NNCL1474-51Dv2.0

 

BENKŐ MIHÁLY

ÚJ TÖRVÉNY SPÁRTÁBAN

 

MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ. BUDAPEST

FELELŐS KIADÓ: SZILÁDI JÁNOS IGAZGATÓ

ALFÖLDI NYOMDA, DEBRECEN, 1983

FELELŐS VEZETŐ: BENKŐ ISTVÁN IGAZGATÓ

FELELŐS SZERKESZTŐ: TÓTFALUSI ISTVÁN

SZAKMAILAG ELLENŐRIZTE: DR. HAHN ISTVÁN

MŰSZAKI VEZETŐ: HAAS PÁL

KÉPSZERKESZTŐ: DIÓSI KATALIN

MŰSZAKI SZERKESZTŐ: TÓTH ENDRE

23 OOO PÉLDÁNY. TERJEDELEM: 16.5 (A/5) ÍV. IF 4660

 

KEDVES FIAM, MAKHANIDÁSZ!

 

Amikor e sorokat a kezedbe veszed, bizonyára meg fogsz lepődni, hogyan jutott eszébe atyádnak alig túl harmincadik tavaszán leírni élete eseményeit. Hiszen az ilyen életkorú férfiak még nem a múltba, hanem a jövőbe néznek, tele vannak tervekkel, tetterővel. És különösen csodálkozol majd, ha megtudod, hogy amikor e könyv írásába belefogtam, tagja voltam annak az öttagú királyi tanácsnak, amely szeretett királyunkat, Kleomenészt segítette városunk, Spárta életének irányításában. Lett volna tehát elegendő más tennivalóm, mintsem hogy írással töltsem az időmet.

Mindez igaz. Azt is el kell neked mondanom, hogy bár kora ifjúságom óta foglalkoztattak a drámák, az eposzok, a hellének története-barátaim kissé hóbortosnak is tartottak ezért, hiszen nálunk, Lakedaimónban az olvasást haszontalanságnak tekintik — sohasem jutott eszembe, hogy valaha is íróónt fogjak a kezembe.

Kifürkészhetetlen az istenek akarata. Egyszer segítik a szegény halandót, máskor a földre sújtják. Engem életem legboldogabb korszakában ért el haragjuk, amikor városunk vezetői közé tartoztam, volt egy kis vidéki birtokom, boldog házasságban éltem csodálatosan szép feleségemmel, aki pompás fiúgyermeket szült nekem. Alattomos kór támadott meg vagy fél esztendővel ezelőtt. Eleinte nem vettem komolyan az időnként rám törő fájdalmakat, az étvágytalanságot, de aztán egyre súlyosbodtak a fájdalmak, egyre gyakoribbak lettek a rosszullétek. Három hónapja már ki sem tudok mozdulni innen, vidéki házunkból. Anyád, az én páratlan Timaiám önfeláldozó odaadással ápol, a király a legjobb orvosait küldi el hozzám időnként. Mégis tudom, hogy nincs remény. Amikor egy alkalommal megkérdeztem orvosaim egyikét, miféle kór sújt, ő azt mondta, hogy daganat nő a gyomromban, és az istenek kegyelmétől függ, meggyógyulok-e még valaha. Immár nem ámítom magam, tudom jól, hogy ebbe a betegségbe bele szoktak halni az emberek, méghozzá nem is oly hosszú idő után. Szegény anyám is fiatalon hunyt cl, őt is bizonyára ugyanez a nyavalya emésztette.

Lázadoztam egy ideig az istenek akarata ellen, de aztán beletörődtem sorsomba. Talán az számomra a legnehezebb, hogy oly ritkán láthatlak téged, fiam. Mint minden hatodik életévét betöltött spártai fiúnak, neked is be kellett költöznöd az iskolába, hogy kortársaiddal együtt alávessed magad a kemény spártai nevelésnek. Tizenkét évig laksz majd az iskola fabarakkjaiban — mire tizennyolc éves korodban végképp visszatérhetsz ide vagy városi házunkba, én már régen az alvilágban bolyongok.

Ezért határoztam el, hogy leírom életem történetét. Azt akartam, hogy megismerd atyádat, hogy megtudd, mi mindent élt át, különösen a legutóbbi tíz izgalmas esztendőben. Ezekben az években városunk hatalmas változásokon ment át. Királyunk, Kleomenész visszaállította a felbomlott spártai fegyelmet, az egyszerű életformát, négyszeresére növelte a polgárok megfogyatkozott számát, felosztotta a gazdagok földjeit. Sok minden történt azonban addig, amíg mindezt megtehette. Jó néhány ember távozott erőszakos halállal az alvilágba, kipusztult Spárta egyik királyi családja, intrikák szövődtek, harcokat vívtunk belső és külső ellenséggel. Az eseményeknek sokszor voltam a középpontjában, és mint királyunk, Kleomenész legbizalmasabb barátja, csaknem mindig a tanújuk voltam. Éppen ezért abban reménykedem, hogy amikor elolvasod írásomat, nemcsak azt tudod meg, hogyan élt és gondolkodott gyerekkorától kezdve apád, hanem azt is, hogy mit tettünk mi néhányan a város új rendjének kialakulásáért, ízért, hogy a spártaiak ismét erősek és elégedettek legyenek, mint voltak hajdanában.

 

ELSŐ KÖNYV

 

Először is azt akarom tudomásodra hozni, fiam, mi módon kerültem az Agiáda királyok udvarába, és hogyan lettem a mi mostani királyunk, Kleomenész nevelt testvére és barátja.

Oktatóitok bizonyára elregélték nektek, hogy Spárta két királyi családja Héraklész isten ikerfiaitól származik. A roppant erejű hőst kiváltképpen tisztelik városunkban, és ha valakinek az ő vére folyik az ereiben, az védelemre jogosult gyermekkorától fogva. Amióta csak Spárta fennáll, mindig akadt a két királyi udvarban is néhány léhűtő, aki az uralkodói családok rokonának mondta magát, és ebből élt meg. Jómagam is csak sorsom néha meglepő fordulatainak köszönhetem, hogy nem lettem az udvar konyhájáról élő éhenkórász. De ennél még rosszabb is történhetett volna velem.

Anyám, ahogy Kleomenésztől néhány évvel ezelőtt megtudtam, Leónidasz király unokahúga volt. Apámról nem tudok semmit. Lehetséges, hogy a helóták közül származott. Erre vall, hogy ötéves koromig az Agiáda család egyik vidéki házában laktam, mindenkitől elzárva. Amikor jó két évtizeddel később Kleomenész király felosztotta a spártai földeket, arra kértem őt, hogy a nekem járó állami birtokot ama ház körül adja ki, amelyben kora gyermekkorom éveit töltöttem. És most ugyanitt, annyi emlék között morzsolgatom életemnek talán utolsó heteit vagy hónapjait.

Milyen nagy volt szememben akkor ez a házacska, amelynek dohos falai, vastag gerendái most szinte összenyomnak! Napfényre, kék égre, zöld mezőkre emlékszem azokból az időkből, és arra, hogy anyám szolgálóival játszottam, szaladgáltam, vagy magával vele kézen fogva sétáltam a közeli folyócska füves, bokros partján.

Anyám arcát nem őrizte meg az emlékezetem. Csak hallomásból tudom, hogy gyönyörű asszony volt. Arra azonban élénken emlékezem még, hogy gyakran hullottak a könnyei. Ha nélküle jártam kint az udvaron vagy a réten, mindig szedtem neki néhány szál virágot. Kisgyermekként elégedett voltam életem folyásával, és később gyakran kívántam vissza azokat az időket.

Egy napon anyám beteg lett. Csak ritkán engedtek be hozzá, pedig az ajtón sokszor kihallatszott keserves jajgatása. Végül is meghalt. Én azt hittem, hogy alszik. Amikor egy szekér érkezett a házunkhoz, és két barátságtalan ember hordágyon kivitte őt a szobájából, sírva szaladtam utánuk. Egyszerre csak utamat állta egy magas, szakállas, kissé őszülő férfi és egy hozzá hasonló termetű, szép arcú, de szigorú szemű nő. Nagyon féltem tőlük.

Azt hiszem, senki sem felejt el egy olyan beszélgetést, amely a füle hallatára zajlott le, és amelyben az ő sorsáról döntöttek. Még ma is szóról szóra emlékszem, miket mondott akkor rólam Leónidasz király és Krateszikleia királyné.

— Mit csináljunk ezzel a kölyökkel? — kérdezte a király. — Odaadom valamelyik helótacsaládnak!

Nem tudtam akkor, milyen szörnyű sorsot jelentenének számomra ezek a szavak, ha valóra válnának, de egyre hangosabban sivalkodtam, és akkor sem hagytam abba, amikor a királyné a karjába vett.

— Nem tehetsz ilyet! Ő Kleoné fia, közénk tartozik. Héraklész leszármazottaiból nem lehetnek rabszolgák! Nézd, hogy hasonlít Kleomenészhez! Vegyük magunkhoz.

— Csakugyan meglátszik, hogy a mi vérünk — dünnyögte a király. — Nem bánom, legyen a fiunk játszótársa.

Szekérre ültettek, és nem sokkal később megnyílt előttem az Agiáda-ház kapuja. Megcsodáltam a hatalmas épületet, a magas falakat, az oszlopcsarnokkal körülvett udvart, de féltem a sok embertől, és anyámat kerestem. Először a szolgálók és házi dajkák közé kerültem. Bizonyára úgy gondolta a királyi pár, hogy első elkeseredésem időszakában nem lennék gyereküknek jó pajtása. Még akkor is igen elfogódott voltam, amikor néhány hét múlva az egyik rableány kivitt az udvarra, ahol ott állt a királyné, kézen fogva egy nálam valamivel idősebb kölyköt.

— Kleomenész! — mondta neki. — Ez itt Xenarész, az unokatestvéred. Itt fog lakni nálunk. Nem kell többé panaszkodnod, hogy egyedül vagy. Hancúrozhatsz vele.

A fiú alig volt magasabb nálam, de szeméből, mozdulataiból már akkor érződött az a vadság, amely aztán felnőtt korában is ki-kitört belőle. Végigmért, és dühösen toppantott a lábával.

— De anyám, hiszen ez lány! Te is tudod, hogy a nővéremmel sohasem tudtam játszani!

— Ugyan már, fiú ez, te bolondos!

A marcona képű kis vasgyúró csak bámult rám, hitetlenkedve rázta a fejét. Végül elhatározásra jutott.

— Ha fiú vagy, gyere birkózni!

Életem első erőpróbája nem hozott dicsőséget a számomra. Rövid időn belül másodszor is az udvar porában hevertem a hátamon, és amint fel tudtam tápászkodni, koszosán, összetörve és sírva szaladtam be a rabnőkhöz, akik csaknem annyira szerettek és éppen úgy kényeztettek, mint anyám.

A későbbiekben összeszoktunk valahogy Kleomenésszel. Bizonyára már gyerekkorában megérződik valakin, hogy királyságra termett. Nagyon sokat játszottunk, de mindig úgy, hogy Kleomenész parancsolt és én engedelmeskedtem. Számtalan csínyt követtünk el. A legkevesebb volt, ha fakarddal hadonászva és ordítozva rohangáltunk fel és alá az udvaron, felverve a ház csendjét. Egy alkalommal kipottyantunk Kleomenész szobájának ablakán. A többi lakóhelyiséghez hasonlóan az is az emeleten volt. Jókorát zuhantunk tehát. Szerencsére aznap ömlött a késő őszi cső, így az utca mély sarában nem törtük össze magunkat. Mégis óriási riadalom lett a dologból, és — nem először, de nem is utoljára — alaposan elpáholtak mind a kettőnket. Ilyenkor nekem mindig több jutott, mint a pajtásomnak. A királyné azt hajtogatta, hogy én csábítom a rosszra a fiát. Én pedig csak hallgattam, hiszen nem akartam áruló lenni.

Kleomenész nővére, Khilónisz három évvel volt idősebb az öccsénél. Néha labdáztunk vele és a barátnőivel, de csak ritkán, mert Kleomenész nem szeretett lányokkal játszani. Nevetés fog el, amikor ezeket a szavakat pergamenre vetem, mert néhány évvel később…

A házban szüntelenül nyüzsgött az élet. A nap minden szakában érkeztek szekerek a kapuhoz gabonával, liszteszsákokkal, élő vagy már levágott állatokkal megrakva. A konyha kemencéiben és tűzhelyein szinte sohasem aludt ki a tűz. Főztek az uralkodócsalád tagjainak, a szolgáknak, itt készültek el a nagy ünnepi ebédek, vacsorák. A királyné maga ügyelt a házban mindenre, és jaj volt a lusta szolgának! Gyakran csattogott a korbács vagy a vessző, és sokszor hallottam a fenyegetést:

— A birtokra mész!

Nem nagyon értettem, miért sápad el ilyenkor és miért könyörög rémülten bocsánatért a rabszolga. Hiszen az én első lakhelyemet is “birtok”-ként emlegették, így ez a szó anyámmal töltött szép éveimet idézte elém. Mint kisgyerek honnan tudhattam volna, hogy a szolgák sorsa a földeken sokkalta keservesebb, mint városon?

Leónidasz királyt ritkábban láttam, mint a királynét. Hivatali ügyei reggelenként a városba szólították. Délben és estebédre általában hazatért, de ebben az időben én még a szolgálókkal étkeztem és aludtam. Egy alkalommal hetekig nem volt otthon. Emlékszem, azt beszélték akkoriban, hogy háború van. Az igazat megvallva nem is szívesen kerültem a szeme elé. Első találkozásunk óta szorongást éreztem a közelében.

Talán két éve élhettem már az Agiáda-udvarban. Egy reggel a konyhán ültem, kisasztalomnál, amikor belépett a királyné egyik szobalánya, és a fülébe súgott valamit a szakácsnőnek. Nagy hűhó támadt körülöttem.

— Xenarész, fejezd be a reggelidet! — mondta egy magas szőke lány, akinek a kedvence voltam. — A király látni akar!

A szobájába vitt, megmosdatott, tiszta öltözetet adott rám, majd kézen fogva felkísért a keskeny lépcsőn az emeletre.

Még sohasem voltam a király szobájában. Ide nem járhattunk be szabadon, mint a ház többi helyiségeibe. Elkápráztatott a sok szépség: az ébenfa trónszék, a bíborfüggönyök, elefántcsont istenszobrok, aranykelyhek. A király és a királyné szótlanul szemügyre vettek. Emlékeimben visszatért az a nap, amikor először láttam őket, és döntöttek a sorsomról.

Mogorván nézett rám Leónidasz, ujjaim remegtek kísérőm tenyerében. Végül ez a számomra oly félelmetes férfi bólintott, mosolyféle futott végig az arcán, és feleségéhez fordulva így szólt:

— Szép kis kölyök. Spártait nevelünk belőle.

Lefelé menet a lépcsőn azon törtem a fejem, hogy miért lett megint karcsú a királyné, amikor oly sokáig nagy volt a hasa. És ki sírt a másik szobában? Aztán eszembe jutott, amit annyiszor mondtak előttem a szolgálók, hogy a királyné gyermeket vár.

Estére mindent tudtam. Amikor a lányok azt hitték, hogy már alszom, rólam kezdtek suttogni.

— Szegény kicsi! Ha Leónidasz urunknak kislánya születik, örökbe fogadta volna. Most, a második fia világra jötte után már hallani sem akar erről, de úgy döntött, hogy polgárt neveltet belőle. Elküldik abba a szörnyű iskolába!

…Leszállt az este. Mécsest kell gyújtanom, hogy folytathassam az írást. Magam előtt látlak, kisfiam, amint ott fekszel a spártai fiúk barakkjában, az Eurotász folyó partján szedett szúrós kákán, nyögdécselő társaid között. Kezed bizonyára tele van sebekkel, hiszen kényelmetlen fekvőhelyedhez az éles vízparti fűszálakat magadnak kellett megszedned. Nem tudom, alszol-e. Remélem, igen. Anyád, aki néha meglátogat, azt mondja, elég jól tűröd ezt az életet. De ha nem aludnál, vigasztaljon a tudat, hogy két és fél évtizeddel ezelőtt atyád is ugyanott várta az álmot, ahol te most, talán éppen ugyanabban a sarokban. Neki egy egész esztendőbe telt, amíg keservesen megszerzett erejével jobb fekvőhelyet küzdött ki magának az ajtó közelében, ahol több a friss levegő. Te jóval izmosabb vagy, mint én voltam a te korodban, így remélem, hamarabb kivívod a téged megillető helyet a társaid között.

Mire ezek a sorok a kezedbe kerülnek, már túl leszel a kemény iskolán, és tudni fogod, hogy ez a nevelés kitüntetés, hiszen egyik alapfeltétele a spártai állampolgárságnak. De most még nem láthatod magad előtt a célt, és bizonyára vannak éppen olyan nehéz óráid, mint nekem voltak az első időszakban.

A több ezer férőhelyre tervezett barakkokban, amelyek most tele vannak, akkoriban csak néhány százan voltunk. Hogy miért, ezt el kell neked magyaráznom.

Mint tudod, ősi törvényhozónk, Lükurgosz a kötelező közös nevelésen kívül még egy feltételt szabott arra, hogy egy spártai születésű férfi a város polgára lehessen: a hozzájárulást a közös étkezésekhez és a részvételt azokon. Ezért kapott minden spártai család az államtól azonos nagyságú és el nem adható földet Lakóniában az Eurotász partján, vagy amíg még a miénk volt Messzénia, a Pamüszosz folyó völgyében. E birtokokon nagy számban éltek és dolgoztak helóták, akiknek a fele termésüket oda kellett adniuk uraiknak. Általában hét-nyolc helótacsalád élt annyiból, elég nyomorultul, amennyiből egy spártai a feleségével és gyermekeivel. Viszont a spártaiak közül senki nem szűkölködött, és mindenki be tudta szolgáltatni a részét a közös étkezésekhez. Nem sokkal azután, hogy városunk elvesztette egyeduralmát a Peloponnészoszon, egy Epitadeusz nevű ephorosz törvényt hozott az állami földek eladhatóságáról, így ezek a birtokok rövidesen kevesek kezére kerültek, a lakedaimóniak többsége pedig elszegényedett, nem tudott többé hozzájárulni a közös étkezésekhez, elvesztette polgárjogát. Mindössze hétszáz polgár maradt a városban, és közülük csak százötven volt jómódú vagy gazdag. Az iskolába pedig — eltekintve az olyan kivételektől, mint én voltam — csak polgárok gyerekei járhattak.

Te most más világban élsz. Spártának ismét van négyezer polgára, valamennyinek van földje, visszanyerte régi szerepét a közös étkezés, a nevelés. A város visszatért régi hagyományaihoz. Az iskola tele van fiúkkal. De mi bizony kevesen voltunk.

…E különbségek ellenére a leckék akkor is csaknem olyan nehezek voltak, mint manapság. Nappal testgyakorlatokat végeztünk: gerelyt hajítottunk, futottunk, birkóztunk, íjjal lőttünk, esténként pedig héroszaink életéről tanultunk, megismertük a haditáncok elemeit és a betűket.

Az engedetlenségért vagy bárminő fegyelmezetlenségért vesszőzés járt. Aki közben jajgatott, még jobban megverték. Keveset kaptunk enni. Nevelőink azt mondták, szerezzünk ennivalót, ahol tudunk. Az ügyes tolvaj ehetett, akit elkaptak, alaposan elpáholták, és éhesen maradt. Szerencsére gyakran haza tudtam szökni déltájban, és konyhánkon mindig bőséges ebéd várt rám. Nagyon vigyáztam ilyenkor, hogy Leónidasz király szeme elé ne kerüljek.

Eleinte szenvedés volt az iskolában az életem, alig tudtam elviselni. Gyötörtek az erősebbek, az idősebbek, a nevelők is. Aztán egyszer mondott nekünk valamit a csoportunk vezetője, és szavait örökre az emlékezetembe véstem:

— Akiben nincs elég keménység ahhoz, hogy végigjárja iskolánkat, az érdemtelen a spártai polgárságra, de magára az életre is.

Rádöbbentem, hogy nem hagyhatom abba, és semmiképpen nem állhatok nevelőapám elé azzal, hogy nem tudom és nem akarom tovább csinálni. Mi történne akkor velem? Mihelyt tudomásul vettem, hogy csak egyetlen úton járhatok, és önnön magamon kívül nem számíthatok senkire, könnyebb lett minden. Hovatovább meg is kedveltem nehéz életünket. Igyekeztem. Ennek ellenére semmiben nem kerültem az elsők közé. Birkózásban, gerelyhajításban közepes voltam, futásban valamivel jobb. Társaimnál több vonzódást éreztem elődeink története és a betűk iránt, de ezekkel a dolgokkal keveset foglalkoztunk.

Megizmosodtam. Egy napon ismét erőpróbára került sor köztem és Kleomenész között.

Tízéves lehettem akkortájt. Hazaszöktem ebédre. Alighogy jóllakottan kiléptem a konyhából, szembejött velem Kleomenész. Eszembe jutott első találkozásunk. Most én hívtam őt birkózni. Még mindig erősebb volt nálam, de három év alatt számtalan fogást megismertem. Alaposan a földhöz teremtettem. Amikor felkászálódott, egy percig a száját tátva állt.

— Hol tanultál meg így birkózni? — kérdezte.

— A fiúk iskolájában. Téged apád oktat itthon. Nem mutatta meg neked, hogyan kell verekedni?

Elrohant, én pedig diadalmasan távoztam. Leróttam a régi adósságot! Kifelé menet még hallottam, hogy a királyfi szinte sírva kiabálja: ő is iskolába akar járni! Két nap múlva reggel már mellettem állt a sorban.

— Apámék elengedtek — súgta. — Ezentúl én is részt veszek a gyakorlatokon.

Néha ott maradt köztünk aludni, de mindig otthon ebédelt. A jó koszt és a testedzés alaposan megnövelte az erejét. Egy alkalommal ismét kihívott, és a földhöz vágott. De ez volt az utolsó összecsapásunk. Ettől kezdve csak mások ellen küzdöttünk, egymás oldalán.

Két évvel később együtt léptünk át az idősebb fiúk korcsoportjába. Ott még keményebb volt az élet. Egész álló nap gyakorolnunk kellett a pályán, és még kevesebbet kaptunk enni. Ehelyett lándzsát és íjat kaptunk, hogy menjünk fel a hegyekbe, és zsákmányoljunk vadat. Nagyon szerettem vadászni. Ha egészséges lennék, még ma is ez lenne a kedves mulatságom. Álmaimban gyakran látom magam gyerekként, amint az erdő szélén ülök, és madarakra lesek. Cserkészéseink nem mindig jártak sikerrel, és aki zsákmány nélkül maradt, éhezhetett. Kleomenésznek és nekem volt ennivalónk otthon, de a szegényebb fiúk, akiknek a szülei még ha akartak sem adhattak volna szinte semmit, legyöngültek a koplalástól. Láttam olyat is, aki edzés közben összeesett és meghalt.

Tizennégy éves koromban egy alkalommal megnyertem csoportom futóversenyét. Ettől kezdve tekintélyem lett az iskolában. A többi sportágban a közepesek között maradtam, Kleomenész viszont akkor is a csoportelsők közé küzdötte volna magát mindenben, ha nem Leónidasz király fia.

Megelevenedik emlékezetemben az a nap, amikor először vettem részt a nagy fiúk csatájában a Platánfa Ligetben. A mi csapatunk a Lükurgosz szobrával ékesített hídon vonult át a széles vizesárokkal körülvett, platánfáktól benőtt szigetre. Ellenfeleink hídját Héraklész szobra díszítette. Előző este, amikor vaddisznót áldoztunk Lükurgosznak, a jóslatok a mi győzelmünket jelezték. Minden erejével tűzött a nap, perzselő meleg volt, amikor összecsaptunk. Csak a testünket használhattuk a küzdelemben, de minden szabad volt: üthettünk, rúghattunk, haraphattunk, kicsavarhattuk egymás kezét és lábát. Eleinte falanxban állt mind a két csapat: elöl a legerősebbek, a következő sorokban a gyengébb testalkatúak, hasonlóan az igazi csatákhoz. Később felbomlott a rend. Úgy emlékszem, sikerült harcképtelenné tennem két ellenfelemet, de az ellenséges vezér aztán olyan erővel gáncsolt el, hogy kimarjult a lábam, és nem tudtam többé felkelni. A nyilalló fájdalom azt sem engedte meg, hogy kivánszorogjak a ligetből. Amikor a mieink végül is az árokba szorították az ellenséget, Kleomenész megkeresett, helyre rántotta a bokámat, és eltámogatott a barakkunkig. Ha mi veszítjük el a csatát, a győztesek bizonyára a vízbe hajítanak, és nem tudom, hogyan evickéltem volna ki.

Ekkoriban alakult ki Kleomenésszel a máig is tartó szoros barátságunk. Együtt álmodoztunk a régi spártai dicsőségről, amiről oly sokat hallottunk az esti oktatásokon. Jót és rosszat egyaránt megosztottuk egymással.

Emlékszem, egyik tanárunkat Kleomenész gyűlölte, mert fölényeskedett velünk, ok nélkül zaklatta a fiúkat, és barátomat az is ingerelte, hogy a fickó orrhangon beszélt, és gyakran vakargatta a feje búbját.

— Ilyenek tanítanak minket arra, hogyan kell viselkednie egy spártainak? — háborgott Kleomenész.

Egyik reggel, amikor felsorakoztunk, ez a nevelő jött ki elénk. Még ki sem nyitotta a száját, amikor arcába talált egy jókora kavics. Ordítva, vérző ajakkal rohant el, és négy másik oktatóval tért vissza rövidesen. Valamennyiüknek korbács volt a kezében.

— Ki volt az a gazember?

Mind a harmincan némán álltunk. Társaink jól látták, hogy Kleomenész volt a tettes, de nem volt szokásunk egymást kiadni csínytevéseinkért.

— Ha senki nem jelentkezik, az egész bandát véresre verjük!

— Én voltam!

Egyszerre léptünk ki Kleomenésszel. Mindkettőnket nagyon megvertek, de természetesen jajszó nélkül viseltük el.

Félórával később a hasunkon feküdtünk a fűben, és egymás hátát kenegettük olajjal. Kleomenész hirtelen megkérdezte:

— Miért vállaltad? Hiszen te nem követtél el semmit! Letöröltem a verejtéket az arcomról, a vért a szám széléről, és elmosolyodtam.

— Én is megtettem volna, amit te, ha az eszembe jut. És csak nem fogom a sorból nézni, ahogy téged ütnek?

Karját vállamra tette, ami a legnagyobb gyengédség jele volt a spártaiak között.

— Te nem is barátom vagy, hanem igazi testvérem.

Nem sokkal ezután történt, hogy először szöktünk ki a lányokhoz. Ó, azok a fülledt nyári éjszakák! Aztán Kleomenész beleszeretett Agiátiszba. Én voltam az egyetlen bizalmasa, akinek beszélt szenvedélyes érzelmeiről, én tudtam egyedül, miért és kiért sóhajtozik éjszakánként. Amikor Ágisz, a másik király feleségül vette Agiátiszt, nemcsak Kleomenész gyűlölte őt meg halálosan, hanem magam is, mert olyan súlyos bánatot okozott barátomnak: szerelmét végképp reménytelenné tette. Nem is sejtettük még akkor, hogy milyen különös fordulatai lehetnek a sorsnak…

 

MÁSODIK KÖNYV

 

Váratlanul kellett megválnunk az iskolától.

Nem sokkal azután, hogy Ágisz került Spárta másik trónjára, valahogy minden megbolydult körülöttünk. A velünk egykorú fiúk gyakran összeverődtek, hangosan vitatkoztak, de ha kettőnk közül valamelyik a közelükbe ért, elhallgattak. Nem értettük az okát. A legtöbbjükkel barátságos viszonyban voltam addig, Kleomenészt pedig mindenki szerette.

Egy reggel, amikor a gyakorlótéren néhány fickó mogorván végigmért minket, Kleomenészre pillantottam.

— Meg kéne végre tudnunk, mi az oka ennek a különös viselkedésnek.

Beleegyezően bólintott. Odamentünk hozzájuk.

— Kleanór — szólítottam meg az egyiket. — Mi bajod van velünk? Sohasem bántottunk téged.

Megvetően mértek minket végig, és gyűlölettől sziszegő válaszokat kaptunk.

— Apátok nem akarja, hogy Ágisz király elengedje az adósságokat!

— Mi éhezünk, ti ketten pedig mindennap telezabáljátok magatokat otthon!

— Leónidasz nem király, hanem a keleti uralkodók talpnyalója, a spártai nép ellensége!

Erre a kijelentésre Kleomenész hatalmas ökölcsapással válaszolt. Le is ütötte apja gyalázóját, de a többiek azonnal nekünk estek. Derekasan védekeztünk, mégis alaposan ellátták volna a bajunkat, ha a nevelők szét nem választanak minket.

Spárta nem olyan nagy város, hogy ne terjedjen el gyorsan mindennek a híre. Még aznap délután értünk jött a palotából két testőr. Amikor velük együtt elhagytuk a barakkot, dühtől reszketve hallgattuk volt pajtásaink gúnykacaját.

— Nézd a gyávákat! Az anyjuk szoknyája mögé bújnak előlünk!

A palotába érve megkérdeztük, miért kellett hazajönnünk, de nevelőapám csak ennyit mondott:

— Életveszélyes lett volna ezek között a hamis süvölvények között töltenetek az éjszakát. Otthagyjátok az iskolát. Ezentúl csak testőreim kíséretében mehettek ki az utcára.

Spárta, ez a már régóta csendes kisváros felbolydult akkoriban. Két nagy politikai párt csapott össze. Az utcán mindennaposak voltak a verekedések, a sarkokon sokszor hallgatták az emberek egy-egy alkalmi szónok beszédét. Ha a szónoklat tetszett, megéljenezték a beszélőt, ha nem, akkor megverték. Az emberek szabadon vitatkoztak olyan dolgokról, amelyekre addig legföljebb álmukban gondoltak: a földosztásról és az adósságok elengedéséről.

Mindezt a változást Ágisz király hozta. Nagy tervei voltak már rögtön trónra lépése után: vissza akarta állítani a régi spártai alkotmányt, a régi katonai szervezetet. Nemcsak az elszegényedett, jogaikat vesztett polgárokat juttatta volna földhöz, hanem sok más olyan embert is, akik hajlandók lettek volna a lakedaimóniai seregben szolgálni: nálunk élő külföldi zsoldosokat, szegény szabadokat, még néhány izmos felszabadított helótát is. Azt kívánta, hogy a gazdagok mondjanak le vagyonuk egy részéről az állam javára, és az egész város térjen vissza a régi egyenlőséghez, az egyszerű életmódhoz.

Nevelőapám mindezt úgy magyarázta nekünk, hogy Ágisz megszegi Lükurgosz ősi törvényét, amely szerint idegen nem lehet lakedaimóniai polgár. Azért teszi ezt, hogy saját fegyveres erőt építhessen ki, megtörje a mi házunk hatalmát, és így a város egyedüli ura lehessen. Az Eurüpontida királyokról otthon sohasem hallottam mást, mint hogy ellenségeink, és amióta csak Spárta áll, a vesztünkre törnek.

Nem ítélhettem tárgyilagosan Ágisz királyról, mert nem sokat tudtam róla. Mióta az iskolából hazaköltöztünk, a házban élőkön kívül nem beszélgettünk senkivel. Arról sem szereztem tudomást, hogy Ágisz minden vagyonát az államnak ajánlotta fel, és hogy barátai követték ebben. Ő az ellenséges párt vezére volt. Hogyan is sejthettem volna, hogy a hívei jóságáért, szelídségéért szerették, és ellene főleg azok voltak, akiknek a földjét fel akarta osztani?

A másik királyi udvarban az Agiádák családjában nevelkedtem. Szinte bizonyos, hogy nem is értettem volna őt meg. Ma mégis sajnálom, hogy sohasem beszéltem vele, hogy sohasem vettem részt egyetlen népgyűlésen sem, ahol arról beszélt, mit akar tenni Spárta jövőjéért. Most, hogy terveit megvalósítottuk, ő már régen halott. Csontjai a kivégzettek szakadékában porladnak, és én már csak árnyával találkozhatom — talán már nem is nagy idő múlva — az alvilágban.

Nevelőapám minden reggel besétált a városba, a Vének Tanácsának ülésére vagy az ephoroszokhoz. Esténként otthon tárgyalt a barátaival, Spárta legvagyonosabb polgáraival. Ahogy teltek a napok, hetek, egyre komorabb lett a kedve. Szótlanul üldögélt nagy szobájában, boltozatos homlokát a kezébe hajtva. Arcán, mely kemény volt, mintha kőből faragták volna, meg-megjelent a félelem árnyéka. Amikor a városba készült, mindig magához rendelte Kleomenészt, akkor már kilencéves kisebbik fiát, Eukleidászt és engem. Megsimogatta a fejünket, és úgy nézett ránk, mint aki attól tart, utoljára lát minket. Nem csoda. A felizgatott tömeg mindenre képes. Egyszer, amikor elhaladtam a szobája előtt, meghallottam, hogy rólunk beszél a királynéval.

— Csak legalább téged és a kicsit kíméljenek, ha nekem valami bajom esne — dörmögte. — A két nagyfiú elég erős, talán meg tudják magukat védeni.

A királyné azt válaszolta neki, hogy ne beszéljen ostobaságokat, egyikünknek sem lesz semmi baja, álljon a sarkára, bánjon el ellenfeleivel.

Ezt a beszélgetést nem meséltem el Kleomenésznek, nem akartam még jobban nyugtalanítani. Inkább másfél órával tovább vívtam vele a szokottnál az udvar sarkában, ahová árnyékot vetett délután a kőkerítés. Unalmunkban ugyanis a vívás volt a legfőbb szórakozásunk. A kemény gyakorlás utáni fáradtság legalább rövid időre elűzte nyomasztó gondolatainkat.

A házban a hangulat hovatovább elviselhetetlenül feszültté vált.

Azóta tudom megérteni, mit érezhetnek az emberek az ostromlott városokban. Vártuk, hogy jöjjön valami változás. Nemsokára jött is.

Az egyik nap, úgy dél felé Kleomenész nővérének, Khilónisznak a hangját hallottam a bejárat felől. Bebocsátást kért. Ő akkor már két éve asszony volt, Kleombrotoszhoz, nevelőapám unokafivéréhez ment férjhez. Csodálkoztam, hogy hazajött, mert mióta kisfia született, ritkán látogatott meg minket.

Az őrök óvatosan kinyitották a kaput. Khilónisz, karján a csecsemővel, szinte beesett az udvarra. Sírva kiabálta, hogy ő nem bűnös semmiben. Azonnal összegyűlt körülötte mindenki, aki csak a közelben volt. Kleomenész kivette félájult nővére kezéből a gyereket, őt magát pedig felkísértük a királynéhoz.

Khilónisz, amint beléptünk anyjához, lerogyott az egyik pamlagra. Nevelőanyám nem mutatta nyugtalanságát, leült reszkető és zokogó lánya mellé, gyengéden csitítgatni, majd faggatni kezdte. Mi ketten lélegzetvisszafojtva hallgattuk, amint végül is eleredt a szava:

— Ma kora délelőtt megjelent a házunkban Lüszandrosz ephorosz, Ágisz király egyik legfőbb bizalmasa, néhány más ifjú kíséretében. Fontos államügyről akartak beszélni az urammal. Sejtettem, hogy apámról lesz szó, ezért bevezettem őket Kleombrotoszhoz, de magam is a szobában maradtam. Lüszandrosz elmondta a férjemnek, hogy előző éjjel— ahogy azt hivatali kötelessége előírja — az égboltot figyelte, hogy mit jeleznek a csillagokon keresztül az égiek. Az volt az istenek üzenete, hogy elégedetlenek Leónidasz királlyal, mert ifjúkorában hosszú éveket töltött külföldön, Szeleukeiában, Antiokhosz királynál. A keleti uralkodó bérence lett, perzsa nőt vett feleségül, gyermekei is születtek tőle. Bár később elhagyta ázsiai asszonyát, és Spártában újranősült, mégis az ősi spártai törvények szerint Héraklésznek az a leszármazottja, aki ilyet tesz, méltó a halálra.

— Ma reggel a Vének Tanácsa és az ephoroszok közös ülésén ezzel a bűnnel vádoltam Leónidaszt — folytatta Lüszandrosz. — Ő a várható halálos ítélet elől Athéné bronzajtajú templomába menekült. Most íme arra kérünk, Kleombrotosz hogy foglald el az Agiádák ősi trónját, és segíts minket a földek felosztásában, az adósságok eltörlésében, abban, hogy visszatérhessünk a régi, egyszerű spártai élethez. Ha ti ketten összefogtok Ágisszal, nagy királyai lesztek Spártának!

Amint Lüszandrosz elhallgatott, férjemre pillantottam. Jól láttam, hogy szemében felvillan a mohóság. Ismerem nagyravágyását, tudom, hogy nagyon szeretne uralkodó lenni. Könyörögtem neki, hogy ne vállalja el, amire felkérték, ne taszítsa a halálba apámat. De ő e szavakkal: “A népem hív!” félretolt, és elindult Lüszandroszékkal az agorára. Azonnal karomra vettem a kisfiámat, és hazajöttem. Nem vagyok bűnös abban, amit Kleombrotosz tett! Nem akarok együtt maradni azzal, aki romlásba dönti apámat! Vállalom a családom sorsát, bármi is legyen az.

A régi spártai asszonyokról azt regélték, hogy veszélyben voltak a legnyugodtabbak, Krateszikleia királyné méltó utódja volt ezeknek a nőknek. Parancsára nemcsak nevelőapám testőrei öltöttek fegyvert, hanem a ház összes férfiszolgái, sőt mi magunk is Kleomenésszel. Felváltva álltunk őrséget aznap délután és egész éjszaka.

Reggel szinte beszédültem az ágyamba, hogy az éjszakai őrség fáradalmait kipihenjem. Nyugtalan voltam, sokáig kerülte szememet az álom. Már éppen elaludtam volna, amikor Leónidasz király hangját hallottam meg a szomszéd szobából. Azonnal felkeltem. Felébresztettem Kleomenészt is, és átmentünk nevelőapám szobájába. Ő összetörtén ült az egyik pamlagon. Nevelőanyám szótlanul, lehajtott fejjel állt mellette, Khilónisz pedig kettőjük térdénél kuporgott és zokogott.

Nevelőapám ránk emelte a szemét. Ürességet és szomorúságot láttam benne.

— Száműztek — motyogta. — Két napon belül el kell hagynom Lakóniát.

— Mind veled megyünk, atyám — emelte rá könnyes szemét Khilónisz. — Fehér ruhát viselek majd gyászom jeléül, mert férjem, aki ezt tette veled, a számomra halott!

 

HARMADIK KÖNYV

 

Másnap pirkadatkor indultunk el Spártából. Az első szekéren utazott a család, a következőn a perzsa szakács és három szolgálólány. Kleónnisz, nevelőapám kedvenc testőre és két társa mellettünk lovagolt. A népes szolgaseregből más nem is jött velünk. Bár mind a két kocsink meg volt rakva pénzzel, arany- és ezüsttárgyakkal, nevelőapám úgy számított, hogy idegenben nem lesz módja nagy udvart tartani. Szolgáit elosztotta otthon maradt hívei között. Ez később igen hasznosnak bizonyult: Spártában maradt embereink hoztak híreket az otthoni eseményekről Tegeába, nevelőapám pedig üzeneteket küldött velük a városba.

Amikor útnak indultunk, minden rosszra el voltunk készülve. A magunkkal hozott kincsek csábíthatták az utak mentén elszaporodott rablóbandákat. Nem bíztunk abban sem, hogy Spárta új urai megtartják szavukat, és engedik békében elhagynunk Lakóniát. És valóban, alig tűnt el mögöttünk az utolsó kunyhó a város szélén, máris nagy lovascsapat ért utol bennünket. Megállítottak. Vártuk végzetünket.

Az ifjak vezetője így szólt:

— Leónidasz! Ágisz király értesült arról, hogy Tegeába készülsz. Árkádia útjai veszélyesek. Parancsot kaptunk, hogy kísérjünk el választott lakóhelyedig, és védjünk meg minden veszedelemtől.

Velünk jöttek Tegeáig, szótlanul, fegyelmezetten és harcra készen. Bizonyára gyűlöltek minket, de nem mutatták. Tegea városkapuja előtt nevelőapám egy aranyserleget ajánlott fel a csapat vezérének, és egy maréknyi drachmát, hogy ossza szét emberei között. Nem fogadtak el semmit. Azt mondták, egy igazi spártainak nincs szüksége kincsekre. Megfordultak és elvágtattak.

Jó néhány évvel később, amikor már a spártai titkosszolgálat tagja voltam, Ampharésszel, a főnökömmel beszélgettem erről az útról. Ő mesélte el nekem, hogy Lüszandrosz és Agészilaosz ephoroszok még elindulásunk előtt kiküldték néhány emberüket a határra azzal a paranccsal, hogy öljenek meg minket. Ágisz ennek megakadályozására adta mellénk legjobb híveit. Megmentette az életünket. Amikor Leónidasz király végül is felülkerekedett, nem mutatkozott ilyen nagylelkűnek. Éppenséggel nem…

Először járva Tegea utcáin, furcsának találtam a várost. Például a falakat. Spártának sohasem voltak erődítései, a mi időnkig mégsem került ellenség kezére, mi viszont annak idején gyakran uralmunk alá hajtottunk megerősített városokat, többek között Tegeát is.

Közel a főtérhez vásároltunk egy fehérre festett, lapos tetejű házat. Sokkal kisebb volt, mint a mi otthoni palotánk, de azért tűrhetően megfértünk benne. Külön hálóhelyisége volt a nevelőszüleimnek, Khilónisznak a kisfiával és Eukleidásznak. Én kértem, hogy Kleomenésszel lakhassam együtt, mert addigra már nagyon összeszoktunk. Nevelőapám beleegyezett, közös szobát kaptunk. A szolgák szállása a földszinten volt, az Apollón- és Zeusz-szentélyek mellett. Házunk kis mérete ellenére rövidesen egyike lett a legfényűzőbbeknek Tegeában. Az első időkben a városi tanács elöljárója időnként meghívta nevelőapámat ebédre, később azonban inkább ő járt el hozzánk, és nagyon dicsérte kitűnő konyhánkat.

Két hónappal érkezésünk után Tegeába menekült Ágisz király haragja elől Spárta egyik leggazdagabb polgára egész családjával. Mandrokleidász Lüszandroszék évének lejárta után lett ephorosz, és tiltakozott az ellen, hogy törvény szülessen az adósságok eltörléséről. Ephorosz társai, akik Ágisz hívei voltak, leszavazták, a két király pedig száműzte. Közel laktak hozzánk, gyakran vendégeskedtünk egymásnál. Kleomenész és én nagyon összebarátkoztunk Mandrokleidász velünk egykorú fiával, Klearkhosszal. Száműzetésünk egész ideje alatt többnyire hármasban jártunk Tegea utcáin, sétáltunk a főtéren, vagy lovagoltunk a város környékének dombjain, rétjein.

Tegea szép város. Híres temploma az Athéné Alea, amelynek első oszlopsora dór, a második pedig korinthoszi. A nagyméretű szentély előtt néhány jón oszlop is áll. Csarnokában sokszor bámultuk meg a szobrokat és azokat a rozsdás láncokat, melyeket ereklyeként őriznek itt. Valamikor régen háború volt Tegea és Spárta között, és ezeket a bilincseket állítólag a legyőzött és foglyul ejtett lakedaimóniak viselték. Mindezt látva, csak az vigasztalt minket, hogy később évszázadokon át Tegea volt Spártának alávetve, és lakosai bőségesen megfizethettek a polgárainkat ért sérelemért.

Mindennap lejártunk a templom közelében lévő sportpályára, hogy elvégezzük az iskolában megszokott gyakorlatainkat. Rövidesen kiderült, hogy izmosabbak, ügyesebbek vagyunk a velünk egykorú tegeai fiúknál. Barátokat nem találtunk köztük, ellenségünk annál több akadt. Gyakran akartak megverni minket, már csak azért is hármasban mentünk mindenhová. A tegeai lányok között nagyon népszerűek voltunk, és ez sem növelte irántunk a rokonszenvet az ifjak körében. Mi kétségtelenül jobban örültünk ennek, mintha fordítva történt volna.

Sokszor sétáltunk Tegea főterén, az Aphrodité-templom és a városi tanács épülete körül is, de a színház megtekintésére csak nehezen tudtam barátaimat rávenni. A spártaiak ugyanis általában irtóznak a színházi játéktól, bohóckodásnak tartják. Bennem viszont tegeai tartózkodásom felkeltette a figyelmet a költészet, a történelem iránt, így a drámák is érdekelni kezdtek.

Nevelőapám időközben tanítót fogadott mellénk. Kleomenésszel tanultam együtt. Oktatónk, a korinthoszi Theagenész mester, jelentéktelen külsejű, göthös férfiú volt, de gyönyörűen tudott beszélni a régi időkről. Neki köszönhetem, hogy többet tudok az elmúlt századok Hellászáról, mint általában a lakedaimóniaiak. A spártai hősök tettein kívül mesélt nekünk többek között Periklész Athénjának csodálatos virágzásáról, gyönyörű épületeiről, a híres filozófusokról is. Álmélkodva hallgattam, hogy küzdött meg egymással és őrölte fel egymás erejét kétszáz évvel a születésem előtt a peloponnészoszi háborúban Hellász legnagyobb tengeri hatalma, Athén és a legvitézebb gyalogos harcosok hóna, Spárta. Elmondta Theagenész, miképpen hódította meg a makedón Philipposz Hellász széthúzó városait, majd fia, a nagy Alexandrosz a perzsa birodalmat és szinte az egész világot Indiáig és a Végső Óceánig. A nagy hódító halála után birodalmából hatalmas országokat alakítottak ki egykori hadvezérei. A mi időnkben ezekben az utódállamokban: Egyiptomban, Makedóniában, Szíriában, Kisázsiában királyok uralkodnak, az ő városaikban gyűlt össze a föld minden pénze, pezseg a kereskedelem. Az egykor oly dicső Hellász vidéki ország lett, ahol alig történik valami fontos. De Theagenész arra is felhívta a figyelmünket, hogy változások érnek az idő méhében. Éppen tegeai száműzetésünk idején foglalta el csellel Aratosz, az akháj liga vezére az Iszthmosz földszorosának útjait ellenőrző Akrokorinthoszt, és ezzel kirekesztette a makedónokat a Peloponnészoszról.

Kleomenészt tanítónk elbeszélései korántsem érdekelték annyira, mint engem. Csakis őseink hőstetteiről kérdezgette a mestert. Később mindazt, amit hallott, látszólag el is felejtette, beszélgetéseink során legalábbis csak igen ritkán tért vissza rájuk. Én viszont könyveket kértem nevelőmtől, és attól kezdve mindmáig a mindenkori ágytartómon hevernek Homérosz eposzai, Szophoklész, Euripidész drámái, Thuküdidész leírása a peloponnészoszi háborúról. Gyakran forgatom őket, betűik kissé már meg is fakultak.

Tegeában az emberek egészen másképp élnek, mint nálunk. Spártában például polgár nem foglalkozhat kézművességgel, kereskedelemmel, hacsak nem akarja kivívni a közmegvetést. Minderre ott van a polgárjoggal nem rendelkező szabadok tömege. Tegeában viszont a nagy műhelyek tulajdonosai és a gazdag kereskedők a legbecsültebb polgárok közé tartoznak. A mi helótáink az állam szolgái, bármely spártai parancsát kötelesek teljesíteni. A tegeaiaknak saját rabszolgáik vannak, a szegényeknek kevesebb, a javakban dúskálóknak több. Katonai szolgálatra az ottani emberek legtöbbje alkalmatlan. A jómódúak elpuhultak, a külvárosok nyomorgó lakosai éhesek, gyengék. A város falait zsoldosok őrzik.

Nevelőapámat száműzetésünk idején többnyire búskomorság ülte meg. Néha kegyetlen düh ült ki az arcára. Spártában alig volt ideje velünk foglalkozni, de itt szívesen beszélgetett velem és Kleomenésszel. Elmesélte, hogyan harcolt Antiokhosz szíriai király seregében az egyiptomiak és más keleti népek ellen. Szavai nyomán szinte láttuk a félelmetes elefántokat, a kaszával felszerelt harci szekereket és más izgalmas szörnyűségeket. Fiatalkorában Leónidasz nem tartozott a trón várományosai közé. Kalandvágyból ment el Ázsiába zsoldosnak, hogy vagyont szerezzen. Ez sikerült is neki. Visszatérte után az elhunyt Areusz király fiának gyámja és régens lett, majd a gyermekuralkodó korai halála után király.

— Ha tudtam volna, hogy így fordulnak a dolgok, sohasem tettem volna a lábam Ázsiába! — ismételgette előttünk valósággal mentegetődzve, pedig mi igazin nem vádoltuk perzsiai útjáért. Az a gyanúm, idősebb fiával szemben érzett lelkiismeret-furdalást, akiről úgy hitte, hogy miatta vesztette el örökre az Agiádák trónját.

Száműzetésünk második évében fokról fokra visszatért nevelőapám életereje. Lassanként kiviláglott ugyanis, hogy Ágisz király nem tudja megvalósítani nagyszabású terveit. Ellenfelei, akiket vezérük száműzetése hosszú időre megbénított, újból szervezkedni kezdtek.

Ágisz sikertelenségének az volt az oka, hogy az adósságok eltörlését ugyan minden elszegényedett spártai helyeselte, de azt már nem, hogy a Lakomában élő jogtalan szabadok és idegenek egy része velük egyenlő földet kapjon. Ennek a gondolata is felháborította őket. Ebben a kérdésben tökéletes egyetértés alakult ki a gazdag földbirtokosok és a többi polgár között. Végül is Ágiszék közvetítő megoldással próbálkoztak: elégették a város főterén az összes adósságlevelet, de nem osztottak földet. A jogtalanok erre úgy érezték, hogy becsapták őket, és most már ők is egyre inkább Ágisz ellen fordultak.

Az egyik vacsora után — mert étkezés közben sohasem beszélt — fürkészően nézett rajtunk végig a nevelőapám, és végül kurtán ennyit mondott:

— Rövidesen hazatérünk.

— Valóban? — kiáltott fel nevelőanyám. Most az egyszer nem tudta rejtem érzéseit, örömében megcsókolta a férjét. Mi is nagyon boldogok voltunk. Bár nem éreztük magunkat éppen rosszul Tegeában, vágyódtunk az otthonunk után.

Nevelőapám aztán megmagyarázta, mi is történt.

— Aratosz, az akháj liga vezére háborúba keveredett az aitóliai városokkal, és segítséget kért Spártától. Híveinknek, ahogy értesültem, sikerült rábeszélniük az új ephoroszokat, hogy Ágiszt és főembereit küldjék el Aratoszhoz tárgyalni. Amíg ők távol lesznek, a mieink akkora felfordulást csinálnak a városban, hogy mindenki meg fogja gyűlölni Ágiszt!

— Ha van esze, nem távozik a városból — jegyezte meg Kleomenész.

— Fiam, látom, csak fél füllel figyelsz apád magyarázataira. Nemegyszer hallottad már, hogy a spártai király csak hadjáratban teljhatalmú, odahaza neki is az ephoroszok parancsolnak. Tapasztalhattad, hogy Lüszandrosz ephorosz engem is kis híján megölt, és hogy könnyűszerrel elűzött hazámból. Még szerencse, hogy évente váltják őket, különben ők lennének Spárta igazi urai. Ha utasítják Ágiszt, mennie kell.

Kleomenész elhúzta a száját.

— Éppen tegnap hallottam a nevelőnktől, hogy Makedóniában a király szava törvény, és mindenki más csak utána jön. Talán ez az oka annak, hogy Alexandrosz óta a macedónok Hellász urai, nem pedig mi.

Nevelőapám elnevette magát. Gyanítom, hogy titokban igazat adott a fiának, de nem akarta ezt fennszóval elismerni.

— Ne akarj te is a törvényeink ellen lazítani, fiam. Mielőtt félbeszakítottál, azt akartam még mondani, hogy barátaink megegyeztek Aratosszal: amíg csak lehet, tartsa távol Spártától Ágiszt. Ő ezt szívesen meg is teszi, mert gyűlöli a szegények lázadásait. Az én jelenlegi feladatom zsoldossereget állítani. Erre pénzt is kaptam Spártából, hiszen senki nem kívánhatja tőlem, hogy erre a célra családi vagyonunkat áldozzam fel. Kleónnisz már holnap reggel toborzó útra indul. Kitűnő katona, több hadjáratban vett részt velem együtt, bízom benne, hogy a legjobbakat fogja kiválasztani az Árkádiában kóborló fizetetlen zsoldosok közül. Otthon is számíthatok arra, hogy hasznomra lesz. Hálás nekem. Annak idején én emeltem ki a helótasorból, ezért bármilyen parancsot adok neki, habozás nélkül teljesíti.

Vajon milyen parancsokat ad majd Leónidasz, ha visszatérünk Spártába? — ötlött eszembe, de nem csupán nekem. Khilónisz hirtelen felsikoltott, és összekulcsolt kézzel, könyörgő arccal nézett nevelőapámra.

— Atyám, ugye kímélni fogod a férjemet?

Láttam Leónidasz szemében a düh lángját, majd egy szempillantással utóbb zavart mosolyát.

— Leányom, ne beszéljünk most erről — mondta erőltetetten nyugodt hangon. — Egyelőre ő ül a trónomon, és én száműzött vagyok itt, Tegeában.

Megcsókolta lánya arcát, és kiment a szobából. Khilónisz ekkor az anyja kezét ragadta meg.

— Ugye nem fogja bántani?

Krateszikleia összeráncolta a homlokát.

— Mi ez, lányom? Most hirtelen családunk árulója mellé állsz?

— Ő a férjem és gyermekem apja! — kiáltott Khilónisz.

— Hát akkor reménykedjünk, hogy nem esik bántódása. Én ugyan sohasem szíveltem igazán Kleombrotoszt, és rengeteget ártott nekünk, de atyád nem irgalmatlan.

Máig sem tudom, vajon ennyire félreismerte-e férjét, vagy csupán lányát akarta megnyugtatni. Viselkedéséből mindenesetre bizonyosnak látszott, hogy ő maga egyetlen jó szót sem szólna Kleombrotosz érdekében, bárki is kérné erre.

 

NEGYEDIK KÖNYV

 

Nevelőapám szavai beigazolódtak, rövidesen véget ért száműzetésünk. Visszatérhettünk Spártába. Szekerünk mögött Kleónnisz vezetésével ötszáz marcona zsoldos menetelt. Időnként láttam nevelőapám arcát, amint büszkén pillantott hátra kis hadseregére, és ellenségeire gondolva megvillantak szemében a bosszúvágy szikrái.

A városban nem volt ellenállás. Családunk barátai lelkesen fogadtak minket, Ágisz hívei elrejtőztek. Ahogy hallottam, maga Ágisz király a Bronzajtajú Athéné templomába menekült. Krateszikleia királynő úgy találta helyesnek, hogy Kleomenész és én menjünk fel a hegyekbe, ahol biztonságban lehetünk addig, amíg Lakóniában helyre nem áll a rend. Így tehát röviddel Spártába érkezésünk után szekérre raktuk vadászfelszerelésünket, kutyáinkat, és Klearkhosz barátunk társaságában a Taigetosz erdeibe hajtottunk.

Pompás vadászatot csaptunk. Mindennap talpon voltunk reggeltől estig, hajnalonként mégis üdén ébredtünk, új élményekre várva. Hiszen olyan fiatalok voltunk! Hármunk közül akkor még csak Kleomenész múlt el húszéves, mi ketten Klearkhosszal mindössze tizenkilencedik évünket töltöttük be. Bizonyára még vidámabban telt volna időnk, ha gondolataink nem tévednek minduntalan arra, mi történhet közben odalent, a városban. Az utolsó nap volt a legizgalmasabb.

Kissé későn ébredtünk, és még tovább is aludtunk volna, ha nem riadok fel kutyáink őrjöngő ugatására. Többször is meg kellett böknöm a könyökömmel Kleomenészt, amíg végre felébredt és felült. Mulatságosán hunyorgó szemmel nézett rám, haján és bőrzekéjén szalmaszálak csüngtek — alom volt az ágyunk.

— Fülelj! — súgtam neki. — Mi lehet ez?

— Kint hagytuk az őzet a tisztáson — suttogta vissza. — Ragadozó akadhatott rá. Farkas tán vagy medve!

Addigra már Klearkhosz is felserkent. Talpra ugrott, és megragadta lándzsáját. Nagyvadat zsákmányolni: ez volt vágyaink netovábbja!

—Várj! — szólt oda neki Kleomenész, majd hozzám fordult: — Klearkhosz és én megközelítjük, te számolj százig, aztán engedd el Kerberoszt, Sárkányt és Hamist!

A fenyőfák között elosontak a tisztás felé, én pedig számolni kezdtem. Alig jutottam el nyolcvanig, amikor meghallottam a sebzett vad dühös ordítását. Rohantam a kutyákhoz. Szerencsére az ebek, bár nagyon izgatottak voltak, közel engedtek magukhoz. Nem tudtam volna a feszes szíjakat eloldani, és nem is volt rá időm. Tőrömnek egyetlen csapásával egyszerre vágtam el mind a három pórázt. A felajzott állatok csaholva elrohantak, én pedig utánuk eredtem. Mire a tisztásra értem, egyikük már a földön feküdt szétmarcangolva, a másik kettő a medve hátán, nyakán csimpaszkodott. Bosszúsan vettem észre, hogy izgalmamban a kunyhónál felejtettem lándzsámat, de kiderült, hogy nem volt már rám szükség a küzdelemben. A kutyák eléggé lekötötték a medvét ahhoz, hogy Kleomenész egy villámgyors mozdulattal a szívébe döfhesse kését.

Ott álltunk mind a hárman a hatalmas, gyönyörű bundájú állat fölött. Lihegtünk.

— Ez az őrült — mutatott Kleomenész haragosan a társunkra — idő előtt dobta el a dárdát. Pedig mondtam neki, hogy várjon!

— Mit tegyek, nem bírtam magammal!

— Ez kis híján az életünkbe került. Xenarész, te viszont jól csináltad.

— Vérzel! — mutattam Kleomenész homlokára.

— Semmi! — legyintett. — Kösd meg a kutyákat, mielőtt még széttépnék zsákmányunkat. Aztán elmegyünk vízért, és kimosom a sebemet. Klearkhosz! Büntetésül hebehurgyaságodért egyedül nyúzod meg a medvét.

A keményen megintett Klearkhosz, akárcsak én, szó nélkül engedelmeskedett. Nem azért, mert Kleomenész a király fia volt. Nem is tudtuk, hogy miért. Megszoktuk, hogy baráti hármasunkban övé a vezér szerepe.

Amíg Klearkhosz a bunda lefejtésével foglalatoskodott, mi ketten hallgatagon és kidüllesztett mellel mentünk a közeli forrás felé. Túl voltunk első igazi erőpróbánkon! Kleomenész néha enyhén rám támaszkodott a jobb kezével. Bizonyára most kezdett sajogni a sérülése. Amint odaértünk a mohos sziklafal alján fakadó vízhez, letérdelt, lemosta arcáról a vért, és megmutatta a sebét. A mackó karma szerencsére csak a bőrt hasította fel. A közeli bokrok közül óvatosan leemeltem egy keresztespók hálóját, Kleomenész homlokára helyeztem, majd gyolcsvászonnal átkötöttem a fejét. Megtöltöttük bőrkulacsainkat, aztán ittunk, amíg feszülésig nem telt a hasunk a hideg, kristálytiszta forrásvízzel.

— Klearkhosz dobott elsőnek, és mégis téged támadott meg a medve? — kérdeztem, amikor visszafelé indultunk.

— Nem. Klearkhosznak rontott, ő pedig már fegyvertelen volt. Közéjük kellett ugranom. Az én dárdám pedig eltörött.

Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél minderről. Nem is faggattam tovább. Mintha csak egy gondolatomra válaszolt volna, hirtelen így szólt:

— Legközelebb majd Klearkhosz kockáztatja értem az életét.

Mire visszaértünk a tisztásunkra, már égett a tábortűz, és barátunk csaknem végzett a bőr lefejtésével. Fát hordtunk a tűzhöz, majd nyársakat vágtunk. Amikor mindezzel végeztünk, kizsigereltük és feldaraboltuk zsákmányunkat. Ami keveset a ragadozó meghagyott az előző nap elejtett őzből, azt odavetettük a vérszagtól szakadatlanul őrjöngő kutyáknak. A mackó irháját kiakasztottuk száradni egy fára, szívét, máját és tüdejét félretettük Artemisznek, a vadászat istennőjének, mert az ő segítsége nélkül valamelyikünk elpusztult volna ezen a reggelen. Aztán egy-egy szelet húst a nyársra tűztünk, és leültünk a szépen lobogó tűz mellé.

Csendben tettünk-vettünk. Mindhárman gondolatainkba merültünk. A tűzből parázs lett, készült a reggelink.

Hirtelen árnyék vetődött fölénk. Hátrafordultunk, és a mindig mogorva Kleónniszt pillantottuk meg. Karját magasra emelve üdvözölt minket. Városszerte híres volt arról, hogy csak a legszükségesebb esetekben nyitja szóra a száját.

— Artemisz vezérelt közénk, Kleónnisz — fordult hozzá Kleomenész olyan nyugodtan, mintha várt volna rá. — Mi járatban vagy errefelé?

— Királyi atyád üzenetével jöttem.

— Oly halkan léptél mögénk, hogy észre sem vettünk.

— Tudod, uram, hogyha akarom, a párduc sem jár nálam csöndesebben.

Kleomenész elégedett pillantást vetett a tisztre, akit nagyon kedvelt. Kitűnő, hűséges katonának tartotta.

— Ülj közénk, és egyél. Amint látod, hús van itt elég. Azt hiszem, találsz a közelben egy törött lándzsát is, az megteszi nyársnak. Amíg nem laktál jól, meg sem hallgatlak.

Kleónnisz szó nélkül vágott magának éles késével egy koncot, majd a törött dárda hegyére tűzve leült Kleomenész és Klearkhosz közé.

— A fejeddel mi történt, uram? — kérdezte Kleomenésztől.

— Megsimogatott a bundás koma-válaszolta barátom mosolyogva, majd az illatozó combdarabba harapott. Rövidesen elvertük az éhünket mind a négyen.

— Nos, mi a helyzet a városban? — fordult a vendégünkhöz Kleomenész.

— Nyugalom van végre, uram. Volt egy kis zavargás, de szétcsaptunk a rendbontók között. Atyád és az ephoroszok törvényt ültek. Kivégeztették Ágisz királyt, de nemcsak őt, hanem anyját és nagyanyját is.

Ágiszt felakasztották? Döbbenten néztünk egymásra. Veszélyes ellensége volt családunknak, mégsem hittük volna, hogy ilyen messze elmegy városunk új vezetősége. Spártai királyt eddig még sohasem érintett hóhérkéz, hiszen Lakedaimón mindkét uralkodói családja Héraklésztől származott, és isteni vért kiontani bűn. Azért is felháborított engem ez az esemény, mert abból a vérből az én ereimben is csörgedezett néhány csepp.

— Én unokabátyám, Kleombrotosz? — kérdezte Kleomenész.

— Száműzetésbe ment. A nővéred, Khilónisz könyörögte ki számára a kegyelmet. Vele ment Árkádiába.

Hihetetlen! Amikor a népgyűlés Ágisz király és cimborái befolyására megfosztotta nevelőapámat királyi rangjától, és Kleombrotoszt nevezte ki a helyére, Khilónisz elhagyta a férjét, és velünk jött száműzetésbe. Most pedig alighogy hazatért oly hosszú távollét után, megint vállalja a számkivetés minden keservét és nyomorúságát, hontalanná lett férjével együtt. Oldalpillantást vetettem Kleomenészre. Tudtam, hogy nagyon szereti a nővérét. Ő azonban ritkán mutatta ki érzelmeit.

— Igen, ilyen a nővérem — jegyezte meg szinte tárgyilagosan.

— Mindig a gyengébb mellé áll. — Egy kicsit halkabban tette hozzá: — így aztán lehet, hogy soha többé nem látom őt.

Felkapta a fejét, és Kleónniszra nézett, aki csak a medvetalp sütögetésével törődött.

— Tehát most már rend van Spártában? Szüleim nem féltenek többé minket, hogy valami bajunk eshetne?

— Nem. Sőt atyád arra kér, uram, hogy minél gyorsabban térj haza.

— Most, amikor éppen élvezni kezdjük az ittlétünket? Mit szóltok ehhez, fiúk?

Én elmélyedtem egy velős csont szopogatásába, Klearkhosz pedig hátradőlt a fűben, és kijelentette, hogy őt hat lóval sem lehet innen elmozdítani.

— Miért kell hazamennünk? Mit eszelt ki megint atyám? — kérdezte kissé ingerülten Kleomenész.

A testőrtiszt krákogott, és furcsamód zavartan felelte: — Feleséget talált a számodra.

Kleomenész tátott szájjal bámult először rá, aztán ránk. Majd hirtelen elvigyorodott. Jól ismertem ezt a mosolyát a tegeai vidám éjszakák idejéből.

— Halljátok, fiúk, megházasodom! Talán ideje is már, kezdem unni a hetérákat és a pásztorlányokat. És kit kell elvennem, Kleónnisz, ha szabad tudnom?

— Agiátiszt, Ágisz özvegyét! — Aztán szinte mentegetődzve tette hozzá: — Bizonyára csodálkozol, uram. Atyád azt üzeni, hogy mindent megmagyaráz.

Kleomenész elsápadt. Csakis én tudtam, miért, bár úgy gondoltam, a száműzetés két esztendeje némiképp elhalványíthatta benne Agiátisz emlékét.

— Az özvegy beleegyezik a házasságba? — kérdezte közömbös orrhangon Klearkhosz. Ő nem tudott semmit Kleomenész szerelméről. A testőrtiszt szeme kegyetlenül megvillant.

— Ha szereti életét, és csecsemő fia pusztulását sem akarja…

Megborzongtam. Kleomenész füléig azonban mintha el sem jutottak volna Kleónnisz szavai. Mélyen gondolataiba merült. Ahogy később elmondta nekem, először szomorúság tört rá. Sajnálta Agiátiszt, és arra gondolt, hogy az asszony sohasem szeretheti meg őt, férje gyilkosának a fiát. Aztán az jutott eszébe, hogy rövidesen szerelme tárgyának közelében lesz, és akármilyen áron is, de az elérhetetlen elérhetővé válik.

Felkapta fejét, arca kipirult, barna szeme csillogott. Fekete haját vékony, de nagyon izmos kezével kicsit elsimította. Szabályos arca akkor még fiúsán szép volt, nem olyan férfias, mint most.

— Mikorra vár atyám?

— Van még időnk, uram. Három napot kaptam arra, hogy megtaláljalak, és még az elsőnek sincs vége. Vadászhatnánk. Én is szeretném összemérni az erőmet egy medvével.

— Szó sem lehet róla! Azonnal indulunk Spártába! Lovakat hoztál?

— A hegy aljában legelnek hátasaink, uram — szontyolodott el Kleónnisz. — Kedvenc fekete paripádat hoztam el.

Kleomenész hozzánk fordult.

— Barátaim, én vágtatok haza. Szerezzetek szekeret, és hozzátok a zsákmányt a palotába. Jó lenne, ha kerítenétek még néhány foglyot és fácánt is. Ideje, hogy készüljünk a lakodalomra!

Úgy eltűnt mellőlünk Kleónnisszal együtt, hogy észre sem vettük. Mi csak másnap értünk vissza Spártába.

 

ÖTÖDIK KÖNYV

 

Klearkhosztól a portájuk előtt búcsúztam el. Megígérte, hogy mihelyt leszáll az este, meglátogat minket. Amint becsukódott mögötte az ajtó, ügetésre biztattam a lovaimat, és nemsokára haza is értem. Kiáltásomra mindkét kapuszárnyat kinyitották, és szekeremet máris szolgák hada vette körül. Valamennyi zsákmányunkat a konyhára vitték. A medve bundáját kiakasztották a diófára száradni. Kocsimat és a két pejt az istállószolgákra bíztam, magam pedig megindultam az udvaron át a ház felé. Bepillantottam a földszinti ablakokon. Láttam, hogy terítik a hosszú tölgyfa asztalt az ebédlőcsarnokban, takarítanak a háziszentélyben. A konyhán tízen is dolgoztak a főszakács mellett. Az udvar közepén nyárson sült egy vaddisznó és egy bárány. Minden jel arra vallott, hogy nagy vendégség lesz.

Az ősz hajú, hajlott hátú pohárnok jött velem szembe. Megállítottam.

— Hány vendégre terítetek?

— Negyvenre — válaszolta, és máris elsietett. Pedig kölyökkorom óta ismert, szeretett velem beszélgetni, de most rengeteg dolga volt.

A lépcsőnél kis híján nekem szaladt Heliké. Ezt a karcsú, bronzhajú lányt Tegeában vásárolta a nevelőapám, a királyné szobalánya lett. Magunkkal hoztuk Spártába. Most, hogy összeakadtunk, azonnal átöleltem a derekát. Nyugodtan tehettem, nem voltunk idegenek egymásnak.

— Hol van Kleomenész? — kérdeztem tőle kisvártatva.

— Már felvette a díszruháját. A királynéval beszélget — suttogta. — Egy óra múlva kezdődik a szertartás. A lányok most öltöztetik a menyasszonyt. Szegényke, olyan szomorú! Várj csak! Gyere velem, mutatok valamit!

Kézen fogott, és végighúzott a folyosón, a szolgálók lakrészéig. Kinyitotta az egyik szoba ajtaját.

— Lábujjhegyen gyere be! — súgta.

A kis fülke közepén fabölcsőben csecsemő feküdt. Talán hathónapos lehetett. Mellette térdelt a dajka. A gyerek nemrégiben szophatott, szája szélén még ott volt a tej nyoma. Ahogy ránéztem, rögtön tudtam, kinek a fia. Mintha Ágisz király vonásait láttam volna aprócska arcán. A dajka engedte, hogy egy percig némán nézzük a kisdedet, de aztán félreérthetetlenül az ajtó felé mutatott.

— Milyen szép, és ugye, milyen nyugodt? — sóhajtott Heliké, ahogy visszafelé mentünk. — Azt mondják, Agiátisz inkább választotta volna a halált, mintsem hogy urunk fiának a felesége legyen. De a király megfenyegette, hogy ha nem egyezik bele a házasságba, a szeme láttára kínoztatja halálra a kicsit perzsa hóhéraival, és csak aztán öleti meg őt. Ó, milyen szerencsétlenek vagyunk mi, asszonyok!

A nyakamba borult, és zokogni kezdett. Vigasztaltam volna, de magamnak is elszorult a torkom.

— Jaj! — rázkódott meg hirtelen Heliké. — A királyné agyoncsap, ha most itt talál engem!

Pár szóval megbeszéltük, hogy éjszaka a szobájába megyek, aztán elrohant.

Az új benyomásoktól kissé kábán vonszoltam fel magam a szobámba. Levetettem vadászöltözékemet, az ágyamra feküdtem, beburkolództam a kecskebőr takaróba, és mély álomba zuhantam.

Kleomenész rázott fel egy jó órával később. A legszebb köntösét viselte. A haja frissen volt mosva és bodorítva. Ünnepélyes hangulata ellenére látszott arcán az izgalom.

— Nem is tudtam, hogy itthon vagy már — mondta. Beszámoltam neki arról, hogy mindent elintéztem, amire kért.

Megmagyaráztam, hogy azért nem kerestem meg előbb, mert hallottam, hogy az apjával beszél, és nem akartam zavarni. Végül megkérdeztem tőle:

— Tudod már, hogy miért adja hozzád atyád Agiátiszt?

— Igen. Majd ha lesz néhány nyugodt percünk négyszemközt, elmesélem. Most siess, öltözz át te is, rövidesen kezdődik a szertartás.

— Csak annyit: megmondtad neki, hogy már régen szereted jövendőbeli feleségedet?

— Nem, jobbnak láttam nem említeni. Kapd már össze magad!

Az ablak alatt álló dézsában lemostam testemről az út porát, és átöltöztem díszruhámba. Közben arra gondoltam, milyen ostoba volt az utolsó kérdésem. Leónidasz királynak nyilvánvalóan eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy a fia szerelmes Ágisz király özvegyébe. Akkoriban még nagyon tiszteltem nevelőapámat azokért a jó tulajdonságaiért, amelyeket Kleomenész is örökölt tőle: éles eszéért, határozottságáért, kitartásáért, férfias keménységéért. Tudtam, hogy igen szereti a feleségét, fiait, lányát, és néha olyan érzésem támadt, mintha engem is kedvelne. De régóta sejtettem, és most már tudtam is, hogy ellenségeivel szemben bosszúálló és kegyetlen. Minden bizonnyal valami különleges célja volt ezzel a házassággal, amely Kleomenész számára is lehetett volna kellemetlen kényszer, ha nem imádja amúgy is Agiátiszt.

Rövidesen befejeztem az öltözködést, és lesiettem a szentélybe. A Héra-oltár előtt ott volt már az egész család. Először Kleomenész öccsét, Eukleidászt vettem észre, aki édesanyja mellett állt. Leónidasz király megrovó pillantást vetett rám: hogy mertem őket ennyire megvárakoztatni? Kleomenész észre sem vette, hogy beléptem az ajtón. Agiátiszt nézte. Én is rápillantottam a menyasszonyra, és le sem tudtam venni többé róla a szememet. Mindig is nagyon tetszett nekem, de mert nem voltam belé szerelmes, bizonyos, hogy többet és mást láttam rajta, mint Kleomenész.

Hátraszegett fejjel, semmibe meredő szemmel állt ott Agiátisz, mintha azonosítaná magát azzal a fácánnal, amelynek a torkát az oltár előtt készült elvágni a király. Alakja, hattyúnyaka éppen olyan szép volt, mint néhány évvel korábban, de arcának színe fehérebb az oltár márványánál is. Még az ajkaiból is kifutott a vér.

Visszaemlékeztem arra a napra, amikor Kleomenésszel láttuk őt és két barátnőjét kilépni a házuk kapuján. Akkor Agiátisz arca halványpiros volt, és sugárzott róla az életkedv. Az egyik lány valami tréfásat mondhatott neki, és felcsendült rá vidám kacagása. Kleomenész a találkozás után napokig mondogatta nekem, hogy megőrül Agiátisz mosolyáért, arcán a két gödröcskéért. Ott, a szentélyben, amíg Kleomenész házassági szertartása folyt, arra gondoltam: vajon fogja-e még valaha is Kleomenész vagy bárki más nevetni látni Agiátiszt?

… Sok év telt el Kleomenész lakodalma óta. Voltak idők, amikor naponta láttam őt együtt Agiátisszal. Megfordultam a társaságukban egyedül is, feleségemmel, Timaiával is. Láttam őket gyerekeikkel játszani, bizalommal és szeretettel egymáshoz simulni. Láttam Agiátisz halvány arcán rózsákat, és nagy ritkán még egy-egy mosoly is végigfutott rajta. Ilyenkor előtűntek azok a bizonyos gödröcskék. De azt hiszem, ez a szelíd, kedves asszony igazán vidám nem volt soha többé. Mindig megült a szemében valami szomorúság. Igen, Kleomenész meg tudta magát szerettetni Agiátisszal, hisz mindenkit el tudott bájolni, akit akart. De a kacagást még ő sem tudta visszavarázsolni felesége ajkára…

A szertartás néhány perc múlva véget ért. Sorra érkeztek a vendégek. Különös lakodalom volt ez. A ház kapuja előtt zsoldosok álltak, és mindenkit alaposan ellenőriztek, mielőtt beengedték volna. Kleónnisz kezében volt egy lista, és ha valaki megérkezett, jelet rótt a neve mellé.

A nagyterem, ahol a lakomát adta a király, keleties pompával volt feldíszítve. A falakon és az oszlopokon elhelyezett olajlámpások jól megvilágították a hatalmas tölgyfa asztalt, az arannyal átszőtt brokátterítőt, az ezüsttányérokat, a Perzsiából származó aranykelyheket. Az asztal körül puha pamlagok álltak.

Nevelőapám a terem ajtajában fogadta a vendégeket, és ősi szokás szerint ő mutatta meg mindenkinek a helyét. Ő maga természetesen az asztalfőn ült, mellette Krateszikleia királyné, a jobbján Kleomenész és Agiátisz.

Feltűnt nekem, milyen kevés a vendégek között az asszony, és hogy a férfiak között is alig van fiatal. Először arra gondoltam, hogy a meghívottak ezekben a bizonytalan időkben nem merték az utcára kivinni családjuk nőtagjait. Aztán eszembe jutott, mindenfelé őrjáratok cirkálnak, azzal a paranccsal, hogy különösen ügyeljenek a király barátainak a házára. Klearkhosz világította meg előttem a rejtélyt.

— Itt van az egész Vének Tanácsa! — súgta a fülembe. — Apám mondta, hogy csak őket és az ephoroszokat hívta meg a király, Kleomenész pedig kettőnkön kívül nem szólt senkinek.

— A szüleid hol maradnak? — kérdeztem tőle.

— Bizonyára mindjárt itt lesznek. Anyám nagyon soká szokott elkészülni az öltözködésével. Én nem győztem kivárni. Tudod, hogy apám lett az ephoroszok új elnöke?

— Nem hallottam!

Ebben a pillanatban léptek be az ajtón Klearkhosz szülei. Alig ismertem rájuk. Mandrokleidász Tegeában kedves, vonzó, közvetlen modorú ember volt, aki vidámságával még velünk is elfeledtette a száműzetés keserveit. Most gőgösen, kifürkészhetetlen arccal vonult végig az asztal mellett. Szakállát és haját göndörre bodoríttatta, bíbor selyemből készült spártai köpenyt viselt. Feleségének érdemes volt sokáig öltöznie. Legalább húsz évet fiatalodott. Szokott szerény bája helyett viszont istennői büszkeséget öltött magára.

A király üdvözölte Mandrokleidászt és asszonyát, majd a velünk szemben lévő üres helyekre mutatott.

— Ide üljetek, legfőbb segítőtársaim és jövendőbeli támaszaim mellé!

Jól megnéztem magamnak azt a két férfit, akik a király szavai után mosolyogva ráztak kezet Mandrokleidásszal. Mindketten harmincadik életévük körüljárhattak, de külsőre nagyon különböztek egymástól. Az egyik óriási termetű, bikanyakú férfi volt, a másik karcsú, elegáns, sovány arcú, jóképű.

— Kik ezek? — kérdeztem Klearkhoszt, akinek jól értesültségét az előbb már tapasztalhattam.

— Az a bika Damokharész, a másik, a sima képű pedig Ampharész. Most lettek ephoroszok. Ágisz király hívei voltak, de később a mi oldalunkra álltak. Ők csalták ki Ágiszt a templomból, ahová menekült, ők fogatták el és vitették a börtönbe. Maguk is tagjai voltak a bíróságnak, amely halálra ítélte őt.

— Apád is jelen volt Ágisz kivégzésénél?

— Nem. Amikor mi felmentünk a hegyekbe, szüleim a birtokunkra siettek, hogy lássák, milyen állapotban vannak a földek és a ház két év után. Tegnapelőtt tértek csak haza, és tegnap kapta meg apám a királytól a kinevezését. Sokáig habozott, de aztán elfogadta.

A király háromszor összeütötte a tenyerét. A szolgák serege bevonult a nagy tálakkal. Fácánleves, báránysült volt a fogások rendje, majd nagy üdvrivalgás közepette hozta be egy hatalmas ezüsttálon öt erős legény az est fénypontját: a ropogósra sült vaddisznót.

Nagyon éhes voltam már, jóízűen ettem. Megállapíthattam, hogy a konyha kitett magáért. Amikor végre jóllaktam, hátradőltem a pamlagon. Agiátiszra esett a pillantásom. Szoborszerű merevsége egy cseppet sem engedett, csak keble enyhe hullámzásáról lehetett észrevenni, hogy egyáltalán lélegzik. A tányérjához hozzá sem nyúlt. Ránéztem Kleomenész terítékére. Ő is keveset evett.

A vadkan felszeletelése után töltötték meg először a szolgák a kelyheket. A király felállt, a fiára nézett.

— Az ifjú párra! — kiáltotta.

— Éljenek sokáig! — bömbölték a vendégek. Aztán Ampharész ugrott fel, oly hevesen, hogy kilöttyent serlegéből a bor.

— Barátaim! — kezdte szónoklatát. — Esküvői lakomára jöttünk össze, de én most nem az új házasokra emelem poharam. Itt, mellettem ül az asztalfőn Leónidasz király, akit éppen oly joggal nevezhetünk Spárta megmentőjének, mint híres ősét, a thermopülai hőst. A mi Leónidaszunk a káosztól, a pusztulástól mentette meg városunkat. Örökre ártalmatlanná tette az áruló Ágiszt, aki idegeneknek akarta adni földjeinket, a spártai polgárok jogos tulajdonát, és aki elűzte városunkból azt a Herakleidát, aki a legméltóbb Lakedaimón trónjára: a mi Leónidaszunkat! De ő most végre visszatért, nem hagy el minket többé. Őrködni fog ősi törvényeinken, elpusztít minden rendbontót. Mondjátok hát velem: éljen Leónidasz király!

Dörgő éljenzéstől visszhangzóit a terem. Mindenki felugrott, magasba emelte serlegét. Oldalra pillantottam, és észrevettem, hogy Agiátisz félig fekve a pamlagon maradt. Úgy láttam, hogy nincs egészen magánál.

Megböktem Kleomenészt, és a felesége felé intettem. Rögtön tudta, mit kell tennie. Leült Agiátisz mellé, és megszorította a kezét.

— Menjünk innen! — súgta a fülébe.

Rádöbbent, hogy Agiátisz a gyöngeségtől mozdulni sem tud. Felsegítette, és csöndben kivezette a teremből. A vendégek tovább ünnepelték a királyt. Ő ajkán kevély mosollyal köszönte meg a hízelgőjelzőket. Szerencsére senkinek sem jutott eszébe, hogy a vendégeknek az ősi szokások értelmében a nászszobáig kellene kísérniük az ifjú párt.

Máig is szentül hiszem, Kleomenész azzal nyerte meg először Agiátiszt, hogy elvitte őt erről a vacsoráról. Idejében távoztak, a későbbieket az asszony valószínűleg nem tudta volna már elviselni. Nemsokára felment aludni a királyné és Klearkhosz anyja is. Tudták, hogy az ivászat reggelig fog tartani, és nem akartak együtt maradni annyi részeg férfival.

Bár nem kortyolgattam oly sokat, mint a többiek, mégis kezdtem érezni a bor hatását. A vendégek egyre jobban megittasodtak. Volt, aki győzelmi indulókat énekelt, mások igyekeztek túlkiabálni az éneklőket. A zaj kibírhatatlanná vált. Klearkhosszal próbáltam beszélgetni. Szívesen felidéztem volna vadászatunk legérdekesebb epizódjait. Ő azonban nem figyelt rám, szakadatlanul nyakalta a hegy levét. Ekkor kezdtem fülelni arra a társalgásra, amelyet Damokharész és Ampharész folytatott velem szemben. Kapatosak voltak mind a ketten, szavaik egymásba botlottak, és fuldokoltak a kacagástól.

Hahotázva idézgették fel, hogyan csalták ki Ágisz királyt a templomból naplementekor, azzal az ürüggyel, hogy fürödni viszik, miként várta őket a tónál Kleónnisz tíz zsoldossal, hogyan gyömöszölték Spárta királyát egy zsákba, vitték a börtönbe, majd köttették fel tízperces bírósági tárgyalás után. Nem is annyira a történet kavarta fel a gyomromat, mint a mód, ahogyan előadták.

A király is fölfigyelt szavaikra, letette a kelyhét, feléjük fordult, és döcögve nevetni kezdett. Bajusza alól kivillantak sárga szemfogai.

— És miről beszéltél Ágisz anyjával a börtön előtt, Ampharész?

— Az volt a legpompásabb, királyom — vihogott részegen Ampharész. — Amikor Ágisz anyja és nagyanyja megérkeztek a tömlöc elé vagy száz fáklyás hívük kíséretében, te, király, rögtön a zsoldosaiddal akartál közéjük vágatni. De emlékezz, én engedélyt kértem, hogy beszélhessek velük! Kimentem a kapu elé. Ágisz anyja térdre borult előttem, és könyörgött, hadd jöhessen be a fiához. Én azt válaszoltam, jöjjön! Kérdezte, hozhatja-e édesanyját is. Hozhatja hát! Szólni akartak Ágisszal, hát néhány perc múlva megtehették — odalent az alvilágban!

— Királyom — szólt közbe Damokharész, letörölve a nevetéstől csörgő könnyeit —, miért nem bíztad Ampharészre a tömeg feloszlatását? Ő egyenként behozta volna az egész bandát az akasztófa alá!

Leónidasz mosolyogva bólogatott.

— Igazad van, de úgy talán kissé soká tartott volna a ceremónia. Az én Kleónniszom zsoldosai hamarább végeztek. Negyedóra múlva üres volt az utca. Így is jutott elég munka a hóhéroknak. Talán még túl sokat is megöltünk. Az egész várost mégsem koncolhatjuk fel, mert akkor kin fogunk uralkodni?

— Ó, dicső Kleónnisz! — kiáltott akadozó nyelvvel Damokharész.

— Ha polgár lenne, megszorítanám a kezét. Az ő segítsége nélkül nem is tudnánk rendet tartani a városban. Hol van most?

— Fontos feladattal bíztam meg — felelte titokzatosan a király.

— Egyébként az a szándékom, hogy őt nevezem ki zsoldosseregünk vezérének.

Ampharész döbbenten nézett a királyra. — Egy felszabadított helótát?

A király legyintett.

— Majd megbeszéljük, ha józanabbak lesztek. Most igyunk!

— Rosszul vagyok! — hallottam magam mellett Klearkhosz suttogását. Az arca halottfehér volt, homlokán gyöngyözött a verejték. Láthatólag túl sokat nyakalt a nehéz borból. Engedélyt kértem a királytól, hogy kikísérjem, majd felrángattam a pamlagról, és félig cipelve, félig támogatva kivittem őt az udvarba, a hátsó falhoz. Rövidesen mindaz, amit Klearkhosz megevett és megivott a lakomán, az anyaföldet gazdagította.

Felcipeltem a szobámba, lefektettem a pamlagomra, betakartam, majd kimentem, és leszaladtam a lépcsőn. Jól hallottam a részeg ordítozást a csarnokból, de már nem volt szándékom oda visszamenni.

Amint áthaladtam az udvaron a szolgálók szobái felé, hirtelen megpillantottam nevelőapámat a nyitott kapu közelében. El akartam surranni mellette, de ő sasszemével azonnal észrevett. Magához intett, és olyat tett, amit csak nagyon ritkán: átölelte a vállamat. Éreztem, hogy remeg a keze. Nem tudtam elképzelni, miért.

Egyszerre csak kocsikerekek csikorgását hallottam, majd egymást követve hat pányvával borított szekér jött be az udvarra. Mindegyiket négy lovas katona kísérte, a csapatot Kleónnisz vezette.

— Nézd - mondta a király olyan izgatottan, ahogy még soha nem hallottam beszélni —, itt vannak az Eurüpontidák kincsei és Agiátisz öröksége! Törvényesen jutottam hozzá, hiszen Ágisz özvegye fiam hitvese lett, és kölykével együtt az én házamban él. Az istenek meghallgattak. Nemhiába tengődtem két évig száműzetésben. Az enyém Spárta mindkét királyi családjának a vagyona! Mi lettünk a leggazdagabbak a városban!

A szolgák megkezdték a zsákok lerakodását. A király elengedte a vállamat, kibontotta az egyik zsákot, és kiszedett belőle egy gyönyörű, piros és zöld kövekkel kivert karkötőt. Szinte eszelős örömmel nézte.

Néhány másodpercig döbbenten álltam. Ezért kényszerítette a király a fiához Agiátiszt. Ezért hagyta életben. Most már értettem mindent.

Hangulatom egyre nyomottabbá vált. Lidércnyomásként nehezedett rám a ledobott zsákok fémes csörrenése a földön és a vendégek üvöltése a csarnokban. Menekülni akartam mindkettő elől. A rablányok lakrésze felé surrantam. Tudtam, hogy Heliké szobájának ajtaját kissé nyitva találom, hogy vár engem.

 

HATODIK KÖNYV

 

Egy héttel az esküvő után nyílt először alkalmam arra, hogy négyszemközt beszéljek Kleomenésszel.

A király megbízta őt és Kleónniszt, hogy keressenek jól védhető pontokat a határ közelében, a tegeai és a megalapolisi utak mentén. Attól tartott ugyanis, hogy a bosszúja elől szerencsésen idegenbe menekült spártaiak szövetségre lépnek valamely velünk ellenséges várossal, és annak seregével együtt betörnek Lakóniába. Kleomenész megkért, hogy menjek vele, és készítsek rajzokat a kijelölendő helyekről. Nagyon szerettem rajzolni, már csak ezért is szívesen csatlakoztam hozzá.

A tegeai út mentén a szellásziai szorosban sikerült megerősíthető terepet találnunk. Ha ott sáncot emelünk, és a közelben csapatokat állomásoztatunk, akkor Tegea irányából a legerősebb ellenség sem képes megközelíteni Spártát.

Egész napos barangolás után vertünk sátrat a szellásziai völgyben. A kísérő zsoldosok tüzet raktak, és nagy vaskondérban marhahúst főztek. Kleomenész és én is leültünk közéjük, mert máskülönben megsértettük volna őket. Ettünk-ittunk velük, és énekeltük vérpezsdítő harci dalaikat.

Amikor a tűz már kihunyóban volt, mindnyájan nyugovóra tértünk. Külön sátrat csak Kleónnisz kapott, én Kleomenésszel aludtam. De azon az éjszakán nemigen jött álom a szemünkre. Mindketten napok óta vártuk az alkalmat, hogy végre beszélgethessünk.

Lassan lement a hold. A sötétség úrrá lett a völgyben. Csak a tábortűz helyén hunyorgott még vörösen a parázs.

Csendes, meleg éjszaka volt, szellő sem rezdült. Kleomenész szótlanul ült mellettem a sátor bejáratánál. Hallottam a lélegzetvételét. Bár nyilvánvalóan sok mindent akart nekem mondani, úgy tűnt, nehezére esik a beszéd.

— Xenarész — suttogta végül —, rettenetes csapdában vagyok! Tudnál nekem tanácsot adni?

— Kleomenész, drága barátom! Mindent megteszek érted, ami tőlem telik.

— Amikor a szobánkban találkoztunk a lakodalom előtt, azt kérdezted, mit mondott atyám a házasságomról. Nos, amint hazaérkeztem a Taigetoszról, ő máris hívatott. Legkomorabb pillantását vetette rám, majd rákezdte:

“Fiam, meg kell nősülnöd. Azért ilyen hirtelen, mert nem akármilyen frigy lesz ez. A börtönből hoztam neked feleséget, özvegyét annak az ostoba Ágisznak, akit tegnapelőtt felköttettem. Őt hagytuk egyedül életben ebből az átkozott családból. Pedig ő is halált érdemelt volna, egy követ fújt a férjével. A bíróságnak bőségesen voltak erre bizonyítékai. Mégis úgy döntöttem, hogy megkegyelmezek neki, és a te asszonyoddá teszem. Vele együtt ugyanis a házunkba kerül így csecsszopó gyermeke is, Ágisztól való kölyke, és így törvényesen tehetjük rá a kezünket az Eurüpontidák egész vagyonára. Sem most, sem a jövőben nem vádolhat minket senki ezért a tettünkért! El kell venned őt, fiam. Nagyon szép nő, kellemesen eltöltheted vele az idődet néhány hónapig.”

Xenarész, te tudod, hogy mily régóta imádom Agiátiszt. De atyám nem is sejtette, hogy szavaival a legszentebb érzelmeimbe gázol. Olyan volt, mintha kétfelé szakítottak volna. Atyám meggyalázta a szerelmemet. Visszafojtott indulatom feltűnt neki, de félremagyarázta.

“Jól tudom, fiam, hogy gyűlölöd mindazokat, akik ellenem törtek, és hogy nem szívesen veszed feleségül halálos ellenségem özvegyét. De nem kell aggódnod, nem sokáig maradsz a házasság jármában. Amint visszatértek a dolgok a régi kerékvágásba, szép csendben eltesszük a láb alól Agiátiszt is meg a fattyát is.”

— Barátom, mit tegyek? Ismerem apámat. Csakugyan meg fogja ölni Agiátiszt. Nem mondhatom meg neki, hogy szeretem a hitvesemet. Lehet, hogy akkor életben hagyná, de az is lehetséges, hogy még hamarább végezne vele, nehogy engem is megfertőzzön Ágisz eszméivel!

Megragadta a karomat. Keze remegett, tenyere nedves volt. Fájt látnom a vergődését.

Gondolkodtam, mit is mondhatnék neki. Ki védhetne meg Agiátiszt a király gyűlöletétől és bosszújától? Leónidasznak Spártában akkoriban nem parancsolt senki — csak az istenek.

Vagy mégis? Hirtelen megjelent előttem nevelőanyám rideg, szigorú arca.

— Kleomenész! Beszélned kell anyáddal!

— Anyámmal? — kérdezte hökkenten.

— Te vagy a kedvence. Megmondod neki, hogy szereted Agiátiszt. Ő segíteni fog.

Szomorúan legyintett.

— Ha atyám egyszer valamit elhatározott…

— Odahaza semmiben sem dönt anyád nélkül. Azt hiszem, anyád az egyetlen lény a földön, akitől tart valamelyest. És ha ő megértené, hogy Agiátisz kedves neked, úgy fogná fel, hogy rajta keresztül téged bántanak. Azt pedig semmiképpen nem engedné meg.

Látva, hogy Kleomenész még mindig kételkedik, hozzátettem: — Meg kell próbálnod. Ez az egyetlen remény. Ha nem teszed meg, Agiátiszodat máris halottnak tekintheted.

Görcsbe húzta testét a fájdalom, de aztán összeszedte magát, és így szólt:

— Igazad van. Anyám talán segíthet. Elmondok neki mindent. Pár percig egyikünk sem szólalt meg. Hallgattuk a közeli patak csobogását, a tücskök ciripelését. Az egyedüli zavaró hang az éjben a zsoldosok horkolása volt. Aztán Kleomenész ismét beszélni kezdett:

— Mondd, biztos vagy te abban, hogy valóban olyan rosszat akart Ágisz és mindazok, akiknek vele együtt meg kellett halniuk?

— Nehezet kérdezel — feleltem óvatosan. — Te hogyan gondolkodói erről?

— Agiátisszal szüntelenül vitatkozunk. Szegény! Szörnyű lehet neki. Amikor csak együtt vagyunk, vagy sír, vagy Ágiszról mesél.

Megkérdeztem azt, amire a legkíváncsibb voltam:

— Boldog vagy Agiátisszal? Mert én…

Nem fejeztem be a mondatot, pedig nagyon a nyelvem hegyén volt: nem tudom elképzelni, hogy egy házasságba kényszerített asszony örömet nyújthasson a férjének, de féltem, hogy megsértem őt.

— Nincs okom panaszra, boldog vagyok — felelte barátom gondolkodás nélkül. — Azt mondja, hogy mióta nálunk él, csak bennem bízik meg, hiszen csak én védhetem meg őt és a kisfia életét. Nem is sejti, hogy milyen tehetetlen vagyok.

Kleomenész sóhajtott.

— Minden erejével arról akar meggyőzni, hogy a meggyilkoltaknak volt igazuk és nem atyámnak. Félek, hogy előbb vagy utóbb meg fog győzni.

— Hogyan bizonyítja ezt?

— Figyelj az érveire. Atyám azzal vádolta Ágiszt, hogy a kettős királyságot akarta megszüntetni és egyedül uralkodni Spártában, ehhez kellett volna neki az új birtokosokból álló sereg. Agiátisz szerint viszont atyám azzal vádolja őket, amit végül is ő maga tett meg: zsoldosokkal jött haza, bosszút állt ellenségein, kiirtotta a másik királyi családot, és most ő az egyeduralkodó Spártában.

— Nehezen tagadhatnánk, hogy szavaiban van igazság. De ez még nem jelenti azt, hogy Ágisz nem törekedett valami hasonlóra.

— Azt is kérdezte tőlem: képes vagyok elhinni, hogy ő ilyen aljas terv végrehajtásában támogatta volna Ágiszt? Keserves vele vitatkozni. Minden keményebb érvre könnyekkel válaszol. Megértem őt, rettenetes lehet neki. Éjszaka alig hunyja le a szemét. Ha mégis elalszik, rémeket lát, sikoltozik álmában, fel kell ébresztenem. Néha arra gondolok: hátha őt is megtévesztette a férje? Vagy esetleg ő próbál engem becsapni? De mindez lehetetlen. Ő olyan okos és jó! És mondott valamit, ami tagadhatatlanul igaz: Ágisz kezében tartotta édesapám életét, és mégsem ölte őt meg.

— Mi lehetett tehát a céljuk?

— Agiátisz azt mondja, hogy a kevesek fényűzése és a sokak nyomora helyett a régi idők Lakedaimónjának rendjét szerették volna visszaállítani. Alig százhetven éve még minden polgárnak azonos nagyságú földje volt Spártában, és közülük senki nem éhezett. Agiátisz szerint azért nem tudjuk magunkat megvédeni ellenségeinkkel szemben, mert senki nem törődik a közügyekkel. És…

— Folytasd!

— Emlékszel, milyen szép regéket mesélt a tanítónk a régi Lakedaimón dicsőségéről? Annak idején a spártai katona volt a legvitézebb harcos egész Hellaszban. Karjának, fegyverének erejét a leggazdagabb városok is rettegték. De akkor még egyenlőség volt a polgárok között, nem voltak nyomorgók és dúskálkodók! Most apám erődítményeket építtet a határon. Hogyan is szólt a régi mondás? “Spárta falai a katonái, és határai ott vannak, ameddig a hopliták kardja hegye elér!”

— De régen is volt az már! Elmúltak a dicső idők. Hányszor és hányfajta ellenség pusztított csak a legutóbbi évtizedben Lakóniában!

— Én már kora gyerekkorom óta hadvezéri dicsőségről álmodom. Szeretnék méltó utóda lenni nagy őseimnek. Olykor azon töprengek: hátha Ágisz eszméinek valóra váltása hozzásegítene ehhez! És ami a legfontosabb talán: Agiátisz is csak akkor szeretne engem igazán, ha mindenben mellette állnék.

— Csendesebben beszélj! A városban ilyen szavakért emberek halnak meg. Téged ez a veszély nem fenyeget, de csak nem akarsz szembeszállni atyáddal?

— Zeusz óvjon ettől! Nem is lennék képes erre, hiszen az ő vére vagyok. De ha a sors úgy hozza, egy napon trónra kerülök. Ha akkor változtatni akarnék Spárta alkotmányán, számíthatok rád?

— Barátod vagyok, és a legrégibb híved. Abban nem tudnék dönteni, Ágisznak igaza volt-e vagy sem, de ami napjainkban Spártában történik, viszolygást kelt bennem. Ha király leszel, mindenben segítelek.

Kezet szorítottunk.

— Rajtad és a feleségemen kívül senki nem tudhatja, hogy ilyen gondolatok motoszkálnak a fejemben — tette még hozzá Kleomenész. — Ha ez kiderülne, Agiátisz még nagyobb veszélybe kerülne!

— Hallgatok, mint a sír. De ne felejts el beszélni anyáddal!

— Feltétlenül szólok vele. Reszketek Agiátisz életéért. De holnap reggel korán kell indulnunk, gyújtsunk erőt még. Jó éjszakát!

 

HETEDIK KÖNYV

 

Másnap kora hajnalban a megalopoliszi úton indultunk el. Délben már a Taigetosz gerincén voltunk, és találtunk is egy megerősítésre alkalmas hegyormot az országút felett. Egyébként a Taigetosz, ez a magas, sziklás hegység maga is természetes védelmi rendszer. Megalopolisz felől még sohasem érte támadás Spártát, pedig ez a város ősi ellenségünk.

Feladatunkat elvégezve, hazafelé fordítottuk lovaink fejét. Alkonyatkor már otthon is voltunk. Még arra sem volt időnk, hogy lemosdjunk, máris hívatott minket a király. Meghallgatta beszámolónkat. Elégedetten nézegette a rajzokat, melyeket a szellásziai szorosban és a Tajgetoszon készítettem. Megdicsért minket, és azonnal kiadta a parancsot Kleónnisznak, állíttassa fel a kijelölt helyeken a sáncokat.

Nevelőapám előrelátása bölcsnek bizonyult. Alig három hónappal később az aitóliai szövetség csapatai betörtek Lakóniába Tegea felől. Felégettek néhány falut, de mihelyt meglátták Szellászia előtt a fasáncokat és mögöttük a zsoldosok falanxát, visszavonultak. Nem lehetett biztosan tudni, voltak-e közöttük száműzöttek, de ezt valószínűvé tette, hogy ellenség nagyon jól ismerte a terepet, és tudta, hogy ha a szellásziai szorost védik, akkor onnan lehetetlen Spártát megközelíteni.

A hazaérkezésünk utáni napokban alig láttam Kleomenészt. Többnyire a felesége szobájában tartózkodott. Egyik nap mégis bejött hozzám, éppen amikor visszatértem szokott délutáni sétámról. Örömmel mesélte: sikerült anyjával beszélnie. Elmondta neki, hogy szereti Agiátiszt, és félti az életét, mert a király meg akarja őt ölni. Nevelőanyámat nem tették különösebben boldoggá fia érzelmei, de megígérte neki, hogy Agiátisznak nem eshet bántódása.

Unalmas perceimben — akkoriban sokat unatkoztam, nem is sejtvén, hogy nemsokára vissza fogom kívánni életemnek ezt a nyugalmas időszakát — sokat gondolkodtam Agiátiszról, és mindannyiszor összeszorította szívemet a fájdalmas szánakozás.

Az, hogy kinek volt igaza, Ágisznak vagy nevelőapámnak, másodrendű kérdéssé vált a számomra. Csakis Agiátisz szörnyű sorsa járt az eszemben.

Egy boldog asszonyt börtönbe hurcolnak, szinte a szeme láttára kivégzik a férjét, az ura anyját és nagyanyját, ezután őt magát csecsemő fia életével zsarolva új házasságra kényszerítik, és arra a sorsra kárhoztatják, hogy ott éljen kedvesei hóhérának házában! Hogyan bírhatja ki mindezt? A spártai asszonyok büszkék, és sokan közülük ennél csekélyebb megaláztatás helyett is a halált választották!

Bizonyára a fia miatt ragaszkodott az életéhez, talán azt hiszi, hogy a gyermek elpusztulna nélküle. De az Agiáda-házban mindenkitől rettegnie kell! Ha néha — nagyon ritkán — összetalálkoztam vele a folyosón, mindig mély tisztelettel és a tőlem telhető legnagyobb gyöngédséggel köszöntöttem. Ilyenkor ő kissé behúzta gyönyörű hosszú nyakát, és a sokszor megvert kutya tekintetével nézett rám, aki nem is hiszi el, hogy bot helyett simogatást kap. Mennyire félhetett hát akkor kínzójától, nevelőapámtól, vagy mogorva, zord nevelőanyámtól! A szolgákról pedig nyilván azt gondolta, talán nem is alap nélkül, hogy még ha barátságosak is vele, minden lépését figyelik, és besúgják a királynak vagy a királynénak; ha elejt egy meggondolatlan szót, az végzetes lehet maga és kisfia számára.

Kleomenész ott a szellásziai völgyben azt mondta nekem, hogy Agiátisz kedves hozzá. Miért? Bizonyára ráijesztett a király, hogy ha panasz lesz rá, mint asszonyra, azt a gyermeke sínyli meg. Vagy talán ha már együtt kell élnie Kleomenésszel, megpróbál bízni benne, átformálni őt, meggyőzni Ágisz igazáról? De valahányszor magam elé képzeltem, milyen lehet Agiátisznak férje erőszakos halála után a gyilkos fiával hálni, áldozati oltár jelent meg lelki szemem előtt, amelyhez éppen odahurcolnak egy szerencsétlen bárányt.

Meglehet, hogy azért is érintett ennyire érzékenyen Agiátisz sorsa, mert ebben az időben estem először szerelembe. Meghódított Heliké szépsége, finomsága, kedvessége, annyira, hogy egyre ritkábban jártam Klearkhosszal lányok után, pedig azelőtt olyan jó mulatságokat csaptunk együtt! Délutáni sétákra azért továbbra is elmentem vele. Kíváncsi voltam, hogyan élnek az emberek Spártában visszatértünk óta. Sokat nem láthattam, mert a legtöbben félve elkerültek minket, de maga ez a tény is sokat elárult. Az éjszakát viszont úgyszólván mindig Helikével töltöttem. Még ma is magam előtt látom hosszú, aranyba játszó bronzszínű haját, karcsú, izmos márványtestét, kagylópárhoz hasonló formás száját, violakék szemét. Sokszor mesélt nekem a mindig sápadt, szomorú Agiátiszról és egyre bajosabb kisfiáról. Mindig könnyekben úszó szemekkel fejezte be. Ilyenkor összebújtunk, és úgy éreztük: egymásnál találunk menedéket az élet kegyetlensége elől.

Kérdezgette tőlem, mit tennék, ha elveszíteném. Kinevettem, azt mondtam, rémeket lát. Álmomban sem gondoltam, hogy ez nem is olyan sokára meg fog történni és milyen szörnyű módon!

Itt kell elmondanom, hogy jóval később megtudtam: nemcsak keserű percei voltak Agiátisznak akkoriban.

Mint jól tudod, édes fiam, anyád, az én szeretett Timaiám, Agiátisz unokahúga. Mióta összeházasodtunk, gyakran előfordult, hogy négyesben töltöttük az estét Kleomenészékkel. Én Agiátisz teljes bizalmát élveztem azóta, hogy sikerült egy kedves emberének az életét megmentenem. Erről majd a maga helyén mesélek. Mégis, bár a házasságom idején Leónidasz király már régen nem élt, Agiátiszban a legfesztelenebb társaságban is mindig maradt valami félénkség, visszafogottság. Még Timaia vidámsága sem tudta őt teljesen magával ragadni.

Egy alkalommal — nem sokkal azután, hogy elbántunk az ephoroszokkal, és felosztottuk a földeket — nagy lakomát rendezett Kleomenész. Úgy esett, hogy a terem egyik sarkában kettesben maradtunk Agiátisszal. Ültünk a pamlagon, beszélgettünk. Előttünk az asztalon ott álltak a borral telt dísztelen agyagkancsók. (A ház ezüst és aranykelyhei csaknem mind az állami kincstárba kerültek.) Én kissé már kapatos voltam. Eszembe jutottak a régi idők aranytálakkal, bikafejű perzsa serlegekkel megrakott asztalai, és egyszerre csak kiszaladt a számon:

— Ha Leónidasz király ezt látná!

Agiátisz csaknem boldog arca halálra sápadt, szeme nedves lett, keze reszketni kezdett. Leggyengédebb szavaimmal is alig tudtam megnyugtatni. Szörnyen haragudtam magamra, miért említettem ezt a számára oly rettenetes nevet.

Ivott néhány korty bort, pedig úgyszólván sohasem szokott.

— Hogy mit éltem én át akkor…

Felbátorított, hogy beszélni kezdett. Máskor olyan tartózkodó, zárkózott volt. Megkérdeztem tőle azt, ami a legjobban érdekelt, és amire rajta kívül senki más nem tudott volna válaszolni.

— Királynőm, te most már nem vagy boldogtalan. Férjed, az én legjobb barátom, szeret téged, és ő lett az, aki Ágisz eszméit megvalósította. De mondd: hogyan bírtad ki azt az időt, amíg Leónidasz király élt? Hogyan voltál képes egy házban lakni első férjed gyilkosával és együtt hálni az ő fiával? Mi adta neked az erőt az életben maradáshoz?

Halvány mosoly futott át Agiátisz arcán.

— Nem értetted? Pedig nagyon egyszerű. Elmondom neked, csak kérlek, ne szólj róla Kleomenésznek.

Megígértem.

— Soha senki azelőtt nem volt rám olyan varázsos hatással, mint Kleomenész, és senki nem okozott nekem annyi gyönyörűséget az ágyban. Még szegény Ágisz sem. Nem is sejtheted, milyen borzasztó volt ez: szeretni a gyűlölt hóhér fiát! De láttam, hogy ő is szenvedélyesen szeret, és hogy okos, hogy fogékony. Támaszom volt ebben a rettenetes házban, az egyetlen ember, akiben bízhattam. Ezért is próbáltam vele elfogadtatni Ágisz eszméit. És most úgy látom, érdemes volt tovább élnem, bármilyen megpróbáltatásokkal is járt a kitartásom.

Amikor mindezt elmondta nekem Agiátisz, addigra már sok mindent tapasztaltam az életben, és meg tudtam őt érteni. De annak idején, tizenkilenc éves fejjel még el sem tudtam volna képzelni, milyen mélységei vannak a női léleknek. Agiátisz sorsát borzalmasnak éreztem — mint ahogy alapjában véve az is volt —, és szívemben csendesen lázadozni kezdtem nevelőapám ellen.

 

NYOLCADIK KÖNYV

 

Annak az évnek a nyarán töltöttem be huszadik évemet. Nagykorú lettem, és ez fordulópont volt életemben.

Egy reggel hívatott a király. Kissé bágyadtan léptem be szobájába. Akkoriban teljesen elmerültem a szerelemben. Napközben, amíg nem lehettem együtt Helikével, mind csak az est leszálltát vártam, a pillanatot, amikor végre besurranhatok hozzá.

A király ébenfa asztalkájánál ült. Éppen egy jelentést olvasott. Letette, hosszú, átható pillantást vetett rám, majd megszólalt:

— Fiam, tizennégy éve már, hogy elhatároztam: spártai polgárt nevelünk belőled. Felnőtt ember lettél. Hányattatásaink ugye megakadályoztak abban, hogy befejezd tanulmányaidat, az iskola mégis használt neked. Izmos, derék ifjúvá nőttél fel. Eljött az ideje, hogy megkezdd katonai szolgálatodat. Beszéltem a városi őrség parancsnokával, holnap reggel bevonulsz a krüpteiába.

A szívverésem elakadt, elöntött a verejték. A nevelőapám említette szervezetnek félelmetes híre volt. És el kell szakadnom Helikétől! Vonásaim elárulhatták, hogy nem örülök. A király szeme villámokat szórt.

— Meg sem köszönöd, hogy így gondoskodom rólad? Éppen elég ideig voltál ingyenélő az udvarunkban!

Azt hiszem, kinyögtem valami “köszönöm”-félét. Nagyon féltem nevelőapámtól, és nem mertem vele ellenkezni.

— Azért mondom! Egy napod van a felkészülésre. Holnap reggel első őrségváltásnál jelentkezned kell szolgálati helyeden. Most elmehetsz.

Nem is tudom, hogyan jutottam ki az ajtón. Amint éppen botorkáltam a folyosón, szinte belebotlottam Kleomenészbe.

— Mi történt veled, Xenarész?

— Beszélnünk kell!

Benyitottunk hajdani közös szobánkba, amelyben már hónapok óta alig aludt bármelyikünk is. Elmeséltem neki mindent. Azt reméltem, felháborodik, és megkérhetem: álljon ki értem apjánál, és intézze el, hogy a házban maradhassak. De ő hosszasan gondolkodott, majd így szólt:

— A krüpteiába kerülsz? Ez nagyon jó! Mindig is kíváncsi voltam, milyen ez a szervezet belülről. Ha sokra viszed ott, hasznomra lehetsz. Igyekezz előrejutni a szolgálatban.

Nem volt tehát mentség. Kleomenész is azt akarta, hogy menjek. Az ő kedvéért pedig föltétlenül meg kellett ezt tennem. Egyébként is az a mód, ahogy a király ingyenélésemet említette, világossá tette előttem, milyen kényes a helyzetem az Agiáda-házban.

Nehéz volt a búcsú Helikétől, pedig ő igyekezett erős maradni. Sírását elfojtva, még ő vigasztalt: azt mondta, nem leszünk távol egymástól, bizonyára gyakran hazaszökhetek hozzá. Sajnos igencsak tévedett. Mi eddig mindig csak éjszaka találkoztunk, hiszen ő nappal dolgozott, és igaz ugyan, hogy némiképp kivételezett helyzetben volt, lévén a királyné öltöztetőnője és bizalmas szobalánya, de tennivalója bőven akadt. Nem is merte volna nevelőanyám haragját magára vonni azzal, hogy dologidőben velem édeleg. A krüpteiában pedig, nem is beszélve arról, hogy az újoncokat az első néhány hónapban egyáltalán nem engedték ki, a szolgálati idő java része éjszakára esett.

Ez a szervezet, amelyben minden spártai ifjúnak szolgálnia kellett néhány évig, a város titkosrendőrségéhez tartozott. Feladata riadalmat keltő, durva megtorlások végrehajtása volt. Áldozatai a lázadás gyanújába keveredett vagy túlságosan szabad szájú, bátor helóták és nem teljes jogú polgárok közül kerültek ki: Gyakran támadott meg a krüpteia olyanokat is, akiknek egyetlen “bűne” társaik előtt élvezett nagy tekintélyük volt. A rajtaütések mindig éjszaka zajlottak le, a letartóztatottat azonnal megölték, méghozzá a többiek megfélemlítését szolgáló, példamutató kegyetlenséggel.

A krüpteia sohasem foglalkozott teljes jogú polgárokkal: azoknak bírósági tárgyalás és, ha főbenjáró ügyben találtattak bűnösnek, könnyű halál járt alkotmányunk értelmében.

Háborúban a krüpteia ifjoncainak hasonló volt a feladata, csak épp idegen földön: gyújtogatás, pusztítás, erőszakos felderítés.

Minderről nem sokat tudtam, amikor szerény cókmókommal átléptem a laktanya kapuját, és jelentkeztem a parancsnoknál. A bronzbarna arcú, vastag ajkú Neon, aki oly híres volt szigorúságáról, bevezetett egy zajos, sötét terembe, és annak legbelső zugára mutatott.

— Ott az újoncok helye. Pakolj le, aztán indulás az udvarra! Kezdődik a reggeli gyakorlat!

Tizenheten voltunk bevonulok. Kerestem a velem egykorú Klearkhoszt. Jó lett volna barátom társasága ezen a nem túl derűs helyen. De nem volt köztünk. Néhány hónappal később, amikor megint találkoztunk, maga mesélte, hogy apja felhasználta ephoroszi hatalmát, hogy mentesítse őt a szolgálattól.

Az udvaron ócska mellpáncélt, sisakot, lábszárvértet öltöttünk. Kezdetét vette a kiképzés. Tisztjeink pattogó vezényszavára elkezdtük a kardvívás, a közelharc, a dárdavetés gyakorlását. Annak idején az iskolában mindezt megtanultuk, de most az igazi háborúra, a falanxharcra készítettek fel minket. Erővel jól bírtam a kiképzést, megálltam a helyemet. Gondjaim másból adódtak.

Hálóhelyünk a laktanyában cudarabb volt, mint az iskola barakkjaiban. Egy nagy terem hideg kőpadlójára szórt szalmán aludtunk. Ablakok csak a bejárat közelében voltak, de mint mindenütt, a jobb fekvőhelyeket itt is a régebben szolgálók birtokolhatták. A fojtogató bűzben még az egész napos fárasztó gyakorlatok után is nehezen jött álom a szememre. Ráadásul éjszakánként sosem volt nyugalom a teremben. Tizenkét, egyenként tíz-tíz főből álló csoportra voltunk felosztva, és gyakran legmélyebb álmomból ébresztett fel a parancsnok ordítása:

— Négyes csoport, fegyverbe! Bevetésre indulj!

Ilyenkor a szakasz vezetője felpattant, és üvöltve szólította az embereit. Azok nagy zajjal felugráltak, beöltöztek, és hangosan beszélgetve tódultak ki az ajtón. Egy másik csoport esetleg egy órával később jött vissza. Megesett olykor, hogy hat bevetés zajlott le egy éjszaka. Ilyenkor aztán azok sem tudtak pihenni, akik otthon maradtak.

Ezenfelül kétóránként volt őrségváltás a kapu előtt. Amíg a kiképzésünk tartott, és nem vehettünk részt a bevetéseken, mindig mi újoncok adtuk az őrséget, és erre gyakran éjszaka került sor.

Egy hónappal bevonulásunk után szétosztottak minket a régiek csapataiba, hogy a veteránoktól tanuljuk meg tennivalóinkat. A hazatérők hangos röhögéssel kísért elbeszéléseikből már addig is sejtettem, hogyan zajlik le egy-egy ilyen “harci feladat” végrehajtása. De képzelőtehetségem gyengének bizonyult. Az első kivonulásomig valahogy még elviseltem mindent, mert ha éppen nyugalom volt, Helikére gondoltam: az ő suttogását hallottam, az ő karjaiba álmodtam magam. De ettől kezdve ezeket a bájos képeket szörnyű látomások űzték el: ordítás, vér, halálra gyötört emberek.

Egy alkalommal például két órával naplemente után indult a szakaszom. Egyedül a vezetőnk, Andronikosz tudta, hová megyünk. A titkos parancsot ő kapta kézhez.

Négy órán át gyalogoltunk a sötétben. Elhagytuk Spárta házait. Az Eurotász folyó völgyébe értünk, sok helyütt térdig érő iszapon gázoltunk keresztül. Szerencsére parancsnokunk tökéletesen ismerte a terepet, különben könnyűszerrel elsüllyedhettünk volna valamelyik dágványban. Végül borsóföldön vágtunk keresztül, majd eltűntünk az aratásra váró gabonában.

— Innen már hangtalanul! — súgta a parancsot Andronikosz. A hold fényében megláttunk egy kunyhót. Ablakai sötétek voltak.

— Alszanak! Sikerrel járunk!

Betörtük a gyenge faajtót, és tíz izmos, állig felfegyverzett ifjúnak valóban sikerült legyűrnie egy fegyvertelen helóta házaspárt. Büszkék lehettünk magunkra! A megkötözött szerencsétlenek kétségbeesett arcát az égő fáklyák fényénél láthattam.

A krüpteia hagyományai szerint a csoport újoncának feladata az őrtállás volt, nehogy a büntetés végrehajtása idején a ház közelébe jöjjön valaki, így szerencsére tevőleges részem nem volt semmiben. A helótáról, akit aznap éjjel megrohantunk, az a szóbeszéd járta, hogy valamikor pénzt kapott Ágisz királytól. Andronikosz bűnéről és a pénz hollétéről faggatta. Azt hiszem, foglyunknak egy drachmája sem volt otthon, és nem is követett el semmit! Hiszen megígérték neki, hogy ha beszél és előadja az ezüstöt, a feleségét elengedik. De ő hallgatott, hiába verték, hiába raktak parazsat a mellére. Még most is látom derék bajtársaim éktelen dühét! Nagyon számítottak arra a pénzre! Hajnalig kínozták a szerencsétlent. Aztán megerőszakolták az asszonyt, majd a férje szeme láttára elvágták a torkát. Komolyan eltöprengtek, mi módon végezzenek a férfival? Végül sikerült eredeti megoldást találniuk. Fejtetőre állították, lábait széthúzták, és csoportunk legerősebb tagja, egy ifjú Héraklész bárdjának nyolc csapásával ágyékától a válláig kettévágta, mint egy disznót. A vallatás és ez a mocskos és undorító munka elhúzódott, már csaknem világos volt, amikor befejezték. A hullákat a kertben álló öreg, vastag derekú fára akasztottuk fel, azután felgyújtottuk a házat, és elindultunk visszafelé. A közeli folyónál társaim lemosták magukról és fegyvereikről az áldozatok vérét. A város határában Andronikosz kiadta az utasítást, hogy énekeljünk. Énekszóval vonultunk be a laktanyába.

Ez az emlék azért él különösen élénken bennem, mert nemrégiben rövid sétát tettem a környéken. Hirtelen ismerőssé vált számomra a táj. Megláttam azt a bizonyos tölgyfát. Méltóságteljesen állt, nem fogott rajta az idő, csak még terebélyesebb lett azóta. Odamentem szétnézni. A viskónak nyoma sem maradt, helyét benőtte a fű. Arra gondoltam, hogy ha ez a helóta még élne, nekem dolgozna, hiszen háza az én mostani birtokomon állt. Talán hűséges szolgám lenne…

Láttam ennél borzalmasabb dolgokat is, de nem akarok írni róluk. Minden bizonnyal az előző sorokat is ki fogom törölni. Nem a Te számodra írtam le ezt az élményt, fiam, hanem engem nyomasztott annyira, hogy legalább a papirusztekercsnek beszélnem kellett róla.

 

KILENCEDIK KÖNYV

 

Nem bírtam volna ki sokáig ezt a szolgálatot. Az iszony, melyet minden kivonulásunkkor éreztem, és a távollét Helikétől majd megőrjített. Csak a belénk nevelt fegyelem tartott vissza egy esetleg végzetes következményekkel járó kitöréstől.

Egy bizonyos délután éppen fegyvereinket tisztítgattuk az udvaron — egy vértnek, sisaknak mindig úgy kellett fénylenie, mint a bronztükörnek —, amikor megjelent köztünk parancsnokunk. Az általában oly hidegvérű embert feltűnően izgatottnak láttuk.

— Figyelem! — kiáltotta kissé érdes hangján. — Negyedórán belül mindenki a szokott helyén álljon, teljes felszerelésben! Ampharész ephorosz jön hozzánk látogatóba.

Nagy kapkodás kezdődött. Aki elkészült fegyverének tisztításával, beöltözött, és rohant a hálóterembe fekhelyét eligazítani, majd ismét ki a szakaszához. Társaim izgatottan suttogtak.

— Ennek is épp most kell idejönnie!

— Szigorú ember! Ha bármi rendetlenséget talál, súlyos büntetést kaphatunk!

— De miért Ampharész jön? Hiszen nekünk Damokharész a főnökünk!

— Talán ő nem ér rá. És különben is: egykutya! Nemsokára felálltak a szakaszok a magas fallal körülvett udvaron, rövid közökre egymástól. Csendes beszélgetést hallottunk a bejárat felől, és egy-két másodperccel később elénk lépett Ampharész ephorosz a parancsnok kíséretében. Gazdagon díszített bíborszínű köntös terült a vállára, nyakán aranyláncot hordott, ujjain gyűrűket viselt. Mindig híres volt választékos öltözködéséről. Katonaszagokhoz szokott orromnak furcsa volt hajának olajillata. Ez a magas, finom modorú, jóképű férfi volt Ágisz király egyik gyilkosa, és abban a pillanatban — ephorosztársaival együtt- élet és halál ura Spártában. Kissé hátravetett fejjel nézett végig rajtunk. Nagy, barna szeme jóindulatot sugárzott.

— Derék legények! — mondta a parancsnoknak. — Mivel foglalkoznak mostanában?

A parancsnok mesélt a krüpteia legutóbbi hőstetteiről, aztán megkérdezte:

— Akarod megtekinteni a gyakorlatokat, uram?

Ampharész nemet intett.

— Vagy szétnézni a hálóhelyükön?

— Nem. Néhány kérdést szeretnék feltenni nekik.

A parancsnok vállat vont.

— Kérlek, uram.

Szemünkbe nézett, és alaposan kieresztette a hangját.

— Az ephorosz úr kérdéseket intéz hozzátok. Félelem nélkül, őszintén feleljetek!

Ampharész elénk állt.

— Fiúk, szívesen szolgáltok?

— Igen, uram! — harsogta százhetven torok.

— Van valamelyikőtöknek panasza?

— Nincs!

Az életösztön vett rá, hogy én is ezt feleljem.

— Nem szeretne valamelyikőtök más feladatot?

Erre felelni ugyanolyan veszélyes volt. De akkor már nem bírtam tovább, jelentkeztem.

Ampharész odalépett hozzám, és végigmért. Felismert.

— Te Xenarész vagy, a király rokona!

— Igen, uram.

— Miért vágyódsz innen máshová?

— Mert torkig vagyok a silány hóhérmunkával! Úgy érzem, többre termettem! — tört ki belőlem.

— Nocsak! — nevette el magát Ampharész. Aztán elkomolyodott. — Kívánságodat tudomásul vettem. Várj türelemmel, amíg nem értesítelek. Más jelentkező nincs?

Mindenki mélyen hallgatott.

Ampharész rövidesen távozott, és a parancsnok odaintett magához.

— Szóval te nem vagy megelégedve? Unatkozol nálunk? Várj csak, majd én gondoskodom a mulatságodról!

Társaim szánakozva néztek végig rajtam.

— Halottnak tekintheted magad!

— Azt képzeled, Ampharész igazán elvisz innen? Ki akarta próbálni, ki elégedetlen. Most ez a vadállat elpusztít téged.

Nemsokára magam is kezdtem belátni, hogy bajtársaimnak igaza van. A következő hetekben, amíg a többiek pihentek, én teljes felszerelésben futottam az udvaron. Étkezéskor csak a felét kaptam szokásos adagomnak, éjszakai őrségeim ideje viszont megduplázódott. Súlyom felét elvesztettem, állandóan végtelen fáradtság nyomasztott. Egy délelőtt elaludtam az őrségen. A parancsnok rázott fel. Azt hittem, itt a vég. De nem így történt.

— Ampharész ephorosz hívat téged, Xenarész — kezdte zavartan. — Mosdj meg, öltözz át, és menj le a konyhára. Kétszeres adagot készíttettem neked.

Úgy faltam, mint egy farkas. Amikor gyűlölt holmijaimat ledobva, khitónt öltve a kapu felé tartottam, kapitányom ismét megállított.

— Ugye nem jelentesz rólam semmi rosszat Ampharésznek? Még kerülhetsz a kezem alá, ajánlatos lesz megőrizned jóindulatomat!

Csodálkozva, szinte álomhoz hasonló révületben mentem végig Spárta utcáin. Néztem a gondtalannak látszó embereket, megfordultam minden fiatal nő után. Elhaladtam a Bronzajtajú Athéné templom előtt, majd átvágtam az árusoktól nyüzsgő piactéren. Az ephoroszok hivatalának kapujában az ajtónállónak megmondtam, ki vagyok, és hogy Ampharész vár. Utasítása lehetett, mert a kacskaringós folyosókon keresztül azonnal bevezetett Ampharész dolgozószobájába. A széles ablakon beáramló napfény megvilágította Ampharész íróasztalát. Tiszteletteljesen köszöntem, és megálltam az ephorosszal szemben, de ő hellyel kínált.

— Ülj le, hiszen, ha minden igaz, otthon vagy.

A szék szélére telepedtem, és felajzottan vártam szavait.

— Bátor, kitartó, értelmes embereket keresek. Merészségedről meggyőződtem, amikor jelentkeztél felszólításomra, és nyilvánvalóan kihívtad magad ellen parancsnokod haragját. Kitartásodat bizonyítja, hogy bár azóta bizonyára meghajszoltak, mégis viszonylag jó állapotban kerültél elém. Értelmességed felől pedig tájékozódtam az iskolában és a királynál. Nevelőid gyors felfogású fiatalembernek írtak le, a király pedig elmondta, hogy Tegeában betéve megtanultad Hellász történetét, Homérosz eposzait, és hogy kitűnően rajzolsz. Ennek külön örültem. A szolgálatban, amit felajánlok neked, nem árt, ha van művészi érzéked. Finom, aprólékos játékokban kell majd részt venned.

— Számomra nagy öröm és megtiszteltetés volna melletted dolgozni, uram. De bocsáss meg, a feladatomról még nem is beszéltél.

— Nos, halljad. Az ephoroszok tanácsa és a király engem bízott meg azzal, hogy felderítsem a peloponnészoszi városok velünk kapcsolatos szándékait és azt is, hogy terveznek-e ellenünk valamit a külföldön élő spártaiak, akik Ágisszal tartottak, de idejében menekülve, elkerülték jól megérdemelt büntetésüket. Ez a tevékenység eddig teljes egészében Damokharész kezében volt, de a jelek szerint korántsem volt eléggé hatékony. Példának okáért arról a pusztító aitóliai betörésről sem értesültünk előre, amelyet mintegy két hónapja tartottak fel csapataink.

— Ott, ahol Kleomenész és én javasoltuk sáncok állítását? — csillant fel a szemem.

— Igen, ott. Királyunk kiváló előrelátással már akkor gondolt egy ilyen támadás lehetőségére, ti pedig valóban kitűnően védhető helyet találtatok. De éppen ez a betörés bizonyítja, hogy mindez nem elegendő. A sáncokat jobban felkészült csapatok legközelebb áttörhetik, különösen ha a terepet jól ismerő spártaiak vezetik őket. Előre kell tudnunk ellenségeink terveit, és ha lehet, meg kell akadályoznunk végrehajtásukat, méghozzá nem háborús eszközökkel. Ehhez viszont rendszeres tevékenységre van szükség, nem pedig ötletszerű, ügyetlen lépésekre, mint eddig történt. Most végre megszervezhetjük külföldi felderítésünket. Ebben szeretném, ha a segítségemre lennél.

Ampharész nem említette akkor, hogy egyik fő feladatunk lesz a menekültek megkeresése és legyilkolása. De még ha mondta volna is, nem volt más választásom: elvállalom ezt a szolgálatot, vagy elpusztulok a krüpteiában.

Hirtelen eszembe jutott, mit mondott Kleomenész bevonulásom előtt. Arra kért, igyekezzek olyan helyre kerülni, ahol később segítségére lehetek. Eddig úgy tűnt, nagyon sokáig nem lesz erre módom. De most kiderült, hogy ostoba és elhamarkodott jelentkezésem Ampharész felszólítására végül is szerencsét hozott nekem.

— Ajánlatodat köszönettel elfogadom — mondtam. Ampharész méltóságteljesen bólintott.

— Nagyon örülök neki. Te a király unokaöccse és nevelt fia vagy. Beszéltem vele rólad. Mindketten úgy véljük, hogy a leckédet a krüpteiában megtanultad, most már nem kaphatsz valami alacsony rangú emberhez méltó munkát. Itt lesz az íróasztalod az enyém mellett. Egyelőre nem kell több időt itt töltened, mint napi három-négy órát. Készíts minden peloponnészoszi városról néhány soros feljegyzést, hogy mikor harcolt Spárta ellen, milyen érzelmeket táplálnak lakosai irántunk, kikkel vannak barátságban, szövetségben és így tovább. Később figyelnünk kell a változásokat, így jó előre megtudhatjuk, mikor és honnan fenyeget veszély. Ez a munka bizonyára tetszeni fog neked, hiszen van benne egy kis történelem is. Lesz még egy leckéd. Összeállítasz egy listát mindazokról, akik elszöktek Spártából Leónidasz király visszatérte után. Én magam a hálózatot szervezem. Szükségünk lesz néhány olyan emberre, akinek esze van, és sok olyanra, aki tökéletesen bánik karddal, tőrrel. Nehéz dolgunk lesz, de majd csak megbirkózunk feladatunkkal valahogy. Van valami kérdésed?

Eszembe jutott, hogy a király eltanácsolt a házától, mint ingyenélőt, és most nincs lakásom.

— Hol fogok lakni? — kérdeztem.

— Hol laknál? Otthon! — szólalt meg mögöttem egy jól ismert férfihang. Meglepve fordultam hátra. A király! Nem is vettem észre, amikor bejött. Sokkal barátságosabban nézett rám, mint amikor legutóbb találkoztunk.

— Most jövök a krüpteia kaszárnyájából — mondta. — Közöltem a parancsnokkal, hogy nem térsz többé vissza. Mostantól megint könnyebben élhetsz. De jól jegyezd meg: bárhol vagy, otthon, az utcán, de még akkor is, ha vadat kergetsz a hegyekben, mindig Ampharész rendelkezésére állsz, és ha ő üzen érted, azonnal itt kell lenned!

 

TIZEDIK KÖNYV