TIZENHARMADIK FEJEZET

Nem tudom, mennyi időbe kerül rálelnem a jégbarlangra. Egyedül mindenképpen nehezebbnek tűnik. Az ereszkedés is lassabb a sziklafalon, mert a Mámorbeállítás is régebbi kiadás, mint az enyémen. Többször azért is meg kell állnom, hogy megpróbáljak visszaemlékezni, miért vagyok itt.

Szerencsére mindez nem hagy nyomot kitűnő hangulatomon. Testem-lelkem lufiként lebeg a fagyos légben, totál szabadon és súlytalanul. Mikor megpillantom a smaragdzöld bolthajtást, ami a barlangba vezetett, elönt a boldogság hulláma. Eszembe jut, hogy itt csattant el az a csók.

Egész testem beleremeg az emlékbe: ez a fura szeizmikus energia a tarkómban keletkezik, és szinte belefúrja magát a koponyaalapba. Felnézek a fejem fölött sziporkázó lila csillagokkal telehintett, tintakék égboltra. A türkizkék holdvilágnál rátalálok a barlangra, amelynek falát most is fűzöld jég alkotja. Ahogy belépek a barlangba, a gerincoszlopot formázó sztalagmitok és a színjátszó jégcsapok sötét árnyékokat vetnek a padlót befedő cseresznyeszirom rózsaszín hóra. Ezeknek a csodás színhatásoknak a kavargása együtt a szivárvány teljes spektrumát felvonultatja.

Úgy vagy két méterre tőlem megpillantom Josht. Az óriási jégképződmény előtt térdel, amely egészen a barlang mennyezetéig felnyúlik. Tengerészkék műanyag kabát van rajta, szénszürke farmer meg nehéz melósbakancs. Homloka ráncba szalad a megfeszített figyelemtől. Világosbarna szeme nyomon követi azt a valamit, amit a fukszialila hóban húzkod.

Térképnek látom.

Egy darabig elnézem egy jókora, csillogó, zöld jégcsap takarásából, és elgyönyörködöm kimért, mégis könnyed mozdulataiban. Emlékszem, hogy haragudtam rá valamiért a valóságban, de hogy miért, sehogyan sem jut eszembe. Aztán egy hang azt súgja a fejemben, hogy ez az ok nem is fontos többé.

Bízz meg benne!

Ő a barátod.

Jót akar neked.

Ezért közelebb lépek, onnan nézem, mit ügyködik a hóban Josh. Hanem ekkor felismerem, hogy az előttünk magasodó jégformáció pontos mását gyúrja a hóból. Éles fájdalom hasít a halántékomba, mintha satuba fogták volna. Újabb hangot hallok, ez azonban már nem olyan megnyugtató, mint az előbbi. Korábbi lebegő boldog érzésem is szertefoszlanák. Nem maradt más a helyében, csak izzó, vak düh, amely szinte a földre dönt.

A Tűzfal!

Hirtelen minden eszembe jut.

Apám.

Az Orexis.

A QuTap.

Caldwell igazgató fia.

Avery.

Minden összefügg és értelmet nyer e vad zsigeri dührohamban, amely valamennyi porcikámat átjárja. Kegyetlenül hasogat a fejem, elviselhetetlen nyomást érzek a szemem mögött. Behunyom a szemem, és dörzsölni kezdem a halántékom, de nem enyhül a fájdalmon.

– Regan, te vagy az? – hallom meg Josh meglepett hangját.

Úgy látszik, eddig nem vett észre.

Sietve elindul felém. Karját ölelésre tárja, én azonban ellépek jobbra. Csaknem felbukik. Ereimben dübörög az adrenalin, táncot járnak az idegeim.

– Hozzám ne merj érni! – kiáltom fröcsögő dühvel.

Nem tűnik olyan indulatosnak, mint én, erre azonban lecövekel, és olyan meredten áll, mint a minket körülvevő jégfalak.

– Mondtam, hogy mindent megmagyarázok.

– Á, alig várom! – Lélegzetem olyan forró, hogy csaknem megolvasztja a közelünkben csüngő egyik jégcsapot. – Nem kétlem, hogy kimagyarázod, miért használtatok fel Averyvel a kisded játékaitokban.

– Semmi ilyenről nincs szó – mondja.

– Akkor mi a csudának adtad oda neki a QuTapet?

– Mert az övé. Tőle kaptam. Azért kértem el, hogy be tudjuk fejezni, amibe belekezdtünk.

Ökölbe szorul a kezem. Nem lehet ilyen idióta!

– Hogy mi???

– Avery apja… számítógépes biztonság-technikus. – Behunyja a szemét, és hunyorogva próbálja kitisztítani az elméjét. Újabb kurta, rideg hallgatás után aztán kipréseli magából a mondatot: – Averynek van hozzáférése ahhoz a szerkezethez, amire a dekódoláshoz szükségünk van.

Belefehéredik az öklöm, akkora erővel szorítom. A legszívesebben a hóba döngölném Josht. Zöld csepp hullik alá a jéggel borított mennyezetről, s vértelen öklömön landol.

– Eszerint a legádázabb ellenségemmel egyezkedtél a hátam mögött? Vagy végig játszottál velem, hogy tönkretehesd apu egykori cégét?

– Jaj, nem, dehogy! – kiált fel.

Láthatóan ő is egyre jobban bepipul: tüzes indulatok feszülnek egymás ellenében.

– És a raktár fotói? Azok csak úgy, hipp-hopp az újságírók tulajdonába kerültek?

– Nézd, Averynek is meg kellett mutatnom őket. Kissé meggondolatlanul bánt velük, meg kell hagyni, de…

– Még hogy meggondolatlanul! – háborgók. – Van fogalmad arról, mekkora bajba sodorhatod ezzel Patricket és engem? Avery utál minket!

Újabb olvadt jég csöppen a kezemre, aztán megint egy másik, de annyira lefoglal a haragom, hogy oda sem figyelve törlőm le.

– Kik azok a „mi”? Valaki már kórházba került a Káprázat miatt, gépek tartják életben, és te Patrick miatt aggódsz? Szépen vagyunk, mondhatom!

Arca eltorzul a haragtól. Hirtelen eszembe jut, hogy egyszer kis híján totál kicsinált egy srácot. Nem félek ugyan attól, hogy megüt, éppenséggel egy okkal több ez, hogy szembeszálljak vele.

– Ugyan, miben különbözöl tőle, Josh! – kiáltom. – Hisz te is végig hazudtál nekem!

A cseppek megsűrűsödnek. A hőmérséklet vagy húsz fokkal emelkedett, amióta vitatkozni kezdtünk. A hó is gyorsan eltűnik a lábunk alatt. Sűrű, vérvörös köd marad a nyomában.

– Soha nem hazudtam neked. Soha!

– És mi a helyzet azzal a sráccal, akit elpáholtál? Miért felejtetted el közölni velem, hogy kis híján a másvilágra küldted? Na, és Nora érzelmi problémái? Egyetlen szóval sem említetted, hogy labilis idegzetű.

Farkasszemet nézünk egymással, készen arra, hogy ölre menjünk.

– Menj a pokolba! – sziszegi az arcomba.

Gondolkodás nélkül támadok. Hátravetem a fejem, aztán előre, hogy megüssem. Félrehajlik az ütés elől. Ahogy kezem az üres levegőt éri, előreesem. Elkap, és talpra állít; egyik keze a derekamat fogja, a másikkal a vállamnál fogva támogat. Tekintetünk összekapcsolódik. Nyomban elenyészik a tagjaimat átjáró feszültség, és ő is azonnal lenyugszik.

Lassan körém fonja a karját, és magához húz.

Hozzábújok, arcomat a mellkasához szorítom. Lihegve szedem a levegőt, miközben a dühöm semmivé foszlik. Az csillapított le így, hogy megláttam Josh gyöngéd tekintetét. Amiből menten tudtam, hogy nem az ellenségem.

A cseppek mostanra nagyobbak lettek, és olyan sűrűn hullnak, hogy valóságos eső kezdődött a fejünk felett.

– Mi ez? – kérdem zihálva. – Korábban soha nem voltam dühös, egyetlen Kaland során sem!

Josh még mindig átfog a karjával, miközben gyanakodva méregeti a könnyező jégcsapokat a fejünk felett.

– A barlang olvadni kezdett! – mondja.

Hangos morajt hallunk, és a talaj megmozdul a lábunk alatt. Pár kő leszakad, elszakítva minket egymástól. A jég recsegve-ropogva törik darabokra, ahogy földet ér. Sárbarna törmelék repül szerteszét. Egy darab eltalálja az államat; darázscsípésként mar belém a fájdalom. j

– Ez történt a tengerparton is? – kérdi Josh, mialatt a jégbarlang egy újabb szilánkja omlik sötét hamuvá a szemünk előtt.

Ez a kérdés minden apró részletet emlékezetembe idéz a thaiföldi Kalandról, meg arról, hogyan enyészett el az is, közvetlenül azután, hogy találkoztam apuval. Nem kérdés, hogy fortyogó dühünk sem volt véletlen. Ahogyan a zöld jégbarlang összeomlása sem.

– Húzzunk innen! – ragadja meg a kezem Josh, és húz el a Tűzfal mellől.

Én azonban megpróbálom kiszabadítani a kezem a szorításából.

– Várj! – kiáltom.

– Regan, le kell lépnünk! – kiáltja vissza.

A talaj újra inogni kezd, ezúttal még jobban. Fejünk fölött leszakadni készülnek az óriási kövek – csillár zuhan így a földre. Josh a testével védelmez a ránk zúduló jégpillérek ellen.

– Nyomd meg a kilépőgombot! – kiált rám.

Szívem egy ütemre dobol a repedező jéggel.

Még nem akarok elmenni. Dolgom van itt.

– Nyomd meg, Regan! Most, azonnal!

Alattunk vadul rázkódni kezd a barlang földje. Szemem kétségbeesetten jár körbe, szilárd talaj után kutatva. Ekkor látok meg még valakit, alig harminc méterre tőlünk.

Menten felismerem nyúlánk termetéről, őszes hajáról.

Apám az!

– Nézd! – mutatok felé.

Josh arra kapja a fejét, amerre a kezem mutat. Szája elnyílik döbbenetében.

– Ez akkor… – suttogja.

– Apu ott van! – hadonászom izgatottan.

Ahelyett azonban, hogy odajönne hozzánk, megfordul, és a barlang bejárata felé fut.

– Hová megy? – kérdi Josh.

Szó nélkül megragadom a kezét, és a lezuhanó sztalagmitokat kerülgetve apu után vetjük magunkat. Épp befordulnánk egy kanyarba, amikor eget-földet betöltő reccsenéssel óriási sztalagmit szakad le a mennyezetről, és zuhan egyenesen Josh fölé. Rávetem magam, a földre rántom, félre a sztalagmit útjából. Egész jégzápor szakad ránk. Josh fölém hengeredik. Megpróbálom lelökni magamról, ő azonban egyik kezével lefogja mindkét csuklómat, a másikkal pedig a kilépőgomb után matat a csuklópántomon.

Haza akar küldeni!

Hanem nincs az az isten, ami ezúttal elválaszthatna aputól!

– Hagyd abba, Josh! – mondom, de rám sem hederít.

A combja közé célzok a térdemmel, mire elenged. Kifordulok alóla. Talpra szökkenek, és újra futni kezdek. Ő a nyomomban. A lezuhanó jeget kerülgetve csodálatos módon épségben tesszük meg a hátralévő harminc métert. Akkor rohanunk ki a sziporkázó bejáraton, mikor az egész barlang magába roskad mögöttünk.

A föld tovább hánykolódik talpunk alatt, és jégdarabok repülnek át a légen. Egymás mellett kuporgunk, úgy várjuk, hogy véget érjen ez az égszakadás-földindulás.

Aztán hirtelen csend lesz. A föld is mintha megnyugodna, és nem készül szétnyílni alattunk. Újra biztonságban vagyunk, legalábbis pillanatnyilag. A kristálybarlangból mindössze sötétzöld jégrakás maradt a hátunk mögött.

– Sürgősen vissza kell mennünk! – morogja Josh a foga között. – Túl veszélyes itt. Azt sem tudjuk, miféle kárt tesz bennünk a valóságban ez az elfuserált Káprázat.

– Én nem megyek addig, amíg rá nem jövök, hová lett apu!

Felnézek az éjszakai égboltra. A lila csillagokat és a türkizkék holdat most szürke felhőgomolyag takarja. És ez még nem minden. A fukszialila hó nyomtalanul eltűnt, barna latyak maradt utána. Nem túl jó jel. Ha a közvetlen veszély el is múlt, a Káprázattal komoly gondok lehetnek. Rövidzárlat állhatott be. Joshnak igaza van.

Sietnünk kell!

Végignézek a hegyoldalon. Tőlünk jobbra, úgy egy kilométerre fölöttünk egy fennsík terül el.

– Ha fel tudnánk jutni arra a párkányra, belátnánk az egész hegyvidéket. Talán aput is meglátnánk – mondom.

Még mielőtt Josh tiltakozhatna, felkapom a hátizsákom, amit a barlang előtt hagytam, kézen fogom, úgy vonszolom magam után. Belegázolunk a sárba, egy keskeny ösvény irányában. Újra feltámad a szél a hegyen, orrfacsaró szagot hozva magával.

Közvetlenül a fennsík alatt megállunk. A hegyoldalt töredezett sziklafal alkotja. Leveszem a kesztyűmet, és végigfuttatom kezem a sötét kövön. Csúszós, mintha valamiféle moha nőtte volna be. Aggódva nézek Joshra.

– Neked nem kell ezt végigcsinálnod. Egyedül is mehetek.

Elveszi a hátizsákom, kinyitja, és felém lök egy hevedert. Aztán sáros lábunk mellé ejti a jégmászó eszközöket.

– Dugulj el! Gyerünk!

Még mielőtt rögzíteném a heveder utolsó csatját, ő már a hegyoldalba vágta a csákányát. Magam is belevágom a falba, mire barna korom repül szét a levegőbe. Bakancsom mászóvasát is a hegybe mélyesztem. Bőrkesztyűs kezemmel a fejem fölé nyúlok, hogy a csákánynál fogva feljebb húzzam magam.

Csigalassan araszolunk fölfelé. A múltkori víg ereszkedéssel szemben most nem viccelődünk mászás közben. Ugyanakkor mostanra a haragunk is elpárolgott. Egyetlen gondolatunk, hogy megtaláljuk aput. Mindketten rettegve várjuk a pillanatot, amikor a Káprázat újfent átalakul. Néhány perc múlva nyögést hallok a fejem felett. Nyakamat forgatva látom, hogy Josh feljutott a fennsíkra. Lenyúl, hogy átsegítsen a peremen.

Kezünk egymásba kulcsolódik. Felránt a lucskos földre. Felkászálódom, aztán kezemet a térdemre szorítva próbálom visszanyerni a lélegzetemet.

– Jól vagy? – kérdi Josh.

– Igen – bólintok.

Kiegyenesedve körülnézek. A fennsík kábé harminc méter hosszú és tizenöt méter széles. Elszáradt erdei fenyők veszik körül kopáran meredező ágaikkal. Gyökerüket már nem takarja föld, ehelyett valamiféle lucskos mocsokban tocsognak. Egy közeli fa mellett vörösáfonya színű fenyőtűket fedezek fel. Odalépek, hogy közelebbről is megszemléljem, ám mielőtt felvennék egyet, megfeketedik, és elenyészik.

Felkavarodik a gyomrom. Kiegyenesedem, tölcsért formálok a kezemből, úgy kiáltom:

– Apu! – Hangom végigvisszhangzik a környező hegyeken. – Apu, hol vagy?

Mivel nem kapok választ, újabb haldokló fenyőfacsoport felé indulok, ám alig érnék hozzá egy korhadt ághoz, az egész fa kifehéredik, és a semmibe tűnik. Valami bennem is megroppan, úgy érzem, mintha darabokra szakadna a tüdőm.

– Josh? – suttogom, de alig jön ki hang a torkomon. Mégsem hagyhatom itt a Káprázatot, amíg meg nem találom aput! – Minden eltűnik körülöttem!

– Tudom – mutat a távoli hegyvonulatra.

A sötét horizont szétfoszlóban van körülöttünk. Mintha valaki eltörölné ezt az egész világot, a sarkokkal kezdve, és onnan haladva a közepe felé.

– Azt hiszem, megváltoztatták a beállításokat – morogja Josh döbbenten. – Olyan ez, mint amikor kitörölsz egy számítógépes programot. Hacsak nem mented el előtte, minden odavész.

– Ez képtelenség! – kapkodok levegő után.

A szívem ki-kihagy izgalmamban. Ahogy megfordulok, rettegve látom, hogyan enyészik el egyik elszáradt fa a másik után. Minden egyes eltűnés mintha belevájna a csontjaimba. A vákuum az égboltot is felfalja; mindent bekebelez, ami az útjába kerül. Üres vászon marad a nyomában.

Fogalmam sincs, mit jelent ez az egész. Minden porcikámat feneketlen iszonyat hatja át. Kérdés, valódi veszélyben vagyunk-e Joshsal? Vagy Anthonyval is pontosan ez történhetett, mielőtt kómába esett?

– Apu, kérlek, gyere vissza! – sikoltom emberfeletti hangerővel; csoda, hogy nem szakadnak el a hangszálaim.

Josh megragadja és megszorítja a kezem.

Apu eltűnt, nincs már sehol.

Nincs itt semmi a hófehér ürességen kívül, ami felénk tart, azzal fenyegetve, hogy minket is elpusztít.

– Regan, mennünk kell! – mondja Josh.

Viszonzom a szorítását. Tudja, hogy értem őt. Elengedjük hát egymást, és megnyomjuk csuklópántunkon a vészjelző gombot. Átadjuk magunkat a nagyon is ismerős fényességnek, ami visszavisz minket a valóságba.

Josh, 22:52

Jól vagy?

Én, 22:52

Igen, jól. Útban vagyok Patrickhez.

Josh, 22:58

Nem fog rád hallgatni. Neki mond6od.

Én, 25:01

De igen. Muszáj lesz.

Josh, 23:02

Akarod, hogy veled menjek?

Én, 23:03

Nem, már így is elég bajt kavartál.

Josh, 23:04

Szidj csak, +érdemlem.

Josh, 23:12

Nem gondolod, hogy + kéne hallgatnod, mielőtt ejtesz?

Én, 23:27

Hadd gondolkozzam ezen. Addig csinálom, ahogy tudom.

– Hé, maga nem David Welch lánya? – ismer fel az egyik a számtalan riporter közül, akik megszállták az Erebosz torony bejáratát.

Az acélszálloda olyan irdatlan magas, hogy a benzinfelhők fölé emelkedik, s gyakorlatilag eltűnik az égboltozaton.

– Nem hinném – véli egy operatőr. – Ez a lány túl idős ehhez.

Lehajtott fejjel csörtetek előre a tömegben, amelyik minimum a kétszerese az Orexis előtt összeverődött csődületnek. A dzsekim csuklyáját is a fejemre húzom, hogy ne ismerjenek fel. Bár örülök, hogy az oxigénmaszk a felismerhetetlenségig elváltoztatta külsőmet, az operatőr megjegyzése azért szíven talál. Főleg, mert igaz. Sokkal idősebbnek érzem magam, mint amikor apu balesete volt a legfőbb szenzáció. Emlékszem, hogyan védelmezett Patrick a média tolakodásától még a legnagyobb hajcihő idején is.

Most, hogy ő maga is áldozatul esett a médiának, senki nem véd meg dühödt tálkájuktól. Valójában engem is az ellenségei közé sorol, kivált azután, hogy újra láttam apámat, és tanúja voltam a Káprázat riasztó széthullásának. Patricknek felelnie kell mindezért. Ma este ezt semmi szín alatt nem kerülheti el.

Vagy ha igen, számolnia kell a következményekkel.

A tömegben tülekedve felpillantok az épületre. Közel kétszáz emeletes. A felső szintek már olyan magasan vannak, hogy a legfelső öt emelet üvegablakkal nézhet a világra. Itt találhatók a loftok is. Most, hogy elállt az eső, a torony csúcsa gyönyörű fátyolos fénnyel tündököl. Az Ereboszban kizárólag gazdag pénzeszsákok laknak. Patrick alig néhány hete vásárolt itt lakást.

Sose gondoltam volna, hogy azért jövök ide életemben először, hogy lebuktassam a legjobb barátomat.

A média totál körülvette a tornyot, és a zsaruk is kivonultak. Lábujjhegyre állva kandikálok ki a tömegből. Látom, hogy a zsernyákok védősisakot is viselnek az oxigénmaszk mellett, mintha attól tartanának, hogy a csőcselék erőszakra vetemedik. Sietve keskeny folyosót formálnak a sokaságból, hogy az itt lakók sértetlenül ki-be járhassanak.

Nekem is oda kell jutnom valahogyan.

Lefejtem vállamról a hátizsákom szíját, majd végigcsúsztatom a karomon, ami egyáltalán nem könnyű ekkora tülekedésben. Aztán a térdem előtti szűk szabad helyre bűvészkedem a hátizsákot, és vakon beletúrok. Miután jobb kezemmel kitapogatom az uni-kártyát, hadonászva helyet csinálok a karomnak, amit meglengetek a levegőben. Magamban buzgón fohászkodom, hogy bejöjjön a trükköm.

– Engedjenek át! Itt lakom! – kiabálom, remélve, hogy az egyik zsaru csak meghall az oxigénmaszkon keresztül, és átsegít a bejáratig. – Kérem! Muszáj bemennem!

Szerencsére valaki tényleg meghallja a rikoltozásomat. Egy zsaru int az egyik sörhasú biztonsági őrnek, hogy intézkedjen. Az őr belefúj a sípjába. Olyan fülsiketítő a hangja, hogy mindenki befogja a fülét.

– Lépjenek félre, és engedjék át az ifjú hölgyet! – rendelkezik az őr ijesztő, bömbölő hangján.

A tömeg utat enged. Áttöröm magam az előttem állók falán, amíg el nem érem a zsaruk által megtisztított keskeny átjárót.

Miután a bejárat elé érek, az őr elveszi a kártyámat, és kézi leolvasója elé tartja. Szemhunyásnyi idő után a képernyőn megjelenik a következő:

BELÉPÉS ENGEDÉLYEZVE 1950AB LOFT

– Rendben – bólint az őr.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. Reméltem, hogy Patrick megadja a vendég-kódot, de nem voltam benne totál biztos.

Miután az őr a kártyaleolvasójába beépített távirányítóval kinyitja az elektronikus kaput, fiatal, frissen borotvált portás nyújtja felém a kezét. Belekapaszkodom kesztyűs kezébe, ő pedig behúz a csillogó-villogó előcsarnokba. A mennyezetvilágítású ónixplafon az egekbe szárnyal a fejem felett, puha fényekbe vonva a kézi faragású gyönyörű fehérmárvány pilléreket, amelyek a terem északi és déli oldalát szegélyezik. Noha éjfélre jár az idő, elegáns hotelvendégek nyüzsögnek az előtérben. Kezükben színes koktélokkal járnak-kelnek, vagy fekete elefántcsont, francia vidéki stílusú kanapékon ejtőznek, amelyek kastélyba illő szürke kandallót vesznek körül.

Leveszem az oxigénmaszkomat, és körbejárok az előcsarnokban, a megfelelő liftet keresve. Ügyet sem vetek arra, mit beszélnek körülöttem, egészen addig, amíg rá nem lelek a magánliftek körülkerített sorára, ami a lakóknak és vendégeiknek van fenntartva. Középkorú házaspár várakozik előttük. Elegáns estélyről térhetnek haza, legalábbis a férj szmokingjából és neje bokáig érő, flitteres, burgundivörös báli ruhájából ítélve. Megnyomom a legfelső szint gombját, és mögéjük állok a liftre várva.

– Szégyen, gyalázat! – szörnyülködik a feleség. – Két újabb komatózus gyereket találtak Miamiban. A személyazonosságuk ismeretlen.

Két további áldozat is van már?

Üresen meredek a liftajtóra, de ujjaim szorosan ráfonódnak hátizsákom szíjára.

– És van egy detroiti lány is!

Hideg futkározik a hátamon. Már három áldozat!

– Tényleg? És hol?

– Azt hiszem a Pláza Szektorban.

– Az ő fején is ugyanolyan kör alakú benyomódásokat találtak, mint a többién.

Nemrég jártam a Pláza Szektorban. Talán azoknak az egyike dobta be a törülközőt, akiket az internetkávézóban láttam. Vajon ők is azt élték át, amit Josh meg én? Körülöttük is szertefoszlott a Káprázat, velük egyetemben?

Miközben egy merő ideg vagyok, az ajtóra szegezem a tekintetemet, nehogy meglátsszon rajtam, hogy hallgatózom.

– Mit gondolsz, tényleg igaz lehet, amit mondanak? Hogy a Káprázat mindennek az oka.

– Nem tudom. Nekünk is abba kéne hagynunk a kalandozást. Amíg ki nem derül az igazság.

– Egyetértek. Élveztem a dolgot, és a gyerekek is szeretik, de nem éri meg a kockázatot.

Végre kinyílik a liftajtó. Belépek a házaspár mögött. Miután lehúztuk kártyáinkat, a lift emelkedni kezd. A pár nem beszél többet a Káprázatról. Sürgetőbb gondok kötik le a figyelmüket: a fiuk siralmas iskolai teljesítménye és a lányuk első osztályú kiruccanása Isztambulba. Minekutána a száznyolcvanadik szinten kilépnek a liftből, a falnak vetem a hátam, behunyom a szemem, és a hallottakat emésztem. Remélem, mire szembekerülök Patrickkel, sikerül lecsillapítani háborgó indulataimat.

Újabb kölykök estek kómába. Vélhetőleg mind Káprázat-felhasználó.

Egy csajt Detroitban is találtak.

Nagy ég, mi folyik itt, Patrick?

Egy-két másodperc múltán az ő szintjére érek. A folyosó falai a tengerészkék dús árnyalatát öltötték magukra. Stilizált állatképek sora díszíti őket, bizarr cirkuszt alkotva. A folyosó mindkét végét padlótól a mennyezetig érő ablakok zárják le. Mivel felette vagyunk már a Florapetro-felhőknek, az üvegen tompán átpislákolnak a csillagok. Patrick lakásának rideg fémajtaja felé lépkedve mélyeket sóhajtok, hogy összeszedjem magam. Elszántságom azonban egy kicsit sem csökken.

Előveszem az uni-kártyámat, és a leolvasó elé teszem, ami automatikusan kioldja a belső reteszt. Miután az ajtó félresiklik előttem, Patrick nevét kiáltozva harciasán beviharzok a lakásba. Hanem amikor szemtől szembe kerülök a bumerángforma rézkanapén ülő csajjal, elvesztem a fejem. Hirtelen azt sem tudom, nem tévesztettem-e el a házszámot.

– Zoe, te vagy az? – kérdem totál értetlenül.

Épp egyik térdig érő csizmáját húzza fel. Ejtett nyakú kötött pólója kissé lecsúszik a vállán. Hosszú haja kócos. Akaratlanul is észreveszem, hogy elmázolódott a sminkje, kivált a szeme körül.

Na, ebbe is rendesen beletenyereltem!

– Regan? – kerekedik el a szeme, nem zavarában, hanem csak meglepetésében.

– Bocs. Igazán nem akartam rátok törni – mondom. – Csak épp okvetlenül beszélnem kell Patrickkel, és máshol nem értem el.

– Igen, kikapcsolta az InstaKommot és a tabját, miután átjöttem hozzá. Mindenki őt zaklatja SMS-ekkel és telefonhívásokkal. Jó kis műsor, mondhatom!

– Hol van Patrick?

– A hálóban – mondja, és tovább húzza a csizmáját. Balra bök a fejével, a hall irányában. – Öltözködik.

Öltözködik? Jó, akkor ezek most keltek ki az ágyból. Úgy látszik, hogy mivel nem válaszoltam azonnal Patrick meghívására, nyomban helyettest keresett magának, aztán a többi ment magától. Karomat keresztbe fonom a mellkasomon. Hirtelen semmi kedvem ezzel a csajjal bájcsevegni.

Milyen… fura ez is!

Zoe feláll, megigazítja a topját, aztán felveszi a retiküljét a laminált parkettáról. Haját a füle mögé igazítja, és magabiztos mosollyal megy el mellettem. Gondolom, illik is egy olyan csajhoz, aki az ország egyik legjobb partijával feküdt össze. Szemének különös csillogása is azt látszik közölni velem, hogy büszke a szerzeményére, és nem engedi át senki másnak.

– Nem muszáj elmenned – mondom.

– Csak a garázsba ugrom le. A kocsimban felejtettem a minitabom.

Basszus! Nem hinném, hogy bármit is kihúzhatok Patrickből a jelenlétében. Gyorsan kell dolgoznom.

– Á, oké. Pár perc múlva akkor újra itt is vagy, ugye?

– Naná – kacsint rám. – Sietek.

Mikor félreállok az útból, hogy elmehessen mellettem, majd tesz néhány lépést, megérintem a vállát.

– Várj! – mondom.

– Mi az?

– Igaz, amit beszélnek? Tényleg találtak egy komatózus csajt Detroitban?

Zoe ünnepélyesen bólint.

– Igen. Nemrég azonosították. Kelly Winslow a neve. Valami drága bentlakásos iskola felsőévese a Magaslati Szektorban.

Azon kapom magam, hogy megkönnyebbülten felsóhajtok: nem Nora az. De nyomban ezután elfog a lelkifurdalás Kelly családja és Caldwell igazgató miatt. Apura gondolok és az összes feltevésemre, ami a sorsára vonatkozik. Hogyan lehetséges, hogy még mindig a sötétben tapogatózom?

Zoe elmegy. Egy pillanatig mozdulatlanul állok. Idegennek érzem itt magam, nem tartozom ehhez a helyhez. Patrick régi lakását úgy ismertem, mint a tenyeremet, itt azonban semmi nem ismerős: a semleges, szürke színek; a minimalista modern bútorok, meg egy nagy fekete márványplasztika, ami jókora Florapetro olajcseppre hajaz.

– Patrick? – kiáltom.

Nem kapok választ.

Nagy levegőt veszek, és kihúzom a hátam, miközben végigmegyek a halion. A végében a tolóajtó résnyire nyitva. Meglököm kicsit, mire teljesen visszahúzódik. A hálóban a félhomály ellenére is ki tudom venni Patrick körvonalait. Jókora heverőn fekszik, s lábát a földre lógatja. Tornanaci és laza póló van rajta. Két kezével eltakarja az arcát. Mikor pár óvatos lépést teszek előre, karja az oldalára hull, és feltápászkodik. Ahogy kisimítja haját a szeméből, észreveszem, hogy vörös a szeme, mintha sírt volna. Utoljára apu temetésén láttam ilyennek.

– Nem a legjobbkor jössz, Ree – mondja rekedten.

– Tudom, épp most futottam össze Zoéval – felelem. – Csak a garázsba ugrott le, hogy felhozza a minitabját a kocsijából.

Suta csönd támad egy pillanatra. Aztán felsóhajt, mintha terhesnek érezné a látogatásomat.

– Hát… ami azt illeti, olyan vagyok, mint egy mosott rongy. Fárasztó nap volt a mai…

– Figyelj, Patrick, beszélnünk kell!

– Van fogalmad, mennyit fecsegtem az elmúlt tizenkét órában? Egészen berekedtem.

– Sajnálom, ez nagyon fontos! – makacsolom meg magam.

– És amikor én akartam korábban beszélni veled, akkor mi volt? Ha emlékezetem nem csal, tojtál rám.

– Igenis odamentem az Orexis elé, hogy találkozzunk, de nem fértem az épülethez. Kérdezd csak meg anyukádat! Ő látott ott. Te játszol itt velem!

Feláll, és megdörgöli a tarkóját.

– Beszéljünk holnap, oké? Ma nem bírok.

– Pat, nem megyek el innen, amíg meg nem mondod, miért kamuzol nekem!

– Micsoda? Én nem kamuzok!

A szememet forgatom.

– Tényleg? Ennyit tudsz csak mondani?

Patrick undorodva fúj egyet, és távozni készül, én azonban elállom az útját.

– Mikor ma este kalandozni indultam, a Káprázat a szó szoros értelmében összeomlott. Ettől esett kómába Anthony Caldwell meg a többi kölyök? – kérdem remegő hangon.

– Összeomlott a Káprázat? – esik le az álla, ahogy ellép mellőlem.

Láthatóan megdöbbenti a hír.

– Először csak szétesett, aztán minden fokonként eltűnt körülöttem. Ráadásul csupa düh voltam! Hihetetlen félelmet éreztem, ami vak dühvel keveredett el a tudatomban. És újra láttam aput! Mivel magyarázod mindezt?

– A régi tabbal mentél vissza? – torzul vad grimaszba az arca. – így volt, ugye?

– Ez az egész nem a tabom letöltési problémája, amit te is nagyon jól tudsz! – emelem fel a hangom. – Per pillanat több száz riporter tolong odalent. Mind azért gyűlt ide, hogy kifaggasson: vajon ezek a kölykök a Káprázat miatt készültek-e ki. Egyikük sem az én tabomat használta!

Fájdalom villan a szemében, miközben visszahuppan a heverő szélére.

– Magyarázattal tartozol nekem! Ha apám itt lenne, ő is ezt követelné tőled, vagy…

– Vagy mi? – fordítja felém a fejét.

– Vagy éppen a médiához is mehetek. Közölhetem a sajtóval, hogy voltam a raktárépületben. Hogy megjelent nekem apu a Káprázatban. Mindent kitálalhatok, ha ezt akarod!

– Igen? Elárulnál? Ahogy Josh azokkal a fotókkal? – szűkül össze a szeme. – Azt hittem, te meg én… annyi minden után, amin együtt keresztülmentünk… egy család vagyunk.

Érzem a hangján a hitetlenkedést. Magam is alig hiszem el, hogy ez velünk történik. Egy hete még a világot jelentettük egymás számára, most pedig ellenségként néz rám.

– Nem akarom én ezt, igazán nem – mormogom. – De ha muszáj, megteszem!

Nem felel, mire remegni kezd az ajkam. Nem engedhetek most, ugyanakkor a közös múltunkat is hihetetlenül nehéz megtagadnom. Sokkal nehezebb, mint gondoltam.

– Kérlek, Pat! Mondd el az igazat!

Szipogva megtörli az orrát.

– Oké. Bajok vannak a Káprázattal.

Abban a pillanatban, amint beismeri ezt, érezhetően lehűl a levegő, mintha eltört volna egy termosztát. Voltaképpen megnyugtat a vallomása.

– A hackerek megpróbálják kijátszani a biztonsági beállításokat, hogy átállítsák a programozást – folytatja.

– Josh is pontosan ezt mondta.

Ujjaival beleváj a heverőbe.

– Ezek a tahók nem követik a termékelőírásokat. Azt teszik, amihez kedvük szottyan, nem törődve a veszélyekkel. És kit okolnak mindezért? A gyártót, a programozót és mindenki mást e kettő között! Minket akarnak beperelni…

Feltartom a kezem, hogy elejét vegyem a készülő szónoklatnak.

– És hogy tudják ezt megcsinálni?

Patrick nyel egy nagyot.

– Nem tudom biztosan, megvan azonban az esélye, hogy az új vállalat, az alkalmazásfelhővel kapcsolatban álló központi szerver tulajdonosa megszegte a biztonsági előírásokat, megkönnyítve ezzel a hackerek dolgát.

Eszembe jut a nap, amikor besurrantam Patrick irodájába a QuTappel. Ő és Bryce épp egy eszmecsere kellős közepén voltak, amire akkor nemigen figyeltem oda, most azonban minden egyes szavára visszaemlékszem.

– Most derítettem ki, hogy az igazgatótanács jóváhagyta, adjuk ki külsősöknek a segélyszerver üzemeltetését, ami így biztonságosabb lenne.

– Miért akarhatták ezt? – kérdem.

– Hát… a biztonsági intézkedések egy zsák pénzbe kerülnek. Gondolom, jónak látták visszafogni a költségvetést az ITK jóváhagyása előtt…

– Viccelsz velem? Az Orexis máris halálra keresi magát, pedig a Káprázat még ki sem jutott az országos piacra!

Patrick bosszúsan felmordul.

– Rendbe teszem ezt az egészet, Ree! Csak némi időre van szükségem.

– És mit szándékozol tenni ennek érdekében?

– Megpróbálom rávenni valahogyan az igazgatótanácsot, hogy érvénytelenítsék az új szerződést. Jelentést írok az összes balesetről, valami igazán meggyőzőt.

– Álljon meg a menet! Azt mondod, az összes esetről. Miről beszélsz?

– Valami gubanc van itt. Néhány nappal azelőtt kezdődött, hogy Noráról értesültem – mondja magába roskadva. – Névtelen bejelentés érkezett az ügyfélszolgálati weblapunkra. Valaki beírt, hogy nem működik a Felszerelés biztonsági funkciója, az, amelyik a kelleténél magasabb szerotonin- és dopaminszint mellett leállítja a vizor és a csuklópánt szenzorait. Aminek az az oka, hogy az alkalmazás és az eszköz közötti kapcsolat megszakad.

– Azt akarod mondani… azok válnak függővé, akik át tudják állítani ezt a biztonsági visszacsatolást?

Remegve várom a válaszát.

– Lehetséges. Egyelőre még nem sikerült megerősítenünk a gyanút.

– Akkor miért tagadtál, amikor Josh kérdőre vont? – firtatom.

– Ugyan már, Ree, mit mondhattam volna? Egyelőre semmi nem támasztja alá az állításokat, a rendelkezésre álló adatok pedig szupertitkosak. Még neked sem lenne szabad erről beszélnem. Van fogalmad, mekkora bajba kerülhetek emiatt?

Gúnyosan felnevetek.

– Miért, most nem vagy bajban?

– Nem tudsz te semmit!

– Hát nem. Nem értem például, hogy vehetsz olyat a szádra, hogy nem mondhatod el nekem, amit igenis jogom lenne megtudni! – kiáltom.

– Nos, olyan felelősség terhel, amit te nem érthetsz – kezd el ő is kiabálni. Felugrik a heverőről, és rám mutat. – Igenis bántanak a tévedések, de itt engem feszítenek keresztre olyasmiért, ami nem az én hibám. Választ kell adnom a hülye igazgatótanácsnak, a befektetőknek, mindazoknak, akik minden pénzüket és idejüket ebbe a projektbe ölték. Neked ugyan mi bántódásod eshet? Ha ez az ügy tovább dagad, mindennek búcsút mondhatok: a karrieremnek, a jó híremnek, az egész eddigi életemnek! Kérlek ezért, légyszi, ne hisztizz itt tovább nekem!

Totál ledöbbent ez a kirohanás. Talán mert közben Cathryn hangját is hallani vélem, amint azt mondja, hogy a fia jócskán benne van a pácban, és nem tud igazán nagyban játszani. Az is meghathat, hogy Patrick megint az ajkát harapdálja, mint mindig, amikor bűntudat gyötri. Lehetséges persze, hogy azért esik meg rajta a szívem, mert tényleg a testvéremnek érzem.

Sajnos azonban mindez eltörpül, ha ártatlan emberek biztonságát és apám örökségének feddhetetlenségét vetem latba.

– Mi más baj van még a Káprázattal? Az eltérített visszajelzések nem magyarázzák meg, miért ilyen labilis a rendszer. Én például semmit sem tettem, hogy megszakítsam a Felszerelés és az alkalmazás közötti kapcsolatot – mondom.

– Nem tárgyalok veled tovább! – közli Patrick.

Ezúttal nagy dérrel-dúrral távozik, miközben a szó szoros értelmében félrelök. Kis híján elesek, de aztán megfogózom egy közeli komódban. Utánamegyek a folyosóra. Valami nagyobb horderejű disznóság lehet itt. Nem tudtam meg mindent.

– És apu? Miért látom őt a Káprázatban?

Patrick még csak felém sem fordul, megy tovább, mintha nem hallaná, amit mondok.

– Festékszóróval felfestették az ötezer-húszas számot a raktár falára. Tudom, hogy jelent valamit. Mit jelent, mondd meg, Patrick!

– Most mennem kell – feleli.

– Be kell vonnod a programot, és leállítanod az országos forgalmazást, mert nagyon veszélyes! Még mielőtt kinyiffanna valaki!

– Ugyan mit tudsz te! – kiáltja, és futásnak ered a folyosón. Én a nyomában. – Ezek csak kósza hírek, nincs semmi alapjuk. Még az orvosi leletek sem egyértelműek.

– Nekem viszont bizonyítékaim vannak!

Megáll, olyan hirtelenséggel, hogy majdnem felbukom benne.

– Mit akar ez jelenteni? – fordul szembe velem.

Csaknem összeér az arcunk.

– Azt jelenti… hogy fájlokat vettem le a számítógépedről – nézek a szemébe.

Megtántorodik, mintha pofon vágtam volna.

– Mikor a minap nálad jártam az Orexisben, kimásoltam őket egy QuTapre.

– Nem tudsz te kvantumfájlokat átmásolni – hunyorog összezavarodva. – Na persze! – Ilyen hidegnek még soha nem hallottam a hangját. – Netán az új barátod, Josh segédkezett benne?

Nem felelek, és félrenézek.

– A QuTap fájlokat senki nem tudja feltörni – mondja, és egy lépést tesz felém. – Apád minden idők legjobb kriptológusa, ő kódolta őket.

– Majd elválik – mondom, és megindulok az ajtó felé.

A mozgásérzékelő megnyitja előttem az ajtót, mire surrogva kinyílik. Ám még mielőtt kilépnék rajta, Patrick ujjai a bicepszemre fonódnak. Totál begazolok tőle.

– Van fogalmad arról, mit műveltél? Értékes vállalati információt loptál el! Ami bűntett! Sittre vághatnak, Ree!

Szembenézek vele. Ahogy észreveszem, hogy sír, elgyengül a térdem. Érzem, amint a keze lesiklik rólam, s közben a hüvelykujja végigcirógatja a karomat. Még azután is értem aggódik, amiket a képébe vágtam. És ha még mindez igaz is, nem kellene nekem is aggódnom a sorsáért?

Mikor azonban mélyebben a szemébe nézek, valami eszelősei látok meg benne, ami jobban megijeszt, mint az előbbi erőszakossága. Jobban a Káprázat összeomlásánál vagy apu kísérteténél.

– Egy napot adok – mormogom.

Ezzel kiszökkenek az ajtón. Nem nézek vissza.