…Különös írásokat vettem most a kezembe: egykori ephoroszi ülések jegyzőkönyveit.

E hivatal felszámolása idején Kleomenész engem bízott meg az ephoroszok irattárának áttanulmányozásával és elégetésével. Heteket töltöttem abban a kis szobában, ahol századok óta felhalmozódtak a viasztáblák, papirusztekercsek és pergamenlapok. A kéthetente megtartott üléseken ugyanis az egyik ephorosz mindig írnoki feladatot látott el, és feljegyzett minden lényegeset, ami a vita során elhangzott, és a döntéseket is.

Döbbenetes olvasmányban volt részem. Kiderült, hogy az ephorátus még félelmetesebb hivatal volt, mint hittük. Számos olyan gaztettet követett el városunk keletkezése óta, amelyről még sejtelmünk sem volt. Több királyunkról kiderült, hogy nem természetes halállal haltak meg, hanem az ephoroszok tették el őket a láb alól, mert valamiért gyanakodtak rájuk. Olyan összeesküvések történetét ismertem meg, amelyekről annak idején soha senki nem beszélt. A saját koromból is megértettem számos eseményt, amelyek hátteréről korábban csak elképzeléseim voltak, de eme iratok kézbevételéig nem tudhattam bizonyosat.

Éveket is szívesen töltöttem volna abban az irattárban, de Kleomenész sürgetett. El kellett égetnem az írásokat. Néhányat azonban, olyan tanácskozások jegyzőkönyveit, amelyek már a mi időnkben játszódtak le, és befolyással voltak az én sorsomra, valamint elbeszélésem szereplőinek sorsára, sikerült elrejtenem és kicsempésznem. Most, hogy mindezt átmásolom emlékeim közé, nagyon örülök, hogy megmentettem őket. Számos olyan dolgot közölhetek veled, fiam, amit senki mástól nem tudhatnál meg.

A már elhalványult feljegyzések a kezemben fekvő poros, töredezett papirusztekercsen néhány nappal azelőtt készültek, hogy Ampharész eljött meglátogatni a krüpteia laktanyáját. Az itt olvasható vita és a döntések számomra a menekülést jelentették abból a terhes szolgálatból, de sok embernek a vesztét okozták — többek között csaknem Agiátisznak is.

A maga nemében különlegesség volt ez az ülés. Az volt a rendkívüli, hogy a tanácskozást a király és nem az ephoroszok elnöke irányította. De az Ágisz-féle mozgalom leverése óta Leónidasz királynak óriási volt a tekintélye Spárta gazdag polgárai előtt. Bár elvben a belső hatalom a városban az ephoroszok kezében volt, gyakorlatilag Leónidasz felettük állt, hiszen valamennyien az ő hívei közül kerültek ki.

Következzék a jegyzőkönyv. Saját megjegyzéseimet zárójelben fogom a sorok közé írni.

Jegyzőkönyv az ephoroszok üléséről abból az évből, amikor Mandrokleidász volt az ephoroszok elnöke, és Leónidasz a király az Agiáda-házból.

Résztvevők: Leónidasz király, Mandrokleidász első ephorosz, Ampharész, Damokharész, Philerón, Proxenosz ephoroszok. A jegyzőkönyvet Proxenosz vezeti.

Mandrokleidász: Most, hogy végre Leónidasz urunk is megérkezett, az ülést megnyitom. Királyom, a legutóbbi alkalommal úgy állapodtunk meg, hogy ma Damokharész ephorosz, a rendőrség vezetője ad számot tevékenységéről.

A király: Halljuk, hány összeesküvőt sikerült a közelmúltban lelepleznünk.

Damokharész: Számuk jelentősen csökkent az utóbbi időben.

A király: Ezt nem hiszem el.

Damokharész: Pedig így van, uram. A börtön csaknem üres, az utolsó kivégzést a városban két héttel ezelőtt hajtottuk végre. A krüpteia vidéki tevékenységéről most nem beszélek. Ők derekasan dolgoznak, de a helóták mindig is elégedetlenek voltak, ennek nem sok köze van az Ágisz-ügyhöz. Éberségünk nagyobb, mint valaha, mégis kevés a letartóztatott. Besúgóim mindennap bejárják a várost, de sehol semmi eredmény. Nemrégiben új módszerrel is próbálkoztunk. Néhány embert kiküldettem a külső negyedekbe, hogy az ottani korcsmákban a szegények között dicsérjék Ágiszt, és sóhajtozzanak, milyen jó lenne, ha visszatérne. Az utóbbi napok egyetlen fogása az volt, amikor az egyik besúgóm más embereim előtt áradozott Ágiszról. Félholtra verve vitték be a börtönbe. Ha történetesen nem vagyok jelen, még fel is kötik!

A király: Látom, hogy ez szórakoztat téged. De én most nem tudok nevetni. Komoly dologról van szó. Az, hogy valaki tartja a száját, még nem bizonyíték arra, hogy nem híve Ágisznak. Az igazán ravasz ellenség eltitkolja szándékait. Rendőrségünknek arra kell törekednie, hogy az ilyeneket is leleplezze.

Ampharész: Teljesen egyetértek a királlyal. Nem a fecsegőktől kell félnünk. Azokat elfogjuk, megbüntetjük, és nincs velük több gond. De értsd meg, Damokharész, hogy állandóan fenyeget minket a lázadás veszélye. Ágisz felnyitotta a nem teljes jogúak és az elszegényedett spártaiak szemét, hogy másképp is élhetnének, mint most. Államunk vezetőségében nem hiszem, hogy akadna még egy olyan bolond, aki követelné a földosztást vagy a tekintélyes polgárok kifosztását a többiek javára. De egy zendülés elsodorhat bennünket. Az a rendőrfőnök, aki nem talál ellenséget, rosszul dolgozik. Hiszen ennek a szervezetnek a fő feladata a rémületkeltés!

Damokharész: Mit tegyek, ha nem bukkanok nyomára semmiféle összeesküvésnek?

Ampharész: Ez nagyon egyszerű. Embereidet továbbra is küldd ki a szegények közé. De ne csak azt figyeljék, kinek van jó szava Ágiszról.

A király: Sok mindenért lehet valaki gyanús.

Ampharész: Például azért is, hogy túl hangosan szidja Ágiszt és a híveit, vagy dicsér minket, ephoroszokat és a királyunkat. Az ilyen emberek közül is lehet válogatni, börtönbe lehet vetni őket, ahol hóhéraink és a kínpad segítségével könnyen megtudhatjuk igazi nézeteiket.

Damokharész: Ezek nagyon hasznos tanácsok. Holnap máris megteszem a megfelelő intézkedéseket.

A király: És mik a terveid a száműzöttek ellen? Ez a kérdés most fontosabb, mint valaha. Bizonyos vagyok abban, hogy az aitólok az ő biztatásukra törtek be Lakóniába.

Damokharész: Már készülődnek az embereim a peloponnészoszi városokba, és remélem, rövidesen jelenthetem: valamennyi száműzöttel végeztünk.

A király: Ebben kételkedem. Hiszen Arkhidamoszt, Ágisz öccsét már több, mint nyolc hónapja nyugodtan hagyod pihenni Messzénében. Pedig ő nagyon veszélyes ellenség.

Damokharész: Mindent megteszek ellene, királyom. Állandóan van a környezetében néhány emberem, de nem képesek végezni vele, mert testőrök őrzik éjjel-nappal.

Ampharész: Nem akarom megsérteni Damokharész barátomat, de meg kell jegyeznem, hogy ő, bár nagyon erős, ügyes és bátor férfiú, az ilyen feladatok megoldására nem alkalmas.

Damokharész: Szeretném, ha Ampharész részletesen megmagyarázná szavait.

(Ahogy én ismertem, bizonyára nem ezt mondta. Nyilvánosan bántották meg, és híres volt hirtelenségéről, a jegyzőkönyv azonban mindig finomít…)

A király: Ne haragudj Ampharészra, Damokharész. Nincs benne rossz szándék irántad. Te jól végzed a munkádat, ha követtél is el hibákat az utóbbi időben. De a külföldre menekült ellenséggel más módon kell elbánni, mint a lázadók itthon maradt híveivel. Különösen most vált bonyolulttá ez a feladat, a pusztító aitól betörés után. Szükségét látom ugyanis annak, hogy kiterjedt felderítő szolgálatot létesítsünk, amely a Peloponnészosz városainak velünk kapcsolatos terveit figyelné. Azt ajánlom, Damokharész foglalkozzon továbbra is rendőrségünk vezetésével, te pedig, Ampharész, aki amúgy is a külügyek szakértője vagy, szervezz külföldi titkosszolgálatot.

Ampharész: Köszönöm a bizalmadat, királyom. Nemsokára kész tervezetet hozok eléd.

Damokharész: Mint ephorosz kérdem tőled, király: hogyan bánjunk el ellenségeinkkel, amikor te a házadban táplálod őket?

Mandrokleidász: Damokharésznek igaza van. A vagyont megszerezted. Mi szükséged van még arra az asszonyra? Szép csendben átküldhetnéd őt a másvilágra.

Ampharész: A fiával együtt. Ha a kis Eurüdamidász felnő és király lesz, a vérünkre fog szomjazni. Az apját öltük meg!

Philerón: Valóban nem mondhatja senki, hogy nincs többé két királyunk. Itt ül közöttünk az ősz szakállú Leónidasz, az Agiáda, és a házában totyog az egyéves Eurüdamidász az Eurüpontida-házból. A két család, amely mindig gyűlölte egymást, kibékült! Spárta két uralkodója egy házban lakik! Örvendezzünk!

A király: Nem tudom, említettem-e már nektek, hogy Agiátisz súlyos beteg. Azt hiszem, a kór, amiben szenved, ragályos, és a fia is elkapja majd tőle. Nagyon aggódom, hogy trónörökösöm, Kleomenész rövidesen megözvegyül, és új hitvesre lesz szüksége. Philerón, gondolom, te szívesen hozzáadnád a lányodat, ha megtörténne az, amitől mindnyájan rettegünk.

Határozatok:

1. A belső elhárítás új módszereinek kidolgozása.

2. Ampharész ephorosz megbízást kap a külföldi titkosszolgálat megszervezésére.

…A jegyzőkönyv határozatai közé a jelek szerint nem került be, hogy a király megígérte az ephoroszoknak Agiátisz és a gyerek elpusztítását. Pedig, ha burkoltan is, de megtette.

Tervének megvalósításában két körülmény gátolta meg. Egyik, hogy a tanács, amit Kleomenésznek adtam a szellásziai völgyben, hogy forduljon anyjához, hasznosnak bizonyult. A másik, és valószínűleg ez volt a döntő: Agiátisz állapotos lett.

Miután Ampharész szolgálatába léptem és hazaköltözhettem, Kleomenész azonnal alkalmat keresett arra, hogy beszéljen velem. Ragyogó szemmel mondta, hogy Agiátisz feje felől elmúlt a veszély, és elmesélte nekem nevelőapám és nevelőanyám beszélgetését. Úgy hiszem, hogy ő a királynétól értesült minderről.

(Az események hátterét akkor persze nem is sejtettük.)

Hogy miért fordult Leónidasz egyáltalán a királynéhoz? A család szempontjából fontos ügyekben nélküle sohasem határozott.

A sorsdöntő beszélgetés előtt a királyné éppen a vidéki birtokok felügyelőinek jelentését hallgatta az aratásról. Amikor a király belépett hozzá, elbocsátotta őket.

Leónidasz elmondta tervét, hogy meg kellene mérgezni Agiátiszt és a kisfiát, majd haláluk után Kleomenészhez adni az egyik ephorosz lányát, aki szintén fiatal és szép, és ráadásul még nagy vagyona is van. Krateszikleia végighallgatta a férjét, aztán csak ennyit mondott:

— Kleomenész szereti Agiátiszt.

— Szereti! — kacagott fel Leónidasz. — Érvnek nevetséges, de egyébként sem hiheted el.

— Pedig így van. Te nem ismered a fiunkat, én ismerem!

— Te azonban gyűlölöd Agiátiszt! Először nem is akartál beleegyezni, hogy hozzáadjuk Kleomenészhez!

— Ez többé nem fontos. A lényeg az, hogy a fiam szereti.

— Mint egy szajkó, úgy hajtogatod: “szereti, szereti”!

A király nem adta fel könnyen. Érveit, vitázott, amíg csak a felesége így nem szólt:

— Agiátisz fiad gyermekét hordja méhében!

Leónidasz elsápadt, és arcát a tenyerébe rejtve kitántorgott a szobából. A gyűlölt asszonyt ezek után egy ujjal sem érinthette. Agiátisz tehát megmenekült.

 

TIZENEGYEDIK KÖNYV

 

Nehéz elmondanom, hogyan fogadott engem Heliké, amikor ismét visszaköltöztem az Agiáda-udvarba. Déltájban értem haza. Estig csak a szemünkkel adhattuk egymás tudtára még mindig égő szerelmünket, de amikor mindenki nyugovóra tért, és belopódzhattam hozzá… Sírt, kacagott egyszerre, ölelése forróbb volt a tűznél. A következő néhány hónapban annyira boldog voltam, hogy azt halálom napjáig nem felejtem el.

A király úgy viselkedett, mintha sohasem állt volna szándékában megszabadulnia tőlem. Felnőttként kezelt a királyné is. Az udvarban a szolgák egy része észrevehetően félt tőlem. Ez fájt, hiszen valamikor úgyszólván pajtásaim voltak. Most hirtelen szakadék nyílt meg közöttünk. Spártában a hírek nagyon gyorsan terjednek, nyilván megtudták, milyen szolgálatba léptem.

Kleomenésszel nem volt nehéz titokban összejönnöm, hiszen még mindig megvolt régi közös szobánk, bár jóformán sohasem használtuk. Egyik éjszaka mégis mind a ketten ott maradtunk. Elmeséltem neki élményeimet a krüpteiában, és hogy milyen megbízatást vállaltam Ampharész mellett. Figyelmesen, türelemmel végighallgatott, és így szólt:

— Tehát ha nagy szerencsével is, de sikerült előrejutnod, fontos helyre kerültél. Sose feledd, hogy az én emberem vagy. Jelenleg Ágisz eszméinek és híveinek egyik legádázabb ellenségével dolgozol együtt. Én egyre inkább úgy látom: amit Ágisz akart, az csak hasznára vált volna Spártának. Mégis azt mondom, hajts végre minden parancsot, amit Ampharésztől kapsz. Ez az egyetlen módja annak, hogy ne válj gyanússá. Hetenként egyszer itt, ezen a helyen elmondasz nekem mindent, ami a hivatalotokban történik. Ha különösen fontos híred lenne, akkor soron kívül is találkozunk.

Nagyon örültem ennek a beszélgetésnek. Jó volt tudni, hogy van egy igazi, választott vezérem, és ő nem sötét lelkű, aljas gazember.

Rövidesen kialakult a napirendem. Reggeli után bementem a hivatalba, ahol három-négy órát dolgoztunk Ampharésszel. Mindig otthon ebédeltem. A délutánom szabad volt. Többnyire aludtam ilyenkor, hiszen este várt Heliké.

Munkám nem bizonyult túl megerőltetőnek. Hamarosan elkészültem a peloponnészoszi városok listájával és Spártával való múltbeli és jelenlegi kapcsolataik elemzésével.

Nyilvánvaló lett, hogy elsősorban Argoszba, Messzénébe és Megalopoliszba kell embereket küldenünk, hiszen ezen a három helyen mindig is gyűlöltek bennünket. Ampharész elégedett volt. Azt mondta, megtesszük a szükséges óvintézkedéseket, bár úgy tűnik, háborútól nem kell tartanunk, ha csak a száműzöttek ellenünk nem uszítják valamelyik ősi ellenségünket.

Nehezebb feladat volt a menekültek listájának összeállítása. Egyesekről biztosan tudunk, hogy idegenbe menekültek, de voltak olyanok is, akik egyszerűen csak eltűntek a zűrzavarban, amikor Leónidasz király visszatért Spártába. Tudtuk, hogy Arkhidamosz mintegy harminc hívével együtt Messzénében él, Kleombrotosz hollétéről pedig Khilónisz anyjához írott leveleiből értesültünk. Ezeket a leveleket a király bocsátotta a rendelkezésünkre azzal a megjegyzéssel, hogy a Kleombrotoszt meglátogató száműzöttekkel végezhetünk, de neki magának és Khilónisznak a haja szála sem görbülhet. Végeredményképp mintegy nyolcvan olyan spártait vettünk nyilvántartásba, akik Ágisz hívei voltak, és a Peloponnészosz különböző városaiban éltek.

Ampharész maga a szolgálat szervezésével bajlódott. Néhány embert Damokharésztól vett át keserves alkuk során — a legügyesebbeket akarta megszerezni, Damokharész viszont éppen azoktól nem volt hajlandó megválni. A király döntötte el kettőjük között a vitát, nagyjából Ampharész javára. Krüpteiabeli bajtársaim közül is megkapott a főnököm egy tucatnyi értelmes, ügyes ifjút, ugyancsak királyi engedéllyel. Végül is a következőképpen alakult ki Spárta külföldi titkosszolgálata: öt emberből állt a vezérkar, ennek tagjai voltak Ampharész, én mint segédtisztje és három régi rendőrségi ember. Mintegy harminc ügynökünk volt, csupa huszonöt évnél fiatalabb, fegyverrel tökéletesen bánó, különlegesen izmos spártai. Ezenkívül Ampharészt a Vének Tanácsa és az ephoroszok elnöke feljogosította arra, hogy bármely ügyében igénybe vegyen a krüpteia, a politikai rendőrség tagjai és a királyi zsoldosok közül annyit, amennyit szükségesnek lát. Amikor már összeállt a csapat, Ampharész kijelölt tizenkét embert az első feladatra. Vándormuzsikusként vagy kereskedőként kellett bolyonganiuk a Peloponnészoszon, jelentéseket küldve a városok hangulatáról és a spártai menekültek ténykedéséről. Három embert küldött Messzénébe, ahol Arkhidamosz élt, hármat pedig Olümpiába, Kleombrotosz tartózkodási helyére.

Embereink általában kettesével jártak, és időnként az egyikük jelentést hozott. Néhány hónappal később tanúja voltam, amikor Ampharész először adott ki utasítást ügynökeinek egy merényletre:

— Elmentek Megalopoliszba! A déli kapu közelében, egy kovácsmester házában lakik Perdikkosz, Ágisz híve, akinek sikerült elmenekülnie igazságszolgáltatásunk elől. Megfigyelitek szokásait, és egyszer, amikor sötétedés után lép ki az utcára, végeztek vele. Két hetet kaptok a feladat végrehajtására.

Tíz nap múlva embereink visszatértek. Sikerrel jártak. Ampharész kihúzhatott a listájáról egy nevet. Ettől kezdve szaporodtak hivatalunkban az ilyen jellegű parancsok. Hol Argoszban, hol Szükiónban, hol Mantineiában halt erőszakos halált valaki Ágisz hívei közül. Csak Arkhidamosznak nem jutottak közelébe orgyilkosok — őt továbbra is jól őrizték testőrei, Kleombrotosz meggyilkolását pedig, ahogy már említettem, megtiltotta a király.

Eleinte úgy képzeltem, hogy tiszta maradhatok ebben a szolgálatban is, hiszen gyűlölöm az aljas módszereket. Valójában egyre mélyebbre merültem a mocsokban. Ampharész gyakran beszélte meg velem a szervezet ügyeit. Nem mondhattam neki ostobaságot, hiszen ő igen éles eszű volt, és könnyen gyanút foghatott volna. Nem akadályozhattam meg semmit, sőt néhány esetben pár szavas ötleteim ártatlan emberek elpusztítását könnyítették meg. Ez a teher máig nyomasztja lelkemet. Bűnhődni fogok az alvilágban, mert olyan emberek vére száll a fejemre, akikkel lényegében már akkor is egyetértettem.

Azokon az éjszakákon, amikor Kleomenésszel beszélgettünk, sokat panaszkodtam neki emiatt. Ő azt mondta, nem segíthetek senkin, a helyzetem nem engedi meg. Talán a jövőben hasznunk származhat abból, hogy ott vagyok, ahol vagyok. Beszámolóimból nem is annyira a gyilkosságok érdekelték — ezeket ocsmány dolognak tartotta, de egyelőre megakadályozhatatlannak —, hanem viszonyunk az idegen városokkal és különösen Aratosz és az akháj liga.

— Aratosz kizárta a macedónokat a Peloponnészoszról az Akrokorinthosz elfoglalásával — mondta nekem egy alkalommal. — Ennek mi, akiknek a makedónok mindig is ellenségei voltak, csak örülhetnénk. De adataitokból azt olvasom ki, hogy ez az ember egyre veszélyesebb lesz ránk nézve. Már több mint tizenkét peloponnészoszi város tagja az akháj ligának. A szövetség határai egyre közelebb kerülnek Árkádiához és hozzánk. Ebből előbb-utóbb összecsapás lehet. Az a gyanúm, hogy Aratosz az egész Peloponnészosz feletti egyeduralomra tör, és sokkal nagyobb veszélybe sodorhatja Spártát, mint néhány száműzött életben maradása vagy halála. Jó lenne, ha felhívnád erre Ampharész figyelmét, ő pedig a királyét!

Beszéltem is Ampharésszel, de ő nem vette komolyan aggályaimat. Egyre inkább rögeszméjévé vált a száműzöttek üldözése. Szervezetünket, amely csakugyan alkalmas lett volna arra, hogy kitudjuk ellenségeink szándékait, kizárólag a menekültek ellen használta fel. Ez mutatja, hogy a féktelen érzelmek — így a gyűlölet is — teljesen vakká tehetik még a legokosabb embert is. Ha valaha politikával foglalkoznál, fiam, csak egyet tanácsolhatok: nehéz helyzetekben igyekezz hideg fejjel dönteni. Tudom, nem könnyű dolog ez, hiszen a gyarló ember szenvedélyeinek rabja, de legalább tégy meg minden tőled telhetőt.

 

TIZENKETTEDIK KÖNYV

 

Nagy esemény történt közben az Agiáda-házban. Világra jött Kleomenész és Agiátisz első gyermeke, Pauszaniász. Aznap minden órában kikiáltó hirdette ki az utcasarkokon, hogy a királyi családnak új fiúsarja született. Este fáklyák világították ki a palota falait, és óriási ünnepség kezdődött. A család és az udvar népe a csarnokban és a szentély körül tolongott. Maga a király vitte a csecsemőt a rózsával, babérlevelekkel feldíszített Héraklész-szoborhoz. Mellette ment a királyné, Kleomenész és Agiátisz, mögöttük Kleomenész kamasz testvére, Eukleidász és magam. Amíg a gyereket kibontották a pólyából és az oltár kövére helyezték, én Agiátiszt néztem. Halottsápadt volt az izgalomtól. Keble gyorsan emelkedett és süllyedt, szemében könnyek ragyogtak. Néha egy-egy pillantást vetett a háta mögé, ahol ott állt a szoknyájába kapaszkodva a másik fia, a tizennégy hónapos Eurüdamidász. Ez a szőke, finom arcú, vékony kisfiú láthatólag sokkal kevésbé volt életrevaló, mint féltestvére, akinek erőteljes ordítása felverte a szentélyt.

Szerencsét kívántunk a büszke és boldog apának. Először a család tagjai jöttek, aztán barátunk, Klearkhosz, majd az ephoroszok, a Vének Tanácsának tagjai. Egy sarokban ajándékok gyűltek össze: ruhácskák, játékok, apró ékszerek. Az ünnepély a csarnokban vacsorával, majd koszorús lányok táncával ért véget. Néhány fiatal spártai lány és az udvar legszebb rabszolganői táncoltak a hagyományos könnyű öltözékben. Köztük volt Heliké is. Oly gyönyörű volt, hogy le sem tudtam venni róla a szememet. Én a királyi család tagjának számítottam, ő pedig szolgáló volt, az a fajta, akit mi, spártaiak lenézünk, és csak durva vágyaink kielégítésére használunk, mi ketten mégis igazán és nagyon szerettük egymást. .

Unokája születése egészen megváltoztatta a királynét. Ez a száraz, rideg asszony eddig látszólag még kedvenc fiával, Kleomenésszel sem törődött túl sokat, bár mindenben támogatta, és még a férjével szemben is megvédte. Most viszont valahányszor bement Agiátisz szobájába a kicsit megnézni, gyengédség derengett fel az arcán. Amikor csak tehette, a gyerekkel volt, ha az ordított, csitítgatta, gügyögött neki. Gyakran kiragadta Agiátisz kezéből, mondván, hogy ő — az anyja! — nem ért hozzá, és ezzel még jobban elkeserítette az amúgy is eléggé kétségbeesett asszonyt.

Heliké sokat panaszkodott nekem ebben az időben a királynéra. Addig Krateszikleia öltöztetőnője volt, és nem lehetett túlságosan nehéz munkája, a kisfiú születése után azonban állandóan a bölcső körül kellett tartózkodnia és a gyereket figyelnie.

— Nézd, tegnap öt korbácsütést kaptam a hátamra! — mutatta egyszer nekem. — Sírt az a kölyök, pedig túl volt már a szoptatáson. Hát tehetek én arról, ha fáj a hasa? Elszakadt a ruhám is, pedig kevés van, és nem kapok újat.

Az udvarban úgyszólván minden szolgának hajszolta vált az élete a kicsi miatt. Maga a király is csodálkozott felesége új szenvedélyén. De Kleomenész nagyon elégedett volt: Agiátisz végképp sérthetetlen lett.

Egyre kevesebb időt tölthettem otthon. Elmúltak már azok a nyugodt idők, amikor csak néhány órát dolgoztam naponta: lázas munka folyt Ampharész irodájában. Többször előfordult, hogy ebédre sem tudtam hazamenni. Jelentéseket kellett olvasnom a peloponnészoszi városokból. Az ügynökök szinte minden héten beszámoltak arról, hogy megint eltávozott valaki az alvilágba Ágisz külhonban élő hívei közül. Ampharész egyre jobban kiterjesztette a hatalmát. Közvetlenül vagy közvetve immár több száz ember tartozott a parancsnoksága alá. Tagadhatatlanul kiváló szervező volt. Annyira könnyedén gördült nálunk minden, mintha ez a nemrégiben alakult szervezet öröktől fogva működött volna.

Amellett, hogy Kleomenésznek gyakran szolgálhattam értékes felvilágosításokkal, még egy dolognak örültem. Nekem magamnak nem kellett idegen városokat rónom és ott lesnem gyanútlan emberekre, hogy elvághassam a torkukat. Sokszor elgondolkodtam, mit tehetnék, ha ilyen parancsot kapnék. Aztán az egyik reggel, amikor leültem asztalom mellé, a következő szavakkal fordult hozzám Ampharész:

— Mondd, hallottál egy Szphairosz nevű filozófusról?

— Nem, soha.

— Pedig nagyon fontos személy. Olvasd ezt itt. Az egyik emberünk küldte Korinthoszból.

Széthajtogattam a pergamenlapot, és betűzgetni kezdtem.

“Nemrégiben megjelent a városban Szphairosz, Zénón tanítványa, a híres sztoikus filozófus. Elképzelhető, hogy itt akar megtelepedni, bár általában vándor életet él. Valamikor hosszabb időt töltött Ptolemaiosz udvarában, az egyiptomi uralkodó egyik kedvelt tudósa volt. Kiderítettem, hogy mielőtt városunkban az Ágisz-féle zavargások megkezdődtek volna, Szphairosz vendége volt az Eurüpontida-háznak. Mindig is nagyon érdekelte Spárta, különösen az alkotmányunkkal foglalkozott sokat. Állítólag könyvet is írt róla.

Megölhettem volna, de véleményem szerint szükséges lenne fényt deríteni arra, hogy tart-e vagy szándékozik-e felvenni valakivel kapcsolatot Spártában.

Külsejének leírása: Haja vörös, termete magas, sovány, hajlott hátú. Általában rongyos ruhát visel, a szakálla borzas, ápolatlan. Szeme szürke, a jobb arcán a pofacsontnál szemölcs van.

Utasítást kérek a további teendőkre.

Panteusz.”

Ampharész türelmesen kivárta, amíg végigolvasom a jelentést, aztán megkérdezte:

— Mi a véleményed?

— Figyelemre méltó — feleltem. Mióta Ampharész mellett dolgoztam, megtanultam, hogy a legjobb keveset mondani és megvárni, amíg elmondja ő, hogy mit akar.

— Te is úgy találod? Nos, erről az emberről én tudok egyet-mást. Figyelj rám!

Mindketten helyet foglaltunk az ablak alatti pamlagon. Ampharész kényelmesen elhelyezkedett, lábát keresztbe vetetne. Szokott előkelő tartása ellenére látszott rajta, hogy nyugtalan.

— Mint tudod, én bejáratos voltam Ágisz házába. Jól emlékszem erre az alakra. Több mint két hónapig volt az Eurüpontida-udvar vendége. Az ephoroszok ki akarták penderíteni Spártából, de Ágisz megvédte. Szphairosz még falatozás közben is folyton a régi Lakedaimón dicsőségéről beszélt. Azt pedig, hogy miket mondhatott négyszemközt Ágisznak, csak sejtem, de nem tudom. Tény, hogy a zűrzavarok nem sokkal az ő távozása után kezdődtek.

— Azt hiszed, ő ültette Ágisz fejébe a felforgató gondolatokat?

— Erről meg vagyok győződve. Ő okozott itt minden bajt. A romlásba döntötte Ágiszt, aki hajdan a barátom volt.

Bár hozzászoktam Ampharész képmutatásához, erre a kijelentésére mégis elhűlt bennem a vér.

— Végeznünk kell vele — folytatta Ampharész —, de ez nem olyan egyszerű feladat, mint a többi. Panteusznak igaza van. Egy ilyen ember nem hagyja abba az áskálódást. Halála előtt meg kell még tudnunk, hogy mik a tervei, vannak-e kapcsolatai a városban. Ha ez sikerül, gyökerestül kivághatjuk az egész fekélyt!

— Hogy gondolod mindezt megoldani?

— Kétféleképpen lehetséges. Elrabolhatjuk, idehozhatjuk, a kínvallatás során aztán kidalolná mindazt, amit tud. A másik lehetőség az, hogy egy emberünk menekültnek tetteti magát, a bizalmába férkőzik, és kiszed belőle mindent.

— Ez a módszer jobbnak látszik.

— Én is azt hiszem. De aki erre vállalkozik, annak nemcsak ravasznak és erősnek, hanem műveltnek, találékonynak és jó színésznek is kell lennie.

Jaj, csak ne rám gondoljon! — fohászkodtam magamban.

— Alkalmasnak találod magad erre a feladatra, fiam? Én, őszintén szólva, nem is tudnék mást elképzelni.

Eltöprengtem. Lehetetlen nemet mondanom. És talán még meg is menthetem ezt a filozófust, akit ugyan nem ismerek, de máris nagyon kedvelek. Gyorsan kellett határoznom.

— Vállalom a megbízást, uram.

— Kiváló! Nem is vártam tőled mást. Beszéljük meg tehát a részleteket. Mikor akarsz indulni?

— Akár azonnal is mehetnék, de fel kell hívnom a figyelmedet a jelentés egy hiányosságára. Nem tudjuk, kikkel érintkezik Szphairósz Korinthoszban. Kellemetlen volna olyan valakivel találkoznom nála, aki ismer engem!

— A mi munkánk mindig kockázattal jár, bár igyekszünk ezt tőlünk telhetőleg csökkentem. De azért igazad van. Meg kell tudnunk, kik járnak hozzá. Ez körülbelül két hét. Aztán indulsz.

— Fel fogok készülni az útra, uram.

A nap folyamán aztán más ügyekkel foglalkoztunk, de estefelé, amikor már indultam volna haza, Ampharész még visszatartott egy percre.

— Várj csak! Milyen viszonyban vagy Agiátisszal?

— Semmilyenben. Ő nem beszél senkivel Kleomenészen kívül, hacsak rá nem kényszerül.

— Próbálj meg a bizalmába férkőzni. Ő is ismerte Szphairoszt. Lehet, hogy tud róla valamit. Az is elképzelhető, hogy kapcsolatban állnak egymással. Persze, őt csak akkor tartóztatnánk le, amikor már végeztünk Szphairosszal… De így két legyet üthetnénk egy csapásra!

— Nem hiszem, hogy sikerülne szóra bírnom. Nehéz Agiátisszal. Nagyon félénk és zárkózott. De azért megpróbálom.

Aznap este már nem tudtam találkozni Kleomenésszel, de Helikéhez sem mentem be. Nyugalomra volt szükségem, hogy mindent végiggondolhassak. Mire hajnalban nagy nehezen elaludtam, már döntöttem. Bármilyen veszélyes lehet is, ebben az ügyben Ampharész utasításaitól függetlenül azt fogom tenni, amit Kleomenész mond nekem.

Másnap délben ebédnél Kleomenészre emeltem a serlegemet — ez volt a megbeszélt jelünk —, és este bejött hozzám. Amikor suttogva elmondtam neki a történteket — a mi házunkban a falnak is fülei vannak —, elvesztette szokott nyugalmát. Gyorsan, szinte hadarva mondta:

— Igen, Ampharész jól értesült. Agiátisztól tudom, hogy Szphairosz adta a tanácsokat Ágisznak. Ő világosította fel, hogyan lehetne Spártából ismét nagy és erős várost csinálni. A feleségem jól ismerte, és nagyon kedveli őt. Nem szabad, hogy baja essék! Vállald el a feladatot, menj el hozzá, és bírd rá, hogy sürgősen távozzék a Peloponnészoszról, mert itt veszélyben az élete! — Ez nem rossz gondolat. De miért hinne Szphairosz nekem?

— Várj egy percig! — Kleomenész kirohant a szobából. Félóra is eltelt, mire visszajött.

— Gyere, megyünk Agiátiszhoz.

Elfogódottan léptem be Agiátisz szobájába. Körülnéztem. Az egyik sarokban, kis ágyában aludt Ágisz fia, Eurüdamidász, mellette egy bölcsőben a kis Pauszaniász. Az asszonyon látszott, hogy álmából keltették fel. Felöltözött, de nem volt ideje teljesen rendbe szedni magát. Fésületlen szőke haja az arcába lógott. Férjére emelte tekintetét, de nem szólalt meg.

— Kedvesem, Xenarész előtt éppen úgy beszélhetsz, mint előttem — mondta neki gyengéden Kleomenész. — Gyerekkorunk óta együtt nevelkedtünk, még a gondolataink is azonosak. Ő sohasem ártana sem nekünk, sem barátainknak.

— Miről beszéljek? — szólalt meg halkan Agiátisz. Valójában ekkor hallottam először bársonyos mély hangját.

— Szphairoszról, ahogy megállapodtunk.

— Váratlanul jelent meg a házunkban — kezdte Agiátisz tétován —, a férjem hozta magával. Eleinte viszolyogtam tőle. Piszkos volt, gondozatlan, csúnyán evett, hangosan beszélt. De Ágisz annyira dicsérte előttem, hogy kezdtem nemcsak a külsőségekre figyelni, hanem arra is, amit mond. Ráébredtem, nagy bölcs és emelkedett szellem. Gyakran megnevettetett, elgondolkodtatott. Mesélt sok országról, a Kelet csodáiról, az alexandriai világítótoronyról és könyvtárról, Ptolemaiosz fényes udvaráról. Rengeteget tudott a régi Spártáról! Ismerte alkotmányunkat, valamennyi királyunk nevét és tetteit. Egy-két alkalommal beszélgettünk bizalmasan is. Elmondta nekem, hogy időnként bántja a magány, de már nem tud másképp létezni, egy asszony csak zavarná munkájában. Az ő élete a folytonos mozgás, a vándorlás. Távozása után esett meg először, hogy férjem arról szólt nekem: változásokat akar Spártában. Aztán történt mindaz, ami történt. Engem nagyon sújtott a sors, mégsem haragszom Szphairoszra, mert szentül hiszem, hogy jót akart. Ha Ágisz tervei valóra válnak, városunkból eltűnt volna a szegénység, feléledt volna a régi erkölcs, és nem lenne különbség a spártaiak között.

Agiátisz tiszta homlokán fájdalmas ráncok jelentek meg. Ámulva hallgattam szavait. Látszott rajta, hogy mindezt számtalanszor átgondolta már a szenvedés óráiban, és hogy az emlékek felmagasztosították előtte Ágiszt és mindazokat, akik annak idején mellette álltak.

— Most hallok róla azóta először — folytatta, és elcsuklott a hangja. — Kleomenész hozta nekem a szörnyű hírt, hogy Ampharész, férjem gyilkosa őt is meg akarja öletni. Kérlek, ha csakugyan barátunk vagy, ne engedd, hogy bántódása essék! Mondd meg neki, hogy én üzenem: menjen minél messzebb a Peloponnészosztól, térjen vissza Ptolemaiosz udvarába, vagy utazzon el bárhová, ahol nem érheti el ellenségeink keze!

— Mindent megteszek érte — mondtam meghatottan. — De mivel bizonyíthatom be, hogy csakugyan te üzensz neki?

Kleomenészre nézett. Ő bólintott. Ekkor Agiátisz lehúzott ujjáról egy aranygyűrűt, amely két egymásba fonódott kígyót ábrázolt.

— E gyűrűt ő adta nekem. Egyiptomban kapta a királytól. Ha meglátja, tudni fogja, hogy az én szavaimat közvetíted.

Hirtelen sírógörcs tört rá; Kleomenész intett, hogy távozzam.

 

TIZENHARMADIK KÖNYV

 

Tudtam, hogy Ampharész nem tér vissza a megbízásomra, amíg meg nem kapja az újabb jelentést korinthoszi ügynökétől. Nem kérdeztem tehát semmit, dolgoztam mellette, mintha mi sem történt volna. Tizenöt nappal később éppen egy beszámolót olvastam Arkhidamoszról, Ágisz testvéréről — akihez Ampharész legnagyobb bánatára ügynökeink továbbra sem tudtak közel férkőzni —, amikor váratlanul nekem szögezte a kérdést:

— Nos, sikerült megtudnod valamit Agiátisz és Szphairosz kapcsolatáról?

— Nem volt módom Agiátisszal beszélni — feleltem. — Sejtettem, hogy így lesz. Egyébként teljesen valószínűtlennek tartom, hogy érintkeznének egymással. Őt maga a király ellenőrzi. Mit gondolsz, mi történne azzal az idegennel, aki bejönne hozzánk, és Agiátisznak hozna üzenetet?

— Igazad van, vessük el hát ezt az elképzelést, de csak addig, amíg esetleg magától Szphairosztól meg nem tudunk valamit, ami újból felélesztené gyanúnkat. Egyébként minden rendben van, akár már holnap indulhatsz.

— Megjött a hír Korinthoszból?

— Igen. Embereink várnak rád. Szphairosz a városban lakik, a közelükben. Úgy tűnik, senkivel nem érintkezik, bár az utcán szívesen szóba elegyedik az emberekkel. Már Panteuszék is beszéltek vele.

— Tehát nem számít semmilyen veszélyre.

— Gyanútlannak látszik. Ez jó, mert könnyűszerrel a bizalmába férkőzhetsz. Gondolkodtál már azon, hogy mit mesélsz neki magadról?

— Őszintén szólva, még nem.

— Nem baj. Az úton lesz rá elég időd. Egyet ne feledj: nem halhat meg, amíg e] nem mond neked mindent. Mikor indulsz?

Eltöprengtem. Sokáig nem lehetett az utazást halogatnom, de egy napot még szívesen Spártában töltöttem volna.

— Megfelelő álruhát kell szereznem. Holnap szétnézek a piacon, holnapután már elutazhatok.

— Rendben van. Két embert adok melléd. Az indulás reggelén a házatok előtt várnak rád egy szekérrel. Gyertek még be hozzám, mielőtt elhagynátok a várost. Utasítást viszel Panteusznak, hogy ő és az ügynökei álljanak a rendelkezésedre, és pénzt további költségeik fedezésére.

Egyszerű gyolcs útiruhát vásároltam a piacon, egy ezüstdrachmáért. Úgy döntöttem, hogy kedves foltozott útiköpenyemet viszem magammal, és fegyverként semmi mást, csak jó éles tőrömet. Az udvarban látták a készülődésemet, de senki nem törődött vele. A király bizonyára tudott megbízatásomról, a szolgák pedig, amióta Ampharésznél dolgoztam, tartották velem szemben a távolságot. Annak idején sok jó pajtásom volt köztük, de ebben az időben ezek is tisztelettel köszöntek nekem, ha megláttak, és szemükben gyakran észrevettem a félelem villanását. Megvallom, nekem ez sok fájdalmat okozott. De tudomásul kellett vennem, hogy már más világban élek, mint ők, elszakadtam tőlük…

Csak Heliké, csak ő szeretett engem továbbra is. Az utolsó éjszakán hiába mondtam neki, hogy néhány hét múlva visszajövök, nem bírt elkeseredésével. Az egyik pillanatban mereven feküdt az ágyon, és szeméből csorogtak a könnyek, a másikban egy nőstény oroszlán erejével szorított magához… Megsejtette talán, hogy ekkor leszünk együtt utoljára, hogy a Párkák már előkészítették az ollót, amely elvágja élete fonalát? Én el sem tudtam volna képzelni, hogy az égiek ilyen rettenetes csapást készítenek elő mindkettőnk számára.

Reggel, miután elváltunk, felmentem a szobámba. Már felvettem az útiruhámat, amikor benyitott hozzám Kleomenész.

— Most indulok — súgtam oda neki. Ő nem szólt egyetlen szót sem, csak rám nézett. Tekintete egyszerre volt kérő és fenyegető. Elővettem a keblemen hordott pénzeszacskóból Agiátisz gyűrűjét, és hang nélkül felmutattam neki. Ő bólintott, üdvözlésre emelte a kezét, majd lábujjhegyen kilépett az ajtón.

Összeszedtem a cókmókomat, és borongós kedvvel indultam útnak. Az udvaron észrevettem Helikét. Majd megszakadt a szívem. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és odamentem hozzá. Megfogtam a kezét, és remegő hangon rebegtem: A viszontlátásra! Ő úgy nézett rám, mintha nem is előtte álltam volna, hanem valahol nagyon távol.

A kapu előtt ponyvával borított szekér várt rám. Két pej ló volt elébe fogva. Felpattantam a kocsis mellé. Ő is, a hátul ülő másik legény is bajtársam volt egykor a krüpteiában. Amikor átporoszkáltunk a piactéren, egy percre megálltunk az ephoroszok hivatalánál. Ampharész a kezembe nyomta a Korinthoszba szóló levelet és a pénzt. Hermésznek, az utazók istenének a kegyeibe ajánlottam magamat, és elindultunk a határ felé.

Ligetes rétek, erdős, sziklás dombok, néhol egy-egy ménes, kecskenyáj, gulya, az út mentén elszórtan aprócska falvak… Tegeáig ismerős volt a táj, hiszen oda is, vissza is megjártam ezt az utat száműzetésem idején. Még örültem is, amikor felbukkantak előttünk a város falai. Sok kellemes emlékem fűződött Tegeához. Szerettem volna bemenni és elbeszélgetni néhány régi ismerőssel, de sürgetett az idő. Ampharész parancsa szerint a lehető legrövidebb idő alatt Korinthoszba kellett érnünk.

Végigvágtattunk az árkádiai síkságon. Tegea mögött az út két oldalán egyre több a szántóföld, egyre dúsabb a fű a legelőkön. Az itteni ménesekben gyönyörű erős paripákat láttam, sokkal szebbeket, mint amelyek a mi kocsinkat húzták.

Argolisz felé Árkádiából meredek hegyláncon vezet keresztül az út. Bár ezek a hegyek nem olyan magasak, mint a Taigetosz, hó sincs a tetejükön, mégis meg kellett pihennünk, mielőtt átkeltünk rajtuk. A tízórás útban a két pej kifáradt. Egy tisztáson tábort vertünk, és aludtunk hajnal hasadtáig. Ébredés után megalkudtunk egy paraszttal, hogy visszatértünkig jól tartja lovainkat, és bérbe ad nekünk két kitűnő öszvért, mert hegyekben ez a legalkalmasabb igavonó állat.

Sokat bolyongtunk a sziklák között. Egyszer kis híján eltévedtünk. Rablókkal szerencsénkre — vagy talán az ő szerencséjükre? — nem találkoztunk. Másnap reggelre sikerült leérnünk az argoliszi síkságra. Kiadós reggeli után az egyik útszéli fogadóban friss lovakat fogtunk szekerünkbe, és a tőlünk telhető gyorsasággal vágtattunk Korinthosz felé.

Argolisz síkjain nemcsak termőföldek vannak, hanem gyakoriak a lápok, mocsaras tavacskák is. Elhaladtunk Argosz fellegvára alatt, majd nem sokkal később megpillanthattam Agamemnon Mükénéjének hatalmas kőtömbökből álló falmaradványait, a gyönyörű Oroszlán-kaput. Elvágtattunk néhány kecses templom mellett is. Gondoltam, visszafelé némelyiknél majd megállók, és jobban szemügyre veszem őket. Most csak magamban könyörögtem az Olümposziakhoz: adják, hogy szerencsével járjak.

Sokat hallottam már az Akrokorinthoszról, így amikor megpillantottam, azonnal felismertem. Meredeken nyúlt az égnek a hatalmas sziklatömb, tetején a várral, alatta pedig ott terült el Korinthosz, a Peloponnészosz leghíresebb kereskedővárosa.

Ahogy a falakhoz közeledtünk, egyre több szekér, gyalogos, lovas ment el mellettünk. Mintha egy patakból nagy folyóba kerültünk volna. A díszes kőkapun már valóságos emberáradat sodort át minket.

 

TIZENNEGYEDIK KÖNYV

 

Végigbámészkodtam a várost, megnéztem a gazdag kereskedők házait, a gyönyörű oszlopokkal díszített templomokat. A legnagyobb hatást a piactér tette rám. Mind a négy oldalán üzletsorok álltak, tele Ázsia és Afrika legértékesebb áruival. Középen nyüzsögtek a mesteremberek meg a parasztok, akik a saját termékeiket árulták. Spárta piaca, az én kedvenc sétaterem jelentéktelen bódésor volt ehhez képest. Szinte mindenütt láthattam a régi dicsőség és hatalom nyomait. Pedig mióta Makedóniai Alexandrosz a görög birodalmat Indiáig terjesztette ki, Korinthosz nagy kereskedővárosból jelentéktelen vidéki városkává süllyedt.

Ámulva és bámulva sétáltam a vásártéren. Arra gondoltam, hogy kitalálni sem lehetne olyan árut, amit itt meg ne kaphatna, akinek pénze van rá.

Korinthoszi emberünk, Panteusz, kereskedőnek álcázta magát. Kardszíjakat árult a piacon. Társaim ismerték őt. Nagy nehezen ráakadtunk. Este mécses fényénél és egy kancsó bor mellett beszélgettünk az ő külvárosi szobácskájában. Először a pénzt kérte el. Amikor átadtam a zacskót, kiöntötte belőle és megszámolta az ezüstdrachmákat, és csak ezután tért a tárgyra.

— Már nagyon vártalak titeket — mondta. — Utasítás nélkül nem mertem cselekedni, pedig tudom, hogy Szphairosz ellenségünk.

— Jól tetted, hogy megvártál — feleltem, és elmondtam neki, milyen parancsot kaptam: hogy óvatosan szedjünk ki mindent a filozófusból, és csak aztán végezzünk vele.

— Főnökünknek az az óhaja, hogy mindezt én hajtsam végre. Viszont remélem, hogy segítesz őt megtalálni és a közelébe férkőzni.

— Kár, hogy csak most értetek ide. Eddig egyszerűbb lett volna minden. Szphairosz csaknem a szomszédságunkban lakott. Nem sokkal ezelőtt azonban kiköltözött a városból, és Kenkhreia kikötője felett a hegyen, egy szőlőlugasban vásárolt kunyhót. Jelenleg is ott lakik, de délelőttjeit általában a kikötőben tölti.

— A lényeg az, hogy nem vesztetted szem elől. Holnap kimegyünk a kikötőbe, és meglátjuk, mi a további teendő.

A szobában csak egy ágy volt, Panteusz nekem ajánlotta fel, de én nem fogadtam el. Társaimmal együtt a sarokban aludtunk egy pokrócon. A hosszú út után mély és zavartalan volt az álmunk.

Másnap dél felé indultunk el egy kis kordén a kikötőbe, amely csaknem tíz stádiumnyira esik a várostól: Kenkhreia Korinthosz tengeri kapuja Ázsia felé. Itt láttam először tengert. Csodálatosnak találtam a mélykék vizet, a kikötő nyüzsgő életét, a vitorlás gályákat. A hajók környékén pillanatig sem volt nyugalom. Szüntelenül folyt az áruk ki- és berakodása, verejtékező rabszolgák cipelték a nagy zsákokat a móló végén álló raktárakba. A hullámtörők között csendes volt a víz, de kint az öbölben fel-feltűntek a tarajos hullámok.

— Ott, azon a kövön szokott ülni Szphairosz minden reggel, amíg a Nap szekere el nem éri útjának legmagasabb pontját — mutatta Panteusz. — Akkor aztán hazatér, a délutánt a kunyhójában tölti, és iszik vagy ír.

— Honnan tudod mindezt ilyen pontosan?

— Volt két emberem, megbíztam őket, hogy figyeljék minden lépését.

— És hol vannak ők most?

— Nincsenek többé. Tegnapelőtt délelőtt a piactéren volt velük találkozóm, amikor egy ismerős alakot láttam arra jönni. Tudod, ki volt? Lüszandrosz, Ágisz egyik legjobb barátja, az, aki ephorosz korában száműzette Leónidasz királyunkat! Nem ismert meg engem, mert kamasz fiú voltam még az ő idejében. Sózott húst vásárolt az egyik szomszéd árusnál, ebből arra következtettem, hogy tengeri útra indul. Nem tehettem mást, ha nem akartam elszalasztani: azonnal utánaküldtem társaimat, hogy öljék meg. Ez sikerült is nekik, de amint ledöfték Lüszandroszt, többen üldözőbe vették, majd elfogták és agyonverték őket. Talán jobb is így nekik, nem kerültek hóhérkézre.

— Tehát egyedül maradtál. És szükséges volt feláldoznod segítőtársaidat?

— Feltétlenül. Lüszandroszt nem engedhettem el. Fejéért kétszáz ezüstdrachma üti a markomat. Ennyit tűzött ki rá a Vének Tanácsa és a király, akit személyes bosszú is fűt ellene. De kérlek, ha elvégezted feladatod és hazatérsz, jelentsd Ampharésznek, hogy mi történt, és kérd meg, hogy küldjön nekem új embereket, így egyedül úgy érzem magam, mintha félkarú lennék.

Valójában nagy kő esett le a szívemről. Panteusznak nem volt senkije, akivel figyeltessen, ha önálló cselekvésre szánom el magam.

— Mik a további terveid, és mi a teendőnk? — kérdezte aztán Panteusz. Társaim is várakozóan néztek rám. Csak néhány pillanatig hallgattam.

— Meg kell ismerkednem Szphairosszal. Megbízásom szerint menekültnek adom ki magam. Ha ügyesen forgatom a szót, mindent kiszedhetek belőle. Aztán kitekerem a nyakát. Igazíts útba, hol lakik most.

— Látod ott azt a szőlőlugast a sziklák tövében? Ott van a kuckója. Meredek, de járható út vezet fel.

— Felmegyek. Ha addig nem jelentkezem, két nap múlva itt találkozunk a kikötőben. — Útitársaimra néztem. — Amíg vissza nem térek, Panteusz parancsol nektek!

Rövid fejbólintással válaszoltak mind a hárman, aztán elindultak kordénk felé. Magamra maradtam. Leültem arra a kőre, amely Szphairosz kedvenc pihenőhelye volt, és megpróbáltam elmélyülni gondolataimban. Szükségem lett volna erre. Tudtam, hogy a filozófust csak életem kockáztatásával menthetem meg. Mert ha valaki a Peloponnészoszon látja őt, miután én beszéltem vele, az számomra Ampharész bizalmának elvesztését és minden bizonnyal a véget jelenti. De a fejem üres maradt, egyetlen használható ötlet nem merült fel benne. Annál erősebb volt a kíváncsiságom. Miféle ember lehet ez, akit Agiátisz annyira kedvel?

Ha nem tudsz gondolkodni, cselekedj! — parancsoltam magamnak. A tűző napfényben kisétáltam a kikötőből, és megindultam fölfelé a hegyen.

A tengerparton sokkal nagyobb a forróság, mint az ország belsejében. A sziklák és a víz felülete visszaverik a nap sugarát. Sok meredeket megmásztam már életemben, de ez ugyancsak próbára tette erőmet. Csurgóit rólam a verejték, a torkom kiszáradt, amint fölfelé lépkedtem. Mennyire sajnáltam, hogy jó bőrkulacsomat nem hoztam magammal! Vizet kellene kérni valakitől! — gondoltam. — Megvan! Ez lesz az ürügy, amellyel betoppanok Szphairoszhoz.

Rosszul léptem egy kőre. Elestem, megsérült a térdem. Arcomat, karomat rózsabokrok tüskéi sértették fel. Elég megviselt állapotban értem fel a sziklák aljába. A szőlőben parasztok dolgoztak. Megkérdeztem az egyiket, van-e a hegyen újonnan jött lakó. Bólintott, és megmutatta az utat. Érdeklődtem tőle, hogy otthon van-e az illető, de ezt nem tudta.

Nesztelenül settenkedtem végig a Szphairosz házához vezető ösvényen. Amint az udvar közelébe értem, megálltam és kikukucskáltam a szőlőindák közül. A kuckó előtt fatuskóból készült asztalnál ült egy férfi. Betűket vetett egy papirusztekercsre. Csak vörös fejét láttam, amint egy pillanatra felnézett, de a személyleírás alapján azonnal megismertem. Szphairosz volt.

Odamentem az asztalához. Tudtam, hogy akik írnak, valami álomszerű állapotban vannak, ezért óvatosan szólítottam meg. Nem akartam megijeszteni.

— Bocsáss meg, uram, hogy megzavarlak munkádban. Eltévedtem itt a hegyen, és igen megszomjaztam. Nem tudnál innom adni?

Felkapta a fejét, gyanakvó pillantást vetett rám. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk. Úgy látszik, elég bizalomgerjesztőnek talált, mert az asztalra mutatva így szólt:

— Ebben a kancsóban forrásvíz van, a másikban vörös bor. Melyikből kívánsz inni?

— Vizet kérek. A bor nem oltja a szomjat.

A kancsó tartalmát csaknem fenékig kiittam, és így szóltam:

— Útbaigazításra volna szükségem. Egy Szphairosz nevű filozófust kell megkeresnem itt a hegyen. Fontos üzenetet hoztam a számára: meneküljön, hagyja el az első hajóval a Peloponnészoszt, különben megölik.

Azért kezdtem így, hogy ne tőlem ijedjen meg, de még így is megriadt. Felugrott, hátralépett, és láthatólag keresett valamit, amivel védekezhetne. Szánakozva néztem rá, a gyönge testalkatú, vékony férfira. Ha valóban meg kellett volna küzdenie velem, még a legelkeseredettebb ellenállása sem tarthatott volna sokáig.

Úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre mozdulatát. Kivettem pénzeszacskómból az egyiptomi gyűrűt.

— Ezt az ékszert kell neki felmutatnom szavaim bizonyságául. Döbbenten nézte. Nem hitt a szemének.

— Az enyém volt! Ptolemaiosz királytól kaptam, és Agiátisznak, Ágisz király feleségének ajándékoztam oda.

— Agiátisz a jel küldője. Leírta külsődet, rád ismertem. Menekülj, minden késedelem a halálodat okozhatja!

Hallgatott. Lehorgasztott fővel állt. Végül így szólt:

— Köszönöm a figyelmeztetést. Már tudtam a veszélyről. A múlt héten megölték a városban Lüszandroszt, az Athén flottáján diadalmas, hős spártai vezér ükunokáját, csupán azért, mert Ágisz barátja volt. A halála előtti éjt nálam töltötte. Beszélgettünk. Ő is útra készült, éppen úgy, mint most én. A kikötőben hallottam meg pusztulásának hírét. Azonnal arra gondoltam, rám is sor kerülhet. Ma reggel megállapodtam egy rhodoszi hajó kapitányával, holnap hajnalban indulok. A csónak napkeltekor jön értem a kikötő mólójához.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Igazi, titkos feladatomat sikerült teljesítenem. Szphairosz megmenekült. De ez nem volt elég. Látnom kellett, hogy hajóra száll, és kivitorlázik a kikötőből. Törtem a fejem, mi módon kérjem meg, hogy nála tölthessem az éjszakát. Szerencsére ő is ezt akarta.

 

TIZENÖTÖDIK KÖNYV

 

Vendéglátóm elmosolyodott.

— Ne haragudj, hogy eddig nem kínáltalak hellyel. Ülj le, azonnal

Sajátos tipegő lépteivel bement a házba, és kihozott még egy kancsót.

— Kóstold meg ezt a finom vörös bort. Ha ízlik, igyál belőle, amennyit akarsz, van elég. És mesélj. Miért jöttél el Spártából?

A valóságot nem mertem neki elmondani. Attól tartottam, hogy ismét megijesztem. És különben is: hátha fecsegő, elmondja valakinek, és visszakerül a hír Spártába? Végem lenne. Inkább kitaláltam egy mesét, ami akár igaz is lehetett volna.

— Származásomra nézve helóta vagyok — kezdtem. — Apám az Agiáda család birtokán dolgozott. Jól gazdálkodott, bőséges termésünkből még a fél rész leadása után is maradt elegendő ahhoz, hogy kereskedni tudjon. A nyomort nem ismertem, és egy szerencsés véletlen kiemelt a helótasorból. Leónidasz király személyi szolgát keresve végigjárta birtokait. Engem szemelt ki, magához vett. Megtaníttatott írni és olvasni, és négy éven át — egészen mostanáig — én kezeltem az iratait. Vele voltam a száműzetésben is.

Két hónappal ezelőtt — folytattam — a király szakácsa, aki a szomszéd birtokról került ki, elmondta nekem, hogy az öcsém belekeveredett valamibe, és a krüpteia megölte őt. El sem tudod képzelni, milyen most az élet nálunk. Ha bárkire, legyen az polgár, jogtalan vagy helóta, lázadás gyanúja vetődik, az a halált jelentheti nemcsak maga, hanem családja számára is. Persze mi, helóták, különösen rossz helyzetben vagyunk. Menekülnöm kellett tehát Spártából, méghozzá minél hamarább. Szándékomat csak menyasszonyommal, Helikével közöltem, aki Kleomenész királyi feleségének, Agiátisznak a szobalánya.

(E szavak közben arra gondoltam, bárcsak valóban ne az volnék, aki valójában vagyok, csupán egyszerű szolga, akit semmi nem választ el Helikétől…)

— A lány aznap este, amikor utoljára találkoztunk, kezembe nyomta ezt a gyűrűt, a következőket mondván: “Úrnőm kér, hogy menj el Korinthoszba, keresd meg Szphairoszt, add át neki ezt a gyűrűt, és figyelmeztesd, hogy az életét veszély fenyegeti. Ne kérdezd, honnan, de asszonyom megtudta, hogy ezzel a filozófussal is azt akarják csinálni, amit az öcséddel tettek.”

Menyasszonyom megígértette velem, hogy ha elfognának, nem árulom el sem őt, sem Agiátiszt. Még aznap éjjel megszöktem, és sikerült egérutat nyernem a Taigetosz nehezen járható ösvényein keresztül. Barangoltam Argoszban, Árkádiában, és most itt vagyok. Amit kértek tőlem, megtettem.

Szphairosz hitetlenkedve csóválta a fejét.

— Agiátisz? Leónidasz király udvarában? Hiszen ő Ágisz, az én vendéglátóm hitvese volt! — hirtelen gyanakvóan összeszűkült a szeme. — És hogy lehet, hogy ő még él? Nem igaz talán, hogy Ágisz családját kiirtották?

— Igaz, és ő mégis él. — Elmeséltem mindent, amit erről a történetről tudtam.

— Szegény Agiátisz! — sóhajtott fel Szphairosz. — Olyan finom, törékeny teremtés volt, annyira összeillettek Ágisz királlyal! És ilyen tragédia, megaláztatás érte! Még a férjénél is jobban szánom őt, mert Ágisz már a földben van, de ő egy élő, gondolkodó halott. És hogy mégis törődik a sorsommal… Hálás vagyok, és jósága megszégyenít.

Lett volna válaszom mindarra, amit Szphairosz mondott, például az, hogy Agiátisz helyzete talán nem is olyan szörnyű, hiszen új férje, Kleomenész a hősök fajtájából való, és nagyon szereti őt, de inkább hallgattam.

— Azt mondod, Ágisz kisfia is Leónidasz udvarában él?

— Igen.

— Tehát Leónidasz király megszerezte Spárta fölött a korlátlan hatalmat, és a másik uralkodói család vagyonát. Egyiket sem adja ki többé a kezéből. Ne hidd, hogy az a szerencsétlen gyerek hosszú életű lesz. A filozófus hirtelen felélénkült.

— Kérlek, mesélj nekem, milyen most az élet Spártában! Minden érdekel. Azt sem bánom, ha hajnalig beszélgetünk. Úgysem akartam ma éjszaka aludni, nehogy lekéssem a hajóm indulását. Ha igaz, amit mondtál, hogy a király titkára voltál, akkor sokat kell tudnod.

A meghívást örömmel elfogadtam. További bor került az asztalra, és Szphairosz kérdezgetett Ágisz híveinek sorsáról, az életről Spártában. Kíváncsisága mindenre kiterjedt, így arra is, hogy mit árulnak az emberek a piacon, milyen áldozatokat hoznak az isteneknek, és hogyan működik az ifjak iskolája. Amit mondtam, feljegyezte. Látszott rajta, hogy semmi a világon nem érdekli őt annyira, mint Lakedaimón sorsa.

Lassan leszállt az este, de még meleg volt. A távoli tengeren visszatükröződött a lenyugvó nap utolsó sugara. Később feljött a hold. Alattunk, a kikötőben fáklyák fénye pislákolt. Eszembe jutott, hogy társaim Korinthoszban várnak, és azon izgulnak, sikerült-e már megölnöm ezt az embert, aki békésen ül itt velem szemben. Most, hogy megismertem őt, ha akarnám, sem lennék többé képes megtenni — gondoltam magamban. Feladatom teljesítésére nem lennék alkalmas. Milyen jó is a harcosnak, aki az ütközetben a falanxban tör előre, és idegenbe mártja a lándzsáját!

Hirtelen robajt hallottam a sziklák felől. Lehet, hogy ők jöttek fel parancsom ellenére? Felugrottam, és köpenyem alól kirántottam jó kétélű tőrömet.

— Nyugodj meg! — hallottam a hátam mögül Szphairosz hangját. — Zergék. Minden este errefelé szaladgálnak.

— De szép tőröd van! — mondta, amikor leültem. — Megmutatnád?

Odaadtam neki.

— Honnan szerezted?

— A királytól kaptam szolgálataim jutalmául, néhány hónapja. Az asztalra állított gyertyácska fényénél megvizsgálta a tőrt, aztán szó nélkül visszaadta. Ajkán mintha mosolyt láttam volna. Ostobán harcias mozdulatom és a művészi kidolgozású perzsa fegyver, amelyhez hasonlót még az előkelők közül is kevesen hordanak, bizonyára gyanút keltett vendéglátómban, hogy nem az vagyok, akinek kiadom magam. De nem szólt erről egyetlen szót sem.

Afelől kezdett faggatni, hogy mi a véleményem: Árkádiában és Argoszban jobban vagy rosszabbul élnek-e az emberek, mint Spártában.

— Itt Korinthoszban lüktet a világ érverése — feleltem neki. — Látva a nyüzsgést, az üzletekben a rengeteg gyönyörű árut, a potrohos kereskedőket, a forgalmas kikötőt, az az érzésem támadt, mintha az itteni élethez képest egész Lakónia, Árkádia és Argolisz halott lenne. Útközben errefelé több helyütt kerültek a szemem elé az éhhalál szélén álló emberek. Meg kell mondanom, hogy bár Lakóniában is nagy a nyomor, nálunk azért tűrhetőbb a helyzet. Én pedig mindeddig egyáltalán nem panaszkodhattam. Jó életem volt a királyi udvarban. Sajnálom, hogy el kellett onnan szöknöm. Nem tudom, hogyan fogok új életet kezdeni.

— Nem akarsz velem jönni Rhodoszba? Annyit, mint egy király, nem tudok nyújtani, de talán tanulhatnál mellettem valamit. Látom, értelmes fiú vagy.

Elképzeltem magam, amint Rhodoszban éldegélek az ittenihez hasonló kis hegyi kunyhóban, szolgálok Szphairosznak, beszélgetünk történelemről, filozófiáról… Annyira vonzott a gondolat, kedves fiam, hogy azt el sem tudom mondani. Megszabadulhattam volna Spárta összes cselszövéseitől, attól, hogy Ampharésszel együtt gyilkosságokat kelljen kitervelnem. De nem lehetett kilépnem a játékból! Eszembe jutott Kleomenész, akinek hűséget és segítséget ígértem. És Heliké, akiről el sem tudtam volna képzelni, hogy ne lássam többé.

— Nincs pénzem a hajóutat megfizetni — próbáltam ellenkezni.

— Ha a szolgálatomba szegődsz, természetesen fizetem az útiköltségedet. Egyébként is tartozom neked ennyivel azért, hogy idejöttél és figyelmeztettél a veszedelemre.

— Köszönöm ajánlatodat, de nem fogadhatom el — mondtam szomorúan. — Menyasszonyom talán visszakapja jövőre a szabadságát, a ház úrnője, Krateszikleia királynő megígérte ezt neki. Ha úgy sikerülne, ahogy terveztük, Tegeába jönne és összeházasodnánk. Addig nekem vagyont kell szereznem, hogy házat vehessünk. Itt maradok Korinthoszban, elszegődöm kereskedősegédnek. Egyébként is: bár szívesen szolgálnálak és tanulnék tőled, el sem tudom képzelni, hogy hajóra szálljak, és oly messzire menjek, ahonnan sohasem láthatom már Lakónia határait.

— Sajnálom, de megértelek. Én sem örülök, hogy el kell hagynom a Peloponnészoszt. Nagy dolgok várhatók itt a következő években.

Felkaptam a fejein.

— Mire gondolsz? Mi… szóval én úgy látom, hogy a Peloponnészoszon nyugalom honol. Szerinted történhet itt valami a közeljövőben?

Szphairosz arcán ismét megjelent az a sajátos mosoly. Aztán magyarázni kezdett.

— Én változások előszelét érzem. Több okom is van rá. Az egyik az, hogy Hellász, de különösen a Peloponnészosz nem a világ központja többé. A nagy dolgok Makedóniában, Kisázsiában, Egyiptomban történnek. Ezekben az országokban, amelyek Alexandrosz birodalmának romjain épültek fel, sokkal nagyobb városok nőttek ki a földből, mint Korinthosz, nagyobbak, mint amilyenek valaha is álltak görög földön. Szeleukeiában, Alexandriában vagy ott, ahová most megyek, Rhodoszban vannak a nagy kereskedelmi központok, e helyeken gyűlt össze Kelet minden kincse. Hellásznak csak a szegénység, az ezrek éhhalála, a betegségek, a rablók és a tolvajok maradtak. Minden városban él néhány gazdag ember, a többiek pedig örülnek, ha egy hónapban egyszer jóllakhatnak. Ez nem vezethet jóra. Előbb-utóbb lázadások és vérfürdők söpörnek végig a Peloponnészoszon.

— Mindemellett a háború is fenyeget — folytatta a bölcs. — Aratosz akháj szövetsége egyre erősebb. Argosz is tagja lett nemrégiben, és ahogy a városban hallottam, most folynak a tárgyalások Megalopolisszal. Ez a két erős város mindig is ellensége volt Spártának. Mit gondolsz, mire fogják használni befolyásukat a szövetségben? Csakis Lakedaimón ellen! És ez egybe is vág Aratosz terveivel, aki úgy tűnik, a Peloponnészosz feletti egyeduralomra tör. Bizonyos vagyok benne, hogy Spárta érett gyümölcsként hull ellenségei markába, és elveszti függetlenségét.

— Miért vagy benne oly bizonyos? — kérdeztem, és közben arra gondoltam, hogy erre a veszélyre Kleomenész is felfigyelt.

-Te ott éltél. Szerinted talán tudna Spárta védekezni? Hajdan Lakedaimón volt a Peloponnészosz, sőt egész Hellász legerősebb állama. Mi volt ennek az oka? Az, hogy legalább a polgárai egyenlők voltak vagyonban, jogokban, kötelességekben. Igaz, hogy ez az állam is a ti verejtéketekre, a helótákéra épült. De másutt a rabszolgákon kívül voltak gazdagok és szegények is, és kevés volt az igazi katona. A spártai polgár viszont mind az volt. Csak városával szemben voltak kötelességei: a haza megvédése, az állandó felkészülés a harcra. Javaik elegendők voltak a megélhetéshez, de egyiküknek sem volt többje a másiknál, így aztán erős volt Spárta, legyőzte minden elpuhult ellenfelét, még a hatalmas Athént is. De most már hosszú ideje éppen olyan az élet nálatok is, mint mindenütt görög földön: néhány gazdag dúskál, a többiek pedig nyomorognak. Ezen akart változtatni Ágisz, akit a vagyonosok és a te urad megöltek. Az egyenlőséggel együtt Ágisz a katonai rendszert is visszaállította volna. Mondd, ki védi meg most Lakóniát, ha támadás éri?

— A királynak van zsoldosserege, de nem túl nagy létszámú, hiszen a zsoldot fizetni kell. Egy igazán komoly támadásnak ez a sereg nem tudna ellenállni. A nép pedig gyűlöli ezt az uralmat, és aligha küzdene érte szívesen.

Szphairosz bólintott, majd magasba emelte a mutatóujját.

— Nem adok öt évet, és Spárta az akháj szövetség alárendelt tagállama lesz, ha ugyan el nem pusztul. Emlékekben csak a rossz marad fenn róla, senki sem fogja tudni, hogy volt valaha egy város, amelynek minden polgára egyformán egyszerűen élt otthon, és a legkiválóbb harcosok voltak Hellaszban. Én meg fogom siratni Lakedaimónt. Munkáim jelentős része róla szól. De azt hiszem, hogy most, amikor királyod és cinkosai kiirtották mindazokat, akik vissza akarták állítani a régi rendszert, a sír ott tátong Spárta előtt — csak bele kell lökni.

— Azért még vannak olyanok, akik tennének valamit Lakedaimónért! — tört ki belőlem. Aztán, szerepemhez tartva magam, így folytattam: — Mi, helóták mind Ágisz hívei voltunk, hiszen reméltük, hogy a felosztandó földekből nekünk is jutna valami. Sokszor jártam a piactéren szökésem előtt, és a hallott beszélgetések alapján nyugodtan állíthatom: mindenki elégedetlen! Hidd el, én is csak egyben reménykedem: ha a nép elsöpri zsarnokainkat, talán én is visszatérhetek hazámba!

Szphairosz szomorúan csóválta a fejét.

— Nem hiszek abban, hogy lázadás törhetne ki nálatok. A hajdani Spártából egyvalami megmaradt: a kiválóan szervezett titkosrendőrség, amely a jogtalanok minden összeesküvését leleplezte, és félelemmel töltötte el az elégedetleneket. Hiszen láthatod: Ágisz élve maradt híveit még a határon túl is üldözik! Engem is megtaláltak, pedig nem is vagyok spártai!

Elszégyelltem magam, hiszen tulajdonképpen én is tagja voltam annak a bizonyos titkosrendőrségnek. És tudtam, hogy Szphairosz valót mond. Ennek ellenére így szóltam:

— Én mégis bízom a lakóniaiakban!

— Bárcsak igazad lenne!

Meg akartam kérdezni még valami fontosat. Ágisz érdekelt. Hiszen ez az ember hónapokig egy házban élt vele, nemegyszer folytathattak ennél is érdekesebb eszmecseréket. Mi lehet Szphairosz véleménye Agiátisz első férjéről?

— Mondd, milyen ember volt Ágisz király? Neked jól kellett ismerned őt!

Szphairosz mélyet sóhajtott.

— Sajnos — így kell mondanom, hogy sajnos, és majd megérted, miért — nagyon szelíd természetű ember volt. Sok szó esett köztünk a világról. Spárta sorsáról. Ő látta, milyen veszély fenyegeti Lakóniát, és tudta, hogy a városnak nincs elegendő pénze nagy zsoldossereget tartani. Ezért határozta el, hogy megszünteti a fényűzést, és a kevesek kezére került földeket szétosztja azok között, akik hajlandók és erejüknél fogva képesek is a régi spártai életmód követésére. De jósága vagy gyengesége megakadályozta ebben. Lüszandrosz, akivel hosszú órákon át beszélgettünk ugyanitt, mielőtt elindult halálos útjára, elmondta nekem, hogyan próbálták ő és Ágisz más hívei vezérüket rávenni, hogy keményebb eszközöket használjon ellenfeleikkel szemben. Ő erre sohasem volt hajlandó. Hitt a meggyőzés erejében. A te volt uradnak is megkegyelmezett, az pedig hidegvérrel felköttette őt győzelme után! Ágisz nem volt elég erős ahhoz, hogy terveit megvalósítsa. Ehhez keményebb legény kell. Jószívűségével és nagylelkűségével csak magának, családjának és barátainak okozott bajt.

Megremegett a hangja, megtörölte a szemét. Bizonyára nagyon szerette Ágiszt! Nem fűztem semmi megjegyzést ahhoz, amit hallottam. Mindent rögzítettem a fejemben, hogy később gondolkodhassam rajta.

Iszogatás és beszélgetés közben elment az idő. Távolban, a tenger fölött felderengett a hajnal. Szphairosz nyújtózkodva ásított egyet, bement a szobájába, és kihozott egy kis vászonzsákot.

— Ebben van minden holmim. A hajó vár rám. Induljunk.

A meredek út lefelé sem volt könnyebb, mint felfelé. Gyakran kellett segítenünk egymást, hogy el ne essünk, hiszen a korareggeli félhomályban nem is láttunk jól. Végül is nagy nehezen lebotorkáltunk, és megérkeztünk a kikötőbe. A parttól mintegy háromszáz lépésnyire nagy, éjszínűre festett vitorlás állott.

— Ott a hajóm — mondta Szphairosz. — Jelzést kell adnom a kapitánynak.

Zsákocskájába nyúlt, szurokfáklyát, kovát és taplót vett elő. A csóvát meggyújtotta, és félkör alakban intett vele. Néhány perc múlva mozgást láttunk a gályán, majd egy csónak körvonalait vettük észre a vízen, és evezők csobbanásai hallatszottak.

Mielőtt a ladik a mólóhoz ért volna, Szphairosz felém fordult, és a szemembe nézett.

— Ne hidd, hogy meg tudtál téveszteni. Nem vagy az, akinek kiadod magad. Valószínűleg a spártai titkosszolgálat embere vagy, aki valamiért — talán Agiátisz kedvéért — nem akartad végrehajtani a meggyilkolásomra kiadott parancsot. Erre vall művelt modorod, szép mívű tőröd, katonás mozgásod és az, hogy nem akarsz velem jönni Rhodoszba. Lehet, hogy sok olyan tettet vittél végbe, amit én mélységesen elítélnék, de ezt most nem firtatom. Nekem segítettél. Csomagjából elővett egy papirusztekercset.

— Ez Xenophón leírása a spártai alkotmányról. Olvasgasd, sok érdekeset tudhatsz meg belőle.

Búcsúra emelte a kezét. Engem nagyon bántott, hogy lelepleztek: nem voltam elég ügyes. Veszélyes helyzetben ez az életembe kerülhetett volna. De csodáltam is Szphairoszt éles eszéért, kitűnő megfigyelőképességéért.

— Arra kérlek — mondtam neki —, bárhol is jársz a világon, sose beszélj arról, hogy valaki figyelmeztetett: távozz Hellászból. A hír gyorsan jár, olyan emberek kerülhetnének bajba, akik segítettek neked.

Megértőén bólintott, majd a csónakba ugrott, fürgébben, mint korától várni lehetett volna. Ott álltam, amíg a kis lélekvesztő a hajóhoz ért. Az utasok beszálltak, majd felröppent az árbocra a vitorla, és a gálya lassan kihúzott a kikötőből. Ekkor megnyugodtam. Végre meggyőződhettem arról, hogy Szphairosz filozófus, Agiátisz és Ágisz barátja biztonságban elhagyta a Peloponnészoszt. Már ragyogott a napfény, amikor lassan megindultam a város felé.

A későbbi években lidérces álmaimban gyakran felbukkant Szphairosz, aki nem bírva ellenállni Spárta varázsának, visszatért, Lakóniában elfogták, és a kínpadon kivallott mindent. Jó néhány tavasszal később csakugyan eljött, de éppen érkezése pillanatában a veszély, amelyet megmentésével magamra vállaltam, mindörökre elmúlt a fejem felől.

 

TIZENHATODIK KÖNYV

 

Jegyzőkönyv az ephoroszok üléséről abból az évből, amikor Leónidasz volt Spárta királya és Mandrokleidász az ephoroszok elnöke (Részlet)

Jelenlévők: Leónidasz király, Mandrokleidász első ephorosz, Ampharész, Damokharész, Philerón, Proxenosz ephoroszok. A jegyzőkönyvet Philerón vezeti.

Leónidasz király: Még valamit el kell nektek mondanom, barátaim. Néhány hónappal ezelőtt felszólítottak, hogy tegyem el láb alól két ellenségünket: Agiátiszt és Ágisz fattyát, Eurüdamidászt. Mint tudjátok, azóta Agiátisz fiat szült az én trónörökösömnek, Kleomenésznek. így tehát hozzá többé egy ujjal sem nyúlhatok. De Ágisz fia sohasem ül Spárta másik trónjára. Ma reggel óta halott.

Mandrokleidász: Királyom, mindez nagy örömmel tölt el minket. Mondd el, hogy esett meg a dolog?

Leónidasz király: Egyszerűen. A kölyök már hetek óta betegeskedett, láza volt. Tegnap este feleségem egyik rablánya volt mellette. Szolgálati idejének kezdete előtt átadtam neki egy tégelyt, hogy tartalmát etesse meg a gyerekkel, ha nagyon rosszul van. Megtörtént.

Ampharész: Nagy megkönnyebbülés ez a számunkra. Csak az a kár, hogy Agiátisz nem követheti a fattyát az alvilágba.

Leónidasz király: Ami késik, nem múlik. Egyébként annyira bánkódik, hogy még azt is remélhetjük, belehal.

Proxenosz: És nem derülhet ki, hogy Eurüdamidászt megmérgezték? Mint jelentéseinkből hallhattad, bár kezünkben tartjuk a várost, és éberek vagyunk, mégis az a benyomásunk, hogy a külvárosokban nagy az elégedetlenség. Ilyen híresztelés nem szülne jó vért.

Leónidasz király: Lehet, hogy igazad van. Mit tanácsoltok?

Ampharész: Egy szobalánynak örökké kell élnie?

Leónidasz király: Nyilván nem. De a feleségemnek nagyon hiányozna. Egyik legkedvesebb rabnője.

Ampharész: Királyom, asszonyodat nem helyezheted a város érdekei fölé. Szokott ez a lány kijárni az udvarból?

Leónidasz király: Nem. Ő a királyné öltöztetőnője. Csak mellette vagy Agiátisz gyermekei mellett lát el szolgálatot.

Ampharész: Ha járt volna a piacra, mi megoldottuk volna a kérdést. De így neked kell tenned valamit.

Leónidasz király: Hát jó. Majd a testőrtisztemre, Kleónniszra bízom a dolgot. Ő nagyon ügyes az ilyesmiben. Biztosíthatom az ephoroszok tanácsát, hogy holnapra ez a rabnő eltűnik a házamból, és többé senki sem látja élve. De kérlek benneteket, ezt az egész ügyet tartsátok mélységes titokban.

Mandrokleidász: Királyom, az ephoroszok tanácsa nagyrabecsülését fejezi ki együttműködési készségedért. Most átadom a szót Ampharésznek. Fontos hírekről számol be. Megalopolisz belépett az akháj ligába, és vezére, Lüdiadész hosszú beszédet mondott Augiónban, a liga közgyűlésén. A szónoklat lényege rágalmak tömege, a gyűlölet élesztése és háború szítása Spárta ellen…

 

TIZENHATODIK KÖNYV

 

Korinthosz déli kapuját éppen akkor nyitották ki, amikor a falakhoz értem. A vásárra érkező tömeggel mentem be a városba. Egyenesen a piactérre siettem. Gondoltam, hogy Panteuszt ott találom már a bódéjában.

Amikor megpillantottam, éppen egy katona alkudott vele egy bőrszíjra. Bár észrevett, nem mutatta. Folytatta az alkut, amíg meg nem állapodtak az árban. Csodáltam színészi képességét. Ebben a spártaiak ritkán bővelkednek. A mellét verte teljes erővel, beleharapott a szíjba, igaz könnyeket sírt, könyörgött a vevőnek: szánja meg, hiszen az a néhány fillér különbség a számára a menekvést jelentheti az éhhaláltól. Végül is a zsoldos jó néhány minával drágábban vette meg az övet, mint amennyiért eredetileg szándéka volt. Csak vevője távozása után intett Panteusz, hogy menjek be a boltba.

— Nos? — kérdezte izgatottan. — Sikerült?

Szomorúan ráztam a fejem.

— Sajnos elkéstem. A ház üres volt, az ajtaja nyitva, nem találtam benne semmi használati tárgyat, csak az egyik sarokban ezt a könyvet.

— A Hádész árnyaira! — káromkodott Panteusz. — Úgy látszik, meglépett. Hogyan történhetett ez?

— Gondolom, miután embereid elestek, nem tudtad figyeltetni, és ezért nem értesültél szökési szándékáról sem.

— Alighanem igazad van. De hidd el, Lüszandrosz talán még fontosabb volt, mint ő. Most mit csináljunk?

— Nem hiszem, hogy bármit is tehetnénk. Bizonyára elutazott hajóval.

— Szagot kaphatott, azért tűnt el. Talán Lüszandrosz járt nála, később pedig hallhatott valamit a haláláról.

Csodálkoztam magamban, milyen jól eltalálta.

— Nem baj! — mondtam neki. — Az igyekezet megvolt mindkettőnkben. Ezt fogom jelenteni Ampharésznek.

— Köszönöm. Mikor szándékozol hazaindulni?

— Amint lehet. Az embereim hol vannak?

Panteusz elmosolyodott, és végigsimította göndör fekete haját.

— Tegnap borozgattunk egy kicsit a Három kancsóhoz címzett tavernában, itt a sarkon. Azt hiszem, megártott nekik az ital. Elképzelhető, hogy már felébredtek. Délben hazamegyünk és megnézzük őket.

Panteusz tévedett. Két társam még mélyen aludt, amikor hazaértünk. Úgy kellett őket felráznom. Csak bámultak rám, mintha még sose láttak volna. Az egyik nyögdécselt, a másik a fejét fogta. Láttam, hogy egyelőre teljesen alkalmatlanok egy hosszabb utazásra. Nem is bántam, hogy az indulást másnap reggelre kell halasztanom, hiszen nekem is szükségem volt némi pihenésre.

Estére embereim magukhoz tértek. Meséltek a zamatos borokról, szép korinthoszi lányokról. Elhatároztam, hogy ha nem is annyit, mint ők, de én is iszom egyet valamelyik borpincében.

Sötétedés után elindultunk Panteusszal. Bajtársaimra ráparancsoltam, hogy maradjanak otthon, és pihenjék ki magukat, mert másnap nehéz út vár ránk.

Már bezártak a boltok az Agora déli árkádja alatt, amikor odaértünk, de épp akkora tömeg tolongott ott, mint délelőttönként. Különösen a tavernák körül voltak sokan. Kettesével, hármasával sétáltak a ringó járású lányok, és afrikai, hellén, ázsiai tengerészek szólongatták őket. Ehhez hasonlót nemhogy Spártában, de még Tegeában sem láttam soha. Én magam ugyan nem akartam semmiféle pajzánabb mulatságban részt venni, de azt elhatároztam, hogy alaposan megfigyelek mindent. Lassan végiglépdeltünk a korzón, végül Panteusz meghívott ugyanabba a tavernába, ahol előző este két társammal iszogatott, a Három kancsóba.

— Otthon ilyesmivel úgysem találkozol! - mondta.

A nagy, boltozatos pincét falra erősített fáklyák világították meg. Többfelől részeg kornyikálást hallottunk, az egész helyiség zúgott a hangos beszélgetéstől. Leültünk az egyik asztalhoz, és mézes bort rendeltünk. Néhány korty után sem a zaj, sem a gajdolás nem sértette többé a fülemet.

Panteusz panaszkodott, hogy milyen magányosan él Korinthoszban, és hogy mennyire vágyódik Lakónia zordon hegyei, zöld rétjei után. Tudakolta, mikor térhet haza. Nem tudtam neki semmi biztatót mondani. Korinthosz kulcsfontosságú hely volt, különösen abban az időben, amikor változások kezdtek érni a Peloponnészoszon, itt tapasztalt emberre volt szükségünk, mint ő.

Társalgásunk egyre vidámabbra fordult. Kezdtem kissé becsípni. Két festett arcú, bájos lány foglalt helyet az asztalnál, velünk szemben. Szóba elegyedtünk velük, iszogattunk, aztán észre sem vettük, hogyan történt, egyszerre csak az ölünkben ültek, kacarásztak. Hű akartam maradni Helikéhez, ám nem bírtam a véremmel. Magával sodort az éjszaka, és hajnalban zúgó fejjel ébredtem az egyik leányzó ágyában. Reggelit akart hozni nekem, én azonban magamtól undorodva felugrottam, felöltöztem, néhány drachmát dobtam az asztalra, és elrohantam. Még a nevét sem kérdeztem meg. Nagyon szégyelltem magam azért, ami történt, de meg kell mondanom, hogy a korinthoszi hetairák méltók ahhoz a hírhez, amit Hellász-szerte-élveznek: csakugyan igen jártasak a szerelemben.

Mire hazaértem, a szekér már a kapunk előtt állt, társaim éppen akkor szálltak fel. Panteusz kissé gyűrött arccal, de mosolyogva várt a kapuban.

— Kár, hogy nem maradsz itt Korinthoszban. Kellemesen tölthetnénk együtt az időnket.

— Sajnos, vár otthon a kötelesség.

Elbúcsúztam tőle, majd felpattantam a kocsira, és elindultunk. Miután elhagytuk a várost, még sokáig néztem vissza. Az járt a fejemben, hogy sohasem látom viszont Korinthoszt. Úgy is lett. Most, itt, betegágyamban szeretettel emlékszem vissza az ottani szép napokra. Bár Szphairosz életét nem én mentettem meg, hiszen tudott már a veszélyről, mégis érdemes volt elmennem hozzá. Beszélgetésünk sok mindent megvilágított előttem.

 

TIZENNYOLCADIK KÖNYV

 

Egész úton hazáig azon töprengtem, mit fogok mondani Ampharésznek és mit Kleomenésznek. Szinte nem is láttam az utat, a tájat az izgalomtól, így, hogy nem teljesítettem feladatomat, vajon nem vesztem-e el Ampharész bizalmát? Szorongásomat csak az a tudat enyhítette, hogy életben maradt valaki, aki fontos Agiátisz és Kleomenész számára. Még azt is elképzeltem, hogy Agiátisz mindig szomorú arca fel derül, ha meghallja ezt a hírt.

Úgy döntöttem, Ampharészhez megyek be először, és csak aztán térek haza, hiszen érkezésem után kötelességem azonnal jelenteni parancsnokomnak utam eredményét.

Átlépve Lakónia határát, nagyobb sietségre nógattuk lovainkat. Két és fél órával később az Agorán voltunk. Társaimnak meghagytam, hogy várjanak meg kint, én pedig ahogy voltam, piszkosán, porosán bejelentkeztem Ampharésznál.

Beszámoltam neki mindenről — Lüszandrosz haláláról, két korinthoszi ügynökünk pusztulásáról és arról, hogy Szphairosz elillant az orrunk elől. Elmondtam neki, hogy Panteusz új embereket kér. Mindezt nyugodtan, arca rezdülése nélkül végighallgatta, majd néhány másodpercig dobolt ujjaival az asztalon, mielőtt beszélni kezdett.

— Panteusznak igaza volt. Lüszandrosz Ágisz fő cinkosai közé tartozott. Nem szeretem, ha embereink elesnek, de ez egyszer haláluk nem volt hiábavaló.

— Viszont így Panteusz nem tudta figyeltetni Szphairoszt, aki ezért léphetett meg.

Ampharész legyintett.

— Nem számít. Ha a vénember elhagyta a Peloponnészoszt, akkor minket már nem zavar, ha pedig itt maradt, előbb-utóbb rábukkanunk valamelyik városban. Sokkal súlyosabb dolgokkal kell most foglalkoznunk.

Az előtte heverő pergamendarabra bökött.

— Itt a jelentés Lüdiadész, a volt megalopoliszi zsarnok beszédéről, amelyet Megalopolisz színházában mondott el. Szavaiból az derül ki, hogy csak azért lépett be a ligába, hogy annak erejével elpusztíthassa városa ősi ellenségét, Spártát. Megígérte híveinek, hogy mihelyt a liga serege megjelenik Árkádiában, eltöröl minket a föld színéről. Befolyását Aratoszra — ami pedig nem csekély — e cél érdekében fogja felhasználni.

Döbbenten hallgattam. Tehát Szphairosznak igaza lesz!

— Ezzel kell most törődnünk, nem pedig éhenkórász filozófusokkal. — Megrovó pillantást vetett rám, mintha én találtam volna ki a Szphairosz-ügyet. — Most nincs időnk a tiedhez hasonló kirándulásokra. Jelentést kell készítenem a Vének Tanácsának, és javaslatokat adnom a tennivalókról. Te is segíteni fogsz. Meg kell tudnunk, valóban támadni akar-e a liga, és ha igen, mikor és milyen erőkkel. Sok dolgunk lesz még ezzel. Eredj haza, pihend ki magad, és holnap jelenj meg minél korábban!

— Uram! És Panteusz kérése?

— Igazad van. Most különösen nem maradhat egyedül, mert Korinthosz egyik kulcsvárosa a ligának. Ott könnyen lehet értékes adatokat szerezni. Hol az a két fiú, aki veled volt?

— Kint várnak.

— Küldd be őket. Ismerik az utat is, Panteuszt is, ők mennek. Te pedig siess haza!

Két útitársam csendesen káromkodva indult meg befelé, amikor kilépve az ajtón, szóltam nekik. Érthető, fáradtak voltak, pihenni szerettek volna. Magam is ólomsúlyúnak éreztem a lábam, amikor lassacskán hazafelé vettem az utamat.

Nem is tudtam, hogy örüljek-e Ampharész közönyösségének vagy bosszankodjak rajta. Nyilván más gondjai vannak. Talán azt a hírt is ugyanilyen közönyösen fogadta volna, hogy feladatom végrehajtottam. Egy dolog megnyugtatott: Kleomenésznek emelt fővel számolhatok be utamról, hiszen Szphairosz él!

Amikor a házunk elé értem, egy lovas szekér várakozott a kapunál bebocsátásra. Mögötte mentem be, és láttam, hogy á szolgák fehér lepellel borított testet emelnek le róla. Az istenek iszonyatos sejtést sugalltak nekem. A két szolgát jól ismertem, mind a ketten az istállóban dolgoztak évek óta. Nem tiltakoztak, amikor odaléptem és feltakartam a holttestet. Heliké volt. Dermedten néztem falfehér arcára és a nyakán tátongó sebre.

— Két napja tűnt el. Az Eurotász partján találtunk rá — mondta az egyik lovász. — El sem képzelhetem, kinek kellett az élete. Olyan kedves lány volt. Hiszen te tudhatod a legjobban…

Imbolyogni kezdett körülöttem a világ. Rettenetes akaraterővel felvonszoltam magam a szobámba, de ott elsötétült előttem minden.

Lehet, hogy már régóta lappangott bennem valami kór, lehet, hogy csak a bánat okozta, de három napig feküdtem lázasan, félig önkívületben. Ahogy később hallottam, kétszer is járt nálam orvos. Nem tudott semmi okosabbat, eret vágott rajtam, és azt mondta, hogy az istenek akaratától függ az életem. Lázálmaimban megismerkedtem az alvilág összes szörnyeivel — azokkal, amelyeket most is látok, ha elfog a rosszullét.

Végül egy este nagy nehezen magamhoz tértem. Először arra ébredtem rá, hogy hol vagyok: otthon a szobámban, aztán eszembe jutott Korinthosz, majd hirtelen, mintha az éj zuhant volna rám: Helikét megölték! A rémület hidege, a szánakozás és a segíteni nem tudás tehetetlen érzése járta át egész testemet, amikor arra gondoltam: hogyan hurcolták el, hogy vergődhetett durva gyilkosai kezében, akik talán meg is gyalázták, és hogyan fulladt hörgésbe utolsó könyörgő szava a kés alatt. Biztosan hívott engem utolsó pillanataiban… Majd az jutott eszembe, hogy ha nem megyek Korinthoszba, esetleg meg sem történik mindez. Két nappal a hazaérkezésem előtt ölték meg! Éppen azon az éjszakán, amikor a korinthoszi hetérával aludtam! Időnként elöntött az őrült bosszúvágy, bár még nagyon gyenge voltam, máris indultam volna megkeresni szerelmesem gyilkosait.

Kleomenész nyitott be hozzám. Arcának derűje mélységes ellentétben volt az én érzéseimmel. Nem sokkal később megtudtam, hogy csak kedvemért színlelte a vidámságot.

— Hát te jól megtréfáltál minket! Már azt hittük, meghalsz.

— Nem is bántam volna — suttogtam.

El akartam neki mondani bánatomat, de visszafogtam magam. Köztudott volt az udvarban, hogy Helikéhez járok, ezt mindenki természetesnek is vette, azonban… egy spártai kedvét töltheti egy rablánnyal, de elfogadhatatlan, hogy szeresse. Sohasem szóltam még Kleomenésznek sem Helikéhez fűződő érzelmeimről.

Hirtelen eszembe jutott, hogy barátom bizonyára híreket akar kapni tőlem.

— Mondd meg Agiátisznak, hogy kívánsága teljesült. Szphairosz biztonságban elhagyta a Peloponnészoszt.

Kleomenész arca nagyon komollyá és szomorúvá vált.

— Köszönöm, hogy teljesítetted a kérését, de nem hiszem, hogy fel tudnám vidítani, ha elmondanám neki. Eurüdamidász a héten meghalt.

Felültem az ágyon.

— Hogyan történt?

— Nagybeteg volt. Valószínűleg nem lehetett megmenteni. A borzasztó az, amit Agiátisz mondott sírva, amikor magához tért egyik ájulási rohamából: hogy ő ezért a kisfiúért vállalta a halál helyett a házasságunkat. Már attól tartottam, megőrül, vagy kárt tesz magában. Nem cselekedhettem másként, ha meg akartam őt tartani: megígértem neki, hogy majd ha király leszek, valóra váltom Ágisz terveit. De állandóan a szobájába zárkózik, rajtam kívül senkit nem enged magához közel. Még a fiunkra, Pauszaniászra sem kíváncsi.

— Te! Melyik lány volt a beteg gyerek mellett?

— Heliké.

Döbbenten néztünk egymásra. Bizonyára már Kleomenész is értesült Heliké sorsáról. Azt hiszem, mind a ketten megsejtettünk valamit, amire most már írásos bizonyítékaim vannak: hogy Heliké és a kis Eurüdamidász halálának köze volt egymáshoz. Ezt a sejtelmünket azonban még egymás előtt sem mondhattuk ki, mert akkor gondolatban tovább kellett volna lépnünk. A rettenetes vádnak némának kellett maradnia.

Néhány percnyi csend után szólalt meg nagyon halkan Kleomenész:

— Ne haragudj, de most itthagylak. Vissza kell mennem Agiátiszhoz. Jobbulást kívánok.

Még két napon át tartott vissza gyengeségem a szobámban. Ételemet behozták és lerakták az ágyam mellé. Alig szóltam valakihez, és csak keveset ettem, hiszen étvágytalan voltam. Végül is azért keltem fel, mert nyugtalanság fogott el, fojtogatott a zárt tér. Felöltöztem, lesétáltam az udvarra, majd kimentem az utcára. Senki sem törődött velem. Kiballagtam az Eurotász folyóhoz. Leültem a füves, sással borított partra, és néztem a vizet. Úgy vonzott magához! Nem volt kedvem élni. Kő akadt a kezembe. Arra gondoltam, hogy a nyakamba kötöm, és a folyóba ugróm. Hadd vessen véget a halál szenvedéseimnek, és láthassam legalább Heliké árnyát az alvilágban.

Végül is egy gondolat tartott vissza az öngyilkosságtól. Eszembe villant: ki áll bosszút érte, ha én meghalok? Kleomenész megígérte Agiátisznak, hogy megvalósítja Ágisz terveit. Vigasztalásul mondta ezt neki, de én jól ismertem őt, és tudtam, hogy sohasem tesz üres ígéreteket. Ha nem söpör el minket az ellenség, előbb-utóbb megpróbálja betartani szavát. És a jelek szerint Heliké gyilkosait Ágisz legfőbb ellenségei között kell keresnem. Élnem kell tehát, és Kleomenésszel tartanom: akkor talán megfizethetek nekik.

… Azok közül, akik Heliké halálában igazán vétkesek voltak, csak egyvalaki él még ma is: Kleónnisz, Leónidasz király egykori testőre, később Spárta zsoldosseregének parancsnoka, jelenleg lakedaimóniai polgár és Kleomenész király titkosrendőrségének főnöke. Ő olyan nagy szolgálatokat tett Kleomenésznek uralkodása kezdete óta — ahogy erről még később szólok —, hogy hatalomátvételünk után nem merhettem a fejét követelni. Kiért? Egy rabszolgalányért? Amikor már nős voltam, és a fiam is élt? A legkevesebb, hogy mindenki kinevetett volna — még maga a király is.

Heliké, aki nem is tudta, hogy a mi ügyünkért halt meg, ma már csak az én emlékezetemben él. Most, hogy írtam a haláláról, felszakadt bennem és újra vérezni kezdett ez a régi seb, de a fájdalom már sokkal tompább. És ha elvisz a betegség, végképp elmúlik…

 

TIZEKILENCEDIK KÖNYV

 

Amikor először bementem a hivatalba, felgyógyulásom után, mindent megtettem, hogy eltitkoljam szomorúságomat. Egy spártai nem sirathat egy rabszolgalányt.

Nagy erőfeszítésembe került, de az emberekkel való érintkezésem során bizonyára nem látszott rajtam, hogy milyen súlyos csapás ért. Dolgozni is éppen úgy tudtam, mint azelőtt, éppenséggel mohón vetettem magam a munkába. Azt reméltem, hogy az állandó tevékenység felejtést hoz. De az éjszakáim még nagyon hosszú ideig szinte kibírhatatlanok voltak.

… Mert ha szerelmed elhagy, megcsal, vagy akár meg is hal, de természetes halállal, azt könnyebben elviseled. Ha más férfié lett, arra gondolsz, hogy nem érdemelte meg a szeretetedet, ha betegség vitte el, előbb-utóbb megnyugszol az istenek akaratában. De ha egy lányt, aki mindig jó volt hozzád, senkinek soha nem ártott, szenvedélyesen szeretett téged és te is viszontszeretted, egy olyan éjszakán, amikor te nem voltál mellette, hogy megvedd, durva gyilkosok letépnek, mint egy virágot — ez örökre az emlékezetedben marad, mert a szép emlékek, a sajnálat és az önmarcangolás mindig felújítják a fájdalmadat…

Elkészítettük, majd az ephoroszok ülésén Ampharész elő is terjesztette a jelentést Megalopolisz szándékairól. A király utasítást adott, hogy a titkosszolgálat ettől kezdve csak a háború kérdésével, az acháj városok katonai és politikai szándékainak felderítésével foglalkozzék, a száműzötteknek egyelőre hagyjon békét. Úgyis kevés van már belőlük, nem valószínű, hogy ártani tudnának.

Közben lejárt az év, megválasztották az új ephoroszokat, ezek is Leónidasz király hívei közül kerültek ki. A király azonban ekkor lényegesen változtatott az addigi szokásokon: Damokharészt meghagyta a politikai rendőrség, Ampharészt pedig a titkosszolgálat élén, jóllehet ephoroszi rangjuktól meg kellett válniuk. Az egyetlen megkötés az volt, hogy időnként be kellett számolniuk az utódaik ülésein. Egyébként csak a Vének Tanácsának tartoztak felelősséggel. Ez fontos döntés volt. A Vének Tanácsában mindig is Spárta legbefolyásosabb családjainak tagjai ültek. Ezek Leónidasz idején azonosak voltak a leggazdagabbakkal. Így az akkoriban kialakított új rendőrség teljesen az ő befolyásuk alá került, mindenben az ő érdekeiket képviselte.

Ampliarész és Damokharész szinte korlátlan hatalma tehát lényegében megmaradt.

A következő években a király behatóan foglalkozni kezdett Lakónia védelmével. Nemcsak azért, mert veszedelem fenyegetett minket. Kincstára tele volt arannyal, és immár bizonyos volt abban, hogy Agiátisz vagyonát nem kell megosztania Ágisz fia és az ő gyerekei között. Mivelhogy a megszerzett prédát nem kellett többé senkitől féltenie, a király nyilván szívesen fordította pénze egy részét az állam hasznára. Új zsoldosokat toborzott, akiket ő maga fizetett, és akiknek a gyakorlatait időnként személyesen is ellenőrizte. Mire az első összecsapások megkezdődtek Megalopolisszal, Spártának már jelentős serege volt, amely a kisebb támadásokat könnyűszerrel vissza tudta verni. A Szellásziánál állomásozó lovasosztagot a király hétszáz főnyire bővítette, és vezetését Kleónniszra bízta. Feladata az volt, hogy mindig a határ legveszélyeztetettebb pontjaira siessen. Kleónnisz kiváló csapatparancsnoknak bizonyult. A király nemsokára kinevezte őt összes idegen harcosa vezérének.

Leónidasz maga is gyakran lement a határra, és az összetűzésekben is részt vett. Emlékszem, egyszer hazatérte után vacsoránál büszkélkedett is szinte ifjonti erejével.

— Még most, hatvanhét éves koromban is megülöm a lovat éppen úgy, mint akárki más! Nemhiába voltam valaha a legdélcegebb lovas tiszt Antiokhosz király seregében!

Több ízben magával vitte Kleomenészt is. Azt mondta neki, éppen itt az ideje, hogy megismerje a harci mesterséget. A spártai királyok mindig is apjuktól tanulták a hadvezetés tudományát.

Jómagam csak egyetlen ütközetben vettem részt Leónidasz király oldalán, az utolsó csatájában. A király és Kleomenész éppen a határon voltak, amikor megalopoliszi ügynökeink jelentették, hogy Lüdiádész néhány száz főnyi osztagot küldött ki azzal az utasítással, hogy dúljanak Lakomában. A hírt lóhalálában hozták, így még az ellenség indulásának napján megkaptuk. Ampharész azonnal utasított, hogy menjek a királyhoz, és értesítsem a támadás valószínű irányáról. Arról ugyanis tudomást szereztünk, hogy az ellenség nem a megerősített megalopoliszi úton jön, hanem a hegyeket jól ismerő vezetőik egy rejtett szurdokon át vezetik őket Lakóniába.

Tulajdonképpen nem volt ott küzdelem. Idejében megérkeztünk a horhoshoz, és a felfelé igyekvő megalopolisziakat egyszerűen lemészárolták zsoldosaink. Kleomenészt és engem a király nem engedett harcolni. A parancsait kellett továbbítanunk a katonáknak. Az ütközet tetőpontján maga a király is kardot rántott, és előrerohant, de nekünk továbbra is a tartaléknál kellett maradnunk.

— Ti még verekedhettek eleget! — kiáltotta a király. — Most türtőztesd magad, fiam, nem kockáztathatom az utódom életét!

Az ellenségből hírmondó sem maradt. Foglyot nem ejtettünk. Rengeteg fegyvert szedtek össze katonáink. Ezeket mind felhordták a táborhelyre. Voltak közöttük arany- és ezüstveretű pajzsok, drága kardok. Szinte minden elesett megalopoliszinak volt pénzeszacskója is. A tisztek az összegyűlt zsákmány egyharmadát leválasztották. Törvényeink szerint ennyi illette meg a királyt. Leónidasz, amikor át akarták neki adni a részét, legyintett.

— Megtarthatjátok! Ma nagyon jó kedvem van. Győztünk, és magam is levágtam kettőt. Húszévesnek érzem magam!

Kleomenésszel egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Hiszen már mi is megértünk huszonnégy tavaszt!

Rövidesen fellángolt a tábortűz, megkezdődött a vidám lakoma. A tisztek külön tűznél ültek. A király mellett kapott helyet Kleomenész és vele én is, velünk szemben Kleónnisz és az íjászok parancsnoka, Dekmón. Később csatlakozott hozzánk Mandrokleidász és a csapat orvosa.

- Figyelem! — harsant fel a király hangja. — Örök a helyükre! Ne igyatok túl sokat! Nem egy részeg csapatot kaszaboltak már le győzelme után. Halkan dalolni!

Megkezdődött az evés-ivás. A király tréfálkozó, mesélő hangulatban volt. Nem mondhatnánk, hogy ok nélkül. Mesterien hajtotta végre a rajtaütést. Most főleg ő vitte a szót. Sok érdekes történetet mondott el az ifjúkoráról. Különösen az egyik ragadt meg az emlékezetemben.

Éppen a megalopolisziakról beszélgettünk.

— Miért gyűlölnek annyira minket? — kérdezte Kleomenész.

— A messzéniaiaktól származnak. Tudjátok, hogy Messzénia valamikor Spárta birtoka volt. Polgáraink többségének ott volt birtoka, helótái. Megalopoliszt a thébai Epameinóndász alapította, miután Leuktránál legyőzött minket, és ezzel megtörte egyeduralmunkat Hellaszban. Messzéniát elszakította tőlünk, és lakosainak egy részét áttelepítette ebbe a városszörnyetegbe.

— A messzéniaiakról azt mondják, annyira gyűlöltek minket, hogy a kezükbe kerülő spártaiakat elevenen széttépték — vetette közbe Mandrokleidász. — Annak idején csak három háborúval és jókora vérveszteséggel tudtuk rávenni őket árrá, hogy békésen tűrjék uralmunkat. Most is szívesen látják minden ellenségünket. Ezért pártolják Arkhidamoszt is!

— A gyűlölet elevenen ég, és apáról fiúra száll — mondta a király. — Van ezzel kapcsolatban egy régi élményem.

Több mint negyven évvel ezelőtt történt ez az eset. Huszonnégy éves lehettem akkoriban. A mi családunkból Areusz volt a király, aki igen rossz viszonyban volt az akkoriban még a Peloponnészoszon is uralkodó macedónokkal. Mint tudjátok, ő verte vissza Lakónia határáról Pürrhoszt, a félelmetes hadvezért. Éppen úgy, mint mostanában, akkor is folyton támadásoktól kellett tartanunk, méghozzá nemcsak északról, hanem kelet felől is, mert Messzénia Makedónia szövetségese volt.

Pelyhes szakállú ifjú voltam még akkor, nem is álmodtam a trónról. Nem sokkal előbb neveztek ki századosnak, de még századot sem vezettem soha. Jelentéktelen feladatokkal bíztak meg parancsnokaim. Ilyen volt az is, amikor a Messzéniával határos hegyekbe küldtek őrjáratba.

Ez az utunk semmiben nem különbözött volna a többi hasonlótól, ha nem száll le a köd, és nem tévedünk el. Két és fél napig barangoltunk a sziklák, bozótok között étlen-szomjan. Végül egy völgybe értünk. Azt hittük, még Lakóniában vagyunk. A lassan felszálló ködben egy házat pillantottunk meg. Ahogy közelebb értünk, bentről mulatozás zaja hallatszott.

— Parancsnok! — fordult hozzám az egyik kedves katonám, egy istenekhez hasonlóan szép arcú ifjú. — Bemegyek, kérek tőlük valamit enni.

— Rendben van — egyeztem bele. — De hagyd itt a kardod. Ha békés szándékkal vagy és különösen, ha kérsz valamit, nem illik fegyverrel lépni egy idegen házba.

Benyitott. Mi vártunk félórát, egy órát, nem jött ki. Kezdtünk fázni.

— Fiúk — mondtam az embereimnek —, utána megyünk!

De mi már nem fegyvertelenül, hanem kivont karddal léptük át a küszöböt.

Bent lakodalom folyt. Egy nagy asztalnál ült a fiatal pár, a szülők, a rokonok. Ételek és italok nagy bőségben, és a teríték közepén egy tálon ott díszlett bajtársunk levágott feje.

Egy pillanatra megdermedtünk a nem várt iszonyatos látványtól. Aztán nem tétováztunk sokat, lekaszaboltunk mindenkit. Mint sejthetitek, a ház nem Lakóniában volt — áttévedtünk Messzéniába.

A lány apját, aki a lakodalmi ebédet adta, magam döftem le. Már a földön feküdt, kebléből ömlött a vér, amikor föléje hajoltam.

— Miért tetted? — kérdeztem tőle. — Még ha ellenségeink vagytok is, a szükségbe jutottat, aki segítséget kér, tisztességes ember egyetlen ujjal sem illeti!

— Megesküdtem a lányom születésekor, hogy ha férjhez megy, egy spártai feje lesz a lakodalmi tálon! — hörögte.

És meghalt. Ezután úgy éreztem, nem tudok tovább itt élni Lakóniában, ahol a környező népek ennyire gyűlölnek bennünket. Elindultam kalandok után. Mint tudjátok, végül is Szeleukeiában, Antiokhosz királynál kötöttem ki, az ő katonája lettem. Ott is láttam rettenetes dolgokat. Bár jól éltem, megértettem, hogy a világon mindenütt van gyűlölet, kegyetlenség. Hazahúzott a szívem, visszajöttem.

A király felemelte boroskancsóját. Mielőtt meghúzta volna, ennyit mondott még:

-Jegyezzétek meg, ellenségeitektől soha, semmilyen körülmények között ne várjatok könyörületet, és ti se könyörüljetek rajtuk!

Amíg a király ivott, azon gondolkodtam, mi teszi az embert azzá, amivé érett korára válik. A forrásból minden patak kristálytisztán indul el, de mire a síkra ér, és folyó lesz belőle, vize zavarossá válik, kavicsokat és iszapot sodor magával. Leónidasz ifjúkorában azért hagyta el hazáját, mert túl soknak találta itt a kegyetlenséget, a gyűlölködést, de most azt mondja: ilyen az élet, nekünk is ilyennek kell lennünk.

Most, amikor a betegség tétlenségre kényszerít, és van időm töprengeni életem folyásán, néha magam sem gondolom másként. Ennek ellenére azt mondom neked, fiam, bármily szörnyű is a világ, sose téveszd össze a keménységet a könyörtelenséggel.

Iszogattunk még egy darabig, aztán lefeküdtünk. Zavaros álmaim voltak. Gyakran szerepelt bennük egy tálca és rajta egy fej — változó arcokkal.

Éles kiáltásra ébredtem fel hajnalban:

— Gyorsan! Gyorsan! A király rosszul van!

Ruháimat magamra kapkodva rohantam ki a tisztásra, majd nevelőapám sátrához. Leónidasz a tábori Ágyán hánykolódott, nyögött. Szája félrehúzódott, arca megmerevedett. Oldalánál ott térdelt az orvos, a fejénél állt, fölébe hajolva Kleomenész és Kleónnisz.

Az orvos ránk nézett, felsóhajtott, és így szólt:

— Valamelyik isten megharagudott a királyra. Eret kell vágnom rajta, az talán segít.

Valóban, a műtét után nevelőapám magához tért. Megpróbált felkelni, de visszaesett a fekhelyére. Ránk nézett, lemondóan elmosolyodott.

— Fiam — mondta Kleomenésznek —, rövidesen te leszel a király.

— Atyám! — jajdult fel Kleomenész. A beteg ajka keserű fintorra torzult.

— Ne is törődj vele. Az a világ rendje, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell halnunk. Most éppen rajtam a sor. Kleónnisz! Vitess haza. Te maradj itt, és vigyázz, nehogy a katonák elveszítsék a fejüket. Ha kérdezik, mi bajom, mondd, hogy múló rosszullét fogott el.

Milyen furcsa volt! Mindig féltem tőle, sokszor azt hittem, hogy gyűlölöm, most mégis a torkomban dobogott a szívem. Végtére is ő nevelt kora gyerekkoromtól fogva. Kleomenész alig tudta visszatartani a sírást. Nagyon szerette apját. Amin igazán csodálkoztam, az a Kleónnisz arcán végiggördülő két könnycsepp volt. Azt hittem, hogy ő nem képes meghatódni semmin. Később megértettem kétségbeesését. Leónidasz mellett szolgált kora ifjúságától kezdve, neki köszönhetett mindent. És most a jótevője meghal. Még azon is eltűnődhetett: mi lesz az ő sorsa a király halála után? Hiszen ő nem spártai polgár, a szülei helóták voltak.

Rövidesen elhangzottak az utasítások, és a sátor elé állt négy szolga egy gyaloghintóval. Kleomenész, én és két testőr kísértük be a beteg királyt Spártába. Senkit nem engedtünk a közelébe. Otthon a királyné elhívatta a város legjobb orvosait. Érkezésük után bezárult az Agiádák palotájának kapuja. Azt mondják, ennek ellenére villámgyorsan elterjedt a hír Leónidasz betegségéről.

Krateszikleia királyné az állandóan ott tartózkodó orvosokon kívül senkit nem engedett be a betegszobába. Kleomenész öccse, az ekkor tizennyolc éves Eukleidász, aki az ifjak iskolájából jött haza apja betegségének hírére, többnyire együtt üldögélt velem a szobámban. Alig szóltunk néhány szót. Hallgattuk a cselédek suttogását. Olykor elfojtott zokogást is hallottunk. A ház szolgái jó uruknak ismerték Leónidaszt.

Kleomenész csak ritkán csatlakozott hozzánk. Bezárkózott kisfiával és feleségével. Agiátiszt senki nem kérte, hogy ápolja a nagybeteget. A királyné tudta, hogy az úgysem tenné meg.

Nyomasztóan lassú volt az idő múlása. Kétszer egymás után eljött az este, majd a reggel. Az alvás éjszaka is nehezemre esett. Furcsa olyan házban álomra hajtani a fejünket, ahol a halál jár.

A második reggelen azt hallottuk, hogy a király jobban van, és látni kívánja a családját. Eukleidász és én a betegszoba ajtaja előtt találkoztunk Kleomenésszel, aki kézen fogva vezette immár négyéves kisfiát, Pauszaniászt. Agiátisz nem jött.

Belépve a szobába, a pillantásom a királyra esett. Nagy katonakezei a takarón feküdtek, halottsápadt, beesett arca mutatta, hogy valóban “jól” volt, már csaknem teljesen “jól”. Felette magaslott Krateszikleia királyné szikár, könnytelen alakja. Több mint húsz évvel volt fiatalabb a királynál, mélyen titkolt bánata most csaknem egyidőssé tette vele.

Ahogy elnéztem nevelőapámat, arra gondoltam, hogy ennyit ér a küzdelem a földi javakért, a hatalomért. Antiokhosz egykori zsoldoskapitánya, Spárta későbbi királya, majd egyeduralkodója hosszú élete során keményen, könyörtelenül tört céljai felé, sok mindent elért, de most, hogy eljött az ideje, mit számít mindez? Hadész már készíti a csónakot a számára, az alvilág kutyái ugatnak. Ha az ott lent lakók látnák esendő alakját, talán még azok is megszánnák, akiket ő küldött oda.

Léptem egyet, hogy közelebb kerüljek az ágyhoz. A király nem vett észre. Magához intette a feleségét. Amikor Krateszikleia is hozzá hajolt, szinte megdermedve hallgattam a rekedt suttogást.

— Krateszikleia! Én most meghalok, de a családom hatalmasabb, mint valaha. Nekem… nekem köszönhető, hogy Agiátisz vagyona csak a miénk lesz. Eurüdamidász…

Kezének és fejének mozdulatával igyekezett kifejezni, hogy Ágisz fia mérget ivott. Arcára torz vigyor ült ki.

Krateszikleiának egyetlen vonása sem rezdült meg.

— Sejtettem. Szóval ezért sújtottak le rád az istenek. Emlékszem, akkor tűnt el az egyik legügyesebb szobalányom, és halva találtak rá a folyóparton.

— Ő semmit nem tudott, csak eszköz volt. Sajnáltam azt a szép kislányt, de ennek nem volt szabad kiderülnie. Krateszikleia! Miért nem szólsz hozzám egy jó szót? Az unokánk — préselte ki magából a szót — nem kell, hogy idegennel osztozzon.

Unokája említésére gyengéd vonás jelent meg a királyné arcán, de aztán visszatért komorsága.

— Az istenek ítéljenek fölötted azért, amit tettél!

Kleomenész és Eukleidász még az ajtóban álltak, az ő fülükig nem jutott el ez a nagyon halkan lefolytatott beszélgetés. De én minden szót hallottam.

És most mit tegyek? Szorítsam ki ebből a haldoklóból a lelket? Úgyis meghal néhány perc múlva. Helikén pedig nem segítenék ezzel. És ha Leónidasz esetleg tudott is arról, hogy Heliké a szeretőm volt, azt nem sejthette, hogy elemésztésével mekkora fájdalmat okozott nekem.

— Küldd ide a fiaimat!

A két királyfi szinte odaesett apjának ágya elé. Krateszikleia a kis Pauszaniászt vette a karjába. Leónidasz Kleomenész vállára tette a kezét.

— Fiam. Most te leszel Spárta királya. Igyekezz méltó lenni őseidhez.

— Mindent megteszek, hogy az legyek, atyám!

Leónidasz ekkor Eukleidászra emelte a szemét, neki is mondani akart valamit, de hirtelen félrecsuklott a feje, és meghalt.

Egyhetes gyász következett, nemcsak a palotában, hanem egész Lakóniában. Ez így szokás a spártai királyok halála után. Fehérbe öltözött minden polgár családja, a városban élő szabadok, az Eurotász völgyében a helóták. Ez utóbbiak súlyosan bűnhődtek volna, ha nem veszik fel a gyászruhát.

Egy héten át feküdt tehát Leónidasz az udvaron, gyolcslepelbe burkolva, lábával a kapu felé fordítva. A két kapuszárny nyitva volt, mindenki meglátogathatta a királyt utolsó útja előtt. Aztán egy verőfényes reggelen megindult a gyászmenet az Agiáda-család kriptájához. A mumifikált holttestet két szolga vitte hordágyra fektetve. Mögötte lépkedett a királyné, kézen fogva unokáját, Pauszaniászt. Őt követte a két fia és én. Agiátisz is ott lépkedett Kleomenész oldalán. Nem tehette volna, hogy ne jöjjön el, de azt hiszem, nem is akarta. Arcában nem tudtam olvasni, hiszen a szép asszonyok, ha akarják, tökéletesen el tudják rejteni gondolataikat. De jóval később, egy bizalmas beszélgetésünkkor bevallotta nekem, hogy Leónidasz temetését akár mindennap hajlandó lett volna végignézni. A minket körülvevő csoportban ott voltak a király barátai, Ampharész, Damokharész, Mandrokleidász a fiával, Klearkhosszal, az ephoroszok, a Vének Tanácsának tagjai. Aztán ott jöttek sorban a gyászba öltözött spártaiak és mögöttük a városba rendelt helóták. Minden helótacsaládból részt kellett vennie ugyanis valakinek a temetésen. Katonák mentek mellettük, és amikor úgy látták, hogy a helóták gyásza nem elég meggyőző, rájuk rivalltak:

— Csak így siratjátok szeretett királyunkat?!

A helóta férfiak és nők ilyenkor hangos jajveszékelésben törtek ki, és körmüket arcukba, mellükbe vájták. Nem mintha valóban szerették volna Leónidaszt, csak megtorlástól féltek. A spártaiak közül senki nem sírt, még azok sem, akik szívvel-lélekkel a király hívei voltak. Hagyományaink szerint a fájdalom nyilvános kimutatása méltatlan dolog.

Áthaladtunk a főtéren, elmentünk Artemisz, a Tó Istennője temploma mellett, majd az ifjak futópályáját megkerülve, odaértünk a sírbolthoz. A vasajtó előtt a szolgák letették a holttestet. Ünnepélyes arccal előlépett Ampharész, és megkezdte gyászbeszédét:

— Elhunyt Héraklész isteni sarja, hazánk és ősi törvényeink védelmezője, Leónidasz király. Búcsúzzatok el tőle, spártaiak! Vigasztaljon minket az a tudat, hogy bár testét most látjátok utoljára, szelleme mindig köztünk marad.

Minden gyászbeszéd egyforma. Bár ez volt az első, amit hallottam, mégis sötét, gunyoros gondolatok jártak fejemben. Az jutott például eszembe, hogy Leónidasz szelleme sajnos, csakugyan köztünk marad — Ampharészben, Damokharészben és barátaikban testet öltve.

Ezután Ampharész arról beszélt, hogy elárvult a város. Mindenki tudta, hogy ez formaság. A halott király legidősebb fia — ez esetben Kleomenész — örökölte a királyi rangot, még ha nem is történt meg beiktatása a temetés befejezte előtt.

Akkor léptem először sírboltba. Néztem a fáklyák fényében Héraklész, Hermész és Apollón szobrait, a mély gödröt, amely Leónidaszra várt és mellette a szarkofágot. Amikor Krateszikleia a hullahordókat követve a sírhoz lépett, megbotlott. Két fia kapta el karjánál fogva.

A szolgák a szarkofágba helyezték a király testét, mellé tették kedvenc kardját, ékszereit. Aztán a nehéz kőkoporsót a verembe csúsztatták és elhantolták.

Ahogy hullottak a rögök Leónidasz földi porhüvelyének örök lakhelyére, végigfutott pillantásom a többi sírokon. Számos nagy hadvezér, dicső király feküdt itt. Vajon a thermopülai hős Leónidasz, első királyunk ezen a néven, és a perzsaverő Pauszaniász hogyan fogadják most elhunyt utóduk árnyékát odalent az alvilágban?

A királyné megnézte a még készülő sírkő és a szobor helyét, aztán megindultunk kifelé. Agiátisz és Kleomenész előttem mentek. Amint kiléptek a vasajtón, az ephoroszok elkiáltották magukat:

— Éljen Kleomenész, Spárta királya!

Agiátisz lelkiereje ekkor megtört. Férje nyakába borult, és zokogni kezdett. Mindenki azt hitte, hogy örömében, meghatottságában sír. Pedig, ahogy később megtudtam, Ágiszra gondolt, aki a börtön mellett feküdt elásva, és nem családjának királyi sírboltjában aludta örök álmát.

Ágisz király egykor halálra szánt hitvese ismét spártai királyné lett.

 

HUSZADIK KÖNYV

 

— Csak névleg vagyok király, teljesen meg van kötve a kezem! Apámnak engedelmeskedtek az ephoroszok, de nekem nem! Nyakunkon a háború, és a befolyásos polgárok csak mulatságaikkal törődnek, a nyomorúságban élő köznép pedig mindennapi gondjaival küszködik. A közügyek senkit nem érdekelnek. Most érzem csak, mennyire igaza volt Szphairosznak, amikor azt mondta neked, hogy Spárta a pusztulás szélén áll. Ahhoz, hogy fennmaradjunk, változtatnunk kellene államunk rendjén, de nem tudom, hogyan.

Egyik esti beszélgetésünk alkalmával tört ki így Kleomenész. Szavai azért ragadtak meg bennem, és azért láttam értelmét, hogy most papírra vessem őket, mert jól jellemzik a Spártában Leónidasz király halála után kialakult helyzetet.

Abban az időben a közelgő pusztító vihart jelző reménytelen csend nehezedett a városra. A szegények negyedében éhínség dühöngött, a gazdagok is kényelmetlenül érezték magukat. Úgy festett, hogy Spárta rövidesen elveszti függetlenségét.

Az acháj szövetség és Lakedaimón között állandósult a háborús állapot. A küzdelem Árkádiáért folyt, de az ottani Spárta-barát városokból egyre több került a liga uralma alá, így minket is közvetlen veszély fenyegetett. Nemcsak a szabadságunkat veszíthettük el, hanem életünket is. A megalopolisziak féktelenül gyűlöltek minket, és akkoriban ők voltak a legfőbb hangadók Aratosz körül.

Kleomenész királysága tehát a kard jegyében kezdődött, és abban is folytatódott. A határon sűrűn adódtak összecsapások a megalopoliszi csapatokkal. A királynak magának is gyakran hadba kellett szállnia. Lassanként úgy alakult a helyzet, hogy többet tartózkodott a seregnél, mint otthon. Szívesen tette ezt. Kedvelte a katonás életet, talán csak a feleségét szerette még annál is jobban. Nemegyszer előfordult, hogy lóhalálában hazajött hozzá a táborból egy éjszakára közvetlenül csata előtt vagy után.

Fiatalos lendülettel folytatta, amit apja elkezdett, a hadsereg átformálását. Ifjakat vett maga mellé a vezérkarba. Például közös barátunkat, Klearkhoszt, akinek nem sokkal előbb halt meg az apja, és öröklött vagyona méltóvá tette arra, hogy ezredessé nevezzék ki. Egyik legkedvesebb iskolai pajtásunk, Mnaszón a testőrség parancsnoka lett. A zsoldosok vezérei, Kleónnisz és Dekmón szívvel-lélekkel a király emberei voltak. A katonák rajongtak délceg termetű, a vakmerőségig bátor, mindig szerencsés vezérükért, aki pénzzel, élelemmel jól ellátta őket.

A baj csak az volt, hogy az első riadalom elmúltával Spárta védelme a város vezetői közül a királyon kívül keveseket érdekelt igazán. Az ephoroszoknak és a Vének Tanácsának a fő gondja továbbra is az volt, hogy Ágisz szelleme fel ne üsse a fejét a városban, vagyis nehogy a szegények fellázadjanak. Üléseiken más kérdéssel alig foglalkoztak. Alaposan kihasználták a király gyakori távollétét, és Kleomenész kezéből rövidesen kicsúszott az a hatalom, amit néhai édesapja megszerzett magának. A tanácskozásokon alig volt befolyása, a belső ügyekről nem tájékoztatták, az ephoroszok végül már csak utasításaikat közölték vele. Kleomenész pedig, aki serege élén megszokta a teljes önállóságot, egyre nehezebben viselte el, hogy otthon csak engedelmes eszköze lehet másoknak.

Én, aki továbbra is Ampharész mellett dolgoztam, sok olyan ügyről szereztem tudomást, amiről Kleomenész nem. Tulajdonképpen ezért nem vett maga mellé a vezérkarba, és hagyott a régi helyemen, hogy legyen valaki, aki a kulisszák mögött zajló eseményekről értesíti. Híreimet természetesért azonnal továbbadtam neki. Kleomenészt zavarta, hogy nincs hatalma a titkosrendőrség, a krüpteia és a külföldi titkosszolgálat felett, pedig háborús időkben mindhárom szervezetre nagy szüksége lett volna. Ezenkívül beszámolóimat hallgatva sokat dühöngött a város anyagi helyzetén. A kincstár üres volt, ő pedig az apja által összegyűjtött vagyon nagy részét pénzzé tette, hogy zsoldosait eltarthassa.

Mindezek arra vezettek, hogy Kleomenész lassanként már nem csupán érzelmeiben állt Agiátisz mellett, hanem egyre inkább helyesnek látta mindazt, amit Ágisz tenni akart. Különösen nagy hatással volt rá Szphairosszal folytatott eszmecserém, amelyet egy alkalommal elmeséltem neki. Az egyenlő birtokokkal rendelkező több ezer polgárkatona gondolata, akik mindent megtennének a hazáért, mélyen megragadta. Ilyen nagy erővel biztosan meg tudná védeni Lakóniát, különösen ha a hatalom nem az ephoroszok kezében, hanem az övében lenne. Beszélgetéseink során egyre gyakrabban emlegette Ágisz nevét, de csak akkor, ha ketten voltunk, és akkor is nagyon halkan. Hiszen továbbra is ez volt a bűnök bűne Spártában.

Az Agiáda-házban ugyanúgy folyt az élet, mint azelőtt. Talán csak még inkább Krateszikleia kezébe került az udvartartás vezetése. Agiátisz továbbra is visszahúzódott mindentől. Számára az lehetett a legfontosabb változás, hogy az élete nem forgott többé veszélyben. Megszülte második fiát, Kleombrotoszt. Szerette gyerekeit, de látszott rajta, hogy a kettő együtt sem kárpótolja azért az egyért, akit elvesztett. Krateszikleia viszont úgyszólván csak az unokáinak élt. Mindennap játszott az idősebbikkel, különféle háborús játékokat. Agiátisz, aki remegve féltette állandóan harcoló férjét, egyszer a fülem hallatára tiltakozott ez ellen. Az özvegy királyné ekkor azt vetette szemére, hogy nem igazi spártai asszony, és attól kezdve még mélyebben megvetette. Azt hiszem, éppenhogy csak megtűrte őt a házban, és csupán azért, mert fiának szeretett hitvese és unokáinak anyja volt.

Valóban, Agiátisz nem volt hasonló a spártai nők többségéhez. Ő szelíd és finom, a többiekben valamennyiben van egy kis keménység. Még az én szeretett Timaiámban is. Ha nagy ritkán vitába keveredtem vele, a ház ügyes-bajos dolgairól, mindig jobbnak láttam engedni.

Jómagam abban az időben keveset tartózkodtam otthon. Még gyötörtek a fájó, keserű emlékek. Bejártam a hivatalba, amikor tehettem, lementem a gyakorlótérre futni, gerelyt hajítani, ettem, aludtam — ebből állt az életem. Gyűjtögettem a fontos híreket, adatokat Kleomenész számára. De elég ritkán találkoztunk. Magányos voltam. Barátaim legtöbbje a hadseregben szolgált, tulajdonképpen csak hivatali főnökömmel, Ampharésszel és a nálam jóval fiatalabb Eukleidásszal beszélgethettem. A lányokra hosszú ideig rá sem tudtam nézni, pedig igazán nem ők okozták bánatomat.

Néha a ház udvarán vagy a folyosón összeakadtam Agiátisszal. Ilyenkor köszönt nekem, és lehajtott fejjel elment mellettem. Furcsa volt, hogy még mindig tartott tőlem, pedig Szphairosz esetében életem kockáztatásával is igyekeztem a kedvére tenni. Végül mégiscsak megtört köztünk a jég — azon a napon, amikor megismerkedtem Timaiával.

Az utolsó viszonylag békés tavaszon történt ez, Kleomenész kihasználta a fegyverek hallgatását, és kisebbik fiát a nagyanyára bízva lement Agiátisszal az egyik királyi birtokra. Az egyik délelőtt a közelükben vadászgattam Eukleidásszal. Vagy nyolc fácánt nyilaztunk le.

— Gyere, látogassuk meg a bátyámat — mondta Eukleidász. — Nagyon szereti a friss fácánpecsenyét!

Ráálltam. Lovaink fejét a birtok felé fordítottuk. A földeken még sok helyütt folyt a szántás, máshol már vetettek a helóták. Minden a tavasz friss illatát árasztotta. A mezőn dolgozó emberek látványa, a tiszta levegő könnyűvé tették testemet-lelkemet. Útközben a nyaraló felé úgy éreztem, mintha nem is lovagolnék, hanem repülnék. Azt hiszem, azon a délutánon győzött akkor még egészséges, fiatal szervezetem a szomorúság fölött, ami Heliké halálával ért.

Átugrattuk a kert sövényét, a két paripát kikötöttük egy fához, és megindultunk a bokrok között vezető ösvényen a ház felé. Eukleidász egyszerre csak megtorpant.

— Fülelj!

Hangos beszélgetést, és ami engem különösen megdöbbentett, női kacagást hallottunk.

— Úgy látszik, vendégek vannak a bátyámnál. De kik lehetnek? A pázsithoz érve, először a kis Pauszaniászt pillantottuk meg. Íjjal a kezében és tegezzel az oldalán szaladgált fel és alá. Igazi mokány, szilaj fickó volt! Odafutott hozzánk, arcunkhoz dörgölte mocskos pofácskáját, aztán Eukleidászt kézen fogva hívott minket a ház felé.

A verandára vaskos tölgyfa asztal volt kitéve. Mellette ott ült Kleomenész, Agiátisz és két ismeretlen: egy javakorabeli férfi és egy fiatal nő.

— Nézzétek, az öcsém és Xenarész! Hát titeket mi szél hozott erre?

— Fácánpecsenyének valót hoztunk. — Odaadtunk neki hármat a madarak közül.

— Épp jókor, azon törtük a fejünket, hogy mit ebédeljünk. Kleomenész tapsolt, és a gyönyörű kakasokat átadta a konyhából kisiető szolgáknak.

— Ismerkedjetek meg vendégeinkkel. Ez itt az öcsém, Eukleidász és az unokatestvérem, Xenarész. Ők pedig Agiátisz rokonai, a nagybátyja, Megisztonosz és a lánya, Timaia. Nemrég érkeztek haza Egyiptomból, ahol Megisztonosz a király hellén zsoldosainak vezére volt. Nagy örömünkre lejöttek minket meglátogatni.

Már az első pillanatban ráfeledkeztem Timaiára. Haja barna volt, arca Agiátiszéhoz hasonlított, violakék szeme Helikére emlékeztetett. Ezüsttel átszőtt egyiptomi ruhát viselt. Arca, fedetlen karja aranybarnára sült. Akkor még lányos alakjának tökéletes volt a formája. Szemben ült apjával. Mellé telepedtem le, de egyelőre nem szóltam hozzá. Láttam, hogy érkeztünkig Megisztonosz vitte a szót, és az illem is azt kívánta, hogy meghallgassam, mit mond az idősebb. Csak néha-néha emeltem tekintetem a lányra.

Jól megnéztem magamnak Megisztonoszt is. Érdekes embernek találtam. Bronzszínűre sült arcának férfias vonásait még élesebbé tette fekete, göndör haja, kis bajusza és előreálló, hegyes szakálla.

Úgy látszik, ez az egyiptomi divat, gondoltam. Egyszerű spártai köpenyt és sárga khitónt viselt, de szőrrel borított izmos karján csörömpöltek a tompa fényű arany karperecek. Nyilván nem kevés pénzt hozott magával a külhoni szolgálatból. Azt jól láttam, hogy Kleomenész nagyon kedveli a vendégét. Nem csoda: vérbeli katona, és Spárta előkelői között kevés ilyen akad.

— Szóval, miután a feleségem meghalt — szólalt meg öblös mély hangján Megisztonosz —, úgy döntöttem, hogy hazatérek szülőföldemre. Elég volt. Elfáradtam. Most veszek valahol egy kis birtokot, házat a városban, és gazdálkodom életem végéig. Szeretett asszonyom bebalzsamozott holttestét hazahoztam, családi kriptánkban temettettem el. Királyom, hallottam, hogy az öcsém vagyona a tied lett, amikor feleségül vetted Agiátiszt. Ne aggódj, nem követelek tőled semmit. De tudnál nekem tanácsot adni birtokvásárlási ügyben? Melyik polgárnak van eladó telke és földje?

— Arkhipposzról mondják, hogy mindenét elkótyavetyélte, adósságai vannak. Szép szántója van itt a közelben, azt hiszem, potom pénzért hozzájuthatsz majd.

— Még holnap felkeresem. Köszönöm.

Egyre finomabb illatok szállingóztak a konyhából. A szolgák nemsokára megterítettek, kihordták a szép pirosra sült fácánokat, majd az asztalra tettek néhány serleget és kancsót. Kleomenész udvariasan először a vendégeket kínálta, majd mi is nekiestünk az ételnek. Bár a két nő keveset evett, a tányérokon nemsokára csak a lerágott csontok maradtak.

Amíg Kleomenész kitöltötte a bort, Timaiához fordultam, és kérdezgetni kezdtem őt arról, hogyan élt Egyiptomban, és merre járt még a világban. Ő szívesen mesélt. Megvallom, nem is nagyon figyeltem arra, amit mondott, csak az ajka vonalát néztem.

Megisztonosz és Kleomenész mélyen elmerültek beszélgetésükbe az egyiptomi hadsereg szervezetéről, nagyságáról, erejéről. Timaia egyszerre csak hátrakapta a fejét.