ÉS A FEJÉT MÁR NEM TALÁLTAM MEG

JÓL FIGYELJENEK ARRA, amit most mondok. Az új munkahelyem, ahol először pikolóként, majd főpincérként dolgoztam, valaholDěčín fölött, a hegyekben volt. Amikor megérkeztem abba a szállóba, szinte megrémültem. Nem holmi közönséges szálloda volt az, amilyenre számítottam, hanem valóságos kis város, vagy inkább nagyobb falu az erdők, meleg vizű erdei források közepette, a levegő itt olyan friss volt, hogy pohárba lehetett volna tölteni, elég volt, ha az ember arccal a kellemes léghuzatnak fordul, és lassan nyeldekel, mint hal a kopoltyúival, és tisztán és világosan hallotta, miként áramlik be az ózonnal kevert oxigén a kopoltyúkon, hogyan pumpálja fel a tüdejét, a teste üregeit, mintha odalent, jóval a felérkezés előtt defektet kapott volna a gumi, s csak itt, ezen a levegőn érte el automatikusan a megfelelőnyomást, amivel nemcsak biztonságosabb, de kellemesebb is hajtani. Liza egy katonai autóval hozott föl, s úgy járt-kelt itt, mintha otthon volna, állandóan mosolygott, miközben végigvezetett a díszudvart övező hosszú fasoron. Afféle kétszarvú német szobrok álltak ebben a fasorban, királyok, császárok szobrai, márványból vagy fehér mészkőből, ami úgy csillogott, mint a cukor, és ilyenek voltak a közigazgatási épületek is, mint az akáclevelek, úgy ágaztak le a sétány két oldalán. És ide is, minden épülethez külön sétány vitt, mielőtt bármelyikbe belépett az ember, végigmehetett, végig kellett menjen egy ilyen szobrokkal ékesített oszlopsoron, és a falakat is a dicső német múltat megörökítő domborművek díszítették, abból az időből, mikor a germánok még szekercével a kezükben rohangáltak és állatbőrbe bújtak, akárcsak Jirásek Régi cseh mondáiban, de az öltözékük, az német volt. És Liza mindent elmagyarázott, és én csak ámultam-bámultam, és eszembe ötlött a Csendesség Szálló mindenese, aki szeretett arról beszélni, miként is vált valósággá a hihetetlen, itt is valami hasonló történt, Liza büszkén magyarázta nekem, hogy egész Közép-Európában itt van a legjobb levegő, hogy még egy ilyen hely van csak, valahol Prága mellett, meg hogy itt van Európa első embernemesítő állomása, hogy a nemzetiszocialista párt itt építette föl a jó vérű német lányoknak meg aHeereswaffe és az SS fajtiszta katonáinak első keresztezőállomását, mindezt tudományos alapon, itt naponta folynak a nemzetiszocialista közösülések, méghozzá élesben, ahogy a régi germánok csinálták, ráadásul a leendő kismamák, akik szívük alatt hordják az új Európa emberét, itt is szülnek, s csak egy év múlva rajzanak szét Tirolba, Bajorországba, a Fekete-erdőbe vagy a tengerhez, hogy ott aztán, az első bölcsődékben és óvodákban folytatódjék az új ember nevelése, persze már anya nélkül, az új iskola felügyelete alatt. És Liza falusi kunyhók mintájára épített szép házikókat mutatott, az ablakok, verandák és teraszok párkányán burjánzott a sok virág, és én láttam a leendő anyákat, és ezek az anyák mintha mind parasztlányok lettek volna, jól megtermettek és szőkék voltak, mintha egy másik évszázadból csöppentek volna ide, aHaná mellől, vagy Humpolecből, valami isten háta mögötti faluból, ahol még csíkos alsószoknyát meg olyan blúzt viseltek, amilyent a. Sokol-lányok, vagy azon a bizonyos festményen Božena, aki ruhát mos és megtetszik az arra lovagoló Oldřichnak, szép mellük volt ezeknek a lányoknak, és ahogyan ott jártak fel s alá, mert ezek a lányok reggeltől estig andalogtak, úgy jártak-keltek az oszlopsorokban, mintha a séta a foglalkozásukhoz tartozna, s nézték a szarvakkal díszített harcosok szobrait, elálldogáltak a daliás német királyok meg császárok előtt, alighanem igyekeztek rögzíteni agyukban ezeket az arcokat, figurákat és dicső történetüket. De ezt már a tanterem ablakából hallottam és tudtam meg, mert ott tartottak előadást ezekről a legendás férfiakról, s ott vizsgáztatták a jövendő anyákat, hogy emlékeznek-e a történetekre, mi több, tudják-e fejből, mert, mint ahogy Liza mondta, ez kötelességük volt, hiszen a leányfejekben elraktározott képek lassan átjárják egész testüket, és lejutnak ahhoz a ponthoz, ami először csak köpetre emlékeztet, majd ebihalra, később levelibékára vagy varangyra, s végül már apró emberkére, homunculusra, aki aztán hónapról hónapra lassan növekedik, egészen a kilencedik hónapig, mikor emberré válik, s ez a sok tanulás és szemlélődés feltétlenül és törvényszerűen megmutatkozik majd a kis teremtményen is… és Liza végigjárta velem az egész települést, még belém is kapaszkodott, és észrevettem, hogy mikor hirtelenszőke hajamra pislantott, még örömtelibben indult tovább, és mikor bemutatott elöljárójának, azt mondta, hogy Ditie vagyok, mint ahogyan a nagyapám cvíkovi sírján írva volt, és tudtam, hogy Liza azt szeretné, hogy itt élhessen kilenc hónapig vagy még tovább, hogy ő is ajándékozhasson a birodalomnak egy fajtiszta utódot… És amikor elképzeltem, hogy azzal a leendő gyerekkel úgy zajlik majd minden, mint amikor a tehenünket vittük fedeztetni vagy mikor a kecskét vezettük a falu bakjához, hát végigtekintettem azon az oszlop- és szoborsoron, és a végéri láttam, hogy semmit se látok, hogy amit ott látok, az rémisztő, a mélységes iszonyat kicsinyke felhőjét láttam, mely teljesen beborított… És amikor eszembe jutott – s ez mentett meg –, hogy én olyan kicsi vagyok, hogy a Sokol-csapatba se vettek be, pedig ugyanúgy lengtem a gyűrűn meg a korláton, mint a nagyok, amikor felidéztem magamban, miként jártam a Párizs Szállóban azzal az arany kiskanállal, s hogy végül miként köpdöstek le csak azért, mert egy német tornatanárnőbe lettem szerelmes, és most, midőn a fajnemesítő szocialista tábor parancsnoka személyesen nyújtott nekem kezet, és láttam, ahogy hirtelenszőke hajamra néz, kedvesen elkacagja magát, mintha valami szép lányt látna maga előtt, mintha kedvenc italába, valami likőrbe vagy pálinkába kortyolna, hát kihúztam magam. És bár nem volt rajtam kemény frakkgallér, tán először éreztem úgy, hogy az embernek nem termetre kell nagynak lennie, hanem nagynak kell hogy érezze magát, így aztán magabiztosan körülnéztem, és nem voltam már sem pikolócska, sem pikoló, sem kispincér, aki otthon arra ítéltetett, hogy kicsike maradjon élete végéig, hogy Töpszlinek és Tökmagnak szólítsák, mert én itt Herr Ditie voltam, itt már a nevem miatt is tiszteltek, mert, ahogy Liza mondta, az ilyen nevet még a porosz és pomerániai nemesek is irigyelni fogják tőlem, akiknek nevéből mindig kihallatszik a szláv eredet, úgy, mint nekem, von Ditienek, az ötös részleg pincérének, öt asztalom volt délben és vacsorakor, és öt német terhes lányról kellett gondoskodnom, bármikor csöngettek is, hogy tejet, hideg forrásvizet, tiroli kalácsot, vagy egy-egy tál hideg sültet vigyek, egyáltalán bármit, amit itt az étlap kínált…

Csak itt virultam ki igazán, és mert olyan jól szolgáltam fel a Csendesség Szállóban meg a Hotel Párizsban is, hát amolyan kedvencféléje lettem ezeknek a viselős német lányoknak. Különben ilyenek voltak hozzám a Párizs Szálló bárjában a kisasszonyok is, mikor csütörtökönként megérkeztek a chambre separéba a tőzsdeügynökök… de ezek a német lányok, akárcsak Liza, élvezettel nézték a hajamat, a frakkomat, és később Liza elintézte, hogy vasárnap és ünnepnapokon felszolgálás közben a mellemen feszülhessen az a kék szalag és rajta a szétfröccsent aranyra emlékeztető rendjel, piros kővel a közepén, ezzel a felirattal: ViribusUnitis, mert – és ezt csak itt tudtam meg – Abesszíniában is a Mária Terézia tallér az aranytartalék… így hát itt, ebben az erdei városkában, ahol az összes fegyvernem katonái minden este jó étkekkel erősítették magukat, és különleges rajnai meg moseli boroktól vidultak fel, míg a lányok csak tejet ittak, hogy aztán minden éjszaka, szinte az utolsó pillanatig tudományos felügyelet alatt engedjék hozzájuk a férfiakat, itt én voltam az a híres-nevezetes pincér, aki az abesszin császárnak is fölszolgált, úgy néztek rám, mint Skřivánek főúrra a Párizs Szállóban, akinek az angol király volt a vendége, és nekem is volt a kezem alatt egy fiatal pikolófiú, akit pont úgy tanítgattam, ahogy Skřivánek úr tanítgatott engemet, hogy találja ki, vajon milyen vidékről jött az a katona, és vajon mit rendel majd, és mi is fogadtunk tíz márkában, és mi is egy kisasztalra tettük le a pénzt, és szinte mindig én nyertem és éreztem, hogy a győzelem érzése a legfontosabb, mert ha az ember kishitűvé válik, vagy hagyja, hogy elcsüggesszék, akkor élete végéig ilyen marad, és sohasem szedi össze magát, különösen a saját hazájában és a saját környezetében, ahol úgy néznek rá, mint valami seggdugaszra, mint az örök pikolófiúra, az lettem volna otthon én is, de itt a németek megbecsültek és kitüntettek engem…

És minden délután, ha sütött a nap, tejes- vagy fagylaltos poharakat, de olykor, ha azt rendelték, meleg tejet vagy teát hordtam a kék úszómedencékhez, a vízben kibontott hajjal úszkáltak a szép, viselős német lányok, anyaszült meztelenül, engem úgy tekintettek, és ez jólesett, mintha az orvosuk volnék, elnézhettem, hogyan lebeg fehér testük, hogyan tárják szét karjukat, lábukat, hogyan nyúlnak el egy tempó, egy lendülés után, hogy a kéz meg a láb újra szép úszómozgásba fogjon.De engem már nem is a testük érdekelt igazán, én a hajukba szerettem bele úgy, hogy bizsergett tőle a testem, az úszó hajukba, mely mint valami világos, szalmából való füst, áradt, lebegett a testük után, mely a láb, a kéz erőteljes mozdulatára egész hosszában elterült a vízen, hogy aztán egy pillanatra mintegy meg pihenjen, és a tincsek vége ilyenkor apró hullámokat vetett, mint redőnyön a fémlemez, és mindehhez a szép napsütés és háttérnek a kék vagy zöld csempe, melyre a hullámzó víz, mint valami szirupos cseppeket, rávetítette a nap és a hullámok körvonalának repedezett hártyáját, és mindehhez az árnyékok, a testek mozdulatai a medence falán meg kék színű fenekén, s mikor aztán a lányok odaúsztak hozzám és felhúzták a lábukat és talpra álltak és úgy álltak ott mellestül meg hasastul, mint a sellők, s csorgott róluk a víz, én odanyújtottam nekik a poharat, ők meg ittak, vagy szép lassan ettek, hogy aztán újra a vízbe ereszkedjenek, összetegyék a kezüket, mintha imádsághoz készülnének, és az első tempók kettéhasították a vizet, és megint csak nem kedvtelésből úsztak, hanem a születendő gyermekük kedvéért, és néhány hónap múlva, immár a fedett uszodában láttam, hogy nemcsak az anyák, de azok a kicsike gyerekek, azok a három hónapos porontyok is ott úszkáltak a nőkkel, az anyukákkal, ahogy a nőstény medve úszik a kölykeivel, vagy mint a fóka, már az első napon, vagy mint a kiskacsák, alighogy kikeltek. Csakhogy közben rájöttem, hogy ezek a nők, akik itt estek teherbe, itt hordták ki pocakjukban gyermeküket, és itt úszkáltak, engem közönséges szolgának tartottak, még ha frakkban jártam is, sőt mintha levegőnek néztek volna, mintha a fogasuk lennék, mert nem szégyenkeztek előttem. Szolgáló voltam, valahogy úgy, mint ahogy a királynőknek is volt bolondjuk vagy törpéjük, mert amikor a lányok kijöttek a vízből, mindig vigyáztak, nehogy valaki meglesse őket a deszkakerítés mögül. Egyszer valami részeg SS-legény lepte meg őket, visongtak, a hasukra szorították törülközőjüket, könyökükkel takargatták a mellüket és rohantak a kabinokba, de amikor én hoztam tálcán a poharat, akkor nyugodtan ott álltak mezítelenül, fecsegtek, egyik kezükkel az állványra támaszkodtak, a másikkal aranypelyhes hasukat törülgették, laza, aprólékos mozdulatokkal sokáig tisztogatták ágyékukat, fenekük mindkét félalmáját, én meg csak álltam, ők pedig elvették a poharakat és ittak, mintha én holmi tálalóasztal lennék, és tekintetem oda kalandozhatott rajtuk, ahová csak akart, semmivel sem tudtam megijeszteni őket, megzavarni nyugalmukat, alaposan és óvatosan tovább törölgették frottírtörölközőjükkel az ölüket, aztán karjukat felemelve törölgették keblük minden hajlatát, mintha én ott se lettem volna… de mikor egyszer éppen ilyenkor lepte meg őket egy fölöttük elhúzó repülőgép, sikítva-kacagva szaladtak szét kabinjaikba, hogy aztán rögvest az előbbi pózba helyezkedjenek, én pedig csak álltam és tartottam a hűlő poharakkal teli tálcát… Szabad időmben hosszú leveleket írtam Lizának, akkor már egy Varsó környéki címre, a várost már elfoglalták, aztán Párizsba mentek a levelek, később meg, talán épp a győzelmek miatt, nálunk is lazult a rend, a városka szélén panoptikumot, céllövöldét, körhintát és hintát állítottak fel, olyan volt az egész, mint régebben Prágában a Mátyás-napi búcsún, annyiféle attrakciót vonultattak fel, de míg nálunk, a mi bódéinkban nimfákkal, szirénekkel, mindenféle allegorikus nőalakokkal vagy állatfigurákkal festették tele a táblákat, addig ezeken a céllövöldéken meg a körhinta és hinta oldaltábláin germán hadak hömpölyögtek szarvval díszített sisakokban, és én ezekről a táblákról tanultam a német honismeretet, egész évben bámultam a képeket, amikor csak egy kis szabad időm volt, és a kultúrreferenst faggattam felőlük, ő meg örömmel magyarázott, és csak mein lieber Herr Ditie-nek szólított, olyan szépen ejtette ki azt a Ditie-t, hogy újra és újra megkértem, tanítsa meg nekem a képek és domborművek segítségével a dicső német történelmet, hogy egyszer majd én is nemzhessek német gyermeket, úgy, ahogyan azt Lizával megbeszéltük, mert a Franciaország felett aratott győzelem örömére Liza meglátogatott, és azt mondta, hogy felajánlja nekem a kezét, amit azonban az apjától, a chebi Amszterdam városához címzett fogadó tulajdonosától kell megkérnem. És így vált valósággá az elképzelhetetlen, és a chebi bíróságon, a bíró és az SS-katonaorvos jelenlétében vizsgálatnak kellett alávetnem magam, megírtam a kérvényt, amelyben felsoroltam egész családomat, visszamenőleg, egészen a cvíkovi temetőig, ahol is Johan Ditie, a nagyapám nyugszik, és az ő árja és germán származására hivatkozva tisztelettel kértem, hogy házasságra léphessek Liza Elisabeth Papanekkel, és, tekintettel a birodalmi törvényekre, vizsgálják meg testi adottságaimat, hogy a nürnbergi törvények értelmében alkalmas vagyok-e arra, hogy idegen nép fiaként ne csak közösüljek, de meg is termékenyítsem a germán vért. És miközben Prágában, Brnóban és más városokban, ahol a bíróságoknak joguk volt halálos ítéletet hozni, a kivégzőosztagok végezték a dolgukat, én mezítelenül álltam az orvos előtt, aki pálcával emelgette a férfiasságomat, majd megfordultam, és a doktor a pálca segítségével a seggemlukába is belenézett, aztán megemelgette a herémet, és hangosan diktálta a látottakat és a minősítést, majd végigtapogatott, aztán megkért, hogy onanizáljak, és hozzak neki egy kis ondómintát, hogy tudományosan megvizsgálhassák, mert, mint azt az orvos szörnyű egerlandi németséggel – amit nem értettem, de a dolgok lényegét nagyon is jól megéreztem – dühösen elmondta, ha egy szaros cseh német lányt akar feleségül venni, akkor az ondójának legalább kétszer olyan jónak kell lennie, mint a legócskább chebi szálloda utolsó mindenesének, és még hozzáfűzte, hogy a turha, amit egy német lány a szemem közé köp, ugyanolyan szégyen a lányra nézve, mint amilyen megtiszteltetés az én számomra… És ekkor hirtelen megelevenedtek előttem a távoli újsághírek, rádöbbentem, hogy miközben a németek lövik a cseheket, én itt a nemi szervemmel játszadozom, csak hogy méltónak találjanak arra, hogy feleségül vegyek egy német nőt. Egyszerre csak elfogott az iszonyat, hogy az országban embereket végeznek ki, én meg itt állok az orvos előtt, markomban a hímvesszőmmel, és nem tudom megmerevíteni, nem tudok néhány cseppnyi spermát kicsiholni belőle. És aztán nyílt az ajtó, és ott állt a doktor, kezében az irataimmal, nyilván csak most olvasta el rendesen, hogy kiről is van szó, mert kedvesen így szólt: Herr Ditie, was ist den los…? és megveregette a vállamat és adott néhány fényképet és fölgyújtotta a villanyt, és én csak néztem a mezítelen pornóképeket, már ismertem őket, azelőtt, ahányszor csak rájuk néztem, ha csak az ujjaim között éreztem ezeket a képeket, rögtön megmerevedtem, ám most minél tovább néztem őket, annál inkább az újságcikkeket láttam magam előtt, amint hírül adják, hogy ezt meg azt, és még négy másik embert halálra ítéltek és kivégeztek, mindennap újabb és újabb nevek, újabb ártatlanok… és én itt állok, egyik kezemben a hímvesszőmmel, a másikkal a pornófényképeket rakom ki az asztalra, és még mindig nem értem el azt, amit elvártak tőlem, hogy később képes legyek megtermékenyíteni egy német nőt, Lizát, a menyasszonyomat, végül egy fiatal nővérkének kellett bejönnie, miközben néhányat mozdult a keze, én már nem tudtam és nem is akartam másra gondolni, mert a kis nővérke keze olyan ügyes volt, hogy egy-két perc elteltével már vitte is kifelé egy papírlapon két ondócseppemet, melyek aztán egy fél óra elteltével kitűnő minősítést kaptak, mint amelyek egyes-egyedül alkalmasak az árja vagina megtermékenyítésére… így aztán a német vér- és becsületvédő hivatal semminemű kifogást nem emelt az ellen, hogy egy német vérű, árja nőt vegyek feleségül, és kézhez vehettem a keményen koppanó pecséttel hitelesített házassági engedélyt, miközben ugyanazokkal a koppanásokkal és ugyanazokkal a bélyegzőkkel cseh hazafiakat küldtek a halálba. Az esküvő Chebben volt, a városi elöljáróság vörös termében, mindenütt horogkeresztes vörös zászlók, a tisztviselők barna egyenruhában, piros karszalaggal, a karszalagon horogkereszt, én frakkban a kék szalaggal s rajta az abesszin császártól kapott érdemrenddel, Liza, a menyasszony pedig most is abban a vadászruhájában, a tölgy gallyacskákkal díszített mellénykében, melynek hajtókáján vörös mezőben horogkereszt sötétlett, és nem is volt ez esküvő, inkább holmi katonai-állami szertartás, melynek során megállás nélkül vérről, becsületről és kötelességről beszéltek, és a végén a városi elöljáró, aki szintén egyenruhában, csizmában, barna ingben volt, fölszólított bennünket, jegyeseket, hogy lépjünk oda valami oltárféleséghez, ahol egy horogkeresztes, hosszú zászló lógott, és egy asztalkán; alulról megvilágítva, Adolf Hitler mellszobra állt, Hitler mogorva képet vágott, ahogy az égők alulról árnyékot vetettek a ráncaira, és az elöljáró megfogta a kezem, megfogta a menyasszony kezét is, és beletemette abba a zászlóba, és a vásznon át fogott velünk kezet, és ünnepélyes arcot vágott, és következett az esketés, és az elöljáró azt mondta, hogy mostantól egymáséi vagyunk, és hogy csakis az a feladatunk, hogy a nemzetiszocialista pártra gondoljunk és gyerekeket nemzzünk, akiket majdan ugyanennek a pártnak a szellemében kell fölnevelnünk, és az elöljáró ekkor már szinte könnyezett, és ünnepélyesen kijelentette, hogy semmi baj, ha nem eshetünk el mindketten az Új Európáért folytatott harcban, de ők, a katonák és a párt, a végső győzelemig folytatni fogják a harcot… és aztán lemezről felharsant a Die Fahne hoch, die Reihen dicht geschlossen, és mindenki együtt énekelt a lemezzel, Liza is, és nekem egyszerre csak eszembe ötlött, hogy annak előtte fönn, a Strachovon a cseh himnuszt énekeltem, de azért halkan én is rázendítettem, Liza megérintett a könyökével, a szeme villámokat szórt, így hát tovább énekeltem a többiekkel… SS marschiert… és érzéssel énekeltem, végül mintha már magam is német lettem volna, amikor láttam, ki mindenki tanúja az én esküvőmnek, voltak itt ezredesek, s itt volt az összes chebi pártfunkcionárius is, tudtam, hogy ha most otthon volna az esküvőm, olyan lenne, mintha mi sem történt volna, de itt, Chebben, szinte történelmi eseménynek számított, mert Lizát itt mindenki ismerte… és aztán véget ért az esküvői szertartás, és én ott álltam és nyújtottam a kezem a gratulálóknak, de egyszerre csak elöntött a veríték, mert hiába nyújtottam a kezem, a Wehrmacht- és az SS-tisztek nem paroláztak velem, már megint csak a kis pikolófiú voltam nekik, a cseh tökmag, a seggdugasz, viszont Lizára szinte rávetették magukat és olyan kihívóan gratuláltak neki, hogy ott álltam egymagamban, senki sem fogott velem kezet, az elöljáró megveregette a vállamat, én meg kinyújtottam felé a kezem, de ő sem fogadta el, így álltam ott egy kis ideig, egész testem mintha elzsibbadt volna a kéznyújtogatástól, és az elöljáró átkarolta a vállamat és az irodájába kísért, hogy írjam alá és fizessem ki a szertartás költségeit, és én tettem még egy kísérletet, száz márkával többet hagytam az asztalon, de az egyik tisztviselő, bár én németül beszéltem vele, tört cseh nyelven közölte, hogy itt nem szokás borravalózni, hogy ez itt nem étterem, de nem is büfé vagy kocsma, hanem az Új Európa építőinek a hivatala, ahol a vér és a becsület szava dönt, nem pedig a terror, a csúszópénz meg más efféle kapitalista és bolsevista szokás, mint Prágában. És az esküvői ebédet az Amszterdam városához címzett étteremben tartottuk, és én újra láttam, hogy bár mindenki velem is koccint, mégis minden Liza körül forog, és én már-már a megtűrt árja, de mégiscsak böhmisch szerepében éreztem magam, holott a hajam világosszőke volt, s a mellemen ott pompázott a díszszalag s rajta a szétfröccsent aranyra emlékeztető érdemrend. De nem árultam el semmit, mosolyogtam, mint aki semmit sem lát, sőt még jól is esett, hogy egy ilyen híres-nevezetes nő férje vagyok, akiért az összes, bizonyára még nőtlen tiszt versengene vagy versenghetne, de egyikük sem kapta meg, mert én voltam az, aki Lizát elbűvölte. Ezek a katonák alighanem máshoz sem értenek, mint hogy csizmástul vessék magukat a nőre az ágyban, és a vér tisztaságát meg becsületét védjék, eszükbe sem jut, amire én az Édenben már rég rájöttem, hogy az ágyban szerelem, játék és játékosság is szükségeltetik, úgy, ahogyan azt én csináltam, mikor ciklámen- és krizantémszirmokkal ékesítettem föl a mezítelen pincérlány hasikáját… és végül, két évvel ezelőtt, ennek az öntudatos német nőnek, ennek a tábori nővér-parancsnoknak, ennek a magas pártfunkcionáriusnak a hasát is. És ahogyan Liza most a jókívánságokat fogadta, senki sem gondolta volna róla, amit én viszont láttam, hogy hanyatt fekszik meztelenül, és én zöld fenyőgallyacskákkal díszítem a hasát, és ő ugyanolyan, vagy talán még nagyobb megtiszteltetésnek veszi ezt, mint amikor az elöljáró a vörös lobogón át fogott mindkettőnkkel kezet és sajnálkozott, hogy nem eshetünk el mindketten az Új Európáért, az új nemzetiszocialista emberért. És Liza, amikor észrevette, hogy jó pofát vágok a dologhoz, hogy belementem a játékba, amit ez a hivatal rám kényszerített, fogta a poharát és rám nézett, mindenki meghökkent ettől a szertartásosságtól, és én fölálltam, hogy magasabb legyek, ott álltunk szemtől szemben, pohárral a kezünkben, és a tisztek csak néztek, s hogy jobban lássanak, a szemüket meresztgették, találgattak, mintha kihallgatáson lennénk, és Liza fölnevetett, úgy nevetett, mint mikor az ágyban voltunk együtt, mikor franciásan gáláns voltam hozzá, úgy néztünk egymásra, mintha mindketten mezítelenek volnánk, és Liza tekintetét újra az a hártya, az a hályog homályosította el, mint a nők szemét mindig, amikor nem, nem ájulnak el, hanem félreteszik az utolsó gátlásaikat is és hagyják, hogy azt tegyék velük, amit az adott pillanat megkíván, a pillanat, amikor egy egészen más világ nyílik meg előttünk, a szerelmi játékok és a becézgetések világa… és aztán ott, mindenki szeme láttára Liza hosszan megcsókolt, és én lehunytam a szemem, közben fogtuk a pezsgőspoharakat, és ahogyan csókolóztunk, a poharaink megdőltek és az ital lassan az abroszra csurgott, és az egész társaság elnémult, és ettől fogva valahogy mind zavarban voltak, most már tisztelettel tekintettek rám, sőt folyvást engem figyeltek, s azt figyelték ki, hogy a német vér a szláv vértől sokkal több gyönyörűséget kap, mint a sajátjától, és néhány óra múlva, bár idegen maradtam, olyan ember lettem, akit enyhe irigységgel vagy gyűlölettel mindenki megbecsül, még a nők is azt fürkészték tekintetükkel, vajon mit művelnék ővelük az ágyban? És arra az eredményre jutottak, hogy én különös játékokra, különös kis durvaságokra vagyok képes, édesen sóhajtoztak hát és égnek emelték tekintetüket és szóba elegyedtek velem, s bár rosszul használtam a der, die, das-t, válaszoltam nekik, s ezek a nők, akiknek úgy kellett velem beszélniük szörnyű német nyelvükön, mint egy óvodással, szép lassan artikulálva a mondatokat, most gyönyörködtek a válaszaimban, s úgy találták, hogy az én gyenge némettudásom elbűvöli, megkacagtatja őket, a szláv nyírfácskák, rétek és síkságok varázsát kelti fel bennük… viszont az összes Heereswaffe- meg SS-katona mereven viselkedett velem, majdhogynem dühösek voltak rám, jól látták, mennyire meghódítottam a szép, szőke Lizát, ha a német vérrel és becsülettel szemben az ösztönös és szép szerelmet részesítette előnyben… amivel szemben ők, bár mellkasukat a lengyel és francia hadjáratból való temérdek kitüntetés ékesítette, tehetetlenek voltak… Így aztán, mikor nászutunkról visszatértünk abba a Děčín fölötti kis városkába, ahol pincérként dolgoztam, Liza azt akarta, hogy gyerekünk legyen. De ez az egész nem volt nekem való, én igazi szláv módjára hangulatember voltam, aki a pillanat sugallatára mindenre képes, de mikor Liza azt mondta, hogy készüljek fel, pont úgy éreztem magamat, mint mikor az a birodalmi doktor a nürnbergi törvények alapján fölkért, hogy hozzak neki azon a darab fehér papiroson egy kis ondót, szóval pont így éreztem magam, mikor Liza azt mondta, hogy most készüljek fel, mert aznap este olyan állapotban van, hogy megfoganhat méhében az új ember, az Új Európa megalapítója, mivel már egy hete csak Wagnert, a Lohengrint meg a Siegfriedet hallgatta hanglemezről, Liza már választott is, ha fiú lesz, Siegfriednek fogják hívni, Siegfried Ditie-nek, egész héten eljárt, és nézte a jeleneteket a domborműveken, árkádsorokon és oszlopokon, ott álldogált alkonyatkor, amikor a kék égboltra kirajzolódtak a német királyok és császárok, a germán héroszok és félistenek alakjai, miközben én azon törtem a fejem, hogy miként díszítem föl megint virágokkal az egész hasát, hogy először csak játszani fogunk, mint a gyerekek, és Liza aznap este hosszú tógában jelent meg, tekintetében nyoma sem volt szerelemnek, viszont tele volt kötelességtudattal meg azzal az ő vérükkel és becsületükkel, odanyújtotta a kezét, s hebegett valamit németül és az égre emelte tekintetét, mintha onnan, erről a plafonról, ezen a plafonon át bennünket nézne az összes germán menny lakó, az összesNibelung, sőt maga Wagner is, akit Liza megidézett, hogy segítsen neki úgy teherbe esni, ahogyan azt ő szeretné, az új germán becsület jegyében, hogy méhében foganjon meg kegyelemben egy új ember új élete, aki megteremti az új vér, az új gondolat, az új becsület új rendjét, amiben aztán élni fog, és ahogy mindezt hallottam, hát éreztem, hogyan száll el belőlem minden, ami a férfit férfivá teszi, így aztán csak feküdtem és bámultam a mennyezetet, és az elveszett paradicsomról álmodoztam, hogy milyen szép is volt minden a házasságom előtt, hogy úgy éltem akkor a nőkkel, mint valami keverék kutya, most pedig olyan feladat előtt állok, mint amikor a fajtiszta kant összehozzák a fajtiszta szukával, márpedig tudtam én, meg láttam is, hogy micsoda kínlódás az, hogy a tenyésztőknek hosszú napokig várniok kell az alkalmas pillanatra, hogy egyszer egy tenyésztő az ország másik végéből utazott hozzánk egy szukával, de dolgavégezetlenül távozott, mert a díjnyertes foxinak nem kellett a nőstény, mikor aztán másodszor is eljöttek, a szukát rá kellett fektetni az istállóban egy puttonyra, és a hölgynek kesztyűs kézzel kellett bevezetnie a kutya nemi szervét a szukába, és a foxinak úgy kellett teherbe ejtenie azt a nőstényt, hogy feje fölött ott suhogott a korbács, és tette ezt pont olyan lelkesedéssel, mint ahogy az a fajszuka adta oda magát minden jöttment korcsnak, vagy pedig a főtörzs úrnak volt egy bernáthegyije, amelyiket egész délután nem tudott összeismertetni a Šumavából hozott szukával, mert a nőstény nagyobb volt őnála… végül aztán Marzin mérnök kivitte a kutyákat a kertbe, ásott a lejtőbe egy mélyedést, egy óra hosszáig rendezgették a terepet a bernáthegyi-esküvőhöz, mire estefelé, miután teljesen kifulladva az utolsó simításokat is elvégezték a lejtőn, végre megtörtént a dolog, a kant a kiásott lépcsőre állították, és mivel pont egylépcsőnyivel volt kisebb a szukánál, a különbség kiegyenlítődött, és így kerülhetett sor az egyesülésre, de csak úgy muszájból, kényszeredetten, holott a természet rendje szerint a farkaskutya kan nagy kedvvel hágja meg a tacskó szukát, vagy az ír szetter a tenyész pincsi szukát… és így voltam ezzel én is… És valóra vált az elképzelhetetlen, egy hónapig injekciókra kellett járnom, erősítő injekciókat kaptam, mindig egy egész sorozatot, olyan tompa volt a tű, mint a szög, azt döfték a fenekembe, hogy megerősítsék a pszichémet, és mikor már túl voltam tíz ilyen sorozaton, egy éjszaka sikerült előírásosan teherbe ejtenem Lizát… és megfogant a magzat, s most Lizának kellett erősítő injekciókra járnia, mert féltek a doktorok, hogy nem hordja ki azt az új embert, hogy elvetél, így aztán semmi sem maradt a szerelmünkből, és az a mi nemzetiszocialista közösülésünk is csak valamiféle tógában végrehajtott aktussá vált, Liza meg sem érintette férfiasságomat, én meg csak meghágtam, az Új Európa regulái és előírásai szerint, és ez nem tett jót nekem, de az a gyerek úgyis csupa tudomány meg kémia volt, de főként injekció, Liza feneke olyan volt az injekcióktól, mintha szegekkel szurkálták volna össze, úgyhogy inkább a sebek gyógyításával voltunk elfoglalva, főleg az én nedvedző sebeimmel, amelyeket azért ejtettek rajtam, hogy egy szép, új gyermeket tudjak nemzeni.

És ez idő tájt kellemetlen dolog esett meg velem, már többször észrevettem, hogy a tanteremből, ahol a régi germánok dicső múltjáról szoktak előadásokat tartani, most oroszórák foszlányai hallatszottak ki, a katonák még itt is, ahol tenyészkötelezettségüknek tettek eleget és szép szőke lányokat termékenyítettek meg, ráadásképp oroszul is tanultak, afféle alapmondatokat, úgyhogy megkérdezett egyszer a parancsnok, mit szólok én mindehhez, mert épp az oroszórát hallgattam az ablak alatt, és én azt mondtam, minden jel szerint háború készül az oroszokkal, s ő üvölteni kezdett, hogy ez a közvélemény izgatása, mire én azt mondtam, hogy kettőnkön kívül nincs itt senki, de ő tovább üvöltött, hogy az oroszokkal szerződést kötöttünk, és hogy ez izgatás, rémhírterjesztés, és én csak akkor vettem észre, hogy ez ugyanaz a tiszt, aki Liza tanúja volt az esküvőn, és hogy ő volt az, aki nemcsak hogy nem fogott velem kezet, de még csak nem is gratulált, hogy előttem ő is pályázott Liza kezére, ám én egyszerűen leköröztem, és most itt volt az alkalmas pillanat, hogy kitöltse rajtam a dühét, és feljelentett, és én kisvártatva ott álltam ennek a kis városnak, ahol az Új Európát fejlesztették, ennek a városnak a parancsnoka előtt… és amikor a parancsnok már kiüvöltötte magát, hogy ez hülyeség, egyszerre csak riadót fújtak a táborban, és a parancsnok, amikor fölvette a kagylót, hát elsápadt, és igen, kitört a háború, ahogyan én azt előre láttam, és a parancsnok immár a folyosón megkérdezte, hogyan találtam ki ezt előre, én meg csak szerényen annyit mondtam, hogy nekem az abesszin császár is vendégem volt…

És egy napra rá fiam született, Liza Siegfriednek kereszteltette, ahogyan azt az árkádokon látta és Wagner zenéjében hallotta, melyből ihletet merített a fiacskánkhoz. Nekem mégis fölmondták és meghagyták, hogy szabadságom letelte után a Cseh paradicsomban, a Kiskosár étteremben kell fölvennem a munkát. A sziklák mélyén, mint egy kis kosárban, úgy lapult meg az a szálloda és étterem, reggeli ködökbe burkolózva, kristálytiszta levegőtől körülvéve. Ez a szálló is szerelmeseknek volt fönntartva, párocskáknak, akik álmodozva sétáltak a sziklák és kilátók alatt, hogy aztán kéz a kézben vagy egymásba karolva térjenek vissza ebédre, vacsorára, vendégeink minden mozdulata fölszabadult és nyugodt volt, mert bár a Kiskosár is aHeeres-waffe és az SS-waffe számára volt fönntartva, azokat a tiszteket küldték ide, akiket a keleti frontra vezényeltek, s még mielőtt kimentek volna, itt találkoztak utoljára feleségükkel, kedvesükkel, itt mégis minden egészen más volt, mint abban a kisvárosban, ahol az új fajt tenyésztették, ahová úgy érkeztek a katonák, mint holmi tenyészcsődörök vagy fajtiszta kanok, hogy aznap este, de legkésőbb két napon belül germán ondójukkal tudományosan teherbe ejtsenek egy német nőstényt…

De a Kiskosárban minden egészen más volt, kedvemre való, itt nem a vidámság uralkodott, hanem a melankolikus szomorúság, az álmodozás, amit katonaembertől sosem vártam volna, szinte minden vendégünk olyan volt, mint egy költő, mielőtt nekifog a .versírásnak, de ez nem azért volt, mintha valóban ilyenek lettek volna, mert biztosan ugyanolyan ripőkök, pimaszok és pökhendiek voltak, mint a franciák felett aratott győzelemtől megrészegült többi német, még akkor is, ha a Grossdeutschland hadosztályok tisztjeinek egyharmada elesett ebben a gall hadjáratban… ezek a tisztek itt egészen más út, más küldetés,más harc előtt álltak, mert egészen más tészta az, ha a novemberben már Moszkva alatt álló, ám továbbnyomulni nem tudó frontra megy az ember, ahol a hadsereg széltében terjeszkedett, egészen Voronyezsig és tovább a Kaukázus felé, meg aztán a távolság, és a frontról, de főleg a front mögül érkező hírek, ahol a partizánok annyira kellemetlenné tették a frontra vivő utat, hogy a front már tulajdonképpen ott volt, a hátországban, ahogyan Liza mesélte, mikor hazalátogatott a frontról, és korántsem volt elragadtatva az oroszok elleni harctól. Hozott nekem egy picike kis bőröndöt is, a leghalványabb sejtelmem sem volt, milyen értéket képvisel a tartalma, a kis bőrönd telis-tele volt bélyegekkel, biztosan úgy találta, gondoltam, de Liza már Lengyelországban és Franciaországban is csak bélyegek után kutatott a zsidók lakásaiban, és Varsóban, a deportált zsidók ellenőrzésekor zsákmányolta ezeket a bélyegeket, melyekről azt mondta, hogy a háború után olyan értékesek lesznek, hogy ott és olyan szállodát vehetünk majd rajta, amilyent csak akarunk. Hanem az én kisfiam, aki itt maradt velem, fura egy gyerek volt. Egyetlen vonása sem emlékeztetett rám vagy Lizára, de még arra sem, amit az a walhallai környezet ígért, sőt még Wagner zenéje sem hagyott nyomot rajta, ellenkezőleg, ijedős kisgyerek volt, akire már három hónapos korában rájött a nyavalyatörés. És én a legkülönbözőbb, németlakta vidékekről érkezett vendégeknek szolgáltam föl, megismertem és azután halálos biztonsággal eltaláltam, hogy melyikük pomerániai, melyikük bajor, és hogy ki érkezett a Rajna-vidékről, pontosan meg tudtam különböztetni a tenger mellől jöttét az ország belsejéből való katonától, a parasztot a munkástól… ez volt az én egyetlen szórakozásom, reggeltől estig, késő éjszakáig szolgáltam pihenő nélkül, szabadnap nélkül, mert már nem tudtam mással mulattatni magam, mint azzal, hogy találgattam, mit rendel a vendég és honnan érkezett, nemcsak a férfiakat saccolgattam így, de a nőket is, akik szintén titkos küldetéssel jöttek ide, de ez a küldetés a szomorúság és a félelem volt, meg valamiféle ünnepélyes szorongás, későbbi életem során soha többé nem láttam ilyen gyöngéd és figyelmes házastársakat meg szerelmespárokat, akiknek ennyi szorongás és gyöngédség volt a szemükben, olyan volt ez, mint mikor otthon a lányok azt énekelték, hogy Miért hullik könnyetek, ti fekete szemek… vagy azt, hogy Felzúgnak a hegyek… meg ilyeneket.

A Kiskosár környékén, akármilyen volt is az idő, párok sétáltak, fiatal, egyenruhás tisztek fiatal nőkkel, csendben, egymásba feledkezve, és én, aki pincére voltam az abesszin császárnak, ilyet még sosem láttam, s elképzelni sem tudtam volna, s csak később jöttem rá a dolog nyitjára, hogy a lehetőség, hogy ez a két ember sosem látja viszont egymást… hogy ez a lehetőség tette széppé ezeket az embereket,.hogy ez volt az az újember, nem pedig a győzedelmes, nagyhangú és gőgös, épp ellenkezőleg, ez az alázatos, merengő ember, egy rémült állatka szép szemével… és én is megtanultam ezeknek a szerelmespároknak – mert a közelgő frontszolgálat itt a házastársakat is újra szerelmesekké változtatta –, szóval megtanultam az ő szemükkel nézni a tájat, a virágot az asztalon, a játszadozó gyerekeket, megtanultam, hogy minden óra oltáriszentség, mert a frontra való indulást megelőző napon és éjjelen a szerelmesek már nem aludtak, nem mintha az ágyban lettek volna, volt itt valami, ami az ágynál is több volt, a szemek és a két ember kapcsolata, amit jóformán egész pincéréletem alatt nem tapasztaltam ilyen erővel, mint ahogyan itt láttam és megéltem… És bár pincér voltam, sőt néha főúr is, tulajdonképpen úgy éreztemitt magam, mint egy nagy színházban vagy moziban, mintha valami szerelmes darabot, filmet néznék… és arra is rájöttem, hogy két ember között a legemberibb kapcsolat a csönd, egy csendes óra, végül csak negyedóra, és az utolsó pár perc szaga, mikor előáll a kocsi, olykor katonai bricska, máskor autó, és a két csendes ember föláll, hosszan nézi egymást, egy utolsó sóhaj, egy utolsó csók, és a bricskában felágaskodik a tiszt alakja, aztán leül, a kocsi elindul fölfelé a hegynek, az utolsó visszafordulás, kendőlobogtatás, és amikor a kocsi vagy autó lassan eltűnik a hegy mögött, mint a lemenő nap, és már semmi sem történik, a Kiskosár bejárata előtt ott áll egy nő, egy német asszony, egy könnyes szemű ember, és még mindig integet a kezével, melyből kihullott a kendő… hogy aztán sarkon forduljon és görcsösen zokogva felrohanjon a lépcsőn a kis szobába, s ott, mint az apáca, aki férfit látott a kolostorban, arccal az ágyra veti magát, beletemetkezik a párnába, és sokáig rázza az erőt adó sírás… aztán másnap ezek a szerelmes nők kivörösödött szemmel indultak a vonathoz, és ugyanaz a kocsi, bricska vagy autó újabb szerelmespárokat hozott mind a négy égtáj felől, az összes falusi és városi helyőrségből, hogy a frontra való indulás előtt még egyszer, utoljára együtt lehessenek, mert a hadsereg gyors előrenyomulása ellenére a frontról érkező hírek olyan rosszak voltak, hogy Liza egyre gondterheltebb lett ettől a Blitzkriegtől, s kijelentette, hogy ő itt már nem bírja tovább, hogy elviszi Siegfriedet Chebbe, az Amszterdam városához címzett fogadóba, és hogy kimegy a frontra, ott biztosan összeszedi magát… És így vált ismét a hihetetlen valósággá, ekkor már nem a Kiskosárban voltam, egy éve, hogy utoljára láttam, én is ugyanúgy búcsúzkodtam, én is ugyanúgy integettem, míg a kocsi el nem tűnt a domb mögött, én is sírtam, és aztán vonattal új munkahelyemre utaztam. Azokat a ritka bélyegeket egy közönséges bőröndkében vittem az ennivalómmal együtt, egy kis vulkánfíber kofferben, véletlenül találtam, valaki kidobhatta, mert amint megnéztem a katalógusban néhány bélyeg értékét, rögvest tudtam, hogy nem kell többé százkoronásokkal beborítanom szobámat, hogy ha tapétaként használnám is a bankókat, ha a plafont, az előszobát, a vécét meg a konyhát is százasokkal ragasztanám tele, ha az egész lakás zöld százkoronás csempékkel lenne is burkolva, mindez nem tenné ki azt az összeget, amit ezekért a bélyegekért egyszer majd bezsebelhetek, a Zumstein szerint csak ezért a négy bélyegért annyit kapnék, hogy milliomos lennék, így aztán arra gondoltam, hogy egyszer majd hazamegyek, a németek már elveszítették ezt a háborút, úgyhogy egykettőre véget ér, mert amint belépett valahova egy magas rangú tiszt, arcáról leolvastam az egész helyzetet, ezek a tiszti ábrázatok voltak az én újságjaim, az én harctéri jelentéseim, hiába illesztettek volna szemükre csillogó monoklit, akkor is tudtam volna, hiába tettek volna fel fekete szemüveget, akkor is világosan láttam volna, milyen véget ér a háború, ha fekete kámzsát húznak a fejükre, ha fekete álarcba bújnak, a tábornoki járásukból, viselkedésükből, tartásukból kitaláltam volna, milyen is a helyzet a harctéren… és ahogy föl-alá jártam a peronon, egyszerre csak a tükörbe pillantottam, és ahogy végigmértem magam, a tükörből egy idegen ember nézett vissza rám, ugyanolyan idegen, mint azok a különféle vidékről összesereglett, mindenféle foglalkozású és kedvtelésű, ilyen-olyan betegséggel megvert németek, akiket én, mivel az abesszin császár pincére voltam, és mivel kijártam Skřivánek főúr iskoláját, aki viszont az angol királynak szolgált fel, azonosítani tudtam, és most elnéztem magam, és ezzel az átható pillantással pontosan olyannak láttam önmagamat, amilyennek azelőtt soha, láttam magam mint Sokol-tagot, aki, miközben cseh hazafiakat végeztek ki, náci doktorral vizsgáltatta magát, hogy vajon alkalmas-e arra, hogy egy német tornatanárnővel közösüljön, és miközben a németek hadat üzentek az oroszoknak, nekem lagzim volt és a Die Reihen dicht geschlossent énekeltem, és miközben az otthoniak nélkülöznek és szenvednek, nekem jól megy a sorom a német szállókban és panziókban, ahol a német hadsereget meg az SS-waffét szolgálom, és ha majd véget ér a háború, sosem térhetek vissza Prágába, nem is azt láttam, hogy engem akasztanak, hanem hogy én kötöm fel magamat az első lámpavasra, láttam, ahogy saját magamnak a legjobb esetben is tíz évet adok, ha nem többet… és így álltam ott a kora reggeli, néptelen pályaudvaron, és úgy néztem magam, mint ahogy a vendéget szoktam, mikor szembejön velem, majd távolodik, csakhogy én, aki az abesszin császárnak szolgáltam fel, igazságra is ítéltettem, és amiként kíváncsian gyönyörködtem idegenek szenvedéseiben és titkaiban, úgy most pontosan ugyanazzal a módszerrel fürkészem magamat, és rosszul vagyok a látottaktól, különösen attól az álmomtól, hogy milliomossá váljak, és hogy megmutassam Prágának és azoknak a szállodatulajdonosoknak, hogy én is egy vagyok közülük, és nem is akárki, hanem talán őnáluk is több vagyok, és hogy csakis éntőlem függ, mit csinálok most, hogy hazatérhessek és megvehessem a legeslegnagyobb szállodát, és egyenlő lehessek mind Šroubek, mind Brandejs úrral, ezekkel a Sokol-tagokkal, akik keresztülnéztek énrajtam és akikkel csak az erő pozíciójából lehet tárgyalni, csak a kis bőröndöm pozíciójából, mert ha csak négy bélyeget adok el azok közül, amiket Liza Varsóban vagy Lembergben zsákmányolt, egy szállodát vehetek rajtuk… HotelDitie… vagy Ausztriában, esetleg Svájcban vegyek valamit?, tanakodtam tükörképemmel, és mögöttem halkan befutott egy gyorsvonat, egy táborikórház-szerelvény a frontról… és mikor megállt, a tükörben lehúzott vászonredőnyöket láttam, s ekkor az egyik redőny megmozdult, a zsinórt tartó kéz fölengedte, és az ágyon egy hálóinges nő feküdt, akkorát ásított, hogy majd kifordult az állkapcsa, a szemét dörzsölgette, és mikor kidörzsölte belőle az álmot, hunyorogva nézte, miféle állomáson állt meg a vonat? És én csak néztem a nőt, és ő is engem nézett, és Liza volt az, a feleségem, láttam, hogyan pattan föl, hogyan suhan végig a szakaszokon, és aztán úgy, ahogy volt, kirohant, és mire észbe kaptam, már a nyakamban lógott és úgy csókolt, mint lánykorában, és én, aki az abesszin császárnak is fölszolgáltam, rögvest láttam, hogy megváltozott, mint ahogyan mások voltak azok a tisztek is, akik hazalátogattak a frontról és egy kellemes hetet töltöttek el feleségükkel vagy kedvesükkel a Kiskosárban, alighanem Liza is hihetetlen dolgokat látott és élt át, amelyek valóra váltak… és most újra a tornatanárnő volt, egy egész katonai transzport nyomorékot kísért oda, ahová én is készültem, Chomutovba, a tóparti tábori kórházba, és én csak fölszálltam azzal a kis bőrönddel, és aztán elindult a vonat, és én bementem Liza kupéjába, és mikor a behúzott függöny, a bezárt ajtó mögött vetkőztetni kezdtem, úgy reszketett, mint lánykorában, mert a háború, úgy látszik, szabaddá, alázatossá tette, aztán viszonzásul ő vetkőztetett le engem, és mezítelenül feküdtünk egymás karjaiban, és Liza hagyta, hogy a mozgó, érintkező és rugózó ütközők ritmusában csókolgassam a hasát, mindenét…

És a chomutovi pályaudvaron már ott vártak a mentőautók és kocsik és autóbuszok, amolyan hat gumiabroncson mozgó kórházak, és én nem fogadtam szót Lizának, s megálltam a kiürített peron végén, csak azért tűrtek meg ott engem, mert Lizával szálltam ki, Liza jelentést tett az állomásparancsnoknak, s utána kirakodták azt, amit ez a vonat a frontról szállított, egy szerelvényre való friss, transzportképes nyomorékot, mindazokat, akik nem tudtak járni, mert egyik vagy mindkét lábukat amputálták, s ezeket a katonákat felrakták az autókra és szállító járművekre, egy tele peronnyi nyomorékot, és ahogy elnéztem őket, bár nem ismertem fel senkit, tudva tudtam, hogy ezek a katonák ugyanazok, akikkel ott fedeztettek abban a Děčín fölötti kis városkában, akik ott búcsúzkodtak a Kiskosárban, és hogy ez itt a komédiájuk, színházuk, filmjük utolsó jelenete. Én pedig az első transzporttal elindultam oda, ahová kirendeltek, a katonai kórház kantinjába, ölemben a kis vulkánfíber bőrönddel, míg a nagy bőrkoffert földobtam a csomagtartóba, a katonai zsákok és batyuk közé. Aznap csak körüljártam a vidéket meg a tábort, mely egy domb tövében húzódott meg, amolyan cseresznyés-meggyes gyümölcsös végén, mely lenyúlt a sóstóig, ez a tó most a Genezáreti-tóra vagy a szent Gangesz folyóra emlékeztetett, mert a hosszú mólókon ápolók hordták ki az amputált, rothadó sebű nyomorékokat a vízbe, melyben már egyetlenegy rovar, egyetlenegy halacska sem élt, minden, de minden kipusztult ebből a vízből, és már soha, amíg csak víz fakad ebben a timföldbányában, nem lesz itt semmi élet, szóval itt, ebben a vízben heverésztek a nyomorékok, a gyógyulófélben levők lassan úsztak, hiányzott az egyik lábuk, vagy mind a kettő térdből, volt, akinek semmi sem maradt a lábából, csak a törzse úszott, s mint a béka, úgy mozgatta karját a vízben, a kék tóból csak a feje látszott, olyanok voltak így, mint azokban a Děčín fölötti medencékben, jóképű, fess férfiak, de amikor leúsztak az adagjukat, amikor eltöltötték a vízben az orvos megszabta időt, akkor a karjuk segítségével emelkedtek ki a vízből, és úgy másztak a partra, mint a teknősbékák, és ott fekve maradtak és várták, hogy az ápolók fürdőköpenyekbe és meleg takarókba bugyolálják őket, és a több száz testet egymás után kihordják a sugarasan benyúló mólókról a fő platóra, az étterem elé, ahol egy hölgyzenekar játszott, és ahol az ételt szolgálták föl… Engem legjobban a gerinclövésesek osztálya indított meg, azok a katonák, akik maguk után húzták egész altestüket, úgy néztek ki szárazon meg a vízben is, mint a sellők, aztán ott voltak azok, akik mindkét lábukat elvesztették, olyan kicsi volt a törzsük, hogy olybá tűnt, mintha a fejük egyenesen a lábukból nőtt volna ki, az ilyenek azonban szívesen pingpongoztak, összecsukható, krómozott tolókocsijuk volt, és olyan fürgén mozogtak vele, hogy még focizni is tudtak, csakhogy láb helyett a kezüket használták, és egyáltalán, amint egy kicsit összeszedték magukat, ezek a féllábúak, félkarúak és égett fejűek hatalmas kedvvel vetették magukat az életbe, sötétedésig fociztak, pingpongoztak és kézilabdáztak, egy kis trombitával hívtam őket, amolyan takarodóval tereltem össze a társaságot a vacsorához, és ahogy befutottak a kocsijaikon, vagy odavonszolták magukat a mankóikkal, majd kicsattantak az egészségtől, mert az osztály, ahol felszolgáltam, az már az úgynevezett rehabilitációs osztály volt, míg a többi három osztályon az orvosok a frontról jött sebesülteket műtétekkel, majd elektromos hullámmal és iontoforézissel állították talpra… És ezektől a nyomorékoktól néha fordított látomásaim támadtak, amiként állandóan láttam elvesztett végtagjaikat, úgy az is megesett, hogy a hiányzó végtagokat láttam, de a meglévőket nem, úgyhogy megrémültem, mi is az, amit voltaképpen látok? Ilyenkor a homlokomra böktem és így szóltam magamhoz: miért látsz te így? Mert pincére lehettél az abesszin császárnak, mert az a Skřivánek úr tanított, aki az angol királynak is fölszolgált… Hetente egyszer Lizával meglátogattuk fiacskánkat a chebi Amszterdam városához címzett fogadóban. Liza most visszatért az úszáshoz, és elemében volt, állandóan ott hasította a vizet a tóban, és az úszástól olyan feszes és szép volt, mint egy bronzszobor, alig bírtam kivárni, hogy együtt lehessünk, Liza mezítelenül járt a szobában, behúztuk a függönyöket, és egyáltalán, Liza teljesen megváltozott. Vett egy könyvet, amit a birodalom egyik sportolója, valami Fouré vagy Fuké írt, és abban a könyvben a mezítelen test kultuszáról volt szó, és mivel Lizának szép teste volt, nudistává lett, anélkül hogy csatlakozott volna hozzájuk, reggelenként egy szál szoknyában hozta be nekem a kávét, néha mezítelenül is, és ahogy rám nézett, elégedetten bólintott és mosolygott, mert a szememen látta, hogy tetszik nekem, hogy tehát szép… De a fiacskánkkal, azzal a Siegfrieddel kínszenvedés volt az élet, mindent, ami a keze ügyébe került, elhajított, míg aztán egyszer, amint az Amszterdam Szálló padlóján mászott, és talált egy kalapácsot, és a nagypapa viccből egy szöget is adott neki, a kisfiú fogta azt a szöget, és egyetlen kalapácsütéssel beverte a padlóba… és attól fogva ez a kisfiú, míg a többiek csörgővel, mackóval játszottak, míg más gyerekek már futkároztak, ez a Siegfried a padlón csúszott-mászott és addig üvöltött, míg kalapácsot nem kapott, és szöget, amit úgy vert be a padlóba, hogy öröm volt nézni, és miközben a többi gyerek már csacsogott, a mi fiacskánk még azt sem mondta, hogy mama, csak a kalapács meg a szög kellett neki, és amíg ébren volt, az Amszterdam városához címzett fogadó remegett a kalapácsütésektől, és a padlót a bevert szögek feje borította, és Siegfried jobb karja a kalapálástól olyan fejlett volt, hogy izmossága már messziről föltűnt… és valahányszor meglátogattuk, én mindig kiborultam, mellesleg a kisfiunk sem engem, sem az anyját nem ismerte fel, semmi sem érdekelte, csak az, amit végül mindig a kezébe nyomtak, a kalapács meg a szögek, de szöget csak utalványra, jegyre vagy feketén lehetett kapni, ahol csak lehetett, szögeket hajkurásztam, és a fiacskám a hatcentis szögeket egyetlen csapással a padlóba verte, és én minden ilyen csapás után a fejemhez kaptam, mertmár a születésekor láttam ezen a gyereken, ezen a vendégen, aki a fiam volt, hogy kretén és kretén is marad, és hogy mikor a vele egyidős gyerekek majd iskolába mennek, Siegfried akkor kezd el járni, mikor a többiek kikerülnek az iskolából, addigra tanul meg Siegfried úgy-ahogy olvasni, mikor a többiek családot alapítanak, akkor kezd Siegfried ismerkedni az órával, és felhozza az újságot, és otthon marad, mert hasznavehetetlen lesz, legfeljebb a szög beveréséhez ért majd… így tekintettem tehát az én fiacskámra, és minden látogatáskor újabb, szögekkel keresztül kasul kivert szobát láttam, megítélésem továbbra is helyesnek bizonyult, mert nem úgy néztem arra a gyerekre, mint a saját fiamra, hanem mint egy vendégre… ám ez a parkettába ütött szögektől megszállott fiúcska, ez nem volt olyan egyszerű eset, a padlóba kalapált szegek egészen más értelmet nyertek, mert míg a légiriadóra mindenki az óvóhelyre rohant, Siegfried örült és felragyogott az arca, míg a többi gyereknek tele lett a nadrágja, Siegfried csak tapsikolt és nevetett, és egyszerre úgy megszépült, mintha elhagyta volna a nyavalyatörés, mintha agykérgéről leesett volna a hályog, és miközben hullottak a bombák, Siegfried egyik szöget verte a másik után egy deszkába, amit levittek neki a pincébe, és szinte nyerített a nevetéstől… És én, aki felszolgáltam az abesszin császárnak, örvendeztem, hogy jóllehet a fiacskám hülye, annyira azért mégsem az, hogy megjósolhatná az összes német város jövendőjét, mert én tudva tudtam ezekről a varosokról, hogy mind úgy végzi, ahogyan a szálloda szobáinak a padlója, vettem három kiló szöget, és Siegfried délelőtt kiverte velük a konyha padlóját, és délután, miközben ő a szobában csapkodta tovább a szögek fejét, én kínkeservvel huzigáltam a konyhapadlóból a délelőtt beverteket, és titokban örültem, hogy Tedder marsall szőnyegbombázásai ugyanígy verik a földbe a bombákat, pontos terv szerint, mert az én fiacskám is hajszálegyenesen majd derékszögben verte a szögeket a padlóba… újra győzedelmeskedett a szláv vér, és én büszke voltam a fiamra, mert beszélni ugyan még nem beszélt, de járni már tudott, igaz, hogy erős kezében mindig ott volt a kalapács…

És ekkor váratlanul képek jelentek meg a szemem előtt, képek, melyekről már rég megfeledkeztem, és most egyszerre csak oly frissen és elevenen bukkantak föl, hogy úgy álltam ott, kezemben az ásványvízzel megrakott tálcával, mintha villám sújtott volna, és elég volt néhány másodperc, hogy a sóstó partján felidézzemZdeněknek, a Csendesség Szálló főpincérének az arcát,Zdeněkét, aki úgy szeretett mulatni, mikor szabadnapos volt, hogy minden pénzét elverte, ami csak a zsebében volt, s ez mindig jó pár ezrest jelentett… a képen, ami megjelent előttem, Zdeněk bácsikáját láttam, egy katonazenekar nyugdíjas karmesterét, amint fát aprít az erdei telkén, ahol volt egy házikója, és a házikót teljesen befutották a virágok meg a fenyőágak, és mert ez a nagybácsi a monarchia alatt volt karnagy, mindig egyenruhát viselt, még a gyújtós aprítása közben is, és annak idején komponált két galoppot és jó néhány keringőt, melyeket még mindig játszottak, de már senki sem tudta, hogy ki is volt az a karnagy, azt hitték, már meghalt, és amikor egyszer Zdeněkkel nekivágtunk egy bricskán a szabadnapunknak, hirtelen katonazene ütötte meg a fülünket, és Zdeněk a kocsiban állva jelezte a kocsisnak, hogy álljon meg… és aztán elindult a katonazene irányába, a rezesbanda a bácsikája egyik keringőjét játszotta, és ott álltak már az autóbuszok, hogy az egész katonazenekart hamarosan elszállítsák valami rezesbanda-vetélkedőre, és Zdeněk rábeszélte a karnagyot, minden pénzét, ami csak nála volt, odaadta neki, négyezer koronát sörre a katonáknak, hogy tegyék azt, amit mond nekik, így azután a kocsiból átszálltunk az első autóbuszba, s egyórányi út után kiszálltunk az erdőben, és a százhúsz egyenruhás zenész lassan elindult a csillogó hangszerekkel az erdei úton, majd egy sűrű bokrok szegélyezte gyalogösvényre tértek, a bokrok fölé magas fenyőfák tornyosultak, és Zdeněk jelt adott, hogy várjanak, és a kisarjadt vadgyümölcsfák közt bujkálva eltűnt a telek bokraiban, azután visszajött és elmondta a tervét, majd mikor jelt adott, a katonák a vadgyümölcsfák közt libasorban a bozótosba kúsztak, és Zdeněk, mintha a fronton volna, osztogatta a parancsokat, hogy vegyék körül a bokrok közt megbúvó házat, ahonnan fejszecsattogás hallatszott, és a katonazenekar nesztelenül, lopakodva körülvette a tönköt és a régi osztrák katonazenész-egyenruhában aprító öregurat, és a katonazenekar karmestere, amikor Zdeněk jelt adott,feldobta aranybotját és hangosan vezényelt, és a bokorból kibújtak, kiemelkedtek a fényesre suvickolt fúvós hangszerek, és a zenekar egy zajos galoppba fogott, amitZdeněk bácsikája szerzett, s amivel a katonazenekar a vetélkedőn készült fellépni, és az idős karnagy sóbálvánnyá vált, abban a testhelyzetben, ahogyan éppen kettévágta a fahasábot, és a muzsikusok néhány lépéssel közelebb jöttek, de még mindig derékig a fenyős-bükkös aljnövényzetben álltak, az aranybotos karnagy viszont csak térdig gázolt a zöldben, és fel-feldobta a botot, és a zenekar fújta a galoppot, a hangszerek csillogtak a napsütésben, és az öreg karnagy lassan körbepillantott, és az arcára földöntúli, mennyei kifejezés ült ki, és a zenekar befejezte a galoppot, s rögvest belefogott egy hangverseny keringőbe… és az öreg karmester összeroskadt, fejszéjét az ölébe ejtette és elsírta magát, s ekkor a katonazenekar karnagya odalépett hozzá és aranybotjával megérintette a vállát, és mikor az öregember felpillantott, átadta neki azt a botot, és Zdeněk bácsikája fölállt, s mint később elmondta, azt hitte, hogy meghalt, és a mennyország katonazenekarába került, azt hitte, hogy a mennyországban katonazenekar játszik, és ennek a zenekarnak az Úristen a karmestere, aki átadja neki a botot… és az öreg elvezényelte a keringőjét, és amikor befejezte, a bokorból kilépett Zdeněk, kezet fogott az öreggel és jó egészséget kívánt neki… és fél óra múlva a zenekar ismét a buszokban ült, és mikor elindultak, a muzsikusok tust fújtak Zdeněknek, ünnepi fanfarok szóltak, és Zdeněk meg volt hatva és hajlongott és hálálkodott, miközben az autóbuszok s velük a fanfarok eltűntek a csapkodó ágak közt az erdei úton…

Ez a Zdeněk tulajdonképpen egy angyal volt, minden szabadnapja, amit együtt töltöttünk, ehhez volt hasonlatos, utána tíz napig azon törte a fejét, hogyan költi majd el azokat az ezreseket, miközben én magamra zártam az ajtót és a százasokat a padlóra terítettem, aztán mint holmi csempézett padlón, mezítláb járkáltam a bankókon, vagy leheveredtem rájuk, mintha zöld mezőn volnék, Zdeněk egyszer lakodalmat rendezett egy kőműves lányának, máskor felkerekedtünk, és egy ruhaboltban fehér matrózruhácskába bújtattuk az árvaház összes kisfiúját, vagy Zdeněk kifizette a búcsúban az összes hinta és körhintaegynapi díját, és aznap mindenki ingyen hintázhatott, egy másik szabadnapon pedig fölvásároltuk Prágában a legszebb virágcsokrokat, és minden csokorhoz egy-egy üveg rozsólist, és sorra jártuk a nyilvános vécéket és felköszöntöttük a vécésnéniket nem létező névnapjuk, rég elmúlt születésnapjuk alkalmából, és Zdeněknek mindig szerencséje volt, mert valamelyik öregasszony épp aznap ünnepelte születés- vagy neve napját… így hát egyszer arra gondoltam, hogy elmegyek körülnézni Prágába, taxiba ülök és kimegyek a Csendesség Szállóba megkérdezni, vajon ott van-e még Zdeněk, és ha nincs ott, akkor vajon hol találom, és hogy elnézek oda is, ahol a nagymamám nevelt, hogy megvan-e még az a szoba, ahol az ablakban úgy bukkantak föl az ingek és alsóneműk, ahogyan a Károly fürdő vendégei a klozet ablakán kidobálták őket, és ahol a nagymamám kijavította a piszkos ruhaneműt, hogy aztán eladja az építkezéseken a kőműveseknek… így aztán ott álltam a prágai pályaudvaron, és amikor megtaláltam a Táborba induló vonatot, fölhúztam a kabátom ujját, hogy megnézzem, hány óra van, és amikor felemeltem a tekintetemet, láttam, hogy a trafiknál ott állZdeněk, kővé meredtem, s megint elememben éreztem magam, hogy a hihetetlen valóvá vált, ott álltam dermedten, feltűrt kabátujjal, és láttam, hogy Zdeněk úgy néz körül, mint aki régóta várakozik, aztán megemelte a karját, biztosan várt valakit, mert ő is az óráját akarta megnézni, de egyszerre csak három bőrkabátos férfi lépett hozzám és karon ragadtak, a kézfejem még mindig az órámon, láttamZdenéket, amint kábultan engem néz, sápadt volt, csak állt és nézett rám, látta, hogyan tuszkolnak a németek egy autóba, hogyan visznek el, én meg csodálkoztam, hová visznek és miért, és a németek a pankráci börtönbe szállítottak, kinyílt a kapu, és megint csak úgy vezettek, mint egy bűnözőt, és belöktek egy cellába… és engem hirtelen elbűvölt, ami történt velem, szinte örültem, s beleborzadtam a gondolatba, hogy netán hamarosan kiengednek, s mert a háború már úgyis a végéhez közeledett, azt kívántam, hogy börtönözzenek be, hogy vigyenek koncentrációs táborba, azt akartam, hogy éppen a németek tartóztassanak le, és az én szerencsés német csillagzatom fölragyogott, nyílt a cellaajtó és kihallgatásra vittek, és amikor bemondtam minden adatomat és hogy mi célból jöttem Prágába, a nyomozó arca elkomorodott, s megkérdezte, kire vártam. És én mondtam, hogy senkire, s ekkor nyílt az ajtó, bejött két civil ruhás, rám vetették magukat, beverték az orromat, kiverték két fogamat, a földre zuhantam, ők meg fölém hajoltak és újra megkérdezték, kire vártam, kinek kellett átadni nekem az üzenetet, és én elmondtam, hogy látogatóba jöttem Prágába, csak úgy, kirándulni, és az egyik német hozzám hajolt, fölemelte az arcomat és belemarkolt a hajamba és fejemet a padlóhoz csapkodta, a vizsgálótiszt pedig üvöltött, hogy az órára nézés megbeszélt jel, és hogy én tagja vagyok a földalatti bolsevista mozgalomnak… és aztán elvittek, belöktek a rabok közé, ők húzták ki betört fogaimat, ők törölték le rólam a vért, és én csak nevettem, egyre csak nevettem, valahogy nem éreztem semmit, sem az ütéseket, sem a verést, sem a sebeket, a többiek pedig úgy néztek rám, mintha fénylő nap, mintha hős lennék, amikor közéjük dobtak, az SS-legények undorodva kiáltották utánam, te bolsevista disznó!, és ez mennyei zene volt a fülemnek, szívmelengető megszólítás, mert már sejtettem, hogy ez az én belépőm, ez az én retúrjegyem Prágába; folttisztító folyadék, ami eltünteti azt, ahová jutottam, amiért német lányt vettem el, amiért Chebben náci orvosok elé álltam, akik a nemi szervemet vizsgálták, hogy alkalmas-e egy árja germán nővel való közösülésre… az arcom, amit csak azért vertek szét, mert az órámra néztem, az arcom a jogosítványom, amely majd igazol engem, és antifasiszta harcosként térek vissza Prágába, és ami a legfontosabb, megmutatom az összes Sroubeknek és Brandejsnek, az összes szállodatulajdonosnak, hogy közéjük tartozom, mert ha életben maradok, biztosan veszek egy nagy szállót Prágában, s ha nem ott, hát máshol, mert abból a kis koffernyi bélyegből – ahogy Liza is szeretné – akár két szállodát is vehetek, és még válogathatok is, hogy Ausztriában vagy Svájcban éljek, de az osztrák vagy svájci szállodatulajdonosok szemében én senki sem lennék, nekik nem kellene bizonygatnom vagy bebizonyítanom semmit, velük nincs kiegyenlítetlen számlám a múltból, nem kell föléjük kerekednem, viszont ha Prágában lenne szállodám, ha a prágai szállodatulajdonosok testületének tagja, sőt titkára lehetnék, akkor már el kellene ismemiök engem, s ha nem szeretnének is, tiszteletben tartanának, és én a jövőtől nem is vártam mást… így aztán összesen két hetet töltöttem a pankráci börtönben, a további kihallgatásokon kiderült, hogy tévedésről volt szó, hogy tényleg vártak egy embert, akinek az órájára kellett volna néznie, hogy már elkapták az összekötőt, akiből kiszedték, amit tudni akartak, eltekintve attól, hogy a keresett személy nem én voltam, s ekkor eszembe jutott, hogy Zdeněk is ott állt, hogy ő is meg akarta nézni az óráját, hogy Zdeněk a barátom, és hogy jól látta, hogy tulajdonképpen én vittem el helyette a balhét, hogy ő alighanem nagyon fontos ember, és ha a cellatársaim közül senki sem igazolna, Zdeněk majd biztosan megteszi, így hát, amikor visszavezettek a kihallgatásról, még mielőtt belöktek volna, újra elindítottam az orrvérzésemet, és megint mosolyogtam és nevettem és az orromból ömlött a vér… és aztán szabadon engedtek, a kihallgatótiszt elnézésemet kérte, de azért megjegyezte, hogy a birodalom érdeke megkívánja, hogy inkább büntessenek meg kilencvenkilenc ártatlant, semhogy egyetlenegy bűnös kicsússzon a kezük közül… így aztán ott álltam az alkonyatban a pankráci börtön kapujában, és a hátam mögött kilépett egy másik szabadult is… és ahogy kijött a kapun, összeroskadt, leült a járda szegélyére, az ibolyaszín alkonyban zakatoltak a villamosok, fel-alá áramlottak a járókelők, a fiatalok kézenfogva mentek, a gyerekek játszottak a szürkületben, mintha nem is volna háború, mintha a világon csak virágok, ölelések és szerelmetes pillantások lennének, és ebben a meleg szürkületben olyan kacéran lebbent a lányok szoknyája, blúza, hogy én is kedvtelve bámultam a férfiszemnek felkínált, szándékosan erotikus perspektívába állított látnivalókat… micsoda gyönyörűség… mondta az az ember, mikor már összeszedte magát, és én fölajánlottam neki a segítségemet… mondom neki, mennyit ült? És ő azt felelte, hogy tíz évet húzott le… és föl akart állni, de nem tudott, felsegítettem hát, és ekkor megkérdezte, nem sietek-e. És én mondtam, hogy nem, és mikor megkérdezte, miért ültem, azt mondtam, hogy illegális tevékenységért, és így mentünk a villamoshoz, és fel kellett segítenem a kocsira, és a villamosban meg odakinn is, mindenütt tömeg volt, és mintha mindenki valami táncos mulatságba tartana, vagy épp onnan térne haza, és én most vettem észre először, hogy a prágai lányok szebbek, mint a németek, hogy jobb az ízlésük, hogy a német lányok mindent úgy hordanak, mint holmi egyenruhát, hogy az öltözetükben, azokban a dirndlikben, azokban a zöld kosztümökben és vadászkalpagocskákban mindig van valami katonás… És ott ültem az ősz fiatalember mellett, harmincéves sem lehetett, mondtam is neki, hogy ősz haja ellenére milyen fiatal, és amikor váratlanul megkérdeztem, kit ölt meg?, egy kicsit habozott, aztán hosszan bámulta egy lány előremeredő kebleit, aki ráadásul egyik kezével a lelógó kapaszkodót markolta, és a fiatalember megkérdezte, honnan tudja, hogy öltem? És én azt válaszoltam, hogy pincére voltam az abesszin császárnak… és megérkeztünk a tizenegyes végállomására, és már sötét volt, és az a gyilkos azt mondta, hogy menjek el vele az anyukájához, hogy kísérjem őt haza, mert útközben hátha el találna esni… és dohányozva vártuk a hamarosan megérkező autóbuszt, és mentünk három megállót, Koníčkovy Mlyny-nél kiszálltunk, a gyilkos azt mondta, inkább hátulról megy, egy Mokotrasky nevű falun át, hogy előbb hazaérjen, de főleg hogy meglepje az anyukáját és bocsánatot kérjen tőle… azt mondtam, csak a falu széléig kísérem el, szülőházának kapujáig, az otthonáig, azután visszamegyek a főútra és onnan stoppal tovább, és mindezt nem együttérzésből vagy kedvességből tettem, hanem egyre csak arra gondoltam, hogy minél több alibim legyen, ha majd véget ér a háború, mert véget fog érni egykettőre… és így lépdeltünk a csillagfényes éjszakában, a poros út egy elsötétített falun át indigópapír-kékségű nyirkos tájba vezetett bennünket, a narancssárgán világító karcsú hold vékony, alig észlelhető árnyékot vetett elénk, mögénk vagy oldalt, az árokra… aztán nekivágtunk egy vakondtúrásnyi dombnak, és a férfi azt mondta, hogy onnan majd megpillantjuk a szülőhelyét, a faluját… de ahogy fölértünk a dombocskára, egyetlenegy épületet sem láttunk… a gyilkos elbizonytalanodott, szinte megrémült, ez nem lehet igaz, dadogta, vagy tévednék? Biztos a másik domb mögött… de amikor megtettünk száz métert, a gyilkost is, engem is félelem fogott el… a férfi most még jobban reszketett, mint mikor kilépett a börtön kapuján… leült, a homlokát törölgette, amely úgy csillogott, mintha víz folyna rajta… Mi van, kérdeztem. Itt egy falu volt, és nyomtalanul eltűnt, képzelődöm, vagy megőrültem, vagy mi történt?, dadogta a gyilkos…

Hogy hívják azt a falut?, kérdeztem. Lidice, mondta a férfi… Ez a falu bizony oda van, mondtam. A németek lerombolták, az embereket agyonlőtték, aki élve megúszta, azt koncentrációs táborba vitték. És a gyilkos azt kérdezte, miért. Mondom, mert megölték a birodalmi helytartót, és a merénylők útja erre vezetett… És a gyilkos ült, két keze úgy lógott behajtott térdén, mint két uszony… És aztán fölállt, s mint valami részeg, úgy járt a holdfényes tájban, aztán megállt valami cölöpnél, lerogyott előtte és átölelte, de nem is cölöp volt az, hanem egy fatörzs, egyetlenegy lefűrészelt ág meredezett belőle, egy csonk, amire mintha csak embert akasztottak volna. Ez itt, mondta a gyilkos, ez itt a mi diófánk, itt volt a kertünk, és itt, ment lassan tovább, valahol itt… majd letérdelt és tenyerével kitapogatta a házuknak meg a melléképületeknek a betemetett alapjait, bizonyára az emlékezet erősítette vakírás segítségével haladt, és amikor térden csúszva kitapogatta az egész szülői házat, leült a fatörzs alá, és elüvöltötte magát, gyilkosok!, és fölállt és ökölbe szorította a kezét, a gyér holdfényben kék erek dagadtak ki a nyakán… és mikor rekedtre ordította magát, hogy gyilkosok, a gyilkos leült a földre, hátradőlt, kezét összekulcsolta a térde alatt, és úgy himbálta magát, mintha egy hintaszékben ülne, és a hold sarlójába firkált faágat bámulva beszélni kezdett, mintha gyónna… szép ember volt az apám, szebb, mint én mostan, hozzá képest én egy félresikerült ember vagyok, még hajói nézek is ki, és apám szerette a nőket és a nők még jobban az apámat, és az apám a szomszédasszonyt kerülgette, és én féltékeny voltam rá, anyám pedig szenvedett, és én láttam, amint az apám megkapaszkodott, látja ezt itt? Ebbe az ágba kapaszkodott, és meglendítette a testét, és amikor már lengett, ügyesen elengedte az ágat, s a kerítés túloldalán ért földet, és ott volt a szép szomszédasszony, és én egyszer megvártam apámat, és ahogy átrepült a kerítés fölött, veszekedni kezdtünk, és én egy baltával agyonütöttem az apámat, nem mintha meg akartam volna ölni, de szerettem az anyámat és az anyám szenvedett… és most az egészből csak ennek a diófának a törzse maradt… és az anyám is minden bizonnyal halott… Erre én azt mondtam, lehet, hogy az anyja lágerban van, hamarosan hazatér… És a gyilkos fölállt és azt mondta, velem tart? Elmegyünk megkérdezni… miért is ne, mondtam… én tudok németül… És elindultunk Kladno felé, és éjfél előtt Krocehlavyban voltunk, és megkérdeztük a német járőrt, merre van a Gestapo. És a katonák megmutatták az utat. És aztán ott álltunk az épület előtt, az első emeleten nagy volt a vidámság: zaj, ricsaj, csörömpölés és éles női kacaj … És éppen őrségváltás volt, éjjel egy órakor, és én megkérdeztem a különítmény parancsnokát, hogy beszélhetünk-e a Gestapo főnökével? Ő meg fölüvöltött, was? Hogy jöjjünk vissza reggel, de egyszerre csak nyílt a kapu, és jókedvű csapat rontott ki rajta, egyenruhás eszeszek indultak hazafelé, és jókedvűen búcsúzkodtak, mint valami ünnepség, mulatság, név vagy születésnap után, eszembe is jutott, hogy ugyanígy távoztak tőlünk, a Párizs Szállóból mindennap a virágos kedvű vendégek, mikor már eljött az ideje, vagy ütött a záróra… és a legfelső lépcsőfokon ott állt egy katona, kezében gyertyatartó, a katona részeg volt, az egyenruhája kigombolva, haja a homlokába lógott, és búcsúzóul a gyertyatartót emelgette, és amikor meglátott minket, lejött a lépcsőn és megkérdezte az őrség tisztelgő parancsnokától, kik vagyunk. És a parancsnok azt mondta, hogy vele szeretnénk beszélni… és a gyilkos hozzám fordult, hogy mondjam el, amit aztán le is fordítottam… hogy ő tíz évig börtönben ült, és hogy most hazament Lidicébe, és hogy nem találta sem a házát, sem az anyját, úgyhogy tudni szeretné, mi történt az édesanyjával. És a parancsnok fölkacagott, az előrebillent gyertyatartóból, mint könnycseppek, úgy potyogtak a földre a forró viasz megolvadt gyöngyei… és a parancsnok elindult fölfelé, de aztán fölüvöltött, halt! És az őrség kinyitotta a kaput, a parancsnok lejött és megkérdezte, miért kapott maga tíz évet? És a gyilkos megmondta, hogy megölte az apját… És a parancsnok megemelte a még mindig csöpögő gyertyatartót és belevilágított a gyilkos arcába és valahogy felvidult, mint aki örül, hogy a sors ezen az éjszakán olyasvalakit küldött hozzá, aki az anyjáról kérdezősködik, miközben megölte az apját, és aki olyan helyzetben van, amilyenbe gyilkosként ő is gyakran került, akár parancsra, akár szabad akaratából ölt… és így én, aki pincére voltam az abesszin császárnak, s gyakorta lehettem tanúja, miként válik valóra a hihetetlen, azt láttam, hogy a hivatásos birodalmi gyilkos, a mellén csörömpölő kitüntetésekkel feldíszített nagybani gyilkos, fölfelé lépdel a lépcsőn, s nyomában egy közönséges gyilkos, egy apagyilkos megy, és el akartam iszkolni, de az őrparancsnok vállon ragadott, durván megpenderített és a lépcsőre mutatott… így hát ott ültem egy lakoma romjai fölött, egy nagy asztalnál, mely olyan volt, mint mikor a násznép vagy a doktorrá avatást ünneplő tömeg eltávozik, tortamaradékok, megkezdett, üres, félig üres üvegek, és az asztal közepén a részeg eszesz terpeszkedett és kérdezősködött, én meg fordítottam, hogy mi is történt annál a diófatörzsnél tíz évvel ezelőtt, de a parancsnok annak örült a leginkább, hogy milyen tökéletes a pankráci szervezés, hogy a rabok mit sem tudtak meg abból, ami Lidicével és a lidiceiekkel történt… És aznap este valóra vált a hihetetlennél is hihetetlenebb, mert összetört, gyógyuló képemmel a tolmács szerepébe rejtőzve és fel nem ismerve felismertem a Gestapo főnökében esküvőm egyik résztvevőjét, azt a katona uraságot, aki még csak nem is gratulált, még csak kezet sem fogott velem, holott én odanyújtottam a poharamat és összecsaptam a lakkcipőm sarkát, hogy koccintsak a boldogságomra, de ott maradtam állva a felemelt pohárral, nem találtam viszonzásra, nagyon megszégyenítettek akkor, és én nehezen tűrtem a megszégyenítést, a hajam tövéig elvörösödtem, ugyanúgy, mint amikor sem Sroubek úr, a szállodatulajdonos, sem pedig Skřivánek úr, aki az angol királynak is fölszolgált, nem voltak hajlandók velem inni… most pedig megint felkínált nekem a sors egy embert azok közül, akik figyelemre sem méltatták jó szándékú felajánlkozásomat a koccintós barátkozásra… és most itt ül előttem és azzal kérkedik, hogy föláll és felkelti az irattár parancsnokát, és aztán a mi segítségünkkel előveszi a nyilvántartó könyvet, s már ismét a terített asztalnál, a lapokat forgatva s a kiömlött mártásokba és likőrökbe ejtve őket keresgél és felolvas, míg meg nem találja a megfelelő oldalt, s rajta a bejegyzést, hogy a gyilkos anyja koncentrációs táborban van, és mindmáig nem került a neve mellé se dátum, se kereszt, ami a halálát jelezné. Amikor másnap visszatértem Chomutovba, már el voltam bocsátva, már megkapták az értesítést, elég volt a puszta gyanú, hogy pakolhassam a bőröndömet. Találtam egy levelet is, hogy Liza elment Chebbe meglátogatni Siegfriedet a nagypapánál, az Amszterdam városához címzett fogadóban, hogy menjek én is utána, meg hogy a kis bőröndöt magával vitte. Így hát egy gépkocsival majdnem Chebig vitettem magam, de a város előtt várnom kellett, mert légitámadást jeleztek Cheb és Aš vidékére, és ahogy ott feküdtem a katonákkal az útszéli árokban, dübörgés hallatszott, valami gépnek a közeledő, egyenletes és ritmikus zakatolása, ezért aztán, szinte látomásként meg is jelent előttem a fiacskám, láttam őt, hogy akárcsak mindennap, úgy biztosan most is – merthogy vettem neki öt kiló nyolccolos szöget – egyenletesen és ritmikusan ki-kiölti a nyelvét, és hatalmas kalapácsütésekkel egy csapásra veri a padlóba egyik szöget a másik mellé, olyan lelkesedéssel, mintha hónapos retket vagy spenótot ültetne sűrű sorokban… És amikor lefújták a légiriadót, fölszálltam egy katonai autóra, és ahogy közeledtünk Chebhez, a városból danolászó emberek jöttek, öreg németek, valami dalokat énekeltek, de ezek a dalok vidámak voltak, az öregek alighanem megtébolyodtak attól, amit láttak, vagy ez volt a szokásuk, hogy a szerencsétlenséget vidám nótával hessegették el, és aztán már por és aranyszínű füst szállt velünk szemben, és halottakat is láttunk az útszéli árokban, és jöttek az égő házak, utcák, az egészségügyi osztagok félig betemetett embereket ástak ki, a nővérkék térden állva kötözték a fejeket és kezeket, és mindenünnen jajszó meg nyögés hallatszott, és én arra gondoltam, hogy miként hajtattunk itt végig a fogattal meg az autókkal az esküvőm napján, hogy milyen mámoros volt mindenki a franciák és lengyelek felett aratott győzelemtől, és láttam, hogy a horogkeresztes vörös zászlókat most lángok nyaldossák, hogy ropogva égnek azok a lobogók, mintha különösen ízlenének a tűznek, mely fölfelé kúszott a vörös vásznon, s melynek fekete csóvája fölkunkorodott, mint a tengeri csikó farka… aztán ott álltam az égő, leomlott falú Amszterdam Szálló előtt… és könnyű , szellő támadt, elhajtotta a füst és a por sárga felhőit, és én láttam, hogy a legfelső emelet padlóján ott ül a fiacskám, és hatalmas csapásokkal üti a parkettába egyik szöget a másik után, messziről látszott, milyen erős a jobb keze, az egész karja egyetlen erős csukló, teniszkönyök és hullámzó bicepsz volt, mely egyetlen csapással verte a padlóba a szögeket, mintha nem hullanának bombák, mintha nem történne az égvilágon semmi… És így esett, hogy másnap, mikor az emberek visszatértek és kibújtak az óvóhelyekről, Liza, a feleségem, nem került elő, azt mondták, talán az udvaron maradt, és amikor a kis bőrönd felől kérdezősködtem, azt mondták, hogy azt Liza állandóan magánál tartotta… így hát fogtam a csákányt, és egész nap az udvart túrtam, másnap adtam a fiacskámnak öt kiló szöget, s ő vidáman kalapálta a padlót, miközben én a feleségemet, a gyermekem anyját kerestem, míg aztán harmadnap rátaláltam a cipőjére, és miközben a kölyök üvöltött és bőgött, hogy nincs több szöge és hogy senki sem hoz neki, és kárpótlásul a már bevert szögek fejét csapkodta a kalapáccsal, én lassan kapartam ki a romok és a törmelék alól az én Lizámat, és mikor a testének feléhez értem, láttam, hogy összegömbölyödve védte testével a vulkánfiber bőröndöcskét, amit azonnal gondosan elrejtettem, és csak azután ástam ki teljesen a feleségemet, de fej nélkül. A légnyomás szakította le a fejét, amit aztán még két napig kerestünk, miközben a fiúcska tovább csapkodott a kalapáccsal és verte a szögeket a padlóba meg az én fejembe. Így aztán a negyedik napon fogtam a kis bőröndöt, és búcsú nélkül elmentem, hátam mögött egyre gyengült a kalapácsnak és a bevert szegeknek a dübörgése, a csattogás, amit aztán szinte életem végéig hallottam, mert aznap estére vártuk az elmebajos gyermekeket segítő egyesület képviselőjét, hogy elvigye az én Siegfried fiacskámat, miközben Lizát közös sírba temettük, s bár látszólag volt feje, a koponyát csak a törzsére csavart sál formázta, hogy az emberek ne gondoljanak isten tudja, mire… jóllehet a Liza feje miatt én az egész udvart felástam. Elég lesz mára? Akkor most abba is hagyom.

MIKÉNT LETTEM MILLIOMOS

JÓL FIGYELJENEK ARRA, amit most mondok. Az az értékes bélyegekkel teli kis koffer szerencsét hozott nekem. Nem azonnal, hanem csak később, mert a háború befejezése után elítéltek, holott megadtam annak a Gestapo-főnöknek a tartózkodási helyét, aki annyi embernek volt gyilkosa, és aki megszökött, majd valahol Tirolban elrejtőzött, de én Chebben megtudtam az apósomtól, hová bújt, és Zdeněk engedélyt kapott az amerikai katonai hatóságtól, és autón, két katonával érte ment. Akkor csípte el, mikor tiroli ruhában kinn kaszált a réten, még szakállt is növesztett.

Még ha magam tartóztatom le, a prágai Sokol-tagok akkor is a dutyiba juttattak volna, nem azért, mert német lányt vettem feleségül, hanem mert amikor ezrével végezték ki a cseh hazafiakat, én a náci vért és német becsületet védelmező hivatal elé álltam, hogy megvizsgáljanak, én, a Sokol pártoló tagja, önként kivizsgáltattam magam, hogy alkalmas vagyok-e egy német nővel való közösülésre, szóval ezért kaptam az enyhébb dekrétum alapján fél évet… de aztán áruba bocsátottam azokat a bélyegeket, és akkora összegeket kaptam értük, hogy a bankókkal tízszer is beboríthattam volna lakásom padlóját, ésamikor az elért összeg már negyvenpadlónyira rúgott, vettem egy szállodát Prága peremén, egy negyvenszobás szállót… De már első éjjel úgy rémlett, hogy fönn, a padlásszobában valaki egy ácsszekercével szörnyű csapásokkal percenként szöget ver a padlóba, és aztán mindennap, nemcsak abban az első szobában, de a másodikban, harmadikban, tizedikben, végül a negyvenedikben is, mindenütt egyszerre és egyidejűleg, s hogy az összes szoba padlóján az én fiacskám mászik négykézláb, negyven fiúcska, és mindegyik óriási csapásokkal kalapálja a parkettába a szögeket, egyik padlót veri ki a másik után, napontaaz első szobától a negyvenedikig… és amikor a negyvenedik napon, belesüketülve a püfölésbe, megkérdeztem, nem hall-e valaki holmi kalapácsütéseket, hát senki se hallotta őket, csak én, így aztán elcseréltem a szállodámat egy másikra, szándékosan csak harmincszobásat választottam, de első éjszaka kezdődött minden elölről, mint az előző szállodában, így hát beláttam, hogy a bélyegekért kapott pénzen átok ül, hogy ezt a pénzt erőszakkal vették el valakitől, akit eközben megöltek, lehet, hogy ezek a bélyegek egy csodarabbi bélyegei voltak, mert ezek a padlóba fúródó szögek, ezek a kalapácsütések tulajdonképpen az én fejemet érték, minden ütésnél éreztem, miként hatol a szög a csontba, második csapásra már félig a koponyámban volt és aztán egészen, s végül már nyelni sem tudtam, mert ezek a hosszú szögek hegyükkel a torkomba nyúltak… csakhogy én nem őrültem meg, nekem volt célom, szállodatulajdonos akartam lenni, hogy egyenlő legyek az összes többi szállodással, és nem akartam, nem is tudtam meghátrálni, mert csak az éltetett, hogy egyszer tán majd olyan sokra viszem, mint Brandejs szállodatulajdonos úr, s ha nem is lesz négyszáz személyes arany evőeszközkészletem, mint neki, hanem csak százszemélyes, nálam is híres külföldiek fognak majd lakni… és így fogtam hozzá a szállodaépítéshez, egészen más szállodára gondoltam, mint amilyen a többi volt; Prága környékén vettem egy elhagyott kőbányát, és itt kezdtem kipótolni és feldíszíteni mindazt, amit helyben találtam, úgy, ahogyan a Csendesség Szállóban volt, a szálloda alapjául az óriási, kétkéményes, agyagpadlós kovácsműhely szolgált, a négy üllőt a helyén hagytam, az összes pörölyt és fogót is, ahogy a megfeketedett falon lógtak, bőr klubfotelokat meg asztalokat vettem, ahogyan a belsőépítész tanácsolta, egy őrült, aki a pénzemen megvalósította mindazt, amiről álmodozott, és ugyanolyan lelkes volt, mint én, mert amint elkészült a kovácsműhely átalakítása, én már aznap ott aludtam a kemencék és kémények között, úgy terveztem, hogy itt sütjük majd a vendégek szeme láttára a saslikot meg a zsiványpecsenyét, s első éjszaka itt is hallottam a kalapácsütéseket, de csak gyengén és elhalón, a szögek úgy csúsztak az agyagpadlóba, mint a vajba, így aztán a fejem is elcsendesedett, és még nagyobb kedvvel vágtam bele a vendégszobák építésébe, amolyan kis fülkék voltak ezek a szobák, egy hosszú, lágerbarakkszerű épületben, azelőtt a munkások öltözője és hálóhelye volt itt, de én kis szobákká alakíttattam át a helyiségeket, harminc szobává, és próbaképpen vastag, érdes burkolólapból készíttettem a padlózatukat, ahogy Olaszországban és Spanyolországban szokás, vagy általában ott, ahol nagy a meleg, és első éjjel próbaképpen hallgatóztam, és csak annyit hallottam, hogy a fejemről lepattannak a szegek, hogy szikrát hánynak, mert olyan kemény volt az a porcelánpadló, aztán a hiábavaló kísérletezést föladva az ütések teljesen elcsitultak, és én meggyógyultam, és ettől kezdve ismét aludtam, mint régen… és oly gyorsan haladt az építkezés, hogy két hónap múlva megnyithattam a szállodát, Kőtörő Szállónak neveztem el, mert bennem is megtört valami, és az a valami eltávozott belőlem. Valóban első osztályú szálló volt ez, szobát itt csak rendelésre adtunk, a hotel az erdő közepén állt, és a szobák félkörben sorakoztak a kőbánya alján lévő tó körül, a gránitsziklára, mely negyven méterre magasodott a tó fölé, alpinistákkal sziklakerti növényeket és díszbokrokat ültettettem, amelyek hasonló környezetben nőnek, és ráadásul a tó fölött rézsút egy drótkötél is feszült, egyik végét a szikla csúcsához erősítették, úgyhogy a kötél a bányató fenekéig lejtett, minden este bemutattuk az attrakciónkat, szerződtettem egy artistát, aki amolyan görgőfélét használt, egy acélkereket, s alatta egy rövid rudat, a művész kivárta a megfelelő pillanatot, ellökte magát és lesiklott a magasból, foszforeszkáló ruhájától megvilágítva a tó felett elengedte a rudat, a görgő legurult, az artista egy pillanatra megállt, ellenirányú mozdulattal előrebillent, kiegyenesedett, majd nyújtott karral a mély tóba siklott, hogy aztán lassan és kényelmesen kiússzon feszes, foszforeszkáló ruhájában a partra, ahol az asztalok és a székek álltak. Minden fehér volt, én itt mindent fehérre mázoltattam, most a fehér volt az én színem, olyan volt ez a szálló, mint egy filmstúdió, csak éppen eredeti, most már bárkivel versenyre kelhettem… de az igazat megvallva azt a görgős mutatványt egy pikolófiú ötlötte ki, egy délután fölment a szikladombra, ott megkapaszkodott a görgőben, elrugaszkodott, és a drótpálya közepén, mikor ámulatában az összes vendég fölkiáltott, fölpattant vagy éppen a karosszékbe zuhant, az összes karosszékünk Lajos-korabeli volt, a pikolófiú kiegyenesedett, majd egyensúlyát veszítve frakkostul fejest ugrott a víztükörbe, mintha elnyelte volna a tó… és én rögtön tudtam, hogy ezt itt mindennap be kell mutatnunk, esténként világító ruhában, erre nem fizethettem rá, de ha mégis, azt sem bántam, mert ilyen mutatvány nemcsak Prágában, de egész Csehországban, sőt talán Közép-Európában sem volt látható… és ahogy később megtudtam, sehol a világon, mert egyszer azt jelentik nekem, hogy megérkezett és elfoglalta szobáját egy író, akit Steinbecknek hívtak… úgy nézett ki, mint valami hajóskapitány vagy rabló, és annyira tetszett neki itt minden, az étteremmé alakított kovácsműhely, a tűz, a szakácsok, akik ott dolgoztak a vendég szeme láttára, úgyhogy mire befejezték a saslikot vagy zsiványpecsenyét, a vendégek a bámészkodástól annyira megéheztek, akkora étvágyuk támadt, hogy kisgyermekekhez voltak hasonlatosak… de ennek az írónak leginkább a gránit zúzására használt gépek tetszettek, a régi, poros őrlőmalmok, melyeken látható volt még az állványzatos szerkezet, mindenbe bele lehetett látni, mint valami malomkiállításon, vagy mint egy olyan kiállításon, ahol kettészelt autót tesznek közszemlére, hogy a motor is látható legyen, szóval ezt az írót teljesen elbűvölték a bánya előtti sík térségen kiállított gépek, ahonnan az egész vidéket be lehetett látni, mint több tucat szobor, úgy álltak ott azok a masinák, a kőmaró és esztergagépek, immár elhagyatva, mintha valami hóbortos szobrász találta volna föl őket, és ez az író, Steinbecknek hívták, egy fehér asztalkát állíttatott ide, fehér áttört karosszékekkel és székekkel, és itt ivott meg minden délután egy üveg francia konyakot, majd este még egyet… és innen, a gépek közül nézte a tájat, Velké Popovice meglehetősen egyhangú környékét, csakhogy ennek az írónak ez a táj egyszerre oly szépnek tűnt, a gépeket oly művészinek találta, hogy ez az író azt mondta nekem, hogy ilyent ő még sohasem látott, hogy ilyen szállodában ő még sohasem lakott, hogy ilyesmije Amerikában csak valami híres színésznek lehet, egy Gary Coopernek vagy Spencer Tracynek, hogy az írók közül csakis Hemingway tudná az ilyesmit megfizetni, és hogy én mennyit kérek érte, és én rávágtam, hogy kétmilliót… ő meg számolgatott valamit az asztalon, aztán megkért, hogy lépjek közelebb, elővette a csekkfüzetét és kijelentette, hogy megveszi a szállót, és hogy kiállít nekem egy ötvenezer dollárra szóló csekket… és én többször is visszakérdeztem, s ő mindig megemelte az összeget, hatvanezer, hetvenezer, nyolcvanezer dollárra… és én láttam és tudtam, hogy ezt az egészet, ezt a szállodát egymillió dollárért sem adhatom el, mert ez a Kőtörő Szálló minden erőfeszítésem és törekvésem csúcsa, és én vagyok most az első számú szállodatulajdonos a szállodatulajdonosok között, mert olyan szállodából, mint amilyen a Brandejs úré vagy a Šroubek úré, több száz, több ezer is van a világon, de olyan szállodája senkinek sincs, mint az enyém… Aztán történt egyszer, hogy kikocsiztak hozzánk a legnagyobb prágai szállodatulajdonosok, köztük Brandejs úr és Sroubek úr is, vacsorát rendeltek, a főúr és a pincérek a legnagyobb gonddal és a legjobb ízléssel terítették meg asztalukat, csak őmiattuk csináltattam alsó világítást a sziklához, tíz reflektort rejtettem a rododendronok alá, és úgy helyeztettem el őket, hogy az egész sziklát beragyogják, és kiemeljék az éles csúcsokat, a fantasztikus árnyékokat, a virágokat és kis bokrokat, és elhatároztam, hogy ha ezek a szállodatulajdonosok békülékenyek lesznek és hajlanak rá, hogy maguk közé fogadjanak, ha fölajánlják, hogy legyek az egyesületük elnökségi tagja, akkor, akárcsak ők, én is mindent elfelejtek. De a szállodások nemcsak hogy úgy tettek, mint akik soha nem láttak, hanem még úgy is ültek le, hogy háttal legyenek szállodám minden szépségének, és én is így viselkedtem, megengedhettem magamnak, és győztesnek éreztem magam, mert láttam, hogy csak azért fordítanak hátat szállodám különlegességeinek, mert tudták és látták, hogy fölibük kerekedtem, hogy nemcsak Steinbeck szállt meg énnálam, de Maurice Chevalier is, aki után annyi nő jött ide és maradt itt a kőbánya környékén, hogy Chevalier reggel pizsamában fogadta őket, s a nők, az imádói rávetették magukat és levetkőztették az énekest, és ficnikre tépték a pizsamáját, hogy mindegyiknek jusson belőle emlékbe egy darabka, ha tehették volna, Chevalier-t is szétszaggatják, és húsdarabkákat visznek magukkal emlékbe, mindenki az ízlése szerint, bár ismerve a természetüket, alighanem mindegyik az énekes szívét tépte volna ki először, s utána a nemi szervét… és ez a Chevalier annyi újságírót vonzott ide, hogy az én Kőtörőmmel volt tele minden újság, nemcsak a hazaiak, de a külföldiek is, benne voltunk a Frankfurter Allgemeiné-ben, a Züricher Zeitungban, a Die Zeitban, sőt magában a Herald Tribune-ban is ott volt az én szállóm azokkal a bolond nőszemélyekkel Chevalier körül, a plató közepén, ahol azok a gépszobrok álltak, és a gépek körül a fehér asztalkák és székek, karfáikon a stilizált kacsokkal és szőlőlevelekkel, melyeket vaslemezből kovácsolt ki egy művész… és ezek a szállodatulajdonosok voltaképp azért jöttek ide, hogy ne békéljenek meg velem, csak azért jöttek, hogy lássák, hogy ami itt van, az sokkal hatásosabb és szebb annál, amit elképzeltek, de főleg azért, mert most, hogy mindezt látták, láthatták azt is, hogy ezt a kőfejtőt fillérekért vettem mindazzal együtt, ami benne állt és benne volt, és talán azért is voltak rám féltékenyek, mert mindent úgy hagytam, ahogyan megvettem, és a szállodát belül építettem föl, úgyhogy ha valaki kicsit is értett hozzá, elismert és megbecsült engem, mintha művész volnék… ez a szálló volt életem csúcsteljesítménye, ez tett olyan emberré, aki nem élt hiába. Így aztán magam is mindinkább úgy néztem a szállodámra, mint egy műtárgyra, mint a saját alkotásomra, csak azért, mert mások is annak látták… kinyitották a szememet, és bár csak késve, bár csak később, de mégis rájöttem, hogy ezek a gépek voltaképp szobrok, szép szobrok, melyektől semmi pénzért nem válnék meg, sőt egyszer azt is felfedeztem, hogy az egyik műtárgyam, ott a kőbányában, hasonlít ahhoz, amitHoloub, a világjáró, vagy Náprstek gyűjtött, s tudtam, hogy egyszer bizonyára eljön az idő, amikor itt az összes gépen, az összes kövön, mindenen rajta lesz a felirat, hogy műemlék… de mégis megalázottnak éreztem magam, hogy ezek a szállodatulajdonosok még mindig nem fogadnak be, hogy társadalmilag nem tekintenek magukkal egyenlőnek, még ha fölöttük állok is, éjszakánként gyakran sajnálkoztam, hogy nincs már meg a régi, szép monarchia, mert ha itt hadgyakorlatot tartanának, akkor, ha nem is maga a császár, de, valamelyik főhercege biztosan megszállna nálunk, és én úgy kiszolgálnám és olyan ételeket készítenék neki, olyan környezetben lakhatna, hogy azután biztosan nemesi rangra emelne, s ha gróf nem is, de báró, az lehetnék… És így álmodoztam tovább, s mikor beköszöntöttek a nagy melegek és a mezőn minden elszáradt és a föld megrepedezett, én a télről álmodoztam, hogy majd ha leesik a hó és beáll a fagy, kifényesítem a tó jegét, és a jégre két kis asztalt állítok, az asztalokra régi gramofont, az egyiknek kék, a másiknak rózsaszín lesz a tölcsére, úgy festenek majd, mint két nagy virág, és veszek régi lemezeket, és csak régi keringőket és intermezzókat fogunk játszani, és a kovácsműhelyben lobogni fog a tűz, és a tó partján acélkosarakban fahasábok égnek majd, és a vendégek korcsolyázni fognak, veszek vagy csináltatok sok régi, kulcsos korcsolyát, és a hölgyek korcsolyáját az urak fogják fölerősíteni, és leguggolva a térdükre emelik a nők lábacskáját és forró puncsot szolgálunk majd föl… ekképpen álmodoztam, miközben az újságok és a politikai pártok azon civakodtak, ki fogja megfizetni az aszályt, melynek során én olyan szépeket álmodtam a kőfejtőben megrendezendő téli mulatságokról, és amikor már a parlamentben is fellángolt a vita a képviselők és a kormánytagok között, hogy ki fogja tehát az aszályt megfizetni, és megállapodtak abban, hogy a milliomosok, a döntést megnyugvással fogadtam, mert én is milliomos voltam, azt reméltem, hogy az én nevem is szerepelni fog az újságokban, hogy ott lesz a Šroubek, a Brandejs meg a többi név mellett, hogy tehát ezt az aszályt a szerencsés csillagzatom küldte, hogy ez a szerencsétlenség az én szerencsém, melynek révén oda kerülhetek, ahová álmomban kívánkoztam, amikor a főherceg nemesi rangra emelt, hogy én, aki még mindig olyan picike vagyok, mint pikoló koromban, mégis nagy vagyok, milliomos vagyok… De ahogy teltek-múltak a hónapok, senki sem küldött nekem semmit, senki sem kívánta tőlem, hogy kifizessem a milliomosok hozzájárulását, már megvettem a két gramofont, s ráadásul hozattam egy csodaszép orkesztriont, de még egy régi körhintátis, hintázó lovakkal, szarvasokkal és rénszarvasokkal, melyek olyan nagyok voltak, hogy széjjelszedettem azt a körhintát, és a lovakat és szarvasokat az eredeti rugóra szerelve felállítottam a tó köré a kőszegélyre, és a vendég meg a felesége úgy ült a lóra, mint valami sezlonra, arra az egymással szembefordított két székre emlékeztető francia ülőalkalmatosságra, vagy mint valami kis kanapéra, amelyre a hölgyünkkel ülünk le tereferélni, úgy állítottam egymás mellé a két lovat vagy szarvast, mint valami gáláns sétalovagláshoz, és állíthatom, hogy bevált a dolog, a lovak és szarvasok mindig foglaltak voltak a hölgyek és urak által, és szólt az orkesztrion és a vendégek hintáztak a faállatokon, amelyeknek gyönyörű csótáruk meg szemük volt, egyáltalán, minden szép volt rajtuk, mert ez egy német körhinta volt, egy céllövölde és Lunapark gazdag tulajdonosának egykori attrakciója… Egyszer aztán váratlanul meglátogatott Zdeněk, akiből nagy járási, sőt talán megyei úr lett, teljesen megváltozott, már nem volt olyan, mint valaha, hintázott a lovon és nézelődött, és mikor odaültem a szomszédos lóra, csöndesen beszélt hozzám, aztán bizonyítékul élővett egy összehajtogatott iratot, és még mielőtt meg tudtam volna akadályozni, lassan összetépte azt a papírt, amelyen milliomosnak neveztek, és megállapították, hogy milliomosadót kell fizetnem, és Zdeněk leugrott a lóról és a tűzbe dobta ezt a csodálatos iratot, amit én szinte kinevezési dekrétumnak tartottam, valahogy szomorúan mosolygott rám, és megitta a maradék ásványvizét, ő, aki csakis töményt ivott, és ezzel a szomorú mosollyal ment el tőlem, egy országúti cirkáló, egy nagy fekete autó várt rá, hogy visszavigye oda, ahonnan jött, vissza valahová a politikába, amiben bizonyára hitt, ami tartást adott neki, és ez a politika alighanem gyönyörű dolog volt, ha pótolni tudta az összes bravúros csintalanságot, amire ráment mindig minden pénze, ami csak nála volt, ezekre a mindig emberbarát csintalanságokra, mintha az a pénz égette volna a tenyerét, így hát visszaadta azoknak az embereknek, akikről azt gondolta, hogy őket illeti… és aztán fölgyorsultak az események, úgy, ahogyan megálmodtam, szenzációs estéket meg délutánokat rendeztem a Kőtörőben, gramofonok, korcsolyázás, tűz, bent a kovácsműhelyben és kint a befagyott tó körül is, de a vendégeim szomorúak voltak, vagy annyira vidámak, hogy ez már nem az a vidámság volt, amit ismertem, ez a vidámság erőltetett volt, mint a németeké, amikor mulattak, de közben tudták, hogy a Kiskosárban utoljára vannak együtt a kedvesükkel, a feleségükkel, mert a Kiskosárból egyenest a frontra mennek… Az én vendégeim is ekképpen búcsúztak tőlem, kezet fogtak velem és még a kocsiból is integettek, mintha örökre távoznának és már soha többé nem térnének be hozzánk, és ha mégis eljöttek, minden ugyanúgy zajlott le, borongósak és melankolikusak voltak, mert ha ide nem nagyon jutott is el a híre, a politikában minden megváltozott, jött a február, a kommunisták átvették a hatalmat, és az én vendégeimtudták, hogy számukra ez a véget jelenti, minden pénzüket elverték, amit még elverhettek, de az öröm és a közvetlen vidámság oda volt, és a szomorúságuk rám is átragadt, már nem zártam magamra az ajtót, nem húztam be a függönyöket, hogy aztán – mintha pasziánszoznék – kiteregessem a földön az aznapi bevételt, a százkoronásokat, amelyeket minden reggel bevittem a bankba, ahol a betétem pont ezekben a napokban érte el az egymilliót… és beköszöntött a tavasz, és ahogyan a Kiskosárba is csak némelyik német tiszt tért meg, a vendégeim, az én törzsvendégeim is el-elmaradoztak, és megtudtam, hogy volt, akit lepuffantottak, másokat lecsuktak, letartóztattak, megint mások külföldre menekültek… aztán másféle vendégek jöttek, és a bevétel még nagyobb volt, de én egyre csak arra gondoltam, vajon mi történt azokkal, akik minden héten itt voltak nálam, és közülük ma csak ketten jöttek el, és elmondták, hogy ők milliomosok, és hogy holnapra össze kell készíteniök a cókmókjukat, erős cipőt, takarót, tartalék zoknit és ételt, mert elviszik őket valami gyűjtőtáborba, merthogy milliomosok… és én megörültem, hogy lám, én is milliomos vagyok, fogtam a takarékbetétkönyvemet és megmutattam annak a két vendégemnek, az egyiknek sportszergyára volt, a másik műfogat gyártott, ezt most tudtam meg tőlük, s én megmutattam nekik a takarékbetétkönyvemet, és rögvest mentem, és előkerítettem egy hátizsákot és egy pár erős, fűzős cipőt és tartalék zoknit meg konzerveket, én is készülődtem, hogy majd értem is biztosan eljönnek, mert az a műfoggyáros azt mondta, hogy már az összes prágai szállodatulajdonos megkapta az értesítést… És hajnalban a két milliomos elbúcsúzott, sírtak, mert ahhoz, hogy a határon átszökjenek, nem volt merszük, már semmit sem akartak kockáztatni, csak annyit mondtak, hogy Amerika meg a Népszövetség ezt nem hagyja annyiban, hogy egyszer mindent visszakapnak, és visszatérnek a villájukba a családjukhoz… És én vártam egy napig, aztán kettőig, aztán egy egész hétig, s olyan hírek jutottak el hozzám Prágából, hogy most már az összes milliomos gyűjtőtáborban van, Svatý Jan pod Skálou városka papneveldéjében, egy hatalmas kolostorban, ahol papnövendékek laktak, akiket kiköltöztettek… így aztán döntöttem, méghozzá aznap, amikor kijöttek hozzám a járástól, hogy kíméletesen közöljék velem, hogy a helyi tanács társadalmi tulajdonba veszi az én Kőtörőmet, hogy egyelőre itt maradok, mint gondnok, hogy a tulajdonjog a népre száll… De én elteltem gyűlölettel, mert tudtam, hogyan történhetett a dolog, hogy már megintZdeněk intézkedett, elmentem hát a megyei hivatalba, és ott álltamZdeněk irodájában, de ő egy szót sem szólt, csak szomorúan mosolygott, megint felvett az asztaláról egy iratot és az orrom előtt széttépte és azt mondta, hogy saját felelősségére tépi szét a behívómat, hálából, hogy a peronon megnéztem az órámat, s ezzel elvittem helyette a balhét, de én megmondtam neki, hogy nem ezt vártam tőle, hogy én azt hittem, hogy a barátom, de ő ellenem van, mert én olyan ember vagyok, aki egész életében mást sem akart, másra sem törekedett, csak arra, hogy egyszer szállodája legyen, hogy milliomos váljék belőle… És elmentem, és éjszaka ott álltam a kivilágított papnevelde kapujában, a kapu előtt egy népi milicista állt katonai puskával, és én jelentettem neki, hogy milliomos vagyok, a Kőtörő Szálló tulajdonosa, és hogy fontos ügyben beszélni szeretnék a parancsnokkal… így hát a milicista fölvette a kagylót, és kis idő múlva beengedtek a portára, aztán egy irodába, ahol megint csak egy milicista ült, de már puska nélkül, előtte listák, névsorok, meg egy üveg sör, amiből megállás nélkül ivott… és amikor az üveg kiürült, benyúlt a szék alá, és egy rekeszből újabb üveget vett elő, kinyitotta és mohón ivott, mint aki mindjárt szomjan hal… és én megkérdeztem tőle, hogy nem hiányzik-e egy milliomosa… merthogy nem kaptam meg a behívómat, holott én is milliomos vagyok… és ő megnézte a listát, ceruzával végigfutott a névsoron, de végül azt mondta, hogy én nem vagyok milliomos, és hogy menjek csak nyugodtan haza… de én erősködtem, hogy itt valami tévedés történt, hogy én milliomos vagyok… de ő megfogta a vállam és a kapuhoz vezetett és kilökött és utánam üvöltött, hogy ha nincs rajta a listámon, akkor maga nem milliomos. És én elővettem a takarékbetétkönyvemet és megmutattam neki, hogy egymillióegyszáz koronám és tíz fillérem van a bankban… és diadalmas hangon így szóltam, akkor hát ez micsoda? Ő belenézett a könyvbe… én meg kunyeráltam, hogy csak nem akar elkergetni innen… Végül megesett rajtam a szíve, visszavitt a papneveldébe, és internálttá nyilvánított, fölírta az összes adatomat meg a személyemmel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat… Ez a teológusoknak épült internátus tényleg olyan volt, mint egy börtön, mint egy kaszárnya, mint valami szegény főiskolások kollégiuma, csak a folyosókon lógott minden mélyedésben, minden ablakközben egy feszület, a szentek cselekedeteit ábrázoló képekkel váltakozva. És szinte minden képen valami kínzás volt látható, iszonyú horror a festő pontos tolmácsolásában, úgyhogy az, hogy itt négyszáz milliomos négyesével vagy hatosával lakott egy-egy cellában, tulajdonképpen semmiség volt. Különben én arra számítottam, hogy itt is olyan terror meg rosszindulat lesz, mint a börtönben, ahol a háború után fél évet nyomtam le az enyhébb dekrétum alapján, de épp az ellenkezőjét tapasztaltam, ami itt, a Szent János-szemináriumban történt, az valóságos burleszk volt. A refektóriumban tartották az úgynevezett tárgyalásokat, ilyenkor jöttek a milicisták, vállukon katonai puska, mellükön vörös szalag, a derékszíjuk lógott, az egyenruhájuk nem méretre készült, hanem mintha csak készakarva az alacsonyakra bő volt, a nagy termetűekre szűk, így hát inkább kigombolkozva jártak, az ítéleteket meg úgy osztogatták, hogy minden milliomos milliónként egy-egy évet kapott, így aztán jómagam a kétmilliómért két évet kaptam, a sportszergyáros, akinek négymilliója volt, négy évet, s a legtöbbet, tíz évet, Sroubek szállodatulajdonos kapta, mert neki tízmillió korona volt a vagyona. De a milicistáknak a legnagyobb gondot mindig az okozta, hogy melyik rubrikába írják be a kirótt éveket meg személyi adatokat, mint ahogy iszonyú erőfeszítésükbe került az is, hogy esténként összeszámoljanak minket, mert minden este hiányzott valaki, de ez azért volt, mert a szomszéd faluba jártunk sörért, meg aztán feltehetően azért is, mert az őreink megállás nélkül ittak, így hát nem tudtak megszámolni bennünket, jóllehet a számolást már délután elkezdték. Úgyhogy szívesebben választották azt a módszert, hogy tízesével számoltak bennünket, az egyik őr számolt, a másik összecsapta a tenyerét, s ilyenkor a harmadik leejtett egy kavicsot, s amikor az utolsó embert is megszámolták, összeszámolták a kavicsokat, az eredményhez hozzáadtak egy nullát, meg a maradékot, ami a tízesig hiányzott. De mindennap többen vagy kevesebben voltunk, még ha teljes volt is a létszám, hányszor megesett, hogy az internált milliomosok száma stimmelt, hogy ezt be is jegyezték, és mindenki fölsóhajtott, ám abban a pillanatban beállított négy milliomos, kancsóban meg rekeszekben hozták a sört, és hogy ne legyen félreértés, újonnan érkezetteknek nyilvánították őket, és mindegyik milliomos a kirótt éveken felül újra annyi évet kapott, ahány milliót bevallott. Az épületben ugyan internáltak laktak, de kerítés nem épült köré.

Úgyhogy a kapuban ott ültek a milicisták, a milliomosok pedig a kerten át távoztak és érkeztek, de meg kellett kerülniük az épületet, hogy a kapun léphessenek be, amit a milicisták minden alkalommal kinyitottak és megint becsuktak és gondosan kulcsra zártak, de mert körös-körül nem volt se kerítés, se fal, a milicisták is szívesen választották a rövidebb kerti utat, de aztán megszólalt bennük a lelkiismeret hangja, és megkerülték a ház sarkát, a kapuhoz mentek, kinyitották, majd megint kulcsra zárták, és így érkeztek az internátusba. A legtöbb gond az ennivalóval volt, de kiderült, hogy erre is van megoldás, mert a parancsnok és a milicisták szívesen étkeztek a milliomosokkal, és a kosztot, amit a milicisták laktanyájából hordtak nekik, a disznóknak adták, mert a műfogsorgyáros milliomos disznókat vásárolt, úgyhogy eleinte tíz, majd húsz disznó volt itt, és már mindenki előre örült a disznóölésnek, mert voltak a táborban vágóhídtulajdonos milliomosok, akik olyan finomságokat ígértek, hogy a milicisták már jó előre nyalogatták a szájuk szélét, és maguk tettek újító javaslatokat, hogy miféle specialitásokat lehet még a disznóból készíteni. Itt aztán nem úgy főztek, mint egy papneveldében, hanem mint hajdanán egy gazdag kolostorban, mondjuk a kereszteseknél. Ha egy milliomosnak elfogyott a pénze, a parancsnok hazaküldte, eleinte egy civilbe öltözött milicista kíséretében, de később már elég volt az eskü is, és az internált mehetett Prágába a pénzért, és kivehette a bankból, a takarékbetétkönyvéről, levonathatta abból a millióból vagy milliókból, mert a parancsnoktól igazolást kapott, hogy az összeget közcélra fordítják. Így aztán az internátusban konyha működött, étlap is készült, amit a milicisták parancsnokával hagyattak jóvá, hogy legyen olyan kedves és tegye meg az észrevételeit, mert a milliomosok vendégeiknek tekintették a milicistákat, és együtt is étkeztek velük az ebédlőkben és refektóriumokban… Tejnora milliomos egyszer engedélyt kapott, hogy zenészeket hozzon Prágából, egy kvartettet, amolyan sramlizenét játszottak, és mikor taxival meghozta a zenészeket, itt különben is divatba jött, hogy a milliomosok az útelágazásig taxival jártak Prágába, a bezárt kapu mellett mindnyájan bementek a milliomosok koncentrációs táborába, fölébresztették az őrséget, mert már éjfél volt, aztán újra kimentek a kapu elé, de az álmos milicisták nem boldogultak a zárral, így aztán a milliomos megkerülte a kaput, a kert felől bement a kapualjba, fogta a kulcsot és kivitte a kapu elé, és kintről nyitotta ki a kaput, de mert a kulcs valahogy rossz volt és nem zárt, Tejnora milliomos ismét bement, bezárta belülről a kaput és visszaadta a kulcsot… Gondoltam is akkoriban, milyen kár, hogy Zdeněk nem milliomos, mert itt aztán elemében volna, s nemcsak a saját pénzét költené el, de tudná, mihez kezdjen a többiekével is, akiknek nem volt elég fantáziájuk, s beleegyezésükkel az ő pénzüket is elverné… És egy hónap múlva az összes elítélt milliomos napbarnított volt, mert mi a domboldalon napoztunk, míg a milicisták sápadtak voltak, mert egyrészt a kapuban álltak, másrészt állandóan jelentést kellett írniuk, ültek a cellákban, de még egy névsoros létszámjelentést sem tudtak összeállítani, mert Novákból vagy Novyból három is volt itt, és mivel mindig teljes fegyverben kellett lenniök, a puskájuk, a tölténytáskájuk állandóan lecsúszott, s közben megállás nélkül radírozták és újraírták a jelentést, amit végül valamelyik szállodatulajdonos milliomos készített el nekik, mintha csak étlapot állítana össze. És mert a katolikus intézet után maradt itt egy gazdaság is, tíz tehénnel, de a tíztőgynyi hozam nem volt elég a reggeli kávéhoz – reggelire babkávéból készült tejeskávét ittunk, amibe, miként azt Šroubek úr bevezette, egy pohárka rum is került, úgy, ahogy azt Bécsben, aKafé Sacherben tanulta – ezért a lakkfesték- és festékporgyáros vett még öt tehenet, s így elég tejünk volt, mert nem mindenki bírta a tejet, és az ilyenek reggel csak egy kupica rumot ittak, vagy pedig bögréből, hasas edénykékből hajtották föl az italt, mert még éjszaka is ettek, és a rummal akarták helyrehozni az emésztésüket. Az is szép volt, amikor havonta egyszer megérkeztek látogatóba a családtagok… ilyenkor a parancsnok fogta a fehér ruhaszárító kötelet, és kifeszítette a képzeletbeli fal köré, és ahová nem jutott kötél, oda maga húzott a cipősarkával vonalat, és ez a vonal választotta el az internáltakat az internátustól és a külvilágtól… és aztán jöttek a feleségek a gyerekekkel, az étellel teli hátizsákokkal, táskákkal, téliszalámikkal, külföldi konzervekkel, és bár igyekeztünk szenvedő arcot vágni, le voltunk sülve és ki voltunk gömbölyödve, és ha valaki úgy jött volna ide, hogy nem ismeri a körülményeket, biztosan azt hitte volna, hogy azok az emberek a rabok, akik látogatóba jöttek, s hogy a börtön odakint van, mert a milliomosok internálását a rokonok szemlátomást nehezebben tűrték, mint maguk a milliomosok. És mert nem bírtunk mindent megenni, hát mi, milliomosok megosztottuk az élelmiszert a milicistákkal, akiknek annyira ízlett minden, hogy elérték a parancsnoknál, hogy havonta kétszer, kéthetente egyszer engedélyezze a látogatást… És előfordult, hogy ha nem volt együtt harminc-ötvenezer korona, a parancsnok megengedte, hogy a szakemberek értékes könyveket válogassanak ki a kolostor könyvtárából, és autóval Prágába vigyék az antikváriumba… aztán valakinek eszébe jutott, hogy el lehetne adni a leendő papok kellékeit és ruhatárát, az ágyneműt és fehérneműt, innen, a szikla alatt fekvő Szent János kolostorból, melynek lankáján délutánonként napozgattunk és húztuk a lóbőrt… de ez már majdhogynem felesleges volt, mert az igazi milliomosok erre már régen rájöttek, már régen kiválogatták a szép ágyneműt, a hegyvidéki takácsok szőtte szép, hosszú hálóingeket már régen elhordták teli bőröndökkel, a gyönyörű törülközőket is tucatjával, volt itt mindenből bőven a raktárban, mert aki ebből az intézetből leendő papként távozott, azt kistafírozták, s a raktárt senki sem ellenőrizte, senki sem tartotta nyilván, ellenkezőleg, a milicisták meg a milliomosok rendelkezésére állt, nehogy valami járvány törjön ki ebben a milliomos-gyűjtőtáborban, kolera, vérhas vagy tífusz… így aztán az is megesett, hogy a milliomosok elmentek szabadságra, olyannyira bíztak itt bennünk, s tudták, hogy nem szökünk meg, és ha mégis – kétszer esett meg ilyesmi –, hát hozunk egy másik ismerős milliomost, hadd pihenje ki a családi életet… volt úgy, hogy a milicisták civilbe bújtak és az egyenruhát mi, milliomosok vettük föl, és mi őriztük magunkat, és amikor vasárnap vagy szombatról vasárnapra virradó éjjel bíztak ránk szolgálatot, a milliomosok őrzését, annak mi mindig örültünk, mert olyan komédia volt ez, amilyet még Chaplin sem tudott volna kitalálni, egész délután azt játszottuk, hogy felszámoljuk a milliomosok táborát, a kapuőrség parancsnoka, a milicistának átöltözött Tejnora milliomos bejelentette, hogy a tábor felszámoltatik, hogy a milliomosok mehetnek haza, de a milliomosok elbújtak, így aztán a milicistáknak álcázott milliomosok győzködték őket, ecsetelgették, milyen szép is odakünn a szabad élet, hogy ott majd nem kell szenvedniük és nyögniök a milicisták igája alatt, hanem élhetik a milliomosok szabad életét, de a milliomosok hallani sem akartak erről, így hát Tejnora, a milliomos, aki milicistának, kapuőrnek öltözött, kihirdette a tábor erőszakos felszámolását, és kihurcoltuk a cellákból a milliomosokat, azokat, akiknek nyolc-tízmilliójuk volt, tehát nyolc-tíz évet kaptak, aztán a kapukulcsot keresgéltük, s végül nem tudtuk kinyitni a kaput, így hát a milliomosok megkerülték, kívülről nyitották ki, majd megint megkerülve a kaput, felsorakoztak, és mi néztük ezeket a jeleneteket és majd megszakadtunk a nevetéstől, ahogy a milicisták kitaszigálták a milliomosokat, aztán bezárták mögöttük a kaput, és a milliomosok fölmentek a domb tetejére, és ahogy körbetekintettek, meggondolták magukat és visszajöttek és dörömböltek a kapun és térden állva kérlelték a milicistáknak öltözött milliomosokat, adjanak nekik menedékjogot… és én is nevettem, de a nevetésem igazából nem volt őszinte, mert bár együtt voltam a milliomosokkal, mégsem kerültem közelebb hozzájuk, pedig egy cellában aludtam Šroubek szállodatulajdonos úrral. Annyira elutasító volt velem, hogy még a földre esett kanalát sem volt szabad felvennem, ott álltam a kantinban a felemelt és felkínált evőeszközzel, mint néhány évvel ezelőtt a pohárral, amikor senki sem akart koccintani velem, és a szállodatulajdonos úr egy másik kanalat vett, és inkább azzal a kanállal ette a levest, és azt, amit az evőeszköze mellé raktam, viszolyogva eltolta magától a szalvétával, míg a földre nem esett, mindenki azt nézte, hogyan rúgja el magától Šroubek úr azt a kanalat, és a kanál a refektórium egyik asztala alá repült, a miseruhák tetejére… Nevettem, de korántsem volt nevethetnékem, mert amint szóba hoztam az én milliómat, az én Kőtörő Szállodámat, a milliomosok rögtön elhallgattak és máshová néztek, nem ismerték el az én milliómat, az én kétmilliómat, és én megértettem, hogy csak megtűrnek maguk között, hogy én nem vagyok méltó hozzájuk, mert nekik már rég megvoltak azok a millióik, már a háború előtt is milliomosok voltak, míg én a háború alatt gazdagodtam meg, így aztán nemcsak hogy nem kívántak, de nem is tudtak maguk közé fogadni, mert nem voltam rangjukbeli, akárcsak abban az álmomban, mikor a főherceg nemesi rangra emelt és báróvá tett, de ettől még nem lettem volna báró, mert a nemesség nem fogadott volna be, miként a milliomosok sem fogadtak barátjukká, sőt ellenkezőleg, mert amikor egy éve még odakinn éltem, lehetett olyan illúzióm, hogy egyszer majd befogadnak, sőt meg voltam róla győződve, hogy mint a Kőtörő tulajdonosa egyenlő vagyok velük, mert hiszen kezet fognak, nyájasan elbeszélgetnek velem, de ez mind csak látszat volt, mert minden gazdag igyekszik megszerezni a szálloda vagy étterem főpincérének a jóindulatát, sőt hozat még egy poharat, hogy koccintson vele, de ha az utcán találkozik azzal a főpincérrel, a gazdag ember nem áll meg, nem beszélget el vele, az csak afféle bonton, hogy az ember a maga pártján tudhatja a főpincért, mert egy ilyen főpincérrel vagy szállodatulajdonossal nem árt jóban lenni, mivel befolyása van arra, mit hoznak ki a vendégnek enni-inni, hogyan szállásolják el, és mennyire lesz diszkrét a főúr, menynyire tartja majd a száját azért, mert koccintottak, ittak egymás egészségére, és váltottak pár kedves szót… És azt is láttam, hogyan születnek ezek a milliók, hogy Brandejs úr az egész személyzetnek krumplinudlit főzetett, hogy kicsinységeken spórolt, mint ahogy itt is ő volt az első, aki rájött, hogyan lehet hozzáférkőzni azokhoz a szép törülközőkhöz és lepedőkhöz, hogyan lehet bőröndben kivinni a kapun és hazacígölni, nem mintha szüksége lett volna rá, de a milliomoslelke nem engedte, hogy a kínálkozó lehetőség kihasználatlanul maradjon, vagy egyszerűen csak gyakorolta, miként lehet ingyen megszerezni azt a sok szép holmit a leendő papok stafírungjából… Az én gondjaimra bízták a galambokat, maradt itt kétszáz pár postagalamb. A parancsnok rám osztotta ki, hogy tartsam tisztán a dúcokat, hogy vizet és ocsút adjak nekik… Mindennap ebéd után egy kézikocsival a konyhába mentem, hogy elvigyem az ételmaradék egy részét… Majd' elfelejtettem, hogy a parancsnok már annyira megcsömörlött a sok hústól, hogy megkívánta a krumplilángost, aztán meg a szilvalekváros lepényt reszelt sajttal, tejföllel leöntve. És a milliomos szabónál, Bártanai pont látogató volt, így aztán felajánlotta a parancsnoknak, hogy mivel a felesége parasztszármazású, ott maradhatna édességkészítő szakácsnénak… és így jelent meg itt az első nő, és mert már elegünk volt a húsevésből, még három feleség vonult be a dutyiba, három milliomosné, Bártová asszonnyal mint főszakácsnéval az élen, és amikor szabadon engedték azokat a milliomosokat, akik bizonyítani tudták francia vagy osztrák állampolgárságukat, és tíz cella fölszabadult, a milliomosok rájöttek, hogy ezeket a cellákat ki lehetne adni a feleségeknek, akik hetente egyszer meglátogathatnák férjeiket, mert mégsem emberséges, hogy a nős embertől megtagadják törvényes hitvesét. Így aztán tízesével váltották itt egymást a szép nők, sőt később rájöttem, hogy ezek nem is feleségek voltak, hanem a hajdani bárokból való hölgyek, magam is fölismertem két kuncsaftomat, már benne jártak a korban, de még mindig szépek voltak. A Párizs Szállóba jártak mustrára, mikor csütörtökönként jöttek a tőzsdeügynökök… de én nagyon megkedveltem azokat az én galambjaimat, a kétszáz pár galambot, melyek olyan pontosak voltak, hogy pontban kettőkor ott ültek a kolostor tetőgerincén, ahonnan egyenesen a konyhába lehetett látni, s ahonnan naponta kijöttem a kézikocsival, és azon a kézikocsin mindig két zsák ocsú és mindenféle zöldségmaradék volt, és én, aki az abesszin császárnak szolgáltam föl, most galambokat etettem, melyeket senki se akart etetni, nemmilliomoskezecskéknek való munka volt ez, így aztán nekem mindig pontosan akkor kellett kigurítanom azt a kézikocsit, mikor az óra kettőt ütött, vagy hanem ütött éppen, és sütött a nap, akkor pontosan a kolostor falán lévő napóra szerint, és ahogy kiléptem az ajtón, mind a négyszáz galamb lerepült a tetőről, felém röpültek, s röptüket árnyék kísérte meg toll- és szárnysuhogás, mintha lisztet vagy sót szórnának ki egy zsákból, és a galambok rátelepedtek a kézikocsira, s amelyik nem fért rá, az a vállamra telepedett vagy felröppent, és a fülem körül csapkodott a szárnyával, eltakarták előlem szinte az egész világot, olyan volt ez, mintha egy nagy uszályban lennék, egy fátyolban, ami előttem-utánam hömpölyög, és ez a csapkodó szárnyakból és nyolcszáz borókabogyószemből összeálló uszály teljesen beborított engem, és én csak húztam ezt a felleget, mindkét kezemmel a kiskocsi rúdjába kapaszkodva, a milliomosok majd megpukkadtak a nevetéstől, ahogy ott láttak, a galambok által beborítva, míg a hátsó udvarra nem értem, ahol a galambok nekiestek az ennivalónak, és addig-addig csipegettek, míg a két zsák ki nem ürült, míg a lábasokból minden el nem tűnt, egyszer aztán elkéstem, a parancsnok a parmezános olasz levest kóstolgatta, én meg vártam a lábosra, és hallom, hogy kettőt üt az óra, s mielőtt még észbe kaptam, a nyitott ablakon berepültek a konyhába a galambok, mind a négyszáz galamb, körülröpködtek mindenkit, aki bent volt, kiverték az internálótábor parancsnoka kezéből a kanalat, így aztán gyorsan kiszaladtam, és a küszöb előtt úgy beborítottak azok a madarak, úgy megcsipdestek gyöngéd kis csőrükkel, hogy arcomat, fejemet eltakarva menekültem, de a galambok követtek, s én megbotlottam, és a madarak körülröpködtek, rám telepedtek, és ekkor felültem és láttam önmagamat, ahogy itt ülök a galambok fellegében, és a madarak hozzám dörgölőztek, számukra én voltam az életadó Úristen, és ekkor visszatekintettem eddigi életemre, és most olyannak láttam magam, hogy ezek az Isten követei, ezek a galambok úgy vesznek körül, mintha valami szent volnék, mintha az ég kiválasztottja volnék, és miközben a többiek nevettek énrajtam, hallottam a kacajt, a kiabálást és a megjegyzéseket, engem a szívem mélyéig megrázott ez a galambüzenet, és hittem, hogy most ismét valósággá vált a hihetetlen, mert ha tízmillióm volna meg három hotelem, ez a galambsimogatás, a galambcsőröcskék csókjai ennél is többet érnének, hogy ezt az ég küldte nékem, mert kedvét lelte bennem, ahogyan azt az oltárképeken láttam, meg a keresztút képein, melyek a cellánkba vezető folyosó falait díszítették. Csakhogy én semmit sem láttam, semmit sem hallottam, egyre csak az akartam lenni, amivé sohasem válhattam, milliomossá, még ha volt is kétmillióm, de most többszörös milliomos lettem, mert rádöbbentem, hogy ezek a galambok az én barátaim, hogy megtestesülései egy küldetésnek, ami csak eztán vár rám, hogy most ugyanaz történt, ami Saullal is megesett, midőn leesett a lóról és megjelent neki az Úr… és szétrebbentettem a nyolcszáz csapdosó szárnyat, és mint a szomorúfűz ágai közül, kiléptem ebből a mozgó tollazatból, s futásnak eredtem, kihúztam a kiskocsit a két zsák ocsúval meg a zöldségmaradékkalteli lábosokkal, a galambok újra rám telepedtek, és én ebben a galambfelhőben, a csapdosó szárnyak között húztam lassan a kocsit a hátsó udvar felé, és útközben volt még egy látomásom, Zdeněk jelent meg nekem, de nem politikai funkcionáriusként, hanem mint a Csendesség Szálló pincére, láttam, ahogy egy szabadnapunkon együtt sétálgattunk, és a nyírfaligetben észrevettük, hogy a fák között fürgén rohangál egy kis emberke, nyakában síp, időnként a sípba fúj, a fatörzsekre mutogat, lökdösi egymástól azokat a fatörzseket, kiabál velük, mit kakaskodnak már megint? Říha úr, utoljára mondom, még egy ilyet, és lemegy a pályáról. És megint ide-oda futkosott a fák között, és Zdeněk mulatott rajta, de én semmit sem értettem, aztán este Zdeněk elmondta, hogy ez az ember Šíba úr, a futballbíró, akkoriban senki sem akart a Sparta-Slávia meccsen fújni, mert a játékosok percenként durva szabálytalanságokat követtek el, hát ha senki, mondotta Šíba úr, akkor majd én… és a ligetben edzett a nyírfák között, futkosott és rettegésben tartotta a fákat, és figyelmeztetett, és kiállítással fenyegette Burgrt és Brainét, de a legtöbbet Říha úrral perelt, hogy még egy ilyet, és leküldöm a pályáról… azon a délutánon Zdeněk a bolondokházából, ahol az enyhébb eseteket kezelték, egy autóbusznyi dilinyóst vitt el kirándulni, olyanokat, akiknek amúgy is kimenőjük volt a faluba, mert búcsú volt, így aztán csíkos ruhában, fejükön keménykalappal felülhettek a hintára meg a körhintára, és Zdeněk, miután a kocsmában vett nekik egy hordó sört, és csapot meg korsókat is kölcsönzött hozzá, elvitte őket abba a nyírfaligetbe, és csapra verték a hordót és ittak, és a fák között ott rohangált Síba úr és sípolt, és a bolondok csak nézték, aztán leesett nekik a tantusz, és szurkoltak, kiabáltak, és a Sparta meg a Slávia összes ismert játékosának a nevét harsogták, még azt is látták, hogy a Braine fejbe rúgta a Pláničkát, és addig fújoltak, míg Šíba úr ki nem állította Brainét… és a végén, amikor Šíba úr már harmadszor lökte el magától Říhat és harmadszor megintette, nem maradt más hátra, mint a játékost a Jezbera elleni durvaságokért kiállítani, és a bolondok kiabáltak, és mire elfogyott a hordóból a sör, már nemcsak ők, hanem én is száguldozó vörös meg fűzős mezeket láttam a nyírfák helyett, olyan feszes tempóban mozogtak, ahogyan a bíró, az aprócska Šíba úr fújt, akit végül a bolondok a vállukon vittek le a pályáról, mert ritkán látni ilyen szép játékvezetést… Egy hónap múlva Zdeněk egy újsághírt mutatott, egy tudósítást Šíba bíró úrról, aki Říhat és Brainét kiállítva, határozott játékvezetésével megmentette a mérkőzést… És így szép lassan a hihetetlen valósággá vált, a kör kezdett bezárulni, egyre gyakrabban tértem vissza a gyermek- és ifjúkoromba, újra pikolófiú voltam, ahogy eltávolodtam tőle, úgy tértem most vissza hozzá. Néhányszor még kiálltam szemtől szembe önmagammal, de nem azért, mert így akartam, hanem az események kényszerítettek rá, hogy lássam az életem, mint ahogyan nagyanyámmal vártam szobájának nyitott ablakánál, hogy föntről, a Károly fürdő toalettjének ablakából minden csütörtökön és pénteken a kereskedelmi utazók piszkos fehérneműt dobjanak ki, mely néha úgy terült rá az égbolt fekete hátterére, mint egy-egy keresztre feszített fehér ing vagy alsónadrág, hogy aztán az óriás malomkerékre hulljon, ahonnan nagyanyám egy kampóval lepecázta, hogy kimossa, kijavítsa és eladja az építőmunkásoknak. A milliomosok intemátusában a fülembe jutott, hogy ez itt az utolsó hetünk, hogy munkába állítanak bennünket, az öregeket pedig hazaengedik. Így aztán megrendeztük az utolsó vacsorát, s mert ehhez sok pénzre volt szükségünk, szabadságot kaptam, és a műfogsorgyárossal elindultunk a nyaralójába, ahol a pénzét rejtegette… Hihetetlen élmény volt ez is, éjszaka érkeztünk a nyaralóba, fogtunk egy létrát, és az elemlámpa fényénél kinyitottuk a mennyezetbe vágott ajtót, de a gyáros már elfelejtette, melyik bőröndbe rakta azt a százezret, így hát sorra nyitogattam a kis bőröndöket, egytől egyig egyformák voltak, és mikor kinyitottam az utolsó, nagy bőröndöt és belevilágítottam, elborzadtam, bár egy műfogsorgyárosnál számíthattam volna ilyesmire, mert abban a bőröndben csupa műfog és műíny volt, s ekkora mennyiségben ez iszonyú látvány volt, csupa rózsaszín szájpadlás meg fehérlő fogsor, száz meg száz protézis, és én rémülten álltam a létrán, mint a húsevő növények, úgy néztek ki azok az összeszorított, egymásnak feszülő fogak, de voltak félig nyitott, vagy tátongó fogsorok is, mintha ásítottak volna, majd kifordultak, és én hátratántorodtam és magamra rántottam azt a holmit, éreztem, hogy kezemet és arcomat hideg fogak csókolgatják, majd lecsúsztam a létráról, kezemből kiesett a lámpa, a padlóra estem és testemre fogak zuhogtak, ott feküdtem betemetve, a mellkasomat műfogsorok borították, és olyan libabőrös lettem, hogy kiáltani sem tudtam… de aztán mégis hasra fordultam, és mint valami állat, mint valami pók, négykézláb fürgén kirontottam azok alól a fogak alól, és a bőrönd mélyén ott voltak az ezresek, és a gyáros gondosan összeszedte a fogakat, egy lapátra seperte őket és visszaszórta a kofferba, aztán átkötötte a bőröndöt egy madzaggal és fölcipelte oda, ahol kinyílt… és bezártuk a padlást és szótlanul mentünk vissza a pályaudvarra. Az a mi utolsó vacsoránk szinte hajszálra olyan volt, mint a Párizs Szállóban rendezett lakodalmak, én felmentem Prágába, ahol a szobámban ott lógott az új frakkom, de főleg a rendjelet meg a díszszalagot vittem magammal, amit az abesszin császártól kaptam, vettünk virágot meg aszparáguszágacskákat az asztal feldíszítésére, és Šroubek meg Brandejs urak egész délután az asztalokat csinosították a papétkezdében, Brandejs úr azon sopánkodott, hogy nem teríthet az arany evőeszközével, és meghívtuk az összes milicistát, de még a táborparancsnokot is, aki amolyan jóságos bácsika volt, este belénk botlott a falu szélén, és mikor megkérdezte, hova megyünk, Brandejs úr azt mondta, tartson velünk, parancsnok úr, megyünk táncolni, de ő nem jött, csak a fejét csóválta, és elballagott a puskájával, úgy vitte azt a fegyvert, mint valami horgászbotot, iszonyúan zavarta ez a katonai karabély, annyira nem illett hozzá, most is arról álmodozott, hogy amint átadta fölszámolásra ezt a mi milliomostáborunkat, azon nyomban visszamegy bányásznak… És én újra pincér lettem, frakkot öltöttem, de már másként bújtam bele, mint régen, valahogy úgy, mintha jelmez volna, alighanem lélekben már máshol jártam, és így tűztem ki a kitüntetést, így igazítottam a mellemre a kék díszszalagot is, nem kérkedtem, a fejemet sem szegtem fel, hogy néhány centivel magasabbnak tűnjek, mindegy volt ez már nekem, a milliomos szállodásokkal sem akartam egyenlővé válni, valahogy lekókadtam, már ezt a lakomát is a túloldalról néztem, közönyösen hordtam ki a fogásokat, jóllehet a placcon ott dolgozott velem Šroubek úr meg Brandejs úr, ők is frakkban, és amikor a szállodámra, a Kőtörőre gondoltam, már nem sajnáltam, hogy nem az enyém, amint azt az értesítésben tudatták velem, egyáltalán, szomorú vacsora volt ez az utolsó vacsora, mindnyájan szomorúak és méltóságteljesek voltunk, mint az igazi utolsó vacsorán, ahogyan a képekről ismertem, és itt, a refektóriumban is láttam az egész falat beborító festményen, előételnek salpicont ettünk és délmorva fehérrel öblítettük le, és szép lassan, először csak én, majd a többiek is, tekintetünket az utolsó vacsorát ábrázoló festményre emeltük, és egyre jobban hasonlítottunk azokhoz az apostolokhoz, így aztán, miközben a Sztroganov módra elkészített májat ettük, egyre mélabúsabbak voltunk, lakománk egyre hasonlatosabbá vált a galileabéli kánai menyegzőhöz, minél többet ittak a milliomosok, annál józanabbak lettek, a kávét és a konyakot szótlanul fogyasztották el, a milicisták is hallgattak, külön asztalnál ültek, annál, ahol azelőtt a papi szeminárium tanárai és professzorai étkeztek, már a milicistáknak is elborult a kedvük, mert tudták, hogy éjfélig vagyunk együtt utoljára, és hogy ezek az idők számukra is szépek voltak, némelyikük azt szerette volna, hogy maradjunk együtt az idők végezetéig… és ekkor a kolostorból, ahol a harminc szerzetesből csak egy sánta barátot tűrtek meg, fölhangzott az éjféli misére hívó harangszó, a sánta barát misét mondott a katolikus milliomosoknak, néhányan voltak csak a kápolnában, már összepakolták bőröndjeiket meg hátizsákjaikat, és a sánta barát, amikor a kehellyel megáldotta a hívőket, váratlanul letette a kelyhet, felemelte a kezét, és felzúgott az orgonaszó és a barát énekelni kezdte a Szent Vencel, a cseh haza fejedelmét… a refektóriumig hallatszott a hangja meg az orgona zengése, és mi az utolsó vacsorára pillantottunk, s mindez valahogy úgy egybecsengett a mi szomorkás és szorongó hangulatunkkal, hogy akár katolikusok voltunk, akár nem, fölálltunk, egyik ember a másik után, aztán már csoportosan… és futottunk át az udvaron, és a nyitott ajtón beszaladtunk a sárga gyertyafényben úszó kápolnába, és nem térdeltünk le, hanem térdre rogytunk, nem is rogytunk le, hanem valami térdre kényszerített bennünket, valami, ami erősebb volt nálunk, milliomosoknál, valami, ami erősebb volt bennünk, mint a pénz, valami, ami itt lebeg körülöttünk és már ezer éve vár… ne hagyj pusztulni minket, sem sarjainkat… énekeltük térden állva, volt, aki arccal a padlóra borult, térdepeltem és láttam ezeket az arcokat, ezek itt egészen más emberek voltak, már meg sem ismertem volna őket, egyikük arcán sem volt ott a milliók nyoma, mintha minden arcot valamimagasztosabb, szebb érzés ragyogott volna be, a legszebb, ami az emberben él… és mintha az a sánta barát sem sántított volna többé, olyan volt attól a sántítástól, mintha nehéz szárnyakat húzna maga után, olyan volt abban a fehér csuhában, mint az ólomtollak súlyától sántító angyal… s ez a barát, ahogyan ott térdeltünk vagy az arcunkra borultunk… fölemelte a kelyhet és megáldott vele minket… és utána végigment a térdeplők közt az aranykehellyel és átvágott az udvaron és csuhája úgy világított a sötétben, mint annak az artistának a foszforos ruhája, aki billent egyet és legurult a görgőn a szikláról a bányatóba, hogy aztán, miként a megszentelt ostyát a fráter, elnyelje a tó… És aztán éjfélt ütött az óra, és kezdetét vette a búcsúzkodás, sorra kimentünk a nyitott kapun, a milicisták meg a parancsnokuk kezet fogtak velünk, mindenkivel szívélyesen kezet ráztak, Kladno vidékéről származó bányászok voltak mindnyájan, és mi eltűntünk a sötétben, és a pályaudvarra mentünk, mert a tábort feloszlatták, bennünket pedig fölszólítottak, hogy menjünk haza, tekintet nélkül arra, hogy tíz évet kaptunk, vagy csak kettőt, hogy tízmilliónk volt, vagy csak kettő… egész úton arra a kétszáz pár galambra gondoltam, hogy két órakor ott fognak majd várni, és én nem jövök. Úgy mentem haza, hogy a fejem tele volt galambokkal, de nem Prágába mentem, hanem a Kőtörőbe, baktattam fölfelé az ösvényen, az erdőből kijutva meg kellett volna pillantanom a kivilágított szállodát, de minden sötét volt… Mikor a szobrokhoz és a kőőrlő malomhoz értem, meg sem ijedtem. A Kőtörőt bezárták, a bejárati kapuk zárva voltak, s a deszkákból összetákolt új kapun nagy lakat lógott. Megkerültem a kerítést és a nyíló seprővirággal borított dombon leereszkedtem a Kőtörő közepébe. Mindenütt rendetlenség, a székek összepiszkolva, fölborítva… megfogtam a kovácsműhely kilincsét, nyitva volt. Az étteremnek hűlt helye, bizonyosan valahova máshová szállítottak mindent, csak a kovácstűzhelyben pislákolt még a láng, a konyhafelszerelés eltűnt, helyette csak pár közönséges kávésbögre állt a padkán… szinte gyönyörködve nyugtáztam lépésről lépésre, hogy ez a szép Kőtörő, amiért maga Steinbeck is kiállított volna nekem egy ötven-, hatvan-, hetven-, nyolcvanezer dollárról szóló csekket, a múlté, és hogy jól tettem, hogy nem adtam el neki, mint ahogy az is úgy van rendjén, hogy ha nem lehetek itt szállodatulajdonos, akkor velem együtt tűnjön el a hotel is, amiből valószínűleg strandot csináltak, mert a konyharuhák helyén törülközők, és a két sarok között kifeszített dróton fürdőruhák lógtak… Egyvalamit láttam, ami azelőtt nem voltitt és amit szépnek találtam, a plafon alatt vízszintesen egy mezítelen nő szobra függött, biztos valami konfekció áruház kirakati babája… Végigmentem a folyosón, szőnyeg sehol, minden ajtó elől eltűnt a kis üvegcsillár. A kilincs után nyúltam, nyitva volt, benéztem, villanyt gyújtottam, és beleborzadtam, hogy minden úgy lesz, ahogyan itt hagytam, de a szobácska üres volt, és így volt ez jól, hogy velem együtt tulajdonképpen eltűnt az egész Kőtörő, és már senkinek sem lesz ereje hozzá, hogy ugyanúgy megcsinálja, ahogyan én, bárki, aki látta a szállodámat, emlékezetből, amikor csak kedve szottyan, vagy a pillanat hatása alatt fölidézheti, milyen is volt itten, ábrándozásaiban helyet találhat az én Kőtörőmnek is, és ha úgy kívánja, álmaiban a legszebb lányokkal találkozhat a szállodámban, vagy minden hajdani vendégem nappali álmodozása során legurulhat a görgőn a hetvenméteres magasságból, és a tó közepe fölött elengedheti a rudat, egy kicsit még ott maradhat, aztán fejest ugorhat a vízbe, vagy pedig, miként az minden álmodozásban megengedett, elrugaszkodhat, és ott maradhat a levegőben lógva a tó felett, úgy tekinthet körül, mint a szárnyával csapkodó madár, mint ahogyan azt a pacsirta tudja, csak a szellőbe kapaszkodva, s utána akár vissza is gördülhet a kötélen, mint egy visszafelé pergő filmben, a sziklához, oda, ahonnan a rúdba kapaszkodva az imént vágott neki a víztükör alatt tátongó mélységnek…

Így aztán elégedetten távoztam, és amikor Prágába értem, ott várt a felszólítás: vagy jelentkezem a pankráci börtönben a büntetésem letöltésére, vagy önkéntes erdei munkára megyek kedvem és gusztusom szerint, azzal a kikötéssel, hogy csak a német határvidéken dolgozhatom. Délután elmentem a hivatalba és elfogadtam az első felkínált munkát és boldognak éreztem magam és boldogságom csak tovább fokozódott, mikor észrevettem, hogy valahol elhagytam a cipősarkamat, hogy elkoptattam azt a bőrdarabot, ami alá az utolsó két bélyeget rejtettem, az utolsó nagy pénzt, amely Liza, a feleségem után maradt rám, mert ő hozta nekem ezeket a bélyegeket Lembergből, Lvovból, a gettó felégetése és a zsidók kiirtása után. Ahogy Prága utcáit jártam, már nyakkendőm sem volt, már egy hajszálnyival sem szerettem volna nagyobb lenni, már nem válogattam a příkopyi és Vencel téri szállók között, hogy melyiket venném meg. Sőt kedvem leltem az önmagammal szembeni kárörömben, magam kívántam magamnak, hogy úgy járjak, ahogy jártam, hogy az út, ami előttem áll, immár csak az én utam legyen, nem kellett többé hajlonganom és ügyelnem arra, hogy mindenkinek jó napot, jó estét, kezitcsókolomot köszönjek, nem kellett már vigyáznom a személyzetre, és amikor én voltam a személyzet, akkor arra, hogy a főnök ne lássa, hogy leültem, hogy rágyújtottam, hogy elvettem egy darabka főtt húst, már csak annak örültem, hogy holnap elmegyek valahova messzire, messze az emberektől, hogy ott is lesznek ugyan emberek, de megtalálom azt is, amiről, mint minden villanyfényben dolgozó alkalmazott, én is álmodoztam, hogy egyszer majd nekivágok a természetnek, hogy ha majd egyszer nyugdíjas leszek, megnézem, milyen is az erdő; milyen a nap, ami egy életen át egész nap úgy süt az arcomba, hogy kalap alá vagy árnyékba kell menekülnöm előle… pincér koromban imádtam a portásokat, házmestereket és a kazánfűtőket, akik naponta legalább egyszer kiszaladtak a ház elé, és fejüket hátraszegve kémlelték a prágai utcák árkából az ég keskeny sávját, a felhőket, és hogy hány óra van, már nem az óra állása, hanem a természet szerint. És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő csillagom, ami tán csak azért kísért végig az életemen, hogy önmagának bizonyítsa, hogy mindig vár rá valahol valami meglepő, és én, kinek szeme előtt mindig ott volt ennek a csillagnak a visszfénye, egyre jobban hittem benne, mert ahogy egykor felemelt a milliomosok közé, úgy most, mikor letaszíttattam az égből, mikor négykézlábra rogytam, láttam, hogy az én csillagom fényesebben ragyog, mint bármikor annak előtte, hogy csak most látok majd bele a közepébe, a szívébe, hogy a szememnek mindattól, amit eddig átéltem, meg kellett gyengülnie ahhoz, hogy többet bírjon hogy többet éljen meg. Úgy látszik, ahhoz, hogy többetlássak és többet tanuljak, le kellett gyengülnöm. Így volt ez. Mert mikor megérkeztem új munkahelyemre, tíz kilométert gyalogoltam az erdőben, messze túl Kraslicén, és mikor már-már kétségbeestem, hát egyszerre csak ott állt előttem egy omladozó erdészház, de én, ahogy ezt az erdészházat megláttam, azt hittem, megőrülök a boldogságtól, annyira meghatott, német erdész volt a ház gazdája, amíg ki nem telepítették, s olyan volt, amilyennek egy városban felnőtt, városi ember elképzeli, amikor az erdészház szót hallja. És leültem egy kis padra, egy elvadult szőlőtőke hajtásai alá, nekitámaszkodtam a fából ácsolt falnak, és a ház belsejéből valódi kakukkos óra ketyegését hallottam, hallottam a faszerkezetek, a fogaskerekek surrogását, a súlyok terhelte lánc zörgését, és két domb között kiláttam a tájra, amelyből eltűntek a szántóföldek, már útközben találgattam, hogy hol termesztettek annak idején krumplit, hol zabot és hol rozst, de már mindent benőtt a gaz, akárcsak a falukat, melyeken úgy haladtam át, mintha a túlvilágon mennék, mint ahogyan láttam is az útelágazásnál, hogy az egyik falunak ez volt a neve… és a düledező épületekből meg a kerítések mögül hatalmas, elvadult ágak és érő ribizlitől terhes gallyak meredeztek, és én összeszedtem a bátorságomat, hogy benézzek némelyik épületbe, de nem mentem be, mindenütt szent borzadálytól eltelve megtorpantam, nem tudtam átlépni a küszöböt ott, ahol mindent ízzé-porrá törtek, a bútort felborogatták, a székeket mintha két vállra fektették volna, mintha dupla nelsonnal terítették volna a padlóra… valaki fejszével esett neki a gerendának, másutt a lelakatolt ládának… és az egyik faluban tehenek legeltek, dél volt, és a tehenek nyilván hazafelé mentek, ezért aztán velük tartottam, és a tehenek felballagtak egy öreg hársfasoron, amelyből kivillant egy barokk kastély tornya… és ahogy véget ért a fasor, egy gyönyörű kastély állt előttem, szöggel a nyers malterba karcolt kváderkövekkel, biztosan reneszánsz volt, legalábbis úgy gondoltam, és a tehenek bementek a kidőlt kapun a kastélyba, és én a nyomukba szegődtem, ezek a tehenek biztosan eltévedtek, gondoltam, de nem, ezeknek a teheneknek ott volt az istállójuk… egy nagy lovagterem, amelybe széles lépcső vitt föl, és az első emeleten, ebben a lovagteremben, ott álltak a tehenek, a kristálycsillárok és pásztorjelenetek alatt, de itt mindent úgy festettek meg, mintha a szereplők valahol Görögországban élnének, azokat a női és férfitestecskéket nem az itteni időjárásnak megfelelő ruhák fedték, valahol Európa déli részén, vagy még lejjebb, az ígéret földjén lehettek, mert mindnyájan olyan ruhát viseltek, mint a festményeken Krisztus Urunk meg azok az emberek, akik annak idején éltek, és az ablakok között nagy tükrök voltak, és a tehenek kedvtelve és hosszan bámulták magukat, és én lábujjhegyen kisettenkedtem a tehénlepény szőnyegen, lementem a lépcsőn, és úgy találtam, hogy ez minden bizonnyal egy újabb eset kezdete, hogy miként lesz valósággá a hihetetlen. És kiválasztottnak éreztem magam, tudtam, hogy ha valaki más volna itt a helyemben, hát bizonyosan semmit se látna, de nekem kedvem telt abban, amit láttam, sőt még örültem is neki, hogy olyan pusztítást látok, amitől iszonyat fog el, olyasmi volt ez, mint amikor az ember fél a bűntettől, kerüli a szerencsétlenséget, de amint valahol történik valami, hát mindenki, aki csak teheti, odamegy és nézi, bámulja a fejből kiálló baltát, az öregasszonyt, ahogy összeroncsolva fekszik a villamos alatt, csakhogy én most nyugodtan távoztam, és nem menekültem, mint a szerencsétlenségek színhelyéről az emberek, én örültem, hogy így történt, sőt úgy találtam, hogy a szerencsétlenségből, szenvedésből és förtelemből még nem elég nekem, hogy zúdulhatna rám, és nemcsak rám, de magára a világra több is… így aztán ott ültem az erdészház előtt, és jött két ember, és én láttam, hogy ők azok, akik itt laknak, akikkel itt fogok tölteni egy évet vagy talán többet is… megmondtam, ki vagyok és hogy hová küldtek, és az ősz szakállú, félszemű férfi azt mondta, de inkább mormolta, hogy ő franciairodalom-tanár… és a szép lányra mutatott, s én rögtön láttam azon a lányon, hogy vagy javítóintézeti, vagy azok közül való, akik ott álldogáltak a prágai Lőportorony körül, akik eljártak hozzánk tőzsdezárás után, sőt a mozgásából kikövetkeztettem, hogy milyen lehet mezítelenül, hogy milyen a szőrzete a hónaljában meg a hasa alatt, mi több, elképzeltem magamat is, és jó jelként vettem, hogy ez a vörös hajú lány annyi év után újra felkelti bennem a vágyat, hogy ha igazából nem is, de legalább tekintetemmel szép lassan levetkőztessem. És a lány azt mondta, büntetésből van itt, mert szeretett éjszaka táncolni, hogy Marcelának hívják, és hogy aMaršnerék csokoládégyárában, az Ódonban szabadult. És férfinadrág volt rajta, tele gyantafolttal meg tűlevéllel, a hajában is tűlevél volt, az egész lányra mindenütt tűlevél ragadt… és a franciatanáron, akárcsak a lányon, gumicsizma volt, a csizmából kikandikált a kapca, őt is tetőtől talpig beborította a fenyőgyanta meg a tűlevél, és mindketten illatosak voltak, mint a fenyőforgács, mint a fenyőfa hasáb. És bementek az erdészházba, én meg utánuk, ekkora kupit még a szétrombolt épületekben sem láttam, ahonnan a németeket űzték el, ahol valaki baltával kereste a kincset, baltával verte le a lakatokat, zárakat, hogy ki tudja nyitni a szekrényt, a ládát… az asztalt csikkek meg gyufaszálak borították, és így festett a padló is, mintha valaki könyökével söpörte volna le az asztalról a maradék szemetet. A tanár úr azt mondta, az első emeleten fogok lakni, és rögtön föl is vezetett, és úgy nyitott ajtót, hogy a kilincset a gumicsizma sarkával, a lábával nyomta le. És egy gyönyörű szobában találtam magam, itt minden fából volt, két kis ablak, körülöttük elvadult szőlőhajtások és kacsok dörgölőztek egymáshoz, és amikor kinyitottam az ajtót, egy körbe futó erkélyre léptem ki, az is fából volt, kilátással mind a négy égtáj felé, és itt is a vadszőlő ágacskái csapdosták az arcomat… letelepedtem a feltört ládára és összekulcsoltam ölemben a kezem és ujjonghatnékom támadt, szerettem volna tenni valamit… kinyitottam a bőröndömet, és annak tiszteletére, amit láttam és ami még várt rám, föltűztem azt a kék díszszalagot és a zakóm oldalára az aranyozott csillagot, és így mentem le a nappaliba, a franciatanár dohányzott és lábát az asztalon nyugtatta, a lány fésülködött és hallgatta, amit a tanár úr magyaráz, kisasszonynak szólította, minden második szava a kisasszony volt, míg végül bele nem remegett abba, amit a kisasszony szó takar, úgy láttam, dorgálja valamiért… és aztán bementem, és mert nekem minden mindegy volt és így minden becses is, teátrálisan végigvonultam a szobán, felemelt karral, mint egy divatbemutatón, minden oldalról megmutatva magam… és aztán leültem és megkérdeztem, hogy menjek-e velük délután munkába… és a professzor felkacagott, szép szeme volt, és így szólt, gonosz, hülye, bűnös nemzedék… és mint aki észre sem vette az érdemrendet, kijelentette, hogy egy óra múlva indulunk… és folytatta a beszélgetést a kisasszonnyal, és én nem csodálkoztam, hogy francia szavakat mond neki, latable, un Chaire… maison… és a lány ismételte a szavakat és rossz helyre tette a hangsúlyt, és a tanár nagy nyájasan azt mondta, hogy te tyúkeszű Panna, lecsatolom a szíjam és képen töröllek, de nem a bőrös, hanem a csatos végivel… és újra gyengéden ismételte a lánynak a francia szavakat… türelmesen, s mintha tekintetével, hangjával simogatná azt a lányt a Maršner cég Orion csokoládégyárából… aki minden bizonnyal megint rosszul ejtette ki a szavakat, úgy láttam, ez a Marcela truccol, nem akar tanulni, hogy tudja ő azt, csak készakarva mondja rosszul, hogy a tanár úr gyengéden megdorgálhassa, hogy gonosz, hülye, bűnös nemzedék, és mikor becsuktam magam mögött az ajtót, a tanár úr azt mondta, köszönöm. És én bedugtam a fejem az ajtónyíláson, s így szólottam, én az abesszin császár pincére voltam… és végigsimítottam a kék díszszalagot. Kölcsön kellett kérnem a tartalék gumicsizmát, mert ez a vidék rendkívül nedves volt, reggelente annyi harmat esett, hogy függönyszerűen szakadt le az ágakról és rózsafüzérként telepedett meg minden fűszálon, minden levélen, elég volt hozzáérni egy ágacskához, és pergett a harmat, mint az elszakadt nyaklánc. Már első nap nagyszerű munkát kaptam. Egy fenyőhöz tértünk vissza, egy szép szál fenyőhöz, amit már félig körbebugyoláltak boróka- és fenyőgallyakkal, és újabb ágakat vágtunk és egyre följebb és följebb bugyoláltuk körül a törzset, végül aztán jött két munkás, kézifűrésszel, és a tanár úr elmondta, hogy ez nem közönséges fenyőfa, hanem zengőfa, és bizonyítékképpen elővett az aktatáskájából egy hangvillát, a fa törzséhez ütötte, majd a fülemhez tartotta, és a villa szépen csengett, világos hangon szólt, mely tele volt koncentrikus, színes körökkel, aztán azt ajánlotta, szorítsam a fülem a fa törzséhez és hallgassam a mennyei hangokat… ekképpen álltunk ott, a fatörzset ölelgetve, a lány egy tuskón ült és dohányzott és még csak közömbös sem volt, inkább az volt az arcára írva, hogy mennyire untatja, mennyire dühíti ez az egész, szemét az égre emelte, mintha ott tenne panaszt, hogy kikkel kell neki itt a földön unatkoznia, én meg lecsúsztam és térdelve öleltem át azt a törzset, amiben nagyobb volt a csengés-bongás, mint egy távírópóznában, amikor aztán a munkások térdre ereszkedtek, hogy kivágják a fát, felkapaszkodtam a fenyőtest feléig tornyozott ágakra és hallgattam, hogyan harap a fába a fűrész, hogyan száll följebb a fenyőben a hangos jajszó, hogyan fojtja el a fűrész hangja újra és újra az imént hallott csodálatos zengést, hogyan jajgat a törzs, mert a testébe vágnak… aztán a tanár úr rám kiáltott, hogy másszak le, lecsúsztam az ágakon, és a fenyő nemsokára megdőlt, mintha habozott volna, kis ideig megdőlve állt, aztán gyökere fájában jajdulva gyorsan zuhanni kezdett, és a feltornyozott ágak, mint kitárt karok fékezték és lassították a zuhanását, s ezzel, mint a tanár úr mondta, megakadályozták, hogy összetörjön, hogy elszálljon belőle a fenyőfaszférák zenéje, mert az olyan fenyő, mint ez, nagy ritkaság, és most rajtunk a sor, hogy óvatosan legallyazzuk és a terv szerint, amely ott van nála, szétfűrészeljük, és aztán megint csak óvatosan, s még a széltől is óva a gyárba szállítsuk, ahol a fenyőt deszkákra, lapokra, vékony lemezekre vágják, melyekből aztán a gyárban hegedűt, csellót, vonós hangszereket készítenek… de főleg azokat a falapocskákat keresik, amelyek örökre megóvják magukban a zenét… És már egy hónapja itt voltam, aztán már két hónapja, forgáccsal, hulladék gallyacskákkal készítettük elő a talajt, hogy a zengőfenyők, mint ahogy az anya fekteti dunnába a gyermekét, úgy feküdjenek le, és ne szakadjon meg bennük az akusztikus törzsükbe zárt hang, és minden este hallgattam, hogyan pocskondiáz bennünket a tanár úr, hogyan illeti a legközönségesebb szitkokkal nemcsak a lányt, hanem engem is, hülyék meg dinkák voltunk neki, foltos hiénák és üvöltő bűzösborzok, hogy aztán francia szavakat tanítson nekünk. És miközben vacsorát főztem a hegyi lak cserépkályháján és sorra gyújtottam a petróleumlámpákat, azokat a szép szavakat hallgattam, melyeket rendületlenül rosszul ejtett ki a lány, akit azért helyeztek ide a csokoládégyárból, mert szeretett szórakozni, szeretett minden alkalommal más-más fiúval lefeküdni, így mesélte, és különben is, vallomása alig különbözött attól, amit a hozzá hasonló utcalányoktól hallottam, a különbség csak az volt, hogy ez a lány szívesen, ingyen és szerelemből szeretkezett, csak a pillanatnyi örömért, hogy valaki néhány percig, talán egy egész éjszakán át szereti őt, és neki ez elég is volt a boldogsághoz, itt viszont dolgoznia kellett, és ráadásul esténként francia szavakat magolt, nem mintha tanulni akart volna, de mert unatkozott, mert nem tudta, mivel üsse el ezeket a hosszú estéket, ha egyszer nem volt kivel… és egy hónap elteltével a tanár úr nekilátott a huszadik század francia irodalmának, és ekkor olyan változás történt, ami a tanár urat meg engem is megörvendeztetett… Marcelában ugyanis felébredt az érdeklődés, a tanár úr egész estéken át magyarázott neki a szürrealistákról és Robert Desnos-ról, Alfred Jarryről és Ribemont Dessaignes-ről, a párizsi széplányokról és szépfiúkról… és egyszer hozott egy eredeti francia könyvet… Mindenki Rózsája volt a címe… és minden este fölolvasott és lefordított egy verset, amit aztán munka közben elemeztünk, egyik képet a másik után, minden olyan ködös volt, de az elemzés során a tanár úr és Marcela eljutottak a tartalomig, és én hallgattam őket, és magam is olvasni kezdtem, nehéz verseket, amiket sosem szerettem, olvastam és értettem őket, olyannyira, hogy gyakran elemeztem is, amit elolvastam, és a tanár úr azt mondta, maga marha, maga dinka, honnan tudja ezt ilyen jól? És én úgy éreztem magam, mintha kandúr volnék és valaki az államat vakargatná, olyan nagy elismerés volt, ha a tanár úr valakire szitkokat szórt, bizonyára kezdett megkedvelni, mert ugyanúgy lepocskondiázott, mintMarcelát, akivel munka közben már csakis franciául beszélt… és egyszer elmentem azzal a zenefával a gyárba, s miután átadtam az anyagot, fölvettem a munkabérünket, vettem ételt és főzni valót, és vettem egy üveg konyakot meg egy csokor szegfűt is, de a gyárkerítés sarkánál eleredt az eső és egy fa alá húzódtam, aztán egy ócska nyilvános vécébe menekültem a felhőszakadás elől, és a vécét fedő falapokon dobolt az eső, de nem is vécé volt az, hanem valami őrbódé, egy házikó, ahová a járőr behúzódhatott, és észrevettem, hogy a bódé oldalán lévő hasadékok falapocskákkal voltak kifoltozva, hogy ne legyen huzat… és ahogy ott ültem abban a bódéban, körülnéztem és megkocogtattam az őrház tetejét és oldalát borító fa-lapocskákat… és mikor elállt az eső, visszamentem a hangszergyárba, kétszer is kidobtak, de végül mégiscsak bejutottam az igazgatóhoz, akit elvezettem a gyár végébe, a romos raktár mögé, és úgy volt, ahogyan láttam, valaki tíz értékes, több évtizedes lapocskával borította be az őrbódét, hogy védekezzen a huzat ellen… hogy jött rá, hogy ez zengőfa?, álmélkodott a direktor… Én, kérem, felszolgáltam az abesszin császárnak, mondottam, de az igazgató nevetett és a hátamat veregette, szinte fuldoklott a nevetéstől és azt mondta, ezt jól csinálta… és én is mosolyogtam, mert bizonyára már úgy megváltoztam, hogy senki sem mondta volna rólam, hogy valóban felszolgáltam az abesszin császárnak… Csakhogy én ezt már egészen másként gondoltam, már gúnyt űztem magamból, már elég voltam önmagamnak. Az emberek jelenléte mindinkább a terhemre volt, éreztem, hogy végül csak önmagammal fogok beszélgetni, hogy a legkedvesebb és legkellemesebb beszélgetőtársam az én másik énem lesz, a bennem lévő ösztökélőm és nevelőm, akivel egyre nagyobb kedvvel elegyedtem szóba. Talán attól a sok bölcsességtől is volt ez az egész, amit a tanár úrtól hallottam, aki önmagát fölülmúlva káromkodott, nem volt az a kocsis, aki úgy legorombította volna a lovát vagy az embereket, mint a tanár úr, a francia irodalom és az esztétika professzora… és közben mindenről beszélt nekünk, ami őt is érdekelte, minden este magyarázott, attól kezdve, hogy kinyitottam az ajtót, egészen addig, míg el nem aludt, míg el nem aludtunk, az utolsó pillanatig magyarázta, hogy mi az esztétika, hogy mi az etika, beszélt a filozófiáról és a filozófusokról, úgy beszélt róluk, Krisztus Urunkat, is beleértve, mint paraziták, csavargók és gyilkosok bandájáról, és hogy az emberiségnek is jobban menne a sora, ha nem volnának filozófusok, de az emberiség gonosz, hülye és bűnös nemzedék, és így talán a tanár úr erősített meg abban a hitemben, hogy egyedül kell lenni, hogy a csillagok este láthatók, délben viszont csak egy mély kútból… így aztán elszántam magam, egy szép napon fölálltam, mindkettőjükkel kezet fogtam, mindent megköszöntem, és visszamentem Prágába, itt már úgyis majdnem fél évvel tovább dolgoztam, és a tanár úr meg a lány már csakis franciául beszélgetett, és mindig volt valami mondanivalójuk egymásnak, sőt a tanár úr még álmában is beszélt, bármerre járt, csak azon törte a fejét, hogyan tudná a legjobban lehordani azt a megszépült leányt, miként tudná meglepni további apró részletekkel, melyeket gondosan előkészített, mert, amint láttam, itt, a világ végén életre-halálra beleszeretett ebbe a lányba, és mert egykoron az abesszin császárnak is felszolgáltam, láttam, hogy ez a lány lesz a tanár úr végzete, mert amikor már mindazt tudni fogja, amit tudott és akarata ellenére megtanult, és ami egyszeriben megszentelte és széppé tette, akkor egy szép napon elhagyja a tanár urat… egyszer egészen más értelmezésben, vagy tán a helyes magyarázatot adva, Marcela el is mondta a tanár úrtól hallott idézetet, mely Arisztotelésztől származott, akinek azt vetették a szemére, hogy meglopta Platónt… és Arisztotelész erre azt mondta, hogy a kiscsikó is belerúg a kancába, miután kiszívta a tejét. És úgy is volt, amikor elintéztem utolsó munkahelyem utolsó formalitásait, mert úgy gondoltam, hogy ez lesz az utolsó munkahelyem, ismertem immáron magamat, hiszen az abesszin császárnak szolgáltam föl, és megyek egyszer az állomás mellett, velem szemben közeledik Marcela, mélyen elgondolkodva, haját egy copfba fogta össze és azt a kis varkocsot lila masnival kötötte át, csak ment a gondolataiba merülve, és én néztem őt, de úgy haladt el mellettem, mint aki lélekben máshol jár, a járókelők ugyanúgy utána fordultak, mint én, s a hóna alatt könyvet vitt ez a lány, aki egykor a Maršnerék Orion csokoládégyárában dolgozott… és nyakamat nyújtogatva sikerült elolvasnom a könyv címét, Histoire du Surrealisme, és ő ment tovább, én meg elnevettem magam, jókedvűen indultam utamra, láttam magam előtt ezt a dacos, közönséges lányt, aki úgy beszélt a tanár úrral, ahogyan otthon, Košířében megszokta, és akit a jóságos tanár úr mindenre megtanított, amit egy művelt hölgynek tudnia illik… most itt ment el mellettem, és én pontosan tudtam, hogy ez a lány nem lesz boldog, de az élete szomorúan szép lesz, hogy vele élni a férfinak szenvedés és beteljesülés lesz egyszerre… Ez aMarcela, ez a lány az Orion csokoládégyárból gyakran jelent meg nekem így, ahogyan viszontláttam, könyvvel a hóna alatt, gyakran gondoltam arra, vajon mi folyhatott át a könyv lapjairól abba a töprengő és dacos fejecskébe, és egyáltalán, mindig csak a fejét láttam meg a két szép szemét, amely egy éve még nem volt szép, de mindez a tanár úr műve volt, ő csinált belőle szép lányt könyvvel, láttam, ahogyan ujjai kegyelettel, tisztelettel nyitják föl a könyvet, és mint az ostyát, úgy fogták tiszta ujjai egyik oldalt a másik után, és láttam, hogy mielőtt megfogná a könyvet, ez a kéz megmosakszik, mert már az, ahogyan a könyvet vitte, már maga a módja is szembeszökő volt a tiszteletteljes, udvarias szakrálisságával, ahogyan akkor eltöprengve ment, a zengőfenyőhöz volt hasonlatos, minden bája belül volt a lánynak, és belülről áradt ki a pillantás hangvillájának ütésére a szembe, de csak abba, amelyik képes volt őt olyannak látni, amilyenné váratlanul lett, amilyenné változott, mintha egy üveg nyakán a másik oldalra, azon dolgok túloldalára folyt volna át, amelyek szépnek mondhatók. És én minden emlékemet, amely ennek a csokoládéslánynak a mozgó mellszobrát idézte, bazsarózsaszirmokkal meg virágokkal díszítettem fel, a fejét fenyőgallyakkal meg fagyönggyel öveztem, és ha tehettem volna, a valóságban is ekképpen cselekedtem volna, én, aki a nőt mindig csak deréktól lefelé láttam, a lábát meg a hasát, ezáltal a lány által felemeltem a tekintetem és a vágyam, fel, a szép nyakszirtre, a könyvet lapozó szép kézre, a szemre, amiből az átváltozás adta szépség sugárzott, és ez az átváltozás teljes őszinteséggel áradt szét a leány arcon, ott volt minden kis ráncban, hunyorításban, átsuhanó mosolyban, a kecses mutatóujj mozgatta orr balról jobbra mozdulásában, s ez az arc, aminek minden részletét a francia szavak és mondatok, majd a francia beszéd és végül az emberi csodát felfedező költők, e szép, fiatal férfiak bonyolult, ám szép szövegeinek felfejtése tette emberivé, ez volt számomra a valódi bizonyítéka annak, hogy miként válik valósággá a hihetetlen… az Orion-Maršner gyár csokoládéslánya által, kinek fejecskéjét minden olyan virággal megkoszorúztam, amit neki találtam ki, hogy feldíszíthessem… A vonaton végig erre a lányra gondoltam, mosolyogtam, Marcelává változtam, minden pályaudvaron, minden álló vagy a szomszéd vágányon átrobogó vagon mozgó falára az ő plakátját ragasztottam, sőt kézen fogtam magam és közelebb simultam önmagamhoz, mintha az ő kezét fognám, néztem az utastársaim arcát, senki sem vehette észre, mit hoztam én magammal és magamban, senki sem olvashatta le arcomról, mit viszek magammal, és amikor a végállomáson kiszálltam és autóbusszal mentem tovább a gyönyörű tájon, mely erősen emlékeztetett arra a vidékre, ahol a zengőfenyőket vágtuk, minekelőtte a törzsüket a kiegyengetett ágakkal, mint valami paplannal, jó magasan körülbugyoláltuk, még többet töprengtem, és kiegészítettem az Orion-Maršner lány portréját, láttam magam előtt, amint az ismerősei utánakiáltanak, amint úgy viselkednek vagy próbálnak viselkedni vele, mint az erdei száműzetése előtt, amint csalogatják, hogy miként annak előtte, csak a hasával-lábával beszéljen velük, csak az altestével, amit bugyijának finom gumija választ el a felsőtől, és senki sem érti, hogy ő a gumitól fölfelé eső résznek adta immár az elsőbbséget… A buszból Srníben szálltam ki, megkérdeztem, hol van az útfelügyelőség, és jelentkeztem, hogy én vagyok az, aki egy évig útkaparó lesz valahol messze, szinte már a hegyekben, ahol senki sem vállalja ezt a munkát…

És délután vételeztem egy lovacskát meg egy szekeret, azt tanácsolták, vegyek egy kecskét, s ajándékba adtak egy farkaskutyát, és aztán nekivágtam a lovacskával az útnak, a holmim a kocsin volt, a kocsi mögött egy pórázon a kecske ballagott, a kutya összebarátkozott velem, vettem neki szalámit, és mentem a folyvást enyhén emelkedő úton, a tájban egyre hatalmasabb fenyők és magasabb borókák tárultak elém, melyeket sarjerdő váltott fel meg a düledező kerítések közt növekvő bozót és cserje, mint a morzsolódó mézeskalács, úgy estek szét a léckerítések, a törmelék lassan humusszá rohadt, melyből málna és ragadozón burjánzó szeder nőtt, ott lépdeltem a paci bólogató feje mellett, olyan volt ez a lovacska, mint egy bányaló, arra gondoltam, biztosan valahol a föld alatt dolgoztatták, mert pont olyan szép szeme volt, mint a fűtőknek, vagy mint azoknak az embereknek, akik napközben villanyfénynél vagy lámpás mellett dolgoznak, olyan szeme volt, mint a bányásznak, mikor följön a mélyből, vagy mint a fűtőnek, aki kiszalad az utcára, hogy megnézze, milyen szép az ég, mert az ilyen szemnek minden ég szép.És ahogy mentem az egyre elhagyatottabb vidéken, német erdei munkások házai mellett haladtam el, akiket kitelepítettek, elidőztem minden háznál, ott álltam a küszöbön, a csalán meg az elvadult málna a mellemig ért, a gaz fölött benéztem a már fűvel benőtt konyhába, szobába, szinte minden házban villanykörtét láttam, a vezetéket követve egy patakhoz értem, s ott egy romos kis villanytelepet találtam, amit miniatűr turbina hajtott, a telepet ugyanazok a munkáskezek építették, amelyek fát vágtak a környéken, ugyanazok az erdei munkások, akik itt éltek és akiknek el kellettmenniök… hogy el kellett menniök, hogy eltávolították azokat a gazdagokat, akik a politikát csinálták, akiket én oly jól ismertem, akik dölyfösek és gorombák és kérkedők és durvák és felfuvalkodottak voltak, s ez végül a vesztüket okozta, azt még értettem, de azt már sehogyan sem tudtam felfogni, miért kellett elmenniök ezeknek a munkásembereknek, akik helyett itt most senki sem dolgozik, kár volt ezekért az emberekért, akiknek nem jutott az életből más, mint a gürcölés az erdőben és egy kis parcella a hegyoldalon, akiknek nem volt rá idejük, hogy dölyfösek és felfuvalkodottak legyenek, akik bizonyára alázatosak voltak, mert erre tanította őket az itteni élet, amibe én is belepillantottam, s aminek most elébe megyek. És támadt egy ötletem, kinyitottam a bőröndömet, elővettem az aranycsillagomat tartalmazó dobozt, és kordbársony kabátomra feltűztem a világoskék díszszalagot, és újra elindultam, a csillag ott szikrázott az oldalamon, és én olyan ritmusban szedtem a lábam, ahogyan a lovacska bólogatott, az állat vissza-visszanézett, a jelvényemre pillantott és fölnyerített és a kecske fölmekegett és a farkaskutya jókedvűen megugatott, majdhogynem a jelvényre vetette magát, és ekkor ismét megálltam, eloldoztam a kecskét, és megnéztem egy újabb épületet, valami kocsmaféle volt, egy hajdani erdei fogadó, benne kis ablakos hatalmas terem, ami csodával határos módon száraz maradt, úgy állt itt minden, ahogyan régen is állhatott, a poros korsók a polcokon, a hordó a padlón, csapostul, mellette a sulyok, amivel a hordót csapra verik… és ahogy kifelé indultam, egy tekintetet éreztem magamon, egy itt maradt macska volt az, hívtam, a macska nyávogott, visszamentem a szekérhez egy kis szalámiért, és guggolva csalogattam magamhoz, a macska szerette volna, hogy megsimogassam, de az elhagyatottság meg a szokatlan emberszag újra és újra elriasztotta tőlem, leraktam a szalámit, és az állat mohón evett, kinyújtottam a kezem, de félreugrott, fölborzolta a szőrét és fújt… Kimentem a napfényre, a kecske a patakból ivott, fogtam egy vödröt, megmerítettem a vízben és inni adtam a pacinak, és utána újra nekivágtunk az útnak, és amikor a kanyarban visszanéztem, hogy lássam, milyen is ez a táj hátulról, mint ahogy hagytam, hogy a szép nők elmenjenek mellettem, s aztán még utánuk fordultam, hát látom, hogy az a macska a kocsmából követ bennünket, és én ezt jó jelnek tartottam, megpattogtattam az ostoromat és felrikkantottam, valami örömféle feszítette a keblemet, és egyszerre csak énekelni kezdtem, bátortalanul dúdoltam, mert életemben sose énekeltem, egész életem során nem jutott eszembe, évtizedekig föl sem ötlött bennem, hogy jó volna énekelni… és most énekeltem, szavakat, mondatokat találtam ki, azokkal egészítettem ki a dal szövegében támadt lyukakat… a farkaskutya vonítani kezdett, leült és hosszan vonított, adtam neki egy darab szalámit, ő meg a lábamhoz dörgölőzött, de én csak énekeltem tovább, mintha ezzel az énekléssel, nem dallal, mert már csak kornyikálás jött ki a torkomon, amiről azt hittem, hogy dal, holott semmiben sem különbözött a farkaskutya vonításától, de éreztem, hogy ezzel a dalolással érvénytelen váltókkal, feleslegessé vált levelekkel és képeslapokkal teli skatulyákat, fiókokat borítok ki magamból, hogy ajkamról régi, széttépett, egymásra ragasztott plakátok foszlányai szállnak tova, melyek tépettségükben képtelen szövegeket alkotnak, focimeccs-plakátok koncertplakátokkal keveredve, kiállítások hirdetései a rezesbandák falragaszaival, mindaz, ami úgy ülepedik le az emberben, mint dohányos tüdejében a füst.

Énekeltem hát, és úgy éreztem magam, mint aki hurutos gégéjéből, garatjából mindent kiharákol és kiköpköd, olyan volt ez, mint mikor a kocsmáros kiforrázza és vízsugárral kimossa a sört továbbító bronzcsövet, mint mikor a szoba falairól, melyek között több nemzedék élt, leszaggatják a több rétegben felragasztott tapétát… És így mentem tovább a vidéken, ahol már senki sem hallhatott, amerre néztem, a dombokról mindenütt csak a természetet láttam, erdőket s megint csak erdőket, s ami az emberből meg a munkájából maradt, azt lassan és szívósan szintén az erdő nyelte el, a parcellákból csak a kőfalmaradt meg, az épületekbe benyomult a fű és a bozót, a feketebodza ágai megemelték a cementpadlókat és a kőlapokat, arrébb hengerítették őket és szétterítették felettük leveleiket és frissen sarjadt lombjukat, a feketebodza nagyobb erővel dolgozik, mint a kocsiemelő, mint a hidraulikus daru vagy prés. És az úton kavicskupacok sorjáztak, s azok mentén megérkeztem egy nagy épülethez. Körbejártam és láttam, hogy itt, ennek az útnak a mentén jó dolgom lesz, mondták ugyan, hogy kőtörmelékkel kell majd foltoznom és karbantartanom az utat, de egyelőre ezen az úton senki sem jár, és nem is fog, és csak azért kell rendben tartanom, mert hátha történik valami, és mert nyáron erre szállítják a fát. És aztán emberi jajszót és hegedű hangját hallottam, majd ismét azt a dallamos zokogást, és elindultam az úton a hang irányába, és észre sem vettem, hogy a lovacska, melyet már kifogtam a kocsiból s az istrángot a hámra vetettem, szóval hogy a paci meg a kecske meg a kutya jönnek utánam. És ekkor egy háromfős csoporthoz értem, cigányok voltak, azok, akiket föl kellett váltanom, és amit láttam, az varázslatos volt, mint mikor a hihetetlen valósággá válik… öreg cigányasszony guggolt a tűznél, mint általában a nomádok, és bottal kavargatott valamit a fülénél két kőre támasztott lábasban, egyik kezével kavart, a másikkal a térdére könyökölt, homlokát a tenyerébe temette, keze fejét a fekete hajából font tincs verdeste… az öreg cigány pedig szétterpesztett lábbal ült az úton és hatalmas kalapácsütésekkel püfölte a földbe az elegyengetett kavicsot, s fölé hajolva, csípőben szűk, trapéz szárú nadrágban egy fiatalember szenvedélyes, panaszos dalt hegedült, egy cigánynótát játszott, ami alighanem kifejezte, sőt fokozta a társa lelkiállapotát, mert az öreg elnyújtott, panaszos sírással jajgatott és nyüszített, és a zene hatására két kézzel tépte a haját, és a kitépett csimbókokat a tűzre dobta, aztán megint a kavicsot püfölte, miközben a fia vagy unokaöccse hegedült és az öregasszony valami ételt főzött. És én ott láttam magam előtt, mi vár rám, hogy egyedül leszek itt, senki sem fog főzni nekem, de hegedülni sem, csak a lovacska, a kecske, meg a kutya lesz velem, és a macska, mely tisztes távolból mindenhová követett bennünket… És aztán köhintettem, az öregasszony megfordult és úgy nézett rám, mintha a napba nézne… és az öreg abbahagyta a munkát, és a fiatal cigány letette a hegedűjét és meghajolt előttem… és én megmondtam, hogy dolgozni jöttem ide… de az öregember meg az öregasszony fölállt és hajlongott előttem, a kezüket nyújtották és azt mondták, igen, ők már mindent előkészítettek, és csak most vettem észre, hogy a bozótosban ott áll a kordé, a könnyű cigánykocsi nagy hátsó kerékkel, és azt mondták, hogy ebben a hónapban én vagyok az első ember, akit látnak… kérdeztem, komolyan?, de nem hittem nekik… és a fiatalember leemelte a kordéról a hegedűtokot, kinyitotta, s mint gyermeket a bölcsőbe, olyan óvatosan helyezte bele a hangszert, és még nagyobb elővigyázatossággal takarta be a bársonyterítővel, melyet hímzett iniciálékkal gazdagított kotta és valami nóta hímzett szövege díszített… ránézett a hegedűre, megsimogatta a takarót és bezárta a tokot, majd fölugrott a kordéra, fogta a gyeplőt, az öreg útkaparó is fölült, maguk mellé vették az öregasszonyt, s elindultak a kátyús és tódozott-fódozott úton, megálltak az épület előtt, ahonnan kihozták a takarókat meg a dunyhát, néhány edényt és az üstöt, és én marasztaltam őket, hogy legalább az éjszakát töltsék még itt, de siettek, már alig bírták kivárni, mondták, hogy megint embert lássanak, hogy emberek között lehessenek… és mondom, milyen volt itt télen? Ajjajajaj, jajgatott az öreg cigány, rossz, megettük a kecskét, aztán a kutyát meg a macskát is, és kezét felemelve három ujjával esküdött, hogy három hónapig nem járt erre egy árva lélek sem… és betemetett minket, uram, a hó… az öregasszony sírva fakadt és ismételte… és betemetett minket a hó… és zokogni kezdtek és a fiatal cigány elővette a hegedűjét és egy bús nótába fogott, az öreg cigány meg rántott egyet a gyeplőn, és a lovacskájuk nekifeszült az istrángnak, és a fiatal cigány terpeszben állva, lendületes mozdulatokkal és szomorú arccal játszotta a cigány románcot, és a cigány öreganyó meg a cigány öregapó halkan sírdogált, jajgatott, arcuk tele volt szenvedéssel és ránccal, integettek nekem, s kézmozdulataikkal adták értésemre, hogy sajnálnak engem, sőt halálra ítélnek, két kézzel löktek el nem is maguktól, de az élettől, mintha integető kezükkel elkaparnának, eltemetnének… És a dombtetőn az öreg még egyszer fölegyenesedett és újra kitépett egy csomót a hajából, és a kordé eltűnt a domb mögött, s csak a hajat eldobó kéz látszott, az öreg cigány nagy kétségbeesése és felettem való sajnálkozása bizonyítékául… beléptem az elhagyott fogadó nagy szobájába, hogy körülnézzek, hol is fogok lakni, és bejártam az egész épületet, körüljártam az ólakat, a fáskamrát, a szénapajtát, és észre sem vettem, hogy ahogy mentem, ott lépdelt mögöttem a lovacska, a kecske, a kutya és végül a macska is… Mikor a kúthoz indultam, hogy megmosakodjak, ott jött mögöttem nagy komolyan a lovacska, a kecske, a farkaskutya és a macska… megfordultam és néztem őket, ők meg engem néztek, és láttam, hogy félnek, hogy itt ne hagyjam őket, elmosolyodtam és sorra megsimogattam a fejüket, a macska is szerette volna, hogy megsimogassam, de a félénkség erősebb volt benne, úgy ugrott el, mintha puskából lőtték volna ki…

Az utat, amit karbantartottam és kőzúzalékkal foltoztam – a kőzúzalékot is nekem kellett törnöm –, az utat, ami az életemhez volt hasonlatos, folyvást belepte a fű és a gyom, előttem csakúgy, mint mögöttem. Csak azon a szakaszon, amin épp dolgoztam, csak azon látszott a kezem nyoma. A felhőszakadások és a kitartó esők gyakran elmosták a talajt, és homokkal meg apró kövekkel borították be az úton elvégzett munkámat, de én nem voltam dühös, nem szitkozódtam és nem átkoztam a sorsomat, hanem türelmesen munkához láttam, és napokig hordtam talicskával meg lapáttal a homokot és hordalékot, de nem azért, hogy az utat javítsam, hanem hogy megint végigmenjek rajta a lovacskával meg a kocsival. Egyszer, eső után, egy egész földnyelv omlott az útra, és egyheti munkámba került, míg újra eljutottam arra a helyre, ahol egy héttel azelőtt abbahagytam a javítást, de erőmet még jobban összeszedve már kora reggel munkához láttam, és a magam elé tűzött cél, hogy eljussak az út túloldalára, csökkentette fáradtságomat. És amikor egy hét elteltével már a kocsival is végig tudtam menni az úton, büszke voltam, és elnéztem a munkámat, amit mintha el sem végeztem volna, mert az országút olyan volt, mint azelőtt, senki sem hitte volna el nekem, senki sem dicsért volna meg érte, senki sem ismerte volna el azt a hatvanórás munkát, csak a kutya, a lovacska, a kecske meg a macska, de ők nem tanúskodhattak mellettem. De én már nem akartam, hogy emberi szemek lássanak, hogy megdicsérjenek, mindez már távol volt éntőlem. Így aztán szinte egy hónapig mást sem csináltam, csak robotoltam látástól vakulásig, hogy olyan állapotban tartsam az utat, ahogyan átvettem. Egyébként egyre inkább úgy éreztem, hogy ennek az útnak a karbantartása az életem karbantartása, mely visszapillantva olyannak tetszett, mintha valaki mással esett volna meg, mintha eddigi egész életem egy regény, egy könyv volna, amit valaki más írt, csakhogy ehhez az életregényhez kizárólag nekem volt kulcsom, életem egyetlen tanúja én magam voltam, még ha az én utam elejét és végét is újra meg újra benőtte a gaz. De akárcsak a csákánnyal és lapáttal, az emlékezéssel karbantartottam életem múltba vivő, járható útját, hogy az elmélkedéssel visszajuthassak oda, ahonnan az emlékeket meríteni akartam. És amikor végeztem az útjavítással, kikalapáltam a kaszát, és füvet kaszáltam a lankákon, szárítottam a szénát, aztán a sarjúszénát, mikor jó idő volt, délutánonként behordtam a szénát a pajtába, és készültem a télre, amiről azt mondták, hogy itt majd hat hónapig tart… Hetente egyszer befogtam a lovacskát és vásárolni mentem, a visszaúton lekanyarodtam a karbantartott országútról a dűlőre, ahol egy lélek sem járt, olykor visszapillantottam és láttam a kocsikerekek nyomát, eső után a paci patkójának nyomát is, hogy aztán, magam mögött hagyva két kihalt falut, visszatérjek a rendes országútra, melynek arcát teherautónyomok ráncolták, az útpadka porát pedig bicikli- és motorkerékpár-abroncsok mintái, az erdei munkások és a katonák járműveinek nyomai, akik erre jártak munkába vagy szolgálatba, és ezen az úton tértek haza. Amikor megvettem a boltban a konzerveket, a szalámit meg a nagy vekni kenyeret, betértem a kocsmába, és a kocsmáros meg a vendégek odaültek hozzám és faggattak, hogy érzem magam a hegyekben, abban a nagy elhagyatottságban. És én el voltam bűvölve, és arról meséltem, amit emberfia még nem látott, de ami itt látható volt, úgy meséltem, mint aki átutazóban van, mint aki csak két-három napra szállt meg itt, úgy beszéltem, mint egy kiránduló, mint egy természetért lelkesedő ember, mint egy városlakó, aki valahányszor vidékre megy, romantikus ostobaságokat hord össze az erdő szépségeiről, hogy milyen gyönyörűek a ködbe vesző hegycsúcsok, és hogy legszívesebben örökre ideköltözne, mert olyan szép itt…

Ott, a kocsmában zavarosan magyaráztam, hogy a szépségnek azért másik oldala is van, hogy kapcsolatunk ezzel a szép tájjal, ezzel a szép veknivel azon is múlik, mennyire képes szeretni az ember azt is, ami kellemetlen, sivár, mennyire képes szeretni ezt a tájat esős óráiban és napjaiban, amikor korán sötétedik, amikor az ember bent ül a kályhánál és azt hiszi, tíz óra elmúlt, pedig még csak fél hét van, mennyire képes szeretni azt, hogy egyszerre csak önmagával beszél, hogy megszólítja a lovacskát, a kutyát, a macskát meg a kecskét, hogy legszívesebben egyedül van és önmagával társalog, először csak szép halkan, amolyan mozit játszik, hagyja leperegni a múlt képeit, de később, mint ahogy az velem is történt, megszólítja önmagát, tanácsot ad önmagának, kérdezősködik és kérdéseket tesz fel, kihallgatja önmagát, hogy kiszedje magából a legmélyebb titkot, s mint az ügyész, benyújtja maga ellen a vádiratot és védekezik, és ekképpen, az önmagával folytatott, váltakozó párbeszéddel eljut az élet értelméig, nem ahhoz, ami volt és régen történt, hanem előrenézve, hogy milyen utat tett meg, és milyen az, ami előtte áll, és vajon jut-e még rá idő, hogy az elmélkedéssel olyan nyugalmat nyerjen, ami mentessé teszi a vágytól, hogy elmeneküljön a magány elől, a leglényegibb kérdések elől, amelyek feltevésére kell hogy ereje és bátorsága legyen az embernek… így aztán én, az útkaparó, aki minden szombaton estig a kocsmában ültem, minél tovább üldögéltem ott, annál jobban kiadtam magam az embereknek, annál többet gondoltam a kocsma előtt álldogáló lovacskámra, a szikrázó magányra új otthonomban, láttam, hogyan árnyékolják be nekem az emberek azt, amit látni és tudni akartam, hogy csak szórakoznak, ahogyan egykor én is szórakoztam, hogy mindegyikük húzza-halasztja a kérdést, amit egyszer fel kell tennie, ha lesz olyan szerencsés, hogy halála előtt jut még rá ideje… voltaképp abban a kocsmában jöttem rá, hogy az élet lényege a halálról való kérdezősködés, hogy miként viselkedem majd, ha ütött az órám, hogy valójában a halál, de nem is, inkább az önmagamtól való kérdezősködés nem más, mint a végtelenség és örökkévalóság látószögéből folytatott beszéd, hogy a halál megoldása már a szépben és a szépről való gondolkodásnak a kezdete, mert az amúgy is idő előtti eltávozással véget érő utunk értelmetlensége felett érzett gyönyör, az önnön pusztulásunknak élménye és élvezete keserűséggel,tehát szépséggel tölti el az embert. Így aztán már mindenki csak nevetett rajtam a kocsmában, megkérdeztem hát minden vendégtől, mit szeretne, hová temessék?, és először mindenki megrémült, de aztán nevetni kezdtek, úgy nevettek, hogy a könnyük is kicsordult, és visszakérdeztek, hogy én hová temettetném magam, ha lesz olyan szerencsém, hogy időben megtalálnak, mert az utolsó előtti útkaparót csak tavasszal találták meg, de addigra már úgy eltakarították a cickányok, egerek meg rókák, hogy csak egy kis köteg csontot temettek el, mintha friss spárga vagy levesbe való marhacsont volna. És én élvezettel beszéltem a saját síromról, ha itt halnék meg, és ha csak egyetlen le nem rágott csontot vagy a koponyámat temetnék is el belőlem, temessenek a dombon lévő temetőbe, a domb gerincén, mert az a kívánságom, hogy azon a választóvonalon a koporsóm egy idő után essen szét, hogy az, ami még megmaradt belőlem, folyjon szét az esővel két égtáj felé, hogy egyik felemet vigye a víz a csehországi patakokba, a másikat pedig a patakok hullámain a szögesdróton és a határon át a Dunába, hogy tehát világpolgár akarok lenni halálom után is akképpen, hogy a Moldvából az Elbába, onnan meg az Északi-tengerbe jutok, a másik felem pedig a Duna vizével a Feketetengerbe, majd mindkét tenger segítségével az Atlanti óceánba kerül… és a kocsma vendégei elcsendesedtek, csak néztek rám, és én ilyenkor mindig fölálltam, ezeknek a kérdéseknek örült már előre az egész falu, amikor megérkeztem, végül mindig ezt a kérdést szegezték nekem, és én szinte mindig ugyanúgy válaszoltam, valahányszor arról faggattak, hogy mi lenne, ha Prágában halna meg. És ha Brnóban? És ha Pelhrimovban, és ha felfalnának a farkasok? És én mindig pontosan úgy agyaltam ki, hogy mi lenne, ahogyan arra a franciatanár okított, hogy az ember lelkileg, testileg elpusztíthatatlan, csak átalakul, átváltozik, egyszer egy verset elemeztek Marcelával, a költőt úgy hívták, hogy Sandburg, és a vers arról szólt, hogy miből is van az ember, hogy van benne foszfor, méghozzá annyi, hogy tíz doboz gyufát lehetne belőle gyártani, és annyi vas, amennyiből egy akkora szög kovácsolható, amekkorára egy ember felakaszthatja magát, és annyi víz, hogy abból tíz liter pacalleves főzhető… és ezt elmondtam a falusiaknak, ők meg féltek, féltek tőlem is, és vigyorogtak mindazon dolgok felett, ami rájuk vár… ezért aztán inkább arról meséltettek, mi lesz velük, ha itt halnak meg. Egyszer éjszaka felmentünk abba a dombon fekvő temetőbe, és én megmutattam nekik azokat az üres parcellákat, ahonnan, ha oda temetik őket, felerészt az Északi-tengerbe, felerészt a Feketetengerbe kerülnek, csak az a fontos, hogy a koporsót keresztbe helyezzék a sírba, mintha egy háztető gerincére fektetnék… És aztán elindultam a bevásárolt holmival haza, egész úton töprengtem, egész úton beszélgettem magammal, újra elmeséltem, miket mondtam és cselekedtem aznap, és feltettem a kérdést, vajon jól mondtam-e mindent, vajon helyesen cselekedtem-e, és csak azt ismertem el helyesnek, ami szórakoztatott, nem úgy, mint a gyermeket vagy a részeget, hanem mint ahogyan arra a franciatanár tanított, a szórakozás mint metafizikai szükséglet, mert ami szórakoztatja az embert, az az igazi, maguk idióták, átkozott gonosz, hülye és bűnös nemzedék, mondta és szitkozódott, hogy elérje nálunk azt, amit akart, hogy a mi szórakozásunk a költészet legyen, a szép dolgok és történések, hogy a szépnek mindig a transzcendens felé mutató eredménye és hatása van, azaz a végtelen és az örök felé mutat. És azon az én szállásomon, abba a söntésbe, ami egyúttal táncterem is volt, mikor már nem bírtam magammal, és arra vágytam, hogy jöjjön már egy ember, hogy legyen velem valaki, még a tél beállta előtt hatalmas, régi tükröket vettem a faluban, néhányat ingyen is odaadtak, szíves örömest megszabadultak tőlük, mert azt mondták, hogy ha belenéznek a tükörbe, németek jelennek meg benne, így hát takarókba és újságpapírba bugyoláltam azokat a tükröket… és hazaszállítottam őket, egész nap fatipliket vertem a falba, aztán fölcsavaroztam a tükröket azokra a tiplikre, az egész falat tükrökkel borítottam… és ezután már nem voltam egyedül, mikor hazafelé mentem a munkából, már előre örültem, hogy hamarosan elébe jövök magamnak, meghajolok a tükörben magam előtt és jó estét kívánok, és amíg aludni nem térek, nem leszek egyedül, ketten leszünk itt, mit számít, hogy a mozdulataink egyformák lesznek, ha önfaggatásomat nagyobb valószerűséggel folytathatom… amikor elmegyek hazulról, az ott, a tükörben, a hasonmásom, az is hátat fordít nekem, mindegyikünk másfele tart, és mégis, a szobából csak én távozom… ezt a jelenséget képtelen voltam megmagyarázni, hogy miért nem látom magam, amikor távozom, hogy miért csak akkor látom ismét az arcomat, mikor visszafordítom a fejem, de a hátamhoz, ahhoz még egy tükör kellene. És így fejlődött ki bennem az érzék, hogy tapintási élményem volt a láthatatlan, ámde létező dolgokról, a hihetetlen valósággá lett, valahányszor hazafelé tartottam a szombati bevásárlásaimból, zsebemben a béremmel, mindig megálltam a dombtetőn lévő temető alatt, leereszkedtem a patakhoz, amelybe a hegyoldalról források csermelyei és még kisebb patakocskák ömlöttek, itt, ezen a vidéken még a sziklákból is víz fakadt, és én minden alkalommal megmosakodtam, lemostam az arcomat, a víz tiszta volt és hideg, és láttam, miként folydogálnak szakadatlanul abból a temetőből az elföldeltek nedvei a patakba, már biztosan lejutottak idáig, megszűrve és megpasszírozva a csodálatos föld által, mely a halottból képes szöget csinálni, amire fölköthetném magam, meg tiszta vizet, amiben az arcomat mosom, mint ahogy sok-sok év múltán valahol valaki az én metamorfózisomban mos majd arcot, az én testemből lett foszforral gyújt gyufát… és sosem tudtam megállni, mindig beleittam abba a vízbe, a temető alatti patak vizébe, először belekóstoltam, mint a borszakértő, és mint ahogyan a Badestube és a Bernkastellerer Riesling szakértője fölismeri a szőlőskertek mellett százával elhúzó gőzmozdonyok illatát, vagy az apró tüzeket, amelyeket a szőlősgazdák raknak nap mint nap, hogy megmelegítsék ebédjüket, uzsonnájukat, s ez a füst egy korty rizlingben is érezhető, így kóstolgattam én is a jobblétre szenderülteket, akiket valamikor ott temettek el a dombon lévő temetőben, valahogy úgy ízlelgettem őket, mint ahogyan a tükröket is csak azért kaptam, mert megőrizték az egykor beléjük néző németek nyomát, akik már jó pár éve elmentek innen, de illatuk még ott van a tükörben, amelybe mindennap hosszan belenézek, amelyben sétálok, és mint a megboldogultak vizében, járkálok és meg-megérintem az alig látható portrékat, melyeket csak az lát, akinél a hihetetlen valósággá vált, így aztán én is beleütközöm a dirndlis leányportrékba, a háttérben meghúzódó bútorokba meg a német családi idillekbe… És azok az én falusi embereim, akik megajándékoztak a tükrökkel, s én viszonzásul tükröt állítottam eléjük, hogy mi várja őket a temetőben, közvetlenül halottak napja előtt lelőtték a farkaskutyámat, én betanítottam, illetve a kutya maga tanulta meg, hogy pofájába veszi az egyik táskát, mint aki jön velem bevásárolni, de láttam, hogy egymaga iramodott el a faluba vivő úton… így aztán próbaképpen fölírtam neki egy papírra, mire van szükségem, ő meg szaladt… és két óra múlva megjött, és a lábam elé rakta a tele szatyrot… így aztán ahelyett, hogy a lovacskával jártam volna a faluba, majd minden másnap a kutyát küldtem le vásárolni, táskával a foga közt… és egyszer, amikor a falubeliek megint hiába vártak, és látták a kutyámat, ahogy helyettem viszi a bevásárolt holmit, hát lelőtték azt a kutyát, hogy lekényszerítsenek a kocsmába… és én sírtam, egy hétig sirattam a farkaskutyát, de aztán mégiscsak befogtam a lovacskát, ekkor már leesett az első hó, és elindultam a béremért, meg a nagy téli bevásárlásra, és mindent megbocsátottam a falubélieknek, mert hiányoztam nekik, már nem ugrattak engemet, és ha mégis, hát másképp, magasabb szinten, nem tudtak meglenni nélkülem a kocsmában, nem volt minek előre örülniök, mesélték nekem, azt sem kívánták, hogy meghaljak, csak azt akarták, hogy hetente egyszer lejöjjek hozzájuk, mert a templom messze van, és én még a plébános úrnál is szebben beszélek… A farkaskutyám még hazaszaladt, a tüdejét lőtték meg, a bevásárolt holmit is hazahozta, még megsimogattam, még hoztam neki dicséret- és jutalomképpen egy kockacukrot, de az már nem kellett neki, ölembe hajtotta a fejét, s így haldoklott lassan, mögöttem a paci hajolt fölénk, szaglászta a kutyát, odajött a kecske meg a cica is, amely mindig a kutyával aludt, de hogy megsimogassam, azt sosem hagyta, és ha mégis, hát csak messziről, azt hiszem, ő szeretett engem a legjobban, amikor beszéltem hozzá, a hátára feküdt és tekergett és vonaglott és kieresztette a karmocskáit és úgy nézett rám, mintha az állát vagy a bundáját vakargatnám, de ha kinyújtottam felé a kezem, akkor a félénkség vad ereje kilőtte a kezem ügyéből… és ez a macska odajött, és ahogy megszokta, odasimult a farkaskutya bundájához, aztán odanyújtottam neki a tenyerem, de ő a kutya kihunyó szemébe nézett, és én megsimogattam a cicát, ő meg rám pillantott, és olyan iszonyú volt számára, hogy én simogatom, hogy a barátja halála elnyomta benne a rettegést, hogy inkább lehunyta a szemét és fejecskéjét a kutya bundájába fúrta, hogy ne lássa azt, amitől irtózott, de ami után vágyakozott is. Egyszer késő délután, mikor elgondolkozva vízért mentem a kúthoz, ahogy mentem fölfelé, először csak éreztem, majd láttam is, hogy az erdő szélén, kezével egy fának támaszkodva ott állZdeněk, a hajdani híres pincér, az én volt kollégám a Csendesség Szállóból, aki most meredten engem figyelt... És én, aki az abesszin császárnak szolgáltam fel, tudtam, hogy szándékosan jött ide, hogy megnézzen, és nem hogy nem akar velem beszélni, hanem szüksége sincs rá, mindössze csak látni szeretne, hogyan illeszkedtem bele ebbe a magányos életbe, mert nagy úr mostZdeněk a politikában, rengeteg ember veszi körül, de tudtam, hogy legalább olyan egyedül van, mint én… És pumpáltam a vizet, az állatkák nézték, hogyan dolgozom, és én továbbra is éreztem, hogy Zdeněk minden mozdulatomat figyeli, ezért aztán ügyeltem rá, hogy úgy nyomjam a pumpát, mintha senki sem látna, de jól tudtam, hogy Zdeněk tudja, hogy tudom, ott áll az erdő szélén. És aztán lehajoltam és megfogtam a két csöbör fülét, vártam, hogy Zdeněk megmoccanjon, mert én több száz méterre is hallok minden rezdülést, minden neszt, így kérdeztem meg Zdeněktől, akar-e mondani valamit, de neki nem volt erre szüksége, megelégedett azzal, amit látott, hogy még élek, és hogy egyszerre csak hiányoztam neki, mint ahogyan én is gyakran gondoltam őrá. És felemeltem a két csöbröt és elindultam lefelé a házhoz, mögöttem a lovacska, utána a kecske meg a macska, óvatosan lépkedtem, a víz ki-kifröccsent a gumicsizmámra, és tudtam, hogy ha majd leteszem a csöbröket a küszöbre és megfordulok, Zdeněk már nem lesz ott, hogy elégedetten visszamegy az állami kocsijához, amely az erdő szélén várja, hogy visszamegy a munkájához, amely bizonyára nehezebb, mint az én magányba való menekülésem. A tanár úrra, a francia irodalom tanárára gondoltam, ahogyan azt mondta Marcelának, hogy igaz ember, világpolgár csak az lehet, aki képes névtelenségbe vonulni, aki meg tud szabadulni hamis énjétől. És amikor leraktam a csöbröket és megfordultam, Zdeněk már elment az erdőből.

És úgy gondoltam, hogy ennek így kell lennie, mert bár mindketten máshol élünk, csak ily módon tudtunk elbeszélgetni egymással, így tudtuk a csenddel kimondani azt, ami a szívünket nyomja, meg hogy milyennek is látjuk a világot. Aznap havazott, postabélyegnyi pelyhekben; csendesen hullott a hó, de estére hófúvás lett belőle. A mindig egyformán hideg és kristálytiszta forrásvíz tovább csörgedezett a pincében a kőbe faragott vályúba, az ól a folyosón volt, a konyha mellett. És a lótrágya, amit a falusiak tanácsára az istállóban hagytam, meleg volt, és úgy kifűtötte a konyhát, mintha csak központi fűtés volna. Három napon át néztem a kavargó havat, amely úgy zizegett, mint sok kis lepke vagy kérész, mint az egymásra hulló virágok. Az utamat egyre több hó borította, harmadnap már annyira be volt havazva, hogy egybefolyt a tájjal, és senki sem mondta volna meg, merre is visz az út. Hanem azon a harmadik napon elővettem a régi szánt, találtam csengettyűt is, amit minden órában megráztam, és mosolyogtam, mert a csengettyű csilingelése azt a képet idézte elém, hogy befogom a lovacskámat, odahajtok az utam fölé, és végigsiklok az út felett, és a hóréteg, ez a hópárna, ez a dunyha, ez a vastag, fehér szőnyeg, ez az egész tájat beborító felfújt takaró elválaszt minket egymástól… javítgattam a szánt, és észre sem vettem, hogy a hó az ablakomig ér, később már az ablak közepéig tornyosult. Azokban a pillanatokban, amikor az ablakra néztem, s elfogott a félelem, hogy milyen magasra duzzadt a hóáradat, láttam a házamat, s ez a ház állatostul egy láncon lógott le egyenesen a mennyből, s láttam világtól elvágott kunyhókat, melyek, akárcsak azok a tükrök, mégis csordultig tele voltak elfelejtett, eldugott, mindazonáltal egy vékony hártyával odaragasztott képekkel, melyeket csak annyira lehet megidézni és előhívni, mint azokat a képeket, amikkel a tükröket kibéleltem, pontosabban, amik bélelték és szegélyezték az ide vezető utamat, amit már ellepett az elmúlt idők hava, míg az emlékezés, mint gyakorlott kéz, bármikor kitapinthatta a bőr alatt az ütőeret, és megállapíthatta, merre folyt, merre folyik és merre fog a közeli jövőben folyni az élet… és megrémültem attól a pillanattól, amikor meg találok halni, mert akkor mindaz a hihetetlen, ami valóvá vált, elmegy, hogy az az ember különb, aki jobban fejezi ki magát, mint azt a francia irodalom és az esztétika tanára mondta… és hirtelen vágy fogott el, hogy leírjak mindent, úgy, ahogyan történt, hogy mindezt más emberek is olvashassák, hogy azáltal, amit elmondok, magam elé fessem az összes képet, mely sok-sok gyöngyként, rózsafüzérként fűződött életem hosszú fonalára, az életemére, amire hihetetlen módon itt találtam rá, a kunyhó körül derékig hullott hóra vetett, ámuló tekintetemmel… És így minden este, mikor ott ültem a tükör előtt, és hátam megett a macska a söntéspulton ülve fejecskéjével a tükörképemet bökdöste, mintha én volnék az, én meg a kezemet nézegettem, s odakint árvízként zúgott a hóvihar, hát minél tovább néztem a kezem, még föl is emeltem, mintha megadnám magam önmagamnak, és elnéztem a tükörben azt a két kezemet, a mozgó ujjaimat, láttam magam előtt a telet, a havat, láttam, hogy le fogom kaparni, el fogom dobálni a hót, és keresni fogom az utat, és mindennap tovább keresem majd a faluba vivő utat, s talán a falusiak is keresni fogják azt, ami hozzám visz… és elhatároztam, hogy nappal majd a faluba vezető utat keresem, este pedig írok, azaz a visszavezető utat kutatom, hogy megpróbálom a betűkkel, az írással is kikérdezni magam.

És karácsony napján újra hullott a hó, és befújta az utat, amit sok munkával majd egy hónapig kerestem és tisztítottam. Amolyan hófalat építettem, majd a mellemig ért, olyan mély volt az árok, már a félútnál tartottam a kocsmáig meg a boltig, ahol halottak napján voltam utoljára. Este úgy csillogott a porhó, mint a flitter a falinaptárakon, és én feldíszítettem a fát, megsütöttem a karácsonyi süteményt. Meggyújtottam a gyertyákat a fán, és az ólból elővezettem a lovacskát meg a kecskét. A macska az ónlemezes pulton, a kályha mellett ült. Újra elővettem a frakkomat, öltözni kezdtem, de sehogy sem boldogultam, a mandzsettagombok kiestek eldurvult ujjaim közül, kezem úgy elmerevedett a munkától, hogy a fehér csokornyakkendőt sem tudtam rendesen megkötni, elővettem a bőröndből a könnyű, lukacsos cipőmet, amit még akkor vettem, amikor a Csendesség Szállóban voltam pincér, és kisuvickoltam. És amikor magamra kötöttem a díszszalagot és kitűztem a csillagot, hát az a csillag még a karácsonyfánál is jobban ragyogott, és a lovacska meg a kecske csak néztek rám és megrémültek, olyannyira, hogy csitítgatnom kellett őket. Azután vacsorát készítettem, konzerv pörköltet krumplival. A kecskének is adtam ünnepi kóstolót, almát aprítottam az innivalójába. Almát kapott a lovacska is, mint minden vasárnap, most is velem ebédelt, ott állt a hosszú tölgyfa asztalnál, kivette a tálból az almát és elropogtatta. Ennek a lónak az volt a kényszerképzete, hogy elmegyek és őt itt hagyom. Akárhová mentem, követett, és a kecske, amely ragaszkodott a lovacskához, elindult a nyomában, mögöttük meg a kecsketejhez szokott macska ment; bármerre mozdult a kecsketőgy, a macska arra iramodott, így jártunk munkába és a munkából haza. Mikor ősszel kijártam sarjút kaszálni, az állatok ott mentek mögöttem, sőt még vécére menet is a nyomomban voltak és vigyáztak rám, hogy meg ne szökjek… még az első héten, amikor megjelent nekem az a lány az Orion csokoládégyárból, s én annyira vágyakozni kezdtem utána, annyira szerettem volna látni, vajon most is könyvekkel a hóna alatt jár-e a csokoládégyárba, annyira elfogott a sóvárgás, hogy összecsomagoltam a legszükségesebbet, és még pirkadat előtt elindultam a faluba, és vártam a buszt, de mikor a busz megérkezett és a lábam már az első lépcsőfokon volt, egyszerre csak látom, hogy azon az én utamon futva közeledik a lovacska, mögötte a kutya, s végül a dülöngélő kecske… és egyenesen hozzám futottak, és úgy néztek rám azok az állatok, úgy kértek csendesen, itt ne hagyjam őket, és amikor körülvettek, megjelent az az elvadult macska is, és fölugrott a padra, ahová a tejeskannákat szokták tenni, hagytam, hadd menjen el a busz, és visszatértem az állatokkal, azóta aztán rajtam tartották a szemüket, ugyanakkor igyekeztek valamiképp felvidítani, a macska hancúrozott, mint egy kiscica, a kecske megpróbált öklelősdit játszani velem és tréfából két lábra ágaskodott és a homlokomba akart döfni, csak a lovacska nem tudott semmit, de azért minduntalan bársonyos pofájába vette a kezem és nézett rám, de a szeméből sütött a rémület… Vacsora után, akárcsak más napokon, a lovacska a kályha mellé telepedett és békésen szuszogott, a kecske pedig melléje heveredett, én meg folytattam a képeim leírását, elmerültem gondolataimban, és ezek a képek eleinte annyira homályosak voltak, hogy olyat is leírtam, ami felesleges volt, de egyszerre csak belelendültem, és egyik oldalt írtam tele a másik után, mindig gyorsabban vonult el előttem a kép, mint ahogy le tudtam írni, és az elsuhanó képeknek ez az előnye elvette az álmomat, azt se hallottam, hogy vihar van-e kint vagy úgy süt a hold, hogy pattognak tőle az ablaktáblák, én csak napról napra tisztítottam az utat, és hólapátolás közben az esti utazásomra gondoltam, hogy miről írok majd, ha tollat fogok, napközben mindent már előre végiggondoltam, úgyhogy este csak azt másoltam le, amire nappal, munka közben gondoltam, és az állatok is várták az estét, mert az állat szereti a nyugalmat, békésen szuszogtak, és én is nagyokat sóhajtottam és írtam tovább, ráraktam a tűzre egy hasáb fát és a kályha halkan dorombolt, a viharos szél fütyült a kéményben és befújt az ajtó alatt… Szentestén, éjfélkor fények bukkantak föl az ablak alatt. Letettem a tollam, és a hihetetlen valósággá vált. Kimentem az épület elé, és a túloldalról, ekés szánon, néhány falubéli törtetett hozzám, néhány nyomorult, zátonyra futott életű ember, akik ott szoktak üldögélni a kocsmában, és akiknek annyira hiányoztam, hogy a farkaskutyámat is lelőtték, és most ekés szánnal idáig vergődtek… behívtam őket a kocsmába, a jelenlegi otthonomba… amikor rám néztek, jól láttam, min csodálkoznak. Hát ezt hol szerezted? Kitől kaptad? Miért öltöztél így ki? Foglaljanak helyet, uraim, mondtam, most maguk a vendégeim, mert valamikor pincér voltam, és a falusiak megijedtek tőlem, mintha már sajnálták is volna, hogy idejöttek… És az a szalag, az a kitüntetés?, én meg elmondtam, hogy sok-sok évvel ezelőtt kaptam, mert én vagyok az, aki az abesszin császárnak szolgált fel… És kinek szolgálsz fel most?, rémüldöztek, íme, mint látják, a vendégeimnek, és a lovacskára, a kecskére mutattam, de azok már felálltak, mentek volna kifelé, fejükkel böködték az ajtót, és én kinyitottam nekik, ők pedig libasorban elindultak a folyosón az ól felé. Csakhogy a frakkom, a csillogó érdemrendem meg a kék szalagom annyira megrémisztette a falubelieket, hogy inkább állva maradtak, aztán minden jót és kellemes ünnepeket kívántak, és meghívtak, hogy ebédeljek velük karácsony másnapján. És elindultak kifelé, láttam a tükörben a hátukat, és mikor már az ablakból is eltűntek a távolodó fények, mikor már a csengettyűszó és a hóeke surrogása sem hallatszott, ott álltam egyedül a tükör előtt, magamat néztem, és minél tovább néztem az arcom, annál jobban megijedtem, mintha valaki idegennél volnék, valaki másnál, aki megbolondult… és magamra leheltem, szinte megcsókoltam magam abban a hideg üvegben, azután felemeltem a könyökömet és a frakkom könyökével tisztogattam magamról a homályos foltot, míg újra meg nem jelentem a tükörben, kezemben, mint koccintásra felkínált pohárral, az égő lámpással. És mögöttem csendben kinyílt az ajtó, megmerevedtem… és bejött a lovacska s utána a kecske, a macska felugrott a kályha mellett álló ónlemezes pultra, és én örültem, hogy a falusiak átverekedték magukat hozzám, hogy felkerestek engem, hogy megijedtek tőlem, mert én minden bizonnyal különleges ember vagyok, hiszen valóban Skřivánek főpincér úr tanítványa voltam, aki az angol királynak szolgált föl, engem viszont az a megtiszteltetés ért, hogy az abesszin császár pincére lehettem, s ő mindörökre kitüntetett azzal, hogy ezt az érdemrendet adományozta nekem, és ez a rendjel adott nekem erőt, hogy leírjam olvasóimnak ezt a történetet… hogy miként vált valóvá a hihetetlen. Nos, elég lesz?

Akkor most már tényleg abbahagyom. történeteket vakító nyári napsütésben írtam, a nap annyira fölforrósította az írógépet, hogy percenként többször is megakadt és dadogott. Nem tudván a vakító, fehér lapokra nézni, azt sem ellenőriztem, hogy mit írtam le, fénymámorban, önműködő módszerrel írtam tehát, a nap olyannyira elvakított, hogy csak a csillogó írógép körvonalait láttam, a bádogtető néhány órára annyira fölforrósodott, hogy a már teleírt lapok tekercsekké pöndörödtek. És mert az elmúlt évben úgy zúdultak rám az események, hogy még anyám halálát sem volt időm feljegyezni, nos, ezek az események arra kényszerítenek, hogy a szöveget úgy hagyjam, ahogy első nekifutásra született. Remélem, hogy egyszer majd lesz időm és bátorságom a szöveget újra és újra átgyúrni és bizonyos klasszikus igényekhez idomítani, vagy pedig – engedve a pillanat hatásának, és feltételezve, hogy letörölhetném a képek első spontaneitását – ollót ragadni és kivágni azokat a képeket, amelyek az idő múlásával is megőrizték frissességüket. És ha már nem lennék a világon, tegye ezt meg valamelyik barátom. Vágjanak össze a szövegből egy rövid novellát vagy egy hosszabb elbeszélést. Úgy.

P. S.

Azon a nyári hónapon, amikor ezt a szöveget írtam, Salvador Dali „mesterséges emlékezésének” és Freud „beszédben utat törő, félbeszakított indulatának” megindultságában éltem.

TARTALOM

EGY POHÁR SZÖRP

A CSENDESSÉG SZÁLLÓ

VENDÉGEM VOLT AZ ANGOL KIRÁLY

ÉS A FEJÉT MÁR NEM TALÁLTAM MEG

MIKÉNT LETTEM MILLIOMOS