BÖSZÖRMÉNYI GYULA

 

DÁVID KIRÁLY ASSZONYA

 

MAGYAR KÖNYVKLUB

 

Böszörményi Gyula, 2003

 

A magyar könyv támogatója a

 

HUNGÁRIA

 

BIZTOSÍTÓ RT

 

Nyugdíjpénztára

 

A Takarékszövetkezetek partnere

 

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

 

A Kiadó minden jogot fenntart,

 

részletek közlésének jogát is az írott

 

és elektronikus sajtóban.

 

Kiadja a Magyar Könyvklub, Budapest, 2003,

 

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

 

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

 

Felelős kiadó Révai Gábor, a Magyar Könyvklub igazgatója

 

Irodalmi vezető Balázs Éva

 

Felelős szerkesztő Szabados Tamás

 

Műszaki vezető Mátay-Mayer Gergely

 

Műszaki szerkesztő Schnörch Miklós

 

A borítót tervezte Streicher András

 

Szedte Bíró Péter, Médiaprint

 

Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.

 

Felelős vezető Vadász József igazgató

 

Megjelent 11,4 (A/5) ív terjedelemben

 

ISBN 963 547 916 6

A választott nép két csodás leánya,
H. Szilvia és P. Ágnes voltak,
kik világra hívták e regényt.
Köszönet nekik ezért.
A szerző
2000. Erdőkertes

I.
Mit tehet egy asszony, ha a férje vénségére megbü-
dösödik, hörgő húspogácsává fonnyad, s ráadásként
úgy készül meghalni, hogy véres veszedelemben
hagyja feleségét? Ne nézz rám ily felháborodva, drá-
ga Abiság, te butuska sunémi szűz. Tudom, hogy
téged akkor hoztak Dávid, a nagy király mellé, mi-
kor már a roston porhanyóssá lett bárányt is képte-
len volt elrágni, s úbdy vacogott éjjel-nappal, mint
aki a föld gyomrába vájt veremben lakik. Sose gon-
dolkodtál el azon, miért didereg Dávid ennyire re-
ménytelenül? Belül hideg ő, a múlt dermeszti meg
tagjait. A sok halálsikoly, vér és könny, amit ő idé-
zett a világra: az nem engedí felmelegedni.
És a titok, melyet most veled is megosztok.
Nyugodj meg, itt nem halllgat minket senki. Már
régen eltömettem hálókamrám falában mínd a rése-
ket, amiket Dávid füratott, hogy kihallgathassa, mit
beszélek udvarhöláyeimmel. Mert ugyan én voltam
a kedvenc felesége, mióta csak meglátott házam te-
tején fürödni, mégsem bízott bennem soha, s nern
tekintett többnek, mint puha, itt-ott kellően boly-
hos, dorombolö állatkának. Níncs ebben semrní kű-
7
lönös: ílyen a világunk, a kor és Izrael férfiaí. A nő tépkeded az
ételmaradékot a szakállából, miközben
számukra hasznos kellék vágyaik kiélésére, s elen- ő a gyönyörű, feszes
fenekeden matat - akkor lá-
gedhetetlen tartóedénye a fiaiknak, amikre mind tod-e körülötte a
dicsfényt? A bűzön át, amít az
annyira vágynak. Hogy mennyíre becsülnek meg öregsége áraszt, érezhető-e
az Úr felkentjének ámb-
mínket, azt abból láthatod leginkább, milyen gyak- raillata?
ran elégülnek ki kecskéíkkel: szinte míndegy nekik, Ugyan, kedvesem, te is
pontosan tudod, hogy
hány lába van a "nőnek". Akkor volnának igazán i Dávid már nem király, s
nincs rajta semrni tisztelni-
boldogok, ha a kecskék is tudnának nekik fiakat való. Az utókor majd hazug
módon bearanyozza a
szülni. nevét, ahogy ez lenni szokott, de kit érdekelnek
Igen, Abiság, jól sejted: rettegek. Én vagyok azok az ostobák? Mi itt és
most élünk. S attól kell
Betsabé, Izrael hatalmas királyának felesége. Háló- j félnem, hogy már nem
sokáíg, bár én még fiaral va-
kamrámban annyi arany, illatszer és rítka kelme fel- gyok a halálhoz.
halmozva, amennyi látását alig bírja viselni szem, és Honnan e rettegés
bennem? Abiság, neked fogal-
mégis rettegek. Dávid a palota keleti fertályán, há- mad sincs arról, mi
folyik körülötted? Adónija, Dá-
lótermének bűzében túl van már azon az állapoton, vid fia harci szekéren
vágtat naponta végig Jeru-
mikor még embernek lehet nevezni, s hogy még zsálem poros utcáin, előtte
ötven férfi üvöltözve ro-
levegőt vesz, az maga az Úr akaratos csodatétele. han, hogy elkergessék
útjábóI a járókelőket. Tegnap
Nem engedi meghalni. Még nem, a vén, nyálcsorda- a lovai letapostak egy
aggot Azt hiszed, érdekelt va-
tó tevét. Előbb addíg nyúzza, gyötri, míg Dávid kí- lakit? A csőcselék
csupán a szépséges hercegfit látja
vül-belül nyúlós péppé nern válik... Hogy miért? Adónijában, hiszen meg
kell hagyni: termetre töké-
Mert az Úrnak van igazságérzete, még ha ez ritkán letes férfi. A nők róla
ábrándoznak éjjelente, kezü-
is mutatkozik meg. - két combjuk közé szorítva. A férfi ak meg mind rá
Persze, Abiság, te túl fiatal, túl naiv és túl szűz szeretnének hasonlítani.
vagy még ahhoz, hogy mindezt megértsd. Te még Adónija máris királynak
tekinti magát. Haldokló
remegve közeledsz Dávidhoz, Góliát egykori legyő- apjára rá se néz, mert
pontosan tudja: immár a né-
zőjéhez, a filiszteusok gyűlölettel és félelemmel em- pet kell
elkápráztatnia, s nem Dávidot, aki a vénség
legetett ellenségéhez, az egykori pásztorfiúhoz, aki a vastag hályogán át
már csak árnyakként lát mini:et.
tróníg emelkedett. Te még azt hiszed, mert így taní- Jóáb, a seregek
parancsnoka szintén Adóníját tárno-
tották neked, hogy Dávid dícsfényben tette meg az gatja, s valahogy
senkinek nem jut eszébe, hogy Dá-
utat idáig, mert szerette őt az Ür. vidot kéne megkérdezni: kit akar
utódjának.
Mondd csak, Abiság, mikor reggelente kivakarod Magamat nem félteném,
Abiság, elhiheted.
a mocsokból, megmosod magatehetetlen tagjait, ki- Asszony vagyok, nincs
beleszölásom a férfiak dolgá-
9
ba, így Dávid halála után Adónija nem bántana en-
gem. Nem bántana, ha egyedül volnék. csakhogy
van egy fiarn, Salamon, aki éppen úgy trónra ülhet,
mint az a le-föl kocsikázó ficsúr. És ezért Adónija
nyomban meg fog öletni mindkettőnket, amint ki-
rállyá kenik a próféták.
Éjjelente én mélyebben átélem Dávid halálfélel-
mét, mint ő maga. Ezernyi kérdést teszek fel ma-
gamnak saját életernről: ha nern ezt, hanem amazt
tettem, mondtam, gondoltam volna akkor... Ez
nem vezet sernrnire, tudom.
Mostanában egykori férjemet, Úriást is gyakorta
látom lehunyt szemhéjaim mögött. Szomorúan néz
rám, s ujjait a nyílvesszők ütötte sebekbe dugdossa,
majd véres körmeit nézegeti. Ha tehetném, én is
megölném az átkozottat Ujra meg újra...
Megnyugszom, Abiság, már nincs semmi baj.
A kimerültség... Nemrég döbbentem rá, hogy egész
életemben csak egy sötét, nedves kis rés voltam,
amelybe néhány férfi gyönyörét küldte, s honnan
cserébe fiúgyermeket várt. Vagy még azt sem; mag-
jának forró buzgára elég volt neki. Ez pedig nem túl
felemelő történet, Abiság. Mondanám neked, hogy
csakis olyan Férfihoz menj asszonyul, akiről tudod,
hogy nem csupán nőként, de emberként is szeret -
de én egyetlen ilyen férfit sem találtam Izraelben.
Hogy Dávid szeretett engem...? Abogy tőle telt,
s az nem volt valami dicső, kicsi aeány. Sajnállak
téged, arniért szépséged, tisztaságod okán a vénem-
ber mellé tettek meg szolgának, hogy átsimogasd őt
szűz kezeiddel a halálba. Majd te is sajnálni fogod
magad sok év múlva. De most támadt egy gondola-
10
tom! Mi ketten, te meg én, az öreg első ágyasa és a
még szinte gyermek utolsó ágyas, kössünk titkos
szövetséget!
Ne félj, ez nem fog ártani senkinek. csak annyi
a lényege, hogy elmesélem néked a magam és Dá-
vid történetét, okulásul, s hogy ezek a nyomasztó
napok, míg őt ápolni vagy kénytelen, ne legyenek
teljesen haszontalanok. Te tanulsz, tapasztalsz, én
pedíg rendezem emlékeim kacatjait, amik tán jók
lesznek valamire. Mit szólsz erre?
Kezdjük hát, ülj ide mellém, és engedd, bogy ke-
zeidbe kapaszkodhassak, mert félek; különben elso-
dorna az idők örvénylése, és belezavarodnék mind-
abba a borzalomba, amit idéznem kell. Te biztos azt
hiszed: egy haldokló király asszonyának lenni vala-
mi különleges szerep, főleg, ha úgy áll a helyzet,
hogy fiával együtt könnyen kivégezhetik, ha új ural-
kodó ül a kőszékre. Pedig ez sem más, mint mikor
bármely egyszerű nőnek utolsókat sóhajt a férje, aki
megfeledkezett arról, hogy özvegyéről és gyermeké-
ről időben gondoskodjon: őket az éhínség, engem
majd Adónija öl meg.
Most fordítsuk arcunkat a másik irányba, mert ez
a holnap, s én a tegnap meséit ígérrem neked...
11
Saul
- Meg kellett volna ölnöd Agágot! - Sámuel kusza
szakálla szálanként ezerfelé meredt, s belőle minden
indulatos szónál ételmaradékok potyogtak a földre.
A próféta remegő ajakkal bámult a királyra. - Élnek
az amálékíak barmai, juhai, és élnek az amáléki ag-
gok, gyerekek és asszonyok, pedig megmondtam ne-
ked: ölj meg mindenkit! Az Úr parancsa...
- Én a re szádból, a te parancsodat hallottam,
Sámuel - szólalt meg csöndesen Saul. Hátát a saját
dicsőségére emeltetett emlékoszlopnak támasztotta,
és hogy ne kelljen a dühöngő prófétát látnia, az
égen ezüstfehérbe öltözött holdat nézte.
Mikor az emberek nekifeszültek a köteleknek, és
helyére emelték az oszlopot, a király úgy gondolta:
élete egyik legboldogabb napját éli. Megverte Agág
seregét, elhajtotta állatait, a katonák őt ünnepelték.
Mindenki jogosnak tartotta, hogy emlékoszlopot
állíttat Karmelben.
Mindenki, csak a próféta nem.
- Jól tudjuk, Sámuel, miért tombolsz. - Saul to-
vábbra sem nézett az egész testében indulattól re-
megő vénségre. - Hosszú napokon át vártam én és
az egész sereg, hogy végre kegyeskedj megjelenni
a csatatéren, és bemutatni a szükséges áldozatot.
Nem tudom, hol és mivel töltötted az időt, de ha to-
vább várakozunk rád, most Agág király emelne em-
lékoszlopot a mi csontjaink fölött.
- Az Úr tudja, mikor küldjön hozzád, Saul! - Sá-
muel vékony ajkáról nyálcseppek fröccsentek szét a
hűvös éjszakai levegőbe. - Én vagyok a prófétád, aki
naponta szólok Istennel!
Saul hirtelen ellökte magát az oszloptól, mintha
keserűen lemondana a reményről, hogy röpke bol-
dogságát megőrizheti. Nézte Sámuelt, s vadabb gyű-
löletet érzett, mint az ellenség iránt délelőtt, a csa-
ta hevében. Feltámadt a szél, édes hullabűzt hozva
feléjük, ami azonban csak baljós érzékcsalódás lehe-
tett, hiszen az áldozatok messze hevertek Karmel-
től.
- Nézz körül, Sámuel. - Saul körbeintett a né-
hány fáklyával megvilágított téren. - Ketten va-
gyunk, senki nem hall minket...
- Az Úr hallja minden szavad!
- Igen, ő hallja, de emberi fül nem. - Saul kez-
dett valódi haragra lobbanni. - Te azért nem jöttél
időben a csatába, hogy megmutasd a népnek: én
vagyok ugyan a király, de mégis tőled függ minden.
Élet, halál, győzelem, áldás és átok forrása akarsz
lenni, vén gazembec Kiválasztottál a pásztorok kö-
zül, meggyőztél mindenkit, hogy általad az Úr akar
királyt Izrael népének, s hogy az a király én kell le-
gyek. Elhitték. Sőt én is elhittem. De egyre inkább
érzem, tudom: te egy viaszbábot akartál csupán,
akit irányíthatsz, miközben a háttérből vezeted Iz-
rael népét.
12 13
- Az Ur...! - Sámuel égre lendítette mindkét kar-
ját, de Saul olyan fenyegetően lépett felé, hogy a
prófétában benn rekedt a szó.
- Figyelj rám, ember! - kiáltott a király, nem tö-
rődve vele, hogy a harminc lépésre posztoló test-
őrök meghallhatják. - Te a késedelmeddel alá akar-
tad ásni a tekintélyernet. Én viszont nélküled is be-
mutattam az áldozatot az Úrnak, aztán megvertem
Agág seregét. Ez fényesen bizonyítja, hogy áldás
volt azon, amit tettem. Győztem, legyen ennyi elég.
Miért kellene lemészárolnom az amálékiak asszo-
nyait és gyerekeit, te eszelős? Nem volt elég a vér-
ontásból? Ha megölöm őket, holnapra felserdülő
unokáik bosszút szomjazva esnek neki Izrael uno-
káinak. Más népek pedig azt mondják majd rólunk:
Izrael népe förtelmes mészárosok természetével bír.
S mivel félnek majd attól, hogy legközelebb őket irt-
juk ki, összefognak ellenünk. Az egész világot aka-
rod ellenségünkké tenni, Sámuel?
A próféta két lépést hátrált, hogy kikerüljön a ki-
rály kardjának sugarából, majd eszelős tekintettel
rikácsolta:
- Az Úr kezünkbe adja az egész világot, mert mi
vagyunk az egy, igaz Isten népe. Az amálékiak, mi-
kor Egyiptomból menekültünk, elállták az utunkat,
ezért meg kell halniuk. Így akarja az Ur.
- Te akarod így, vén bolond! - Saul szava gyönge
madárként, csöndesen suhant el az éjszakában. -
Az Ur neve mögé bújva sziszegsz halált, de én nem
vagyok hajlandó több vért ontani.
Sámuel hirtelen megfordult, és gyors léptekkel
távozni akart, miközben méregtől csöpögő szavakat
hagyott maga mögött.
- Ha te nem hajtod végre az Ur parancsát, majd
megteszem én.
- Mire készülsz?
Sámuel megtorpanva visszafordult, és gúnyos
mosoly kíséretében felelt:
- Gilgálba megyek, és levágatom Agágot. Majd
elmondom Izrael minden fiának, lányának és gyer-
mekének, hogy az Úr engedetlenséged miatt elveszi
tőled a trónt. - Indult volna, de Saul utána ugrott,
és megragadta köpenye szélét, amí reccsenve elsza-
kadt. A király döbbenten nézte a portól mocskos
szövetet ujjai között. Sámuel rekedt hangon neve-
tett, szólva: - Így szakítja el tőled az Úr Izrael ki-
rályságát!
- Új bábut akarsz teremteni, próféta? A régi már
túl önálló lett, igaz? Hát jó, próbáld meg. De vi-
gyázz, nehogy megbotoljanak lépteid utad során!
És Saul a földre dobta Sámuel köpenyének da-
rabját, majd kivonva kardját, keresztüldöfte azt.
A próféta ezer ránctól barázdált arcán most először
jelent meg őszinte érzelem az est során: a víztiszta,
önmagát szülő és tápláló rémület.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A férfi teste végső kínjában kicsavarodott, két kezé-
vel gyomrát szorítva, mintha vissza akarná tömköd-
ni kifordult beleit. A tiszt szétvetett lábakkal állt
áldozata fölött, kardjáról vér csöpögött. Néhány lé-
14 15
péssel távolabb a Gilgálban állomásozó izraeli kato-
nák kerek pajzsukat olajozták, olyan közönnyel pil-
lantva a friss halálra, mintha csak egy juh végét lát-
ták volna.
A tiszt megvárta, míg Agág, az amáléki király
utolsót ráng, majd letörölte kardját annak ruhájá-
ban. Mikor övébe tűzte a fegyvert, megérezte Sá-
muel jelenlétét a háta mögött. Szembefordult a pró-
fétával, tekintetében kétség csillant.
- Helyesen cselekedtünk? - kérdezte olyan hal-
kan, hogy a katonák ne hallhassák.
- Az Ur parancsa igy szólt: haljon meg Agág és
Agág népének minden tagja, állataikkal és asszo-
nyaikkal együtt - dörögte Saul, nagyon is ügyelve
arra, hogy szavait meghallják a katonák. A bőrpaj-
zsok fölé hajló, napcserzette arcok kíváncsian for-
dultak a két férfi felé. A tisztet azonban feszélyezte
ez, s közelebb lépett Sámuelhoz.
- Saul a király, és ő azt parancsolta: hagyjuk élet-
ben az amálékiakat, mert a túl sok vérbe magunk fo-
gunk belefúlni. Most mégis megöltem Agágot, mert
te erre utasítottál. Láthatod: ellenségeink uralkodó-
ja halva fekszik, máris keselyűk köröznek fölöttünk,
és hiénák kacagnak a pusztában. De mire jó az, pró-
féta, ha Izrael fiait mindenhová e két, dögöt zabáló
állat kíséri? Tetszik az Urnak, hogy halált osztunk,
amerre jdrunk?
Sámuel szúrós tekintete gyanakvón villant a tiszt-
re, s most maga is halkan beszélt:
- Kérdéseid lázadást sejtetnek. Vigyázz, barátom,
az Ur.
- Mikor telik meg torkig vérrel az... Ur? - A két
férfi úgy állt egymással szemben, mintha küzdelem-
re készülnének. A vénember végül rettenetes mo-
solyt varázsolt szakálla rengetegébe, és megragadva
a tiszt karját, biztatón szorított rajta.
- Az Úr azt akarja, hogy új királyt keressek Iz-
rael trónjára Saul helyett - mondta még csöndeseb-
ben. - Betlehembe megyek, ott találok rá. Erről
azonban Saulnak nem szabad tudnia, mert megölet-
ne, mielőtt még kettőt léphetnék.
- A király sem emelhet kezet Isten prófétájára! -
hőkölt hátra a tiszt.
Sámuel csupán halk, gúnyos horkantást halla-
tott, majd folytatta:
- Szerezz nekem egy veres üszőborjút. Azt veze-
tem majd száron, és mindenkinek mondom: áldoz-
ni megyek Betlehembe. Saul ezt elhiszi, hiszen ál-
mában sem gondolná, hogy ott találom meg az
utódját.
- De uram, miért kell elvenni Saultól a királysá-
got? Hiszen győzelemre vezetett minket, az embe-
rek tisztelik őt. Ha mellé állnál, és megbocsátanád
neki, hogy nem várt meg az ütközet előtti áldozat-
tal...
- Azt még megbocsáthatnám, fiú! - szűrte ritka
fogai között Sámuel. - De hogy egyre engedetle-
nebb, s nem hajlik a szavamra... Az Ur szavára! Az
már több mint bűn. Nézd a katonáidat. Olajozzák a
fegyvereket, s azok a pengék holnap is szomjasak
lesznek a vérre. Te megkockáztatod, hogy az a vér az
enyém és a tiéd legyen?
A tiszt megborzongott, bár Gilgál napja forrón
tűzött rájuk.
16 17
- Hozom a veres üszőborjút, de... Kit remélsz ta-
lálni új királyunknak Betlehemben?
- Majdcsak akad ott egy apa, akinek elég fia van,
hogy válogathassak. Legyen minél fiatalabb, csino-
sabb, lelkesebb és tapasztalatlanabb, hogy gondol-
kodás nélkül fogadja számból az Úr parancsait.
Ennyi érdekel, ennyit kell tudnom.
- Ilyen sok van a pásztorok kölykei között - bó-
lintott komoran a tiszt. - És mi lesz Saullal?
Sámuel szomorún nézett a távolba, ahol fojtoga-
tó porba burkoltan sorakoztak a pásztorcsaládok
sátrai.
- Az Ur nem csupán a királyságot, de józan eszét
is elveszi tőle, s megháborodik. Már intézkedtem,
erre ne legyen gondod.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Kutya ugatott a puszta végtelen éjszakájában. A sát-
rak alkotta térség közepén halkan ropogott a tűz,
lángjai a csillagokat akarták elkapni, és sikertelensé-
gük miatt néha szikrákat vetettek. Isai, az efrátai
pásztor Betlehemből kétségbeesetten nézte félkör-
ben ülő fiait. Azt a hetet, aki most ingerülten az
idegent és testvéröccsüket figyelte. Sámuel épp el-
tette szent olaját, megtörölte kezét, majd megle-
gyintette a kölyök arcát, hogy az átszellemültségé-
ből térjen végre vissza a való vílágba.
- Az Ur akarta úgy, hogy mától te légy Izrael ki-
rálya, Dávid - morogta a próféta, mintha a többi
fiúnak akarná megrnagyarázni: ő vétlen a választás-
ban. - Benned tiszta erőt, szent hevületet lát az Ur
Kegyelni fogja minden sóhajtásodat, míg csak enge-
delmeskedsz az ő szavának, amit mindíg általam fog
hozzád eljuttatni!
A kölyök izmos, magas, jó kiállású pásztorgyerek
volt: szemében a próféta iránti rajongás égett. Haja
ragadt a szent olajtól, de ő úgy viselte ezt a mocskot,
mintha maga az Úr köpött volna a fejére.
Isai buzgón kínálgatni kezdte vendégét az áldoza-
ti vacsora maradékával, de Sámuel, rá sem figyelve,
elfordult. Pihenésre vágyott, amit csakis akkor re-
mélhetett, ha végre nem kell magán éreznie a hét
testvér vádló tekintetét.
Ők nem látják át, miérr a legkisebber választot-
tam - gondolta a próféta. - Isai pedig nem értí, mi-
ért éppen az ő fiai közül választot-tam. De hamaro-
san mind elfogadják majd a dolgor, mert retregnek
valamítől, aminek én vagyok az egyetlen láthat-ó
formája. Ez a kölyök pedig... Nos, még jó néhány
évig kiskutyaként lohol majd utánam, s nekem ez
kell, semmi más. Megszerzem neki a rrónt, amint
Saul agyát elmossa a rendszeresen véle itatott má-
kony. Akkor tán pihenherek is keveser.
Sámuel hátat fordított a tűznek és a társaságnak.
Asszonyok léptek elő a sátrak árnyékából, hogy für-
ge, halk mozdulatokkal eltegyék mindazt holnapra,
ami az áldozati vacsorából megmaradt. A testvérek
közül néhányan Dávid köré gyűltek. Pélhangosan
gúnyolták, észrevétlenül lökdösték, apjuk pedig
nem szólt rájuk. A kölyök dühösen vicsorgott, mint
a sarokba szorított sakál, melv végső kétségbeesé-
sében harapni akar
18 19
A próféta eltávolodott a sátraktól, és halk sóhaj-
jal könnyített magán. Éppen elrendezte ruháját, mi-
kor neszt hallott a közelből. A tűz fénye ide már alig
ért el, Sámuel szeme pedig rég nem volt alkalmas az
éjszakai nézelődésre. Előbb egy cserje árnyát hitte
embernek, aki épp a dolgát végzi guggolva, majd rá-
döbbenve tévedésére, nyugtalanul másfelé fordult.
- Tartasz valamitől, próféta? - A pimasz, kemény
hang megint egészen más irányból érkezett. - Az Ur
tán nem vigyázza minden lépésedet?
- Eliáb...! - szakadt ki Sámuelből a legidősebb fiú
neve, mikor felismerte őt. A férfi közel lépett az
öreghez. Szeme úgy ragyogott, mint az ég csillagai.
- Miért Dávid? - kérdezte Eliáb. - Miért a legki-
sebb testvérünket választottad Izrael új királyává?
- Nem én választottam, hanem az Ur. - A pró-
féta hangjában pengeéles rendreutasítás rejtőzött.
- Kétségbe vonod Isten bölcsességét?
- Hogyan mernék ilyet tenni? - Eliáb gúnyosan
meghajolt. - De hallottam már emberekről, kik az
Ur szavát dadogva, botolva, tévesztve közvetítették.
- A Dávid hangozhatott volna Eliábként is, nem
igaz? - Sámuel ügyelt, hogy a fiú ne kerüljön hozzá
túl közel, mert bő ruhája könnyen rejthetett tőrt.
- Jobban hinnél a szavamnak, ha a te nevedet hor-
dozná?
- Csupán feltettem egy kérdést, próféta. Te pedig
voltál oly kegyes, és válaszoltál rá, amit hálával fo-
gadok. És mondd csak, mikor lesz király valóban a
mi testvérünk? Hiszen bármennyi szent olajat is lo-
csoltál a fejére az imént, ő holnap mégis ki fog men-
ni a pusztába, és tovább őrzi apánk nyáját, elkerget-
ve az oroszlánokat. Mikor válik Dávid maga Izrael
oroszlánjává?
- Ezt majd az Úr eldönti. - Sámuel gyanakodva
szemlélte Eliáb sötét árnyát, s kezdett az a képzete
támadni, hogy a fiú a mélység gonosz angyala, aki
számon kérni emelkedett ki az éjszakából. Megrázta
hát szakállát, hogy eloszlassa e rémképet. - Holnap
Dávid oroszlánokat kerget el a juhoktól. Azután
majd ellenségeket öl le, hogy Izrael nyáját védje. Mi
a különbség?
- csak egy, de az fontosnak tetszik. - Eliáb ren-
dületlenül követte Sámuelt, aki továbbra is hátrált,
lábával tapogatózva a fűcsomók között. - Ha a mi
kedves öcsénk apánk juhait védi, annak Saul örül.
De a király... A mosrani király magának akarja meg-
tartani a jogot, hogy Izrael nyáját őrizze. Igy vélem.
- Nem Saul akarata számít, hanem csakis az Uré.
- Amit persze te közvetítesz, Sámuel! - Eliáb
még hirtelenebb mozdulattal lépett előre. Sámuel
saruja alatt hirtelen puha, nedves hang keletkezett,
amint a próféta ürülékbe lépett. - Ezt, vén róka, az
én esaládom tagjai közül hagyta maga mögött vala-
ki. S te bizony beleléptél. Tekintsd előjelnek erre a
varázslatos éjszakára, mikoron egy ostoba és gyönge
gyermeket kentél fel Izrael királyának.
Eliáb oly nesztelenül tűnt el az éjszakában, ahogy
imént megjelent. Sámuel minden ízében remegve
állt egy helyben, s a bűz, mely felfelé szállt a moz-
dulatlan levegőben, egészen beburkolta alakját.
20 21
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A szolgák lepakolták Dávid szamaráról a kenyeret,
tömlő bort, és a kecskével együtt a királyi palota
gazdasági udvarába vitték azokat. A napfénytől
bántóan fehér házfalak elvakították a fiút, aki úgy
szorongatta karjaiban lantját, mintha az élete függ-
ne e kecses szerszámtól. Valójában úgy is érezte:
zenetudása ezen a különös napon egekbe emelheti,
vagy a mélybe taszíthatja.
Sokáig nem szólt hozzá senki. Visszatért két szol-
ga, és a szamarat is elvezették, de Dávidra még csak
rá sem néztek. A fiú szomorúan pillantott az állat
után, mely Betlehemből idáig hozta mindazzal az
étekkel, amit Isai a királynak küldött ajándékul.
A vén pásztor megrémült, mikor beállítottak hozzá
a katonák, mondván: "Sault rossz démon szállta
meg, s mivel úgy hírlik, a te egyik fiad, bizonyos Dá-
vid szépen énekel, hát engedd el velünk, hogy jobb
kedvre derítse a királyt." Később azonban hálát re-
begett, amiért legkisebb fiát így kegyeli az Ég.
Szó sem esett arról, hogy Sámuel néhány héttel
korábbi látogatása óta Dávid Izrael felkentje. A kö-
lyök azóta annyi gúnyt, szitkot, sőt ütleget gyűjtött
be testvéreitől és a család egyéb tagjától, hogy egé-
szen lelohadt benne a trón iránti lelkesedés. Mikor
atyja elengedte őt a katonákkal, Isai szemében bá-
nat könnye csillant. Amíg Saul fővárosába értek,
Dávidnak volt ideje ezen eltöprengeni, s mikor
megértette végre, hogy apja miért szorong, már ő
sem volt többé nyugodt.
Saul talán megtudta valahonnan, hogy Sámuel
22
ezt a pásztorgyereket szemelte ki helyette új király-
nak, s most meg akarja öletni őt. Bár akkor nem kö-
rülményeskedne ennyit, nem hívatná az udvarba,
nem... Esetleg látni akarja, mielőtt...
Dávid megrázta hosszú fürtjeit, mire legyek töme-
ge röppent fel poros fejéről. Vágyakozva nézett a pa-
lota hűvös szobái felé, ahol folyamatosan nyüzsgött
az udvari nép, de nem mert elmozdulni az udvar
napégette közepéről. Bár csupán vékony, combja kö-
zepéig érő ruhát viselt, melyet gyakran fellebbentett
a szél, kivillantva még alig férfias alakját, mégis áju-
lás környékezte a tűző sugaraktól.
- Hé, fiú! - kiáltott valaki a lapos tetőről, annak
korlátjára támaszkodva. - Te vagy Isai fia, Dávid?
Mert ha te vagy, indulj azonnal a király elé. Már vár
rád.
Dávid értetlenül bámult a férfira, akinek csupán
körvonalait láthatta, mivel éppen mögötte ragyo-
gott a fehér napkorong. A bőrvért ezüstszegecsein
szikrázva megtörő fény, a feketén bozontos szakáll,
busa fej és oldalán a kard azonban semmi kétséget
nem hagyott, hogy katona az illető.
Dávid bizonytalanul lépett be a palota belsejébe
vezető ajtón. A ház hűvös levegője oly hirtelen ölel-
te körbe, hogy megborzongott, még fogai is össze-
koccantak. A kopott lépcsőn az iménti férfi érkezett,
és türelmetlenül megmarkolta a fiú vállát, hogy an-
nak csontjai szinte ropogtak.
- Mondd csak, nem lány vagy te véletlenül? - re-
csegte a katona szigorúan, s hangjában az volt a leg-
rémítőbb, hogy kérdését komolyan gondolta. - Most
már elhiszem, hogy tudsz énekelni. - A vad röhögés
23
még inkább bántotta Dávidot, aki próbálta magát
kihúzni a férfi vasmarkából.
Termeken, folyosókon, szobákon mentek végig.
A fiú szerette volna megcsodálni a mozaikberaká-
sokkal díszített falakat, az óriási vázákat és aranyo-
zott félfákat, de a katona minduntalan felmordult,
ha ő lassított léptein. Dávid számára e rettentő per-
cekben egyedül a lantja tűnt a világ egyetlen biztos
pontjának.
Az ajtó két oldalán, melyet súlyos, vörösre festett
függöny takart, őrök álltak. Ujjaik szinte összenőt-
tek a dárdák fanyelével, sisakjuk bronzveretei Saul
házának jelképeit viselték magukon.
- Bemész, de csendesen! - suttogta a katona, aki
idáig kísérte. - Leülsz a sarokban, játszani kezdel,
lágyan, szépen. Saul szenved, s ha ezt a kínt te to-
vább növeled, magam belezlek ki, vagy ne legyen
Abnér a nevem.
Dávid térdei megroggyantak a név hallatán.
A messzi Betlehemben regék szóltak Saul hőstet-
teiről, de minden pásztor tudta, s el sem hallgatta,
hogy Izrael háromezer harcosának igazi parancsno-
ka Abnér A fiú megbámulta újra a torzonborz fér-
fit, s lelkét megfagyni érezte, mikor annak ravaszul
csillanó szemébe nézett.
Tovább nem ámulhatott azonban. Az őrök,
Abnér halk csettintésének engedelmeskedve, félre-
húzták a függöny egy részét - éppen csak annyira,
hogy Dávid meghajolva besurranhasson Saul háló-
kamrájába. Odabenn még hűvösebb volt, a levegő
mégis áporodott és sűrű az elfüstölt illatszerektől s
az emberi félelem kipárolgásától. Az ablakokat szin-
tén függönyök takarták, oly gondosan, hogy szinte
semmi fény nem jutott be a kinti ragyogásból. Dá-
vid a falakat fedő szőnyeget tapogatva indult meg a
legközelebbi sarok felé, s majdnem feldöntött egy
asztalkát, melyen összecsörrentek az edények.
Mire megtalálta azt a helyet, mit szerinte szántak
neki, szeme már megszokta a félhomályt. A háló-
kamra nagyobb volt, mint apja otthoni háza, hol
tizenketten aludtak felváltva. Dávid számára ez, s
nem az aranyozás vagy a szőnyegek volt a legfőbb
bizonyítéka annak, hogy Izrael legfőbb urának láto-
gatója. A terem túlfelén hatalmas ágy állt, rajta hal-
mokban prémek, s tetejükön egy ember. Hogy fá-
zott, azt biztosan lehetett tudni, hiszen foga hango-
san vacogott.
Dávid azt a szomorú, csöndes pásztordalt kezdte
játszani, melyet maga szerzett, mikor atyja nyájával
kinn aludt a pusztában. Bár a hűvös kamra levegő-
je bekúszott vékony ruhája alá, a fiú hangja mégis
gyorsan átmelegedett, s a harmadik dalt már úgy
énekelte, mintha most is csupán a juhok volnának
hallgatósága.
Mikor megérezte arcán az áporodott leheletet, ré-
mületében majdnem felsikoltott. Annyira beleélte
magát saját művészetébe, hogy nem vette észre, mi-
kor Saul felkelt ágyáról és négykézláb megközelítet-
te őt.
- Énekelj, fiú! Énekelj tovább a te királyodnak -
hallotta Dávid a szavakat, s úgy érezte, mintha csu-
pasz csiga mászna az arcán. Azt gondolta: becsap-
ták. Ez a bűzlő, fújtatva lihegő, eszelős vénember
nem lehet Saul! A király nernes harcos, erős férfi,
Izrael első uralkodója, aki rangot adott a pásztorok
folyton kóborló népének, s akit Isten maga válasz-
tott a trónra. Ez itt nem több hullánál, mely csak
azért mozog, mert a húsát rágó férgek nyüzsögnek
izmaiban.
- Enekelj, szép fia Izraelnek! A hangod felmele-
gít, jobban, mint az asszonyok forró, illatos öle.
Mikor a vénember matató ujjai megmarkolták
Dávid combját, a fiú felugrott, leejtve öléből a lan-
tot. A kongó hang mintha elriasztotta volna Saul el-
méjéről az ártó démonokat. A király teste meggör-
nyedt, ugató köhögés fogta el, s mikor újra Dávidra
emelte tekintetét, már csupán fájdalom és rémület
látszott a szemében.
- Segíts... segíts felkelnem innen, fiú! - Saul a
karját nyújtotta, és Dávid erősen megmarkolva azt,
felhúzta őt térdeléséből. - A dalod szép volt. Te is...
szép vagy. A szépség üdíti a lelket. Szeretném, ha itt
maradnál az udvarban, közel hozzám, hogy ha ismét
megszáll a rossz lélek, énekelhess nekem.
Abnér lépett a kamrába, és átvéve Dávidtól ura
testének terhét, visszakísérte őt ágyához. Saul köny-
nyebben lélegzett, s kérte: húzzák szét a szoba abla-
kait takaró függönyöket, hogy fény árasszon el min-
dent.
Mielőtt Dávid távozott, tekintete még összetalál-
kozott Sauléval. A király rámosolygott, de bár ne
tette volna.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Megváltoztál. - Abnér úgy nézett végig Dávidon,
mint ki nem csupán a külsőt, de a lélek színeit is
látja. A fiú zavarában tovább próbálgatta a bronz-
vértet, amit Saul adatott át neki sajátjai közül, hogy
azt viselje a harcban. A katonák leengedték a sátor
lapjait, odabenn megszorult a levegő, s a réseken
beszökő napsugarakban porszemek táncoltak.
- Ha felveszem, mozdulni sem tudok majd -
mondta Dávid a páncélra mutatva, s nem mert a
seregvezér szemébe nézni. - A király talán nem
haragszik meg érte, ha inkább a magam ruhájában
maradok.
- Meg sem fogja tudni - legyintett komoran
Abnér, és a völgyre néző oldalon kissé félrehajtotta
a sátorlapot, majd magához intette Dávidot, aki
buzgón engedelmeskedett. - Nézd, fiam! Ott van
Szokó, arra pedig Azéka. A kettő között, Efesz-
dammímnál ütöttek tábort a filiszteusok. A sátraik-
ból valóságos rengeteget varázsoltak a pusztába. Lá-
tod a harci szekereiket? Ha azok a síkon érik a mi
gyalogosainkat, úgy gázolják le őket, mint bivaly a
gyönge árpát. Mi most meghúztuk magunkat Élá
völgyének magaslatán, de nern maradhatunk itt
örökké. Igy megy ez már hosszú napok óta: nézzük
egymást, acsarkodunk, pocsékoljuk az időt, de a fi-
liszterek nem jönnek fel ide, mi pedig nern me-
gyünk le oda.
Dávid ámulva, megrendülten bámulta az ellenség
óriási seregének táborát. A szél tevék rekedt bőgé-
sét hozta át a völgyön, vértek csillogtak a napfény-
26 27
ben. A pásztorfiúnak hirtelen nagyon rossz érzése
támadt. Elfordult a fenséges látványtól, és leült a
sátor közepén álló zsámolyra. Abnér leengedte a
ponyvát, kirekesztve ezzel a hőséget.
- Mikor először láttalak a palota udvarán topo-
rogni, csupán egy fürtös hajú, olajos izmú, riadt
gyereknek tűntél. - A seregvezér felemelte, és kedv-
telve próbálgatta Saul kardját, amit Dávidnak szánt.
- A királynak tetszett az éneked. Az udvarban fo-
gott fegyverhordozójának, de néha hazamehettél
Betlehembe, hogy segíts apád dolgaiban is. Most
meg újra itt vagy, és azt mondod: meg akarsz küzde-
ni a filiszteus óriással, aki ellen egyik harcedzett ka-
tonám sem mert kiállni. Ezért a pimaszságért legszí-
vesebben átvágnám a torkod, gyerek, de fölösleges.
Megteszi majd Góliát.
Dávidban felhorgadt a kamaszos indulat. Kiegye-
nesedett, s bár nem mert Abnérral szembefordulni,
a szavakat dacosan köpködte maga elé.
- Óriás? Csupán hat könyök az a Góliát, nem
több. Lassú és öntelt, rádásul annyi páncél van raj-
ta, hogy lélegezni is alig bír
- Inkább lány voltál, mikor először láttalak - foly-
tatta az emlékezést Abnér, s hangjából mart a gúny.
- Saul is annak nézett a hálókamrájában, igaz?
Dávid szemébe könny gyűlt, de kezét ökölbe szo-
rította.
- Férfi vagyok! És férfiként fogok meghalni ma!
- Tehát öngyilkos akarsz lenni a gati Góliát keze
által? - Abnér a földbe szúrta Saul kardját, mintha
Júdán akarna elégtételt venni. - Felfogtad, hogy
nem Góliát, hanem te alázod meg ma Izrael fiait?
A katonák soha nem bocsátják meg neked, hogy
őket félretolva lemész a völgybe.
- Ha meghalok, nem fog fájni a megvetésük. -
Dávid hirtelen visszanyerte önuralmát. - Ha győ-
zök... Majd elválik, milyen utat szánt nekem az Úr.
- Azt nem tudom, mi szándéka van veled Isten-
nek. De arról hallottam, Sámuel próféta mit szeret-
ne elhitetni a néppel.
Dávid rémülten kapta fejét a seregvezér felé,
Abnér azonban úgy tett, mintha a földbe döfött
kard rezgése kötné le minden figyelmét. A fiú elő-
húzta övéből parittyáját, megigazította vállán a
pásztortáskát, majd kezébe vette botját.
- Ma megtudja a világ, hogy van Isten Izraelben
- szólt Dávid, de elcsukló hangja nevetségessé tette
ezt a régen kiagyalt, és magában sokszor elpróbált
mondatot. Abnér nem is fojtotta vissza nevetését.
Készségesen megemelte Dávid előtt a völgyre néző
sátorlapot, s a gúnyos, szolgai vigyort akkor sem tö-
rölte le arcáról, mikor már tudta, hogy a félkörben
álló katonák is láthatják. A fiú kemény léptekkel in-
dult el a meredek partoldalon, a harcosok komor
sorfala között. csak egyszer torpant meg, mikor va-
laki jókorát köpött sarui elé. Akkor felnézett, és
meglátta bátyja, Abínádáb ábrázatát, aki a nyál ma-
radékát törölte le szakálláról.
Azután lement Élá völgyébe, köveket szedett a
patak partjáról, és megölte Góliátot.
A filiszteusok megdöbbentek és rémületbe estek
legnagyobb bajnokuk vesztén. Izrael fiai egészen
Ekrón kapujáig kergették őket, jó néhányat levágva
közülük. Dávid pedig - életében először - akkor
28 29
érezte magát férfinak, mikor levágta Góliát fejét.
Hajánál fogva magasra tartotta a vértől és sártól
mocskos testrészt. A rá pillantó katonák éppen any-
nyira megértették, mint ahogyan ő is tudta, hogy
nem a filiszteus feje, amit mutatni akar nekik, ha-
nem a vékony pásztorruha alatt ágaskodó hímtagja.
Ez volt a bizonyíték, hogy Dávid férfi, akit a harc és
vér hoz izgalomba.
Éjjel azonban, mikor egyedül maradt, rátört a ret-
tegés. Attól félt, hogy soha másképp nem tud már
férfi lenni, csakis véres kézzel.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Dávid kibotorkált Saul fényűzően berendezett ve-
zéri építményéből, hogy nyomban egy másik sátor
árnyékos belsejében találja magát. A katonák tiszte-
lettel és áhítattal hujjogattak, mikor megpillantot-
ták. Néhányan meg akarták érinteni, de az őrök
nem engedtek senkit a közelébe. A fiú lerogyott az
üres sátor sarkában álló fekhelyre, és hosszan bá-
multa a sarujára tapadt földet. Csupán akkor rez-
zent össze, mikor megérezte, hogy nincs már egye-
dül.
- Ne haragudj atyámra - szólt a csöndesen érke-
ző magas, sötét hajú, a végén rojtokkal díszített,
aranyszálakkal átszőtt lenvászon inget viselő férfi.
E színes díszek izmos combja közepén értek véget.
Dávid gyomra görcsösen összerándult, mikor rápil-
lantott a király fiára. Mióta meglátta Jonatánt, kép-
telen volt megszabadulni attól az érzéstől, hogy a
férfi magas termete, kidolgozott izmai ellenére is túl
kecsesen, lágyan mozog.
- Saul beteg - folytatta Jonatán, már-már sírásba
hajló, vékony hangon.
- Nem ismert fel! - tört ki Dávidból a fájdalmas
szemrehányás. - Számtalanszor énekeltem neki a
hálókamrájában, mikor megszállta a rossz lélek, s
mindannyiszor hálás volt érte. Sok holdfordulót töl-
töttem el az udvarában, és a kedvenc fegyverhordo-
zójának nevezett. Azután az Úr idehozott engem,
Elá völgyébe. És én nem csupán megöltem neki
Góliátot, fejét véve a szörnynek, de még a csatát is
megnyertem számára. Mert erős a hitem! És mégis,
mikor imént a színe elé vezettek, hangos szóval,
csodálkozva azt kérdezte...
- Tudom: "Kinek a fia ez a legény?" - vetette
közbe szavát Jonatán.
- Isai fia vagyok, a Dávid! Hát atyád, a király
nem méltat az emlékezetére?
- Félreérted a történteket, barátom. - Jonatán
leguggolt Dávid elé, és katonáknál szokatlanul pu-
ha kezeit a fiú térdére helyezte. Az érintést Dávid
talán nem érezte, nem figyelt fel rá. Továbbra is a
saruira tapadt földet bámulta, mintha az volna Saul
széteső arca, melyből mihamarabb ki kell olvasnia
a magyarázatot megaláztatására. - A király, mint
mondtam, nagyon beteg. De... Hogy lásd, családom
mennyire hálás neked a tettért, én apám helyett is
hálát mutatok. Láttad az íjamat? Sok szarvast lete-
rítettem már vele, messzebbről, mint bárki tudná.
Neked adom! És a kardom! Az is a tiéd, lsai fia,
30 31
Dávid, csak emeld rám tekinteted, és jutalmazz meg
egy mosolyoddal.
Dávid azonban még most sem figyelt. Bár nem
szánta válasznak, úgy mozdult, hogy térdét kihúzza
Jonatán tenyere alól. A király fiának keze erőtlen
csüggedéssel hanyatlott le.
- Nem tudsz megbocsátani nekünk? - súgta Jo-
natán. - Látom: te mindenkinél inkább szereted
apámat, különben nem bántana ennyire zavaro-
dottsága. De én elpusztulok ebben, fiú! Mert régóta
figyellek már az udvarban téged, és most megval-
lom: ha apám fiaként szeret téged, hát én testvé-
remként becsüllek. S két férfi között, ha különben
nem vérrokonok, a testvéri szeretet bensőségesebb
annál, mint amit a férj érez feleségei iránt.
Jonatán hirtelen lelkesültséggel kiegyenesedett,
és leoldotta derekáról széles, gazdagon díszített
övét, hogy nyomban Dávid ölébe terítse azt.
- Fogadd el tőlem ezt is. Még meleg a csípőmtől,
érzed? - Jonatán forró lehelete megborzolta Dávid
fürtjeit. - És vedd hozzá a szavam: apám irántad ér-
zett szeretete az enyémhez képest csak annyi, mint
egyetlen csillag sziporkája a nap tomboló hevéhez
mérve.
Dávid úgy érezte, hogy Jonatán öve a csuklóira
csavarodik, kiszorítja ujjaiból az életet, és nem en-
gedi őt többé megmozdulni. Saul fiának mélybarna
szemébe nézett, s ugyanazt a rajongó imádatot és
vágyat látta bennük, mint a király tekintetében, mi-
kor először játszott neki a lantján. csakhogy akkor
volt még mersze, ereje elhúzódni. Most azonban rá-
döbbent: leányokhoz illő szépsége átokként ül rajta,
mert nem csupán Saul, de Jonatán elméjét is elbo-
rítja.
A király fia biztatásnak vette a pásztorfiú der-
medt mozdulatlanságát, és lassan, mint egy idegen
templomokban prostituáltként szolgáló kánaánita
papnő, leoldotta ruháját. Ágaskodó meztelensége
Dávid arca előtt jelent meg a gyapjú alól.
- Megtetted az apának, most tedd meg a fiának -
súgta remegő hangon Jonatán.
S a pásztorfiú keserű sóhajjal előrehajolt. Más-
nap mégis meglátta a napkeltét.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Dávid tenyerével fogta le a kinnor húrjait, nehogy
a zeneszerszám akár csak véletlenül is megszólaljon.
A gibeai palota folyosóján éppen Saulhoz igyeke-
zett, mivel a király hívatta őt, lévén ismét a rossz
szellemek gyötörték fáradt lelkét. Ekkor azonban a
függönyök árnyékából Abnér lépett ki. Szót nem
vesztegetve megragadta Dávid karját, és biztos hely-
re vonta őt. A fiú nem nézett a seregparancsnok
szemébe. Ezt soha nem merte megtenni, mióta csak
ismerte a férfit. Ugy érezte, a főtiszt mindent tud
róla. S ha Dávid önmagával már el is számolta éle-
te mocsaras területeit, mások előtt, főleg pedig
Abnér számára mindenáron szerette volna eltagad-
ni azokat.
- Boldog vagy, betlehemi Isai... fia? - suttogta
kemény hangon a seregparancsnok a függönyök ta-
karásában, és még inkább megszorította Dávid kar-
32 33
ját, aki azonban egyetlen rezdüléssel sem árulta el
fáj dalmát.
- Boldog vagyok, Abnér.
- Sokszor hízott meg és fogyott el a hold, mióta
megölted Góliátot, kölyök. Azóta Saul seregével
jársz, és elismerem: derekasan mészárolod azt, akire
a király halált hozó ujjával rámutat. - A főtiszt meg-
ragadta a fiú rövid szakállát, és kényszerítette, hogy
állja a tekintetét. -Éppen úgy harcolsz a filiszteusok
ellen, mint aki halni vágyik.
- Mint aki bármikor szívesen meghal az Ur által
felkent királyáért - felelt száraz hangon Dávid, de
már Abnérnál is készen állt a szó:
- Ha katonaként gondolna rád Saul, én volnék az
első, aki tisztelettel hajt fejet előtted. A királyok
azonban szemtől szemben tisztelik meg a katonái-
kat, s nem hátulról, mint az asszonyt rég látott pász-
tor a kecskéjét.
Dávid arca megrándult, de nem válaszolt. Abnér
folytatta hát:
- Te most bemész a királyhoz, mert a... dalod
után töri a kín. De vigyázz, mert más történik ma,
mint történt eddig.
A fiú értetlen szemmel bámult Abnér arcába.
A főtiszt előbb ki akarta lökni a függöny mögül,
hogy útjára engedje, végül nehéz sóhajjal mégis
folytatta mondandóját:
- Tegnap éjjel Saul nem engedett aludni, bár
mindannyian fáradtak voltunk, hiszen győztes csa-
tából tértünk meg. Te is velünk voltál, hát emlékez-
ned kell, mit énekeltek az asszonyok.
- "Megölt Saul ezer embert" - idézte Dávid resz-
kető hangon. - És csörgőkkel, dobokkal kísért tán-
cot lejtettek a tiszteletére.
Abnér arcán harag pírja ütött ki.
- Folytasd a dalt, kölyök!
- "Megölt Saul ezer embert, Dávid meg... Dávid
meg tízezer embert." - A fiú lehajtotta fejét, mintha
csak ő szerezte volna az asszonyok dalát.
- Saul hajnalig tombolt. Azt mondta: szeretettel
ölelt körül téged, de te a trónjára törsz, s Izrael né-
pe oda is fog emelni. - Abnér elengedte végre Dávid
karját, szakállát, jelezve, hogy ő már mindent el-
mondott, amit akart.
- Ostoba asszonyfecsegés! - szólt Dávid kétség-
beesett reménykedéssel. - Miért hallgat rájuk a ki-
rály?
A seregparancsnok gúnyos mosolya búcsúztatta.
A hálókamra áporodott félhomályában aztán alig
pendítette meg a kinnort, Saul üvöltve ugrott fel
fekhelyéről, s az előre odakészített lándzsát Dávid-
ra dobta. A bronzhegy szikrát vetve csapott a falba,
a nyél eltörött.
Dávid menekült.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Apám, én szeretem Isai fiát, és te is szereted.
Miért kell úgy lennie, hogy e kettős szeretet gyilkos
öleléssé változzék? - Jonatán már órák óta győzköd-
te Sault, és ereje végső morzsáit emésztette éppen.
A király komor arccal ült a palota dolgozószobájá-
ban felhalmozott prémeken. Kezét dacosan össze-
34 35
fonta, ujjai elfehéredtek, mint ahogy ajkában sem
lelt helyet a vér. Saul nem akart hallani Dávidról,
akit egyszer oly csodásnak látott, mintha maga Iz-
rael testesülne meg őbenne, máskor meg undorító
féregnek, mely szétrágja az uralkodó családját. Már
nem tudta, melyik álmatlan éjszakáján döntötte el:
a pásztorfiúnak, aki mára nagy hírnévre tett szert a
katonák között folytonos, merész győzelmeivel, mi-
nél hamarabb meg kell halnia.
- Szerethetjük őt mindketten, apám! - szélalt
meg újra Jonatán. - Dávid egyikünket sem veti
meg, sőt boldog, ha a közelünkben lehet. Hűséges
hozzánk, s ezt nem büntetheted azzal, hogy számki-
vetetté teszed.
Saul most először emelte véreres szemét szeretett
fiára. Nem látta benne Izrael jövendő nagy királyát,
csupán egy hízásnak indult, egyre nőiesebb, színes
ruhákba öltözött, nyafogó gyereket, aki kedvenc já-
tékszere után siránkozik.
- Meghal! - jelentette ki Saul. - Megrontott en-
gem, és megrontott téged is. A dicsőséget és né-
pünk szeretetét elorozza tőlünk. A katonák éppúgy
rajonganak érte, mint az asszonyok.
- És ahogyan te! - kiáltott váratlan indulattal Jo-
natán. - Saul, ne feledd, hogy te voltál az első, aki
asszonynak tekintette Dávidot! És kimondom, mert
te, apám, el akarod leplezni ezt az igazságot: azért
akarod halva látni őt, mert féltékeny vagy a szere-
tetre, amit irántam érez.
Saul oly mosolyt küldött fia felé, mint amilyet a
szánandó nyomorékok érdemelnek. Az igazságot
nem tudta eltagadni, de úgy érezte, ő mélyebben lát
a borzalmas sorsba, mint Jonatán.
- El fogunk pusztulni, fíarn! - mondta csönde-
sen. - Nem tudom, kinek a keze által, de mikor rád
nézek, nem látom Izrael királyát. Dávid viszont
máris önmagán viseli az Úr áldását és Sámuel szent
olaját. Legyőz minket ez a pásztor. Nem karddal,
erővel, hanem azzal, hogy engedi magát asszony-
ként szeretni.
Jonatán hirtelen megértette apja igazát. Zavartan
elfordult, kínnal telve igyekezett újabb szavakat elő-
halászni gondolatai iszamóssá vált folyójából. Hiá-
ba. Végül, ahogy teste, úgy szelleme is elernyedt.
- Legyen ő a király, apám, én nem bánom - szólt.
- csak engedje, hogy szeressem. És te is... Fogadd
el ezt az utolsó áldást, amit a sorsod ad. Izrael első
királya voltál, légy hát bölcs. Mindenki Dávidot sze-
reti, így úgysem tudnád legyőzni.
- Igazad van, Jonatán. - Saul szétválasztotta egy-
mástól ujjait, s úgy nézte tenyerét, mint egy titokza-
tos, új világ térképét. - Mondd meg neki, hogy ma
asztalomnál várom vacsorához. Ott megkapja az ez-
redesi kinevezését. Hadd ünnepeljék őt, akik már
így is vele kelnek és fekszenek, mintha a napjuk vol-
na. A többi legyen az Úr gondja.
36 37
II.
Miért vagy holtfehér, Abiság? Bántott tán valaki,
vagy Dávid volt ma sokkal nyűgösebb, mint más na-
pokon? Ezr könnyen tudnárn hinni. Éltében terhet
teherre halmozott mindre, ki körébe került. S most,
hogy lassan az Úr karjába sorvad, még elviseIhetet-
lenebb.
Drága kisleány, korodhoz mérten túl sok, mit rád
testáltak, mikor a haldokló kírály szolgálatát adták
neked Feladatul. Vagy mégsem Dávid az, ki miatt
máskor rózsás arcod a sivatag színébe öltözött?
Félsz? Mitől?
A szavaírn rémítenek? Az, mit néhány nappal ko-
rábban elsuttogtam neked férjem életéről?
Igen, az igazságot meséltem akkor. Dávid egysze-
rű pásztorfiú volt, ki mélyen hitt Izrael Istenében.
És úgy tűnt, az Úr is hisz Dávidban. De férjem hite
élte során úgy kopott, mint Mózes saruja, útban
az Ígéret Földje felé. Nincs ebben semmi különös,
hisz mínden ember hittel megrakottan születik a
világra. csak később, a keserűség, csalódás, kín és
vér cseppjeiből összegyűlt áradat mossa le róla azt.
Mikor Sámuel kíszemelte Dávidot, nern királyt,
inkább áldozati bárányt kent fel olajával. A dolgok
39
azonban nem úgy alakultak, ahogyan a vén próféta
számitotta. Bár Saul sok éven át rendszeresen meg-
kapta a mérges főzetet, mely szétrohasztotta agyát,
mégsem hatott elég gyorsan a szer. S mi több; Sá-
muel arra sem számított, hogy szinte mindenki be-
leszeret a szép pásztorfiúba. Mire felismerte a ve-
szélyt, s át akarta vágatni Dávid torkát, már nem
naiv kölyökkel, de ravasz férfival lett dolga.
Hogy Dávid ma egész nap engem hívott? Nem
megyek be hozzá, Abiság, nern akarok. Undorodom
tőle. A visszatérő gyöngeségétől, a balál lázában
megmutatkozó férfiatlanságától. A szagától.
Megmosdatod, eteted őt rendesen? Akkor nincs
gond vele. Tartsd tisztán, mert a te hibátlan bőröd-
del kóstoltatják meg a korbácsot, ha Izrael nagy ki-
rálya elmocskosodik élte utolsó napjain. Pedig azok-
ból van még néhány. Biztos vagyok benne: Dávid
addig meg nem hal, míg át mem adta valamely fiá-
nak a trónt.
Ereszd le most hálókamrám súlyos függönyét,
Abiság, mert folytatom a történetet, s nem kell,
hogy más is hallja azt. Jól figyelj minden jottára,
mert meglehet: egyszer az életedet menti meg, ha
tanulsz Dávid sorsából.
- Elveszed feleségül Mérábot! - jelentette ki Saul
fiatalos lelkesedéssel, meg sem hallva Dávid szabad-
kozását. - Méráb az én idősebb lányom, s mint
ilyen, nagy kegy a részemről, hogy hozzád adorn.
Szegény pásztor az apád? Nem érdekel. Az én apám
sem volt több a tiédnél, fiam. Méráb combjai között
jó helyen lesz a férfiasságod. Ó nem enged illeték-
telent a közelébe.
Az esküvőből mégsem lett semmi. Saul egy, már
szokásosnak számitó dührohamában megtagadta
korábbi ígéretét. Féltékenysége elhomályosította az
éjjel csillagait, s Izrael népe már arról beszélt, hogy
a királyt démonok lepték el, s tépték szét elkínzott
lelkét. Jonatán keserűen figyelte apja szenvedését,
de nem próbált vele újra beszélni. Mérábot a mehó-
lai Adriel kapta feleségül, s így két jelentéktelen,
könnyen feledhető ember vált egy párrá.
Míkál, a király kisebbik lánya azonban szemet
vetett a még mindig csinos, bár a csatákban egyre
férfiasabbá váló pásztorfiúra. Jókor jutott ez Saul
fülébe; éppen nem megöletni, hanem lekötelezni
akarta Dávidot.
- Elveszed feleségül Míkált, kisebbik lányomat! -
40 4I
dörögte a vénember ifjonti lelkesedéssel egy éjjel,
mit a királyi hálókamrában, kettesben töltöttek.
Mezítelenül hevertek az ágyon, bőrükön még meg
sem száradt a közös gyönyör verejtéke.
Dávid már tudta, mit kell felelnie:
- Saul, te király vagy, én meg csupán egyszerű
pásztornak fia. Miként volnék méltó az Úr felkent-
je leányának kezére?
- Az én apám is pásztor volt, már mondtam - le-
gyintett Saul, s kezén kidagadtak a kék erek, mint
mindig, ha izgalomba jött. - Míkál erős combjai
még jobban meg tudnak őrizni maguk között, mint
ahogy Mérábtól várhattam volna. Ideje, hogy ne
csupán a csatatéren légy férfi.
- A csatatéren tudom a dolgom, uram. - Dávid
szemérmesen lehunyta szemét. - S mint férj is tud-
nám: jegyajándékot kellene adnom a lányodért. De
hány juh, kecske, teve, oroszlánnak bőre, gyapjú-
ruha és ékszer volna elegendő Izrael első királyának
legkisebb lányáért? Hiszen nekem semmim nincs
az irántad érzett szeretetemen kívül. S apámnak,
Isainak sem sokkal több jutott.
- Én vagyok a lány apja, ezért én határozom meg,
mit és mennyit kérek Míkálért! - Saul arcán azon
különös rángások egyike futott át, melyek mosta-
nában oly sokszor rémítették a gibeai udvar lakóit.
Szája egyik sarka lefelé, míg a másik fölfelé húzó-
dott, középen nyálhabot vetett a szakállára, s jól lát-
ható volt, hogy a király képtelen uralkodni mind-
ezen. - Az én Míkálom sima hasára, pelyhes ölére
harcosnak kell hajolnia, aki...
Saul hirtelen hisztérikus nevetésben tört ki.
Dávid akaratlanul azt kereste, van-e a király keze
ügyében bármilyen fegyver. Izrael első embere azon-
ban szokatlan fürgeséggel jövendő vejéhez henge-
redett, megragadta annak szakállát, és hatalmas
csókkal illette a fiú cserepes ajkát. Majd huncut
fény csillant a szemében, s rekedten suttogta Dávid
fülébe:
- Mi mást kaphatna az én leányom jegyajándékul,
ha azt akarjuk: mindenki lássa igaz férfi voltodat, ha
nem... - és Saul önnön lába közé markolt. Az obsz-
cén mozdulatból Dávid semmit nem értett. A király
el nem engedve önnön férfiasságát, mint mikor a
kisfiúkra kínzó vizelési inger jön, tovább markolász-
ta azt, és növekvő izgalommal, rekedten sugdosott:
- Ezt hozzál neki, Dávid! Legalább százat hozzáli
- Tessék?!
- Száz filiszteusnak metéld le az előbőrét... Nem,
inkább egész férfifegyverét! És megkapod Míkált.
Lássa az a lány, és mindenki más is Izraelben meg a
világon, hogy mit ér meg neked az ő dús, illatos öle.
Szabadíts meg száz filiszteust az örömtől, hogy nő-
vel háljon!
A hálókamra tüze, mely melengette a két mezíte-
len férfit, most vad szikrákat szórt széjjel, mintha a
lángok dühöt éreznének Saul szavai hallatán. Más-
nap Dávid jó csapattal útra kelt.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A völgy, ahová éjszakára meghúzódtak, védte őket
a széltől, s nem engedte, hogy a délre lévő Ajjalón
42 43
lakosai meglássák a portyázók fényét. Jóáb utolsót
harapott a kenyérből, a maradékot eltette, majd ru.
hájáról felszedegette a morzsákat, s áldozatként a
tűzbe szórta.
- Nemrég nevezhetlek a barátomnak, Dávid, de
máris féltem az életed - szólt csöndesen Jóáb. -
Saul halva akar látni téged, ezért küldött el velünk,
hogy levágjuk száz filiszteus férfidíszét. Még har.
mincnál sem tartunk, de a hírünk már eljutott
Gatba, s onnan Ákis bizonnyal harcosokat küld el.
lenünk.
- Magam is értem ezt - bólintott Dávid. - Ugy.
hogy nem száz, de kétszáz filiszteus férfit fogunk
megmetszeni, s az egészet Saul lába elé borítjuk.
Jóáb, lévén egyszerű katona, elképzelve a jelene-
tet durván felröhögött.
- csak Míkál, a jövendőbelid ne legyen ott akkor,
Dávid - mondta. - Mert ha meglátja azt a két kosár
vérben bűzlő férfiszervet, többé nem mer majd a
combjai közé engedni egyet sem, hiába tartozik az
akár a legjobb harcoshoz is.
Dávid azonban ezt nem bánta. Elnézte a takarók
alatt alvó társait, emlékezett boldog kurjongatá.
saikra, mikor délután elfogták az első szerencsétlen
filiszteus férfit - és felfordult a gyomra.
- Emlékszel az asszonya szemére? - kérdezte a
tűzbe bámulva Dávid Jóábot, aki azonban a maga
vidárn gondolataival volt elfoglalva. - Az a filisz.
teus... kereskedő volt, Gatba tartott a portékájával
és a családjával. Az asszonya csak addig sikoltozott,
míg meg nem értette, hogy mit akarunk levágni a
férjéről. Utána csak lerogyott a porba, és úgy nézett
ránk... Ugy... Mit fognak gondolni mától rólunk a
világ népei, ha megtudják, hogy Izrael férfiai ilyen
ocsmányságért kóborolnak a hegyek és puszták
hosszán?
Jóáb felkelt a tűz mellől, és a kosárhoz lépett,
melynek résein vér szivárgott ki. Meztelen kézzel a
takaró alá nyúlt, és kiemelt egy húscafatot, mely né-
hány órával korábban még egy filiszteus fiúhoz tar-
tozott.
- Ez még nem ismert asszonyt! - röhögött a ka-
tona, és megrázta a csillagok felé.
Dávidnak nem maradt ideje felállni, így a tűzbe
adta ki vacsoráját.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Midőn Jonatán belépett a gibeai palota nagyterrné-
be, ott megpillantotta Sault, amint szorosan öleli
két szolga vállát, s még hárman hajolnak hozzá,
görbített háttal. Négyen a levegőben tartották a ki-
rályt, mintha trónon ülne, míg az ötödik alak az üle-
pe alá emelte az ürüléknek szánt kőedényt. Saul
nyögött még néhányat, majd intett, hogy letehetik.
- Izrael Istene azt akarja, hogy legyen végre nyu-
godt álmom - hadarta motyogva a király. - Sámuel,
a prófétám mondta ezt álmomban. Elárulta azt is,
hogyan érhetem el a csöndes pihenést.
Jonatán szándékkal csapta saruját a kőpadlóhoz,
hogy a szolgák felfigyeljenek rá. Hárman nyornban
távolabb húzódtak, de csak annyira, nehogy meg-
bántsák ezzel a királyt. Az a kettő viszont, akit vál-
44 45
laiknál fogva tartott, kénytelenek voltak továbbra is
a király őszülő fejéhez dönteni a maguk hollófekete
hajzatát.
- Nagyon jó, hogy jössz, fiam! - szólt Saul, oly
hangnemben, mint mikor a gonosz gyermekek fo-
gatlan vénségeket akarnak gúnyolni. - Izrael népe
fölül most takarítjuk el közös erővel a sötét fellege-
ket, az egyiptomi átkot, Ábrahám haragját.
A zagyvaság, mit Saul így elhadart, rémületbe ej-
tette Jonatánt.
- Szeretnék beszélni veled, apám, de úgy, hogy
más fülek ne hallhassanak.
- Oh, szeretett janikim, ezek az emberek mind
bizalmasaim, legfőbb tudói és hordozói parancsaim-
nak.
Jonatán gyors szemével sorra vette a férfiakat,
akik között a palota legalantasabb szolgáit fedezte
fel. Ott volt a ciszternák falát tisztító Ahimel, a füg-
gönyökben rejtőző rovarokat körmével kipiszkáló és
fogaival szétroppantó Betra, és az ürülékkel szeny-
nyezett edények mosdatója, Hreni. Rabszolgák, bu-
ta képükön most üdvözült vigyorral, mert ostobán
azt hitték: a király bizalma több, mint háborgó
elméje újabb játéka. Jonatán legszívesebben kardot
rántva vágta volna el sorra a torkukat, amiért apját
ilyen iszonyú állapotban látják.
- Fiarn, néha Isten oly asmit kér tőlünk áldozatul,
ami kedves a szívünknek. Ezt meg kell értened -
motyogta Saul, és mocskos szakállán nyálbuboré-
kok pattantak el minden szónál. - Dávidnak halnia
kell!
Ha a király nem mondja ki, Jonatán akkor is tud-
ta volna, hogy erről van szó. Ismét a szolgák ábrá-
zatát nézte, mert meg akarta tudni, hogy miként vé-
lekednek a dologról. Láthatóan szinte semmit nem
fogtak fel a szavak mélységéből, csak buzgón moso-
lyogtak, s néha rábólintottak Saul egy-egy monda-
tára.
- Elrabolta a családomat! - emelte meg figyel-
meztetően mutatóujját a király - Még Míkál is őt
szereti!
- Hiszen a felesége, apám! - szólt közbe gyerme-
kek nyugtatására használt hangján Jonatán. -
Míkálnak kötelessége szeretni az urát, mert hozzá
adtad, elfogadva a két kosár filiszteus férfiszervet,
melyet Dávid a lábad elé borított.
- Te is őt szereted! - bökött most a görbe ujj vád-
lón a fiú mellére. - És ami még ennél is iszonyato-
sabb: én magam is szeretem Dávidot!
Ha másból nem, a szolgáknak legalább ebből meg
kellett volna érteniük, hogy Saul ajka a rossz szelle-
mek hatalma alatt mozog. Azok mégis tovább bólo-
gattak, sőt egyikük meg is szólalt csöndben:
- Megölöm neked, király, megölöm Dávidot!
- Jó emberem vagy nekem! - sirnította meg Saul
a szolga fejét. - Az Úr akarja hallani szíve utolsó
dobbanását, nem én. Hallhattátok az álmomat! Hát
k: vagyok én, hogy felülbíráljam Isten akaratát?
- Te vagy Izrael bölcs királya, apám - vetette köz-
be a higgadt szót Jonatán, s erővel félretolta a szol-
gákat, majd maga guggolt a helyükre, s nézett fel
szánakozva Saul elgyötört arcába. - Ismered a Tör-
vény szavát, király?
46 47
- Nálam csak Sámuel ismeri jobban az elevenek
között.
- És van-e a Törvényben engedély avagy jog ar-
ra, hogy bárkit ártatlanul halálra ítélj?
- Aki nem vétkes semmiben, annak fején fehér
legyen a haj, mire meghal - felelt Saul kötelességtu-
dó gyermek módjára.
- Akkor hát mondd meg nekem: harcolt-e Dávid
minden parancsszóra érted és Izraelért?
- Harcolt.
- Ártott-e közben rossz szóval neked vagy a nép-
nek?
- Mindig szeretettel beszél rólunk.
- Tett-e számos jót Dávid teérted, házadért és
Izraelért?
- Tett, számtalant. - Saul hangja lassan elmélyült,
majd egészen visszanyerte férfias színét.
- Akkor ne vétkezzen a király az ő jó szolgája el-
len, mert az Úr nemcsak őt, de minden abban bű-
nöst lesújt! - Jonatán utolsó szavait hallva a szolgák
úgy tűntek el a teremből, mint szélfútta porszemek.
- Mi a szándékod, apám?
- Jobbomra ültetlek téged a vacsoránál, és bal ol-
dalamon Dávid lesz a vendég. Az Úrra esküszöm,
hogy nem kell meghalnia, hiszen... - A király hirte-
len zokogásban tört ki. Jonatán szorosan átölelte
apját, és úgy ringatta, ahogy véres térdű gyermeket
szokás.
- Megint... megint meg akartam öletni őt? - kér-
dezte végül, könnyeit nyelve Saul. Jonatán bólin-
tott. - Nem ernlékszem. Most miért?
- Mert szereted, s mert mindannyian ugyanúgy
szeretjük.
Jonatán érezte, hogy apja könnyeitől vállán át-
ázott a ruha - s gyűlölte őt ezért.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Dávid éneke élettelenül, hidegen csapongott a há-
lókamra behúzott függönyei között. A lant húrjai
mintha megmerevedtek volna pengetőjük érzéket-
lenségétől; dermedten rezzentek, ahogy az olajmé-
csesek lángja sem mozdult a sűrű levegőben. Saul
magasra rakott szőrméken hevert, nyakig beburko-
lózva vacogó vágyakozásába. Levegőt vett, hogy
megszólaljon, mire Dávid rögvest elvette ujját a
lantról.
- Fiam, jer ide.
Az egykori pásztorfiú hanyag mozdulattal neki-
vetette hátát a falifüggönynek, szemei merengve a
semmibe bámultak.
- Nem.
Saul sokáig csöndben maradt.
- Kérlek. Az Úrra...
- Istent említed, mikor magadhoz hívsz, király? -
Dávid hangja hidegebb volt a halott ökrök szemé-
nél. - Az Ur látja, mi lakozik a lelkedben, s azt is,
mi lakozik az enyémben. Ne hívj magadhoz, mert
ha végül engedelmeskedern, az pusztulást hoz ránk.
Saul ledobta magáról a takarót, és felült. Mind-
két karját Dávid felé nyújtotta, s hangja úgy reme-
49
gett, ahogyan a lant húrjának kellett volna az
imént.
- Fázom! Nem melegedhetek meg, csakis a te
szeretetedben.
- A hideg belőled árad, király - felelt pimaszul
Dávid.
Saul karja lehullott, s amit ezután mondott, vád-
dal volt átitatva.
- Jonatánt szereted, igaz? A fiam elpuhult, ké-
nyelmes és lusta. Hol van már az idő, mikor filisz-
teus vezéreket mészárolt le Gebában? Asszonnyá
tetted őt!
- Ahogyan téged is, Saul. - Dávid ellökte magát
a faltól. Amint az ágy felé indult, Saul testét izgatott
remény borzolta végig, de a fiú félúton megtorpant.
- Mi lett Izrael királyából, mondd? Én tiszteltelek és
szerettelek valaha, most azonban csak szánalmat és
undort érzek irántad. Az őrület elrohasztotta ben-
ned a puszták egykor rettegett oroszlánját. Azt hit-
ted, hogy Izrael királyaként mindent megtehetsz, s
az a minden téged nem bánthat. Amióta azonban
Sámuel elfordult tőled...
- A vén kecskét hágó! - szitkozódott Saul a pró-
féta nevét hallva. - Tudom, mit tett veled Betle-
hemben! A szeretőjének használt, igaz?
- Az Urra, király, neked már árpaszemnyi józan
eszed sem maradt! - Dávid dühösen visszahátrált a
falhoz, és szórakozottan a kinnor húrjait simogatta.
- Hát azt hiszed, mindenki a fiúszeretőt látja ben-
nem? Te tettél engem asszonnyá! Meg a fiad, Jona-
tán. csakhogy őt még tudom sajnálni, téged viszont
megvetlek. Jonatán nem tehet róla, hogy vágyai fe-
lém fordultak, hiszen tőled látta a példát. Te azon-
ban, Saul, re találtad fel ezt a bűnös vágyat, te kel-
tetted életre a rossz szellemek seregét. Vacogsz, és
nem vagy képes nyugodni? Engem már nem érde-
kel. Férfi vagyok, leányod férje, s azt akarom, hogy
felejtsd el közös múltunkat örökre.
Saul szétrugdosta a verejtékkel átitatott, nehéz
takarókat, és talpra állt. Meg kellett támaszkodnia
egy pillanatra, mert fejét szédülés fogta el. Mikor
azonban egyensúlya ismét a sajátja lett, szemében
gyűlölet vetett szikrákat.
- Átlátok rajtad, fürtös fejű hímringyó! - recseg-
te. - A királyságot ígérte neked Sámuel, s te azt hi-
szed, megszerezheted. A próféta elárulta neked,
hogy Izrael királya nem tesz különbséget férfi és
asszony között a sötétben, s te a hús fegyverét
emelted rám. A kánaánita szajhák sem ügyesebbek
nálad. Elcsábítottad a fiamat, mindkét lányomat, s
talán még Abnért, a seregvezéremet is. Gyűlölöd
a férfinemet, ezért hoztál Míkálért olyan borzalmas
jegyajándékot, mint a két kosár férfiszerv.
- Te szánalmas, háborodott agg, hát nem emlék-
szel, hogy az a te kívánságod volt? - Dávid immár
remegett a sértett indulattól. Saul, talán megbánva
szavait, felé nyújtotta kezét, de a fiú félreütötte azt,
majd a kijárat felé indult. Éppen a függöny széléért
nyúlt, mikor meghallotta a fa halk koppanását a kő-
padlón. Saul ágya mellől dárdát kapott kezébe. Dá-
vid időben hajolt le, így a bronzhegy átdöfte a szö-
vetet, s a fegyver nyelének súlya letépte a függönyt.
A folyosón álló őrök döbbenten nézték a jelenetet,
s nem tudták, mit kellene tenniük.
50 51
Dávid kirohant a palotából. Áldotta az Urat,
hogy erre késztette őt, mert ha marad, végzett volna
a királlyal. Szégyenének mérge megülte a lelkét, s
rettegett, hogy soha nem lesz képes szabadulni tőle.
Egyenesen saját otthonába sietett. Míkált a főző-
házban találta. Uvöltve zavarta ki a szolgákat, majd
letépte asszonyáról a ruhát, és úgy tette magáévá őt,
hogy annak fájdalmas sikoltásai messze hangzottak
Gibea szűk utcáin.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Ott rejtőzik Abnér Felismerem az árnyékát.
Míkál suttogva beszélt, bár a környék kutyái veszett
csaholással próbálták elriasztani a ház körül setten-
kedőket. Dávid és asszonya hangtalanul fellopóztak
házuk lapos tetejére, és óvatosan körbetekintettek.
A hold fénye elárulta a keskeny, csatornalétől bűzlő
utcák sötét szegleteiben rejtőző férfiakat. Közülük
az egyik botjával időnként intett, jelezve, hogy mer-
re akar látni még egyet-egyet a bérgyilkosok közül.
Dávid megérintette Míkál vékony vállát. Háló-
szobájukba érve a mécsesek barátságos fénye igye-
kezett elhitetni velük, hogy amit imént láttak, csu-
pán rossz káprázat.
- Apám végleg elszánta magát - mondta Míkál.
Arca, mely soha nem volt igazán szép, most az ag-
godalom kemény vonásaitól még inkább férfiassá
vált. - Abnér és emberei csak arra várnak, hogy haj-
nalban elindulj a palotába. A penge, amit a torkod-
nak szántak, már nincs a hüvelyében.
Dávid leült az ágyként szolgáló takarókra, és el-
gondolkodva nézte le-fel lépkedő feleségét. A király
lánya egymásba fűzte vékony ujjait, ahogy Saulnak
is szokása volt, s mikor nem beszélt, ajkát harap-
dálta.
- Míkál, áruld el nekem, kiért remeg most a szí-
ved? - A férfi hangja nyugodt volt, mint a Jordán vi-
ze. Míkál megtorpant, s néhány pillanatig értetlenül
nézett rá. Ezt kihasználva Dávid folytatta: - Miért
félted az életemet Abnér pengéjétől? Atyád őrültsé-
ge aggaszt, vagy a férjed torkának épsége?
- Nem akarom, hogy Abnér megöljön.
- Ezt látom, de a kérdésemre nem kaptam felele-
tet. Te ugye hallottál arról, miért jött évekkel koráb-
ban Sámuel Betlehembe, ahol a családommal él-
tem?
Míkál ideges értetlenséggel rázta a fejét, de ez
nem a tagadás jele, inkább hárítás volt.
- Azok, odakinn meg akarnak ölni téged! - mu-
tatott vékony karjával az utcák irányába. - Senki
nem merne kezet emelni Izrael oroszlánjára, hacsak
nem maga Saul utasítja erre. És most nem számít-
hatsz Jonatán segítségére, hiszen ő elutazott.
- Felelj a kérdésemre, Míkál! - Dávid nem vál-
toztatott nyugodt tartásán és hangján. - A férjedet
vagy az apádat félted jobban?
- Izrael királyát féltem - felelt dacosan Mlcál.
Dávid hangosan felnevetett.
- Még mindig nem válaszoltál, hiszen Saul a ki-
rály... Vagy én, ha komolyan veszed Sámuel olajá-
nak érintését.
- Mit számít, miért akarlak élve tudni? - Míkál
52 53
kirohant a hálókamrából. Mikor visszatért, karján
cipelte a főzőház legnagyobb agyagkorsóját. Lendü-
lete és elszántsága oly nagy volt, hogy Dávid gon-
dolkodás nélkül felállt az ágyról, és utat adott neki.
Az asszony fürge, ügyes mozdulatokkal férje helyé-
re fektette a korsót, majd betakarta azt levetett
ruhájával, s az edény karcsú nyakára kecskeszőrt si-
mított, mintha álomban borzolt haj volna.
Dávid elnézte asszonya meztelenségét, s érezte:
elfogja a vágy Mire Míkál végzett, s megfordult,
Dávid szintén mezítelen volt. Szó nélkül lelték egy-
másban örömüket, tépve, marva a másik puha hú-
sát, mint a koncért verekedő sakálok. Majd egymás
mellett heverve, hátukat hűsítve a kőpadlóval, néz-
tek a mécsesek fényébe, kerülve a másik tekintetét.
- Ismét csak eltávozik belőlem a magod, Dávid -
sóhajtott keserű hangon Míkál. - Bárhányszor te-
szel is magadévá, mindig így történik, s ezért nem
foganok tőled gyermeket. Pedig az időben érkező
utód tán megbékítette volna Sault... S az én űzött
lelkemet is.
Dávid felkelt, és magára öltötte ruháját. Míkál
sem maradt fekve, hanem a korsóra terített öltözék
helyett másikat vett, majd a kamrába sietve élelmet
csomagolt. Mikor újra a hálókamrába lépett, Dávid
az ágynak szélén ült, és az agyag hasonmást nézte.
- Reggel, ha nem megyek ki a kapun, Abnér és
emberei bejönnek - szólt.
- Majd azt mondom, beteg lettél. - Míkál férje
lábához tette a pásztortáskát, majd a hátsó udvarra
néző ablakhoz lépve kissé félrevonta annak függö-
nyét, és kilesett. - Abnér, mint mindig, túlságosan
magabiztos. Elöl vár rád minden emberével, hátra
viszont senkit nem állított.
- Annyiban magabiztos, hogy úgy hiszi: Izrael
oroszlánja túl büszke, semhogy hátul szökjön ki a
saját házából. - Dávid eligazitotta a kecskeszőr pár-
nát a vizeskorsón. - Biz nagyot téved, mert Izrael-
nek nincs oroszlánja. csak egy nyavalyás kecskéje,
akit a pásztor és fia asszonynak használt.
Míkál dühösen fordult férjéhez.
- Attól lesz kisebb a szégyened, ha folyton emle-
geted? Fogd a botod, és fuss.
- Hová?
- Rámába, Sámuelhoz. Ő kent királlyá, és zúdí-
totta fejedre az ocsmányság áradatát. Hát most
mondja meg, miként lehetsz valóban Izrael első em-
bere.
- És te Izrael első asszonya. Értelek végre, Míkál!
- Dávid az ablakhoz lépett, a kötél egyik végét ki-
dobta rajta, a másikat asszonya derekára csavarta.
- Akkor hát tartsd meg a súlyomat. Ha idejében
elengedsz, tönkrezúzom magam, és apád minden
álmoddal megjutalmaz.
De Míkál nyögve, sírva megtartotta Dávid súlyát,
míg az biztonságban le nem ereszkedett a ház hátsó
udvarára.
- Miért nem jön elém Dávid, mint más reggele-
ken? - üvöltötte Saul pirkadat után. Abnér küldön-
ce felelt:
- Míkál kiállt a kapuba, és azt mondta: "Az uram
beteg, ma nem kel ki az ágyból."
- Akkor hozzátok ággyal együtt!
A küldönc sietve vitte a parancsot Abnérnak.
54 j 55
- Azzal fenyegetett, hogy megöl, ha reggel előtt
elárulom a szökését - vallotta Míkál, miután a kecs-
keszőrrel fedett korsó társaságában Saul elé kísér-
ték.
Dávid akkor már messze járt.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Beszélhetnénk a szeretetről!
- Ki iránt? Hol látsz te szeretetet? - Sámuel megve-
tően pillantott Dávidra, majd májfoltos kezével to-
vább gyömöszölte zsákjába szegényes holmiját. -
Idejössz hozzám, Rámáig futsz Gibeából, miután
Saul meg akar öletni. Ezzel rám hozod a vészt, és
még szeretetet emlegetsz?
Dávid elrongyolódott ruhája szélét markolászta.
A hosszú, kínkeserves menekülés lemarta róla az
előkelő szövetet, de fényesen feszessé növelte izma-
it, s arcáról eltüntette az utolsó, lágy, nőies vonáso-
kat is.
- Te kentél fel királlyá, Sámuel! Azóta csak me-
nekülés az életem.
- Minden bizonnyal. Ha nem számítjuk a nyert
csatáid utáni lakomákat, a táncoló és éneklő asszo-
nyok téged ünneplő kórusát és Míkállal kötött há-
zasságodat - a vénember szavai gúnytól csöpögtek.
- Fiú, te nem is olyan régen még pásztor voltál Bet-
lehemben!
- Mit láttál bennem oly nagyszerűt, hogy engem
választottál királynak?
Sámuel most nagyon komolyan nézett a fiatal
férfira.
- Esküszöm az Úrra: több fenséget, erőt és böl-
csességet láttam a velem caplató vörös üszőborjú-
ban, mint benned.
- Akkor miért? - ordította Dávid, s haragja
könnyeket gyűjtött a szemébe. - Én nem kértern
Izraelt, nem akartam Saul helyét.
- Mégis megkaptad, így hát több méltósággal is
viselhetnéd.
Dávid sokáig figyelte, amint Sámuel földes pad-
lójú szobájában utazáshoz csomagol.
- Hová mész? - kérdezte végül csöndesen.
- Nájótba - felelt a próféta. Mintha a város neve
szívta volna ki tagjaiból az utolsó csepp erőt, lero-
gyott a zsák tetejére, és mindkét kezével megragad-
ta gyér szakállát. - Képtelen vagyok lemondani róla.
- Miről? - Dávid felkapta a fejét, mert megérez-
te Sámuel hangjában az elkövetkező vallomás édes-
kés ízét.
- Az életemről - mondta a próféta. - Ha néhány
évvel ezelőtt meghalok, az sem lett volna korán.
Mégis képtelen vagyok hozzászokni a gondolathoz.
- Nem értek valamit, Sámuel. - Dávid közelebb
húzódott az öreghez, sőt leguggolt mellé, mintha
kisgyermekként hallgatná a bölcs szavait. - Miért
volt jó neked, hogy velem bosszantsd Sault? Hagy-
tad volna meg királynak őt, engem pedig pásztor-
nak. Mindenki a maga helyén. Akkor most a király
jobbján ülnél kényelemben, biztonságban.
- Meg akartam őrjíteni - súgta a múltba bámul-
va Sámuel. - Azt akartam, hogy szenvedjen, amiért
56 57
nem hallgat rám. Biztos voltam benne, hogy miután
elszakította a kabátomat, én pedig megfenyegettem
őt, majd utánarn siet. Könyörögni fog, megtépi a
ruháját, a tűz szürke porát szórja a fejére és...
- Saul azonban visszatért városába, te meg Rá-
mába jöttél - ernlékezett Dávid a regékre. - Te töb-
bet tettél, mint hogy felbosszantottad!
Sámuel nyugtalanul vizsgálta a fiú arcát.
- Ezt honnan tudod?
- Egész mostanáig a palotában éltem magam is -
emlékeztette Dávid a prófétát gonosz mosollyal.
- Tudom, ki Saul szolgái közül az, amelyik még ma
is az italába csempészi a mérges növényt. Te utasí-
tottad rá! Aranyat, marhát sem kellett áldoznod az
ügyre, mert az a szerencsétlen úgy tekintett rád,
mintha maga az Ur jelent volna meg előtte. Saul a
méregtől lassan már nem képes egvetlen értelmes
gondolatra sem. Éjjel a sarokba szorulva vinnyog,
démonoktól és a holtak lelkétől retteg. Nappal pe-
dig azt kutatja, hogy az elevenek közül ki tör az éle-
tére. Nem az Ur veszi el Saul eszét. Te vagy az,
Sámuel! És én sem vagyok több, mint újabb adag
a neki csepegtetett méregből.
Sámuel ellökte magától Dávid kezét, majd tenye-
rébe temette arcát. Hangja mintha kút mélyéből
tört volna fel.
- Nem hallgatott rám. Én teremtettem őt, én
hívtam lzrael élére, én győztem meg a népet, hogy
az Úr uralkodót rendel fölébük Saul személyében.
És ő mégis kivetett a gondolataiból, a lelkéből. Lát-
tam, hogy nem hiszi, Izrael Istene szól hozzá álta-
lam. Átkozottá tette magát a szememben, és így az
Ur szemében is. Mert a hitem, az erőm, minden
szavam Istentől származik. Aki ebben kétkedik,
egyenesen az Urat sérti!
Dávid mély sóhajjal állt fel, majd szorosan hasá-
hoz ölelte Sámuel ősz fejét. Miközben simogatta,
a vénember, mint kisgyermek, megnyugodott. Más-
nap együtt indultak Nájótba. Nem tudták, hogy
Saulhoz már elindult a besúgó, aki hírét viszi hol-
létüknek.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Hogy van? - kérdezte csöndesen Dávid, s közben
nem mert Jonatánra nézni.
A két férfi Gilboa közelében, a dombság egy el-
dugott részén találkozott. Jonatán már hazazavarta
a kölyköt, aki a nyilvesszőket cipelte utána, meg-
üzenve, hogy estére megtér a palotába, de most
egyedül akar lenni. A nap még magasan járt a cser-
jés fölött, szél alig rezzent. Dávid a bokrok alján ült,
s mióta csak találkoztak, a földet bámulta. Jonatán
nem mert két lépésnél közelebb kerülni hozzá, bár
maga sem értette, mitől tart.
- Szenved - felelt Dávid kérdésére megkésve. -
Mindenkitől fél, és mindenkire gyanakszik, mióta
Nájótból visszatért. Nem beszél arról, ami ott tör-
tént.
Dávid előtt felrémlett a koszos város, a vallási ré-
vületben táncoló, éneklő próféták, és Sámuel szikár
alakja, aki egy sziklán állva nézte, mint válik szá-
nandó ronccsá Saul. Miután elmenekültek Rámá-
SS 59
ból, szerencséjük volt, s Dávid hitte: valóban az Úr
egyengeti előttük az utat. Valamely jutalomra vágyó
pásztor ugyan futárt menesztett a királyhoz, hogy
besúgja, merre találja Dávidot és Sámuelt, de hiába.
Saul két fegyveres csapatot is értük küldött, a kato-
nák azonban gyanakvás nélkül elfogadták a próféta
által felbérelt némberektől a hűs vízzel telt korsó-
kat. Ittak, majd révületbe estek. Dávid Sámuel mel-
lett állt a sziklán, mikor az első, majd néhány héttel
később a második osztagot is körbetáncolták a vijjo-
gó, üvöltő, doboló némberek. A mérgezett katonák
azt hitték, hogy rég halott próféták lelkei rohanták
meg őket, táncba hiva a még élőket.
Saul bolond volt, így egyetlen pillanatig sem
hitt más őrültségeinek. Harmadszorra maga indult
Nájótba, de a vizet éppen úgy elfogadta, mint az
előző két társaság.
- Nern fogja megölni a főzet? Nagyon gyenge -
faggatta Dávid Sámuelt előző este, a fortyogó üst
mellett. A vénember rá sem nézett, úgy felelt:
- Bánnád? Könnyen lehet, hogy azonnal királlyá
tehetnélek. A nép hinne nekem.
Saul nern halt meg a víztől, de elméje még inkább
zavart lett, mint volt annak előtte. Látta a sziklán
Dávidot, de azt hitte: kerub szállt alá az égből. Lát-
ta a körben táncoló némbereket is, mindet csodás
szépségű szűznek gondolva. Ledobálta ruháit, és
meztelenül ugrott, szökellt utánuk, miközben foly-
ton Dávid nevét kurjongatta, de egyet sem kapott el
a szipirtyókból.
És látta Sámuelt. Ot felismerte, s akkor mintha
hirtelen kitisztult volna az elméje. Lerogyott a föld-
re, meztelenségét felkavart porral, letépett levelek-
kel próbálta eltakarni, szakállát könny nedvesítette
be. Akkor Dávid majdnem lerohant hozzá, de Sá-
muel nem engedte. Saul pedig néhány perccel ké-
sőbb már újra a némbereket kergette. Egyikük hagy-
ta magát ledönteni a bokrok aljába.
- Nem beszél Nájótról - bólintott értőn Dávid. -
Hát akkor miről beszél?
Jonatán örült, hogy végre megélénkül közöttük a
szavak cseréje.
- Árulásról, Isten valódi haragjáról és méregről...
- Méreg? - kapott a szón Dávid. Jonatán készség-
gel folytatta:
- A palotában lefogták az egyik szolgát, aki be-
vallotta, hogy évek óta valami titokzatos fűszert tesz
Saul italába. Azt mondta, hogy az Ur parancsára.
Saul átvágatta a szerencsétlen kezében-lábában az
inakat, de meghalni nem engedte. Most tehetetle-
nül fekszik naphosszat a gyékényen, s nincs, aki el-
zavarja róla a legyeket.
- Az Ur parancsára... - ismételte halkan Dávid,
mint aki hirtelen megértett valamit, aminek eddig
hiába kereste értelmét.
- Orült a szolga, nem vitás - legyintett Jonatán.
- Néha úgy tűnik, barátom, hogy dallamtalan
rikácsolást hallasz, pedig csak a te füled beteg, és
a legszebb ének tanúja vagy. - Dávid tenyerében
méregetett egy lapos követ, majd messze hajította,
s ahogy a zörrenés elért hozzá, megélénkülni lát-
szott. - Mondd, testvérem, nincs remény rá, hogy
Saul békében megtűrjön Gibeában, Míkál férjeként
és serege ezredeseként?
60 61
- Megpróbáltam beszélni vele. - Jonatán rajong-
va nézte a bujkálástól valódi férfivá érett Dávidot.
- Hiába mondtam, hogy hívó szavára jönnél, mert
szereted őt. A véredet akarja, mondván, hogy en-
gem félt.
- Akkor mennem kell. - Dávid felállt, és vállára
vetette zsákját. Mikor Gibea felé nézett, s meglátta
a városból égnek szökő füstoszlopokat, a családok
kenyérsütésének mennybe küldött üzenetét, keze
ökölbe szorult.
Jonatán hirtelen Dávidhoz lépett, s megragadva
annak szakállát magához akarta húzni, hogy csókot
kaphasson tőle. Dávid azonban kitépte magát, s te-
kintete úgy villant Jonatánra, hogy az nyomban szé-
gyenkezve lekuporodott.
- Bocsáss meg nekem, ha képes vagy rá - suttog-
ta. - Látom: apám miatt már engem is gyűlölsz.
- Sem Sault, sem téged nem említelek haraggal.
- Dávid szavai formára kedvesek, de ízre keserűek
voltak, mint a harmadnapos pecsenye. - A testvé-
rem vagy, így akarok rád gondolni.
Azzal indult, hogy ne hallja Jonatán elcsukló zo-
kogását, arnitől undor fogta el.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Ahímelek főpap már-már elolvadni látszott a meg-
tiszteltetéstől. Jóindulatú, kerek képe, ápolt szakál-
la, kemény munkától megkímélt keze szinte sugár-
zott a gyönyörűségtől, amint Dávid előtt aprókat
hajlongva fohászkodott.
- Saul király küldötte személyesen! Egyenest hoz-
zám, titkos szóval ajkán! Több ez bárminél, mint
amit az Orökkévalótól valaha is remélhettem.
Dávid arcán valamelyest oldódott a feszültség,
mikor megértette, hogy jól számított: Nóbba még
nem ért el a híre annak, hogy őt Saul halva akarja
látni. A nóbi szentély fürge, halk léptű papjai távol-
ról, áhítattal néztek rá, amint keresztülment Ahí-
melekkel az udvaron. Mióta csak megérkezett, ezek
a jámborok elhitték minden szavát, s úgy mustrálták
rongyos, elkínzott öltözékét, mintha szent embert
látnának.
- Fáradj be szerény lakomba, Dávid, és végy ma-
gadhoz hűsítőt, hisz gonosz volt az utad, meglátszik
- beszélt szakadatlanul Ahímelek. - Tehát Saul
ügyében jársz, azt mondod? És a király ezerszeresen
titkossá tette küldetésedet? Végül pedig azt mond-
ta: "Ha szűkében vagy bárminek, térj be Nóbban a
jó Ahímelekhez, mert ő segíteni fog." Orökkévaló
,
nem bírok én ennyí áldást egyetlen napon!
Dávid idegesen fürkészte az öreget, de semmi ha-
misságot nem fedezett fel a szavaiban. Leült a ház-
ban, elfogadta a kecsketejet, a kenyérből azonban
nem tört. Ez feltűnt Ahímeleknek.
- Fogadalmat tettél talán, hogy nem eszel? -
A feltételezés annyira meghatotta az öreget, hogy
könny gyűlt a szemébe. Dávid gyorsan rábólintott.
- Megfogadtam, hogy akkor veszek magamhoz
ételt, ha az embereim is ehetnek.
- Hát nem egyedül vagy?
- Társaim odakinn maradtak, a város közelében
62 63
szétszórva. Senki nem tudhatja, hogy hányan já-
runk el Saul ügyében, sem azt, merre tartunk.
- Megértem - hajolt meg ültében Ahímelek ko-
molyan.
- Külön-külön indultunk, s nem hozhattunk ma-
gunkkal sem élelmet, sem fegyvert - folytatta a ha-
zudozást Dávid. - Asszonyaink, testvéreink úgy kel-
lett higgyék: csupán sétálni indultunk a dombok
közé. Ezért meztelen az én két kezem bronztól és
kenyértől.
A főpap közelebb tolta Dávidhoz a tálat, melyben
a kecsketej habot vetve löttyent.
- Fogyassz, urarn, hogy legyen erőd.
- Gondolnom kell a társaimra, aztán sietve indul-
ni tovább, mert küldetésünk sikerén Saul és Izrael
léte múlik. - Dávid hirtelen szúró nyugtalanságot
kezdett érezni, hát talpra állt, szembe a kijárattal.
Ahímelek rémülten, vénségtől nyöszörögve követte
példáját.
- Mit tehet még nevesincs szolgád Saulért?
- Kenyér kell és fegyver - mondta szavát halkítva
Dávid. - Nekern és az embereimnek. A király úgy
mondta: te hű vagy hozzá tűzön és vízen keresztül.
- Tiéd és Saulé Nób minden sóhajtása, uram -
hajolt meg Ahímelek buzgón, de hangjában aggoda-
lom, sőt kétségbeesés bújt meg. - csakhogy készen
nincs, csak annyi kenyér, amit imént elédbe tettem.
Meg az az öt áldozatra szentelt, ami az Ur asztalán
hever. Szólok az asszonyoknak, hogy lássanak mun-
kához máris...
- Nem! - Dávid mereven nézte a napfényben
fürdő kijáratot, s úgy érezte, a következő pillanat-
ban Abnér fog rárontani onnan, meztelen pengé-
vel. - Nincs időm kivárni a sütést, nyomban indul-
nom kell.
Kilépett az udvarra, lába port vert fel, amint át-
vágott tucatnyi foltos kecske között. Ahímelek sí-
poló tüdővel követte, karját kétségbeesetten égre
rázva.
- Nem mehetsz el üres kézzel, Dávid! Ha Saul
hírül veszi, hogy élelern és fegyver nélkül küldtelek
tovább, többé nem gondol rám jó szíwel.
Dávid megtorpant, és szembefordult a főpappal.
- Akkor add ide a szent kenyereket. Elviszem azt
az ötöt az embereimnek.
Ahímelek csupán egy szemhunyásnyi ideig ma-
radt bizonytalan, majd a szentélybe vezette Dávi-
dot. Az aranylemezekkel kalapált asztalon ott he-
vert öt kenyér, s előttük középkorú férfi állt. Mikor
Dávid a szemébe nézett, bőrén hideg borzongás fu-
tott át.
- Ő edómi Doég, Saul pásztorainak felügyelője -
súgta Ahímelek Dávid fülébe, majd eltűnt a helyi-
ség homályos hátuljában.
Doég összefonta izmos karját, s úgy nézte Dávid
rongyait, mintha nyomban ki akarná őt gúnyolni.
- Ezek az Ur áldozati kenyerei - szólt, mikor Dá-
vid zsákjába kezdte pakolni azokat. - csak akkor
veheted magadhoz te és az embereid, ha tiszták
vagytok.
- Mióta elindultunk Gibeából, egyikünk sem hált
asszonnyal - Dávid csupán a mondat végén döb-
bent rá, hogy magyarázkodik, ezért az utolsó kenye-
ret dühösen dobta a zsákba. Doég bólintott, s vé-
64 65
kony ajkán gúnyos mosoly terült el. Talán mondott
volna többet is, ekkor azonban előkerült Ahímelek.
A kisöreg gyönge karján rongyokba bugyolált, sú-
lyos tárgyat cipelt, és megkönnyebbülten sóhajtva
adta át azt Dávidnak.
- Íme, Góliát kardja, amit te zsákmányoltál egy-
kor, uram, így nem is kerülhet jobb kézbe. - A fő-
pap büszke pillantást vetett Doégra, remélve, hogy
eme nagyszerű cselekedetét a főpásztor majd kellő
időben elmeséli Saulnak. - Sajnos több és más fegy-
ver nincs egész Nóbban. Mi az Úr szavát forgatjuk,
ha ellenség tör ránk.
Dávid letépte a molyrágta rongyokat Góliát ha-
talmas fegyveréről, és néhányat vágva a levegőbe is-
merkedett annak súlyával.
- Saul meghálálja neked, hogy jót tettél az ő szol-
gájával - mondta csöndesen Doég Ahímeleknek,
aki boldogan, büszkén nézett a távozó Dávid után.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Hörgött, a padlón dobálta magát, szája habot vert.
Majd felugrott, szétsikoltott maga körül mindenkit,
belekapott saját szakállába, és marékszám tépte ki
az erős, fekete szálakat. A katonák kardjuk után
nyúltak, az ajtón posztolók dárdáik hegyét fordítot-
ták a hátának, de Dávid mintha fel akarná tűzni
magát a fegyverekre, feléjük ugrott. Az utolsó pil-
,
lanatban tagjai görcsbe rándultak, térde kibicsak-
lott teste alól, s ő elvágódott Ákis király kőtrónon
nyugvó lábai előtt. Nyálas ajakkal akarta illetni a
66
filiszteus király lábujját, aki azonban undorodva el-
húzta azt.
- Minek hoztátok ide? - üvöltött Ákis az osztag-
parancsnokra.
- Ő Dávid, nagyúr! A zsidó Dávid, aki kétszáz
testvérünk férfibüszkeségét metélte le, hagyva elvé-
rezni őket. Dávid, aki több csatában megfutamítot-
ta katonáinkat, és aki...
- Őrült - szólt szinte szánakozva Ákis. Dávid a
padlón heverve valamelyest elcsendesedett. Most
éppen a trón szegletéből kaparta ki a koszt, meg-
szemlélve, majd élvezettel lenyalogatva azt ujjáról.
- Hol találtátok?
- Gat fogadójában ismertek rá - lépett közelebb
az osztagparancsnok, vigyázva, nehogy veszélyesen
közel kerüljön a háborodott zsidóhoz. - Előbb nyu-
godtan viselkedett, de mikor megkérdezték tőle, ki-
csoda és honnan jön, kitört rajta ez. Alig bírtunk
vele. Mintha a tenger halainak síkosságát kapta vol-
na az istenektől, folyton kicsúszott a katonák mar-
kából. Nem bántott senkit, bár próbált harapni, s
úgy kaffogott, mint az éhes sakál. Végül szőnyegbe
csavartuk, és elébed hoztuk. Ez volt nála, de meg
sem próbálta használni.
A parancsnok csettintett, mire két katona felmu-
tatta Góliát kardját. Ákis megismerte a fegyvert.
Komor tekintettel bólintott, majd újra a lábánál fet-
rengő szánalrnas bolondot nézte.
- Ezek láthatatlan istent imádnak, s folyton vár-
nak valakit, hogy megmentse őket - szólt elgondol-
kodva Akis király, mintha csak önmagát emlékez-
tetné. - Annyira sem bíznak magukban, hogy képe-
67
sek legyenek arcot adni istenüknek. Az égi meg-
mentőre való folytonos várakozás végül megzavarja
az elmét, kifacsarja a lelket, s veszett állattá teszi az
embert.
Dávid ekkor megrándult, felnyögött, és befejezve
a mocsok nyalogatását, felpillantott a királyra. Mo-
tyogását előbb nem lehetett érteni, de mikor feltér-
delt, s belemelegedve egyre nagyobb héwel, szinte
már kiabálva folytatta, szavai is kitisztultak.
- Látok! Látok egy zsidót, akinek hátát cafattá
tépte a korbács, s ő mégis hordja a köveket egy is-
tenkirály síremlékére, rabként sírva, Ígéret Földjé-
ről álmodva. Látom őt Egyiptom napja alatt vért
izzadva imádkozni, sós könnyekkel puhítani a kor-
bács szíjait, s végül meghalni a hitben, hogy eljön az
Úr, aki megszabadítja őt. Látok egy másik zsidót, ki-
nek kezét és lábát vasszögekkel ütik át. A porcok
hangosan ropogva törnek a húsában, vére sugárban
szökik el testéből, s ő még napokig csüng a halálnak
fáján, egyre csak várva, hogy jön az Orökkévaló, és
leemeli őt onnan. Messzebb is látok! Látom a har-
madik zsidót, kit vassisakos katonák röhögve lök-
dösnek be egy terembe, teste megtisztulását ígérve
neki, de víz helyett gyilkos, fojtó lég sziszeg a falak-
ból. Ez a zsidó is az Úrért kiáltva fullad meg.
Dávid vad kacagással zárja szóáradatát. Akis em-
bereivel együtt borzadva néz rá. A király keze remeg
a trón oldalán, s hogy ezt más ne vehesse észre,
gyorsan int.
- Vigyétek a szemem elől, és dobjátok az út po-
rába!
- Ne öljük meg, uram? - A csapatparancsnok
döbbenten bámul Ákisra.
- Már halott, nem látod, ostoba? Most még jár,
beszél, mocskot fal, és terjeszti a ragályt, de már rég
halott. Mert az a zsidó, aki ráébredt, hogy istene
semmi több, csak örök várakozás, az nem él.
- De... - A tiszt értetlenül rázza a fejét, de Ákis
ráüvölt.
- Vidd már, mielőtt az elméjét rágó féreg nálunk
is petét rak! Mit teszünk a néppel, ha nem hisz már
az isteneinkben?
És a nyáltól, kosztól, verejtéktől bűzlő Dávidot
kidobták az üt porába.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Vagy féltucatszor hízott, fogyott fényében az éj égi
vándora, mióta Dávid elszabadult Ákis fogságából.
Őrültnek tettette magát, remélve, hogy a filiszteus
király babonás félelme erősebb a bosszúvágvnál.
Azóta Adullarn barlangjaiba vette be magát, reme-
teként élt, s zaklatott álrnaiból akarta megfejteni,
mi vár még rá. Önmagában nem hitt, de úgy tűnt:
hisznek benne mások. A hegyek oldalán előbb csak
ritkán, majd mindennap, végül minden órában em-
berek érkeztek hozzá.
- Zarándokhely lettél, Dávid, mely nem engedi
el híveit többé, ha egyszer már elébe tették áldoza-
tukat - mondta az őrtűz fényébe bámulva Jóáb. -
Láthatod: magam is elhoztam eléd a saját adomá-
nyomat.
68 69
- És mi lenne az, Jóáb? - kérdezte Dávid.
- Ami a többieké, kik eljöttek hozzád Adullam
kőlakásaiba: a lelkem. Saulnak nem kellett azok lé-
te, akik itt vannak. Csavargók, koldusok, bűnözők,
elszegényedett földművesek. Mi már mind tudjuk,
hogy az Úr szava az Ígéret Földjéről csak egyesek-
nek szólt, míg mások szolgává lettek saját birodal-
mukban.
- Mindig voltak, és mindig lesznek nincstelenek,
Jóáb. - Dávid elkeseredetten nézett a sötét barlan-
gok torkára, melyek mélyén négyszáz férfi s azok
asszonyai, gyermekei kutatták saját lázálmaik titkát.
- Én egyedül akartam itt élni, és most úgy tűnik:
négyszáz darabra szakadtam.
Jóáb felélénkülve csapott önnön térdére.
- A barlangok most a te tested darabjait rejtik.
Hívd elő reggel a kezed, a lábad, a törzsed, és végül
te légy a fej a nyakon!
- És mit kezdjek ezzel az óriással? - Dávid az ár-
nyakkal és neszekkel zsúfolt erdő fái közé nézett.
- Kérdezd meg, mi vágya van ennek a testnek.
Ha enni akar, adj neki ételt, ha inni akar, vidd oda,
hol bor van, s ha nőt akar ... tedd magadévá Izrael
forró asszonytestét.
S Dávid másnap négyszázszorosan volt éhes,
négyszázszorosan lett szomjas, és négyszázszorosan
kívánt asszonyt ölelni.
70
III.
Drága Abiság, törődöttséged egyre csak növekszik.
Dávid rosszul aludt? Értem. Lebet-e álornnak ne-
vezni azt a rettenetet, ami őt minden este megszáll-
ja? Ha nem tudnárn bizonyosan, hogy a kírály
immár képtelen férfiként közeledni nőhöz, szemed
sötét karikái azt mondanák: álom helyett testeddel
bíbelődött.
Jól van, kicsi sunémi, tudom én, hogy méla ma-
tatásnál többre nem futja Dávidtól. Az Ur névtelen
angyalaira mondom: néha már-már szánom őr.
Gyermekből előbb leány lett, csak azután férfi. S
mindez azért, hogy Sámuel, a vén kecske bosszúr
álltlasson Saulon s Jonatánon, kik kétkedni mertek
próféta voltában.
Vigyázz magadra, Abiság! Légy nagyon óvatos,
mert ki a hatalom közelébe jut, s él vele, az lélekben
mind rohadni kezd. Te még szerencsésnek tudha-
tod magad, hiszen Dávid kíhűlt vágyainak puszta
szolgálója vagy. Haralmad ma annyi, hogy jobbról
avagy balról mosod-e le a király fonnyadt űlepét.
Többre ne is törj, nehogy úgy járj, mint mi, e palo-
ta szornorú lakói.
Ha Saul vagy Dávid megmaradnak parasztnak,
71
soha tán eszükóe sem jutott volna, hogy - az Úr ti-
lalmát szegve - azonos neműnél keressék a gyö-
nyört. Vagy ha mégis fellobban bennük a gondolat,
elvetik azt, mielőtt a magból zsenge növény, az ap-
rócska vágyból testes tett válik.
Megsúgom néked, Abiság, hogy egyre jobban
gyötör a kérdés: ki lesz Dávid utódja? Salamon fia-
mat akarjam a trónon tudni? Vagy Dávid másík fia
Adónija legyen a következő király? Nem mintha
bármi szavam lehetne a döntésben. De rettegek,
hogy végül nem Dávid lesz, ki határoz, hiszen már
a kását is aIig nyeli. Ha pedig nem ő...
Akkor a vas dönt majd. Esetleg méreg, csel-
szövés... Vagy a számos önjelölt próféta szava, ami
mákszemnyit sem jobb, mint a többi lehetőség.
Miért? Mert ez a trón törvénye. Egy széket egy
fenék ülhet meg, s ha van még odavaló a környé-
ken, azt mihamarabb szér kell rúgni. Különben
óhatatlanul hívei kerekednek, ha máshonnan nem,
akár a sivatag hornokjából. Nézd csak Saul és Dá-
vid történetét! Hát akart az én Dávidom valóban
király lenni? Eszébe sem jutott, míg Saul az életére
nem tört. Dávidnak nem maradt más választása, ha
élní szándékozott, mint hogy valóban a trónra tör.
Adullam barlangjainál, a négyszáz "testrész" hor-
tyogását haIlgatva megértette: az Úr választottjának
lenni nem áldás.
Sokkal inkább végzetes átok.
72
Abigél
Ahol erős vezért sejtenek az elesettek, ott egyhamar
tömegbe gyűlnek, mint az oroszlántól rettegő juhok
a kos körül. S ahol felveti csigás szarvú fejét egy új
kos, ott egyhamar próféta is akad, aki az Úrra hivat-
kozva megmondja, miként menjenek a dolgok. Dá-
vid alig ocsúdott, mikor teste máris négyszázfelé
szakadt, s felé kiáltott: "Tarts életben minket; táp-
lálj és emelj fel!" Majd remegő szakállú, eszelős te-
kintetű agg lépett mellé, megrnarkolta a karját kese-
lyű karmú ujjaival, és fülébe recsegte:
- Ne maradj Adullam barlangjainál! Ezt üzeni az
Ur általam. Hanem menj a te négyszázfelé szakadt
testeddel Júdába!
Ó volt Gád, a semmiből jött próféta. Dávid meg-
látogatta Moáb királyát Micpában, és elhelyezte vé-
dő karjai alatt öreg szüleit, nehogy Saul kárt tehes-
sen bennük. csak ezután indult Júdába, a Hereti
erdőbe, hogy ezerszájú testének ételt, italt szerez-
zen, és megóvja azt az őrült király vasától.
Gibea, Izrael királyi városa. Foszló felhők vonul-
tak a mélykék égen, mint Isten bárányainak szél-
sakálok vonításától kergetett, néma nyája. A tama-
riszkuszfa alatt állt Saul vezéri sátra, bejárata felvet-
73
ve, két oldalán katonák. A sárgára taposott füvön, üres volt, s az őrök
odakinn ügyeltek, hogy senki ne
a sátor előtti téren ideges emberek néma csoportja, férkőzhessen közel.
akik egyrnásra sem igen mertek nézni. Egyedül Ab- A nóbi szentélyből
jövök, uram. Dávid ott járt,
nér látszott nyugodtnak, mint kit nem érintenek az s bizony szíves
fogadtatásban volt része; ételt s fegy-
események. vert is kapott a főpaptól. Hazugságai úgy áradtak,
A sátor hűvösében ravasz tekintetű, inas férfi mint az átokverte Nílus vize,
s oly átlátszóak voltak,
hajlongott Saul előtt. A király ült, kezét térdén mint a folyó, mikor éppen
csak megszületik a he-
nyugtatva, ajkát szorosra zárva, míg hallgatta a hír- gyekben. Ahímelek
pedig hitt neki, mert hinni
hozót. akart.
- Becsapnak téged, király. S legnagyobb bána- A nóbi szentély főpapja
segédkezet nyújtott an-
tom, hogy azt kell mondanom: fiad az első mind kö- nak, aki életére tör
családomnak? - Saul határozott
zül, aki hazudik neked. Jonatán bújtatta Dávidot, a boldogságot érzett, hogy
újabb ernberről derült ki
vérszopó farkasivadékot, mikor te színed elé akartad hűtlensége. - A nóbi
szentély papjai elárultak en-
hozatni, hogy életét vedd. Míkál, a lányod segített a gem?
szörnyetegnek a szökésben. Abnér elügyetlenkedte Ez utóbbi kérdés megzavarta
Doégot. Ő senki
az elfogását, tán nem teljesen véletlenül. És végül mást, csakis Ahímeleket,
a jámbor, vén bolondot
ismét csak Jonatán vitte neki a hírt a pusztába, Ezel akarta sárral
bemocskolni, mert az öreg tiszta moso-
kövéhez, hogy te halva akarod látni. Ne bízz, király, lya, halk szava mindig
dühítette. Nem tudott róla,
kikben eddig bíztál, hanem keress új tartórudakat s így be sem ismerte volna
soha, hogy ennek oka:
fenséges sátrad ponyváihoz. Ahímelek külsőben hasonlított Doég apjára. A fő-
Edómi Doég szavát végezve megint meghajolt. pásztor gyermekként pedig csak
szenvedést, ütleget,
Saul tőle szokatlan nyugalommal hallgatta végig a megaláztatást kapott
atyjától. A képi hasonlóság
királyi nyájak főpásztorát, hiszen minderre már ma- elegendő volt hozzá,
hogy Doég örökre el akarja tö-
ga is rájött. Sőt felhőként foszló elméje ennél sok- rölni a jó öreg
mosolyát. De nem egész Nób bűnét
kal több hazugságot, árulást és gonosz szándékot ki- hozta a király elé!
Most mégis gyorsan fordított elő-
ötlött már - mit mindenki forralt, s természetesen ző tervén, alkalmazkodva
Saul kívánságához.
egyedül őellene. - Bizony, uram, Nób bűnös város, lakosai a király
- Látom, jó a szándékod, edómi Doég - mondta ellen tettek, s így az Úr
szavát vették semmibe.
keserű hangon. - Tudsz újat is feltárni királyodnak? Saul erővel telt,
izmaiba élet költözött most, hogy
A főpásztor körültekintett, pusztán fontoskodás- pontosan tudta, hová kell
ütnie. Kiáltására Abnér
ból ellenőrizve, hogy hallhatja-e őket más. A sátor lépett a sátorba.
74 75
- Hozzátok elém Nóbból Ahítúb fiát, Ahímele-
ket, s annak nemzetségét és papjait!
Ahímelek boldog mosollyal ülte meg szamarát,
míg Nóbból Gibea felé vonultak. A számos nép,
mely követte őt, mind a szentély papjaiból állt, va-
lamint Ahímelek nemzetségéből, asszonyokból, fér-
fiakból és gyermekekből. Ezek biztosra vették, hogy
nagy jutalmat tartogat szárnukra a király, amiért a
bajban kisegítették Dávidot, a titkos utakon járó ez-
redest. Abnér katonái egyetlen szóval sem árulták
el nekik a valóságot.
- Ahímelek, Ahítúb fia vagy-e? - kérdezte Saul a
tamariszkuszfa alatt ülve a szemközt álló, gyolcs éfó-
dot viselő öregtől. Mióta Doég, ki most a jobbján
állt, hírt hozott a nóbiak árulásáról, a király egészen
megfiatalodott. Reggeltől estig, sőt gyakran estétől
reggelig azt magyarázta Abnérnak s más főemberei-
nek, hogy végre sikerült felderítenie a Dávid körüli
bonyolult összeesküvést, így néhány nap teltével
beteljesítheti az Úr akaratát rajtuk. A prófétákat és
Gibea papjait azonban nem akarta látni, nehogy
bármelyikük feltegye a kérdést: "Milyen bizonyíték
szolgál arra, hogy Doég igazat beszél?" Mert ha e
szavakat bárki Saul fülébe szórja, a királynak szem-
besülnie kellene azzal, hogy a puszta gyűlölet mon-
dat vele ítéletet.
- Te vagy a nóbi szentély főpapja?
Az öreg meghajolt királya előtt, oly szemekkel
nézve rá, mintha magát az Úr angyalát látná.
- Saul, Izrael csodás ékszere, te neveztél meg, s
amit mondasz, csak igaz lehet - e túlzott kedvesség
Ahímelekből önkéntelenül szakadt ki, de nem érez-
te elhibázottnak. - A nóbi szentély papjai vagyunk
valóban, s itt van nemzetségünk is.
- A király szájából minden szó igaz - ismételte
meg Saul lassan. - És a király most azt mondja: te
és nemzetséged elárultatok engem, mikor segítséget
adtatok Dávidnak, az előlem bujkáló sakálnak.
Ahímelek megkövült, midőn felfogta a szavak ér-
telmét. Papjai a háta mögött idegesen összesúgtak,
s néhány asszony máris jajveszékelésbe kezdett,
mikor elért hozzájuk a szájról szájra suttogott hír
A főpap ekkor tekintetét Doégra vetette, s többé
nem is nézett máshová, míg csak élt. A főpásztor
pedig e szempártól előbb ugyanazt a rettegést érez-
te mellébe markolni, mint gyermekkorában, mikor
apja a bortól megrészegülve ököllel rontott rá na-
ponta. Péktelen gyűlölet árasztotta el, s már nem az
idős papot, hanem apját látta. A keserű félelem
édes bosszúvággyá sűrűdött nyelvén, s gondolatban
sietségre biztatta Sault.
- Nincs szavad a királynak, Ahímelek? - hajolt
előre ültében az urallcodó.
- A király... - kezdett válaszába a főpap, de hang-
ja elakadt. - A király torkában a hazugság is igaz-
sággá változik.
- Katonák, vágjátok őket az utolsó jajkiáltásig! -
üvöltött Saul a papokra mutatva.
Rettenetes kavarodás támadt. Ahírnelek papjai s
azok nemzetsége háromszor annyian voltak, mint a
katonák, mégsem jutott eszükbe, hogy erővel véd-
jék meg életüket. Követték azt, mi Mózes óta a
zsidók sajátja: a Törvények hálójában megragadva
élnek, s ez úgy beleég a lelkükbe, hogy ha képesek
76 77
volnának ís legyőzni rabtartóikat, nem teszik. Nem
tehetik, mert a Törvény fölébük helyezte a gyilko-
sokat, s testvérükké tette a szenvedést. Megértet-
ték, s tán meg is szokták már, hogy őket időnként
lemészárolják.
Ahímelek népe sikoltozva próbált menekülni,
egymást taposva, gyötörve le a porba. Pedig Saul
szavára egyetlen kard sem került le a tartószíjáról, s
egyetlen lándzsa sem fordult el az égről, melyre ed-
dig mutatott. A katonák egymásra és Abnérra pis-
logva tétováztak, miközben a nóbiak üvöltve szalad-
tak szét a völgyben. csak Ahímelek és néhány pap
maradt előbbi helyén. Az öreg továbbra is Doégot
nézte szomorúan, majd mikor elcsöndesült a szerte-
futók sikoltozása, tisztán csengő, érces hangon szólt
hozzá:
- Végezd be, amit elkezdtél!
Doég a döbbent Saulra pillantott, aki mozdulat-
lan katonáit figyelte. Megtagadták a parancsát, elő-
ször, mióta király. Nem mozdulnak. Szoborrá válva
nézték, amint az árulók szétfutnak, s azt sem bán-
ták, hogy közben fellökik őket.
Doég Ahímelekre nézve már nem látta a gyolcs
éfódot. Borral telt agyagedényt látott helyette, és
recsegő szitokszavakat hallott gyermekkorából
visszazengeni. Kardját előrántva a jó öregre rontott,
a bronzot eres nyakára ütötte, majd a fröccsenő
vérben taposva a második, harmadik, negyedik pa-
pot is megölte. Mikor az élet édes illatú gőze elérte
a közelben álló katonákat, azok megrázkódtak, mint
kik álomból ébrednek, s csatlakoztak Doég őrjöngé-
séhez.
Aznap a királyi nyájak pásztora nyolcvanöt papot
mészárolt le. Majd a menekülők után vetette magát,
és leölt minden nóbi férfit, asszonyt, gyermeket, de
még az állatokat sem kímélte.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Ebjátár lenszőke haja, vékony csontjai és hideg te-
kintete megrémítette Dávidot. Mindig így képzelte
el az Úr küldöttét, ki majd számon kéri tőle förtel-
mes bűneit. Ahímelek főpap fia szebb és csinosabb
volt sok lánynál Izraelben, hiszen a nőknek első
szavuk elhangzásától fogva dolgozniuk kell, míg a
nagyurak figyermekeit kíméli a sors. Ebjátár egész
testében reszketve állt Dávid előtt, aki oly sokáig
nézte csöndben, míg a fiú neki nem tántorodott a
Hereti erdő egyik fájának.
- Fogjátok fel, és fektessétek Jóáb sátrába! - in-
tett végre Dávid, s három hű testrésze nyornban
ugrott, hogy teljesítse parancsát. Júda földje kemé-
nyen feszült a vezér talpának, amint lassan lépke-
dett végig a táboron. Gondolatai Ebjátár dadogó,
könnyektől áztatott szavai körül forogtak. Jóáb
szétvetett lábakkal ült a patakparton, a fák között
beszökő napfénybe tartva arcát, mint aki az ég me-
legével töltekezik.
- Megölte őket - mondta halkan Dávid, mikor
barátja mellé ült a nedves földre. Jóáb ocsúdva for-
dult felé.
- Kiket? És kícsoda?
- Saul. A nóbi szentély papjait, s azok minden
78 79
nemzetségét, marháját, gyermekét és asszonyát -
felelt Dávid. - Imént érkezett közénk Ebjátár, Ahí-
melek fia, aki valahogy elfutott a vas elől. Doég, az
a rühverte patkány volt a kard Saul kezében, mert
Izrael katonái nern mertek fegyvert emelni az éfó-
dot viselő papokra.
Jóáb csöndben rábólintott a hírre. Belétekintett
lelke vizébe, hogy lássa: mozdul-e benne valami
a hír hallatán. Nem mozdult, így Jóáb csak hallga-
tott.
- Miattam haltak meg - folytatta Dávid, egyre
csak valami mohától színes követ bámulva, mintha
az rejtené hasán a dolgok magyarázatát. - Ossze-
vissza hazudtam a szerencsétlen öregnek, s ő itta a
szavaimat, mint teve az oázis vizét. Gyermetegsége
púpjába még százannyi hazugság elfért volna,
annyira jónak akarta látni a világot, s benne min-
ket, embereket.
- Akkor bolond volt - állapította meg Jóáb. -
A bolondokért pedig nem kár.
- Ebjátár elhozta nekem az éfódot. - Dávid úgy
mondta e tényt, mintha vádolni akarná vele Jóábot.
- Harmadát Ahímelek vére festette meg.
- Akkor dobd ki, égesd el. - Jóáb ingerülten kö-
vet vetett a patakba; éppen azt, melyet imént Dávid
bámult meredten. - Gyors szárnyakon suhannak a
dolgok, Dávid. Vagy velük repülsz, vagy hagyod,
hogy a torkodra tekeredjenek a holtak véres ruhái.
Az egykori pásztor talán felelt volna valamit erre
is. Ekkor azonban a fák közül a déli oldal őrségének
kapitánya lépett ki, egy holtfáradt kölyköt taszigál-
va maga előtt. A gyerek messziről érkezett, lábát se-
besre marta az út. Tekintetében megfért egymással
a rettegés és a tisztelet.
- Ezt fogtuk - jelentette a tiszt. - Azt mondja,
hogy Keílából jön.
Dávid meghallgatta a város polgárainak kétség-
beesett üzenetét, amiben a szabadcsapat segítségét
kérték az őket fosztogató filiszteusok ellen. S bár
nem mondta senkinek, de kardját egy szelíd, csön-
des pap emlékére emelte, hogy megvédje az ártatla-
nokat.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A várost ölelő földsánc előtti mezőt elfedték a holt-
testek. Éjjel s nappal égetni kellett az őrtüzeket,
hogy az édes dögszagra gyülekező sakálokat távol
tartsák, de a keselyűkkel már nem bírtak. A katonák
döbbenten nézték, amint néhány oroszlán, betörve
a tüzek fénykörébe, emberhullákat rángatva tűnik el
a sötétségben. Keíla megmaradt lakosai csupán az
első két nap válogatták szét saját halottaikat a filisz-
teusok és Dávid csapatának elesettjeitől. A rothadó
hús párája bevette magát a ruhákba, hajba, szakáll-
ba. A szabadcsapat harcosai hiába mosdottak és
fürödtek, hiszen a közeli patakot is megfertőzték a
holttestek.
- Nézd a tekintetüket! - mordult dühösen Jóáb,
miközben Dáviddal végigsétáltak a város közepén,
hol nemrég még a piac állt. - Tudják, hogy Saul kö-
zeledik. Azon törik a fejüket, miként adhatnának el
minket.
80 81
- Talán így van - bólintott Dávid. Kezeit háta
mögött összekulcsolta, s valóban kutatta a polgárok
sunyi arcán az árulkodó jeleket. A legszembetűnőbb
ilyen figyelmeztetés az volt, hogy nem viszonozták a
pillantását.
- Hívtak, mert rájuk törtek a filiszteusok, és mi
közelebb voltunk a kardjainkkal, mint Saul - be-
szélt tovább Jóáb, szorosan követve vezérét a szűk
utcák csatornájában lépkedve. - Levágtuk az el-
lenségeiket, életet adtunk az ő rühes bőrükért. És
most...
- Légy igazságos, Jóáb! A levágott ellenség fegy-
vere, kincse mind a miénk lett. A város is adott
élelmet nekünk. Végül pedig... A mi bőrünk sem
kevésbé rühes, mint az övék.
- Polgárok, kereskedők, kézművesek! - Jóáb un-
dorral kiköpött. - Egy sincs már közöttük, aki meg
tudná védeni birkáját a sakáloktól.
- Azért vagyunk mi, hogy elkergessük, leöljük,
megnyüzzuk a sakált - vitatkozott tovább Dávid.
Bár a csata három napja volt, ő még mindig érezte
izmaiban a lüktető fáradtságot, s tenyere is égett a
kard durva markolatától. - A sakálokat megöltük, s
miénk a bőrük. Most oroszlán jön ellenünk, mert
Keíla városa az ő vadászterülete, nem a miénk.
Saul húzza az adót ezektől a polgároktól, így tehát
elkerget minket.
Jóáb megtorpant, és Dávid szemébe nézett
hosszan, kutatón.
- Elkerget? Hát hagyjuk magunkat elkergetni?
- Mit tehetnénk mást?
- Ez egy város, Dávid! Jó földsánc veszi körül, és
mi még mindig ki tudunk rá állítani hatszáz lán-
dzsát.
- Hogy aztán a hatszáz lándzsát Saul háromezer
kardja törje ketté?! - Dávid megrázta fejét. - Teg-
nap éjjel magamra vettem Ahímelek véres éfódját,
és szólni próbáltam az Úrral. Megkérdeztem tőle:
maradjak-e a falak védelmében, s bízhatom-e Keíla
polgárainak hálájában?
- És felelt az Ur? - Jóáb oly vakbuzgó lelkesedés-
sel várta a választ, amin Dávid megdöbbent, de
nem szólt rá semmit.
- Az Úr talán csak a prófétákkal áll szóba, Jóáb.
Nem tudom. Esetleg még velük sem, de ők annyira
szeretnék, hogy kihallják a hangját a székúgásból,
ágreccsenésből, égdörejből. Hozzám nem szólt. Az
ima mégis hasznos csöndesség, mert engedi forrni a
gondolatokat. Elmegyünk innen, mert Keíla gyáva
polgárai kiadnának minket. És azért is elmegyünk,
mert nekünk nincs közünk a falakhoz. Ránk a sát-
rak és pásztortüzek várnak.
Jóábot láthatóan megnyugtatta a felelet. A két
férfi tovább rótta a kacskaringós, szűk utcák sorát,
néhol átlépve a felhalmozott filiszteus holttesteken.
A bűz ellen arcukra szorított kendő átnedvesedett
undoruktól. Az északi falra érve látták, amint em-
bereik szamarakra pakolják a zsákmányt, víg ke-
déllyel tárgyalva arról, milyen hálásak lesznek az er-
dőben maradt asszonyok mindezért.
Dávid nem tudott megszabadulni a szorongástól.
Bár még nem ébredt rá, már sejtette, hogy akarat-
lanul is elindult Saul trónjáért. Hiszen ezt várják
tőle, még az ellenségei is. Pedig ő csupán be akarta
82 83
bizonyítani, hogy férfi. Nyomasztották a gibeai ki-
rályi udvar emlékei. Az oszló hullákból áradó bűz
ismerős volt a számára: ugyanezt érezte Saul háló-
kamrájában minden alkalommal, mikor a király ze-
nélni hívta.
Éltében Dávid még soha nem volt ily magányos,
mint akkor.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Jonatán! - Dávid úgy nézte a tábortüzek gyér fé-
nyében imbolyogva közeledő, sudár alakot, mintha
holt lelket hozott volna elé az Ur - Jonatán, való-
ban te vagy az?
A két katona, akik valaha ciszternapucolók vol-
tak Gibeában, erősen markolta Saul fiának karját,
amint vezérük elé állitották őt. Dávid szakállának
egyetlen rezdülése elegendő volt, hogy hátrébb lép-
jenek, de nem vették le tekintetüket a jövevényről.
- Jonatán, drága testvérem! - Dávid megragadta
Saul fiának szakállát, és hosszú csókkal illette an-
nak ajkát. - Ha atyád tudomást szerez a látogatá-
sodról, az életed nyomban véget ér
- Az én életem akkor ért véget, mikor neked el
kellett menekülnöd Gibeából - felelt a férfi. Még
mindig erősnek látszott, derekán azonban a kényel-
mes élet zsírt vetett, s arcán is gondok ráncolták a
keserű mosolyt. - Apám bármelyik percben úgy
dönthet, hogy végez velem. Talán eddig csak azért
nem tette, mert én vagyok az egyetlen fia, akit szí-
vesen látna Izrael fölött uralkodni.
84
- És esküszöm, ha rajtam múlik, úgy is lesz! -
Dávid nem törődött azzal, hogy szavát a katonák is
hallhatják. A tűz mellett kínált helyet Jonatánnak.
Ő azonban arra kérte: menjenek inkább a sátorba,
hogy biztosan ketten lehessenek.
Dávidnak nem tetszett ez a kívánság, mégsem til-
takozott. A sátor belseje csupán annyi fényt kapott,
amennyit az őrtüzek be tudtak lopni a bőrlapok ré-
sein. Dávid kényelmes prémekre ültette Jonatánt,
de ő maga távolabb húzódott. Ezt Saul fia szomorú
mosollyal vette tudomásul.
- Férfi lettél, Dávid - mondta, mire a szabadcsa-
pat vezérének megrándult az arca. - Méghozzá egész
Izraelben, sőt még a filiszteusok földjén is rettegett
férfi. Hatszáz kardod fürgébben vág, mint Saul há-
romezer fegyvere. S amerre terjed a híred, ott min-
den nincstelen azt fontolgatja, hogy hozzád csatla-
kozik.
- Nincstelenek? Jonatán, amint a nap áldásos fé-
nye reggel beteríti Zíf pusztáját, körbevezetlek a tá-
boron, hogy láss. Ne beszélj, ne hallgass, csupán
nézz. Nézz az emberek arcába, akik engem követ-
nek, és hamar megérted majd: ők Izrael népének
szemete. Csavargók, tunyák, rablók, senkiháziak,
éhenkórászok. Annyira emberi lények csupán, hogy
nem szagról, hanem névről ismerik fel egymást. Le-
csapják annak a fejét, aki gyöngébb náluk, hogy
elvegyék mindenét. Ebben a táborban ezer ösztön
feszül, s nekem kell kordában tartanom őket. Akad
néhány valóban elszegényedett pásztor vagy keserű
fazekaslegény, de a többiek...
- Amelyik vezér nem képes becsülni követőit...
85
- Az elveszett - fejezi be a jól ismert bölcsességet
Dávid. - S tán én voltam akár egyetlen percre is
más, mint elveszett? Mióta először léptem apád há-
lókamrájába, hogy muzsikáljak neki, azóta Dávidot,
a pásztorfiút senki nem leli.
Jonatán elfordította fejét, hogy ne lássa barátja
vádló tekintetét.
- Nem maradhatok addig, míg a nap megmutat-
ja arcát - szólt később csöndesen. - Híreket hoz-
tam, amik fontosak lehetnek neked, ha még élni
akarsz.
- Nem vagyok benne biztos. - Dávid bort emelt
ajkához, és mohó kortyokban nyelte.
- Ha ennyire közel kerültél a halálhoz, még in-
kább figyelj a holt lélek szavára - folytatta Jonatán.
- Saulnál jártak a Zíf puszta emberei. Maroknyi
küldöttség, egész birodalomra való aljassággal meg-
pakolva. Téged és embereidet árulták be, elmondva
a királynak, merre van a táborod, s hová akarsz hol-
nap, holnapután továbbvonulni.
- A jó zífiek! - nevetett fel gúnyosan Dávid. -
Jóáb kardjának megint nem marad szomjan a vasa.
- Helyettem Saul katonái jöttek volna ma éjjel,
de az Úr veled van. A király elindult ugyanis, hogy
meglepjen téged, amiként a zífiek tanácsolták neki,
de két napja hír érte be a sereget, ami eltérítette az
utánad igyekvőket. A filiszteusok megint betörtek
az országba, és Saul kénytelen volt elébük menni.
Én lopva elmaradtam a csapatoktól, hogy figyelmez-
tesselek, és mert...
Itt Jonatán szava elakadt, s ez nem kerülte el Dá-
vid figyelmét, bár az erős borital már a fejébe szállt.
- Búcsúzni akarsz, Jonatán? - kérdezte. - Látod:
a lelkünk ma is éppen annyira egy, mint régen.
Kitalálom a gondolataidat, sőt az érzéseid bennern
visszhangoznak.
- Minden érzésem, Dávid? - Jonatán, felkelve
helyéről, barátja elé állt, s mindkét kezét annak
fejére fektette nőies gyöngédséggel. Dávid nem til-
takozott. Sőt reggelig egyetlen alkalommal sem
mondta, hogy "nem". Engedelmessége a gibeai na-
pokat idézte. Valami mégis megváltozott, s ezt Jo-
natán bizonyára érezte. Dávid valóban férfivá érett,
s most utoljára, a búcsú bánatának engedve hagyta
csupán, hogy Saul fia asszonyként bánjon vele.
A nap első mosolya éppen felderengett Zíf pusztá-
jában, mikor a látogató eltűnt a tábor legtávolabbi
őrszemének tekintete elől.
Aznap Dávid újra szamarakra rakatta népének
holmiját, és tovább kutatta a világban saját nyomát.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Saul megkapaszkodott száraz ujjával a szikla pere-
mében, miután ruháját önnön fejére boritotta, és
hangos nyögésekkel könnyített magán. Hosszú per-
cekig tartott, mire a király kíntól torzult arccal meg
tudott szabadulni szorulásától, melyet a tábori koszt
okozott öreg beleiben. Annyira kimerült végül,
hogy mikor fel akart kelni onnan, megszédült, s
egyik lábával belelépett saját maradékába. Ruháját
lerázta vékony válláról, mocskos saruját mohához
dörzsölte, s már indult volna a barlang kijárata felé,
86 87
mikor megpillantotta a sziklák között rezzenetlen
álló férfit.
Nyomban megismerte. Egyszerre rohanta meg a
hála és öröm, miknek súlya újra szédüléssel fenye-
gette. Megfordult a fejében, hogy tán még elérhet-
né a barlang napfényverte bejáratát. De ez csupán
lehetőség maradt, amit egyetlen szemvillanásig sem
akart kihasználni.
Az árnyalak megmozdult. Jobbjában, melynek iz-
main nedvesség csillogott, görbe kard lengett, baljá-
ban kés hegye hasította a levegőt. Amint elhagyta
a barlang hátsó fertályát, láthatóvá lettek könnyű
saruba bújtatott, erős lábai és combjáig érő, fehér
ruhája.
- Fiam - szólította meg Saul a férfit. - Fiam, va-
lóban te vagy az? A szemem már nem a régi, éle el-
csorbult az idő kövén.
- Felismertél - felelt Dávid. - Miért jársz őrizet
néllcül erre, hol én vagyok az úr? Én-Gedi szikla-
vára, ami fölöttünk ül, s honnan ebbe a barlangba
is vezet járat, az én embereim fegyvereivel van tele.
Hát már teljesen bolond lettél, hogy egyenesen a
késem elé veted magad?
- Te nem akarsz engern megölni, fiam. - Saul né-
hány lépés után egy lapos sziklára ereszkedett, mert
minden erejét elszívta az ürítés. - A szükség kül-
dött ebbe a barlangba. Abnér és a katonák odakinn
állnak, nem szárnítanak veszélyre a barlang belse-
jéből.
- Ostobák! - Dávid övébe dugta kését, de a kar-
dot nem engedte le. Ugy nézett a megvénült Saul-
ra, mint aki arra számít, hogy a fogatlan oroszlán
88
mégis harapni készül. - Ha csak ennyire vigyáznak
Izrael királyára, büntetést érdemelnek.
- Izrael királya te vagy, Dávid. - Saul nevetni
akart, de recsegő köhögés lett belőle. - Sámuel in-
tézte így, az Ur akarata szerint, és én már rég meg-
békéltem ebben.
- Mégis meg akarsz ölni!
Saul elgondolkodva nézte a fiatal pásztorvezért, s
néhány pillanatig nem is értette, miről beszél a má-
sik. Majd elkomorult az arca. Bólintott, kiköpött,
száraz kezeit összedörzsölte.
- Valóban azt hiszed, hogy benned a trónkövete-
lőt kergetem? - Saul hangja váratlan tisztasággal
csengett a barlang kongó falai között. - Nézz hát
meg jobban, gyermek! Én nem a király vagyok, aki
a hatalmát félti. Én a megcsalt szerető vagyok, aki
bosszút akar venni kisemmizett érzéseiért.
Dávidnak hosszú percekbe telt, mire felfogta a
i <.:.
szavak valós értelmét, s azok minden következmé-
nyét. Mikor ez megtörtént, jobbjából kihullott a vas,
és a férfi, aki benne lakozott, a sziklafalnak görnyed-
ve kiadta gyomrából aznap fogyasztott étkeit. Saul
türelmesen várt, míg Dávid lehiggad. Élvezettel néz-
te a férfi nyurga, izmos testét, és szemei a régmült
gyönyör párás emlékeit látták.
- Jonatánt miért nem ölöd meg, ha így van? - tá-
madt rá Dávid a vénségre.
- Mi Törvények szerint élünk, gyermekem! -
A király most szemernyit sem mutatott elmebajá-
ból, ami pedig évek óta állandó társává szegült. -
Előbb mindig a nőt kell megkövezni, ha óázasságtö-
rést követett el.
+
89
Dávid felkapta kardját, és feje fölé emelve azt, le-
sújtani készült. Ekkor azonban tekintete élesebbé
vált, s külön-külön mutatta neki Saul kopott ruhá-
ját, gyér szakállának kócát, vértelen ajkát és bűzlő
mocsoktól foltos lábát. A szánalom kiverte kezéből
a fegyvert, s a pásztorvezér e pillanattól kezdve csak
undort volt képes érezni Saul iránt.
- Elengedsz? - kérdezte a király, s választ nem is
várva, felállt a kőről, hogy a barlang kijárata felé in-
duljon. Majd mégis megállt, s remegő kézzel leté-
pett egy darabot saját ruhájából. - Sámuelnek én
szakítottam el a köpenyét, s most cserébe adnom
kell valamit. Fogd hát az én ruhám szegélyét, és ne
feledkezz meg róla, miért üldözlek... te aljas, gyö-
nyörű szuka.
Dávid felemelte a szövetet, és úgy szorította össze
száját, hogy fogai beleroppantak.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Imrnár hatszáz részből áll a te tested, Dávid - fi-
gyelrneztette Jóáb barátját, s hangja ingerült hévtől
tüzelt. - És ez a test enni, inni kér, különben pusz-
tulni kezd. Adj nekik engedélyt, hogy megrohanják
a Párán pusztájában legelő juhokat, levágják a pász-
torokat, és elvegyék, ami nekik kell.
Dávid csöndesen kémlelte a látóhatárt lova hátá-
ról. Párán pusztáján ezrével kóboroltak a juhok,
melyek a Máónból származó gazda állatai voltak, de
most Karmelbe jöttek, hogy ott lenyírják dús hátu-
kat. A pásztorok estére tüzeket gyújtottak, hogy el-
riasszák az oroszlánokat, de nem tehettek semmit
a tengernyi kóborló ellen. Dávid jól tudta: félnek
tőle, s joggal. Eddig sern válogatta meg a módszert,
amivel élelemhez juttatta "testét". Júdában több
pásztor lehelte égre a lelkét Jóáb késétől, mint
ahánnyal a filiszteusok végeztek, mikor betörtek az
országba.
- Meghalt, Jóáb! - szólt végül halkan Dávid, de
nem nézett barátjára. - Hallottad a hírt, amit ma
hozott egy férfi Rámából?
- Hallottarn. Sámuel halott, mi azonban élünk,
és élni is akarunk. Adj parancsot, hogy...
- Meghalt Sámuel próféta, aki királlyá kent en-
gem. - Dávid ridegen szakította félbe Jóáb erősza-
kos követelését. - Ő halott, és én nem lettem király
Izrael fölött. Saul uralkodik, és kerget minket min-
den átkozott napon és éjjelen.
- Meg kellett volna ölnöd ott, a barlangban - ve-
tette oda gúnyosan Jóáb, erős kézzel markolva kését
övében. - Sámuel szólt az eljövendőről, az Úr pedig
kezedbe adta Sault, hogy beteljesítsd akaratát, de
te... Most azonban itt vagyunk, Párán terül a lá-
bunk elé. Arra pedig Karmel fehér házait láthatod,
s mögöttünk hatszáz gyomor morogja: vond ki kar-
dod!
Dávid hirtelen elhatározással hátat fordított a
pásztortüzek látványának, s hunyorgott, mert a le-
bukó nap vakította.
- Válassz tíz férfit, akiktől végy el minden ölésre
jó szerszámot - mondta. - Azután küldd őket
Karmelbe, hogy keressék fel a gazdát. Mondják meg
neki: látjuk, milyen bőkezűen áldotta meg őt az Ur,
90 91
de mi nem emelünk vasat marháira és pásztoraira,
sőt megvédelmezzük őket más rablóktól. Ezért ossza
meg velünk az áldást, s küldjön szelídségünkért
ajándékot, hogy etethessük népünket.
- Miféle gazdájától szökött, rühes eb vonít a há-
zam előtt? - üvöltötte részegen a juhnyírást borral
ünneplő karmeli gazda, a Káléb nemzetségéből szár-
mazó Nábál. - Túl sok lett e földön a hűtlen szolga,
aki megmarja gazdája kezét, aztán úgy hiszi: hara-
pással másoktól is koncot vehet.
A tíz szabad férfi, akit Jóáb fegyvertelenül kül-
dött Karmelbe, sötét tekintettel, csöndesen hallgat-
ta a vastag szőrméin heverő birtokost, kinek szakál-
lát átnedvesítette az ital. Körötte a talpnyalók vad
röhögéssel gúnyolták Dávid embereit, s megdobál-
ták őket kenyerek foszló darabjaival.
- Dávid, a mi vezérünk békével és okos szóval
küldött eléd - mondta halkan, szinte alázatosan a
tíz fegyvertelenek egyike. - A vasat táborunkban
hagytuk, s elő sem vesszük addig, míg remélhetünk
tőled némi ajándékot szelídségünkért.
- Halljátok; már morog a kóbor kutya! - böffen-
tette Nábál háza népe felé. - Vicsorítja agyarait, de
nekünk nincs miért félnünk tőle. Az én uram Saul,
Izrael királya. Más nem kérhet tőlem ajándékot.
Más nem is kaphat tőlem ajándékot. Főleg nem ve-
szett rókák hordája, akik a pusztából jönnek, és bol-
hákat szórva vinnyognak a házam előtt. Takarodja-
tok!
- Én megtettem, amit Sámuel halálhíre követelt
- mondta Dávid, mikor meghallotta, hogy kicsúfol-
ták a küldöttségét. - A prófétát Rámában tömegek
kísérték végső lakhelyéig. Hát én ma Karmel népé-
ből szintén lelkek tömegét küldöm a próféta után,
hogy szolgálják őt. A kardomat! Testem négyszáz
éhes része kösse oldalára vasát, és kövessen. Két-
száz pedig őrizze a tábort, az asszonyokat és gyerme-
keket, míg vissza nem térünk.
Nábál karmeli házának hátsó udvarában ezen az
éji órán szamarak indultak meg egymáshoz kötözve,
hátukon málhával. Arcukat s minden egyéb tagju-
kat gondosan elfedő asszonyok nógatták őket csön-
desen, míg a házban ájult részegséggel aludtak a
juhnyírást ünneplő férfiak. A menet elhagyta a vá-
rost. Más nem látta őket, mint a hold kerek, már
semmin nem csodálkozó ábrázata.
Dávid megálljt parancsolt csapatának, mikor a
szamarak karavánja feltűnt Karmel irányából. Az
ezüstös fényben mozgó alakok könnyed léptei el-
árulták, hogy nincsen közöttük férfi. Jóáb mégsem
vette le kezét kardja markolatáról, mert lelke lénye-
ge volt a gyanakvás. Egyetlen nő lépett ki a kara-
vánból, s állt meg Dávid előtt. Felfedte arcát, nem
tudva, hogy szelíd szeme első pillantása megnyeri
számára küldetését.
- Abigél vagyok, uram, Nábál gazda felesége -
szólt az asszony lágy, reszkető hangon, mert ennyi
vasat hordó férfit még nem látott soha. - Te ajándé-
kot kértél az én férjemtől, aki azonban nagyon be-
teg. Nábál eszét megzavarta az ünnepi ital, s vaddá
tette vérét a juhok egész napos bégetése. A kérésed
jogos, így én magam válogattam néped számára
ajándékot, és hoztam eléd, ha rernélhetem még,
hogy megkíméled Nábált és házát.
92 93
Az Úr néha pontosan előkészít mindent, hogy a
kívánt esemény bekövetkezzék. Művészi munkát
végzett most is. Dávid, ha nem aznap kapja meg Sá-
muel halálhírét... Ha nem szenved már oly régóta a
kétneműség kínjától... Ha nem kezdi érezni, hogy
további bizonyságokat kell tennie férfi mivolta mel-
lett... És ha Abigél nem mutat ennyi bátorságot,
észt s egyben alázatot egyszerre, akkor hiába hozta
volna a szarnarakat. Így azonban, hogy a talaj meg-
műveltetett, könnyel és vérrel öntöztetett, karddal
szántatott az utóbbi holdfordulók idején, Dávid sze-
relrnének magja nyomban gyökeret tudott verni
benne. Az erőszakosság lefoszlott a férfiról, s min-
den vágya az volt, hogy Abigélnak megmutassa:
bölcs, megértő, igaz tud lenni.
- Kétszáz kenyér, két tömlő bor, öt mérték pör-
költ búza és még sok más étek vár e szarnarak há-
tán, hogy rájuk tedd a kezed, Isai fia, Dávid - szó-
lalt meg ismét, szép fejét meghajtva Abigél.
Így maradt vérfoltok nélkül aznap éjjel minden
vas Párán pusztájában.
Másnap azonban, mikor Nábál kijózanodott, s
megtudta, mit tett a felesége, korbácsnak végét
akarta adni a nőnek. Emelte a szíjat, de az Ur ekkor
megérintette Nábál szívét, s ott nyomban megpat-
tant az izmok szövétneke. A gazda lerogyott, s tíz
nap teltével meghalt.
Vajon Dávid miért nem bontatott tábort, miután
átvette a megterhelt szamarakat Abigéltól? Mire
várt tíz napon át Párán pusztájában, Karmel köze-
lében, egyre csak nézve, emberei hogyan élik kóbor-
ló életük békés perceit?
-Nem jössz be hozzám tíz napja, Dávid - szólt
Ahínoam, akit a férfi Jezreelből vett magának fele-
ségül, néhány holdfordulóval előbb.
- Minek mennék? Nem akarok veled úgy lenni,
ahogy férfi szokott asszonyával, mert nem tudsz ne-
kem gyönyört adni.
Ahínoam egyetlen szóval sem említette, hogy ku-
darcuk Dávidon múlt. Háltak ugyan együtt, de va-
lami okból a férfi csak iszonyú szenvedés árán volt
képes magot adni asszonya ölébe. Ki merte volna
felnyitni ama igazságra Dávid szemét, hogy ez a ti-
tokzatos ok Ahínoam testének Jonatán alkatához
való hasonlatossága volt?
Abigél a tizedik napon jelent meg Dávid sátra
előtt. Nem szólt, csak belépett, levetette ruháját,
majd sima keze megoldotta a férfi öltözékét is. Ekkor
Dávid szólni akart, de Abigél olyat tett vele, amit
asszony csak azzal tesz, akit testével-lelkével mara-
dék nélkül szeret. Dávid megismerhette végre, mi-
lyen a gyönyör, amit a nő ajka okozhat kedvesének.
S ezen az éjszakán hitte először, hogy Izrael kirá-
lyává válhat.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A nő zokogva állt a nászi ágy előtt, s mindkét kezét
dacosan ágyékára szorította, miközben fejét folyvást
rázta. A férfi majdnem meztelenül toporgott előtte,
mélységes kínban rágva szakálla néhány tincsét.
A vágy éppen úgy sugárzott lényéből, mint a teljes
kétségbeesés.
9q. 95
Az öregember az ajtóból nézte őket. Dísztől sú-
lyos ruhája sem tudta most eltakarni dühe remegé-
sét. Ajka fehér habot vert, amint szitkokat szórt a
nőre, akként rikácsolva, mint egy eszement hárpia.
- Az övé leszel, mert én így akarom! Nincs már
mit féltened combjaid között, te ostoba, hiszen a
szemérmed elégszer fogadta férfi magját. Most en-
gedelmeskedj, ahogyan jó lányhoz és feleséghez il-
lik, mert aki itt áll előtted, az a férjed!
Míkál, a nő, még inkább szorította ágyékát, de
zokogása elapadt, s haragra, megvetésre váltott.
- Az én férjem messze jár, mert te, apám, elül-
dözted a házából, asszonya mellől - sikoltotta a
vénember felé. - Beteg vagy, a királyság legbete-
gebb embere, ahogyan a fiad is az. Tudok rólatok
mindent! Hiába halt meg Sámuel, az a vén disznó,
aki beteggé tett téged, az Ur igazságot látó erejét én
viszem tovább.
Saul nem hallotta lánya szavait. Egyre csak Paltit
nézte, az ifjút, akit férjnek szánt lánya mellé. Kép-
telen volt megérteni, hogy Míkál miért nem fogad-
ja magába kéjjel az izmos, bűnös szobortesttel di-
csekvő férfit.
- Uram, én... - hangzott a Gallimból való, Lais
fia Palti rebbenő hangja, mely sokkalta nőiesebb
volt, mint tiltakozó menyasszonyáé. Saul azonban
visszatért a való világba, és közel lépve a férfihoz,
meglökte annak meztelen hátát, hogy tenyerének
nyoma maradt.
- Most erőszakkal elveszed, amit én szívesen ne-
ked szántam, különben bekiáltom a katonákat, és
lemetszetem velük férfierődet. Míkál kétkosárnyit
kapott abból az előző urától, hát nem fog elájulni
egy újabbtól. És akkor is a férje leszel, már ha túl-
éled a seblázat, de örömöt nem kapsz többé ágyé-
kodtól. Tedd, vagy kiáltok!
Palti pedig három ökölcsapással ágyra fektette
asszonyát, letépte róla a könnyű nászi ruhát, és úgy
tette magáévá őt, mint kinek ettől függ az élete -
hiszen úgy is volt. Saul nézte a két meztelen test
forró küzdelmét, s életében utoljára érzett férfierőt
ébredni magában. A beteges kéj mocska immár tel-
jesen elborította a vénember lelkét, s ő felszabadul-
tan kacagott, mert a bűn mértéktelensége szabaddá
teszi a bűnöst. Saul odáig jutott a vétkekben, hogy
már rosszabbá nem válhatott, ezért bármit megte-
hetett. S meg is tette, amit akart: így hált reggelig
együtt saját lányával s annak férjével.
Palti lett Míkál új ura, de nem Míkál szívében, s
nem Dávid elméjében.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Ugy alszik, min t egy gyermek - gondolta Dávid, mi-
közben a takarókba csavart Saul ősz fejét nézte. -
Ha így halna meg, az árnyak birodalmában rán fel
sem ismernék, és elkerülherné a bünterésr. Min-
denkinek álmában kellene meghalnia.
A király háromezer katonája hevert körben, a
tábor nehéz párájú férfiálmoktól volt terhes. Az őr-
tüzek égtek ugyan, de mellettük takaróba tekerve
feküdtek a harcosok, mintha az Úr bocsátott volna
rájuk nehéz kábulatot. Dávid továbbra is csak Sault
96 97
nézte, majd megrezdült, mikor Cerúja fia, Abisaj
érintette könnyű kézzel a vállát.
- Megint utánad jött, hogy megöljön - súgta a
fiatal katona. - A zifiek nem férnek a bőrükbe. Szá-
juk örökösen Saul fülébe duruzsol, elárulva, merre
menekülsz, hol bujkálsz. Most is ők mondták meg a
királynak, hogy a Hakila-halmon vertünk tábort,
azért jött ide Izrael minden vasával.
- És nézd, mit ér Izrael minden vasa! - intett
körbe Dávid, mutatva az alvókat, kik között legmé-
lyebben talán épp Abnér aludt, pedig neki kellene
ügyelnie Saul életét. - A király már régen halott,
Abisaj. Mi hősies lenne abban, ha most levágnám
egy halott ősz fejét? Holnap az asszonyok gúnyolná-
nak, a harcosok leköpnének, és az ellenségeim meg-
köszönnék, hogy helyettük bizonyítom féreg mivol-
tomat.
Abisaj nem értett ebből egyetlen gondolatot sem.
Egyszerűen forgott az agya, tengelyét nem csikor-
gatták a lelküsmeret, megfontolás és szorongás ho-
mokszemei. Ő kettőt tudott: Saul meg akarja ölni
őket, mert Dávidot követik. S a másik: ezért Saul-
nak mihamarabb halnia kell. Erre pedig most remek
alkalom nyílik itt, a sivatagtól keletre.
- Holnap ez a sok ember megébred, felveszi va-
sát, és reánk ront - mondta ingerülten. - Ha beér-
nek, átvágják a nyakunkat, s úgy végezzük, mint az
áldozati bárány. Az embereknek már elegük van a
bujkálásból, Dávid! A terhes asszonyok szarnárhá-
ton pottyantják ki a gyermekeket magukból. Az ap-
róságok tábortűz mellett hallják az Írás első szavait,
miket eltorzít a sivatag szele. És az öregek... Ők két
lépés között adják vissza lelküket Istennek. Nem jó
ez, Dávid!
Saul halkan horkantott, s átfordult a másik olda-
lára. Dávid közelebb hajolt megrontójához, mintha
azt szeretné, hogy az öreg meghallja a következő
szavakat.
- Ez az ember itt a rérnálmom, Abisaj. Te még
nem tudod, mit jelent ez, mert túl fiatal vagy. De
eljön az idő, mikor neked is lesznek saját halottaid
és torz álmaid. Egyik sem enged nyugodni, s csakis
addig van reményed, hogy végezz velük, amíg a ke-
zed ügyében vannak.
- Akkor végezz most az egyik rémálmoddal! Itt
van, a kezed ügyében!
- Mondom, hogy nem értesz engem. - Dávid
óvatosan felvette Saul mellől a király lándzsáját. -
Ha megölöm, örökre kínozni fog. Amíg él, addig ő
is szenved amiatt, amit nekem okozott, s ez a kín
csökkenti az én rémségeimet. Sámuel szerette őt, de
beleőrült abba, hogy az általa királlyá tett kételked-
ni kezdett prófétai mivoltában. Ha az Úr nem tiltja
meg Mózesnek, hogy férfi szeressen férfit, akkor ők
sokkal boldogabban élnek. 5aul nyíltan hágta volna
Izrael ifjait, Sámuel prófétálását pedig senki nem
érinthette volna gúnnyal, amiért oly királyt adott a
népnek, ki férfit ölel. Engem is pásztorként emle-
getnének ma, asszonyom csöndben szülné gyerme-
keinket, és legfeljebb a nyájarnat kerülgető orosz-
lánra emelnék vasat. De Isten tiltott, s így ő maga
idézte elő a bűnt, ami miatt most gyilkolni kénysze-
rüljük egymást. Én ellentmondok ennek! Erted már,
Abisaj? Nem hajtom meg magam az Ur kényszeré-
98 99
nek. Éljen Saul, amíg ver a szíve. Valakinek meg
kell végre törnie az önmagából folyton újjászülető
átkot, melyet a Törvény szült.
- Ez őrültség, Dávid!
- csak a lándzsáját és a vizestömlőjét viszem el.
Ebből megért engem. A későbbi korok emberei,
mint ahogyan te is most, azt hiszik, hogy e két hol-
mit bizonyságnak veszem magamhoz, amiből Saul
láthatja: megölhettem volna másodszor is. Pedig
nem így van. Ez a vénember majd érti, meglásd.
- És holnap lemészárol minket - rántott vállán
keserűen Abisaj.
- Dehogy - nevetett halkan Dávid. - Most felme-
gyünk arra a dombra ott, és addig kiabálunk, míg
megébrednek. Mégsem fognak utánunk futni, pedig
elfoghatnának. Majd váltunk néhány mondatot Saul-
lal mi ketten. Bocsánatot kérünk, amiért szeretjük
egymást, és mindketten megyünk a magunk útjára.
- Te most jósolsz, Dávid?
- Mind látják a holnapot azok, akik lelkük fene-
kéig szeretik egymást, mégsem képesek együtt ma-
radni.
Ezzel kilopakodtak Saul táborából, fel a dombra,
amit előzőleg kiszemeltek. És minden úgy lett, aho-
gyan Dávid megjósolta.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A leány talán tizenhat esztendős, ha lehetett. Túl-
ságosan is vékony volt a válla, hegyes a melle, cson-
tos a csípője, ám borzos ágyéka már asszonyi mivol-
tát hirdette. Magára húzkodta a koszlott teveszőr
takarót, miközben meztelen talpával próbálta elfed-
ni a combjai között terülő vérfoltot.
Dávid már a kardját kötötte derekára. Düh és
elkeseredés kavargott lelkében. Sőt éppen annyira
kielégületlen, mint mielőtt nekifogott, hogy erő-
szakkal magáévá tegye a gesúri leányt. Miután el-
rendezte harci öltözékét, kivonta övéből a kését, és
a leányhoz lépett. Megmarkolta annak haját, hátra-
feszítette sápadt fejét, szabaddá téve a penge szá-
mára a torok vékony bőrét.
- Elégedett vagy, uram? - nyögte a gesúri lány.
Szeme úgy fordult fölfelé, megcsillantva véreres fe-
hérjét, mint az áldozati bárányoké a halál pillana-
tában. Dávid vasa ráfeszült a törékeny torokra, a
leány keblei közé sötét vércsík futott le. - Nekem
tudnom kell, hogy boldoggá tettem-e az egyetlen
férfit, akivel dolgom volt az ég alatt.
Dávid elengedte a lány haját, kését pedig a ház
sötét hátuljába dobta. Kintről ismét ordítás, fegy-
vercsörgés, futó lábak dobaja szűrődött be. A ki-
csiny gesúri falu legtöbb házára már csóvát vetettek
Jóáb katonái, és egyetlen lakost sem engedtek ki a
lángoló falak közül.
- Éppen lemészároltatom a rokonaidat, isrnerő-
seidet! A gyermekeket, akiknek reggel még a moso-
lya fogadott, mikor kiléptél az ajtón! - szólt Dávid
a leányt nézve, aki ölébe ejtett kézzel tűrte, hogy a
vér a hasára csorogjon. - S neked halálod előtt az az
egyetlen kérdésed van: tudtál-e örömöt szerezni a
férfinak, aki erőszakkal vette el a szüzességedet?
- Mi más Lehetne fontosabb egy nő életében?
100 101
Dávidot lenyűgözte ez az egyszerű, hátborzonga-
tóan igaz gondolat. Megkereste a kését, s úgy egyen-
súlyozta ujjain, mint a kereskedő apró mérlegét.
- Hónapok óta gyilkolok - mondta csöndesen. -
Elhagytam Izrael földjét, mert hatszáz tagból álló
testem kimerült Saul üldözésétől. Gat királya, Máok
fia Ákis végignézett fegyvereimen, s azok csillogása
elhomályosította a szemét. Így nem ismerte fel ben-
nem az egykori őrültet, akit száműzött. Sőt a kétszáz
filiszteus férfierő sem jutott eszébe, amit Míkálnak
vittem kosárban.
- És most a kétszáz filiszteus férfiszerv után
akarsz küldeni kétszáz leányt? - kérdezte súgva a
lány Magára vonta ismét a teveszőr takarót, mert a
félelemtől hideg lelte. - Soha nem gondoltam, hogy
végigélhetem az emberi kort. De mióta első holdam
meghozta méhem vérét, azt remélem: mielőtt lehu-
nyom a szernem, még boldoggá teszek egy férfit.
Boldog voltál velem, uram?
Dávid hitetlenkedve nézte a lányt, akit most
nyamvadt, száraz kis nőstény szörnyetegnek látott.
A látványtól enyhe fájdalom hasított ágyékába.
- Te sötét erők lánya vagy? - kiáltott a férfi, újra
megmarkolva a kést. - Átkot tettél a férfiasságom-
ra, miközben veled háltam?
- Semmi átokhoz nem értek, uram. - A leány szo-
morú mosolyt küldött megrontója felé. - csakhogy
e nap végét nem élem meg, s így tudom: te maradsz
a férjem mindörökre. Jó asszonya lettem volna an-
nak, aki apámtól megvesz, de neked nem kellek. Mi-
kor bennem voltál, megéreztem: te nem ölelsz en-
gem, csak bosszút akarsz állni valakin. Ki az, uram?
- Ákis befogadott engem és népemet az országá-
ba, s nem sokkal később egy egész várost, Ciklagot
adta nekünk. - Dávid a leány takaró alól kilátszó
vékony, koszos bokáját nézte, de nem látta. - Ulhet-
nék ott, szedhetném az adót, gyötörhetném robotra
a filiszteus parasztokat. Én mégis vasat ragadtam, s
eljöttem Gezerbe, Gesúrba, s továbbmegyek a földe-
ken Sur felé, egészen Egyiptomig, hogy aki utamba
kerül, azt levágjam. A katonáim tudják: mindenkit
halva akarok látni, mert nem juthat Ákis fülébe,
amit teszek. Rabló lettem, gyilkos, és nőket erősza-
kolok.
- És ha Ákis király majd megkérdi: hol jártál, míg
nem voltál Ciklagban?
- Akkor azt mondom, Júdát fosztogattam. - Dá-
vid hirtelen ismét a leányhoz lépett, s megragadta
annak haját. A kés könnyen talált a vékony torok-
ra, hiszen a leány már engedelmesen, maga hajtot-
ta hátra a fejét.
- Mi üldöz téged, Dávid? Mit akarsz elfeledni
úgy, hogy csóvát vetsz a házakra, leölöd az embere-
ket, és erőszakkal hatolsz az asszonyokba? - A leány
mosolygott, miközben mindezt kérdezte. - A ma-
god, érzem, megfogant bennem, de gyermekünk
már csak a túlvilágon születhet meg. Mit mondjak
neki? Orömmel hált velem az apja?
A bronz sötét lett a gesúri leány felszökő vérétől.
A nyeszlett tagok rángtak még néhány pillanatig,
lerugdalva a megkínzott kamasz lány testéről a teve-
szőr takarót. Mintha Dávidnak akarnának örök
rémképet adni, hogy lássa: miféle férfi ő.
102 103
IV
Szegény, kicsi Abiság, hát te valóban elhitted Dá-
vidról, hogy tiszta, becsületes férfi volt életében?
Félek, mire befejezem a rörténetér, engem fogsz
gyűlölní, amiért ledönröm óálványodat. Ne gon-
dold, hogy haragomban, csalódotrságomban teszem.
Mióta hálókamrámba csempészlek, s az esti órák
alarr visszaemlékezem, neked sorolva azt, mí volt,
azóta kezdek magam is tisztábban látni. Nem, nem
a múltat, a holnapot!
Dávid gyermek volt, majd asszonnyá tették, s vé-
gül valóban férfi lett. Bár inkább maradt volna gyer-
mek vagy asszony. Minden férfi megszenvedi élete
áralakulásait, ahogy mi, asszonyok szenvedünk be-
telő holdunk míatt. Dávidnak azonban kétneműsé-
ge letr csatái színrere. Ha koráóban ismered meg,
téged is erőszakkal gyűr maga alá, s tán a torkodat
is átvágja, mikor magjár beléd ürítette. Most persze
kedves hozzád, kicsiny galambjának nevez, töré-
keny madárnak, akit mindenkinél jobban szeret.
Próbáld meg nem mosdarni három napig. Adj
neki eheterlen étker. Ne bújj mellé szorosan, mikor
borzong, hog y fíaral tested forróságával melegítsd.
Szidalmazd vénsége miatt. Gúnyold. Hívd olyan
105
lénynek, mely már nem férfi, csupán hús, ami bűz-
lik a tehetetlenségtől.
Meglátod, az őrökért kiált majd, és élvezettel né-
zi végig, amínt parancsára megerőszakolnak, majd
dárdát vernek át szíveden.
Jó, nem kínozlak olyan borzalmakkal, melyek
nem kővetkeznek be. Elég azokat számolni, amik
Isbóset
valóban megtörténtek. S amik meg fognak történni
hamarosan.
Salamon reggel nálam járt. Elmesélte, hogy fél-
testvére, Adónija miként pöffeszkedík Jeruzsálem
polgárai előtt, s mondja mindenkinek, hogy hama-
rosan király lesz. Félek, Abiság, s ez egészen új érzés
számomra. Nern volt még életemben olyan gond,
veszély, bánat, mit meg ne tudtam volna oldani tes-
tem szépségével vagy fürge eszemmel. Most azon-
ban királlyá kell tennem Salamon fiamat, különben
Dávid halála után én is halott leszek.
Igen, jól hallod, kicsi sunémi. Ma már tudom,
amit néhány nappal korábban még nem. Salamont
akarom királynak, még akkor ís, ha kockáztatom,
hogy fiamra hárul a Saul óta élő fertőzet.
Bár... Salamont tán épp azért nem kell etről
óvni, mert teste tökéletesen vágy nélküli.
Tegnap éjjel álmot láttam. Tengernyi vérnek s
könnynek partján álltarn, s e borzalmas óceán mo-
rajlott, habot vetett. csak azt nem tudom: a tegnap
vagy a holnap látornása volt-e az álmom...
- Te véded meg a testemet, hogy a lelkem nagy dol-
gokat vihessen végbe - jelentette ki Ákis király,
torzonborz, fekete szakállát simogatva. Gatban, a
királyi palota csarnokában minden filiszteus törzs-
és városfőnök jelen volt aznap, ahogyan a legfőbb
hadúr meghagyta nekik. A sziklából faragott, festett
trón előtt, puha kecskeszőrön Dávid állt, fegyverei-
től megfosztva, mégis egyenesen Akis sötét szemé-
be nézve.
- Izrael sok marháját, gabonáját a magam raktá-
raiban akarom látni - folytatta Ákis király. - Itt a ta-
vasz, melegszik az idő. A férfiak elunták asszonyaik
ölét meg a gyermekzsivajt. Vas szikrázását akarják
látni, és érezni a vér izét. Én azt akarom, hogy min-
den filiszteus férfi Saul népét vágja, ezért téged ne-
vezlek ki testőrömnek.
A városok első emberei összemorogtak a csarnok
falai mentén. Dávid nem felelt, sőt fejet sem haj-
tott. Két szolga lépett hozzá, karjukon Isai fiának
fegyvereivel, amiket ő sorra magára öltött.
- Mától te vagy az egyetlen, aki a közelemben
vasat hordhat - mondta Akis. - Mikor tegnap éjjel
vezéreimnek elmondtam, hogy ez az akaratom, töb-
106 107
ben bolondnak neveztek. Legyen hát igazuk: a bo-
lond király életét nem védheti más jobban, mint
egy másik bolond. Nem igaz, Dávid?
A két férfi egymás lelkébe látott. S csöndben ne-
vettek azon, ami onnan elébük tárult. Így lett Dávid
és népe Gat királyának testőre, mikor a filiszteus
városok újra háborúba léptek Izrael földje ellen.
Éppen ekkor történt, hogy Saul Gibea mellett, a
mezőn állt. Osszefont karral nézte, amint katonái
Abnér intésére egyazon pillanatban vágták át két-
száz asszony és leány torkát. A férfiak vérre szom-
jazó kedve tombolt ott, s nem akadt egyetlen szakál-
lal körített száj sem, mely megálljt kiáltott volna
Saul felé. Mikor ártatlan névtelenek torka feszül a
pengék alá, a próféták hangtalanok. Egyiptomban
sem sikoltott senki az Úrra, mikor átkozott éjjelén
lemészárolt minden elsőszülöttet. S néma maradt az
önjelölt próféták tetves csürhéje akkor is, midőn
Dávid őrjöngött Gesúrban.
Saul zavart elméje néhány héttel korábban ve-
tette felszínre bűzlő mocsarából a gondolatot, hogy
Izrael földjének összes átkáért egyedül a jövendő-
mondók és jósok felelősek. Most némán nézte,
amint az első kétszáz szerencsétlen láró nő holt-
teste fölé a második kétszázat is odaterelik. Míg
a katonák elhelyezték őket térdeikre, s megfenték
vasaikat, Saul rángó arccal fordult az őt legyező
arnálékita rabszolga felé, mondván:
- Ha minden jövendőmondó némber kivérzik,
nem lesz többé holnap, s én meg a fiam végre nyu-
godtan alhatunk egymás karjaiban.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Mikor azonban ezer csillanó dárdahegy tör felénk,
könnyen semmivé lesz a bátorság. Még akkor is, ha
azt az őrület tüze forralja. Saul hallgatta a Gat kirá-
lyának közelgő seregéről szóló jelentéseket, s a vér
megfagyott teste csatornáiban. Jonatán egy ideje
csupán néma árnyéka volt apjának, így most sem
szólt az új veszedelem hírére.
Abnér maradt az egyetlen, aki seregvezérként
mozdult. Egybegyűjtötte Izrael háromezer fiát, s ki-
adta a parancsot: vonuljanak Gilboa hegyéhez, ott
verjenek haditábort, s várják az ellenséget. Saul pe-
dig elindult, hogy megszemlélje, mivel kell szembe-
szállnia.
A filiszteusok Szénem mellett ütötték fel sátrai-
kat. A tavaszi napfényben vakítóan csillogtak a ke-
rek pajzsok bronzborításai, Ákis hadijelvényei és a
lándzsák végtelennek tetsző erdeje. A filiszteusok
isteneiktől nyert nyugalommal osztoztak az eddig
megrabolt falvak kincsein. Éneküket messze vitte a
szél, s lábuk vad dobbantására - amivel harci táncu-
kat kísérték - fehér por emelkedett füstként az égre.
Talán ez volt ama pillanat, mikor Saul elveszítet-
te királyi gőgjét. Tisztjeire egyetlen pillantást sem
vetett, mint aki már cseppet sem bízik önnön fegy-
vereiben, hanem a szent sátorhoz sietett, melynek
homályában a Frigyládát őrizték. Ott a papok kérdés
nélkül tudták: a király tanácsért jött az Úrhoz. Be-
engedték, miután átvették tőle az áldozati bárányt,
s mögötte gondosan egymásra illesztették a sátorla-
pokat.
108 109
Odabenn csönd volt, s órákon át csönd is ma-
radt. Saul végül összetörten, holtsápadt ábrázattal
lépett ki a szent sátorból. Csupán rá kellett nézni,
hogy tudható legyen: az Úr válasz nélkül hagyta a
királyt.
- Meg fogunk halni - markolt bele tíz körömmel
Saul a seregvezér izmos karjába. - Beissza vérünket
Gilboa földje, sikolyunkon sakálok kacagnak majd.
Abnért dühítette a király gyermeteg viselkedése,
de már ismerte annyira őt, hogy tudja: ezt nem sza-
bad kimutatnia. Hiába biztatná a fáradt öreget, az
nem fog erőre kapni a puszta szavaktól. Hitet kell
adnia neki. Meggyőződést, misztikus bizalmat, amit
az Úr a szent sátorban megtagadott Saultól.
- Menj el egy halottidézőhöz - súgta Abnér -
Amig az Úr és közötted Sámuel próféta közvetített,
mindig kaptál választ és áldást az égből. Most sem
lesz ez másként, csak szólj Sámuel szellemével.
Saul iszonyodva vizsgálta Abnér arcát, hogy fel-
fedezze rajta: gúnyolódik, vagy kornolyan beszél.
A seregvezér napégette vonásai szigorúak marad-
tak.
- Tehát nem sikerült - dadogta Saul. - Ki akar-
tam irtani az összes jövendőmondót, hogy ne legyen
holnap. Mégis maradhatott néhány. Vagy talán Iz-
rael minden nősténye látja a jövőt?
- Az asszonyok hordják ki a férfiakat, király, ezt
ne feledd! Ovék a jövő, mi csupán a múltat és a mát
birtokoljuk.
- Keríts hát nekem egy halottidézőt, hogy szót
válthassak Sámuellel - döntött Saul keserűen.
A király álruhát öltött, s csekély kísérettel En-
Dórba ment. Abnér tudott ott egy halottidéző asz-
szonyt, aki elbujdokolt, mikor társnőit lemészárol-
ták. A koszos kis falu legszélső háza már kívülről
szellemek jelenlétéről árulkodott. Vagy csak Saul
hitte így, zaklatott elméje sugallatára. Egyszerű ru-
háiba burkolózva lépett be az alacsony ajtón, s rög-
vest köhögés fogta el a falak között megrekedt,
sűrű füsttől. A középen égő tűz vizes fahasábokon
táncolt, de alattuk a szárított trágya életben tartot-
ta a lángokat.
- Itt vagy hát, nővéreim gyilkosa!
A recsegve zendülő hang Sault jeges iszonyattal
töltötte el. A szoba túlfelén árny mozdult, szövetek
suhogása hallatszott, amint a vénasszony közelebb
lépett.
- Felismertél? - suttogta a király. - Hogyan lehet
ez?
- Elfelejted, Saul, hogy én láró vagyok. Kérdez-
nem sem kell, mit akarsz tőlem, mert tested körül
vibrál a rettegés sárga fénye, szíved helyén pedig fe-
kete űr tátong. Ne félj, tőlem legalább ne!
- Számos kecskét nyersz, ha elfelejted irántam
való haragodat - mondta a király, kissé erőt nyerve.
- Te leszel Én-Dór legbecsültebb asszonya, ha telje-
síted kérésemet.
- A te kecskéid szemében nővéreim vádló pillan-
tása csillan. Átvágott torokkal sikoltanak utánad a
túlvilágról, s egyszer karmos kezükbe kerül a lelked,
király. - Az asszony leguggolt a tűz mellé, így arca
sátáni vonásokat nyert. - De még ver a szíved, és
emelkedik a melled. Segítek neked, csak meg ne
bánd.
110 111
És Saul ezerszer megbánta. Hosszú órákat töltött
a boszorkánnyal kettesben, aki minden varázstu-
dományát a király szolgálatába állította, megidézve
neki Sámuel szellemét. A próféta lelke pedig el-
mondta Saulnak, hogy beteljesedik rajta és házán az
Úr átka: a filiszteusok legyőzik Izraelt, megölik a ki-
rályt, annak fiaival együtt. S eztán majd úgy szakít-
ják ketté az országot, ahogyan egykor Sámuel köpe-
nye hasadt meg Saul kezében.
A nap lebukni készült éji szállására, mikor a ki-
rály kilépett az én-dóri viskó ajtaján. Embereinek
muszáj volt felkarolni őt, mert térde megrogyott,
hab szökött szakállára, és szeme elhomályosult.
- Ez az ember napok óta nem evett - szólt a ha-
lottidéző, aki egyenes derékkal, elégedett mosollyal
követte a királyt. - Fektessétek gyékényre, takarjá-