6.

Harmincöt évig báláztam hulladékpapírt a hidraulikus présen, harmincöt évig azt hittem, hogy a makulatúrát és a papírzúzalékot nem is lehet másképpen préselni, csak úgy, ahogy én csináltam, de most megtudtam, hogy Bubnyban felállítottak egy gigantikus prést, amely húsz olyannal ér fel, mint amilyenen én dolgoztam. És mikor a szemtanúk elmesélték, hogy ez a gigász három-négy mázsás bálákat csinál, és hogy ezeket a bálákat villástargoncákon szállítják a tehervagonokba, így szóltam magamhoz, el kell menned megnézni, Hanta, ezt látnod kell, udvariassági látogatást teszel. És amikor ott álltam Bubnyban, és láttam azt a hatalmas üvegezett csarnokot, az a csarnok majd akkora volt, mint egy kisebb Wilson-pályaudvar, és hallottam annak az óriási présnek a dübörgését, hát remegni kezdtem, és nem bírtam ránézni arra a gépre, egy ideig álltam, és másfelé néztem, aztán bekötöttem a cipőfűzőmet, de csak nem tudtam annak a masinának a szemébe nézni. Az volt mindig az igazi, mikor a hulladékpapír kupacban megpillantottam egy értékes könyv borítóját vagy gerincét, nem mentem rögtön érte, hanem fogtam a rongyot, és a présem tengelyét tisztogattam, azután néztem a papírrakást, és néztem magamba, hogy vajon van-e elég erőm, hogy megfogjam és kinyissam azt a könyvet, és csak amikor már biztos voltam magamban, csak akkor emeltem fel a könyvet, és a könyv úgy remegett a kezemben, mint a menyasszony csokra az oltár előtt. Ilyen voltam akkor is, mikor még a falunk focicsapatában játszottam, tudtam, hogy csak csütörtökön függesztik ki az összeállítást az Alvégi kocsmánál lévő kis kirakatba, de én dobogó szívvel már szerdán odamentem, terpeszben álltam a biciklim fölött, és sohasem tudtam rögtön a kirakatba nézni, és a vitrin kis lakatját és a szegélyléceket bámultam, majd hosszan elidőztem klubunk nevénél, és csak ezután néztem meg az összeállítást, de szerdán mindig csak a múlt heti volt kifüggesztve, így hát elkarikáztam, hogy csütörtökön újra ott álljak a kirakatnál és hosszan nézegessek mindent, csak nem az összeállítást, és csak miután megnyugodtam, csak akkor olvastam el lassan, ráérősen az első csapat összeállítását, azután a tartalék összeállítást és végül a serdülőkét, és mikor aztán ott láttam a nevem a tartalékok között, csak akkor éreztem boldognak magam. Pontosan így álltam a bubnyi gigantikus prés mellett, és amikor zavarom enyhült, összeszedtem magam, és ránéztem arra a gépre, amely úgy tornyosult az üvegcsarnok plafonjáig, mint egy hatalmas oltár. Ez a prés még nagyobb volt, mint gondoltam, hatalmas szállítószalagja olyan hosszú és széles volt, mint a holesovicei erőműé, amely lassan szórja a szenet a rostok alá, ezen a szalagon lassan mozdult előre a fehér papír és a könyv, ezeket a könyveket fiatal munkások és munkásnők rakták fel, akik egészen másképpen voltak öltözve, mint én, vagy a többi hulladékpapír bálázó, narancssárga és világoskék kesztyűjük volt, és sárga, sildes amerikai sapkájuk, amolyan kertésznadrág volt rajtuk, vállukon átvetett és a hátukon kereszteződő nadrágtartóval, afféle overall, amely látni engedte a színes pulóvereket és garbókat, és sehol sem láttam égő villanykörtét, a falakon és az üvegtetőn világosság és napfény áramlott be, és a plafonnál szellőztető berendezések voltak, ezek a színes kesztyűk fokozták megaláztatásomat, mert én mindig puszta kézzel dolgoztam, hogy ujjaimmal ízlelgessem a papírt, de itt senki sem vágyott rá, hogy tapintásával élvezze ki a hulladékpapír utánozhatatlan varázsát, és a szalag egyre csak hordta felfelé a könyveket és a fehér hulladékot, mint a mozgólépcső a gyalogosokat a Vencel téri aluljáróból az utcára, és ez a papír egyenesen egy hatalmas katlanba zúdult, akkorába, mint a smíchovi sörgyár gigantikus tüdeje, amiben a sör fő, és mikor a katlan tele volt, leállt a szalag, és a födémről egy vertikális préscsavar ereszkedett alá, és hatalmas erővel dolgozta össze a papírt, majd fújt egy nagyot, hogy utána ismét felemelkedjen a csarnok mennyezetéhez, és a szalag a papírral szaggatott mozgással újra beindult, és az anyagot egyenesen egy ovális teknőbe szórta, amely akkora volt, mint a medence a Károly téren. És most, már annyira megnyugodtam, hogy észrevettem, hogy ez a prés egész könyvrakományokat zúz össze, az üvegfalon át láttam a nagy könyvcsomagokat beszállító teherautókat, rakományuk a deszka fölé ért, több teherautónyi könyv, ami egyenesen a zúzdába került, mielőtt még egyetlen oldaluk emberi szemeket, agyakat és szíveket szennyezett volna be. Csak most láttam, hogyan tépik le a szalag aljában a munkások és munkásnők a csomagok burkait, és emelik ki belőlük a friss könyveket, és szaggatják le tábláikat, és a szalagra csak a könyvek tiszta belsejét dobják, dobálták ezeket a könyveket, melyeknek, mielőtt leestek, szétnyíltak a lapjaik, és senki sem pillantott ezekbe a lapokba, tulajdonképpen nem is pillanthatott, mert a szalagnak mindig tele kellett lennie, nem tűrte a megállást, mint ahogy én álltam meg néha a présemnél, ilyen embertelen munka volt ez itt Bubnyban, egészen hasonló egy halászhajó kombináthoz, ahol a hátsó fedélzeten behúzzák a hálót, és a hajósok válogatják a halakat és a halacskákat, és a hajó belsejében lévő konzervgyárba vezető szalagokon osztályozzák őket, egyik hal, mint a másik, egyik könyv, mint a másik. És összeszedtem a bátorságomat, és felmentem a lépcsőn az ovális teknőt körülölelő platóra, tényleg úgy sétáltam ezen a platón, mintha a smíchovi sörgyár főzőházának az üstjét járnám körül, amelyben egy menetben öt hektó sört főznek, a korlátnak támaszkodva néztem le, mintha egy épülő egyemeletes ház állványzatán állnék, a vezérlőpulton, mint valami erőműben, tucatjával világítottak a színes gombok, és a préscsavar olyan erővel nyomta és préselte megint az üreg tartalmát, mint amikor az ember elmélázva gyűröget egy villamosjegyet, és én rémülten néztem körbe és lefelé a dolgukat végző munkásokra és munkásnőkre, akikre az oldalfalon át tűzött a nap, és pulóvereik, ruháik, sapkáik színétől káprázott a szemem, tobzódtak a színekben, olyanok voltak azok a munkások, mint az egzotikus madarak, mint a jégmadarak, norvég pirókok, papagájok, de rémületemet nem ez okozta, én azért ijedtem meg, mert hirtelen pontosan láttam, hogy ez a gigantikus prés halálos csapás az összes kis présre, egyszerre csak tudtam, hogy az, amit látok, új korszakot jelent a szakmában, hogy ezek már más emberek, és ez már más munkamódszer, Rádöbbentem, hogy vége a kis örömöknek, melyek a tévedésből a hulladék közé dobott és az ott felfedezett könyvek alakjában jelentek meg a kis begyűjtőben, hogy ez, ami itt van, ez, amit látok, más gondolkodásmódot is jelent, bár lehet, hogy minden munkás minden egyes rakományból hazavisz egy könyvet mint természetbeni juttatást, és talán el is olvassa, de már az összes bálázó barátomnak vége, és nekem is végem, mert mi, öreg bálázók, mind akaratunk ellenére lettünk műveltek, akaratunk ellenére volt otthon szép könyvtárunk a begyűjtőből elhordott könyvekből, és mindegyikünk abban a hiú reményben olvasta ezeket a könyveket, hogy egyszer valami olyanra bukkan bennük, ami minőségileg megváltoztatja. És a legnagyobb csapás akkor ért, amikor láttam, hogy isznak ezek a fiatal munkások csípőre tett kézzel, terpeszben állva, minden szégyenkezés nélkül tejet és üdítőt, és jóízűen egyenesen az üvegből ittak, és ekkor láttam, hogy végleg befellegzett a régi időknek, hogy véget ért az a korszak, amikor a munkás térden állva és a kezével és a tenyerével győzködött az anyaggal, mintha birkózna vele, két vállra fektetné, így minden régi típusú munkás elnyűtt és mocskos volt a munkától, mivel a munkát a testére kellett szabadítania. De itt az új emberekkel, a munkafolyamat új módszereivel új kor kezdődött, új korszak, amely munka közben tejet iszik, holott mindenki tudja, hogy maga a tehén is inkább szomjan döglik, semhogy tejet igyon. Nézni sem bírtam ezt, megkerültem a prést, és ott láttam hidraulikájának termékét, egy hatalmas bálát, amelyet a présteknőből egyenesen egy villástargoncára toltak ki, egy amolyan fürge kis gyíkra, ami azután szaggatott mozgással megfordult, kiment a rámpára és onnan tényleg egyenesen a tehervagonba, a bálák akkorák voltak, mint a Wertheim márkájú tűzálló páncélszekrények. Szemem elé emeltem a kezemet, ezt a piszkos emberi kezet, a munkától lehorzsolt ujjaim olyanok voltak, mint a szőlőtőkék, elnéztem őket, azután hirtelen megvetően leengedtem a karomat, egy darabig ide-oda himbálódzott, és abban a pillanatban kezdődött a tízórai szünet, a szalag leállt, és láttam, hogy a munkások és a munkásnők egy nagy tábla tövébe telepednek, egy olyan rajzszögekkel, hírekkel, listákkal és lajstromokkal teletűzdelt tábla alá, mindegyikük maga elé állított egy üveg tejet, és kicsomagolta az uzsonnáját, amit az ételhordó lány hozott egy rekeszben, és lassan ettek, és tejjel meg üdítővel öblítették le a felvágottat, a sajtot és a vajas kiflit, és nevettek és diskuráltak, és az elcsípett beszédfoszlányoktól a korlátba kellett kapaszkodnom, mert megtudtam belőlük, hogy ezek a fiatal emberek szocialista brigádtagok, hogy minden pénteken vállalati autóbuszon az Oriás-hegységbe, a vállalat üdülőjébe utaznak.

Mikor aztán befejezték az evést, rágyújtottak, és én megtudtam, hogy tavaly társasutazást szerveztek Olaszországba és Franciaországba, és hogy az idén Bulgáriába meg Görögországba készülnek, és amikor láttam, milyen nyugodtan iratkoznak föl és győzködik egymást, hogy menjen mindenki abba a Görögországba, hát már egyáltalán nem is csodálkoztam rajta, hogy amikor a nap még feljebb hágott, ezek a fiatal emberek derékig levetkőztek, és sütkéreztek a napfényben, és közben azon tanakodtak, hogy délután úszni menjenek-e a Sárga uszodába, vagy pedig Modfanyba focizni és lábtengózni. Az a görögországi utazás, az megrázott, én a régi Görögországba csak beleképzeltem magam Herder és Hegel olvasásával meg a Friedrich Nietzschét követő dionüszoszi életfelfogásommal, én tulajdonképpen sohasem voltam szabadságon, nekem jóformán az összes szabadnapom az ellógott műszakokra ment rá, mert a főnököm egy nap igazolatlan mulasztásért két szabadnapot törölt, és ha maradt is valahány, hát kifizettettem és dolgoztam, mert folyton restanciában voltam azzal az én munkámmal, annyi papír volt mindig az udvaron és az udvar alatt, több papír, mint amennyit be tudtam bálázni, úgyhogy harmincöt évig nap nap után átéltem a Sziszüphosz-komplexust, ahogy arról olyan szépen írt Sartre úr vagy még szebben Camus úr, minél több bálát vittek el az udvaromról, annál több hulladékpapír zúdult a pincémbe, és ez így ment a végtelenségig, ugyanakkor itt Bubnyban a szocialista brigád mindennap azsúrban van, most valamennyien dolgoznak, és napbarnítottak, és a nap munka közben tovább barnítja görögös testüket, és cseppet sem remegnek bele abba, hogy szabadságukat Hellaszban töltik anélkül, hogy valamit is tudnának Arisztotelészről, Platónról és Goethéről, az antik Görögország meghosszabbított karjáról, nyugodtan dolgoznak, és tovább szaggatják a táblák közül a könyvek belsejét, és az iszonyattól felborzolódott és rémült lapokat a futószalagra dobálják, csak úgy, közönyösen és nyugodtan, anélkül, hogy átélnék mindazt, amit egy ilyen könyv jelent, hiszen ezt a könyvet valakinek meg kellett írnia, valakinek meg kellett szerkesztenie, valakinek ki kellett szednie, valakinek meg kellett csinálnia a korrektúrát, valakinek újra kellett szednie, valakinek megint meg kellett csinálnia a korrektúrát, valakinek meg kell csinálnia a végleges szedést, és valakinek be kellett tennie a gépbe, és valakinek el kellett olvasnia a szemleívet, és valakinek újra gépbe kellett tennie, azután a táblák közé illesztett íveket egy másik gépbe, hogy könyvvé kösse össze őket, és valakinek kézbe kellett fognia ezeket a köteteket, hogy csomagokká állítsa össze őket, és valakinek számlát kellett írnia a könyvekről és az összes rajtuk végzett munkáról, és valakinek döntenie kellett a könyvről, hogy nem olvasásra való, és valakinek el kellett veszejtenie a könyvet, és utasítást kellett adnia, hogy zúzdába vele, valakinek el kellett raktároznia a köteteket, és valakinek teherautóra kellett raknia őket, és valakinek idekellett szállítania a könyvcsomagokat, ahol a munkások és munkásnők piros, sárga, kék és narancssárga kesztyűben tépkedik ki e könyvek belsőségeit, és dobálják futószalagra, amely süketen, de pontosan, szaggatott mozgással viszi az összeborzolódott lapokat a gigantikus prés alá, hogy az bálába préselje őket, és a bálák mennek a papírgyárakba, ahol a könyvekből ártatlan, fehér, betűtől be nem mocskolt papír készül, hogy más, új könyveket nyomtassanak rájuk...

Így álltam a korlátra támaszkodva, és néztem lent az emberi munkát, láttam, hogy egy tanárnő lép a napos térbe, egy csoport iskolás gyereket hozott magával, először azt hittem, üzemlátogatáson vannak itt, hogy a gyerekek lássák, hogyan préselik a hulladékpapírt, de láttam, hogy a tanárnő egy könyvet vett kézbe, kikényszerítette a gyermekek figyelmét, és bemutatta a tépési műveletet, úgy, hogy a gyerekek megértsék, és a gyerekek egymás után vették kézbe a könyveket, és miután kifordították a táblákat és a borítót, ujjacskáik közé fogták a lapokat, és igyekeztek kitépni őket és széttépni a könyvet, de a könyv védekezett, végül azonban a gyermekkezecskék erősebbnek bizonyultak, és a gyermekhomlokok felderültek, és csak úgy égett kezük alatt a munka, akár a munkásoknak, akik oda-odabólintva buzdították őket... Valahogy olyan volt itt Bubnyban, mint amikor a libusei csirkegyárban voltam üzemlátogatáson, ahogy a gyerekek a könyvek belsőségeit tépkedték, úgy szaggatták a fiatal munkáslányok ügyes mozdulatokkal a futószalagra aggatott eleven csirkékből a májat, a tüdőt és a szívet, és a belsőségeket az odakészített ládákba dobálták, miközben a futószalag szaggatott mozgással a következő művelethez vitte a csirkéket, és én néztem eztaz egészet, és láttam, hogy a libusei lányok munka közben milyen vidámak és tréfás kedvűek, míg a rámpán ezer és ezer ketrecben eleven és félig döglött csirkék vannak, némelyik, amelyiknek sikerült kiszabadulnia a drótozott ketrecből, a teherautó deszkáin ül, a másik csirke csipeget, és eszébe sem jut, hogy elrepüljön a futószalag kampói elől, amelyekre a fiatal lányok nyakuknál fogva akasztják fel a ketrecekben tízesével tolongó baromfit... Néztem, hogy odalent hogyan tanulják a gyerekek Széttépni a könyveket, láttam, hogy már annyira belemelegedtek, hogy le kellett venniük kis trikóikat és pulóvereiket, de láttam azt is, hogy néhány könyv összeesküdött, és úgy védekezett, hogy egy kisfiúnak és egy, kislánynak kificamodott az ujjacskája, bemocskolták ujjukat a rebellis könyv kemény tábláival, de a munkásnők fogták a végsőkig ellenálló könyveket, és egyetlen rántással kiszakították belsőségeit, és a felborzolódott lapokat a futószalagra dobták, miközben a tanítónő bepólyázta a kificamodott gyermekujjakat. Az ég nem emberséges, és nekem ebből már elegem volt. Megfordultam és lementem, és amikor kifelé indultam, valaki rám kiáltott... Hanta, te öreg róka, mit szólsz ehhez az egészhez? Visszafordultam, és ott a korlátnál, a napfényben egy fiatalember állt narancsszínű amerikai sapkában, és teátrálisan felmutatott egy tele üveg tejet, úgy állt ott, mint a fáklyás Szabadság-szobor New York előtt, nevetett, és rázta azt az üveget, és én láttam, hogy a többi munkás és munkásnő is mind nevet, hogy tán szeretnek engem, hogy ismernek, hogy végig, amíg itt kószáltam és rémüldöztem, figyeltek és örültek, hogy annyira odavoltam tőlük és a gigantikus préstől... most nevettek, és sárga és narancsszínű kesztyűiket rázták a levegőben, a fejemhez kaptam, és kimentem a folyosóra, mögöttem az összes hangnemben hullámzott a nevetés, amely elől a hosszú, több ezer csomag könyvvel szegélyezett folyosón át menekültem, az egész könyvrakomány úgy defilírozott és rohant hátrafelé, ahogy én előre a folyosón.

Csak a hosszú folyosó végén álltam meg, és nem tudtam leküzdeni kíváncsiságomat, feltéptem hát egy könyves csomagot, és láttam; hogy az a könyv, amit a gyerekek szaggattak, és kettő közülük még az ujjacskáit is bepiszkolta az oldalaival, hogy az a Kaja Marik, kihúztam egy példányt, és megnéztem a kolofon oldalt, és onnan megtudtam, hogy nyolcvanötezres példányszámban jött ki és összesen három kötetben, tehát körülbelül negyedmillió Kaja Marik küzd hiába a gyerekkezekkel is... És így lecsendesedve lépkedtem újabb folyosókon, több ezer becsomagolt, védtelen és csendes könyv vonult el mellettem, pontosan úgy, mint amikor Libušeban, a csirkevágóhídon voltam üzemlátogatáson, a ketrecekből kiszabadult csirkék a futószalag körül tipegtek és csipegettek; egészen addig, míg végül egy leánykéz elkapta és elevenen a futószalag kampójára akasztotta őket, és elvágta a csirkenyakakat, a még fejletlen csirkéket, melyeképpen hogy elindultak sorsuk körpályáján, mint ahogy ezeknek a raktárbeli könyveknek is idő előtt kell a halálba menniük. Ha én eljutnék Görögországba, mondom magamban, hát elmennék leróni hódolatomat Sztageiroszba, ahol Arisztotelész született, ha én eljutnék Görögországba, hát holtbiztos; hogy akár alsónadrágban, de futnék egy kört az olympiai stadionban, hosszú alsónadrágban, zsinórral a bokám körül futnék egy tiszteletkört az összes olimpia összes győztesének a tiszteletére, ha eljutnék Görögországba. Ha én elmehetnék ezzel a szocialista brigáddal Görögországba, nem csak a filozófiáról és az összes építményről tartanék nekik előadást, én beszélnék nekik az összes öngyilkosságról, Démoszthenészről, Platón-ról, Szókratészről is, ha egyszer társasutazással egy szocialista brigáddal Görögországba mehetnék... De már egy új korszak van itt, egy új világ, ezek a fiatal emberek most majd kivágják a rezet; a világon talán már minden más és másképpen van. Így meditáltam, és lementem a hátsó bejáraton a pincébe, a félhomályba, a villanykörték fényébe és a bűzbe, megsimogattam présem teknőjének kifényesedett éleit, a fát, amely megmutatja éveit, és így álltam, és egyszerre csak kiáltás és jajgató ordítás hallatszott, megfordultam, és ott állt előttem vérben forgó szemmel a főnököm, és a plafonra kiáltotta és trombitálta afölötti bánatát, hogy olyan sokáig távol voltam, és hogy az udvar meg a pince már megint tele van hulladékpapírral, én nem értettem, mit is rikoltozik nekem a főnököm, de azt megéreztem, hogy szörnyű ember vagyok, és hogy a főnöknek elege van ebből, és jó néhányszor elismételt egy olyan szót, amit soha senki nem mondott még nekem, hogy lógós, lógós, lógós vagyok. A gigantikus prés Bubnyban és a fiatal szocialista brigád és én, az ellentétek erkölcsi helyzetében, én, aki még kisebb vagyok, mint az a parányi présem, nyári társasutazás Hellászba és én, a lógós. Így aztán egész délután egyhuzamban dolgoztam, úgy dobáltam a villával a hulladékpapírt a teknőbe, mintha Bubnyban dolgoznék, a könyvek csillogó gerincei kacérkodtak velem, de én ellenálltam, és folyton ismételgettem, hogy nem szabad, neked nem szabad egyetlen könyvbe sem belenézned, neked olyan szívtelennek kell lenned, mint egy koreai hóhérnak. Úgy melóztam, mintha egy halom élettelen agyagot lapátolnék, a gép dolgozott, mint az őrült, köhögött és rángatódzott, a motor átmelegedett, nem volt hozzászokva ehhez a tempóhoz, valahogy olyan náthás és reumás lett ettől a pincétől, amikor megszomjaztam, kiszaladtam, és végigmentem az udvaron a literes tejesüveggel, amikor beleittam, olyan volt, mintha szögesdrótot nyelnék, de nem adtam fel, és apránként kortyolgattam, mint amikor kiskoromban kanalanként nyeldekeltetik a csukamájolajat, olyan undorító volt ez a tej, két óra alatt elértem, hogy a plafontól leomlott a papír, és az udvar kövezetében lévő nyílás ismét felszabadult, csütörtök volt, és az történt, ami minden csütörtökön, amire mindig nagy izgalommal vártam, mert ilyenkor a Komensky könyvtár könyvtárosa egy kosárnyi kiselejtezett könyvet hozott, megállt a pince nyílása fölött, és felülről a lábamhoz szórta azt a kosárnyi filozófiai művet, de én a teknőbe dobáltam a könyveket, éppen csak hogy megpillantottam Az erkölcs metafizikáját, a szívem majd megszakadt, de ugyanúgy behánytam villámmal a teknőbe, mint az Utcai lámpavasakra erősített bádog szemeteskosarak tartalmát, és egyre csak dolgoztam, egyik bálát a másik után, régi mesterek reprodukciói nélkül, egyik bála olyan volt, mint a másik, csak azt a munkát végeztem el, amiért fizettek, semmi művészet és alkotás és teremtés a szép jegyében, csak egyszerűen letudtam a munkámat, és közben kezdtem megérteni, hogy ha én így dolgoztam volna, hát egymagam alapíthattam volna egy szocialista brigádot, saját magamnak tehettem volna felajánlásokat, hogy ötven százalékkal növelem a munka termelékenységét, és ezért biztosan elmehettem volna szabadságra nemcsak a vállalati üdülőbe, de még a szép Görögországba is, ahol hosszú alsónadrágban futnék egy kört az olympiai stadionban, és tiszteletemet tenném Arisztotelész szülővárosában, Sztageiroszban.

Így szürcsölgettem a tejet egyenesen az üvegből, és abban a tudatban dolgoztam, hogy nem vagyok még lógós, érzéketlenül és embertelenül dolgoztam, mintha a gigantikus présnél állnék Bubnyban, és estefelé, amikor végeztem, és amikor bebizonyítottam, hogy nem vagyok lógós, a főnököm, aki az iroda mögötti mosdóban zuhanyzott, azt mondta nekem tusból zubogó víz alól, hogy nem vesződik velem tovább, hogy már jelentést tett rólam az igazgatóságon, hogy a rendelkezésükre bocsát, hogy menjek máshová hulladékpapírt bálázni. Ültem egy ideig, és hallgattam, hogyan törülközik a főnököm a frottírkendővel, hallottam, miként zizegnek szürke szőrszálai, és egyszerre csak vágy fogott el Mancinka után, aki már többször is megírta, hogy most Klánovicében lakik, és hogy jöjjek, látogassam meg. Így hát felhúztam koszos lábamra a zoknit, és kimentem az utcára, siettema buszhoz, és már sötétedett, és én melankolikus hangulatban leszálltam az erdei városkában, kérdezősködtem Mancinka címe után, és végül ott álltam a szürkületben az erdei villa előtt, mögötte a lenyugvó nap, kinyitottam a kiskaput, és senki sem volt a folyosón és az előszobában és a konyhában és a szobákban sem, kimentem a nyitott ajtón a kertbe és ott még jobban megijedtem, mint délelőtt Bubnyban. A borostyánszínű égbolttal és a nagy vörösfenyőkkel szemben, melyek mögött lassan hanyatlott a látóhatár alá a nap, egy hatalmas angyalszobor magasodott, egy akkora szobor, mint a Cech-emlékmű a Cech parkban Vinohradyban, és ehhez a szoborhoz egy létra volt támasztva, és a létrán egy öregember állt világoskék köpenyben, fehér nadrágban és fehér cipőben, egy kis kalapáccsal szép, női fejet formázott a kőbe, szinte már nem is nőt vagy férfit, hanem egy mennybéli androgin angyalt, akiben már nemiség sincs, tehát házasságra sem alkalmas, láttam, hogy ez az öregúr sűrűn nézeget lefelé, hát ott ült egy karosszékben az én Mancimkám, kezében egy rózsát tartott, és azt szagolgatta, az idős férfi elleste a vonásait, és ügyes vésőjével és könnyed kalapácsütésekkel átvitte őket a kőbe, Mancinka haja már ősz volt, de olyanra vágatta, mint a javítóintézeti lányok, amolyan fiús frizura volt, mint valami sportolóé, mint egy átszellemült atlétanőé, az egyik szeme lejjebb volt, és ez fennkölti külsőt kölcsönzött neki, sőt úgy rémlett, mintha kicsit bandzsítana, de én láttam, hogy ez nem szemhiba, hanem csak egy elmozdított szem, amely valóban megpillantotta a végtelenség küszöbét, s most rendületlenül átnéz rajta az egyenlő oldalú háromszög kellős közepébe, magának a létezésnek a szívébe, hogy ez az ő bandzsí szeme az örök romlás üzenete a gyémántban, ahogy azt egy katolikus egzisztencialista olyan szépen megfogalmazta. És én villámsújtottan álltam, de a legjobban a szobor két nagy fehér szárnyát csodáltam, akkorák voltak, mint két fehér almárium, ezek a szárnyak ezek a szárnytollak mintha mozgásban lettek volna, mintha Mancinka könnyedén mozgatta volna őket, mintha fel akart volna röppenni, vagy egy másodperccel ezelőtt szállt volna le mennybéli repülése után, most saját szememmel láttam, hogy Mancinka, aki irtózott az olvasástól, aki nem olvasott el egyetlen tisztességes könyvet sem, vagy ha mégis, akkor is csak azért, hogy elaludjon, most, életútjának végén odáig vitte, hogy szent lett...

Leszállt a sötétség, és beköszöntött az éjjel, de az öreg művész még mindig a fehér létrán állt, melyen fehér cipője úgy világított, mintha a mennyből lógna alá, Mancinka odanyújtotta langyos kezét, és belém karolt, és azt mondta, hogy az öregúr az utolsó szeretője, az utolsó láncszem a férfiak sorában, akikhez valaha is köze volt, hogy ez az a szeretője, aki már csakis és kizárólag a lelkével szereti, így hát kárpótlásként emlékművet farag neki, melynek, amíg él, a kertjében fog örülni, halála után pedig a sírján áll majd mint nehezék a koporsóján. És miközben az öreg művész az előbukkanó hold fényében, mely megvilágította vésőjének útját, a létrán állva küszködött az arckifejezéssel, Mancinka végigkalauzolt a villáján, a pincétől a padlásig, és halk hangon arról mesélt, hogy hogyan jelent meg neki egy angyal, és ő engedelmeskedett a szónak, és felszedett egy kubikost, és az utolsó pénzén vett egy telket az erdőben, és ez a kubikos kiásta az alapokat, és vele hált a sátorban, azután ő szélnek eresztette; és felszedett egy kőművest, és ez a kőműves is vele hált és szeretkezett a sátorban, és fölhúzta az összes falat, és utána Mancinka felszedett egy ácsot, és ez az ács elvégezte az építkezésen az összes ácsmunkát, és éjjel; már a szobában, egy ágyban aludtak, Mancinka őt is szélnek eresztette, és felszedett egy bádogost, aki ugyanabban az ágyban hált vele, mint az ács, de megcsinálta az összes bádogosmunkát, hogy aztán dolgavégeztével őt is szélnek eressze, és felszedjen egy tetőfedőt, aki az ágyban szeretkezett vele, és mellesleg befedte a tetőt palatáblákkal, hogy azután őt is szélnek eressze, és felszedjen egy vakolót, aki az összes falat és plafont bevakolta, és ezért éjszaka egy ágyban hált vele, hogy azután őt is szélnek eressze, és felszedjen egy asztalost, aki megcsinálta a bútorait, és így Mancinka ágybéli szerelemmel és azzal, hogy a cél mindig a szeme előtt lebegett, felépítette ezt a kis villát, és ráadásul felszedett egy művészt, aki plátói szerelemmel szereti őt, és ezenfelül Isten képviseletében építi és faragja Mancinka angyalszobrát; így tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk, egy kört írtunk le Mancinka életében, és a fehér cipők és a fehér nadrágszárak elindultak lefelé a létrán, míg a világoskék köpeny beleolvadt a holdfényes éjszakába, mintha az égből szállnának alá, úgy értek földet a fehér cipők, és az ősz öreg kezet nyújtott, és azt mondta, hogy Mancinka mindent elmesélt neki rólam és magáról, hogy Mancinka olyan, mint a Múzsa, hogy Mancinka olyan termékennyé tette, hogy a magasabb lehetőségek képviseletében képes kifaragni egy gigantikus, gyöngéd angyalt...

Az utolsó vonattal tértem haza Klánovicéből, és holtrészegen, ruhástul feküdtem az ágyamra a baldachin alá, amely fölött két tonna könyv magasodott, feküdtem és láttam, hogy Mancinka, anélkül hogy akarta volna, azzá vált, amiről soha nem is álmodott, hogy azok közül az emberek közül, akikkel életem során találkoztam, Mancinka vitte a legtöbbre, míg én ellenben, aki állandóan olvastam, és a könyvekben kerestem az útmutatást, én ellenem a könyvek összeesküdtek, és egyetlen mennyei üzenetet sem kaptam, miközben Mancinka gyűlölte a könyveket, és azzá vált, aki volt, azzá vált, akiről írni szoktak, sőt még annál is többé, fölröppent szárnyain, melyek, amikor elutaztam, úgy világítottak a holdfényben, mint egy empire kastély két kivilágított ablaka az éjszaka mélyén, és ezeken a szárnyakon Mancinka messzire fújta magától a mi love storynkat és szalagjaival és pántlikáival együtt az ürülékét is, amit maga mögött szállított a sílécén az Aranydomb lábánál álló Hotel Renner társasága elé...

7.

Harmincöt évig préseltem hulladékpapírt a hidraulikus présen, harmincöt évig azt hittem, hogy mindig úgy fogok dolgozni, ahogy dolgozom, hogy ez a prés majd velem együtt megy nyugdíjba, csakhogy már három nappal azután, hogy megpillantottam a gigantikus prést Bubnyban, álmaimnak pont az ellenkezője vált valósággá. Beértem a munkahelyemre, és két ifjonc állt ott, felismertem őket, hogy a szocialista brigád tagjai, úgy voltak öltözve, mintha baseballt készülnének játszani, narancssárga kesztyű, narancssárga sildes sapka és kék, mellig érő kezeslábas, pántjai alatt zöld garbó. A diadalmas főnök lehozta őket a pincémbe, a présemre mutatott, és ezek az ifjoncok rögtön otthon érezték magukat, tiszta papírt tettek az asztalra, rá két tejesüveget, és én ott álltam lesújtva és megalázottan, stresszhelyzetben voltam, és hirtelen testben és lélekben rádöbbentem, hogy már sosem leszek képes alkalmazkodni, hogy ugyanabban a helyzetben vagyok, mint annak a néhány kolostornak a szerzetesei, akik, mikor megtudták, hogy Kopernikusz más kozmikus törvényeket fedezett fel, mint amik eddig érvényben voltak, hogy a Föld nem a világmindenség közepe, hanem fordítva, hát ezek a barátok tömegesen öngyilkosságba menekültek, mert nem tudtak más világot elképzelni, mint amelyben és amely által addig éltek, A főnök azt mondta, hogy söprögessek az udvaron, vagy segítsek; vagy felőle ne csináljak semmit, mert a jövő héten már tiszta papírt kell báláznom a Melantrich nyomda alatti pincében, nem fogok bálázni semmi mást, csak tiszta papírt. Erre már káprázni kezdett a szemem, hogy én, aki harmincöt évig báláztam a papírzúzalékot és makulatúrát, én, aki nem tudtam meglepetések nélkül élni, hogy bármely pillanatban; mintegy jutalomként, kihalászhatok az undorító papírok közül egy szép könyvet, én menjek bálázni a szeplőtelen, embertelenül tiszta papírt. És ez a hír a pincelépcső aljára lökött, és úgy ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség, teljesen leforrázva ettől a hírtől, kezem térdem között lógott, megtört mosollyal néztem azt a két ifjoncot, akik semmiről sem tehettek, mert nekik azt mondták, hogy menjenek a Spálená utcába papírt préselni, és ők mentek, mert ez volt a kenyerük, a feladatuk, láttam, hogyan hányják villáikkal a hulladékpapírt a teknőbe, és nyomkodják a zöld és a piros gombot, és én azzal a hiú reménnyel csitítottam magam, hogy ez az én gépem sztrájkolni fog, hogy beteget jelent, hogy úgy tesz, mintha berágódtak volna a kerekei és áttételei, de az az én hidraulikám is egészen másképpen dolgozott, úgy mint ifjúkorában; teljes gőzzel dübörgött, sőt mikor a fordulóponthoz ért, még csilingelt is egyet; és az első bálától kezdve állandóan csilingelt, mintha engem nevetne ki, mintha azt jelezné, hogy csak most, a szocialista brigádtagok keze alatt bontakoztatja ki összes képességét és lehetőségét. És el kellett ismernem, hogy ezek a fiatalok két óra múlva már úgy mozogtak a pincémben, mintha évek óta itt dolgoznának, felosztották egymás között a munkát, az egyik ifjonc felmászott a plafonig tornyosuló halomra, a kampóval egyenesen a teknőbe húzgálta a hulladékpapírt, és egy óra múlva újabb öt bálával készültek el ezek a fiatal melósok, és a főnök percenként odajött az udvar kövezetén lévő nyíláshoz, lehajolt, és dundi praclijával színpadiasan tapsolt, és kiabált, és közben engem nézett... Bravó, bravisszimó, legények! Én pedig lehunytam a szemem, és el akartam menni, de a lábam nem engedelmeskedett, megbénultam ettől a szégyentől, teljesen leforrázott a gépem ezzel az undok, csilingeléssel, ami arra figyelmeztetett, hogy a présfal nyomása rögtön eléri a maximumot, és a préspofa leáll. És amikor a villa megcsillant a levegőben, láttam, hogyan repül a teknőbe egy könyv, és felálltam, és kivettem ezt a könyvet; letöröltem az ingemmel, egy pillanatra a keblemre vontam, melegített, bár hideg volt, úgy szorítottam magamhoz ezt a könyvet, mint anya a gyermekét, mint ahogy Husz János mester szobra szorítja magához a Bibliát Kolín főterén, olyannyira, hogy az a Biblia félig a szent testébe ékelődik, néztem ezt a két ifjoncot, de ők úgy néztek a könyvre, mintha mi sem történt volna, és én összeszedtem magam, és a borítóra néztem, és igen, egy gyönyörű könyv volt, Charles Lindbergh írta arról, hogy hogyan repülte át elsőként a világon az óceánt. És mint mindig, most is rögtön eszembe jutott Frantík Sturma, a Szentháromság-templom sekrestyése, aki gyűjtött minden repülésről szóló folyóiratot és könyvet, mert meg volt győződve róla, hogy Ikariosz Jézus előfutára volt, s csak annyi köztük a különbség, hogy míg Ikariosz a mennyből a tengerbe taszíttatott, addig Jézust egy száznyolcvan tonna tolóerejű Atlasz rakéta röpítette föld körüli pályára, ahol a mai napig is uralkodik. Mondom magamban, ma viszek utoljára Frantík mikrobiotikus dolgozószobájába könyvet arról, hogy hogyan győzte le Lindbergh az óceánt. Aztán vége az apró örömöknek. Kitámolyogtam az udvarra, a főnök ragyogott, és Hedvickát, a fiatal elárusítólányt mérte, mint mindig, most is előbb a gyűjtött papírral s utána Hedvickát magában, a főnök elemében volt, mint én a könyvekért, úgy bomlott a főnök a fiatal lánykákért, mindegyiket, pont úgy, mint Hedvickát, először csomaggal együtt, majd anélkül mérte meg, minden lányról feljegyzést készített, felírta a súlyukat, hancúrozott ezekkel a lányokkal, és közben se látott, se hallott, derékon kapta a lánykákat, és úgy igazgatta őket a mérlegen, mintha le akarná őket fényképezni, minden alkalommal minden lánynak elmagyarázta a Berkei mérleg mechanizmusát, és közben a derekukat és a mellüket fogdosta, és mindig, amikor rábökött a mutatóra, pont úgy állt, mint most Hedvickával, a lány mögött állt, és fogta a csípőjét, és fejét hátulról a lány hajába fúrta, és kéjesen beleszagolt, álla a lány vállán nyugodott, és így bökött a mutatóra, hogy aztán félreugorva és a mérleg karját lecsapva örvendezzen és gratuláljon, haazt látta, hogy Hedvicka semmit sem hízott, és testsúlyát beírta a noteszába, majd két kézzel segített a lánynak lelépni a mérlegről, és megint a derekát fogta, és így kiáltott: Hoplá, és mint valami szekérről, úgy emelte le a lányt, és közben a keblét szagolgatta, és mint mindig, ezúttal is megkérte, hogy most viszont fizetségképpen Hedvicka mérje le őt, és e közben a mérés közben a főnök az udvar plafonjára üvöltött, és lelkesen bőgött, mint egy öreg szarvas, amely fiatal sutát lát, és most Hedvickának kellett felírni a főnök súlyát egy sehova se nyíló ajtó félfájára. Az udvaron és az átjárón át kimentem a napfényre, de számomra ma mindenütt félhomály volt, amikor beléptem a templomba, Frantík Sturma egy ronggyal úgy fényesítette a mellékoltárt, mint valami gépet, világosan kimutatta, hogy gondolatban valahol máshol jár, neki is félresikerült az élete, Frantík Sturma hobbija az újság volt, helyi hírecskéket írt lábtörésekről, és specialitása a hétfői tudósítás volt mindenféle verekedésről és garázdaságról, amely delíriumban torkollott, és a garázdák kórházba vagy rabszállítón a rendőrkapitányságra való szállításával végződött, írt a Cseh Szóba, az esti lapokba, és nem akart semmi mást csinálni, mint ezekről a verekedésekről írni, de az apja sekrestyés volt, és amikor meghalt, Frantík lépett a helyébe, sekrestyéskedett, de lélekben tovább írt az Ó és az Újváros összes részeg garázdájáról, és amint volt egy kis ideje, rögtön félrevonult parókiabéli parányi szobájába, beült a kiselejtezett püspöki karosszékbe, előhúzott egy repülésről szóló könyvet, és meghatottan olvasott az új repülőkről és repülőkonstruktőrökről. Biztos, hogy Frantíknak több mint kétszáz ilyen kötete volt, és amikor átadtam neki a pincémben talált könyvet, Frantík megtörölte a kezét, és ahogy elmosolyodott, hát rögtön tudtam, hogy ilyen könyv még nincs a kis mikfobiotikus könyvtárában, rám nézett, és én láttam, hogy tekintete egész lényemet átöleli; még a szeme is könnybe lábadt a meghatottságtól, és én tudtam, hogy pincém kicsi, apró örömeinek szép korszaka véget ért, és hogy már sohasem örvendeztetem meg Frantík Sturmát.

Így álltunk a két nyomorék angyal szárnya alatt, melyek egy láncon lógtak a mellékoltár fölött, de nesztelenül kinyílt az ajtó, és zajtalan léptekkel bejött a pap, és szárazon azt mondta, hogy Frantík öltözzön ministránsruhába, mert utolsó kenetet kell feladni. Kimentem hát a napfényes délelőttbe, megálltam a Szent Tádé alatti térdeplőnél, egy ideig álldogáltam, és láttam magamat, ahogy itt imádkozom, hogy kérem Tádét, hogy intézze el nekem az égben, hogy azok a szörnyű teherautók, melyek az udvaromra hordták azokat az undorító papírokat a vágóhidakról és a hentesektől, boruljanak a Moldvába a rakománnyal együtt, eszembe jutott, hogy amikor még szívesen bolondoztam, a pincében talált csillagokat felragasztottam a kalapomra, és így térdepeltem, és hallottam, hogy az arra járó volt bérháztulajdonosok hangosan megjegyzik...

Haladunk, a munkások a kereszthez menekülnek. Így álltam hát, szemembe húzott kalappal, és egyszerre csak az az ötletem támadt, hogy letérdelek, hogy utolsó lehetőségként imádkozom egyet, és megkérem Szent Tádét, hogy tegyen csodát, mert már csak a csoda segíthet vissza a présemhez, a pincémbe, a könyveimhez, melyek nélkül nem tudok élni, már-már letérdeltem, amikor nekem jött az esztétikaprofesszor, szemüvege úgy csillogott a napfényben, mint két üveg hamutartó, és mint mindig, mélységes zavarban állt előttem, kezében aktatáska, és mint mindig, amikor kalap volt rajtam, így szólt: Hogy van a fiatalember? És én elgondolkoztam, és azt mondtam, hogy sehogy. Az istenért, csak nem beteg? Ijedt meg a professzor. Mondom, nem beteg, de megmondom magának kerek perec, vége a Rutt-cikkeknek, vége az Engelmueller recenzióknak... mondtam, és levettem a kalapomat, és az esztétikaprofesszor úgy megrémült, hogy a térde megroggyant, és rám mutatott, és felkiáltott... Maga az a fiatal és maga az öreg is? Föltettem a kalapomat, a szemembe húztam, és keserűen mondtam... Én, vége a régi Nemzeti Politikának, vége a Nemzeti Lapnak, kirúgtak a pincéből, érti? És egy házszámmal odébb álltam, udvarunk bejáratához, ahová harmincöt évig jártam.

A professzor körülugrált, és futkosott körülöttem, karon ragadott, egy tízkoronást csúsztatott a tenyerembe, azután még egy ötöst, néztem azt a pénzt, és keserűen mondtam... Hogy jobban menjen a keresés? És a professzor vállon ragadott, szeme a tíz dioptria mögött akkora volt, mint egy lóé, bólogatott a szemüvegével, és. dadogva mondta... Igen, hogy jobban menjen a keresés. Mondom, a keresés, de mit keressek? Ő pedig már tökéletesen összezavarodva mondta... Valami más boldogságot... suttogta, és meghajolt, és először hátrált, és csak azután fordult meg, és úgy távozott, mint egy szerencsétlenség színhelyéről. És amikor befordultam a kapualjunkba, és meghallottam, milyen vidáman csilingel az az én présem, olyan vidáman, mint egy részeg násznéppel sikló szán, nem tudtam továbbmenni, már látni se bírtam a présemet, sarkon fordultam, és kimentem az utcára, a nap elvakított, és én csak álltam, és nem tudtam, hová is menjek, a viharban egyetlen olyan könyv szövege sem sietett a segítségemre, melyre esküdtem, álltam hát, és odaballagtam Szent Tádéhoz, a térdeplőre rogytam, arcomat a tenyerembe temettem, és tán elaludtam, tán elbóbiskoltam, tán elkábultam, vagy tán már belezavarodtam a rajtam esett sérelembe, tenyeremet a szememre szorítottam, és láttam, hogyan nőtt az én hidraulikus présem minden óriás prések óriásává, láttam, hogy olyan hatalmas, hogy négy fal körülfogja és bekeríti egész Nagy-Prágát, láttam, hogyan nyomtam meg a zöld gombot, és az oldalfalak mozgásba lendültek, akkorák voltak, mint egy völgyzáró gát, láttam, hogyan dőlnek össze az első panelek, és a falak, akár az egérkék a présemben, könnyedén nyomulnak előre, egyre csak előre, és minden irányból maguk előtt tolnak mindent, ami az útjukba áll, felülnézetből láttam, hogy míg Prága központjában az élet a megszokott mederben folyik tovább, addig gigantikus présem pofái egész peremvidékeket söpörnek el és rombolnak le, és falai összehangoltan tolnak mindent a központ felé, stadionokat, templomokat, középületeket látok, látom, hogy az összes utca és utcácska, hogy minden összedől, hogy apokaliptikus présem falai elől egyetlen egér sem menekülhet, most azt látom, hogy miként dől le a vár, és a másik oldalon hogyan omlik be a Nemzeti Múzeum kupolája, hogyan duzzad fel a Moldva vize, de az én hidraulikus présem ereje olyan iszonyú, hogy mindez nem jelent számára nagyobb akadályt, mint a papírhulladék az udvarom alatti pincében, látom, hogy az óriás gép falai most felgyorsulva tolják maguk előtt mindazt, amit már elpusztítottak, látom magamat, ahogy rám omlik a Szentháromság-templom, látom, hogy már nem látok, látom, hogy téglákkal, gerendákkal és a térdeplővel vagyok összepréselve és összekeverve, és azután már csak hallom, hogyan roppannak össze a villamosok és az autók, és a falak egyre közelebb nyomulnak egymáshoz, a romhalmaz belsejében még mindig elég a szabad tér, az omladék sötétjében még mindig elég a levegő, amely most négy oldalról, a gigantikus prés négy fala felől sistereg és tör a magasba, végképp összekeveredve az emberek jajveszékelésével, felnyitom a szemem, és egy puszta síkság közepén egy hatalmas bálát látok, egy préselt kockát, melynek élei ötszáz méteresek vagy még hosszabbak, látom az összepréselt Prágát s benne magamat, az összes gondolatommal, az összes szöveggel, amit valaha is elolvastam, az egész összepréselt életemmel, nem több az egész, mint az a kis egérke; amit most présel lent a pincémben a papírral együtt a szocialista brigád két tagja... Csodálkozva kinyitottam a szemem, még mindig a térdeplőn kuporogtam Szent Tádé alatt, egy darabig bambán néztem a rést a támlában, aztán a tovasiető gyalogosokat, a Spálená utcában sosem állnak meg az emberek, a Nemzeti Sugárút felől mindenki a Károly térre siet és fordítva; a járdák keskenyek, ezért az emberek nem állnak meg, belém ütköznek, ahogy sietnek, szóval a parókia kapuján kijött Frantík Sturma, mint mindig, most is ünneplőbe öltözve, még nyakkendőt is kötött, szertartásosan elindult lefelé a lépcsőn, valószínűleg, mint mindig, ezúttal is hozzánk tart, de most meglátott, és mint mindig, odajött hozzám, meghajolt, és azt kérdezte... Ön Hanta úr? És mint azelőtt az udvaron vagy a pincében mindig, most is így szóltam... Én bizony. És Frantík Sturma átadott egy borítékot, meghajolt, és visszament a parókiabéli szobácskájába; hogy átöltözzön, mert Frantík Sturma, mint mindig, amikor a könyvtára számára értékes könyvet találtam, ma is ferencjóskába öltözött, kaucsukgallért és káposztalevél formájú nyakkendőt öltött magára, hogy azután, mint mindig, szertartásosan átadjon egy levelet, melyet, mint mindig, föltéptem, és ott a fehér papíron, melynek díszes fejlécére ez volt nyomtatva... Frantík Sturma Mikrobiotikai Irodája... ez állt... Tisztelt uram, a Mikrobiotikai Iroda nevében megköszönjük Önnek Charles Lindbergh Hogyan repültem át az óceánt című könyvét. Ez a könyv tovább gazdagítja könyvtárunkat, reméljük, továbbra is megőriz minket jóindulatában. A Mikrobiotikai Iroda nevében... Frantík Sturma... Kerek bélyegző, rajta félkörben a felirat, Frantík Sturma Mikrobiotikai Irodája... Elgondolkozva lépkedtem a Károly tér felé, és mint mindig, most is széttéptem a levelet, ezt a köszönetnyilvánítást, amelyről tudtam, hogy az utolsó, mert a gép a pincémben, ez az én híres présem elárult engem, takarodót csilingelt a kis semmiségeknek, azapró örömöknek.

Tanácstalanul álltam a Károly téren, és egy homlokzatra betonozott, csillogó szobrot néztem, Loyolai Szent Ignác szobrát, akinek egész testéből dicsfény áradt, ott állt saját templomának homlokzatán, és egész alakját ujjongó trombitaarany vonta körül... de én a dicsfény helyett egy felállított arany kádat láttam, amelyben állva feküdt Seneca, nyomban azután, hogy csuklóján átvágta az ereket, mintegy bizonyítékául annak, hogy helyén van az esze, hogy nemhiába írta azt a könyvet, amit úgy szerettem... A könyvet A lelki nyugalomról.