próbálod elhitetni a néppel, hogy első vashordozód
bűnös az éhínségért, harnar ellened fordulhatnak,
s akkor már nincs, ami megóvja éltedet.
Dávid csalódottan vonta vállát.
- Pedig bűnbak csakis olyan valaki lehet, aki az
ellenségem - mondta. - Barátot, ártatlant nem ítél-
hetek halálra.
- Miért ne? - Nátán szemében most a ravasz fény
gonoszul megsötétedett. - De jó, ne legyen barát.
Azt azonban el nem kerülheted, hogy ártatlan le-
gyen. Hisz az éhínségben mindenki bűntelen, tán
az Úron kívül.
- Látom gyűrött ábrázatod mosolyán, próféta,
hogy fejedben ott ül a név.
- Saul legyen felelős!
- Saul halott.
220 221
- Saul él. Az emberek lelkében, mint a héberek
első királya. Nern is hinnéd, mennyien emlegetik
áldással még mindig a nevét, s ahogy az idő telik,
képe még inkább megszépül. Ez pedig veszélyes,
Dávid, mert Saul háza még nem halt ki. Bármikor
teremhet leszármazottai között oly férfi, aki vissza
akarja szerezni apja teljes jussát.
Dávid lassan, megfontoltan bólintott.
- Tehát az Ur azt fogja mondani: Saul az oka
éhínségünknek, mert... - Tanácstalanul pillantott a
prófétára, aki készséggei átvette a szót.
- Mert Saul ki akarta irtani szövetségeseinket, az
emóriakat, akik pedig hűek voltak hozzá. Kérdezd
meg a ma élő emóriakat, mit kérnek engesztelésül
Saul gyilkos szándéka okán. S gondoskodj róla,
hogy a válaszuk az legyen: hét férfi halálát akarják,
akik Saul leszármazottai.
Minden e szavak szerint történt.
Meghaltak az áldozatra válogatott állatok, s meg-
döglöttek a Saul házából származó hét férfiak.
A nép vallási révületben sikoltott rájuk vért, pusz-
tulást, s a szerencsétlenek semmit sem értettek az
egészből.
A következő évben bő esők öntözték a földeket,
s lassan Dávid is elhitette önmagával, hogy a szent
sátorban valóban Saul házára mondott átkot az Úr
Az országban néhány esztendeig ismét béke honolt.
Túl szép, túl nyugodt volt minden. Várni, érezni,
talán vágyni is lehetett, hogy kitör a háború.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Jöttek, jöttek és jöttek. Arcuk gyűlölettől torzult,
szájuk agyarakkal tömve, ajkuk habot vetett. Font
hajuk éjfekete szárnyként suhogva csapkodott
csontkoponyájuk körül. Orrlyukuk úgy tágult, mint
a riasztott lovaké, izmaik fémkeményen pattantak,
kezük fegyvert szorított. Lábuk az előttük már el-
hullott társak véres tetemein taposott.
Dávid sokáig összeszorított szájjal vagdosta őket.
Félreütött egy kardot, de három lendült felé helyet-
te. Már nem érezte, amikor vasa tompán belerecs-
csent a húsba, s nem hallotta a legyillcoltak sikolyát.
Hogy egyedül áll-e a mezőn, vagy vannak még tár-
sai, arról sem tudott. Megbűvölten bámulta a felé
rontó lényeket, s végül kénytelen volt üvölteni,
mert mellét majd szétvetette az ölni és élni akarás.
Mégis csak jöttek, tenger hullámaként ömölve
Dávid felé. Széthasított koponyák vigyorogtak fel a
királyra, a halál görcsétől rángó kezek igyekeztek el-
kapni bokáját, lemetszett lábak rúgtak felé. Dávid
lelkében hátul, valamely sötét, feledett lyukból fel-
bukkant egy szerény, halk gondolat: "Minek ölni,
mire jó ennyi vérT" De gyorsan elfojtotta azt, mert
érezte, hogy ha erőre kap, kiszívja élni akarását.
Az idő megszűnt. Csupán ütések, vágások, védé-
sek és újabb döfések következtek, melyek nem vit-
tek közelebb semmihez. Azután Dávid meglátta,
hogy aki felé rohan, teljesen mezítelen, s férfiereje
hatalmas izgalomban ágaskodik. A látvány megza-
varta, mert önmaga férfierejét is ilyennek érezte,
mióta csak kardja az első csapásra felernellcedett.
222 I 223
Tagjait hirtelen ólmos fáradtság lepte el, s bár még
küzdött ellene, már tudta, hogy végül elbukik.
Csapás, szúrás, sikoly, vér Megnyílt a hús, rop-
pant a csont, ornlott a belsőség, melynek csodás
egységét valaha egy csöndes asszony féltve nevel-
gette méhében. Dávid - életében először tán - az
anyjára gondolt. Félt annak a nőnek az emlékétől,
mert mindig úgy érezte: ő felelős a benne megbúvó,
túlsággal nagy nőiességért.
Mezitelen ellenfele, ki testileg óriás volt, egye-
nest Dávidra rontott gyönyörűséges méretű dárdá-
jával. Dávid pedig már nem tudta elkerülni a dö-
fést.
A dárda éppen csak megérintette őt, mikor oldal-
ról vas szisszent a levegőben, és elmetszette az ellen-
fél fegyverét, vastag vérsugárral festve be a királyt.
Minden irányból Izrael fiai rontottak előre üvöltve,
és tarolták le a filiszteusokat, akik hamarosan fej-
vesztett menekülésbe fogtak.
- Uram! Uram, nem sérültél meg? - Dávid vállát
Abisaj iszamós keze markolta, s a fiatal harcos aggó-
dó szeme nézett a király arcába. - Az átkozott filisz-
teus dárdája legalább háromszáz sekel súlyú volt.
Ugye nem ért el a hegye?
Dávid álomból ébredve fordult Abisaj felé, s mi-
kor végre felfogta, mit akarnak tőle, tagadón rázta
meg ősz szakállát.
- Soha többé! - üvöltötte dühtől tajtékozva Jóáb,
miközben filiszteusok tetemein taposva igyekezett
Dávid felé. Az idős seregvezér mindkét kezében
vértől vörös kardot szorított, s egész testét verejték
habja boritotta. Őt Izrael legfőbb vezetői követték,
224
a sereg és papság fejei, kik egyazon kórusban mon-
dogatták Jóábbal: - Nern, soha többé!
- Soha többé nem jöhetsz velünk a csatába, Dá-
vid. - Jóáb megtorpant a király előtt, s úgy beszélt
hozzá, mint atya, aki rosszat cselekvő kisfiát vonja
felelősségre. - Izrael oroszlánjának karma éles, böm-
bölése hangos, s ezt nem tehetjük kockára a harc-
ban. Ezentúl te, Dávid, Jeruzsálemben maradsz,
mikor mi kivonulunk a csatába. Ha biztonságban
tudhatunk, a mi karunk is erősebb lesz.
Dávid ujjai elengedték kardját, mely a földre hul-
lott, s a király bólintva súgta:
- Ügy lesz. - Magában a mezítelen ellenséget lát-
ta, aki megértette vele, hogy élte legfőbb csatáját el-
veszítette. Nem tudta becsapni a világot és önmagát.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Meg fogom számolni őket! - üvöltötte Dávid.
Azon az éjjelen úgy viselkedett, mint akit démonok
szálltak meg. Meztelenül rohangált a palota háló-
kamrájában, és két kezével felváltva markolászta,
gyötörte férfiszervét. Annyira, hogy a látvány már-
már Betsabénak is fájt. Ősz szakálla szertemeredt
állán, haja öszvérek által túrt kazalra ernlékeztetett,
s kortól behorpadt melle, fonnyadó izmai egyfolytá-
ban rángtak, hullámzottak.
- Megszámolom egész Izrael minden népét! - je-
lentette ki Dávid ezredszer - Tudnorn kell, tudni
akarom, hány a száma azoknak, akik boldogtalanná
tesznek. Akik nern hagyják, hogy önmagarn legyek.
225
Kitalálták maguknak Izrael oroszlánját, és rám mu-
tattak: "Te leszel az!" Hozzá fogom számolni Sá-
muelt is, hisz ő fertőzte meg a népet ezzel az őrü-
lettel. Azt mondják: halott? Nern! A teste tán ha-
lott, a szelleme viszont egész életemre hat. Tehát
létezik, igen! És bele fogom venni Sault, Jonatánt
szintén, mert ők tettek asszonnyá engem. Nem!
Asszony voltam már előtte is. csak nem tudtam,
hogy asszony vagyok. De mégis beleszámolom
őket...
Mikor Dávid levegőt vett, Betsabé végre szólha-
tott:
- Kedves, hiszen nem te vagy asszony, hanem én.
Én vagyok a te asszonyi lényed, belém oltottad azt,
s benned már csak a férfi maradt. Gyere, és erősítsd
meg ezt combjaim között. Meglásd, nyugalomra
fogsz lelni.
- Nem! - sikoltotta Dávid válaszul. - Számolnom
kell. Volt tehát Sámuel, és Saul, és Jonatán. Az há-
rom. Három már meg van számolva! A többit el-
végzik Jóáb katonái. Egész Izrael népét gondos lis-
tákba szedjük. Mert akinek a listán rajta áll a neve,
az... Az megnevezhető! És ami megnevezhető, az
uralható. Régi törvény ez, Betsabé. Téged is fel-
írunk a listára!
- Hiszen én nem létezem, kedves, csak mint a te
női lényed. Mit fogsz írni rólam a listádra?
Dávid megzavarodva állt az ággyal szemben,
jobbjával nemzőszervét gyötörve. Arcán kétségbe-
esett bizonytalanság, odvas fogai ajkát rágták. Ró-
zsaszín nyelve néha fürgén kicsapódott, majd újra
eltűnt üregében, mint valami alattomos, kis állat.
226
- Betsabé! Ezt fogjuk a listára írni. Egy darab
Betsabé, a király ágyasa - döntött végül, és éhesen
bárnult asszonya tárt combjának sötét hárornszögé-
be. - Most hágj meg! Könnyülve jobban tudok
majd gondolkodni.
Betsabé pedig megtette. Fájt neki, mint akkori-
ban mindig, de ha szólt erről, Dávid dühöngött szé-
gyenében. Így inkább tűrte. A király férfiereje egyre
gyengült, s immár csak úgy volt képes gyönyörhöz
jutni, ha üzekedés közben asszonya viselkedett fér-
fiként, ő pediglen engedelmes asszonyként.
Mikor Betsabé érezte, hogy ágyékát a férfi csata-
kossá tette, leszállt róla és mellé feküdt. Dávid lihe-
gett, s a mécsek sárga fényébe bámult.
- Szerencsére önmagamat nem kell felírnorn a
listámra. Nem tudnám eldönteni, hogyan jelöljem
Dávidot.
- Mit írnál mégis, ha muszáj volna?
- Szívem szerint? Dávid, Isai ia, berlehemí pász-
tor iú. Ezt írnárn.
Sokáig a csend ölelésében feküdtek, egyrnás tes-
téről megfeledkezve. Rég tudták már, hogy csapdá-
ban vannak. A hús csapdájában, képtelenül arra,
hogy legyőzzék azt.
- Meg fog téged büntetni - súgta Betsabé Dávid-
nak, mikor lélegzetéből megértette, hogy a férfi im-
már teljesen nyugodt.
- Kicsoda és miért? - fordult felé meglepetten a
király.
- Az Úr A népszámlálás miatt. Azt fogja monda-
ni: "Olyasrnit veszel számba, ami nem a tiéd, mert-
az én népem az én népem, nern a te néped."
22?
- Az Úr soha egyetlen hangot se szólt hozzám.
- Van, aki az Ur szájával beszél. Mindig volt
ilyen, és mindig is lesz. A nép pedig elhiszi neki,
hogy az Úr szavát közvetíti, bár eszelős őrültségeket
fog hangoztatni. A lába előtt mégis révületbe hulla-
nak az emberek. Sikoltva tépik majd önnön hajukat,
táncolnak görcsöktől rángva, s fröcskölik habzó nyá-
lukat. Mert kell nekik a hit, különben megőrülné-
nek a félelemtől és magánytól.
Dávid összeszorított ajakkal bólintott. Most
megint férfi volt, erős és magabiztos, aki tudja, mit
akar Ilyen csodára képes, ha egy asszony magába
engedi az őt szeretőt.
- Betsabé, lelkemnek őszintébb fele, szavad az
igazság aranyporától csillog - mondta higgadtan. -
Épp a vakon hívők miatt kell megszámolnom az en-
gem gyötrőket. Le akarom rombolni bennük a hitet
önmagamban. A gyűlöletüket és kétségbeesésüket
kell kicsikarnom, hogy békén hagyjanak végre.
- Meg fognak ölni.
- S akkor nyugalom szitál ránk, kedves. Hogyan
másként lehetne öngyilkos egy király, ha nem úgy,
hogy saját népét gerjeszti haragra, önmaga ellen?
Betsabé hirtelen felkönyökölt a vánkoson, és a
mécsek fényében fürkészőn nézte a férfi arcát. Lát-
ta, hogy az irnénti őrületnek immár nyorna sincs.
S megértette, hogy Dávid őrjöngésének nagyobbik
része pusztán színjáték volt, ami takarni kívánta a
valót.
- Hallani akarom! - Az asszony apró öklét a ki-
rály mellére ejtette.
- Mit kívánsz hallani?
- Mondd meg nekem, miért számolod meg Izrael
népét valójában?
Dávid elöbb újra kezdte volna zavaros magyará-
zatát. Azután elkomorult, szemében pedig értő szik-
ra lobbant.
- Téged nem tudlak becsapni, kedves - súgta.
- Bánt, hogy megpróbáltad - felelt szigorúan
Betsabé. - De bocsánatom a tiéd, ha most vallo-
mást teszel.
Dávid pedig aprót bólintott, majd még halkabbra
fogta hangját, úgy beszélt.
- Tudni akarom... Meg kell tudnom, hogy az Úr
szívében tartja-e még választott népét? Sámuel óta
nem mutatkozott oly próféta, akiről hinni vagyok
képes, hogy valóban Isten szavát hallja és közvetíti.
- Hát Nátán...?
- Talán. De nekern ez a ralán kevés. S Izrael-
nek még kevesebb. Bizonyosságra van szükségünk,
Betsabé! A népszámlálás olyan őrültség, minek
okán az Ur kénytelen lesz szólni hozzám. Vagy meg-
mutatni, méghozzá teljes bizonysággal, ha van igaz
próféta közöttünk.
S Betsabé értette Dávid Isten-keresését.
A népszámlálás valóban haragra gerjesztette a
népet. És Gád prófétát, Jóábot, valamint Izrael min-
den egyéb vezetőjét is. Ezek a királyhoz rohantak,
megfenyegetve őt az Úr nevében, hogy ne számlál-
ja meg a népet. De Dávid ragaszkodott hozzá. Jóáb
megszámolta tehát a népet kilenc hönap alatt, s eb-
ből a terhességből dögvész született. Pusztult ember
és állat, mintha az Úr dühöngő angyala vágná őket.
A nép sikoltozott, őrjöngött kétségbeesésében.
228 229
Valójában Jóáb hordozta szerte ezt a halált, Gád
próféta tanácsára. A katonák beteg áLlatokat és em-
bereket tereltek a népszámlálás idején városról vá-
rosra. A kórverte marhákat bekeverték az egész-
séges nyájakba, s a dögvészt hurcoló férfiakat kény-
szerítették, hogy hibátlan asszonyokkal háljanak.
lgy robbant ki a járvány. Tette ezt pedig Gád és Jóáb
azért, hogy mutassák Dávidnak: ők uralkodnak
Izrael és a király fölött.
Dávid pedig látta, hogy az Úr nem szól hozzá.
S ha volt is valódi próféta Izraelben, annak ajkára
pecsétet tett az Isten.
Végül a király engedett főpapjai és seregvezére
akaratának. Megrendezték a színjátékot Arauná
szérűjén, hoI Dávid oltárt emelt és könyörgött az
Úrhoz, hogy hívja vissza dögvésszel dühöngő an-
gyalát. Ekkor Jóáb katonái szétfutottak az ország-
ban, s mind levágták a beteg állatokat, és levágták
a kóros embereket is. Így szűnt meg a járvány, s lett
még erősebb Gád és Joáb titkos hatalma a király és
Izrael fölött.
- Nem szólt az Úr, Betsabé - mondta csöndesen
Dávid. - Királynak és férfinak kell maradnom, míg
csak élek, mert immár én vagyok Izrael bábja. Pró-
fétám mákonytól bódult álmodó, seregvezérem
acélrnarkú fegyőr, s a szent sátor homályában csak
saját lihegésem hallhatom.
Betsabé tán vigaszt akart szólni, de az egykori
pásztorfiú vén maradéka csöndre intette őt.
- Olelj inkább - súgta Dávid. - OLeIj, mert ér-
zem, a hideg bevette magát csontjaimba.
IX.
S ezután hoztak téged a palotába, kicsi Abiság. Dá-
vid hiába kérr már engem, hogy a hideg ellen kar-
jaimmal védjem. Kiszáradt szerelmem kútja, vágya-
irn tvztavának felszíne megszilárdult-. Magam utasí-
tottam a szolgákat, hogy járják be egész Izraelt, és
hozzanak Dávidnak bárhonnan egy tokéletes szuzer,
kínek bőrén sehol nincs folt, szépsége érintetlen,
nőisége makulárfan.
Ugye tudod, Abiság, hogy te csupán jelkép vagy?
Később bizonyára pontosan érteni fogják a bölcsek,
kik Dávid életét ízekre szedik, hogy riszta lényed
mir akar kifejezni. Én azonban női ösztönörnnek
engedelmeskedve küldrem szerte a szoIgákat. Erez-
tem, rudram, hogy Dávidnak végnapjait egy töké-
letes leány gondoskodásában kell tölrenie. Talán
azért, hog y a férfiszerelern korunk által ocsmánynak
bélyegzett szégyenér végleg eltörölhessük erről a
szerencsétlen emberről.
Tudom, Abiság, te mélységesen tiszteled és sze-
reted azt a fonnyadt öregurat, kit kénytelen vagy
naponta tisztába tenni, öltöztetni, etetní. Vajon fel-
fogod-e, hogy ezek az érzések félelemből fakadnak?
Te azérr szerered és gondozod Dávidor, elviselve
230 231
ezzel sivatagnyi undort, mert tökéletes fiatalságod,
szépséged retteg az öregedéstől. Azt híszed, igy ke-
gyer nyerhetsz az Úrtól? Bőröd mindig sima, alakod
kecses, melled feszesen kacér, hátsód keményen ke-
rek, ágyékod buján dús marad?
Az, hogy önáltatás rabja vagy, nern baj. Az már
sokkal inkább, hogy szerelrnedet, melypuszta rette-
gés, elhitetted Dáviddal ís. Az a vén hülye szerel-
mes beléd, bár már nincs ereje hozzá, hogy meg-
hágjon.
Hogy ez is szerelem? Sőt talán tőbb is, mert nincs
benne testiség? Ostoba vagy, lányom, ostoba és ha-
zug.
Ma benn jártam Dávidnál, tudom hát, hogy mit
beszélek. Kérdéseírn mécslángja, mellyel a szolgák
arcába világitottam, megmutatták, hogy te mostan-
ság időnként becsaptál engern. Nem töltöd minden
perced a király mellett; mikor alszik, gyakorta isme-
retlen helyen kószálsz. S azt is elárulták, hogy buz-
gón ptóbáltál férfierőt lehelni a fonnyadt karóba.
Nekem pedig ezeknek ellenkezőjét mondtad,
Abiság? Apró hazugság az ilyen, mégis bánt engern.
Én húgomnak neveztelek téged, te pedig...
Ne sírj, sernmi okod rá! Azért mondtam el neked
Dávid történetét, mert bízom benned. Még nem
játszottad el ezt a bizalmat teljesen, bár nagyon jó-
nak kell lenned eztán, ha Dávid halála után nem
kívánod rabszolgaként végezni.
Hagyd abba a sírást, helyette inkább merj a sze-
membe nézni, s mondd el, merre kószálsz a palotá-
ban, mikor sem velem, sem Dáviddal nem vagy?
Hallgatsz? Így is jó, ez hamarost meg fog változni.
Most várunk. Te mosdasd, etesd őt, én pedig bel-
sőmbe figyelek. Tudnom kell, hogy létezik-e
Betsabé, az asszony. Vagy e kar, láb, röns és fej csu-
pán látszólag külön ember, s valójában én "Dávid,
a nő" vagyok. Kiderül, ha a király lelke és szelleme
után végre a teste is halott lesz.
232 233
Abiság
- Időnként muszáj rendezni egy lakomát - szól a
barna bőrű, szép leány. Ul a férfin, erős combjávaL
szorítva annak derekát. Mindketten a másik tekin-
tetében kutatnak, majd vad kacagásban törnek ki.
Senki nem hallhatja őket, s jobb ez így. Ha bárki
fülét megérintené a nevetésük, lelke beleborzadna
a hideg, karcos hangba, ami e két emberből árad.
- Minden fiatal férfinak meg kell rendeznie egy-
szer a maga lakomáját. Akkor ő döntheti el, kit hív
meg, és kit nem - folytatja Abiság, incselkedőn húz-
gálva Adónija mellkasán a sűrű szőrzetet. - Olyan
ez, mintha az ember másodszor születne. Kibújva az
anyjából ugyanis körülnéz, s csak afféle embert lát,
akit az Úr rendelt mellé. Egyet sem, kit maga válasz-
tott. A lakomán azonban vendégeid szíved szerint
valók.
- Nem csupán szívem, de értelmem szerint - ja-
vítja ki szépséges szeretőjét Adónija, a király fia.
Közben hatalmas tenyere erővel markolja kedvese
kerek tomporát. - Hidd el, a szívem gyűlöli Ebjátár
papot, a gyomrom pedig felfordul Jóábtól. Mégis
meghívtam őket, mert az értelrnem tudja, hogy
szükségem van rájuk.
234
- Az az ostoba, roggyant Betsabé bizalrnába foga-
dott engern.
Adónija arca komorrá változik, de hanyatt fekve,
önmagán a lánnyal nem tud elfordulni. Abiság kéj-
jel folytatja kedvese kínzását.
- Dávid nem férfi, hanem nő. Kislányként hajolt
meg Saulnak és Jonatánnak, akik a Sátán kecske-
bakjaiként bágták őt. S hogy ne őrüljön meg, kita-
lálta azt a nevetséges misztériumot, hogy Betsabéba
oltotta női lényét. - A lány hirtelen ráhajol a férfi
arcára, hogy közelről láthassa azt. - Te tudtad, hogy
az apád legszívesebben Absolont, a saját fiát is...?
Adónija türelmét veszítve, oly helyre rejti ujját a
leány ülepén, hogy Abiság fájdalmában felsikolt, s
szemei könnyel telnek.
- Elég ebből! - sziszeg a férfi, s elengedi szerel-
mét. - Tudom, amit tudnom kell. Bőven elég a gyű-
löletemhez annyi, amit már eddig a fülembe duru-
zsoltál. Inkább arról beszélj, mit műveltél a vénség-
gel, hiszen naponta te mosdatod.
Abiság arca kisimul, amint fájdalma enyhül. Ha-
ragja is oszlik. Ujra egyenesen ül a férfin, kezével
annak mellére támaszkodva.
- Egyetlen alkalommal próbáltam ajkammal éle-
tet lehelni férfierejébe, kíváncsiságból - feleli. -
Csak annyit sikerült megtudnom, hogy az agg fér-
fiak keserűek, mint az epe.
Adónija gondolatai más tájakra kalandoznak.
Harci kocsiját látja, amint naponta Jeruzsálem ut-
cáit vágtatja végig. Előtte ötven erős fiú kiáltva sza-
lad, éppen úgy, mint történt az Absolonnal annak
235
idején. Ettől a férfinak rossz érzése támad, így ismét
csak szép kedvesében gyönyörködik.
- Abiság, te gonosz kis némber - mondja édes
hangon. - Rajtam kívül mindenkivel el tudtad hi-
tetni a palotáóan, hogy szavad sincs szűz vagy, aki
semmit nem ért a való világból. Mondd csak, miért
engem választottál őszinteséged egyetlen bizalma-
sának?
A lány szétrázza hosszú haját, s a sötétbe bámul-
va keresi a választ. Végül kuncogni kezd, s matató
keze a férfi ágyékába markol.
- Talán, mert egyedül a ried érdekelt - mondja. -
Királyi férfi vagy, Adónija, s én a királynőd akarok
lenni.
- Holnap, mézillatú lányka, majd holnap - bólint
fektében a hercegfi. - Jóábbal és Ebjátárral, a fő-
pappal már mindent megbeszéltünk kerekre. Velem
vannak, s nem kívánják kivárni a vénember halá-
lát, ahogyan én sem. Úgyis rám száll Izrael legfőbb
hatalmának címe. Akkor miért ne vehetném el
máris?
- Vedd el, úgy legyen!
- Holnap. A Rógel forrás mellett, a Zóhelet kö-
vénél már állítják embereirn a sátrakat, terítik a
szőnyegeket. Pásztoraim is oda terelték a hibátlan
marhákat, őrizve tisztaságukat reggelig. Áldozatot
mutatok be, s a lakomán meghívott vendégeim ki-
rállyá kiáltanak.
- És mi lesz Cádók pappal, Benájával, Nátánnal
meg a többiekkel, akik nem támogatnak téged?
- Meghalnak gyorsan, hang nélkül. Mikor azt
hallod, hogy én és népern elindultunk Jeruzsálem
felé, te szoríts párnát Dávid arcára. Akkor már nem
bánthat senki, hiszen én leszek a király.
- Arra tán nem fog rá az elrnéd, hogy összezárva
leszek Betsabéval és Salarnonnal, az ő só nélkül íz-
telen fiával? - Abiság szép arcán valós a félelem, s
barna combja is szorosabban öleli Adónija derekát.
A férfi mégis nevet.
- Ugyan mit tennének ők veled? S ha mégis rá-
ébrednek, hogy te ölted meg Dávidot...
- Megfojtanak, mielőtt a palotába érnél.
A férfi erős keze rákulcsolódik Abiság kecses nya-
kára, s már-már roppanásig szorítja azt. A leány kar-
ja hadonász ugyan, de nyögései kéjtől csatakosak.
- Hiszen szereted, ha fojtogatnak, édes - nevet
Adónija, és elengedi a vékony leánynyakat. - Úgy
élvezel egy utolsót, én meg más szeretőt kerítek.
Nagy Izraelnek népe, és sok benne a szép leány.
Abiság lassan levegőt nyer. Szemében vad csillo-
gás, keze combja közé bújik.
- Légy férfi, Adónija! - sikoltja vad hangon, s
mozdul. - Légy férfi, s végre valódi királya Izrael-
nek!
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Dávid halort.
Hosszú napok óta ülök ágyasházamban, elzavarva
minden aggodalmaskodö szolgát. Nem mosdok,
nern veszek magamhoz sern ételt, sem italt Azt
gondolják: "Beesabé gyászolja férjér, a királyt."
Tévednek. Gyász helyett csupán fáradtság nyű-
gözi tagjaim.
236 237
Mikor Dávid az ZJr tenyerére lehelre lelkét, hirte-
len ezer dolgom került. Előbb fiam, Salamon ügyét
kellett véglegesen elrendeznem. Tudtam Adónija
lakomájáról, s arról is, mit művel az a kis ribanc,
Abiság, ki titokban a hercegi ágyába bújt Elmond-
tam neki Dávid életének legbizalmasabb titkait,
hisz úgysem él már soká. Víszont hasznomra vált,
hogy bizalmam miatt ostoba vénasszonynak hitt en-
gem. Így lett árulója szerelmének, hisz mindig csu-
pán annyit jelentett neki: "A boszorkány múltján
siránkozik, a holnaphoz rettegve ér. Ezért Adónija
engern nern figyeltetett, s nyugodtan szervezhettem
Salamon hatalmának alapjait.
Adónija úgy vélte, lakomája valós okát sikerült a
legtitkosabban elrendezníe. Pedig amint ő és köve-
tői kitették sarujukatJeruzsálemből, hogya Zóhelet
kövéhez menjenek, Salarnon, Benájá, NáCán és én
tapsoltunk a minden zugban rejtőző szolgáknak.
Abiságot, a rémült és dühös kis cafkát bezárattam,
nehogy Dávd közelébe férhessen. Talán meg akar-
ta ölni a királyt - nem tudom. Majd Dávid háló-
kamrájának előterébe gyűjtöttem Jeruzsálem böl-
cseit, s beléptem Salamonnal, Benájával és Nátán-
nal a függöny mögé.
A test alig hörögve hevert mocskos takaróin. Le-
gyek lepték, de már azokat sern tudta szertekerget-
ni. Abiság az utolsó napokban nem ügyelt a király
tisztaságára, ezzel is mutatva, mílyen öntelt lett.
Salamon Nátánra, Benájára, majd rám nézett, végül
alsó ajkát beharapva párnát szorított apja maradé-
kának arcára. A két csontsovány kar verdesett egy
ideig, a hasfal le-föl rángva próbált levegőt lopni a
vastag szöveten át. Frissen érkezett ürülék bűze csa-
pott ki a kecskeszőr alól, mikor Dávid lábával utol-
jára rúgott.
Vártunk még néhány percet. A függöny mögött
tébláboló bölcsek csupán morgó, értheteClen hango-
kat hallhattak, melyeket lefordítottunk nekik.
Ezek szerint Dávid haragra gerjedt, midőn értesí-
tettük Adónija elvetemültségéről, s hogy a lakomán
önmagát neveztette királynak. Dühe oly hatalrnas-
sá lett, hobdy nyomban mebparancsolta Nátánnak és
Benájának: vigyék szamárháton Salamont a szent
sátorhoz, és kenjék fel őt Cádók pap olajával király-
nak.
A bölcsek minderre kérdés nélkül bólintottak.
Adónija nyornban megértette, hogy terve kútba
esett, mikor hallotta Jóábtó! az új királyt éljenző tö-
meg hírét. Az oltárhoz menekült, s így megmentet-
te életét. Éppen úgy, miként eddíg élt: gyáván, alat-
tomosan. Pimaszsága azomban őrületbe esapott át,
mikor rajtam keresztül azr kérte Salamontól, hadd
kapja meg Abiságot feleségnek, kiváltva cafkáját a
börtönből. Én ugyan közvetítettem szavát az új ki-
rály Felé, de pillantásommal biztattam Salamont:
mínél hamarabb végezzen Adónijával, mert erőre
kapva a féreg trónra fog törní. Meghalt hát Adó-
nija. Abiság pedig maradt a börtönben, hol a palo-
ta hű őrsége szórakozik vele, míg rá nem unnak -
akkor hurok kerül a lány nyakára. A dolgok így ren-
deződnek lassan. Benája is megőlte nagy elődjét,
Jóábot, hogy végre a seregek vezérévé emelked-
hessen. A vén gyilkos éppúgy az oltárnál keresett
menedéket, mint korábban Adónija, de számítása
238 239
hibás volt. Salarnon engedélyt adott Benájának,
hogy akkor is levághatja Jóábot, ha az kezét az oltá-
ron tartja. S úgy lett.
Most már nyugalmam van. Ulök az ágyasházam-
ban. Nem mosdok, ételt és italt nem veszek magam-
hoz. Befelé figyelek. Dobban a szívem, lábaim el-
gémberednek, ha sokáig nem mozdítom őket. Bele-
irn hullámzanak, időnként a tál fölé kell guggolnorn.
Szemem is könnyessé lesz, ha beszökik a nap bántó
fénye. Dávid halott, és én mégis érzem, hogy élek.
Kérdésemre megkaptam hát a választ:
Betsabé, az asszony létezik...
240