8.

A Fekete sörfőzde büféjében a nyitott üvegfal pultjára támaszkodva tízfokos velkopopovicei sört iszom, barátocskám, mondom magamban, e perctől fogva már mindenre egymagad vagy, magadnak kell magadat kényszerítened, hogy emberek közé menj, magadnak kell magadat szórakoztatnod, magaddal kell színházat játszanod, amíg el nem hagyod magad, mert mostantól fogva csupa melankolikus kör kering, és amikor előrehaladsz, ugyanakkor vissza is térsz, igen, a progressus ad originem egyenlő a regressus ad futurummal, agyad nem több, mint a hidraulikus prés feldolgozta gondolatsor. Ittam a sört a napsütésben, néztem, hogyan hömpölyög a tömeg a Károly téren, csupa ifjú ember, diákok, és minden fiatal ember egy fiatal csillagot hordozott a homlokán, jeléül annak, hogy a fiatal ember a géniusz csírája, láttam, hogyan sugárzik szemükből az erő, mint ahogy az enyémből is sugárzott egészen addig, míg a főnököm azt nem mondta, hogy lógós vagyok. A korlátra támaszkodom, és mennek a villamosok felfelé és lefelé, a piros csíkok jót tesznek nekem, van időm elég, elmehetnék körülnézni a Na FrantíSku kórházba, úgy hallottam, van ott egy lépcső az első emeletre vezet – , amit a cseh urak vérpadjának a deszkáiból és gerendáiból ácsoltak össze, amikor az Óváros téri kivégzés után a ferencesek megvették a vesztőhely állványzatát, de szívesebben néznék körül valahol a Smíchovban, ott egy nagyúri parkban van egy pavilon s annak a padlójában egy gomb, amelyre ha rálépnek, hát szétnyílik a fal, és előjön egy viaszfigura, szakasztott olyan, mint amilyen Pétervárott a ritkasággyűjteményben volt, ahol a hatujjú kripli egy holdvilágos éjszakán véletlenül rálépett a gombra, és előbukkant az ülő viaszcár, és megfenyegette, ahogy azt Jurij Tinyanov olyan szépen leírta A viaszfigurában, de valószínűleg nem megyek sehova, elég, ha lehunyom a szemem, és mindent még pontosabban magam eléidézek, mint ahogy a valóságban van, szívesebben nézem a hömpölygő, árvácskaarcú tömeget, mikor én fiatal voltam, én is szép dolgokat képzeltem magamról, egy időben azt hittem, hogy megszépülök, ha veszek egy Krisztus-cipőt, ami akkoriban nagy divat volt, csak pántokból és csatokból állt, és hogy ehhez a saruhoz lila zoknit kell hordanom, anyu kötött is egyet, és amikor először mentem ki ebben a sarubam randim volt az Alvégi kocsmánál, és bár kedd volt, eszembe jutott, vajon nincs e már kint az összeállítás focicsapatunk kis vitrinjében. Álltam hát akirakat előtt, nézegettem a kulcslyuk körüli vasalást; és csak azután léptem közelebb, de a múlt heti összeállítást olvastam, és azután elolvastam az összeállítást még egyszer, mert éreztem, hogy azzal a lila zoknival és a jobb sarummal valami nagyba és nedvesbe léptem, elolvastam; hát az összeállítást s végén a nevemet még egyszer, hogy legyen erőm lenézni, és amikor lenéztem; hát egy nagy kutyaszarban álltam, és az körülfolyta és, körbezárta az egész sarut, amely csak pántokból állt, így hát újra olvasni kezdtem, lassan egyegyik nevet a másik után, az egész serdülő tizenegyesünket végigolvastam, a saját nevemet is a tartalékok között, de amikor lenéztem, még mindig abban a szörnyű kutyaszarban álltam, és amikor a piactér felé néztem, kijött a kapun a barátnőm, és én kioldottam a csatot, és lehúztam a lila zoknit, és mindent, a virágot is, otthagytam a futballcsapatunk vitrinje alatt, és a falu mögé, a mezőre szöktem, és ott azon gondolkodtam, vajon nem Isten ujja e mindez, mert már akkor hulladékpapír bálázó akartam lenni és így férkőzni közel a könyvekhez. Újabb és újabb korsó söröket hozok magamnak a söntéspulttól, a korlátra támaszkodva állok a büfé nyitott ablakánál, a naptól hunyorognom kell, mi lenne, mondom, ha elmennél körülnézni a Klárovra, van ott a templomban egy szép márványszobra Gábriel arkangyalnak, és egyúttal megnézhetnéd azt a gyönyörű gyóntatószéket is, amit a pap azokból, a mandulafenyő pallókból és deszkákból állíttatott, melyeket azért ütöttek össze ládává, hogy abban Olaszországból ideszállítsák Gábriel arkangyal márványszobrát, és kéjesen lehunytam a szemem, és nem mentem sehová, ittam a sört, és láttam magamat, ahogy húsz évvel az után a malőr után a lila zoknival meg a saruval Szczecin elővárosában járok, eljutok a bolhapiacra, és amikor már majdnem mind végigjártam azokat a nyomorúságos árusokat, hát látok egy embert, aki egy jobb sarut és egy jobb lila zoknit kínál, meg mertem volna esküdni, hogy az én Krisztus-cipőm és az én lila fuszeklim az, még meg is saccoltam, hogy ugyanaz a szám, negyvenegyes, szóval, zavartan álltam, és néztem, mint egy jelenést, csodáltam azt az árust, hogy hisz benne, hogy jön majd egy féllábú, aki sarut akar venni lila zoknival, ez az árus hitt benne, hogy van valahol egy jobb lábas nyomorék, akinek negyvenegyes lába van, és arra vágyik, hogy Szczecinbe utazzon olyan cipőt és zoknit venni, amely vonzóbbá teszi. E fantasztikus árus mellett egy öregasszony állt, aki két babérlevelet árult, az ujjai között tartotta őket, és én csodálkozással eltelve mentem el, hogy hogyan zárult be a kör, hogyan járt be országokat ez az én sarum és a lila zokni, hogy aztán szemrehányás gyanánt az utamba kerüljön. Visszaadtam az üres korsót, és átmentem a síneken, a park homokja úgy ropogott és csikorgott, mint a fagyott hó, a fákon verebek és pintyek csiripeltek, néztem a babakocsikat és az anyukákat, hogyan ülnek a napfényben a padokon, és fejüket hátraszegve odatartják arcukat a gyógyító sugaraknak, sokáig elálldogáltam az ovális medence előtt, amelyben meztelen gyerekek fürödtek, látom a lurkók hasát, megjelölve a klottgatyák és bugyik gumijától, a halicsi zsidók, a chassidák jól látható és kifejezhető csíkként egy övet viseltek, amely két részre osztotta testüket, egy szebbikre, melyhez a szív, a tüdő, a máj és a fej tartozott, és egy csupán megtűrt, tehát elhanyagolható másikra, mely a beleket és a nemi szerveket takarta, látom, hogy a katolikus papok ezt a csíkot még feljebb tolták, és a kolláréval jól látható jelet tettek a nyakuk köré, ami csak a fejet hangsúlyozza, melyben maga az Isten mártja meg ujját, nézem ezeket a fürdőző gyerekeket és meztelen testükön a klottgatyáktól és a bugyiktól származó szembeötlő csíkot, és látom az apácákat, ahogy egy kegyetlen csíkkal csak az arcukat kanyarítják ki a fejükből, az arcukat keményített csuklya feszes páncélja zárja körbe, mint a Forma-1 autóversenyzőjét, nézem ezeket a pancsoló és mozgó pucér gyerekeket, és látom, hogy ezek a gyerekek mit sem tudnak a nemi életről, de nemi szerveik már a csöndes tökéletesség állapotában vannak, ahogy erre Lao-ce tanított, nézem a papok és apácák csíkjait és a chassidák öveit, és arra gondolok, hogy az emberi test olyan, mint a homokóra, ami alul van, az van felül is, és ami felül van, az van alul is, két egymásba illesztett háromszög, Salamon király számtani jele, fiatalságának könyve, az Énekek éneke és az öregúr szemlélődéseinek eredménye, a hiábavalóság hiábavalósága, a Prédikátorok könyve közötti arány. Tekintetem felrebbent a Loyolai Szent Ignác-templomra, megcsillant a trombitaarany dicsfény, különös, hogy irodalmunk majd minden óriásának a szobra bénán ül egy tolókocsiban, Jungmann, Safafik és Palacky mereven ül egy karosszékben, még Mácha is kénytelen a Petimen egy oszlopnak támaszkodni, míg a katolikus szobrok, akár az atléták, tele vannak mozgással, mintha állandóan labdát passzolgatnának egy röplabdaháló fölött, mintha épp most futották volna le a százat, vagy dobták volna örvénylő mozgással messzire a diszkoszt, mindig felfelé néznek, mintha csak magának az Istennek a nyesett labdáját védenék két kézzel, keresztény homokkő szobrok egy futballista arckifejezésével, aki magasba emelt karral, örömteli kiáltások közepette épp most varrta be a győztes gólt, míg a Jaroslav Vrchlicky-szobrok egy tolókocsiba lökve ülnek. Átmentem az aszfaltúton, a napfényről besétáltam a Cizek kocsma félhomályába, a söntésben olyan mély volt az árnyék, hogy a vendégek arca álarcként világított, míg testüket elnyelte az árnyék, lementem a lépcsőn az étterembe, és ott egy ember válla fölött elolvastam a falon a feliratot, hogy itt áll a ház, melyben Karel Hynek Mácha a Májust írta, leültem, de amikor a plafonra néztem, megijedtem, mert úgy ültem a villanykörték alatt, mintha a pincémben ülnék, felálltam, és újra kimentem az étterem elé, és egyenesen egy kapatos barátomba botlottam, aki rögtön elővette a levéltárcáját, és addig keresgélt a papírok között, míg megtalálta és átnyújtotta nekem a kijózanító, állomás jelentését, mely szerint a nevezettnek ma reggel egyetlen ezrelék alkohol sem volt a vérében, és hogy ezt ez úton közlik. Visszaadtam az összehajtogatott papírt, és ez az én barátom, akinek a nevét már elfelejtettem, elmesélte, hogyan akart új életet kezdeni, és ezért két napig tejet ivott, és ettől ma reggel úgy tántorgott, hogy a főnöke mint részeget hazaküldte, és két napot levont a szabadságából, de hogy ő egyenesen a kijózanító állomásra ment, és ott, amikor megállapították azt, amit később leírtak a hivatalos papírra, hogy egy csepp alkohol sincs a vérében, még a főnökét is fölhívták, és jól letolták, hogy egy munkás becsületébe gázolt, így hát afölötti örömében, hogy hivatalos igazolása van, hogy vérében nyoma sincs az alkoholnak, reggeltől iszik, és hogy meghív, hogy igyak vele, hogy megpróbálkozhatnánk a Nagy Szlalommal, amibe évekkel ezelőtt majdnem mindig beletört a bicskánk, csak egyszer mentünk át minden kapun.

De én már elfelejtettem a Nagy Szlalomot, nem tudtam visszaemlékezni egyetlen kapura sem, így hát a barátom, akinek a nevét, mint mondtam, elfelejtettem, lelkesen magyarázta, hogy rávegyen erre a lesiklásra, hogy a Vlachovka-kapuval kezdjük, utána a Rűzek következik, azután szépen le az Eldugott őrhelyhez, aztán átsiklunk a Myler-kapun, aztán irány a Tölgyhöz, és mindenütt csak egy korsóval iszunk, hogy maradjon időnk átsiklani a Jarolímek-kapun, azután még egy sör Lábánál, s nyomban utána irány a Negyedik Károlyhoz, aztán égy meredek lesiklással a Világ büfébe, aztán már lassabb tempóban a Hausmán és a Serfőzdéhezkapun, aztán a síneken át a Vencel királyhoz, aztán átmegyünk a Pudil vagy a Kroft-kapun és aztán meg átmehetünk a Douda és a Merkur-kapun, és a célegyenest a Palmovkánvagy a Scholer büfében érjük el, esetleg, ha lesz még rá időnk, ezt az egész szlalomot a Horkynál vagy a Rokycany városában fejezhetjük be... És ez az elázott ember a pálya leírása közben belém csimpaszkodott, és én hátat fordítottam a lelkesedésének, otthagytam a részeget a Cizek előtt, és átmentem a Károly térre az emberarcú árvácskaágyások díszkertjébe, a napimádók az immár árnyékban lévő padokról átköltöztek a lebukó nap fényében fürdő padokra, újra a Fekete sörfőzdében vagyok, megittam egy pohár ürmöst, rá sört, és ismét egy ürmöst, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát, a lombok között a sötét égen már világít az újvárosi torony neonórája, amikor kisfiú voltam, arról álmodoztam, hogy ha milliomos lennék, minden városnak vennék foszforeszkáló mutatókat és számlapokat, az összepréselt könyvek utoljára próbálják szétfeszíteni a bálát, a szivacsos képű ember portréját, a Károly téren légáramlat söpör végig a Moldva felől, és ezt én szeretem, szívesen sétáltam estefelé a Letna körúton, a folyó felől a stromovkai mezők és lombok illata árad, én pedig betérek a Bubenícek kocsmába, és szórakozottan sört rendelek, álomba merült fejem fölött egészen a plafonig két tonna könyv magasodik, mindennap Damoklesz kardja vár rám, amit magam akasztottam fel, kisfiú vagyok, aki rossz bizonyítványt visz haza, a buborékok lidércként szállnak felfelé, a sarokban három fiatal gitározik, és halkan énekel, minden élőnek kell hogy legyen ellensége, ez az örök építmény melankóliája, a csodálatos hellénség mint példa és cél, a klasszikus gimnáziumok és humán egyetemek Prága díszei, miközben Prága városának kloákáiban és csatornáiban dúl a harc a két patkányklán között, a nadrág jobb térde kissé kopott, a türkiszzöld és atlaszpiros szoknyák, a tehetetlen kezek, mint a sebzett szárnyak, a vidéki hentesnél lógó hatalmas marhacomb, hallgatom a szennyvíz csobogását. Az utcáról benyitott és bejött egy óriás, átitatva a folyó illatával, s mielőtt bárki is észbe kapott volna, felkapott és széttört egy széket, és ezekkel a husángokkal a sarokba kergette a megrettent vendégeket, a három fiatal csak állt a falhoz lapulva, rémülten, mint árvácskák az esőben, ám az utolsó pillanatban, amikor az óriás már-már lesújtott azzal a két bunkóval, amikor már-már úgy látszott, hogy ölni fog, hirtelen vezényelni kezdett azokkal a székmaradványokkal, és halkan énekelte...

Szürke galambocskám, hol voltál? Halkan énekelt, és vezényelt magának, és amikor befejezte, eldobta a szék maradványait, kifizette a pincérnek a szék árát, és az ajtóban visszafordult, és így szólt a rémült vendégekhez... Uraim, hóhérsegéd vagyok... és boldogtalanul, ábrándos arccal távozott, lehet, hogy ugyanaz az ember volt, aki egy éve a holesovicei vágóhídnál éjszaka egy finn kést szegezett nekem, és amikor a sarokba szorított, elővett egy papírt, és felolvasott nekem egy verset a gyönyörű ricanyi tájról, aztán elnézést kért, hogy ez ideig nem talált más módot rá, hogy az embereket versének meghallgatására kényszerítse. Kifizettem a sört és a három rumot, és kimentem az utca légáramába, így jutottam el újra a Károly térre, az újvárosi torony kivilágított órája a fölösleges időt mutatta, nem siettem sehova, már a térben lógtam, végigmentem a Lázár utcán, befordultam a sikátorba, és gondolataimba merülve kinyitottam begyűjtőnk hátsó ajtaját, tenyeremet a falon csúsztatva kitapogattam a kapcsolót, és amikor villanyt gyújtottam, ott álltam a pincémben, ahol a hidraulikus présen harmincöt évig zúztam a hulladékpapírt, a friss papírhegy kitüremkedett a plafonban lévő négyzet alakú nyíláson az udvarra. Miért is mondja Lao-ce, hogy megszületni annyi, mint kilépni, meghalni pedig annyi, mint belépni? Két dolog mindig új és egyre növekvő csodálattal tölti el az elmémet, az éjszaka remegő fénye... ehhez a munkához tényleg teológiai végzettség kell, mindez döbbenettel tölt el, megnyomtam a zöld gombot, majd megállítottam, azután elkezdtem nyalábolni a hulladékpapírt, hogy kibéleljem a présteknőt, az egérszemek mélyén észrevettem valamit, ami több volt, mint a csillagos ég fölöttem, félálomban odajött hozzám a kis cigánylány, miközben a prés nesztelenül siklott, mint a harmonikás ujjai között a szájharmonika, kiraktam a ládácskából a Hieronymus Bosch-reprodukciókat, és válogatni kezdtem a könyvek szentképeivel bélelt vackokban, azt az oldalt választottam, amelyen Charlotte Zsófia porosz királyné így szól a komornájához... Ne sírj!

Hogy kielégítsem kíváncsiságomat, most elmegyek oda, ahol olyan dolgokat látok majd, melyekről maga Leibniz sem tudott felvilágosítani, átléptem a lét és a nemlét határát; a prés csilingelt, és a piros gomb megnyomására a préspofa visszatért, elhajítottam a könyvet, és teledobáltam a teknőt, testét vaj borította, olyan kitárulkozó volt, mint a jég, mikor olvadni kezd, a gigantikus prés Bubnyban tíz olyan prést helyettesít, mint amilyenen én dolgozom, ahogy erről oly szépen írt Sartre úr és még szebben Camus úr, a könyvek csillogó gerincei kacérkodnak velem, a létrán kék köpenyben és fehér cipőben egy öregember áll, a szárnyak erőteljes suhogásától felkavarodott a por, Lindbergh átrepülte az óceánt. Megállítottam a zöld gombot, és a hulladékpapírból amolyan vackot vetettem a teknőbe; még mindig belevaló fickó vagyok, még mindig felvághatok magammal, nincs miért szégyenkeznem.

Mint akádba lépő Seneca, átvetettem az egyik lábamat, és vártam, azután nehézkesen beemeltem a másik lábamat is, és összegömbölyödtem, csak úgy próbaképpen, majd feltérdeltem, megnyomtam a zöld gombot, aztán belekuporodtam a teknőbe a hulladékpapír és néhány könyv közé, kezemben Novalisomat szorongattam, és ujjamat egy olyan mondatára tettem, mely mindig lelkesedéssel töltött el, boldogan mosolyogtam, mert hasonlítani kezdtem Mancinkához és Mancinka angyalához, és egy olyan világba igyekeztem, ahol még sosem voltam, megkapaszkodtam egy könyvben, melynek az egyik oldalán ez állt: Minden szeretett tárgy az Édenkert közepe, és én, ahelyett hogy tiszta papírt báláznék a Melantrich alatt, egyszóval én, akárcsak Seneca vagy Szókratész, én bukásomat választom a pincémben, a présemben, és ez a bukás felemelkedés, még akkor is, ha a présfal már az állam alá és még feljebb nyomja a lábamat, de én nem hagyom magam kiűzni a paradicsomból, én a saját pincémben vagyok, ahonnan már senki sem űzhet ki, senki sem helyezhet át, a könyv sarka a bordáim közé fúródott, felnyögtem, mintha a saját kínzóeszközömön kéne megtudnom a végső igazságot, amikor a falak nyomásától már összecsukódtam, mint a bugylibicska, az igazságnak e pillanatában megjelent előttem a kis cigánylány, ott állok vele az Okrouhlíkon, és az égen a mi sárkányunk száll, erősen tartom a zsineget, és az én cigánylányom átveszi tőlem a durva fonálgombolyagot, egyedül van, terpeszben áll, szilárdan megvetette lábát a földön, hogy fel ne szálljon a mennybe, és aztán levelet küld fel a zsinóron a sárkánynak az égbe, és én az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a levélen az én arcom van...

Ilonka! – kiáltottam fel. És kinyitottam a szemem, az ölembe néztem, mindkét kezemmel egy csomó gyökerestül kitépett árvácskát markoltam, ölem tele volt agyaggal, bambán néztem a homokot, és amikor felemeltem a tekintetemet, a gázlámpa fényében a türkizzöld és az atlaszpiros szoknya állt előttem, és mikor hátrahajtottam a fejemet, az én cigánylánykáimat láttam; izgatottak voltak, mögöttük az újvárosi torony két mutatója és számlapja ragyogott át a fák lombjain, a türkizzöld a vállamat ráztaí és kiabált: Jézusom, tata, az isten szerelmére, mit csinál itten? Ültem a padon, együgyűen mosolyogtam, semmire sem emlékeztem, semmit sem láttam, semmit sem hallottam, mert már az Édenkert kellős közepében voltam.

És így azt sem láthattam, azt sem hallhattam, hogyan viharzott át polkalépésben az én két cigány lánykám egy – egy cigányba karolva balról jobbra a Károly tér parkján, és hogyan tűntek el a homokkal felszórt sétány fordulójában, valahol a sűrű bokrok mögött.

Vladimír szerette a perifériát, szerette az örökké feltúrt utcákat, melyeknek üregeiből kitépkedték a csöveket, a villany és a gázvezetékeket, ezeket a fekete és puffadt vesszőket, melyek úgy fonják körül csápjaikkal a rémült hétköznapi gyalogost, mint a Laokoón szoborcsoport kígyói. Vladimír szerette a szétszórt, frissen égetett téglákat és a nyers agyagkupacokra hajigált macskaköveket... Vladimír szerette a panel nagyváros belsőségeinek ilyetén feltárt módszerét, és ezeket a feltúrt utcákat grafikáival vetette össze, a zűrzavarban mindig felfedezte az alkotói folyamatot, úgyhogy Vladimír szerint a legjobb az volna, ha mindezeket a csatornákat és villanyvezetékeket, az összes csövet és csatlakozást ugyan megjavítanák, de aztán úgy hagynák az egészet, csak deszkákkal és sebtiben összeütött hidacskákkal áthidalva, pontosan úgy, ahogy az a Szent Vitus székesegyház alatt van, amikor egy újabb rotunda, egy újabb kis templom bukkan elő.

Vladimír sosem tudott betelni ennek a feltárt szépségnek a látványával, melyben a káosznak rendszere van. Mikor a róla szóló visszaemlékezéseimet írom, az ő módszerét használom. Én is úgy hagyom a szöveget, mint a feltúrt utcát, és az olvasón áll, hogy a lüktető és szétszórt mondatok és szavak árkaira bárhol, ahol kedve tartja, deszkát vagy sebtiben összeütött pallót fektessen, melyen átmehet a szöveg túloldalára...

Amikor Vladimír késő éjszaka hazatért a munkából, a csodálatos látogatásaiból és találkozóiból, ruhástul bújt az ágyba Libenben, az Örökkévalóság gátja 24. alatt. A lehúzós lámpát párnája fölé erősítette, és a fölülről permetező villanyfényben magának szóló leveleket, naplót írt. Vladimír akkoriban késő esténként egy hatalmas könyvbe írta ezt a naplóját, olyasfélébe, mint amilyenbe a sörfőzdékben jegyzik a forgalomba került sörmennyiséget, mint amilyenek azok a könyvelési naplók, melyekbe a vágóhidakon a vágómarha adásvételét írják be a biztosok. Vladimír nem azért írta ezeket a napi jelentéseit, mert így akarta, hanem mert írnia kellett, mert az írás része volt pszichoterápiájának, mert a betűket rovó kéz hűtötte agyának túlhevült katlanját. Ácsceruzával írta éjszakánként ezt a naplót, mert gondolatainak sodrása olyan gyors volt, hogy Vladimír csak nagy nehezen tudta követni azoknak a képeknek az áramlását, melyek megszállva tartották és elnyelték őt.

Úgy össze volt láncolva azzal a könyvvel, mint a telefonkönyv a telefonfülkével.

Így kaparta az ácsceruzájával a naplóját, elgyötörve a migréntől, amely szöget vert a fejébe, és az epéjétől, amely izzó kulcsként nyitogatta a máját. Ám minél tovább írt Vladimír, annál gyorsabban hagyták el betegségei és komplexusai.

És amikor diadalmas nevetése néhányszor belesüvöltött az éjszakába: hahahahaháá-ááá!, az utolsó ráncok is visszahúzódtak a füle mögé, a tébolyodott erők ellobbantak, és a munkanap lezárult, hogy a delíriumos álmodozás és a felnagyított álmok más síkjain és rendszereiben folytatódjon. Akkoriban, negyed évszázada, mikor éjszakánként a naplóját írta, Vladimír az ellentétek erkölcsi helyzetében vergődött; összeszorult torokkal gargarizálta át magát a briliáns asszociációktól az anyag valódi mozgásáig. Az új képzőművészeti eljárások sejtése és látása fokozta, Vladimír agresszivitását, mellyel hosszúra nyúlt ifjúságából az érett férfikorba törekedett, amely még nem köszöntött rá. Akkoriban, nem tudván egyetlen ugrással eljutni az anyag belső, képzőművészeti szerkezetéig, azaz a szubjektív individualitásból áttörni az általánosságba és objektivitásba, olyannyira szenvedett a hipochondriától és a hisztériától, hogy a helyzeteket és eseményeket a testi erőszak és a becsületsértés határáig élezte.

Akkortájt leveleiben szándékosan provokálta barátait, hogy azután bekövetkezzen a megbékélés és az eredeti állapothoz való visszatérés, hogy létrejöjjön egy magasabb rendű identitás szintézise, melyet a teremtő Vladimír újra kettévágott, hogy az új hasadással egy magasabb alkotói és emberi megismeréshez jusson, pszichopatológiával a pszichológiához. Akkoriban, negyedszázada, amikor Vladimír éjszaka a naplóját írta, én a szomszéd szobácskában laktam egy volt kovácsműhelyben, és én is be-betörtem az írás és a megértés más területeire, leegyszerűsítve a pszichikai automatizmust realizmussal, az élményhez és az eseményhez való visszatéréssel próbáltam felülmúlni.

Hangosan veszekedtünk akkoriban Vladimírral, mindegyikünk a maga szobájának küszöbén állva, vödörnyi mosogatólével öntögettük le egymást, májjal és belekkel csapkodtuk a másik arcát; melyeket egymásból téptünk ki, nemcsak a bevágott ajtók mögött üvöltöztünk tovább a másikra a falakon át, hanem egész háztömbökön keresztül, Zizkovból Liben-be és vissza, anélkül, hogy tudtuk volna, hogy két malomban őrölünk. Ez idő tájt Vladimírka jobbnak látta eldugni a fejszémet, én meg az ő konyhakését zártam el. De aki azt hiszi, hogy nem szerettük egymást, téved. Huszonnégy órával a pszichikai pogrom után már újra együtt nyakaltuk a sört, és Vladimírka elbűvölte a Sörözőket, és azokat is bevonta nyelvi és gesztuscsemegéibe, akik az utcán át jöttek kancsóval sörért, és papucsban álltak a söntésben.

Azután az esti és éjszakai külvárost jártuk, lassan visszatértünk az állandóan bennünk munkáló képzőművészetei problémákhoz, a Prazaekából vagy a Várhegyről bámultuk Prágát, szemünk az éjszakai Prága visszfényeitől csillogott; hogy azután Vladimír szobájában tovább tápláljuk a villanyfénnyel felcicomázott metropolis gigantikus, megfoghatatlan képeit... egy pillantással Vladimír mikroszkópjába, amely mindig fellelkesített bennünket törvényszerű mozgásával a milliárd falú anyagban. És a fejszém újra az előszobában állt, és Vladimír konyhakése barátságosan feküdt az asztalán.

Akkoriban, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, szeretetének és haragjának szélsőséges ritmusát éppúgy rázúdította a képzőművészeti iskolabéli diáktársaira, az anyjára, a munkástársaira és a főnökeire, mint ahogyan velem élt az Örökkévalóság útja 24. alatt. Általában az emberekhez való viszonyának mozgásképe a sinusgörbe volt, ár és apály, fekete és fehér.

Ilyen őrülten szeretett és terrorizált mindenkit, akivel találkozott, mert szívesebben mutatkozott háborodottnak, mint kispolgárnak. Egon Bondy, a költő, aki gyakran meglátogatott minket, valahányszor Vladimír a naplójából olvasott fel neki, kis cipőcskéjének a talpával a padlóra dobbantott, és így kiáltott: Kurva fix! Nekem egy egész teret kell feltúrnom a kisujjammal, amíg egy ilyen képet találok! Ez itten meg százával rázza ki őket a kabátujjából!

Vladimír, az istenért írjon verseket! Kurva fix! És Vladimír együgyűen mosolygott, hajtincsei a homlokába hullottak, mosolygott, és ragyogott a boldogságtól, mert bizonyos pillanatokban Vladimír olyan fogékony volt az elérzékenyülésre és a dicséretre, hogy egy gyerekre hasonlított; aki most pillantotta meg a karácsonyfát. És mivel Bondy örökké rettegett, hogy este az összes kocsma bezár, hát ez esetre lavórokban és kannákban már délután felhordtuk a sört.

Ha Vladimírnak jókedve volt, amint kimentünk az utcára, olyan magasra lendítette a lábát, hogy cipőtalpát a gázlámpa oszlopához láncolt létra legfelső fokára tette. És a majd kétméteres Vladimír ebben a pózban kötötte meg a cipőfűzőjét, és Egon a behajlított térde alatt sétált, és így kiabált felfelé: Kurva fix! Ha ezt elmesélem a Zbynék Fisérnek, odalesz az örömtől! És Vladimír, hogy a járókelők tökéletesen elteljenek ezzel az eseménnyel, ott tartotta a cipős lábát közvetlenül a lámpa alatt. Ez a cipőfűzögetés különösen este volt szép, a gázlámpa megvilágította Vladimír kócos hajának göndör gyűrűcskéit, és az emberek megálltak, és elakadt a szavuk.

Egyáltalán, a lépkedő Vladimír egy égő gázlámpára emlékeztetett, ugyanolyan karcsú volt, és az arca már messziről magára vonta a járókelők tekintetét.

Akkoriban, majd negyed évszázada, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, egy csoportot hozott létre a ÖKD tanoncaiból, akiknek megmagyarázta és azután meg is tanította, hogyan lehet könnyen egész foltsorozatokat és készleteket előállítani, melyekbe azután bele lehet helyezni az azonos formákat: így aztán azt, amit Vladimír nem tudott elérni a barátainál, hogy alapítsanak egy klánt, egy képzőművészeti társaságot, pótolta ez a tanonccsoport, amellyel munka után eljárt Vysoéanyba, a Gesztenyéhez címzett kocsmába. Érthetetlen volt, ahogy Vladimír adni tudott magából ezeknek a fiatalembereknek. Bárki kérte, még ha tréfából is, Vladimír azonnal nemcsak hogy kimerítő előadást tartott róla, hogyan alkotja grafikáit, de levelet is írt mindenkinek, ugyanolyan lelkesedéssel és tudományos alapossággal, mintha Vondrácek professzornak írna. És amikor a tanoncoknak már haza kellett menniük, Vladimír tovább magyarázott azoknak a vendégeknek, akik odaültek hozzá, és megint csak ugyanazzal a türelemmel és pontossággal oktatta a sörözőket, hogy bár nem lehet mindenkiből művész, de mindenki, akinek csak kedve támad, kiegészítheti azt, amit a foltokban lát.

Akkoriban, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, egy fiatal asztalossal, Kaifr úrral lakott, aki, mihelyt hazajött a munkából, megfésülte pomádés haját, lefeküdt az ágyra, és elszenderedett, gyakran láttam, ahogy Vladimír a felgyújtott lehúzós lámpa alatt térdel, mert a mi lakásunkba sohasem sütött be a nap, így hát nappal is világítani kellett, Vladimír hajtincsei úgy csillogtak a villanykörte fényében, mint a rézforgácsok, és Vladimír a varázslatos anyagról beszélt és annak tükröződéséről az emberi agyban, bár Kaifr úr mélyen aludt.

És ennek ellenére néhány hónapos explozionalista oktatás után Kaifr úr egy kazettás szekrénykén kezdett dolgozni a szíve hölgyének szánta – melynek tetejét végül tizenkét, furnérlemezből készült képpel díszítette, és a furnér füstszerű bizonytalanságát ecsettel olyan formákká egészítette ki, amilyeneket bennük látott. Akkoriban, amikor Vladimír éjszakánként a naplóját írta, gyakran fölhozta a lakására egyik barátját, Bouset, aki az idő tájt a gáton dolgozott, ahonnan olyan fáradtan tért haza, hogy ő is inkább feküdt és szundikált, mintsemhogy kéjesen elmerüljön a képzőművészetben, ahogyan azt Vladimír szerette volna. Ezért hát fölhozta egy másik barátját, Pithartot, és ez a grafikus éjjel-nappal a grafikáin dolgozott, lemezekbe metszette őket, és alátétnek egy hatalmas vaslapot használt, amely az éjszaka más-más szakában esett le az asztalról, és nemcsak az egész épületet, hanem az utcát is megremegtette, úgyhogy a bérlők minden éjjel felkeltek, és hálóingben rohangáltak a gangon, annyira megrémültek attól az iszonyú ütődéstől. Egyedül Vladimír nevetett, még örült is az ilyen váratlan fölébredéseknek, mert Vladimír imádta a malőröket és katasztrófákat, sőt Vladimír vonzotta a szerencsétlenséget, mindig megtisztelve érezte magát attól, ami másokat félelemmel és iszonyattal töltött el. Én pedig akkoriban eljártam lakása ablaka alá, újra és újra benéztem, és amikor lefeküdtem, nem tudtam elhinni, amit Vladimír szobájában láttam, és ismét odamentem és benéztem, és a látvány szinte mindig ugyanaz volt. Vladimír a lehúzós lámpa alatt térdelt, és előadást tartott az alvó Kaifr úrnak és barátjának, Bousének az explozionalizmusról, esküdözött, ütemesen mozgatta a fejszémet, amely pont úgy csillogott, mint szőkés haja gyűrűs fürtjei. Eljártam az ablaka alá, és láttam, hogyan hallgatja két barátja, de az alvás valami másféle jelzésrendszerével. Egyedül Pithart dolgozott, figyelmesen metszette hatalmas, realista grafikáit. Néha felbukkant egy szép, bőrkabátos lány is, egy tarisznyában ételt hozott Pithartnak, így hát a fejsze élén kívül alumíniumkanalak is mozogtak a szoba fényében és félhomályában, miközben a hatalmas vaslap élei vészjóslóan csillogtak, mintha azon töprengenének, hogy az éjszaka melyik szakában csusszanjanak pokoli dübörgéssel a padlóra. Az a szép, bőrkabátos lány a rendőrségtől volt, később aztán elvitte Pithartot, mert szörnyen lefogyott attól a grafikától. Mikor azzal a lánnyal elvitték a vaslapot, úgy cipelték, mint egy varró vagy mosógépet.

A ház és a szomszédok fellélegeztek.

Valahogy így élt Vladimír, amikor éjszakánként a naplóját írta, Vladimír, az önmagát teremtő drámaíró, Miskin herceg és Sztavrogin szintézise, a horror és a hihetetlen alázat mestere, a művész, aki, ahogy teltek az évek, alkotó törekvéssel minden negatívat pozitívvá formált. Ha élne, az idén lenne ötvenéves, és barátai, akik számára élőbb, mint amikor még köztük volt, kegyeletből úgy adják ki naplójának egyhetedét, ahogyan ő maga válogatta ki a fontosnak tartott szövegeket abból a hatalmas könyvből, és ahogy azokat sorozatában, az Explozionalizmusban, Egyheted címmel kiadta.

Tegyük még hozzá, hogy Vladimír halála volt az, ami megvilágította életét, melynek során igyekezett betörni az anyag szövetébe és magjába, megragadni belső szépségét és grafikákkal ünnepelni és felmagasztalni ezt a nagy Anyag-anyát...

Egyszer Vladimírral és Maryskóval, a költővel gombázni indultunk. A vonatban a házasság és a Vladimír ujján csillogó aranygyűrű viszonyán viccelődtünk.

Marysko úrnak képzőművészeti szempontból nem tetszett az a gyűrű, konvencionálisnak tartotta. Vladimír így szól: Magának nem tetszik ez a gyűrű?

És Marysko, a költő mondja, hogy nem. És Vladimírka, mielőtt még bárki is megakadályozhatta volna benne, lehúzta az aranygyűrűt, és a mozgó vonatból kidobta a klánovicei erdők visszafelé rohanó kulisszáiba. Szóhoz sem jutva tátogtunk, mert tudtuk, mennyire szereti Vladimír ezt a gyűrűt, Tekla iránti szerelme jelképét, akit nemrégen vett feleségül. De Vladimír rezzenéstelen hangon, halkan arról mesélt az elcsendesedett kupéban, hogy a tébécés tehenek tejelnek a legjobban. És ma már tudom, hogy ez a mozgó vonatból visszafelé repülő gyűrű, ez az arisztokratikus gesztus Vladimír számára annál inkább teremtő tett volt, minél fájdalmasabban élte meg a gyűrű elvesztését.

Különben, ahogy ezzel a gyűrűvel, úgy bánt Vladimír mindennel, a saját életével is.

Öt évvel ezelőtt, Szent Miklós napján, aki ugyancsak szívesen és szeretettel osztott szét mindent, amije csak volt, Vladimír önmagán és önmagával kísérletezve nem sejtette, jóhiszeműségében nem is sejthette, hogy az okozati összefüggés utolsó láncszemét nem az az utolsó, várva várt gyűrű fűzi össze... és a kilincs csalókán kattant... És a nyakát szorító kötél még jobban megfeszült... de az emberi kezek ezúttal nem jöttek segíteni, mint máskor... és Vladimír a jelenvaló gátjáról egyenesen az örökkévalóság közepébe ugrott fejest...

Vladimír a tapintási imagináció mestere, aki örökké holtra gebed, de csak azért, hogy azután fel tudjon támadni halottaiból, meg tudjon fiatalodni, hogy összeszedje erejét, és fejjel törje át a falat, hogy átjusson a túlsó oldalra, és azután a köldökzsinórt követve visszatérjen minden dolog kezdetéhez, vissza a világ teremtésének első hetébe. Így hát egyidejűleg tudott vénségesen vén lenni, mint maga a világ, és fiatalos, mint a hajnali derengés, mint a frissen sarjadt lomb. Vladimír képes volt megingatni, kockára tenni, tűzpróbának alávetni állandóan megújuló, megfiatalodó egzisztenciáját. Ezért szerette a fájdalmat. Ha nem jött kívülről, hát okozott magának. Csakis és kizárólag magával és a lényét alkotó elemekkel szemben érzett felelősséget. Grafikáival visszaadta az elemeknek anyaguk megnemesített struktúráját...

Újjáélesztett néhány mítoszt... Dionüszosznak, a részeg szépfiúnak a mítoszát, aki az alkotó tett forrása, és Antaiosz mítoszát, a hős történetét, aki, midőn elgyengül, csak attól kap új erőre, hogy megérinti a földet.

Vladimírt lázba hozta a malterkeverő gép és belseje, a kátrányolvasztó üst, a légkalapács, az acetilénes palack a gumicsövekkel és a halkan doromboló, kéken világító égővel, a bádogosok forrasztópákája, a forrasztólámpa, a hűtőpultot bevonó fehér jég, a szobafestők és a festés utáni fröcskölmények az újságpapíron, az alsónadrágra száradt ondófoltok, az összevérzett lepedő...

Vladimír átesett a kor összes betegségén: a kisszerűségen, a színészkedésen, a patologikus ingerültségen, az allergián, az együgyű és imbecillis emberke megjátszásán, a dogmatizmuson, a romantikus melankólián és ámuldozáson, a nyakkendővel szembeni undoron, a feliratok és transzparensek szeretetén – szívesen volt zászlóvivő – , az összeférhetetlenségen, az értelmiség megvetésén, az alázaton és a nagyszájúságon, az obszcén élvezeten, a gangpletykákon, a hisztérián, a sértődékenységen, a narcizmusban, a szentimentalizmuson, a gyanakváson...

Vladimír azonban képes volt arra, amire a modern autómotorok. A keveréket egyenesen a gyertya alá fecskendezni a karburátorban való porlasztás nélkül. A nyersanyagot egyenesen a transzcendens térbe. Ez pedig nagy igényeket támasztott az anyaggal szemben. Vladimírban megvolt ez a képesség. Fejében a nyomásegyütthatók az anyag legerősebb izzását is tűrték, nem jobban és nem kevésbé, mint Vincent van Gogh, mint Munch, mint Pollock esetében.

Ezért emóciói egyenlők voltak az egészségével. Csakis így tudta lefektetni a tudományos imagináció alapjait, csakis a szeretett anyaghoz való szubjektív viszonyulással hatolt a kor objektív lelkébe. Grafikái a materialista világnézet apoteózisai, maga Vladimír pedig alkotó proletár, aki műveiben új felismeréssel ünnepelte az emberi munkát, és így csatlakozott azokhoz, akik az ember aktív szeretetére, a világ aktív megváltoztatására törekszenek.

Azzal, hogy a társadalmi megállapodásból kizárólag a kötelességeket vette magára, az önmagával és az önmagán végzett kísérlettel bebizonyította, hogy csakis önmagunknak üzenhetünk hadat, hogy csakis a magunk területét pusztíthatjuk el, amely fejünkben van; életével nemcsak azt bizonyította be, hogy az embernek ember által való kizsákmányolása már a múlté, hanem az alkotó explozionalizmus nevében az osztályharcot is eltörölte, mert lehet békésen élni a világmindenség és a magunk számlájára.

Vladimír bagatellizálta a konvencionális nagyságot, dramatizálta a csekélységet, tudta, hogy a kovács gőzkalapácsának az ütése alatt a dolgok hasznossága jön létre, ám ezenfelül az ütés élményeként a reve és a vassziporka és a por és a gőz tapintási imaginációjával drámai szépség születik.

A Karborundum márkájú köszörűkövek szikraesőt szórva szabadítják meg az acélrudat a foltoktól és a hibáktól, ezek a köszörűkövek voltak Vladimír számára mind az egyéni, mind az össztársadalmi pedagógia szimbólumai. Fél évig váltóműszakban dolgoztam a Poldi kohóban, Vladimír, amikor bejött a műhelybe, ahol tíz köszörűn tíz szemüveges köszörűs dolgozott egy sorban, Vladimír mindig annyira meghatódott, hogy nem hunyorgott, csak bámult, s újra elámult azon, amit látott, amit elképzelt...

Egyszer Vladimírral a Kroftéktól, vagy ahogy az öregek mondták, a Pudiléktól elmenőben élénken vitatkoztunk. Amikor elhaladtunk egy babakocsi mellett, amely gazdátlanul állt a járdán, és sírt benne a gyerek, Vladimír megmerevedett. Analizálta a gyereksírást, néhány ugrással újra a babakocsinál termett, a kicsi feje mellől felkapott egy még füstölgő csikket, teátrálisan felmutatta, majd mint egy undorító férget, széttaposta. És amikor újra elindultunk, azt mondta: Valaki a nyitott ablakon kidobott egy égő cigarettavéget. Doktorkám, úgyse vesz nekem papírt és festéket, igaz? De ha mégis, hát tudja mit, ennek a babakocsiban fekvő gyereknek a füle mellett égő cigarettának a hatása alatt csinálok magának néhány grafikát. Egy sor parádés grafikát, kizárólag magának, arról a gyerekről. De maga nem vesz nekem se festéket, se papírt. Vagy mégis?

Vladimír és Bondy és én annyira szerettük a sört, hogy amikor az elsőt az asztalunkra tették, hát hárman megrémisztettük az egész kocsmát, kézzel leszedtük a habot, bekentük vele az arcunkat, a hajunkba dörzsöltük, mint a pajeszukat cukros vízzel kenegető zsidók, a második sörnél megújráztuk a habos kenegetést, úgyhogy már messziről csillogtunk és illatoztunk a sörtől.

Bár diákos csíny volt ez, főleg a sör iránti rajongásunkat és a belőlünk feltörő fiatalság lelkesedését fejezte ki. Sörjampecek voltunk...

Vladimír örökké alkotói válságban van, amely színes tollazatot növeszt. A toll mindig fogékony az öngyulladásra; oly szépen ég... Az agy repedését és ezáltal a világ szakadékát is összefogó biztosítótű. A bátorság, hogy a tűt kinyissuk, az élő bőrbe szúrjuk és bekattintsuk. Reggelre a seb begyógyul, hogy azután felfakadjon, és a bekattintás újrakezdődjön...

Vladimír a képzőművészeti eljárások feltárásának a mestere, melyeket azonban képes nyomban eltüntetni, mint a farkával söprögető róka a nyomait a hóban...

Vladimír mindig látomásszerűen bukkant fel. Szívesen és gyorsan mozgott keresztül-kasul Prágán; lerövidítve a Zizkov és a Liben, a Kosíte és a Stfesovice közötti távolságot. Amikor a mozgó vonatból kidobta a jegygyűrűjét a klánovicei erdőbe, azon a délutánon a krci erdőben eltűnt a szemünk elől. Reggel, amikor kinyitottam a libeni lakás ajtaját, egy kis cetli esett elém, ez állt rajta: Tudatom, hogy Cesky Brodon át tizenkét órakor értem Prágába. Üdv.: Vladimír.

Így bukkant fel Hluboéepyben, így bukkant fel Medníkben, szürrealista barátainál. És amikor valahol kiállítása volt, már a megnyitás előtti éjszakán odautazott, élvezte a kiállítás minden apró mozzanatát, a kiállításon pedig a meg nem történt részleteket... Vladimírt érdekelték azok a dolgok, amelyek megeshettek volna.

Egyik barátját, akinek otthon több mázsa őslény lenyomata volt tufában, Vladimír megtanította explozionalista módon aktív grafikát rajzolni.

Vladimír kedvét lelte benne, hogy ezeket a ráklenyomatokat emberi portrékká egészítse ki, és amikor barátja hívta, hogy tartson vele a konépruskói barlangba hasonló lenyomatokat keresni, Vladimír azt mondta: Hogyisne, én beavattalak az aktív grafikába, többet árultam el neked, mint bárki másnak, te kiismered magad ott, meglöksz, és a szakadékba taszítasz, és aztán a gondolataimat a sajátjaidként adod el... Hogyisne! Menj csak magad...

Így élte át Vladimír saját zuhanását a konépruskói barlangrendszer mélyébe kézzelfogható lehetőségként, hogy azután viszont egy tátrai út során fölmásszon a Lomnici csúcsra, és a lehetségessel ellentétes irányból lepje meg a meteorológiai állomás személyzetét az ország legmagasabb hegyén...

Vladimír gyűlölte a pénzt, amint megkapta az előleget, rögtön el is verte, hogy azután a fizetésig naponta kölcsönkéregessen – itt tíz, ott húsz koronát.

Gondosan felírta a szekrényre hitelezői nevét, akiket becsületesen kifizetett, amikor pénzt kapott; ilyenkor megállt az iroda ajtajában, és mindenkinek kiosztotta, amivel tartozott. Azután ott állt a maradékkal, és hangosan nevetve mondta: Mit kezdjek vele, dobjam a kályhába? Vagy verjem el ezt a maradékot? És elverte azt a maradékot, és jól érezte magát, amikor éjszaka hatvan hellert kért kölcsön villamosra vagy cigarettára, és végül gyalog ment haza. Amikor egy könyv illusztrálásáért kapott néhány ezrest, egészen megrémült... kétezret az anyjának adott, kétezret az anyósának, néhány százast rögtön elvert, és amikor anyja abban a meggyőződésben, hogy Vladimírnak van pénze, elutazott, hogy fia élvezze a mama nélküli háztartást, Vladimír mániákus dühvel verte el az összes pénzt, és fellélegzett, amikor újra kölcsönkért hatvan hellert a villamosra.

Akkor én is azt hittem, hogy Vladimír néhány hétre be van biztosítva, amikor meglátogattam, a szomszédasszony nyitott ajtót, és amikor megjegyeztem, hogy Vladimír legalább jól él egy ideig, halkan azt mondta: Ugyan, este megette a krumplit, amit a folyosón tartok...

Akkoriban, amikor olyan jóízűeket veszekedtünk, mert okunk volt a veszekedésre, a szomszédok ezt mind Vladimír szemére vetették, aki így védekezett: Én? Ugyan már, ő üvölt! És az ablakomra mutatott. És amikor ^nekem tettek szemrehányást, akkor én mondtam: Én? Ugyan, ő volt az!, és Vladimír szobájának ablakára mutattam. És egyszer, amikor a veszekedés a tetőfokára hágott, amikor mindegyikünk a maga szobájában aludt, Vladimír a baltámmal, én meg az ő konyhakésével, hát amint egyikünk megmoccant, mozdult a másik is, amikor az egyik felkelt, fölkelt a másik is, lámpát gyújtottunk, és a szobáinkat elválasztó ajtón át mutogattuk egymásnak, hogy itt van ám az ellenség fegyvere, amivel megtámadhatjuk a másikat. És akkor elhatároztuk, hogy azt az összekötő ajtót befalazzuk.

Jött hát egy öregecske kőműves a Bratrská utcából, kiemeltük az ajtót, a kőműves kibélelte a keretet kátránypapírral, és a házinéninek aláírtunk egy kötelezvényt, hogy költözködés esetén az egészet visszaállítjuk eredeti állapotába... És a mester rakta a téglákat, kanalazta a maltert a taligából, mi pedig ültünk Vladimírral, mindenki a maga asztalánál, és izgatottan néztük, hogyan érnek egyre feljebb a téglák, hogyan nő közénk egy fal, mintha a víz emelkedne, már csak mellszoborként láttuk egymást, Vladimír, mivel magas volt, még mindig ült, már csak a fejét láttam, azután felálltunk, kettőnk között ott állt egy felfordított habarcsos ládán a kőműves, adogattuk neki a téglát, egyikünk a másikának rakta a téglát, hogy elválassza egyikünket a másikától, szeparáció ágytól és asztaltól, mint az az öreganyó, aki elhozta Husz máglyájára a maga rőzsenyalábját, azután már nem láttuk egymást, de lankadatlan dühvel tettünk túl egymáson, és adogattuk a téglát a kőművesnek, aki az utolsó fázisban úgy saccolta meg a malterréteget, hogy pont kijött a tégla... És amikor a malter megszáradt, odaraktuk az ajtót, csak úgy odatámasztottuk, és elégedetten fellélegeztünk, hogy látszólag nyugtunk van egymástól, ha mindketten a saját szobánk mélyén ülünk. Egon Bondy, aki akkor érkezett látogatóba, amikor a téglafal még csak derékig ért, hol hozzám, hol Vladimírhoz rohant be, fogta az állát, és azon töprengett, mi lehet a nyitja ennek a leválasztásnak, mikor a folyosón át amúgy is elkaphatjuk és elérhetjük egymást... Mi a rossebet művelnek már megint? – nyerítette, és kirohant az udvarra a napfénybe, amely hektoliterszám ontotta az udvar mélyére a világos sört, egyáltalán, ha Egon a napon állt, úgy festett, mintegy sörciszternából felmerülő faun, világos haja mind lefolyt a füle mentén, és a napfényben a szakálla világos sörrel volt leöntve, ott állt, hadonászott, és kiabált Panje Wladimirze! Nem elég, hogy fal választja ketté Európát, hogy két részre osztották Koreát, hogy ketté van választva Berlin? Fingot érdekli ez magát meg a többieket! És feldühödve újra bejött, és tőlem nézte Vladimír fejét, azután kirohant, és Vladimírtól nézte az én fejemet, és ugyanolyan izgatottan leste azt a pillanatot, mikor majd nem látjuk egymást, mint mi, az utolsó téglát, az utolsó falra csapott kanál maltert...

Aztán este, amikor megjött Vladimír, és írni kezdte a naplóját, hallottam a tollát, amint halkan és kedvvel nekifeszül a nagy könyv lapjainak, élesebben hallottam, mint amikor nem volt köztünk az a fal... És amikor Vladimír megfordult az ágyban, mintha mellettem forgolódott volna, amikor levegőt vett, hallottam a lélegzetét, még azt is hallottam, hogyan emelkedik a mellkasa, hogyan dolgozik a mája, a falon keresztül még jobban, még hangosabban hallottam a szívverését, mint amikor nem volt köztünk a fal. Így aztán mindig csak a folyosón futottunk össze, udvariaskodtunk, hogy később, miután bezárkóztunk, mindegyikünk a maga odújába, jobban élvezzük a másik jelenlétét a túloldalon, mint eddig bármikor. Én szorosan a falhoz toltam az ágyamat, és másnap az udvarról láttam, hogy a túloldalról Vladimír is a falhoz tolta a maga ágyát, úgy aludtunk hát, mint a sziámi ikrek, a fal gerince által összenőve, és ez a fal nem választott el, hanem még jobban összekötött minket, jobban, mint amikor az ajtó szárnya kénye-kedve szerint nyílt és csukódott. Alszik? – suttogta Vladimír. Még nem – suttogtam a falnak. Én sem... – suttogta Vladimír. Néha egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, de elég volt körmömmel megérinteni a falat, és a túloldalról hallottam, akárcsak Vladimír, hogy a másik oldalon, átellenben a körömmel ujjak vájódnak a vakolatba, és könnyedén firkálják a falat, így jeleztük egymásnak, hogy tulajdonképpen jobb barátok vagyunk, mint valaha...

És így történt, hogy amikor Vladimír Zizkovba költözött, és hébe-hóba meglátogatott, vagy én mentem elébe a gyárig, a szemközti Megálló kocsmába, egyszer csak nekiveselkedtünk... Újra barátok lettünk életre-halálra, de nem kiabáltunk többé egymással, mert immár mindketten a magunk útját jártuk, és nem konkuráltunk a másikkal, és ekkor Vladimír odaállította a székét, és én a túloldalon a hokedlimat, és vésővel lehántottuk a száraz vakolatot, a maltert, aztán kilazítottunk egy téglát, utána még egyet, és végtelenül izgatottak voltunk, mintha egyikünknek a másikán folytatott operációjának lennénk a tanúi, mintha a mellkasunkat tárnánk fel... és elámultunk, milyen szép a másik szobácskája, holott nem láttunk semmi mást, csak a barátunk homlokát vagy állát, háttérben a szomorú fehér fallal... kiemeltünk hát néhány téglát, s így már mellszoborként láttuk egymást, Vladimír a falra állított egy félig teli meggy likőrös üveget, én a másik oldalról rumot öntöttem bele, összeráztuk, és töltögetni kezdtünk ebből a likőrből... és amikor koccintottunk, megérkezett Egon Bondy, és tátva maradt a szája...

Majd felállt egy sámlira, és bekukkantott Vladimír szobájába, a folyosón át berontott Vladimírhoz, és onnan meg engem nézett, és a falat az ajtókeretben, amely éppen asztalmagasságig ért... Hoztam egy poharat, töltöttem bele a szintézisből, Egon megkóstolta, de azután kiköpte a likőrt, mint aki tévedésből savat ivott... és odaállt a falhoz, két apró öklével nekiesett a vakolatnak, homlokát finoman a falhoz ütögette, aztán ugyanezt megismételte Vladimírnál is, és köhécselve így kiáltott: Kurva fix! Az enyhülés!

A népek közti megértés itt és most kezdődött! Megyek, és megtárgyalom Zbynék Fiserrel, a filozófussal! Rózsa ez meg nem is rózsa! A simogatást egy pofonnak kellett megelőznie...

Vladimír mókásan dohányzott. Szeretett rágyújtani, és ontotta magából a füstöt anélkül, hogy letüdőzte volna. De hát, Vladimírkám, mondom neki, a szentségit, hiszen maga nem slukkol!, mire ő: nem hát, én csak azért füstölök, mert ez illik a portrémhoz, az explozionalista mellszobromhoz!...

Vladimír szeretett hajadonfőtt járni, rossz időben fekete rabbikalapot hordott, amit elképesztő dörmögődendis eleganciával csapott a fejébe, és amikor fagyni kezdett, varrt magának az anyja muffjából egy új, fantasztikus szőrmesapkát, hatalmas silddel, egy olyan sapkát, amilyet a nikolsburgi rabbik viseltek. Ha nagy néha nyakkendőt kötött, hát az már első pillantásra nem nyakkendő volt, hanem nyakörv, nem is nyakörv, hanem valami szalmamadzag, amit direkt balra, félrecsúszva hordott, úgyhogy a csomót félig eltakarta az inggallér. Elegáns pulóverról és öltönyről álmodozott, de amikor hozzájutott, rögtön kis hülyének, debilisnek, imbecillisnek nyilvánította magát... Iszogattuk a sört a büfében, és néztük a két takarítónőt. Az egyik fiatal korában az Operettnél volt, most festett arcú, hetvenes, affektált köténykével. Miközben söpör és táncol a seprűvel, minden férfi gyöngéden megpaskolja, amikor felé fordul. Táncos komika. Nevetgél, beleiszik a vendégek sörébe, és miközben a tányérral, maradékkal, piszkos edénnyel megrakott kis kocsit tolja, vidám kuplékat énekel. Hóbortos, röhögni való, vén satrafa... De vigyázat! Vladimír:

Ő egy szent!... A másik takarítónő, rég nyugdíjban van ő is, magántársulatoknál tragédiákban játszott, karneváltaposta, sárga, tragikus maszk. Miközben söpör, úgy sóhajtozik, mintha piszkavassal a tulajdon maradványait kaparná össze a krematóriumban. Amikor a piszkos edénnyel megrakott kocsit tolja, saját öreg csontjait viszi a MÉH-be. Tragikus lelkiismeretfurdalás. De vigyázat! Szeret inni, bármit! Nyugdíját mindig előre elissza, a kannányi sörökért tragikus arccal Vanistáékhoz jár el. Vladimír: A másik szent...

Állunk hát, iszogatjuk a sört, és ezt a két szentet nézzük, ha bejön valaki, az önműködő ajtó előbb lassan megmozdul, majd iszonyú robajjal becsapódik, így aztán mintha minden vendég mögött egy álló fémkoporsó fedele vágódna le. És egyszerre csak bejön Egon Bondy: Hol bujkálnak? Már a hatodik kocsmában keresem magukat... Üvölt, és égnek emeli a küszöbön a kezét, és mögötte bumm bele! Az önműködő ajtó ismét becsukódott. Egon befogta a fülét. Ez mindig így megy? Vladimír: Nem, csak akkor, ha bejön valaki... Vlastovková asszony, van egy csavarhúzójuk? És Vladimír odaállított egy széket, föltette a szemüvegét, háromszor meghúzott egy kis csavart, visszaadva a csavarhúzót, és mindenki leste az első vendéget. Az ajtó halkan csukódott be, csak a tragikus takarítónő vonaglott meg, mintha a gerincvelőjét szívnák. Egon Bondy egyik sört a másik után hajtotta fel, körülnézett, senki se szólt semmit. Mit csinálnak itt? – kérdezte. Vladimír: Lesben állunk.

Egon hagyta, hogy a sör a szakállára folyjon, és míg a következő korsót csapolták, a szakállából szopogatta a sörmaradékot. És felülről, a Primátorská felől, mentőautó közeledett, szirénázott, a tetején kék fény villogott, a tragikus takarítónő a szívéhez kapott, a mentő befordult, csoda, hogy fel nem borult a büfé előtt, két öregasszony az átjáróban a torkához kapott és felkiáltott: Az istenért, kiért jönnek már megint? Egon Bondy megijedt: Kurva fix!, hiszen nincs semmi bajom! És megtapogatta a pulzusát. És a kocsiból két ápoló ugrott ki, előhúzták a fehér, viaszosvászonnal bevont hordágyat, aztán fejenként két kannát, és berontottak a söntésbe, és a kancsóikba pilsenit rendeltek, csurig... és mindketten felhajtottak még egy sört az útra, és azt is megitták pohárból, ami nem fért a túlcsorduló kannákba, a két Öregasszony, aki úgy megijedt, ronggyal mosta fel egymást az átjáróban, és az ápolók, kezükben a kancsókkal, kirohantak, köpenyük lobogott, és miután betolták a viaszosvászon hordágyat a kancsókkal együtt, beugráltak a mentőkocsiba, és a sziréna újra sivított, és a fény újra villogott, és kész csoda, hogy az autó fel nem borult a kanyarban, és a kis kastély felől jövő emberek a szívükhöz kaptak – kit visznek már megint?

Egon Bondy így szólt: Ez aztán a mementó móri, cseszd meg! Vladimír, micsoda alakokat csalt ide már megint?

És Vladimír ragyogott az örömtől, Egon meg nézte, hogyan áll a mozi elé egy Zündapp, rajta egy talpig bőrbe öltözött pasas, sisakban, zordan, mint egy búvár, hátán óriási hegymászózsák, a motort a járdaszegélynek támasztotta, komolyan bement az átjáróba s utána a moziba. Ez meg mi, cseszd meg! – hebegett Egon. Vladimír: De hát ez a foglalkozása, a mozik között pendlizik, és a hátán viszi a híradót. Azután láttuk, ahogy ez a felsisakozott motoros berúgja a Zündappot, és viszi a híradót oda, ahol a mozi egy fél órával később kezd, és egyik sört a másik után hajtottuk fel.

Amikor kimentünk a kis kastély alá, a járdaszigeteket már kivilágították, jött a tizenhármas, egy asszony babakocsival a hátsó kocsiba igyekezett, valaki segített neki, de a kalauz túl korán csukta be az ajtót, és a nő fogta a félbecsípett babakocsit, és a villamos elindult, és a nő még mindig szorongatta a babakocsi fogantyúját, és mulatságosan szökellve futott a villamossal, és kiáltozott, de a villamos nem állt meg, és a babakocsi nekivágódott egy villanyoszlopnak – reccs, – , és a kocsi kettétört, a következő villamosra váró emberek sikoltoztak, vagy a kastély falának tántorodtak, néhány elszántabb a babakocsihoz rohant, Egon Bondy elsápadt... de a kettétört kocsiból sörösüvegek potyogtak ki csörömpölve, és az utcán a szétömlő sör illata szállt... az asszony pedig a távolodó villamos után kiabált: Ezt a húsz üveg sört megfizetitek, csirkefogók! Uraim, bökött Egonra és Vladimírra, maguk a tanúim, tanúsítani fogják! Egon Bondy rádörgött: Üvegek, üvegek, de hol a gyerek? Itt csontok ropogtak!

És a nő így szólt: A láda recsegett, mégsem várhatják el egy öregasszonytól, hogy húsz üveget kézben cipeljen, nem igaz? Vladimír ragyogott az örömtől és az alkotó jókedvtől. Egon Bondy betámolygott a kis park sötétjébe, hadonászott, mintha egy rossz álmot próbálna elhessegetni:

Micsoda gegek, cseszd meg! Erre még Chaplin sem jött volna rá.

Ha valaki taligán húzott valamit, Vladimír keze sietett a segítségére, nem is annyira felebaráti szeretetből, hanem hogy tenyere megérinthesse a láncot. Ha valahol valaki szenet lapátolt, Vladimír megkérte, hadd segítsen. És csak egy szerelmes érezhet hasonló lelkesedést, midőn hölgyének csípőjét érinti, mint amit Vladimír érzett, ha lapátolhatott, és kezével kiélvezhette a lapát nyelét, a vödör síkos fülét, sohasem védte magát a szénportól és zúzaléktól, ellenkezőleg, otthagyta orra tövében a sötét porcsíkokat.

Egyszer kimentünk a Koráb-hegy alá, és ott elámultunk. Az egykor puszta domboldalt földmérők kis parcellákra osztották, leendő kertekre, kertecskékre, az emberek már gyomláltak, ásóval forgatták a földet, az igyekvőbbek éjszaka is dolgoztak, úgyhogy már kiültették az epret és a zöldséget. Vladimír mindig azt a parcellát választotta, amin addig a legkevesebbet dolgoztak, és segített, birkózott a gyommal, egész testével dolgozott, és közben szívesen beszélt arról, amit éppen átélt, miközben a földet forgatta, tapintóérzékével abban gyönyörködött, hogy ásójával megfosztja a földkisasszonyt szüzességétől...

Akkoriban segítettünk egy asszonykának, akivel ráadásul még egy örökké síró gyerek is volt babakocsiban. Olyan hőség volt ott a hegyoldalban... Vladimír meg-megrázta szőke fürtjeit a napfényben, és az asszony időnként odaszaladt a gyerekhez, szabaddá tette mellét, és megszoptatta a kicsit. Estefelé, amikor Vladimír elbúcsúzott, és megemlítette, hogy holnap újra eljön, az asszony azt találta ki, hogy Krisztus ismét a földön jár, és megcsókolta Vladimír keze fejét. .. máskor viszont, amikor Vladimír szenet lapátolt egy udvaron álló fáskamrában, és a nyugdíjas öregasszonynak a munkájáról és a problémáiról mesélt, az öreganyó egyre nyugtalanabb lett, hosszasan nézte a tönkbe vágott baltát, és kétségbeesésében levette a kötényét, és letakarta azt a fejszét... És csak akkor lélegzett fel, amikor elmentünk Vladimírral, még ki is jött, és utánunk nézett, vajon tényleg befordultunk-e a Hausman kocsmába, vajon tényleg elmentünk-e?

A lefölözött tejből tejszínt, a szénporból gyémántot, a verébből főnixet, a nyomorékból versenyfutót csinált, ahol valamiből kevés volt, oda mindig bevetette a maga tehetségét, hogy bebizonyítsa, hogy omnis ubique, és hogy a minimumban van a maximum, hogy a föld minden egyes pontja az Édenkert közepe, hogy miközben a függőkertek omladékká és porrá lesznek, ebben a porban minden szépség ellenáll, ebben a csipetnyi agyagban minden újrakezdődik.

A Régi posta vendéglőben volt egy szép csaposnő, amolyan dundi cigánylányféle, és Vladimír szívesen üldögélt ott, és írta a leveleket. És mint mindig, vonzotta a csodabogarakat. Amikor leültem, éppen egy jóképű fiatal fickó mesélt: Amikor megismertem, gipszben volt a kezem, így hát ilyen manccsal ölelgettem, egy kicsit mindig felszisszent, de megszokta. A srácok mindenfélét rárajzoltak a gipszemre, egy író, aki író-olvasó találkozóra jött a kórházba, mivel nem volt könyvem, hát a gipszre adott autogramot... De aztán, micsoda malőr, levették a gipszet, és az én kedvesem, noha esküvő előtt álltunk, otthagyott azzal, hogy nem vagyok már olyan gyöngéd, mint régen.

Tegnap aztán majd hanyatt vágódtam. Kit látok? A volt csajomat, ahogy karonfogva megy egy fiúval, akinek pont ugyanaz a keze van gipszben. Hiába, ezek a csajok mind elfajzottak... Vladimír folytatta a levelet, és felháborodott hangon mormogta: engem is otthagyott, így hát levelet írok az ügyész asszonynak, a bíró azt ajánlotta, legyek gyöngéd hozzá, úgyhogy már a hatodik szerelmes levelet írom neki... de figyelj csak, fiacskám, tudod-e, mik azok a Marton-féle kísérletek? Hát pont ezekre járok én most. Pucérra vetkőztetnek... film, ágyjelenetekkel. Körülöttem, még a nemi szervemben is drótok, a szeméremtestben műszer. Pornófilm. A kis izzók kigyulladnak, a műszer mutatói pislognak, jelentéseket firkálnak a pszichiátria számára.

A fiatalember magába mélyedt, arcát a tenyerébe temette, ujjai a szemét takarták. Aztán megfontoltan így szólt: Fizetek, tudja, az a lány alighanem az apjára ütött. Az öreg az Óriás-hegység tövében született, s egy szép napon fogta a jogsiját és a személyijét, és bement a tanácsba, hogy új ipart jelentsen be: Antonín Hulín, Isten. Csak egy hónap múlva kapták el, csikorgó fagyban, egy szál trikóban a pályaudvaron. És a bolondokházában nem sokkolással kezelték; hanem az úgynevezett rókáztatással próbálkoztak, úgyhogy az injekciók után sokáig okádott, míg aztán három hónap múlva ki nem merült. És öt hónap múlva megint közönséges ember lett belőle, vízvezeték szerelő, és visszaadták a jogsiját és a személyijét is... És felállt, ujjperceivel szertartásosan megkopogtatta az asztalt, és elment...

Vladimír dühödten írt tovább, a szája körül ürmös csíkok ragyogtak, a csapos bizonyára most hozza neki a harmadik két decit, ó, micsoda levél lesz ez, irgalmas Isten, micsoda levél a negyedik oldal következik, és Vladimír még mindig hegynek fölfelé tart, nem pedig lefelé, örökké ez a mániákus hangulat, amiben olyasmit mond az ember, amit másnap megbán...

Hagyom Vladimírt írni, szürcsölgetem a sört, még hangosan ver a szívem, végigsétálok a Várhegyen, a volt orvosom, a körzetim, aki már nyugdíjban van, fölemelt kézzel, tenyerét az égnek fordítva csalogatja a cinkéket, hogy szálljanak oda, hogy csipegessék az amerikai mogyorót. Amikor meglát, nyomban letámad... Á, már jobban néz ki, dehogyis megy a bonckés alá...

Fifififi! Hát az olvasmányain változtatott-e már? Olvas-e valami vidámat?

Vicclapot, igaz? Tegnap itt csapdába esett egy nyúl. Hol késik ma a búbos cinegém, a cinkém? Na és nedvedzik még, nedvedzik? Na, ugye, jól van, és a széklet rendbejött már? Rendbe jött. Hát igen, ez csodálatos, ez a tudomány nagy sikere. Megfordultam, hogy a doktor úr még jobban lásson, megnézett, és ugyanabban a hangnemben folytatta...

A gyerekek is kézből etetnek, de néha megfogják a madarat. Bizalmatlanság a gyerekkel szemben. Hanem tudja, azt az üveg meggylikőrt, amit magától kaptam, azt a feleségemmel a karácsonyfa alatt megittuk, meg bizony. Fifififi, hol van az én cinegém? Hány óra? Hát igen, a huligánok megfogták azt a nyulat, amit itt tíz éve etettünk... Lehajolt, és mancsával keményen szorítva a kezemet, a fülembe súgta: Ugyan, ugyan, öngyilkossággal foglalkozni., , Mondom: Nem én voltam az, hanem Vladimír. És ő szó szerint: De hát maga Vladimír... Fifi-fifi, hol lehet ma az én cinegém.

Vladimír hagyta magát a barátaitól rábeszélni, hogy mint festő ruccanjon ki velük a természetbe, a tünemények világába motívumokat keresni. Két nap múlva jött meg állványostul, festékesdobozostul, de kép nélkül, magából kikelve, kialvatlanul és elvakítva. Hagyjon engem békén a természettel, doktor!

Egy kis erdőt festettünk Kladno mellett, és amikor befejeztük a tó festését, jött a rendőrség; és letartóztatott minket mint kémeket. Reggelig üvöltöttek velünk, hogy ki rendelte azt a képet, mert azon az erdőn túl, ott, ahol a fák között a sziklák derengenek, ! egy kis fantáziával már látni lehet a kladnói kohókat, és ha ez az ellenség kezébe kerül, hát pontos képet kap róla, hol is vannak a mi acélöntödéink. Az erdőn túl! És ezért mi kémek vagyunk! Doktor, inkább a világmindenség számlájára fogok festeni, inkább leszek ismét a mennyek kémje. Egy évvel ezután Rotbauer rávette, hogy ruccanjanak ki a prágai külvárost festeni. Festeni kezdték hát a Moldva kanyarulatát a libeni hídnál. Azon a délutánon eljött az Örökkévalóság gátjára Egon Bondy, és Vladimírt kereste, hogy alkonyatkor hármasban elindulhatnánk felfelé a Rokytka folyásával szemben, és aztán valahol leülhetnénk iszogatni és népdalokat énekelni, Vladimír kedvencét, az Ül a sólyom a juharfán... Amikor mondtam, hogy Vladimír nincs itthon, elébe mentünk. És lám, a főutcán hömpölygő tömegben megpillantottuk Vladimír kimagasló fejét, nem egyedül ment, hanem rendőrök kísérték Rotbauerral együtt, és mögöttük egy nyugdíjas ugrándozott, és így kiabált: Jó emberek, kémeket, diverzánsokat kísérünk! És Vladimír mosolygott, vitte a festékesdobozt, a két képet a rendőrök fogták, követtük őket a Bozena Némcová utcába, a Rosenberg házaspár utcába, és vártunk. Három óra múlva a tizenkettedik pilsenit iszogatva látjuk a Világ büféből, hogy a rendőrség kapuján kilép Vladimír és Rotbauer. A sör mellett aztán Vladimír elmondta: Az a nyugdíjas hozta ránk a rendőrséget, hogy állítólag a kanyarulat mögött, amit festettünk, van egy hajógyár, egy fontos állami létesítmény... és amikor bebizonyítottuk, hogy csak a fák érdekeltek bennünket, előállítottak minket, és én azt mondtam, hogy dollárban fizetnek bennünket, meg más effélét... jegyzőkönyvet vettek fel velünk! Vissza kell farolnom a humánus absztrakcióba... Egon Bondy szitkozódott: A fenébe is, Vladimírka, magának több szerencséje van, mint esze. Nálam a titkosrendőrök egymásnak adják a kilincset, mégsem tud róla senki! Magát pedig teljes életnagyságban végigvezetik az eleven utcákon, a nyüzsgő utakon. – Kurva fix! Féltékeny vagyok magára, megint ennyi dicsőség, dollárban fizetve.

Vladimír szeretett addig utazni a villamoson, míg el nem jött a pillanat, amikor a kalauznő lyukasztójával előre átlyukasztott magának több tucat menetjegyet.

Ilyenkor lehunyta a szemét, az epéjéhez kapott, és egyszerre több síkot és merőben különböző fázist élt át... egyrészt tapintásával úgy érzékelte önmagát, mint az egymásra rétegezett jegyeket és perforációjukat, továbbá átélte saját epekólikáját, ami olyan volt, mintha az eperoham lyukasztójával a máját lyuggatnák végül átélte nyombelének perforációját is... és amikor kinyitotta a szemét, sétálni kezdett, és azon töprengett, hogyan és hol fogja perforálni a grafikáját, melynek traumáját már előre megélte a villamosban. Ilyen hallatlanul érzékeny volt. Szívesen mesélte, milyen iszonyatos volt a szabónál az a pillanat, amikor a szabó könnyű és decens mozdulattal ujját a centiméterrel a lába közé Csúsztatta, hogy méretet vegyen a nadrághoz... és Vladimír előszeretettel adta elő, hogy e szertartás közben elájult.

Valahányszor lezuhant egy repülőgép, Vladimír utánanézett a részleteknek. A katasztrófát egyrészt olyan utasként élte át, aki a többiekkel együtt kiszóródott a térbe, másrészt úgy, hogy utastársaival együtt elégett a becsapódás során, vagy darabokra tépte a motor robbanása, de legfőképpen a repülőgéppel azonosította magát, hogy miként zuhan le az óceánba, vagy fúródik a földbe, vagy robban szét a levegőben, és utána darabonként, az anyagok súlya szerint hullik a tájba, Amikor megtudta, hogy egy biztosítótársaság bizonyítandó, hogy a repülő ellen merényletet követtek el, összeszedte a maradványokat, és az eredeti géppé rakosgatta és ragasztotta össze őket, Vladimír ujjongott: Ez az én esetem, pont így rakom magam össze én is hetente egyszer.

Vladimír képes volt a beszámíthatatlan betegesség állapotába hajszolni magát, hogy felrobbanjon tőle, és grafikákkal kúrálja magát. Úgyhogy ritmikusan hol túl beteg, hol túl egészséges volt... Így aztán ki milyen állapotban akadt rá, olyannak találta. Ám a természet is ezt az eljárást alkalmazza, és mivel a természet már Vladimír előtt is létezett, elmondhatjuk, hogy Vladimír az ő tanítványa, az ő teremtménye, az ő tisztelője volt...

Egyszer elmentünk Vladimírral a hrdi erdőkbe gombázni. Nem is annyira a gombázás miatt, hanem mert azon a vonalon akartunk utazni, ahol az ópiumszármazékoktól elkábult Egon Bondy a sínekre feküdt, hogy fájdalommentesen elgázoltassa magát, de azon az éjszakán vágányzár volt a szakaszon, úgyhogy reggel nem az ontológia világában, hanem változatlanul a sínen ébredt fel, miközben a vonatok a másik vágányon jártak. Amikor a smíchovi pályaudvarra értünk, volt még időnk bőven, föl-alá járkáltunk a peronon, és kedvtelve kacérkodtunk a mozdonnyal. A mozdonyvezető a kondenzátort tisztította, én meg mondom: Kopic úr, ha kapna egy szép szöktetést, átverekedné még magát, rúgna még gólt? És Kopic úr, a mozdonyvezető, a Polaban Nymburk volt középcsatára büszkén mondta: Már hogyne rúgnék! És tudja, hogy néha mégfocizok is? Maga melyik? Én az egyik nymburki tisztelője vagyok, a sörgyárból, mondom. És Kopec úr, miközben Vladimír csak bámult, mondta: Uraim, itt az indulás ideje, szabad kérnem? És egy arisztokratikus gesztussal a mozdonyra invitált minket. És felmásztunk a gépre, és Kopic úr várt, amíg a forgalmista jelzést nem adott, meghúzta a kallantyút, és a vonat elindult. Menet közben Kopic úr elmesélte, hogyan vonszolta Smíchov után a sínekre egy apa a fiát, és mindketten elgázoltatták magukat, hogyan látta, amint a fiú ellenszegül, de az apa erősebb volt, akárcsak Ábrahám, amikor feláldozta fiát, Izsákot, csakhogy az isten az utolsó pillanatban elállt a dologtól, míg ő, a békés természetű Kopic úr, bár fékezett, mégis elütötte az apát és a fiút is, és csak azt látta, ahogy lábacskák ficánkolnak...

Vladimír elérzékenyült, könnyezett... csak amikor már eltűnt a boldogtalanság felhője, akkor kérte Vladimír, hogy egy pillanatig hadd fogja a vezetőkallantyút... És Kopic úr mondta, hogy jó. És Vladimír fogta a kallantyút, és kinézett az ablakon, aztán a kallantyút visszaadva kijelentette: Ebben a kallantyúban az egész mozdony kitapintható! Mondom: No, itt az a hely, ahol Egon Bondy feküdt, és megmutattam, és Vladimír kijelentette: Kész Apollinaire vers, amit ez alatt a néhány perc alatt átéltünk. És gyönyörködve állt szétvetett lábbal. Én már kiutaztam magam, és kiélveztem a mozdony ingását, remegését, a kerekek minden egyes átgördülését a sínillesztéseken, egész testemmel érzékeltem mindezt, mert a háború alatt forgalmista voltam a vonalszolgálatnál, nekem feladatom volt, hogy a mozdonnyal járjak, hogy a gép mozgása alapján felismerjem az illesztések hibáit, hogy tudjam, milyen jelentést adjak le, hogy kijavítsák a vasúti alépítményt... de Vladimírezt az utazást nemcsak a gép, hanem egyidejűleg a sínek és egyáltalán a vonat egész mozgásának tapintható élményeként élte át, megint úgy elkerekedett a szeme, és én láttam, hogyan vált abban a pillanatban Vladimír vonattá, mozdonnyá, és így tovább... És ahogy a mozdony a szerkocsival, amennyire az ütközők engedték, gyöngéden és brutálisan szerelmi kommunikációt idézett elő és teremtett, Vladimír egyre merevebb lett, és a fülembe súgta? Parádés erekcióm van! És a vonat megállt Zadni Tfébánban, Kopic úr megtörölte a kezét a rongyban, és amikor elbúcsúzott tőlünk, így mentegetőzött: Hát igen, a Vojta Hulík mozdonya olyan tiszta volt, hogy fehér kesztyűt viselt.

Vladimír, amikor alkotott, általában meztelenül dolgozott. Egyrészt szerette a meztelenséget, főként pedig úgy viszonyult a salétromozóhoz vagy a rézlemezhez, mint a szerelmi aktushoz. Fokozatosan, ahogy erotikus, tehát alkotói izgalomba hozta magát, mindig úgy számolt az idővel, hogy a rézlemez karcolása és metszése alatt befussa az erekció és az ejakuláció között feszülő szép ívet. Amikor a salétromozóval dolgozott, grafikáit saját ondójával kente be, A szexuális, gyöngéd bevonat viszkozitása összes grafikáját bemaszatolja...

Egyszer Vladimírral Mélníkbe mentünk leánykát inni. A katedrális kriptájában Vladimír megcsodálta a csonttárat és két koponyát, melyeknek csontjait szétmarta a szifilisz, azután egészen fellelkesült az Elba és a Moldva összefolyásától, mert a Moldva nagyobb volt, mint az Elba, és elégedett volt és örvendezett, hogy bár Mélníktől a folyót a tengerig Moldvának kéne nevezni, mégis Elbának hívják. Azután átgyalogoltunk Befkovicébe, és egész estig a diliház fala mentén sétáltunk, annyira tetszett az az intézet Vladimírnak, sőt szeretett volna egyszer ott lakni...

Azután Libéchovba mentünk, ahol Vladimír, bár már sötét volt, a pataknál egy terebélyes faalatt egy fejetlen szobrot fedezett fel. Ezzel kapcsolatot teremtettünk a Rokytkánál álló, szintén fej nélküli szoborral. Azután helyrebillentettük a leányka utáni szájízünket egy kis sörrel, és éjszaka felmentünk a kálváriára a romos templomhoz. Sütött a hold, így hát a terebélyes fák, fasorok mély árnyékából a holdfény meszébe léptünk. A dombon a templom körül iszonyú huzat volt, lefeküdtünk egy csendes zugba, és néztük a tájat, a befkovicei diliház szépen világított. Azután Vladimír kitapogatta a kaput, és csendesen kinyitotta. Bementünk az omladozó templomba, a falon lévő lyukon besütött a hold. A padok oldalán a tartókban három zászló.

Vladimír megágyazott az oltáron, lefeküdt, a feje alá egy téglát rakott, én mellé feküdtem, és mert alacsonyan volt a fejem, Vladimír odaadta a tégláját, összekuporodott, és fejét behajlított karjára fektette. Éjszaka volt, de a hold vakítóan világított a templomban, Vladimír lemászott, hozott egy zászlót, és betakaróztunk. Aztán Vladimír kinyújtotta a lábát, cipője orrával megérintette a kialudt örökmécsest, és úgy meghintáztatta azt a három rozsdafoltos láncra akasztott díszes edényt, hogy a klóros holdfényig lendült, és fellángolt, szinte már vakított... az örökkévalóság ingája éjjeli madárként minduntalan feltűnt a sötétben, de amikor a hold fényében bukkant fel, úgy csillogott az az edény, mint egy gyönyörű fácán, mint a főnixmadár, a csúcsponton egy pillanatra megtorpant, hogy aztán a gravitáció ereje gyorsan ismét a sötétségbe lendítse. És ez az egész plafonhoz láncolt szerkezet finoman nyikorgott, ahogy a láncszemek rozsdásan horzsolták egymást. Vladimír szeme egész éjjel nyitva volt, rezzenéstelen tekintettel bámulta az ide-oda mozgó, kialudt örökmécsest. Hanyatt feküdtünk egymás mellett, mint a Pfemysl-házi királyok feleségeikkel...

Hajnaltájt, amikor kivilágosodott, Vladimír elaludt, és boldogan mosolygott. A mellünkön haránt átvetett búcsúzászlón láttam, hogy Vladimíron Szent Vencel törzse fekszik, nekem pedig a szent arannyal és ezüsttel hímzett lába jutott, a szenté, aki szeretett inni, szeretett az állatokkal beszélgetni, és akit a tulajdon fivére szúrt le, mert azt senki a világon nem bocsátja meg, ha az ember békességben, valamint a részegség és a világmindenség számlájára akar élni...

Az agónia és az eksztázis Vladimír számára egy és ugyanazon ajtó volt, melyen belép és távozik az ember, mert a belépés Vladimírnak a halált, a távozás pedig az életet jelentette. Vladimír nem kedvelte a hanyatlást, és ezért nem fordította a dolgokat visszájukra, hanem a kifordított dolgokat fordította vissza a színükre. Azaz Vladimírnak a születés a halált, a halál a születést jelentette.

Ezért volt Vladimír hajlamos a stigmákra, de őt nem a Krisztus tiszteletére felfakadó sebek borították, hanem a munkának, a fémnek a stigmái, a vasipar kifejezőeszközei, keze-lába tele volt behegedt sebekkel. Annyira szerette a gyárát, hogy ha még egy kicsit magasabbra emelte volna hisztériájának lécét, ujjából rézreszelék hullott volna, apró forgácsokat köhögött volna fel, és acélport krákogott volna ki... Különben a vas és a kén, a mangán és a szén, a mész és a víz, valamint a többi ásvány, amit a természet az emberi test felépítéséhez segítségül hívott, Vladimír esetében egytől egyig ujjongott és kiáltozott, amiért egyező ásványok és fémek közeledtek a testéhez, és Vladimír csak figyelte vágyódásukat és szerelmüket a megszelídült fémek iránt, melyek haldokolva, a metamorfózisok birodalmában kavarogva támadnak fel halottaikból...

Mikor hazajöttem Párizsból, néhány órás sajtókonferenciát tartottam Vladimírnak arról, amit láttam. Vladimír odavolt: Nahát, doktor, az a Párizs gyönyörű lehet, majdnem olyan, mint Libeft, vagy tán mint Vysocany. És ha szabadjára engedem a fantáziámat, hát Párizs olyan szép, mint Zizkov. Annak alapján, amit elmondott, újból beleszerettem Utrillóba és a falaiba, azokba a málladozó vakolatú falaiba, amelyeket olyan szépen tudott megfesteni, hogy amint meglátja őket az ember, már venné is elő a farkát, hogy lepisálja. Én mondom, doktor, kész gyönyörűség lehet az a Párizs...

Vladimír mindenhez kész rituáléval, szakrálisan fogott hozzá. Mindig fél órával korábban ment be dolgozni, hogy szép lassan felkészüljön, akárcsak egy pap a misére. Ha levelet kapott, először el sem akarta hinni, visszament, és újra figyelmesen elolvasta a címzést. Amikor megállapította, hogy tényleg neki szól, a levelet az asztalra tette. Azután gondosan kezet mosott, és óvatosan felbontotta a borítékot. Utána sétált egyet, és csak ekkor ült le, föltette a szemüvegét, és lassan elolvasta a levelet, majd összehajtogatta és még egyszer elolvasta. És azután berakta a levelet egy kis bőröndbe, a többi száz meg száz levélhez, a többi ezer meg ezer irományhoz. Hasonlóképp az íráshoz sem fogott hozzá csak úgy. Először is írt egy bejegyzést a naplójába, azután elvonult valami félreeső helyre, a legszívesebben egy kocsmába, amikor megrendelte a sört, kért hozzá egy ürmöst is, és ha a levélnek fölöttébb kifejezőnek kellett lennie, hát kettőt.

Mikor azután érezte, hogy a kegyelem állapotában van, írni kezdett, csak úgy száguldott a keze, levélírása egy megeresztett vízcsaphoz hasonlított. Miután befejezte, szertartásosan rágyújtott egy cigarettára, mérlegelte és fontolgatta, vajon hogyan fog hatni a levél, amikor úgy érezte, hogy megbotránkozást vált ki, ivott még egy ürmöst, hogy legyen ereje leragasztani és a postaládába dobni. A kaszlit mindig megütögette, az ujjával is belenyúlt, hogy nem lehet-e kiszedni a levelet. Másnap aztán találgatta, hogy megérkezett e már a levél, és lélekben, idegen szemmel és agyvelővel ízlelgette, vajon mekkora felháborodást, sértődést Vagy éppenséggel örömöt okozott az írása.

Vladimír levelei mindig személyesek és agresszívak voltak. Minél erősebben hitte, hogy levelével megsebzi a címzettet, annál jobb egészségnek örvendett.

Ha Vladimírt vendégségbe hívták, rendszerint egész délután készülődött, gondosan megfürdött, megborotválkozott, és vizsgálódva nézte a tükörben, melyik ruha, melyik pulóver lenne a legalkalmasabb. Mikor felfelé lépdelt a lépcsőn, vagy belépett a házba, ahová vendégségbe ment, vagy ahová meghívták, a találkozás gondolatára ájulás környékezte, gyengeség fogta el, amikor elképzelte, mit is mond majd...

Bárkivel jött össze, mindig úgy készült a találkozásra, mintha egy lánnyal randevúzna, aki előtt talán levetkőzhet, vagy le kell vetkőznie. Ugyanígy viszonyult a munkájához. Mindig tökéletesen felkészült, előre kitervelte a ruhát vagy a meztelenséget. A munka a salétromozóval minden alkalommal valóságos mise volt, műsorral tarkított ünnepi menet. A katolikus rituálé tudat alatt és tudattalanul hatolt Vladimírba, ezért minden Vladimírral kapcsolatos esemény szakrális és titokzatos jelleget, bélyeget viselt. A szertartásosság azonban lehetővé tette Vladimírnak, hogy ne csak azt mondja el társaságban, hogy mi kifogása van ellene és egyes tagjai ellen, hanem hogy úgy támadjon, hogy a telibe találtak leforduljanak a székről. A szertartásosság ürügy volt Vladimírnak, hogy rendesen meggyónja összes komplexusát, összes szexuális és erotikus obszcenitását, így aztán Vladimír váratlanul úgy meg tudta bűvölni az embereket, mint a tigriskígyó a nyulakat. Társaságban Vladimír eleinte mindenkivel tökéletesen egyetértett, mindenkinek igazat adott, de aztán hirtelen erőre kapott, és így szólt: De engedelmükkel... és addigi mondókáját más vágányra terelte, és akárcsak a misén, a közönséges ostyát és a deci fehér bort a tulajdon konkrét testévé és vérévé változtatta, mellyel aztán bekente a jelenlévőket, ha akarták, ha nem...

Vladimír nem szerette a párbeszédet. Csak a módszerét, melynek segítségével az ember, teszem azt, megtudakolja, hogyan juthat el a pályaudvarra. Igazi dialektikának csak azt a metódust tartotta, melynek révén önmagával szállhatott vitába, és az ellentétek sarkantyújával egészen a monológig hajszolhatta magát. A monológ, az volt Vladimír favoritja...

Vladimír nemcsak hogy vonzotta az esti lapok fekete krónikáját és helyi híreit, de mindig felül tudott emelkedni az eseményen, melyet ugyanakkor utolsó mozzanatáig átélt.

Egyszer kiruccantunk Klánovicébe, és amint a nyaralók meg a villák mellett lépkedtünk, Vladimír felfigyelt egy körbeláncolt vörösfenyőre, amit éppen akkor vágtak ki a nyaralótulajdonosok, és amelynek pontosan a nyaraló és a garázs közé kellett zuhannia. Közelgett a fa tragédiájának pillanata, amikor a fűrész és a szekerce nagy jajongások közepette a földre teríti. A törzs, amit egy csörlőhöz láncoltak, egy villához, amilyennel a kikötőben a mólóhoz húzzák a hajót, már-már eldőlt, Vladimír fájdalmasan nézte, az egyik munkás még utoljára néhányszor meghúzta a kart, mintha pumpálna, és a százéves fa dőlt helyzetbe került, és lassan zuhant a föld felé, de mindenki rémületére ágas-bogas koronájával kissé más irányt vett, és egyenesen a garázsra dőlt, ketté is hasította volna a padlóig. Ajaj aj... szakadt ki a megkövült munkásokból. Csak Vladimír nem vált sóbálvánnyá, odaugrott, pumpált egyet-kettőt a csörlő karjával, és a lánc úgy húzta meg a törzset, hogy az a garázs és a nyaraló közé esett. A rémületet megkönnyebbülés váltotta fel. Vladimír így szólt: Uraim, én életemben nem vágtam ki fenyőfát, de szerszámkészítő vagyok a vysocanyi CKD-ban...

Más alkalommal felkerekedtünk Vladimírral, aki Doubravát akarta látni, egy falut, melynek egyetlen útja van, de a községen túl az is az Elbában végződik, aztán elbicikliztünk Bysickybe, melynek az ugyancsak egyetlen bevezető útja megkerüli a falu főterét, és az ember kénytelen visszafordulni, mert akárcsak Doubravában, itt is vége szakad az útnak és az országútnak, és aki előbbre akar jutni, annak visszafelé kell haladnia. És itt, Bysickyben, a következőt láttuk: egy kapuban falubéliek álltak, és az udvar közepére bámultak, a falon fiúk ültek, és szintén arrafelé bámultak, a szomszéd kerítések fölött fejek kandikáltak ki, azok is az udvar közepére meredtek, ahonnan egy körfűrész magas, hangja hallatszott. Vladimír előre látta, hogy az udvaron valószínűleg történt valami. Bementünk, és nékem is elkerekedett a szemem, mint a többieknek, mozdulni sem bírtam... Az udvar közepén körfűrész vijjogott, előtte egy miséző papra emlékeztető, fél térdre ereszkedett ember, a szüntelenül forgó fűrészkorong nyakig a fejébe ékelve. A kilengő korong centiméternyi széles vágást hasított a koponyába és a nyakba, a fűrészpad csupa vér volt, pirosan csillogott a napfényben, a halott keze az alvadó vérben feküdt, és aki ezt látta, moccanni sem bírt, mert a kép olyan tragikus és meglepően szép volt, hogy be és meggipszelte az érzékeny emberek minden tagját. Egyedül Vladimír ugrott a fűrészhez, megnyomott az asztal alatt egy gombot, amikor felegyenesedett, kabátujja tiszta vér volt, és a körfűrész hangja egyre halkabb lett, és amikor teljesen elnémult, a nézőkbe visszatért a mozgás, de úgy széledtek szét, mint a súlyos reumások, csak az elszántabbak jöttek közelebb a szerencsétlenség színhelyéhez, amely fölött Vladimír napfénnyel leöntött bodros feje magasodott a napba. Vladimír felemelte a kezét a nap ragyogásába, és elkiáltotta magát: Ne nyúljanak hozzá, amíg ki nem jön a rendőrség! Ne érjenek hozzá!:

És bicikliztünk hazafelé, Vladimír összevérzett kabátja csillogott és gyorsan száradt a napon. Vladimír emelt fővel, szemrebbenés nélkül hasította az örvénylő levegőt, mint mindig, most is megtisztelve érezte magát, hogy ha már szerencsétlenség történt, a sors odavezérelte... Mikor ezt megtudta Egon Bondy, hosszasan nézegette a tenyerét, de azután uralkodott magán Én már nem fogok magukon bosszankodni. Most oda kell felmásznom, ahová nem tudnak követni, ahol sebezhetetlen leszek... az indiai filozófia legfelsőbb emeletére, ahol a nirvána is földhözragadottság... És mivel Vladimír mindenre képes, elrúgom a létrát, hogy ne tudjanak utánam jönni... persze azt a Doubravába vivő és a folyóban végződő országutat, az utat Bysickybe, amely megkerüli a falu főterét, és amelyen az előrehaladás visszaút is egyben, hát azt magam fogom ellenőrizni... Ez az én utam és országutam, Egon Bondy útja.

Vladimírba beleszeretett az öreg Sulcövá asszony, aki kukákban és szemétládákban guberált, és a papírt meg a rongyokat eladta a MÉH-nek. Fekete kesztyűt viselt, arcocskáját cinóberrel festette, és mivel nem mosakodott, a máz rárétegződött az arcára, és a rétegek úgy kunkorodtak a bőrén, mint a leveles tészta a habtekercsben.

Sulcová asszonynak az volt a rögeszméje, hogy Vladimír jó lenne papnak az adventistáknál. Hogy megnyerje Vladimírt, takarítani járt hozzá, egyszer egy kabátot hozott neki, amely egy meggyilkolt kőművesé volt, akit hátba szúrtak, máskor egy áldozat ruháit hozta el, akit a meszesgödörbe dobtak egy építkezésen, megint máskor egy félig üres üveg likőrt, és amikor kiittuk azt a szörnyűséget, elárulta, hogy a kukában találta és tartotta, egyszer meg egy afféle modern szobrocskát hozott, macskát vagy kutyát, de később megsúgta Vladimírnak, hogy belül egy kandúr van, a betonozok heccből a híg cementbe dobták, azután kitették a levegőre száradni, és a kandúr megmerevedett, és ott múlt ki a betonpáncél belsejében. Egyszer aztán karácsony után beállított Sulcová asszony, és elmesélte Vladimírnak, hogy cigányokat fogadott a lakásába, és ezek, ahogy éjszaka szurkálták egymást, hát a sötétben őt is megszúrták, és most inkább egy üres raktárban alszik, ahol boldog, de ahol éjszakánként olyan éhes patkányok bújnak elő, hogy felfalták a fonott kalácsot, amit Vladimírtól kapott, bár a kalácsot a keblébe rejtette. Így aztán Vladimír egyik este sötétedéskor vett egy kalácsot, és elindult Kotlaska felé.

A Nazertvách utca sarkán belebotlottunk Egon Bondyba. Amikor meglátta a kalácsot, hadonászni kezdett, és hasztalan igyekezett elhessegetni gondolatait.

És Vladimírmindent elmondott neki Sulcová asszonyról, arról, hogy miként vágta ki a kabátból a halálos, szúrt sebet, hogyan ragasztotta fel egy vászonra, és hogy tovább akarja festenijezt a szövetet, aztán azzal búcsúzott el tőlünk, hogy Sulcová asszonnyal akar aludni, hogy a keblén éj szaka meg verekedjen és megküzdjön a patkányokkal a kalácsért, és hogy reggel majd elmeséli, hogyan végződött a dolog, hogy ő nem adja csak úgy oda a kalácsot a patkányoknak.

Egon Bondy széthúzta a sűrű ördögcérnasövényt, bebújt az ágak közé, csak a lába kandikált ki, és így siránkozott a sínek mentén a bozótban: Ajajaj, jajaj! A Dharma csavargói Prágában vannak! Es én erről semmit sem tudok... Jaj! Azt hiszem, ma alaposan berúgunk Zbynék Fiserrel! Ajajaj!

Egy szabó a Világ büféből kizárólag a Sioni szerződés prizmáján át nézte a világot. Egyszer aztán a kézírásából jósoltatott magának Vladimírral. Az írása alapján maga emberkerülő és búskomor, mondja Vladimír. A „b” betűje szerint erdésznek kellett volna lennie, meg kellett volna ölnie az asszonyt és elásnia az erdőben, hadd keressék. Ez a látomás felvillanyozta a szabócskát, és attól kezdve, hogy az erdőben elásott asszonyról hallott, Vladimírt, csodálatos bajnoknak nevezte. Azután pillanatnyi félbeszakítás, cigányok verekedése, eget verő hadonászás, minden a földön. Miután Mtovková asszony kirángatta a verekedőket, és hatalmas rúgásokkal rávette őket, hogy keresztülrohanjanak a téren, és csak a Podpitny-emlékmű alatt rogyjanak le, semmiféle kárt nem állapítottak meg. Csak egy ökölcsapást a szemöldökfára.

És mellettünk egy ember levelet írt, fél óráig nyálazta a ceruzáját, azután leírt egy mondatot: Mindkét kezem becsületesen feléd nyújtom. A levegő és a lehorzsolt csukló számlájára történt verekedés után Vladimír így emlékezett: Ó, a fivéremmel is így verekedtünk, és amikor testvériesen kibékültünk, öklelősdit játszottunk, buc, buc... éjszaka epilepsziás roham, betört buksi. A férfi megnyálazta a ceruzáját, és leírt még egy mondatot: Drága Evzenkám, ne tépjük egymás idegeit! Levelet írt, öreg volt, lila orrán a lila erecskék, kövérek, mint a giliszta. Az erdésztől és az elásott aszszonytól fellelkesült szabó így szólt: Csodálatos bajnokom, szép a kabátja. A nyaka hatos, a hát szintén hatos, amerikai divat. A köldök alatt egy centit leengedni, derékban háromujjnyit bevenni... fogta a centimétert, és amikor már Vladimír nadrágját mérte, és szétterpesztett lába közé nyúlta Vladimír kiöntötte a sört.

Amikor Vladimír válófélben volt, a Szélcsendhez címzett kocsmában egy tiszt így kérkedett: csinálja úgy, ahogy én, tángálja el nadrágszíjjal, Egy hónap múlva a Megállóban láttuk viszont a tisztet, egészen meggörnyedt, a szeme sanda. Igyanak velem egy pohárkával, zokogta, és könnyek között pakolt ki: Az asszony elzavart hazulról. Előtte, hogy bebizonyítsam neki, hogy gyötrődöm, az utolsó csavarig szétszedtem az írógépet, de ő ezt nem értette meg.

Felakasztom magam, nem alszom, és ha mégis, hát állva, kicsit arrébb toltam az almáriumot, és bánatomban csak állva alszom... De jött egy ember, széthúzta az ingét, és mutatta, hogy hangszálak helyett egy kanul van a gégéjében. Ki kellett valakinek öntenie a szívét. Vladimír világéletében a siratófal szerepét játszotta, és nekem is meglehetősen felszántotta már az arcomat a prágai külváros. Hogy hívják? – kérdezte Vladimír. A férfi előhúzott egy noteszt, és leírta: Václav Kopecky. Aztán tovább írt: Két év alatt 2800 injekciót kaptam, két év alatt 28-szor operáltak, hétfőn megint bevarrják a kanült... szeretett feleségem lelépett egy másik pasassal... kivannak az idegeim. .. egy ribanc ellopta 500 koronámat. ..tudom, hogy Jaréának hívják... de mások ismerik... ha találkozom vele, elvitetem a hekusokkal... Vlastovková asszony szépen lebarnult, Vladimír lopva figyeli az óriás Vlastovkovát, aki úgy szánkáztatja a pulton a csapolt korsó pilseniket, hogy azok pont a sörisszák kezében kötnek ki. Mi vagyok én? – kérdezi a csaposné. Vladimír: Egy hulló bazsarózsaszínű, rózsás kismalac. És Vlastovková asszony, nagy nevetéssel: Hát maga micsoda? Vladimír habozás nélkül: Meteorológiai állomás, aminek az agya helyén mosogató drótkefe van.

Azután bejött egy fiatal pasas, az a bizonyos szépséges cseh bunyós típus, az a fajta srác, aki mindig azt lesi, hol szenvedett csorbát az igazság. Körbejártatta a szemét, kereste, kinek verhetné be a pofáját, sehol senki a láthatáron, az ajtóba rúgva bosszúsan kimegy, kalapját áldozatot kereső szemébe húzza.

Kimegyünk mi is, át a sorompón, melynek gépházát fehér rózsabokor fonja be.

Vladimír: Mintha függönyt borítottak volna erre a bódéra. Az elmebajos polgárok önként állnak sorba az Esti Prágá-ért. Jázminos blúz... Zöld szoknya...

Vladimír: Figyeljen doktor, á, de úgysem veszi meg nekem!

Annyi festék kéne, mint amennyit egy Rudé Právó-nál használnak fel, egy tucat égetett sziéna, két tucat fekete, egy tucat cinóber, de úgysem veszi meg, vagy mégis? Akkor hát még két tucat párizsi kék, egy tucat umbra, egy fehér, de maga úgysem veszi meg, vagy mégis? Igazán? Akkor még húsz rajzlapot, és meglátja! Hiába, túlságosan bíztam szívem hölgyében – sóhajtott föl – , hogy egy kis örömöt szerezzek neki, derékig levetkőztem előtte, ő viszont magánál tette meg ugyanezt! Hé!

Meztelenül fürdött! Déli tizenkettőkor. A halászok rosszul vetették ki a hálójukat, egy biciklista átzúgott a parti gazon, és önszántából fejest ugrott a vízbe, na, milyen teste volt, mondja csak meg, milyen! Esküdjön meg! Ugye?

Délután bedobta a vattát a vécébe, én kotortam ki kézzel. Persze akkor jogom volt hozzá, én voltam a férje... doktor, én úgy vágyom utána, mi vagyok én nélküle... és Vladimír visszafordult a Palmovkától a sorompó felé, és zokogott, két vízesés buzogott a szeméből, olyan őszintén sírt, és emelt fővel úgy hordozta bánatát, mint egy díszt, mint egy fáklyát, és a szembejövők, főleg a nők, utánafordultak, és orrlyukuk kitágult, és minden második nőnek gusztusa támadt Vladimírra...

Ha Vladimírnak sajogni kezdett a mellkasa, vagy reuma szaggatta karját, mindig közönséges rozspálinkát, úgynevezett tisztát avagy prostéjovit vett, és ezzel kenegette a mellét vagy a teniszkönyökét, Ha a torka fájt, beáztatott egy kendőt rozspálinkába, és azzal borogatta a nyakát, ha lázas volt, az üveget félig kiittuk, a maradékot egy törülközőre öntöttük, és körültekertük vele a mellkasát, merthogy ezt tette a nagymamája is. Különben minden előlegkor és fizetéskor már előre tudtuk, milyen pálinkát veszünk, ezt már szinte egy évre előre tudtuk, álldogáltunk a pálinkát árusító üzletek előtt, és válogattunk, mérlegeltünk, veszekedtünk, vajon melyik felel meg a pillanatnyi mentális állapotunknak. Néha kétféle pálinkát vettünk és összekevertük, így például a rum kitűnő, ha meggylikőrrel keveredik, és rendkívül ízletes akkor is, ha zöld borsmentapálinkával vegyítik, ezt a szintézist rittmeisternek hívják... máskor a rozspálinkát kevertük rummal, ez az úgynevezett kőműves... vagy egyenként ürítettük ki az üvegeket, de mindig poharanként. Így kerekedett iszogatásunkból valóságos szertartás, az üveget a kredencben zárva tartottuk, amit a házinéni hagyott ott, minden alkalommal elfordítottuk a kulcsot, szertartásosan töltöttünk, azután visszazártuk az itókát, beleszagoltunk a pohárba, koccintottunk, majd mindenki a vérmérséklete szerint megitta a pálinkát – néha exre hajtottuk fel, máskor csak szürcsölgettük, elismerően bólogattunk, és amikor kiittuk, kis ideig megint írtunk, de negyed óra sem telt bele, és újra ott álltunk a kredenc előtt, és úgy nyitottuk ki, mint pap a főoltárt és megint töltöttünk egy – egy pohárral, és megint bezártuk, és megint ittunk, és csodálkoztunk, milyen lassan ürül az üveg, de az itallal úgy van, mint az éves szabadsággal, eleinte lassan fogyatkozik, aztán az utolsó héten már úgy száguldanak a napok, mint a poharak tartalma lelkes torkunkba, mert mi mindig azt becsültük a pálinkában, hogy szemlátomást könnyebbek és könnyebbek lettünk tőle, hogy megjött a lelkesedésünk, hogy bárgyún mosolyogtunk, és hogy az alkohol és ez a csiki-csuki a kredenccel mindaddig összekötött minket, míg csak egyetértésben ki nem jelentettük, hogy ezt a poharat már nem kellett volna meginnunk... aztán mindegyikünk odabotorkált az ágyához, és figyeltük, hogyan kap az alkohol a testünkben és a fejünkben ellenkező előjelet, hogyan változik szép álommá, hogy aztán reggel felváltsa az agy tompasága... Ebből az előlegkor és fizetéskor kijáró üvegből egy gyűszűnyit sem adtunk senkinek, arra más üvegeket tartogattunk.

Ez a mi titkunk volt, és ha valaki beállított, ágyunk alá dugdostuk a poharakat, és nem ittunk egymás nélkül egy cseppet sem, mert ez egyedül és kizárólag kettőnk ügye volt, akárcsak az én kávéivásom, ezt a szokásomat a mai napig tartom, kávét csakis egyedül tudok inni áhítattal, csakis egyedül tudom kiélvezni a kávé szürcsölését, elszívni három erős cigarettát, és ezáltal csodálatos meditatív hangulatot teremteni, úgyhogy ha valaki beállított, elnyomtam a cigarettát, nem ittam meg a kávét, és lefújtam az egész szertartást, amely pontosan olyan volt, mint amikor Vladimírral nyitogattuk csukogattuk azt a szép kredencet, melyet, miután Vladimír végleg elhagyta Libent, kinyitottam a tiszteletére, és egyedül iszogattam, csakhogy Vladimír nélkül ez az ostya megszentségtelenítése volt, így aztán megvettem a kredencet a házinénitől, és a fejszével, azzal, amit Vladimír dugdosott előlem, szóval a fejszével szétvertem azt a bútordarabot, és apránként eltüzeltem a kályhában, és hallgattam, hogyan, milyen nagy kedvvel duruzsol a láng, hogyan habzsolja azt a pálinkával és emlékekkel átitatott fát...

Vladimír, akárcsak én, értett az állatok nyelvén, valahányszor belebotlott egy macskába, odanyújtotta neki az ujját, : és megérintve az orrát, kapcsolatot teremtett a cicával. Doktorkám, aki az állatokkal haverkodik, potyán barátkozik Istennel, és így egy csapásra átszeli és összeköti a legalacsonyabbat a legmagasabbak és a kör bezárul. Pontosan így süvítek fel grafikáimmal én is a mindenféle gyári hulladékból lelkem legmagasabb régióiba... Hahaha!... mondogatta Vladimír.

És így történt, hogy amikor egyszer kirándultunk a Kellerka fölé, oda, ahol a kis halastó van, azelőtt szomorúfüzek vették körül, mint egy Erben-versben, és amikor benéztünk a Beszélő kutyához címzett kocsmába, ahol tényleg volt egy farkaskutya, és egész kivehetően elküldte a vendégeket a bús fenébe, és még érthetőbben ejtette ki azt, hogy szar, visszafelé a proseki temetőn keresztül mentünk, ahol az egész megszentelt földet borostyán nőtte be, elértük a kis proséki templomot, és mivel nyitva volt, bementünk, mert az a templom a közelmúltban volt ezeréves... és odabent egy takarítónő a padokat törölgette, és nyomában egy gyönyörű kandúr járt, az a fajta, amit szeretek, cirmos, kis fehér fuszeklikkel és fehér mellénykével meg rózsaszín orrocskával, és ez a kandúr mászkált a padokon, és mikor a takarítónő letérdelt és az oltárt törölgette, a kandúr a háta mögött felugrott az emelvényre, ott ült az úrfelmutatás csengettyűje mellett, és úgy nézett, mintha ministráns vagy templomszolga volna, vagy, amitől Vladimír tartott, még ennél is több... aztán a takarítónő végzett, letérdelt, mélyen meghajolt, és a kandúr elindult mögötte, a takarítónő bezárta a templomot, és bement a parókiára, a kandúr utána. És amikor vasárnap Vladimírral elmentünk a misére, úgy volt, ahogy Vladimír megjósolta. A nagy-mise alatt a kandúr a csengettyű mellett ült, és úgy nézte az oltárt, hogy amikor hátrapillantottunk az első sorból, láttuk, hogy egyetlen emberi arc sem tükröz annyi vallásos áhítatot és bölcsességet, mint az a kandúrpofa, úgyhogy Vladimír odasúgta, hogy ez a kandúr, aki ilyen gyönyörűséggel nézi a miséző papot, egy mandinerrel közvetlen kapcsolatban áll az Istennel, aki viszont a papon keresztül a kandúrral van egyenes összeköttetésben, úgyhogy kivételes esetekben a kandúrok megelőzik a lagymatag hívőket, és hogy a mennyország bizonyára tele van macskával. Amikor Egon Bondy tudomást szerzett erről az elmélkedésről, elgyötörten így szólt: Kurva fix, én megyek és lefekszem, honnan veszi mindezt ez a pszichopata? Azért se fekszem le, itt helyben a földhöz vágom magam, hadd vigyen el a mentő, de nem az a közönséges, hanem amelyiknek olyan kék villogója van elöl... a szentségit, micsoda éjszakám lesz megint.

Egyszer a Rokycany városához címzett kocsmában Vladimír megmerevedett, és szemét a sarokba meresztette. Vladimírra nézek, és látom, hogy a kocsma sarkában valami rendkívüli történik. Figyelem, mondta Vladimír, repülő fecskék, és mikor még mindig nem értettem, kiegészítésképpen mutatóujjával megkocogtatta alsó fogait, Aha, mondom, anélkül, hogy megfordultam volna, az anyuka kiskanállal szedegeti a termoszból a forró kását, előmelegíti a szájában... vagy hűti, tette hozzá Vladimír, én pedig folytattam: És azután szájából a gyerek szájába, így eteti a kicsit, Vladimír bólintott, és azt mondta: nem. Én pedig tagadóan ráztam a fejem, és állítottam: Igen! Aha, kiáltottam fel halkan, szerelmesek nyelvespusziznak, és a nő kéri a férfit, hogy adjon neki a nyálából. Vladimír tagadóan rázta a fejét, és azt mondta: Igen. Örömmel rábólintottam, és mondom, nem. Vladimír: Doktor, ígérje meg, hogy ha idáig jutok, maga is meg... izé. Mondom: ígérem, és tagadóan ráztam a fejem. Aztán megfordultam, hogy szemügyre vegyem Vladimír megindultságának tárgyát. Ketten ültek egy asztalnál, valószínűleg barátok, az egyik rendesen rágott, a másik csak mozgatta a száját... És most már mindent láttam. Az, amelyik rendesen rágott, kiköpte a tányérra a megcsócsált felvágottat, és a fogatlan, mint valami fasírtot, késsel-villával ette, úgy, ahogy a barátja megrágta neki. Ungelt, mondom. Vladimír pedig elgondolkozott, és tagadóan rázta a fejét, de mivel mosolygott, tudtam, hogy látja a freskón az öreget, ahogy egy szép, fiatal nő melléből iszik. Válsághelyzet, mondta Vladimír. Mondom: És a háború alatt?

Vladimír odasúgta: Iszonyú... Tudja, hogy egyszer kipróbálnám? És bejött valaki, alighanem a helybéli hülye, odalépett az asztalunkhoz, összecsapta a bokáját, hogy csak úgy csattant, és jelentette: Éliás úr, azt a zöld fecskendőt pirosra festettük! Vladimír így szólt: én nem vagyok Éliás, én Hiób vagyok.

Éliás itt van, és rám mutatott.

És a szépséges félnótás újra jelentette nekem, hogy ezúttal a piros fecskendőt zöldre festették....

Vladimír távcsővel figyelte a hollókat, amint lassan repülnek Libefí fölött át a Várhegyen, valahová Chabry felé. Aztán félretette a műszert, és így szólt:

Doktor, a legokosabb madár a világon a holló és a varjú. Semmi csatasorban repülés, semmi félkatonai alakzat az égen, mindegyik arra csatangol, amerre tud, és a célját így is eléri. Aztán meg milyen igénytelenek. Amolyan fekete Diogenészek. Ha mezőre bukkannak, a vetést csipegetik, ha nincs vetés akkor a tarlón keresgélnek, ha már ott sincs semmi, nekiesnek a szalmakazalnak vagy a trágyának, és az is elég nekik, Mostantól fogva, ha felveszem a fekete kalapomat, mintha hollót csapnék a fejembe... És veszek a tiszteletükre egy garbót is. Aztán fészket raknak, és ezrével kelnek ki a fák koronái között Veltrusyban, Chotek báró kastélyának a parkjában, és amikor beköszönt a tél, tele vannak velük a bohnicei fák, úgyhogy a helyi elmegyógyintézet bolondjai csak bohnicei tyúkoknak hívják őket. Az öreg hollók megérzik ám a lőpor szagát is, ha valaki puskával közelít, elrepülnek. .. És aztán, doktor! Doktor!

Látott már az országúton elgázolt hollót? Mert én nem, fecskét, rigót, fácánt, foglyot, nyulat igen, de hollót nem... És miért? Olyan pontos radarja van, hogy lassan száll fel, de szinte súrolja a mozgó motorházfedelet. Ha olyan agyam lenne, mint egy hollónak, ötven évvel megelőzném az egész grafikus brancsot Ahogy mondom, doktor! A holló, az az én madaram!...

És aztán elindultunk, és benéztünk egy sörre a Hajóba Myller úrhoz, annak a legesleggyorsabb hokistának az apjához, akit holtan hoztak haza Garmisch-Partenkirchen-ből, és senki sem tudta, hogyan. Vladimír hosszan elnézte Myller urat, aki azonban vidám volt, csapolta a sört, és viccelődött, mintha mi sem történt volnai így kell ennek lennie, mondta elégedetten Vladimír, mint a hollóknál, tette hozzá, de mikor a ventilátor elszívta a füstöt, a falon előtűnt egy előrehajló, göndör hokista fényképe, ahogy éppen az ütőjére támaszkodik, és a korcsolyája úgy csillogott, mint a haja, és a mosolya olyan széles volt, amilyen hosszú a korcsolyája. És a keret csücskében átlósan egy kis fekete szalag feszült. Myller úr a poharakkal pancsolt, és azt mondta: Minduntalan elöntenek a könnyek...

Libenben, az Örökkévalóság gátja 24. alatt a hátsó traktusban, ahol Vladimírral laktunk, valamikor kovácsműhely volt. Sosem érte a nap, annak idején szükségből toldották oda, így aztán szürkületben, vagy ha felhős volt az ég, nem kellett világítanunk, de amikor a szemközti házakra és homlokzatokra és tetőkre tűzött a nap, akkor a mi két szobánk elsötétült, így hát a lehúzós villanylámpákkal világítottunk. És hogy ez a paradoxon betetőződjön, hát abban a mi lakásunkba májusbanjúniusban volta legnagyobb hideg, ekkor kezdtek izzadni a falak a téli hónapoktól, és ha valaki a meleg udvarról bejött a lakásba, megborzongott, mintha hűtőkamrába lépett volna. Télen viszont ezek a tufakő falak kiadták magukból mindazt a meleget, ami a forró nyári hónapok alatt felhalmozódott bennük, így aztán nem is kellett fűtenünk. .. Vladimír, a télen egyáltalán nem fűtött, csak nyáridőben, amikor beköszöntöttek azok a nyári hidegek... Vladimír, mivel akkoriban Leonardo da Vincit tanulmányozta, és ő is feltaláló meg újító akart lenni, bevezette az úgynevezett Vladimír-féle ablaktükör-rendszert, ami aztán nagyon bevált. Én találtam vagy csórtam valahol, nem is tudom, talán majd eszembe jut, hogyan is jutottam azokhoz a tükrökhöz, egyszóval hazacipeltem tíz, téglalap alakú nagy tükröt, melyek pont befértek szobáink ablakainak az üvege közé és a belső ablakdeszkákra, és így a tükröződés törvénye alapján a fény az udvarról egy mandinerrel a plafonra vetődött, s ez a plafon a sötét szobákban úgy ragyogott, hogy aki belépett, megrémült. Ráadásul Vladimír a fennmaradó tükrökből kettőtkettőt a két ajtóra akasztott, úgyhogy ha valaki bejött hozzánk, és aztán ki akart menni, mindig összezavarodott, mert a tükörben egy darab szobát látott maga mögött, és mindennek tetejébe Vladimír a hátsó falra felcsavarozott két tükröt, valami felszámolt étteremből származtak, s ezek beborították az egész falat, úgyhogy ha az udvarról valaki benézett hozzánk, mindig megijedt, hogy duplán látja Vladimírt vagy engem, vagy az egész népes társaságot, holott a szobában csak hárman voltunk. És így történt, hogy amikor eljött hozzánk ingyen takarítani az a Sulcová asszony, aki Vladimírt papnak szánta, és aki a meggyilkoltak ruháit hordta neki, melyeket a bulovkai kórház hullamosóitól kapott a tragikus szerencsétlenségek után, amikor bejött a szobába, lerakta az ajtó mellé a vödröt meg a rongyot, és kezét a kilincsen tartva darálta a magáét az isteni küldetésről, arról, amit az éjjel álmodott, meg Vladimírról, az ajtón lógó tükör pillanatonként annyira összezavarta, hogy azt hitte, a tükörben visszaverődő vödör a folyosón van, hogy ott felejtette, és állandóan belehajolt a tükörbe, és jól beverte a fejét, aztán amikor látta, hogy a vödör a lábánál áll, fölemelte, és amikor megpillantotta magát a vödörrel a hatalmas hátsó tükörben, egyenest belegyalogolt abba az udvarra néző tükörbe, úgyhogy Vladimírnak vissza kellett vezetnie az ajtóhoz, hogy kezdje el mosni azt, de Sulcová asszony, amikor belenézett az ajtón lévő tükörbe, és látta alul a vödröt, előrehajolt, és fogta azt a vödröt a tükörből, és megint az üveget tapogatta, ahogy a kismacskák szokták, és végül azt gondolván, hogy a lábánál álló vödör a tükörben van, megbotlott benne, és úgy beverte a fejét az ajtóba, hogy inkább kiöntöttük a vödrét, őt magát pedig ki kellett vezetnünk nemcsak az udvarra, de egészen ki, és még ott is rosszul csinált mindent, úgyhogy Vladimír visszakísérte egészen a raktárig, ahol tavaly karácsony táján a patkányok éjszaka megették az egész kalácsát annak ellenére, hogy az ágyban a keblére rejtette. Egon Bondy, amikor látta Vladimír tükörrendszerét és hallotta a Sulcová asszonyról szóló elbeszélést, felkiáltott: Aha! Majd pont én fogok bedőlni maguknak. Én, aki Morgensternt fordítottam! És még világosban behordott annyi sört, hogy aztán már csak ült a széken, előadást tartott a szürrealizmusról és Dosztojevszkijről, és keresztbe vetett lábbal bámult, nem tudott betelni önmaga látványával, valósággal lenyűgözte a tulajdon képmása abban a nagy tükörben, úgyhogy le nem vette magáról a szemét, kacérkodott önmagával, minduntalan lesütötte a szemét, de nyomban fel is kapta, hogy még jobban kiélvezze önmaga látványát, amely nyilvánvalóan tetszett neki. Aztán, amikor lefeküdtünk, éjfél körül olyasféle zaj ébresztett fel, mint amikor a vízcsap folyik... azután újra, lámpát gyújtottam, és Egon abból a tizenöt sörből épp a tizenharmadik maradékát eresztette ki elégedetten a szőnyegre. Mondom, nem tud kimenni, maga marha? O meg visszafeküdt, és így szólt: Hogyne, hogy összetörjem magam valamelyik tükörben. És már aludt is nyugodtan tovább, cipői úgy világítottak a hatalmas húgytócsában, mint két bárka az öbölben, én pedig dühömben mindkét cipőjébe belepisáltam. Reggel, amikor tíz óra felé Egon felébredt, mi már akkor régen munkában voltunk, elgondolkozva megállt az ajtónál, a tükörbe nézett, megsimogatta a szakállát, és egyszerre csak, amint így szórakozottan a tükörbe bámult, észrevette a cipőjét. Ki rakta ki a folyosóra? Kurva fix! Ezt Vladimír tette!, üvöltött fel, és ahogy lehajolt a cipőért, homlokát a tükörbe vágta. Először körülnézett, hogy alszik-e Kaifr úr, aki éjszakás volt, aztán halkan felhúzta a cipőjét, és csöndben kiosont. Délután vettem három kiló káposztát, és kisikáltam a házinéni piros műperzsa szőnyegéből a költői vizelet megszáradt tócsáit. És mosolyogtam, mert annyira szerettem Egon Bondyt, talán még jobban, mint Vladimírt és ez már valami.

Egyszer Vladimírral útra keltünk Hradové Stfímelicébe, ahol állítólag Közép-Európa legöregebb kocsmárosnéja él, kilencvenegy éve van a kocsmában, csapolja a sört, Háleket szaval, és kívülről fúj mindent, amit a rémregényekből megjegyzett. Vladimír el volt ragadtatva. A legszebb történetét az öregasszony senkinek sem mesélte el, csak Vladimírnak, úgy szólt, hogy húsz évig annyi munkája volt, hogy nem tudott gyónni menni, hát megírta összes bűnét a papnak, és mikor a pap eljött hozzá, hogy feloldozza, kénytelen volt ezt a létrán állva megtenni, mert a kocsmárosné éppen akkor mosta fölül az ablakokat... Zöld likőrt ittunk, és később egy álarcos menet vonult el az utcán, a maskarák a sötét csapszékből nézve úgy csillogtak a napfényben, mint a málnabefőttel leöntött tiroli abroszok. .. A söntésnél minduntalan előbukkant az öregasszony arca, ruhája olyan színű volt, mint a félhomály, így hát bármennyire is meresztgettük a szemünket, csak az arcát láttuk, s alatta a korsót... Mikor aztán lefelé mentünk a hegyről a cercanyi állomásra, az egyik gazdaságban láttunk egy álldogáló asszonyt, de csak akkor láttuk, amikor megmozdult, mert mögötte a kapu zöld volt, hosszúkás, szürke csíkokkal, és annak az asszonynak pont ilyen zöld és csíkos volt a ruhája, úgyhogy a kapuban csak a halotti maszkja világított. Amikor aztán, már majdnem az erdőben, egy sekély, homokos medrű patakon vágtunk át, a távolban tüzek világítottak, és körülöttük ott énekeltek a maskarák, táncoltak és lebegtek és üvöltöttek, mint a pogányok... Vladimír döbbenten állt... Az, aki kezében a klub zászlajával a menet élén haladt, most részegen feküdt hanyatt a sekély patakban, és a víz átfolyt rajta, és úgy ondolálgatta, mint valami vászonredőnyt, ahogy a néhány centis vízbevonat a fekvő részegen áthullámzott, az meg csak mosolygott, a feje alatt egy sima kvarckő feküdt, és elégedetten szuszogott, miközben mellkasán a víz a nedves zászlót csapkodta...

Egyszer útban a sörözőbe Vladimír azt mondta: A következő grafikám bársonyból lesz. Ismeri ezt? Az ember gépiesen rugdossa a kavicsot. Jobb láb, bal láb. Egy kupac rézreszelék. Tizenöt másodperc és odapislantok. Jaj de szép!

Doktor! És bársony! Tudja, végül is örülök, hogy hibbant vagyok... Befordultunk a Kagyló utcába azzal, hogy a Konviktusba megyünk. Fiser úr, aki ötven éve birkózó volt, most meg az agyérelmeszesedésével birkózik, az ablak alatt ült egy kis széken, és mert Fiser úr kizárólag a Tigrisbe járt sörözni, nekünk is úgy integetett, mint naphosszat az összes járókelőnek, és a kezét tördelte: Vissza, vissza, ma szünnap van! Katasztrófa!...

Egy időben, amikor Vladimírral az obszcenitások korszakát éltük, egy George Orosznak írandó hódolathoz anyagot keresve feliratokat gyűjtöttünk a gyárak és kocsmák vécéiben, és fel is jegyeztünk pár tucattal, a veleslavíni állomáson tévedésből bementünk a női vécébe is, de az alkalmazottak ránk törtek, berigliztük hát magunkat, és lett nagy kiabálás és ordítozás, és előkerült az állomásfőnök is, így hát elhúztuk a riglit, és mindnyájan ránk vetették magukat, mint két elvetemült, perverz alakra, és azzal vádoltak minket, hogy iskolás lánykákra vártunk a vécén, hogy megbecstelenítsük őket.

Mikor megmutattuk a legkülönbözőbb vécékből összeszedett feliratok tárát, az állomásfőnök úr eredeti állításait visszavonta, de a mellett a kijelentése mellett kitartott, hogy mi ketten homokosok vagyunk, és ezt a szenvedélyünket akartuk kielégíteni a veleslavíni női vécében, és hogy a pornográf feliratok gyűjteménye csak porhintés, mely a figyelem elterelésére szolgál... és először az állomásfőnök úr köpött minket képen, aztán az alkalmazottak is, mert az egyszerű emberek körében a homoszexualitás rendkívüli megvetést váltott ki. Ám alighogy felocsúdtunk, folytattuk a gyűjtést, és így jutottunk be az afrikai forradalmi mozgalmakról tartott előadás ürügyén a bölcsészkar női vécéjébe. Találtunk ott egy szép feliratot.

Lányok, tegnap egy négerrel keféltem! És alatta leánykézzel írva: És milyen szerszáma volt? Legalább egykilós! Vladimír teljesen megvadult ettől a felirattól. Azt mondta: Én azt hittem, hogy csak nekem van ilyen buja képzeletem, és most látom, hogy ez általános...

Mikor ezt megtudta Egon Bondy, összekulcsolta a kezét, és így, összekulcsolva emelte a magasba. Jézusom, csirkefogók, hiszen maguk kirabolnak anélkül, hogy tudnának róla! – jajveszékelte. Hiszen én most akarom kidolgozni a következő mondatot: A szexus névtelen, az érosz névre szóló... Mindnyájan ugyanazon a szexhajón utazunk, de mindenki a maga erotikus lobogója alatt hajózik. Kurva fix! Na, ma megint lenyelhetek több kiló gyógyszert, hogy éjszaka legalább egy kicsit aludjak!

Vladimír mindig jóhiszemű volt. Egyszer Teklájával eljött hozzánk Nymburkba, Tekla elment apámmal a Whist teherautón egy Skodáért, amely valahol lerobbant... Az Elba partján vártuk, hogy megjöjjenek, és amikor közeledett a Whist, Vladimír úgy elérzékenyült, hogy elsírta magát. Apám vezette a teherautót, rajta a 420-as Skoda, abban meg Tekla, aki pontosan olyan mozdulatokat végzett a kormánnyal, mint amilyeneket a tolatás, a lassú előremenet és az udvarra való farolás megkívánt. Aztán elment Vladimírral fürödni a partra. Anyám és az igazgató tanító felesége távcsővel nézték Vladimírt, és látták, ahogy Vladimír vasárnap délelőtt féltizenegykor, a nagymise kezdetének órájában a folyó áttetsző lepedője alatt közösül. Cyril igazgató úr is belenézett a távcsőbe, majd panaszosan így szólt: Nem tudom, nem tudom, de ez a generáció, úgy látszik, nem Comenius útját járja. Mikor aztán szelíden Vladimír szemére vetettem, mit művelt a folyóban a nagy mise alatt, harsányan nevetve így szólt: Én tudtam, hogy látnak, de örömet akartam szerezni a mamájának! Egon Bondy, mikor ezt megtudta, befogta a fülét; és üvöltött: Kurva fix!... Doktor, az istenért! Elég! Ez a Vladimír beteljesíti a Biblia szavát! És eljövénék sokan nyugatról és keletről és lakmározának Ábrahámmal!

Színtiszta, tökéletes paranoiás ez a Vladimír!...

Egyszer a Brabecéknál ültünk, és a világmindenség tágulásáról beszélgettünk; és ehhez mérten ittuk a sört. Ó, ez a Vladimír! Sohasem ment önként a piszoárba, és ha vendégségben volt, akkor sem ment volna ki kisdologra, ha szétdurran is, így aztán amikor az ötödik sör után először vonultunk félre, odaült az asztalunkhoz két fivér, és elevenen és jóízűen beszélgettek, különösen az, amelyiken sötét szemüveg volt. A hangja dörgött, és minden szava annyira eltompította a betűjelek tartalmát, hogy csak a dübörgő melódiát hallgattuk. Vladimír aprítva ette a zsömlét, mert az összes foga kilazult. De amikor a két új asztalszomszédunk is kiment a vécére, láttuk: az a dörgő hangú vak. Mikor visszajöttek, beszédbe elegyedtünk, és végül megtudtuk, hogy gyerekkorukban a fivérek egyszer rosszalkodtak, és ahogy leugrottak a fáról, az egyik elengedett egy ágat, s az kiverte a másik szemét.

Vladimír, amikor a járdaszigeten kiszedett belőlem hatvan hellert a villamosra, azt mondta: Ha majd lesz hozzá elég erőm, megkérdezem attól a vaktól, hogy amikor kiverték a szemét, nem fordultak-e a szemgolyók egymás felé, s a végső pillanatban nem néztek-e azok a szemek először és utoljára egymás szemébe, az üres szemüregekbe... Másnap Vysoéanyban, a Szláv hársfában ültünk, és Vladimír panaszkodott; hogy gyengül a szeme, hogy a háromosztatú ideg a szemöldöke alatt nyomja a halántékát, hogy ha egy tisztességeset tüsszentene, kirepülnének az elülső fogai, és amikor az ablakból megpillantott egy villamost, felnyögött, és a jobb oldalához kapott, mert a kalauznő a villamosban egy egész blokk jegyet lyuggatott ki, és ettől Vladimírnak az epéjébe nyilallt.

Ráadásul a fejét is két kézbe fogta, megtapogatta, és vihart jósolt, a szokásos ötcolos szeg fúródott a fejébe úgy, hogy a nyelvével érezte a hegyét.

Mindennek tetejébe még tegnapelőtt, amint a hivatalnokokkal versenyzett, hogy ki tud helyből felugrani a munkapadra, melyen egy acéllemez volt, Vladimír győzött ugyan, de beverte a lap élébe a sípcsontját, amely be is gennyedt, úgyhogy hol a sípcsontjához, hol az oldalához kapott, hol az ujját nyomta a háromosztatú idegre, vagy pedig az elülső fogait mozgatta, hogy meggyőződjék róla, milyen iszonyúan meglazultak. Ekkor a szomszéd asztaltól felállt egy ember, és halkan, fél szemmel a faliórát figyelve, így szólt: A nevem Lilék, mint lélek, ismételgesse magában szakadatlanul, hogy nyugi, nyugi, nyugi... ha Mesmer-féle terápiára lenne szüksége, Horni Pocernicében lakom, kérdezősködjék a nevem alapján; a kert mögött lakom... És a mutató kilenc előtt egy percre ugrott, és Lilék úr felkiáltott: Bocsánat, lekésem a buszt! és rohant volna ki, de a lengőajtóban beleütközött a pincérbe, aki örvénylő mozdulattal hozta a söröket. Lilék úr elesett, a rázúduló sör elvakította, úgyhogy négykézláb állt a sörtócsában, üvöltött és káromkodott. Vladimír hüledezett, és hirtelen erőre kapott. Fölállt, begombolta a kabátját, Lilék úr fölé hajolt, és csendesen így szólt: Ismételje magában, hogy nyugi, nyugi, nyugi... Amennyiben szüksége lenne valamire, a nevem Vladimír, a CKD-ban dolgozom, kérdezősködjön utánam, azt a környéket Világvégének nevezik... És megfogta Lilék úr tenyerét, szemüvegén át jól megnézte erővonalait, aztán felemelte tekintetét, és meglepetten nézett Lilék úr szemébe, majd így szólt:

Az életvonala alapján magának erdésznek kellett volna lennie.

Más alkalommal az UHorkych kocsmában ültünk Vladimírral, ez a kocsma az úgynevezett libeni zsidó kemencék környékén van, vettünk tíz-tíz kiflit, és mindegyikhez megittunk egy – egy smíchovi sört, a kocsma zsongott a beszédtől és a nevetéstől, az ablaknál agyondolgozott munkásnők kávét ittak rummal, amikor egyszerre csak odajött hozzánk egy ember, és azt mondta: Uraim, én nős ember vagyok, ebben nincs is semmi érdekes, de uraim, én egy helyiségben lakom az apósommal, amit csak egy kis függöny választ ketté. Hogy az apósom az én kajámat eszi, kérem, ebben nincs is semmi érdekes, de uraim, amikor éjszaka a függöny mögött a feleségemmel közösülök, látom az apósom sziluettjét a függönyön, ahogy hallgatózik, és olyan ügyesen onanizál, hogy amikor nekem elsül, akkor sül el neki is, uraim, hol találnak a világon még egy ilyen apóst? A nevem nem fontos, egyszerű festő-mázoló vagyok. Mikor Egon Bondy tudomást szerzett a kiszúrt szemekről, csak legyintett, hogy ez semmi, mikor meghallotta Lilék úr és Vladimír történetét, a kezét dörzsölgette, hogy úgymond, a mi fenomenális eseményekkel való találkozásaink már gyengülnek, nem tudnak fokozódni, de amikor végighallgatta az após esetét, aki a közösülő lánya fejénél onanizál, bandzsítva vállon ragadott, belém fúrta a tekintetét, megfogta a fejem, és mintha csak meg akarna csókolni, olyan állhatatosan nézett a szemembe, hogy meggyőződhessen az igazságról. És azután felüvöltött: Hol van az az ember? Mondom: Vladimír már alighanem otthon van. Bondy tovább üvöltött: Hol az a mázoló? És a szemem előtt hadonászva fenyegetett: Ne szórakozzon velem, most már tudom, maga meg akarja velem gyűlöltetni az írást, de a hétszentségét, ez egyszer melléfogott! Össze kell hoznia azzal a mázolóval!

Mondom: Ő most épp a Cukrák-hegyi tévéadót mázolja, egy kötélen lóg, a kezében ecset, bemártja a festékbe, és énekel...

Bondy üvöltött: Ide azzal a mázolóval! és befogta a fülét és nyüszített:

Vladimírnak mindezt le kell írnia, ha nem neki, hát magának, ahogy azt Bozena Némcová csinálta a mesékkel, vagy Jirásek a régi mondákkal. Vladimírkának pedig üzenem: Minél közelebb van a hegy a naphoz, annál nagyobb fagy uralkodik rajta... és csak a napnak van joga a foltjaihoz, ahogy Goethe mondta Frigyesről, a poroszok királyáról, akit most tanulmányozok. De azzal a mázolóval össze kell hoznia! Értse meg! Hiszen lehet, hogy az egy mázolónak álcázott vértanú! Hát erről van szó! És még azt mondja a pápa, hogy az egyháznak nincs szüksége vértanúkra! Nagyobb szükségünk van rájuk, mint eddig bármikor, ide azzal a mázolóval! Kurva fix!...

Egyszer meglátogattam Vladimírt a Konstanz téren, a harmadik emeleten, és amikor Vladimír mamája ajtót nyitott, az előszoba félhomályában csillogtak a könnyei... és láttam, hogy kivágódik az ajtó, a szobából kiáramló fényben egy billegő lábas repül, és a hajítás erejétől csillogó káposzta potyog belőle, a káposztát pedig négy-öt, söralátétre emlékeztető knédli követi. Az ajtóból útnak indított küldemény átrepülte a bevilágított előszobát, és a ballisztika törvényeit követve Boudníková asszony ajtajában kötött ki, aki így kiabált: De hiszen ez nagyszerű, hogy meglátogat minket, hogy fog örülni Vládícek!

És csöndben hozzátette: Micsoda éjszaka volt már megint, hogy randalírozott a nyomorult! És azután megint hangosan és zajosan: De maga aztán, doktor úr, igazán jól néz ki, biztosan strandon volt... és halkan: az volt ám az ordítozás, az egész ház zengett tőle... és megint hangosan: Kerüljön beljebb, Vladimírkának új pulóvere van, Vladimír!... Hogy fog örülni! És csöndesen: megvágta magát, ahogy beleesett a tükörbe, és összemaszatolta a vérével a falat meg egy egész nagy rajzlapot, és azt írta rá:

Az őrület papja leszek... Vladimírt mély depresszióban találtam. Csak ennyit mondott: Anya a szememre vetette, hogy ha már etet, egy kicsit hálásabb lehetnék, én megfogtam és kidobtam a lábast. Mondom: Feledhetetlen kép volt, mint amikor Salvador Dali lefényképeztette magát, ahogy a levegőben repül, és egy ajtóból valaki rázúdítja az akváriumot a halacskákkal együtt, és repül a farkára kötött hólyagtól begolyózott kandúr is... Vladimír ujjongott: Hát maga látta azt a lábast a levegőben, azt a káposztát? És megvilágítva, ugye, milyen szép volt? Mondtam, hogy igen, szép volt, és hogy lemegyünk sörözni a Rózsabokorba, ahol a kocsmárosnak is, meg a kocsmárosnénak is van egy törpepapagája, és ezek a papagájok borzalmasan veszekszenek, és a kocsmáros meg a kocsmárosné csak mosolyog egymásra, mert ahelyett, hogy ők veszekednének, veszekednek a papagájok...

Mikor ezt a dolgot a lábassal meg a káposztával elmondtam Egon Bondynak, megijedt, de aztán felkurjantott: Kurva fix! Nietzsche azt kérdezte, hol vannak a huszadik század barbárai... Vladimír. Hát igen, ez már csak így van!

Egyszer Vladimírral az Elba vidékén sétálgattunk, egy magányos fa meredt az égnek, kitárulkozva a napnak, mögötte sötét erdő. Vladimír tekintete most is elérzékenyült, mosolygott, önmagával egyetértve bólogatott. Nézd csak, ez a fa, ez Goethe, megvoltak a feltételei, kiterebélyesedett, minden irányból magába fogadta a hellén napsütést, gyökerei kedvükre szívták a földből azt, amire szükségük volt. De én amonnan, abból az erdőből való fa vagyok, vállamat horzsolások borítják, és csupán a karcsú koronám számára annyi napfényre van szükségem, amennyi együttvéve megillet, ebben az erdőben gátoljuk egymást, útban vagyunk egymásnak, megkötjük egy más kezét, deélünk. Én azt mondom, hogy hála az imaginációnak és a tapintható élménynek, ugyanolyan terebélyes vagyok, mint az a Goethe ott – mutatott a magányos fára. Megszüntettem a különbséget az erős egyéniség és a tömeg között... Hahaha!

Akkoriban kezdtem megérteni, hogy Vladimír grafikái a negyedik rend, a munkásosztály erdejének apoteózisai, hogy egymást érintő ágainkkal arra ítéltettünk, hogy a Világmindenség és a Szépség számlájára éljünk. És Vladimír még mindig meghatódva állt a magányos fa előtt, és gyöngéden mondta:

Ahogy itt, ennek a fának a leveleiben, nekem is a grafikáimban van minden leföldelve... Ez a fa számomra üvegből van, látom, hogyan emelkednek üvegtörzsében a nedvek, melyeket csövek továbbítanak az ágak felé, látom a virágot látom a termést... számomra a talaj is átlátszó üveg, pontosan követem, merre ágaznak a gyökerek és a haj szálgyökerek, látom, hogyan merítenek a földből és a vízből, látom az egész üvegboltozatot és minden változásátaz év bármelyik szakában, most is látom azokat a gyűrűket, melyeken ott forog a fa összes alkatrésze, látom az erdők és a nedvek harmóniáját... egy kis imagináció, és minden világosabbá, tehát emberibbé válik, tudja, doktor? érti? Doktor! És ekkor döbbentem rá, hogy Vladimír grafikáinak olyan szép a csontvázszerkezete, olyan jó a földelése, mint a rádiónak, a telefonnak, mint a benzint szállító tartálykocsinak, amely szikrázó láncot húz maga után a kövezeten, hogy a gyúlékony anyag villámláskor a levegőbe ne repüljön. Láttam, hogy a megtört Vladimír mindig újra feléled, ha lehajol és ujjával megérinti a földet, amely új erőt ad neki, s amellyel misztikus és mégis oly valóságos kommunikációban egyesül. Egon Bondy, mikor tudomást szerzett arról, amit Vladimír séta közben mondott, belerúgott a fűtőtest bordájába, és kettéhasadt cipőjével a kezében ugrándozott a Világ büfében, és ordított: Hermész Triszmegisztosz, Hermész Triszmegisztosz! Ez antik szellemre vall! Az a história a fával, az egy az egyben az öreg Jákob Böhme, a zseniális suszter Görlitzből, aki szintén elkotorta a fák földjét, hogy kikutassa, miként függ össze az anyag a gondolattal, hogy rátaláljon a mondatra: Der als Mensch gewordene Gott! Jajajajaj! Lehet, hogy szétrúgtam az egész nagyujjamat! No de ez a Vladimír! Hiszen az a fa, az Hegel egész filozófiájának a szubsztrátuma! Én akár egy évig is tanulmányozhatom, ez a bestia, ez a Vladimír meg csak úgy, séta közben pontosan megfogalmazza, mintha csak az orrát fújná. Mondom, hogy kész paranoia! És szétrúgtam a cipőmet, pedig a cipőre annyira hiú vagyok, olyan egészségesen hiú! Vesznek nekem egy cipőt, és punktum!... szitkozódott Egon Bondy, aki mindig szidalmazva hízelkedett... Aztán Egon Bondy úgy döntött, hogy kizárólag a művészetnek szenteli magát. Hogy kibújjon a munkakötelezettség alól, elhatározta, hogy diliházba vonul. Az első napot nagyon élvezte, és így győzködte Vladimírt: Figyeljen csak, Vladimírka, Vládícek, ez éppen magának való, egy ilyen szép intézet, egészen közel Prágához, bent jó meleg van, a koszt kiadós, kap ott festéket meg papírt, vagy akár vásznat is, kimenő is van, és alkothat. És ha őrjöngeni van kedve, hát papírja van róla, nem történhet baja. De Vladimírt semmi sem bírhatta rá, hogy otthagyja a gyárat, többet jelentett számára, mint a bolondokháza, értelmet, tanintézetet, szeretőt látott benne, akivel szerelmi kapcsolatot teremtett. Azt mondta: nem és nem és nem.

Egy hónap múlva megjött Egon Bondy, és bár azelőtt sápadt volt, most lebarnult, bőrét kicserezte a szél, mindamellett fortyogott a dühtől, rögtön ledőlt, és így üvöltött: Kurva fix! Pokolba a bolondokházával! Bevezették a szovjet módszereket, miszerint a könnyebb esetek számára a legjobb a munkaterápia! Nekem is van egy kapám, és mindennap répát kapálok! És egyre egészségesebb vagyok, márpedig az egészség a költészet biztos halála! Kurva fix! És ledőlt a kanapéra, és beverte a szundit, aludt három órát, és amikor felébredt, megkérdezte: Doktor, nem akadna egy kis tej? És hozzá egy kis rozskenyér?...

Vladimír elhatározta, hogy trambulinról fog ugrani. Ehhez saját kezűleg csinált két fürdőnadrágot, három napig varrta őket, az egyiket fásliból, a másikat fekete klottból. A nadrág tulajdonképpen két kis háromszögből állt, vékony szalaggal összekötve, de az öltözéknek pontosnak kellett lennie, így aztán Vladimír varrta és próbálgatta a fürdőgatyácskákat, illegette magát ahagy tükör előtt, és hogy lássa, hogyan festenek rajta hátul, 4, 60 Koronáért vett egy kis tükröt, és én minduntalan azt láttam, hogy a háta mögé tartja azt a kicsi tükröcskét, hogy a nagy tükörben szemügyre vehesse a művét hátulról is.

Micsoda esemény volt, amikor Vladimír a legmagasabb trambulinról ugrott!

Azelőtt sohasem próbálta, mint ahogy sohasem játszott hegedűn vagy mandolinon, ám mégis érzéssel nyúlt ezekhez a hangszerekhez. Csodálatos volt, milyen átéléssel fut neki Vladimír az ugrásnak, hogyan dobbant páros lábbal a deszkán, és emelkedik fel szétvetett karral, majd miután előrebukik, kezét lassan a testéhez szorítja, és kétméteres teste most már a víz felé repül.

Aztán újra felbukkant a víz felszínén, néhány tempó után rácsapott a medence szélére, arcán patakzott a víz, és Vladimír tanácsokat osztogatott a fiúknak:

Szóval, ahogy elrugaszkodtok, főleg arra figyeljetek, hogy ott a háttérben a Vysehrad először mintha lesüllyedne, de ahogy átfordultok, és fejjel lefelé röpültök, a szemetek sarkából állandóan lessetek, és látni fogjátok, hogy miközben a víz színe felé zuhantok, ugyanazzal a sebességgel hirtelen a horizontra emelkedik... Miért mondom ezt nektek? Mindig figyeljetek arra, amit csináltok, s arra is, ami körülöttetek történik... S ezzel Vladimír kimászott a vízből, és komolyan, tudományos megfontoltsággal újra felkapaszkodott a lépcsőn a legmagasabb ugródeszkára, nekifutott, és arra kényszerítette a Vysehradot, hogy a háttérben egy kicsit lesüllyedjen, és azután hirtelen felemelkedjék Vladimír szemében, amely testével együtt részese volt legendás műugrásainak a torony legfelső emeletéről. Mikor ezt Egon Bondy megtudta, szitkozódott: Kurva fix! Ez a Vladimír egyre nevetségesebbé teszi magát! Én meg most fejest ugorhatok az üres medencébe vagy a Szent Vitus tornyából! Na, ha ezt elmondom Zbynék Fisernek, odalesz a meglepetéstől!

Akkoriban kölcsönadtam Vladimírnak egy könyvet, amelyben leírják, miért a magyar válogatott a legjobb ez idő tájt a világon, és miért nyerte meg az évszázad mérkőzését Angliával. Vladimír visszahozta a könyvet és ujjongott:

Doktor, hogy maga milyen örömet szerzett nekem! Az az úgynevezett Hidegkuti-csel egy zsebkendőnyi területen, az a csel, amely egy perdüléssel új fordulatot hoz az egész játékba, hiszen az nem más, mint az én aktív grafikám ugyanakkora területen. Mikor ezt elmondtam Bondynak, egy darabig hallgatott, és kis időre tíz centit zsugorodott. Azután halkan, fáradt hangon azt mondta:

Ez a Vladimír, mint, már mondtam, kész paranoia... A Hidegkuti-csel az aktív grafika zsebkendőnyi területén, no nem, ezt sohasem mondom el Zbynék Fisernek! Csak jól lebaltázna, hogy erre nem jöttem rá magamtól.

Egyszer Vladimír beleszeretett egy kis dundi cimicei lányba. A lány tiszteletére a Poldi kohóban ebédszünetben pontosan az orrának megfelelő méretre állította a gőzkalapácsot, alá feküdt, és amikor egyik barátja megnyomta a gombot, a gép pontosan úgy állt meg, hogy könnyedén megérintette Vladimír orrát, így készült Vladimír a délutáni randevúra az imádott lánnyal. Mikor alkonyattájt a cimicei országúton ballagtak, a lány tiszteletére levette a nyakkendőjét, erősen rácsomózta egy almafa ágára, azután gyorsan a nyaka köré tekerte, egy kicsit fellógatta magát, miközben a lány a félhomályban hazamenekült. Másnap Vladimír a fotósával visszament a élmicei ligetbe, ahol még ott lógott az ágon a nyakkendő, és Vladimír rekonstruálta szerelmi vallomását, és a fényképész lefényképezte, enyhén kilógó nyelvvel. Köntösben és papucsban ültem otthon, és mikor Vladimír elmesélte ezt a történetet, és megmutatta a fényképeket, a fejem ráztam, és mind a nyakkendős akasztást, mind a gőzkalapács ütését elhessegettem a fülemtől. Vladimír azt mondta: Mi mást tehettem volna, ha egyszer örömet akartam szerezni annak a lánynak!

Hogy neki is jusson valami az életből, nem igaz? Mikor ezt elmondtam Egon Bondynak, befogta a fülét, és nagyokat dobbantva üvöltötte: Elég, doktor, az istenért, elég! Ezek a Vladimír féle történetek fölemésztik az erőmet, doktor, petyhüdök, mint a defektes gumi, az isten szerelmére, elég! Hiszen én már a csupasz abroncsokon járok... Az a lator kiszúrta a belsőmet! Kurva fix!

Vladimír néha elhozta munkahelyi barátját, Kádéit. Vladimír egyfolytában bolondot űzött belőle, nem is magáért a bolondozásért, hanem mert tudta, hogy ez Kádéinak jólesik. Beállítottak, Kádéinak rémület ült a szemében, Vladimír pedig így szólt: Észrevetted, Kadel, hogy a sofőrsapkás ember folyton a nyomunkban volt? Kadel bólintott, és riadtan pillogott, mindig fülvédős sapkát hordott, hogy meg ne fázzon. És Vladimír: Ha netán történne valami, Kadel, hogy is mondtad, hol temessenek el, Zbraslavban, vagy Modfartyban?

És Vladimír ajkára tette az ujját, lábujjhegyen elindult, feltépte az ajtót, kirohant az udvarra az éjszakába, és amikor visszajött, Kadel szeme tele volt kérdőjellel, kezet fogtak, egymás szemébe néztek, és fogadkoztak: Ha valami történne, akkor te, Kadel, semmit sem láttál, semmit sem hallottál! És az út hazafelé a munkából mindig tele volt titokkal, mire megérkeztek, Kadel rendszerint már félholt volt az ijedtségtől, csak levette azt a sapkáját, ritkult a haja, megtörölte izzadt homlokát, és amikor Vladimírra nézett, láttam, hogy Vladimír nélkül nem tud élni... megtehetné, de közös titkaik voltak Vladimírral nemcsak nappal, hanem éjjel is, csupa veszélyes dolog... Egyszer megint egymás kezét fogták a szobámban, az Örökkévalóság gátja 24. alatt. Vladimír kirohant, hogy ellenőrizze, nincs-e az udvaron valaki, aztán ünnepélyesen így szólt: Kadel, mától kezdve a közös jelszavunk: a Punkva búvópatakon át a Dnyeprosztrojba. Aztán üldögéltek, és Vladimír csak úgy beszéd közben odavetette: Figyelj csak, Kadel, jobb, ha most meleg alsóneműt veszel, meg lélekmelegítőt, a rács mögött hideg van, tudod? Vagy: Kadel, nem fáj a fejed itt hátul, tudod, így kezdődik a paralízis. És figyelj csak, Kadel, készítettél már végrendeletet? És mit gondolsz, Kadel, mi a jobb, ha megzabálnak a cápák, vagy ha elmeszesedsz? Aztán megint kimentek az éjszakába.

Egyszer Vladimír egyedül érkezett, és fel volt dobva. Figyeljen csak, doktor, ki gondolta volna ezt Kádéiról? Én már nem tudok neki újabb és újabb titkokat, jelszavakat kitalálni, úgy hogy explozionalista grafikára akartam tanítani, mire ő annyira begurult, hogy kiegyenesítette azt a kilónál is nehezebb vaskörzőt, és hozzám vágta, a körző átfésülte a fülemnél a hajamat, és beleállt a szekrénykébe, és egy darabig ott himbálódzott. Kigondolta volna? Ennek a fiúnak hasonló természete van, mint nekem, igazán megörvendeztetett ezzel a körzővel. Mikor ezt meghallotta Egon Bondy, a végtelen szívébe meresztett szemmel halkan mondta: Én már ezen nem mérgelődöm. Még hogy a Punkván át a Dnyeprosztrojba! Ez a Vladimír uralja a földet... vagy mi a csuda... még szerencse, hogy megírtam a Prager Laben-t, még szerencse, hogy megírtam a Kis és a Nagy könyvet meg a többi verseskötetet... de mitévők legyünk?

Lassan letesszük az írószerszámot, lassan a szekrénybe zárjuk az írógépet, Zbynék Fiserrel ezentúl az indiai filozófiát fogjuk művelni. Zbynék Fiser megtanít szanszkritul, a vonat bemegy az alagútba, hogy mint a misztikus vetés, néhány év múlva zöldülni kezdjen... Szóval a Punkván át a Dnyeprosztrojba? Doktor, az isten szerelmére, miért kínoz engem ennyire, de ennyire ez a Vladimír? Ó, ó, kurva fix!

Amikor a Görbe kör igazgatója Koláfnál, a költőnél meglátta Vladimír grafikáit, rögtön elhatározta, hogy kiállítást rendez Varsóban. Vladimír összerakta a lepecsételetlen grafikákat, kigombolta, a sliccét és az ingét, a lapokat a hasára fektette, begombolta a sliccét és az ingét, és így repült Prágából a varsói Görbe körbe. És mert nem volt papír katalógusra, Koláf, a költő kiderítette, hogy Varsóba 4, 5 kilóig lehet levelet küldeni légipostán, így aztán csomagolópapírból leszabtak több tucat 4, 5 kilós küldeményt, és a prágai külvárosi postákról 4, 5 kilós levelek indultak a varsói Görbe kör címére és Bogusz igazgató úr kezébe, aki utasítást adott, hogy arra a papírra nyomják a katalógusokat. És ezt a grafikai kiállítást a Görbe körben látta a miami Modern Intézet igazgatója, Davis úr, így aztán Vladimír grafikái az óceánon túlra repültek, ahol nagy sikerrel állították ki őket; Ettől kezdve Vladimír félt megnyiratkozni. Ahogy meglátta a fodrász kezében az ollót, megrémült, hogy hátha ez a fodrász esténként grafikákat készít, és féltékeny Vladimírkára, és se szó, se beszéd, beledöfi a szétnyitott ollót Vladimír szemébe, egészen az agyvelőig. Ezért aztán Vladimírt az anyukája nyírta, később pedig szeretett felesége, Tekla. Micsoda esemény volt egy ilyen hajnyírás, mekkora lárma, hány tükörpróba, míg Vladimír végre úgytalálta, hogy úgy van megnyírva, mintha nem lenne megnyírva, mindig a dendis frizurát szerette, és Baudelaire vagy Brummel lezser öltözködését.

De amikor felesége, Tekla, ruhákat vagdosott szét, hogy rongyként elcipelje és eladja őket, az ollóval minduntalan támadást intézett Vladimír szeme ellen. Így aztán, amikor később Tekla nyírta, Vladimír mindig előre elképzelte, hogy a nyiratkozás után vak lesz, mert Tekla hajnyírás közben hadonászott az ollóval, és Vladimír szemére vetette, hogy miért nem hoz haza több pénzt, hogy miért van most is csak két korona ötvenük itthon készpénzben. Mikor ezt megtudta Egon Bondy, leesett az álla, híresen szép, piros ajka csillogott, mint a cseresznye húsa, kék szeme panaszosan kidülledt, és így szólt: Hogy az országhatárokon át engedély nélkül áramlik a levegő, folyik a víz, és útlevél nélkül repülnek az égi madarak oda, ahová kell nekik, azt mindenki tudja, de az ég szerelmére, hogy jövök én ahhoz, hogy Vladimír grafikái engedély nélkül egy sliccben repüljék át az országhatárt, mint az Isten? De ez még valahogy elmenne, de a kurva életbe, miért kell nekem tudnom azokról a csodálatos incidensekről az ollóval? Mit vétettem, hogy nekem egyetlen nő sem akarja szerelemből kiszúrni a szemem!...

Vladimír szerette azokat a kocsmákat, ahol szénnel vagy fával fűtöttek a Musgraves 14-esekben, vagy a hatalmas, páncélszekrényre emlékeztető, tűzálló Filakovo kályhákban. Így hát az U Horkychban ültünk az ablak mellett, kint havazott, Vladimír melankolikusan nézte, ahogy Soler úr, a csapos, a söntésben a tűzrerak, aztán tovább fütyörészik, és csapolja azokat a legendás, felejthetetlen smíchovi tízeseit, odakint már reggel óta esett a hó, s egy csapat fiú rontott éppen az ablak alá, a két szemben álló banda hógolyókkal árasztja el egymást, és az egyik lehógolyózva lassan hátrál a másik elől. Vladimír így szólt: Az a kályha a sarokban, az én vagyok, ha nem töltenek fel, nem melegítek... most pedig figyeljen, mondta a hógolyózó fiúkat nézve, és úgy, ahogy volt, kirohant a hóförgetegbe, ott először letérdelt, azután a hóba könyökölt, így térdelt ott négykézláb, a háta akár a pad. Hát bekövetkezett, mondom magamban, most megőrült, ahogy Egon Bondy mondta, színtiszta paranoia, klasszikus szkizofrénia. Vladimír azonban mosolygott, mindig ilyen bölcsen mosolygott, ha egy titokkal került szembe. És már én is mosolyogni kezdtem, mert ahogy a dobálódzó fiúk hátráltak, egyikük veszélyes közelségbe került Vladimírhoz, aki türelmesen várt, mint ahogy a csillagászok várják a napra és órára megjósolt és kiszámított napfogyatkozást.

És úgy is lett, Vladimír, anélkül, hogy négykézláb másznia kellett volna a hóban, kivárta a napfogyatkozást, a fiú, amikor eldobta a golyót, hátralépett, és Vladimír háta fölött, mint egy ollózó focista, szépen hanyatt vágódott, és a váratlan akadálytól megrémülve, ott maradt fekve. Vladimír kezet nyújtott neki, egy rántással talpra állította, és azután maga is havat vett a kezébe, lágy golyóvá gyúrta, és a fiú is csatlakozott, és fordult a kocka, és rövid időn belül a fiúk nem tudtak ellenállni a túlerőnek, és eltűntek a sarokház mögött, amely Václav Siműnek cukrász és olajkereskedőé volt, mint ahogy azt még ma is hirdeti a stukkó a ház homlokzatán. Vladimír elidegenedési komplexusban szenvedett. Hallgatott hát a felhívásra, és elment egyhetes társadalmi munkára. Amikor visszajött, nagyon lelkes és emelkedett hangulatban volt, de sántított. Gyönyörű volt, doktor! – mesélte. Egész nap krumplit szedtünk, kézzel, a földből, bennem van az egész földgolyó, a földanya, az agyag. Ámde! Micsoda öröm! Éppen a cipőfűzőmet kötöm, és hirtelen valami úgy fellök, hogy tíz métert repülök nagy ívben, amikor földet érek, megfordulok, hát egy feldühödött kos, hiába, rám szinte minden férfi féltékeny. Némec, a pásztor odarohan, és azt mondja: Ez a szokása, és tereli tovább a nyájat. Kész gyönyörűség! De csak egyszer ájultamel.

Estefelé, amikor a faluba vizet hoztak, mert víz, az nem volt, áztatom lábam a dézsában, ülök a padon, és egyszerre csak a gulyás arra hajt egy tehéncsordát.

Az egyik tehén rám néz, odarohan hozzám, egyenesen hozzám, mint ahogy a nők futnak utánam... Én csak nézek, a tehén már az arcomba liheg, már a térdemre csöpög a nyála, de hirtelen lefékez, lehajol, és egy szuszra kiissza az egész vizet, még a lábujjaimat is leszopogatja. A gulyás odarohan, és így vigasztal: Itt kevés a víz... ez a szokása. Én pedig elájultam, nekem még életemben nem szopogatta a lábujjaimat senki, ahogy mondom, doktor, legközelebb megint elmegyek társadalmi munkára. Később, amikor Vladimír másodszor is megnősült, nászútként mezőgazdasági társadalmi munkára vitte az ifjú arát, megint csak krumpliszedésre. Csalódottan tért vissza... Doktor, elpártolt tőlem a szerencse, se kos, se szomjas tehén, semmi incidens, pechem van, ahogy mondom, a szerencse elpártolt tőlem, lehet, hogy már örökre el is pártolt. Amikor Egon tudomást szerzett a féltékeny kosról és a szomjas tehénről, ott helyben, az utcán finoman a falba verte a fejét, öklöcskéivel püfölte a vakolatot, és kiabált: Kurva fix! Ez egy valóságos Szent Ferenc! Ez a Vladimír egyfolytában a kegyelem állapotában van! És ez a kegyelem az istennek sem szűnik meg kacérkodni vele. Kurva fix, a mai alvásomat is megette a fene!

Vladimír, akárcsak egy külföldi, akárcsak egy gyerek, mindig mintegy elölről kezdte a dolgokat. Amikor egyszer meccsre mentünk, eleinte csodálkozva nézelődött, aztán kérdezősködni kezdett, hogy milyen mezben játszik a Sláviar milyenben az ellenfél. Később az iránt érdeklődött, hogy mi az a les, mi az a gól, mit jelent az aut, és mit a fault, Amikor a nézők már kedvükre kiüvöltözték magukat vele, Vladimír kijelentette, hogy egy ilyen mérkőzés a mágneses erőtérben uralkodó viszonyok hű mása, és amikor a játék kiegyenlített volt, abban gyönyörködött, hogy egy jól megszerkesztett grafika pontos képét tükrözi, az ellentétek egyensúlyának állapotát, hogy fel is lehetne vázolni a mozgások, a támadások és a védekezés erővonalait, a legjobban pedig akkor lelkesedett, amikor a labda úgy volt játékban, hogy mozgásba lendítette mindkét csapatot. Azt tartotta a futballban a legszebbnek, amikor a játékosok egy vákuumba áramlottak, amikor mindkét csapat mozgással akarta átjátszani ellenfelét. Végül arra a felismerésre jutott, hogy a foci egy kocsmaajtóhoz hasonlatos játék, egy ajtóhoz, amely tíz kifelé igyekvő ember nyomásának áll ellen, miközben másik tíz minden erejét megfeszítve ugyanazon az ajtón akar bejutni a kocsmába. Egyszer kimentünk a Slavoj VIII. pályájára, ahol a süketnéma tizenegyek tornáját rendezték meg. Itt a foci még balett és mozgáselemekkel is gazdagodott, a játékosok minden faultnál gesztikulálva igyekeztek megmagyarázni a bírónak, hogy mi is történt, hogy milyen méltánytalanság érte őket, és mindez egy csodálatos némafilmben, pantomimmel és táncbetétekkel történt. Vladimír egész éjszaka és azután még sokáig a futball és az explozív grafika viszonyáról mesélt. Azon az estén a Vencel királyhoz címzett kocsmában, ahová ünneplőbe öltözött, ünnepi frizurás hölgyek, meg a Meteor, az S. K. Libeií és a Cecfaie Karlín volt futballistái jártak, és mindnyájan egy fekete hajú játékosra vártak, aki a Zidy negyedben lakott, és aki mihelyt megjött, támlájával előrefordított egy széket és leült, és kielemezte az összes meccset, és mindenki csak erre a volt szépfiúra és kommentárjaira várt, azon az estén Vladimír beszámolt az egyetlen meccsről, amit az elmúlt negyedévben látott, és mindenkit elképesztett a játékosokról festett szép portréival, a találkozó fontosabb mozzanatainak pazar megfigyelésével... és amikor befejezte, már hozták is az erősítő likőröket a hölgyeknek, Vladimírnak pedig egy nagy konyakot a lebilincselő elbeszélésért, és a volt játékosok összekacsintottak, mert bolondnak tartották Vladimírt, aki annyira lebilincselően és annyira más szemszögből festette le a futballt, mint ahogy ezt a játékot ők látták.Vladimír számára a szanatóriumot a normális világ jelentette, a törekvő, a fogyasztási cikkek után vágyódó és számtani átlagba beillő polgárok világa. Amikor elesettsége már-már az őrület határát súrolta, elfogadta ennek a világnak a játékszabályait, hogy kipihenje magát, hogy új erőt gyűjtsön... Lejjebb csavarta túlságosan is átmelegedett lámpájának kanócát, hogy az üvegbura meg ne repedjen, bevásárolni járt, elment moziba, az utolsó időben még horgászott is. Ilyenkor merőben más ember volt, így aztán még ha műholdról is nézett alá a fogyasztói társadalomra, olykor szívesen játszotta a résztvevőt, mint ahogy a gyerekek is szívesen járnak el panoptikumba, a tükörterembe, a planetáriumba vagy a Július Fucík parkba. Elmondhatjuk tehát, hogy az átlagemberek fölfelé hajtották, sarkalták beszűkült önzésükkel, más ember lett, hogy követve öltözködésüket úgy járjon munkába, mint ők, hogy megvethesse mind azt, ami allzumenschliches, hogy felkapaszkodjon imaginációjának tűzoltólétráján, és fellépjen az utolsó fokra, a csodálatos viharfelhőkbe...

Amikor Vladimír összeházasodott Teklával, eleinte azon tanakodtak, hogy képzőművészeti esztétikát tanuljon-e Tekla, vagy inkább nyelveket, vagy esetleg grafikai iskolába iratkozzon be. Végül aztán Tekla ugyanott dolgozott, ahol Vladimír, kitanult esztergályosnak, és mert vállpántos kertésznadrágot viselt, szép mellének köszönhetően a gyár kedvence lett. Vladimír a műszak után elüldögélt a női részleg órája alatt, és a frissen fürdött munkásnőknek Olyan részletes előadásokat tartott házaséletéről, hogy azok fülig pirultak.

Vladimír rettenetesen sajnálta, hogy Teklának a gyárban kell fürödnie. Amikor még nem járt munkába, Vladimír maga fürdette egy teknőben. És hogy a lánynak is legyen valami öröme az életben, meztelenül mászkált előtte, parádés erekcióval.

Amikor a munkásnők azon ijedeztek, hogy ezáltal vajon Vladimír nem meríti-e ki magát, Vladimír megnyugtatta őket, hogy ezt meg aztán a többit is azért csinálja a felesége előtt, hogy Tekla örömét lelje az életben és élményeket gyűjtsön. Ám Vladimír a legszívesebben egy leszbikus munkásnővel üldögélt, aki szeretett Teklával zuhanyozni, így aztán Vladimír, felesége testének csodálója, halkan sugdolózott a leszbikussal, a két szerelmes kicserélte tapasztalatait és észrevételeit, és bár mindketten más nemhez tartoztak, mindenben egyetértettek. Ám olyan hangosan sugdolóztak, hogy a munkásnők egyre jobban pirultak, és csodálattal néztek Vladimírra, és azt kívánták, bárcsak nekik is olyan szerelmes férjük lenne otthon, mint amilyen Vladimír.

Amikor ezt megtudta Egon Bondy, üvöltésben tört ki: Ezt megint készakarva csinálják velem, az a leszbikus is direkt azért sugdolózott Vladimírral, nehogy én megtudjam! Ez a Vladimírka! Kurvai fix! Egem, aki azt hittem, hogy ebben specialista vagyok, mert a régi gnosztikusokkal vallom, hogy csak a szexuális elfajulás vezet a lelki élethez, engem tesz ez a Vladimír még a gyárban is nevetségessé? Hát már sohasem lesz vége ezeknek a históriáknak? Odasúgtam Egonnak: Ahogy így visszaemlékszem, egyszer az Örökkévalóság gátján Vladimír olyan mélyen az orrába dugott egy karácsonyfagyertyát... Egon Bondy felüvöltött: Cseszd meg! Karácsonyfagyertyát az orrába? Mondom: Az orrába...

És Egon Bondy rohangálni kezdett, és a levegőt rugdosta, és a térdét fogta: Ettől görcsöt kapott a lábikrám, de miért pont az orrába? Cseszd meg! Mondom: hogy kézzelfogható élménye legyen a homoszexualitásról... kombinált fogóval kellett kihúznom, még szerencse, hogy kilógott a kanóc... És Egon Bondy ledöntött a lábamról, állával összekaristolta az arcomat, és így kiabált: Maguk ketten nem vigyáznak, én tehát ölni, ölni, ölni fogok... Aztán ellökött magától, a mennyezet egére emelte tekintetét, és eksztázisban üvöltötte: Párizs itt van a prágai Libenben.

És ez az egész együttvéve, ez Galícia. Vladimír a nikolsburgi rabbi fia.

Megmondtam, tökéletes, totális paranoia...

Egyszer Egon Bondy néhány héttel esküvőjük után meg akarta látogatni Vladimírt és Teklát. Mondom: akkor a Nazertvách utcába kell mennie, ott lakik egy pincében, ahol Jifí Smejkal is, aki most meszelte ki a pincéjét. Este volt, amikor az ajtóhoz értünk. Az ablaktáblák csukva voltak, de mert nem zártak jól, egy ötcentis résen látni lehetett ahogy Vladimír föl-alá járkál a neonfényben, aranyszerű fürtjei minduntalan fellángoltak, szép látvány volt, ahogy Vladimír mellszobra mintegy derékig a sírban ott imbolygott karnyújtásnyira, de Vladimír beszélt, és ide-oda rohangált a pincében. Időnként felbukkant a szépséges Tekla, aki egy grófnőre emlékeztetett, futva követte Vladimírt, és valamit magyarázott neki, de Vladimír még dühödtebb és izgatottabb lett, zaklatottsága szinte őrjöngéssé fokozódott, a frissen meszelt fehér fal vakított, Vladimír és Tekla fel-alá rohangált és hadonászott. Vladimír valamit Tekla szemére vetett, a lány védekezett, a pince úgy megtelt feszültséggel, mint egy leydeni palack. Egon Bondy zihált, és guggolva sípolta: Micsoda alak ez a Vladimír! Ebből katasztrófa lesz, cseszd meg! És igaza volt, Vladimír a dühtől és a szemrehányásoktól megszépülve mennydörgött, hadonászó keze villámokat szórt Teklára, aki többször is letérdelt előtte, de Vladimír nyersen kitépte magát, és hosszú lábával a földön vonszolta. Én pedig megfordultam, és odaát, a síneken túl, ahol a Nazertvách utca másik oldalán egyemeletes házak sorakoznak, ott az első emeleten világított egy ablak, az ablakban a villanykörte alatt egy kanapén fekvő, meztelen nő félig kész aktképe állt, a képen, az utcának háttal, egy festő dolgozott, és valahányszor a szoba sarkába nézett, melynek másik ablaka csukva volt, és vasredőny díszítette, mindannyiszor nyomban a képre másolta a női húsból táplálkozó, expresszionista megindultságát, és ezt a női húst hatalmas szenvedéllyel dobta fel a vászonra. Mondom: Bondy, nézze csak... és vállon ragadtam Egont, de, abban a pillanatban befutott az utcába egy fehéren gőzölgő mozdony, és fenségesen kövér, fehér füstjével nemcsak a szemben lévő homlokzatot borította el, hanem minket is. Amikor elment, és a füst feloszlott, Egon Bondy felnézett a nyitott ablakra, a festő hátára, ide-oda forduló fejére és összpontosított munkájára a nő képmásán, aki szétvetett lábbal feküdt a szoba csendes zugában. Egon Bondy értetlenül piros ajkára tette az ujját, aztán visszafordult, és a résen át Vladimírt nézte, aki dühöngésének csúcspontján most éppen egy szurokkal teli vödröt hozott be, ecsetét a szurokba mártotta, és a pince fehér falára erőteljes mozdulatokkal fekete csíkokat hordott fel, odakent néhány pacnit, s egészen elragadta explozionalista indulatának lendülete, sőt megnyugodott, de egyszerre csak munkájával együtt eltűnt az ablaktábla réséből, hallani lehetett, ahogy az ecset oda-odaütődik a vödörhöz... a résben viszont feltűnt Tekla, ott állt, a dolgozó Vladimírt nézte, haragja és félelme szinte párhuzamosan apadt a számunkra láthatatlan események felgyorsulásával, melyekről arca és keze tudósított... Egon a pince másik ablakánál várta Vladimír felbukkanását, ott szélesebb volt az ablaktábla rése, felváltva rohangáltunk egyik ablaktól a másikig, Tekla most már beszélt is, kezével tanácsolt, erőt és bátorságot öntött Vladimírba... végül én voltam az, aki megláttam Vladimír elnyújtott árnyékát és eszelős ecsetvonásait, melyekkel tönkretette Jirík pincéjét, árnyéka közeledett és tovahúzódott, míg csak fel nem bukkant először a keze, utána meg az egész alakja. Egon Bondy csöndesen mondta: Doktor, amit itt látunk, az valódi obszcenitás, a titkok felfedése, hiszen ez gyönyörű, ha majd mindezt megkonzultálom Zbynék Fiserrel... És Vladimír egész testét elektromosságjárta át, és most, hogy megtett három métert, lelkesen bukkant elő, elmélyült és felderült arca ragyogott a lassan közelgő csúcspont okozta boldogságtól, a pacnik, a csíkok, a szurokba mártott hirtelen kisülései úgy csillogtak, ahogy azt Vladimír megálmodta, amikor a kátrányos vécéfalat festőhengerrel akarta átfuttatni, úgy dolgozott most, úgy alkotta a kátrányos falat, mintha ezáltal utat nyitna valamiféle szenvedésnek, melynek tartalmát nem ismertük; És alighogy megfordultunk, láttuk, hogy a festő háta felegyenesedik, és a tündöklő húskupac női képmása, melynek hónalját, ágyékát és fejét sörény díszítette, teljes színpompájában fellángol, és amilyen erőteljes volt a kép, olyan mértékben gyengült a festő, leült, meggörnyedt, karja, mint két törülköző, a térde között csüngött, egy női kéz megfogta a porcelán gombot, meghúzta, és a redőny hatalmas robajjal felröpült, beszippantotta a tok... És Vladimír, amikor szemlátomást végzett a hatalmas pince összes falával, lassan elindult, mintha csak a sűrűsödő szurokban gázolna, jó ideig eltartott, míg az egyik ablaktábla réséből átkerült a másikba... s addigra ő is tíz centivel alacsonyabb lett, meggörnyedt, szája körül bajuszként lógtak a ráncok. Tekla elgondolkozva, lassan követte, aztán átmentek a folyosón a másik helyiségbe, az úgynevezett irodába, a pince elsötétült, Egon Bondy megfordult, és kialudt a villany az első emeleten is, Egon Bondy hallgatott, kinyújtotta a kezét, hogy mennyire remegnek az ujjai, csak bólogatott, haja a homlokába hullott, úgy festett, mint egy másnapos Dionüszosz...

Másnap berontott hozzám Tekla, és már az udvaron tördelte a kezét. Doktor, doktor, az istenért, doktor!, kiáltozta. Jöjjön gyorsan, Vladimír őrjöng.

Felvettem a kabátomat, és útközben igyekeztem megtudni, miről van szó, de Tekla csak a kezét tördelte. Amikor lementem a pincébe, az ablaktáblák még zárva voltak, a hideg pincelevegőt megtöltötte a pattogó fénycső szaga, míg odakint sütött a nap. Vladimír a falnál feküdt az ágyban, a falon csillogtak a szurokpöttyök és csíkok, az egész pince egy cölöpépítményhez hasonlított, körös-körül fekete dorongok, sötét léckerítés, melyet ágyúgolyókkal és egy aszfaltba mártott ecset kartácstüzével lyuggattak keresztül. És Vladimír fején komor véraláfutások és daganatok díszelegtek és virultak, és ezek a díszek vészjóslóan dagadoztak, némelyik már úgy meredezett, mint egy szarv. Mondom: Az istenért, Vládicek, mi van magával? És ő, hogy némán elmagyarázza, felemelte a fejét, és újra a falba verte, jóízűen rázkódtatta agyvelejét ezzel a falbaveréssel, és a falról kátrány és mész tapadt a homlokára. Odaugrottam, és elrántottam Vladimírt, de ő hatalmas, eszelős erővel kiszabadította magát. Tekla is odaugrott, de Vladimír úgy tépte ki magát a kezünk közül, mintha gyerekek volnánk, és újra a falba verte a fejét, mi megint elrántottuk! kivonszoltuk az ágyból a pince közepére, de ő mindkettőnket visszavontatott maga után a falhoz, mintha csak annyit nyomnánk, mint a ruhánk, és állva verte a fejét a falba, és a hatalmas ütések ott lüktettek a kezünkben... míg aztán az utolsótól majdnem elájult, és összerogyott, és hagyta, hogy az ágyba cipeljük. Homlokára tettem a kezem, és éreztem, hogy dagad a zúzódások és a horzsolások duzzadásával. Tekla törülközőket vizezett be, és felváltva borogattuk a homlokát. Ahogy Tekla a vízvezetéktől hordta a borogatásokat, vízcseppektől csillogó utat hagyott maga után... Aztán megkértem Teklát, ugorjon el ólomecetért, sok vattáért és gézért... mikor felszaladt a lépcsőn, és jobb cipője kifordult az utcára, a résen át láttam az ablaktábla mentén futó lábát... Vladimír magához tért... mondom, Vladimír, mit művelt már megint, miért verte összevissza magát, miért?

Vladimír a párna élébe fordította a fejét és könnyáztatta arccal suttogta:

Azokról a fiúkról mesélt, akiknek lefeküdt, ahogy végül faképnél hagyták, s ő ott feküdt a mezőn, és fájdalmában a vakondtúrást ette, azt a göndör agyagot... és ez engem annyira megrendített... hogy segíteni akartam neki... magamra venni valamit abból a szörnyűségből, ami megesett vele, hogy enyhítsek rajta... Meg aztán, hogy lássa a lány, hogy érte mindent megteszek... és hogy örömet szerezzek neki, hogy része legyen abban az élményben, hogy én ahhoz a büszke generációhoz tartozom, amely komolyan veszi az életet... érti? Egy ideig csönd volt, a járdán lábak mozogtak fel-alá, hol gyorsan, hol lassan, aszerint, ki hogyan cipelte Vladimír pincéje előtt a sorsát... Aztán kivágódott az ajtó, de még előtte láttam, hogy fut könnyedén Tekla, láttam, hogy keze tele van gézzel meg vattáscsomagokkal... láttam, hogy a csukott ajtó előtt olyan gyorsan tájékozódik, mint a patkány, nyomban felemelte a lábát, cipőtalpával, mintha csak a kezével tenné, lenyomta a kilincset, és miután bejött, fenekével gyorsan belökte az ajtót, és az becsukódott mögötte.

Aztán bekötöztük Vladimírt, de előtte beszórtuk sebhintőporral, és ólomecetbe áztatott vattát tettünk a fejére. Aztán az utolsó lépcsőfokon álltam, le kellett hajolnom, hogy lássam az ágyat, Tekla az ágy fejénél ült, és mert más nem jutott az eszébe, felrázta a párnát, a csücskeit igazgatta Vladimír feje mögött, aki üdvözült tekintettel nézett át felesége ujjaira...

Rendben? Mondom. Rendben, mondta Tekla, és Vladimír elmosolyodott, aztán halkan felnevetett: Hahaha...

Két embert láttam, akinek homlokán ott volt Isten ujjlenyomata: Vladimírt és Egon Bondyt. A materialista gondolkodás két ékessége, két Leninnek álcázott Krisztus, két romantikus, akinek megadatott, hogy huszonöt éves korukban átvizsgálják az egyetemi könyvtár rejtett látóidegeit.

Vladimírral azért szerettük a Világ büfét, mert Vlastovková asszonynak mindig jókedve és még jobb söre volt. Ám amikor megismertük a Világ nevet viselő büfé, palota, étterem és mozi történetét, minden vetítésre eljártunk. Azon a környéken, amit Zidynek neveznek, volt egy birtok, melynek urát Világnak hívták. Eltöprengett, és úgy találta, nem lehet véletlen, hogy őt Világnak hívják. Eladta hát mindenét, még kölcsönt is felvett, és felépítette a Világ palotát. A mozi premierjén egy amerikai nagyfilmet, az Özönvízet játszották.

Miközben a vásznon zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, és a felhőszakadásban Noé bárkája úszott tova, a mozi szuterénjébe betört a Moldva talajvize, a nézők térdig vízben, de a filmet végig kellett játszani. Világ földbirtokos úr így fizetett rá a Világ mozira egymillió koronát. Főbe lőtte magát. Most minden előadás alatt hallani a dolgozó szivattyúkat. Az étterem fölött egy vas földgömb és a Világ felirat díszeleg. Egon Bondy, amikor Vladimír meghívta a Világ moziba, és meghallotta azokat a szivattyúkat meg az egész históriát, beleüvöltött a híradóba: Jebem ti boga tryskovego!

Háromszáz mozi van Prágában, és csak egyetlenegy ott, ahol Vladimír lakik! Kurva fix! És fuj, és fuj! köpött ki, és ordított bele a híradó kellős közepébe, melyben épp egy baráti államférfit köszöntöttünk; a rendezőség felkapcsolta a villanyt, és kivezették Egon Bondyt azzal a megjegyzéssel, hogy üvöltésének az egész világra beláthatatlan következményei lehetnek.

A Szláv Hársfában ültünk délelőtt, egy pilseni mellett. Később kimentünk a napra a kerthelyiségbe, és az erkélyt néztük, ahol egy jól megtermett Nepomuki Szent János állt. Az asztalnál ülő férfiak disznóságokat beszéltek:

Akkora muffja volt, hogy egy szelindek is jól húzott volna, ha hám helyett a nyakába kanyarítják. Uraim, ötévi házasság után a feleséggel való nemi érintkezést vérfertőzésnek kell nyilvánítani és börtönnel büntetni. Akkora szája volt, mint mikor az ökör ásít.

Fogtuk a korsónkat, és bemenekültünk az étterembe. És mellénk telepedett egy élénk fiatalember, szemét friss kötés takarta, és amikor ivott, hátra kellett hajtania a fejét, mintha öblögetne. Semmiség, mondta, és miután megivott két sört, így folytatta: Elkapott a hegesztő ív. Azután hosszan beszélt egy lányról.

Nyári éjszaka. Kitapogattam a bugyit. De szakadt volt a gumija. Nem próbálkoztam tovább. A lány gyönyörű volt, de az a szakadt gumi lehervasztott. Ha velem esne meg ilyesmi, tette hozzá, felpofoznám magam Vladimír a Teklára való emlékezéssel inspirálta magát. Így szólt: A fogyatékosságaim, az az én erőm. Néha olyan túlnyomás van a fejemben, hogy elkelne bele egy légtelenítő szelep. Mit tegyek? Faképnél hagyott..

Hordom a bugyiját, a másodikat. Az első ronggyá szakadt rajtam. Egy borítékban tartom. Most meg, nézze csak, a pulóverét hordom. Már inkább foszlány, mint pulóver. Pénz kellett neki, azért ment el, én meg közben felőrlődöm... Ez a lány, aki tahókat hozott tűzbe, nekem még ennyit sem adott.

Ha jelzést kapnék tőle, a nemi szervemmel írnék neki levelet... üvöltötte Vladimír, és kirohant a kertbe, aztán ott állt a napsütötte udvaron a falnak támaszkodva, és hullottak a könnyei, le sem törülte az arcát, fizettem, és elindultunk a forgalmas utcán, az emberek azt hitték, hogy Vladimírnak meghalt a mamája vagy éppen a gyereke, átmentünk a piroson, de a közlekedési rendőr meglengette csíkos marsallbotját, hogy menjünk csak tovább, jelezte, hogy érti, még az autókat is megállította, úgy mentünk át, mint egy mentőkocsi, mint a tűzhöz vagy nagyobb karambolhoz kivonuló tűzoltók.

Így jutottunk el egészen Libenbe, a György király kocsmába. Ott aztán Vladimír letörölte a könnyeit, és letelepedtünk egy asztalhoz, ahol egy részeg kotlaskai asztalos aludt. Aztán bejött egy igencsak kopaszodó fiatalember, de a kopaszság jól állt neki, az asztalra tett egy zsák galambfiókát, azok minduntalan felálltak és orra buktak, a fiatalember oda-odacsapott, és a kis galambok elcsendesedtek, vagy inkább elterültek. Valaki a szomszéd asztalnál éppen végzett a mondókájával: Igen, uraim, Hasek, az tudott, negyvenéves koráig megírt egy regényt és hatszáz elbeszélést, csinált valaki ennél többet?

He? A részeg asztalos felemelkedett, és azt mondta: Én hatszáz almáriumot csináltam életemben.

És Hasek? Az a lator? A feleségem olvasta, és annyira elvadult tőle, hogy megszökött otthonról! Hasek tette tönkre a házasságomat! – mondta a részeg, és ahogy feltámaszkodott, könyökét szétterpesztette az abroszon, és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, öklével a zsákra sújtott, melyben a fiókák még mindig igyekeztek lábra állni. A zsák elpetyhüdt, és a fehér abroszon megjelent a kiszivárgó vér egyre növekvő foltja. A kopaszodó szépfiú elégedetten felsóhajtott: Legalább nem kell megfojtanom őket... Vladimír felemelkedett, arca ragyogott: Doktor, én egy tetű vagyok! Vesz nekem tíz negyedívet? Meg festéket? Amennyire csak szükségem lesz? Akkor menjünk...

és a szétlapított galambok foltjára meg a részegre mutatott, és az ajtóban felkiáltott: A valóság megelőz engem... még ma este megpróbálom utolérni!...

Vladimír egész élete egy gondolkodó emberi szív lüktetéséhez hasonlított. Az élmények közül csak azokat vonzotta és választotta ki, melyek illettek egyéniségéhez. Tehát nem minden élményt, hanem csak azt, amely egyszerre foglalta magában az alkotó hevületet és a gondolatot. Ennek ismertetőjegye mindig az egész lényét betöltő remegés és harangzúgás volt, gyermekkorától magában hordozta e jelzőrendszert, azt, ami az élete kezdetén volt, a plazmát és a folyékony ondót, amely minden köldökzsinóron át visszatér Éva ősanyánk sima, forradástalan hasához, így hát Vladimír műve regressus ad originem, és a tapintás élménye által visszaszippantja magát az anyaméhbe, egymás után bújva be a vaginákba, mint holmi pulóverekbe, vissza egészen a nagy Ősanyákhoz, akárcsak Goethe. De Vladimír regressus adoriginem visszatérése egyben progressus ad futurum is. A kör bezárul, a világ teremtésének első napja elérte végét... az örökkévalóságot.

Vladimír erekciója és ejakulációja transzcendens jellegű volt, ivarsejtjei teherbe ejthették a szüzet. Ez az a bizonyos karburátor nélküli benzinbefecskendezés, közvetlenül a gyertya alá. Egyes-egyedül az anyag ellenállóképességének kérdése... és a gondolat céljáé. Kegyelem! Még a katolikus Isten is tud közvetlenül, kauzálnexus nélkül, karburátor nélkül cselekedni. Élj általa! És ez így van, és keményen tartja magát. Anna Hea Mulge. Atya, Fiú és a Szentlélek. Szűz Mária szeplőtelen fogantatása, karburátor nélküli beszeplősítés, közvetlenül csak a lélek ereje által. Ekképpen Vladimír is. Élj általa! Ahogyan dolgozott, és két vállra fektette a salétromozót, ahogy legyűrte egy finn dobással, egy dupla nelsonnal, saját spermájával fölkenve és felszentelve, maszatosan kent össze mindent ondójával, még a kisdedet is, aki a salétromozó vagináján átbújva grafika képében bukkant elő.

Villám a legrövidebb úton a földre és a földbe...

Így az, ami a szélsőséges szubjektumban fejeződött be, objektivációval ért véget, öntörvényű világgá lett, melyben Vladimír telibe találtatott, közvetlenül megérintetett, a törvényszerűségek megkerülésével, az anyagnak az anyagban való mozgásától megszólítva egyenest egy olyan térbe lőtte ki magát, melyben az emberi gondolat védekezik. Relatív szabadsággal érte el az abszolút nemszabadság állapotát, melyben nincs szükség sem magyarázatra, sem indoklásra, ahol az ember az, aki. A szférák zenéjének és a földön szerteszórt dolgoknak az identitása. Abszolút játék, fruitio dei.

Monászok monásza, ona ens realissimus, Ding an sich selbst, a barlang, melyben nem a dolgok árnyékát, hanem magukat az eszméket pillanthatjuk meg. Így lépett túl és lépett be oda és ahhoz, ami túlnő rajtunk, Vladimír, mint Isten elsőszülött fia, feldicsőítette az anyagot és a tettet, és újra trónra emelte a drámát, mint a Világmindenség és az ember iránti tevékeny szeretetet.

Vladimírnak gyakran el kellett mesélnem két történetet, melyek érthetetlenül izgatták. Szepi Bruml esetét, akinek volt egy barátja, és annyira szerettek beszélgetni, hogy jó néhányszor átkísérték egymást, a Libefii-hídon, Szepi úr felment a lifttel egészen a barátja lakásáig, de a megkezdett párbeszéd még nem volt igazán lezárva, úgyhogy megint lementek a lifttel, és átsétáltak a hídon, hogy újra liftbe szálljanak, és fölmenjenek Szepi úr ajtajáig, aki már bedugta a kulcsot a zárba, de a beszélgetésnek csak nem akart vége szakadni, így hát megint lelifteztek, és Szepi úr újra átkísérte barátját Libenbe... De a legszebb történetnek Vladimír a velenkai Kocourek igazgató tanító úr és a semicei Talasko igazgató tanító úr barátságáról szóló legendát tartotta, akik, miután a kocsmában megitták söreiket, csillagoktól koronázva kísérgették egymást az éjszaka alagútjában, mindig kölcsönösen egymás kapujáig, hogy aztán minden alkalommal megállapítsák, hogy egyikük még tartozik a másiknak egy úttal, aztán meg az ifjúság nevelésének problémája olyan tüzetes disputát igényel, hogy megint egyik kaputól a három kilométerrel odébb nyíló másikig kísérték egymást.

Így aztán a nyári hónapokban hajnalig kísérgették egymást, és csak a fáradtság bírta rá a két igazgató tanító barátot, hogy aludni térjenek. Egyszer Talasko igazgató tanító úr Porícanyból Prágába utazott, és a két barát megállapodott egy bizonyos vonatban, hogy majd azzal fog Talasko igazgató tanító úr hazatérni, és Kocourek igazgató tanító úr olyan pontosan indult el a kocsmából, hogy éppen félúton, Chrástban találkoztak, hogy megbeszéljék, mi újság, és újság az mindig annyi volt, hogy amikor Semicébe értek, az igazgató tanító úr letette az aktatáskáját, és visszakísérte barátját Velenkába. Mikor ezt Vladimír hallotta, egészen ellágyult, és rezzenéstelen szemmel követte a két igazgató tanító útját, és megállapította, hogy ez a két ember minden bizonnyal nagyon boldog volt. Aztán elmeséltem Vladimírnak, hogyan szeretett bele Kocourek igazgató tanító úr lánya egy mansi szépfiúba, de szerelmüket az igazgató tanító úr nem nézte jó szemmel, ezért aztán a szépfiú az erdő szélén főbe lőtte magát, a lány a vérző feje alá tette zsebkendőjét, és Pfívlakynál az Elbába ugrott. Mikor ezt Vladimír hallotta, egyenesen a szívébe bámult ennek a boldogtalan szerelemnek, és azt kérdezte:

És a barátok továbbra is kísérgették egymást? Úgy válaszoltam, ahogy magam is hallottam, hogy igen, és amikor már nyugdíjban voltak, még többet pendliztek a velenkai kaputól a semicei kapuig és vissza, és végül, amikor már erejükből nem tellett, mindennap levelet váltottak, üzeneteket és híreket küldtek egymásnak. Vladimírral később már nem beszéltünk ezekről a történetekről, talán már el is felejtettük őket, de amikor mondanivalónk volt egymás számára, Vladimír hazakísért Libenbe, hogy aztán onnan az Örökkévalóság gátjáról megint a Konstanz térre menjünk a kapu elé, melybe Vladimír betette a kulcsot, de meggondolván a dolgot, újra kihúzta, és a Prazackán át visszakísért az Örökkévalóság gátjára, miközben Talasko és Kosourek igazgató urak ott lebegtek felettünk, mint egy barokk festményen az ideális felépítmény felhőzete.

Akkoriban, amikor Vladimír, anyját otthagyva, az óvárosba költözött, hogy aztán onnan Libenbe hurcolkodjon, majd újra visszamenjen az anyjához, akihez nem az Oidipusz komplexus köldökzsinórja, hanem az anyjának mint a teremtés szimbólumának a komplexusa vezette vissza, szóval akkoriban, amikor kísérgettük egymást, megpróbáltuk végiggondolni, hogy mint házasságon kívül született fiúk miért nem szenvedünk mindketten apakomplexusban, és hogy milyen szép küldetés megvetni az apát és a magunk módjára élni, csakis és kizárólag a fiú komplexusával, hogy önmagunkon kívül ne legyen más példaképünk, de azért sose váljunk példaképpé, és ha mégis, hát olyanná, melynek lényege a példakép megvetése, tehát a magunk és a Világmindenség számlájára élni, véget nem érő háborút vívni önmagunkkal, olyan békét szorgalmazni, ami sohasem köttetik meg, és szüntelenül az alkotó feszültség és mámor állapotában égni. Egon Bondy, amikor ezekről a beszélgeté sekről hallott, azt kiabálta:

Én már többé nem mérgelődöm Vladimír miatt!

Megölöm, és nyugság lesz! Hiszen amit mond, az ugyanaz, ahogy én élek, baloldali marxistaként, a permanens forradalom, az apa elleni folyamatos lázadás állapotában, mert eddig minden megölt apa helyére a fiú lépett, és apává válva várnia kellett, míg megint csak megöli valaki... de mi, kurva fix, csakis és kizárólag fiúk vagyunk... éljen a permanens forradalom...

Amikor Vladimír először nősült, én voltam a tanúja. A nászmenetnek már fel kellett volna sorakoznia, amikor mondom: Az istenért, Vladimír, elfelejtett nyakkendőt kötni! Vladimír gyorsan felvett egy nyakkendőt, ha az esküvői fehéret nem is találta. Amikor megérkeztünk a városházára, és a menet felsorakozott, a hivatalnoknő valamit odasúgott Vladimírnak, és ejha, Vladimíron két nyakkendő volt... Reggel izgatottságában a nyakkendőt kulcscsontjára rántotta, és így esett meg, hogy két nyakkendő került a nyakára.

Különben ritkán viselt nyakkendőt, nyáron csak úgy félárbocra eresztve kötötte meg, olyan utánozhatatlan módon, mintha egész éjszaka verset írt vagy mulatozott volna...

Egyszer Libenben reggel, még félálomban, nagyon megijedtünk. Vladimírnak úgy megdagadt a lába, hogy nem tudott cipőt húzni, így hát papucsba bújt, és délután elmentünk a rendelőbe Adam doktorhoz. Az ajtón át hallottuk jóságos, megnyugtató hangját. Ugyan már, ne sírj, mama, vetkőzz csak le szépen, kislányom, nem foglak megrontani, nahát, te lányka, csak nem félsz tőlem, én is olyan öreg vagyok, mint te, nahát...

És amikor Vladimír rám támaszkodva belépett a fehér rendelőbe, Adam doktor cvikkeresen és kopaszra nyírva utolérhetetlenül emberségesen nézett ki, és így szólt: Na, mi van, szarháziak, berúgtatok, mi?

Mutasd, te lüke... és Vladimír kinyújtotta a lábát, és Adam doktor megszemlélte a dagadt, fájós bokát... És aztán kinyitotta az ajtót, és jóságos üvöltése betöltötte az egész várószobát: De most aztán pucolj innen, te agyalágyult, még mielőtt én rugdoslak le a lépcsőn a Palmovkáig a villamos alá... És kirohantunk, és Adam doktor így magyarázott a várakozóknak és a mi távolodó hátunknak: Ez a tökkelütött részegségében három zoknit húzott ugyanarra a lábára! Egon Bondy, amikor értesült Vladimír dagadt lábáról, így kiáltott az égre: Én nem fogok többé Vladimírral barátkozni, de előbb még beíratom a prágai csínytevők klubjába, amit a Schonbach temetkezési vállalat tulajdonosának a fia vezet.

A Bratrská utcában három másik vendéggel a járdaszegélyen ültünk, déli fél egy volt, a söralátétek és a sör a szegélyköveken, lassan iszogattunk, mögöttünk a Pfemyslhez címzett kocsma lehúzott redőnye, annak idején ebben a kocsmában volt a fuvarosok és a kocsisok egylete, amikor a Nazertvách utca felől egyszer csak feltűnt Egon Bondy, már messziről észrevett bennünket, és elbizonytalanodtak a léptei. Vladimír hellyel kínálta maga mellett, de előtte leterített egy zsebkendőt, mert Bondyn vadonatúj, úgynevezett nyári nadrág volt. Mi a rossebet művelnek már megint? – mondta Bondy, és beleivott a sörbe, amit ráadásként hoztunk ki magunknak a járdaszegélyre.

Vladimír odasúgta: A kocsmáros, ha rájön az izélhetnék, egy héten kétszer is kizavar minket, és a következő szavak kíséretében zárja be a csehót: Minek is gyötörném magam?

Ez meg mi? – hüledezett Egon. Marhára szereti a feleségét, suttogta Vladimír, így aztán, aniikor rájön, a vendégeknek kint kell kivárniuk azt a félórácskát, érti? Ez ilyen fickós, cseszd meg?! mérgelődött Egon. És ekkor a hátunk mögött éktelenül zörögni kezdett a redőny, és a plafon hatalmas robajjal felszippantotta, és fehér köpenyben kijött az öreg Bures, a vendégek felálltak, mindenki fogta az alátétet és a kiürült korsót, és bementünk a söntésbe, ki-ki a maga helyére. Egon Bondy felváltva az öreg Burest és a már őszülő, de pirospozsgás kocsmárosnét nézte, hogyan csapolja a sört, mintha mi sem történt volna... És Bondy halkan felüvöltött: Ezt ellenem agyalták ki! Vladimír!

Doktor! Ezt maguk rendelték meg, hogy összeroppantsanak. Én egy hete csak maguknak dolgozom a Zen buddhizmuson, azon, hogy Oroszország nem Dosztojevszkij, hanem Gogol, és maguk lerohannak egy ilyen happeninggel, amiből nehezen fogok magamhoz térni! Kurva fix!...

Szívesen jártunk Vladimírral a Falucskához címzett pálinkakimérésbe is. Nem mintha szerettük volna a rozspálinkát azokból a szögletes decisekből, de mert a Halánekékon és a vrsovicei Krím utca elején lévő pálinkakimérésen kívül ez volt az egyetlen ablaktalan pálinkakimérés, és Vladimír szeretett félhomályban álldogálni, különösen ha kint szép, napos idő volt, és fény csak az üvegezett ajtón szüremlett be, úgyhogy Vladimírnak az volt az érzése, hogy a fekete kalapját szemébe húzva járkál az utcán. Később már negyedórával azelőtt odamentünk a pálinkakimérés elé, hogy a tulajdonos kinyitott, leengedte a vaspántot, és kitárta a két, angyalszárnyhoz hasonló, nehéz tölgyfa ajtót. Abban a nyitás előtti negyedórában érkezett mindig egy öregasszony is, kezében pléhbögrével, leült a lépcsőre, és várt, öt perccel a nyitás előtt már nem bírta tovább, odalépett a kimérés ajtajához, rátapasztotta a fülét, és félelemtől eltelve hallgatózott: hogy talán csak nem halt meg a tulaj? Amikor a kimérés belsejében mozgást hallott, pléhbögréjét finoman a vaspánthoz ütögette, mintha bányaomladék alatt feküdne, és a mentőknek adna jeleket. És azután kinyílt a kapu, és elsőnek az öregasszony szaladt be az alkóvba, vett egy deci pálinkát, és azonmód álltában lassan beleivott, arcán örömkönnyek patakzottak, aztán vett még egy bögrével, most már tele kérte, a lépcsőn leivott belőle, aztán elment, fürgén, elevenen, boldogságtól repesve vitte haza a kis bögrét. Vladimír megkérdezte a tulajt, hogy hány éves a hölgy. A tulaj a poharakat öblögette, és szembefordulva a fénnyel, újratöltött nekünk egy – egy deci rozspálinkát. Hetvenhat, estére megint itt lesz, válaszolta. Doktor, akkor koccintsunk a hölgy egészségére, mondta Vladimír. Ha kilencvenéves korában egy szuperdoktorhoz kerül, megéri a százharmincat is, az ilyen embereknek elnyűhetetlen pejslijük van. Pontosan, mondta a tulaj, és magának is töltött a pálinkából, és hozzátette: Amikor az öreglány olyan jót húz abból a pléhbögréből, én úgy meg kívánom az italt, hogy nekem is innom kell!

És felemelte a szögletes poharat, amely villogott, mint egy velencei csillár, összecsapta a bokáját, és magába döntötte a pálinkát. Vladimír és aztán én is, a tenyerünkre öntöttünk egy kis rozspálinkát, bekentük vele az arcunkat, a hajunkat, és gondosan belemasszíroztuk a tarkónkba. Ez jót tesz a porckorongsérvnek, mondta Vladimír, és ánizstól illatosan kimentünk a napra, és betértünk egy sörre Ferklékhoz, három házzal odébb, hogy mozogjunk is egy kicsit.

Hausmanékhoz mamuszban vagy papucsban jártunk Vladimírral, mert a kocsma rögtön a sarkon túl volt. Amikor elhoztam Nymburkból a biciklimet Prágába, kölcsönkértünk még egy kerékpárt, betettünk az aktatáskámba egy vekkert, azt az istentelen, két csengős, Rozkop márkájú ébresztőórát, ami úgy csörömpölt, hogy néhány utcával odább is felébredtek rá az emberek, és így indultunk kirándulni Hausmanékhoz. Eljutottunk a szomszéd házig, ahol szabadalmazott temetői lámpásokat gyártottak, és belebotlottunk Egon Bondyba. Mi az ördög, hitetlenkedett Egon, Vladimírka, maga biciklin, ugyan hová megy? Mondom, hé, Egon, ugorjon fel a csomagtartóra, vagy ide a vázra, egészségügyi sétabiciklizésre indultunk. Egon Bondynak jókedve volt, fölült hát a csomagtartóra, és bekanyarodtunk a Ludmilla utcába, aztán begurultunk a kapualjba, a falhoz támasztottuk a biciklit, és rendeltünk egy sört. Vanista úr rémüldözött: Mit keresnek azok a biciklik a folyosón? Hová igyekeznek?

Mondom: A doktor meghagyta, hogy sokat biciklizzünk. Vanista úr: És honnan jönnek? Mondom: Fialáéktól, az Örökkévalóság gátjáról.

És Vanista úr kiabálni kezdett: Ez a nap is jól kezdődik!

És egyszerre csak a folyosón az aktatáskába csörömpölni kezdett a Rozkop márkájú osztrák vekker, és Vanista úr rémülten fülelt és vele együtt Egon Bondy is. Mi ez, cseszd meg, valami tűzoltóriadó? Vagy mi a fene?

És Vanista úr kiszaladt, mert az a vekker, ahogy csörömpölt, lerántotta a két biciklit, és a kormányok összevissza kaparták és karcolták a folyosó vakolatát.

És Vanista úr összeszedte bátorságát, és megfogta az aktatáskát, úgy fogta, mintha csak akna vagy pokolgép volna benne. Vladimír nyugodtan kinyitotta a táskát, kivette a még mindig csörömpölő vekkert, a söntéspultra állította, és a két rugó olyan erővel csöngetett tovább, hogy az egész vekker mozgott... És Vanista úr fogta azt a vekkert, bedobta a mosogatóba, és a vekker a vízben is csörgött, igaz, hogy úgy, mint amikor a szárnykürtbe hangfogót tesznek, de tovább csörömpölt... és Vanista úr nevetett, hogy a könnye is kicsordult:

Tényleg csodálatos egy szerkentyű, ugyan ki tud ma már olyant, mint a jó öreg Ausztriában... Amikor a vekker lejárt, kiemeltem, folyt belőle a víz, fölhúztam, az ébresztő mutatóját kicsit odébb pöccentettem, és a vekker még nagyobb kedvvel és hangerővel csörömpölt tovább, beraktuk az aktatáskámba, fizettünk, aztán kitoltuk a bicikliket, Bondy felült a csomagtartóra, és egészségügyi túra gyanánt ismét karikáztunk egy utcányit visszafelé, hazáig.

Egon Bondy szép előadást tartott nekünk róla, hogy ha nincs Isten, és nincsenek közvetlenül ható eszmék, akkor a modern idők hősének, ha jellegzetességre törekszik, szükségszerűen pszichopatának kell lennie...

Egy délelőtt Vladimírral Karlínban sétáltunk, és amikor elhaladtunk a Zöld fához címzett kocsma előtt, visszafordultunk. És bementünk a söntésbe.

Odabent egy szobafestő imbolygott a létrán. Nejedlo úr volt az, aki Vanistáék házában lakott a második emeleten, és aki csakúgy, mint Vladimír, strangulációban szenvedett, fenemód szeretett inni, és negyedévenként egyszer, mihelyt meghallotta felesége közeledő lépteit a gangon, felkötötte magát a kilincsre, így aztán az asszony még idejében leoldozhatta. Nejedlo úrnak gyönyörű barna őzikeszeme volt, és szeretett minket. A söntéspultot mésszel összefröcskölt abrosz borította, a polcok is abrosz alatt, de az egyik asztalnál már két öregember ült, helyet szorítottak maguknak az asztalon, és várták, hogy néhány óra múlva kezdődjék a csapolás, fogatlanok voltak már mindketten, és mert nyár volt, hát csak nadrágban és papucsban ültek, és be sem gombolták már a sliccüket, mindkettőjük előtt egy – egy újságpapírba csomagolt zsíros kenyér feküdt, törzsvendégek, akik már második napja sorvadoznak a festés miatt, és jobb híján üldögéltek, és meredten bámulták a söntéspultot borító abroszt. Nejedlo úr hozzánk fordult: Hová, hová? És mondtuk neki, hogy mi csak úgy, és Nejedlo úr bekiáltott a konyhába, és kijött a kocsmáros, és hozott nekünk palackozott sört, a két öreg összetette a kezét, hát hozott nekik is... Így aztán ültünk az öregurakkal, a kocsmárosnak megjött tőlünk a kedve, és hordta a sört, Nejedlo úr tovább imbolygott, befröcskölte az öregeket meg bennünket is, és mennél több mészpötty borított minket, annál lelkesebb volt Vladimír, és annál részletesebben és elmélyültebben mesélt róla, hogy már grafikai iskolás kora óta imádja felakasztani magát, belerúgtam Vladimírba az asztal alatt, de Nejedlo úr továbbra is ránk meresztette azt a nagy őzikeszemét, a festéktől pöttyös öregek ki-kimentek pisilni, és már be sem gombolkoztak, mindketten kovácsmesterséget tanultak, és egy napon mentek nyugdíjba, mindketten egyformán álltak, mert özvegyek voltak, és otthon reggel megkenték a kenyerüket, és azzal kísérték ki őket, hogy csak estére jöjjenek haza. Ez így van rendjén, dicsérte meg Vladimír vallomásukat.

Aztán elbúcsúztunk Nejedlo úrtól, és Vladimír megjegyezte, hogy ennek a szobafestőnek olyan gyönyörű szeme van, mint a szecessziós lányoknak, kiköpött Jugendstil. Három nappal később Vanista úr meghívott minket egy kocsmáros temetésére, a kocsmárosok szövetsége, a Vendégváró temette egyik tagját, és Vanista úrnak mint kocsmárosnak majdnem olyan szép hangja volt, mint Benjáminénak, aztán elmentünk a halotti torra a Hotel Splendidbe, és végül Vanista úr azt mondta, hogy most pedig átmegyünk hozzá a kocsmába, és lejátssza nekünk a szalagot, melyen ő maga énekli az Addio marét, és mindehhez frissen csapra vert pilsenit csapol. És amikor taxival a Ludmilla utcába értünk, noha már éjfél felé járt, a ház nyitva volt. Vanista úr kiugrott, és az épületre üvöltött: Micsoda divat ez, tárva-nyitva hagyni a házat, még kirabolnak! És be akarta riglizni az ajtót, de föntről csenevész és görbe lábú hullaszállítók egy fekete koporsót hoztak. Vladimír emelt fejjel bámult, sőt életében először megrettent, mert tudta... És az éjszaka árnyékából előállt a hullaszállító autó és a csillogó koporsót betolták, és a lépcsőn lejött a házmesterné, Válecková, aki azelőtt szenesasszony volt. A szeme alját mindig megfestette a korom, támolygott, cipősarkával benyomta az ajtó riglijét, és mondta: Lássa, én totál kikészültem... tudod, kit vittek el? Nejedlót, a szobafestőt, tévedésből felakasztotta magát az ajtókilincsre... azt hitte, hogy jön Rűza, de én beszédbe elegyedtem vele, fogta a kilincset, miközben a másik oldalon ott lógott... az ura... Ha én ezt tudtam volna... mondta Válecková asszony, és keze akkora volt, mint egy hokikesztyű... Vladimír a fülembe súgta:

Doktor, ha főbe lövöm magam, a fejem alá terít egy zsebkendőt?

...Egyszer Egon Bondy beleegyezett, hogy felolvas nekünk valamit a prózájából.

Erre az alkalomra vett magának egy szép, piros pöttyös nyakkendőt, aztán belement abba, hogy leugrik Vladimírral két vödör sörért, hogy a felolvasás előtt megnyugodjon. Először Liskáéktól hoztak két vödörrel, utána kettővel a Régi postából. És végül Egon Bondy ráállt, hogy Hausmanéktől is hoznak két vödörrel, mert még mindig nem képes prózáját, artefaktját megfelelő hangsúllyal felolvasni. Ámde mire Hausmanékhoz értek, a kocsma zárva volt.

Egon Bondy előbb az egyik, majd mindkét öklével nekiesett az ajtónak, aztán Vladimírral az ajtóüveget verték a bádogvödrökkel, hallgatóztak, de Vanista úr nem nyitott ki. A kutyaúristenit, a szentségit, üvöltötte Egon Bondy, hé, te lebujos, kelj fel, költők érkeztek sörért! És egy vödörcsapással betörte az üveget, és az csörömpölve hullott a betonpadlóra. Hé, a nemzet színe-virága jött innivalóért, és te döglesz? – mennydörgött Egon, és amikor előrehajolt, hogy a betört üvegajtón a söntésbe kukkantson, kivágódott az ajtó, és klottgatyában kirontott Vanista úr, a mázsás, feldühödött csapos, kezében bikacsökkel, de amikor meglátta Vladimírt, akit szeretett, magasba lendült karral megmerevedett, kezében a fenyegető bikacsökkel, a bika acéldróttal kitömött nemi szervével. Mit merészel! – üvöltötte Egon Bondy, miközben Vladimír a szemével könyörgött, maga csehófőnök, maga kezet emel egy költőre, he! – kiabálta Egon Bondy, de Vanista úr is elordította magát: Ki fizeti meg ezt a betört táblát? Ki, ki, ki? És Egon Bondy: Azonnal csapoljon nekünk két vödör sört. Sört a költőknek! – rendelkezett, és Vanista úr újra felemelte a bikacsököt, de Vladimír rimánkodva ránézett. Szóval így állunk! – jött tűzbe Egon, tudja, ki vagyok én? Egon Bondy, a költő! Mire Vanista úr: Attól még megcsókolhatja a seggemet, de ki fizeti meg a táblát? Akkor is beverem a pofádat, ha költő vagy! És Egon Bondy mennydörgött: Micsoda? Nekem? A költőnek? Na, várjon csak, majd megmondom Zbynék Fisernek, a filozófusnak, az majd szétveri a pofáját... üvöltötte Egon Bondy, és ekkorra már én is odaértem, és feltartóztattam a bikacsöknek, a bika acéldróttal kitömött nemi szervének a csapását, és így kiáltottam: Láda, mindent megfizetek, hiszen ez tényleg egy költő, hát nem látod? És Vanista úr elernyedt, kivörösödött nyaka megpetyhüdt, bikacsököt tartó keze lehanyatlott, elmosolyodott, és így szólt: Tudod-e, doktor, hogy igazad van, hogy valóban költő? Én rögtön láttam, amikor betörte azt az üvegajtót, na, kerüljetek beljebb, fiúk... szóval, azt mondod, költő? Kicsit ideges, de hát ki legyen manapság ideges, ha nem egy költő, igaz?

Így aztán az Örökkévalóság gátján Egon Bondy felolvasta nekünk szépprózáját Antonínról, hogy miként ment át hőse az országhatáron Bajorországba, és hányféle megpróbáltatás érte huszonnégy óra alatt, kétszer mentünk még le a vödrökkel sörért, és Antonín csak ekkor, az átélt szenvedések után, mikor már azt hitte, hogy az előtte álló házikó bajor építmény, mikor ujjongva odarohant, csak ekkor vette észre, hogy a kunyhó ugyanaz, amelytől elindult. És Egon Bondyt rémület fogta el, hogy minden kocsma be fog zárni, és hogy szomjan halunk, felébresztette hát a földszinti szomszédasszonyt, aki a hajdani mángorlóhelyiségben lakott, és kölcsönkért tőle egy kannát meg egy vödröt, és mind a hárman felkerekedtünk, és az összes edényt megtöltöttük sörrel. Mikor mindet kiittuk, és Egon Bondy, hogy ne csorogjon belőle a sör, emelt fővel járt-kelt, mintha gipszben lenne a gerince, Bondy csak ekkor ment bele, hogy lekísérjük a villamoshoz. És mikor a főúton várunk, Bondy hanyatt esett, fejével végigszánkázott egy vasredőnyön, melynek előzőleg iszonyatosan nekivágódott. És e mögött a vasredőny mögött rendőrségi irodák voltak, és ki is rohant két rendőr meg egy kigombolt kabátú főtörzsőrmester, Bondy ott feküdt hanyatt, segítettek neki felülni, és az országhatárt átlépő Antonínról szóló harminc oldal szétszóródott a földön, mint a húzásra felkínált sorsjáték cédulái. Vladimír meg én ijedtünkben meg sem mukkantunk, de Egon Bondy:

Mi lesz már, főtörzs, a szentségit, hát nem látja? Szedje össze azokat a lapokat, szedje össze a szövegemet, a kutyafáját, mozogjon már, nehogy rámenjen a villamos, kurva fix! És a fiatal zsaruk felszedegették a lapokat, melyek Antonínról szóltak, aki el akarta hagyni szülőföldjét, hogy átmenjen az ellenséges Bajorországba, és a főtörzsőrmester, ahogy adogatták neki a lapokat, bele-belenézett a szövegbe, néha majd egy oldalt is elolvasott, bólogatott, aztán mikor lassan begördült a szinte üres villamos, intett az állával, és a fiatal zsaruk felsegítették Egon Bondyt a villamosra, és az induló Egon dalra fakadt, a főtörzsőrmester odaadta neki a lapokat, ő meg szorongatta és rázta őket, és így dalolt: Nem tudja rólam aztat senki, hogy marxista vagyok, baloldali... és a főtörzsőrmester szomorúan mondta:

Kétbaloldali... és legyintett, és a fiatal rendőrök visszabújtak a meleg irodába, és a főtörzs az utolsó lépcsőn megfordult, és mert levertek voltunk, így szólt hozzánk: Még szerencse, hogy ez az iromány nem került egy rendőr kezébe, jó éjt! – és fülsiketítő robajjal lehúzta a vasredőnyt. Vladimír azt mondta: Akkor is aranyos, talpraesett fickó ez az Egon Bondy, kellemes estét szerzett nekünk... én azonban alighanem hányni fogok, maga nem, doktor?

Vladimír, amikor az Örökkévalóság gátján lakott, és tulajdonképpen később is, úgy használta a szemüvegét, mint egy lornyont. Ha valami felkeltette a figyelmét, összecsukott szemüveggel vizsgálgatta, mint valami törvényszéki írásszakértő vagy filatelista... szívesen hordott olyan szemüveget is, amiről hiányzott valami, akár az egyik üveg, de még inkább valamelyik fül mögé simuló szemüvegszár. Időnként, hogy fokozza természetes báját, törött szemüvegét összedrótozta, más alkalommal a hiányzó szárat zsineggel kötötte az okuláréhoz, néha csomóra, melyről levágta a maradék madzagot, máskor meg úgy hagyta, és a spárga nemritkán az álláig lógott... de mindig úgy rendezte el a dolgot, hogy a látvány művészi legyen, hogy jól álljon neki a szemüveg... Vladimírt ugyanis senki sem kapta rajta azon, hogy művészietlen, hogy szoborszerűtlen lett volna, mint ahogy a természetben a vadmacska vagy az őzbak sem az...

Barátainkkal a Kandúrhoz címzett kocsmában ültünk, közvetlenül a söntéssel szembe, Vladimír mellett Marysko, a költő, aki az ötvenes években szintén oda költözött három bőrönddel az Örökkévalóság gátjára, és a félrehúzott sparhelt mögött aludt a konyhában, mert örökké fázott. Vladimír több mint tíz alkalommal akarta eltenni láb alól Maryskót, a költőt, csupán azért, mert Marysko úr minden találkozásunkkor ugyanazt kérdezte: Le tudna festeni egy kezet? És Vladimír minden alkalommal éktelenül begurult, és reszelővel köszörülte ablakunk alatt a baltát... Ma azonban Marysko úr kérdésére Vladimír csak mosolygott... Jó hangulatban üldögéltünk hát barátainkkal a Kandúrban, Cihák úr, aki az Aranytigrisből jött ide, csodálatos, kemény habú söröket csapolt, és ekkor nyílt az ajtó, egy kéz félrehúzta a vörös függönyt, és asszisztense, Passer kíséretében Forman rendező lépett a söntésbe, és amikor a híres rendező az asztalunkhoz nézett, lelkesen kiabálni kezdett: Fájfa, fájfa, fájfa! És fájfa! És nézte a sarokban ülő Vladimírt, és újra felkiáltott: Emlékszik? A fájfa. Nahát! Az ujjperceim fölé emelkedő, izzó piszkavas! És mindnyájan csodálattal tekintettünk Vladimírra, hogy milyen nagyszerű esemény lóg már megint a levegőben a Kandúrhoz címzett kocsmában, de Vladimír nem tudott visszaemlékezni, csak felállt, kinyújtotta a kezét, és Forman odalépett az asztalhoz, kezet fogott Vladimírral, de Marysko urat, a költőt nézte, aki szexuális és erotikus problémáinak súlya alatt görnyedezve gubbasztott Vladimír mellett, és Forman leült, és kezét a költő vállán nyugtatva nemcsak nekünk, de a szomszéd asztaloknál ülőknek is lelkesen mesélte: Maga, ugye, Marysko úr? Úgy van! Tanított zenét a protektorátus alatt Cáslavban? Tanított!

Hát én a tanítványa vagyok, az akkor tízéves Milos Forman! Uraim! Marysko úr minden skálánál gyöngéden ütlegelt egy tölgyfa bottal, amit fájfának hívott.

Na, ugye, fájfa! És én egyszer azt mondtam: Tanár úr, kérem, azért játszok rosszul, mert itt hideg van! És Marysko úr azt mondta: Helyes, Forman, menj az ablakhoz, és mondd el, mit látsz. És én kinéztem az ablak on a térre, és azt mondtam: Tanár úr, kérem, Ulicky nemzetébresztő pap szobrát látom. És Marysko úr: Helyes, Forman, és mi a legszembetűnőbb azon a szobron? És én azt mondtam: Az, tanár úr, kérem, hogy nincs keze, mert az ellenség levágta.

És Marysko tanár úr felkiáltott: Helyes, Forman, ha továbbra is így fogsz játszani, te is így jársz... gyerünk gyakorolni, a felizzított fájfa készen áll! És aztán skáláztam, és Marysko tanár úr kivette a kályhából az izzó piszkavasat, és az ujjaim fölött lebegtette, és mennydörgött: Nos, ha fázol, meg kell melegíteni az ujjacskáidat... kiáltotta az összes jelenlévőknek Forman úr, és mindenki fel volt dobva, é s mindenki nyerített a röhögéstől, a vendégek sorban gratuláltak Marysko úrnak, aki egészen helyrebillent ettől a dicsőségtől, és senki sem vette észre, hogy Vladimír még mindig áll, keze még mindig úgy mered előre, ahogy Forman kihúzta belőle a magáét, Vladimír valami féle romlás tűzfészkébe bámult, aztán fizetett, senki sem vette észre, és csöndesen kiment, és az ajtóval elvágta maga mögött a szapora nevetést, zsongást és kiáltozást: Fájfa! Fájfa! Fájfa!... Mikor mindezt megtudta Egon Bondy, akinek tévedésből nyolc fogát húzták ki, felkurjantott: Hahahahahahaháááá! Na végre!

Végre! Végre! A poétikus valóságfölötti végre elzárta csodacsapjait, végre elhagyta Vladimírkát, végre befellegzett győztes hahahahahááájának! ujjongott a dagadt képű Bondy, de legott kijózanodott, és baljós jövendöléssel teli hangon így szólt: így ujjongtam volna tíz évvel ezelőtt, de ma nem ujjongok, mert az, ami a Kandúrban történt, nemcsak Vladimír sorsszimfóniájának bevezető üstdobpergése, az én áramló és gyógyító melankolikus imaginációmnak is dobol... Mert Vladimír és én egyazon ellipszisnek a két gyújtópontja vagyunk... két összekötött tengely. .. bejegyzett és nyilvántartott cég vagyunk, mint a Wichterle és Kovánk, mint a Laurin és Klement... Jajajajaj! – jajdult fel Egon Bondy, és összekulcsolta finom, fehér kezét, és így lendítette feje fölé a Bonapartéhoz címzett kocsma sűrű, fekete levegőjébe, és fejét hátravetve halkan jajgatott, hogy aztán, mintegy a galíciai gyász bizonyítékaként, határozott karmesteri mozdulattal, kabáthajtókája egyetlen rántásával letépje az összes gombot, és fejére szórja a hamutartó tartalmát a füstölgő csikkekkel együtt, úgyhogy szép, pomádétól fényes haja lángra kapott; és a vendégeknek sörrel kellett eloltaniuk. Mindennek ez a fickó, ez a Vladimír az oka! – kiáltott halkan Egon.

Azon az éjszakán, amikor Vladimír abbahagyta a naplóírást, reggel láttam doktor Drvotát, ahogy felrohan a lépcsőn az udvarra, már messziről észrevettem tekintetében a tragédiát, rázta a kilincset, aztán az ablakon dörömbölt, kezével beárnyékolta a szemét, hogy jobban lássa az üvegen keresztül, vajon otthon vagyok-e, abban az ajtóban álltam, melyet Vladimírral évekkel ezelőtt befalaztunk, majd ismét kibontottunk, árnyékban álltam, és a szívem hangosan vert, aztán láttam a pszichiáternek, a lelki segélyszolgálat vezetőjének távolodó hátát, ahogy lemegy a lépcsőn, és már csak a mellszobra, már csak a feje, a távolodó kalapja látszik... és lefeküdtem a földre, és hallgattam az oly színesen és elevenen feltámadó múltat, amit egy alagút töltött ki, mely a Vladimírral való első, Óvárosi téri találkozásunkkal kezdődött, mikor hajnali négykor a díszkútban mosakodtam az aranyhalak között, és ott pancsolt Vladimír is, és ez az alagút megszakadt, amikor nem találkoztunk, hogy aztán újra lássuk egymást, hogy újra felvegyük a fonalat, hogy ott és azt folytassuk, ahol és amit félbehagytunk, hanyatt fekve a szőnyegen láttam, hogy az alagút nem ér véget, hanem felágaskodik, mint egy gigantikus ágyú csöve, és tudtam, hogy Vladimír ma éjszaka elindult a Világmindenségbe, felszállt a kifutópályáról, amit már rég előkészített, amin edzett és gyakorolt... És aztán valaki megint veszettül dörömbölni kezdett az ajtón, majd az ablakon is, és utána felváltva az ajtón és az ablakon, mint két különböző hangolású üstdobon, a függönyön át Vladimír riadt, hamuszín arcú unokahúgát láttam, az iszonyattól és rémülettől égnek állt a haja, és immár végérvényesen bebizonyítottnak láttam, hogy Vladimírnak vége, és észrevettem, hogy nem tudok felállni, hogy csak arra vagyok képes, hogy tágra nyílt szemmel a plafont bámuljam. .. Aztán az unokahúg is leszaladt a lépcsőn, tekintetemet a hátának feszítve támogattam, aztán sokáig csend volt, és az udvarra, a magas falon át lesiklott a vakító, ünnepélyes napfény... és ebbe a napsütésbe rohant bele Égőn Bondy, ellenségesen nézte az ablakokat és a bezárt ajtót, aztán dörömbölt és kiáltozott, majd megfordult, és az udvar közepére szaladt, széttárta finom kezét, tenyerét és ütőerét a nap felé fordította, szakállas fejét hátravetette, és ott állt dicsfénytől övezett és pilsenitől csillogó és illatozó fejjel, és mélységes eksztázisban kiáltotta: gütester Herr Vladimír! Bealkonyodott már a fenomenológiai stresszeknek, nincs többé adaptáció, téged már nem érdekel sem a lét, sem az immanencia, sem a transzcendencia, sőt már a metafizika sem érdekel! Mister Vladimír!

Most egyenesen oda repülsz, ahol a nem emberi, ám az emberiség számára oly szükséges dolgok lényege él és van! Csak egy pillanatra búcsúzom tőled, mert az én vigaszom is csupán az ontológia, a láthatatlan és mégis valóságos királyság, ahová most egy sokkal erősebb rakétán hatolsz be, mint az Apolló-12-n! Neked nem kell először körpályára vitetned magad, te egyenesen, átszállójegy nélkül röpülsz a kegyelem pályáján. Monsieur Vladimír!

Látlak, ahogy hanyatt fekve repülsz az ontológia sliccébe gombolva, egyenesen az egyenlő szárú háromszög közepébe, egyenesen a lét középpontjába! Panje Wladimirze! Panje Wladimirze! Panje Wladimirze! Mit kiabál, mit üvöltözik itt, miért nem hagyja aludni a fiamat? – kiáltott le a gangról Slavícková asszony, a példás anya. Azt akarja, hogy az én Jenícekem megint rángógörcsöt kapjon?

És igaza volt, az őrködő anya szép igazát hirdette, mint ahogy Vladimír azok igazát bírta, akik a képzőművészetben előttünk járnak, mint ahogy nekem is, aki a szerencsétlenségtől lesújtva mozdulatlanul feküdtem a szobám közepén, igazam volt, s igaza volt a Zbynék Fiserré átváltozott Egon Bondynak is, aki az udvar rakétakilövő állványáról mennydörögte a maga igazát Libenben, az Örökkévalóság gátja 24. alatt...

TARTALOM

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.