Bohumil Hrabal

ŐFELSÉGE PINCÉRE VOLTAM

Bohumil Hrabal: Obsluhoval Jsem AnglickéhoKrále

Československý Spisovatel

Fordította: Varga György

EGY POHÁR SZÖRP

JÓL FIGYELJENEK ARRA, amit most mondok. Mikor a Prága Szállóba kerültem, a főúr megfogta a bal fülemet, megcibálta és így szólt: „Te vagy itt a pikolófiú, úgyhogy jól jegyezd meg: Semmit sem láttál, semmit sem hallottál. Ismételd el.” És én elismételtem, hogy az étteremben semmit sem láttam és semmit sem hallottam. Azután a főúr a jobb fülembe akaszkodott: „De azt is jól jegyezd meg ám – mondta –, hogy mindent látnod és hallanod kell. Ismételd el.” Én meg ámulva ismételtem, hogy mindent látni és hallani fogok, így kezdtem. Minden reggel hatkor kinn álltunk a placcon, minden reggel kisebb díszszemlét tartottunk, jött a szállodatulajdonos úr, a szőnyeg egyik oldalán a főúr, a pincérek és a sor végén én, a legkisebb, a pikolófiú, a másik oldalon pedig a szakácsok álltak és a szobaasszonyok, a mindenesek meg a büféslány, és a szállodatulajdonos úr elvonult előttünk és nézte, tiszták-e az ingmellek meg a frakkgallérok, s hogy a frakkon nincs-e folt, nem hiányzik-e valahol egy gomb, ki vannak-e suvickolva a cipők, majd lehajolt és szimatolva győződött meg arról is, vajon mostunk-e lábat, majd így szólt: „Jó napot, uraim, jó napot, hölgyeim…” Aztán már senkihez sem szólhattunk, és a pincérek megtanítottak, miként kell papírszalvétába bugyolálni a kést meg a villát, és én kitisztítottam a hamutartókat, és minden áldott nap ki kellett pucolnom a bádogkaskát is, amiben a forró virslit tartottuk, mert én jártam ki az állomásra a forró virslivel, az a pikoló tanított be, aki immár nem volt pikoló, már a placcon dolgozott, ó, hogy könyörgött, hadd hordja továbbra is ő a forró virslit a pályaudvarra. Furcsállottam a dolgot, de aztán megértettem. Én sem akartam semmi mást csinálni, csak a vonatok mentén forró virslit árulni, hányszor nyújtottam oda naponta a virslit kiflivel egy korona nyolcvanért, de az utasoknak csak húszkoronásuk volt, néha csak ötvenesük, és nekem sosem volt apróm, még akkor sem, ha volt, és tovább árultam a forró virslit, míg az utas föl nem ugrott a vonatra és az ablakhoz nyomakodva a kezét nyújtogatta, én meg először letettem a forró virslit, aztán az aprópénzzel kezdtem zörögni a zsebemben, de az utas már üvöltött, hagyjam az aprót, a visszajáró bankókkal törődjek, és én szép lassan kerestem a zsebemben azokat a bankókat, és a forgalmista már sípolt, én meg szép komótosan kihúztam a zsebemből a papírpénzt, és a vonat elindult, és én futottam a vonat mellett, és mikor már felgyorsult egy kicsit, akkor emeltem föl a kezem, és a bankók már-már a nyújtózkodó utas ujja hegyét érintették, némelyikük úgy kihajolt, hogy bent a kupéban valakinek a lábánál fogva kellett őt tartania, sőt volt olyan is, aki a szemafor oszlopába verte a fejét, más meg a távírópóznába, de az ujjhegyek gyorsan távolodtak, és én kifulladva, magasba tartott kézzel megálltam, kezemben a bankók, az volt csak az igazi, nagyon kevesen jöttek vissza a pénzükért, így most már nekem is volt saját pénzem, egy hónap elteltével már több százast vágtam zsebre, s végül az ezres is összejött, de reggel hat után, este pedig lefekvés előtt jött a főnök ellenőrizni, mostam-e lábat, és már tizenkettőkor ágyban kellett lennünk, és ekképpen kezdtem én nem hallani és mindent hallani, és nem látni és mindent látni, ami körülöttem zajlott, láttam a rendet meg a rendszert, hogy mennyire örült a főnök, amikor látszatra ellenségei voltunk egymásnak, ments isten, hogy a pénztároslány moziba menjen egy pincérrel, repült is volna rögtön mind a kettő, és megismertem az étterem vendégeit is, a törzsvendégek asztalát, mindennap én fényesítettem a törzsvendégek poharait, mindegyiknek száma és jele volt, volt szarvasos, ibolyás pohár, volt, amelyikre városka volt pingálva, volt szögletes meg hasas is, és volt egy HB jelű kőkorsó egyenesen Münchenből, és minden este jött a kiválasztottak társasága, a jegyző úr, az állomásfőnök úr, a bírósági elöljáró, az állatorvos, a zeneiskola igazgatója ésJína gyáros úr, és mindegyikről én segítettem le és mindegyikre én segítettem fel a kabátját, és mikor a sört hoztam, minden korsó a tulajdonosa elé kellett hogy kerüljön, és nem győztem csodálkozni, hogyan képesek a gazdagok egész este azon vitatkozni, hogy, mondjuk, a város határában, a palló mellett harminc éve egy nyárfa állt-e, és már kezdték is: az egyik azt mondta, nem is volt ott palló, csak egy nyárfa, a másik meg, hogy nem volt ott nyárfa, meg nem palló volt az, csak egy deszka valami korláttal… és képesek voltak iszogatni sörüket és beszélni erről a témáról és kiabálni és veszekedni, de mintha mindezt csak a látszat kedvéért tették volna, mert szinte már egymás képébe üvöltöttek az asztal fölött, hogy palló volt ott és nem nyárfa, az asztal túloldaláról meg hogy nyárfa volt ott és nem palló, de aztán visszaültek és minden a legnagyobb rendben volt megint, csak azért üvöltöztek, mert utána jobban ízlett a sör, máskor meg azon civakodtak, melyik a legjobb sör Csehországban, az egyik szerint a protivíni, a másik a vodňanira esküdött, a harmadik a pilsenire, a negyedik a nymburkira meg a krušoviceire, és már megint üvöltöttek, de azért mind szerették egymást, s csak azért kiabáltak, hogy történjen valami, hogy valamivel elüssék az estét… És az állomásfőnök úr, amikor elébe tettem a sört, felém hajolt, és suttogva mondta, hogy látták az állatorvos urat az Édenben, a kisasszonyoknál, és hogy Jaruškával ment szobára, az iskolaigazgató úr ezzel szemben azt suttogta, hogy az állatorvos úr ott volt ugyan, ám nem csütörtökön, hanem már szerdán, és hogy Vlastával és nem Jaruškával ment föl, és ekképpen beszélgettek egész este, csakis az Éden kisasszonyairól, hogy ki volt ott és ki nem, és amikor én mindezt hallottam, ezeket a beszédeket, hát mindegy volt nekem, hogy a város határában nyárfa volt-e és palló, vagy hogy palló ugyan volt, de nyárfa nem, vagy, mi több, csak a nyárfa állt azon a helyen, és az is, hogy a brániki sör jobb-e vagy a protivíni, nem akartam én egyebet látni és hallani, csakis azt, hogy milyen is ott az Édenben. Megszámoltam a pénzemet, és úgy árultam tovább a virslit, hogy félre tudjak tenni annyit, hogy elmerészkedhessek az Édenbe, sőt már el is tudtam sírni magam a pályaudvaron, és merthogy olyan picike, tökéletes pikolófiú voltam, hát mindenki csak legyintett és otthagyta a pénzét, mert azt hitték, árva gyerek vagyok. És így érlelődött bennem a terv, hogy egyszer majd tizenegy után, a lábmosást követően, kimászok a kis szoba ablakán és elnézek abba az Édenbe. Vadul kezdődött az a nap az Arany Prága vendéglőben. Délelőtt egy jól öltözött cigány társaság jött be, pénz is volt náluk elég, üstfoltozók lehettek, és ahogy ott ültek az asztalok mellett, hát mindenből a legjobbat kérték, és mindannyiszor, mikor valami újabbat rendeltek, mutatták a pénzüket, a zeneiskola igazgatója az ablaknál ült, és mert a cigányok üvöltöztek, áttelepedett az étterem közepébe és tovább olvasott egy könyvet, szörnyen érdekes könyv lehetett az, mert ahogy az igazgató úr fölállt, hogy három asztallal odébb üljön, hát föl sem emelte a tekintetét abból a könyvből, akkor is olvasott, amikor leült, a kezével tapogatta ki a szék támláját, és csak olvasott tovább, én meg a törzsvendégek poharait tisztogattam, a fény felé fordítottam őket, még csak délelőtt volt, egy-két leves, néha egy-egy pörkölt, kevés vendég, de ilyenkor az összes pincérnek állandóan csinálnia kellett valamit, még ha nem is volt semmi dolguk, mint ahogy én is oly nagy gonddal pucolgattam azokat a poharakat, a főúr is álltában igazgatta a tálalón a villákat, a pincér meg újra nekilátott az evőeszköz elrendezésének… és ekkor, ahogy átnéztem az Arany Prága-emblémás poháron, látom, hogy az ablak alatt haragos cigányok futnak az utcán, és aztán berontanak a mi Arany Prágánkba, és alighanem már a folyosón kést ránthattak, és utána valami szörnyű dolog történt, odarohantak azokhoz az üstfoltozó cigányokhoz, de azok mintha már várták volna őket, fölpattantak és megragadták az asztalokat, és mindig úgy tartották maguk elé a lapjukat, hogy a késes cigányok hozzájuk ne férjenek, de mégis, ketten már a földön feküdtek, a hátukból kiállt a kés, és a késelők csak szúrtak és döftek, az üstfoltozók kezébe is belevágtak, merő vér volt majd minden asztal, de az igazgató úr csak tovább olvasta azt a könyvet, mosolygott magában, és a cigány fergeteg nemhogy körülötte vonult volna el, de rajta keresztül, összevérezték a fejét meg a könyvét, én viszont az asztal alá bújtam és négykézláb másztam ki a konyhába, a cigányok sikoltoztak, villogtak a kések, a villanások mint holmi arany legyek röpködtek az Arany Prágában, és a cigányok fizetés nélkül kihátráltak az étteremből, minden asztal véres volt, ketten a földön feküdtek, az egyik asztalon két levágott ujj, egy lenyisszantott fül és egy darab hús hevert, a doktor úr, mikor kijött megnézni a két leszúrtat meg a cafatokat, megállapította, hogy a hús egy darabka a vállizomból, és ekkor is csak az igazgató úr volt az, aki tenyerébe támasztott állal, az asztalára könyökölve olvasott tovább, az összes többi asztal a kijáratot torlaszolta el, ezek az asztalok barikádozták el az ajtót, fedezték az üstfoltozók menekülését, és a főnök úrnak nem volt más választása, fölvette fehér, méhecskemintás mellényét, kiállt az étterem bejárata elé, és kezét széttárva mondogatta az érkezőknek, hogy sajnálom, odabent rendbontás történt, csak holnap nyitunk. Az összevérezett abroszokat, a rengeteg tenyér- és ujjnyomot az én gondjaimra bízták, ki kellett vinnem mindent az udvarra, és be kellett fűtenem a mosoda nagyüstje alatt, és a büféslánynak meg a mindenesnek ki kellett mosnia meg főznie ezt az egészet, és nekem kellett volna kiteregetnem az abroszokat, de nem értem el a szárítókötelet, úgyhogy ez is a mindeneslányra maradt, én adogattam neki a nedves, kifacsart abroszokat, és éppen a melléig értem, és ő csak kacagott, és arra volt jó neki az egész, hogy nevetségessé tegyen, az arcomnak nyomta a mellét, úgy tett, mintha véletlenül, felváltva hol az egyik, hol a másik mellét nyomta nekem, rá a szememre, elsötétült előttem a világ, és minden illatos volt, mikor aztán abroszért hajolt le a kosárhoz, én láttam be mélyen a két ringó keble közé, és ahogy fölállt, függésből előremeredésbe ömlöttek át mellei, és az a két nő, a büféslány meg a mindenes csak nevetett, és így beszéltek hozzám: mondd csak, fiacskám, hány éves vagy, elmúltál már tizennégy? És mikor? És aztán bealkonyult és fújt a szél, és olyanok voltak azok az abroszok kinn az udvaron, mint holmi spanyolfalak, mint mikor az étteremben esküvő vagy más zártkörű rendezvény volt, akkor állítottunk fel ilyent, és én már mindent elkészítettem a placcon és minden újra ragyogott a tisztaságtól, mindenütt szegfű, mindig tele kosárral hozták a virágot, mikor minek volt éppen a szezonja, és mentem lefeküdni, de mikor aztán csendesség lett mindenütt, és az udvaron csattogtak az abroszok, mintha beszélgetnének, tele volt az udvar ezzel a muszlinbeszéddel, kinyitottam az ablakot, kimásztam, és az abroszok között, az ablakok előtt haladva a kapuig jutottam, átvetettem magam rajta és lopakodva mentem a kis utcán egyik lámpától a másikig. A sötétben mindig kivártam, míg az éjszakai járókelők elhaladnak mellettem, míg végre meg nem pillantottam az Éden zölden világító feliratát, és álltam egy kicsit, vártam, az épület mélyéből egy orkesztrion csörömpölése szűrődött ki, és összeszedve minden bátorságomat bementem, és a folyosón volt egy kis ablak, és én csak álltam, és olyan magasan volt az a kis ablak, hogy lábujjhegyre kellett állnom, és ott ült az Éden tulajdonosnője és megkérdezte: Mi kéne, kis legény? és mondtam, hogy mulatni szeretnék, s ő ajtót nyitott, és mikor beléptem, egy fiatal, fekete hajú kisasszony ült ott és ki volt bontva a haja és dohányzott, és megkérdezte, ugyan mit kívánok? És én azt feleltem, hogy szeretnék vacsorázni, ő meg, hogy itt tálalják-e a vacsorát vagy pedig a lokálban, és én elpirultam és azt mondtam, nem, én chambre separéban szeretnék vacsorázni, ő meg rám meredt, hosszan füttyentett, és megkérdezte, pedig már tudta a választ – és kivel? És én rá mutattam és mondtam: magával, és ő fejcsóválva nyújtotta felém a kezét, s így, kézen fogva végigvezetett egy homályos, tompított vörös fénnyel megvilágított folyosón, és kinyitott egy ajtót, a szobában heverő, asztal meg két plüsshuzatú szék állt, és a fény valahonnan a függöny, a karnis mögül szűrődött ki, végigszaladt a plafonon, majd úgy omlott alá, mint a szomorúfűz ágai, és leültem, és mikor kitapintottam zsebemben a pénzt, visszatért az erőm és megkérdeztem: velem vacsorázik? És inni mit szeretne? és ő mondta, hogy pezsgőt, én meg bólintottam, és a lány tapsolt egyet, jött a pincér, hozott egy üveget és kinyitotta, aztán hátravitte a hálófülkébe, poharakat hozott és töltött, én meg ittam a pezsgőt, a buborékok az orromba szálltak és prüszköltem, a kisasszony meg, amint bemutatkozott, egyik poharat a másik után itta, aztán megéhezett, és én azt mondtam, hogy igen, mindenből a legjobbat hozzák, és ő kijelentette, hogy az osztrigát szereti, hogy itt mindig friss az osztriga, így hát osztrigát ettünk és újabb üveg pezsgőt bontottunk, aztán még egyet, és a kisasszony nekiállt simogatni a hajamat és megkérdezte, hová valósi vagyok, és én elmondtam, hogy olyan kis faluból jöttem, hogy szenet is csak tavaly láttam először, és ő nevetett ezen és azt mondta, helyezzem kényelembe magam, és melegem volt és levettem a zakóm, ő meg, hogy melege van, s hogy levehetné-e a ruháját ő is, és én segítettem neki, szépen elrendeztem a széken, amit levetett, aztán a kisasszony kigombolta a sliccemet, és ekkor már tudtam, hogy ami az Édenben vár rám, az nem jó, nem kellemes, nem gyönyörteli, hanem egyenesen édeni, a kisasszony két tenyere közé fogta a fejemet és a mellei közé szorította, és illatos volt a melle, lehunytam a szemem, mintha elálmosodtam volna, olyan fenséges volt az az illat és azok a formák, és a finom, puha bőr, és ő egyre lejjebb és lejjebb tolta a fejem és én magamba szívtam hasának illatát és ő zihált, és olyan bűnösen gyönyörű volt ez az egész, hogy már nem is kívántam többet, csak ezt, csakis erre fogok spórolni minden héten a forró virsliből, nyolcszáz koronát, vagy ezret is, mert immár van szép, fennkölt célom, ahogy apám szokta volt mondani, hogy legyen mindig előttem valami cél és meg leszek mentve, mert lesz miért élnem. De még csak valahol a félúton tartottunk, Jaruška szép csendben lehúzta a nadrágomat majd az alsónadrágomat is, és a lágyékomat csókolgatta, és én belereszkettem a gondolatba, hogy mi is történik itt velem, az Édenben, vacogott a fogam és összegömbölyödtem, és azt mondtam,Jaruška, mit csinál?És Jaruška feleszmélt, de ahogy rám nézett, nem hagyta annyiban, a szájába vett, én meg toltam el, de ő, mintha az eszét vesztette volna, a szájában tartott és egyre gyorsabb és gyorsabb mozdulatokkal mozgatta a fejét, és aztán már nem toltam el magamtól és nem védekeztem, hanem elnyúltam és fogtam a lány két kis fülecskéjét és éreztem, hogyan folyok el, hogy mennyire más ez így, mint mikor magam csinálom, hogy az utolsó cseppig mindent kiszív belőlem ez a hosszú hajú, lehunyt szemű kisasszony, hogy kiissza belőlem, amit eddig undorral fröcsköltem a pincében a szénre vagy az ágyban a zsebkendőmbe… és mikor fölemelkedett, hangjában mélységes fáradtsággal így szólt: és most szerelemből… de én olyan ellágyult és hervadt voltam, hogy ellenálltam és azt mondtam, de hát én éhes vagyok, maga nem? És mert szomjas voltam, fogtam Jaruška poharát, hiába igyekezett, már nem tudta megakadályozni, hogy bele ne igyak, és csalódottan tettem le a poharat, mert nem pezsgő volt benne, hanem sárga limonádé, Jaruška az első pillanattól fogva limonádét ivott, amit én pezsgőként fizettem, és én ezt csak most tudtam meg, elnevettem magam és rendeltem még egy üveggel, és mikor a főúr behozta, magam nyitottam ki és én is töltöttem, és aztán megint ettünk és a lokál mélyéből az orkesztrión csörömpölése hallatszott, és mikor kiittuk ezt az üveget is s én egyre spiccesebb lettem, letérdeltem, és a kisasszony ölébe fúrtam a fejem és csókolgattam, játszott a nyelvem azokkal a gyönyörű szőrökkel és pihékkel, de mert könnyű voltam, Jaruška a hónom alá nyúlt és magára húzott, szétrakta a lábát és én, mint kés a vajba, úgy hatoltam először nőbe, amit úgy vártam, az végre megtörtént, és Jaruška magához szorított és a fülembe súgta, hogy tartsam vissza, hogy minél tovább, de én csak kettőt mozdultam, harmadszorra már fröcsköltem bele a meleg húsba, és ő hídba emelkedett, úgy feküdt, hogy csak a haja meg a talpa érte a kanapét, és én testének hídján hevertem az utolsó pillanatig, míg puha nem lettem, ott pihentem a szétvetett két lába között, míg ki nem kászálódtam onnan s mellé nem feküdtem. És ő zihált és elterült és vaktában utánam nyúlt, és a hasamat simogatta, simogatta az egész testemet… Aztán eljött a fölöltözés, a búcsúzás és a fizetés ideje, és a főúr számolt, csak számolt, majd átnyújtotta a számlát hétszázhúsz koronáról, és én búcsúztam, de még fogtam két százast és odaadtam Jaruškának, és mikor kimentem az Édenből az utcára, nekitámaszkodtam az első falnak, és ott álltam elálmodozva a sötétben, és most már tudtam, hogy mi is történik ezekben a csodálatos kisasszonyos házakban, de rögtön arra gondoltam, na, most már túl vagy a tanonckodáson, holnap újra eljössz ide és igazi úr leszel megint, mert mindnyájukat lenyűgöztem, úgy jöttem, mint egy pikolófiú, aki virslit árul az állomáson, és úgy távoztam, hogy több voltam, mint bármelyik úr az Arany Prága törzsasztalánál, ahová csak előkelő urak ülhettek, csak a városi notabilitás…

És már másnap egész más szemmel néztem a világot, a pénzt, ami nemcsak az Édenbe nyitott nekem kaput, de az irántam való tisztelethez is, csak később jutott eszembe, hogy a tulajdonosnő a portán, mikor látta, hogy csak úgy odadobok két százast, hát a kezem után kapott és meg akarta csókolni, azt hittem, hogy a pontos időt akarja megnézni az akkor még meg nem vásárolt karórámon, csakhogy ez a kézcsók nem nekem, az Arany Prága kis pikolófiújának szólt, hanem annak a két százkoronásnak, és egyáltalán, az én pénzemnek, mert volt még ezer koronám a matracba rejtve, a pénznek tehát, amiből nekem korántsemjutott számlálatlanul, hanem annyi, amennyit aznap meg tudtam keresni a pályaudvaron a forró virslivel. És délelőtt elküldtek egy kosárral friss virágért, s ahogy visszafelé megyek, hát látom, hogy egy nyugdíjas négykézláb mászik az elgurult garasa után, tulajdonképpen útközben jutott az eszembe, hogy a kertész, meg a hentes, meg a gőz-tejüzem tulajdonosa is törzsvendégek minálunk, hogy nálunk találkoznak mindazok, akik a pékárut, a húst szállítják nekünk, hányszor mondta a főnök, amikor mustrát tartott a jégszekrény felett, azonnal eriggy a henteshez és mondd meg neki, hogy egykettőre vitesse el ezt a gebe borjút, és még aznap estére el is tűnt az a hús, és a hentesmester úgy ült nálunk, mintha mi sem történt volna, de az a nyugdíjas biztosan rövidlátó volt, és ahogy tenyerével a porban tapogatózott, mondom neki, mit keres, bácsika, mit? Azt mondta, elveszített húsz fillért, és én vártam, míg több ember is odaért, és fogtam egy marék aprót, földobtam a levegőbe, és gyorsan megragadtam a kosár fülét és arcomat a szegfűbe temetve mentem tovább, s mikor az utca sarkánál visszanéztem, láttam, miként csúszik-mászik több járókelő is a földön, mindegyik azt hitte, az ő zsebéből esett ki az az apró, egymást ócsárolták, hogy adja már vissza a másik azt a pénzt, és így, térden állva veszekedtek és prüszköltek és egymás szemébe karmoltak, mint holmi csizmás kandúrok, és én elnevettem magamat és tudtam rögvest, mi hajtja az embereket, hogy miben hisznek, és mire képesek egypár garasért. És amikor visszaértem a virággal és láttam, hogy az étterem előtt sok ember áll, fölszaladtam a vendégszobába, kihajoltam az ablakon, és egy tele marék aprópénzt dobtam le, de nem ám közvetlenül melléjük, hanem pár méterrel arrébb. És visszasiettem az étterembe, rendezgetni kezdtem a szegfűket, minden vázába két szál aszparágusz, két szál szegfű, közben pedig az ablakon át elnéztem, hogyan másznak négykézláb az emberek a pénz után, az én garasaim után, közben meg veszekednek, hogy egyikük előbb látta meg azt a hatost, mint az, aki fölvette a földről… És azon az éjszakán és a következő éjjeleken álmodoztam, ábrándoztam, de nappal is, mikor épp nem volt semmi dolgom, s úgy kellett tennem, mintha csinálnék valamit, mikor a poharakat pucoltam és szembefordítottam őket a fénnyel és az üvegen keresztül, a túloldalon, a darabokra töredező teret láttam a pestisoszloppal, az eget és a felhőket, nappal is arról álmodtam, hogy városkák, városok és falvak felett repülök, hogy van egy feneketlen zsebem, és hogy belemarkolok apróért és ledobom a kövezetre, mindig jól szétszórom, mintha búzát vetnék, de mindig a járókelők vagy ácsorgók háta mögé, tele marokkal az aprót, s látom, hogy szinte senki sem tud ellenállni, hogy kapkodják a hatosokat, hogy öklelik egymást a fejükkel, és veszekednek, de én már repülök is tovább, és jó érzés tölti el lelkemet, még álmomban is boldog-nagyokat nyeltem, mikor jó mélyen belenyúltam abba az aprópénzzel teli zsebbe és újabb és újabb embercsoportok közé szórtam szanaszét a sok garast, és csilingeltek az érmék a kövezeten és szertegurultak, és én olyan ügyes voltam, hogy méhecske alakjában berepültem a vasúti kocsikba meg a villamosokba is, és egyszerre csak ott csörgött egy marék nikkelpénz a padlón, és láttam, hogyan hajol le, hogy lökdösődik az összes utas, csak hogy az aprópénzt fölvegye, s hogy mindenki úgy tesz és azt hiszi, az ő zsebéből gurultak ki a garasok… Erőt adott nekem ez az álmodozás, s mert kicsi voltam, s ezért magas kaucsukgallért kellett hordanom, de a nyakam rövidke volt, és a gallér nemcsak a nyakamat, de az államat is vágta, ezért aztán – hogy ne fájjon – állandóan emelt fővel kellett járnom, megtanultam így nézni is, és mert nem bírtam fájdalom nélkül lehajtani a fejem, egész felsőtestemmel előrehajoltam, a szemem minduntalan lecsukódott, és úgy néztem a világot, mintha csak lenézném, kinevetném, semmibe venném, úgyhogy még a vendégek is beképzeltnek gondoltak, és így tanultam meg állni és járni is, a talpam mindig sütött, mint a forró vasaló, csodálkoztam, hogyhogy nem fogtam még tüzet, hogyhogy nem égett még el a cipőm, úgy sütött a talpam, néha már annyira kétségbeestem, hogy hideg szódát loccsantottam a surranómba, különösen kinn a pályaudvaron, de ez csak kis ideig segített, alig bírtam megállni, hogy le ne vegyem a cipőmet és ki ne rohanjak azonmód, frakkban a patakhoz, hogy lábam a vízbe mártsam, így hát újra meg újra szódát öntöttem a lábbelibe, néha egy darabka fagylaltot is, és már értettem, miért hordanak a főurak, de a pikolók is a placcon agyonhasznált, agyontaposott cipőt, olyant, amilyet már csak a szemétdombon találni, mert csak ilyen cipőben lehet elviselni az egész napi ácsorgást és lótás-futást, és egyáltalán, mindenkit, a szobaasszonyokat meg a pénztárosnőket is gyötörte a lábfájás, mikor aztán este lehúztam a cipőmet, térdig poros volt a lábam, mintha nem is parkettán meg szőnyegen, de szénporban jártam volna egész nap, ez volt az én frakkos életem másik oldala, a világ összes főurának, pincérének, pikolófiújának a visszája, fehér, kikeményített ing, vakítóan fehér kaucsukgallér, és a lassan elfeketülő láb, mint akit valami szörnyű betegség támadt meg, mint aki a lábától fölfelé kezd elhalni… de! Minden héten összegyűjtöttem egy újabb kisasszonyra valót, mindig másra és másra. Életem második kisasszonya szőke volt. Mikor beléptem és megkérdezték, mit parancsolok, mondtam, hogy vacsorázni szeretnék, és rögtön mondtam azt is, hogy chambreseparéban, és mikor azt kérdezték, kivel, arra a szőkére mutattam, és újra szerelmes lettem, most már őbelé, és minden még csodálatosabb volt, mint először, még ha az az első felejthetetlen maradt is. És ekképpen próbáltam folyvást a pénz erejét, rendeltem a pezsgőt, de mindig megkóstoltam, mert a kisasszonynak is valódi pezsgőt kellett innia velem, nem tűrtem immár, hogy nekem pezsgőt töltsenek, a kisasszonynak pedig limonádét. És mikor aztán meztelenül feküdtem és a plafont bámultam, és a szőkeség is ott feküdt mellettem és ő is a plafont nézte, egyszerre csak fölálltam és kivettem a vázából néhány szál bazsarózsát, letéptem a szirmukat és koszorú alakban feldíszítettem velük a kisasszony hasát, olyan szép látvány volt, hogy csak ámultam, és a kisasszonyka megemelkedett és ő is a hasát bámulta, de néhány szirom lehullott, és én gyöngéden visszanyomtam őt, maradjon csak fekve, és leakasztottam a szögről a tükröt és úgy állítottam elé, hogy lássa, milyen szépséges a hasa a bazsarózsaszirmok koszorújában, mondom neki, de szép is lesz, valahányszor meglátogatlak, virággal koszorúzom meg a haskódat, ő meg erre azt felelte, ez még sosem esett meg vele, hogy ekképpen hódoljanak szépsége előtt, és azt mondta, hogy ezektől a virágoktól teljesen belém szerelmesedett, erre én meg, hogy az lesz csak az igazi, ha karácsonykor fenyőgallyakat hozok és ezekkel a gallyacskákkal díszítem fel majd a hasát, de ő, hogy még gyönyörűségesebb lesz, ha fagyönggyel díszítem föl, de a legeslegjobb az volna, s ezt el is intézi, ha tükör lenne a plafonon, a kanapé fölött, hogy lássuk magunkat az ágyon fekve, de főleg azt, hogy milyen szép is ő meztelenül, bundácskája körül a kis koszorúval, és ez a koszorú évszakonként változni fog, aszerint, hogy az adott hónapnak melyik a legjellegzetesebb virága, milyen szép is lesz majd, ha papvirággal és mezei szegfűvel és margarétával és krizantémmal és színes falevelekkel díszítem fel… fölálltam és átöleltem a vállát, és hatalmas voltam, amikor búcsúztam, kétszáz koronát adtam a lánynak, de ő nem fogadta el, így hát az asztalon hagytam, és elmenőben úgy éreztem, hogy száznyolcvan centi magas vagyok, a háziasszonynak is beadtam a kisablakon egy százast, amikor lehajolt, hogy a pápaszeme mögül szemügyre vegyen… és kiléptem az éjszakába és a sötét utcák fölött csillagos volt az ég, de az én szemem előtt csak a kisasszonyka máj virággal, tőzikével, hóvirággal, kankalinnal díszített hasa lebegett, minél tovább mentem, annál jobban meg voltam döbbenve, honnan támadt bennem ez az ötlet, hogy úgy cicomázzam fel a szirmokkal a szép női hasat, középen a pihés dombocskával, mint salátával a sonkástálat, és ahány virágot csak ismertem, annyival folytattam a mezítelen szőke lány öltöztetését, pimpóval, nőszirommal és tulipánnak szirmával, és eltökéltem, hogy az egészet még egyszer jól átgondolom, mert így egész évre meglesz a mulatságom, mert pénzért nemcsak a szép lány, hanem a költészet is megvásárolható. Másnap reggel, ahogy ott álltunk a szőnyegen, és a főnök föl-alá járkálva nézte, tiszta-e az ingünk, s hogy megvan-e minden gombunk, mikor azt mondta, jó napot, hölgyeim és uraim, elnéztem a két lányt, a büfést meg a mindenest, olyan áthatóan bámultam fehér köténykéjüket, hogy a mindenes megcibálta a fülemet, és rá kellett jönnöm, hogy egyikük sem hagyná körüldíszíteni a hasát, a szőrdombocskáját, sem margitvirággal, sem bazsarózsával, nemhogy holmi szarvascomb módjára fenyőgallyacskákkal vagy fagyönggyel… így aztán tisztítottam a poharakat a nagy ablakok fényébe fordulva, az üvegen túl, az utcán, félbevágott emberek jártak-keltek, és én sorra vettem a nyári virágokat, egymás után szedtem ki őket a kosárból, és szirmokkal, virágokkal cicomáztam az Éden szép szőkéjének a hasát, hanyatt feküdt, a lábát is széttárta, és én a combját is feldíszítettem, és ha a virágdísz lecsúszott, gumiarábikummal ragasztottam vissza vagy finoman odaszögeztem, odarajzszögeztem, és így pucoltam példásan a poharakat, senkinek sem fűlt ehhez a foga, én meg kiöblítettem a poharat a vízben, a szememhez emeltem és néztem, tiszta-e, de a pohár ürügyén arra gondoltam, mi mindent fogok majd csinálni az Édenben, és így jutottam el a késői kerti, mezei és erdei virágokig, és elszomorodtam, hogy mihez kezdek télen. De aztán boldogan elnevettem magam, hisz télen még szebb virágok vannak, veszek majd cikláment, magnóliát, elmegyek Prágába orchideáért is, vagy akár végleg Prágába költözöm, ott is akad munka az éttermekben, és ott egész télen van virág… aztán lassan közeledett a dél, és én szalvétát, tányért hordtam az asztalokra, és sört meg málna- és citromszörpöt, és mikor delet harangoztak, és legnagyobb volt a sürgés-forgás, hát nyílik az ajtó, és az Éden szép szőkéje lépett be rajta, megfordult, hogy becsukja maga mögött, majd leült és kinyitotta a retiküljét, egy borítékot vett elő belőle, körülnézett, én meg leguggoltam, a cipőmet kezdtem gyorsan fűzögetni, a térdemen éreztem, hogyan ver a szívem, és jött a főúr és azt mondta, egy-kettő, eredj a placcra, de én csak bólogattam, és a térdem mintha elvándorolt volna, mintha helyet cserélt volna a szívemmel, annyira remegett, de aztán megembereltem magam és fölegyenesedtem, amennyire csak bírtam, felszegtem a fejem, karomon átvetettem a szalvétát és megkérdeztem a kisasszonytól, mit parancsol, ő meg, hogy engem akar látni meg egy pohár málnaszörpöt, és én láttam, hogy az a bazsarózsamintás nyári ruha van rajta, hogy bazsarózsaágy ások veszik körül, kigyúlt az arcom és én is olyan piros lettem, mint a bazsarózsa, erre aztán nem számítottam, kit érdekelt a pénzem, kit érdekeltek az ezreseim, amit most láttam, azt csakis és kizárólag ingyen lehet kapni, mentem hát a málnaszörpökkel megrakott tálcáért, és mikor odaértem a lányhoz, a borítékból, amit az asztalra tett, az én két százasom csúszott ki, ő meg úgy nézett rám, hogy velem együtt az összes pohár megremegett, és az első lecsúszott a tálcán, szép lassan eldőlt és a szörp a szőke lány ölébe ömlött, és már ott is termett a főúr, aztán a főnök is odasietett, és mentegetőztek, és a főnök elkapta a fülem és jól megcsavarta, s ezt nem kellett volna tennie, mert a szőkeség tele torokból felkiáltott: Mit merészel? A főnök meg: Leöntötte és tönkretette a ruháját, nekem kell majd megfizetnem… Mire ő: Mi köze hozzá, én nem akarok magától semmit, miért szégyeníti meg ezt az embert? Erre a főnök negédesen: Leöntötte a ruháját… Mindenki abbahagyta az evést, a kisasszony meg így felelt: Semmi köze hozzá, megtiltom, érti, és most nézzen ide. És felkapott egy szörpöt és fölülről szép lassan a fejére, a hajára csorgatta, s utána a következőt, és merő málnaszörp meg szódabuborék lett, és végül az utolsó málnát a dekoltázsába öntötte… és így szólt: Fizetek… és kiment, s utána a málnaillatfelhő, és csak ment a bazsarózsás selyemruhájában, most már méhek döngték körül, és a főnök felemelte az asztalról a borítékot és azt mondta: Eredj utána, ezt itt felejtette… és én kirohantam, ő meg ott állt a téren, s mint a vásári törökmézes bódét, úgy zümmögték körül a darazsak és méhek, de a kisasszony nem hessegette el őket, így aztán nyaldosták róla a cukros szirupot, ami úgy tapadt rá, mintha még egy bőre volna, egy vékony réteg, mint a bútoron a politúr vagy a lakk, és én csak néztem a ruháját és odanyújtottam neki a két százast, de ő visszaadta és azt mondta, hogy a pénzt előző este nála felejtettem. És hozzátette, hogy estére vár az Édenben, hogy vett egy gyönyörű csokor pipacsot… és én láttam, hogyan szárad bele a napon a málnaszörp a hajába, hogyan merevednek és keményednek a hajszálai, mint a megszáradtlakkozóecset, mikor az ember elfelejti hígítóba mártani, mint a kiömlött gumiarábikum, mint a sellak, és láttam, hogy attól a málnától a testéhez ragadt a ruha, hogy úgy kell majd letépnie magáról, mint egy régi plakátot, mint a régi tapétát a falról… de még ez sem volt minden, engem az döbbentett meg a legjobban, hogy így beszélt velem, hogy egyáltalán nem félt tőlem, hogy többet tudott rólam, mint bárki az étteremben, hogy minden bizonnyal annál is többet, mint amennyit én tudtam magamról… Aztán aznap este a főnök azt mondta, hogy a földszinti szobámmal akarja bővíteni a mosodát, és hogy vigyem fel a holmimat az emeletre. Mondom, talán majd holnap, nem? De a főnök úr csak nézett rám, és én tudtam, hogy tudja, tehát most kell fölköltöznöm, és újfent figyelmeztetett, hogy tizenegykor ágyban a helyem, hogy ő felel értem, mind a szüleim, mind a társadalom előtt, és hogy ahhoz, hogy az ilyen pikolófiú egész nap bírja a munkát, ahhoz egész éjszaka aludnia kell…

Éttermünk vendégei közül az ügynökök álltak legközelebb a szívemhez. Nem mind, mert akadt az ügynökök között olyan is, aki hitvány áruval üzletelt, vagy olyannal, ami eladhatatlan volt, egyszóval meleg vizet áruló vigéc. A legjobban egy kövér ügynököt szerettem. Amikor először tért be hozzánk, úgy rohantam a főnökért, hogy az rémülten kérdezte: mi van? De én lihegve jelentettem, hogy főnök úr, valami nagy potentát van itt. Így aztán a főnök ment, hogy megnézze, és tényleg, ilyen kövér ember nálunk még nem járt, a főnök úr megdicsért, és ő maga választott a vendégnek szobát, és eztán mindig abban a szobában szállt meg ez az ügynök, különleges ágya volt, a háziszolga négy tuskóval és két deszkával támasztotta alá. Szépen mutatkozott be nekünk ez az ügynök, mert volt vele egy segédféle is, aki valami nehezet cipelt a hátán, úgy nézett ki a segéd, akár egy hordár, s mint egy nehéz írógépet, úgy vonszolta azt a hevederekre kötözött micsodát. És estefelé, mikor ez az ügynök leült vacsorázni, mindig úgy vacsorált, hogy fogta az étlapot, csak nézte, mintha képtelen volna választani, ám azután így szólt: na, akkor ezen a szalontüdőn kívül hozzák az összes főételt, szép sorjában, amint az egyiknek a végénél tartok, jöhet a következő, míg azt nem mondom, elég. Mindig tíz ebédet evett meg, amíg jóllakott, utána elábrándozott, s azt mondta, jól jönne valami harapnivaló, és első alkalommal tíz deka téliszalámit kért. Amikor a főnök úr kivitte neki a szalámit, fogott az ügynök egy tele marék aprót, kinyitotta az ajtót, és kihajította a pénzt az utcára, aztán, néhány szelet szalámi után, mintha megint dühbe gurult volna, újabb adag aprót markolt fel és megint kihajította, és szinte mérgesen ült vissza a helyére, és a törzsvendégek összenéztek, aztán a főnök úrra pillantottak, és neki nem volt más választása, odament, meghajolt és megkérdezte, ugyan miért szórja szét az aprót, már ne vegye rossz néven, uram. És az ügynök azt mondta, hogy miért ne dobná az utcára a garasokat, mikor a cégtulajdonos naponta és ugyanígy tízkoronásokat dobál ki… és a főnök visszament a törzsvendégekhez és elmondott nekik mindent, de azok csak még nyugtalanabbak lettek, így hát a főnök elszánta magát és újra visszament a kövér asztalához, és mondja neki, ne vegye rossz néven, uram, de mégiscsak az én vagy ónomról van szó, ön úgy szórja a garasait, ahogy akarja, de mi köze ehhez az én tízkoronásaimnak… És a kövér felállt és azt mondta, ha megengedi, elmagyarázom, de bemehetek a konyhába? És a főnök meghajolt és a vendéget a konyhaajtó felé tessékelte, és ahogy beléptek, hallottam, amint a kövér bemutatkozik, a van Berkel cég képviselője vagyok, kérem, szeljen le nekem tíz deka téliszalámit. És a főnökné asszony szeletelt, mért és a szalámit egy tányérra rakta, és mindnyájan megrémültünk, hogy itt most ellenőrzés folyik, de az ügynök tapsolt egyet, a sarokban fölállt az a segéd és fogta azt a kis takaróval borított tárgyat, amely most úgy nézett ki, mintha rokka volna, és a segéd bejött a konyhába és letette azt a cuccot az asztalra, az ügynök lerántotta róla a takarót és egy szép, piros gép állt ott, egy csillogó körfűrész, ami tengelyen forgott, a tengely végén fogantyús hajtókar, aztán volt a gépen még egy forgatható gomb is… és a dagadt ember boldogságtól eltelve mosolygott arra a gépre és ekképpen szólott; hát kérem, a világ legnagyobb cége, ugyebár, a katolikus egyház, az olyasmivel kereskedik, amit még soha senki nem látott, amit még soha senki meg nem fogott, amivel, mióta világ a világ, senki sem találkozott, és ez, kérem, az, amit Istennek neveznek, a második cég az International, maguk már ezt is ismerik, olyan masina ez, kérem, ami elterjedt szerte a világon, az úgynevezett pénztárgép, ugyebár, amit ha helyesen nyomkodnak napközben, ha nem ütik mellé a gombokat, hát estére számolás helyett megcsinálja maguknak a napi mérleget, és a harmadik az a cég, amit én képviselek. A van Berkel olyan mérlegeket gyárt, melyeken szerte a világon mérnek, melyek egyaránt pontosak az Északi-sarkon és az Egyenlítőn, és gyártunk mindenfajta hús- ésszalámiszelő gépet is, és ennek a gépnek itt a következőben rejlik a varázsa, kérem… mondta a kövér, s miután engedelmet kért, lehúzta egy darabon a szalámi héját, a lehúzott bőrt a mérlegre dobta, és egyik kezével a kurblit kezdte hajtani, a másikkal meg a szalámirudat nyomta neki a forgó késnek, és a kés túloldalán egymásra feküdtek a szalámiszeletek, úgy nőtt a kupac, mintha már az egész rudat fölszeletelte volna, holott a rúdból alig hiányzott… és az ügynök abbahagyta a kurblizást és megkérdezte, mit gondolnak, mennyit nyom, amit eddig felszeleteltem? És a főnök tizenöt dekát mondott, a főúr tizenegyet, na és te, öcskös? kérdezett engem. És én nyolc dekát mondtam, és a főnök fülön csípett, jól megcsavarta és mentegetőzött az ügynök előtt, hogy anyám még csecsszopó koromban fejjel a kőpadlóra ejtett, de az ügynök megsimogatta a fejem, kedvesen rám mosolygott és azt mondta, ez a fiú találta el a legjobban, és a mérleg serpenyőjébe dobta a felszeletelt szalámit, és a mutató hét dekáig billent ki… mi pedig összenéztünk és körbeálltuk azt a csodagépet, s mindannyiunk számára világos volt, hogy ez a kis masina pénzt hoz a házhoz, és mikor hátrébb léptünk, fogott az ügynök egy marék aprót és a szenesládába dobta, és tapsolt egyet, és a segédje behozott egy másik csomagot, a papír alatt olyan volt, mint egy üvegbura, olyan, amilyen nagyanyámnál borult Szűz Mária fölé, és mikor levette róla a csomagolópapírt, egy mérleg állt előttünk, olyan, mint egy patikamérleg, a mutatója egészen vékony volt és csak egy kilóig mutatott, és az ügynök azt mondta, kérem, ez a mérleg olyan pontos, hogy ha rálehelek, megmutatja a leheletem súlyát… és rálehelt, és valóban, a mutató megmozdult, és ekkor a kövér fogta a fölszelt szalámit és a mi mérlegünkről átrakta arra a másikra, és az a másik mérleg azt mutatta, hogy a szalámi pontosan hat és háromnegyed dekagramm… és világos volt, hogy a mi mérlegünk negyed dekát lop ki a főnök zsebéből, és az ügynök kiszámolta az asztalon, az annyi mint… aztán aláhúzta az eredményt és így szólt: ha hetente tíz kiló téliszalámit adnak el, akkor ez a mérleg százszor egynegyed deka szalámit spórol meg önnek, azaz jóformán egy fél rudat… és öklével az asztalra támaszkodott, cipősarkát megemelte, csak a lábujjhegye érintette a földet, és győzedelmesen mosolygott az az ügynök, és a főnök azt mondta, menjen ki mindenki, tárgyalás lesz, azt szeretném, ha az egészet, úgy, ahogy van, itt hagyná, megveszem. Ez itt, kérem, az én mintadarabom, mondta az ügynök és intett a segédnek. Kérem szépen, egy héten át jártuk ezzel az egésszel a krkonošei menedékházakat és turistaszállókat, és minden valamirevaló szállóban eladtam egy szeletelőgépet meg egy mérleget is, én mind a két masinát csak adóspórolónak nevezem, így van ez. És ez az ügynök alighanem szeretett engem, biztosan az ifjúságára emlékeztettem, ahogy meglátott, hát megsimogatott, és olyan meghatottan mosolygott, hogy még a könnye is kicsordult. Néha ásványvizet rendelt a szobájába. Mikor fölmentem hozzá, rendszerint már pizsamában volt, a szőnyegen feküdt és hatalmas pocakja ott hevert mellette, mint valami hordó, és tetszett nekem, hogy nem szégyelli a pocakját, ellenkezőleg, maga előtt tolta, s mint holmi reklámcikkel, kettéhasította vele a szemben haladó világot. Mindig azt mondta, ülj le, fiacskám, és megint rám mosolygott, mindig úgy éreztem, mintha nem is az apám, de anyám simogatna meg. Egyszer elmesélte, tudod, én is úgy kezdtem, ahogyan te, én is egészen kicsike voltam, még a Koreff cégnél, rövidáru, ah, gyermekem, a mai napig emlékszem a főnökömre, mindig azt mondta nekem, egy valamirevaló kereskedőnek három dologra van szüksége: ingatlanra, boltra és raktárra, ha elveszíted a raktárodat, akkor még ott a bolt, ha a raktárt meg a boltot is elveszted, megmarad legalább az ingatlanod, és azt már senki sem veheti el tőled, ám egyszer elszalajtottak, hogy fésűt hozzak, szép csontfésűket, nyolcszáz koronába kerültek azok a fésűk, és én a bicikli csomagtartóján, két hatalmas táskában szállítottam őket, vegyél ebből a bonbonból, vegyél csak, vedd ezt, ez bonbonmeggy, és ahogy tolom a hegynek a biciklit, hány éves is vagy? és én mondtam, hogy tizenöt, és ő vett egy bonbont és csámcsogott, majd folytatta, hát szóval, ahogy tolom fölfelé azokat a fésűket, egyszerre csak megelőz egy parasztlány, ő is biciklin, és a dombtetőn, az erdőben megállt, és mikor odáig toltam a biciklit, rám néz, de olyan közelről, hogy lesütöttem a szememet, ő pedig megsimogatott és így szólt, nem megyünk málnázni? És én fésűstől az árokba fektettem a biciklit, ő meg az enyémre fektette a női biciklijét, és kézen fogott és rögtön az első bokor mögött letepert és kigombolt, és még mielőtt észbe kaphattam volna, már rajtam is volt, teljesen betemetett az a parasztlány, és ő volt az, akivel először voltam együtt, aztán eszembe jutott a biciklim meg azok a fésűk, hát odarohantam, és a lány női kerékpárja az én biciklimen feküdt, akkoriban a női gépeken, a hátsó sárhányón afféle háló volt, színes háló, amilyent a lovak nyakára és fejére is szokás volt húzni, és én kitapogattam a táskában a fésűimet és megkönnyebbültem, és a parasztlány, ahogy odaszaladt és látta, hogy nem bírom kiszabadítani a pedálomat az ő hálójából, azt mondta, ez intő jel, hogy még ne váljunk el, de én féltem, ugyan vegyél még bonbont, ez itt az úgynevezett nugát… és bementünk a biciklikkel az erdőcskébe, és a parasztlány ismét a nadrágomba nyúlt, hát igen, fiatalabb voltam, mint most, és ezúttal én feküdtem őrajta, úgy, miképpen a bicikliket fektettük egymásra a bozótosban, ő a földre, én meg az övére, és úgy szeretkeztünk, ahogyan a biciklik, és nagyon jó volt, és jól jegyezd meg, fiacskám, hogy az élet, ha kicsit is jól jön ki a lépés, annyira, de annyira gyönyörű… ah… de most már menj aludni, reggel nagyon korán talpon kell lenned, igaz, fiacskám? és fogta az ásványvizes üveget és magába döntötte az egész tartalmát, hallottam, hogyan csorog le a víz a gyomrába, mint az esővíz az

esőcsatornán a tartályba, és mikor aztán az oldalára fordult, hallani lehetett, amint a víz a túloldalra zúdul, hogy a szintje kiegyenlítődjék… Nem szerettem az élelmiszerrel, margarinnal és konyhafelszereléssel házalókat, ők magukkal hozták az ennivalójukat és a szobában ettek, sőt némelyik spirituszfőzőt is hordott magánál, és krumplilevest főzött a szobájában, és a krumpli héját az ágy alá dobálta, és ráadásul még azt is elvárta volna, hogy ingyen tisztítsuk ki a cipőjét, és mikor az effélék elutaztak, borravalóként reklámjelvényt adtak, aminek fejében megengedték, hogy az autójukig cipeljem élesztősdobozaikat, mert mindig volt náluk élesztő attól a nagykereskedőtől, akit képviseltek, és ezt az élesztőt útközben, ha tehették, eladták. Volt olyan, aki annyi bőrönddel utazott, mintha magával cipelné az összes árut, amit egy hét alatt el akar adni, de voltak olyanok is, akiknél szinte semmi sem volt. Amikor egy ilyen ügynök tért be hozzánk és nem voltak bőröndjei, érdekelt, vajon mivel kereskedik. És az áruja mindig olyasmi volt, amivel sikerült meglepnie, így például az egyik ügynök csomagolópapírra meg papírzacskókra vett fel rendeléseket, ő a zakója szivarzsebében, a zsebkendője mögött hordta a mintadarabokat, a másiknak meg csak egy-egy jojó és diaboló volt az aktatáskájában, azt hordta magánál, a zsebében csak egy megrendelőlista volt, és így járta a várost és játszott a jojóval meg a diabolóval, aztán bement egy üzletbe és ott is játszott, és a játék- és rövidáru-kereskedő azon nyomban faképnél hagyta a vevőket meg a díszműáru-ügynököt, és mintegy álomban nyújtotta a kezét a jojó és a diaboló után, nagy keletje volt mindig az ilyesminek, míg a közönség el nem telt a játékokkal, és a kereskedő rögvest megkérdezte: Hány tucattal, hány nagytucattal tud nekem szállítani? És az ügynök belement húsz tucatba, aztán engedve a rábeszélésnek, egypár tucattal megtoldotta. Máskor a tömör bársonyos gumilabda jött divatba, és egy másik ügynök a vonatban meg az utcán is gumilabdát dobált, és aztán bement a boltba és ott is dobálta azt a kis labdát, és a kereskedő, mint akit megbűvöltek, úgy ment elébe, és a plafonra nézett, azután le, hogy miként repül a kis laszti a magasba, s hogyan tér vissza a kézbe, és megint föl és le, hány tucattal, hány nagytucattal hagy itt nekem ebből a labdából? Az efféle szezonügynököket nem szerettem, nem szerette őket a főúr sem, ezek voltak az úgynevezett humbugosok, az igazi melegvíz-ügynökök, mi már akkor láttuk, hogy mifélék, amikor beléptek az étterembe, hogy legszívesebben csak teletömnék a bendőjüket, aztán lelécelnének az ablakon át, néhányszor meg is esett az ilyesmi… ám a legkedvesebb ügynök vendégünk a Gumikirály volt, aki a drogériáknak adott el intim gumiárut, s a Primeros céget képviselte, és valahányszor megérkezett, mindig tartogatott valami újdonságot, meglepetést, és a törzsvendégek az asztalukhoz ültették, mert minden alkalommal történt valami, ami egyiküknek kínos, a többiek számára tehát mulatságos volt, mindenféle színű és formájú óvszert osztogatott ez az ügynök, és én, bár csak pikolófiú voltam, elképedtem, és viszolyogtam emiatt a törzsvendégeinktől, akik az utcán valahogy olyan méltóságteljesen viselkedtek, de itt, az asztal mellett, úgy duhajkodtak, akár a macskakölykök, sőt néha olyan trágárok és nevetségesek voltak, mint a majmok, így például, amikor ez a Gumikirály ott volt, mindig egy Primeros-kotont csempésztek valamelyik asztaltársuk ételébe, valahová a knédli alá, s mikor a vendég megfordította a knédlit, üvöltöttek a röhögéstől, mert legkésőbb egy hónap múlva rájuk is sor került, egyáltalán, szerettek kiszúrni egymással, így, mondjuk, Živnostek úr, aki műfogsort javított, minduntalan beleszórt valakinek a sörébe néhány műfogat vagy egy protézisdarabot, ő maga meg majd megfulladt, mikor a saját fogait itta meg, melyeket a szomszédja kávéscsészéjébe dobott, csakhogy a szomszéd kicserélte a csészéket és Živnostek úr kis híján megfulladt, de szerencsére az állatorvos iszonyú erővel hátba verte, és a fogak kiröpültek és az asztal alá pottyantak, és Živnostek úr, aki azt hitte, hogy gyári fogak, rájuk taposott, későn vette észre, hogy azok az ő saját, méretre csináltatott fogai, most pedig már Šloser úr, a fogtechnikus foghatta a hasát, szerette a sürgős javításokat, azokkal lehetett a legjobban keresni, ezért is volt az, hogy az ő szezonja a nyúl- meg a fácánvadászatok idején kezdődött, mert esténként, a pufogtatások után, úgy leitták magukat a vadásztársaság tagjai, hogy sok mesterlövész kiokádta, összetörte a fogsorát, és aztán Sloser úr éjt nappallá téve dolgozott, hogy helyrepofozza valahogy azt a fogsort, hogy a feleség meg ne tudja, hogy arra a néhány napra a család előtt valahogy elkenjék a dolgot… Ám a Gumikirály más holmit is hordott magánál, egyszer hozott valamit, amit Özvegyek vigaszának neveztek, sohasem tudtam meg, mi volt az, mert egy tokban tartotta, olyanban, mint a klarinéttok, mindenki épp hogy csak kinyitotta, ott járt körbe az asztalnál az Özvegyek vigasza, kinyitották a tokot, fölhördültek és gyorsan megint becsukták, és már adták is tovább a következőnek, és bár én hordtam nekik a sört, nem tudtam meg, mi is az, ami özvegyeinket megvigasztalhatja, de egyszer aztán a Gumikirály hozott egy gumibabát, a társaság a konyhában ült ekkor, tél volt, nyáron rendszerint a kuglizóban gyűltek egybe vagy a függönnyel elkülönített ablak mellett, és ennek a Gumikirálynak volt a gumibabáról egy mondókája is, mindenki röhögött rajta, de én egyáltalán nem találtam nevetségesnek, és a gumibaba körbejárt, de ahogy kézbe vette valaki, hát elkomolyodott és elpirult, és már adta is tovább a szomszédjának, és a Gumikirály úgy magyarázott, mint az iskolában: Ez itt, uraim, az újdonságok újdonsága, ágyba való szexuális objektum, egy gumibábu, melynek neve Primavera, és ezzel a Primaverával azt tehetnek, amit csak akarnak, hisz szakasztott olyan, mintha élne, termete, mint egy kifejlett leányzóé, a Primavera izgató, simulékony és meleg, szép és tele van érzékiséggel, férfiak milliói várnak erre a gumi Primaverára, melybe saját szájukkal lehelnek életet. Ez a leheletből teremtett nő visszaadja a férfi önmagába vetett hitét, tehát új potenciával és erekcióval ajándékozza meg, de nemcsak erekcióval, hanem gyönyörteljes kielégüléssel is. A Primavera, uraim, különleges gumiból készült, a lába között pedig a gumik gumija, a bársonyos flokkolt gumi van vénuszdomborítva sszeméremcsücsörítve, úgy, ahogyan annak egy igazi nőnél lennie kell. Apró, elemes vibrátor hozza gyöngéd s izgató mozgásba ezt a női ölet, és mindenki tetszése szerint érheti el a kéj csúcspontját, és ekképpen minden férfi a helyzet ura maradhat. És hogy ne kelljen tisztítaniok eme női ölet, használjanak Primeros óvszert, tessék, s hogy föl ne dörzsöljék magukat, itt egy tubus glicerines krém is… és valahányszor a vendég, minden erejét összeszedve, fölfújta a gumi Primaverát és átadta a mellette ülőnek, a Gumikirály kihúzta a dugócskát, és a baba újra leeresztett, így aztán mindenkinek a maga leheletével kellett újra felfújnia, minden vendégnek ott nőtt egyre nagyobbra a keze között, ahogy tüdejéből a másik testbe áramlott a levegő, a többiek meg tapsoltak és nevettek, és alig bírták kivárni, hogy rájuk kerüljön a sor, és jókedv volt a konyhában, és a pénztároslány izgett-mozgott, minduntalan keresztbe vetette a lábát, olyan nyugtalan volt, mintha minden alkalommal őt fújnak fel és eresztenék le, és így játszottak az urak egészen éjfélig… De felbukkant az ügynökök között még egy, aki hasonló áruval jött, csakhogy az még gyönyörűségesebb, még praktikusabb volt, az ügynök egy pardubicei szabóságot képviselt, és a mi főurunk, aki sosem ért rá, a hadsereg közvetítésével jutott el hozzá, egy alezredes segítségével, az ajánlotta neki ezt az ügynököt, miközben a főúr felszolgált az asztalánál, szóval ez az ügynök egy évben kétszer éjszakázott nálunk, és én láttam az egészet, és sehogy se tudtam elrendezni magamban a dolgot, az ügynök először a főúr nadrágját mérte le, de aztán meghagyta, hogy maradjon csak úgy, mellényben meg fehér ingben, és a mellére, a hátára, a derekára meg a nyaka köré pergamenpapír csíkokat helyezett, és ezekre a csíkokra írta föl a méreteket, és ott vagdosta őket a főúron, mintha ezekből a papírcsíkokból akarna frakkot varrni neki, de szövet, az nem volt nála, aztán megszámozta és gondosan egy zacskóba tette azokat a csíkokat, és leragasztotta azt a zacskót és ráírta a mi főurunk születési dátumát, meg persze a vezeték- és keresztnevét, és elvette az előleget és azt mondta, hogy a főúrnak most már semmivel sem kell törődnie, már csak az a dolga, hogy megvárja, míg utánvétellel megjön a frakk, nem kell próbára mennie, mert hát, ugye, azért is varrat ennél a cégnél, a főúrnak tényleg nem volt ideje az ilyesmire, és aztán hallottam, amit amúgy is szerettem volna tudni, de nem mertem megkérdezni, mármint hogy miképp lesz ebből frakk? Az ügynök maga mondta el, az előleget egy dugig tömött bríftasniba csúsztatta, és halkan magyarázta, csak hogy tudják, ez egy valóságos forradalom, a főnököm jött rá, egyedülálló találmány az országban, Európában, talán az egész világon – hogy a tiszt urak, a színészek, s mindazok, akiknek kevés az idejük, akárcsak önnek, tisztelt főúr, szóval én méretet veszek róluk, azt aztán beküldőm a műhelybe, ott ezeket a csíkokat ráaggatják egy próbababa-szerűségre, a babában van egy gumitömlő, azt szép lassan felpumpálják, míg ki nem tölti az összeragasztott csíkokat, amik aztán a gyorsan kötő ragasztótól hamar megkeményednek, és amikor a csíkokat leszedik, az ön törzse egyszer és mindenkorra fölpumpálva fölszáll a szoba mennyezetéig, egy madzagot kötnek rá, mint a szülészeten az újszülöttek csuklójára, nehogy összekeverjék őket, vagy mint ahogy a prágai nagy kórházak hullaházaiban cédulát tesznek a halottak lábára, nehogy eltévesszék őket, s mikor eljön az ideje, leeresztik a mennyezetről ezt a levegős próbababát, s azon próbálják a ruhát, az egyenruhát meg a frakkot is, megrendelés szerint, aztán csak varrnak és próbálnak, háromszor próbálják fel a ruhát, fejtenek és megint varrnak, mindaddig, míg a kiskabát olyan nem lesz, mint amit a megrendelőre öntöttek, s mindehhez egyetlenegy próba sem kell a kedves kuncsafttal, és a kész ruhadarabot bátran el lehet küldeni bérmentve és utánvétellel, és az a ruhadarab addig simul tökéletesen a viselőjére, míg a kedves ügyfél le nem fogy vagy meg nem hízik, és aztán megint csak elég az ügynök, aki jön, s leméri, ki mennyit hízott vagy fogyott, és utána a megfelelő helyeken szűkítenek vagy bővítenék a babán a pillanatnyi szükség szerint, s végül elvégzik az igazítást, vagy új frakkot, új katonazubbonyt varrnak… és míg a kuncsaft meg nem hal, a bolttele van a plafon alatt lógó figurákkal, jó pár száz színes törzzsel, elég, ha az ember bemegy, és rang szerint keresgél, mert cégünknél minden részlegekre van osztva, tábornoki, alezredesi, ezredesi, őrnagyi, századosi, fizetőpincéri és frakkos részlegre, és elég bejönni hozzánk, s mi meghúzzuk a figurát a rákötött zsinórnál fogva, és a baba, mint valami luftballon, alászáll, és pontosan látni lehet, ki hogyan festett, mikor legutoljára zekét, kabátot varratott vagy alakíttatott át… És ettől olyan vágyakozás fogott el, hogy eltökéltem, ha majd túl leszek a pincérvizsgán, én is csináltatok magamnak ennél a cégnél új frakkot, hogy az én törzsem is ennek a boltnak a plafonján lebegjen, mert ennek a cégnek bizonyára az egész világon nincs párja, ilyesmit csak a mi fajtánkbeli képes kitalálni…

Később gyakran álmodtam, hogy nem is a felfújt törzsem, de én magam lebegek a pardubicei szabászat mennyezete alatt, néha meg úgy éreztem, hogy a mi éttermünk, az Arany Prága mennyezetéig emelkedem. Egyszer, éjféltájt, ásványvizet vittem föl a szalámiszeletelő gép ügynökének a szobájába, a van Berkel cég képviselőjének, aki azt a szinte patikapontosságú mérlegünket és a hajszálvékonyán szeletelő masinánkat szállította, és kopogás nélkül nyitottam be, és az ügynök ott ült a szőnyegen, mint máskor is, mert ahogy teletömte a bendőjét, mindig fölment a szobájába és pizsamába bújt, ott guggolt tehát a szőnyegen, és én eleinte azt hittem, hogy pasziánszozik vagy kártyát vet magának, de ő boldogan mosolygott, csak úgy sugárzott róla a gyermeki öröm, és végig a szőnyegen százkoronásokat terítettlassan szét, egyiket a másik mellé, már a fél szőnyeget beborította, de ez még nem volt elég, mert újabb köteg bankót vett elő az aktatáskájából, és a pénzt szép pontosan sorba rakta, mintha a szőnyeg előre meg lett volna vonalazva, hálózva, mintha a százast mindig egy előre fölfestett téglalapba helyezte volna, s mikor befejezett egy sort, s ezek a sorok olyan pontosan metszették egymást, mint a mézeslép sejtjei, hát boldogan nézte a pénzt, sőt a kövér kezét is összecsapta, majd végigsimította gyermeki elragadtatásban úszó arcát, és így, képét tenyerébe temetve gyönyörködött a bankókban, aztán folytatta, és tovább teregette a pénzt a padlóra, és ha valamelyik százas a visszájára vagy fejjel lefelé volt fordítva, megfordította, hogy mind egyforma legyen, egyformán álljon, és én csak álltam, és még csak köhinteni, de elmenni sem mertem, az a pénz egy egész vagyon volt, egy szobányi hajszálegyforma csempe, és főként az a hatalmas lelkesültség meg a csendes öröm tárták föl előttem az én jövőmet is, mert én ugyanígy szerettem a pénzt, de ilyesmi mégsem jutott az eszembe, szinte láttam, ahogy az összes pénzt, amit megkeresek, egyelőre nem százasokban, hanem csak húszasokban, szóval hogy azokat a húszasokat ugyanígy fogom rendezgetni, iszonyú gyönyör fogott el, ahogy néztem ezt a kövér, csíkos pizsamás, gyermeteg férfiút, s már láttam és tudtam, hogy ez lesz a jövőben az én feladatom is, egyszer ugyanígy bezárkózni, vagy elfelejteni kulcsra zárni az ajtót, és mégis a padlóra teríteni hatalmam és rátermettségem kirakós képét, az ábrákat, melyekben igazi örömet lel az ember…

Ugyanígy leptem meg egyszer Tondát, a költőt, vagyisJódl urat, ő nálunk lakott, és mert szerencsére tudott festeni, a főnök a számla fejében mindig valami képet kobozott el tőle, és ez a költő egy verseskönyvet adott ki a városkánkban, Jézus Krisztus élete, ez volt a címe, igaz, hogy magánkiadás volt, de azt aztán utolsó példányig fölvitte a szobájába és kirakta a padlóra, egyiket a másik mellé, közben állandóan hol levette a kabátját, hol újra belebújt, olyan ideges volt attól a Jézus Krisztustól, és az egész szobát kirakta ezekkel a fehér könyvecskékkel, de a szoba kicsi volt, hát a folyosón folytatta, majdnem a lépcsőházig teregette a füzetkéket, és újra levette a kabátját, majd kis idő múltán megint belebújt, attól függően; hogy mennyire izzadt, vagy a vállára vetette, vagy ha rázni kezdte a hideg, belebújt az ujjába is, hogy rövid idő elteltével elöntse a forróság és gyorsan megint levesse, és a füléből állandóan vatta potyogott, azt is mindig kivette vagy visszatömte, aszerint, hogy hallani akarta-e az őt körülvevő világot vagy sem, és ezzel a költővel, aki a kunyhóhoz való visszatérést hirdette, és aki nem is festett mást, csak krkonošei parasztházakat, mindig kibabráltak a vendégeink, mert azt mondta, hogy a költő dolga az új embert keresni.

De a mi vendégeink nem szerették őt, vagyis hogy szerették, de állandóan kibabráltak vele, mert ez a költő az étteremben nemcsak a kabátjából bújt ki minduntalan, hogy aztán újra felvegye, de a cipőjével is ezt csinálta, ahogy ötpercenként változott a hangulata annak az újembernek a keresésétől, úgy húzogatta le-föl a kalucsniját, a vendégek meg sört vagy kávét öntöttek bele, és ő telemennydörögte, teleüvöltötte az egész éttermet: „Gonosz, hülye, bűnös nemzedék… kunyhóban a helyetek…” És aztán könnyezett, de nem ám haragjában, hanem a boldogságtól, mert a kalucsnijába öntött sört figyelmességnekvette, hogy a város számít rá, hogy bár nem a tiszteletüket nyilvánítják ki ekképpen a polgárok, de magukkal egyenrangú fiatalembernek ismerik el… de a legrosszabb az volt, mikor a kalucsniját a padlóhoz szögezték, és ahogy a költő visszabújt bele, és ahogy vissza akart menni az asztalához, hát valahogy nem tudott elindulni, csoda, hogy föl nem bukott, hányszor esett a kezére, olyan erősen voltak odaszögezve azok a lábbelik, és újra nekitámadt a vendégeknek, gonosz, hülye, bűnös nemzedék, ám rögvest meg is bocsátott nekik, és felajánlott egy rajzot vagy egy verseskötetet, aminek az árát azon nyomban be is kasszírozta, hogy éhen ne vesszen… nem volt ő rossz, ellenkezőleg, magasan fölötte állt a városnak, és én gyakran szinte láttam, hogy mint a Fehér angyal illatszerbolt fölötti angyalka, úgy lebeg a költő a város felett és integet a szárnyával, és neki tényleg volt szárnya, s én még azt is láttam, de a káplán úrtól nem mertem kérdezősködni, láttam azt is, amikor úgy vetkőzött-öltözött és szép orcája a papírlap fölé hajolt, szeretett az éttermi asztaloknál verset írni, én azt is láttam, hogy amint profilba fordul és szeráfi vonásait mutatja felém, a feje fölött dicsfény ragyog, egy egyszerű kör, amolyan ibolyaszín lángkoszorú a koponyája körül, mint a Primus márkájú főző rózsájának a lángja, mintha petróleum lenne a fejében, s fölötte a sziszegő karika ragyogna, amilyen a bolti lámpákban világít… és mikor végigment a téren, senki sem tudta úgy vinni az esernyőt, mint ez a mi vendégünk, senki sem tudta úgy viselni a vállán hanyagul átvetett felöltőt, mint ez a költő, senkinek sem állt úgy a fején a puhakalap, mint ennek a művésznek, még akkor is, ha fehér vattacsomó nőtt a füléből, s akkor is, ha – még mielőtt a téren átment volna – számtalanszor föl-le huzigálta a felöltőjét, s minduntalan lekapdosta és a fejébe nyomta a kalapját, mintha csak köszöngetne… de ő soha, senkinek nem köszönt, csak a piaci kofák meg a boltosasszonyok előtt hajolt meg mélyen, ilyenkor elemében volt, ilyenkor kereste az új embert, és mikor locspocsos, esős idő volt, egy fazék pacallevest meg kiflit rendelt, és maga vitte ki az átfagyott öregasszonyoknak, és ahogy vitte át a téren az ételt, az nem olyan volt ám, mintha levest vitt volna, ő abban a lábosban, én ezt így láttam, minden anyónak külön-külön a szívét vitte, emberi szívet a pacallevesben, vagy a pörköltnek készített, földarabolt szívét, mint a pap a szentségtartót, az oltáriszentséget az utolsó kenethez, úgy vitte ez a költő egymás után a lábosokat, és meghatódva könnyezett önmaga jóságától, hogy ha hitelbe is, de vitt az Arany Prágából azoknak az öregasszonyoknak levest, nem is azért, hogy átmelegedjenek, hanem inkább, hogy tudják, hogy ő, Tomáš Jódl gondol rájuk, hogy ott él közöttük, hogy húsának, vérének érzi őket, világnézete részének, miszerint most kell tevékenyen jót tennünk másokkal, s nem a túlvilágon… és amikor szétteregette a padlón verseskönyvének példányait, egészen ki a folyosóra, hát a takarítónő, ahogy vitte a vödröt a vécéből, összetaposta a fehér címlapokat, Jézus Krisztus fehér borítóit, ám Tonda nem üvöltött, hogy gonosz, hülye és bűnös nemzedék, de minden lábnyomot otthagyott, és dedikálta azt a már-már férfiláb nagyságú nyomot, és a megtaposott Jézust tíz korona helyett tizenkettőért adta… de mivel ez a könyv saját kiadású volt, csak kétszáz példányban jelent meg, de Jódl ígéretet kapott, hogy a prágai katolikus kiadó tízezret ad ki belőle, így hát egész nap csak számolt, kibújt a kabátjából, majd újra magára öltötte, és háromszor is orra bukott, ahogy a cipőjét odaszögezték, és amit majd elfelejtettem, ötpercenként valami orvosságot, valami port döntött magába, mint egy molnárt, állandóan ez a por borította be, mintha kiszakadt volna a liszteszsák, olyan fehér volt fekete ruhája a térdén és a mellkasán, és volt egy másik orvossága, Neurasteninnak hívták, ezt egyenesen az üvegből itta, és ettől sárgás keret vette körül a száját, mintha bagót rágna… és így szórta meg döntötte magába a gyógyszereket, és ezektől a gyógyszerektől érezte ötpercenként, hogy hol a forróság önti el, hol a hideg rázza és annyira vacog, hogy az asztal is beleremeg, így aztán az asztalosmester lemérte, hány métert tesz ki a Jézus Krisztus élete a szobában meg a folyosón, és Tonda kiszámította, hogy ha majd megjelenik a tízezer példány, az annyi könyv lesz, hogy ha a földre terítenék, akkor elég lenne a ČáslavbólHermanov Mestecbe vivő út kikövezésére, hogy akkora felületet tenne ki az a sok könyv, hogy beborítaná városkánk egész főterét, az összes környező óvárosi utcácskával együtt, hogy ha egyik verseskötetet a másik után fektetnénk a földre, szaggatott országúti felezővonalként Čáslavtól Jihlaváig érnének, engem is teljesen meghülyített ezekkel a könyvekkel, már én is csak úgy jártam a városka utcáin, mintha lefektetett könyveken lépkednék, és tudtam, hogy szép érzés lehet minden kockakövön, tízezerszer ott látni kinyomtatva a nevemet és azt, hogy Jézus Krisztus élete, amiért bizony Tomáš még mindig tartozott, így aztán eljött Kadavá asszony, a nyomda tulajdonosnője, és elkobozta a Jézus Krisztus életét, a könyveket két segéd vitte el ruháskosárban, ésKadavá asszony azt mondta, pontosabban rikácsolta, hogy a Jézus Krisztus eztán nálam van, a nyomdámban, és nyolc korona fejében mindig átengedek magának egy Jézus Krisztust… és Tonda kibújt a kabátjából és meghúzta az orvosságos-üveget és kiáltott és mennydörgött, hogy gonosz, hülye és bűnös nemzedék…

És köhintettem, de Walden úr ott feküdt a padlón, a szőnyeg mellett, és az egész szőnyeg minthaszázkoronamintás lett volna, telis-teli volt zöld bankókkal… És Walden úr végigtekintett ezen a mezőn, ott feküdt elnyújtózva, kövér karja a feje alatt, mintha valami párna volna… kimentem, becsuktam magam mögött az ajtót, aztán bekopogtam, és Walden úr kiszólt: Ki az?, mondom: én vagyok, a pikoló, az ásványvizet hozom… Tessék, mondta, és beléptem, és Walden úr most is az oldalán feküdt, fejét a tenyerébe fektette, göndör haján vastagon állt a brillantin, majdnem úgy csillogott a haja, mint a briliánsok a másik kezén, és megint olyan mosolygós volt és azt mondta, nyiss ki nekem egy üveget és csüccs le. És én elővettem a zsebemből egy dugóhúzót, amin sörnyitó is volt, és az ásványvíz halkan sziszegni kezdett. És Walden úr ivott, és ahogy szünetet tartott az ivásban, a bankókra mutatott, s mint az ásványvíz sustorgása, halkan, kedvesen beszélt, tudom én, már voltál bent, és én hagytam, hogy kibámészkodd magad… jól jegyezd meg, a pénz megnyitja előtted a nagyvilág kapuit, így tanított engem az öreg Koreff, akinél kitanultam, és amit itt látsz, ezen a szőnyegen, az egyheti keresetem, tíz mérleget adtam el… és itt az én provízióm, láttál már valaha ennél szebbet?Ha majd hazaérek, akkor így terítem szét az egészet a lakásban, az asszonnyal együtt szétterítjük a pénzt az összes asztalra, beborítjuk vele a padlót, aztán veszek egy rúd szalámit, katonákra vágom, és egész este azt eszem, nem hagyok másnapra egy falatot sem, mert éjszaka úgyis fölkelnék és megzabálnám a maradékot, iszonyúan szeretem ám a szalámit, egy egész rúddal megeszem belőle, egyszer majd mesélek neked erről, ha megint erre járok… aztán Walden fölállt, megsimogatott, kezét az állam alatt hagyta és a szemembe nézett és azt mondta, te még viszed valamire, emlékezz erre, van hozzá tehetséged, érted? Csak tudni kell a módját… De hogyan, mondom én. És ő meg, hogy láttalak én téged a pályaudvaron virslit árulni, én is a vevőd voltam, én is adtam neked húszkoronást, és te olyan sokáig adtál vissza egy nyolcvanig, míg a vonat el nem indult, s el nem ment… aztán meg, mondta Walden úr, és kinyitotta az ablakot és egy marék aprót markolt ki a zsebéből és kidobta az elhagyatott térre, várt egy kicsit, felemelte a mutatóujját, hogy hallgassam, hogyan esnek le s gurulnak csilingelve az érmék… és úgy folytatta: így kell tudnod kidobni az aprót az ablakon, hogy aztán az ajtón százasok sétáljanak be, érted? És feltámadt a szél és huzat lett, és az összes százas mintegy parancsszóra fölemelkedett, ugrabugrált, megelevenedett, és mint egy kupac őszi falevél, a sarokba csúszott. Így figyeltem hát Walden urat, és így néztem meg jól magamnak minden utazó ügynököt, és miután kibámészkodtam magam, mindig arra gondoltam, vajon milyen a fehérneműje, vajon milyen az inge. És mindig úgy gondoltam, hogy mindegyiknek piszkos az alsóneműje, hogy némelyiknek a lába közt meg is sárgult, hogy mindegyiknek koszos az inggallérja, hogy a zoknijuk mocskos, szóval hogyha nem nálunk szálltak volna meg, biztosan az ablakon hajítanák ki azokat az alsóneműket, zoknikat meg ingeket, ahogy a vendégek dobálták ki az ablakon ezeket a holmikat Károly fürdőben, ahol három évig nevelt a nagyanyám, akinek a régi malomban volt egy kis szobája, amolyan kis kamrája, ahová sosem sütött be a nap, nem is süthetett volna, mert északi fekvésű volt, de azért rögvest a malomkerék mellett, és az a malomkerék oly hatalmas volt, hogy az első emeletről merült a vízbe, és a harmadik emeletig is felért, és pont ez a nagyanyám kellett hogy magához vegyen, az én anyám leányanya volt, így hát odaadott nevelni a mamájának, mármint az én nagyanyámnak, és ez az én nagyanyám közel lakott a fürdőhöz, élete legnagyobb szerencséje volt, hogy megkapta albérletbe azt a kis kamrát a malomban, hálát is adott mindig a Jóistennek, hogy meghallgatta és neki adta azt a kamrácskát a fürdő tőszomszédságában, mert ahogy jött a csütörtök és a péntek, ebben a fürdőben fürdőztek a kereskedelmi utazók, ügynökök és más, tartós lakhellyel nem rendelkező emberek, és az én nagyanyám már reggel tíztől készültségben volt, aztán már én is alig vártam azt a csütörtök-pénteket, meg a többi napot, csak akkor nem röpködött annyi fehérnemű a fürdő vécéablakain, és mi csak néztünk ki az ablakon, és a szomszédos ablakokból szinte percenként ledobott egy-egy utazó valami piszkos ruhadarabot, az egy pillanatra lebegve megállt, megmutatta magát, aztán tovább hullott, volt, ami a vízbe esett, azért a nagyanyám lenyúlt és kampóval húzta ki, és hogy eközben le ne zuhanjon a mélybe, nekem a lábánál fogva kellett őt tartanom, vagy pedig az ablakon kidobott ingek egyszerre csak kitárták karjukat, mint a közlekedési rendőr vagy Krisztus Urunk, egy pillanatra így feszültek keresztre az ingek a levegőben, aztán fejest zuhantak a malomkerék lapátjaira, abroncsaira, és a kerék forgott, és ez mindig kész kaland volt, hogy ha úgy adódott, az ember a keréken hagyta az inget, és egy fordulattal később az egyik lapát szinte odaszállította a ruhadarabot a nagymama ablakához, úgyhogy elég volt kinyúlni az ablakon és bevenni, vagy pedig kampóval kellett a tengelyről levadászni, mert oda tekeredett fel és minden fordulattal lejjebb csúszott, de ezt is elérte az én nagymamám, és a kampóval beemelte a konyhaablakon, és rögtön mindent egy teknőbe dobott, és este kimosta a szennyes ingekből és alsóneműkből és zoknikból a piszok vastagját, és már öntötte is vissza a vizet a malomkerék lapátjai alatt kavargó örvénybe… Aztán milyen szép is volt este, mikor a Károly fürdő klozetablakából az esti sötétben kiröpült egy fehér alsónadrág, egy fehér ing a malom meredélyének sötét hátterére, ilyenkor ez az ingecske vagy gatya egy pillanatra fölragyogott az ablakunkban, és nagyanyám a kampójával ügyesen elkapta, mielőtt még a mélybe esett volna a csillogó és nedves lapátkerekekre, néha, este vagy éjjel, mikor a víz felől, a mélységből légvonat süvített, az eső meg a vízpermet úgy csapott a nagyanyám arcába, hogy néha szinte meg kellett birkóznia az ingért a huzattal, de a nagymama mégis előre örült minden napnak, különösen a csütörtöknek meg a pénteknek, amikor a vigécek inget, gatyát váltottak, és mert volt pénzük, hát új inget, gatyát és zoknit vettek maguknak, és a régit kidobták a fürdő ablakán, a nagyanyám pedig ott lesett rájuk a kampóval, és aztán kimosta, kijavítgatta, összehajtogatta és a kredencbe rakta a ruhaneműt, s utána az építkezéseket járva árulta a kőműveseknek és a segédmunkásoknak, s így élt szerényen, ám mégis jól, úgyhogy még nekem is tudott kiflit venni, meg tejet a tejeskávéba… azt hiszem, ez volt életem legboldogabb időszaka… még ma is látom, ahogy nagyanyó ott áll a vártán a nyitott ablakban, ami ősszel meg télen egyáltalán nem volt olyan könnyű dolog, még mindig látom, ahogy a kidobott ingeket a felfelé törő huzat egy pillanatra megállítja ablakunkban, az ing széttárja a karját, és nagyanyám egy gyors mozdulattal magához rántja, mert különben a ruhadarab azon nyomban leesik, mint egy meglőtt fehér madár, le, a csörgedező, fekete vízbe, és mint a kínvallatott, úgy bukkan elő a malomkerékre feszítve, már emberi test nélkül, és lassan vándorol ezen a nedves köríven, és mikor eltűnik a harmadik emeleti ablakok magasságában, ahol, hál' istennek, nem emberek laktak, mint mi, hanem a gépház volt, nem kellett hát senkivel sem megharcolni ezekért az ingekért és gatyákért, szóval aztán ki kellett várni, míg a fehérnemű ezt a körívnyi utat megteszi és visszatér, és megint aláereszkedik, mert ha lecsúszna, akkor a feketén áramló vízbe zuhanna, és a fekete kis hidak alatt lévő csatorna beszippantaná és elsodorná valahova a malmon túlra… Elég lesz mára? Akkor most abba is hagyom.

A CSENDESSÉG SZÁLLÓ

JÓL FIGYELJENEK ARRA, amit most mondok. Vettem egy új vulkánfíber koffert, és ebbe a bőröndbe beleraktam az új frakkomat, azt, amit a pardubicei szabóságban varrtak az én próbababámra, magam mentem el ezért a frakkért, és a cég ügynöke tényleg nem hazudott. Lemérte a mellbőségemet, körös-körül rakott pergamenpapírból való csíkokkal, és miután mindent lemért rajtam, az egészet feljegyezte, egy borítékba rakta és elvette az előleget, én meg végül elmentem a frakkért. És a frakk olyan volt, mintha rám öntötték volna, de engem nem is annyira az a frakk érdekelt, mint inkább az, hogy hol van az én fölfújt mellszobrom, hogy az én mellkasom hol lebeg. És maga a főnök, aki szintén olyan kis növésű volt, mint én, mintha megértette volna, hogy én magasabbra akarok kerülni, mint ahol most vagyok, egyre magasabbra, hogy igen fontos nekem, hogy ennek a társadalomnak a plafonjánál lebegjek, a boltba vezetett. Óriási volt. A mennyezet alatt generálisok és ezredparancsnokok és ismert színészek mellkasa lebegett, maga Hans Albers is itt varratott frakkot, ő is ott lebegett a plafon alatt, a nyitott ablakon beáramlott a léghuzat, és azok a mellkasok úgy mozogtak, miként a felhők, mint bárányfelhők az égen, mikor fúj az őszi szél, és minden törzsről vékony madzag lógott alá, név- és címkártyával a végén, és ahogy fújt a szél, a névkártyák vidáman ficánkoltak, mint a horogra akadt halacskák, aztán a főnök intett, és én elolvastam a saját címemet, és lehúztam azt az én mellkasomat, mi tagadás, kicsike voltam, majd elsírtam magam, amikor megláttam a magamé mellett egy altábornagy mellkasát, meg Beránek szállodatulajdonos úr mellszobrát, ám aztán fölkacagtam és boldog voltam, hogy miféle társaságba kerültem, a főnök meghúzta az egyik madzagot, és azt mondta, hogy most erre a babára varr frakkot, hogy ez a baba a kultuszminiszter, és még a kultuszminiszternél is kisebb ez a másik itt, a hadügyminiszter. És mindez olyan erővel töltött el, hogy kifizettem azt az én frakkomat és még két százassal meg is toldottam az árát, egy aprócska pincér apró figyelmességeként, aki elhagyja az Arany Prágát, és valahová Stránčicébe, a Csendesség Szállóba megy dolgozni, ahová a világ harmadik legnagyobb cégének, a van Berkelnek az ügynöke protezsálta be. Elbúcsúztam hát, és elutaztam Prágába, és aztán kofferestül kiszálltam Stránčicében, délelőtt volt és egyre zuhogott az eső, itt nemcsak egész éjjel, hanem biztosan több napja esett már, annyi homok meg sár volt az úton, és a csalánon, bojtorjánon és lapun át csak úgy rohant a megáradt, világosbarna, tejeskávészínű patak, és én csak mentem egyre feljebb ebben a sárban, amerre a nyíl mutatta a Csendesség Szállót, és ahogy magam mögött hagytam néhány villát és néhány derékba tört fát, hát nevetnem kellett, mert az egyik kertben egy érett sárgabaracktól roskadozó, villámhasította fát kötöztek éppen össze, a kopasz tulaj egy dróttal próbálta szorosra fogni a szerteborzolódott koronát, amit két oldalról egy-egy nő támogatott, aztán egyszerre csak akkora szél támadt, hogy a drót elpattant, és a két nőszemély nem bírta megtartani az ágakat, és azok újra szétrepültek és létrástul, mindenestül felborították a férfit, aki szinte eltűnt az ágak fogságában, és mert a tüskék összekarmolászták, folyt a fejéből a vér, és az ágak úgy gúzsba kötötték azt az embert, hogy úgy feküdt a földön, mint akit odaszögeztek, mint akit a vastag ágakkal keresztre feszítettek, és én ott álltam a kerítésnél, és ahogy azok a nőszemélyek meglátták a férfit, hatalmas nevetésbe kezdtek, üvöltöttek a röhögéstől, miközben az úriembernek a szeme forgott és ordított, ti kurvák, ti disznók, várjatok csak, majd ha kiszabadítom magam, mint a szöget, úgy verlek benneteket a földbe, azok a nők a lányai lehettek, vagy a felesége meg a lánya, én pedig megemeltem a kalapom, s azt mondom, polgártársam, jófelé megyek a Csendesség Szállóhoz? És a picsába küldött engem az az ember, és rángatózott, de képtelen volt talpra állni, felejthetetlen látvány volt az érett sárgabarack fogságában vergődő férfi, és a két nő kikacagta magát, és kezdték eltávolítani az ágakat, hogy a férfi fölállhasson, aztán sikerült is föltérdelnie, majd fölállnia, és az első dolga az volt, hogy kopasz fejére húzta a svájcisapkáját, és én inkább továbbmentem az úton és láttam, hogy aszfaltozva van, a padkát pedig sárga gránitkockákból rakták ki, és levertem cipőmről a sarat és a sárga agyagot. És aztán fölértem a dombra, meg-megcsúsztam, egyszer térdre is estem, köröttem felhők vonultak, majd olyan kék lett az ég, mint az ártól megdöntött katáng az út két oldalán, s ott, fönn a dombon megpillantottam a szállót. Olyan szép volt, mint a mesében, mint valami kínai építmény, mint valami szörnyen gazdag ember villája Tirolban vagy valahol a Riviérán, fehér volt, hullámosan emelkedő piros, öblös cseréptetővel, mindhárom szinten zöld zsalugáterek, és minden fölsőbb emelet egy kicsivel kisebb volt, míg a legfelső olyan volt, mint egy szép lugas, amit odabiggyesztettek az építmény tetejébe, és e fölött a kis lugas fölött is volt valami csecsebecse, csupa-csupa zöld zsaluból, mint valami figyelőtorony, mint valami meteorológiai állomás, belül műszerekkel, kívül pedig apró lobogókkal, melyek fölött a csúcson pirosszélkakas forgott. És minden emeleten, minden ablakhoz volt egy erkély, és ezekre az erkélyekre ugyancsak zsalugáteres ajtók nyíltak, nyitott, zsalus ajtók. És én mentem, és sem az úton, sem az ablakokban, sem a balkonon nem mutatkozott senki, csendesség volt, csak a szél suhogását lehetett hallani a levegőben, az illatos szellőét, amit szinte harapni lehetett, mint valami fagyit, mint valami láthatatlan tejszínhabot, szinte kanalazni lehetett, az volt az érzésem, hogyha vennék hozzá kiflit vagy egy darab kenyeret, úgy szürcsölgethetném, mint a tejet. És már be is léptem a kapun, a vízmosta gyalogutakat homokkal szórták föl, a frissen kaszált, sűrű gyepen boglyák sorakoztak, és én mentem a fenyők között, ahonnan egyre csak tágas réteket láttam. És a Csendesség Szálló feljárata amolyan kis híd gyanánt emelkedett ki a környezetből, amiről aztán egyenesen egy üvegajtónak tartott az ember, az üvegajtón volt még egy zsaluajtó is, szétnyitva a fehér falra, mint valami dísz. És ezt a hullámszerűen emelkedő feljáratot fehér korlát szegélyezte, alatta sziklakert alpesi virágokkal, és én egyszerre csak elbizonytalanodtam, vajon jó helyen járok-e, és hogy szálloda-e ez itt, hogy fölvesznek-e, és hogy egyáltalán, Walden úr elintézte-e a dolgot, és hogy én, a picike kis pincérfiú jó leszek-e valamire a Csendesség Szálló főnök urának. És egyszerre csak elfogott a rémület. Sehol egy teremtett lélek, néma csönd, és én sarkon fordultam és futásnak eredtem a kerten át, de egyszerre csak éles füttyszó hallatszott, olyan határozott, hogy megtorpantam, és még háromszor szólalt meg az a síp, mintha azt mondaná, te, te, te. És aztán egy hosszút fütyült, úgyhogy megint megfordultam, aztán szaggatottan szólt az a síp, mintha valami kötél vagy sodrony volna és csévélne, húzna visszafelé egészen az üvegajtóig, amin aztán be is léptem. És ekkor szinte belém hajtott egy tolókocsiban ülő kövér úr, aki az abroncsba kapaszkodva a tenyerével hajtotta a kocsit, és kövér fejéből egy síp állt ki, s aki most olyan keményen markolta meg az abroncsot, hogy a kocsi megállt, s ahogy hirtelen fékezett, a kövér ember előrebillent, épp hogy ki nem borult a kocsiból, csak fekete parókája csusszant le kopasz feje búbjáról, afféle álhaj, amit rögtön vissza is tolt a tarkójára. És aztán bemutatkoztam Csendesség úrnak, ő meg nekem, és megemlítettem neki Walden úrnak, a van Berkel cég ügynökének és kapacitásának az ajánlását, és Csendesség úr azt mondta, hogy már reggel óta vár, de már azt hitte, nem jövök, mert olyan felhőszakadás volt, és hogy csak menjek, pihenjek le, s utána mutassam meg magam neki frakkban is, és aztán majd megmondja, mit vár tőlem. És én nem néztem oda, nem akartam odanézni, de mégsem bírtam levenni a tekintetemet arról a hatalmas testről a tolókocsiban, olyan kövér volt rajta minden, mint a Michelin autógumi reklámbabáján, bár Csendesség úrban, akihez ez a nagy test tartozott, valami nagy öröm lakozott, úgy gurult föl-alá az agancsokkal ékesített előtérben, úgy fickándozott azzal a kocsival, mintha csak valami mezőn szaladgálna, és úgy tudott közlekedni vele, hogy szinte jobban mozgott, mintha járt volna. És Csendesség úr újra belefújt a sípjába, de megint valahogy másként, mintha többféle regiszter lett volna rajta, és a lépcsőn leszaladt a szobalány, fekete ruhában és fehér köténykében, Csendesség úr pedig azt mondta, Wanda, ez itt a második pincérünk, vezesd a szobájába… és Wanda megfordult, és fenekének két kerek gerezdje szépen gömbölyödött, és jártában, ahogy az egyik lábával kilépett, a másik oldalon megemelkedett a gerezd, és fekete haját kontyba fésülte föl, és én ettől a frizurától még kisebbnek éreztem magam, de elhatároztam, hogy spórolni fogok erre a szobalányra, és hogy az enyém lesz, virágokkal fogom díszíteni a kebleit meg a szép hátsóját, és ahogy a pénzre gondoltam, visszanyertem a kurázsimat, ami mindig elhagyott, amikor valami szépet láttam, különösképpen szép nőt, de ez a pincérlány nem az emeletre vezetett, hanem amolyan teraszfélére mentünk ki, hogy aztán épp ellenkezőleg, leereszkedjünk a lépcsőn az udvarra, és ott aztán már mindent láttam. Ott volt a konyha és két fehér szakácssapka, hallottam, hogyan dolgoznak a kések, és hallottam a vidám nevetést, és két zsíros arc közeledett az ablakhoz, meg nagy, tágra nyílt szemek, aztán újra távolodó nevetés, ahogy elsiettem a kezemben a bőrönddel, amit igyekeztem minél magasabbra emelni, hogy ellensúlyozzam apró termetem, ha már a dupla talp semmit sem segített, talán csak az segített, hogy kinyújtott nyakamon magasra emelve hordtam a fejem, és átmentünk az udvaron, és volt ott egy építmény, és én csalódottságot éreztem, az Arany Prágában ugyanolyan szállásom volt, mint a vendégeknek, de itt a mindenes szobájában laktam, Wanda a szekrényre mutatott, kinyitotta, megeresztette a mosdóba a vizet, fellebbentette a takarót, hogy megmutassa, tiszta az ágynemű, aztán lemosolygott rám és elment, és megint, ahogy átment az udvaron, láttam az ablakból, hogy egyetlen, de egyetlenegy lépést se tehet anélkül, hogy ne kövessék, ne lássák a tekintetek, még azt sem engedhette meg magának ez a szobalány, hogy megvakaróddzon valahol… hogy csak úgy poroszkáljon, hogy a kezével törölje meg az orrát, úgy kellett itt mindig járnia, mint valami színpadon, mint egy üvegfalú boltban, mint nálunk, mikor virágért küldtek, és ahogy visszafelé mentem, a Katzék kirakatát rendezték a lányok, apró szögekkel tűzték oda az anyagot, és négykézláb másztak, egyik a másik után, és az egyik kezében kis kalapács volt és a redőzöttseviotot és kordbársonyt szögezte, és amikor elfogyott a szög, hátranyúlt, és a mögötte mászó kirakatrendező lány szájából vett újabb szeget, és odaszögelte az újabb redőt, és aztán megint újabb és újabb szöget húzott ki annak a másiknak a szájából, annak a lánynak tele volt a szája apró kis szegekkel, alighanem így mulattak ott a kirakatban, és én csak álltam, kezemben a kardvirággalteli kosár, a földön meg egy másik, az pedig margarétával volt teli, elnéztem ezeket a kirakatrendező lányokat, négykézláb másztak, és délelőtt volt és rengeteg ember, és a lányok biztosan elfelejtették, hogy a kirakatban vannak, minduntalan megvakarták a hátsó felüket vagy a környékét, és aztán megint a kirakatüveghez másztak, kezükben kis kalapács, lábukon papucska, és úgy nevettek, hogy a könnyük is kicsordult, és az egyiknek kispricceltek a szájából a szögek, és ők négykézláb röhögtek és vicsorogtak egymásra lányos bujaságukban, mint a kutyák, és elállt a blúzuk és látszott a mellük, ahogy ide-oda himbálózik, akárcsak a lányok egész teste a boldog nevetéstől, és a kirakat előtt már rengeteg ember állt, és bámulta azt a négy, harang módjára, a kivágás haranglábában himbálózó keblet, és aztán az egyik lány az emberekre pillantott, elkomolyodott, összehúzta magát és elvörösödött, és mikor a másik kiúszott a nevetés könnyeiből, s az első a Katz-üzlet előtt összegyűlt tömegre bökött, hát az a másik lány úgy megrémült, hogy két könyökét a blúzához szorította, s ettől hanyatt vágódott és két lába szétnyílt, mint az olló, és mindent látni lehetett, még ha divatos csipkés bugyival takarva is, és ahogy az emberek az imént még kacagtak, úgy komolyodtak most el ettől a látványtól, egyesek elmentek, mások még maradtak, és még akkor is a kirakatot bámulták, amikor rég elmúlt dél, amikor a lányok már nálunk, az Arany Prágában ebédeltek, még akkor is ott álltak a két kisasszony szépségétől földbe gyökerezett lábbal, mikor a boltossegéd lehúzta a rolót, ennyire képes némelyeket a lánytest szépsége levenni a lábáról… És leültem és lehúztam a sáros cipőmet, utána a nadrágomat, kinyitottam a bőröndömet, hogy vállfára akasszam a frakkot, és egyszerre csak sóvárogva gondoltam vissza az Arany Prágára meg az Édenre, folyvást ott láttam magam körül a kövekből és emberekből összeálló várost, a zsúfolt tereket, a természetből én három év alatt csak azokat a virágokat láttam, amikért nap mint nap szalajtottak, meg a kis parkot, és a szirmokat, amelyekkel az Éden kisasszonyainak a hasát díszítettem, aztán ahogy belebújtam a frakkba, egyszerre csak eszembe jutott, kiféle-miféle is volt az az én főnököm. Ebbe a három évbe foglalva, mint valami pürét, mint holmi eszenciás főzetet, úgy láttam őt és a feleségét, ez az én főnököm tulajdonképpen még nálam is alacsonyabb volt, és ő is ugyanúgy esküdött a pénzre, mint én, s a pénzéért nemcsak az Édenben kapott szép lányokat, de eljárt, sőt szinte menekült hozzájuk Pozsonyba meg Brnóba is, azt mesélték, hogy mire a felesége megtalálta, képes volt jó pár ezrest elverni, hogy mielőtt még belefogott volna a murizásba, mindig a mellényzsebéhez gombostűzte a visszaútra való pénzt és egy kis borravalót a kalauznak, hogy vigye egészen hazáig, és mert olyan picike volt, a kalauz általában a karjában hozta, mint valami gyermeket, és ilyenkor a főnök mindig aludt, és ezektől a muriktól még jobban összezsugorodott, egy álló hétig olyan pici volt, mint egy tengeri csikó… de aztán egy hét elteltével újra belebújt az ördög, csak most döbbentem rá, mennyire szerette a nehéz borokat, a portóit, az algírit, a malagát, mindent iszonyú komolyan ivott és szörnyű lassan, úgyhogy olybá tűnt, mintha nem is ivott volna, minden korty után valahogy megszépült az az én volt főnököm, a bort egy kicsit megforgatta a szájában, és csak azután nyelte le, mintha almát falatozna, és minden hörpintés után halkan kijelentette, a szaharai nap van benne ebben a nedűben… néha a törzsasztal társaságával együtt rúgott be, ilyenkor kidőlt, és az emelkedett hangulatú társaság mindig a feleségét hívta, jönne már összeszedni az urát, és az asszony jött is le a felvonóval a harmadik emeletről, ahol a főnök lakosztálya volt, szép nyugodtan jött, nem az ő szégyene volt ez, sőt mindenki csak hódolt neki, és ahogy a főnök ott feküdt az asztal alatt vagy a karjára borulva aludt, az asszonyság galléron ragadta, játszi könnyedséggel fölemelte, mintha csak üres kabát volna, ha meg ült a főnök, akkor lelökte a székről, de nem hagyta, hogy leessen, röptében elkapta, és olyan erős volt a karja, hogy könnyedén és nyugodtan vitte az emberét, lebegtette a levegőben, mintha tényleg csak egy kabátot vinne, és a főnök rendszerint fölébredt, és csak verdesett a kezével, már amennyire a lecsúszott kabátujja engedte, és a neje energikus mozdulattal föltépte a liftajtót, és ahogy fogta azt az én főnökömet, úgy be is hajította, csak úgy koppant a lába, de az asszony belépett utána és megnyomta a gombot, és mi láttuk az üvegajtón át, hogyan fekszik a főnök a felvonó mélyén, fölötte meg ott tornyosul az asszony, és mintha a mennybe mennének, úgy emelkedtek föl a harmadik emeletre. Azt rebesgették a törzsvendégek, hogy évekkel ezelőtt, amikor a főnök az Arany Prágát megvette, a főnökné asszony is lejárt a törzsvendégek közé, hogy itt lenn egy irodalmi szalonféle volt, amiből már csak a költő-festő TondaJódl maradt, hogy itt mindenféle diskurzusok folytak, hogy könyveket olvastak föl meg színházat játszottak, ám a főnökné asszony mindig hajba kapott az urával, méghozzá szenvedélyesen, hogy szinte minden második héten összevesztek holmi romantizmus meg realizmus miatt, összekülönböztek Smetanán és Janáčeken, de úgy, hogy dühükben borral locsolták egymást, sőt össze is verekedtek, és a főnöknek volt egy spánielje, a főnöknének pedig egy foxija, és amikor gazdáik hajba kaptak az irodalmon, a kutyák sem bírtak uralkodni magukon és véresre marták egymást. Ám aztán a főnök és a mi főnökné asszonyunk megbékéltek egymással és sétálni mentek a patak mentén, ki a városból, fejük vagy karjuk bekötve, esetleg felkötve egy nadrágtartóval, mögöttük pedig ott vánszorogtak a kutyák, az összemart foxi meg a spániel, tépett fülükön flaszterrel, vagy csak lassan alvadó sebekkel a harapós irodalmi bunyó után… így aztán mind megbékéltek egymással, hogy egy hónap elteltével újra kezdjék… szép lehetett, de szerettem volna látni… És már ott álltam a tükörben talpig frakkban, az én új frakkomban, kikeményített fehér ingben, fehér csokornyakkendőben, és mikor zsebembe csúsztattam az új, késpengével kombinált, nikkelnyelű dugóhúzót, hallottam, hogy megszólal a síp, és ahogy kiléptem az udvarra, egy árnyék suhant át rajtam, valaki átvetette magát a kerítésen, a fejemre, mint holmi két női mell, két szövetdarab terült, és egy frakkba bújtatott pincér ért földet előttem, fölemelkedett, frakkjának két fecskefarka a levegőben úszott, de ő csak rohant tovább, mint akit a síp hangja gömbölyít föl. Belerúgott az ajtóba, és a lengőajtó szétrepült és a pincér háta mögött tovább hullámzott, majd megállapodott, és az ajtó kicsinyítve tükrözte vissza az udvart és az én közelgő, majd végül az üvegajtón belépő alakomat. Csak két hét elteltével jöttem rá, kiknek is építették ezt a szállodát. Két hete egyik ámulatból a másikba esem, hogy hová csöppentem, hogy lehetséges-e egyáltalán ekképpen élni. Két hét alatt már több ezer koronát kerestem borravalókból, s most a fizetésem a zsebpénzem. De tizennégy napja, még ha egyedül vagyok is kis szobámban, még ha egyedül számolom is a bankókat, mert amint van egy kis szabad időm, máris a pénzemet olvasom, hiába vagyok magamban, mégis az az érzésem, hogy nem vagyok egyedül, hogy valaki állandóan néz, miként Zdeněk főúrnak is mindig ez az érzése, annak aZdeněknek, aki már két éve van itt, és állandó készenlétben él, hogy füttyszóra átugorja a kerítést, s minél hamarabb az étteremben teremjen. Voltaképp egész nap alig akad munkánk. Ha már kitakarítottuk és rendbe raktuk az éttermet, ami nem tart soká, ha már kikészítettük a poharakat és az evőeszközt, ha már kicseréltük és ellenőriztük a szalvéta- és terítő-készletet, lemegyünk Zdeněkkel, akinél a pincekulcs van, előkészíteni az italokat, ellenőrizni, van-e elegendő behűtött pezsgő, háromdecis export pilseni, a konyakot pedig felvisszük a tálalóba, hogy szobahőmérsékletű legyen, aztán kimegyünk a kertbe, helyesebben a parkba, s ott kötényt veszünk, s szépen elgereblyézzük a sétányokat, kéthetenként felfrissítjük a szalmakazlakat, a régi boglyát elviszik és újat hoznak, frissen kaszáltat, s azt az előre megszabott terv szerint ugyanarra a helyre kell állítanunk, ahol a régi volt. Aztán a kerti utakat gereblyézzük, azazhogy általában csak én gereblyézek,Zdeněk, az folyton a környező villákban bujkál, ahogy ő mondja, de szerintem nem bujkálás az, hanem a szeretői után jár, a nyári lakokban hétközben magukra maradt feleségekhez vagy pedig államvizsgákra készülő kisasszonyokhoz. És én gereblyézem a kerti út homokját, és elnézem, hogyan fest ez a mi szállónk hátulról, a fák közül, vagy elölről, a tágas rétről, nappal olyan, mint valami panzió, állandóan az az érzésem, hogy a bejárati kapun egyszerre csak leányzók vagy pedig aktatáskás fiatalurak tódulnak ki, esetleg kötött pulóveres ifjoncok, s mögöttük szolgák viszik a golfütőt, vagy kijön egy gyáros, s az inas fonott széket és asztalkát hoz utána és a cselédlányok abroszt terítenek arra az asztalra, és kiszaladnak a gyerekek is és a papához dörgölőznek, aztán meg jön a nagysága napernyőstül és szép lassan lehúzza a kesztyűjét, s midőn már mindenki leült, kitölti a kávét… de egész nap nem jön ki azon az ajtón senki, és senki sem lép be rajta, a szobalányok mégis mindennap takarítanak, és tíz szobában friss ágyneműt húznak és port törölgetnek, és a konyhában mégis olyan sürgés-forgás van, mintha valami lakodalomra készülődnének, temérdek étel, temérdek fogás készül valamiféle nagy lakomára, amilyent én még sohasem láttam, amilyenről én még csak nem is hallottam, s ha mégis, hát csak arisztokrata körökben, vagy pedig annak a mi Arany Prága Szállónknak a főpincérétől, aki pincérként dolgozott egy első osztályú luxus gőzhajón, a Wilhelminén, és a gőzhajó pont akkor süllyedt el, mikor a főúr lekéste az indulást, s mialatt egy szép svéd nővel, akivel együtt késett el a kikötőből, egész Spanyolországon át a hajó után Gibraltárba vonatozott, azalatt a gőzös elsüllyedt, szóval azok az első osztályú Wilhelmine fedélzetén elfogyasztott lakomákról szóló elbeszélések, azok voltak kissé hasonlatosak ahhoz, amit mi itt, ebben az isten háta mögötti Csendesség Szállóban szervíroztunk. És bár elégedettnek kellett volna lennem, gyakran bizony féltem. Például a gereblyézés után felállítottam magamnak egy nyugágyat egészen hátra, a fák mögé, de alig hogy ledőltem és föltekintettem a vonuló felhőkre, itt mindig vonultak a felhők, alig hogy elszundítottam, már meg is szólalt a síp, mintha mögöttem állt volna a mi főnökünk, és nekem a legrövidebb úton rohannom kellett az étterembe, futtomban oldoztam le a kötényemet, átvetettem magam a kerítésen, úgy, ahogy Zdeněk is csinálta, és egyenesen az étterembe nyargaltam és jelentkeztem a főnöknél, aki mindig a tolókocsiban ült, és mint rendesen, most is nyomta valami, a felgyűrődött pokróc, amit ki kellett alatta simítanunk, ilyenkor egy övet kellett a dereka köré csatolnunk, olyant, amilyet a tűzoltók is használnak, egy tartógyűrűs övet, akárcsak a Radimsky molnár úr két gyermekének, az a két gyerek mindig a malomároknál játszott, és a meredek parton egy bernáthegyi feküdt, és mikor Hary vagy Vintíř, mert így hívták a gyerekeket, közel mentek a malomárokhoz, még mielőtt felmerült a veszély, hogy a vízbe esnek, jött a bernáthegyi, beleakaszkodott abba a tartógyűrűbe, és elhúzta Haryt vagy Vintířt a veszélyes ároktól, pont így akaszkodtunk mi is a főnök övén lógó tartógyűrűbe, és egy csigával fölemeltük a főnököt, ha nem is a plafonig, csak annyira, hogy a kocsi kigördülhessen, és hogy megmutathassuk neki, hol is lehetett az a gyűrődés, és megigazítottuk a pokrócot, vagy újat, esetleg még egyet tettünk alá, és újra visszaeresztettük a főnökünket a kocsijába; olyan mulatságos volt, ahogy lógott a levegőben, egész testével előredőlve, ahogy a nyakában függőlegesen fityegett a síp, mutatván a főnök dőlésszögét… aztán újra keresztül-kasul gurult az éttermen, a kis és nagy szobákon, igazgatta a virágokat, ez a mi főnökünk szörnyen kedvelte a női munkákat, nálunk az összes éttermi helyiség leginkább szoba volt, akárcsak egy polgári lakásban vagy valami kis kastélyban, mindenütt függönyök, aszparáguszok, mindennap frissen vágott rózsa és tulipán és mindaz, amit az évszak adott, és hozzá mindig jó sok vágott aszparágusz, és a főnök olyan szép vázákat komponált, oly sokáig igazgatta a csokrokat, ilyenkor mindig odagurult a vázához, igazított rajta, megint hátratolatott, és megszemlélte, de nemcsak a csokrot nézte, hanem hogy miként harmonizál a virág a környezetével, és minden alkalommal másféle terítőt tett a vázák alá. És miután egész délelőtt a szobák szépítésével foglalatoskodott, a főnök nekilátott az asztalok csinosítgatásának… asztalból általában csak kettő volt, az is legfeljebb tizenkét személyre terítve, és miközben Zdeněk és én szótlanul hordtuk az asztalra a tányérok, villák és késféleségek minden fajtáját, a főnök csendes lelkesültségtől eltelve igazgatta az asztalok közepén álló csokrokat, és ellenőrizte, vajon a tálalóban elég frissen vágott virág és aszparágusz áll-e a vízben, amivel az utolsó pillanatban, közvetlenül az előtt, hogy a vendég leült volna, még feldíszítettük az abroszt… És így, amikor a főnök, ahogy mondani szokta, kiirtotta az éttermet az étteremből s az egész szállót egy biedermeier polgári otthon melegével töltötte meg, kocsiján kigördült az ajtóig, amin majd a vendégek érkeznek, és kis ideig ott ült az ajtóban, így összpontosított egy kicsit, és ahogy hirtelen megfordult a tolókocsival és elindult felénk, úgy pillantott ránk, mintha idegen volna, egy vendég, aki még sose járt itt, és csodálkozva nézett szét a hallban, aztán egyik szobából a másikba gurult, és szakértő szemmel vizsgált meg minden részletet, a függöny elrendezését, ki kellett mindent világítanunk, minden villanykörtének ragyognia kellett azon az estén, s amikor befejeztük az előkészületeket, e pillanatban a főnök szép volt, mintha elfeledte volna, hogy százhatvan kilót nyom és hogy emiatt járni se tud, így gurult végig idegen tekintettel, aztán ezt az idegen tekintetet újra a sajátjával cserélte föl, összedörzsölte a kezét és füttyentett, megint valahogy másképp, és én már tudtam, hogy rögvest berohan a két szakács, és részletes jelentést tesz a dolgok állásáról, hogy mi a helyzet a homárral meg az osztrigával, hogyan sikerült a Szuvarov-töltelék és hogy áll a salpicon. Mikor harmadik napja voltam itt, a főnök lendületből gázolta el a főszakácsot, mert rájött, hogy egy kis köménymagot szórt a gombás borjúszűzérmékre… Aztán felébresztettük a háziszolgát, egy óriást, aki egész nap aludt, és aki mindent megevett, ami az éjszakai lakomákból megmaradt, szédületes mennyiségű adagokat, tele tál salátát, amit se mi, sem a szobalányok nem tudtak megenni, azt mind bekebelezte ez a mindenes, meg is ivott mindent, ami az üvegek alján maradt, és szörnyű ereje volt, szóval ez az ember éjszakára zöld kötényt kötött és a kivilágított udvaron aprófát hasogatott, semmi mást nem csinált, csak aprította a fát, egész éjjel dallamos baltacsapásokkal hasogatta a rönköket, amiket este fölfűrészelt, de én rájöttem és hallottam is jól, hogy csak akkor vágta a fát, amikor vendég jött, és hozzánk csak automobilon érkeztek vendégek, diplomatarendszámú kocsikon, autóoszlopokban, mindig csak késő este vagy éjjel, és a mindenes aprította a fát, az illatos gyújtóst, és minden ablakból nézték és minden ablakból látható volt, és mindez, a kivilágított udvarunk meg a körös-körül szépen elrendezett fahasábok a biztonság érzetét keltette, a kétméteres, aprófát hasogató ember, a baltás férfi, aki egyszer agyonvert egy betörőt, három másiknak meg úgy ellátta a baját, hogy utána maga vitte le őket talicskán a csendőrőrsre, a mindenes, aki ha valamelyik autó defektet kapott, felemelte az első vagy hátsó tengelyt a földről, és addig tartotta, míg a kereket ki nem cserélték, a mindenes, akinek mindazonáltal az volt igazából a dolga, hogy mutatósan vágja a fát a megvilágított udvaron, hogy a vendégeink lássák, mint az elbai vízesést, amit előbb föl kell tölteni, majd megvárják, míg az idegenvezető oda nem kíséri a vendégeket, és akkor fent, az adott jelre fölhúzzák a zsilipet, és a nézősereggyönyörködik a vízesésben. Így volt ez a mindenesünkkel is. De hogy befejezzem a főnökünk portréját. Amikor, mondjuk, a kertben egy fának támaszkodva a bankóimat kezdtem számolni, rögtön felhangzott a sípszó, mintha ez a mi főnökünk valami mindent látó isten lett volna, vagy amikor senki sem láthatott minket, beleültünk vagy belehemperedtünk Zdeněkkel az egyik szénaboglyába, és rögvest sípolás hallatszott, amolyan figyelmeztetés volt ez csak, mindössze egy füttyentés, hogy dolgozzunk csak szépen tovább és ne lustálkodjunk, így hát mindig a kezünk ügyében hagytuk a vasvillát, a gereblyét vagy a kapát, és így dőltünk le, s amint meghallottuk a sípszót, föltápászkodtunk és kapáltunk és gereblyéztünk, hordtuk a vasvillán a borzas szénát, és mikor újra csönd lett, épp hogy csak letettük azt a villát, már szólt is a síp, így aztán feküdtünk és fektünkben kapirgáltunk a gereblyével meg a villával, csak hogy valamit csináljunk, mintha láthatatlan madzagok mozgatnák azokat a szerszámokat. És Zdeněk elmagyarázta, hogy amikor ilyen hűvös van, a mi főnökünk olyan, mint hal a vízben, hogy sokkal rosszabb, amikor beköszönt a kánikula, akkor szinte elolvad, szétfolyik, nem tud oda gurulni, ahová szeretne, folyvást egy hűtött szobában kell lennie, afféle jégveremben… de mindig mindenről tud, mindent lát, még azt is, amit nem láthat, mintha minden fa tetején, minden sarokban, minden függöny mögött, minden ágon egy spiclije volna… ez öröklődik, mondta Zdeněk és elterült a nýugágyban, a főnök apjának valahol a Krkonoše aljában volt kocsmája, ő is százhatvan kilót nyomott, és amikor beköszöntött a meleg idő, leköltözött a pincébe, még az ágyát is le kellett vinni, és így csapolta a sört, töltötte a pálinkát, hogy el ne olvadjon, különben abban a rekkenő hőségben szétfolyt volna, mint a vaj, világos?

Így hát felcihelődtünk és elindultunk csak úgy, vaktában egy kerti úton, amin sosem jártam, a főnökünk apjára gondoltunk, hogy miként költözött le nyáron a vidéki kocsma pincéjébe, nehogy úgy járjon, mint a vaj, miként csapolta a sört, miként aludt ott lent, és az ösvény három ezüstfenyő közé vitt minket, és nekem földbe gyökerezett a lábam, szinte megrémültem. DeZdeněk még nálam is jobban megijedt, belekapaszkodott az ingujjamba és így dadogta: még ilyet… és egy kis házikó állott előttünk, afféle mézeskalács ház, mintha csak valami színpadon volna fölállítva, közelebb mentünk, és a ház előtt iciri-piciri padocska állt, az ablaka olyan picurka volt, mint egy falusi ház kamraablaka, és a kilincses ajtó, mint egy kis pinceajtó, akkora volt csupán, hogy ha be akartunk volna menni, még nekem is le kellett volna hajolnom, de az ajtócska zárva volt… így hát megálltunk és az ablakon néztünk be, és öt percig csak néztünk, aztán egymásra pillantottunk és szinte félni kezdtünk, libabőrös lett a karom, ott bent, abban a házikóban minden úgy volt elrendezve, mint a szállónk egyik szobájában, ugyanolyan kis asztalka, székecskék, minden olyan piciben, mint valami babaházban, még a függöny is ugyanaz volt, meg a virágállvány is, és minden székecskén egy baba vagy mackó ült, a falon meg két kis polc, rajta, mint a játékboltban, mindenféle játék, az egész falat játékok borították, dobok és ugrókötelek, és az egész oly nagy gonddal volt elrendezve, mintha kis idővel érkezésünk előtt rakta volna rendbe valaki a szobát, készítette volna elő csakis a számunkra a meglepetést, hogy megrémisszen vagy meghasson bennünket… egy valódi kis babaház, tele száz meg száz játékkal… És egyszerre csak fölhangzott a füttyszó, de nem a figyelmeztető, hogy ne lazsáljunk, hogy ne heverésszünk, hanem az, amivel szorultságában szokott magához hívni minket a főnök, és futásnak eredtünk és rohantunk, átvágtunk a réten, és izzadtan vetettük át magunkat a kerítésen… És a Csendesség Szálló minden este pattanásig feszült várakozással volt terhes. Senki sem jött, egyetlen autó sem érkezett, de azért az egész hotel készenlétben állt, mint egy orkesztrión, amibe egyszerre csak bedob valaki egy koronát és játszani kezd, olyan volt ez a szálló, mint egy zenekar, a karmester már felemelte pálcáját, minden zenész készenlétben állt, összpontosított, ám a karmesteri pálca egyelőre még nem intett… És nem volt szabad sem leülnünk, sem elernyednünk, vagy igazgatnunk kellett valamit, vagy könnyedén a tálalóasztalkára támaszkodnunk, sőt még a mindenes is a fatuskó fölé hajolva állt a kivilágított udvaron, egyik kezében a balta, másikban a tuskó, ő is a jelre várt, hogy szekercéje dallamosan lesújtson, hogy az egész szálló mozgásba jöjjön, mint a felhúzott rugójú céltábla a lövöldében, amikor nem jön senki, hogy aztán egyszerre, mikor a kuncsaft megérkezik, sörétet tölt a légpuskába és telibe találja a céltáblát, az összes kivágott, festett, szegecselt bádogkép és az összes szerkezet működni kezdjen, most és holnap, csakúgy, mint tegnap, de csak akkor, ha valaki a fekete célpontba talál: Arra is emlékeztetett engem ez az egész, mintha valóra vált volna Csipkerózsika meséje, melyben mindenki abban a helyzetben merevedett meg, amiben az átok érte, hogy aztán a varázspálca érintésére az összes megkezdett mozdulat befejeződjék, a születőben lévők pedig elkezdődjenek. És hirtelen a távolban fel is búgott egy autó motorja, és az ablak mellett ülő főnök a tolókocsiból jelt adott a zsebkendőjével, és Zdeněk egy érmét dobott a zenegépbe, és az a Harlekin millióit kezdte pengetni, ezt a gépet, ezt az orkesztriónt párnák és filcfalak vették körül, úgy rémlett, mintha a zene egy másik lokálból szűrődne át, és a mindenes lesújtott a fejszéjével és fáradtnak, görnyedtnek látszott, mintha egész délután fát vágott volna, és én átvetettem alkaromon a szalvétát és vártam, vajon ki lesz a mi első vendégünk. És egy tábornok lépett be, piros bélésű, tábornoki köpenyben, biztos annál a cégnél csináltatta az egyenruháját, ahol én a frakkomat, de valahogy szomorú volt ez a generális, mögötte a sofőrje jött, egy aranykardot hozott, az asztalra fektette és kiment, a tábornok meg végigjárta a szobákat és mindent szemügyre vett és a kezét dörzsölte, aztán szétvetett lábbal megállt, hátul összefonta a kezét, és nézte az udvaron a mindenesünket, hogyan vágja a gyújtóst, és eközben Zdeněk kihozta az ezüst pezsgősvödröt, én pedig osztrigát, tengeri rákot, homárt tálaltam föl az ebédlőasztalra, és midőn a tábornok leült, Zdeněk felbontotta a pezsgőt, egy Henkell Trockent, töltött a pohárba, és a tábornok azt mondta, önök a vendégeim, és Zdeněk meghajolt, hozott még két poharat és töltött, a tábornok pedig felállt, összecsapta a bokáját és így kiáltott: Proszit!, és ivott, de épphogy csak belenyalt a pezsgőbe, mi ketten fenékig ürítettük a poharunkat, a generális ábrázata viszont eltorzult, és egész testében megremegve és undortól eltelve így prüszkölt: pfuj, pfuj és pfuj, én ezt nem bírom meginni!, aztán osztrigát tett a tányérjára, hátravetett fejjel, habzsoló szájjal szívta ki a gyönge, citrommal csepegtetett csigahúst, és megint, mintha jó étvággyal evett volna, de aztán megremegett és újra prüszkölt az undortól, szinte a könnye is kicsordult. És visszajött, felhajtotta a pohár pezsgőt, és amint kiitta, ekképpen ordított: Áááá, ezt aztán képtelen vagyok meginni, és föl-alá járkált, szobáról szobára, és valahányszor visszaért az asztalhoz, mindig vett az odakészített tálakból, hol egy kis rákot, hol egy levélke salátát, hol egy kissalpicont, és én mindannyiszor megrémültem, mert a tábornok undorodva üvöltött meg prüszkölt, pfuj, pfujonpfuj, hiszen ez ehetetlen!, és megint visszajött és nyújtotta a poharát és töltetett, és mikor megkérdezte Zdeněket, Zdeněk meghajolt és magyarázatba fogott, a Veuve Cliquot-ról meg általában a pezsgőkről beszélt, de hogy ő maga azt tartja a legjobbnak, amit kínálni bátorkodott, aHenkell Trockent, és a generális fölélénkülve újra megkóstolta a pezsgőt, de megint csak prüszkölt, aztán kiürítette a poharát és visszament az udvart nézni, mindenütt sötét volt, csak a mindenes és munkájának eredménye úszott fényárban, a megvilágított falakat szinte teljesen eltakarták a fenyőfa hasábok. És a főnök hangtalanul begördült a szobába, épp hogy csak benézett, meghajolt és már gurult is kifelé, a tábornok pedig egyre jobb kedvre derült, mintha megszűnt volna az étellel-itallal szembeni undora, mintha megjött volna az étvágya. Aztán konyakra tért át és megivott egy egész üveg Armagnacot, és minden pohárka után eltorzult az ábrázata, a szája szörnyű átkokat szórt, és hol németül, hol csehül prüszkölte:Diesen Schnaps kann man nichttrinken! És a francia specialitásoknál ugyanígy viselkedett, minden falat után úgy tűnt, hogy a tábornok összehányja magát, esküdözött, hogy nem vesz többet egy falatot sem, nem iszik már egyetlen kortyot sem, ráförmedt Zdeněkre meg rám is, hogy mivel etetnek maguk itt engem? Meg akarnak mérgezni, azt akarják, csirkefogók, hogy fölforduljak! ám azért fölhajtott még egy üveg Armagnacot, és Zdeněk előadást tartott neki arról, hogy miért hívják a legjobb konyakot Armagnacnak és nem konyaknak, mert hogy az Armagnac, az brandy, mivel konyak csak azon a vidéken található, amit Cognacnak hívnak, úgyhogy hiába van Cognac határától két kilométernyire a legjobb konyak, azt már nem szabad konyaknak nevezni, csak brandynek, és hajnali háromkor, midőn a generális azt jósolta, hogy ő ezt ki nem bírja, hogy kettőkor azzal öltük meg, hogy almát adtunk neki, utána hajnali háromra már annyit evett és ivott, hogy egy ötfős társaságnak is elég lett volna, de azért állandóan jajveszékelt, hogy nincs étvágya, hogy biztosan lábon hordta ki a rákot, legjobb esetben a fekélyt, hogy a mája odavan és a veséjében biztosan homok van, és hajnali három körül már spicces volt, és előrántotta a szolgálati fegyverét és lelőtte az ablakon álló poharat, átlőtte az ablaküveget is, de a főnök csak szép csendesen begördült a gumikerekeken, nevetett és gratulált, és arra kérte a tábornok urat, hogy az ő kedvéért próbálná meg eltalálni azt a csiszolt üvegcseppet a velencei csilláron, és azt mondta, hogy az utolsó nagy mutatványt is itt látta: Schwarzenberg herceg földobott egy ötkoronás érmét, és golyós vadászpuskájával pont akkor találta telibe, mikor az már megint közvetlenül az asztal fölött volt… És a főnök odébb gurult és mutatópálcával egy lyukra mutatott a kandalló fölött, amit az ezüstötösön gellert kapott golyó ütött. De a generális a kupicákra szakosodott, tovább lövöldözött, és ezen senki sem botránkozott meg, és mikor átlőtte az ablaküveget, s a golyó a görnyedt mindenes fölött süvített el, merthogy még mindig vágta a gyújtóst, a mindenes csak megvakarta a fülét és tovább folytatta a munkát… És aztán a generális feketekávét rendelt törökösen, és kezét a szívére téve újfent bizonygatta, hogy ezt a kávét neki meginni nem szabad, és kért még egy kávét és kijelentette, ha akadna még egy kis sült pulárd, abból szívesen enne, mielőtt meghal… és a főnök meghajolt és sípolt, kis idő múlva beszaladt a szakács, frissen, fehér sapkában, és behozott egy tepsi sült csirkét, és a generális, ahogy megpillantotta a kakast, kibújt a zubbonyából, kigombolta az ingét, és bánatosan megállapította, hogy neki baromfit enni végképp nem szabad, és fogta és széttépte a kakast és nekilátott, és minden falathoz jajgatott, hogy az ő egészsége így meg úgy, hogy neki nem szabad túltáplálnia magát, hogy ilyen undorítót életében nem evett, és Zdeněk megjegyezte, hogy Spanyolországban pezsgőt isznak a csirkehúsra, hogy ez alkalommal a la Gorduna lenne helyénvaló, és a tábornok biccentett, és aztán ivott és falatozott, és minden harapásnál, minden korty után szitkozódott meg fintorgott, hogy úgymond, diesen Pulard auch dieser Champagner kann man nicht trinken und essen… és négykor, mikor már kipanaszkodta és kijajgatta magát, mintha egyszerre csak minden súly lehullott volna róla, a számlát kérte, amely már készen állt, és a fizetőpincér ki is hozta, kistányéron, szalvétába bugyolálva nyújtotta oda, de föl kellett olvasnia a generálisnak az árakat is, és főleg azt, hogy mi mindent evett meg… és Zdeněk olvasta, tételt tétel után, és a tábornok mosolygott, egyre szélesebben vigyorgott, míg fel nem nevetett, és nyerített és örvendezett, teljesen józanul és egészségesen, a köhögése is elmúlt, a derekát is kihúzta, beleigazította vállát a zubbonyába, és megszépülve, szikrázó tekintettel rendelt még a sofőrjének úticsomagot, s ezresekkel fizetett a főnök úrnak, csakis ezresre kerekített föl, itt biztosan ez volt a szokás, aztán letett még egy ezrest a lövöldözésért, a sérült plafonért, az átlőtt ablakért, és megkérdezte a főnököt, elég lesz-e. És a főnök bólintott, hogy elég. És én háromszáz korona borravalót kaptam, és a generális vállára vetette piros bélésű köpenyét, fölemelte aranykardját, feltette monokliját és távozott, lépteit sarkantyúpengés kísérte, és ahogy ment, csizmájával olyan ügyesen rúgta félre a kardot, hogy nem botlott meg benne, nem bukott orra…

És másnap is eljött a generális, de most már nem egyedül, hanem szép kisasszonyokkal meg egy kövér költővel, és ezúttal nem lövöldözés volt, hanem iszonyú veszekedés tört ki, az irodalmon és holmi költészeti irányzatokon kaptak hajba oly hevesen, hogy egymás arcába fröcskölték nyálukat, és én már azt hittem, hogy a tábornok lepuffantja azt a költőt, de aztán lehiggadtak, és később egy írónőről kezdtek vitatkozni, akiről folyvást azt mondogatták, hogy összetéveszti a vaginát a kalamárissal, hogy boldog-boldogtalan az ő tintájába mártogatja a szerszámát, aztán majd két óra hosszat egy írót pocskondiáztak,akiről azt mondta a tábornok, hogy ha ez az ember úgy értene az irodalomhoz, mint az idegen vaginákhoz, akkor mind az író, mind a cseh irodalom jól járna – és a költő az ellenkezőjét állította, hogy ez egy igazi író, akiről elmondható, hogy bár Isten után Shakespeare alkotott a legtöbbet, de Shakespeare után biztosan ez a mi költőnk, akiről szó volt, és milyen szép volt, hogy a főnöknek, rögvest a társaság megérkezése után, zenészekért kellett küldenie, és ezek a zenészek megállás nélkül játszottak, a vendégek meg a kisasszonykáikkal együtt rengeteget ittak, és a tábornok nemcsak szitkozódott minden korty és minden falat után, de iszonyúan sokat dohányzott is, s valahányszor rágyújtott, sokáig köhögött és nézte a cigarettát és üvöltött, hogy miféle szemetet raknak ebbe az egyiptomi cigarettába. De úgy telefüstölte a szobát, hogy a cigarettavég félhomályban világított… és szólt a zene és folyt az ital, és a két vendégen az is föltűnő volt, hogy az ölükben mindig kisasszonyok ültek, és sűrűn fölmentek szobára ezekkel a lányokkal, aztán negyedóra múlva visszajöttek és nyerítettek a nevetéstől, csak a tábornok jajveszékelt, valahányszor fölment a lépcsőn s kezét a felfelé lépdelő kisasszony combja közé dugta, hogy ugyan kérem, nem való már nekem a szerelem, meg hogy ugyan már, miféle kisasszonyok ezek itt?De azért fölment, és negyedóra múlva visszajött, és én láttam, milyen hálás és szerelmes az a kisasszony, és hogy pont úgy járt, mint tegnap az a két üveg Armagnac, mint a két üveg Henkell Trocken pezsgő, meg a la Gorduna, és újra a poétizmus haláláról beszéltek, meg a szürrealizmus új irányzatáról, ami immár második fázisába lépett, valamint az elkötelezett és a tiszta művészetről, és megint üvöltöztek egymásra, s már éjfél is elmúlt, és a kisasszonyoknak még mindig nem volt elég a pezsgő meg az étel, mintha azt az ételt beléjük tömték, aztán megint kivették volna, akkora étvágyuk volt… aztán a zenészek bejelentették, hogy vége, nekik haza kell menniük, nem játszanak tovább, és a költő fogott egy ollót, lenyisszantott a generális zubbonyáról egy aranykitüntetést és odadobta a muzsikusoknak, s azok újra rázendítettek, cigányok vagy magyarok lehettek, és a generális megint szobára ment az egyik kisasszonnyal, és a lépcsőn most is azt mondta, hogy ő férfiként már kaput, és megint negyedóra múlva jött vissza, és a költővel kisasszonyt váltottak, és ismét csomagolni kezdtek a zenészek, hogy ők már mennek haza, így hát a költő fogta az ollót és levágott még két kitüntetést és odadobta őket a muzsikusoknak egy tálcára, és a generális is ollót ragadott és lenyisszantotta a maradék érdemrendeket és odadobta a tálcára a többi mellé, és mindezt a szép kisasszonyok kedvéért tették, és mi ezt a legnagyobb merészségként könyveltük el, amit valaha is láttunk, Zdeněk azt súgta, hogy ezek mind a legmagasabb angol, francia és orosz kitüntetések az első világháborúból… és a generális, mellényét levetve, táncolni kezdett, és azt mondta a kisasszonynak, azért teremtette le, hogy vele csak lassan lehet, mert vacak a tüdeje meg a szíve, és kérte a cigányokat, játsszanak csárdást, és a cigányok rákezdtek és rákezdett a generális is, és kisvártatva, mikor kikrákogta és kiköhögte magát, szaporázni kezdett, s a kisasszonynak fürgébben kellett mozognia, és ekkor a generális szabaddá tette a kezét, egyiket a magasba emelte, a másikkal pedig a földet súrolta, olyan volt, mint egy kakas, és egyre gyorsabban ropta, és valahogy meg is fiatalodott, és a kisasszony már nem bírta a tempót, ám a tábornok nem lassított, és táncolt és közben a lány nyakát csókolgatta, és a muzsikusok körülállták a táncolókat, s tekintetükben megértés és csodálat tükröződött, látszott a szemükön, hogy a generális helyettük is táncol, és a zene segítségével kapcsolatban álltak a katonával, hol gyorsították, hol lassították a tempót, aszerint, hogy miként alakult a tánc, hogy mennyire bírta erővel a tábornok, ő azonban változatlanul lepipálta a párját, a lány hangosan szuszogott, arcán egyre nőtt a pír, és fönn, a balusztrádon ott állt a kövér költő a másik kisasszonnyal, akivel szobán volt, és hirtelen a karjába kapta a lányt, és fölragyogtak az első napsugarak, és a költő levitte a szép kisasszonyt a csárdást táncolókhoz, és kiment vele a nyitott ajtón és felkínálta az első napsugaraknak a félig mezítelen, pityókos kisasszonyt, akinek szakadt volt a blúza. …Aztán hajnalban, mikor már jártak a munkásvonatok, előállott a generális autója, egy hosszú, nyitott masina, egy hatülésesHispano-Suiza, elöl szélvédő üveg, hátul bőrhuzatos ülések, és a társaság fizetett, az a költő egy kötetének teljes honoráriumával egyenlítette ki a számlát, tízezer példány, akárcsak Jódl könyve, a Jézus Krisztus élete, de jókedvűen fizetett és azt mondta, hogy semmiség, hogy azon nyomban elmegy előlegért, hogy elutazik Párizsba, és ír egy újabb kötetet, még szebbet, mint amilyen ez volt, amit épp elittak… és berakta az autóba a generálist, a tábornok fehér, feltűrt ujjú ingben ült hátul a két kisasszonyka közt és aludt, az első ülésen a költő, hajtókájába piros rózsát tűzött, s előtte, kivont tábornoki aranykarddal a kezében, könyökével a szélvédőre támaszkodva a szép táncos kisasszony állt, a tábornok zubbonya volt rajta, kigombolva, a zubbonyon a lenyisszantott kitüntetések maradványai fityegtek, kibontott hajának kucsmáján a generális sapkája díszelgett, és így állt ott felvetett fejjel, hatalmas két keblével ez a lány, Zdeněk azt mondta, hogy olyan ez, mint a Marseillaise szobra, és így hajtatott a társaság a pályaudvarhoz, és miközben a munkások vonatraszálltak, a tábornok gépkocsija a peron mentén Prága felé haladt, és a kioltott keblű leányzó kivont karddal így kiáltott: Prágára fel!, és így vonultak be Prágába, milyen szép is lehetett, később megtudtuk, hogy a tábornok a költővel s a kisasszonyokkal, főleg azzal a tépett blúzú, két keblét kimeresztő, kivont kardúval így hajtottak végig a Příkopyn s a Národnítřídán… és a rend őrei tisztelegtek előttük, miközben a Hispano-Suiza hátsó ülésén a generális lecsüngő kézzel aludt… És itt, a Csendesség Szállóban jöttem rá, hogy azt, hogy a munka nemesít, nem más találta ki, mint ezek az emberek, akik itt egész éjszaka, ölükben a szép kisasszonyokkal ettek és ittak, ezek a gazdagok, akik olyan boldogok tudtak lenni, mint a kisgyerekek, és én még abban a hitben éltem, hogy a gazdagokon holmi átok vagy micsoda ül, hogy csak a kunyhók, a kis tisztaszobák, a savanyúleves és a krumpli töltheti el üdvvel és boldogsággal az embereket, hogy a gazdagság, az valami átok… ám úgy látszik, ezt a papolást is, hogy micsoda boldogság kunyhóban lakni, ezt is a mi vendégeink találták ki, akiknek teljesen mindegy volt, mennyi pénzt költenek el egy éjszaka, és akik csak úgy szórták a hasas bankókat a négy világtáj felé, és ettől jól érezték magukat… sosem láttam olyan boldog férfiakat, mint ezek a nagyiparosok meg gyárosok voltak… mint már mondtam, úgy tudtak rakoncátlankodni s örülni az életnek, mint holmi kis csibészek, még ugratták is egymást, kelepcét állítottak egyik a másikának, annyi mindenre volt idejük… és a nagy vidámság közepette hirtelen megkérdezték a szomszédjuktól, nincs-e szüksége egy vagon magyar hízóra, vagy kettőre, netán egy egész vonatnyira. És mások, miközben az aprófát hasogató mindenest nézték, ezek a gazdagok ugyanis azt hitték, hogy mindenesünk a földkerekség legboldogabb embere, elábrándozva gondoltak erre a munkára, amit örökké magasztaltak, ám sohasem csináltak, és ha csinálniuk kellene, boldogtalanok lennének, oda volna a boldogságuk, s ekkor egyikük egyszerre csak a szomszédjához fordult, hogy volna Hamburgban egy hajórakomány kongói tehénbőröm, nem tudod, mihez kezdjek vele? És a másik, mintha nem is egy egész hajórakományról, hanem csak egyetlen tehénbőrről lenne szó… hány százalékot kapok? És az első azt mondta, hogy ötöt, erre a másik, hogy nyolcat, kockázatos a dolog, biztosan férges a bőr, a négerek mindig rosszul sózzák be… erre az első odatartotta a tenyerét és azt mondta, legyen hét… és kis ideig farkasszemet néztek és aztán kezet fogtak… és visszamentek a kisasszonykákhoz, és ugyanazzal a kezükkel tovább fogdosták a meztelen nők kebleit és a felfésült kis szőr-pihedombot a hasuk alján, és úgy csókolták őket tele szájjal, mintha osztrigát ennének, mintha főtt csigát szürcsölnének, de attól kezdve, hogy megvették vagy eladták a vonatnyi sertést meg hajónyi tehénbőrt, attól a pillanattól kezdve mintha húsz évet fiatalodtak volna. Némely vendégünk itt egész utcasornyi bérházat vett vagy adott el, sőt, egy vár és két kastély is nálunk cserélt gazdát, adtak itt el gyárat, a vezérképviselők itt egyeztek meg egy egész Európára kiterjedő borítékexportban, volt, hogy itt állapodtak meg egy félmilliárd koronás kölcsönben valahová a Balkánra, eladtak itt már kétvonatnyi lőszert, megegyeztek jó egynéhány arab ezred felfegyverzésében… és mindig ugyanazzal a körítéssel: pezsgő, kisasszonyok, francia konyak, és egy pillantás az ablakból a felülről megvilágított, fát aprító mindenesre… Az éjszakai séták alatt a holdfényes parkban, fogócskázás és szembekötősdi közben, ami általában a szénaboglyákban ért véget, melyekkel a főnökünk, akárcsak a fát hasogató mindenessel, a kertet dekorálta… ilyenkor aztán a vendégek pirkadatkor szállingóztak vissza, hajukat, ruhájukat száraz fűszál, széna borította, s boldogok voltak, mintha csak színházból érkeztek volna… és a zenészeknek meg nekem százasokat osztogattak, tele marékkal, jelentőségteljes pillantások kíséretében, hogy semmit sem láttunk és semmit sem hallottunk, még ha valójában mindent láttunk és hallottunk is, miközben a főnök a tolókocsijában hajlongott, csendesen gurulva a gumiabroncsokon szobáról szobára, hogy mindig mindenütt rend legyen, hogy minden kívánságot kielégítsünk, mert a mi főnökünk mindenre gondolt, ha valaki hajnaltájt megkívánt egy pohár friss tejet vagy hideg tejfölt, az is volt itt mindig, még az okádáshoz is volt a csempézett illemhelyeken egy berendezés, afféle egyszemélyes rókázótál, krómozott fogantyúval, meg egy közös rókázófal, ami leginkább jászolhoz volt hasonlatos, fölötte egy rúd, úgyhogy a vendégek odaálltak, fogták azt a rudat és csoportosan hánytak, így biztatva, erősítve egymást, míg én, amikor okádtam, szégyelltem magamat, még akkor is, ha senki se látta, hogyan vonaglom, de a gazdagok úgy rókáztak, mintha az a rókázás is a lakomához tartozna, mintha az is a jó modor része volna, és mikor kihányták magukat, könnybe lábadt szemmel jöttek vissza, hogy kis idő elteltével még nagyobb étvággyal egyenek-igyanak, akárcsak a régi szlávok… és Zdeněk, a főúr, igazi főúr volt, Prágában, a Fekete Sasban tanulta a szakmát, ahol egy öreg főúr tanította, ez a főúr személyi pincér volt egy arisztokrata kaszinóban, ahová maga D'Este főherceg is eljárt, Zdeněk úgy szolgált föl, mintha az alkotás mámorában lebegne, Zdeněk egyszerűen vendégnek számított, és meg is vendégelték mindig, minden asztalnál volt egy pohara, amibe épphogy csak beleivott, de azért mindenkivel koccintott, úgy mozgott, úgy hordta az ételt, mintha álomban suhanna örvénylő mozdulatokkal, ha valaki az útjába került volna, szörnyű lett volna az ütközés, tetszetősen, elegánsan mozgott, bármit csinált is, és sohasem ült le, mindig csak állt, és mindig tudta, kinek mi lesz az óhaja, és már előre kihozta, amire a vendégnek épp gusztusa támadt. Egyszer elmentemZdeněkkel mulatni, Zdeněknek volt egy grófi szokása, jóformán mindent elvert, amit megkeresett, úgy rendelte másutt az ételt-italt, ahogy a mi vendégeink őnála, és mindig maradt annyi pénze, hogy amikor hajnaltájt hazafelé igyekeztünk taxival, fölébresztette a falu legnyomorúságosabb csehójának kocsmárosát, és megparancsolta neki, hogy hozzon muzsikusokat, és a muzsikusoknak játszaniok kellett, és Zdeněk házról házra járt és hívta az alvókat, jöjjenek inni az egészségére, jöjjenek mind a kocsmába, és utána hajnalig szólt a zene, reggelig ropták a táncot, és amikor a vendégsereg már mindent megivott, amije a kocsmárosnak csak üvegbenhordóban volt, Zdeněk fölébresztette a gyarmat- és rövidárukereskedés tulajdonosát, és kosárszám vette a flaskákat, és megajándékozta az öreganyókat és öregapókat, és nemcsak azt fizette ki, amit a kocsmában megittak, de az összes üveg rozsólist és mindazt, amit szétosztogatott, és nevetett, és csak akkor volt teljes a boldogsága, amikor már minden pénzét elverte. És az volt az igazi, amikor megtapogatta a zsebeit és már gyufája sem volt, ilyenkor kölcsönkért húsz fillért, megvette a gyufát, és rágyújtott egy cigarettára, ő, aki legszívesebben a kocsma kályhatüzénél lángra lobbantott, összesodort tízkoronással gyújtotta meg a szivarját… és aztán felszedelőzködtünk, a muzsikusok rázendítettek, és ha még jutott rá idő, Zdeněk fölvásárolta a kertészet minden virágát, és szórta a szegfűt, a rózsát, a krizantémot, és a zenészek elkísértek bennünket a falu határán is túlra, és a virágokkal felkoszorúzott automobil visszavitt minket a Csendesség Szállóba, mert aznap, vagyis hát azon az éjjelen szabadnapunk volt.

Egyszer egy előre bejelentett vendéget vártunk, és a főnök nagyon nagy gonddal készült a fogadására. Tízszer, hússzor is végiggurult tolószékében az összes termen, és még mindig nem talált mindent úgy, ahogy szerette volna… három főt jelentettek be, de csak ketten jöttek, bár három személyre volt terítve, és egyáltalán, egész éjszaka feltálaltunk mindent a harmadik vendégnek is, mintha bármelyik pillanatban betoppanhatott volna, mintha valami láthatatlan vendég lett volna, aki itt ül, itt járkál, sétál a kertben, hintázik a hintaszékben és így tovább… És először egy hölgyet hozott valami szép, nagy autó, a sofőr franciául beszélt vele, Zdeněk úgyszintén… aztán egy másik luxuskocsi gördült a szálló elé, úgy este kilenc felé, és maga a köztársasági elnök szállt ki belőle, akit rögvest felismertem, és akit a főnök úr excellenciás uramnak szólított… és az elnök úr ezzel a gyönyörű francia hölggyel vacsorázott, aki repülőgéppel érkezett Prágába, és az elnök urat mintha csak kicserélték volna, valahogy megfiatalodott, nevetett, bőbeszédűvé vált, pezsgőt, majd konyakot ivott, és ahogy így felvidult, áttelepedtek a biedermeier bútorral berendezett, virággal földíszített szobába, és az elnök úr maga mellé ültette azt a szépséget és a kezét csókolgatta, aztán megcsókolta a vállát is, a hölgynek mezítelen volt a karja, ujjatlan estélyi ruhát viselt, és az irodalomról társalogtak, aztán egyszerre csak kacagni kezdtek, az elnök úr halkan mesélt valamit a szép nő fülébe, és ő sikított a nevetéstől, és az elnök úr is nevetett, a térdét csapkodta nevettében, és maga töltötte ki a pezsgőt, és újra egymás felé nyújtották a pezsgőspoharakat, a száruknál fogták őket és vidáman csilingelve koccintottak és egymás szemébe néztek, majd élvezettel ittak, és az a hölgy gyöngéden a fotel támlájának döntötte az elnök urat és megcsókolta, hosszan csókolta, hosszú, hosszú csók volt az, és az elnök úr lehunyta a szemét, és a hölgy végigsimította a testét, az elnök úr pedig a hölgy csípőjét simogatta, és láttam az elnök úr briliánsgyűrűjét, hogyan csillog a francia szépség combján, és aztán, mintha csak álmából ébredne, most ő hajolt a szép hölgy fölé, és a szemébe nézett, és most ő csókolta a nőt, és egy pillanatra mozdulatlanná váltak az ölelésben, s mikor magukhoz tértek, hát az elnök úr a lelke mélyéből édesen felsóhajtott, és a hölgy is akkorát sóhajtott, hogy a hajából kibomlott fürt rugózva rezgett a homlokán, és fölálltak, úgy fogták egymás kezét, mint két gyerek, akik épp körtáncot akarnak járni, és egyszerre csak kézen fogva az ajtóhoz futottak és kiszaladtak a kertbe, el nem eresztették volna egymás kezét, úgy ugrándoztak, hancúroztak a sétányokon, és hallottuk a csilingelő nevetést meg az elnök úr vidám hahotázását, és nekem ez sehogy sem illett ahhoz az elnöki arcképhez, amit a bélyegeken meg a hivatalos helyeken láttam, én mindig úgy gondoltam, hogy az elnök úr efféle dolgokat nem csinál, hogy az ilyesmi nem való az elnök úrhoz, és mégis, olyan volt ő is, mint a többi gazdag ember, mintZdeněk, vagy én, és most ott szaladt a holdfényben úszó kertben, aznap délután is felállítottuk a szárított szénából a boglyákat, és láttam, hogy a szépséges hölgy fehér estélyije és az elnök úr fehér, keményített frakkmellénye meg a fehér mandzsettái úgy rajzolódnak bele az éjszakába, úgy szállnak ide-oda, egyik szénakazaltól a másikig, mint a fehér porcelán, láttam, hogy miként érte utol az elnök úr azt a fehér estélyit, miként kapta el és emelte föl könnyedén, láttam a két mandzsettát, hogyan emeli föl azt a fehér ruhát, hogyan viszi tova, hogyan törik meg rajta, hogyan omlik rá a fehér estélyi, mintha az a mandzsetta most emelte volna ki a folyóból, vagy mint mikor az anya viszi fehér hálóingecskéjében gyermekét a kiságyhoz, úgy vitte a hölgyet az elnök úr a kertünk mélyébe, az évszázados fák alá, hogy aztán újra kiszaladjon vele és egy szénaboglyára fektesse. De a ruha kicsúszott a keze közül és szaladt tovább, az elnök úr meg utána, és mindketten belezuhantak egy szénaboglyába, de az a fehér estélyi újra felemelkedett és futott tovább, míg végül elterült egy boglyán és az elnök úr ráesett. És én láttam azokat a mandzsettákat, láttam, hogyan lesz egyre kisebb az az estélyi ruha, hogyan tűri a két mandzsetta egyre feljebb, hogyan zilálja és forgatja, mint ahogy mi forgattuk a mákvirág szirmait, s aztán csönd ült a Csendesség Szálló kertjére… és én nem néztem őket tovább, s nem nézte őket a főnök sem, lassan leeresztette a függönyt, Zdeněk a földet bámulta, akárcsak a szobalány, aki ott állt a lépcsőn fekete ruhácskában, és csak a hófehér kis kötény meg a sűrű hajában diadémként fénylő, fehér bóbita látszott belőle, senki sem nézett oda, de mindannyian fölizgultunk, mintha mi feküdnénk ott a széttúrt és letaposott szénán azzal a szép hölggyel, aki ennek a szénaboglyás jelenetnek a kedvéért aeroplánon repült ide egyenesen Párizsból, mintha mindez mivelünk történne… és főleg, hogy mi vagyunk az egyedüliek, akik részt veszünk ezen a szerelmi ünnepélyen, akiknek ez megadatott a sorstól, mely mindezért csak annyit vár el tőlünk, mint paptól a gyónó: titoktartást. Éjfél után a főnök a babaházba küldött, hogy vigyek oda egy kristálykancsóban hideg tejfelt, egy véka frissen sült kenyeret és szőlőlevélbe bugyolált vajat. És vittem a kosarat és reszkettem, mentem a szerteszét dobált boglyák mentén, az egyik olyan volt, mint valami nyoszolya, s én fejet hajtottam e széna előtt, nem tudtam megállni és belemarkoltam és beleszagoltam, aztán befordultam az ösvényen a három ezüstfenyő felé, és akkor már láttam a három világító ablakocskát, és amikor odaértem, láttam, hogy a házikóban, ahol ugrókötél, pléhdob, maci meg baba volt a polcokon, hogy ott, egy kis széken, fehér ingben az elnök úr ül, és vele szemben, egy pontosan ugyanolyan kis széken a francia hölgy, ekképpen ült ott a két szerelmes és nézett egymás szemébe, az asztalon egymásra simulva pihent a kezük, és a házikót egy közönséges lámpás világította meg, és az elnök úr felállott, teljesen eltakarta az ablakot, le kellett hajolnia, hogy kijöjjön a ház elé, és én átadtam neki a kosarat, olyan nagy volt az a mi elnökünk, hogy meg kellett görnyednie, miközben én állhattam, olyan picike voltam, és nyújtottam felé a kosarat, és ő azt mondta, köszönöm, fiam, köszönöm… és megint behátrált az az ő fehér ingje, a fehér csokornyakkendője kibomlott, a frakkjába pedig visszafelé menet botlottam bele… és aztán hajnalodott, s mikor felkelt a nap, a babaházból előjött az elnök úr meg az a francia hölgy, csak úgy, kombinéban… gyűrött ruháját maga után húzta, és az elnök úr kezében lámpás volt, benne a gyertya, de ez a gyertya csak egy aprócska pont volt az éppen fölkelő naphoz képest… és aztán az elnök úr lehajolt, és ujjánál fogva felemelte a frakk-kabátot és húzta maga után a szénával, szalmával, fűszállal tele kabátot… ekképpen lépdeltek álmodozva egymás mellett, és mindketten boldogan mosolyogtak… És én elnéztem őket, és egyszerre csak megértettem, hogy pincérnek lenni, az nem kis dolog, hogy nagy különbség van pincér és pincér között, de hogy én olyan pincér vagyok, aki diszkréten felszolgált a köztársasági elnöknek, s hogy ezt igen meg kell becsülnöm, pont úgy, ahogy egy életen át ebből éltZdeněknek az a híres pincére, aki az arisztokrata kaszinóban szolgált föl Ferdinand d'Este főhercegnek… és aztán az elnök úr elment az egyik autóval, a hölgy a másikkal, a harmadikkal pedig senki sem ment el, nem ment el a láthatatlan vendég, akinek az egész lakomát rendelték, akinek felterítettünk, akinek a főnök úr föl is számolta az étkezést és a szobát, amiben az a harmadik nem aludt. Mikor beköszöntött a júliusi hőség, a főnök nem gurult többé szobáról szobára, nem ment be többé az étterembe, hanem a szobájában maradt, amolyan jégveremben, ahol a hőmérséklet nem lehetett húsz foknál magasabb, ám annak ellenére, hogy nem mutatkozott, annak ellenére, hogy nem gurult keresztül-kasul a park sétányain, annak ellenére mintha látott volna minket, mintha mindenható lett volna. A sípjával szolgált fel, a sípjával osztogatta a parancsokat és a tilalmakat, s én úgy éreztem, hogy a sípjával sokkal többet mond, mintha beszélne. Akkoriban négy külföldi lakott nálunk, valahonnan Bolíviából, és hoztak magukkal egy titkos bőröndöt, amire úgy vigyáztak, mint a szemük fényére, még alvás közben is maguknál tartották. Mind a négyen fekete ruhában, fekete kalapban jártak, fekete harcsabajuszuk volt meg fekete bőrkesztyűjük, és a bőrönd, amit úgy őriztek, szintén fekete volt, s akárcsak ők, koporsóra emlékeztetett. Éjszakai vendégeink pénzszóró vidámságainak és duhajkodásainak vége szakadt. De az új vendégek nyilván nagyon jól fizettek, ha a főnök befogadta őket. Ez volt a főnökünk, és egyáltalán, az egész cégünk specialitása, ha valaki egyszer nálunk szállt meg, ugyanannyit fizetett a fokhagymalevesért, a vizeslevesért, a krumplis lepényért meg egy bögre aludttejért, mintha osztrigát és homárt evett volna, sHenkell Trockennel öblítette volna le. És így volt ez a szállással is, ha valaki egy heverőn szundított hajnalig, egy egész emeleti lakosztályt kellett megfizetnie, ez hozzátartozott a mi házunk, a Csendesség Szálló patinájához. És én egyre csak azt akartam tudni, mi lehet abban a bőröndben, míg aztán egyszer, mikor a fekete csoport vezetője hazatért, zsidó ember volt, Salamon úrnak hívták, szóval akkor megtudtamZdenéktől, hogy ennek a Salamon úrnak jó kapcsolatai vannak Prágával, sőt magával az érsekkel is, és hogy diplomáciai úton kéri őket, szentelné meg a Bambino di Prága, a prágai Kisjézus arany szobrocskáját, a prágai Kisjézusét, aki nagyon népszerű Dél-Amerikában, annyira, hogy sok-sok millió indián hord a nyakában láncon ilyen kis Jézuskát, és hogy egy szép legenda is kering ott arról, miszerint Prága a világ legszebb városa, s hogy a Kisjézus ott járt iskolába, és hát ezért szeretnék, ha maga a prágai érsek szentelné meg a prágai Kisjézust, ezt a hatkilós, színarany szobrot. E perctől fogva nem is foglalkoztunk mással, csak ezzel az ünnepélyes megszenteléssel. De a dolog nem ment ám csak úgy, másnap kiszállt a prágai rendőrség, és maga az ügyosztályvezető tudatta nálunk a bolíviaiakkal, hogy a prágai alvilág már tud a Jézuskáról, sőt, hogy van itt valami lengyel társaság, amely el akarja a Bambinót lopni. Összedugták hát a fejüket, s végül úgy döntöttek, hogy az utolsó pillanatig elrejtik az igazi Jézuskát, és a Bolíviai Köztársaság költségére csináltatnak egy másikat, egy aranyozott öntvényt, és ezt az aranyozott Jézuskát hordják majd az utolsó pillanatig magukkal, mert ha mégis megtörténne a rablás, akkor lopják el inkább a hamis Jézuskát, mint az igazit. És rögtön másnap hoztak is egy pontosan ugyanolyan kis fekete bőröndöt, és mikor kinyitották, hát az olyan gyönyörűséges volt, hogy még maga a főnök úr is odajött, kigurult abból a hűtött szobájából, hogy hódolhasson a Jézuskának. És aztán Salamon úr tovább egyezkedett az érseki konzisztóriummal, de az érsek nem akarta megszentelni a Bambinót, mert Bambino csak egy van, s az is Prágában, és akkor mostantól fogva már kettő volna, mindezt Zdeněktől tudtam meg, merthogy ő értett spanyolul meg németül, és magaZdeněk is felettébb izgatott volt, most láttam először, hogy valami kizökkentette a nyugalmából, mígnem aztán harmadnap megjött Salamon úr, állt az autóban, és már a pályaudvartól látni lehetett, hogy jó hírrel érkezik, mosolygott és hadonászott, és a bolíviaiak rögvest össze is ültek, és Salamon úr elmondta, hogy jó tippet kapott, hogy tudniillik az érsek úr szereti fotografáltatni magát, így hát Salamon úr azzal állt elő, hogy az egész szertartást filmre veszi, mint a Gaumont filmhíradó mellékletét, és akkor az egész szertartást láthatják majd szerte a világon, mindenütt, ahol csak mozi van, mindenütt ott lesz nemcsak az érsek, de a Jézuska meg a Szent Vitus-székesegyház is, és ezáltal az egyház, miképpen azt Salamon úr igen helyesen indítványozta, népszerűségre tesz szert, és ki is terjeszti a népszerűségét. És mikor eljött az ünnepélyes megszentelés napja, egész éjszaka tanácskoztak, és Zdeněk meg én azt a feladatot kaptuk a rendőrségtől, hogy mi vigyük az igazi Jézuskát, három autóban ülnek majd a bolíviaiak a rendőrfőnökkel, frakkban, és ők viszik a Bambino di Prága utánzatát, míg én Zdeněkkel meg három, gyárosnak beöltözött detektívvel kíséret gyanánt haladunk szép csendben mögöttük. Vidám egy út volt, és miként azt a bolíviai katolikusok vezetője kikötötte, én tartottam az ölemben az igazi Jézuskát, és így indultunk el a Csendesség Szállóból, vidám urak voltak azok a detektívek is, mikor annak idején megnyitották a kincstárat a nyilvánosság előtt, és látni lehetett a koronázási ékszereket is, ők szerpapoknak öltözve jártak-keltek a mellékoltár körül és úgy tettek, mintha imádkoznának, de közben revolver volt a mellkasukra szíjazva, mint Al Caponénak, és mikor szünet volt, hát kétszer is lefotografáltatták magukat azokkal a koronázási ékszerekkel prelátusnak öltözve, egyfolytában nevettek, ahogy felidézték ezt a történetet, és útközben nekem is meg kellett mutatnom azt a Bambino di Prágát, és végül rábeszéltük egymást, hogy megállunk, és a sövény mögött Zdeněk csoportképet készít rólunk a Bambinóval, a gyárosnak álcázott titkosrendőrök fényképező gépével. Útközben még elmesélték, hogy amikor állami temetés van, akkor meg az a dolguk, hogy mikor ott van a temetésen az egész kormány, hívatlan vendég be ne jusson a szertartásra, nehogy bombát rejtsen a koszorúk közé, és hogy van nekik egy olyan lándzsaféléjük, és hogy ezzel a lándzsával még a szertartás előtt azt az egész zöldrengeteget és virágpompát mind átszurkálják, és hogy ott is lefotografáltatták magukat, és mutatták is a képeket, ott térdepeltek valami ravatal körül a lándzsáikra támaszkodva, amikkel azt szokták vizsgálni, nem rejtenek-e magukban a koszorúk bombát vagy legalábbis egy bombabambinót. És hogy ma is, ezúttal gyárosoknak álcázva, frakkban fognak térden csúszkálni a szertartás alatt úgy, hogy három irányból is vigyázhassanak, nehogy történjen valami azzal a Bambino di Prágával. És így hajtottunk át Prágán, és amikor fölértünk a várba, már ott vártak bennünket a bolíviaiak, és Salamon úr átvette a kis koffert és végigvitte a székesegyházon, és minden csillogott-villogott, mint egy esküvőn, és zengett az orgona, és színes, liturgikus ruháikban hajlongtak a prelátusok, ahogy Salamon úr elvitte előttük azt a Jézuskát, és zümmögött a felvevőgép és mindezt fölvette, és aztán jött a szertartás, tulajdonképpen ünnepi mise volt ez, a legájtatosabban Salamon úr térdepelt, mi pedig térden csúszva lassan közelebb lopakodtunk az oltárhoz, és minden vibrált a sok virágtól és aranyozástól, és a kórus ünnepi misét énekelt, és a mise csúcspontján, mikor az operatőr jelt adott, megszentelték a Bambino di Prágát, és a közönséges tárgyból ekképpen kegytárgy lett, amely az érsek által megszentelve eztán majd természetfölötti erőt, szent malasztot áraszt. És midőn a mise véget ért és az érsek visszavonult a sekrestyébe, Salamon úr a káptalani helynök kíséretében utánament, majd kilépve a sekrestyéből becsúsztatta a zsebébe a tárcáját, biztosan valami nagyobb összegről szóló csekket adományozott a bolíviai kormány nevében a templom fenntartására, vagy pedig lehet, hogy a megszentelésnek is megvan a maga tarifája. És aztán láttam a Bolíviai Köztársaság nagykövetét, hogyan viszi végig ismét a székesegyházon a Bambino di Prágát, megint csak orgonazúgástól és kórusmuzsikától kísérve, és ismét előálltak a kocsik, és becsomagolták a Bambinót, de mi most már semmit sem vittünk magunkkal, és mindenki, a nagykövet úr meg az egész kíséret, a Steiner Hotelba hajtatott, mi pedig hazamentünk, hogy mindent előkészítsünk az esti búcsúlakomához. És amikor aztán este tízkor megjöttek a bolíviaiak, csak ekkor, nálunk sóhajtottak föl megkönnyebbülve, itt bontottak pezsgőt és konyakot, itt láttak neki az osztrigának meg a csirkének, és éjfélig még három autó érkezett és operett-táncosnőket hozott, és ezen az éjszakán annyi munkánk volt, mint még soha, sosem volt itt ennyi ember, és a rendőrfőnök, aki jól ismerte a szállodánkat, a hamis Jézuskát megint csak feltette a kandalló tetejére az úri szobában, és az igazi Jézuskát titokban hátravitte a babaházba, és ott minden félsz nélkül tette le a babák, bábuk, ugrókötelek és bádogdobok közé. Aztán mindenki ivott, és a meztelen táncosnők pirkadatig táncoltak a hamis Bambino di Prága körül, és mikor eljött az ideje, hogy a nagykövet úr visszatérjen rezidenciájába, a bolíviai képviselők pedig a repülőtérre induljanak, hogy hazautazhassanak, akkor a rendőrfőnök előhozta az igazi Bambino di Prágát, és kicserélte az utánzattal, de még szerencse, hogy Salamon úr belekukkantott a bőröndkébe, mert a nagy vidámságban és összevisszaságban a rendőrfőnök egy szép, szlováckói népviseletbe bújtatott babát fektetett bele, rohantak is mind a babaházba, és a Bambino di Prága ott hevert egy bádogdob és három baba közt, hát felkapták azt a megszentelt Bambinót, helyére meg a szlováckói babát állították, és elindultak Prágába. Ám harmadnap hallottuk, hogy a Bolíviai Köztársaság képviselőinek el kellett halasztaniok a repülőgép indulását, mert hogy a tolvajokat megtévesszék, otthagyták a hamis Jézuskát a repülőtér bejárata előtt, és a takarítónő először egy bukszusbokorba rakta, ám mikor a Salamon úr vezette delegáció tagjai, immár a repülőgép fedélzetének biztonságában végre kinyitották a bőröndöt, látniok kellett, hogy az, ami velük van, nem az igazi, nem az érsek úr által megszentelt Jézuska, hanem az aranyozott öntvényből készült, a nem színarany, a hamis másolat, csak a ruhácskák voltak egyformák… így hát hanyatt-homlok futásnak indultak, és pont akkor leltek rá az igazi Jézuskára, mikor a portás ott állt mellette és a körülötte állókat kérdezgette, kié ez a koffer?, és mivel senki sem jelentkezett, otthagyta a Bambino di Prágát a járdán… és ebben a pillanatban rohantak oda a válogatott bolíviai fiúk, és fogták azt a kis bőröndöt, és ahogy fölemelték és megbecsülték a súlyát, megkönnyebbülve sóhajtottak föl, kinyitották és látták, hogy az ott az igazi Jézuska… és már rohantak is vele vissza a gépre, hogy elrepüljenek Párizsba, onnan meg tovább, vissza a hazájukba, ezzel a Bambino di Prágával, aki az indián legendaszerint Prágában járt iskolába, és Prága, ahogy azt ugyanez a legenda mondja, a világ legrégibb városa. Elég lesz mára? Akkor most abba is hagyom.

VENDÉGEM VOLT AZ ANGOL KIRÁLY

Jól figyeljenek arra, amit most mondok. Az én szerencsém mindig abból eredt, hogy valami szerencsétlenség ért. Így hagytam el könnyek között a Csendesség Szállót is, mert a főnök azt hitte, hogy én voltam az, aki készakarva felcserélte a Bambino di Prágát az utánzattal, a hamis prágai Jézuskával, hogy az egészet én eszeltem ki, hogy így szerezzem meg azt a négy kiló aranyat, holott én ártatlan voltam, és aztán megjött az új pincér, egy ugyanolyan bőrönddel, és én elindultam Prágába, és ott már a pályaudvaron rám mosolygott a szerencse, mert belebotlottam Walden úrba. Éppen a körútjára indult, és most is vele volt az a szomorú hordár, a hordár hátán egy ponyvában a két gép, a mérleg és a szalámiszeletelő gép… és Walden úr írt nekem egy ajánlólevelet a Párizs Szállóba, és újra elbúcsúztunk, valahogy kedves lehettem a számára, megsimogatott és egyre csak azt mondta, szegénykém, tarts ki, picike vagy te, vinned kell valamire ebből a piciségből, majd felkereslek, kiáltotta, és én csak álltam és hosszan integettem utána, a vonat már rég eltűnt, és rám megint újabb kaland várt. Különben is kezdtem én már félni abban a Csendesség Szállóban. Úgy kezdődött az egész, hogy a mindenesünknek volt egy macskája, és ez a macska mindig csak őt várta, hogy mikor tér már meg abból az ő fura melójából, vagy ott ült az udvaron, s nézte, hogyan vágja gazdája az aprófát, hogy minden vendégünk jól lássa, szóval a mindenesünknek az a macska, az volt a mindene, vele aludt, és egyszerre csak egy kandúr kezdett járni az után a macska után, és a cica csak dorombolt és kimaradozott hazulról, és a mindenesünk halálsápadt volt, amerre csak járt, a cicát kereste, állandóan forgolódott, hogy nem jön-e már az ő Mílája, merthogy ez a mindenes szeretett magában beszélni, s valahányszor elmentem mellette, hát hallhattam, miként válik valósággá a hihetetlen… ekképpen tudtam meg ezekből a monológokból, hogy a mindenesünk börtönben ült, hogy fejszével összevagdalt egy csendőrt, aki összeszűrte a levet a feleségével, az asszonynak meg szíjjal látta el a baját, de úgy, hogy kórházba kellett szállítani, öt évet kapott, és egy Žižkovi gonosztevővel ült együtt, aki sörért küldte a gyereket, és az a gyerek hazafelé menet elveszített egy ötvenkoronást, mire az apja begurult, egy tuskóra fektette a kislánya kezét és levágta, és ez volt az első történet, melyben a hihetetlen valósággá vált, a mindenesünk másik börtöntársa pedig olyan ember volt, aki midőn rajtakapta feleségét egy vigéccel, baltával agyoncsapta az asszonyt, kivágta a nemi szervét, és halállal fenyegetőzve arra kényszerítette baltájával azt az ügynököt, hogy egye meg az asszony nemi szervét, de az ügynök belehalt az iszonyatba, és a gyilkos föladta magát, s ekképpen lett a hihetetlen valósággá másodszor is, a harmadik rab pedig maga a mindenesünk volt, aki annyira bízott az asszonyában, hogy amikor meglátta azzal a csendőrrel, kettéhasította a férfi vállát, de a csendőr átlőtte a lábát, s így aztán a mindenesünk öt évet kapott, hogy a hihetetlen megint csak valósággá váljon… és egyszer az a kandúr elmerészkedett a mindenes ajtajáig, az meg a kandúrt egy téglával a falhoz szorította és baltával átvágta a gerincét, és a macska hangosan jajveszékelt a kandúrja fölött, de a mindenes úgy beszorította a kandúrt a dróthálós ablakba, hogy két napig döglődött a hálóba szorulva, pontosan úgy járt, mint az a csendőr, a macskát pedig elzavarta, és a macska fel-alá szaladgált a fal tetején, de haza már nem mehetett, aztán el is tűnt, biztosan azt is megölte a mindenes, mert ő felettébb finom és érzékeny ember volt, s így aztán kényes is, ezért rögtön baltával támadt mindenkire, a feleségére csakúgy, mint a macskára, mert iszonyúan féltékeny volt a csendőrre, csakúgy, mint a kandúrra, és a bíróság előtt még sajnálta is, hogy a csendőr vállát hasította ketté, és nem a koponyáját sisakostul, mert sisakkal a fején bújt az asszonya ágyába, és a derékszíján ott volt a pisztoly is… és ami a legfontosabb, ez a mindenes találta ki, s ő is mondta el a főnöknek, hogy én akartam ellopni azt a prágai Jézuskát s hogy csakis azon jár a fejem, hogyan lehetne gyorsan meggazdagodni valami gonosztett által, és a főnök megrémült, mert amit a mindenes mondott, az szentírás volt, utána már senki sem mert megnyikkanni, mert annak a mindenesnek akkora ereje volt, mint öt felnőtt férfinak… és aztán egyszer, majd később szinte minden délután rajtakaptam a mindenest, amint abban a gyerekházikóban ül, amint valamit művel odabent, talán a macikkal, babákkal játszik, sosem jöttem rá, nem is nagyon igyekeztem, szóval egyszer azt mondta nekem, nem örülne, ha még egyszer betenném a lábam a gyerekházikóba, ahogyan már egyszer Zdeněkkel megtettük, és hozzáfűzte, hogy a hihetetlen ismét, negyedszer is valósággá válhat… és ezt rögvest be is mutatta nekem azon a kandúron, amely közvetlenül az én szobácskám mellett szenvedett törött gerinccel két napig, és a mindenes, ahányszor csak arra mentem, a kandúr múmiájára bökve figyelmeztetett, hogy így jár mindenki, aki az ő szemében vétkezett, és két ujjával a szemére mutatott… És ha másért nem, hát azért, hogy a babáival játszottam, ha nem is ölt volna meg ott helyben, de legalábbis halálra sebzett volna, hogy hosszas szenvedés után múljak ki, mint az a kandúr, mely semmiről sem tehetett, csak a mindenesünk macskáját kerülgette… Aztán meg. Csak most, a pályaudvaron jöttem rá, mennyire meghülyültem fél év alatt abban a Csendesség Szállóban, fütyültek a kalauzok, az utasok beszálltak a helyükre, aztán a kalauz a forgalmistának jelzett a sípjával, én meg egyik kalauztól a másikig rohantam és kérdezgettem: Parancsol? És mikor a forgalmista kérdőn fütyült, hogy a kalauzoknál minden rendben van-e, hogy bezárták-e az ajtókat és így tovább, akkor hozzá is odarohantam és tisztelettel kérdeztem: Parancsol? És a vonat elvitte Walden urat, és én átvágtam a prágai kereszteződéseken, és kétszer is megesett velem, hogy a kereszteződésben álló közlekedési rendőr olyan áthatóan fütyült, hogy odarohantam, leraktam bőröndömet a lábára és megkérdeztem: Parancsol? És így mentem tovább Prága utcáin, míg oda nem értem a Párizs Szállóhoz.

Ez a Párizs Szálló olyan gyönyörű volt, hogy majd hanyatt vágódtam. Annyi tükör, annyi rézkorlát és rézkilincs és réz gyertyatartó és úgy kisuvickolva, hogy az egész valami aranypalotához hasonlított. Amerre csak néztem, piros futószőnyegek és üvegajtók, olyan volt itt minden, mint valami kastélyban. Brandejs úr rögvest és szívélyesen fogadott, és fölvezetett a szobámba, amolyan kis manzárdszobába, ahonnan olyan gyönyörű kilátás nyílt Prágára, hogy elhatároztam – már csak a szoba meg a kilátás miatt is –, igyekezni fogok, hadd maradhassak itt végleg. És mikor fölnyitottam a bőröndömet, hogy felakasszam a frakkomat meg a ruháimat, kinyitottam a szekrényt és látom, hogy tele van ruhával, kinyitottam a másikat, az meg esernyőkkel volt tele, a harmadikat pedig felöltők töltötték meg, és az ajtó belső oldalán, nagy rajzszögekkel felerősített madzagokon százával lógtak a nyakkendők… és miközben összetoltam a vállfákat és beakasztottam a saját ruháimat, elnéztem Prágát, azokat a háztetőket, láttam a csillogó várat, és ahogyan így ezt a várat, a cseh királyok várát elnéztem, hát patakzott a könnyem, teljesen megfeledkeztem a Csendesség Szállóról, még örültem is, hogy azt hitték, hogy el akartam lopni a Jézuskát, még ha a főnököm ezt nem is hitte el, mert különben most is gereblyézném a kerti utakat, igazgatnám a szénaboglyákat és állandóan rémüldöznék, hogy ki és honnan fütyül, mert csak most döbbentem rá, hogy biztosan a mindenesnek is volt sípja, hogy ez a mindenes volt a főnök úr kihelyezett szeme, hogy ő pótolta a főnök úr lábát, ő figyelt minket és utána ugyanúgy fütyült, mint a főnök úr. És lementem, és pontosan dél volt, és a pincérek éppen váltották egymást és ebédeltek, láttam, hogy krumplinudlit ebédelnek, prézliben megforgatott főtt krumplinudlit, láttam, hogyan szolgálják föl mindenkinek a konyhában a nudlit, és láttam a főnök urat, hogy ő is nudlit kap, hogy itt fogyasztja el a konyhában, akárcsak a pénztárosok, csak a főszakács meg a kukták kaptak héjában főtt krumplit, én is krumplinudlit kaptam, a főnök úr maga mellé ültetett, és miközben ettem, ő is evett, de valahogy olyan óvatosan, inkább csak reklámképpen, hogy ha én, a tulaj meg tudom ezt enni, akkor ti, az alkalmazottaimis megehetitek… és hamarosan megtörölte a száját és kivezetett a placcra, és először az volt a dolgom, hogy a sört hordjam ki, fogtam hát a söntésben a tele poharakat és jól megraktam velük a tálcát, és minden sörért egy-egy piros kis üvegkorongot adtam, ez volt itt a szokás, és az idős, ősz hajú főúr, aki úgy nézett ki, mint valami zeneszerző, az állával mutatta, hová vigyem a sört, aztán már csak a pillantásával utasított, és én sosem mondtam csődöt, mindig oda mentem, ahová ennek a szép főúrnak a tekintete vezetett, mindig oda vittem a sört, és már egy óra múlva éreztem, hogy az idős főúr tekintetévelmegsimogat, így adta tudtomra, hogy tetszem neki, micsoda személyiség volt ez a főúr, tisztára, mint egy filmszínész, igazi frakkos ember, sosem láttam, hogy valakire ennyire illett volna a frakk, és a főúr is jól illett ebbe a tükrös környezetbe, s jóllehet kora délután volt, itt minden csillár égett, a lámpatestek gyertya alakúak voltak, mindegyik fölött egy-egy égő, s mindenütt csiszolt üvegből való csillárfüggők, így hát jól láttam magam a tükörben, ahogy a világos pilseni sört viszem, azt is láttam, hogy valahogy más vagyok, hogy ezekben a tükrökben meg kell másítanom a véleményemet, hogy csúnya és picike vagyok, itt jól állt nekem a frakk, és amikor a főúr mellé álltam, akinek ősz, göndör haja olyan volt, mintha most jött volna a fodrásztól, akkor azt láttam a tükörben, hogy semmire sem vágyom jobban, mint hogy ezzel a főúrral szolgáljak fel a placcon, akiből csak úgy sugárzott a nyugalom, aki mindenről tudott, mindenre odafigyelt, aki kiegészítette a megrendeléseket és mindig mosolygott, mintha bálban lenne vagy házi mulatságot rendezne. És azt is tudta, ki, hol, melyik asztalnál nem kapta még meg a rendelt ételt, és azonnal közbelépett, és azt is tudta, ki akar fizetni, senkinek, legalábbis ahogyan eddig láttam, senkinek sem kellett felemelnie a kezét és csettintgetnie vagy a számlát lobogtatnia, a főúr valahogy furcsán nézett, mintha átnézne azon a sok emberen, vagy mintha valami kilátóból szemlélné a tájat, vagy egy gőzösről a tengert, mintha sehová se nézne, mert a vendég minden mozdulata, a vendégek minden rezdülése azonnal elárulta neki, mit kívánnak, mit szeretnének. És én rögtön észrevettem, hogy a főúr nem szereti az ételt kihordó pincért, már a tekintetével leteremtette, hogy összekeverte a rendeléseket, és hogy a hatos helyett a tizenegyesre tálalta föl a sertéssültet. És mikor már egy hete hordtam ki a sört ebben a gyönyörű szállodában, nagyon is jól láttam, hogy ez a pincérfiú, ahogy viszi az ételt a tálcán kifelé a konyhából, mindig megáll az étterembe nyíló ajtó előtt, és mikor úgy gondolja, hogy senki sem látja, hogy senki sem néz oda, leereszti a tálcát a szeme magasságából szívmagasságig, torkos tekintetét végigjártatja az ételeken, és mindig csippent ebből is meg abból is, picikét csippent, mintha csak az ujját maszatolná össze, mintha csak belenyalna az ételbe, de mégiscsak csippent, és azt is láttam, ahogyan az a szép főúr rajtakapta, de nem szólt egy szót sem, csak odapillantott, az a pincér meg legyintett, vállára emelte a tálcát, és egy rúgással kinyitotta a lengőajtót és berobogott az étterembe, ez volt az ő fő száma, úgy futni, mintha a tálca előreesne, lefelé a válláról, csak úgy kapkodta a lábát, és meg kellett hagyni, senki sem mert annyi tányért kivinni, mint ez a Karel, mert így hívták a pincért, húsz tányért rendezett el egy tálcán, és kinyújtott karján is, mint valami keskeny kis asztalon, nyolc tányért tudott elhelyezni, és további kettőt a legyezőként kifeszített ujjai közt tartott, a másik kezében pedig még három tányért vitt, majdhogynem artistaszám volt ez, és Brandejs úr, a főnök valószínűleg szerette ezt a pincért, s ezt az ételkihordó mutatványt a hotel büszkeségének tartotta. És a személyzet szinte mindennap krumplinudlit kapott ebédre, néha mákosat, volt, hogy sima nudlit, szósszal leöntve, volt, hogy zsemlekockát adtak hozzá, máskor vajjal öntötték nyakon és megcukrozták, esetleg málnaszörppel locsolták meg, de előfordult, hogy apróra vágott petrezselymet tettek rá, alá meg olvasztott zsírt, és a főnök minden alkalommal szintén ott ette a nudlit a konyhában, de mindig csak keveset, azt mondta, diétázik, de aztán kettőkor épp ez a Karel nevű pincér bevitt neki egy tálcát, minden ezüstből volt rajta, és a fedőkből ítélve mindig liba, csirke, kacsa vagy vad volt a tálon, aszerint, mi volt épp az évszakhoz illő, és mindig szeparéban tálaltak neki, mintha a terménytőzsde tagja vagy alkusza ebédelne ott, mert a tőzsde a tőzsdei termek után mindig nálunk, a Párizs Szállóban folytatódott. De a szeparéba mindig a mi főnökünk lopódzott be minden feltűnés nélkül, és mikor kijött, fénylett az arca és elégedett volt, és a szája sarkában egy fogpiszkáló fityegett. És pont ennek a Karelnek, ennek lehetett valami titka a főnökkel, mert mikor véget ért a tőzsde legfontosabb napja, ez általában csütörtök volt, a tőzsdeügynökök hozzánk tértek be, és pezsgőivászattal meg konyaknyeléssel nálunk ünnepelték a megkötött üzleteket, és minden asztalra tele tálca étel került, mindig csak egy tálca, de úgy megrakva, hogy az kész lakoma volt… és bár még világos nappal volt, a lokálban már ott üldögéltek a szép, kifestett arcú kisasszonyok, olyanok, mint amilyeneket az Édenből ismertem, mikor még az Arany Prágában dolgoztam, és ezek a kisasszonyok csak dohányoztak és nehéz vermutot kortyolgattak és várták a tőzsdeügynököket, és mikor azok megjöttek, a lányok szétszéledtek, már mindegyiknek megvolt a maga külön asztala, már megrendelték őket a chambreseparékban, és ahogy arra mentem, a behúzott függönyök mögül kacagás meg pohárcsilingelés hallatszott, és így ment ez órákon át, míg aztán estefelé a tőzsdeügynökök emelkedett hangulatban szétszéledtek, és a szép kisasszonyok is előjöttek, és kimentek a mosdóba fésülködni meg kiigazítani a szájuk körül szétkenődött, lecsókolt rúzst. Megigazgatták a blúzocskáikat, és úgy pislantgattak maguk mögé, hogy majd kitekeredett a nyakuk, csak hogy lássák, vajon az újra fölhúzott harisnya varrása a combjuk közepétől pontosan a cipősarkukba fut-e. És miután a tőzsdeügynökök már elmentek, sosem volt szabad belépnem, és másoknak sem, a chambre separéba, csakhogy mindenki tudta, és én is jó párszor láttam a függöny résein át, hogy Karel kiemel minden kárpitozott párnát, ez volt az ő üzlete, és kiszedegeti onnan a becsúszott koronákat és bankókat, néha még gyűrűket és leszakadt óraláncokat is, és a pénz, amit a tőzsdeügynökök vagy a kisasszonyok maguk után otthagytak, ahogyan vetkőztek meg öltöztek és mindenféleképpen helyezkedtek, ami kipotyogott a kabát- és nadrágzsebükből, a mellénykék zsebéből, meg ami az óraláncról leszakadt, az mind az övé volt. És történt egyszer, hogy délben Karel ismét magára pakolta azt a tizenkét tányért körítéssel együtt, és megint, miként az szokása volt, elálldogált az ajtónál, kivett egy darabka főtt marhaszegyet, hozzá egy morzsányi párolt káposztát, és édesség helyett egy picurka tölteléket a borjúból, aztán – mintegy új erőre kapva az ételtől – a magasba emelte a tálcát, és mosolyogva berontott az étterembe, de az egyik vendég, aki vagy tubákozott, vagy pedig náthás volt, épp teleszívta az orrát levegővel, valami vidéki ember lehetett, és ahogy beszívta a levegőt, mintha a hajánál fogva húzta volna föl a légvonat, hirtelen fölegyenesedett, és ahogy jó hangosat tüsszentett, beleütközött a tálca peremébe, és Karel, aki előrehajolva követte a levegőben úszó, tányérokkal teli tálcát, mint valami repülő szőnyeget, úgy lebegtette végig mindig az étterem légterén az étkeket ez a Karel, szóval ez a tálca most egyszerre csak fölgyorsult, vagy pedig Karel lába maradt le, Karel utánakapott, mert a tálca az égnek fordított tenyere elé csúszott, hiába meredeztek utána az ujjai, és mindenki, minden szakmabeli, a főnök is, akinek pont látogatói voltak a szállodatulajdonosok testületéből, maga Šroubek úr is ott ült az ebédnél és látta azt, ami bekövetkezett, amit előre láttunk… Karel még ugrott egy nagyot, még elkapta azt a tálcát, de két tányér már lecsúszott, s először a puszta-tokánydarabok, aztán a mártás, s végül a tányér indult útnak, aztán másodpercnyi késéssel a másik tányér is ugyanezt tette, a mártás, a hús és végül a knédli elindult, s egy vendégünkre zúdult, aki, mint mindig, most is átrágta magát az étlapon, s miután választott, fölemelte a tekintetét és rendelt és közben hosszasan kérdezősködött, hogy nem lesz-e rágós a hús, hogy elég forró-e a mártás, meg omlós-e a knédli, szóval ennek a vendégnek a hátára folyt és potyogott minden, és ahogy amúgy mártásostul felállt, a knédlik az ölébe csusszantak, s onnan az abrosz alá, egy knédli meg úgy lapult a fején, mint valami sapka, mint a birétum a tisztelendő úr kobakján, mint a sábeszdekli a rabbin… és amikor Karel, aki a maradék tíz tányért mind megmentette, amikor Karel mindezt meglátta, és meglátta Šroubek urat is, a Šroubek Szálló tulajdonosát, hát még magasabbra emelte a tálcát, kissé megdobta, és utána felborította és mind a tíz tányért a szőnyegre csapta, és mint a színházban vagy pantomimban, úgy mutatta, mennyire felbőszítette az a két tányér, és ugyanilyen színpadias mozdulattal leoldozta a kötényét és azt is a földhöz vágta, és felbőszülve kiment, és civil ruhát vett magára, és elrohant a kocsmába. Én ezt még akkor nem értettem, de mindenki, aki már régebben volt a szakmában, azt mondta az esetről, hogy ha csak két tányérral esett is meg a dolog, az ugyanaz, mintha tízzel, mert a pincérnek csak egy becsülete van a placcon, és ez a becsület hozzátartozik a reprezentatív tálalás szabályaihoz. De ezzel a dolog még korántsem ért véget. Karel úr visszajött, s vadul forgatva a szemét az étteremnek fordulva leült a konyhában, és hirtelen fölpattant, és magára akarta rántani a hatalmas kredencet, amiben az étterem egész pohárkészlete állt, és egyszerre ugrott föl a pénztáros meg az összes szakács, és a kredencet, amiből csörömpölve hullottak a poharak s darabokra törtek a földön, megpróbálták visszanyomni, ám Karel úrnak attól a két tányértól akkora ereje támadt, hogy háromszor már-már a földre döntötte az egész ormótlan szekrényt, de a szakácsok, immár kivörösödve, mind a háromszor szép lassan visszanyomták a helyére, és amikor már mindenki úgy-ahogy kifújta magát, hát Karel úr egy újabb ugrással a konyhai sparheltnál termett, olyan hosszú volt az a sparhelt, hogy ha az ember rárakott a tűzre, a platni szinte kihűlt, mire a sütőig futott, és Karel úr fogta ezt a sparheltet és akkorát rántott rajta, hogy a füstcsöve kiszakadt a falból, és a konyhát egykettőre ellepte a füst, és mindenki köhécselt, és a szakácsok nagy üggyel-bajjal visszaillesztették a csövet, és fülig kormosán lerogytak a székre és nézték, hol van Karel úr. De Karel úr eltűnt, így hát mindnyájan föllélegeztünk, ám egyszerre csak csörömpölés hallatszott, és Karel úr kirúgta a tűzhely fölötti világítóablak üvegét és bezuhant a konyhába, egyik lábával gatyaszárig a villásreggelihez tálalt különleges pacallevesben, a másikkal a gombás csikóstokányban kötött ki… és így gázolt a főztekben, és a szakácsok ájuldoztak, és mindent üvegcserép borított, rohantak hát a mindenesért, egy volt birkózóért, hogy erőszak alkalmazásával vezesse ki Karel urat, mert biztosan valami baja lehet a Párizs Szállóval… és a mindenes terpeszbe állt, széttárta két tappancsát, mintha fonalat tartana gombolyításhoz, és így szólt: hol vagy, te ökör? De Karel úr akkora balegyenest húzott be a mindenesnek, hogy az a földre zuhant, és ki kellett jönnie a rendőrségnek, és aztán Karel már nyugodt volt, de a folyosón leütött két rendőrt és a sisakjukat rugdosta, és azok a sisakok a rendőrök fején voltak, így aztán bevonszolták Karel urat egy chambreseparéba, és ott aztán adtak neki, az étteremben ülő vendégek minden kiáltására összerezzentek, aztán végül elvezették Karel urat, kék-zöld volt az egész teste, de azért odaszólt a ruhatárosnőnek, hogy az a két tányér még sokba fog kerülni… és úgy is lett, mikor jött a hír, hogy lecsillapodott, hát egyszerre csak betörte a porcelán mosdókagylót és kitépte a falból a vízvezetékcsövet, és a víz mindent eláztatott és összefröcskölt a helyiségben, a rendőröket is, mire ujjukkal sikerült betömni a csövön lévő lyukat.

Így lett belőlem pincér, kint dolgoztam a placcon, Skřivánek főúr keze alatt, ketten voltunk itt pincérek, de csak nekem engedték meg, hogy délután, amikor egy kicsit lazíthattunk, az előtérben az asztalnak támaszkodjam. És a főúr azt mondta, hogy belőlem jó főúr lesz, de hogy még ki kell magamban fejlesztenem a képességet, hogy amint bejön a vendég, máris megjegyezzem magamnak, és tudjam, mikor megy el, de nem délben, amikor nyitva van a ruhatár, hanem délután, amikor a kávéházban szolgálunk föl, hogy megtanuljam felismerni, ki az, aki csak enni akar és aztán észrevétlenül, fizetés nélkül elmegy. Hogy meg tudjam becsülni, mennyi pénz van a vendégnél, s hogy valóban annak megfelelően költ-e. Merthogy a jó főpincérnél ez a legfontosabb. És így, mikor jutott rá idő, a főúr halkan magyarázta nekem, milyen vendég érkezett, vagy milyen az, aki épp távozott. Néhány hét alatt annyira betanított, hogy már magam is mertem tippelni. Már előre örültem a délutánoknak, mintha valami kalandos utazáson vennék részt, olyan izgatott voltam, mint a vadász, aki a lesben vár a vadra, és a főúr vagy dohányzott, hunyorított és elégedetten bólogatott, vagy pedig a fejét csóválta és kijavított és maga ment felvenni a rendelést, és a vendégen bizonyította be, hogy neki van igaza. És mindig neki volt igaza. Tényleg. És egyszer föltettem a főpincér úrnak összegző kérdésemet: Hogy lehet az, hogy maga mindezt tudja?, és a főúr kihúzta magát és így válaszolt: Mert énnekem vendégem volt az angol király. A király?, csaptam össze a kezem, uram teremtőm!, maga az angol királynak is felszolgált? És a főpincér elégedetten bólogatott, s én ekkor hallottam először az angol királyról. És ekképpen léptünk a második korszakunkba, amely lelkesedéssel töltött el, olyan volt, mint az osztálysorsjegy, mint mikor azt várja az ember, hogy kihúzzák-e a sorsjegyének a számát, vagy mint a jelmezbálon, népünnepélyen szokásos tombola. Mikor délutánonként bejött egy vendég, a főúr biccentett, beléptünk a tálalófülkébe, és én azt mondtam: Olasz. És a főúr nemet intett és így szólt: Jugoszláv, Splitből vagy Dubrovnikből… és kis ideig egymás szemébe néztünk és én kiraktam a tálcára egy húszkoronást és a főúr hasonlóképpen. És kimentem megkérdezni, mit kíván a vendég, és amikor felvettem a rendelést, ahogy visszafelé mentem, a főúr az ábrázatomról olvasva már fel is markolta mindkét húszkoronást és betette óriási bríftasnijába, amit a nadrágjában, egy ugyanolyan bőrrel szegélyezett zsebben tartott, mint amiből a bríftasni készült, és én csak ámultam-bámultam: Hogyan lehet az, főúr kérem, hogy azonnal felismeri? És ő szerényen csak ennyit mondott: Nekem vendégem volt az angol király. És ekképpen fogadtunk mindig, és én örökké veszítettem, de a főúr közben oktatott is, hogy ha jó főpincér akarok lenni, akkor nemcsak a kuncsaft nemzetiségét kell eltalálnom, hanem azt is, hogy mit rendel majd. És mikor vendég lépett az étterembe, a főúr csak biccentett, és már hátra is húzódtunk, és ott mindketten kitettünk a tálalóasztalra egy-egy húszast, és én rákezdtem, hogy a vendég gulyáslevest vagy pacalleves-különlegességet kér, és a főúr azt mondta, nem, a vendég teát rendel és pirítóst fokhagyma nélkül, és kimentem felvenni a rendelést, és miután jó reggelt kívántam, föltettem a kérdést, mit kíván a kedves vendég? És tényleg teát rendelt pirítóssal, és ahogy visszafelé mentem, a főúr már fogta is a két húszast és oktatott: az epebajost rögtön föl kell ismerned, nézz csak rá a kedves vendégre, lehet, hogy a mája is kipurcant… máskor meg azt tippeltem, hogy a vendég majd teát kér vajas kenyérrel, a főúr meg prágai sonkát mondott uborkával és egy pohár pilsenit, és ez is bejött, fölvettem a rendelést és megfordultam, és amikor a főúr látta, hogyan kullogok vissza, csak rám pillantott, s már húzta is föl a kisablakot és nem is hozzám szólt, hanem be, a konyhába… egy prágai sonkát… és amikor odaértem, még hozzátette… és egy uborkát. És én boldog voltam, hogy ekképpen tanulhatok, akkor is, ha ráment minden borravalóm, mert amikor csak tehettük, mindig fogadtunk és én mindig veszítettem, de minden alkalommal megkérdeztem, hogyan lehet az, főúr kérem, hogy maga mindezt tudja? És ő becsúsztatta a két húszast a bríftasnijába és azt mondta, nekem az angol király volt a vendégem. És így most már sok pincért ismertem, Karel előtt aZdeněk főpincért, aki úgy szerette éjszaka fölverni az egész falut és elverni minden pénzét, mint valami tönkrement arisztokrata, és itt jutott eszembe az Arany Prága főpincére is, az én első főuram, egyszerre csak megjelent előttem, úgy hívták, hogy Málek, szörnyen takarékos ember volt, senki sem tudta, hová teszi a pénzét, de mindenki tudta, hogy van pénze, hogy biztosan sok pénze van, hogy alighanem valami kis szállodára spórol, és ha már nem lesz többé főúr, akkor megveszi vagy bérbe veszi azt a kis szállodát valahol a Cseh paradicsomban. De persze minden másképp volt, Málek úr egyszer a bizalmába fogadott, becsíptünk egy esküvőn, s ő valahogy ellágyult és elmondta, hogy tizennyolc évvel ezelőtt elküldte a felesége egy üzenettel a barátnőjéhez, ő becsöngetett, az ajtó kinyílt, és a nyitott ajtóban egy gyönyörű nő állt, és a nő elpirult, és elpirultMálek úr is, és ott álltak földbe gyökerezett lábbal az ajtóban, a nő kezében hímzés, és a főúr bement, nem szólt egy szót sem, csak megölelte a nőt, az meg hímzett tovább, és aztán lehanyatlottak a kanapéra, és a nő folytatta a hímzést a főúr háta mögött, az meg, ahogyan mondta, magáévá tette, és attól kezdve szerelmes és spórol, és tizennyolc év alatt összegyűjtött százezer koronát, hogy kifizethesse és bebiztosíthassa a családját, a feleségét meg a gyerekeit, jövőre vesz nekik egy házat, aztán felkerekednek, ő, az ősz hajú szerelmes a szintúgy ősz hajú kedvesével a maguk boldogsága után… ezt mesélte nekem Málek úr, és kihúzta az íróasztala fiókját, és ennek a fióknak hátul még egy feneke volt, és ott rakta egymásra ezeket a százasokat Málek úr, hogy egyszer majd megválthassa rajta a boldogságát… és én elnéztem ezt az embert, ezt aztán sosem gondoltam volna, elnéztem a cipőjét, a felcsúszott nadrágszárát, hosszú, bokáig érő, régimódi alsógatyát hordott, mely a nadrág csücskéhez varrott fehér madzaggal volt a lábszárára kötözve, és ez az alsógatya olyan volt, mint gyermekkorom alsónadrágjai, amikor nagyanyámnál laktam a városi malomban, amikor a kereskedelmi utazók a Károly fürdő piszoárjának ablakán fehérneműt dobáltak ki… egyszer egy pontosan ilyen alsógatya állt meg egy pillanatra a levegőben, és széttárta szárait… és minden főúr más és más volt, és ezt a főurat, ezt a Máleket az Arany Prágából hirtelen ott láttam a Párizs Szálló főpincérje mellett, és olyannak láttam, mint egy szentet, mintJódlt, a festőt és költőt, aki Jézus Krisztusnak az életét árulta, aki megállás nélkül levette-fölvette a kabátját vagy a felöltőjét, akit mindig a gyógyszerek fehér pora lepett el, és szája körül karika sárgállott a Neurastenintől… vajon mi lesz egyszer énbelőlem?

Így aztán most minden csütörtökön én szolgáltam föl a tőzsdeügynököknek. Karel nem jött többé. És akárcsak a többi gazdag ember, ezek a tőzsdeügynökök is játékosak és vidámak voltak, mint a kutyakölykök, és ha bejött nekik valami üzlet, képesek voltak úgy szórni és osztogatni a bankókat, mint holmi mészárosok, amikor nyernek a ferblin. De a mészárosok, akik ferblizni szoktak, néha úgy jártak, hogy csak három nap múlva tértek haza, ló nélkül, kocsi nélkül, a fölvásárolt jószág nélkül, mindent elvesztettek a ferblin, csak az ostorukat vitték haza. Így veszítettek néha ezek a tőzsdeügynökök is, ők is ott hagyták mindenüket a börzén, ők is csak ültek a chambreseparéban és úgy bámultak a világra, mint Jeremiás a lángoló Jeruzsálemre, még utoljára szórták a pénzt, de már az fizetett, aki a tőzsdén nyert, akinek szerencséje volt. És lassanként a börze végére váró kisasszonyok is a bizalmukba fogadtak, ott várakoztak a kávéházban, hogy aztán kikészítve levonuljanak a chambre separékba, teljesen mindegy volt, hogy délelőtt tizenegy óra van vagy délutáni szürkület, vagy késő éjszaka, esetleg hajnal, a Párizs Szállóban kora reggeltől égtek a lámpák, az egész hotel egyfolytában fényárban úszott, mint mikor elfelejtik leoltani a csillárt. Leginkább azt a chambre separét szerettem, amit a kisasszonyok csak vizitációs kabinetnek, vizitációs pavilonnak, belosztálynak hívtak. Míg azok az ügynökök, akik még jó erőben voltak, igyekeztek a lehető leghamarabb leitatni a kisasszonyokat és aztán szépen lehúzni róluk a szoknyát meg a blúzt, hogy aztán anyaszült meztelenül ott hemperegjenek velük a párnázott kanapékon meg a fotelekben, ezek az ügynökök végül teljesen kimerültek, néha úgy néztek ki, mintha szívrohamot kaptak volna a szerelmeskedéstől, annyira kikészítette őket a szokatlan figurákban való szeretkezés, addig a belosztályon avagy a vizitációs pavilonban mindig vidám volt a hangulat. A lányok, akiknek az a feladat jutott, hogy itt mulattassák a vendégeket, ezt mindig igen megbecsülték, mert ahogy láttam, itt szakították le a legnagyobb pénzt, és az idősebb ügynökök mindig nevetgéltek és viccelődtek, és a kisasszonyok vetkőztetése itt közös játék volt, az öregurak, miközben megállás nélkül szürcsölték és szagolgatták a kristálykelyhekben szervírozott pezsgőt, szép komótosan, egyenesen az asztalon vetkőztették a kisasszonyt, ahová aztán maga a kisasszony szépen le is feküdt, és a tőzsdeügynökök körberakták a testét poharaikkal és tálaikkal, rajtuk kaviár, meg vékonyra szelttéliszalámi, föltették szemüvegüket, és jó alaposan megnézték minden zegét-zugát annak a szép női testnek, és mint valami divatbemutatón vagy mint a festőiskola műtermében, kérték a lányt, hogy ülne most fel, aztán meg hogy egyenesedjen föl, hogy térdeljen le, hogy lógassa le lábacskáját az asztalról és lóbálja, mintha patakban mosná, és ezek az ügynökök sosem veszekedtek azon, hogy melyik végtag forduljon feléjük, melyik testrész legyen az övék, hanem hatalmas lelkesedéssel, mint a tájképfestők, akik azt viszik föl a vászonra a tájból, ami a legjobban izgatja őket, hasonló, szűnni nem akaró lelkesedéssel nézegették ezek az öregurak közvetlen közelről a szemüvegükön át hol a behajlított könyököt, hol a kibontott üstököt alulnézetből, aztán a lábfejet meg a bokát, vagy a sima hasat, az egyik bekukkantott a popsi két csodálatos girizdje közé, és gyermeki ámulattal meredt arra, amit éppen látott, a másik meg lelkesen kiáltozva bámulta a plafont, mintha magának az Úristennek köszönné, hogy benézhet a kisasszony széttárt combja közé és hogy kezével vagy ajkával megérintheti azt, ami neki ezen a testen a legjobban tetszik… és így az a chambre separé nemcsak a mennyezetről alácsüngő hólyagpapír csillár fénytölcsérétől ragyogott, hanem az ide-oda mozgó poharaktól, és főleg a négy pár szemüveglencsétől, amelyek úgy mozogtak itt, mint fátyolhalak a kivilágított akváriumban. És amikor már jóllakatták a szemüket, a tőzsdések befejezték a vizitációt, pezsgőt töltöttek a kisasszonynak, ő meg ült az asztal tetején és koccintott az urakkal, és azok a keresztnevén szólították őt, és a kisasszony azt vett az asztalról, amit csak akart, és az idős urak viccelődtek és udvariasak voltak, míg a többi chambre separéból harsány nevetés hallatszott, majd a nevetést csend követte, úgyhogy gyakran arra gondoltam, hogy be kéne rontanom, mert biztosan egy hulla vagy egy haldokló tőzsdeügynök fekszik odabenn… És azután ezek az én öreguraim felöltöztették a kisasszonyt, mintha visszafelé pergett volna a film, ugyanúgy öltöztették, ahogy levetkőztették, semmi közönyösség, ami később szokott beállni, semmi érdektelenség, továbbra is ugyanolyan előzékenyek és udvariasak voltak, mint az elején… és amikor fizettek, mindig csak az egyik tőzsdeügynök fizetett, borravalót adtak a főúrnak, én meg egy százast kaptam, s mindig ragyogó arccal, megbékélten, szép képektől eltelve távoztak innen, és ezekkel a képekkel egy hétig be is érték, és már hétfőtől örömmel várták a csütörtököt, mikor egy következő kisasszony mustráját végzik majd el, mert ezek a vendégek sosem vizitálták kétszer ugyanazt a kisasszonyt, hanem minden alkalommal egy újat, talán azért, hogy a prágai prostik félvilágában hírnévre tegyenek szert. De a megmustrált kisasszony minden alkalommal ott maradt a chambre separéban… és várt… és mikor leszedtem az asztalt, mikor az utolsó evőeszközökkel kifelé indultam, én már az elejétől kezdve tudtam, hogy ami most következik, az itt bevett szokás, az a kisasszony olyan sóváran nézett engem, mintha valami filmszínész volnék, annyira fölizgatták a kisasszonyt azzal a mustrával, úgy zihált és lihegett, hogy képtelen volt elmenni, és ekképpen esett meg először, s utána minden csütörtökön, hogy nekem kellett befejeznem azt, amit az öregurak elkezdtek, mindegyik kisasszony mindig olyan szenvedéllyel vetette magát rám, olyan mohón adta nekem a testét, mintha most tenne ilyesmit először… és ez alatt a néhány perc alatt szépnek, magasnak és göndörnek hittem magam, és nemcsak hogy úgy éreztem, nemcsak hogy az volt a benyomásom, de biztosan tudtam, hogy én vagyok ezeknek a szép kisasszonyoknak a királya… de ez csak azért volt így, mert a mustrától annyira felizgult a testük, hogy a pillantásoktól, a kéz- és nyelvérintésektől járni sem bírtak, csak később, mikor már éreztem, hogy egyszer vagy kétszer kielégültek, csak azután elevenedtek meg újra, csak akkorra tisztult ki a tekintetük, akkor tűnt el a hályog, ami addig a szemük helyén volt, a felhő, amibe belehajszolták őket, szertefoszlott, és újra normálisan néztek, és én is újra a picike kis pincér voltam számukra, olyasvalaki, aki egy szép és erős embert helyettesítve, parancsszóra megteszi azt, amit én minden csütörtökön megtettem, egyre nagyobb kedvvel és rutinnal, mert mindez addig az elődömnek, a kiválasztott pincérnek, Karelnek volt a dolga, akiben megvolt az ehhez szükséges képesség, rátermettség és szerelem, de az bennem is megvolt… És alighanem különben is jó lehettem, mert minden kisasszony előre köszönt nekem, mikor a szállóban vagy az utcán találkoztunk, már messziről üdvözöltek, mikor megláttak, a keszkenőjüket lobogtatták vagy a retiküljüket lengették, és ha nem volt a kezükben semmi, akkor barátságosan integettek… én pedig meghajoltam, vagy széles mozdulattal megemelve a kalapomat hajbókoltam nekik, aztán kiegyenesedtem, felszegtem az államat, hogy a magam szemében még magasabbnak tűnjek a dupla talpú cipőmben, hogy legalább néhány centivel magasabb legyek. És így kezdtem jobban adni magamra, mint amennyire kellett volna. Amikor szabadnapos voltam, kiöltözködtem, valósággal beleszerettem a nyakkendőkbe, egy ilyen nyakkendő, az teszi csak a ruhát, a ruha pedig az embert, és én egyre csak nyakkendőket vásároltam, és láttam, hogy ilyen nyakkendőt viselnek a vendégeink is, de ez kevés volt nekem, és egyfolytában törtem a fejem, és az emlékezés kinyitotta a szekrényt, amiben azok a tárgyak és ruhadarabok voltak, melyeket a vendégeink felejtettek nálunk, és a szekrényben olyan nyakkendőket láttam, amilyeneket annak előtte soha sehol, vékony cérnán egy cédula fityegett rajtuk, az egyiket egy damaszkuszi nagykereskedő, Alfred Karniol felejtette ott, a másikat Salamon Pihovatý Los Angeles-i vezérigazgató, a harmadikat valami Jonathan Shapliner, lembergi fonodatulajdonos, és még sok más nyakkendő volt ott, többtucatnyi, és én csak arra vágytam, hogy megköthessek magamon egy ilyen nyakkendőt, így aztán csak ezen járt az eszem, három nyakkendő közül válogattam, az egyik kék volt, mint az acél, a másik borvörös és ugyanazon anyagból varrták, mint a kéket, úgy csillogtak ezek a nyakkendők, mint holmi ritka bogarak fedőszárnyai, vagy mint a pillangók szárnya, ah, egy hanyagul kigombolt nyári zakó, zsebre vágott kéz, és egy ilyen, nyaktól derékig kioltott nyakkendő, csodálni való minőség, mikor próbaképp megkötöttem a tükör előtt, a lélegzetem is elállt… de nem a szobámban láttam magamat, hanem a Vencel téren sétálva, aztán végigmentem a Národnítřídán, s hirtelen megrémültem. Velem szemben én magam közeledtem, és láttam, hogy a többi sétáló, főleg az elegánsan öltözöttek, szintén összerezzennek, szintén meghökkennek az én szép nyakkendőmtől, melyhez foghatót még soha senkin és sehol nem láttak, és én csak mentem hanyagul tovább a kigombolt kabátomban, hadd lássa minden szakértő szem azt a nyakkendőt, így álltam a Párizs Szálló manzárdszobájának tükre előtt, lassan kioldoztam a fényes, borvörös nyakkendőt, aztán tekintetem egy másikra tévedt, amit eddig észre sem vettem, s az, az volt az én szívem nyakkendője. Fehér volt, és valami különleges, vastag, érdes anyagból készült, és nefelejcskék pöttyökkel volt tele, és ezeket a pöttyöket beleszőtték az anyagba, de úgy néztek ki, mintha odaragasztották volna őket, úgy csillogtak, mint a vassziporkák, és a cérnán egy kis cédula lógott, ezt a cérnával együtt leszedtem, az volt ráírva, hogy ezt a nyakkendőt Hohenlohe herceg felejtette itt, és én megkötöttem azt a nyakkendőt, és amikor megnéztem magam a tükörben, azt láttam, hogy annyira megszépültem attól a nyakkendőtől, hogy az az érzésem támadt, hogy a kravátliból belém szivárog valami Hohenlohe herceg illatából, és egy picit bepúdereztem az orromat meg a frissen borotvált államat, és kimentem a szállóból, és aztán csak föl-alá sétáltam a Příkopyn és néztem a kirakatokat, és valóban, én látnok voltam, mert ahogyan a manzárdszoba tükrében láttam önmagam, úgy volt a valóságban is, ugyan már, pénze, az bárkinek lehet, akinek különleges nyakkendője, szépen varrt ruhája és antilopcipője van, és aki úgy tartja az esernyőjét, mint valami lord, de ilyen pöttyös nyakkendője nem volt senkinek, így aztán betértem egy férfifehérnemű-boltba, és ahogy beléptem, rögtön a figyelem középpontjába kerültem, a nyakkendőm volt a központ, de én meg is tudtam ám kötni, úgyhogy a figyelem középpontjában mégiscsak én álltam, kértem és szemügyre vettem jó néhány fehér muszlininget, aztán, hogy dicsőségemet tovább növeljem, kértem, hogy hozzanak ki nekem fehér zsebkendőket, és megkértem az eladólányt, hogy a tucatból vegyen ki egyet, és tegye be a zakózsebembe úgy, ahogy mostanában hordják, és az eladólány nevetett és azt mondta, maga viccel, maga, aki így tud nyakkendőt kötni… és fogta a zsebkendőt, most végre láttam, nekem eddig sosem sikerült, az asztalra tette, s mintha sót venne a sótartóból, úgy csippentett három ujjacskájával a zsebkendő közepébe, könnyedén felkapta és megrázta azt a kis vászondarabot, és az anyagon szép redők futottak végig, és a másik kezével lesimította azokat a ráncokat, összefogta a zsebkendőt, és zakóm szivarzsebébe dugta, megigazította a kiálló csücsköket, és én megköszöntem és fizettem, kaptam két kis csomagot, az egyikben szép ing, a másikban öt zsebkendő, a csomagokat finom aranyszalaggal kötötték át, és aztán még betértem egy férfiruhaszövetet árusító üzletbe is, és a kék pöttyös, fehér nyakkendőm meg a fehér zsebkendőm, melynek tölcsérszerű csücskei és az összepöndörödött hársfalevél csúcsára emlékeztető szarvacskái kikandikáltak a zsebemből, nemcsak az eladók tekintetét vonzotta, de két jól öltözött úrét is, akik, mikor mindezt meglátták, meginogtak és kővé meredtek, s eltartott egy kis ideig, míg visszanyerték saját nyakkendőikbe és zsebkendőikbe vetett bizalmukat… és aztán válogattam a ruhaszövetek között, jóllehet nem volt nálam elég pénz, Esterházy-kockás angol szövetet választottam, kértem, vigyék ki az üzlet elé, hadd lássam, hogy mutat a napon, és rögtön olyan kuncsaftként kezeltek, aki ért a szövetekhez, és a segéd kivitte nekem az egész véget az utcára, visszahajtotta az anyagot, hogy kedvem szerint képzelhessem magam elé, miként is fog új ruhám festeni a városi forgatagban, és én megköszöntem és zavarba estem, de a segéd azt mondta, hogy az olyan kuncsaft, mint én, nagyon is jól teszi, ha meggondolja a dolgot, ha kicsit halogatja a vételt, és hogy holnap is van nap, ezt az anyagot bármikor megvehetem náluk, a Heinrich Pisko cég e tekintetben egészen nyugodt, mert ez az anyag Prágában csakis itt kapható. És megköszöntem és átmentem az utca túloldalára, a sok élmény valahogy elkábított, még a fejemet is félrebillentettem, és fintorogtam, hogy nemes barázdák szántsák a homlokom, mintha mélyen a gondolataimba merülnék, s ekkor történt valami, ami megerősített abban a hitemben, hogy jócskán megváltoztam ettől a nyakkendőtől, mert arra jöttVěra kisasszony a chambre separéból, az, aki a legutóbbi csütörtökön a mustraosztályon volt a tőzsdeügynökökkel, aki a kávéházból ismert, észrevett engem, és én láttam, hogy barátságosan inteni akart a retiküljével meg a fehér kesztyűjével, amit a retikül szíjával fogott össze, de egyszerre csak meggondolta a dolgot, mintha összetévesztett volna valakivel, nem ismert föl, hogy én vagyok az, akinek magamagát kellett rendelkezésére bocsátania, hogy az öreguraktól felizgatva egyáltalán haza tudjon menni a szállodánkból… és én úgy tettem, mintha valaki más volnék, ő meg utánam fordult, és aztán ment tovább, abban a meggyőződésben, hogy tévedett… és mindezt a zsebkendő meg az a nyakkendő tette. Ám a Lőportoronynál, ahol megint átmentem a túloldalra, hogy mindenképp megint a Příkopyn mehessek végig, és mikor már szinte ujjongtam a kosztümöm fölött, amit mindössze néhány kiegészítőnek köszönhettem, velem szemben, ősz hajának báránysapkájával koronázva az én főpincérem, Skřivánek úr közeledett, nem nézett rám, de én tudtam, hogy lát engem, elment mellettem, s én megálltam, mintha megszólított volna, és néztem Skřivánek úr után, és ő is megállt, megfordult és visszajött hozzám, a szemembe nézett, és én láttam, hogy csak a nyakkendőt látja belőlem, semmi egyebet, csak a Příkopyn sétáló fehér nyakravalót… és a főúrnak, aki mindent tudott, azt mondta a tekintete, hogy tudja, honnan van az a nyakkendő, tudja, hogy engedély nélkül vettem ki onnan. Csak nézett rám, én meg lélekben azt kérdeztem: főúr, kérem, hogyhogy maga mindezt tudja? És ő elmosolyodott és fennhangon felelt, már hogyne tudnám, hiszen vendégem volt az angol király… és ment tovább a Příkopyn. És bár sütött a nap, mégis, mintha sötétség szállott volna alá, mintha én egy ragyogó fényű lámpa lettem volna, s a főúr lecsavarta volna a kanócomat, mintha fölfújt gumiabroncs lettem volna, aminek Skřivánek úr kiengedte a szelepét, mentem tovább és hallottam, hogyan fogy belőlem a levegő, láttam, hogy már nem én világítok magamnak az úton, hogy már nem látok, az az érzésem támadt, hogy, akárcsak én, a nyakkendőm meg a zsebkendőm is lekókadt, mintha elkapott volna az eső.

És abban a szerencsében volt részem, hogy a legnagyobb esemény és megtiszteltetés, ami az összes szálloda és étterem közül csak egyetlenegyet érhet, az pont a Párizs Szállót érte. Megállapítást nyert, hogy a Hradzsinban az elnöknek nincs arany evőeszköze, mert a látogatónak, akit úgynevezett hivatalos látogatásra vártak Prágába, az arany volt a gyöngéje. Az elnök főkomornyikja és maga a kancellár úr vették kézbe az ügyet, hogy nem lehetne-e kölcsönkérni az arany evőeszközt magánszemélyektől, vagy nem adná-e kölcsön a magáét Schwarzenberg herceg vagy Lobkowitz herceg. De kiderült, hogy a fent nevezett arisztokratáknak volt ugyan ilyen evőeszközük, ám nem annyi, amennyire szükség lett volna meg aztán a kések, kanalak nyelébe bele voltak vésve a kezdőbetűk meg a főhercegi koronák, mert ezek főhercegi családok voltak. Az egyetlen, aki tudott volna az elnök úrnak arany evőeszközt kölcsönözni, az Thurn und Taxis hercege volt, de neki el kellett volna valakit küldenie a készletért Regensburgba, ahol tavaly eme gazdag nemzetség egyik tagjának tartották az esküvőjét, akinek Regensburgban nemcsak szállodái, nemcsak utcái meg háztömbjei voltak, de még bankja is. Ekképpen aztán minden pályázó kiesett, és végül maga a kancellár úr keresett fel bennünket, s mikor a főnöktől kijött, igencsak haragosnak látszott, s ez jó jel volt, mindezt a kancellár tudta nélkül Skřivánek úr olvasta le az arcáról, az, aki az angol királynak is fölszolgált, a kancellár úrnak, majd Brandejs úrnak, a Párizs Szálló tulajdonosának ábrázatából tudta meg, hogy a főnök nem volt hajlandó kikölcsönözni az arany evőeszközkészletét, és ha mégis, hát csak akkor, ha a díszebéd nálunk lesz, csakis akkor veszi elő a páncélszekrényből az aranykéseit, – villáit, – kanalait és kiskanalait. Így tudtam meg, és majd hanyatt vágódtam, hogy a mi szállónknak egy háromszázhuszonöt személyes arany étkészlete van… és igen, a Várban úgy döntöttek, hogy a becses afrikai vendég és kísérete számára nálunk, a mi szállónkban adnak díszebédet. És az egész szállót takarítani kezdték, asszonyok jöttek csapatostul, vödörrel meg ronggyal, és nemcsak a padlót mosták fel, de letisztogatták a falakat meg a mennyezetet is, és az összes csillárt, és a szálló csak úgy csillogott-villogott, és aztán eljött a nap, mikor meg kellett érkeznie és el kellett szállásolnia magát nálunk az abesszin császárnak és kíséretének, egy teherautó egész nap a prágai virágüzleteket járta, hogy felvásárolja az összes rózsát, aszparáguszt és orchideát, de az utolsó pillanatban beállított maga a kancellár úr a Várból és lemondta a szállást, a díszebédet azonban megerősítette, ám a főnöknek ez mindegy volt, mert az összes szállásköltséget a takarítással együtt fölszámította, így aztán a háromszáz személyes díszebédre kezdtünk készülődni, pincéreket és főurakat kértünk kölcsön a Steiner Szállóból, és arra a napra Šroubek úr is bezárt, és elengedte hozzánk a maga pincéreit, és a Várból is érkeztek detektívek, ugyanazok, akik a Bambino di Prágát szállították velem, és hoztak magukkal három szakácsruhát és két pincérfrakkot, és rögvest be is öltöztek, hogy gyakoroljanak, és körülszaglásztak a konyhában, nehogy valaki megmérgezze a császárt, a pincérnek öltözöttek pedig rögtön áttanulmányozták az éttermet, hogy honnan is lesz a legjobb a magas rangú vendégre vigyázni, de mikor a főszakács a kancellár úrral meg Brandejs úrral nekiláttak, hogy összeállítsák a háromszáz embernek készítendő menüt, kerek hat órát dolgoztak azon az étlapon, és aztán Brandejs úr telehordatta a jégszekrényeit ötven borjúcombbal, hat darab levesnek való marhával, három darab bifszteknek való csikóval és egy csődörrel, amiből mártás készül, azután ötven süldővel, mind hatvan kiló alatt volt, továbbá tíz malaccal, háromszáz csirkével, az őzekről meg a két szarvasról nem is beszélve, és ekkor mentem le először Skřivánek főúrral a pincénkbe, és a pincemester a főpincér felügyelete alatt megint átszámolta a készleteinket, a bort, a konyakot és a többi párlatot… teljesen elszörnyedtem, olyan jól feltöltött pince volt az, mintha mi lettünk volna az Oplt cég, a híres bor- és pálinka-nagykereskedés, életemben először láttam egy egész falnyi kifelé meredező nyakú Henkell Trockent és gyöngyöző pezsgőt a Veuve Cliquot-tól kezdve a koblenziDeinhardtig, egész falnyiMartel és Hennessy konyakot, a legkülönbözőbb skót whiskyk százait, de láttam én ott nemes moseli és rajnai borokat, meg hazai morva és cseh borokat, bzenecit, mělníkit és žernosekit, és Skřivánek főpincér úr, ahogy pincéről pincére járt, mindig megsimogatta az üvegek nyakát, olyan szépen simogatta őket, mintha alkoholista lenne, holott sosem ivott alkoholt, sosem láttam, hogy ivott volna, és ott a pincében döbbentem rá, hogy azt sem láttam még, hogy Skřivánek főúr leült volna, mindig csak állt, rágyújtott egy cigarettára, de sohasem ült le, és ekkor ott, a pincében rám nézett, és kiolvasta a szememből, mire gondolok, biztos, hogy kitalálta, mert váratlanul azt mondta, jól jegyezd meg, ha jó főpincér akarsz lenni, sosem szabad leülnöd, mert megfájdul a lábad, és az egész műszak pokol lesz a számodra… És aztán a pincemester leoltotta utánunk a villanyt, és kimentünk a pincéből, de még aznap jött a hír, hogy az abesszin császár elhozta magával a saját szakácsait, és mert nekünk is olyan arany étkészletünk van, mint a császárnak Abesszíniában, pontosan emiatt és pontosan minálunk fogják a szakácsai elkészíteni az abesszin specialitásokat… És egy nappal a díszebéd előtt három szakács érkezett, feketék voltak és fénylett az arcuk, de fáztak, és volt velük tolmács is, és a mi szakácsainknak kuktáskodniok kellett nekik, de a főszakács levette a kötényét és arra a napra elment, duzzogott, meg volt sértve, az abesszin szakácsok azonban elkezdtek főzni, több száz tojást főztek keményre, és nevettek és vigyorogtak, aztán hoztak húsz pulykát, és azokat kezdték sütni a sütőinkben, és nagy edényekben valami töltelékféléket kevertek, amihez harminc kosár kifli kellett nekik, és tele marokkal szórták bele a fűszereket, és talicskán hozták a zöldpetrezselymet, amit a szakácsaink apróra vágtak nekik, és mind kíváncsiak voltunk, mit fognak csinálni ezek a fekete fiúk, és aztán megszomjaztak, és hordtuk nekik a pilsenit, és ők örömüket lelték abban a sörben, és viszonzásul töltöttek nekünk a saját likőrjükből, amit holmi füvekből főztek, és szörnyen kábító volt és bors meg őrölt fűszer szaga volt, de aztán megijedtünk, mert két antilopot hozattak, ki voltak már belezve, gyorsan megnyúzták őket, az állatkertben vették a két állatot, aztán a legnagyobb serpenyőinkben sütötték őket, egész kocka vajakat dobáltak az antilopok alá, zacskóból szórták a húsra a saját fűszereiket, minden ablakot ki kellett nyitnunk, olyan gőz volt a konyhában, aztán az antilopokba beletömködték a félig megsült töltött pulykákat és az üresen maradt helyet száz meg száz kemény tojással töltötték ki, és az egészet együtt sütötték tovább, de aztán kis híján az egész szálló összedőlt, maga a főnök is megrémült, mert erre ő sem volt felkészülve, a szakácsok egy élő tevét vezettek a szálló elé, és ott akarták letaglózni, de ettől mi már féltünk, csakhogy a tolmács megpuhította Brandejs urat, és aztán jöttek az újságírók, s így esett, hogy a mi szállónk került a sajtó érdeklődésének középpontjába, és megkötözték azt a tevét, az meg világosan és jól kivehetően bégetett, hogy neee, neeee, mintha azt akarná mondani, hogy ne vágjátok el a nyakamat, de az egyik szakács kóser késsel elnyisszantotta a nyakát, és ez egész udvar csupa vér volt, és már húzták is a tevét a lábánál fogva fölfelé egy csigán, és késsel nekiestek a zsigereinek, aztán az egész tevét kicsontozták, akárcsak előtte a két antilopot, és hoztak három szekér tűzifát, és a főnöknek ki kellett hívnia a tűzoltókat, azok meg ott álltak készenlétben a fecskendőikkel és nézték, milyen gyorsan raknak tüzet a szakácsok, olyan nagy volt az a tűz, mint mikor a faszenet égetik, és azon a tűzön, mikor már lángja nem volt, s csak az izzó parázs maradt, egy háromlábú állványon, nyársra húzva forgatták és sütötték azt a tevét, és amikor már majdnem kész volt, akkor belerakták a két antilopot, azokban meg ott voltak a pulykák, mintegy töltelék gyanánt, és a pulykákban is volt töltelék meg hal, és az üresen maradt helyeket tojással bélelték ki, és megállás nélkül szórták az egészre azokat a fűszereiket és itták a sört, mert folyton fáztak még a tűz mellett is, és hogy fölmelegedjenek, akárcsak a sörgyári kocsisok télen, ők is hideg sört ittak. És ezek a fekete szakácsok, mikor a háromszáz személyre már meg volt terítve és az autók már hozták a vendégeket és a portás a limuzinok ajtaját nyitogatta, addigra ezek a négerek nemcsak a malacokat és bárányokat sütötték meg ropogósra az udvaron, hanem azt is győzték, hogy az üstökben annyi húsból főzzenek levest, hogy a főnök nem sajnálta, hogy annyi készletet vásárolt fel… és azután megérkezett maga Hailé Szelasszié, a miniszterelnöknek és a hadseregünk összes tábornokának kíséretében, és ott volt az abesszin hadsereg egész vezérkara is, mind tele voltak aggatva rendjelekkel, de a császár, ahogy megjött, máris belopta magát a szívünkbe, csak egyszerű, fehér egyenruha volt rajta, kitüntetés nélkül, amolyan könnyű öltözék, de a miniszterei vagy talán a törzsfőnökei, azok mind tarka térítőkbe voltak burkolva, némelyeknél hatalmas szablya is volt, de amint leültek, látni lehetett, hogy tudnak viselkedni, annyira fesztelenek voltak, a Párizs Szálló összes termében meg volt terítve, és minden tányér mellett ott csillogott az arany evőeszköz, a kés, a villa, a kanál és a kiskanál, és aztán a miniszterelnök szívélyesen üdvözölte Hailét, a császár pedig úgy beszélt, mintha ugatna, és a tolmács lefordította, hogy Abesszínia császára bátorkodik meghívni a vendégeket egy abesszin ebédre… és az egyik ilyen kartonruhás, egy több tucat méter vászonba csavart kövér figura tapsolt, és mi feltálaltuk az előételeket, amelyeket a néger szakácsok készítettek a mi konyhánkban, hideg borjúsült fekete mártással, épphogy csak ujjal belenyaltam a lecsöppent szószba, s nyomban köhécselni kezdtem, olyan erős kivonat volt az, és ekkor láttam először, hogy mikor a pincéreink elegánsan a helyükre csúsztatták a tányérokat, miként emelkednek föl arany evőeszközeink, háromszáz aranyvilla és – kés ragyogása töltötte be az étterem minden zugát… és a főúr jelt adott, hogy töltsenek a poharakba fehér moselit, és ekkor jött el az én nagy pillanatom, mert láttam, hogy magának a császárnak elfelejtettek tölteni, fogtam az üveget, szalvétába csavartam, és nem is tudom, mi ütött belém, de ahogy a császárhoz léptem, féltérdre ereszkedtem és meghajoltam, mint egy ministráns, és mikor fölemelkedtem, hát mindenki engem nézett, és a császár a homlokomra, pontosabban a homlokomba keresztet nyomott, ekképpen áldva meg engemet, én meg töltöttem neki… és mögöttem ott állt a Šroubek Szálló főpincére, aki elfelejtetttölteni, és én izgultam, hogy mit műveltem, és tekintetem Skřivánek főpincért kereste, és láttam, hogy bólint, hogy öröme telik abban, hogy ilyen figyelmes voltam… és én letettem az üveget és néztem, milyen lassan eszik a császár, éppen csak belemártott a szószba egy kis darab hideg húst, éppen csak megkóstolta, bólintott, komótosan rágott, aztán villájával keresztet rajzolt a levegőbe, jelezve, hogy befejezte… ivott egy kis bort és hosszasan törölgette a szakállát a szalvétába… aztán a leves következett, és ezek a néger szakácsok már megint olyan fürgék voltak, talán azért, mert állandóan fáztak, és mert sört ittak, olyan gyorsan merték a levest, hogy nem győztük odatartani a levesescsészéket, olyan gyorsan merték egyik kanalat a másik után, hogy még a szakácsruhába öltözött nyomozók is csodálkoztak, és majd elfelejtettem, ezek a titkosrendőrök emlékbe a néger szakácsokkal is lefotografáltatták magukat, közben meg a mi szakácsaink az udvaron lassan forgatták az izzó parázs fölött azt a töltött tevét, s időnként megkenegették mentafűcsutak kenőtollal, amit sörbe mártogattak, ezt is ezek a néger szakácsok találták ki, amikor a főszakácsuknak eszébe jutott a kenegetés, igen megörült és azt mondta, legalábbis a tolmács így fordította, hogy ezért az ötletért számíthatnak a Mária Terézia-rendre, és ez után a fogás után minden szakács és szolgálólány és főúr és pincér megkönnyebbülten felsóhajtott, mert a négerek mindent győztek, bár egyik sört a másik után döntötték magukba… engem pedig az a megtiszteltetés ért, hogy maga a császár, így fordította a tolmács, engem választott ki, hogy a még hátralévő ételeket és italokat felszolgáljam neki, és én minden alkalommal fél térdre ereszkedtem frakkomban, aztán feltálaltam az ételt vagy az italt, aztán visszaléptem és figyeltem, hogy időben töltsek vagy cseréljek tányért, de a császár olyan keveset evett, éppen hogy szájával illette az ételt, éppen hogy beleszimatolt, mint egy főételkóstoló, evett egy keveset, kis bort hörpintett hozzá, hogy aztán tovább társalogjon a miniszterelnökkel, és a vendégek címben és rangban egyre távolodtak attól, aki ezt az ebédet adta, egyre többet és egyre mohóbban ittak és ettek, az asztalok végén, a beszögellésekben meg a melléktermekben úgy habzsoltak, mintha állandó éhség gyötörné őket, így aztán még kiflit is ettek, sőt, az egyik vendég három virágcserépről, megsózva, megborsozva lelegelte a cikláment, a detektívek meg ott álltak pincérnek öltözve a terem sarkaiban és kiszögelléseiben, behajlított karjukon átvetett fehér szalvéta, és meresztgették a szemüket, nehogy lába keljen valaminek az arany étkészletünkből… és ekképpen közelgett az ebéd csúcspontja, a néger szakácsok hosszú szablyákat köszörültek, amolyan óriás sakterkéseket, aztán két néger a vállára emelte a nyársat, a harmadik megkente a borsmentacsutakkal a teve hasát, és bevonultak a szállóba… és végigmentek a tálalón és az éttermen, és a császár fölemelkedett és a sült tevére mutatott, és a tolmács lefordította, hogy ez egy afrikai és arab specialitás… az abesszin császár apró figyelmessége… és két segéd egy-egy jókora, disznóöléskor használatos deszkát hozott az étterem kellős közepére, és a deszkákat két ácskapoccsal összeütötte… és erre a hatalmas asztalra fektették a tevét, és késeket hoztak és hosszú vágásokkal félbevágták az állatot, és azokat a fél tevéket újabb felekre hasították szét, és a húsból csodálatos illat áradt, és minden szeletben volt mindig egy darab teve és egy darab antilop és az antilopban pulyka és a pulykában halak és töltelék és a kemény tojások összesült koszorúja… és a pincérek odatartották a tányérokat, és a császártól indulva szép sorjában felszolgálták a sült tevét, és én letérdeltem és a császár intett a szemével és én feltálaltam a nemzeti eledelüket… és nagyon jó lehetett ez az eledel, mert minden vendég elcsendesedett, és csak azt lehetett hallani, ami a szemet is gyönyörködtette, az arany késeink és – villáink csilingelését… aztán olyasvalami történt, ami még nem esett meg sem velem, sem velünk, de talán Skřivánek főúrral sem, mert először a kormány egyik tanácsosa, egy ismert ínyenc, annyira fellelkesült attól az ételtől, attól a tevétől, hogy fölállt és üvölteni kezdett, így üvöltött, és arcán a legnagyobb elragadtatás kifejezése ült, de a teve annyira ízlett neki, hogy még ez sem volt elég, nem érte be a grimaszokkal, mindenféle tornagyakorlatokat mutatott be, mint egy sportünnepélyen, aztán a mellét verte, majd vett egy újabb mártásban megforgatott falatot, és most már akkora hatással volt rá az az étel, hogy a néger szakácsok, kezükben az óriás késekkel, csak álltak és a császárra pillogtak, de a császár már hozzászokhatott az ilyesmihez, csak mosolygott, mosolyogtak hát a néger szakácsok is, mosolyogtak és bólogattak az értékes kelmékbe bugyolált törzsfőnökök is, a kelméken olyan minta volt, mint a nagymamám kötényén, vagy mint a tarka taft anyagokon, és a tanácsos nem bírta tovább és kirohant és a folyosón bőgött tovább, és megint visszaszaladt és felszúrt a villájára még egy falatot és ez a falat volt a csúcs, mert a tanácsos futásnak eredt, és üvöltött, kiviharzott a szálló elé és ott kiabált és táncolt és ujjongott és verte a mellét, és aztán megint berohant és hangjában ének zengett és lába hálaadó táncot járt a remekül elkészített töltött tevééit, és egyszerre csak meghajolt a három szakács előtt, jó mélyen, elébb oroszosan, derékszögben, majd le, egészen a földig. A másik ínyenc, egy nyugalmazott tábornok egyre csak a plafont bámulta, és hosszú, sóvárgó hangot hallatott, amolyan gyönyörteljes vonítást, és ez a vonítás kádenciákban hágott egyre magasabbra, ahogy újabb falatot vett a szájába, vonított és nyöszörgött és rágta a húst, és mikor aztán egy kis žernoseki rizlinget is hörpintett hozzá, akkor fölpattant és úgy vinnyogott, hogy még a fekete szakácsok is megértették, és örömükben kiáltoztak, yes, yes, samba, yes. És alighanem ez lehetett az oka, hogy a hangulat olyan magasra hágott, hogy a miniszterelnök és a császár kezet fogtak, és előrajzottak a fotóriporterek és mindent lefényképeztek, állandóan villogott az erős, vakító fény, és ebben a bengáli ragyogásban szorongatták egymás kezét a hazai és az abesszin vezetők…

Mikor aztán Hailé Szelasszié meghajolt és távozott, minden vendég viszonozta a meghajlást, a két hadsereg generálisai rendjeleket cseréltek, feldíszítették egymást, a kormánytanácsosok feltették mellükre a díszszalagot s csípőjükre feltűzték a csillagot, amit a császár adományozott nekik, és engemet, a legkisebbet, egyszerre csak kézen ragadtak és a császár kancellárja elé vezettek, és ő megszorította a kezem a példás felszolgálásért, és kitűzte rám a legkisebb fokozatú, ám legnagyobb méretű csillagot, kék díszszalaggal, és mindezt az abesszin császári trónnak tett szolgálataimért kaptam, és a rendjel ott fénylett a frakkom hajtókáján, a kék szalag pedig keresztben a mellkasomon, lesütöttem a szemem, és mindenki engem irigyelt, és amennyire láttam, a leginkább a Šroubek Szálló főpincére irigykedett, akinek ezt a rendjelet tulajdonképpen kapnia kellett volna, s ahogy láttam a tekintetét, hát legszívesebben neki adtam volna a kitüntetést, mert már csak néhány éve volt hátra a nyugdíjig és talán már csak erre várt, mert egy ilyen rendjellel szállodát, vendégfogadót lehet nyitni valahol a Krkonoše alján, vagy a Cseb paradicsomban, szállót Az abesszin rendjelhez, de az újságírók és riporterek engem fotografáltak, az én nevemet jegyezték föl, és így jöttem-mentem azzal a rendjellel meg a kék szalaggal, és leszedtük az evőeszközt meg a tányérokat, és kihordtuk a konyhába, késő éjszakáig dolgoztunk, és amikor az asszonyok a szakácsnak meg pincérnek öltözött detektívek felügyelete alatt elmosogatták és eltörölgették mind a háromszáz evőeszközt, Skřivánek főúr a Šroubekék főpincérének segítségével megszámolta a készletet, megszámolta egyszer, aztán még egyszer és harmadszor is, azután maga a főnök olvasta meg a kiskanalakat, és amikor befejezte, elsápadt, hiányzott egy kiskanál, és átszámolták megint, aztán összedugták a fejüket, és én láttam, hogy az a főpincér a Šroubekéktől halkan mond valamit a főnöknek, s mindnyájan csodálkoztak, és eközben a kölcsönkért pincérek megmosakodtak és ők is bejöttek a terembe, mert annyi volt az étel, és most ők is meg a szakácsaink és felszolgálólányaink is bejöttek, nem is azért, hogy megegyék a maradékot, hanem hogy azt a rengeteg ételt nyugodtan megízleljék, és főleg hogy meghallgassák a szakácsainkat, amint az ízeket elemezgetik és találgatják, milyen fűszer van ebben vagy abban a mártásban, és hogy milyen mesterfogásokra volt szükség ahhoz, hogy ilyen pompás étel szülessen, hogy Konopásek úr, a kormánytanácsos, aki főételkóstoló volt a prágai Várban, így üvöltsön gyönyörűségében… de én igencsak keveset ettem, láttam, hogy a főnök rám se néz, hogy nem örül annak az én szerencsétlen rendjelemnek, láttam, hogy a Šroubekék főpincére halkan beszélget a főurunkkal, Skřivánek úrral, és egyszerre csak világossá vált előttem, hogy az arany kiskanál lesz az, amiről beszélnek, hogy biztosan azt hiszik, én loptam el azt az arany kiskanalat, töltöttem magamnak a konyakból, amit nekünk tettek ki, aztán megittam még egy kupicával, és odamentem a főpincéremhez, akinek vendége volt az angol király, hogy nem haragszik-e énrám, megszólítottam, s megemlítettem azt is, hogy igazságtalanul kaptam a rendjelet, hiszen a Šroubek Hotel főpincérének dukált volna, vagy pedig neki, vagy a főnök urunknak, de senki sem figyelt rám, sőt azt kellett látnom, hogy Skřivánek főúr a csokornyakkendőmet nézi, úgy mered rá, ugyanazzal a pillantással, mint amikor pár nappal azelőtt a nyakkendőmet nézte, azt a fehéret, amin kék pöttyök voltak, mint a kardoslepke szárnyain, amit engedély nélkül vettem kölcsön a szekrényből, ahol azokat a holmikat meg ruhákat tartották, amelyeket a vendégeink felejtettek itt, és én azt olvastam ki a főpincér tekintetéből, hogy ha képes voltam engedély nélkül elvenni azt a nyakkendőt, miért ne vághattam volna zsebre az aranykanálkát is, amit utolsóként szedtem le magának az abesszin császárnak az asztaláról, és tényleg így volt, én vittem ki, de rögvest a mosogatóba dobtam. És ahogy ott álltam a felemelt kupicával, majd elsüllyedtem szégyenemben, mert én koccintani akartam a főúrral, mert Skřivánek úr volt számomra a legbölcsebb, a legnagyobb ember a világon, több, mint maga a császár, mint az elnök, és ő is felemelte a poharát, de habozott egy kicsit, bennem még megvolt a remény, hogy mégiscsak koccint velem arra az én szerencsétlen rendjelemre, de ő, aki mindent tudott, most csődöt mondott, és a Šroubekék vele egyidős főpincérével koccintott, és nem nézett többé rám, és én elvittem azt a koccintásra felkínált kupicát és felhajtottam, és mindenem égni kezdett, szinte lángoltam, és töltöttem magamnak még egy konyakot… és úgy, ahogy voltam, kirohantam az éjszakába a szállodánk elé, az én volt szállodám elé, mert már nem akartam tovább élni, és taxiba ültem, és a taxisofőr megkérdezte, hová menjünk, és én azt mondtam, vigyen az erdő szélére, mert friss levegőt akarok szívni… és mentünk, és ahogy a kocsi haladt, szemem előtt minden hátrafelé kenődött el, legelébb a fények, rengeteg fény, majd csak itt-ott egy utcai lámpa, és aztán már semmi, csak hátul, vagy amikor a taxi egy kanyarban vissza-visszafordította felém Prágát, s végül megálltunk egy igazi erdőnél… és fizettem, a taxisofőr meg nézte a rendjelemet meg azt a kék szalagot és azt mondta, nem csodálja, hogy ilyen izgatott vagyok, ismeri ő ezt, gyakran megesik, hogy főpincérek kivitetik magukat valahová, hogy járjanak egyet a Stromovkán vagy másutt… és én elnevettem magam, és azt mondtam, én nem sétálni indulok… hanem valószínűleg fölkötöm magam. De a taxisofőr nem hitt nekem, tényleg, csak kacagott, hogy mivel. És nekem tényleg nem volt mire fölkötnöm magamat, a zsebkendőmmel, mondtam, ő meg kiszállt és fölnyitotta a csomagtartó fedelét és kotorászott a kocsiban, aztán az elemlámpa fényénél egy kötelet nyomott a kezembe, aminek kis fül volt a végén, és nevetett és hurkot kötött rá és huzigatta a hurokban a kötelet és nevetve adott tanácsokat, hogyan kell helyesen felkötnöm magam… és aztán még az ablakot is letekerte és kikiáltott, hogy sok szerencsét az akasztáshoz!, és elhajtott és üdvözlésképpen rám villogott és mielőtt kiért volna a kiserdőből, megnyomta a dudát… és én csak mentem az erdei ösvényen, aztán leültem egy padra, és amikor újra végiggondoltam az egészet, de főleg amikor megállapítottam, hogy a főpincér úr már nem szeret engemet… arra gondoltam, hogy többé nincs miért élnem ezen a világon, mert ha egy lányról volna szó, hát nemcsak egy kislány van a világon, de a főúrból, akinek az angol király is a vendége volt, csak egy van, és a főúr most azt hiszi, hogy képes volnék ellopni egy kiskanalat, s ez nem fért a fejembe, mert igaz, hogy a kanál hiányzott, de ellophatta valaki más is… és ujjaim között ott éreztem azt a kötelet, s az erdőben olyan sötét volt, hogy tapogatóznom kellett magam előtt, és végigtapogattam a fákat, de csak amolyan facsemeték voltak, aztán kiértem az erdőből és az égbolton láttam, hogy most még kisebb törpefenyők között megyek, amolyan bokros részen, és újra egy kis erdőbe jutottam, csakhogy nyírfaerdőbe, létra kellett volna hozzá, hogy följussak az ágig… és láttam, hogy nem megy az olyan könnyen, és mikor végül igazi fenyőerdőbe értem, ahol elég alacsonyan voltak az ágak, ezek az öreg ágak a földet verdesték, úgyhogy négykézláb kellett másznom… és ekképpen másztam tovább, és a rendjel az államat verdeste és az arcomba csapott, hogy egyre csak az arany kiskanálra emlékeztessen, ami a szállodában elveszett, és aztán megálltam, amúgy négykézláb, és újra lepergettem magamban az egészet, és agyamban megint megsajdult az a fájó pont, amin képtelen voltam túltenni magam, hogy Skřivánek úr már nem szeret engem, hogy többé nem tanítgat, hogy eztán nem fogad velem már soha, hogy melyik vendég mit rendel vagy mit kéne rendelnie, hogy milyen nemzetiségű az épp belépő kuncsaft, és ekkor följajdultam, mint Konopásek főtanácsos úr, amikor megkóstolta azt a fölséges töltött tevét… és elhatároztam, hogy fölkötöm magam, és ahogy feltérdeltem, valami megérintette a fejemet, úgy maradtam, térden állva, és ahogy fölnyúltam a fejem fölé, cipőt tapintottam ki, két cipő orrát, kicsit följebb nyúltam, és a kezem két bokát érintett, két zokniba bújtatott, hideg lábikrát… felálltam, és orrom egy akasztott ember derekába ütközött, és ekkor úgy megijedtem, hogy futásnak eredtem és csörtettem az öreg, szúrós ágak között, összevissza szaggatták az arcomat, lemarták a fülcimpámról a húst, de valahogy kiverekedtem magamat az ösvényig, ott aztán összerogytam és kezemben a kötéllel elájultam… lámpások fényére és emberi hangokra ébredtem… és amikor kinyitottam a szemem, láttam, nem, inkább tudtam, hogy Skřivánek főpincér úr tart a karjában, hogy simogat, és hogy én egyre csak azt hajtogatom, ott, ott, ott… és ott aztán megtalálták azt az akasztott embert, aki megmentette az életemet, mert ott akasztottam volna föl magam a közelében, vagy mellette, és a főúr egyre csak a fejemet simogatta és törülgette rólam a vért… és én zokogtam és fölkiáltottam, az arany kiskanál! És a főúr a fülembe súgta, ne félj, megkerült… és én megkérdeztem, hol?, és ő halkan elmondta, hogy nem folyt le a víz a mosogatóból, hát lecsavarozták a szifont, és az a kiskanál ott volt a szifonban… bocsáss meg nekem, kérlek… minden újra szép lesz, úgy, mint rég… én meg, hogy honnan tudták meg, hol vagyok… és a főúr elmondta, hogy a taxisofőr meggondolta magát és visszahajtott a szállóba és megkérdezte a pincérektől, vajon ki lehet közülük az, aki föl akarja kötni magát?, és pont akkor hozta oda a szerelő azt a kiskanalat… és a főúr, akinek az angol király is a vendége volt, azon nyomban tudta, hogy én vagyok az, és a keresésemre indultak…

És így esett, hogy megint úgy éreztem magam a Párizs Szállóban, mint Szűz Mária kötényében, Skřivánek főpincér úr még a borospince kulcsát is énrám bízta, ahol a sok likőr meg konyak volt, mintha csak mindazt, ami az arany kiskanál miatt történt, jóvá akarná tenni. De a főnök, az sosem bocsátotta meg nekem, hogy én kaptam azt az érdemrendet meg azt a mellkasomra való díszszalagot, egyszerűen keresztülnézett rajtam, pedig már annyi pénzt kerestem, hogy az egész padlót be tudtam borítani a bankókkal, minden harmadik hónapban egy ilyen padlónyi százkoronással mentem a zálogbankba, mert elhatároztam, hogy milliomos leszek, hogy nem leszek én kisebb senkinél, hogy később majd bérbe veszek vagy vásárolok egy kis hotelt, egy egészen picike kis kalickát, valahol a Cseb paradicsomban, hogy megnősülök és gazdag menyasszonyom lesz, és ha az asszonnyal összeadjuk a pénzünket, akkor majd mindenki nagyra tart, mint a többi szállodatulajdonost, s ha emberként nem is fognak tisztelni, mint milliomost tisztelniök kell majd, becsülniök kell bennem a szálloda és más ingatlanok tulajdonosát, kénytelenek lesznek számolni velem… De megint kellemetlenség ért, mert már harmadszor voltam sorozáson, de harmadszorra sem lettem katona, mert nem ütöttem meg a mércét, s bár megpróbáltam lepénzelni a honvédségi urakat, mégsem vittek el. És a szállodában mindenki rajtam nevetett, maga Brandejs úr faggatott ki és tett újra nevetségessé, mert mi tagadás, kicsi voltam, és azt is tudtam, hogy halálomig kicsike maradok, mert már nem növök tovább, s ha mégis, hát csak úgy, ahogy csinálni szoktam, hogy dupla talpú cipőt viseltem és magasan hordtam a fejemet, mintha mindig egy kis frakkgallérom lenne, ez volt az egyetlen reménységem, hogy majd csak kinyúlik a nyakam, ha mindig magas kaucsukgallért hordok. És így történt aztán az is, hogy beiratkoztam németórára, hogy német filmekre jártam, német újságokat olvastam, és nem is csodálkoztam, hogy a prágai utcákon fehér harisnyás, zöld zekés diákok bukkantak fel, és hogy végül már szinte csak én szolgáltam ki a szállóban a német vendégeket, a többi pincér úgy tett, mintha nem tudna németül, maga Skřivánek főpincér úr is csak angolul, franciául vagy csehül beszélt a német vendégekkel, egyszer aztán a moziban véletlenül ráléptem egy nő lábára, s ő mondott valamit németül, és én ugyancsak németül bocsánatot kértem tőle, és hazakísértem azt az elegánsan öltözött nőt, és hogy megháláljam, hogy németül beszél velem, azt mondtam neki, hogy felháborító amit ezek a csehek a szerencsétlen német diákokkal művelnek, hogy a tulajdon szememmel láttam, amint aNárodnítrídán letépték lábukról a fehér harisnyát, meg hogy két német diákról leszaggatták a barna inget. Ő meg azt mondta, hogy nagyon jól látom a dolgokat, hogy Prága mindig is a birodalom része volt, ezért az utcáin járni és a szokásoknak megfelelően öltözködni a németek elidegeníthetetlen joga, és hogy a világ ezt közönyösen nézi, de eljön majd az óra, a nap, mikor a Führer ezt nem hagyja annyiban, és idejön, hogy felszabadítsa az összes németet a Šumavától a Kárpátokig és… ekkor vettem észre, hogy amint ezt mondta, egyenesen a szemébe nézek, hogy nem kell rá fölnéznem, mint a többi nőre, nekem mindig pechem volt, mert minden nő, akivel csak dolgom volt, nemcsak hogy nagyobb volt nálam, de mindegyik valóságos óriásnak számított a nők között, amikor mellettük álltam, a szemem a nyakukkal volt egy vonalban, vagy a mellükkel, de most azt láttam, hogy ez a lány pont olyan picike, mint én, hogy zöld szeme szinte világít, hogy őt is szeplők borítják, akárcsak engem, de nála ezek a kis barna pöttyök olyan megejtő harmóniában álltak zöld szemével, hogy egyszerre csak megállapítottam, hogy szép, de azt is észrevettem, hogy ő is néz engem, megint az a szép, fehér, kék pöttyös nyakkendő volt rajtam, de ő a hirtelenszőke hajamat nézte meg a kék bociszememet, aztán azt mondta, hogy a birodalmi németek úgy sóvárognak a szláv vér után, a szláv síkságok meg a szláv természet után, hogy már ezer éve szépszerével vagy erőszakkal házasságra kívánnak lépni ezzel a vérrel, és elárulta, hogy sok porosz arisztokrata vérében szláv vér is van, és ez a vér teszi ezeket az arisztokratákat a többi arisztokrata szemében mindnyájuknál érdekesebbé, és én helyeseltem, és csak ámultam, hogy így megért engem, mert ez most nem egy vendég faggatása volt, hogy mit parancsol vacsorára vagy ebédre, nekem most tényleg beszélgetnem kellett ezzel a kisasszonnyal, akinek ráléptem a lábára, a fekete cipellőjére, így hát beszélgettem, kicsit németül és sokat csehül, de egyfolytában az volt az érzésem, hogy németül, német szellemben beszélek… És így azt is megtudtam attól a kisasszonytól, hogy Lizának hívják, hogy tornatanárnő Chebben, és megyei úszóbajnok, és szétlebbentette a kabátját, s mellén egy jelvény volt, négy F egy körben, mint valami négy levelű lóhere, és rám mosolygott és egyre csak a hajamat nézte, s már nyugtalankodni kezdtem, de ő visszaadta az önbizalmamat, mondván, hogy nekem van a világon a legszebb szőke hajam, szinte beleszédültem, ahogy ezt hallottam, én meg elmondtam, hogy a Párizs Szállóban vagyok főpincér, és ahogy ezt kimondtam, hát a legrosszabbra számítottam, de ő a karomra tette a kezét, és ahogy megérintett, úgy fölcsillant a tekintete, hogy szinte megijedtem, ám ő csak annyit mondott, hogy apjának étterme van Chebben, övé az Amszterdam városához címzett étterem… És így megbeszéltük, hogy elmegyünk moziba, a Szerelem háromnegyedes ütemre, azt nézzük meg, Liza tiroli kalpagocskájában jött, és amit gyerekkorom óta szerettem, amolyan zöld galléros, szürke zekécske volt rajta, hímzett tölgyfalevéllel díszítve, és odakünn esett a hó, közelgett a karácsony, és azután többször is bejött hozzám a Párizs Szállóba, és megebédelt vagy megvacsorázott, és mikor először jött, Skřivánek főúr most is rátekintett, aztán meg énrám, és most is bementünk az előtérbe, és én elnevettem magam, és azt mondtam, na, fogadunk egy húszasban, hogy mit rendel a kisasszony?, mert láttam, hogy ma is abban a zekében jött, sőt most fehér térdharisnya is volt rajta, és elővettem a zsebemből a húszast, és letettem a tálalóra, de Skřivánek főpincér úr valahogy idegenül nézett rám, pontosan úgy, mint mikor koccintani akartam vele azon az estén, amikor az abesszin császárnak szolgáltam föl, és amikor az az arany kiskanál elveszett, ott volt az ujjam a húszason, ő meg készakarva hagyta, hadd élvezzem, hogy minden a legnagyobb rendben van, ő is elővette a maga húszasát, lassan meglebegtette, de aztán, mintha csak a bankója beszennyeződhetne a húszasomtól, hirtelen visszacsúsztatta a bríftasnijába, még egyszer Liza kisasszonyra pillantott és legyintett, és ettől fogva nem szólt hozzám, és a műszak végén elvette tőlem a pincekulcsot és úgy nézett rám, mintha ott se volnék… mintha sosem lett volna vendége az angol király, mintha én sosem szolgáltam volna föl az abesszin császárnak. De nekem ez már édes mindegy volt, mert láttam és tudtam, hogy milyen igazságtalan minden cseh a németekkel szemben, abban a pillanatban már azt is restelltem, hogy a Sokol tornaegylet pártoló tagja vagyok, mert Skřivánek úr lelkes Sokol-aktivista volt, akárcsak Brandejs úr, és mind elfogultak voltak a németekkel, de főleg Liza kisasszonnyal, aki csak miattam, csakis énmiattam járt az étterembe, és akit nem volt szabad kiszolgálnom, mert az asztala egy másik pincérhez tartozott, jól megfigyeltem, milyen közönségesen és durván szolgált föl neki, hogy hideg levest hozott ki, és hogy abba a hideg levesbe beledugta az ujját… és így esett, hogy rajtakaptam a pincért, hogy amint vitte ki a töltött borjút, a lengőajtó előtt beleköpött a tányérba, és én odaugrottam, hogy elvegyem tőle a tányért, de a pincér az arcomra borította, és még szembe is köpött, s mikor letöröltem a szememről a hűlő, kocsonyás szószt, újra leköpött, hogy lássam, mennyire utál engem, és mintha csak erre a jelre vártak volna, a többiek kirohantak a konyhából a lengőajtó elé, összeszaladt az összes pikolófiú is, és mindenki képen köpött, és addig köpködtek, míg oda nem jött maga Brandejs úr is, és mint Prága első kerületének Sokol-parancsnoka, ő is arcul köpött, és azt mondta, el vagyok bocsátva… és így, leköpdösve és a borjúsült szaftjával összekenve kirohantam a terembe a Liza kisasszony asztalához, és magamra mutattam, mindkét kezemmel mutattam, hogy mit műveltek velem őmiatta a Sokol-tagok és csehek, és ő rám tekintett és letörölgette a szalvétával az arcomat és azt mondta, hogy a cseh szoldateszkától nem lehetett és nem is lehet mást várni, és hogy azért, amit érte elszenvedtem, szeret engem…

És mikor aztán kimentünk, mikor átöltöztem, hogy elkísérjem Lizát, rögtön a Lőportoronynál cseh ripőkök rohantak oda hozzánk, és akkora pofont adtak Lizának, hogy lerepült a fejéről az a kis tiroli kalap, le az úttestre, és amikor a védelmére keltem, csehül kiabálva: Mit műveltek, hát csehek vagytok ti? Fuj! Akkor az egyik félrelökött, ketten meg Lizát kapták el, és leteperték, lefogták a kezét, egyikük fölhúzta a szoknyáját, és aztán durván lerángatták napbarnította lábszáráról a fehér harisnyát, én meg, miközben ütöttek-vertek, csak üvöltöttem, hogy mit műveltek, ez hát a cseh szoldateszka, s addig üvöltöttem, míg végül eleresztettek bennünket, és úgy lobogtatták a Liza kisasszony fehér harisnyáját, mint valami skalpot, mint egy fehér trófeát, és mi kijutottunk egy átjárón valami kis térre, és Liza sírt és rekedten mondta, ezt még megkeserülitek, bolsevik csürhe, így meggyalázni egy chebi német tanítónőt… és belém kapaszkodott, és én nagy embernek éreztem magamat, és annyira fel voltam háborodva, hogy keresni kezdtem a Sokol-igazolványomat, hogy széjjeltépjem… és egyszerre csak Liza rám emelte könnyes tekintetét, és ott, az utcán, megint elsírta magát, arcát arcomhoz szorította, egész testével hozzám simult, és én tudtam, hogy meg kell őt védenem, minden csehvel szemben, aki bántani akarná ezt az egerlandi kislányt, akár csak a haja szálát is meggörbíteni a chebi Amszterdam városához címzett szálló tulajdonosa lányának, Chebet már múlt év őszén elcsatolták mint birodalmi területet, az egész Szudéta-vidék oda került, ahová annyi éven át amúgy is tartozott, vissza a birodalomhoz, és most itt, ebben a Sokol-Prágában ezt művelik a szerencsétlen németekkel, amit a magam szemével is láttam, s ami csak igazolja, hogy miért vették el a Szudéta-vidéket, és hogy alighanem Prága is ezt a sorsot érdemelné, ha egyszer veszélyben van a német emberek élete, ha sárba tapossák becsületüket… És így is történt, engem pedig nemcsak hogy kirúgtak a Párizs Szállodából, de sehol sem vettek fel, még pikolófiúnak sem, már másnap követett a hírem, hogy német érzelmű cseh vagyok, ráadásul Sokol-tag, akinek egy német tornatanárnő a szeretője. Így aztán sokáig voltam állás nélkül, míg végre bevonultak a németek, akik nemcsak Prágát foglalták el, hanem az egész országot… És Liza kisasszony két hónapra eltűnt a szemem elől, s amikor hiába írtam neki, de nemcsak neki, hanem az apjának is, hát Prága megszállása után két nappal kisétáltam az óvárosi térre, és látom, hogy a birodalmi katonák hatalmas üstökben jóízű levest főznek, és csajkában osztogatják az embereknek, s ahogy odanézek, kit nem látok ott, csíkos ruhában, piros jelvénnyel a mellén, merőkanállal a kezében? Lizát. Meg se szólítottam, csak néztem egy kis ideig, hogyan töltöget, hogyan nyújtja oda mosolyogva az edényt, aztán összeszedtem magam és én is beálltam a sorba, s amikor rám került a sor, Liza nyújtotta a meleg levest, és ahogy rám nézett, nem hökkent meg, hanem megörült, és büszkeségtől eltelve mutogatta magát, hogy a fronton szolgáló irgalmas nővérek katonaruhája vagy a jó ég tudja, miféle egyenruha van rajta, és én elmondtam neki, hogy azóta nem kaptam állást, azóta, amióta fehér harisnyás becsülete védelmére keltem a Lőportoronynál, és Liza átadta valakinek a merőkanalat, és nyomban belém karolt és nevetett és örvendezett, és nekem az volt az érzésem, és így érezte ő is, hogy tulajdonképpen a fehér harisnyája meg az én leköpdösött ábrázatom miatt vonult be a birodalmi haderő Prágába, és így sétáltunk a Příkopyn, az egyenruhás katonák szalutáltak Liza kisasszonynak, és én mindannyiszor meghajoltam, és egyszerre csak támadt egy ötletem, s alighanem Lizának is, a Lőportorony után befordultunk, áthaladtunk azon a helyen, ahol három hónappal azelőtt Liza a járdán feküdt, és a fehér harisnyát szaggatták róla, és amikor beléptünk a Párizs Szállóba, úgy tettem, mintha asztalt keresnék, már mindenütt német tisztek ültek, én meg ott álltam az irgalmas nővér egyenruhájában feszítő Liza kisasszonnyal, és a pikolók meg Skřivánek főúr sápadtak voltak és némán szolgáltak föl a német vendégeknek, és én az ablak mellett foglaltam helyet, németül rendeltem kávét, bécsi tejeskávét egy kupica rummal, úgy, ahogy azt annak előtte szervíroztuk, mint a bécsi Sacher Hotelban, Wiener kaffé mit besprizter Nazi, micsoda jó érzés volt, amikor bejött a hajlongó Brandejs úr is, és kitüntető udvariassággal felém is meghajolt, és egyszerre csak beszédbe elegyedett velem, arról a kínos esetről beszélt, ami annak idején történt, és elnézésemet kérte… de én megmondtam neki, hogy nem fogadom el a mentegetőzését, hogy majd még meglátjuk… és amikor fizettemSkřivánek főpincér úrnak, mondom, na lássa, mire megy vele, hogy vendége volt az angol király… és fölálltam és mentem az asztalok közt, és a német tisztek tisztelegtek Liza kisasszonynak, én pedig meghajtottam magam, mintha az üdvözlés nekem is szólna… azon az éjszakán Liza kisasszony meghívott magához, először valami katonai kaszinóban voltam vele a Příkopyn, egy szürke házban, és pezsgőt ittunk Prága elfoglalására, a tisztek koccintottak Lizával meg velem is, Liza mindenkinek elmagyarázta, hogy milyen bátran viselkedtem, hogy védelmeztem az ő germán becsületét a cseh szoldateszkával szemben, én pedig meghajtottam magam és megköszöntem az üdvözléseket, a magasba emelt poharakat, de nem tudtam, s nem is tudhattam, hogy ezek a köszöntések csakis és kizárólag Lizának szólnak, és hogy rajtam mindnyájan keresztülnéznek, hogy csak megtűrnek, hogy csak Lizának, a tábori nővérek parancsnokának a csatolt részét respektálják bennem, mert az volt ő, miként a pohárköszöntőkből megtudtam… és olyan kellemes érzés fogott el, hogy jelen lehetek ezen az ünnepségen, hogy századosok és ezredesek között foroghatok, hogy olyan fiatalemberek között vagyok, akiknek pontosan olyan kék a szemük és szőke a hajuk, mint nekem, s bár rosszul beszéltem németül, németnek éreztem magam, akinek, mint valami Csipkerózsikának, találkoznia kellett Liza kisasszonnyal, rá kellett lépnie fekete cipőcskéjére, hogy azután fölocsúdjon, akár a mesében. És az ünnepségről olyan helyre mentünk, ahol én még nem jártam, Liza kért, nézzek utána a családfámban, biztosan akad az őseim között egy német, és én csak annyit mondtam neki, hogy a nagyapám sírjára az van felírva, hogy Johan Ditie, hogy lovászmester volt egy uradalomban, én mindig szégyelltem ezt a lovász rokont, de amint ezt Liza meghallotta, mintha megnőttem volna szemében, sokkal inkább, mintha valami cseh gróf lennék, úgy tűnt, hogy ez által a Ditie által leomlott az összes, bennünket elválasztó sánc és fal, Liza egész úton hallgatott, aztán kinyitotta egy régi ház kapuját és elindultunk a lépcsőn, minden emeleten hosszan csókolt, a lábam között simogatta a nadrágomat, és mikor beléptünk a szobájába, fölgyújtotta az asztali lámpát, és nedvesség csillogott az ajkán meg a tekintetében, a szemét hályog vonta be, afféle nedves hártya, az ágyra döntött és megint hosszan csókolt, a nyelvével tapogatta ki és számolta meg minden fogam, s eközben egyfolytában jajgatott és vinnyogott, mint a szélben nyitódó-csukódó, rosszul kent kapu, és aztán már nem lehetett mást tenni, mint azt, amire számítottam, de amit most nem én kezdeményeztem, mint máskor, hanem ő, neki volt énreám szüksége, és mindent megengedett, szép lassan levetkőzött, elnézte, hogyan vetkőzöm le én is, azt hittem, hogy mivel a hadseregben szolgál, biztosan valami egyenruhaszerű alsóneműt, kombinét kell hordania, hogy a nővéreknek a tábori kórházban kincstári fehérneműt kell viselniük, de rajta minden olyan volt, mint a Párizs szállóbéli kisasszonyokon, akiket a tőzsdeügynökök mustrálgattak, vagy mint az Éden kisasszonyain, aztán mezítelen testünk egymáshoz simult, és mintha minden cseppfolyós állapotban lett volna, mintha házunkból kioltott csigatestek lennénk, nedvesen tapadva egymáshoz, és Liza iszonyúan reszketett és remegett, és rá kellett jönnöm, hogy először estem szerelembe, s hogy engem is szeretnek, egészen más volt ez, mint annak előtte, Liza még csak nem is kért, hogy vigyázzak, hogy legyek óvatos, hanem minden csak azért történt, hogy úgy legyen, ahogyan volt, a mozdulatok, az eggyé olvadás és az út a csúcsra, a megvilágosodás, a fénynek, az elfojtott zihálásnak és jajnak a kifröccsenése, s azután sem félt tőlem egy percig sem, hasát az arcomhoz emelte, combjával szorosan az ölébe font, és egy cseppet sem szégyellte magát, ellenkezőleg, mintha mindez hozzátartozna a dologhoz, megemelkedett és addig dörzsöltette,nyalatta magát a nyelvemmel, míg meg nem feszült a teste, és hagyta, hogy a nyelvemmel, a nyelvem által megízleljem, megéljem mindazt, ami a testében végbement… és aztán, mikor ott feküdt hanyatt, kezét a feje alá csúsztatva, szétvetett lábbal, s lába közt lángolt a bóbitába felfésült szőke szőrcsomó, tekintetem egyszerre csak megakadt az asztalon, egy tavaszi tulipánokból, nyírfagallyakból és néhány fenyőágacskából kötött csokron, s mintegy álomban, nem is mintha emlék volna, az csak aztán jött, csak később jutott eszembe a visszatérő motívum, letörtem az ágacskákat, kis darabokra szedtem szét őket, és ezekkel a pici ágacskákkal raktam körül a szemérmét, milyen szép is volt a fenyőgallyacskákkal körös-körül rakott hasikája, titokban rám-rám tekintett, és mikor aztán lehajoltam és megcsókoltam azok között az ágacskák között, s szám körül éreztem a tűlevelek szúrását, Liza gyöngéden a tenyerébe vette a fejemet, fölemelte a csípőjét, és olyan erővel szorította ölét az arcomhoz, hogy följajdultam a fájdalomtól, és néhány erős hasmozdulattal olyan gyönyörig jutott el, hogy áthatóan fölsikoltott és az oldalára dőlt, hevesen kapkodva a levegő után, úgyhogy már azt hittem, haldoklik, hogy meg fog halni… de nem volt az sem haldoklás, sem halál, egyszerre csak fölém hajolt, kifeszítette mind a tíz ujját és megfenyegetett, hogy kikaparja a szememet, hogy összekarmolja az arcomat, hogy egész testemet összekarmolássza, annyira hálás és elégedett volt, és megint kifeszítette a körmeit és görcsösen összehúzta, hogy aztán kisvártatva sírva rogyjon össze, és a csendes sírás lassan halk kacajjá változott… és én nyugodt és csöndes voltam, hervadtan feküdtem és láttam, hogy Liza fürge ujjai a maradék fenyőgallyakat tépdesik, ahogyan a vadászok tördelik az ágacskát, mikor leterítik a vadat, láttam, hogy beborítja a hasamat, hervadt nemi szervemet, az egész ölem telis-tele volt gallyacskákkal, s aztán ő emelt engem magához, és simogatott és belecsókolt az ágyékomba és én lassan újra megmerevedtem, s egyszerre csak emelkedni kezdtek az ágacskák, s kibukkant közülük a hímvesszőm, és egyre nőtt és dobálta le magáról azokat az ágacskákat, de Liza a nyelvével koszorúba igazította a gallyakat, hogy aztán fölemelje a fejét és tövig a szájába vegyen, szinte a torkába, el akartam hessegetni, de ő visszanyomott, eltolta a kezem, a plafont bámultam és most én hagytam, hogy ő tegye velem azt, amit csak akar, sosem hittem volna, hogy ilyen erőszakosan is tud viselkedni, erőteljes fejmozdulatokkal, szinte durván szívott ki a legeslegutolsó cseppig, anélkül hogy félretolta volna az ágakat, melyek szinte véresre bökdöstek az ajkát, a germánoknál, úgy látszik, így szokás… szinte féltem Lizától… mikor aztán nyelvével végigkúszott a hasamon, nyálas csíkot hagyva maga után, mint a csiga, megcsókolt, és szája ondóval meg fenyőtűlevéllel volt tele, ám számára ez nem volt tisztátalanság, ellenkezőleg, ez volt a csúcspont, a mise része, ez itt az én testem és ez itt az én vérem és ez itt az én nyálam, és ezek a mi nedveink, és ez kötött és köt bennünket össze mindörökre, ahogyan ő mondta, mert mindezt kölcsönösen átadtuk egymásnak, a nedvek és szőrök szagával együtt… Mára elég lesz ennyi, most abba is hagyom.