— Nem szeretek sokáig egy helyben ülni. Nincs kedved sétálni? Megmutathatnád nekem a környéket.

Boldogan beleegyeztem, de ekkor — nagy csalódásomra — észrevette az ajtó mellett heverő bőrlabdát.

— Ki szokott itt labdázni?

Agiátisz felelt, leszegett fővel, halkan:

— Én és a férjem játszunk néha a gyerekkel.

— Gyere, mutatok neked egy érdekes egyiptomi labdajátékot! Agiátisz hiába szabódott. Timaia kérlelte, könyörgött neki, végül is erőszakkal húzta magával a pázsitra. Közben fél füllel hallottam, amit Megisztonosz mesélt a királynak:

— Minden van Egyiptomban. A földeken bőségesen terem a legfinomabb lisztet adó gabona, Alexandria hatalmas város, világítótornyát ismeri a Földközi-tengeren közlekedő minden hajó. Szinte valamennyi ország kereskedői megfordulnak ott. Az alexandriai könyvtárban tudósok, költők, filozófusok százai dolgoznak. A Ptolemaioszok hadseregének létszáma nagyobb, mint Lakedaimón egész lakossága. Csupa zsoldos. Az uralkodó kincstárában hegynyi kupacokban áll az arany, ő tudja a katonáit fizetni, és nem is fukarkodik velük. Azt is megmondom neked, miben áll az egyiptomi király legfőbb ereje. Abban, hogy istenként tisztelik, és nem mer neki ellentmondani senki!

Máskor nagyon érdekelt volna ez a beszélgetés, de most nem csatlakoztam hozzá. Inkább a két labdázó nőt néztem. A mozgástól Agiátisz mindig sápadt arca is kipirult, az ő szeme is csillogott, nemcsak Timaiáé. A kis Pauszaniász ott ugrált közöttük, és sírt, hogy neki is dobják oda a labdát.

Nem bírtam tovább egy helyben ülve nézni ezt a két nimfa szépségű alakot. Megböktem Eukleidászt.

— Hagyjuk itt az öreg politikusokat! Álljunk be a játékba!

Odamentünk. Még jó félóra hosszat dobáltuk egymásnak a labdát, aztán kifáradt először Agiátisz, majd Timaia is. Ekkor leültünk, Eukleidász és én versenyt udvaroltunk Timaiának. Nem lehetett tudni, melyikünk tette ezt nagyobb sikerrel, mert ő mindkettőnkhöz egyformán kedves volt.

Lassan leszállt az este. Kleomenész mindannyiunkat meghívott, hogy maradjunk nála éjszakára. Agiátisz megetette és lefektette a gyereket, aztán mi is megvacsoráztunk. Egyszerre csak Agiátisz halk hangját hallottam meg:

— Xenarész!

Csodálkozva fordultam feléje. Amennyire tudtam, magától még sohasem szólt hozzám, igaz, hogy máshoz sem a házunkban.

— Parancsolj, úrnőm!

— Egyszer adtam neked egy gyűrűt, hogy vidd el valakinek. Az idő tájt, amikor visszatértél Korinthoszból, nagy bánatom volt, és nem volt erőm megkérdezni, mi lett a gyűrűm sorsa.

— Átadtam annak, akinek küldted, és ő épségben elhagyta a Peloponnészoszt. Nagyon hálás volt azért, hogy gondoltál rá.

— Ennyit én is tudok. De kérlek, mesélj bővebben. Milyen volt a találkozásod Szphairosszal?

Először az elfogódottságtól akadozva, majd egyre szaporább szóval elmondtam neki, hogyan ráztam le Ampharész pribékjeit, másztam fel Szphairoszhoz a hegyre, beszélgettünk át egy egész éjszakát, és hogyan kísértem őt le egészen a rá váró hajóig. Arra is szót kerítettem, hogy mily pontosan megjósolta a filozófus a Spártát fenyegető veszélyt, amely most valóságosan szorongat bennünket. Agiátisz mélyet sóhajtott.

— Örülök, hogy ő békében távozott. Legalább egyvalakit megmenthettem. Hosszú évek óta ez volt az első vállalkozás, ami sikerült nekem. Köszönöm.

Euklidász egyre hevesebben udvarolt Timainnak, de mit bántam én! Ő eleven, vidám lány, vele könnyű csevegni, és ezt bármikor megtehetem, de Agiátisszal, akinek hosszú évek óta a szomszédságában éltem, akkor beszéltem másodszor!

— Továbbra is bármiben a rendelkezésedre állok, úrnőm. - Kissé elakadt a szavam. — Érted és Kleomenészért a véremet is szívesen ontanám!

Ebben a pillanatban Timaia könnyű kezét éreztem meg a vállamon.

— Eukleidász esti sétát javasol. Te nem tartasz velünk?

Agiátiszra néztem. Ő így szólt:

— Menj csak. Mindössze ennyit akartam kérdezni tőled.

Ha Timaia akkor nem hívott volna, eszembe sem jut, hogy velük menjek, és talán sohasem lett volna a feleségem. De így aztán hármasban sétáltunk az esti holdfényben, hallgattuk az Eurotász partján a susogó nádat, a brekegő békákat. Az enyhe esti szellő megcsapta arcunkat. Amikor visszafelé indultunk. Timaia mindkettőnkbe belekarolt.

A nyaralóban csak két szoba volt. Ezen az éjszakán a gyerek a szüleivel aludt, Megisztonosz és a lánya a másik szobában, mi pedig Eukleidásszal a verandán. Sokáig ébren maradtam, és arra gondoltam: lehet, hogy megint képes leszek szeretni valakit?

Másnap délelőtt a vendégekkel együtt mentünk be Spártába.

Megisztonosz rövidesen megvette a házát, amely egyike lett a legfényűzőbbeknek Spártában. Ettől kezdve megélénkült a társasági életünk. Gyakran vacsoráztunk együtt, hol nálunk, hol Megisztonoszéknál, beszélgettünk, hárfaszót hallgattunk. Ezeken a találkozókon Agiátisz is részt vett, és láthatólag jól érezte magát. Kellemes tudat lehetett a számára, hogy ismét vannak rokonai Spártában.

Jómagam, amikor csak tehettem, Timaiával voltam. Megvallom, aggódtam, hogy Eukleidász a vetélytársam lesz, de ő akkoriban volt a legcsélcsapabb korszakában, és rövidesen másba lett szerelmes. Timaia is vonzódott hozzám. Nemsokára eljött az a nap, amikor valóban kettesben sétáltunk az Eurotász partján. Néhány héttel később eljegyeztük egymást, és még a télen összeházasodtunk.

 

HUSZONEGYEDIK KÖNYV

 

Beköszöntött a következő év tavasza. Várható volt, hogy az ellenségeskedések az akháj ligával megint kiújulnak. Kleomenész engedélyt kapott az ephoroszoktól, hogy az egész spártai hadsereggel — négyezerötszáz zsoldossal és ötszáz polgárkatonával — kivonuljon Árkádiába. Már egy hónapja volt távol, amikor üzenet érkezett tőle, hogy küldjön a város erősítést.

Utánpótlás helyett az ephoroszok egyike, Tellisz indult el Kleomenészhez, hogy utasítsa: térjen vissza a határra. Megkérdeztem Ampharészt, hogy csatlakozhatom-e Tellisz kíséretéhez. Ő beleegyezett.

Kétnapi lovaglás után, este értük el a Pallantion síkján a spártai sereget. A kör alakú tábor kapujánál Kleónnisz zsoldosai álltak őrséget. A jelszót nem tudtuk, így tisztjük elé vezettek minket.

Öreg harcos volt az őrparancsnok, jól ismert mindkettőnket. A félreértést gyorsan tisztáztuk, aztán megkérdezte, mi a kívánságunk.

— Elgyötört az út, én csak egy ágyat kérek. Majd reggel beszélek a királlyal — mondta Tellisz.

— Én viszont, ha lehetséges, most azonnal jelentkeznék nála — szólaltam meg.

— Mindjárt adok melléd valakit, aki odavezet. Te pedig, uram, ne haragudj, de csak itt, a sátramban tudok neked fekhelyet kínálni. Kemény katonaágy, de amennyire lehet, kényelmessé tesszük.

— Nem bánom én, akármilyen, csak vízszintes legyen.

Tellisz ledőlt, és azonnal elaludt, én pedig kísérőmmel elindultam a királyi sátor felé.

Kleomenész egy asztalkánál ült, amely körül négy üres szék is volt. Amikor meglátott, felugrott, hozzám sietett és megölelt.

— Hogy vannak otthon?

— Jól. Agiátisz nagyon el van foglalva a két gyerekkel, bár mint tudod, mostanában Timaia is segít neki. A kis Kleombrotosz kétéves születésnapját nélküled ünnepeltük meg. Édesanyád főként Pauszaniásszal törődik. Úgy látszik, sikerült őt meggyőznie, hogy a háborúnál nincs kellemesebb dolog a világon. Képzeld, amikor a kisfiú meghallotta, hogy hozzád készülök, mindenáron velem akart jönni.

— Nagyon helyes — mosolygott Kleomenész. — Igazi vitéz válik majd belőle! Mondd, hány embert hoztál?

— Egyet sem. Nem adtak az ephoroszok. Tellisszel jöttem, ő reggel szeretne beszélni veled.

— Pont ez az óvatos ökör hiányzott nekem ide! Mit akar?

— Visszarendelnek a határra.

— De én nem megyek! Holnapra itt vannak az akhájok, megütközöm velük! Itt nem az ephoroszok parancsolnak, hanem egyedül én!

— Vigyázz, Kleomenész! Ha csatát vesztesz, kitörik a nyakadat.

— Ugyan! Sohasem vesztettem még csatát.

— Milyen erős az ellenség?

— Várj, beszélgetést hallok kintről. Jönnek a főtisztek a haditanácsba. Mindjárt megtudsz mindent.

Feltárult a sátor ajtaja.

— Xenarész barátom! De régen nem láttalak!

Klearkhosz lépett be elsőnek a sátorba. Pompásan festett nemrég megnövesztett szőkésvörös szakállával, magas sisakjával. Mióta nem találkoztunk, szerzett a homlokára egy kardvágást. Megjelent a testőrparancsnok: Mnaszón és a két öreg katona is: Kleónnisz, a zsoldosok parancsnoka és Dekmón, a krétai íjászok vezetője.

Valamennyien helyet foglaltak. Kleomenész engem is odahívott az asztalhoz, de én inkább félrehúzódtam, hiszen nem voltam tagja a vezérkarnak. A sarokban álló tábori ágy szélére ültem. Innen jól láthattam a tanácskozók arcát, és hallottam minden szót.

— Bajtársaim! — kezdte Kleomenész. — Mint valamennyien tudjátok, útban van felénk az akháj szövetség hadserege. Elhatároztam, hogy megütközöm velük. Úgy látszik, sok borsot törtünk az utóbbi időben Aratoszék orra alá, mert az ellenség most teljes erejével száll velünk szembe. A vezérük az argoszi Arisztomarkhosz, de Aratosz maga is a sereggel van. Felderítőink jelentése szerint várhatólag holnap reggelre ideérnek, a pallantioni síkságra.

— Mennyien vannak? — kérdezte Klearkhosz,

— Régi barátom vagy, Klearkhosz — komolyodott el a király —, ismerhetnél annyira, hogy tudd, nem szeretem az ilyen kérdéseket. A spártai katona harc előtt nem kérdezi ellenségei számát, csak azt, hogy merre találja őket. Mégis válaszolok. Húszezer nehézgyalogos és ezer lovas jön ellenünk.

— Húszezer! — suttogták kissé dermedt hangon Klearkhosz és Mnaszón. Észrevettem, hogy Kleónnisz, aki addig mintha oda sem figyelt volna a király szavaira, most gúnyosan végigmérte Klearkhoszt. Egyébként az én ereimben is elhűlt a vér, és arra gondoltam, Kleomenész esztelenségre készül.

— Nyilván úgy vélitek, hogy a mi ötezer emberünkkel meggondolatlanság ekkora erővel harcba szállni — fordult a két spártaihoz Kleomenész. — Értsétek meg, holnap harcolnunk kell még akkor is, ha ezzel kockázatot vállalunk. Visszavonulásunkkal csak felbátorítanánk az ellenséget, és rövidesen Spárta alatt találkoznánk velük, ahonnan már nincs hová hátrálnunk. Én inkább itt állok csatát.

— És a szellásziai sánc? — vetette közbe Mnaszón.

— Nem lenne időnk használni. Ha elmenekülünk, az ellenség a nyomunkban jön be Lakóniába, és lehet, hogy még útközben szétszór bennünket. Szembe kell szállnunk vele. Hajnalban levonulunk a síkra. Ott várjuk az akhájokat. Klearkhosz, tied a balszárny, Kleónnisz a jobbszárnyat vezeti. Mnaszón és én középen leszünk a testőrséggel. Az íjászok a sereg előtt foglalnak állást a csata kezdetéig, akkor pedig a két szélre vonulnak. Dekmón, igyekezzetek fejenként legalább öt nyílvesszőt kilőni, mielőtt az ellenség falanxa a közelünkbe ér. Így talán kevesebbel találkozunk a közelharcban. Van valakinek kérdése?

Néma csend volt. Egyszerre csak Mnaszón szólalt meg, nagyon halkan:

— A sírjainkat már megásattad, királyom?

Kleomenész arca elkomorult.

— Tréfálkozásra most sem időm, sem kedvem. Menjetek. Igyekezzetek pihenni. Mnaszón! Töltsd ma az éjszakát Dekmón sátrában, a te ágyadon Xenarész alszik.

Amikor a tisztek elmentek, Kleomenész arcára végtelen fáradtság ült ki. Minthogy nehéz nap várt ránk, azonnal lefeküdtünk.

A király rögtön elaludt, mihelyt lehajtotta a fejét. Nekem azonban sokáig nem jött a szememre álom.

Tehát éppen a döntő csata előtt csöppentem ide! Tudtam már, hogy Tellisz nem képes az ütközetet megakadályozni. Márpedig, ahogy a haditanácson kiderült, esélyeink csaknem a semmivel egyenlőek. Az ellenség négyszer erősebb nálunk, és a spártai hadsereg már évtizedek óta nem vett részt igazi ütközetben.

Lóra ülhetnék hajnalban, és hazamehetnék. Hiszen nem vagyok katona. De ezzel cserbenhagynám Kleomenészt, és egész életemre elveszíteném a becsületemet. Különösen, ha az történik, ami várható, hogy a spártai hadsereg mindenestül elpusztul. Ha már egyszer úgy intézték az istenek, hogy itt legyek, reggel páncélt kell öltenem, és a többiekkel együtt ki kell állnom a harcmezőre.

Felkönyököltem az ágyon, és körülnéztem a sátorban. A szemem már megszokta a sötétséget. Láttam az asztal, a székek árnyékát, a bejáratnál a kintről beszűrődő fényeket. Úgy rémlett, mintha a homályos sarkokban maga a Halál leselkedett volna.

Semmi kedvem nem volt meghalni. Nemrégen nősültem, és nagyon szerettük egymást Timaiával. Derűs, eleven lénye csaknem teljesen elfeledtette velem a csapást, ami Heliké kegyetlen meggyilkolásával ért. Bármiről beszélgethettem vele, művelt, okos volt. Soha nem unatkoztam mellette. Csókjaival olyan könnyű mámort bocsátott rám, mint előtte senki. Sajnáltam volna őt elveszteni, különösen ilyen hirtelen. Ha induláskor sejtettem volna, hogy veszély fenyeget, másképpen búcsúztam volna tőle. De csak annyit mondtam, hogy küldetésbe megyek a királyhoz, és négy napon belül otthon leszek. Elképzeltem, mennyire kétségbeesik majd, ha megtudja, hogy elestem. Először nem is akarja elhinni, sírni csak jóval később kezd… Olyan szomorú asszony lesz ő is, mint az unokanővére, Agiátisz.

Nem szabad, hogy ne kapjon búcsúzásul néhány jó szót tőlem! Reggel, mielőtt kivonulunk, írok neki.

Ez a gondolat megnyugtatott. Végre elaludtam.

Virradatkor ébredtem fel. Kleomenész addigra már az asztalnál ült. A tábori konyháról kapott reggelit ette durva cserépedényéből. Az enyém is ott volt az asztalon. Nekiláttam. Alig nyeltem le az utolsó falatot, amikor egy testőr lépett be az ajtón.

— Királyom, Tellisz ephorosz kíván veled beszélni.

— Bejöhet! — Kleomenész rám pillantott. — Rád most nincs itt szükség.

Ahogy kiléptem a sátorból, üdvözöltem Telliszt, aztán elindultam körülnézni. A táborban nagy sürgés-forgást láttam. A katonák egy csoportja a reggelijét fogyasztotta, mások sorban álltak fegyvereikért, amelyeket a testőrök éjszakára összegyűjtöttek és őriztek, nehogy a hadtápnál dolgozó helóták a közelükbe jussanak. Voltak, akik már magukra öltötték páncéljukat, felcsatolták kardjukat, és most a parancsszóra vártak, vagy vívógyakorlatokat folytattak. A tisztek igyekeztek maguk köré gyűjteni embereiket, hogy mire a király megjelenik, kivonulásra készen álljanak. A tábor közepén már ott égett az áldozati tűz, mellette ugrándozott kétségbeesetten mekegve az a kecske, amelynek májából a király jósolni fog kivonulás előtt.

A spártai katonák szálláshelye felé mentem. Klearkhosz sátra felől érdeklődtem. Az egyik százados megmutatta.

— Az ezredes bizonyára alszik még — figyelmeztetett.

— Nem hiszem, hogy haragudni fog rám, ha felkeltem.

A kapitány vállat vont és otthagyott.

Klearkhosz már ébren volt, az asztalánál ült, íróónnal a kezében. Arcán mélyen elgondolkodó, komor kifejezést láttam.

— Kinek írsz? — kérdeztem tőle, miután üdvözöltük egymást.

— A menyasszonyomnak, Teraphnénak. Búcsúlevél. Nem vinnéd el neki?

Képzeletemben láttam, amint azt magyarázom Spártában: azért jöttem haza a csata előtt, hogy Klearkhosz utolsó üdvözletét átadjam Teraphnénak… Nem lenne vele sikerem.

— Nem megyek most vissza Spártába. Ha már itt vagyok, magam is kiállok a síkra. Ha befejezted a leveledet, én is írnék néhány sort Timaiának.

Klearkhosz összehajtogatta a levelét, majd szó nélkül odaadta nekem az irónt és egy darab pergament. Gyorsan lejegyeztem a következő sorokat:

Drága Timaiám!

Váratlanul szembekerültünk az ellenséggel. Nemsokára kezdődik az ütközet. Ha elesem, azt akarom, hogy tudd: az utolsó pillanatokban is rád gondoltam.

szerető férjed: Xenarész

— Azonnal hívok valakit, aki elviszi mindkettőnk üzenetét — mondta Klearkhosz.

— Várj! Éppen most tárgyal Tellisz a királlyal. Utasítást hozott neki, hogy vonuljon vissza. Hátha szót fogad?

— Ugyan! — legyintett Klearkhosz. — Tudod, hogy milyen Kleomenész. Mint a sólyom, csak a harcban él igazán.

— Amíg nem biztos, hogy szembeszállunk az ellenséggel, ne küldd el leveleinket. Nem akarok otthon vaklármát okozni. Most visszamegyek a királyhoz. Rövidesen látjuk egymást, de talán itt az utolsó alkalom, hogy férfiasán elbúcsúzzunk.

Összeölelkeztünk. Aztán Klearkhosz velem együtt lépett ki sátrából, és azonnal katonái közé sietett.

— Mi ez a csürhe itt? Rendesen felállni!

Ejha! Nem is tudtam, hogy ilyen erős hangja van! — gondoltam magamban.

Amikor visszatértem Kleomenészhez, a göthös, de orrát mindig magasan hordó Tellisz még nála volt. Látszott, hogy befejezték a beszélgetést.

— Xenarész! — fordult hozzám Tellisz. — A király engedelmeskedik az ephoroszok parancsainak, és visszavonul. Előbb azonban elhárítja a lehetőségét annak, hogy az akhájok üldözhessenek minket.

Ha bárki kérdezne erről Spártában, te is mondd azt, hogy az ellenség már a nyakunkon volt, nem lehetett előle kitérnünk. Most megyek, fegyverbe öltözöm.

Amint eltávozott, Kleomenész káromkodni kezdett:

— A vakarcs! A féreg! Hogy az ilyeneket nem dobják le kölyökkorukban a Taigetoszról! Halálbüntetéssel fenyegetett, ha nem teljesítem az utasítást.

— Hogy győzted meg mégis?

— Pénzt adtam neki. Ocsmány, kincssóvár, megvesztegethető banda! Néhány aranyért a hazájukat, a szüleiket is eladnák! Azt mondta, hogy ha csatát vesztek, a bíróság előtt nem hivatkozhatom az engedélyére. De az istenek azt súgják nekem, hogy győzni fogok. Te velünk harcolsz?

Elmosolyodtam.

— Ha ez a “vakarcs” Tellisz is páncélt ölt, akkor én mit tehetnék?

— Menj hát a hadtáphoz fegyverekért. Mnaszón helyettese leszel a csata idejére. Siess, mert nemsokára el kell végeznem az áldozati szertartást.

Kaptam sisakot, páncélt, lábvérteket, pajzsot, kardot. Mire felöltöztem, már minden katona az áldozati tűz körül állt teljes fegyverzetben, koszorúval a fején, sisakkal a kézben. A flótások rázendítettek a harci zenére.

Kleomenész odalépett a kecskéhez, felemelte a vasnyelű bárdot. Délceg alakja igazán királyinak tűnt.

— Harcosok! — kiáltotta érces hangján. — Lássuk, mit mondanak az istenek a mai napról.

A szekerce lesújtott a kecskére, a rémült mekegés elhallgatott. Kleomenész kihúzta tokjából a tőrét, és gyakorlott mozdulatokkal kivágta az áldozati állat máját. Rövid pillantást vetett rá, aztán felkiáltott:

— Spártaiak! (Ezt úgy mondta, mintha nem is zsoldosokból állt volna a sereg legnagyobb része.) Ha bátran harcoltok, a dicsőség és a győzelem a miénk lesz. Előre! Pusztítsátok az ellenséget!

A hopliták részéről harsány ordítás volt a válasz. Aztán elhangzottak a parancsszavak, és kivonultunk a táborból. Tellisz és én a vezérkarhoz csatlakoztunk. Ahogy a domb aljára értünk, megpillantottuk a közelgő akhájok végeláthatatlan sorait.

— Vonalban balra! — adta ki a parancsot Kleomenész. A nehézgyalogosok három sorból álló falanxot alkottak, az íjászok a sereg előtt foglaltak állást. Az ellenség egyik lovasszázada felénk indult, de a nyilak visszaűzték őket.

Rövidesen felkészültek az ütközetre az akhájok is. Most láthattuk csak, hogy milyen sok is huszonegyezer ember ötezerrel szemben! Ennek ellenére akkor már nem féltem. Arra gondoltam, bárcsak már kezdődne a harc, és megtörténne, aminek történnie kell! Tőlem balra Tellisz gunyoros hangját hallottam meg: — Királyom, meg kell vallanom, hogy tévedtem. Nem kerülsz bíróság elé ezért a csatáért. Mindnyájan itt döglünk meg. Még reggelire is kevés leszünk az akhájoknak!

— Ne károgj a fülembe, te átkozott holló!

— Ha véletlenül életben maradnánk, majd emlékeztetlek arra, hogy nem illik egy ephoroszt megsérteni.

Jól láttam, hogy Kleomenész a kardja markolatát szorongatta… De aztán Klearkhoszhoz fordult.

— Mindjárt jönnek.

Valószínűleg ráfizettünk volna Kleomenész vakmerőségére, de ekkor különös események játszódtak le az ellenséges seregben. A történteket jóval később tudtam meg egyik ügynökünktől, de mivel ide tartoznak, itt beszélek róluk.

Az akháj vezérkar nevetve nézte a szánalmasan kicsiny spártai sereget. A választott fővezér, az argoszi Arkhidamosz és helyettese, a megalopoliszi Lüdiadész Aratosztól várták az engedélyt a támadásra.

— Vagdalt húst aprítunk belőlük! — mondták. — Egyszer s mindenkorra végzünk most Spártával!

Aratosz ekkor felnyögött, és a hasához kapott. Erről többet is kell mondanom. Ez a nagy államférfi, akinél a cselvetésnek és a politikai harcnak nincs nagyobb mestere a Peloponnészoszon, de talán egész Hellaszban sem, minden csata előtt bélgörcsben szenved. Talán nem is a test gyávasága ez, hanem a lélek gyengesége.

A nagy sztratégosz megtörölte verejtékes homlokát, és a következő szavakat préselte ki magából:

— Csapdát gyanítok. Képtelenség, Hogy ilyen csekély sereggel ki merjenek ellenünk állni a spártaiak. Nézzétek, mögöttük van a Boreusz hegye. Nyilvánvalóan az erdőben rejtették el tartalékukat, és ha támadunk, akkor csapataik kirontanak rejtekükből, és szétvernek minket. Ilyen bizonytalan körülmények között nem harcolhatunk.

Arisztomarkhosz a kardjára csapott.

— Az egész Peloponnészosz rajtunk röhög majd, ha ezek valóban ilyen kevesen vannak, és mi megfutamodunk. Kiadom a parancsot a támadásra.

Aratosz addigra már összeszedte magát, és hidegen végigmérte vezérét.

— Én egyáltalán nem akartam ezt a hadjáratot. Most kockáztassam minden eddig elért eredményemet ezzel a vakmerő Kleomenésszel szemben? Nem! Visszavonulunk!

Mi minderről semmit nem tudtunk még akkor. Tátott szájjal néztük, ahogy az akhájok támadás helyett hátat fordítanak, és elhagyják a síkot. Kleomenészből kitört a kacagás.

— Nézzétek, katonák! Nyulakkal álltunk szemben, nem harcosokkal!

A rend pillanatokon belül felbomlott. A vitézek súlyos szidalmakkal illették az akhájokat. A mellettem álló Klearkhosz és Mnaszón, akik addig halottsápadtan álltak, most kivörösödött arccal ordítottak. Én is ezt tettem. Még Telliszt is elragadta a lelkesedés, és amikor Kleomenész kiadta az üldözési parancsot, nem tiltakozott.

Mint a vadászkutyák a vadat, úgy követtük az akhájokat. Lovasaink időnként bele-belecsíptek az utóvédjükbe. Aztán eltűntünk a szemük elől: felmentünk a sziklák közé. Titkos ösvényeken közelítettük meg az akhájok másnapi valószínű táborhelyét, Lükaion hegyét. Két árkádiai paraszt vezetett bennünket, szerencsére becsületesen, így nem tévedtünk el. Az eliszi határ felé vezető utat a Lükaion csúcs meredekjének aljában a következő nap délelőttjén értük el.

— Elrejtőzni az erdőben! — parancsolta a király. — Néma csend!

Délután jelent meg az úton a visszavonuló akhájok rendezetlen tömege. Amikor közvetlen közelünkbe értek, megszólalt a támadásra hívó kürtszó, és fülsiketítő ordítással rohantunk az ellenségre. Zavar tört ki az akhájok között, szinte azonnal futásnak eredtek. Hosszú ideig üldöztük őket, sokat lekaszaboltunk. Az utat, a zöld mezőt véres hullák borították. A foglyok száma is nagy volt.

Amikor végre összegyülekeztünk, kiderült, hogy a veszteségünk mindössze hetvenkét zsoldos és nyolc spártai, viszont több száz akháj harcos holtteste hevert a síkon.

Kleomenész harcosaink elé lépett. Azok lelkesen üdvözölték őt, a győztes hadvezért. Magam is csodálattal néztem rá. Pallantionnál még azt hittem, hogy életem utolsó órája jött el, és íme most micsoda győzelem! Pedig negyedannyian voltunk, mint ők!

Hirtelen megdermesztett egy gondolat. A mellettem álló Klearkhoszhoz fordultam.

— Te! A leveleket elküldted?

— Sajnos igen.

— Asszonyaink azóta már meg is sirattak minket! Sürgősen értesítem kell őket, hogy élünk, hogy győztünk!

— Várd meg, amíg a király befejezi a beszédét. Utána intézkedem.

— Katonák! — kiáltotta Kleomenész. — Köszönöm nektek ezt a szép győzelmet!

— Éljen a király! — dörögte csaknem ötezer torok.

— Holnap végképp megsemmisítjük ellenségeinket. Most pihenjetek!

— Tábort verünk, és reggel folytatjuk az üldözést — fordult a tisztekhez.

— Nem úgy lesz, király! — lépett elő ekkor Tellisz, akit eddig észre sem vettünk a nagy ujjongás közepette. — Tábort verünk ugyan, mert ma már nem tudunk megindulni hazafelé, de holnap megkezdjük a visszavonulást a lakóniai határra. Nem halogathatod tovább az engedelmeskedést az ephoroszok döntésének. Megvédted országunkat, nincs tovább szükség rá, hogy seregünk Árkádiában tartózkodjék. A hadjárat véget ért.

Kleomenész halottsápadt lett, az arca eltorzult. Már attól tartottam, hogy valami jóvátehetetlen cselekedetre ragadtatja magát. Végül is egy szó nélkül hátat fordított Tellisznek, és otthagyott minket.

Utána indultam, de nem találtam meg. Csak estére került elő, amikor a tábor már állt, és a szakácsok a vacsorát osztották. Nem ült közénk enni, bement a sátrába. Nemsokára utána eredtem. A király magába roskadtan üldögélt tábori székén. Rám nézett, felsóhajtott.

— Hej, Xenarész barátom! Ezek az ephoroszok megakadályoztak abban, amire minden vérbeli katona vágyik: hogy igazi, döntő győzelmet arassak. Nem vagyok én király, se hadvezér, csak az ő bábjuk! De már nem tűröm ezt soká…

Másnap a spártai hadsereg visszatért a lakóniai hegyekbe. Tellisz azonnal továbbindult a városba, én is vele tartottam. Szegény Timaiám kisírt szemmel fogadott, hiszen levelem nyomán halálhíremet várta. Amikor beszámoltam neki győzelmünkről, nem is akarta elhinni. Ezzel egyébként nemcsak ő volt így, hanem mindenki más a városban.

Kleomenésznek nagy szerencséje volt, hogy vakmerőségével egy gyáva ember került szembe. De a siker mindent igazol. Ettől kezdve a hadsereg tűzbe ment volna érte.

Visszavonulásunknak azonban súlyos következménye lett. Az akháj sereget csak szétszórtuk, de nem semmisítettük meg Lükaion hegyénél. Mi elhagytuk Árkádiát, de Aratosz és az akhájok ott maradtak, és nemsokára elfoglalták a velünk addig szövetségben álló Mantineiát. A fellegvárban helyőrséget hagytak, a várost rákényszerítették, hogy lépjen be a ligába. Aratosz így a vereségét diadallá változtatta. Az akháj szövetség helyzete Spártával szemben jelentősen megerősödött.

 

HUSZONEGYEDIK KÖNYV

 

Jegyzőkönyv az ephoroszok tanácsüléséről abból az évből, amikor Püthiász volt az ephoroszok elnöke, és Kleomenész a király.

Jelenlévők: Püthiász, Akanthosz, Tellisz, Menász, Endiosz ephoroszok, Ampharész, a titkosszolgálat vezetője, Damokharész, a politikai rendőrség főnöke.

A jegyzőkönyvet Menász ephorosz vezeti.

Püthiász: A mai ülést megnyitom. Felkérem Telliszt, mondja el, mit látott Árkádiában a seregnél.

Tellisz: Mint bizonyára értesültetek róla, nem sikerült megakadályoznom, hogy Kleomenész szembeszálljon az ellenséggel. Elmondom sorjában, mi történt. A táborba késő este érkeztünk meg, és csak másnap reggel volt módom beszélni a királlyal, amikor már nyakunkon voltak az akhájok. Hosszan vitatkoztam vele. Végül is nem tehettem mást, bele kellett egyeznem: hadd ütközzön meg. Úgy gondoltam, hogy ha megverik, akkor megbüntetjük, és a jövőben engedelmes lesz. Ha elesik, az sem olyan nagy baj. Túlságosan önfejű. Amikor azonban kiálltunk a síkra, csoda történt. Az ellenség hirtelen elvonult, pedig mi jóval kevesebben voltunk. Magam is beleegyeztem, hogy kövessük őket. Lükaion hegyénél cselt vetettünk nekik, és szétvertük seregüket. Kleomenész másnap foly

tatni akarta az üldözést, de ezt természetesen már nem engedélyeztem. Visszajöttünk a határra, és egyenesen idesiettem a mai ülésre.

Püthiász: Köszönjük beszámolódat. Kleomenészt majd felelősségre vonjuk engedetlenségéért.

Ampharész: Nem akarok beleszólni a dolgotokba, de úgy vélem, hogy a győztes királyt ostobaság lenne megbüntetni. Meg kell fontolnunk, hogyan használhatjuk ezután is ezt az éles kardot anélkül, hogy megvágnánk magunkat vele. Azt javaslom, vegyétek elő a többi ügyet, és Kleomenészre még visszatérünk.

Püthiász: A következő napirendi pont: a Vének Tanácsa két tiszteletreméltó tagja nemrégiben elhunyt. Újakat kell helyettük választani. Arra gondoltunk, hogy ti ketten Ampharész és Damokharész, akik oly sok jó szolgálatot tettetek Spártának, megérdemelnétek, hogy városunk eme legfelsőbb vezető testületébe bekerüljetek, még hajó néhány tavasz hátravan is hatvanadik életévetek betöltéséig, így aztán hivatalosan is főszerepet vállalhatnátok államunk irányításában. Egyébként ha a királyok húszéves korukban tagjai lehetnek a Vének Tanácsának, akkor ti miért ne lehetnétek azok, közel az ötvenhez?

Damokharész: Beszéljünk nyíltan. Az ötletet jó barátainktól kaptátok, és mi tudtunk róla. Megbeszéltük egymással ezt a nehéz kérdést, és úgy gondoljuk, jobb, ha továbbra is a háttérben maradunk. Abban a magas állásban hogyan foglalkozhatnánk a titkosszolgálattal és a rendőrséggel? A megtiszteltetés inkább várjon ránk öregkorunkban.

Püthiász: Szerintem a szép cím elrejtené valódi tevékenységeteket, és ez csak előnyös lenne a számotokra.

Damokharész: Azaz továbbra is a politikai rendőrség vezetője maradhatnék?

Püthiász: Természetesen nem szeretnénk lemondani a segítségetekről.

Ampharész: Ez esetben nincs további ellenvetésünk. Köszönjük a bizalmat.

(Jegyzőkönyvvezető: Az ülés résztvevői egyhangúlag megszavazták, hogy a következő népgyűlésen Ampharészt és Damokharészt beválasztatják a Vének Tanácsába.)

Püthiász: Felkérem Akanthosz ephoroszt, számoljon be az állam ellenségeinek az utóbbi időben leleplezett összeesküvéseiről.

Akanthosz: Röviden kívánok beszélni, csak a legfontosabb ügyeket említem meg. Három lázadó csoportot derítettünk fel a legutóbb eltelt két hónapban, kettőt vidéken, egyet magában Spártában. Mindhárom eset új vonásokat mutat. Az összeesküvők titkos találkozóikon valóban beszélgettek a földosztásról és az adósságok eltörléséről. Ez sokáig ritka jelenség volt, és Damokharész barátunk megállapodott néhai nagy királyunkkal, Leónidasszal, hogy a feltételezett ellenségeket is le lehet tartóztatni. Természetesen mi is fenntartottuk ezt a hagyományt. De meg kell mondanom, hogy a nyugtalanság mostanában egyre nagyobb Lakóniában. Keményebb intézkedésekre lesz szükség. A három ügy vádlottai természetesen drágán fognak fizetni.

Püthiász: Ez nem elég. Eddig is végeztünk az állam ellenségeivel, mégis egyre többen vannak.

Akanthosz: Damokharész barátunkkal megállapodtunk, hogy újabb besúgókat szervezünk be, és megerősítjük a városi őrséget. Egyebet nem tehetünk.

Püthiász: Végrehajtotta a krüpteia a legutóbbi üléseken kitűzött feladatokat?

Akanthosz: Igen. A kijelölt húsz helótát kivégezték, hulláikat intő példaként házuk kapujára szögezték fel. Meg kell említenem, hogy az egyik osztag buzgalmában hibát követett el. Tagjai leszúrtak egy helótát a király birtokán. Ez az ember észrevette őket, amint éppen egy ottani lánnyal játszadoztak — tudjátok, milyen pajkosak a fiúk! —, és rájuk támadt. Valószínű, hogy az a cafka a szeretője volt.

Püthiász: Hol itt a baj? Ha egy helóta spártaiakra támad, meg kell döglenie. Gyorsabban végeztek vele, mint megérdemelte.

Damokharész: Barátom azt akarja mondani, hogy lelkes ifjaink nem tájékozódtak, mielőtt döftek. Nos, ez a fickó Kleónnisznak, zsoldosseregünk parancsnokának volt az unokaöccse. Mint ismeretes előttetek, Kleónnis vezette a leszámolást Ágisz híveivel, amikor szeretett Leónidasz királyunk hazatért. Most tartani lehet attól, hogy ellensége lesz a krüpteiának.

Ampharész: Ugyan, ez képtelenség! Kleónnisz maga is volt rendőr, tudja, mi jár a lázadóknak. Gazdag ember, hadseregünk egyik legmagasabb rangú tisztje, és feltétlenül hű a királyhoz. Bizonyára nem látta rokonait már évek óta. Ha pedig tudomásunkra jutna, hogy mégis ellenséges szándékai vannak, behivatnánk a városba, és végeznénk vele.

Damokharész: Mielőtt még másról kezdenénk beszélni, térjünk vissza a királyra. Az egész ülés ideje alatt róla gondolkodtam. Az rendben van, hogy engedetlenségéért nem bűnhődik. Győzött, elkergette az ellenséget, ha parancs ellenére is. Azt azonban meg kell nektek mondanom, hogy én nem bízom benne. Mégiscsak ő a férje Agiátisznak, akinek sajnos, nem tekertük ki időben a nyakát.

Ampharész: Elhagyott az eszed, barátom! Igaz, hogy a királynak Agiátisz a felesége, de Leónidasz volt az apja! Amikor részt vesz a tanács ülésein, minden intézkedésünkkel egyetért, az Ágisz hívei ellen hozottakkal is.

Damokharész: Bocsássatok meg ezért a gondolatért, lehet, hogy született gyanakvó vagyok. De amikor elégedetleneket keresünk, mindig megnézzük, volt-e a megfigyeltnek rokoni kapcsolata a lázadókkal. És a házastársi viszonyt fontosabbnak tartjuk, mint a vérségi köteléket. Egy asszony sok mindenről meg tudja győzni a férjét és viszont. És arra még Leónidasz király tanított engem: nem biztos, hogy nem ellenség az, aki látszólag mellettünk áll!

Akanthosz: A mi mesterségünkben a gyanakvás nem bűn, hanem erény!

Püthiász: Agiátisz ellen kellene talán tennünk valamit. Gyakran megy gyerekeivel pihenni az Agiádák vidéki nyaralójába olyankor, amikor a férje hadban van. Igaz, hogy az anyósa mindig küld vele testőröket, de azért meg lehetne kísérelni.

Ampharész: Ne hamarkodjátok el a dolgot. Azt, hogy Kleomenész mellettünk áll-e csakugyan, nem tudhatjuk egészen biztosan. De ha Agiátisznak baja esik, akkor feltétlenül ellenünk fordul. Pedig az akháj liga ellen bármikor szükségünk lehet hadvezéri tehetségére. Ebben az esetben csakugyan tudnunk kell, hogy mit gondol a király. Nem támaszkodhatunk feltevésekre. Van egy jó tervem, amellyel két legyet üthetünk egy csapásra.

Endiosz: Mi légyen az?

Ampharész: Mint tudjátok, szolgálatom egyik feladata Ágisz király külföldre menekült híveinek ártalmatlanná tétele. Ma már csak kevés él közülük, a legtöbbet utolértük, bármilyen távolra is menekültek.

Endiosz: Éppen most kaptunk jelentést, hogy Kleombrotosz elhunyt Olümpiában.

Ampharész: Tehát még egy. De ebben nincs benne a kezünk.

Leónidasz király megtiltotta, hogy bármit is tegyünk ellene. Mindmáig tartottam magam az ő akaratához. De hadd folytassam mondanivalómat. A legnagyobb hal még nem került a hálónkba. Ágisz testvére, Arkhidamosz még ma is Messzénében él. Ő a főbűnösök közül való, és ami még veszélyesebb, ő az Eurüpontida család egyetlen élő leszármazottja, jog szerint örököse Spárta második trónjának. Ha valamilyen fordulat királlyá tenné, bizonyára bosszút állna rajtunk testvéréért, anyjáért, nagyanyjáért, őt tehát mindenképpen el kell pusztítanunk. Eddigi próbálkozásaink sajnos eredménytelenek maradtak. Éjjel-nappal körülötte vannak testőrei, akik vele menekültek annak idején. És a messzéniaiak is pártfogolják, mint minden ellenségünket. Amikor az ülésre jöttem, csak ennyi volt Arkhidamoszról a mondanivalóm. De útközben támadt egy gondolatom, amely beszélgetésünk alatt teljesen megérett.

Püthiász: Kíváncsian hallgatunk.

Ampharész: Messzénében lehetetlen elbánnunk Arkhidamosszal. De mi lenne, ha hazahívnánk?

Akanthosz: Gondolod, hogy hazajönne?

Ampharész: Felajánlanánk neki a trónját.

Püthiász: Bocsáss meg, nem értelek egészen. Te mondtad, milyen veszélyes lenne ránk nézve, ha belőle uralkodó válna. És most te akarod neki ezt a lehetőséget nyújtani?

Ampharész: Ki mondta, hogy a trónra kerül? Az már Damokharész és Akanthosz barátaink dolga, hogy őt útközben vagy itthon baleset érje.

Endiosz: Hát persze, erre előbb is rájöhettünk volna. Ha nem tudjuk megölni Messzénében, hívjuk haza. Nagy ember vagy, Ampharész, mindig is mondtam. Méltó tagja leszel a Vének Tanácsának!

Damokharész: És mi lenne, ha a többi száműzöttet is hazahívnánk? Akkor nektek nem kellene annyi pénzt költenetek arra, hogy embereitek keressék őket Hellász városaiban.

Ampharész: Ez jó gondolat. De mivel csalnád őket ide? Arkhidamosz azt fogja hinni, hogy a királyi rang várja itthon. A többiek viszont tudják, hogy Spárta egyetlen dolgot tud nekik felajánlani: egy szép kátrányos kötelet a te kedves börtönödben. Persze, akik Arkhidamosszal vannak Messzénében, azok nyilván hazajönnek. Ők a tieid. Ne hidd, hogy lenézlek, a magad területén kitűnően dolgozol. De amit én csinálok, az diplomácia, nem pedig rendőri munka.

Tellisz: Térjünk vissza a királyra. Azt mondtad, terved kapcsolatba hozható vele.

Ampharész: Igen. Azt akartam javasolni, hogy készüljünk elő Arkhidamosz meghívására, de semmit ne csináljunk addig, amíg a királlyal meg nem beszéltük ezt a tervet. Ha őt Agiátisz megfertőzte a nézeteivel, nem fog abba beleegyezni, hogy Ágisz testvérét ilyen csellel pusztítsuk el. Ebben az esetben fontolóra kellene majd vennünk, hogy mit tegyünk vele és Agiátisszal. De ha elfogadja javaslatunkat, akkor ő a mi emberünk, és gyanakvásra többé semmi okunk.

Püthiász: Egyetértek Ampharésszel. Szavazzunk.

(Jegyzőkönyvvezető: Ampharész, a titkosszolgálat vezetője javaslatát az ephoroszok tanácsa egyhangúlag elfogadta. Ezután futár érkezett a seregtől, és jelentette, hogy Aratosz elfoglalta szövetséges városunkat, Mantineiát. Tolmácsolta a király kérését, hogy az akhájok ellen vonulhasson. Úgy döntöttünk, hogy a sereget azonnal hazaszólítjuk, nehogy árkádiai jelenléte tovább ingerelje a szerencsére másfelé fordult ellenséget.)

… Az Arkhidamosz-tervet Ampharész nem mondta el nekem. Érthető: tudta jól, hogy a király barátja vagyok, így aztán nem volt lehetőségem Kleomenészt előre figyelmeztetni.

Kleónnisz unokaöccsének meggyilkolása később végzetes következménnyel járt az ephoroszok és a krüpteia parancsnoka számára. De erről majd a maga helyén beszélünk.

 

HUSZONKETTEDIK KÖNYV

 

Egy héttel azután, hogy visszatértem a hadjáratból, délután a hivatalból kilépve több ház kapuja előtt katonákat láttam asszonyaikkal ölelkezni.

Úgy látszik, megjött a sereg — gondoltam. — Akkor bizonyára otthon van már Kleomenész is.

Belépvén az udvarra, nagy sürgés-forgás fogadott. A konyha mellett elhaladva benéztem az ablakon, és csodálkozva láttam, hogy nemcsak Krateszikleia van odabent, hanem a feleségem, sőt Agiátisz is. A folyosón pedig rikoltozva szaladgált Pauszaniász:

— Apa hazajött! Mind megölte az ellenséget!

Benyitottam a konyhaajtón, intettem Timaiának, hogy jöjjön ki. Miután szokott módon üdvözöltük egymást, megkérdeztem tőle: — Mi ez a nyüzsgés?

— Megjött Kleomenész. Estére nagy vacsorát adunk. Itt lesz az apám is és Klearkhosz a menyasszonyával. De most engedj, sok a dolgom.

Felmentem, és benéztem Kleomenészhez. Sisakja, fegyverei a padlón hevertek, ő maga mélyen aludt. Nem zavartam, magam is bementem a szobámba, amely sokkal lakályosabb volt azóta, hogy Timaiával éltem együtt. Elővettem a Szphairosztól kapott Xenophónt, és olvastam. Egy idő múlva kiesett a kezemből a könyv, és lecsukódott a szemem.

Arra ébredtem, hogy Timaia nagy robajjal benyit a szobába.

— Te itt heversz? Mindjárt jönnek a vendégek! — Amikor a szememet dörzsölve lefelé akartam indulni, rám kiáltott: — Öltözz fel rendesen! Én átviszem a ruháimat Agiátiszhoz.

Nyilván észrevette, hogy magamban káromkodva veszem elő a díszruhámat, mert odajött hozzám, átölelt, és a fülembe súgta:

— Elárulok egy titkot. Ezt a lakomát nemcsak Kleomenész győzelmének örömére rendezzük, hanem azért is, mert ma kéri meg apám az anyakirálynő kezét.

Az álmélkodástól nyitva maradt a szám. Azt régóta láttam, hogy apósom és Krateszikleia királyné jól megértik egymást, de hogy már itt tartanának! Ezt nem gondoltam volna.

— És miért nem mondtad ezt nekem előbb?

— Nem volt szabad. Még most sem lenne, úgyhogy légy meglepve! A királynő csak Kleomenész hazaérkeztére várt. Ezért kell ma díszbe öltöznünk. De most már siess!

Kedvenc egyiptomi köntösét és ékszerdobozát magához véve kiszaladt a szobából.

Megmosdottam, felöltöztem, utána még félórát várhattam, amíg Timaia visszajött. Igaz, hogy gyönyörű is lett. Lementünk a csarnokba. Az asztal a család legszebb arany étkészletével volt megtérítve. Eukleidász és Kleomenész már ott ültek egy kereveten, és beszélgettek. Melléjük telepedtünk. Rövidesen megérkeztek a vendégek: Klearkhosz és Teraphné, majd Megisztonosz. A háziak közül csak Agiátisz hiányzott még.

— Rá ne is várjatok a kezdéssel — mondta Kleomenész. — Még jó ideig altatgatja Kleombrotoszt. És tudjátok, hogy amúgy sem eszik sokat.

— Pedig a vacsora elkészítésében nagyon lelkesen részt vett — nevette el magát Timaia.

— Azelőtt ez sem volt szokása.

A feleségem büszkén kihúzta magát.

— Az én hatásom. Egyébként a kedvedért is tette, hadd egyél valami jót az ízetlen tábori konyha után.

Kleomenész odasúgta nekem:

— Én megszoktam már a katonaételeket. Lehet, hogy amit itthon szolgálnak fel, nem is fog annyira ízleni!

Krateszikleia intett az ajtóban álló konyhamesternek, és a szolgák megkezdték a tálak behordását. Különlegesen finom húsleves, szárnyasok, majd sült borjú kerültek egymás után az asztalra. Az Agiáda-ház konyhája mindig is jó volt, de Timaia még talán az anyakirálynőnél is ügyesebb szakácsnőnek bizonyult. Volt néhány doboz keleti fűszere, amikor összeházasodtunk, magával hozta őket. Ezek a fűszerek megváltoztatták az addig megszokott ételeket, csodálatos ízt adtak nekik, de kiszárították a torkot, és hevesen kívántatták a bort. Mosolyogva lestem Kleomenészt. Bármily szép szavakat is mondott a hadi kosztról, most úgy falt, mint a farkas.

Már az utolsó fogásnál tartottunk, amikor megjelent Agiátisz. Halványkék ruha volt rajta, a nyakán vékony aranylánc, a hajába ezüst hajtűt tűzött. Talán a már lehörpintett több kehely bor hatása volt, de megtapsoltuk. Ő ezt pirulva köszönte meg. Szabadkozott a késésért: fia nem tudott elaludni. Az elébe tett tányérról csak csipegetett, és a továbbiak során alig szólt egyetlen szót is.

Láttam az asszonyokon és apósomon, hogy azt várják: a király meséljen a hadjáratról. De ő hallgatott. A hangulata sem volt igazán vidám. Ezért Klearkhosszal együtt én hoztam elő a témát.

— Teraphné! Timaia! Ne haragudjatok ránk azért a levélért!

Timaia megcsóválta a fejét, és mélyet sóhajtott.

— Mondtam már, ugye, hogy nagyon megrémítettek bennünket.

— Úgy véltük, valóban végünk van — mentegetődzött Klearkhosz. — Négyszer annyi volt az ellen! Kleomenész ragaszkodott az ütközethez, és mi azt hittük, összeroppantanak minket. De ami aztán történt!

Egymás szavába vágva, kitörő jókedvvel meséltük el, miként menekült el előlünk az a hatalmas sereg, és hogyan vertük őket szét Lükaionnál. Mindenki feszülten figyelt, pedig csaknem valamennyien hallották már ezt a történetet, talán csak Agiátisz nem.

Apósom hátrasimította a haját, és bólintott.

— Háborúban az elszántság gyakran többet ér, mint a sereg nagysága. Dareiosznak több mint hétszázezer katonája volt Alexandrosz negyvenezer macedón harcosa ellen, és mit ért vele? Kétszer is tönkreverték, elvesztette birodalmát és trónját, mert gyáva volt! A vadállat, ha futnak előle, támad, de ha bátran szembefordulnak vele, könnyen lehet, hogy elszalad. Királyom, az ellenség merészségedtől ijedt meg.

Kleomenész kizökkent közönyéből, és érdeklődéssel kezdett figyelni Megisztonoszra.

— Az élethalálharcban egyetlen megtorpanás a véggel egyenlő — folytatta apósom. — Gyakran fordul elő, hogy két azonos képességű vívó közül az győz, amelyiknek sikerül a másikat egy percre megriasztania. Fiatalkoromban történt, még mielőtt kivándoroltam volna Egyiptomba, hogy az aitólok megtámadták Lakóniát. Hadba vonultam ellenük, és egy csetepaté során szembekerültem egy aitól óriással. Hosszú ideig vívtunk, aztán kardjaink eltörtek, és tőrrel estünk egymásnak. Úgy alakult, hogy mindketten elkaptuk a másik kést tartó kezét. Dulakodás közben éreztem, hogy gyengülök, a halált hozó vas egyre közelebb került az oldalamhoz. És ekkor ezt gondoltam: Nem szabad feladni! Neki is éppen úgy fáj, mint neked! És amint látjátok, én maradtam életben — fejezte be Megisztonosz mosolyogva.

— Valóban — mondta Kleomenész. — Héraklész azt segíti, aki maga is megtesz mindent győzelméért. Ha csak imádkozunk hozzá, elfordul. Meghoztam a kötelező áldozatot csata előtt, de ha az utolsó pillanatban én ijedek meg és nem ők, most Aratosz lenne az úr itt Spártában.

— És egyáltalán nem féltél, amikor a két sereg ott állt egymással szemben?

Kleomenész végignézett rajtunk, aztán elnevette magát.

— Aki azt állítja, hogy első nagy csatája előtt nem érez szorongást, az képmutató. A félelem csak a falanxok találkozásakor múlik el, de harcra most nem került sor. Hát persze, szívem mélyén úgy szűköltem, mint a vadászkutya, ha medvével kerül szembe. De szerencsére Aratosz még nálam is jobban rettegett.

— Nahát! — motyogta Klearkhosz. — Ha tudtuk volna, hogy félsz, mindnyájan elszöktünk volna.

Teraphné megrovó pillantást vetett a vőlegényére. Kleomenész és Megisztonosz harsányan felkacagtak.

— Ismeritek a régi katonaanekdotát? — kérdezte a könnyeit törölgetve Megisztonosz. — Azt, amelyikben a tisztet két hoplitájával együtt felderítésre küldik. Az ellenséges tábor közelében a hadnagy meghallja, hogy egyik emberének vacog a foga. “Gyáva!” — sziszegi. “Uram, ha te is azt éreznéd, amit én, már rég elszaladtál volna!” Komolyra fordítva a szót: ha az embernek a torkában dobog a szíve, és mégis megállja a helyét, az az igazi bátorság. Ezt a kelyhet a te egészségedre ürítem, királyom!

Öten voltunk ott férfiak, mind felálltunk, és fenékig ittuk a borunkat.

— És ha már állunk, maradjunk is állva — nézett ránk apósom. — Királyom, már eddig is sok szál kötött családodhoz, hiszen a lányom nevelt testvérednek a felesége, unokahúgom pedig a te hitvesed. A jövőben szeretnék még inkább közétek tartozni. Ezennel tisztelettel megkérem tőled, mint az Agiádák családfőjétől, édesanyád kezét.

Mindenki nagy meglepetést mutatott, pedig többen tudtunk a titokról. De Kleomenész arcán egyetlen izom sem rezdült meg.

— Örömmel veszem szándékodat. Biztosra veszem, hogy jó férje leszel édesanyámnak. Mikor szándékoztok összeházasodni?

— A legközelebbi holdtöltekor.

— Hiányozni fogsz nekünk — nézett az anyakirálynőre Kleomenész, amikor leültünk.

— Nem megyek el innen — suttogta Krateszikleia zavartan.

— A házamat megtartom, de ideköltözöm hozzátok — magyarázta Megisztonosz. Aztán látván, hogy nevelőanyám milyen kínosan érzi magát a menyasszony szerepében, ismét a háborúra terelte a szót.

— Várható, hogy az akhájok a közeljövőben megint támadnak?

— Sajnos nagyon is valószínű. Mantineia elfoglalásával — Kleomenész mélyet sóhajtott — a liga előnyösebb helyzetbe került velünk szemben, mint valaha is volt. Jövőre minden bizonnyal a megalopoliszi Lüdiádészt választják hadvezérnek, és akkor föltétlenül kiújulnak az ellenségeskedések.

— A következő hadjáratban szeretnék én is részt venni. Bár már azt hittem, elegem volt a háborúkból, ilyen hadvezér keze alatt, mint te vagy, szívesen szolgálnék. Nem szűkölködöm, ezt tudjátok. Hajlandó vagyok zsoldosok toborzására, ha én vezethetem őket.

Kleomenész felcsillanó szemmel nézett Megisztonoszra.

— Őszintén szólva, szívesen indítanék a tavasszal megelőző hadjáratot, ha az ephoroszok engedélyeznék. Segítséged előre is köszönöm, elfogadom.

A szolgák megint teletöltötték serlegeinket, és négy karcsú, hosszú hajú lány jött be a terembe. Alig volt rajtuk valami ruha. Egyikük hárfázott, hárman pedig szép régi táncot mutattak be. Amikor a zene utolsó akkordjai is elhangzottak, az erősen kapatos Eukleidász, aki addig lehorgasztott fejjel ült az asztalnál, feltápászkodott, odament az egyik lányhoz, és valamit súgott a fülébe. A táncosnő bólintott. Klearkhoszra pillantottam, és látva savanyú arcát, alig álltam meg, hogy el ne nevessem magam. De mindezt Teraphné is észrevette.

— Megyünk! — mondta dühösen a vőlegényének. Timaia is felállt.

— Sokat dolgoztam ma, elbágyadtam. Xenarész, gyere! Bosszús voltam, hogy a két nő elrontotta a hangulatot, de Timaiával már akkor sem nagyon mertem vitatkozni. A társaság feloszlott.

 

HUSZONHARMADIK KÖNYV

 

Még az ephoroszok következő tanácsülése előtt történt, hogy értesültünk Kleombrotosz haláláról. Ő száműzetése kezdete óta Olümpiában élt Kleomenész húgával, Khilónisszal és gyerekükkel együtt. Állítólag betegség vitte el. Kérdeztem a királyt, hogy hazahozatja-e testvérét, de azt mondta, hogy ennek még nem jött el az ideje.

Itt mondom el, hogy amikor később pénzadománnyal küldött valakit Khilóniszhoz, és megkérdeztette tőle, hogy nem szándékozik-e hazaköltözni, az asszony azt felelte, hogy jól érzi magát Olümpiában, és ott is marad, mert a fiával együtt békében kíván élni. A pénzt sem fogadta el.

Ampharész — mint ezt már említettem — nem szólt nekem az Arkhidamosszal kapcsolatos tervéről. Csak néha morgott valamit az orra alatt, hogy “nagy dolgok készülnek, majd meglátod” és hogy “döntő lépést teszünk a legfontosabb ügyünkben”. Jól ismertem őt, és tudtam, hogy ha valamit nem mond el magától, jobb nem kérdezni. Ha eljön az ideje, úgyis a tudomásomra jut minden. Jól értesültségem hiánya azonban rövidesen kínos helyzetbe hozott Kleomenésszel szemben.

Az ephoroszok gyűlésének napján egyedül voltam az irodámban, mert Ampharész is részt vett az ülésen. Hazafelé tartva onnan, még az Agorán összeakadtam Kleomenésszel. Nagyon rossz hangulatban volt, hazáig alig voltam képes belőle néhány szót kihúzni. Amikor beléptünk kapunkon, intett, hogy menjek utána. Egyenesen a szobájába siettünk. Agiátisz éppen a kisebbik fiával játszott, és csodálkozva nézett rám. Ritkán léptem át a küszöbüket.

Kleomenész megcsókolta felesége arcát.

— Ne haragudj, kedvesem, de fontos beszélnivalóm van Xenarésszel.

Agiátisz bólintott, karjába vette a gyereket, és kiment. Kleomenész hellyel kínált. Aztán ő hallgatott, én vártam.

— Miért nem figyelmeztettél, hogy mi vár rám a mai ülésen? — sziszegte végül.

Csodálkozva néztem rá.

— Mire gondolsz?

— Ampharész új cselszövésére Arkhidamosz ellen!

— Nem tudok semmit.

— Lehetetlen!

— A főnököm úgy hallgatott előttem mostanában Arkhidamoszról, mint a sír. Magam is furcsálltam a dolgot.

Kleomenész csendben bólogatott.

— Akkor, amennyiben igazat mondasz, minden világos. Ez valóban csapda volt. Félt, hogy idő előtt értesítesz. Ampharész gyalázatos gazember.

— De mondd már el, miről van szó!

Kleomenész beszélni kezdett, eleinte lassan, halkan, később egyre indulatosabban. Arcát elöntötte a vér.

— Az ephoroszok tanácsa levelet írt Arkhidamosznak, és hazahívták őt az Eurüpontidák trónjára. Ezek a gazemberek feltárták előttem tervüket, hogy mihelyt a trónörökös átlépi a határt, elteszik láb alól. Aztán elém tették a levelet, hogy írjam nevemet az övék mellé.

— Aláírtad? Ágisz testvérének a halálos ítéletét?

— Igen.

— Mit fog ehhez szólni Agiátisz?

— Nem szabad megtudnia. Egy pillanat alatt kellett döntenem úgy, hogy habozás ne is lássék rajtam. Borzalmas volt. Ha beleegyezem, aljas gyilkos vagyok. Ha nem, elvesztem azt a védettséget, amit apám neve ad nekem a kopók ellen, és Agiátisz is bajba kerülhetett volna. A legkevesebb, hogy soha többé nem adtak volna sereget a kezem alá.

Én az ephoroszok ülésein atyám helyét foglalom el, és ha nem akarok gyanúba keveredni, akkor úgy kell viselkednem, ahogy ő tette volna a helyemben. Ő viszont ennek a gaztettnek még a gondolatától is boldog lenne. Alá kellett írnom a levelet. Amikor kezembe vettem az íróónt, Damokharész a nyakamba borult: “Barátom! És még mi kételkedtünk benned!” Érted már, Xenarész, mekkora veszélyben voltam? Lehajtott fejjel motyogta:

— Alá kellett írnom. Mert ha elpusztulok, ki valósítja meg Ágisz terveit? Élni akarok, hogy bosszút állhassak ezeken a hóhérokon!

Mély megdöbbenésem ellenére csodáltam Kleomenész gyors felfogását, határozottságát. Ha másként dönt, talán még én is gyanúba keveredtem volna. Fondorlatos terv volt ez!

— Ebben a disznóságban nem akarok részt venni — szólaltam meg végül. — Itt az ideje, hogy elvigyél Ampharésztől.

Kleomenész gondolkodott.

— Ezt meg lehet csinálni. Mnaszónt kinevezem ezredesnek, te leszel helyette a testőrparancsnok. De ha a helyeden maradnál, nem tudnád esetleg megmenteni Arkhidamoszt, ahogy ezt Szphairosszal tetted?

— Lehetetlen. Neki már vége van. Még akkor sem próbálkozhatnék semmivel, ha Ampharész engem bízna meg a lebonyolítással. A csapda ugyanis olyan tökéletes, hogy ha Arkhidamosz nem sétál bele, Ampharész azonnal gyanút fog. Rögtön eszébe jutna, hogy a Szphairosz-ügyet annak idején én intéztem, és a filozófus megmenekült! Két hasonló eset ugyanazzal az emberrel nem lehet véletlen. De nem is hiszem, hogy én kapnám ezt a feladatot. Főnököm szerint orgyilkosságok végrehajtására csak nőtlen emberek alkalmasak igazán, mert ők keményebb szívűek.

— Tudom, hogy nincs mentség — mondta szomorúan Kleomenész. — Ágisz testvérének halála az én lelkemet fogja terhelni. A furcsa az csupán, hogy ezek a gyalázatosak mostantól fogva megbíznak bennem, pedig csak most határoztam el végleg, hogy elbánok velük!

— Figyelj rám — folytatta. — Sokat gondolkodtam, amíg hazafelé jöttem a sereggel. Az ephoroszokkal a nyakamon keveset tehetek, ez végképp bebizonyosodott. A legjobb terveim végrehajtásában is megakadályoznak. Ezenkívül ilyen kevés katonával nem megyünk sokra a liga ellen. Valóban meg kell csinálnunk mindazt, amit Ágisz akart.

Bólintottam.

— Már jó néhány éve, mióta Szphairosszal beszéltem, meggyőződésem, hogy így, ahogy vagyunk, elpusztulunk. Változás kell. Én mindenben segítelek. De vigyél el a titkosszolgálattól!

— Azt megteszem.

— Hogy képzeled terved végrehajtását?

— Kész tervem van. Nem úgy kell hozzáfognunk, ahogy Agiátisz hiszi — gyengéd mosoly futott át Kleomenész arcán —, rábeszéléssel, meggyőzéssel, szelídséggel, hiszen Ágisz is ebbe bukott bele. De neki ezt nem mondhatom. Fel sem fogná. Veled tudok egyedül őszintén beszélni.

— Nagyon meg kell fontolnunk mindent.

— Már megtettem. Jövőre hadjáratot indítok az akhájok ellen. Most, hogy aláírtam az Arkhidamosznak szóló levelet, az ephoroszok a maguk emberének tartanak, és bizonyára engedélyezik kivonulásunkat Árkádiába. Egyébként is, lepénzelem őket, ahogy Tellisszel tettem. Aztán, ha legyőztem az ellenséget, a sereggel jövök haza, és átveszem a hatalmat. Nem leszek többé bábkirály! Legalább annyi hatalmat akarok itthon, mint az apámnak volt. De az én terveim egész Spárta javára válnak, és nemcsak a gazdagokéra! Szegény Agiátisz azzal vádol, hogy a harc szeretete elragad Ágisz terveitől. Pedig háború nélkül idehaza is tehetetlen vagyok. Csak a hoplitáim között lehetek igazi uralkodó.

— Már most is rajonganak érted harcosaink. Még egy győzelem, és bármit megtesznek, amit parancsolsz nekik.

— Tudod, mi lesz az első teendőnk egy nagy diadal után? Megbüntetni a gazokat! Egyre kérlek — folytatta Kleomenész —, hogy amiről beszéltünk, köztünk maradjon. Egyelőre ezekről a dolgokról senkinek nem szabad tudnia. Még annak az embernek sem, akinek a segítségére nagyon számítok.

— Ki lenne az?

— Megisztonosz. Ő kiváló katona. Szerencsére évtizedekig nem élt itthon, így gazdagsága ellenére őt nem fertőzte meg előkelőink szelleme. Most, hogy elveszi anyámat, a család tagja lesz. Hallottad, mit ígért a lakomán: hogy zsoldosokat toboroz. Szükségem lesz rájuk is, az ő hadvezéri képességeire is a következő hadjáratban. És ha majd eljön az ideje, beszélek vele terveinkről.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón, és egy szolga dugta be a fejét.

— Királyom, Kleónnisz kér tőled kihallgatást.

— Várom!

Belépett Kleónnisz, sisakkal a fején, karddal az oldalán. A zsoldosvezér mindig mogorva arcán a szokottnál is sötétebb kifejezés ült. Térdre ereszkedett a király előtt.

— Uram, fontos mondanivalóm van.

— Hallgatlak.

— Le akarok mondani a tisztségemről.

— Meghibbantál?

— Királyom, tegnap meglátogattam a rokonaimat. Tudod, ők még mindig lent dolgoznak a birtokodon. A krüpteia megölte az öcsémet, amikor meg akarta menteni kedvesét az erőszaktól, a gyalázattól! Bosszút kell állnom. Elmegyek a hegyekbe, és harcolni fogok a krüpteia ellen.

— Ostoba vagy, Kleónnisz. Hát azt hiszed, hogy magányos emberként többet tehetsz, mint zsoldosaim parancsnokaként?

— De királyom…

— Hallgass! Ha engedelmeskedsz nekem, megígérem, hogy lesz alkalmad a bosszúra. Azt is megmondom, mikor: a következő hadjárat után. Tudod, hogy szavamat meg szoktam tartani. Most menj, teljesítsd a kötelességed! Lemondásodat nem fogadom el. És amit hallottál tőlem, arról senkinek egy szót se!

Amikor elment, Kleomenész a kezét dörzsölgette. Baljós mosoly futott végig az arcán.

— Ezek nem tudják, mit cselekszenek. Most sokat segítettek nekem. Kleónnisz eddig is hajlandó lett volna a krüpteia ellen vonulni, ha én ezt a parancsot adom neki, de ezután boldogan fogja ezt cselekedni! Most pedig fogadalmat teszek. Olyan emberhez szól szavam, aki még él, de sorsa már megpecsételődött.

Kelet felé fordult, amerre Messzénia van, szeme a távolba nézett.

— Bocsáss meg nekem, Arkhidamosz! — suttogta. — Ha nem segítek ellenségeidnek, akkor is el kellene veszned, de én is követnélek, sőt Agiátisz is jönne utánunk. Pedig nagy terveim vannak! Meg akarom valósítani mindazt, amit ti szerettetek volna, és ha ez sikerül, ismét naggyá teszem Spártát. De mindehhez az kell, hogy élve maradjak. Abban bizonyos lehetsz, hogy nem maradsz bosszulatlan. Látod, én most ezeknek az embereknek a kezében vagyok, mert ők erősebbek nálam. De az istenek tudni fogják, kik az igazi gyilkosaid, és megfizetnek érted és a többi ártatlan áldozatért!

Kleomenész szavait hallva újra feléledt régi bánatom. Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha az égiek megbosszulnák annak a nőnek a halálát is, akit én annyira szerettem: Helikéét…

…Akkor Ampharésznek és Damokharésznek is el kell pusztulnia!

 

HUSZONNEGYEDIK KÖNYV

 

Kleomenész hű maradt ígéretéhez. Néhány nappal beszélgetésünk után Mnaszónt ezredessé nevezte ki, és én lettem helyette a testőrgárda parancsnoka.

Megváltam tehát a titkosszolgálattól, így az Ágisz testvére ellen szőtt cselvetésben, hála Zeusznak, nem volt semmi szerepem. Mégis minden részletről értesültem magától Ampharésztől, akivel továbbra is jó viszonyban maradtam, és azoktól a bizalmi embereitől, akik részt vettek a merénylet megtervezésében és végrehajtásában, azelőtt pedig éveken át olvastam jelentéseket Arkhidamosz messzéniai életének mindennapjairól.

… Mostanában, mióta betegeskedem, egyik visszatérő lázálmom Arkhidamosz, az utolsó Eurüpontida pusztulásának története. Üldöznek az Erinnüszök, hiszen egyik alapítója voltam annak a szervezetnek, amely végzett vele…

… Messzéné városának lakói esztendőkön átláthattak minden reggel egy magas, barna bőrű, sötét hajú férfit elbaktatni a városházára, majd onnan a katonák gyakorlóterére. Utjain minden alkalommal legalább tízen követték. Kísérői kezüket állandóan a kard markolatán tartották, és gyanakodva néztek a feléjük közeledőkre.

Bár ezek az idegenek a spártai vörös köpenyt, Messzénia egykori gyűlölt urainak ruháját viselték, a polgárok mégsem éreztek velük szemben haragot. Jól tudták, kik ők: Arkhidamosz spártai királyfi és kísérete, akik egykor hozzájuk menekültek, menedékjogot kértek tőlük, és azóta a városban élnek.

Arkhidamosz és társai hontalanságuk kezdete óta ugyanúgy töltötték el minden napjukat. Korán reggel házuk udvarán gyakorolták a kardvívást. A városházán reggeliztek, majd a délelőtt folyamán a messzéniai hadsereg újoncait oktatták atlétikára, kardforgatásra és lándzsavetésre. Ezt a foglalkozást a polgármester már annak idején, érkezésekor felajánlotta Arkhidamosznak, és ő el is fogadta, így legalább olyasmivel kereshette kenyerét, amihez értett, és amit szívesen is csinált.

A száműzettek a délutánokat otthon töltötték. Házukat Arkhidamosz igen olcsón vásárolta meg a várostól szolgálatai fejében. A pihenés és a csöndes, szomorú elmélkedések ideje volt ez. A hírek, amiket időről időre a nagyvilágból kaptak, sohasem voltak kellemesek. Nem nyújtottak semmi reményt arra, hogy rövidesen visszatérhetnének Spártába. Gyakran hallottak viszont arról, hogy valahol a Peloponnészoszon erőszakos halált halt egy társuk, aki velük együtt vett részt Ágisz mozgalmában.

Arkhidamosznak jó oka volt arra, hogy állandóan maga mellett tartsa bajtársait. Mióta Messzénébe költözött, több alkalommal is orgyilkosok próbáltak a közelébe férkőzni. A királyfi áldotta a város polgárait azért a gondosságért, amellyel házaikat erőddé képezték ki. Az ő lakása közvetlenül a főtér mellett volt, egy keskeny utca elején. A viszonylag nagy épület ablakai, ajtai szűkek voltak, és a csarnoktól hosszú, tekervényes folyosók vezettek a lakószobákhoz. Több helyütt voltak rejtekfülkék. Ezekben éjszakánként őrök álltak. Arkhidamosz alapjában véve vendégszerető természetű ember volt, és mindenkit beengedett, aki meg akarta látogatni. De nappal a merénylők nem mertek támadni. A királyfit mindig fegyveresek vették körül. Akik pedig éjszaka próbálták megközelíteni a hálószobáját, azok örökre eltűntek az udvar mély kútjában. A száműzöttek sohasem ittak ebből a ciszternából. Az Agoráról hozattak vizet.

Esténként Arkhidamosz híveivel együtt töltötte az időt. Iszogattak, beszélgettek a régi időkről, amikor Ágisz oldalán küzdöttek a spártai alkotmány megváltoztatásáért. Az első esztendőkben még valamennyien tele voltak reménnyel, lelkesedéssel. Sokáig hitték, hogy a szerencse egy napon melléjük áll, és az istenek hazavezérlik őket Spártába. Akkor aztán megvalósítják Ágisz terveit, és bosszút állnak bajtársaik, rokonaik gyilkosain. De ahogy az évek teltek, egyre kevesebb szót ejtettek minderről. Fásultak lettek, és csak a bor hevítette fel olykor őket. Kiégtek. Talán csak egyetlen oka volt annak, hogy társaságuk nem oszlott fel: a félelem Spárta akkori uraitól, akiknek hosszú keze Hellász bármely pontján elérhette őket.

Csak így, együtt, egymásra vigyázva remélhették, hogy hazájuk után nem vesztik el életüket is.

De van-e értelme így élni? Arkhidamosz sokat töprengett ezen álmatlan éjszakáin. Nem volt szerencsésebb Ágisz, a bátyja, aki még ifjan meghalt egy jó ügyért? Neki és társainak az egyhangúság jutott részül. Ismeretlenül fognak elhunyni egymás után idegen földön. Otthon még az emlékük sem marad meg. Barátainak sohasem szólt súlyos gondolatairól. Fenn akarta tartani köztük az amúgy is kihunyóban lévő közösségi szellemet.

Az egyik nap, amikor fáradtan hazaérkeztek a gyakorlótérről, a kapuban álló őr izgatottan fogadta őket.

— Követ érkezett Spártából, uram — mondta a királyfinak. — Veled szeretne beszélni.

— Mit mondasz?- kérdezte döbbenten Arkhidamosz. Aztán szinte azonnal felülkerekedett benne a gyanakvás.

— Fegyvereit elvetették? A kísérői vele vannak?

— Kardját felszólítás nélkül átadta nekünk. Emberei a városban maradtak. Azt mondja, az üzenet, amit hozott, mindnyájunknak szól, bár csak a te jelenlétedben mondhatja el.

— Ne sodorjatok el! — kiáltott Arkhidamosz a körülötte tolongó társaira. — Magam sem tudom, miről lehet szó! A küldött jöjjön a csarnokba — fordult az őrhöz. — Még ebéd előtt meghallgatjuk.

Néhány perc múlva a száműzöttek felindulva hallgatták az ephoroszok levelét, amelyet maga Arkhidamosz olvasott fel.

Spárta népe szól hozzád rajtunk keresztül, Arkhidamosz. Hozzád, az Eurüpontidák utolsó sarjához, aki hosszú évek óta idegen földön élsz. Városunk veszélyben van. Már régóta ellenséges viszonyban állunk a Peloponnészosz legerősebb hatalmával: az akháj szövetséggel. Csak szerencsénknek és katonáink vitézségének köszönhető, hogy egyelőre meg tudtuk őrizni szabadságunkat, de bizonyos, hogy még súlyos megpróbáltatásoknak nézünk elébe.

A veszély órájában meg kell szűnnie a spártaiakat egymástól elválasztó ellentéteknek. El kell felejtenünk valamennyiünknek azokat az okokat is, amelyek téged egykor arra kényszerítettek, hogy elhagyd hazánkat.

Mi, Spárta ephoroszai és Kleomenész király, a Vének Tanácsa és a népgyűlés egyetértésével úgy határoztunk, hogy visszaállítjuk a kettős királyságot, államunk ősi intézményét, amely Lakedaimón legdicsőbb napjaira emlékeztet. Arra kérünk téged, Arkhidamosz, hogy levelünk vételé után haladéktalanul gyere haza, és foglald el őseid trónját. Mindazok, akik veled vannak, szintén visszatérhetnek, és semmi bántódásuk nem esik egykori tetteikért.

— Itt van Kleomenész király és az ephoroszok aláírása — mondta bajtársainak Arkhidamosz, amikor befejezte a levél felolvasását. — Nézzétek meg saját szemetekkel.

Ott tolongtak mindnyájan körülötte, bámulták az írást, mintha csodát láttak volna. Többüknek ajkáról sóhaj röppent fel:

— Hazamenni!

Tehát az álom, amely minden éjjel kísértette őket, és amelynek megvalósulását már reménytelennek vélték, mégis valósággá válik!

Arkhidamosznak azonban még komoly kételyei voltak. Hosszú évek keserves tapasztalatai tették bizalmatlanná. A követ, aki Ampharész titkosszolgálatának egyik ifjú reménysége volt, azt az utasítást kapta, hogy mindenképpen győzze meg Arkhidamoszt a levél őszinteségéről, és hazatérése veszélytelenségéről. Arkhidamosz gyanakvó arcát látva, gyorsan beszélni kezdett:

— Egy hét múlva összehívják a népgyűlést, uram. Addigra neked már ismét a trónodon kell ülnöd. Kérünk, ne késlekedj.

— És mi biztosíték van arra, hogy csakugyan nem esik bántódásunk Spártában?

— Láthatod az ephoroszok és a király aláírását, uram. Ez elegendő kell, hogy legyen! Bizalmas szóbeli üzenetem is van a számodra. Testvéred gyilkosai elmenekültek a városból, amikor a nép előtt kihirdettük, hogy hazajössz. Az ephoroszok elnöke pedig arra kért, hogy mondjam meg neked: Kleomenész ügyetlen hadvezér, ezért hazajöveteled után te kapsz engedélyt hadjáratra az akhájok ellen.

A spártai hadsereget háborúba vezetni! Talán ez volt a legfőbb vágya Arkhidamosznak. így nemcsak trónjára ülhetne hazatérte után, hanem mindjárt fölénybe is kerülne a gyűlölt Agiádával szemben.

— Azt is kéri tőled az elnök, hogy ne állj bosszút ellenségeiden. A nyomasztóan nehéz napokban a felejtés fátylát kell borítanunk a múltra.

— Ez természetes — mondta szórakozottan Arkhidamosz. Aztán mélyen a követ szemébe nézett. — Látom, hogy a spártai nép felszólítása őszinte. Hazatérek barátaimmal együtt, és elfoglalom őseim trónját. Mikor kell indulnunk, hogy időben odaérjünk a népgyűlésre?

— Legkésőbb holnapután. Mi is veled együtt térünk haza.

— Hányan vagytok? — szűkült össze gyanakvóan Arkhidamosz szeme.

— Mindössze tízen — mosolyodott el a követ. Arkhidamosz megnyugodott. Neki harmincöt embere volt.

— Akkor hát, a holnaputáni viszontlátásra!

A követ elment. A száműzöttek összeölelkeztek, és oly hangos örömkiáltásokban törtek ki, hogy az utcán járók meghökkenve kapták fel a fejüket.

— Hazamegyünk! Haza!

Később, amikor már lecsillapodtak és leültek ebédjükhöz, vezérük gyakorlati kérdésekre terelte a szót.

— Nem lesz könnyű dolgunk Spártában, barátaim. Először is, vissza kell kapnunk mindent, amit elvettek tőlünk. Nektek a földjeiteket, nekem a vagyonomat és az örökségemet. Tudjátok, hogy bátyám felesége, ahelyett hogy a hősi halált választotta volna, hagyta magát férjhez kényszeríteni legfőbb ellenségünk, Leónidasz fiához, Kleomenészhez, az én jövendő királytársamhoz.

— Mi sem választottuk a hősi halált! — morogta valaki az asztal végén.

— Nem erről van most szó! — nézett dühösen Arkhidamosz a közbeszólóra. — Hanem arról, hogy Agiátisszal és fiával az egész családi vagyonom az Agiádák tulajdonába került. A gyerek meghalt, én vagyok az örököse. Visszakövetelem a jussomat, és nektek is segítenetek kell ebben.

— És a bosszú? — szólt közbe egy másik száműzött. — Miért ígérted meg, hogy elfelejtjük bajtársaink, rokonaink halálát? Az egész családomat kiirtották azok a gazemberek, és nincs közöttünk senki, akinek valakije el ne pusztult volna az önkényuralom alatt.

— Nem tettem semmiféle ígéretet. Majd otthon ismét átgondolok mindent. Jól tudjátok, hogy magának Héraklésznek tettem fogadalmat: anyám és nagyanyám, testvérem és barátaim haláláért megfizetek!

— Így már más. Tudod, hogy egyetlen éjszakán őszültem meg, amikor értesültem anyám sorsáról.

— Mindannyiunknak vannak számadásai az otthoniakkal. De most városunkról van szó. Azért hívtak minket haza, hogy segítsünk megvédeni Spártát az akhájok ellen, tehát a legfontosabb a hadsereg és a győzelem. A leszámolás hazai ellenségünkkel csak ezután jöhet. Erre igyunk!

A száműzöttek ajkukhoz emelték boroskancsóikat.

A következő nap úti készülődésekkel telt el. Arkhidamosz kötelességének érezte, hogy elbúcsúzzék pártfogójától, a város polgármesterétől.

— Nagyon hálás vagyok nektek, hogy befogadtatok bennünket, és oly hosszú ideig békében éltünk nálatok. Népemnek most szüksége van rám. Hazamegyek Spártába, és elfoglalom őseim trónját.

— Sajnálom, hogy el kell titeket veszítenünk — mondta tűnődve a polgármester.

— Remélem, jól dolgoztunk. A messzéniai hadsereg most már komoly erőt képvisel. Itt maradó tanítványaink tökéletesen pótolhatnak minket.

A polgármester szomorúan nézett a királyfira.

— Én szó szerint értettem, hogy elveszítelek titeket. Nekünk, messzéniaiaknak, ahogy azt te is jól tudod, évszázados tapasztalataink vannak a spártai fortélyokról. A harmadik szabadságharcunk idején egyik vezérünket sehogyan sem tudták legyőzni a spártai seregek. Az ephoroszok tárgyalni hívták őt Lakóniába. Többé senki sem hallott róla, és a háborút rövidesen elvesztettük. Arkhidamosz mosolyogva legyintett.

— Ily cselt alkalmazhattak őseink egy lázadó helótával szemben, ez természetes. De nálam más a helyzet. Az Eurüpontida-család utolsó sarja vagyok, és egy jóslat szerint Spárta addig marad fenn, amíg Héraklész leszármazottai uralkodnak a városban.

A polgármester vállat vont.

— Én figyelmeztettelek. Most már nem tehetek mást, jó utat kell kívánnom mindnyájatoknak. Ha meggondoljátok magatok, vagy úgy látnátok, veszély fenyeget Spártában, mi mindig szívesen látunk benneteket.

Két nappal a követ érkezése után a kis spártai csapat elhagyta Messzénét, és elindult Lakedaimón hegyei felé. A polgármester parancsára kétszáz messzéniai katona kísérte őket a határig. A nagyszámú kísérőre azért volt szükség, hogy a hazatérők védve legyenek a helyi lakosság zaklatásaitól. Még száznegyven évvel Messzénia függetlenné válása után sem voltak a spártaiak népszerűek arrafelé.

Az út a Pamüszosz völgyén vezetett végig. Arkhidamosz ragaszkodott ahhoz, hogy minden este megerősített tábort építsenek, éppen úgy, mint a nagy seregek.

— Már most meg kell ezt szoknunk — ismételgette. Ligeteken, dús pázsittal borított mezőkön, bő termést adó gabonaföldeken haladtak keresztül. Arkhidamosz bizonyára gondolt arra, hogy milyen kár volt elveszteni ezt az országot. Aztán elábrándozhatott azokról a hőstettekről, amiket Spárta királyaként fog végrehajtani…

Amikor a Taigetosz hegység lábához értek, a messzéniai katonák parancsnoka elbúcsúzott tőlük.

— Uram, mi most visszamegyünk. Ott a dombnál van a határ. A további utat bizonyára ismeritek.

— Igen — lépett elő a csapatból a követ. — A hegyeken át megyünk Spártába, hogy még időben odaérjünk a népgyűlésre. Királyom, engedelmeddel, átveszem a vezetést.

Az alacsonyaknak látszó dombok megmászása olykor elég sokáig tart, különösen málhás öszvéreket vezetve és súlyos fegyverzettel. De egy órával később Arkhidamosz Lakónia földjén állt.

A száműzött királyfin és társain komoly megindultság vett erőt. Arkhidamosz lehajolt és megcsókolta hazája földjét. Többen követték a példáját. Még olyanok is akadtak ezek között a kemény férfiak között, akik könnyezni kezdtek.

— Hát itthon vagyunk ismét — mondta reszkető hangon Arkhidamosz. — Tegnap még hontalanok voltunk, és ostoba messzéniaiak kiképzésével vertük el időnket, kerestük meg sanyarú kenyerünket. Most ti ismét Spárta polgárai vagytok, én pedig király!

Maga a követ is meghatódva nézte ezt a jelenetet, íme, hogyan térnek haza az olyan emberek, akiket hosszú évekig mart a honvágy! Még habozott is egy pillanatig, hogy ne kiáltson-e oda nekik:

— Forduljatok vissza! Lakóniában a halál vár rátok!

De aztán eszébe jutott, hogy akkor neki is velük kellene mennie, és elhagynia a hazáját, szüleit, menyasszonyát, biztos állását. Nincs mit tennie. A sors őt rendelte ki egy aljas tett végrehajtására, a parancsot teljesítenie kell.

— Tovább kell indulnunk, uram — mondta végül. — Még hosszú út áll előttünk.

— Nézd, már lefelé tart a nap szekere. Táborozzunk itt.

Csakhamar álltak a sátrak. Magasan lobogó tűz mellett vacsoráztak, aztán vidáman énekeltek. Arkhidamosz nézte a messzéniai sík felett lenyugvó napot, hallgatta a fenyők csendes zúgását, a közeli patak halk csobogását. Rég volt ilyen béke a lelkében.

Aznap este valamennyien nyugodtan aludtak. Arkhidamosz nem is állított őröket a tábor köré: hadd pihenjen mindenki, hiszen otthon vannak, így maradt észrevétlen a száműzöttek előtt, hogy a követ kíséretének egyik tagja nesztelenül kisiklott a sátrából, és eltűnt az éjszakában, majd néhány órával később visszatért.

Másnap reggel korán indultak. Arkhidamosz már az első néhány száz lépés megtétele után vitába keveredett a követtel.

— Balra kell mennünk, hidd el nekem. Emlékszem még abból az időből, amikor erre menekültem.

— Azóta sok minden megváltozott. Új, rövidebb utakat fedeztünk fel. Ha jobbra megyünk, hamarább hazaérünk.

— Te vagy a vezető — vont vállat végül is Arkhidamosz. — Ha csakugyan gyorsan otthon leszünk, száz drachmát kapsz jutalmul.

Verejtékes, nehéz út vezetett a szakadékon keresztül. Az öszvérek egyike kitörte a lábát. Sorsára kellett hagyniuk, a terhét szétosztották egymás között. Végül kis tisztásra értek fel. Arkhidamosz itt rövid pihenőt engedélyezett embereinek. Alig telepedtek le, amikor nagy csapat torzonborz, rongyos ruhájú fegyveres vette őket körül.

— Xantipposz vagyok, a hegyek oroszlánja! — kiáltotta a vezetőjük, egy hatalmas termetű, még a többinél is toprongyosabb férfi. — Utasok, adjátok ide, amitek van!

Arkhidamosz szó nélkül felugrott, kardot rántott, és a hegyek oroszlánja felé sújtott. Vívni kezdtek. A rablók közben megrohanták a csapatát. A száműzöttek bátran harcoltak, de a túlerő nagy volt. Arkhidamosz megsebesítette az ellenfelét az arcán, de egyszerre csak oldalról érte a nyakán egy kardcsapás. Amint elesett, a követ véres szablyáját és halottfehér arcát pillantotta meg maga fölött.

— Bocsáss meg, Arkhidamosz — mondta a gyilkosa. — Parancsra tettem.

Arkhidamosz végvonaglásában belemarkolt hazája földjébe, amelyet nemrégen megcsókolt, és amelyre most pirosló vére ömlött ki.

Rövidesen vége volt mindennek. A száműzöttek elkeseredetten védekeztek, nem adták meg magukat élve. Csak kettőt tudtak közülük a támadók legyűrni és elfogni, miután súlyosan megsebesítették őket. A “rablók” közül ekkor Ampharész lépett elő. A spártai titkosszolgálat vezetője mint mindig, e pillanatban is makulátlan öltözetben feszített. Nemcsak azért húzódott a háttérbe, mert irtózott a közelharctól, hanem azért is, hogy patyolatfehér ruhájával ki ne ríjon a többiek közül. A követhez ment, és kezet szorított vele.

— Ügyes voltál, Attikosz. Kiérdemelted, hogy Xenarész helyett a segédtisztem légy. Hol van Arkhidamosz?

Attikosz komoran mutatott a háta mögé.

Ampharész az izgalomtól remegő léptekkel ment oda a holttesthez. Lehajolt, és lezárta a szemét. Arra gondolt, hogy aki kitartóan küzd egy nagy cél érdekében, azt végül minden bizonnyal eléri.

— Köszönöm neked, Arkhidamosz, hogy elhoztad azt a percet, amelyért eddig éltem — suttogta. — Temessétek el, és jelöljétek meg a sírhelyét. Néhány nap múlva embereket küldünk a “rablók” által meggyilkolt Arkhidamosz király holttestéért, és ünnepélyesen fogjuk őt eltemetni az Eurüpontidák sírboltjában.

A “rablóvezér” lépett oda Ampharészhez.

— Na mi van, te hegyek oroszlánja? — kérdezte nevetve Ampharész. Vidámsága átterjedt a körülállókra, és rövidesen százötven ember hahotája harsogott az erdőben.

— Uram — kezdte kissé sértődötten a hegyek oroszlánja, aki egyébként kapitány volt Damokharész politikai rendőrségében. — Elfogtunk kettőt az árulók közül. Mit tegyünk velük?

— Micsoda kérdés ez? Mit szoktak tenni a rablók az olyan utasokkal, akik védekeznek ellenük? Kössétek fel őket az első fára, aztán induljunk hazafelé! Különben a végén még én is lekések a népgyűlésről, nemcsak Arkhidamosz.

A csapat rövidesen elindult Spárta felé. A boldog Ampharész hátul bandukolt. Ő még a város előtt elvált a többiektől, és egyenesen a népgyűlés színhelyére sietett.

 

HUSZONÖTÖDIK KÖNYV

 

Sokat szomorkodtam Arkhidamosz szörnyű sorsán. Egyszer aztán apósom, az öreg róka mondott valamit, ami enyhítette lelkifurdalásomat.

Az akháj sereget vártuk Megalopolisz alatt. Hárman üldögéltünk a király sátrában: Kleomenész, Megisztonosz és én. Kortyolgattunk, és a veszélyes csatára gondoltunk, amely a következő nap reggelén várt ránk. Egyszerre csak Kleomenész felsóhajtott.

— Miért vagy ilyen gondterhelt, királyom? — kérdezte Megisztonosz.

— Most, hogy rövidesen szembe kell néznem a halállal, eszembe jutott Arkhidamosz. Borzasztó érzés lehetett elpusztulnia oly hosszú száműzetés után, éppen amikor átlépte hazája határát.

Apósom fanyarul elmosolyodott. Mint mindig, amikor komoly mondanivalója volt, megsimogatta a szakállát.

— Ne légy ostoba, kedves fiam! Képzeld el, mi történt volna, ha Arkhidamosz csakugyan elfoglalja a trónját. Részt követelt volna az uralkodói döntésekből. Visszakérné tőled az Eurüpontidák vagyonát, mint jogos örökségét. És talán ő vezetné ezt a hadjáratot az akhájok ellen, amellyel most te akarsz dicsőséget szerezni. Akárki is ölte meg Arkhidamoszt, nagy szolgálatot tett neked: megkímélt attól, hogy később te kövesd el ezt a bűnt.

Megdöbbenve láttam a királyon Megisztonosz merész szavainak a hatását. Elsápadt, ajka felett néhány verejtékcsepp jelent meg. Jó néhány szem lepörgött a homokórán, mire újra összeszedte magát. De sokáig nem szólt egyetlen szót sem. Néha mintha mondani akart volna valamit, de aztán tovább hallgatott.

Megforgattam a fejemben apósom szavait, és kezdtem érezni igazukat. Kleomenész éppen eléggé gyűlölte az ephoroszokat azért, mert osztoztak vele a hatalomban. Még egy vetélytársat nem tűrt volna meg maga mellett.

A király hirtelen felkapta a fejét.

— Felejtsük el hát a balsorsú Arkhidamoszt! Most az a fontos, hogy holnap győzzünk. Mert ha nem… akkor jobb lett volna, ha meg sem születek. Életemben először érzem úgy, hogy súlyos kockázatot vállaltam.

— Te nem veszíthetsz csatát! — mondtam meggyőződéssel. — Az ellenség félelmetesen erős, de én éppen úgy bízom benned, mint az egész hadsereg! Emlékezz, hogy vágyódtál egy éven át a mai nap után. Sokáig nem is volt biztos, hogy elindulhatunk az akhájok ellen…

…Voltaképpen Arkhidamosz halálával dőlt el ennek a hadjáratnak a sorsa. Kleomenész hajlandó volt részt venni a csapda felállításában, és ettől kezdve az ephoroszok megbíztak benne. Pénzt is ígért nekik támogatásukért, így könnyűszerrel rávette őket, hogy a népgyűléssel szavaztassák meg a következő évi háborút.

Maga a gyűlés elég izgalmasan zajlott. Már néhány nappal előbb elterjedt a városban a hír, hogy Ágisz testvére visszatér, és valóban, a gyülekező spártaiak két trónt láttak a tribünön, ahol az ephoroszok és Kleomenész szoktak ülni. Amikor aztán Püthiász, az ephoroszok elnöke bejelentette, hogy Arkhidamoszt útban hazafelé egy rablóbanda meggyilkolta, zúgás támadt, és talán csak azért nem keletkezett nagyobb zavar, mert a polgárok — mint törvényeink szerint a népgyűléseken mindig — fegyvertelenek voltak, és a mezőt rendőrosztagok vették körül. Amíg Arkhidamoszt várták az emberek, sokuk szeme csillogott. Most mindenki arcára kiült az évek óta megszokott reménytelenség. Az már csak betetőzött mindent, hogy a két közismert főhóhért, Ampharészt és Damokharészt a Vének Tanácsa tagjaivá kellett választaniuk. Mégsem mert senki nemet mondani.

A szavazás után állt fel Kleomenész, és mondta el hadjárata tervét. A polgárok lelkesen üdvözölték őt, a pallantioni és lükaioni győztest. Javaslatát egyhangúlag megszavazták. A Vének Tanácsában állítólag egyedül Damokharész adott le voksot ellene. Úgy látszik, hogy ő továbbra sem volt meggyőződve a király megbízhatóságáról, és félt katonai hatalmat adni a kezébe. Kopóösztöne megsúgta neki a valóságot, de ekkor ma senki nem hitt neki.

Az ősz és a tél egyhangúan telt el, csupán az én életemben történt nagy esemény: megszülettél te, fiam, Makhanidász, akinek kedvéért írom most ezt a könyvet. Nagyon nehéz volt a búcsú tőled és feleségemtől, amikor tavasszal elindultunk a sereggel Árkádiába.

Több katonánk volt, mint az előző évben. Megisztonosz állta a szavát, ezerkétszáz zsoldost toborzott. A király az ephoroszoktól engedélyt kapott, hogy jelentékeny összeget vegyen ki az államkincstárból. Az így szerzett pénzen nyolcszáz nem teljes jogú polgárt fegyverzett fel. Hétezren indultunk tehát a határ felé. Én a királyi testőrgárdát vezettem az ezredessé kinevezett Mnaszón helyett. Kétszáz főnyi csapatom a krüpteiában kiképzett legügyesebb fiatalokból és régóta Spártában szolgáló, kipróbált zsoldosokból állt. Feladata csatában a király személyi védelme, a táborban a rend fenntartása volt.

Kleomenész a hadjárat céljául Megalopolisz előerődjének, a baljós nevű Leuktrának az elfoglalását jelölte meg. Az ostrom elég sokáig tartott. Huszonkét napon át védekeztek makacsul és ádázul a vár védői, mielőtt sikerült volna aláásnunk és beomlasztanunk a falakat. Nem sokkal azután, hogy leromboltuk Leuktrát, és lemészároltuk az őrségét, tudósítást kaptunk az akháj sereg közeledéséről. A hír hallatán megindultunk észak felé.

Már Megalopolisz környékén jártunk, egyenetlen terepen, szakadékok és szőlőkertek között, és éppen egy dombra ért fel a seregünk eleje, amikor Kleomenész magához szólított.

— Úgy sejtem, hogy kíváncsi vagy az akhájokra. Elvigyorodtam.

— Be kell vallanom, hogy valóban így van.

— Mielőtt megütköznénk velük, úgy illik, hogy követet küldjünk hozzájuk. Rád gondoltam. Csak a vezérekkel állj szóba! Mondd meg nekik, hogy takarodjanak az utunkból, vagy pedig holnap várjuk őket a harcmezőn.

— Máris indulok!

Fehér zászlót vettem magamhoz, megsarkantyúztam a lovamat, és elvágtattam Megalopolisz irányába. Alig másfél órával később már kibontakoztak előttem ennek a városnak a hatalmas kiterjedésű falai. Már sokat hallottam róluk, de még sohasem láttam őket. Íme, itt van a szemem előtt ősi ellenségünk, Megalopolisz! A déli kapu előtt lándzsaerdőt pillantottam meg. Éppen vonultak kifelé az akhájok.

Észrevettek, körülvettek. Néhány lovas hamarosan a vezérek elé vezetett.

Nem mondhatnám, hogy barátságosan fogadtak. Eleinte észre sem vettek, várakoztattak. Végül egyikük — magas, széles vállú, durva arcú férfi — rám förmedt:

— Mit akarsz itt?

Amíg elmondtam nekik Kleomenész üzenetét, a vezér soványabb, alacsonyabb társa mosolyogva méregetett engem. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

Választ nem kaptam. A magas tábornok — ahogy később kiderült, ő volt Lüdiadész — társához fordult:

— Mondtam neked, Aratosz barátom, hogy ezek a felfuvalkodott spártaiak immár nem bírnak esztelen gőgjükkel. Itt az ideje, hogy megleckéztessük őket.

Aratosz! Csodálattal és némi megilletődéssel néztem erre az egész Peloponnészoszon nagy hírű férfiúra. Ő továbbra is mosolygott.

— Csakugyan igen vakmerő a spártai király. Le kell vágnunk ezt az ifjú kakast, mielőtt még kinőnek a sarkantyúi, különben később túl veszélyes ellenfél válhat belőle.

Lüdiadész rám rivallt dörgő hangján:

— Elpusztítottátok egyik erődünket, megöltétek városunk polgárait, és még van merszetek békés továbbvonulásról beszélni? Menj vissza uradhoz, és mondd meg neki, hogy holnap megütközünk. Addig használja ki az időt, könyörögjön isteneihez, még van egy éjszakája. Elvárunk titeket itt a síkon, ez a mező lesz a temetőtök. Most elmehetsz. Nem kötjük be a szemedet, semmi okunk arra, hogy eltitkoljuk előtted erőnket.

Elvonultak előttem a pompás akháj, argoszi, megalopoliszi ezredek, ragyogó fegyverzetükben. Egy pillanatig elfogott a félsz. Úgy éreztem, ellenségünk legyőzhetetlen. De aztán arra gondoltam, hogy mi is többen vagyunk, mint az előző évben, és a vezérünk továbbra is Kleomenész.

Hagyták, hogy nyugodtan nézelődjem, bíztak magukban. Amikor megindultam visszafelé, már sötétedett. Elhagytam a síkot. A dombok között rövidesen megpillantottam táborunkat. Egyenesen a király sátrába siettem. Ott már együtt ült a haditanács. Beszámoltam küldetésem eredményéről. Mindenki elégedett volt, hogy másnap harcolhatunk, csupán Kleomenész látszott gondterheltnek.

— Láttad az akhájokat?

— Igen. Sokan vannak, jól felszerelve. Becslésem szerint csak a megalopoliszi lovasság kétezer főt tesz ki, a teljes sereg pedig legalább huszonháromezer harcosból áll.

— De most mi is többen vagyunk, mint tavaly! — kiáltott fel Klearkhosz. — Ha akkor elszaladtak előlünk, most megesszük őket!

Megisztonosz csendesen elnevette magát.

— Olyan biztos vagy te ebben? Azért már előfordult olyan is, hogy a nagyobb sereg verte meg a kisebbet…

Kleomenész ismertette haditervét, amelynek lényege az volt, hogy a hátunk mögött lévő szakadékos terepet kell kihasználni a nagy lovassággal rendelkező ellenséggel szemben. Utasításait a három spártai ezredes és a zsoldosvezérek vita nélkül tudomásul vették. A király tekintélye igen nagy volt előttük a lükaioni győzelem óta.

A haditanácson részt vett az egyik új ephorosz, Agülaosz is. Velünk jött a hadjáratra, mert kíváncsi volt a harcoló spártai seregre. A király őt külön megkérdezte:

— Agülaosz, nincs semmi hozzátennivalód a hallottakhoz?

Az ephorosz a vállát vonogatta.

— Hadi ügyekben a döntés joga a tiéd, királyom. Én csak politikai kérdésekben adhatok neked tanácsot, ezenkívül az lesz a kötelességem, hogy Spárta vezetőségének jelentést tegyek hadjáratunk eredményéről.

Kleomenész elismerően nézett rá.

— Ezt szeretem hallani! Ha Tellisz sem avatkozott volna tavaly a dolgomba, akkor Mantineia nem lenne most akháj kézen, és holnap nem kellene ezzel a veszélyes sereggel megütköznünk.

Agülaosz széttárta a karját, és mosolygott. A király felénk fordult.

— Reggel szükségünk lesz minden erőnkre. Pihenjünk hát.

A haditanács feloszlott. De Megisztonosz még nálunk maradt egy pohár borra, aminek az lett a vége, hogy jó óra hosszat iszogattunk és beszélgettünk.

 

HUSZONHATODIK KÖNYV

 

Megisztonosz elbúcsúzott tőlünk. A sátrába ment, hogy legalább néhány órát pihenjen reggelig. Magam is nyugovóra akartam térni, de Kleomenész intett, hogy maradjak még az asztalnál. Ismét teletöltötté kupámat.

— Nemsokára ránk virrad a nagy nap, amit annyira vártunk! De hányunknak lesz utána még holnapja?

— Miért tört rád hirtelen a kétely? — csodálkoztam. — Még sohasem láttalak ennyire bizonytalannak.

— Ne csodálkozz ezen. Nagyon nagy tétre játszunk, ezt te is jól tudod. Ismered a terveimet. Olyan hadjáratot akartam indítani, amely annyira felszítja az akhájok és megalopolisziak dühét, hogy teljes seregük ellenünk vonul. Úgy gondoltam, hogy remélt győzelmem után a hadsereg mindenben mellém áll, és könnyűszerrel a helyzet urává lehetek Spártában. Nos, sikerült az akhájokat idecsalnunk. De nem volt túlságosan kockázatos ez a vállalkozás? Eléggé fel vagyunk rá készülve, nem kellett volna várnunk? És mi lesz, ha megvernek minket?

— Erősebbek vagyunk, mint tavaly, és akkor győztünk.

— Az lehetett véletlen is. És most ezen az ütközeten fordul meg Spárta jövője.

— Mindezt én is jól tudom, királyom. De mit tehetünk most már? Az ellenség itt van az orrunk előtt, holnap harcolnunk kell.

— Valóban, nincs más választásunk. De nem hibáztam-e, hogy ilyen korán kikényszerítettem ezt az összecsapást? Nem lehetséges, hogy később felkészültebb, erősebb sereget állíthattunk volna szembe az akhájokkal? Kételyeim vannak. Ha tévedtem, életemmel fizetek érte, hiszen vesztesen nem hagyhatom el a csatateret!

Mindennek ellenére, neki kellett fognom terveim megvalósításának — folytatta. — Agiátisz kis híján összeomlott Arkhidamosz gyászos halála után. A fiát és Ágiszt emlegette nekem, minden este potyogtak a könnyei. Megígértem neki, hogy egy éven belül változást hozok Spártába. Szegénykém, mi lesz vele, ha én most elveszek?

— Ne ez járjon a fejedben! A pallantioni és lükaioni győzelemre gondolj! — mondtam, pedig Kleomenész érvei kezdtek engem is megingatni a győzelembe vetett hitemben.

— Ne hidd, hogy az akhájok ismét elszaladnak előlünk. Ilyesmi kétszer nem történik meg. Te láttad Lüdiadészt. Mi a véleményed róla?

— Kemény fickó.

— Őt a gyűlölet is hajtja ellenünk. És szabályos csatában az erőviszonyok az ellenség mellett szólnak. Talán a terep segít majd nekünk… De most már aludjunk!

Lefeküdtünk, de még sokáig hallhattam Kleomenész hánykolódását.

Korán felkeltem, és fegyverbe öltöztem, hiszen a jóslat szertartásakor már csapatom élén kellett várnom a királyt. A testőröknek a csatában a főparancsnokot kell körülvenniük, és ők viszik az utasításokat az egyes csapattesteknek. Osztagom nem volt nagy, de igen fontos volt a szerepe.

Végiglépkedtem a harmatos fűben embereim sátra felé. Már készülődtek. Nem sok időbe telt, amíg összeszedtem mindenkit, és odamentünk az áldozati szertartás színhelyére.

Rövidesen négyszögben állt a sereg. Lélegzetünket visszafojtva vártunk. Amikor az uralkodó kilépett a sátrából, a harcosok eget verő üdvrivalgásban törtek ki:

— Éljen a király!

Kleomenész arcán nem hagytak nyomot előző esti tépelődései. Magabiztos és nyugodt volt, mint mindig. A katonák rajongva nézték őt. Amikor néhány perc múlva felmutatta a kecske máját, a hopliták meg sem várták a jóslat eredményét.

— Győzünk! Vezess minket az ellenségre!

Megindultunk, lassan, óvatosan lépdelve a nehéz terepen. Kleomenész parancsára Megisztonosz csapata és az íjászok eltűntek az egyik szakadékban. A sereg a lejtő alján vonalba állt. Középen helyezkedtek el a spártaiak, kétoldalt pedig a zsoldosok. Velünk szemben az akhájok fegyverzete verte vissza a nap fényét. Szívdobogtató pillanat volt!

— Csak lassan előre! — fordult felém Kleomenész. Továbbadattam a parancsot a seregrészek vezetőinek.

Kleomenész és mi, a testőrök kissé hátrahúzódtunk, és egy alacsony dombon álltunk meg, hogy figyelhessük a csata lefolyását. Ősi hagyományaink szerint a király már csak akkor vesz részt az ütközetben, amikor irányító tevékenységére nincs többé szükség. Addig látnia kell, mi történik.

Ordítva rohantak felénk az akhájok. A két sereg összecsapott. A fegyverek csörgésének zaja elnyomta még a harci kiáltásokat is. Hoplitáink egy ideig tartották magukat, az akháj falanx azonban kétszer sűrűbb volt. Zsoldosaink lassan hátráltak a dombok felé, de félő volt, hogy a spártai polgárkatonák futásnak erednek. Veszteségeink súlyosak voltak.

— Vissza! Vissza! — jelezték a kürtök.

Kleomenész intett nekem.

— Xenarész! Rohanj Megisztonoszhóz. Mondd meg neki, hogy a falanx visszavonul. Ha az akhájok a dombok között is üldöznek minket, támadja oldalba az ellenséget!

Lóra pattantam, és Megisztonosz rejtekére vágtattam. Ő hidegvérrel fogadta az utasítást.

— Most már maradj velünk. Ott mindjárt nagy zűrzavar lesz.

Rövidesen elhátrált mellettünk a spártai sereg. Mögöttük mindenfelé akháj lovasokat láttunk bukdácsolni. Az ellenséges lovasok üldözték a mieinket, pedig a terep lovaglásra teljesen alkalmatlan volt.

— Ezek őrültek! — csóválta a fejét Megisztonosz. — Lovasokkal, itt? Előre, fiúk!

Fülsiketítő vijjogással törtek elő íjászaink, és kilőtték nyilaikat. A vaseső számos hátast megölt, lovagjaik a földre kerültek. Ekkor csapott le rájuk Megisztonosz ezerkétszáz zsoldosa. A hadiszerencse kezdett felénk fordulni. Magam is leszálltam paripámról, hiszen itt nem vettem volna sok hasznát. Megisztonosz mellett maradtam a gyalogosrohamnál. Csodálva néztem őt! Minden kardcsapása halál volt. Hirtelen megpillantottunk egy ragyogó fegyverzetű megalopoliszit, aki három emberünk ellen védekezett, egyelőre sikerrel. Leszúrt lova mellette vergődött a földön.

— Állj! — kiáltott katonáira Megisztonosz. — Engedjétek át ezt a fickót nekem!

Lihegve értünk oda. A zsoldosok félreálltak, és velem együtt nézték a párviadalt. A megalopoliszi nagyszerű vívó volt, mégis, apósom alig ötpercnyi párharc után egy cseles vágással elmetszette a torkát.

— Apám! — kiáltottam neki, és odaléptem a holttesthez. — Ez Lüdiadész, az ellenség vezére!

Apósom megtörölte a homlokát.

— Mestervívó volt. Nehéz pillanatokat szerzett nekem — súgta felém, majd parancsot adott katonáinak: kiabáljanak, hogy Lüdiadész elesett.

Vezérük halálának híre megbénította az akhájokat, a mieinknek pedig szárnyat adott. Csapataink a hátrálás során szerencsére egy tömegben maradtak, így azonnal elkezdhették a menekülő ellenség üldözését. Nemsokára megint a síkon találtam magam. Az akhájoknak ettől kezdve csak a hátát láttuk. Csaknem Megalopolisz kapujáig üldöztük őket. Győzelmi reményekkel indultak a csatába és íme, borzalmas vereséget szenvedtek. Lovasságukat szinte teljesen megsemmisítettük, gyalogosaik közül sokan elestek, és halálát lelte a csatamezőn maga Lüdiadész is.

Aratosz állítólag nem akarta engedélyezni Lüdiadésznek az üldözést a dombok között. De sem a főparancsnok, sem a katonák nem ügyeltek a szavára. Ha ez valóban így történt, akkor ebben az esetben, ahogy az események bizonyították, teljesen indokolt volt Aratosz óvatossága.

Még folyt az üldözés, amikor a kürtszó “állj “-t jelzett. Izzadtan, véresen, porosán tértünk vissza győzelmünk színhelyére. Apósom és én egyenesen a királyhoz siettünk. Hollétét a dörgő “éljen!” kiáltásokból sejtettük. Nem fértünk a közelébe. A harcosok a vállukon vitték őt a táborig.

A nehéz csata után a hadsereg pihenni készült. Csak néhány katona maradt hátra, hogy diadaljelet emeljen az ellenség elhagyott sisakjaiból, vértjeiből. Pillantásom végigszállt a harcmezőn, ahol ott feküdtek egymás mellett spártaiak és akhájok. Sokan közülük fej nélkül hevertek, mások sebbel a nyakukon, megint másoknak tőr vagy kard állt ki a melléből.

Végignéztem magamon. Páncélomon volt néhány horpadás, de nem sérültem meg. Igaz, hogy én sem öltem meg senkit, de elmondhattam, hogy mégis hozzájárultam győzelmünkhöz. Idejében elvittem Megisztonosznak az ütközet során kiadott legfontosabb királyi parancsot. A csata izgalmában nem értem rá a veszélyre gondolni, de most, hogy láttam a hullákkal borított mezőt, rádöbbenteni arra, hogy mi minden érhetett volna, és utólag félni kezdtem.

 

HUSZONHETEDIK KÖNYV

 

A táborban a győzelmi mámor az őrjöngésig fokozódott. A katonák többször egymás után körbevitték a királyt a sátrak között, és ezt kiáltozták:

— Éljen a mi győzhetetlen vezérünk!

Még hosszú idő telt el, amíg Kleomenész lába végre a földet érinthette. Arca piros volt az örömtől. Megpillantott minket. Egyenesen Megisztonoszhoz lépett, átölelte őt.

— Atyám! A mai napot neked köszönhetem! Megisztonosz szerényen elhárította a dicséretet.

— Mindössze annyi történt, hogy a legjobbkor kaptam meg a támadási parancsot, királyom.

— De Lüdiadészt mégiscsak te vágtad le!

— Szerencsém volt.

— Méltón megünnepeljük diadalunkat! De mindenekelőtt hadd gondoskodjam dicső harcosaimról.

Magához intette a hadtáp vezetőjét.

— Hippitász! Mindenkinek adass dupla adagot ételből és italból!

Folytatódott a diadalünnep. Ahogy a királlyal ellépdeltünk a tábortüzek sora mellett, láttuk a rajongástól izzó tekinteteket. Ezek mind Kleomenésznek szóltak. A harsogó énekszót, a kurjantásokat bizonyára még Megalopoliszban is jól hallották.

A vezérkar tagjait a király látta vendégül a sátrában. Kleomenész természetesen büszke volt és boldog. Még mielőtt asztalhoz ültünk volna, odasúgta nekem:

— Sikerült! Most már Spárta következik. Még ma este beszélek Megisztonosszal.

Mindenki ott volt: a három spártai ezredes, a két zsoldosvezér, csak Agülaosz ephorosz hiányzott. Kleomenész meg is kérdezte:

— Hol van Agülaosz?

Többen a vállukat vonogatták. Végül is Klearkhosz szólalt meg:

— Láttam őt ellovagolni a táborból.

Kleomenész arca elborult.

— Hát csak ennyi tiszteletet érdemlek tőle ezen a napon? A város vezetője nem jön el a vacsorámra?

— Csillapodj, királyom — csitította őt Megisztonosz. — Bizonyára rövidesen megérkezik.

Később megfeledkeztünk Agülaoszról, de az kétségtelen, hogy ez az eset sem növelte a királynak az ephoroszok iránti jóindulatát.

Iszogatás közben azon töprengtem, hogy csakugyan közel álltunk a vereséghez. Pedig annak tragikus következményei lehettek volna. Egyszerre csak Megisztonosz hangjára figyeltem fel:

— Mondd, királyom, miért nem árultad el, legalább nekünk, tervezett hadicseledet: hogy menekülést tettetünk, és az ellenséget a rossz terepen tőrbe csaljuk?

— Ha ennyire érdekel, megmondom. Bár sejtettem, hogy a hátunk mögötti egyenetlen terep a hasznunkra lehet, nem volt különösebb haditervem. Gondoltam, majd csak lesz valahogy, és mint eddig minden alkalommal, talán most is megsegítenek az istenek. És igazam lett.

— Nem jól emlékszel, királyom! — ugrott fel az asztaltól Klearkhosz. — Igenis említetted a csata előtt, hogy az akhájok nagy nyomása esetén vonuljunk vissza, és a dombok között Megisztonosz és Dekmón majd szétzúzzák az ellenséget.

— Én is hallottam! — kiáltotta Mnaszón.

— Elhihetitek nekem, hogy csak óvatosságból küldtem hátra Megisztonosz ezredét és az íjászokat. Klearkhosz, lehet, hogy kellemetlen ezt hallanod, de kis híján megvertek minket. Csak az ellenfél ostobasága mentette meg seregünket a teljes pusztulástól…

Én tudtam, hogy a valót mondja, hiszen szemtanúja voltam a döntő eseményeknek. De a többiek nem hittek neki. Valamennyien úgy képzelték, hogy a király előre látta az egész ütközet lefolyását. Egy legenda születésének voltam tanúja. Később az egész Peloponnészoszon elterjedt a hír, hogy milyen nagyszerű hadicsellel verte meg a spártai király Aratoszt és Lüdiadészt.

Aznap este a vezérkar több tagja is leitta magát a sárga földig. Én magam csak azért kerültem el ezt a sorsot, mert kissé fájt a fejem, így nem mertem inni. Megisztonosz józan maradt, ő nagyon bírta az italt. A király pedig nagyon ügyelt arra, hogy mértékkel fogyassza a bort. Fontos dologról akart beszélni apósával.

Amikor a többiek kissé tántorogva elhagyták a sátrat, a király odaszólt Megisztonosznak:

— Atyám, te maradj még néhány percig. Kíváncsian vártam az ekkor következő beszélgetést.

— Mit gondolsz — kezdte Kleomenész —, milyen hatása lesz mai diadalunknak Spárta jövőjére?

— Nem kétséges, hogy nagy győzelmet arattunk. Ezután jó ideig nem kell félnünk majd a ligától.

Mint mindig, amikor nagyon izgatott volt, Kleomenész felállt a székéről, és járkálni kezdett. Végül megállt apósom előtt.

— Mondd, megelégedhetünk azzal, hogy elhárítjuk a veszedelmet, de nem szüntetjük meg? Ezzel a kis sereggel, amelyben alig több mint hétszáz lakedaimóniai szolgál, tönkrevertük a nálunk jóval erősebb akhájokat. Mi a véleményed: mire lennénk képesek, ha négyezer polgár szolgálna a vezérségem alatt, annyi, amennyit dicső elődeim vezettek csatába Spárta legfényesebb napjaiban?

Magam is lélegzetvisszafojtva vártam Megisztonosz válaszát, hiszen jól tudtam, hová akar Kleomenész kilyukadni. Az öreg harcosnak rövid töprengés után felderült az arca.

— Ilyen erővel nemhogy nem kellene többé védekeznünk, hanem mi hajthatnánk a hatalmunk alá az egész Peloponnészoszt, sőt talán még a macedónokat is kiűzhetnénk Hellászból.

— Látod, mi sokat beszélgettünk már erről Xenarésszel, és magunk is erre a véleményre jutottunk már hónapokkal ezelőtt. És ha valóban így van, mi ér nekünk többet? Személyes jólétünk vagy az, hogy államunk ismét az első helyet foglalja el hellén földön?

— Kétségtelenül az utóbbi.

— Örülök, hogy így gondolkodsz. Atyám, te évtizedekig voltál hivatásos katona, és nem is akárhol, hanem az egyiptomi királynál. Tudod hát, hogy vannak emberek, akiknek a harc az igazi életük. Én is ilyen vagyok. Veszélyes helyzetben kerültem a trónra. Úgy tűnt, hogy a telhetetlen akhájok a Peloponneszosz többi városa után minket is felfalnak. És látod, sikerült megvédenem Lakóniát. Pedig nagyon meg van kötve a kezem. Nem tehetem azt, ami szerintem államunk üdvére szolgálna, mert az ephoroszok akadályoznak ebben.

— Tavaly tönkretették a sikeresen induló hadjáratot — tettem hozzá csendesen.

Kleomenész indulatos mozdulatot tett.

— Kimondom tehát! Meg kell szabadulnunk ennek a megvesztegethető bandának a hatalmától! Aztán visszaállítjuk a városban a vagyonközösséget. Ha mindez sikerül, nem kell többé félnünk semmitől, és egy szép napon talán ismét az uralmunk alá hajthatjuk a Peloponnészoszt!

Csend támadt. Megisztonosz egy pillanatra eltátotta a száját. Bár sokáig távol élt Spártától, amikor hazajött, nemcsak velünk épített ki jó kapcsolatokat, hanem összebarátkozott a város Leónidasz-párti előkelőivel is, hiszen ő talán még náluk is gazdagabb volt. Jól tudta hát, mit jelent Ágisz egykori terveiről beszélni Spártában. És most az árulónak nevezett király eszméit éppen annak a Leónidasznak a fiától hallhatta, aki Ágisz mozgalmát leverte, és őt magát kivégeztette.

— Veszélyes dolgokról beszélsz, királyom!

— Nem hallgathatunk tovább róluk, mert közeleg a tettek ideje! A hadsereg bizonyára mellénk áll! — kiáltottam fel lelkesen.

— Vagyonközösséget említettél. És a mi földjeinkkel, kincseinkkel mi fog történni? — kérdezte Megisztonosz.

— Minden birtokot felosztunk, minden pénz és ékszer az állami kincstárba kerül. A miénk is.

Megisztonosz először a homlokát ráncolta, majd lassan elmosolyodott.

— Látom már, a két legközelebbi férfirokonom elhatározta, hogy koldust csinál belőlem. De én akkor is veletek tartok.

Tréfás szavai feloldották a feszültséget. Aztán komolyra fordítva a szót, hozzátette:

— Te, Kleomenész, az egyedüli uralkodó vagy Spártában, hiszen a kettős királyság megszűnt az Eurüpontida-ház kipusztulásával. De az ephoroszok valóban akadályoznak abban, hogy gyakorold hatalmadat, pedig a mai napon bebizonyítottad, hogy sokat tehetnél Spártáért. Tervedet megértettem, még gondolkodnom kell rajta, de már most kijelenthetem: hazám biztonsága fontosabb nekem, mint a vagyonom, és nem ízlik jobban az étel arany tálból. Számíthatsz a támogatásomra.

— Köszönöm, atyám. A hallottakat tekintsd egyelőre bizalmas közlésnek. Xenarész majd beszél két barátunkkal, Klearkhosszal és Mnaszónnal, de más nem tudhat most még semmit.

Apósom nagy fejcsóválgatások közepette elbúcsúzott tőlünk, és aludni tért. Kleomenész rám pillantott.

— A legtekintélyesebb spártai mostantól a mi oldalunkon áll! Most már csak neked kell Klearkhoszékat meggyőznöd, aztán majd együtt megbeszélünk mindent.

— Mi a terved tulajdonképpen?

— A sereggé] megyünk haza, és az ephoroszokat… Tenyerét élével keresztbe elhúzta a nyakán.

— Ezentúl csak egy ember ülhet le a spártai népgyűléseken, és az én leszek!

Felsóhajtottam:

— Reméljük, hogy így jobb lesz Spárta népének! Nyugovóra tértünk.

A nehéz nap után mélyen elnyomott az álom. Az égi szekér már magasan járt, amikor végre felébredtem. Azonnal felöltöztem, és kötelességemhez híven végigjártam a tábort. Ellenőriztem az őrséget, kikérdeztem embereimet, nem volt-e valahol rendbontás. Hallgattam a reggeliző harcosok beszélgetését. A legtöbben közülük azon gondolkodtak, hogy most, a győztes csata után mik a király szándékai. Üldözzük az ellenséget, vagy békét kötünk? Hazatérünk, vagy Árkádiában maradunk? De akár a zsoldosok, akár a spártaiak között jártam, a katonák szavaiból mindenütt a legnagyobb tisztelet áradását éreztem Kleomenész felé.

Klearkhosz sátra irányába indultam. Már ekkor szerettem volna elmondani neki Kleomenész terveit, de ő még mélyen aludt, így aztán egy keveset sétáltam a tábor csendesebb oldalán, a sátrak között, nézegetve a harmattól csillogó füvet, és arra gondoltam, milyen jó, hogy itt virágok díszítik a mezőt, és nem hullák. Amikor feltételeztem, hogy Kleomenész felébredt, visszatértem a szállásunkra.

Valóban fent volt már a király. Meglepett, hogy milyen sápadt az arca.

— Mi történt?

— Agülaosz járt nálam.

— Miért nem jött el tegnap este?

— Imádkozni ment a közeli Artemisz-szentélybe, és elaludt. Azért látogatott meg, hogy az álmát elmesélje. Állítólag az ephoroszok tanácstermét látta, de öt helyett mindössze egy szék volt a tanácskozóasztalnál, és egy hang így szólt hozzá a templomból: “Ez így jobb lesz Spárta népének!”

— Döbbenetes. Ugyanezt mondtam én neked tegnap este. Nem lehetséges, hogy gyanít valamit, hogy este a sátornál hallgatódzott?

— Én mástól tartottam. Agülaosz jó barátságban van Megisztonosszal. Azt hittem, elárultak minket. De kiderült, hogy bár az ephorosz reggel először hozzá készült, a derék szicíliai zsoldosok nem engedték őt be még alvó vezérükhöz. Amikor ezt meghallottam, fellélegeztem.

— Bizony, nehéz beszélgetésed lehetett vele! Most már értem, miért vagy még most is ilyen nyugtalan. Viszont ha nem hallott semmit, akkor valóban ezt álmodta! Ezek szerint az istenek is minket segítenek.

— Ha nem így volna, Agülaosz bejutott volna Megisztonoszhoz, és ő esetleg elárulta volna magát.

— Az apósom? Az a vén róka? Nem hiszem!

— Egy ilyen látomás nagy hatással lett volna rá. Mi tagadás, engem is megdöbbentett. Egyébként Agülaosznak megmondtam, hogy a sereg még Árkádiában marad. Igyekszünk elfoglalni néhány akháj kézen lévő várost. Ő hazamegy, de előbb megvárja tárgyalásainkat az akháj követtel. Megígértem neki, hogy ha én is kapok jelet az istenektől, azonnal értesítem. Szavát adta, hogy Spártában hallgat az álmáról, hiszen lehet, hogy valami rosszindulatú nimfa incselkedett vele.

— Használható ember. Nem lehetne őt megkímélni?

— Senkit az ephoroszok közül!

Délután érkezett meg az akháj követ. A tábor közepén, a két testőrszázad sorfala előtt várt rá Kleomenész és a vezérkar. A fiatal megalopoliszi kapitány kissé elfogódva, félénken lépett elénk, de a király barátságosan, a tisztek véleménye szerint még túl kedvesen is fogadta. Nem oly gőgösen, mint engem csata előtt az akhájok… De most sokkal alább adták!

— Légy üdvöz táborunkban — mondta Kleomenész. — Mondd el, mit kívánsz, szívesen hallgatlak.

— Aratosz sztratégosz és Megalopolisz város tanácsa küldött hozzád, király — kezdte halk, de büszke hangon a szinte gyermeknek látszó kapitány. — Elismerjük vereségünket, és hogy jelenleg nincs elegendő erőnk újból megütközni veled. Kérünk, ne gyalázd meg elesett vitézeinket, add ki őket nekünk, hogy valamennyit tisztességgel eltemethessük. Nálunk nincsenek halottaitok, hiszen te maradtál a csatatér ura. De a mieinkért kiadjuk azokat, akik közületek fogságba estek. Foglyaitokért hajlandók vagyunk váltságdíjat fizetni.

— A csere ajánlatát elfogadom — felelte méltóságteljesen Kleomenész. — Rabul esett harcosaitokért fejenként húsz drachmát kérek. Nem szívesen teszem, de gondolom, belátjátok: valamiből fizetni kell zsoldosaimat. Ezenkívül élelmet kérek a seregem számára.

— Nem hiszem, hogy a követ értékeli királyunk humorát! — súgta oda nekem Klearkhosz.

— Annak viszont örülhet, hogy ilyen enyhék a feltételek. Igazán nagylelkűek vagyunk — suttogtam vissza.

— Külön kérünk, hogy Lüdiadész holttestéről ne feledkezz meg — folytatta elcsukló hangon a követ. — Huszonöt éven át volt városunk vezetője, és sok jót tett velünk. Nem kívánhatod, hogy hollók és keselyűk eledeléül szolgáljon.

— Bár mindig ellenségünk volt, halála után nem akarjuk őt meggyalázni. Testét külön tisztelettel fogjuk átadni nektek.

Mi, tisztek csodálkozva néztünk egymásra. Nem túlságosan engedékeny a király? Mi lehet ezzel a célja? A követet fel is bátorította Kleomenész derűje, jóindulata.

— Végül arra kérnénk még, ne élj vissza győzelmeddel. Ne törekedj újabb hódításokra Árkádiában. Térj vissza mielőbb Lakónia határára.

A katonák között zúgás támadt. Ilyet még nem kívánt győztestől megvert ellenség! Nem is maradt el a király udvarias, de kemény válasza.

— Ilyen ígéretet nem tehetek! Felelős vagyok államunk vezetői előtt Lakedaimón biztonságáért. Amíg szükségét látom, Árkádiában maradok. Ha tudtok, akadályozzatok meg ebben. Az elesettek és a foglyok cseréjéről megírhatjuk a szerződést.

Lüdiadésznak Kleomenész a legnagyobb tiszteletet adta meg. Maga elé vitette, testére bíborköntöst húzatott, fejére koszorút tétetett. A spártai katonák ünnepélyes énekszó kíséretében vitték a halott vezért Megalopolisz kapujához. Kleomenész elégedett mosollyal fordult az őt körülvevő tisztekhez.

— Ennyit igazán megérdemel tőlem! Ha nem rohan utánunk oly elhamarkodottan a dombok közé, a tegnapi csatát minden bizonnyal elvesztettük volna!

A fogolycsere után Agülaosz ephorosz hazaindult Spártába. Mi folytattuk az árkádiai portyát.

 

HUSZONNYOLCADIK KÖNYV

 

Napokig meneteltünk Árkádia erdein, rétjein át. Két kisebb városból kiűztük az akháj helyőrséget, majd váratlanul megközelítettük Mantineiát. Talán arra számított a király, hogy sikerül visszafoglalnunk. De erre alig volt remény. Amikor már csak néhány stádiumnyira voltunk a várostól, láttuk a zárt kapukat és a magas falakon a katonák sisakjait. Nem kockáztattunk. Továbbvonultunk és letáboroztunk a közeli hegyekben.

Időközben elmondtam Klearkhosznak és Mnaszónnak a király tervét. Ugyanazokat az érveket használtam, mint Kleomenész, amikor apósomat akarta a pártunkra állítani: a változás megerősítené Spártát. Megalopoliszi győzelmünk után ebben a legkisebb mértékben sem kételkedtek. Régi barátság fűzte őket Kleomenészhez és hozzám, és fiatalok voltak, éppen úgy, mint mi. A merész terveket vonzónak találták. Csak Klearkhosz jegyezte meg:

— Ha apám élne, most nagy gondban lennék! Hiszen ő hosszú évekig harcolt ezek ellen az eszmék ellen.

— És Leónidasz? Ő hogyan fogadná fia szándékát? Az ifjú emberek nem akarhatják ugyanazt, mint az apjuk! — vágtam vissza.

— Ez igaz — nevette el magát Klearkhosz. — Egyébként is, mint mindig, most is Kleomenésszel tartok. Amibe eddig belefogott, az mind sikerült neki.

Ugyanez volt Mnaszón véleménye is. Ő nem volt olyan gazdag, mint Klearkhosz, így bizonyára könnyebb szívvel csatlakozott hozzánk.

A zsoldosvezérekkel nem beszéltünk. Róluk tudtuk, hogy mindenképpen teljesítik a király parancsait. Kleónnisz még külön örömmel is indulna a krüpteia és a városi őrség ellen, mert ezt a két szervezetet tartja felelősnek unokaöccse haláláért.

Beszélgetéseim eredményéről beszámoltam a királynak.

— Tehát a főtisztjeimre számíthatok! — mondta. — Haditanácsot hívok össze, és megtárgyaljuk, mi a teendő.

Mantineia közelében a táborban Kleomenész sátrába gyülekeztek a vezérkar spártai tagjai. Valamennyien feszült figyelemmel hallgattuk Kleomenész szavait. Ismertetett terve nemcsak a közeli napokra, hanem hosszú évekre szólt, és Spárta egész jövőjét befolyásolhatta.

— Mai tanácskozásunkon nem a hadihelyzetről, hanem a spártai közállapotokról kívánok szólni — kezdte a király. — Mindarról, amit most tőlem hallani fogtok, sokáig még suttogni sem mertek Lakóniában. Olyan gondolataim is vannak, amelyekről még álmodni is veszélyes volt. Azért merek most velük elétek állni, mert távol vagyunk városunktól, nemrégiben döntő vereséget mértünk az akhájokra, és mert katonáim nagy többsége zsoldos, aki az én parancsaimnak és nem Spárta ephoroszainak engedelmeskedik.

Bajtársak, barátaim! Bizonyára mindannyian jól tudjátok, hogy évszázadokon át a mi államunk volt Hellász vezető hatalma. Spártát tisztelték, irigyelték, rettegték a hellén városok, Athén, a perzsa király. Harcosaink előtt nem állt meg senki, követeink egyetlen figyelmeztetése elegendő volt ahhoz, hogy a hellén államfők bármelyike lemondjon egy olyan tervéről, amely nem nyerte meg a “fal nélküli város”, Spárta tetszését. Ma pedig államunk jelentéktelen, és minden erőnket össze kell szednünk ahhoz, hogy megvédhessük függetlenségünket az akháj liga ellenében. És bár most elhárítottuk a vészt, egyáltalán nem állíthatjuk, hogy sikerünk végleges.

Mi a titka hajdani hatalmunknak és mostani gyengeségünknek? Erre könnyen tudok válaszolni. Annak idején betartottuk Lükurgosz törvényeit, később pedig eltértünk tőlük. Lükurgosz, hazánk jótevője azt akarta, hogy Spárta polgárai fegyelmezettebben, szerényebben éljenek, mint a többi hellén állam lakói. Mindegyiküknek azonos nagyságú földet adott, amelyet csak örökölni lehetett, eladni nem volt szabad, így senki nem volt gazdagabb a másiknál. Mégis valamennyien tudták, hogy szerény megélhetést biztosító birtokuk többet ér a leggazdagabb athéni vagy korinthoszi kereskedő hajóinál, raktárainál és pénzeszsákjainál, mert őket az a megtiszteltetés érte, hogy spártai állampolgárok lehetnek. A fiúgyerekeket hatodik életévüktől húszéves korukig nevelték katonának, és még tíz éven át kellett szolgálniuk ahhoz, hogy szavazhassanak a népgyűlésen.

A kötelező közös étkezéseken az eledel laktató, testet-lelket erősítő volt, de sohasem nyújtotta az asztal elpuhító örömeit. A test egyéb gyönyöreiben is mértékletességre intett Lükurgosz Rhetrája. Az volt a cél, hogy a fiúk, miután felnőnek, kiváló harcosok legyenek, a lányok pedig jó asszonyok, akik képesek egészséges, életerős gyermekeket szülni. Mindenki engedelmeskedett az államnak, a gyávát, a harctól rettegőt megvetették, a vagyongyűjtésért halálbüntetés járt!

Ennek az életformának, a fegyelemnek, az edzettségnek volt köszönhető, hogy a spártaiak a háborúk során csodálatos hőstetteket hajtottak végre. Dicső ősöm, Leónidasz király háromszáz lakedaimóniai családapával állt ki a thermophülai szorosban a több százezres perzsa horda ellen, napokig feltartotta azt, majd a túlerővel vívott harcban hősi halált halt. Később Pauszaniász királyunk vezetésével az egyesült görög haderő szétverte ugyanezeket a perzsákat Plataia mezején. A legnagyobb spártai hadvezér, Agészilaosz király nevét pedig egyaránt rettegték perzsák, hellének, egyiptomiak, mindazok, akikkel valaha is szembekerült.

A romlás akkor kezdődött, amikor a legnagyobbak voltunk, nem sokkal azután, hogy Athént legyőztük a peloponnészoszi háborúban. Túl sok arany és ezüst ömlött be városunkba. A régi erkölcsöket nem lehetett fenntartani. Éppen államunk vezetői, akiknek kötelességük lett volna a törvényekre vigyázni, váltak pénzsóvárrá, és kezdtek kincseket gyűjteni. Elpuhultak elődeink. Annyi győztes háború után Leuktránál elszenvedték első vereségüket. Messzénia elveszett a számunkra, a közös földek legnagyobb részével együtt. Ezután történt, hogy Epitadeusz ephorosz törvényt hozott az állami földek szabad adásvételéről. Rövidesen kevesek kezére kerültek a birtokok, számos polgár elszegényedett, nem tudta fizetni a hozzájárulást a közös étkezéshez, elvesztette jogait, így alakult ki a mai helyzet, amit én, Spárta királya tűrhetetlennek tartok.

Napjainkban számos lakomái ül tétlenül kunyhója küszöbén, gondol arra, hogy lesz-e aznap mit ennie neki és családjának, és ábrándozik államrendünk megdöntéséről éppen akkor, amikor mi itt élethalálharcot folytatunk. Pedig ha ezek az emberek a régi erkölcseink szerint élhetnének, szívesen küzdenének mellettünk ellenségeink ellen. Hétszáz gyengén kiképzett polgárkatonával és alig néhány ezer zsoldossal mértünk most vereséget a háromszoros túlerőben lévő akháj seregre. Gondoljátok csak el, mire lennénk képesek több ezer polgárkatonával és a zsoldosokkal! Hadseregszervezetünkön tehát változtatnunk kell, és a változás ki fog hatni államrendünkre is.

Elhatároztam, hogy ismét kötelezővé teszem a fiúk együttes nevelését, visszaállítom a közös étkezést, visszatérünk az egyszerű életmódhoz. Gazdag polgáraink vagyonát az államkincstárban gyűjtjük össze, és katonai célokra használjuk fel.

Hogy polgáraink fizetni tudják a közös étkezéseket és fegyverzetük árát, éppen úgy, mint régen tették, négyezer földbirtokot osztok fel Lakóniában. Ebből jut minden jogát vesztett polgárcsaládnak, azoknak, akiknek őseik spártaiak voltak, és olyan erős testalkatú bátor szabadoknak, akik hajlandók a hadseregben szolgálni. Az állami földek átvevői teljes jogú spártaiak lesznek, élhetnek minden ezzel járó előnnyel, és teljesíteniük kell a polgárok minden kötelességét.

Ezeket a terveket akartam előttetek vázolni. Várom kérdéseiteket, őszinte véleményeteket.

Rövid csend után Klearkhosz szólalt meg, halkan, talán egy kicsit félénken:

— Királyom, én már Xenarésznek is megmondtam: szívesen segítelek abban, hogy újból erőssé tedd városunkat. De magad is jól tudod, hogy ezeknek az eszméknek sok ellensége van Spártában.

Hideg villanás jelent meg Kleomenész szemében.

— Azok az emberek, akik ellenzik szándékaimat, éppen úgy, mint az engem mindenben akadályozó ephoroszok, államunk érdekei ellen cselekszenek. Márpedig én nem vagyok hajlandó többé elviselni, hogy hazámat megmentő terveim végrehajtásában akadályozzanak. Ellenlábasainknak félre kell állniuk, és jaj annak, aki nem teszi ezt önként.

— Önként? — mosolyodott el kissé gúnyosan Megisztonosz. — Kire gondolsz? Talán Damokharészre és Ampharészre?

— Ennek a két embernek túlságosan sok vér szárad a kezén, életükkel fizessenek érte! Az ephorátusnak pedig mindenestül el kell pusztulnia.

— Értjük, mit akarsz tenni — jegyezte meg bátortalanul Mnaszón. — De hogyan képzeled a végrehajtást?

— A sereggel hazavonulunk, és haladéktalanul rendet teremtünk Spártában.

Megisztonosz ravaszul összehúzott szemmel nézett a királyra.

— Ez így nem lesz jó — mondta nyugodtan. — A hadban szolgáló polgárok nagy része nem értené meg tervedet. Nem tudnák elfogadni azt a gondolatot, hogy akár még a legnemesebb cél, Spárta dicsőségének visszaszerzése érdekében is helyes lenne polgárrá tenni jogtalanokat, és hogy olyanok, akiken eddig keresztülnéztek, velük egyenrangúak lehessenek. Ha ők is velünk jönnek haza, abból polgárháború lehet. Azt javaslom, hogy tegyünk meg mindennap hosszú utakat itt Árkádiában, és várjuk meg, amíg a spártaiak kifáradnak. A zsoldosok edzettebbek, ők bírni fogják. Aztán a lakedaimóniakat itt hagyod, te pedig hazatérsz a zsoldosokkal.

— Ez jó gondolat — élénkült fel a király. — Ha a polgárok itt maradnak valahol, a városban már kész helyzet elé állíthatjuk őket, és ezzel nagy veszedelemtől menekülünk meg. Köszönöm a tanácsot, elfogadom.

— Még csak arra kérnélek, királyom — folytatta lehajtott fejjel Megisztonosz —, hogy hadd legyek én az Árkádiában portyázók parancsnoka. Az évek már eljártak felettem, a nagy változásokat a fiataloknak kell végrehajtaniuk. Több olyan spártaival vagyok jó barátságban, akiknek városunk jobb jövője érdekében veszniük kell. Nem szeretnék szemtanúja lenni pusztulásuknak.

— Megértelek, kérésed teljesítem. De ti, barátaim, akik velem együtt nőttetek fel, ugye velem tartotok?

— Mindenben! — feleltem habozás nélkül.

— Éljen a király!

— És vesszenek ellenségei! — kiáltották szinte egyszerre Klearkhosz és Mnaszón.

… Ágisz nevét még ekkor sem merte kimondani senki. Pedig eszméi a megvalósulás küszöbén álltak… Ilyen nyomasztó hatása van a hosszú ideig tartó önkényuralomnak.

Most láttam, hogy Kleomenész igazi államférfiúként viselkedett, amikor azon igyekezett, hogy a hadsereg vezetői az ő barátai, hívei közül kerüljenek ki. Célját el is érte: a döntő órákban valamennyien mellette álltunk.

 

HUSZONKILENCEDIK KÖNYV

 

Másnap reggel a király megparancsolta Kleónnisznak, hogy zsoldosaival együtt maradjon a Mantineia melletti táborban, fossza ki a városba vezető utakon elhaladó kereskedőket, és verje szét az esetleg feltűnő ellenséges csapatokat. Mi pedig a spártaiakkal és kétszázötven íjásszal hosszú menetelésekbe kezdtünk. Minden hajnalban, napfelkeltekor ébresztőt fújtak a kürtösök, aztán késő éjszakáig csak vonultunk Árkádia úttalan útjain, sziklás hegyoldalakon, szinte járhatatlan bozótokban. A katonák előtt mindezt azzal indokolta a király, hogy az akháj hadsereg maradványai ezen a vidéken rejtőzködnek, meg kell találni és végképp meg kell semmisíteni őket.

Az utak, amelyeket Kleomenész kiválasztott, még azokat is megviselték, akik tudták, hogy fáradozásunknak mi a célja. Bőrünket tüskék tépték fel, izzadtunk a nehéz felszerelés alatt, a torkunk kiszáradt a szomjúságtól. A harcosok nyilván még nálunk is rosszabbul érezték magukat, hiszen mindennek nem látták értelmét. De akkora volt a király tekintélye, hogy senki nem mert zúgolódni.

Néhány spártai napszúrást kapott. Hátra kellett őket hagynunk egy hegyi faluban. Egyik katonánk szikláról zuhant le, és kitörte a nyakát. Egyre fáradtabb voltam magam is. A vezérkar tagjai közül egyedül Megisztonosz maradt friss, ő Egyiptomban egyaránt hozzászokott a hosszú utakhoz és a forrósághoz. A spártaiak lassanként erejük végére jártak, és csak a minden viszontagsághoz hozzászokott zsoldosok bírták továbbra is a fáradalmakat.

Egy héttel indulásunk után Alszaia városka közelében táboroztunk. Reggel minden tagomat ólomsúlyúnak éreztem. Mozdulni sem volt kedvem. Még a vasizomzatú Kleomenész arcát is elgyötörtnek láttam, ahogy felült tábori ágyán.

— Lehet, hogy alábecsültük polgáraink menetelési képességeit? — morfondírozott magában. — Még egy ilyen nap, és magam is kiterülök.

Ebben a pillanatban lépett be a sátrunkba az egyik testőr.

— Királyom, a katonák küldöttsége kíván veled beszélni. Kleomenész hirtelen elfeledte fáradtságát. Felugrott, és szinte örömteli hangon kiáltotta:

— Várom őket!

Aztán odasúgta nekem:

— Szedd össze magad!

A háromtagú küldöttséget egy meglett korú százados vezette. Fél térdre ereszkedtek a király előtt.

— Uram, bocsánatodért kell esedeznünk, de nem bírunk tovább menni! — kezdte a százados. — Könyörgünk neked, hadd pihenjünk néhány napig!

— Megértelek benneteket. De sajnos, a hegyek között rejtőzködő ellenséggel még nem számoltunk le. Nagy baj, hogy így kimerültetek. Már haza kellene térnem, hogy jelentést tegyek az ephoroszoknak, de amíg ezek az akhájok a hátam mögött vannak, nem érzem befejezettnek a hadjáratot — mondta Kleomenész, majd rövid szünet után így folytatta:

— Hajlandók lennétek ti, lakedaimóniak itt maradni ebben a táborban még néhány napig, és végezni az esetleg felbukkanó ellenséggel?

— Mindent megteszünk, királyom, csak ne kelljen most ismét menetelnünk!

— Rendben van, itt maradtok. Örülök, hogy találtunk megoldást. Megisztonosz lesz a parancsnokotok, a továbbiakat vele beszélem meg. Szóljatok neki, hogy kéretem!

A három harcos megkönnyebbülten sóhajtott.

— Köszönjük kegyedet, királyom! — mondta az öreg százados hálásan.

A mi örömünk sem volt kisebb az övéknél! Most már szabad volt a kezünk.

Egy órával később a király elbúcsúzott Megisztonosztól.

— Két nap múlva induljatok utánunk! — mondta neki.

Az íjászokkal együtt megindultunk a mantineiai tábor felé. Klearkhosz és Mnaszón velünk jöttek. Találkoztunk Kleónnisz és Dekmón csapataival, majd egynapi pihenő után Lakónia felé vettük utunkat. Ekkor már ötezer főnyi zsoldossereg vonult a hátunk mögött.

Átléptük a határt, és a kora délutáni órákban értünk Spárta közelébe. Áthaladtunk a Parnón hegység sziklás, erdős nyúlványain, és egy csendes tisztáson letáboroztunk.

Alighogy felállították a hadtáp helótái a király sátrát, ő máris magához rendelte a két ezredest és engem.

— Estig várnunk kell — mondta a király. — Tudjátok, hogy az ephoroszok naplementekor vacsoráznak a tanácstermükben.

— Hány embert akarsz kivégeztetni? — kérdezte Mnaszón.

— Nem sokat. Az ephoroszokat föltétlenül, ez jelképes cselekedet lesz, ennek az intézménynek a megszűntét jelzi. Aztán, ahogy már említettem nektek: ellenségeinket, akik árthatnának nekünk, ha életben maradnának. Pusztulnia kell Ampharésznek, Damokharésznek és a tavalyi ephoroszoknak is.

— Nekik miért? — kérdezte Klearkhosz. Kleomenész összeszorította az ajkát.

— Ti talán nem tudjátok, de Arkhidamoszt nem rablók ölték meg, hanem Ampharész és a múlt évi ephoroszok közös cselszövése okozta halálát. A vétkeseknek bűnhődniük kell.

Barátainknak tátva maradt a szája. Láthatólag elhitték a rablómesét. A mieink közül csak Kleomenész és én tudtuk a valóságot. Meg talán Megisztonosz, de ő bizonyára más forrásokból, mint mi.

Csendben várakoztunk. A cselekvés előtti feszültség fogta el valamennyiünket.

— Oly sok királyunk került összeütközésbe az ephoroszokkal! — mondta halk hangon Kleomenész. — Ne higgyétek, hogy Ágisz volt az első, akinek ők okozták a halálát. Pauszaniász, a plataiai győztes a helótákkal akart szövetkezni ellenük. Befalazták a templomba, ahová leleplezése után menekült. Egy másik ősömet, Kleomenészt pedig börtönbe vetették, és ott elvágott torokkal találtak rá az őrök egy reggelen. Most őseim kiontott véréért is bosszút állok!

Itt az idő! — ugrott fel hirtelen. — Mnaszón, hívd Kleónniszt! Rövidesen meghallottuk a zsoldosvezér súlyos lépteit, majd néhány másodperc múlva Mnaszón mögött maga Kleónnisz is belépett a sátorba. Szemét végtelen figyelemmel, szinte kutyahűséggel szegezte a királyra.

— Kleónnisz! Elhatároztam, hogy kezembe veszem Spártában a hatalmat, és visszaállítom a régi egyenlőséget. Holnaptól te magad is államunk polgára leszel. De előbb végeznünk kell az ephoroszokkal és a többiekkel, akik városunk jólétének útjában állnak.

Meglepetést vártam Kleónnisz arcán, de csak vad örömöt láttam rajta: most megfizethet unokaöccse gyilkosainak!

— Feladatod a következő. Kétezer ember veled és Klearkhosszal bevonul a városba. Gondod legyen arra, hogy akkor érjetek a főtérre, amikor az ephoroszok az üléstermükben vacsoráznák. Klearkhosz!

— Igenis!

— Az ephoroszokat neked kell tőrbe ejtened. Bemész hozzájuk, elmondod, hogy én küldtelek Árkádiából, és elkezded mesélni a hadjárat történetét. Füllents, amit akarsz, csak nehogy gyanút fogjanak. Amíg te beszélsz, a zsoldosok elfoglalják az épületet, aztán…

A király ugyanazt a mozdulatot tette, amit én már egyszer láttam tőle: tenyerét élével elhúzta keresztben a nyaka előtt.

Klearkhosz bólintott.

— Értettem.

— Rendben van. Ügyes légy! Kleónnisz, te közben megszállód a főteret, a krüpteia kaszárnyáját, a Vének Tanácsa üléstermét! Szétkergeted a városi őrséget, és a börtönből kiengeded azokat a foglyokat, akiket összeesküvésért tartóztattak le. Itt egy lista néhány emberről, akiknek még ma este meg kell halniuk.

Kleónnisz átvette a listát. Betűzgette. Dörmögve mondta félhangosan:

— A tavalyi ephoroszok, a Vének Tanácsából Ampharész, Damokharész… — Könyörögve nézett Kleomenészre. — Királyom! Hadd vegyem még hozzájuk öcsém gyilkosait!

— A tieid. De ha nem kerülnek ma terítékre, később adom őket a kezedre. Mnaszón!

— Itt vagyok, királyom!

— Te a zsoldosok másik felével és Dekmónnal együtt a város határában foglalsz állást. A menekülőket engedjétek át, de ha fegyveres csapat indul errefelé, azt verjétek szét. A testőrség velem marad.

— Értettem!

— Elmehettek!

Egymás után elhagyták a sátrat. Rövidesen meghallottam a vezényszavakat, a pajzsok és kardok csörrenését, az elvonuló csapatok ütemes lépteit. Döbbenetes gondolat futott át a fejemen. Fanyarul elmosolyodtam. Kleomenész észrevette, és megkérdezte:

— Min nevetsz?

— A sors játékain. Ugyanaz a Kleónnisz, aki annak idején apád parancsára véres kézzel leverte Ágisz mozgalmát, most Ágisz egykori ellenségeit hányja kardélre, és ezzel segít neked valóra váltani a meggyilkolt király eszméit.

— Sok év telt el azóta, Xenarész. Unokaöccse tragédiája megváltoztatta Kleónniszt. Hozzám mindig is hű volt, megbízhatom benne. Azt tervezem, hogy ő lesz az átszervezett rendőrség parancsnoka. Jól el fogja látni feladatát.

— És mit szól majd ehhez Agiátisz? Neki nagyon rossz emlékei vannak Kleónniszról!

— Meg kell majd értenie, hogy Kleónnisz nélkül az élete legfőbb vágyából: a földosztásból és az egyenlő polgárok Spártájából talán soha nem lett volna semmi. Nagy szó, hogy a zsoldosok főparancsnoka mellettünk áll!

— Mégis mindez furcsa a számomra. Majdnem olyan, mintha maga Ampharész indulna Ágisz ellenségei ellen!

— Ostobaságot beszélsz. Nem látod a különbséget? Ampharész meggyőződésből cselekedett Ágisz bukása óta, egész élete során, míg Kleónnisz csupán hű szolgája volt apámnak, mint ahogy az nekem is! De jó is lehet a keleti uralkodóknak, akiket Kleónniszhoz hasonló hívek vesznek körül!

Egyébként — tette hozzá — mi ketten nem szeretjük a mészárosmunkát. Ezért nem vonultam be magam a városba, és tartottalak itt téged is, hogy őrködj a biztonságom felett. Szerencsére nincs is szükség arra, hogy vérbe mártsuk a kezünket. Kleónnisz apám mellett gyakorlott hóhérrá vált. Csapatvezérnek is kiváló. Nyugodtan rábízhatom ezt a feladatot.

Természetesen én is tudtam, hogy most szükségünk van Kleónniszra. Ennek ellenére szívesen vitatkoztam, filozofáltam volna a cél és eszköz összefüggésének kérdéséről. De Kleomenész még a lassan múló idő eltöltése kedvéért sem ment bele egy ilyen vitába.

Felálltam.

— Ellenőrzöm az őröket. Mindjárt visszajövök.

 

HARMINCADIK KÖNYV

 

Már éppen indulni akartam, amikor a sátor bejáratán belépett az egyik testőrtiszt. Én voltam a parancsnoka, de Kleomenész is jelen volt, tehát neki tett jelentést.

— Királyom, gyanús alakot fogtunk el. A hegyeken át jött erre. Akháj kémnek nézzük.

— Megfeledkeztünk arról, hogy onnan is fenyegethet minket veszély — fordult felém a király.

— Mi legyen a fogollyal?

A király vállat vont.

— Végeztesd ki.

— Lassan telik az idő. Ne hallgassuk ki előbb? — javasoltam.

— Igazad van. Hozzátok ide!

Rongyokba öltözött, hátrakötött kezű férfit löktek be a katonák a sátorba, olyan erővel, hogy arcra bukott. Amikor lassan feltápászkodott, ámulva néztem vörös haját, szakállát. Lehetséges, hogy ez az ember Szphairosz? Közben a király megkezdte a vallatást.

— Ki vagy és mit keresel itt?

— Vándor vagyok, uram. A spártai vásárra készültem.

— Hazudsz! — csattant fel a király hangja. — Te Aratosz kémje vagy!

A bejáratnál álló testőrök félig kivonták a kardjukat. Nem hallgathattam tovább. Kleomenész egyre dühösebb lett, bármelyik pillanatban kiadhatta a végzetes parancsot. Engem pedig a rab hangja végképp meggyőzött arról, hogy nem más ő, mint Szphairosz.

— Várj, királyom! — szóltam, majd a fogoly elé álltam. — Nem ismersz meg?

Habozva nézett rám.

— Láttalak már valahol.

— Amikor találkoztunk, fiatalabb voltam vagy hat évvel, és nem volt még szakállam. Egy gyűrűt adtam át neked Korinthoszban. Királyom! Ő Szphairosz, a filozófus.

Másodpercnyi döbbent csend után Kleomenész harsányan rászólt a két őrre:

— Vágjátok el kötelékeit, és menjetek ki! Ülj le — mondta Szphairosznak, amikor mindez megtörtént. Ő pedig csak bámult rám. Szeme végigfutott míves sisakomon, arannyal edzett vértemen, majd megakadt kedvenc tőrömön, amelyet már ott, Korinthoszban is látott.

-Jól sejtettem tehát akkor, hogy nem az vagy, akinek kiadod magad. Miért mentetted meg az életem?

— Azért, hogy most idejöhess, és veszélybe sodorhass engem is! — ripakodtam rá. A hátam borsódzott arra a gondolatra, hogy mi történhet, ha Szphairosz csak néhány nappal előbb állít be Spártába. Könnyen kiderülhetett volna minden. Agiátisz talán már nem is élne, és Ampharész orgyilkosai rám találtak volna a táborban is.

Kleomenész közben visszanyerte nyugalmát.

— Üdvöz légy nálam, Szphairosz. Én Kleomenész vagyok, Spárta királya. Sokat hallottam rólad feleségemtől, Agiátisztól. Ő nagyon aggódott érted, amikor a spártai titkosszolgálat az életedre tört, és megkérte barátomat, Xenarészt, hogy figyelmeztessen, távozz a Peloponnészoszról. Nem kell tőlem félned, hiszen magam is híve vagyok Ágisz eszméinek. De mégis: hogy juthatott eszedbe, hogy Spártába gyere, amikor itt a csaknem biztos halál várt rád?

— Te, Leónidasz fia a spártai nép oldalán állsz?

— Spárta királyai mindig is népük mellett álltak, Szphairosz. Magamról a következőket mondhatom: feleségem, Ágisz volt hitvese, akit nagyon szeretek, meggyőzött a ti igazatokról és apám tévedéséről. Királyként szerzett tapasztalataim pedig csak megerősítettek abban a hitemben, hogy Spárta nem maradhat fenn mostani állapotában.

— Csakugyan változtatni akarsz hazád sorsán?

— Igen.

— Elmondom hát neked, miért tértem ide vissza, még életem kockáztatásával is. Először is reménykedtem abban, hogy Spárta urai már megfeledkeztek rólam. Öregszem, nem biztos, hogy később is lesz kedvem a vándorláshoz. Látni akartam még egyszer azt a várost, amelyet annyira kedvelek, és amelynek munkásságom legjavát szenteltem. Nem maradtam volna sokáig, csak addig, amíg valakivel közölni tudom gondolataimat, amelyek az évek során kikristályosodtak bennem. Ahogy mondod, Ágisz híve vagy, és nyilván a barátod is az.

— Ő a testőrparancsnokom és legfőbb bizalmasom.

— Mondanivalóm tehát nektek szól.

— Kíváncsian hallgatunk.

— Sokat töprengtem azon, miért nem sikerült Ágisznak a terveit végrehajtania. Végül rájöttem. A gazdagok sem vagyonukat, sem hatalmukat nem adják ki önként a kezükből. Még hazájuk veszte árán is ragaszkodnak hozzá. Ellenük csak az erőszak segíthet. Ágisz azért bukott el, mert hitt a szó erejében, és nem volt hajlandó tervének legdühödtebb ellenségeit megsemmisíteni.

Kleomenész ekkor meglepő dolgot tett. Odalépett a filozófushoz, átölelte őt, és megcsókolta mind a két arcát.

— Barátom, milyen jó, hogy itt vagy, és ezeket mondod nekem! Könnyűvé teszed a lelkemet. Tudod, mi történik e pillanatokban Spártában?

Szphairosz egy ideig csak bámult, aztán felvillant szemében a megértés jele.

— E pillanatokban.? — kérdezte megilletődve. Kard suhintását mutatta a kezével.

— Igen. Xenarész, hozass valami ennivalót! Vendégünk bizonyára éhes.

Intézkedtem. Mire visszaértem, Kleomenész a filozófus mellett ült a tábori ágyon, és magyarázott neki.

— Mióta Agiátisz rávezetett arra, hogy Spártában földosztásra és egyenlőségre van szükség, sok mindenen mentem keresztül. Láttam, hogy az előkelők az ephoroszok segítségével végeznek mindenkivel, aki csak gondolni is mer Ágisz terveire. A végén még magam is veszélybe kerültem, csupán azért, mert Agiátisz férje vagyok. Rákényszerítettek, hogy legyek cinkosuk Ágisz testvérének, Arkhidamosznak a meggyilkolásában. Ha megtagadom, hitvesem és én kerültünk volna bajba. Akkor határoztam el, hogy bosszút állok Ágisz és Arkhidamosz gyilkosain.

A testőrök, akik behozták a vacsorát, csodálkozva látták, hogy a király a fogoly mellett ül, és kedélyesen beszélget vele. Amíg Szphairosz evett, Kleomenész csak néhány falatot nyelt le, és közben folytatta mondandóját:

— Tudod, hogy milyen súlyos helyzetbe kerültünk az akháj szövetséggel folytatott háborúskodásaink során. Ahogy teltek az évek, egyre világosabban láttam, hogy Lakedaimónnak teljhatalmú uralkodóra, erős hadseregre van szüksége, ha fenn akar maradni. A királyi hatalom megszerzésének fő akadálya az ephoroszi hivatal volt. Most, hogy megnyertem egy nagy csatát, elegendő tekintélyt szereztem tisztjeim előtt ahhoz, hogy leszámoljak az ephoroszokkal.

— Kik voltak a segítőtársaid, királyom?

— Csak Agiátisz és ő, aki itt vacsorázik velünk, nevelt testvérem, Xenarész. Többi barátomnak csak nemrégiben mondtam el a tervemet. A zsoldosok pedig mindössze ma kaptak parancsot, hogy vonuljanak be a városba. Holnapra ott rend lesz, holnapután kihirdetem az új törvényeket.

— Azt hiszem, az istenek is segítenek bennünket — szóltam közbe. — Királyom, emlékszel Agülaosz álmára? Szphairosz éppen időben ért ide ahhoz, hogy filozófiájával igazolja cselekedeteinket.

— Reméljük, nem kell majd együtt futnunk — ráncolta össze homlokát a király.

— Kétezer zsoldost küldtünk a városba, és még kétezer emberünk áll a város határában. Ki állhat nekik ellent?

— Tehát a zsoldosokkal csináltatsz rendet Spártában! — szólt Szphairosz, letéve a fatányért és megtörölve a száját. — Azt hiszem, hogy ha az apád, Leónidasz király akarta volna visszaállítani régi törvényeiteket, ő is így fogott volna hozzá.

Kleomenész arca komollyá vált.

— Apám nagy ember volt, és igazi király. De már túl öreg volt ahhoz, hogy felmérje, mi jó Spártának.

— Ha győzöl, mik a további szándékaid?

— Visszaállítok minden régi szokást: a közös étkezést, a gyerekek együttes nevelését. Azt akarom, hogy népem úgy éljen, ahogy ezt törvényeiben Lükurgosz megszabta. Ebben te is sokat segíthetnél nekem, Szphairosz! Végeredményben mindaz, amit Ágisz akart és most én akarok, a te tanításodon alapszik. A régi szokásokból a hagyomány sok mindent megőrzött, de te is jól tudod, hogy nincsenek írott törvényeink. Bizonyára sokat olvastál hazámról.

— Az alexandriai könyvtárban megtalálható valamennyi mű, amit valaha is hellén földön írtak. Én ott minden Spártáról szóló könyvet végigböngésztem.

— Arra kérlek hát, szakítsd meg vándorlásaidat, telepedj le nálunk, és légy tanácsadóm a régi szokások kérdésében. Méltó fizetést kapsz.

— Királyom, köszönöm ajánlatodat, és örömmel elfogadom. De pénzt nem kérek. Boldoggá tesz, hogy láthatom dédelgetett álmaim megvalósulását: a polgárok egyenlőségének visszaállítását Spártában. Hiszem, hogy ennek az eseménynek egész Hellászra nagy hatása lesz. Különös szerencsének érzem, hogy találkoztam veled, hiszen te mindazt, amit én hosszú évek töprengései során kidolgoztam, tetteiddel igazolod. Ha szükséged van tanácsaimra, szolgálatodra állok. Magamnak nem kérek egyebet, mint egy széket a közös étkezések asztalánál és fedelet a fejem fölé.

— Rendben van. Köszönöm, hogy velünk maradsz. A részletekről még beszélünk. Most menjünk ki a levegőre.

Kiléptünk a sátorból. Már alkonyodott, szélcsend volt, a fák lombja meg sem rezdült. Elsétáltunk a lejtőig, ahonnan pompás kilátás nyílt dél felé a városra és mögötte az Eurotász síkjára. Spárta házainak tömegében vörössárga lánggal égett néhány ház.

— A városi őrség kaszárnyája! Az pedig talán Püthiász háza! — ragadta meg mindkettőnk kezét Kleomenész. — Minden a terv szerint halad! Nem is lehet másként — győznünk kell! Azt hiszem, nemsokára magunk is indulhatunk a városba.

 

HARMINCEGYEDIK KÖNYV

 

Amíg mi Szphairosszal beszélgettünk, viharos események játszódtak le Spártában.

Már az utolsó vásáros is elhagyta a piacteret, amikor Klearkhosz a zsoldosok első csoportjával az ephoroszok tanácsterme elé érkezett. A katonák, sisakkal a fejükön, karddal, lándzsával a kézben négyszögbe álltak a téren. Tízet közülük Klearkhosz magához rendelt.

— Bemegyek az ephoroszokhoz — mondta nekik. — Ti utánam jöttök azzal az ürüggyel, hogy fontos közlendőtök van. Az előcsarnokban már nem kell titkolni szándékainkat. Az őröket levágni, aztán betörtök az ephoroszokhoz, és végeztek a király eme gyűlölt ellenségeivel!

Ezek után Klearkhosz magabiztosan besétált az épületbe. Az ajtónállók bejelentették jövetelét, majd bevezették a tanácsterembe. Az ephoroszok éppen befejezték vacsorájukat. Valamennyien barátságosán néztek rá, egyedül Agülaosz volt egy kissé nyugtalan.

— Ezredes uram, várjuk beszámolódat — mondta az ephoroszok elnöke, miután Klearkhosz néhány szóval jelezte, hogy ezért jött. — Figyelmes a királytól, hogy téged küldött, és nem valami alacsonyabb rangú személyt.

Klearkhosz hosszú szónoklatba kezdett. Hangosan, valósággal ordítva beszélt, nehogy az ephoroszok meghallják a kint lejátszódó küzdelem zaját. Kitért az Árkádia hegyei között folyó hadműveletekre, a nehézségekre. Elkészült arra, hogy ha kell, akár félórán át is magyaráz, de alig néhány perc múlva halálordítást hallott az ajtó felől, majd mielőtt még az ephoroszok magukhoz térhettek volna a megdöbbenésből, tíz trák zsoldos tört be a terembe. Némelyikük kivont kardja véres volt.

— Üssétek őket! — mutatott ekkor Klearkhosz Spárta nagy hatalmú uraira.

Az első csapás az álomlátó Agülaoszt érte. A többi négy halálnak szánt az udvarra néző ablak felé próbált menekülni, de valamennyien elhullottak, még mielőtt a párkányt elérték volna.

— Mi történik itt? — hallott meg hirtelen Klearkhosz egy ismerős hangot. Ampharész irodája a tanácsterem szomszédságában volt. A titkosszolgálat főnöke éppen két ügynökével tárgyalt, velük együtt sietett barátai segítségére. Klearkhosz parancsára a trákok őt is, embereit is levágták.

… Így tehát volt főnökömet elérte megérdemelt végzete. A hosszú évek során, amíg mellette szolgáltam, alaposan megismertem őt. Nem tagadom, csodáltam éles elméjét, szervezőképességét. De tudtam azt is, hogy elegáns, finom modora egy velejéig romlott, mindenre kész gazembert takar, és sejtettem, hogy Damokharésszel együtt felelős Heliké haláláért. A legkisebb sajnálkozást sem éreztem, amikor értesültem dicstelen haláláról.

Amíg a zsoldosok Ampharésszel és ügynökeivel küzdöttek, Agülaosz magához tért. Sebe nem lehetett nagyon súlyos, mert sikerült elkúsznia a küszöbig, majd nagy nehezen lábra állt, és kiszaladt az előcsarnokba, majd a piactérre. Szerencséjére senki nem vette észre, így sikerült elérnie a Félelem Templomát. Ott töltötte az éjszakát, ama szörnyű torz kőarcok között, vérében ázva. Gondolom, szép álmai lehettek.

Ugyanebben az időben Kleónnisz a zsoldosai élén a városi rendőrség kaszárnyájába tört be. Ott is vacsoraidő volt. A kemény tölgyfa asztalok mellett falatozó, kockázgató rendőrök csodálkozva ugrottak fel. Ilyen még nem volt, mióta a világ világ, hogy az uralkodó zsoldosai rájuk törjenek!

— Királyunk parancsára ezt a nyomorult bandát feloszlatom! — mennydörögte Kleónnisz olyan mély megvetéssel, mintha sohasem dolgozott volna velük együtt. — Takarodjatok innen!

Dermedten ült mindenki továbbra is a helyén. Történetesen éppen az épületben tartózkodott Damokharész, aki a rendőrfőnökkel és a krüpteia parancsnokával egy nagyszabású letartóztatás részleteit beszélte meg. Mind a hárman kirohantak a zaj hallatán a parancsnoki szobából az étterembe.

— Mit jelentsen ez?! — ordított Damokharész a zsoldosokra.

— Hogy mertek ide betolakodni? Tudjátok, milyen súlyos következményei lesznek ennek?

Az esemény jelentőségét nem mérte fel, és nem is volt már rá ideje. Kleónnisz jól emlékezett arra, hogy Damokharész neve is szerepel listáján. Kardja megvillant. Damokharész csak egy ütést érzett a nyakán. Sokkal könnyebben halt meg, mint mindazok, akik valaha is az ő kezébe kerültek: nem kínozták meg, és nem volt ideje a halálfélelemre.

A zsoldosok közben szétszéledtek a teremben, utat engedve az elfutóknak, lekaszabolva az ellenállókat. A rendőrfőnök is elesett kardcsapásaik alatt. A krüpteia parancsnokát menekülése közben Kleónnisz vasmarka ragadta meg.

— Ugye, te adtad ki a parancsot annak az osztagnak, amely megölte öcsémet? — kérdezte a zsoldosvezér. A következő pillanatban lesújtott, és ellensége szemére az örök sötétség fátyla borult.

Az előző év ephoroszai közül csak Püthiász és Damokharész munkatársát, Akanthoszt tudták otthonukban meglepni a katonák. Azonnal végeztek vele. A többiek, hallva az utca zaját, még idejében elszöktek a városból. Dekmón és Mnaszón emberei, akik ott álltak Spárta határán, átengedték őket, éppen úgy, mint mindenki mást, aki fegyvertelen volt.

Ahogy később értesültünk róla, a szegénynegyedek lakói ezalatt házaikba zárkóztak. Hallották a fegyvercsörgést, a jajkiáltásokat, de eszükbe sem jutott, hogy mindez valami jót hozhat a számukra. Talán abban a hitben voltak, hogy a városi őrség és a krüpteia tart a szokottnál is nagyobb arányú tisztogatást, és örültek, hogy senki nem dörömböl az ő ajtajukon.

Alig néhány óra alatt elcsendesedett minden. Spárta utcáin zsoldosok cirkáltak, éppen úgy, mint amikor nevelőapám, Leónidasz legyőzte Ágiszt, és hatalmába kerítette a várost.

Klearkhosz a főtéren találkozott Kleónniszékkal. Elmondták egymásnak, hogy ki mit végzett, aztán Kleónnisz a városban maradt zsoldosaival, Klearkhosz pedig lóra pattant, hogy hozzánk vágtasson és jelentse a sikert. Mi már útban a történteket. A király is, én is összeölelkeztünk vele.

— Most aztán siessünk! — szólt oda nekem Kleomenész. — Nézzük meg, mit csinál a családunk. Szphairosz, te velünk jössz. Amíg nem találunk a számodra megfelelő helyet, addig palotánk vendége vagy.

A piactéren hallgatta meg a király Kleónnisz jelentését. Ez sokkal tárgyilagosabb volt, mint Klearkhoszé. Megtudtuk, hogy a kezünkben van az ephoroszok tanácsának épülete, a városi őrség kaszárnyája, a börtön, és hogy a városban teljes a rend és nyugalom. A király bement a hivatalba megnézni az ephoroszok holttestét. Én Szphairosszal maradtam, aki tágra nyitott, csillogó szemmel figyelt mindent.

Kleomenész csakhamar visszatért.

— Nem valami szép látvány — mondta. — De mostantól fogva senki nem akadályozhat abban, hogy kedvem szerint cselekedjek. Ezentúl az én szavam a törvény Spártában!

— Királyom! — szólalt meg ekkor Szphairosz. — A hatalom mámorító szer, elveheti a földi halandó eszét. Vigyázz, hogy mértékkel élj vele.

Kleomenész elmosolyodott.

— Tudom, hogy mi jár az eszedben, Szphairosz, de nyugodt lehetsz. E hosszú évek, járommal a nyakamon, megtanítottak arra, hogy fegyelmezzem magam. Tetteimmel csakis népem javát kívánom szolgálni. Régi szokásaink, amelyek most majd újra élednek, mértékletességre intik a királyt is, éppen úgy, mint minden polgárt. Bocsáss meg. Klearkhosz!

— Parancs, királyom!

— Odabent csak négy ephorosz hulláját ismertem fel. Mi van az ötödikkel?

— Agülaosz sebesülten a Félelem Templomába menekült. Az ajtót őrizzük.

— Reggel kotorjátok ki onnan, és végezzetek vele! Egyetlen ephorosz sem maradhat életben — mondta hozzánk fordulva. — Mindenkinek látnia kell, hogy ennek az intézménynek egyszer s mindenkorra vége.

— De királyom, tudod, hogy Agülaoszon keresztül üzenték meg az istenek várható győzelmünket! — próbáltam ellenkezni. — Kíméld hát őt, ha már egyszer elkerülte a halálra sújtó kard!

— Nem! — Olyan tekintetet vetett rám, hogy megfagyott ereimben a vér. Aztán szelídebb hangon folytatta: — Ne akarj ezen az örömteli napon felbosszantani. Most menjünk a családunkhoz.

Nemsokára kopogtunk a kapunkon. Először csupán a kukucskáló nyílt ki, és csak hosszú idő után csikordult meg a kulcs a zárban. Az udvaron fegyveres szolgákat láttunk.

— Mi ez a nagy elővigyázatosság? — kérdezte tőlük Kleomenész.

— Az anyakirálynő rendelte el, hogy őrizzük a kaput, uram — felelte egyikük. — Úgy hallottuk, hogy zavargás van a városban.

— Xenarész!

A feleségem omlott a karomba, sírva-nevetve. Alig tudtam megnyugtatni.

— Agiátisz és én azt hittük, hogy bajotok esett — mondta végül, még mindig kapkodva egy kicsit a levegőt.

— Hol van Agiátisz? — kérdezte izgatottan Kleomenész.

— A szobájában.

Kleomenész hármasával szökellve rohant fel a lépcsőn.

— Amikor meghallottuk a vészes hangokat az utcáról, Agiátisz elmondta nekünk, hogy Kleomenész mostanra tervezett valami változást Spártában, olyasmit, mint amit az ő első férje, Ágisz akart — kezdte kissé megnyugodva Timaia. — Reszketett a félelemtől. Arra gondolt, hogy rajtavesztettetek, és most halálra keresnek benneteket, vagy talán már nem is éltek. Én is halálra rémültem. Egyedül mostohaanyám maradt nyugodt. Ő azt mondta, mindig is sejtette fia szándékát, de bízik benne, mert Kleomenész tudja, mit csinál. Apám hol van?

— Árkádiában maradt a polgárokkal. Menjünk fel, mindent elmesélek. A kicsi?

— Alszik.

A folyosón gyereksírást hallottunk, majd egyszerre csak Kleomenész jött velünk szembe, halálsápadtan.

— Segítsetek! Agiátisz elájult, amint beléptem hozzá! Hozzatok vizet, és hívjatok orvost!

— Most orvost? Honnét? Várj! Szphairoszról egészen megfeledkeztünk, még most is kint áll az udvaron! Ő bizonyára ért az orvostudományhoz is.

Timaia vízért szaladt, én pedig lesiettem a filozófusért. Ő, látva, hogy milyen izgalom van a házban, leült a fűbe, és várt.

— Szphairosz! — szólítottam. — Agiátisz rosszul van! Tudsz rajta segíteni?

Azonnal felugrott, és velem jött.

— Mi baja van?

— Elájult.

— Biztosan csak a megrázkódtatástól.

Mire felértünk, Agiátisz már magánál volt. Most félig ült, félig feküdt a földön. Még nem volt képes beszélni. Kleomenész mellette térdelt, gyengéd szavakat suttogott a fülébe, csókolgatta.

Végül nagy nehezen megszólalt az asszony:

— Ti… éltek?

— Agiátisz, drága szerelmem! Hogy kérdezhetsz ilyet? Már miért ne élnénk? Nézd, kit hoztam el neked!

Felpattant, kézen fogta Szphairoszt, és szembeállította Agiátisszal. Ő tágra nyílt szemmel nézte a filozófust, majd így szólt:

— Szphairosz, te itt? Hogy merhettél idejönni? Menekülj, mert megölnek téged is, éppen úgy, mint a többit!

— Kedves, itt már nem eshet baja sem neki, sem másnak a mieink közül! Győztünk! Ágisz gyilkosai elpusztultak, a földosztás ellenségei vagy meghaltak, vagy elmenekültek az országból! Holnap végzünk a tisztogatással is. Meglesz minden, amit akartál! Spárta boldogságának többé semmi sem áll az útjában!

— Ugye mondtam, hogy az én fiam tudja, mit csinál! — hallottuk meg az észrevétlenül belépő Krateszikleia hangját.

Agiátisz még mindig hitetlenkedett.

— És a katonák az utcán? Nem téged üldöznek?

Kleomenész felkacagott.

— Ők az én katonáim! Itt most már nem történhet más, mint amit én akarok. Rohantam hozzád, hogy mindezt elmondjam neked, és te nem hiszel a szavamnak.

Agiátisz végre megértette, mi történt. Felállt, de merev arcára még férje csókjai alatt sem tért vissza az élet.

— Én azt akartam, hogy győzd meg az embereket, nem pedig azt, hogy megöld őket — suttogta. — Hányan haltak meg ma este?

— Nem sokan. Esküdt ellenségeink és még néhány zavarkeltő. Hidd el, hogy rájuk a szép szó nem hatott volna!

Rövidesen valamennyien az ebédlőben ültünk. Timaia hozzám simult, erősen szorította a karomat. Látszott, hogy még mindig abban a hitben van, hogy súlyos veszélyben forogtam. Egyelőre sem ő, sem más nem tudta még teljes egészében felfogni, mi is történt aznap.

Agiátisz szeme Szphairoszt kereste.

— Barátom, tudod, mennyire féltettelek, amikor Ampharész meg akart öletni?

A filozófus meghajtotta a fejét.

— Igen, királynőm. Köszönettel tartozom az üzenetedért.

— Látlak, hallom a hangod, és mégsem hiszem el igazán, hogy itt lehetsz, és biztonságban vagy.

— Sok nehezen hihető dolog van a világon, királynőm. Például amíg nem beszéltem Korinthoszban Xenarész barátunkkal, aki helótának álcázva jött fel kis hegyi lakomba, el sem tudtam volna képzelni, hogy te Ágisz hóhéra fiának a felesége lehess. Az pedig, hogy ő, Kleomenész valósítja meg az ármánynak áldozatul esett első férjed szándékát, valóságos csoda a számomra.

— Én hatottam rá meg az élet — szólt szomorú hangon Agiátisz. — Örülök, hogy betartotta nekem adott szavát. De miért kell ilyen véresen végbevinni?

— Drágám — szólalt meg ekkor Kleomenész —, arra nem gondoltál, hányan haltak meg Ágisz szelídsége miatt? Ő többet ártott a barátainak, mint azoknak, akik szemben álltak vele. Szphairosz is engem igazol: az ellenséget meg kell semmisíteni!

— De én nem akarom, hogy Spárta boldogsága csontvázakra épüljön fel! — mondta fájdalmas hangon Agiátisz. — Éppen elegen pusztultak el életük virágában az utóbbi években! Kleomenész, kérlek, mondj le a tisztogatásról. Nagyon jól tudom, mit jelent ez a szó. Ez volt Leónidasz szavajárása abban az időben, amikor kiirtotta a mieinket. Légy irgalmas azokhoz, akiket a sors nem adott ma a kezedre, ne gyilkolj többet!

Csend támadt. Kleomenész összevonta a szemöldökét, de aztán meghajtotta a fejét imádott hitvese előtt.

— A te szavad számomra parancs. Még jó néhány embernek távoznia kellett volna az élők sorából, de mert te könyörögtél értük, megkegyelmezek nekik. Tehetem, hiszen mától kezdve én vagyok Spárta egyedüli uralkodója. Elegendő lesz hát számukra a száműzetés is.

… Aznap éjjel sokan álmodhattak Spártában egy istennőhöz hasonló, fényes nőalakról, aki elterelte őket az alvilág felé vezető ösvényről. Agülaosz, aki vérében fetrengett a Félelem Templomában, bizonyára látta őt…

 

HARMINCKETTEDIK KÖNYV

 

Így tehát annyi évszázad próbálkozásai után először sikerült egy spártai királynak megszüntetnie az ephoroszok uralmát. Végképp hatalmát vesztette az a csoport is, amely Ágisz bukása után, Leónidasz király hazatértekor került a város élére.

Jómagam nem vettem tevékeny részt az eseményekben. Klearkhosz barátom, aki szinte az utolsó pillanatig semmit sem tudott Kleomenész terveiről, sokkal többet tett, mint én, hiszen ő kaszaboltatta le az ephoroszokat. A király a döntő órákban maga mellett tartott. Az én feladatom volt az ő személyi biztonságának védelme. Ennek ellenére úgy érzem, mégis nyújtottam neki némi segítséget. A nehéz évek során végig a bizalmasa voltam. Sokszor hallgattam meg kétségekkel terhes töprengéseit, dühkitöréseit, adtam neki tanácsot. Ismertem elképzeléseit, és a megalopoliszi csata után én voltam az első, aki közöltem azokat barátainkkal. Minderre büszke vagyok, és az is maradok halálom percéig.

A másik ember, aki végigkísérte Kleomenészt nehéz útján, Agiátisz volt. Ez voltaképpen természetes, hiszen Kleomenész szinte gyerekkora óta imádta őt, és szenvedélye mindmáig eleven maradt. Furcsa arra gondolni, hogy amikor Leónidasz hozzá kényszerítette Ágisz özvegyét a fiához, akkor ő maga ültette át gyűlölt ellenfele eszméit a családjába. A kivégzett király dühödt ellenségei megérezték ezt, és nem is egyszer törtek Agiátisz életére. Attól a naptól kezdve azonban, hogy fia született Kleomenésztől, az Agiáda-ház védelmet nyújtott neki, és így csodával határos módon sikerült az önkény éveiben is életben maradnia.

El kell mondanom azt is, hogy az ephoroszok halála után, azon az izgalmas estén ismertem meg igazán Agiátisz jellemét. Az őt ért rettenetes csapások ellenére megmaradt olyannak, amilyen mindig is volt: a spártai nők többségénél jóval érzőbb szívűnek és gyengédebbnek. Talán ezért szereti őt még ma is annyira Kleomenész. Agiátisz javíthatatlan álmodozó. Minden keserve ellenére szépnek akarta látni az életet. Megdöbbentette, hogy férje az emberek meggyőzésével meg sem próbálkozott, államcsínnyel vette át a hatalmat, és vért ontott a nemes cél érdekében. Megható volt számomra ennek az asszonynak a tiszta lelkűsége, pedig tudtam, ha Kleomenész az ő tanácsait követi, és nem indul saját megérzései, tapasztalatai után, mindnyájan elpusztultunk volna. Ha jól emlékszem, Leónidasz király kedvenc mondása volt: “Az ellenségnek nem szabad irgalmazni, mert ha életben marad, és ha egyszer felülkerekedik, akkor jaj neked!”

Agiátisz tehát mindvégig jól ismerte férje céljait, de sohasem értesült arról, hogyan akarja ezeket Kleomenész megvalósítani. A király hallgatott előtte erről, mert tudta, hogy felesége csak Ágisz útját tudja elképzelni a földosztás felé. Győzelmünk után hosszú időnek kellett eltelnie és sok mindennek kellett még ahhoz történnie, hogy elfogadja: ez volt az a változás, amelyre vágyott, és amelyért annyit szenvedett.

Bevonulásunk másnapján, kora reggel Kleomenésszel együtt mentem be a város központjába. A piactéren álló zsoldosok lándzsájukat magasba emelve üdvözölték a királyt. Klearkhosz és Kleónnisz odajöttek hozzánk.

— Benézek a tanácsterembe — mondta nekik Kleomenész. — Ott vannak még ők?

— Nem, uram — felelte tisztelettel Kleónnisz. — A holttesteket eltávolítottuk, a kőpadlót felmostuk.

A harcosokat bámészkodó, ijedt arcú emberek vették körül. De a király még nem látta idejét annak, hogy megmagyarázza a spártaiaknak tettei okát. Klearkhosz, Kleónnisz és néhány katona kíséretében bementünk az ephoroszok hivatalába. Ott csak a feldőlt székek, az összetört asztal és néhány cseréptöredék az egyik sarokban emlékeztettek az előző nap eseményeire.

— A székeket törjétek össze és dobjátok ki! — utasította a király a katonákat. — Csak egy maradhat itt, azon én fogok ülni, ha államügyekkel foglalkozom.

Ezután megparancsolta, hogy Ágisz eszméinek mindazon ellenségeit, akik életben maradtak, ki kell utasítani Spártából. A zsoldosok szétszéledtek a gazdagok negyedében.

A száműzetésre ítélteket családjukkal együtt kihurcolták a városból. Semmit nem vihettek magukkal egy szál ruhán kívül. Nem tudták, hogy nem halni viszik őket, így útközben megismerhették a rettegés minden szörnyűségét. De őreiket nem hatotta meg sem a gyermekek sírása, sem az asszonyok jajveszékelése, sem a férfiak komor kétségbeesése.

— Mehettek, amerre akartok — mondták nekik a város határában. — De amelyikteket estére Lakóniában találjuk, az az életével fizet!

Láttam, amint Agülaoszt kivonszolták a Félelem Templomából a katonák. Friss sebei felszakadtak, üvöltött a fájdalomtól, a királyhoz könyörgött irgalomért. Kleomenész elfordult, szemében a harag lángja jelent meg. De hiszen még ma is dührohamokat kap, ha az ephorosz szót meghallja!

— A király megkegyelmezett neked — mondta Agülaosznak Klearkhosz. — De azonnal el kell hagynod Spártát!

Intésére a kis csapat továbbhaladt az országút felé. A sebesült kínordítását még sokáig hallottam. Állítólag még élt, amikor a határon letették.

Egy őrjárattal végigjártuk a várost. Több ház helyén csak üszkös romokat láttunk. Ezekben laktak addig ellenségeink. Az utcasarkokon félóránként kikiáltó hirdette ki, hogy mindenki őrizze meg nyugalmát, a király a népgyűlésen mindent megmagyaráz.

A gyűlésre azonban csak másnap délután került sor, amikor Megisztonosz hazaérkezett a lakedaimóniakkal. A spártai katonákat egy testőr várta az út mellett, a város szélén. Egyenesen a Gyülekezetek Mezejére vezette őket.

Alighogy megérkeztek, zsoldosok vették körül a rétet. A tribünön egyetlen szék volt, azon ott ült a király. Klearkhosz, Szphairosz és én álltunk mögötte. A két zsoldosvezér és Mnaszón a csapatokkal maradtak.

Kleomenész felállt, és felemelte a karját. A zúgolódó, izgatottan suttogó polgárok elcsendesedtek. Megszokták, hogy odafigyeljenek királyukra, ha az beszélni kíván.

— Polgárok! — kezdte Kleomenész. — Köszönöm, hogy teljesítettétek kötelességeteket, és őrködtetek államunk biztonsága felett Árkádiában. Most azt szeretném nektek elmondani, hogy mi történt közben idehaza, Spártában.

Amint látjátok, az ephoroszok székei eltűntek a tribünről. Hivatalukat megszüntettük, őket magukat kénytelenek voltunk a sírba küldeni. Spárta jövője érdekében kellett ezt tennünk. Elhatároztam, hogy visszatérünk régi alkotmányunkhoz.

Amikor néhány száz évvel ezelőtt Lükurgosz kialakította államunk rendjét, nem voltak még ephoroszok. A királyok és a Vének Tanácsa vezették Spártát. Később azonban, amikor a Messzénia elleni háború elhúzódott, a királyok a sereg vezéreiként oly hosszú ideig tartózkodtak külföldön, hogy kevés idejük maradt az államügyek intézésére. Kiválasztottak tehát néhányat a barátaik közül, hogy legyenek segítségükre, ügyeljenek a törvényekre, bíráskodjanak odahaza. Eleinte az ephoroszok nem is voltak mások, mint a királyok megbízott emberei, de fokozatosan mind több hatalmat ragadtak magukhoz, önálló hatáskört szereztek. Rövidesen olyan helyzet alakult ki, hogy egy évig tartó hivatali periódusuk idején ellenőrizhették a királyokat is, utasításokat adhattak nekik.

Mindaddig, amíg az ephoroszok önmérséklettel éltek, érdemes volt fenntartani ezt az intézményt. De az utóbbi időben oly mértékben felforgatták az ősi rendet, hogy a királyi cím névlegessé vált. Amely uralkodó ellenük mert szegülni, azt eltették a láb alól, vagy száműzték. Nem is oly régen ítélték halálra Ágiszt, aki pedig csak jót akart a népének, és az ő utasításukra gyilkolták meg Arkhidamoszt. Mert most már elmondhatom nektek: nem rablók végeztek az utolsó Eurüpontidával, hanem az ephoroszok bérencei.

Zúgás hullámzott végig a tömegen. Igaz, hogy a városban lehetett hallani mendemondákat Arkhidamosz rejtélyes haláláról, de a valóságot nyilvánosan nem mondta még ki senki. Láttam, hogy az embereket kezdi magával ragadni a király ihletett szónoklata.

— Olyan törvényeket hoztak, amelyek felborították Spárta ősi és isteni eredetű alkotmányát! — folytatta Kleomenész. — Akik ezt vissza akarták állítani, azokat megölették. Most nemrégiben, amikor hazánk végveszélyben volt, ostoba utasításaikkal hadseregünk győzelmét vereséggé változtatták, és egészen közel sodortak minket a pusztuláshoz. Önkényuralmat vezettek be a városban. Ti is jól tudjátok, hogy az utóbbi években mindenki félt még a barátaitól is, sőt sokan még hozzátartozóiknak sem mertek veszélyes gondolataikról beszélni. És volt okuk a félelemre. A lázadóknak nevezettek számára kínos, de gyors út vezetett az akasztófához!

Az ephorátust meg kellett tehát szüntetnem. Ha ezt erőszak nélkül megtehettem volna, örömest cselekedtem volna így. Szívesen űztem volna ki Spártából vérontás nélkül az idegenből behurcolt ragályt: a fényűzést, a pompát, az adósságokat, az uzsoráskodást és valamennyi között a legrosszabbat: a szegénységet és gazdagságot, amelyek tönkretették városunkat. Minden más királynál szerencsésebbnek tartottam volna magam, ha fájdalom nélkül gyógyíthatom meg hazámat. De keserves tapasztalatok tanítottak meg arra, hogy nehéz, sőt talán lehetetlen az alkotmányt megfélemlítés és erőszak nélkül megváltoztatni. Ezeket az eszközöket csak mértékletesen alkalmaztam, amikor félreállítottam az útból azokat, akik Lakedaimón boldogulását akadályozták.

Most végre megtehetem Spártáért mindazt, ami már régen szándékomban volt. Elengedem minden polgár adósságát. A földeket újra köztulajdonba adom. Ismét tilos lesz eladni őket.

Ezek a szavak üdvrivalgást váltottak ki a polgárokból, hiszen ők nem tartoztak a gazdagok közé. Azok már valamennyien vagy a föld alatt voltak, vagy eltávoztak Lakóniából. A Gyülekezetek Mezején állók között alig akadt olyan, aki ne lett volna nyakig az adósságban. Igaz, hogy Ágisz idején egyszer már elégették a piactéren az adósleveleket, de azóta hosszú idő telt el.

— Városunk még most is veszélyben van — folytatta a király. A liga bizonyára nem mond le támadó szándékáról. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy a Spártában élő szabadokat névsorba vesszük, a legerősebbeknek közülük megadjuk a polgárjogot, hogy államunkat fegyverrel a kézben védelmezhessék. Ily módon bátor és sok harcban edzett seregünk még erősebb lesz, és nem kell többé úgy tekintenünk Lakedaimónra, mint az idegenek védtelen prédájára.

Az elkobzott földeket felosztjuk. A gazdagok vagyona az államkincstárba kerül. Megszüntetjük városunkban a dőzsölést, a fényűzést, a pazarlást. Ismét minden polgár számára kötelezővé tesszük a közös étkezést és fiaink együttes nevelését. Visszatérünk Spárta ősi rendjéhez. Elsőnek én magam ajánlom tel összes vagyonomat a köznek, remélem, barátaim követnek ebben. Spártaiak! Aki helyesli szándékaimat, jelezze azt.

A polgárok lelkesen éljenezték a királyt. A harcokban megszerették őt, és elfogadták vezérüknek. Nagy többségük úgy vélte, hogy ő csakugyan kizárólag jót akarhat az országnak. Nyilván akadt közöttük néhány, akinek más volt a véleménye, de ezek bölcsen hallgattak. Végtére is szinte a zsoldosok lándzsáinak hegyén tartottuk meg ezt a gyűlést, és ezek a lándzsák nemrégiben még polgárvértől voltak vörösek.

Amikor helyreállt a rend, Klearkhosz állt a tribün szélére, és ő is felajánlotta kincseit, birtokait az államnak. Jött nehézkesen, fújtatva, Megisztonosz is. Mint később elmondta nekünk, nehezére esett megválnia mindattól, amit hosszú szolgálata alatt szerzett Egyiptomban, de tudta, hogy a haza érdeke ezt kívánja, és a védtelen Spártában vagyona amúgy sem lenne biztonságban.

Én magam nem adtam az államnak kincseimet. Ennek az volt az egyetlen oka, hogy nem is volt semmim… Bár gyerekkoromtól az udvarban éltem, és kora ifjúságomtól kezdve mindig magas állásaim voltak, mégis azok egyike voltam, akik nem vesztettek, csak nyertek a változásokkal. Hiszen életemben először földet kaptam. Apósom vagyonának ugyan Timaiával együtt én voltam az örököse, de ahogy mostanában érzem magam, bizonyos vagyok abban, hogy apósom túl fog élni engem.

A népgyűlés tehát törvényt hozott a király elhatározásairól. A hír csakhamar elterjedt a városban, és nemsokára az utcákon mindenfelé Kleomenészt éltető kiáltásokat lehetett hallani.

Aznap este vacsoránál, mint minden spártai házban, nálunk is csak az elközelgő földosztásról esett szó. Mindenki csodálattal nézte Kleomenészt, még maga Megisztonosz is, aki jóval idősebb volt nálunk, és sok mindent látott már élete során. Azt mondta, hogy ilyen kevés vérrel és ilyen könnyedén lezajlott hatalomátvételről még nem is hallott. Időnként Agiátiszra pillantottam. Csillogó szemén látszott, hogy végre kezdi elhinni: amit valaha Ágisszal és a most mellette ülő Szphairosszal együtt elképzeltek, az rövidesen megvalósul…

 

HARMINCHARMADIK KÖNYV

 

Nem sokkal Spárta utolsó ephoroszainak halála után új élet kezdődött a városban. Már a népgyűlés utáni héten megváltoztatta Kleomenész az alkotmányt. Az ephorátus helyébe az öttagú Királyi Tanács lépett. Ez a szerv nem rendelkezett előde hatalmával. Valóban mindössze tanácsadó szerepet töltött be a király mellett. Tagsága életfogytig szólt. Kleomenész természetesen barátait: Megisztonoszt, Klearkhoszt, Mnaszónt és engem nevezett ki a királyi tanácsba, ötödikként pedig Szphairoszt, aki megkapta a spártai állampolgárságot, és az ifjak nevelésének felügyelője lett.

A huszonnégy tagú Vének Tanácsa minden tagja száműzetésbe ment. Ez az intézmény meg is szűnt.

Mindennek ellenére Kleomenész tartotta a régi spártai alkotmány formáit, így például visszaállította a kettős királyságot. Társává öcscsét, Eukleidászt nevezte ki. Ez volt az első eset, hogy Spárta mindkét uralkodója ugyanabból a családból származott. Persze Kleomenész szava döntött mindenben, hiszen ő volt az idősebb, a tapasztaltabb.

Néhány hét alatt összeírattuk és névsorba vétettük az egykor jogaikat vesztett polgárcsaládokat és más szabadokat, majd megtörtént a földosztás. Én magam a volt Agiáda-birtokon kaptam földet. Nagy örömömre hozzátartozott az a ház is, amelyben életem első éveit töltöttem, és ahol most írom ezt a könyvet. A száműzöttek birtokrészét is kijelöltette Kleomenész, azzal a megjegyzéssel, hogy később, ha az indulatok lecsendesednek, visszatérhetnek Lakóniába.

Mit mondjak el még? A négyezer főre kiegészített polgárságból Kleomenész hadsereget szervezett. Az államkincstárba került nagy összegű pénzből fegyvereket vásároltunk, olyan fajta hosszú lándzsákat és kardokat, amilyenekkel a macedónok harcolnak. Az új és régi spártai polgárok egyaránt megismerkedhettek az ősi spártai törvényekkel. Ismét mindenkinek be kellett szolgáltatnia hozzájárulását a közös étkezésekhez, és minden polgárnak részt is kellett azon vennie. Azonnal megkezdődött a kemény katonai kiképzés.

A rendet a legtöbben szívesen vállalták, csak kevesen vonakodtak. Több baj volt a közös neveléssel. A volt perioikoszbeli szülők, a vidékiek eddig nem szoktak ahhoz hozzá, hogy fiúgyerekeiket hatéves koruk után elveszik tőlük, és legközelebb csak tizennyolc éves korukban látják viszont őket. A rábeszélés és a kényszer azonban rávezette őket arra, hogy spártai polgárnak lenni nem csupán földtulajdont és biztos megélhetést jelent, hanem komoly kötelezettségekkel is jár. Az ifjak nevelésének vezetője, mint már említettem, Szphairosz barátom, a filozófus lett. A Királyi Tanács egyik ülésén ő vette rá a királyt, hogy gyűléseken magyarázza meg az újdonsült polgároknak, miben különbözik új életük a régitől, és hogy milyen is volt az egykori spártai rend, amelyet az első földosztó, az isteni Lükurgosz vezetett be. Még így is sok volt a jajgatás, amikor összegyűjtötték a fiúkat, és még számtalanszor kellett olyan anyákat elkergetni a gyerekek barakkjaitól, akik nemcsak azt akarták látni, hogy a fiaik egészségesek-e, hanem babusgatták őket, finom ételeket csempésztek be számukra, vagy tollpárnát hoztak nekik az Eurotász kákájából készült szúrós fekhelyükre. A gyűlések és a mindennapos harci gyakorlatok azonban megkeményítették az apák szívét. Ők megértették, hogy erre a kemény nevelésre fiaik érdekében van szükség, azért, hogy mire felnőnek, jó polgárok és jó katonák legyenek. Az atyák aztán meggyőzték az aggódó anyákat, és lassanként kezdett visszatérni a városba a már csaknem teljesen kiveszett spártai szellem.

Az Agiáda-házból eltűnt minden aranytárgy, ékszer, ébenfa bútor, bíborfüggöny. Ez nagy fájdalmat okozott az én Timaiámnak, aki imádta a pompát, a cicomás öltözködést. A család többi asszonyai könnyebben viselték el ezt a csapást. Nevelőanyám méltósággal adott át mindent, Agiátisz pedig sohasem kedvelte túlságosan az ékszereket.

Kleomenész mindnyájunknak példát ad a mértékletességben. Szerény, igénytelen, pedig most már nemcsak rangja szerint király, hanem a hatalma is megvan hozzá. Udvarában nincsenek drága ruhák, keleti szőnyegek, nem látni hordszékek, kerevetek sorát. Ha valaki bármilyen ügyben hozzá fordul, nem kell megküzdenie ajtónállókkal és egyéb léhűtőkkel. Maga a király megy elébe, meghallgatja a panaszát, igyekszik orvosolni. Ma már nincs olyan spártai, aki ne mondaná azt, hogy egyedül Kleomenész Héraklész igazi leszármazottja.

Véget ért a nagy lakomák időszaka is. Az Agiáda-ház vacsoráin csak a család vesz részt, és a Királyi Tanács tagjai asszonyaikkal. Az asztalt durva vászonterítő borítja, rajta agyagkancsók és tányérok állnak, ugyanazon ételekkel és italokkal, mint amiket a közös étkezéseken kapnak a polgárok. Csak ha követek járnak a királynál, kerülnek elő az ezüstserlegek, és szolgálnak fel ízesebb fogásokat, finomabb borokat. Kleomenész egyszer nagyon megrótta Klearkhoszt azért, mert fekete levest és árpakenyeret kínált egy külföldinek.

— Nem szabad a spártai egyszerűséget túlzásba vinnünk és megbotránkoztatni az idegeneket — mondta neki.

Sajnálom, hogy többé nem vehetek részt ezeken a vacsorákon, mert mindig nagyon jól éreztük magunkat. Akár magunk között voltunk, akár idegenből jöttek vendégeink, vidám volt a hangulat. Elsősorban Kleomenész tréfáin kacagtunk sokat. Egyedül Agiátisz nem vesztette el úgyszólván sohasem a komolyságát. De ő is sokat változott. Több alkalommal láttam, hogy büszkén és szeretettel nézett a férjére, aki meg tudta valósítani mindazt, ami nekik annak idején nem sikerült.

Hogy mi lesz tovább? Csak az istenek tudják. A sejtés azt súgja nekem, hogy nem lesz már módom látni azokat az eseményeket sem, amelyek a nem is olyan távoli jövőben rejlenek. Bár néha napokig jól vagyok, rohamaim, ha rám törnek, egyre erősebbek. Timaiának mindig azt mondom, hogy legyen nyugodt, meg fogok gyógyulni. Vigasztalni akarom ezzel, hiszen jómagam érzem az alvilág hívását. Igyekszem titkolni előtte állapotomat, mégis gyakran látok asszonyom szemében elrejtett könnyeket. Néha, amikor hozzám beszél, megremeg a hangja. Bizonyos vagyok benne, hogy ő is tudja, mi vár rám. Nem ülök soha többé a Királyi Tanácsban, és rövidesen meg kell válnom szeretett hitvesemtől is, akinek már csak az árnyát láthatom majd viszont odalent, éppúgy, mint…

Remélem, hogy Spárta a távozásom után is ugyanúgy él majd, mint a legutóbbi néhány évben: a polgárok emelt fővel járnak az utcán, a jogtalan szabadok is boldogulnak iparkodásukkal, és senkinek sem kell félnie az önkénytől. Időnként mégis aggódom városomért.

A minap látogatóban járt nálunk a király és Agiátisz, kisebbik fiukkal, Kleombrotosszal. Velük jött Szphairosz is, és magával hozta a kisfiámat. Az idő szépségesen szép volt. Kitámogattak a verandára — mintha aggastyán lennék! —, és leültünk. Élveztem a nap melegét. Kleomenész és Timaia játszani kezdtek a gyerekekkel az udvaron.

Kedves fiam, Makhanidászom, büszkén és örömmel néztelek. Hét és fél éves korodra izmosabb vagy, mint én voltam tízévesen. Szemedből bátorság sugárzik, a labdát oly messzire dobod, hogy felnőtt embereknek is méltó játszópajtása vagy. Ha minden Szphairosz keze alatt nevelt fiúgyermek hozzád hasonlít, akkor Spárta nem veszhet el soha.

Úgy szeretném, ha ez így is lenne valóban! Amikor Szphairoszt és Agiátiszt kérdezgettem, mi történik a városban, ők komorabb képet festettek elém.

— Xenarész, félek, hogy háború lesz! — suttogta Agiátisz. — És ami nagyobb baj: mi leszünk a támadók.

— Ilyen tervei vannak a királynak? — kérdeztem kissé megjátszott csodálkozással, hiszen jól ismertem Kleomenészt, állandó vágyakozását a harcra, és ami még fontosabb: emlékeztem, hogy a megalopoliszi csata után milyen érvekkel győzte meg apósomat a változások szükségességéről. Azt mondta: Ha Spárta erős lesz, visszaszerezhetjük az egyeduralmat a Peloponnészoszon. Kíváncsian vártam Agiátisz válaszát.

— Ő nem mondott nekem ahhoz hasonlót, hiszen akárhányszor szó esik köztünk a háború lehetőségéről, mindig azt ismételgeti: a nagy sereg csak arra kell, hogy megvédje Spárta mostani boldog életét. De te régen nem voltál a városban, és így nem ismerheted az ottani hangulatot.

— Egyre hosszabbak a hadgyakorlatok — szólt közbe Szphairosz.

— Olykor az ebéd- és vacsoraidő kivételével az egész napot a pályákon töltik a polgárok. A zsoldos kiképzőtisztek szerint azért van erre szükség, hogy mindenki megtanuljon bánni az új fegyverekkel, amelyek merőben különböznek a hagyományos rövid spártai lándzsától és kardtól. Mindez még nem keltene gyanút bennem. De az újfajta gyűlések! Nem hallottál róluk?

— Nem! — feleltem csodálkozva.

— Tíznaponként összehívatja a király a polgárokat a Gyülekezetek Mezejére. Nem hoznak ilyenkor határozatokat, hanem maga Kleomenész, esetleg helyette Megisztonosz vagy Klearkhosz szónokol a régi spártai dicsőségről. Beszédeik belesulykolják az emberekbe, hogy a legnagyobb öröm a hazáért meghalni, hogy a harctérről hazatérő hősöket otthon imádják, az elesetteket istenként tisztelik, hogy nincs súlyosabb bűn a gyávaságnál, hogy a csatában megfutamodók nemcsak becsületüket vesztik el, hanem polgárjogukat is. A kiképzőtisztek elismétlik ugyanezt minden reggel, a gyakorlatok kezdete előtt. Az utcán hallott beszélgetésekből úgy veszem ki, hogy a spártaiak most már vágynak a csatákra. Igazi harcban akarnak részt venni, igazi vért akarnak ontani, várják a hősi halált, hogy otthon tisztelhessék őket. Bár tévednék, de háborút érzek a levegőben. Ha kiszáradt a fű, a legkisebb szikra is elegendő ahhoz, hogy tűzvész lobbanjon fel.

— Semmi jó nem jöhet — fordította felém sápadt arcát Agiátisz.

— Oly csodálatos volt közvetlenül a földosztás után a város utcáin sétálni! Annyi szomorú év után először láttam vidám, táncoló, éneklő embereket mindenfelé, akik boldogok voltak, mert nem kellett többé félniük sem az önkénytől, sem az éhhaláltól. És most? Akármerre nézek, mindenütt katonák menetelnek dübörgő léptekkel, kezükben hosszú macedón lándzsákkal és kardokkal, arcukon kifejezéstelen merevséggel. Ha a férjemet bárhol meglátják, ujjongásban törnek ki. “Üdv néked, hős királyunk! — kiáltják. — Vezess minket a harcba!” Ilyenkor Kleomenész arca ragyog a lelkesedéstől. Tudom, hamarosan magával ragadja a háború vihara!

Az asztalra borult, és zokogni kezdett.

— Ha a liga nem tör ránk rövidesen, bizonyos vagyok abban, hogy Spárta lesz a támadó — mondta Szphairosz csendesen.

— Ez talán nem is lenne baj — válaszoltam. — Ha szétzúzzuk ellenségeinket, csakugyan nem kell többé félnünk semmitől. Királyunkat még sohasem győzték le. Most, amikor hadseregünk oly erős és harcra kész, mint ahogy ti is mondjátok, ez még kevésbé fordulhat elő.

— Egy háború mindenképpen kockára tenné eddig elért eredményeinket — csóválta a fejét Szphairosz. — Gondolod, hogy a liga gazdag urai olyan könnyen belenyugodnának vagyonuk felosztásába, és hogy rongyos spártai köpenyben kelljen járniuk díszes ruháik helyett? Én nem hiszem. Aratoszról köztudott politikai felfogása: hogy szerinte államférfiak kizárólag érdekeik alapján kötnek barátságot és szövetséget. Jelenleg a liga ellensége Antigonosznak, a macedón királynak. De mi történik, ha kibékül vele, és szövetséget köt ellenünk? Nem olyan valószínűtlen ez, mint a látszat mutatja. Macedónia nem örülne egy erős, az egész Peloponnészosz felett uralkodó Spártának. Az egyesült akháj-makedón hadsereg pedig minden bizonnyal szétzúzna bennünket. Nyugalomra van szükségünk, hogy Spárta békében élhessen, fejlődhessen!

— Kleomenésznek elmondtad mindezt?

— Igen. Csak nevetett. Azt mondja, ő is a békét szereti. De ha a Királyi Tanács ülésezik, a fő téma csaknem mindig a hadsereg. Ez érthető is, hiszen rajtam kívül a tanács minden tagja magas rangú katona. A király környezetében csak Agiátisz és én vagyunk háborúellenesek. De félek, hogy egyre kevésbé hallgat ránk. Hiába reménykedünk.

Agiátisz felemelte a fejét, letörölte könnyeit. Halkan, megtört hangon szólalt meg:

— Álmaimban egyre gyakrabban látok rémképeket. Az önkény napjai elevenednek meg előttem, kiterjesztve az egész Peloponnészoszra. Csatában elesettek ezrei, égő vagy földig rombolt városok, csordaként hajtott, láncra vert férfiak, asszonyok, gyermekek, ezek a látomásaim. Verejtékben úszva ébredek minden reggel.

Újból sírni kezdett.

— És ha rémálmaim valóra válnak, annak én leszek az oka! Kleomenész nélkülem talán sohasem változtatott volna Spárta alkotmányán, és most nem fenyegetne bennünket a teljes pusztulás veszélye! Az adósságok elengedése és a földosztás végül is háborúhoz fog vezetni! Ágisz és én nem ezt akartuk!

— Én sem — mondta szomorúan Szphairosz. — Annyira magával ragadott a polgárok egyenlőségének szép eszméje, hogy elfelejtettem: a lükurgoszi rend idején Spárta katonai állam volt, ahol minden lakedaimónit harci életre készítettek fel gyerekkorától kezdve. Ilyen rendszer pedig nem tud sokáig békében élni.

— Tehát nem kellett volna belefogni? — kérdezte fájdalmasan Agiátisz. — Azoknak volt igazuk, akik megölték első férjemet?

— Nem, Agiátisz — fogta meg az asszony kezét Szphairosz. — Nem nekik, hanem egyedül neked volt igazad, hiszen te igazában csak boldogságot kívántál Spárta népének.

— És az eredmény? Csak az számít, nem a szándék! Ha most ránk tör a vész, akkor én leszek a bűnös!

— Nem is tudod, milyen nagy dolgot értél el, Agiátisz — mondta ekkor leggyengédebb hangján Szphairosz. — Mióta a világ világ, először osztották fel Hellaszban a szegények számára a gazdagok földjeit. Immár hatodik éve ismerkedik itt négyezer ember a szabadság, az egyenlőség ízével. A többi lakóniai is felszabadult az önkényuralom alól. A gazdagokat képviselő ephoroszok korszaka többé nem térhet vissza. Ezt már az én iskolámban tanuló fiatalok sem tűrnék el. És ha bekövetkezik a legrosszabb, vagyis a peloponnészoszi gazdagok szövetsége elpusztítja Spártát? Még mindig sokkal szebb és dicsőbb a csatatéren, szabad emberként meghalni, mint láncra verve a vesztőhelyen!

A filozófus elhallgatott egy percre. Szeme a távolba nézett.

— Hitem szerint születésekor minden ember egyenlő. Arról ábrándozom, hogy egyszer eljön egy olyan idő, amikor nem lesznek a földön gazdagok, szegények, rabszolgák, helóták. Nem tudom, mikor fog mindez megvalósulni. De már az is nagy dolog, ami itt történt.

…Ez a beszélgetés jár a fejemben, amikor hazám sorsára gondolok. Úgy szeretném, ha az istenek fellebbentenék előttem a jövő fátylát! De bármi jöjjön is, magam is azt gondolom, amit Szphairosz: érdemes volt.

Fiam, kedves Makhanidászom! Sok víz folyik le az Eurotászon, és sok esztendő telik még el addig a napig, amelyen ezeket az írásokat a kezedbe veheted. Az előttem ismeretlen jövendő számodra akkor már a múlt lesz. Remélem, hogy ez a könyv segít majd téged nemcsak életünk és tetteink megítélésében, és ha egyszer nehéz helyzetben kell tenned valamit városunkért, az emlékeimből leszűrt tapasztalatok segítségével könnyebben hozol döntést, találod meg a helyes utat.

 

EPILÓGUS

 

Szphairosz filozófus feljegyzései tizenöt évvel később, Rhodosz szigetén

Úgy érzem, kötelességem folytatni és befejezni néhai Xenarész barátom könyvét, amelyet fia, Makhanidász spártai király küldött el nemrégiben ide, Rhodosz szigeti csendes magányomba. Le akarom írni azokat az érdekes és izgalmas eseményeket, amelyek Xenarész halála után következtek.

…Makhanidász Spárta uralkodója! A helóta és a királylány unokája, az én egykori tanítványom foglalta el Lakedaimón trónját, és folytatja azt, amit Ágisz és Kleomenész elkezdtek! De hadd térjek vissza a tizenöt év előtt történtekhez.

… Nem sokkal ama beszélgetésünk után, amelyről könyvének végén ír, Xenarészt, Spárta Királyi Tanácsának tagját elvitte a kór. Jobb is volt így neki: nem érte meg azt a háborút, amelytől ő, Agiátisz és én annyira féltettük Spártát. Bár jó célért kezdődött a harc, mégis szomorú véget ért.

Kleomenésszel folytatott vitáim során nemegyszer kifejtettem, hogy egyetlen esetben tartanám jogosnak a háborút. Akkor, ha azt Spárta nem a Peloponnészosz feletti egyeduralomért folytatná, hanem azért, hogy enyhítsen a szomszédos városállamok egyszerű népének nyomorán. Jó lenne, ha az akháj szövetség területén is megszűnne a gazdagok dúskálása, felosztanák a földeket, és elengednék az adósságokat. A Királyi Tanács gyakran kapott híreket arról, hogy számos árkádiai, argoliszi, akháj város mellénk állna, ha mindezt megtennénk.

Határozott segélykéréssel először a nem sokkal azelőtt akháj kézre került Mantineia polgárai fordultak hozzánk. Spárta nem tagadhatta meg egykori szövetségesétől a segítséget. Bár tartottam a következményektől, mégis helyeselnem kellett, hogy Kleomenész és az újonnan kiképzett polgárok serege elindult Mantineia felé. Abban reménykedtem, hogy ha balsejtelmeim valóra válnak, és a háború kiterjed, Kleomenész mindenütt a nép mellé áll. Az, ami Spártában elkezdődött, folytatódhat az egész Peloponnészoszon.

Sajnos, nem így történt. Egyedül Mantineiában osztották fel a földeket, engedték el az adósságokat. Ahogy később hallottam, a gőgös Megisztonoszra, Klearkhoszra és a spártai vezérkar más, egykori nagybirtokos tagjaira visszataszító hatást tett a mantineiai nép igazságos bosszúja zsarnokai ellen. Szemére vetették Kleomenésznek, hogy eltűrte a fellegvár akháj helyőrségének és a város vagyonos polgárainak a lemészárlását. Azt mondták neki, hogy Lakedaimónnak nem lehet célja zűrzavar keltése határain kívül, hanem csakis az egyeduralom. Ők ezért áldozták fel vagyonukat.

Talán meggyőzték, vagy esetleg nem akart háború idején a vezéreivel összeveszni, mindenesetre tény, hogy Kleomenész hajlott főtisztjei szavára. Szüksége volt rájuk. Mantineia elfoglalását hírül véve, az akháj hadsereg azonnal megkezdte felvonulását Spárta ellen. Amikor aztán a lakedaimóniak Hekatombeionnál döntő vereséget mértek Aratosz seregére, a béketárgyalásokon nem esett szó Kleomenész és a meghódított városok vezetői között a szegények sorsáról. Később a király és a spártai állam drágán fizetett ezért.

Sajnos, ekkoriban nem voltak Kleomenész mellett azok, akik emlékeztették volna régi céljainkra. Én nem hagyhattam ott tanítványaimat, és Agiátisz sem tudott hatni a hosszúra nyúlt hadjárat során a hazájától mindvégig távol harcoló királyra.

Kleomenész azt remélte, hogy amennyiben nem támogatja többé a köznépet, Aratosz átengedi neki az akháj szövetség fővezérségét. Súlyosan tévedett. Aratosz nem bízott benne, félt tőle. Gyötrelmesnek találta, hogy egy fiatalember ragadja ki a kezéből azt a hatalmat, amelyet oly hosszú harcok során sikerült megszereznie. Bármennyire is hangoztatta a spártai király üzenetében, hogy nem akar változtatni a szövetség városaiban kialakult hatalmi rendszeren, Aratosz továbbra is rettegett a lakedaimóni árpakenyértől, a vörös köpenytől. Nagyon is szerette díszes ruháit, ínyenc lakomáit, fényes otthonát. Kleomenész főbűnének a gazdagság megszüntetését és a szegénység felmagasztalását tartotta. Tárgyalt ugyan vele, de csakhogy húzza az időt, amíg élete legfőbb törekvését megtagadva megegyezhet Antigonosszal, és magát megalázva ismét visszahozhatja a Peloponnészoszra azokat a makedónokat, akiket egykor ő űzött ki onnan.

Vagy öt évvel ezelőtt történt, hogy itt vendégeskedett rhodoszi házikómban hajdani megalopoliszi házigazdám, Kerkidász költő. Milétoszból tartott hazafelé a Peloponnészoszra. Amikor a kikötőben megtudta, hogy itt lakom, feljött hozzám, és felolvasta néhány versét. Epigrammái a Hellászt nyomasztó szegénységről és a pöffeszkedő gazdagságról szóltak. Bár Kerkidász jómódú polgár, mégis híve a sztoikus filozófiának, amely azt vallja, hogy az emberek születésüktől fogva egyenlőek. De mint minden megalopoliszi, ő is gyűlöli Spártát, és különösen Kleomenészt, aki a háború során az ő szeretett szülővárosát a földig rombolta.

Kerkidász elmesélte, miképpen járt ő Aratosz megbízásából követségben a macedón fővárosban, Demetriászban Antigonosznál. Szavaiból kiderült, hogy ügyesen adta elő az uralkodónak Aratosz üzenetét. Sikerült felhívnia a figyelmét arra, hogy ha az akháj szövetség elbukik Spárta elleni harcában, Kleomenész kezére keríti az egész Peloponnészoszt, így hatalma annyira megnő, hogy Makedóniára nézve is veszélyes lehet. Mindennek ellenére Antigonosz nagy árat követelt segítségéért: a Peloponnészosz kulcsát, Akrokorinthoszt és az akháj szövetség alávetettségét Makedóniának. Kerkidász egyébként kedveli, nagy embernek tartja Antigonoszt. Furcsa arra gondolnom, hogy ő., a szegények pártfogója a zsarnokok barátja, és hogy Kleomenész nem kis mértékben neki köszönheti bukását!

Mihelyt Aratosz értesült arról, hogy Antigonosz kész a segítségére sietni, megszakította a tárgyalásokat Kleomenésszel. A spártai király erre azonnal támadásba lendült hadseregével. Elfoglalta az akháj városok többségét, kezére került a Spártának addig soha meg nem hódolt Argosz és az ősi kereskedőváros, Korinthosz is. Az akrokorinthoszi erődből nem sikerült az akháj helyőrséget kiűznie, így a közelében sáncokat állított fel, és azok mögé telepítve csapatait, várta a félelmetes makedón hadsereget.

A spártaiaknak fájó emlékeik vannak a győzhetetlen makedón katonákról. Százharminc évvel ezelőtt világhódító Alexandrosz már legyőzte a perzsa birodalmat, és a Végső Óceán felé járt, amikor tudomást szerzett arról, hogy otthoni helytartója, Antipatrosz Spártával keveredett háborúba. Egy Árkádiában lezajlott ádáz csata során Lakedaimón királya és csaknem minden katonája elesett. Amikor az isteni Alexandrosz mindezt hírül kapta, csak ennyit fűzött hozzá: “Amíg én itt gigászokkal harcolok, odahaza béka-egér harc folyik.”

Macedónia ma már nem a régi, és Antigonosz Dószón sem Alexandrosz. Mégis tapasztalt hadvezér volt, és serege az általam ismert világ legjobb katonáiból állt. Ő maga híres volt arról, hogy hadjáratait alaposan készíti elő, semmit nem kockáztat, biztos akar lenni a győzelemben.

Mindennek ellenére Kleomenész sokáig tarthatta volna az iszthmoszi szorosban felállított sáncait, ha korábban elkövetett súlyos tévedése nem éppen ekkor üt vissza rá. Az argosziak, akiknek csalódást okozott, hogy a spártai király nem engedte el az adósságokat, és nem osztotta fel a gazdagok földjeit, ezekben a kényes napokban lázadtak fel ellene. Kleomenész heves szemrehányásokkal árasztotta el Megisztonoszt, a Lakónián túli földosztás legfőbb ellenzőjét, és büntetésül őt küldte a város felmentésére. Az argosziak azonban az odaérkező akháj csapatok segítségével kiverték a városból a spártaiakat, Megisztonosz elesett. Argosz a Korinthosz és Lakónia között vezető út mentén terül el. Kleomenészt az a veszély fenyegette, hogy két tűz közé kerül, elvágják Lakóniától. Seregével otthagyta sáncait, és véres harcok árán visszafoglalta Argoszt. Időközben azonban Antigonosz behatolt a Peloponnészoszra, és lovas előőrsei már meg is jelentek a város környékén. A spártai hadsereg kénytelen volt visszahúzódni a védtelen Lakóniába, ahol a háború idején csak a gyerekek, öregek és asszonyok tartózkodtak. Kleomenész éppen olyan gyorsan vesztette el hódításait, mint ahogy megszerezte őket.

A kemény csapások után otthon várta a királyt a legszörnyűbb, meghalt imádott hitvese. Én a háború idején gyakran találkoztam Agiátisszal, láttam őt sorvadozni. Betegágyánál szinte végig ott voltam. Nem tudom biztosan, mi okozta halálát, de lázálmában másról sem beszélt, mint képzelt bűneiről. Rögeszméjévé vált, hogy a háború az istenek büntetése azért, hogy annak idején nem követte első férjét az alvilágba. Utolsó órájában Ágiszt hívta… Kleomenész már nem láthatta felesége kínlódását. Bár megkapta a hírt Agiátisz betegségéről, és seregét otthagyva lóhalálában vágtatott haza, mire megérkezett, hitvese halott volt.

Jól emlékszem arra, amikor Agiátisz temetése után először beszélgettem a királlyal. Láttam rajta: nem ugyanaz az ember, aki volt. Arca sápadttá, máskor oly magabiztos hangja színtelenebbé vált. Mégis keményen tartotta magát, modora nem változott. Először munkámról, az ifjak neveléséről érdeklődött, majd maga szólt végzetes baklövéséről: ha Argoszban végrehajtotta volna az adósságok elengedését, nem lázadt volna ott fel ellene a nép, és Antigonosz talán sohasem jut be a Peloponnészoszra. Arra kért, hagyjam el Spártát, mert ha az ellenség győz, az én életem is veszélybe kerül. Nem hallgattam rá. Nem akartam őt a bajban elhagyni, és úgy éreztem, fiaimnak még szüksége van rám.

Az akhájok időközben a liga nagygyűlése előtt ünnepélyesen megkötötték szövetségüket a makedónokkal. Az egyesült hadsereg főparancsnoka Antigonosz lett. Akháia elvesztette függetlenségét, kénytelen volt alávetni magát a makedón bíborpalástnak. Maga Aratosz — ahogy emlékirataiban írja — nem volt ura többé semmi másnak, csak a saját szavának, és azt sem nagyon merte használni. De mindezt nem bánta, sőt a mendemondák szerint még azt sem, hogy Antigonosz fia, Philipposz trónörökös, aki a hadjárat idején az ő szükióni házában lakott, elcsábította ifjú feleségét, és az egész macedón vezérkara felszarvazott sztratégoszon mulatott. Számára csak egy volt a fontos, hogy a makedónok támogatásával a siker reményében szállhat szembe a gyűlölt spártai királlyal.

Antigonosz rövidesen elfoglalta a Spárta-barát árkádiai városokat. Mantineiát, ahol a háború kezdődött, Aratosz kérésére a földig romboltatta, a város vezetőit kivégeztette, lakosait eladatta rabszolgának. Ez a büntetés érte az egyetlen peloponnészoszi várost, amely teljes egészében átvette a spártai alkotmányt, és megvalósította polgárai vagyoni egyenlőségét.

Kleomenész nem tört meg, nem adta fel a küzdelmet. Minden eszközzel megpróbált pénzt szerezni, hogy fizethesse zsoldosait, és növelhesse hadserege létszámát, így például segítséget kért Makedónia legfőbb ellenségétől, az egyiptomi birodalom hatalmas uralkodójától. Ptolemaiosz csak abban az esetben volt hajlandó neki pénzt adni, ha túszként elküldi hozzá a családját. Kleomenész sokáig vívódott, mielőtt erről a megalázó feltételről be mert volna számolni anyjának. Krateszikleia, ez az igazi hős lelkű spártai asszony, akinek második férje, Megisztonosz csak nem sokkal előbb esett el Argosznál, vállalta a hosszú tengeri utat, amelyből — ahogy később kiderül — sem neki, sem unokáinak nem volt visszatérése. Kleomenész egyedül maradt, rövidesen viszont megkapta az első aranyszállítmányt Egyiptomból.

Legfelemelőbb emlékem, hogy ebben a vészterhes, nehéz időszakban egyetlen spártai sem fordult el királyától. Kitartottak mellette, minden parancsának, kívánságának szívesen eleget tettek, a legmagasabb rangú tisztek éppen úgy, mint az egyszerű polgárok. A bajban derült ki igazán, mennyire szerették uralkodójukat, vezérüket.

A hadsereg erősítésére fontos intézkedést hozott ebben az időszakban Kleomenész. Ilyesmit előtte spártai király nem tett még soha. Felszabadította azokat a jobb módú helótákat, akik képesek voltak öt mina váltságdíjat fizetni szabadságukért. Ötszáz talentum ezüstöt gyűjtött így össze, és hatezer helóta vált szabad emberré. Közülük a kétezer legerősebbet és legbátrabbat a király makedón mintájú fegyverekkel szereltette fel, majd amennyire az idő engedte, kiképeztette. Parancsnokuk Kleónnisz lett, a spártai zsoldosok egykori híres vezére, aki egyébként a földosztás óta teljes jogú polgár és a rendőrség főnöke volt. Sajnos, ez a kitűnő harcos és vezér rövidesen elesett Megalopolisz falainál.

Az történt ugyanis, hogy Kleomenész újonnan feltöltött hadseregével váratlanul elfoglalta és — bosszúból Mantineia sorsáért — teljesen kifosztotta és lerombolta Megalopoliszt. A város lakosai közül azokat, akik nem tudtak elmenekülni, eladatta rabszolgának. Ez ősz táján történt. Az első hó lehullása után pedig, amikor Antigonosz a csapatait téli táborba küldte, a spártaiak végigpusztították Argoliszt.

Az Argosz városában tartózkodó Antigonosz ezt kénytelen volt tűrni, annak ellenére, hogy akháj hívei gyávának kiáltották ki. Csak kevés katona volt vele. Ha csatát áll a több ezer mindenre elszánt spártai ellen, bizonyosan vereséget szenved.

A következő év tavaszán indult meg Antigonosz az egyesült akháj-makedón hadsereggel Lakónia meghódítására. Összesen harmincezer katonája volt, csupa tapasztalt, száz csatát állt harcos. Akadálytalanul haladt előre egészen Szellásziáig. A szorosnál hatalmas sáncokkal találta magát szemben, amelyek mögött ott állt valamennyi fegyverforgató lakóniai férfi, összesen húszezer ember a két kir-állyal, Kleomenésszel és Eukleidásszal az élükön. Magam is táborba vonultam a tizenhat-tizennyolc éves fiúkkal együtt. Emlékszem, a hangulat komor volt, de félelmet senki nem mutatott. Mindenki harcolni akart a végsőkig. Kleomenész kiadta a jelszót: Antigonosz csak a holttestünkön átjuthat el Spártába!

Az ellenség nem tudott áttörni a sáncokon. Végül is Antigonosz levelet küldött Kleomenésznek, és felszólította: ahogy nagy királyokhoz illik, csatában döntsék el, ki legyen a Peloponnészosz ura. A haditanács megvitatta a levelet. Csak a tapasztalatlan vezérek — így Eukleidász, aki még sohasem vett részt hadjáraton — kívánták az ütközetet. A harcedzett zsoldosparancsnokok és a több háborút végigküzdött ezredesek, Klearkhosz és Mnaszón azt tanácsolták a királynak, hogy várjon. Ha az ellenség akarja az ütközetet, nekünk kerülnünk kell azt. Igazuk volt. Ahogy később kiderült, Antigonosz azért sürgette a döntést, mert hírt kapott Makedóniából az illírek betöréséről. Ha Kleomenész csak még néhány napig húzza az időt, a macedón király harc nélkül elvonult volna, ő pedig megőrizhette volna hatalmát és koronáját.

Kleomenész, bár egyetértett régi tisztjeivel, mégis úgy döntött, hogy megütközik az ellenséggel. Üres kincstárával nem merte vállalni a háború elhúzódásának terheit. Már csak két napig tudta volna fizetni zsoldosait. Egyiptomból hónapok óta nem érkezett pénzszállítmány.

A döntő nap reggelén Kleomenész hazaküldött Spártába. Ifjaim a leghatározottabb parancsa ellenére is vele maradtak. Magam is csak azért engedelmeskedtem a királynak, mert beláttam: a falanxharcban nem venné sok hasznomat, így tehát az otthon maradt fiatalabb gyerekek között vártam, merre dől el Spárta sorsa. Néztem a fiúkat, és bármily furcsa, ezekben a baljós órákban éreztem először, hogy nevelői munkámnak megvolt az eredménye. Egyikük sem félt, csak azt sajnálták, hogy nem harcolhatnak ők maguk is hazájukért. Napjainkban az én tanítványaim Spárta új vezetői…

… A csata napján késő este érkezett meg Kleomenész a városba, piszkosán, véresen, barátai kíséretében. Összesen harmincan voltak. Ennyien maradtak meg a sok dicsőséget aratott spártai seregből. Antigonosz győzött.

Nem volt ez sem csoda, sem véletlen. Antigonosz, a hatalmas Makedónia ura, óriási erőforrások birtokában fogott a háborúhoz. Országa sokkal gazdagabb volt Lakóniánál, bányái ontották az aranyat, ezüstöt. Hadseregének valamennyi egysége, akárcsak az akháj segédcsapatok, elsőrendű katonákból álltak, akiknek fegyverzetük is jobb volt a spártaiakénál. Kleomenész, mióta Lakóniába szorult, csak szűkösen tudta fizetni zsoldosai bérét és élelmezni a katonáskodó polgárokat. Húszezer harcosának az a fele, akik az öccse, Eukleidász parancsnoksága alatt harcoltak, népfelkelők voltak, éppen olyan tapasztalatlanok, mint á vezérük, így aztán hiába küzdött oroszlánként Kleomenész a balszárnyon, hiába teljesítették a harcosai lelkesen minden parancsát, a másik oldalon Eukleidászékat az ellenség elsöpörte, lemészárolta, majd Kleomenészéket bekerítette. A király számított erre az eshetőségre. Már régebben előkészített Lakónia kikötőjében, Gütheionban egy hajót, amelyen Ptolemaioszhoz menekülhet. Amikor a csata hevében látta, hogy a makedón nyomás alatt a spártai falanx meginog, barátaival együtt elvágtatott a csatatérről. Ott pedig bekövetkezett a vég. Elesett Spártának csaknem mind a négyezer polgára és a sok győzelmet látott zsoldosok. Az ellenség csak kevés foglyot ejtett. Állítólag Aratosz ezek kivégzését követelte Antigonosztól. A makedón azonban mocskos sakálnak nevezte őt, és elkergette maga mellől. Azt mondják, azért nem vonult be két napig Spártába, hogy egérutat adjon Kleomenésznek.

Nem írom le a városban lejátszódott megrázó jeleneteket, az asszonyok zokogását, az általános kétségbeesést. Kleomenész azt tanácsolta a spártaiaknak, hogy fogadják be Antigonoszt, ő pedig — ahogy mondta — élve vagy halva Spárta érdekeit kívánja szolgálni. Barátaival és azok családjával együtt még aznap éjjel elindult tengeri útjára Egyiptomba, csalárd szövetségeséhez, Ptolemaioszhoz. Ettől kezdve már nem volt értelme, hogy Lakomában maradjak. Kleomenésszel tartottam, de nem kívántam őt követni Egyiptomig. Két évtizeddel előbb azért hagytam el az alexandriai udvart, mert megcsömörlöttem tőle. Az volt a tervem, hogy Rhodosz szigetén partra szállók, és visszatérek régi tanyámra.

Jó szelünk volt, néhány nap alatt Rhodoszba értünk. Amint a gálya horgonyt vetett, elbúcsúztam a királytól és társaitól. Emlékszem, Kleomenész zavart volt, és mintha restelkedett volna. Vele szorítottam kezet utoljára. Félrevont, és a következő szavakat intézte hozzám:

— Ne hidd, hogy gyávaságból hagytam ott a szellásziai csatatéren bajtársaimat, és mentettem életem. Ptolemaiosz a spártaiak közül csak nekem hajlandó segítséget adni. Addig élek, amíg van remény, hogy visszaszerezhetem hazám szabadságát. Ha az utolsó reménysugár is kihunyna, önként fogom vállalni a halált.

Szavai jóslatnak bizonyultak. Ekkor láttam őt utoljára.

Bánatos szívvel tértem vissza ide, rhodoszi magányomba, hogy a kunyhóm fölé boruló olajfák árnyékában üldögélve gondolkodjak élményeimen, és feldolgozzam mindazt, amit Spártában töltött éveim idején tapasztaltam. Szőlőt műveltem, írtam, töprengtem, ezzel teltek egymásba folyó napjaim. De hetente egyszer lesétáltam a kikötőbe, és ha egyiptomi hajót láttam, érdeklődtem az utasoktól, matrózoktól, nem hallottak-e valamit az elűzött spártai király felől.

Eleinte kedvező híreket kaptam. Ptolemaiosz Eurgetész megkedvelte Kleomenészt. Tetszett neki, hogy előkelő származású vendégét nem törte meg balsorsa, nem vesztette el büszkeségét. Sajnálta már, hogy ilyen nagy embert nem segített meg a bajban, és ezzel gyűlölt vetélytársát, a makedón királyt nagy dicsőséghez és még nagyobb hatalomhoz juttatta, ígért Kleomenésznek hajókat és katonákat, de röviddel azután, hogy parancsot adott a hadigályák felkészítésére, meghalt.

Egy év telt el azóta, hogy elhagytam Spártát, amikor megkaptam a szörnyű hírt: Kleomenész és bajtársai elpusztultak. A mostani egyiptomi király, Ptolemaiosz Philopatór élvhajhász senkiházi, ágyasai szavára hallgatva kormányozza birodalmát. Félt a szabadságszerető, szókimondó Kleomenésztől, akire nagyon hallgattak az országában szolgáló peloponnészoszi zsoldosok. Nem engedte el őt Alexandriából, sőt később házi őrizetbe vétette. Olyasmit is hallottam, hogy Ptolemaiosz pénzt kapott az akhájoktól, hogy végezzen Kleomenésszel. A spártaiak nem hagyták magukat barmokként lemészárolni. Megszöktek fogságukból, és az utcán felszólították az alexandriaiakat, hogy fosszák meg a tróntól tehetetlen uralkodójukat, szerezzék vissza szabadságukat. Bár sokan összegyűltek körülöttük, és megbámulták őket, senki nem állt melléjük. Ekkor Kleomenész állítólag így szólt:

— Nincs abban semmi csodálnivaló, hogy nők uralkodnak olyan férfiak fölött, akik elfutnak a szabadság elől.

E szavak után kardjába dőlt, és társai követték példáját, így halt meg Spárta volt királya, Lakónia egykori kényurának, Ágisz király gyilkosának, Leónidasznak a fia, egy keleti kényúr elleni lázadóként. Holttestét a dühöngő egyiptomi uralkodó keresztre feszíttette, a spártaiak hozzátartozóit kivégeztette. Megölték Kleomenész anyját, Krateszikleiát is, de előbb végig kellett néznie két unokája lenyakazását. Az Eurüpontida család után magva szakadt Spárta másik királyi házának, az Agiádáknak is.

Meggyászoltam Kleomenészt. Egy kicsit magam is meghaltam vele együtt. Mégis folytattam munkámat, hiszen ez a kötelességem, amíg bírom erővel. Továbbra is lejártam a kikötőbe. Spártáról akartam hallani. Megtudtam, hogy Antigonosz visszahozta magával Lakóniába Kleomenész annak idején száműzött ellenségeit, és visszaadta vagyonukat. Könnyen tehette ezt, mert a város polgárai csaknem mind elestek Szellásziánál, a földek gazdátlanok maradtak. Mielőtt Antigonosz eltávozott Lakóniából, visszaállította az ephorátust is.

Teltek az évek. Gyengültem, öregedtem. Az utóbbi időben már nem jártam le a hegyről, hiszen kertemet körbesétálni is alig-alig van erőm. Azt hittem, már nem is lesz más dolgom, mint csendben várni a végső elszenderedést. Aztán fél évvel ezelőtt beállított hozzám Makhanidász spártai király küldötte, egykori kedvenc tanítványom, Agathoklész. Királyának üzenetét hozta magával és Xenarész könyvét.

Makhanidász azt írta nekem, hogy nemrégiben lépett trónra, elűzte a vagyonosokat, és újra felosztotta a lakóniai földeket. Szívesen meghívna Spártába, hogy ismét neveljem az ifjakat, de tudja, hogy eljárt már felettem az idő. Apjának könyvét azért küldte el nekem másolatban, mert tudta, mennyire fontos nekem minden írás, amely fényt vet városa történetére, és tudja, hogy ez a mű még teljesebbé teheti Spártáról kialakított képemet. Küldöttének megparancsolta, hogy maradjon mellettem, és viselje gondomat. Hálás vagyok a királynak ezért, így van támaszom. Agathoklész segít nekem a ház körüli munkában, elkészíti szerény ebédemet, vacsorámat, ő olvasta fel nekem Xenarész könyvét - az én szemem, sajnos, már gyengül-, és neki diktáltam le jelen följegyzésemet azokról az eseményekről, amelyekről néhai barátom már nem tudhatott.

Agathoklész sokat mesélt nekem a szellásziai csata utáni Spártáról. Elmondta, hogy az általam nevelt ifjak sohasem felejtették el Kleomenészt. A régi elnyomó rendszert nem lehetett többé visszaállítani Lakóniában. A visszatért száműzöttek csak hetvenen voltak, a lükurgoszi szellemben nevelt fiatalok, az én fiaim pedig több mint ezren. Három ízben is megesett, hogy a fiúk agyonverték a nekik nem tetsző intézkedéseket hozó ephoroszokat. Ez a hivatal már sohasem nyerheti vissza régi hatalmát. Két évvel ezelőtt pedig Kleomenész nevelt testvérének, Xenarésznek a fia, Makhanidász elfoglalta Spárta trónját. Barátai őszinte helyeslése mellett visszaállította a régi spártai fegyelmet. Földet és polgárjogot adott hatezer szabadnak és húszezer helótának. A spártaiakat ismét várják a szegények, és gyűlölik, félik az aranyban dúskálók mindenfelé a Peloponnészoszon.

Ágisz király volt az első, aki földet akart osztani, mióta az istenek megteremtették Hellászt. Nem sokkal később egy másik spártai király, Kleomenész meg is tette ezt. Bár mind a ketten erőszakos halállal haltak meg, harcuk mégsem volt hiábavaló. Amit elkezdtek, folytatódik.

Akármennyire is szeretnék, nem térhetek vissza többé Spártába. Akadályoz a vénség. Nem panaszkodom. Sok megpróbáltatás ért, számos barátom távozott el előttem, mégis azt kell mondanom, hogy elégedett vagyok. Most már végre biztosan tudom, hogy az egyenlően elosztott vagyon és az egyenlő jogok eszméje él, és tovább fog élni, bármi is legyen a mi egyéni sorsunk.

 

A szerző megjegyzései

 

Ez tehát a spártai Kleomenész király története, annak alapján megírva, ahogy azt az ókori történetírók, részben Polübiosz, de elsősorban Plutarkhosz az utókor számára megörökítették. Az események egy része a magyar olvasók előtt már a XVIII. század második fele óta ismert. 1772-ben írta meg a felvilágosodás korának legnagyobb magyar írója, Bessenyei György Ágis tragédiája című drámáját. Regényemben az ő történetének folytatását kívántam elbeszélni.

Mint az epilógus is jelzi, Kleomenész bukásával nem ért véget Spártában a szociális reformok korszaka. Makhanidász ugyan röviddel hatalomra kerülése után háborúba keveredett az akháj szövetséggel, és elesett Mantineia alatt, de utóda, Nabisz minden spártai elődénél messzebb ment el az egyenlőség kiterjesztésében: teljes jogú polgárrá tette a jogtalan szabadokat, sőt a helóták nagy többségét is. Amikor elfoglalta Argoszt, ott is elvette a gazdagok vagyonát, földjét, és szétosztotta a városállam szegényei között.

A hellenisztikus korban Hellász a történelem nagy folyamának a szélére sodródott, a gazdasági csőd közelébe került, lakosainak jelentős részét állandóan az éhhalál kísértette. A gondolkodók négy intézkedést láttak szükségesnek ahhoz, hogy Hellász kétségbeejtő helyzete megváltozzék: az adósságok eltörlését, a földosztást, a gazdagok vagyonának elkobzását és a rabszolgák felszabadítását. Nabisz volt az utolsó reformer király Spártában, de egyben az első, aki ezt a szociális programot teljes mértékben átvitte a gyakorlatba.

A világ sorsát eldöntő események azonban ekkoriban már régen nem Hellaszban zajlottak le. Bármilyen kiváló hadvezér volt is Kleomenész, bármennyire rajongtak érte a hívei, az ő gyenge gazdasági alapokon álló Spártájának valójában semmi esélye nem volt arra, hogy felküzdhesse magát a hellenisztikus hatalmak közé. Még a megreformált Spártának is el kellett buknia az egyesült makedón-akháj erőkkel szemben. Arról is meg kell itt emlékeznünk, hogy három-négy évvel a szellásziai csata után (i. e. 22) már dúlt a második nagy háború Karthágó és Róma között. Ekkor zajlott le Hannibál itáliai hadjárata. A felfelé törekvő Róma megvívta a nagy pun hadvezérrel a mediterrán világ sorsát évszázadokra meghatározó harcát. Karthágó végül elvesztette a háborút, majd rövidesen a hellenisztikus hatalmak felett is eljárt az idő. Makedónia bukott el először, majd Titus Flaminius római hadvezér, III. Philipposz macedón király legyőzője, az akháj szövetség felkérésére megtörte Nabisz peloponnészoszi hatalmát is. Nem sokkal később Hellász a római birodalom része lett, és sem Spárta, sem más városai nem játszottak többé jelentős politikai szerepet az ókorban.

Azt is mondhatnánk tehát, hogy zsákutcába vezettek a spártai reformkísérletek. De — véleményünk szerint — egy próbálkozást nem feltétlenül csak az elért eredmény alapján kell megítélni. Az időszámításunk előtti harmadik évszázad nagy spártai királyai tudatos megoldást kerestek a vagyonkülönbség okozta szociális problémák megoldására — a rabszolgatartó társadalom keretein belül. Történetük feltétlenül az emberiség haladó hagyományai közé tartozik.

Xenarész neve szerepel a Plutarkhosz-féle Kleomenész-életrajzban, Kleomenész barátjaként említi meg a görög történetíró, de alig mond róla valamit. A figurát ki kellett találnom a névhez. Plutarkhosz által említett más barátainak viszont nevet kellett adnom. Költött alak Kleónnisz, a zsoldosvezér, a női szereplők közül Heliké, Timaia. A könyvemben szerepeltetett többi személy Plutarkhosz szerint valóban élt, és többé-kevésbé olyan szerepet játszhatott ebben a drámai történetben, mint ahogy azt ábrázoltam.

Örülök, hogy megismerkedhettem és foglalkozhattam ezzel az izgalomban, fordulatokban bővelkedő históriával. Találkoztam néhány érdekes, szép jellemmel: elsősorban Agiátisszal, aki minden őt ért tragédia ellenére elég erős tudott maradni ahhoz, hogy vértanú férje eszméit átplántálja gyűlölt ellensége családjába, és Kleomenésszel, aki bár mérsékelt reformokat vezetett csak be Spártában, és lehet, hogy ezeket sem önzetlen céllal, de ő maga annyira megszerette a szabadságot, hogy száműzetése idején Egyiptomban a kényuralom elleni lázadóként áldozta fel életét.