tok be a tevéknek és kecskéknek bőrével. Én hí-
zott borjút sütök neki, s kovásztalan kenyeret adok
mellé.
- Miért tennéd ezt érte, némber? - kérdezte az
egyik tiszt. - Hiszen látom: felismerted urunkat, aki
lemészároltatta nővéreidet. A te véred is csak azért
maradhatott meg szívedben, mert nem találtunk
rád.
- Jó okkal bírok, hidd el - mondta a nő. - Sámuel
olyan híreket mondott Saulnak, melyek elviselésé-
hez erő kell. S én azt akarom, hogy a királynak tisz-
ta legyen az elméje, éles a szeme, erős a teste...
hogy sokáig bírja a rá rótt jövőt.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A két férfi hosszan nézte egymást. Mindkettő be-
csapva érezte magát, s rágta őket a tehetetlen ha-
rag. Ákis szakálla végét rágta, és időnként bő nyál-
lal a sátor földjére köpte, amit kitéptek fogai. Dávid
addig-addig futtatta ujját kardja markolatának min-
táin, míg végül behasadt a körme.
- A városfejedelmek lázadással fenyegetnek -
szólt Gat királya végül, legyűrve a kettejük között
megnőtt csöndet. - Napok múlnak, a sereg türel-
metlen, s nekem le kell győznöm Sault, ha ki aka-
rom elégíteni vérszomjukat. Majd te is király leszel
egykor, Dávid, s megérted: a rabszolga szabadabb az
urallcodónál.
Dávid ezt üres szólamnak érezte csupán. Viszont
belátta, hogy Ákisnak muszáj elküldenie őt a csata
közeléből.
- A filiszteus városfejedelmek nem bíznak ben-
ned, de mi tudjuk: más oka van panaszaiknak -
folytatta Gat királya. - Féltékenyek az átkozottak,
mert te és néped óvjátok testem épségét ebben a
hadjáratban.
- Hallottam, mikor azt morogták egymásnak:
Mit keres itt ez a héber?" - bólintott Dávid kese-
"
rűen. - Orült acsarkodásukban képesek volnának
éjjel hurkot vetni a torkomra, ha nem óvnám ma-
gam. Így is egyre több a verekedés embereim és a fe-
jedelmek katonái között.
- A leghitványabbat állítom a helyedre közülük,
hogy megszégyenítsem őket. - Akis őszintén szeret-
te volna Dávidot kiengesztelni, s ettől az egykori
112 113
pásztorfiúnak rossz érzése támadt. - Te vonulj hát-
ra harcosaiddal, s ígérem: a zsákmányból egyenlő
részt kaptok a harc után.
A sátor előtt hangok keltek. Gat királya dühösen,
hogy megzavarják őket, felugrott, és szétrántotta a
súlyos szőrrnéket.
- Uram, hírnök érkezett - jelentette az őr, de
mellette már be is támolygott a férfi, kinek szakadt,
vértől ázott öltözéke elárulta, hogy Dávid népéhez
tartozik. Egyenesen vezére elé rogyott, s kitört belő-
le a zokogás.
Elmondta, hogy Ciklagból futott a hadi táborba,
két napja étlen és szomjan. A várost feldúlták és ki-
fosztották az amálékiak. Ákis értőn nézett Dávidra.
- Téged különösen kegyelnek az égi királyok -
szólt csöndesen a fekete szakállú. - Indokot adnak,
hogy visszatérj, méghozzá olyat, ami lemossa rólad
a szégyent. Így nem kell senkinek azt gondolnia,
hogy a városfejedelmek zavartak el. Te magad kér-
heted elbocsátásodat.
Dávid lassan bólintott, majd tovább kérdezte a
hírnököt, aki azt is elmondta, hogy az amálékiak
minden nőt szíjra fűzve magukkal hurcoltak, a mar-
hák között terelve őket. A gyermekeket rabszolgá-
nak vitték, az öregeket viszont mind legyilkolták,
így Ciklag szép városának utcáin most hullán lép,
aki jár.
- Én terád bíztam Ciklagot, Dávid! - mondta
Ákis. - Fogd minden katonádat, s szerezd vissza az
asszonyaidat, gyermekeidet és marháidat.
Dávidnak e pillanatban a gesúri lány képe jelent
meg fejében, akit erőszakkal tett magáévá, miköz-
ben a falut Jóáb katonái felgyújtották. Tudta: Isten
kardjának két éle van. S most az fordíttatott a föld
felé, mely Dávid népét hivatott vágni.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Emberek, tevék, szamarak hullái bűzlöttek a síkon,
amerre a szem ellátott. Az enyhe dombokkal ölelt
völgy vérben ázott, s a levegőben fekete felhőként
köröztek a keselyűk.
Azon a napon két helyre is igaz volt ez a leírás.
Az egyik Gilboa hegye és annak környéke, míg a
másik a Beszór pataktól nem messzi névtelen mező.
Előbbit Izrael és Gat népének vére festette vörösre,
míg az utóbbit Dávid fiai és a rabló amálékiak fosz-
ló tetemei tették a rothadás földjévé.
Dávid, elhagvva Ákis táborát, három nap alatt
ért kifosztott városába, ahol csak néhány öreg kóbo-
rolt. Ilyen a ttílvilágnak azon helye, hol az Isren a
rossz lelkeker rartja - gondolta Dávid, s jól meg-
nézte magának a lerombolt Ciklagot, hogy szokja a
látványt, ami halála után vár rá. Az elkeseredett ka-
tonák, akik csak nőik és gyermekeik hűlő nyomait
láthatták a porban, meg akarták kövezni Dávidot.
- Miattad mentünk a filiszteusokkal, saját vé-
reink ellen harcolni, hogy közben magukra hagyjuk
védtelen családjainkat!
Dávid e veszélyes percekben boldognak érezte
magát. Biztos volt benne, hogy meg fogják ölni, s
ezt méltó befejezésnek tekintette. Mégís felvette a
szent éfódot, majd elvonult imádkozni. Már első lé-
114 115
pésekor tudta, milyen választ hoz majd az Úrtól, de
a népnek mindig fontos volt, hogy az, ki az Istennel
szól, időt szánjon erre.
Hatszáz fegyverrel üldözte az amálékiakat, akik
önteltségükbe burkolózva biztosra vették: Dávid
most éppen Izrael földjén öli 5ault.
- Te velem jössz, és mutatod az utat! - mondta a
szerencsétlen rabszolgának, akit betegen, kiszárad-
va lelt a sivatagban. A férfit az amálékiak hagyták
el, mert úgy hitték, testében járványt hordoz. El is
pusztult volna ez a névtelen ernber, ha Dávid rá
nem bukkan, meg nem eteti és itatja. Igy vezetője
lett az üldözőknek, meghízott, kikerekedett, s he-
tekkel később egy félrenyelt húscafattól fulladt meg.
Dávid emberei közül kétszázan a &szór pataknál
Lernaradtak. Azok arcát a vezér jól megjegyezte: rá-
juk a jövőben sem lehet majd számítani, mert előbb
hivatkoznak fáradtságra, semrnint megmentsék ön-
nön asszonyaikat. A maradék négyszáz karddal
azonban Dávid beérte a rablókat, akik éppen letá-
boroztak estére. Az amálékiak szándéka az volt,
hogy bőven esznek, isznak a héber marhából és bor-
ból, majd dúsan hágnak a héber asszonyokkal, kiket
szíjon vezettek tevéik mögött.
Másnap este Dávid egy dombon ült, s nézte,
amint katonái amáléki holttesteken taposva keres-
gélnek értéktárgyakat, miket más még nem lopott el
a legyilkoltaktól. Amit érzett, pontosan megegye-
zett azzal, mikor egy férfi csodásan hál asszonyával.
Fáradt volt, de boldog, kimerült, de elégedett. Ma-
ga legalább harminc rablót metszett le, s vállig ázott
az iszamós vérben. Mégsem akart megmosdani,
mert kedvelte magán e holtakat nemző szeretkezés
édes csatakját.
A kiszabadított asszonyok és gyermekek csönd-
ben rendezgették a zsákmányolt tevék hátán hol-
mijaikat, vagy rángatták a visító aprónépet, akik
botokkal egymást csépelve újrajátszották a nap csa-
táját. A legtöbben Dávid akartak lenni.
A fogyó napfényben újabb teve tűnt fel. Vékony
alakja imbolygott a kövek fölött, feje fáradtságról
tanúskodva lefelé hajlott. Hátán bőrvértet viselő,
rongyos férfi ült, aki igyekezett nem nézni a völgy
síkját takaró hússzőnyegre, hiszen maga is amáléki
volt. Az őrök megállították, de már kihunyt bennük
a vérszomj, így vártak addig, míg megszólal:
- Isai fiát, Dávidot keresem. Szót kell mondanom
neki, ami bearanyozza szakállát.
- Mondd azt a szót, bár a szakállam már aligha
bír el több aranyat, mint amit testvéreid adtak ne-
kem ma - bólintott gúnyos mosollyal Dávid, miköz-
ben kardjával a mező felé intett. Az arnáléki most is
megállta, hogy arra ne nézzen, ahol népe megszé-
gyenült.
- Saul és fiai holtan fekszenek Gilboa hegyén -
mondta oly büszkén a harcos, mintha maga verte
volna meg egész Izrael seregét. - Halott a király, és
kivérzett Jonatán, Abínádáb és Malkisua, a herce-
gek is. Nézd, uram, a bizonyság, hogy igazat mon-
dok.
Az amáléki aranyból vert fejdíszt és karkötőt tett
a földre, közvetlen Dávid sarui elé. Amaz hosszan
nézte az ismerős ékszereket, majd a fejdíszt véres
kezébe vette, s felfedezett rajta egy beléakadt ősz
116 117
hajszálat. Kivette onnan azt, óvatosan két ujja közé
fogta, majd a hírnökre nézett.
- Hogyan került ez hozzád?
- Magam öltem meg Sault a hegyen. A filiszteu-
sok csatlósaként harcoltam. Az istenek úgy kegyel-
ték hűségemet, hogy Izrael királyához vezéreltek a
csatamezőn. Köröttünk mindenhol dúlt az ütközet,
Ákis kardjai törték Saul dárdáit, s én megismertem
a királyt. Hozzáléptem, küzdöttem vele, és által-
döftem a mellét. Még itt van fülemben a roppanás,
ahogy csontjai engedtek vasamnak.
Dávid lassút bólintott, majd a közelben álló Jóáb-
ra nézett, s hirtelen eltépte Saul ősz hajszálát.
- Ez legyen azzal, aki kezet mer ernelni Izrael fel-
kent királyára!
A döbbent amálékit két teve közé kötözték, de ő
csak akkor kezdett sikoltozni, mikor megcsapták
az állatok farát. A nekivadult tevék szétszakították
a hírnök testét, mint ahogy eltépte a hajszálat Dá-
vid.
Másnap Ciklag csöndes, gyászoló város volt. Bár
majd mindenki visszatért, akit az amálékiak elrabol-
tak, Dávid arcára nézve a nép tudta: nincs most ün-
neplésre ok.
- Nem értem, mi van velem - vallotta meg csön-
desen a vezér Jóábnak, háza tetején ülve. - Saul ha-
lott, és a fiai sem élnek már. Hirtelen elérhetőnek
tűnik a jóslat, amit az a vén disznó Sámuel tett, mi-
kor Betlehemben rám öntötte olaját. Király lehetek,
ha nem is holnap, de talán azután. Most a filiszteu-
sok dúlják Izraelt, de mikor minden nekik tetszőt
elvettek, már nem fogja érdekelni őket a föld. Akis
szeret engem, hát nem lesz nehéz a helytartójaként
Izrael királyának kineveztetnem magam. 5 akkor,
megerősítve az országot, a filiszteusokat is elkerget-
hetem.
- Nagy király lehetsz - helyeselt Jóáb. - A máso-
dik Izrael népe fölött. Máris ellcüldtem ajándékaidat
Júda véneinek, akik ezt nem fogják elfeledni, s mel-
léd állnak, mikor szükség lesz rá.
Dávid hirtelen barátjára nézett, s mintha tükör-
képét látta volna - csakhogy a szégyenteljes múlttól
mentes, szebbik másolatot.
- Mondd, Jóáb, férfi vagyok én?
S a legrosszabb, hogy Jóáb erre nem válaszolt.
- Értem. - Dávid követte barátja tekintetének
messzi szárnyalását. - Még fiatal vagyok, mégis
többet öltem, mint e város bármelyik vén harcosa.
Hódítottam, hazudtam, fosztogattam, nőket tettem
erőszakkal magamévá, és gyermekek torkát vágtarn
át, nehogy felnőve bosszút vehessenek rajtam a
családjukért. Férfi mégsem vagyok, mert szánalmat
érzek azok iránt, akik asszonyként használtak kö-
lyökkoromban.
- Nem kellett volna megírnod Saul halálára a
gyászéneket - szólt Jóáb. - Mindenki tudni fogja be-
lőle, hogy miként éreztél iránta és Jonatán iránt.
- Miért kell nekünk így élni, Jóáb? Ha rögtön le-
tennénk a kardot, és helyette ásóbotot vennénk
föl...
- Akkor más, kardot tartó kezek kiontanák a be-
lünket. - Jóáb felállt, és egészen a ház szélére lépett,
kockáztatva, hogy lezuhan. - Ugy tűnik, nem te-
hetsz mást, Dávid, mint amit előre megírtak neked
118 119
a sors tekercsein. Vagy meghalsz azonnal. De már
akkor is hősként emlékeznének rád az utókorban...
- Szarok az utókorra! - tört ki Dávid. - Minden-
ki úgy hiszi: más vágyam nincs, mint hogy király és
hős legyek. Pedig én csupán boldog szeretnék lenni.
- S mi tesz boldogtalanná?
- Az, hogy női lélek lakozik férfitestemben, s
csak úgy tudom azt elfedni a világ elől, ha folyton
gyilkolok.
Tovább is beszélgettek még, de ami fontos el-
hangzott akkor, azt hallottuk már ...
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Abigél feszes combjai közé szorította a könnyű ta-
karót, hogy lopva felitassa Dávid friss gyönyörét.
Majd meleg karját férje mellén átvetette, s úgy bújt
hozzá, ahogy didergő szokott a tűzhöz.
- Kérdezhetek valamit, uram?
- Bármit kérdezhetsz, kincsem.
- Miért van az, hogy mindig úgy teszel magadé-
vá, ahogyan az oroszlán gyötri földre a gazellát?
Dávid egy másik nap másik éjszakáján e kérdésre
dühvel és szitkokkal felelt volna. Akkor éjjel azon-
ban lelkét balzsamos kendőként fedte be, hogy
Hebronban volt, Júda első városában, s a reggeli nap
reá mint Júda frissen felkent királyára sütött.
- Felelj, kérlek! - súgta Abigél, kinek forró teste
puhán simult férje oldalához. - Ne gondold, hogy
nekem ez kellemetlen. Szeretem, ha érezhetem az
erődet, férfiasságodat, bár néha jólesne a gyöngéd-
ség. Én kislányként úgy képzeltem a szerelmet...
- A férfi szerelme ilyen, ezt fogadd el! Én így sze-
retek, mert férfi vagyok.
Abigél érezte, hogy női fecsegése rossz irányba
vitte. Dávid még nem dühös, de hamarosan az lesz,
ha nem sikerül kibékítenie.
- Hidd el, kedves, örömöm határtalan, mikor be-
lém hatolsz. Én csupán arra voltam kíváncsi, miért
van, hogy mikor szerelmeskedünk, az olyan, mintha
le akarnál győzni engem. Engem, vagy valami mást.
Dávid lehunyt szemhéján hirtelen Jonatán és
Saul jelent meg. A két férfi meztelenül hevert az
ágyon, és felé nyújtották karjukat, miközben össze-
ölelkeztek. Dávidnak felfordult a gyomra, s hiába
nyitotta ki a szemét, belenézve a mécsesek barátsá-
gos fényébe, tovább émelygett.
- Abigél, számomra a szerelem éppen olyan küz-
delem, mint a mezőn vívni - mondta, mikor vala-
melyest megnyugodott. - Az asszony ugyanúgy vá-
gyaink tárgya, mint egy erős teve, hízott marha,
vagy szépen munkált dárdahegy, mely még nincs a
birtokunkban. Meg kell szerezni, igába kell törni.
Hát ezért vagyok olyan a szerelemben, mint az
oroszlán.
- De én már teljesen a tiéd vagyok, Dávid! - Abi-
gél felkönyökölt, s hosszú hajával beborította a fér-
fi arcát. Mosolya most Dávid égboltjává változott.
- Mikor megszerezted a tevét, ne kezdd ütlegelni,
hanem tartsd jól, hogy szívesen cipelje a súlyodat.
Dávidnak ekkor megfordult a fejében, hogy még-
is elmondja Abigélnak az igazat. Beszél neki Saul-
120 121
ról, a vén kéjencről, és Jonatánról, a szép ifjúról, aki
talán csak azért kívánta a fiúszeretőket, mert ezt
látta az apjától. Mikor azonban Abigél lágy csókot
adott ajkára, Dávid megértette: ez az asszony meg-
undorodna tőle, ha ismerné a múltját.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Te vagy Isbóset, a halott király, Saul fia - szólt
végtelen türelemmel a szemközt ülő férfihoz Abnér
sokadszor Isbóset bambán bámult rá, egyik kezével
a szakállába ragadt ételmaradékokat csipegetve, a
másikkal férfiszervét markolászva köpenye alatt. Fe-
kete szemében az értelem csak nem akart kigyúlni,
bár Saul egykori seregvezére immár órák óta próbál-
ta megértetni vele azt az egyszerű dolgot, amiért
jött.
- Te negyvenesztendős vagy, Isbóset - folytatta
tagoltan ejtve a szavakat Abnér. - És harminc éve
élsz ebben a házban, távol a világ dolgaitól, mert
Saul rábízott az odakinn várakozó idős házaspárra.
Isbóset hibás elméje végre belekapaszkodott
egyetlen szóba. A férfi furcsa, nyeklő mozgással fel-
állt a kecskeszőrök mocskos halmáról, mely a vacka-
ként szolgált, és tenyerét rátapasztotta a falra.
- Ház - köpte ki elégedetten, de valahogy e szó
az ő cserepes ajkai közül trágárul hangzott. - Ház-
ban lakik.
Abnér elkeseredve temette arcát tenyerébe. Arra
gondolt, hogy tán hiába menekült meg csodával ha-
táros módon a gilboai mészárlásból, és szökött, buj-
dokolt a filiszteusok elől, miközben egyetlen eszelős
reményt kergetett. Látta meghalni Sault és még ezer
jó izraeli férfit. Akkor megesküdött magának: bosz-
szút vesz Akison. csakhogv rá, mint a vesztett se-
reg vezérére, senki nem hallgatna. Fel kell mutatnia
patrónusként valakit, aki Saul házából való, s akkor
azt királlyá teheti, a vérségi öröklés jogán.
Csakhogy Saul házából már senki nem élt, aki
elég közeli rokona volt. Senki, csak az egy Isbóset.
A gyengeelméjűt Saul tízéves korában nagy elkese-
redéssel adta ki őrizetre hű pásztorai közé, azután
megfeledkezett róla. A kincstár ugyan fizette a há-
zaspárnak az Isbóset gondozásáért járó éves díjat,
de már maguk a hivatalnokok is azt hitték: az öreg
pásztor és asszonya valami régi szolgálatukért kap-
ják a járadékot.
- Igen, ez a ház - fogott bele újra Abnér - De
most egy sokkal szebb, nagyobb házba kell jönnöd
velem. Mahanajimba, ahol te leszel az úr. Királyt
csinálok belőled, te szánalmas roncs, fogd már fel
végre!
Isbóset félrebillentette torzonborz fejét, mereng-
ve kinyújtotta nyelvét, mint aki velős dolgokon töp-
reng - majd anélkül, hogy félrehúzta volna öltözé-
két, álltában vizelni kezdett. Abnér nézte a koszlott
köpenyen terjedő nedves foltot, s hallgatta a föld-
padlóra verődő csobogást.
- Nagy ház -jelentette ki Isbóset, miután végzett.
Visszaült előző helyére, tovább markolászva ágyékát.
Abnér fuldoklott a bűztől, hányinger kerülgette.
Mégis próbált a királyságra gondolni, amit ő vezet-
het, ha megy valamire e bolonddal.
122 123
- Isbóset, rendesen kell viselkedned, ha a szép
házban akarsz lakni. A vének megnéznek majd té-
ged, és én a hátuk mögött állok, karddal a kezem-
ben, hogy szemük jó királynak lásson téged. De ha
még bolondnak is rossz vagy, a fegyver sem tehet
semrnit.
Az ajtót takaró függönyt félrelökve egy fáradt
szemű kecske botorkált be a szobába. Apró szarvait
előbb Abnér felé fordította, mintha meg akarná tá-
madni, majd inkább Isbósethez ballagott. Az dur-
ván megragadta az állatot, s miközben feltérdelt,
farral maga felé fordította azt.
Az egykori seregvezér úgy érezte, ez már túl sok az
őrültségből. Legszívesebben levágta volna a bolon-
dot s a kecskét is, hogy egybekeveredjen Saul beteg
vére az állatéval. Felállt, és az ajtó felé indult, el-
döntve: közli a házaspárral, hogy többé ne számít-
sanak járandóságukra, s tegyenek úgy Saul fiával,
ahogy nekik tetszik.
- Asszonyok is lesznek a házamban?
Abnér döbbenten torpant meg. Lázas agyában
ama szédült gondolat lobbant, hogy a kecske szólt
utána tisztán csengő, értelmes hangon. Megfordult.
Látta Isbósetet, aki már nyakáig feltűrte bűzlő ruhá-
ját, s két kezével erősen markolta a kecske lapocká-
ját, hogy az ne futhasson el tőle.
- Asszonyok...? - mondta értetlenül Abnér, aki
nem tudta eldönteni, kihez beszéljen a két ocsmány
élőlény közül.
- Megkaphatok igazi asszonyokat abban a szép
házban, ha okos bolondként viselkedek?
124
Isbóset szája mozgott, ezt most már a seregvezér
is láthatta. Eddigi tapasztalatai azonban sehogyan
sern egyeztek a férfi tiszta; jól ejtett szavaival. Ha a
kecske beszélt volna, az sokkal kisebb meglepetést
okoz Abnérnak.
- A király annyi asszonnyal hál, amennyivel akar
- felelt, s undorral telt pillantást vetett a kecskére.
- Állattal azonban soha többé.
Isbóset ellökte magától a négylábút, felkelt vacká-
ról, és húgyfoltos ruháját eligazitva széttárta karját.
- Akkor vigvél magaddal, és tégy engem atyám,
Saul helyére, Izrael királyának.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A gyermek apró volt, leginkább vörös, de a feje sö-
tétlila, s fogatlan szája hisztérikus vinnyogást halla-
tott. A szülésnél segédkező asszony puha gyolcsba
csavarta, erővel Leszorítva az apró karokat. A cse-
csemő azonban minduntalan kiszabadította magát,
öklöcskéivel fenyegetve a nőt.
- Erős legényke, és máris kezet emel rám -
mondta nevetve a szolgáló, s olyan büszkén nézett
a valamivel hátrébb álló Dávidra, mintha csak ő
szülte volna a fiúcskát. A végletekig kimerült anya,
a Jezreeli Ahínoam átázott szőrméket szorított ve-
rejtékben úszó testére. O egyetlen pillantást sern
vetett imént született gyermekére, helyette férje ar-
cát fürkészte.
- Boldog vagy, uram? - suttogta félve. - Erős fiút
szültem neked. Ő a te elsőszülötted.
125
Dávid aprót bólintott, s kényszeredetten megnéz-
te az egyre csak bömbölő apróságot.
- Akkor miért oly gondterhelt az arcod? A gyer-
mek fiú, és én is jól érzem magam. - Ahínoam re-
megő kezét nyújtotta férje felé, aki azonban egyre
csak a csecsemőt nézte, míg beszélt.
- Abnér és bolond bábja, Isbóset kivonult Izrael
népével Gibeón felé, hogy vasat emeljenek rám,
Júda királyára. De elébük állt Jóáb, Cerúja fia, és az
én összeszokott, próbált népem. A gibeóni tónál
aztán Abnér harci játékot javallt a csata helyett, de
a két oldalról kiállított tizenkét harcos mind megöl-
te egymást. Akkor a seregek kardot emeltek ellensé-
gükre, és Abnér megfutott.
- Tehát gvőztél, uram!
Dávid úgy folytatta, mint aki nem tudja, hogy
mások is vannak a szobában.
- Aszáhél, a kölyök, ki Jóábnak öccse, forró fejjel
üldözni kezdte Abnért. Az hiába mondta neki, hogy
forduljon vissza, hiszen semmi esélye nincs legyőz-
ni a tapasztalt seregvezért. Végül Abnér kénytelen
volt a kölyköt megölni, hogy védje életét és büszke-
ségét.
- Magának köszönhette az a semmire nem jó
gyerek - vigasztalta egészen elértve urát Ahínoam.
Dávid pedig csak folytatta:
- Vér áztatja Izrael és Júda földjét, amerre nézek.
Van, hol a filiszteusok vágják a népünket, s van, hol
mi magunk. Jóáb, mikor látta, hogy öccse holtan
fekszik, elborult elmével esett Abnér népének, és
háromszázhatvanat levágott belőlük. Háromszáz-
hatvan izraeli férfi, akik éppen így börnbölték ma-
gukat a világra, mint ez itt.
A gyerrnek vadul kapálózott a bábaasszony karjá-
ban, s tán le is esik a földre, ha az nem tartja szigo-
rú erővel.
- Nagyon erős a fiad, uram - szólt a nő, haná-
ban rebbenő félelemmel. - Én már sok asszony
mellett álltam, mikor gyermeket hozott a világra,
de még ennyire erőszakos fiúval nem volt dolgom.
Mintha gyűlölné az érintésemet.
- Add ide! - nyújtotta most karját Ahínoam. -
A tulajdon anyját csak nem löki el magától.
Az asszony óvatosan úrnője tejtől dús keblére
fektette a csecsemőt, de Ahínoam szinte azonnal
felsikoltott fájdalmában.
- Belérn mart! - kiáltotta döbbenten. - Ráfogott
a mellemre, és megtépte!
Dávid ekkor az ágyhoz lépett, és minden finom-
ságot mellőzve felragadta az akaratosan bömbölő
gyermeket, takaróját lenn hagyva. Nézte a meztele-
nül vergődőt, miközben arcán düh és kétségbeesés
keveredett. A gyermek hirtelen elhallgatott, mintha
apjánál akarná behízelegni magát, de Dávid szavai
méregben áztak:
- Ha így gyűlölöd az asszonyokat, fiam, korán
térsz majd az Úrhoz. Vajon ki és miért fog megölni
téged, Amnón?
126 127
V
Azr mondod, Abiság, hogy Dávid jobban van? Ma
már kétszer evett, bort ivorr, és fel akart kelni, hogy
kirekinrsen Jeruzsálemre az ablakon ár? Arcár pír
borítorta el, sőt mosolygorr rád, és megcsípte a fe-
neked?
Jaj, szegény kicsikém, hamarosan árvaságra jut
Izrael. Minden emberi lény, ki közel kerül a rúlvi-
lághoz, uroljára még erővel relík. Az Úr rejrélye ez,
s tán arra szolgál, hogy a haldokló búcsúzni tudjon.
Hidd el, gyakran láttam már ilyet. Dávid király el-
hagy minket, s nekünk Adónija retreneres uralma
szakad a nyakunkba.
Ha nem cselekszünk, így lesz...
Beszélr veled a herceg? S azt mondra, feküdj le
máris neki, hisz úgyis az ő felesége leszel hamaro-
san? Remélern, szorosra zártad előtre a cornbjaid!
A re szüzességed kincse Dávidé, még akkor is, ha
már nem tudja piros virágár leszakítani. Megsúgom
neked, Abiság: korántsern bizros, hogyAdónija lesz
a király.
Salamon, az én fiam, sokkal rátermettebb, ha
nem is oly csinos, mint a féltestvére. Elárulom ne-
ked azt is, drága sunérní leány, hogy Salamon már
129
régóta szerelmes beléd, de nem meri bevallani.
Hogy azt mondtam korábban fiamról: nem képes a
szerelemre? Félreértettél, kedvesem. Salamon nem
képes magáévá tenni senkit, mert férfiereje mozdu-
latlan. De a lelke...! A lelke s szíve bír szeretni, ezt
elhíheted nekem. S ha majd a felesége leszel, ő pe-
dig király, talán még a vágy is feltámad benne, mit
most úgy megvet.
Miért mondod, hogy nern akarsz király felesége
lenni? Hiszen most is király ágyasa vagy! Megret-
tentett mindaz, mit Dávidról elmondtam neked?
Ne félj, a nehezén már túl vagyunk. S ugyan mit
számít neked a férjern múltja, ha tíéd lehet a fiám
jövője? A kettő nem ugyanaz, mert Saul és Dávid
bűnös asszonyisága érintetlen hagyta Salamont
Jöjj, heverj ide mellém a kecskeszőrre. Hunyd le
a szemed, hogy szavaim elébed tárhassák emlékei-
met. Hamarosan oda jutok Dávid történetében, mi-
kor először találkoztam vele...
Abnér
- Az enyém! Enyém, enyém, csak az enyém! - si-
koltotta, majd motyogta Isbóset hisztérikus daccal
a hálóterem sarkába kuporodva.
Izrael királyának minden mozdulatára aranylán-
cok, karkötők, függők és fityegők csörrentek, me-
lyekkel úgy teleaggatta önmagát, mintha egyszemé-
lyes ékszerbazár akarna lenni. Mióta Abnér elhozta
az öreg pásztor házából, kimosdatta, felöltöztette és
a poros város legnagyobb házába költöztette, Isbóset
egyre csak azon élvezeteknek élt, melyeket negyven-
éves koráig meg nem kaphatott. Arról ugyan fogal-
ma sem volt, milyennek kellene lennie Izrael kirá-
lyának, de azt pontosan tudta, mit akar ő. Az első
hónapban - mig Abnér az ő nevében szervezte Iz-
rael szétzilált életét, fegyvereseket toborzott, felállí-
totta a hivatalokat, és kordában tartotta a folyton
morgó véneket, addig - Isbóset éjjel-nappal kurtizá-
nokkal hempergett.
A legtöbb nő az első alkalommal megundorodott
a királytól. Főleg, mert az másként képtelen volt
hozzájuk közelíteni, mint kecskebak a nőstényhez.
Hátulról öklelte őket, visítva az újdonság gyönyöré-
től, s végül magja után vizeletét, ürülékét is rájuk
130 131
engedte, és dagonyázott a mocsokban. Hiába igye-
keztek emberi szerelemre rávenni őt, veréssel, kar-
molással felelt erre.
Isbóset végül mégis betelt a "bármilyen" asszo-
nyokkal. Ekkor kezdett érdeklődni olyan nők iránt,
akik a palotában és környékén megfordultak, még-
sem mentek be hozzá soha. Ők a legfőbb hivatal-
nokok feleségei, leányai voltak, vagy azok az asszo-
nyok, akik valaha Saul ágyasaként éltek, s most
ilyen jogon újra a királyi házhoz tartoztak.
- Enyém? - üvöltött fel ismét a sarokban kucor-
gó Isbóset, és tehetetlen, gyermeki dühében Abnér
felé köpött.
A seregvezér nem tudta igazán, mit kezdjen a bo-
londdal. Nézte csöndesen, falnak vetve hátát, mi-
közben kezét rövid kardja markolatán nyugtatta.
Eltűnődött rajta, mennyi energiájába került, míg Iz-
rael véneit ésszel, erővel meggyőzte, hogy bár Isbó-
set elméje zavart, az Úr mégis őt jelölte királynak,
lévén Saul egyetlen életben maradt fia. Hiszen eddig
is sok nép választotta maga fölé legbolondabb, s így
leghangosabb tagját! lsbóset igényei nem nagyok,
könnyű őket kielégíteni, miközben az ésszel bírók
helyette, de a nevében uralkodhatnak.
Csakhogy mostanra Abnér elfáradt. Szeretett
volna újra egy igazi király seregvezére lenni. Kato-
na, aki engedelmeskedik a parancsoknak, s nem ő
találja ki azokat.
- Enyém, kell nekem! - motyogta fáradhatatla-
nul Isbóset, s mivel nem kapott választ, sem ütleget,
egyre bátrabbá vált. - Küldd be hozzám Ricpát,
hágni akarok vele!
Abnért végtelen undor fogta el a vinnyogó ször-
nyeteg nyáladzó közönségességétől. Isbósetnek per-
sze soha nem tanították meg, hogy tisztelettel szól-
jon a nőkről. Negyven évig, ha közeledni próbált
egv leányhoz, mindig alaposan megverték. Most
meg annyi nőt láthatott mezítelenül, amennyit csak
elfojtott férfiassága bírt erővel. Végül olyan nőre
vetette beteg tekintetét, akit Abnér szeretett.
Aja leánya, Ricpa egykor Saul másodrangú fele-
sége volt. A gilboai vereség után bujkálnia kellett,
mert az országban dühöngő filiszteusok mindenki-
nek vérét vették, akinek köze volt Saulhoz. Abnér
talált rá egy eldugott faluban, s hozta magával
Mahanajimba, rangjához illő környezetbe. Az oko-
san számító férfi ezt soha nem tette volna, ha nem
tetszik neki a nő. De tetszett, és a hálás Ricpa sem-
mi okot nem látott rá, hogy megtagadja tőle ke-
gyeit.
- Meghágtad, láttam! - nyökögte Isbóset a sa-
rokból gyűlölettel. - Kilopóztam éjjel a szobámból,
belestem a hálókamrádba, és láttalak benneteket.
Ricpa így csinált neked - és az ocsmány kis féreg
kéjes vigyorral mutatta az ütemes mozdulatokat, el-
kerelcített ajkai előtt lengetve görbített ujjait.
Az első rúgástól Isbóset éktelen visításba fogott,
de az ötödik végre elhallgattatta. Abnér módszeres,
katonás pontossággal mérte rá a csapásokat előbb
lábbal, majd ököllel, s közben hideg elégedettség
ömlött szét tagjaiban. Mikor elegendőnek ítélte az
okozott fájdalmat, leguggolt a halkan sírdogáló ki-
rály mellé. Undorával küzdve megmarkolta annak
nedves szakállát, hogy az arcába nézhessen.
132 133
- Ricpa nern lesz a tiéd, ezt mindörökre jegyezd
meg! Legyen elég kéjsóvárgásodnak az a számos
kurtizán, akit egész Izraelből hozatok neked. Nem
könnyű feladat, mert még bennük is olyan undort
váltasz ki, hogy a legszebb marhákért sem hajlan-
dók újra veled hálni.
- Enyém! - nyögte Isbóset ismét, bár arcát könny
és vér áztatta.
Abnért megdöbbentette ez az eszelős dac. Elen-
gedte a förtelmest, kiegyenesedett, és a falvédőbe
törölte kezét.
- Elég volt belőled - szólt csöndesen. - Vissza-
küldelek a pásztorok házába, vagy kicsaplak a pusz-
tába, hogy felzabáljanak az oroszlánok.
- Nem kell mác.. Ricpa nő... Nekem nem kell
már ... - Isbóset sötét elméjébe végre eljutott, hogy
veszély fenyegeti mindazt, amit Abnértól kapott.
A seregvezér azonban már döntésre jutott.
Aznap gyors tevén futár indult Mahanajimból
Hebronba, Dávid júdabéli fővárosába.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Ridegebb hangulatban férfiak még nem ültek lako-
mát, mint Hebronban, azon az esten. Dávid jó há-
zigazdaként sűrűn kínálgatta Abnért és Izrael húsz
elöljáróját a szőnyegekre halmozott étkekből. Moz-
dulatai azonban kemények, szikárak maradtak még
akkor is, mikor a bor már fel kellett volna hogy old-
ja feszültségét.
- Boldog vagyok, hogy kezünk fegyver helyett
ivókupát emel - szólt Abnér, s nem tudta elkerülni
hangja csuklását, melyet a félelem idézett meg. -
Túl sok vért ontottunk saját népünkből, s ezt az Úr
megveti, hiszen szeret minket.
Dávidnak erre zengzetes formulával kellett volna
válaszolnia, a tárgyalás körülményes szokásaihoz hí-
ven. O azonban úgy érezte: már mindent elért, amit
célként tűzött ki maga elé, s katonaként elege volt
az udvariaskodásból. A hebroni palora nagytermé-
nek mécsesektől alig megvilágított hátsó fala felé
pillantott, ahol Míkál, a felesége ült, néhány asz-
szony csöndes karéjában. Dávid elkeseredve állapí-
totta meg, hogy semmiféle örömöt nem érez amiatt,
mert visszakapta első feleségét. Évekkel korábban,
mikor szökés közben utoljára látta Mikált, úgy vél-
te: a nő szereti, hiszen életét kockáztatja a hazugsá-
gokkal, amikkel Sault félrevezette.
Most azonban meg kellett értenie, hogy MíkáL
időközben meggyűlölte őt. Az asszony erőszakkal
lett Lais fia, Palti felesége, de később megszokta és
megszerette a csöndes férfit. Dávid a kémeitől tud-
ta, hogy mikor Abnér parancsára elszakították új
urától, s Izrael küldöttségének karavánjába kény-
szerítették, Palti sírva követte a menetet Bahuri-
mig. Míkált bizonyára meghatotta ez a ragaszkodás.
Dávidot azonban undorította, mint minden, ami
egy férfinál a nőiesség jeleit mutatta.
Mégsem tehetett mást, mikor Abnér futárral je-
lezte: hajlandó tárgyalni, mint hogy első feltételül
régi feleségét, Míkált követelte vissza. Az egész hé-
ber nép szájtátva leste ezt a gesztust, és a család
szentségének megőrzésére tett cselekedetként köny-
135
velte el. Aki így ragaszkodik első asszonyához, az
bizonyára mások családjával is szívből törődik majd,
ha arra hatalmat kap - tehát kapja meg azt a hatal-
mat!
A nép már csak ilyen ostoba.
- Úgy vélem, minden kérdést megtárgyaltunk
már, teljes elégedettséggel - szólt ismét Abnér, aki
képtelen volt megszabadulni attól a rettenetes gon-
dolattól, hogy Dávid a vacsora után egyszerűen
lemészároltatja őt és a húsz izraeli elöljárót. Szere-
tett volna mihamarabb elindulni Mahanajimba,
hogy ott elfogassa a szerencsétlen Isbósetet, s rá-
kenjen minden bűnt, amit Dávid ellen elkövettek
Izrael fiai. - A tevék már türelmetlenek, útra vágy-
nak. Ha azt akarjuk, hogy dolgaink hamar jó me-
derre találjanak, indulnunk kell hajnal előtt.
Dávid fellélegzett. Esze ágában sem volt bántani
Abnért, bár szívből gyűlölte őt. Most azonban ő is
békét kívánt. Isbósetet eltüntetik a múlt sötét, ki-
száradt kútjában, a megállapodás súlyos kövét hen-
gergetve fölébe. Azután Abnér megkapja a seregve-
zéri posztot Dávid mellett, s Izrael vénei Júda után
az eddig kettészakított ország egyetlen uralkodójává
nevezik ki Dávidot.
Mindebbe azonban Jóáb még beleszólhatott. Dá-
vid eltitkolta seregvezére előtt, hogy Abnérral tár-
gyalásokba kezdett, mert tudta: eddig hű barátja
sokkal inkább akarna polgárháborút, mint egységet.
Jóáb a megállapodás révén elveszíti eddigi posztját.
Ráadásul annak kell majd engedelmeskednie, aki
eddig az ellensége volt, s megölte öccsét. Ezt Jóáb
nem tűrné. Ezért Dávid időben elküldte őt portyáz-
ni számos harcossal, hogy ne legyen útban, mikor
Abnér és a küldöttség megérkezik.
Szerencsére Jóáb nern is tért vissza mostanáig, s
miután az izraeliek távoznak, már későn fog értesül-
ni az eseményekről. Dávid boldogságát (azon túl,
hogy rossz volt Míkálra néznie) megrontotta a gon-
dolat, hogy valószínűleg kénytelen lesz megöletni
Jóábot, ha békét akar. S most kivételesen békét
akart.
- Induljatok áldásommal. - Dávid felállt, izmos
karját Abnérnak nyújtva segítségül. - Amint az áru-
ló Isbóset megbűnhődik, várom üzenetedet, hogy
Mahanajimba menjek, találkozni Izrael véneivel.
- Az Úr akarata ez - bólintott Abnér, a szokások-
hoz híven. Nyugtalansága csak akkor oldódott, mi-
kor a karaván átvonult Hebron kapuján, s ők még
mindig éltek.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Több vér folyik el a halál érkeztével, minr amennyi
elfolyik az élet érkeztével - gondolta Dávid, Abnér
holtteste fölött állva. A száraz föld egyre csak itta a
férfi vérét, s valahogy nem tudott betelni vele.
- Hogyan történt? - kérdezte Dávid a közelben
idegesen toporgó fiatal tiszttől, aki a hebroni kapu
őrizetével volt megbízva. Az közelebb lépett, és hal-
kan felelt:
- A karaván békében kivonult a kapun hajnal
előtt, s hamarosan eltűntek a pusztában. Ekkor a
másik irányból porfelhő kelt, majd megpíllantottam
136 137
a toronyból egy csapatot, melyet Cerúja fia, Jóáb
vezetett. Portyázásból tértek vissza, fáradtan és bol-
dogan, mert sok férfit levágtak Izrael fiai közül. Jóáb
a házába tért volna, de gyakorlott szeme felfedezte,
hogy nemrég nagyszámú teve távozott a városból.
Megkérdezte hát, mely vidék kereskedői voltak itt
látogatóban, míg ő portyázott.
- S te megmondtad, hogy Abnér és küldöttsége
járt nálam? - Dávid szeme dühtől villogott a tisztre,
aki ettől holtsápadttá lett.
- Jóáb a seregvezér, uram, s én nem hazudhattam
neki. Az ő keze osztja a zsoldot és korbácsot kedve
szerint.
- Mi történt aztán?
- Jóáb haragra gerjedt azon, hogy míg ő a pusztá-
ban vágta Izrael fiait, te békét kötöttél velük, sőt
ajándékokkal rakattad meg tevéiket, a vének jóin-
dulatát kérve.
Jóáb dús értelmer kaporr az Úrtól - gondolta ek-
kor Dávid. - Bizonnyal röb est megértette, hogy
e megállapodás engem az egész ország királyává,
Abnérr pedig seregvezéremrné emeli, méghozzá
harc nélkül. Semmi mást nem várhattam el tőle,
ismerve vad indulatát és fürge eszét, mint hogy
mindezr igyekszik megakadályozni.
- Akkor Jóáb kiválasztotta a legfürgébb tevén ülő
harcosát, és mondta neki: "Eridj Abnér után, és
mondd neki: Dávid újra látni akarja, mert megfe-
ledkezett néhány fontos gondolatról. Ezért jöjjön
vissza Hebron kapujáig, hogy meghallgathassa azo-
kat" - folytatta a beszámolót kéretlenül is a tiszt. -
Hamarosan láttuk, hogy Abnér és kísérete valóban
közeledik. Mikor megérkeztek a kapuhoz, Jóáb ud-
variasan kérte Abnért, hogy szálljon le tevéjéről,
s húzódjon félre a társaságában, mert át kell adnia
a te üzenetedet.
- És Abnér hitt neki? - Dávid képtelen volt fel-
fogni, hogy Saul egykori első embere ennyire osto-
ba lett volna.
- Nem maradt választása, uram - felelt a tiszt. -
Mikor Jóáb félrehívta, katonái már körbeállták a ka-
ravánt, kezük a kardjukon, s arcukon fenyegetés.
Abnér ekkor talán még reménykedett, hogy fóáb
csupán rá akar ijeszteni. Hiszen a seregvezéremnek
tudnia kellerr, hogy ha bánrja őt, azzal az én hara-
gomat váltja ki. Igen, ha most a halott arcába né-
zek, felfedezhetem vonásaiban a csalódott kese-
rűséget. - Dávid leguggolt Abnér mellé, és gyöngé-
den megérintette annak hideg verejtékkel borított
homlokát.
- Folytasd! - szólt rá a tisztre.
- Nincs már tovább, uram. Mikor Jóáb és Abnér
a kapu árnyékába léptek, seregvezéred megmarkol-
ta Izrael küldöttjének szakállát, mintha csókot akar-
na lehelni arcára. Szót azonban már nem váltottak,
mert Jóáb vasa húst reccsentve szaladt Abnér olda-
lába, aki sikoltott, majd lerogyott. A küldöttség leg-
java ekkor tevéi hátán kitört a katonák gvűrűjéből,
és elvágtatott a pusztába. Jóáb pedig nem engedte,
hogy üldözzék őket.
- Oh, hogy ne fogyjon ki a véréből a folyásos, ki-
ütéses, a mankón járó, fegyvertől elhulló és kenyér-
ben szűkölködő soha! - üvöltött fel Dávid hirtelen.
138 139
Persze Jóábra gondolt, ki ekkor már békén pihent a
házában.
A körben álló katonák rettegő tisztelettel nézték
Júda királyát, ki pásztorfiúból ezredessé, majd por-
tyázó rablóvezérré változott, míg végül trónt nyert.
Pedig Dávid e pillanatban értette meg, amit rajta kí-
vül csak Jóáb tudott még: hogy az igazi hatalom
Cerúja fiának kezében van. Hiszen ő bármit megte-
het a parancsszava alá rendelt vasak oltalmában.
S így Dávid Abnér halálának hajnaláig volt király
- attól fogva csak báb, akit Jóáb kénye igazított.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A véres, eltorzult emberi fej egy tevebőrből varrt
zsákban rejtezett. Dávid hosszan nézte az ormótlan
csomag oldalán átütő, fekete foltokat. A körötte ál-
lók már-már azt hitték, hogy Júda királya örökké
szoborrá meredve marad hebroni palotája udvarán.
A beeróti Rimmon fiainak, Baanának és Rékáb-
nak mohó tekintete Dávid arany nyakláncára, fi-
nom ruhájára, de főleg ápolt szakállára tapadt. Meg-
görnyedve ingatták kétfelé felsőtestüket, ezzel jelez-
ve egyrészt izgalmukat, másrészt alázatukat.
Mint a majmok- gondolta ekkor Dávid undorod-
va. - Éppolyanok vagyunk, mint a távoli erdőségek-
ből hozotr ocsmány, szőrös, ember formájú állatok,
akiket ha szűk ketrecbe zárunk, hamarosan egymás-
nak esnek. Íme, ez a kettő mosr éppen letépte egy
harmadiknak a fejét, és elébem hozták, hátha örü-
lök neki.
A körben állók közül egyedül a szigorú arcú Jóáb
tudta, mi következik, hát kardja markolatára enged-
te jobbját: Mióta Dáviddal egyértelművé váltak az
erőviszonyok, a seregvezér nem viselkedett a király
barátjaként. Szavát alig lehetett hallani, s ha mégis,
azok rövid parancsok voltak csupán. Jóáb kemény
érckapuvá lett Dávid és a világ között. Hogy Júda
királya miért tűrte? Mert hamar rájött: ez számára
haszonnal bír Ugyan sikerült férfivá válnia az em-
berek szemében - akik közül alig néhányan tudtak
ifjúkori bűneiről -, de ez csupán látszat, amit köny-
nyen elfújhat a holnap szele.
Gyermekei születtek, minden éjjel asszonnyal
hált, a csatamezőn vérengző oroszlánként tombolt
- de álmaiban Jonatánt ölelte.
Jóáb, az érckapu azonban elzárta valódi képmá-
sát. S bár így Dávid nem tehetett meg bármit, ami
eszébe jutott - viszont hozzá sem fértek be a kíván-
csiak.
- Hogyan történt? - szólalt meg nagy sokára a ki-
rály, továbbra sem véve le szemét a zsákról. Kérdé-
sére Baana válaszolt.
- Isbóset, a korcs, szokásos déli pihenőjére vo-
nult vissza, mikor is rabszolganőkkel ocsmány dol-
gokat művel.
Testvére, Rékáb kapott bele a mondandóba:
- A szajhák kéjes sikoltozását az egész város hall-
hatta. Tudnod kell: a nők, miután végzett velük a
szörnyeteg, csak remegve rázták fejüket, és messze
futottak, olykor lemondva a dús fizetségről is.
- Mi rárontottunk a hálókamrára, kezünkben ki-
vont kard. - Baana vette vissza a mesét. - Amit lát-
140 141
tunk, azt inkább nem mondjuk el. Emberi érzés le
nem írhatja annak förtelrnét, ahogyan közösülésre
kényszerítette Isbóset az utolsó szajhát.
Dávidban megrnozdult a kíváncsiság, de nyom-
ban elsöpörte az undor. Ez a két féreg, akik egy
holdfordulóval korábban még Abnér portyázó pa-
rancsnokai voltak, nyilvánvalóan eltúlozták a le-
írást, hogy jogossá tegyék tettüket.
- Azután testvérem, Rékáb Isbóset fölé ugrott,
megmarkolta annak haját, s én a gyomrába ütöttem
kardomat - fejezte be történetüket Baana büszke-
ségtől ragyogó arccal. - A szajhát elborította a ször-
nyeteg vére, s csak sikoltozott, le kellett hát ütnünk.
- Gyönyörű lány volt különben - jegyezte meg
Rékáb, s hangjában a megbúvó kéj jelezte, hogy bi-
zonnyal éltek a szajha kiszolgáltatottságával. Ettől
Dávidnak még inkább elhatalmasodott undora. -
Végül Baana levágta Isbóset fejét, s betette ebbe a
zsákba, hogy elhozzuk neked, király.
Dávid hallgatott, s tovább nézte a tevebőrből
varrt csomagot. Mikor végre a testvérpárra emelte
tekintetét, azok széles vigyorral várták, milyen ju-
talrnat eszelt ki nekik a király.
- Mondjátok, kinek a feje van ebben a zsákban?
- mutatott Dávid a fekete vérfoltokra, melyek a
többnapi út okán iszonyú bűzt árasztottak, betöltve
a palota udvarát a halál üzenetével.
- Saul fia, Isbóset fejét hoztuk neked, uram. -
Baana meglepve kapott a zsákhoz, hogy kibontva
annak száját, felmutassa az oszladozó testrészt. Dá-
vid azonban szakálla rezdülésével megállította a
férfi mozdulatát.
- Most arra felelj nekem, kicsoda volt ez a Saul
fia, Isbóset addig a napig, míg ti ki nem ontottátok
a vérét?
A két testvér zavartan pillantott egymásra. Végül
Rékáb bizonyult merészebbnek.
- Szörnyeteg és förtelem volt ő. Kelés Izrael tes-
tén, az ocsmányság torzult megjelenése...
- Kicsoda volt ő? - ordított Dávid a két megret-
tent férfira, akikben megfagvott a szó. Mégsem kelt
csönd, mert Jóáb érchangja csendült a háttérből.
- Saul fia, Isbóset Izrael vénei által felkent király
volt, míg nem vették a vérét.
- Király volt tehát. Izrael királya - bólintott Dá-
vid csöndesen. Majd, mint ki legutolsó szolgáját
utasítja, hogy pucolja meg saruját a sártól, elfordul-
tában megjegyezte: - Legyen hát velük az, amit ők
tettek a királlyal. Mert a népnek tudnia kell: ural-
kodóra kezet emelni halált termő vétek.
A két férfi utolsó, iszonytól torzult sikolyát jól
hallhatták Izrael vénei, akiknek küldöttsége éppen
akkor érkezett a palota elé. Remekül időzített az Ég,
hogy így történt. A vezető nélkül maradt országrész
elöljárói előbb még feltételeket akartak Dávidnak
tenni, cserébe azért, hogy királynak ismerjék el.
A halálnak hangját hallva azonban úgy megretten-
tek, hogy a következő órában mély hajlongások köz-
ben megfeledkeztek minden kívánságukról. Dávid-
nak tenyerükön nyújtották át a kérelmet, hogy le-
gyen Izrael királya.
- Az én városom nem lehet Hebron, mert akkor
Izrael lázad ellenern, s nem lehet Mahanajim, mert
akkor Júda válik haragosommá - mondta eltöpreng-
142 143
ve Dávid Jóábnak, miután a vének távoztak a hírrel,
hogy ismét egyesült a héberek országa, egy király
alatt. A seregvezér kőszoborként állt a tanácsterem
ajtajában, minden szót hallva, de választ nem adva.
Dávidot ekkor már nem bántotta, hogy elvesztette
bizalmas barátját Jóábban, mert nyert a személyé-
ben egy rideg, erős védfalat önmaga köré. - Gibeá-
ban sem lehetek király Ott Saul szelleme túl élén-
ken kísért a lakosok szívében, s folyton lázadástól
kellene tartanom.
Jóáb pontosan tudta, amit Dávid nem mondott
ki nyíltan: az egykori királyi várost nem a Saul há-
zához hű emberek akarata teszi rossz hellyé. Sokkal
inkább az esendő, asszonnyá tett pásztorfiú kísértő
emléke.
- Keríts nekem egy olyan várost, Jóáb, amelyik
a múltban és jelenben minden oldalról semleges.
Nincs története, nincs hatalma, de fontossá és ha-
talmassá válhat általam - szólt Dávid.
Jóáb csak egyetlen szóval felelt:
- Jeruzsálem.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A város kicsi, jelentéktelen, mocskos porfészek volt.
Szent hely csupán az események és emberek által te-
remtetik. Addig a napig, míg Dávid nem kezdte meg
Jeruzsálem ostromát, itt legfeljebb a kecskék bűzös
bogyói bírtak jelentőséggel.
- Nézd a sántákat és vakokat! - mutatott Dávid
a falon üvöltve küzdő, de már reményvesztett je-
búsziakra, akiket Jóáb emberei hátulról vágtak le.
A férfi, akihez büszke szavai szóltak, megrendül-
ten, összegörbedve állt mellette, vaskos csuklóin
kegyetlenül megszorított szíjakkal, rongyos ruhá-
ban. Ő várost védő hadifogoly volt, s Dávid azért
hozatta maga mellé, hogy együtt nézhessék a falak
elestét.
- A testvéreimet ölöd, rablóvezér - szólt csönde-
sen a férfi. - A mai napig Jeruzsálem a béke városa
volt, s nem kellett senkinek. Erős falait mi birtokol-
tuk, s nem akadt olyan kard, ami bejutott volna mö-
géjük.
- Az én vasamnak eddig senki nem állhatott el-
lent - felelt Dávid, s hangjában ingerültség rezdült.
- Mondtam nektek: adjátok át békével Izrael kirá-
lyának Jeruzsálemet. De ti azt feleltétek nevetve...
- Hogy sánták és vakok is meg tudják védeni a
falakat - vágott közbe a férfi. Mivel elgyötört testé-
ben kevés erő maradt, lerogyott a köves talajra. -
Ostobák voltunk, mert nem jutott eszünkbe, hogy
a vízfolyást követve belopakodhattok a falak mögé.
Ebből is látszik, hogy a jebúsziak népe nem harcos,
inkább békés éltű.
Dávid hirtelen szánni kezdte a férfit. Gyűlölte,
hogy most neki kell az erősnek és kegyetlennek len-
nie, aki levágja a gyönge és szelíd fejét. Gyűlölte a
jebúszi fogolyból sugárzó csöndes megvetést és er-
kölcsi fölényt. Így néz megkínzójára a bölcs asszony,
kinek az imént erőszakkal feszítették szét combjait.
- Mi a szándékod ezután, te Izraelnek véres kirá-
lya? - emelte arcát Dávidra a fogoly, aki elégedetten
vette észre, hogy legyőzőjének már nem oly büszke
144 145
a tartása, mint korábban. A várfalakról tucatjával
zuhantak a mélybe a jebúszi pásztorok, nők és gyer-
mekek. Egy részüket Jóáb katonái lökték le, mások
a kínhaláltól menekülve maguk ugrottak. - Tudtuk,
mikor megadásra szólítottál fel, elfoglalva Sion
sziklavárát, hogy mindenképp lemészároltatnál
minket. S most, hogy merészeltük védeni azt, arni
a miénk...?
- Meghaltok - mordult Dávid. - Meg kell halno-
tok, mert ez az én Istenem akarata, és mert rossz
híremet keltenétek a világban. Nekem szükségem
van erre a városra, hát olyan nehéz ezt megérteni?
- Dehogy, király, csöppet sem nehéz. - A fogoly
halkan nevetett. - És azután? Mit szándékozol ten-
ni a véres falakkal, kiégett házakkal és a sikolyunkat
visszhangzó sziklákkal?
Dávid gúnyos mosollyal fordult a férfi felé, sze-
mében olyan keserűséggel, mely most a jebúszit ej-
tette zavarba.
- Mi olyan nép vagyunk, mely már régen süket a
fájdalom és halál hangjára - sorolta kegyetlen sza-
vait Dávid. - A vér mindenen rajta tapad, amit
csak kezünk érint. Hol mások vére, hol a sajátunk.
Még asszonyaink hajszála sem tiszta tőle. A kiégett
házak füstje a mi megszokott levegőnk, nélküle
megfulladnánk. Mert Izrael népét, mióta csak kivá-
lasztott minket az Úr, a pusztulás angyalai kergetik.
- S te, új király, nem a békét keresed. csak elfor-
dítani akarod néped felől a lándzsa hegyét, hogy má-
tól mások sikolya legyen a megszokott.
- Úgy! - Dávid összefont karral nézett Jeruzsá-
lem felé, melynek belsejéből egyre több helyen
csaptak égre a lángok. - Ti meghaltok, és a város
felépül a csontjaitok fölött. Elhozatom Jeruzsálem-
be a Frigyládát, házat emeltetek az Úrnak. Palotám
fog állni a ti falaitok mögött, de nem olyan nyomo-
rult viskó, mint Hebronban, vagy Saulnak Gibeá-
ban. Asszonyaim számára külön lakrészt építtetek,
főembereim kényelemben élhetnek. A világ minden
tájáról jön majd a karavánok sora, árukkal megra-
kottan, hogy az én népem gazdagságát növeljék.
- Tudod te, Dávid, mi miért nem hirdettük léte-
zésünket fennhangon, amíg e bevehetetlen falak
mögött éltünk? - A fogoly könnycseppekkel terhelt
szemmel nézte a Jeruzsálem sziklalábaihoz egyre
csak hulló jebúsziakat. - Mert tudtuk, hogy ahol
felüti aranyfejét a gazdagság, s hol paloták, kertek,
templomok épülnek, ott hamar megjelenik az el-
lenség is. Lehet, hogy te házat építesz Istenednek,
olyat, hogy messziről járnak majd a csodájára. És az
is lehet, hogy Jeruzsálem szent várossá lesz a kar-
dod alatt. De én, ki nagyon közel érzem magam az
elmúláshoz, megkaptam az istenek áldását arra,
hogy halványan lássam a jövő képeit.
- És mit látsz, ember? - hajolt le mohón a fogoly
mellé Dávid.
- Hófehér házak rengetegét, gazdag piacok szí-
nes nyüzsgését. Annyi embert, mint ahány még egy
városban egyszerre nem lakott. Drága szövetekbe
öltözött nőket, kikről úgy csillog az arany, mint
ahogyan a vízesés cseppjei szikráznak. És látok ide-
gen katonákat, vasba öltözötten, vörös posztóban,
ragyogóra kovácsolt sasjelvények alatt. Látok ősz
elöljárókat, akik kegyetlen vigyorral mutatják, hány
146 147
héber haljon meg aznap. S látom rongyos testvérei-
det fára szegezve kivérezni. A szemem lát...
- Elég! - üvöltött ekkor Dávid, s övéből előránt-
va kését, végzett a fogollyal.
A jebúsziak népe örökre eltűnt a föld színéről.
Dávid pedig palotát építtetett magának és számos
asszonyának, elöljáróinak, s házakat a köznépnek.
Jeruzsálem falain kivül százszámra nőttek ki a föld-
ből az épületek. A sík mezején előbb dús nyájak,
majd karavánok tűntek föl. Türosz királya, Híram
ácsokat, kőműveseket küldött Dávidhoz, és annyi
cédrusfát, mit egyben még szem nem látott. A vá-
ros ékszerként ragyogott fel Izrael földjén, s a hébe-
rek ámulva dicsérték Istenük és királyuk nagyságát.
Mikor a Frigvláda is beköltözött a falak közé, szent
hellyé lett Jeruzsálem.
Majd Refáím völgyében megjelent a filiszteusok
csillámló lándzsaerdeje, hogy a gazdaggá és önállóvá
nőtt Dávidot adózásra kényszerítse. A vér és sikoly,
e két ismerős visszatért, hogy többé ne is távozzon
az immár szent városból.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Járt pedig Dávid fel-alá csodás, új palotája foiyo-
sóin és termeiben, arcán nyugtalanság fényével, míg
keze idegesen remegett. Az őrök egyre többször me-
sélték esténként asszonyaiknak, hogy bár a király
felépíttette a Szent Várost, s megverte az őt letörni
akaró filiszteusokat, elvéve tőlük Meteg-Ammát...
Sőt legyőzte és rabszíjra fűzte a móábiakat is, lefek-
tetve azokat a földre, kötéllel mérve számukat; s
kétkötélnyit kivégeztetett, egykötélnyit pedig adó-
zásra szorított... De még megverte Cóba királyát,
Rékáb fiát, Hadadezert is, elfogva annak ezerhét-
száz lovasát, húszezer gyalogosát... Majd legyilkolta
a Hadadezernek segíteni igyekvő arámokat, helyőr-
séget rakva Damaszkuszba, s megölve férfiaik közüi
huszonkétezret... És hiába csillogtak Jeruzsálem
palotájának falai Hadadezer aranypajzsaitól meg
Hamát királyának félelemből küldött kincseitől...
És szintúgy fölösen pöffeszkedett héber helyőrség
Edómban, miután Dávid levágott tizennyolcezer
edómit...
Hiába, hiába, mert Dávid mégis nyugtalanul jár-
kel hatalma közepén, mint ki elveszített valamit,
ami a legfontosabb neki. A nyugalmát és hitét ve-
szítette el, de ezt a katonák asszonyai úgysem értet-
ték volna. Dávid magányosnak érezte magát. Egyre
egyedülvalöbbnak a kardja által okozott haláltól kö-
rülvéve. Valaha a pásztorfiú, nyáját vigyázva - ne-
hogy oroszlán raboljon belőle, vagy segítve a nősté-
nyeknek világra tolni báránykáikat - megtanulta,
mily érték az élet.
S most mégis ő az, ki a legtöbb életet kioltja a vi-
lágban. Dávid egyre sürgetőbben érezte, hogy vala-
mi jót muszáj cselekednie. Különben elveszít min-
dent, mi lelkében még megmaradt a tiszta, egyszerű
pásztorfiúból.
S mikor így rótta a palota folyosóit, egyszer csak
meglátott egy öreg szolgát, ki súlyos agyagedényt
cipelt az asszonyok szobáinak irányából, teli bűzlő
potyadékkal, hogy azt a város utcájára borítsa vala-
148 149
mely ablakból. Dávid pedig megismerte a szolgá-
ban Cibát, az egykor sudár rabszolgát, ki mára csu-
pán abban volt különb a kezében hordott ocsmány-
ságtól, hogy hallotta az emberi szót, és felelni is
tudott rá.
- Megállj, Cíba, mert Dávid király beszél hozzád,
s mert felismertelek! Te egykor Saul házának rab-
szolgája voltál!
A vénember hideg közönnyel hajolt meg az ural-
kodó előtt, letéve vékony bokája mellé az agyag-
edényt.
- Cíba vagyok, nagyúr, Saul házának rabszolgája
a múltban, s ezért már nem látom meg a holnap
reggelt - mondta az öreg, mert bizonyos volt benne:
ha Dávid felismerte, annak más következménye
nem lehet, mint a gyors halál. De a király ránduló
arca bosszús elutasítá5t mutatott.
- Ha te vagy Cíba, mondd meg nekem, él-e még
valaki Saul véréből? Mert Jonatánt szerettem én, és
ezért, az ő emlékének áldozva, jót akarok cseleked-
ni vele.
Ciba nem bízott Dávidban. Dávidban akkoriban
már maga Dávid sem bízott. Az öreg szolga mégis
elárulta a királynak, hol találhatja meg Saul házá-
nak utolsó sarját, ki még életben van.
Alig fél holdfordulóval később a jeruzsálemi pa-
lota nagyterrnében, parázstartók és mécsesek fényé-
ben Dávid jobbján egy vékonyka férfi ült, míg szem-
közt vele a kimosdatott, megfésült Cíba görnyede-
zett. A király megemelte kupáját a lakomára gyűlt
férfiak felé, és zengő, vidám hangon kiáltotta:
- Halljátok akaratornat, Izrael bölcsei, harcosai,
tudósai és papjai! Jobbomon ül Mefíbóset, aki az én
szeretett Jonatán barátom és hű társam...
E kijelentésre Izrael férfiai közül többen lehajtot-
ták fejüket. Ők voltak a tudók, kik még emlékeztek
az időre, mikor a szép pásztorfiú Saul palotájában
hangszerét pengette, s eltűnt a hálótermekben, ha
megkívánta őt a király. Dávid jókedve azonban most
túl viharossá lett ahhoz, hogy a múlt árnyai rémít-
hették volna.
- Hű társam fiát láthatjátok jobbomon, kinek ne-
ve Mefíbóset, s kit én a napokban elhozattam Ló-
Debárból. Mert ott élt a jó fiú, Ammiél fiának,
Mákirnak házában, miután a filiszteusok az atyját
és egész rokonságát elűzték az élők közül.
S hogy Dávid így mondta: elhozarram, az egészen
pontos szóvá lett. Jonatán fia, Mefíbóset ugyanis
mindkét lábára egészen béna volt, s alakja is torz,
mintha az Úr elügyetlenkedte volna, mikor megfor-
málta őt.
- Most pedig azt akarom.. . - folytatta Dávid -
...hogy Mefíbóset mától fogva mindig az asztalom-
nál üljön. Legyen étkem az ő étke, italom az ő itala,
s szálljon házainkra közös és örök béke. Ne feledjük
az elhalt nagyokat. De feledjük a haragot, ha volt
egyáltalán közöttünk ilyen, és tudjuk felidézni a
szeretetet...
Izrael férfiainak arcán újabb rándulás. Dávid
azonban zavartalanul folytatja:
- Mefíbóset tulajdonába kapja Saul minden föld-
birtokát, hogy újra méltó helye legyen a nép szívé-
ben. Így akarom, tehát így történik!
150 151
Mefbóset ekkor különös teste kínlódö mozdula-
tával leborult Dávid előtt, s a kőlapoknak beszélve
szólt:
- Olyan vagyok én az Úr akaratából, Dávid, mint
a döglött kutya. Hogyan gondoskodhatnék én a bir-
tokaimról és nyájaimról, mikor gyöngébb vagyok a
legutolsó pásztor ma született kisdedénél? Ne adj
nekem ilyen hatalmas vagyont, uram, mert béna lá-
bam azt be nem járhatja. Saul háza kipusztult.
Apám, Jonatán is meghalt. Engedj hát vissza a név-
telenségbe, Mákirnak szerény házába.
Dávid néhány szemhunyásig nézte a torz fiút,
majd áldást osztó tenyerét óvatosan annak fejére
tette, de szavát a szemközt ülő Cíbához intézte:
- Öreg szolga, mekkora a te családod?
- Tizenöt fiam van, király.
- Akkor kapsz még melléjük húsz szolgát, s te ma-
gad ügyeled ezentúl Mefíbóset birtokainak épségét.
Rád bízom kisfiának, Míkának nevelését is, hogy jó
gazda váljék belőle. S majd ha a gyermek megérik a
szellemi tudás fogadására, akkor visszatér a palotá-
ba, hogy bölcseimtől tanuljon tovább.
- Miért teszel ennyi jót velem, a törött testűvel,
uram? - hangzott Mefíbóset gvönge szava. Dávid
pedig oly hangon felelt, mely halk volt, de mégis
mindenki fülét el kellett érje:
- A magam békéjét keresve, s az igazság nevében
cselekszem veled így. Mert az Úr minden teremtmé-
nyének feladata van a földön. A nyomorékoké az,
hogy saját torzultságuk, idétlenségük és szánalmas-
ságuk lelohassza a túl erősek, egészségesek gőgjét.
S még az, hogy velük jót téve, a lélekben nyomorult
békét lelhessen. Hiszen a szépeké az élet öröme, de
a nyomoréké a lélek kincse.
Csönd lett ekkor a palota termében, s szó nem is
hangzott több, míg Dávid nevetve fel nem kiáltott:
- Megtöröm most nektek a kenyeret, hogy ehes-
sünk békében, végre együtt.
152 153
I
VI.
Drága, kicsi Abiság, ne sírj már! Tudorn; mindaz,
mit füled hall Dávidról, megzavarja romlatlan lel-
kedet. Mégis örülj, mert e karcok, sérülések vastag
rétegbe hegedve, végül beburkolják érző lényedet.
Dávid is ember volt, s lárhatod: szenvedő ember.
Folyton mások döntöttek sorsáról, s minden döntés
új kínnal töltötte ki őt. Sámuel kírállyá kente, majd
Saul és fia asszonnyá alázta a serdülő gyermeket.
Eztán a hozzá csapódó horda közös akarata vissza-
erőszakolta őt férfi bőrbe. Soha nem hagyták tehát,
hogy önmaga legyen. Rátaláltak, de nern volt úgy jó
nekik, hát átfacsarták. S megint átfacsarták azok,
kik később következtek. Újra és újra...
Mára pedig te maradtál mellette az egyetlen,
Abiság, ki nern lesi a halálát.
Igen, még én is. Már nem szeretem őt, s talán
nem is szerettem soha. Megértettem, figyeltem rá,
és őriztem éjjel elsuttogott titkait - de ez nem sze-
relem. Vállaltam, hogy a társa leszek, mert kellett
valaki Dávidnak, hogy végre ő dönthessen a maga
sorsáról. Tán azt hiszed, édes kis szűz, hogy a férfi-
nak pusztán üzekedésre kell a nől Ha így volna, a
világ kordéja kevésbé nyikorogna a sok bánattól.
155
Elárulom hát, amire asszonyként ráébredtem. Az
Ur úgy teremtett minket, férfit és nőt, hogy egymás
nélkül tökéletlenek legyünk. Nem halunk bele a ma-
gányba, s pár nélkül leélhetjük egész életünket. De
az asszony meddő s értelmetlen férfi nélkül. A férFt
pedig mindörökre mélán téblábló kisfiú, ha nőpárja
nem akad.
Tudtarn ezr, mikor Dávid rárn vetette magát.
Előbb a királyt láttarn benne, de elég volt egyetlen
éjt vele töltenem, hogy minden titkát kezernbe kap-
jam. Hajnalra kelve döntöttem úgy, éltemet Dávid-
nak adom, hogy női lényét belém olvasztva ismét
férfi lehessen.
Azt mondod: ha ily könnyen átadtam Dávidnak
önnön sorsornat, akkor mégis szerettem őt? Téve-
dés! Igen, más nem lehet, egyedül tévedés! Sosern
szerettem, csak...
Csak épp magamnak nem volt szükségem saját
életernre. Az első férjem feleséget akart. Tárgyat,
mit elővehet, mikor épp nem csatázik, és elrakhat,
ha fegyvert fogva a pusztába rohan. Dávidnak azon-
ban puha agyagra volt szüksége, amit nem csupán
használ, mikor kedve támad rá, de alakíthat, formál-
hat. Akibe olyan lelket lehelhet, amilyent ő akar.
Én volram Dávid teremtése. Én, Betsabé.
Annyí ostobaságot mondanak rólunk az emberek.
Engem gonosz, kéjvágyó, rideg és számító nőnek ál-
lítanak be. Dávidot pedig vérmes kannak, a hata-
lomtól és testemtől megrészegült férfinak, ki erővel,
aljassággal ragadta magához, amit megkívánt.
A valóság ennél sokkal egyszerűbb. Ha valóban
érteni akarod, miért volt oly szakíthatatlan közöt-
tünk a kapcsolat, figyelj. Bár már most rá kellene
jönnöd, Aóíság, mindabból, mit elmondtam neked
Dávid életéről. De jó, segítek, mert látom: lelked és
elrnéd még mindig túl ártatlan efféle varázslathoz.
Dávidot Saul és Jonatán asszonnyá tette. csak-
bogy egyetlen férfit sem fordíthatnak ki neméből ily
tartósan, ha nem lakozik benne eleve a hajlam, tit-
kos vágy, rejtező indulat. Ha Dávidot nem őrjíti
meg Sámuel próféta a szent olajjal, királyságot ígér-
ve neki, s a vén bűnös tettét hallva Saul nem hívat-
ja az udvarba a szegény pásztorfiút Betlehemből,
hogy szemmel tarthassa... Nos, akkor Dávid férfi-
ként nőtt volna fel a birkák között. Bizonnyal fele-
ségül kér egy leányt, vele háI, gyerrnekeket nemz
neki, dolgozik, keze megkérgesül. Lantot többé nem
vesz föl, s végül elhal, mint Izrael névtelen embere.
Igen, ez történt volna Sámuel nélkül.
Vajon bány Dávidunk éli így le csöndes életét?
Csakhogy Sámuelnek éles szeme volt. Nern vélet-
lenül választotta épp a szőke fürtű, szép arcú, karcsú
kölyökpásztort, kinek minden mozdulata nőiesség-
ről árulkodott. Nern, dehogy volt az véletlen! A pró-
féta előre tudta a jövőt, és még csak varázslatra sem
volt szüksége. Ismerte Saulnak ízlését, s látta Dávi-
don, hogy hajlamos a férfiszerelemre. Már csupán e
két ember találkozását kellett megszerveznie, olajá-
val életre keltve a gyanút, hogy Dávid Saul trónjára
tör.
A vén sakál lángeszű volt, ha bosszút kellett áll-
ni valakin.
Később Dávid mindenkí - elsősorban tán önma-
ga - számára be akarta bizonyítani, hogy teste és lel-
156 157
ke egyként férfias. Tombolt a harcban, szakálláról
szertefröcskölt mások vére, és magját ezer erőszak-
kal szétfeszített asszony öle fogadta be fájdalommal.
Ez mégsem volt elég. Dávid tovább szenvedett a
benne lakozó asszony miatt, aki követelte önmaga
jussát: mutatkozni, létezni akart.
Én lettem a megoldás. Igen, én, Betsabé, az alak-
talan, forrnálható nő, aki hajlandó volt elremetni
saját lényét, és annak anyagát felajánlani másnak.
Dávidnak, a férfinak, akí csak úgy szabadulhatott
meg a férfitestbe zárt női lélekről, ha önrnagán kí-
vül újjáteremti azr.
Én Dávid vagyok, Abiság! Én vagyok az az asz-
szony, aki Dávid lett volna, ha a természet nem
csúfolja meg férfiszervvel, férfierővel.
Engem Dávid teremtett, önmaga asszonyí kép-
másakén
Betsabé
- Elégedett vagy, uram? - szólt az asszony, és puha
karját átvetve Dávid hasán, fejét a férfi széles mellé-
re fektette. - Képes volt nőd kellő gyönyörrel szol-
gálni ágyékodnak?
- Tökéletes gyönyört kaptam tőled - felelt a király,
s maga is csodálkozott, hogy kivételesen őszinte min-
den szava. - Oled forró, kívánatos és gyöngéden pu-
ha. Pelyhei pedig dúsak, titkot rejtők és illatosak.
- Boldog vagyok, hogy éppen ma tisztultam meg
teljesen a holdamtól, s igy szabadon lehettem szolgá-
latodra.
Dávid hirtelen felkönyökölt, és az immár párnán
fekvő nő arcába nézett gyanakodva.
- Szabadon, Betsabé? Valóban úgy öleltél az
imént, mint aki teljesen szabad? Egyik feleségem sem
volt még ilyen vad és hangos, miközben háltam vele.
S most már tudom: ezt kerestem, vágytam mindig.
De azt gondolom: épp azért voltál ilyen tomboló a
szerelemben, mert nem vagy szabad.
Betsabé szép ívű ajkán keserű mosoly suhant át.
Meztelen teste úgy derengett a mécsesek aranyfé-
nyében, mintha nem volna teljesen jelen, csupán a
lellce kivetüléseként létezne. Dávid érezte, hogy is-
158 159
mét feltámad vágya, de Betsabé szava megelőzte
mozdulatát.
- Most a tiéd vagyok, király. S ha Úriás hever raj-
tam, mert ő a férjern, akkor is csupán a testem övé,
mert a lelkemet neked adtam - mondta lassan, hit-
tel Betsabé, elvárva, hogy ezzel mindent a helyére
tesz. Dávid azonban megrázta fejét.
- Ostobaságot beszélsz, asszony - A király valódi
haragot érzett. - Ha Úriást öleled, akkor Úriásé
vagy: A testet nem lehet elszakítani a lélektől. Egyek
azok, mig az Úr ketté nem tépi köteléküket a halál-
lal. Minden nő, aki megcsalja férjét vagy ledér életet
él, ezt mondja: csak a testem adtam oda, nem a lel-
kem, s a lelkem a fontosabb.
- Mert így is van! - Betsabé hirtelen megfeledke-
zett arról, hogy királyával beszél, s szintén felkönyö-
kölve, hevessé vált. - A férfi tán nem hág meg min-
den nőt, akinek combjai közé be tud furakodni? Én is
szeretem a gyönyört, s őszintébb vagyok, mert meg-
mondom: kétféle ölelés létezik. Egy, mikor a nő a tes-
tét és a lelkét is adja. S egy, mikor csak a teste keres
gyönyört, a lelke pedig szunnyad. Megkülönböztetni
pedig úgy lehet ezeket, hogy az első ölelésben engedi
száját megcsókolni, míg a másodikban soha.
Most Dávid érzett keserű csalódást. Halkan, le-
mondóan szólt:
- S eme eszmét fogja még ezer éveken át hazudni
önmagának és a férfiaknak minden nő. Sajnálom,
Betsabé, hogy így gondolkodsz, de örülök, mert én a
szeretőd vagyok, s nem a férjed.
- Szajhának tartasz, Dávid? - kérdezte Betsabé, s
önkéntelenüL takarót vont sötét ágyékára.
- Nem tartalak szajhának, Betsabé. - A király el-
keseredve dőlt hanyatt az ágyon, mindkét kezét tar-
kója alá téve. Tekintete a mennyezeten kalandozott.
Vágya teljesen lelohadt, s csak végteLen szomorúsá-
got érzett, hogy Betsabé sern mutatkozott különbnek
más asszonyoknál. - Én az őszinteséget keresem az
asszonyokban, s néhány pillantásig azt hittern, te
őszinte vagy. csakhogy látorn már: Betsabé nern
őszinte, csupán körmönfontabban hazudik, mint
más nők.
- Miben hazudtam én?
- Más asszonyok úgy hűtlenek, hogy hűtlenségü-
ket koszos kis hazugságok mögé rejtik. Te nem rejte-
geted, hogy több férfit kívánsz egyszerre. De még
önmagadnak is elhazudod, hogy ez csak a test szerel-
me, míg a másik a léleké. Vajon nekern melyiket
szántad?
Betsabé válasz helyett Dávid fölé hajolt, és szájon
csókolta. A király orrába forrón áramlott a nő ve-
rejtékének illata, s ettől vágya ezerszeres erőveL Lob-
bant. Betsabé fölé kerekedett, s oly durván hatolt
belé, hogy az asszony felsikoltott fájdalmában.
- Eliám lánya, gyönyörű Betsabé, téged kutatta-
lak, s most beléd találtam - zihálta Dávid, férfidol-
gát végezve kegyetlenül. - Mikor benned vagyok,
sokkal inkább érzem, hogy egy vagyok veled, mint
bárki mással eddig. Egyek vagyunk. Egyek, annyira,
hogy helyet cserélünk!
S Dávid a gyönyör munkájában nern látta, hogy a
súlya alatt heverő nő most józan maradt. Betsabé el-
töprengve nézte, kutatta a férfi arcát, megértve, mit
jelent az, amirőL a király beszélt.
160 161
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Úriás verejtéktől és vértől sikamlós kezében súlyos
volt a kard, mint ahogyan nehéz a férfi lelke. Rab-
ba erődjének magas kőfala meredt előtte, ahonnan
ammóni nyilvesszők röppentek felé szisszenve.
A városkapun előrontó ellenség üvöltve taposott át
a holttesteken, s rontott a férfira, hogy levágja azt.
Úriás számára lelassult az idő. A hangok megtom-
pultak, a nap fénye homályba burkolózott, a levegő
megsűrűdött. A hettita harcos, aki Dávid parancs-
nokának, Jóábnak seregében ostromolta immár hó-
napok óta Rabbát, most megértette, hogy sorsa be-
teljesedett. Lelkének képtárában megjelent mindaz,
ami idáig hozta, a fal alá, halála helyszínére...
Látta Betsabét, a gyönyörű leányt, kit feleségnek
vett a héber Eliámtól, ő, a hettita fegyverforgató.
Izrael népének fiaként akart élni, remélve: befo-
gadják ereje és ügyessége okán. Eliám pedig örült
a szép szál kérőnek. Neki adta hát Betsabét, aki
gyönyörrel ajándékozta meg urát, pirosra festve a
nászi ágyat ártatlansága pecsétjével.
Uriás mégis úgy érezte, hogy asszonya idegen ma-
rad számára, mint ahogy ő maga is idegen Izrael tes-
tében. A nő nem szült neki gyermeket, bár csupán rá
kellett nézni, hogy tudható legyen: termékeny, mint
Júda földje. Mikor ezt Uriás megértette, úgy hatá-
rozott, hogy nem férjként, hanem katonaként fogja
vágyait beteljesíteni. Hogy Jóáb sereget vezetett
Rabbának falai ellen, az Úriásnak kiváló öröme lett.
Mikor Dávid őt hívatta haza, a messzi Jeruzsá-
lembe, hogy jelentést kérjen a harcok állásáról,
Úriás már tudta - mintha az Úr angyala súgta vol-
na meg neki -, hogy Betsabé a király szeretőjévé
lett. Megérkezett a palotába, beszámolt Dávidnak
Jóáb tetteiről, dicsérte társait, és nagy győzelmet
ígért. A király mindenáron házába akarta küldeni
őt, biztatva, hogy háljon asszonyával.
S Úriás ebből tudta: Betsabé terhes lett Dávidtól.
Úgy döntött, hogy nem megy haza. Véres gondo-
lattá vált ez, de a hettita hirtelen megértette, milyen
utat szánt neki az Úr. Nern apaként, férjként, és
nem nagy harcosként kell nevének fennmaradnia;
ő a megcsalt, kisemmizett, becsapott és meggyilkolt
férj pecsétjét kapta életére.
Miután Dávid látta, hogy semmiképpen nem
tudja Úriást Betsabéra erőltetni, elengedte, hogy
tovább harcoljon az amrnóniak ellen. Úriás saját ke-
zében vitte a titkos utasítást Jóábnak, amiben Dávid
megparancsolja a hettita halálát.
- Íme, az utolsó lélegzetem - e szavakkal adta át
Úriás a tekercset Jóábnak, aki döbbenve nézett rá.
- Ez a levél rólad szól? - nézte a küldeményt a se-
regvezér. - Le van pecsételve. Honnan tudod, mi áll
benne?
- Onnan, hogy egy király, ki szolgájának elszeret-
te egyetlen feleségét, mást nem tehet, mikor a nő
teherbe esik, csak azt, hogy megöleti a férjet.
Jóáb értelmes ember, jó stratéga volt, és ismerte
Dávidot, mint önmagát. Bólintott hát, töretlen pe-
cséttel dobva félre a tekercset.
- Mit kívánsz, mi történjen? - fordult aztán
Úriáshoz. - Meglehet, hogy te útközben felbontot-
tad a levelet, s látva Dávid hitszegését, nem jöttél
162 163
vissza a táboromba, hanern titkos utakon a távolba
tűntél örökre.
- Én inkább úgy hiszem... - szólt csöndesen
Úriás - ...hogy semmit nem sejtettem mindarról,
amit az asszonyom és a királyom cselekedett, ha-
nem visszatértem ide, a táborba. S te megtartva
Dávid parancsát, másnap kiküldtél Rabba fala alá.
Ott azután társaim, a te utasításodra, hirtelen ma-
gamra hagytak. S bár küzdöttem, az ammóniak
mégis levágtak engem.
Jóáb túl sok dolgot látott már a világban, hogy
bármi is meglepje. Ismét csak bólintott.
- Történjen így, ha ez az akaratod.
- Ez az akaratom - erősítette meg a hettita Uriás.
- csakhogy nern értem. Miért?
- Mert mi mind könnyedén levágható, egyforma,
s ezért feledhető birkák vagyunk. A pásztorunk,
Dávid, fontosabb a nyájnál, azért éppen ő a pásztor.
Egyetlen birka rossz bégetése tönkretenné a pásztor
dicsőségét, hát jobb pusztulnia.
Jóáb most még inkább értetlenné vált.
- A szavadat nem tudorn rendbe állítani - mond-
ta. - Beszélj képek nélkül!
- Hát jó - tárta szét karját Uriás, és hangos kese-
rűséggel felnevetett. - Minderről később úgysem
tud majd senki, mert Dávid lesz fontos számukra, s
nem én. A megfejtés tehát nem más, mint hogy tel-
jes lelkemmel szeretem a feleségemet, s mivel már
nem az enyém, hanem a királyé, ezért félreállok az
útjukból. Tudom ugyanis, amire talán még Dávid
sem ébredt rá: Betsabé valóban Férfivá tudja tenni
őt. Nincs, csupán három választásorn. Megszökhet-
nék, s akkor egész hátralévő életem bujdosás lenne.
Vagy hangosan kiáltva ki asszonyom és a király bű-
nét, törhetnék Dávid életére is...
- Akkor én vemém oldaladba a vasat - szólt köz-
be Jóáb.
- Úgy - mosolygott parancsnokára Úriás. - S vé-
gül meghalhatok a harcmezőn, miként Dávid akar-
ja: bamba birkaként engedve, hogy az ellenség kö-
zött hagyjatok. Így lesz ez. S későbbi korokban,
mikor Dávidot dicsőnek és nagynak akarják látni az
utódok, engem majd részeges, ostoba vadállamak
mondanak, ki hettita Eéregként fúrta be magát Iz-
rael szép testébe, ott ideig birtokolta annak gyö-
nyörű leányát, de végül az egészséges test kilökte
magából mint rákfenét. Így igazolja a héber utókor
királya és asszonyom bűnös tettét.
- A becsületed nem számít neked semmit? - Jóáb
mostanára már legalább olyan kétségbeesett dühöt
érzett, mint a hettita.
- Becsület? - Úriás a sátor ponyvájához ért, hogy
mindjárt kilépjen rajta. -jóáb, én elveszítettem ma-
gam, mikor először háltarn Betsabéval. Az a nő...
Szeretem őt, mást nem tudok magyarázatul.
És másnap a hettita Úriás karddal kezében nézte,
amint reá rontanak a vérszomjtól megittasult am-
móniak. Levágta az első kettőt, s a harmadik sem
menekült volna kardja elől. Úriás azonban attól tar-
tott, hogy a többi arnmóni megrémül tőle, és élve
hagyva őt, inkább a fal mögé szökik.
Így hagyta inkább ledöfni magát, miközben le-
hunyt szemhéja mögött Betsabé mezítelen alakja
nyújtózott emlékei nászi ágyán.
164 165
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Úriás mégsem távozott teljes beletörődéssel. Mi-
előtt Dávid halált követelő levelével visszaindult
volna Rabbába, titkon találkozott a palota egyik
szolgálójával, a szintén hettita Hetterával. Róla nem
szólnak majd a későbbi korok. O maga akarta úgy,
hogy neve feledésbe menjen, de bizonyosan tudha-
tó a létezése.
- Jól figyelj a szavarnra, testvérasszony! - súgta a
sötét sikátorok legrnélyén, eldugott vacokba bújva
Üriás, midőn talállcára hívta a nőt. - Egy népből,
egy vérből, egy múltból származunk. Jelenünk is
egy, de az én jövőm ellopatott. Neked kell beteljesí-
tened a bosszúmat.
- 5zólj, Úriás, mit tehetek érted? - biccentett
Hettera, aki alacsony termetű, jelentéktelen nő
volt, s így könnyen feledhető.
- Az én héber feleségem, Betsabé eladta a testét
a királynak. Dáviddal hált gyönyörben, és fogant tő-
le gyermeket, ami néhány holdforduló után meg fog
születni. Engem pedig, hogy ne legyek kéjvágyuk út-
jában, megöletnek a csatatéren, mintha halálomért
az ammöniak volnának felelősek.
- Akkor fuss el, uram, keress új hazát és más asz-
szonyt magadnak!
- Nern lehet, Hettera, mert szeretem a felesége-
met. - Úriásnak kín volt ezt beismernie, de lelke
már megszokta a folytonos fájdalmakat. - Legyen
Dávidé, feledjen engem, ha így akarja. De ne le-
gyen teljesen mentes bűne miatt a szenvedéstől. Te
a palotában dolgozol, közel Dávidhoz és annak há-
reméhez.
- Úgy van. - A hettita asszony szemében ravasz
fény csillant. - Az én feladatom, hogy Dávid asszo-
nyainak mosdani segítsek, mikor rájuk tör holdjuk
tisztátalansága.
- Beszélsz, fecsegsz, miközben teszed a dolgodat
- folytatta Úriás. - Azt beszéled, fecseged, hogy
az Úr bizonnyal rettenetes haragra gerjedt, amiért
Dávid elvette jó katonája, a hettita Úriás feleségét.
Ezért Isten átkot tesz a királyra. csakhogy régi sze-
retete okán nern Dávid személyét bántja, hanem a
gyermeket, aki a förtelmes kéjvágy nyomán szüle-
tik. Fecsegd, hogy az a gyermek, akit az Úr átka
sújt, nem élhet soká.
- És ha mégsem hal meg a gyermek, uram? Ak-
kor mi értelme a számból szökő szavaknak?
- Meg fog halni! - jelentette ki Úriás keményen,
majd apró üvegcsét vont elő ruhája alól, és fürgén
Hettera eres kezébe nyornta.
- Meg fog halni - ismételte a nő értőn Úriás sza-
vait. - Az Ur akarata szerint.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Nem adom! Nem engedem, hogy más érjen hoz-
zá! - sikoltotta eszelősen Betsabé, és a frissen szü-
letett csecsemőt meztelen melléhez szorította.
Uriás immár két éve porladt Rabba csatameze-
jén. Hettera sem élt már. Megvadult szamarak ta-
posták agyon, úgy nyolc hónappal korábban. És
166 167
nem élt a névtelen gyermek sem, aki alig született
meg másfél esztendővel korábban, az Úr átka - és
a hettita szolgáló csöndes ügyeskedése - folytán
lázban szenvedett ki. Akkor Dávid meggyűlölte
az Urat. És meggyűlölte az Istent Betsabé is, mint
ahogy minden épelméjű anya meggyűlöli, akinek
első gyermekét az Úr rabolja el.
Mert ő rabolta el, ez bizonyos. Betsabé még ter-
hes volt, mikor már egész Jeruzsálem arról fecse-
gett, hogy az Ur megátkozta Dávid és a bűnös asz-
szony nászát; szerelmük gyümölcse ezért nem élhet
soká. A király megkérdezte a bölcseket is, mit gon-
dolnak a dologról. A vénemberek kórusban zengték
ostobaságukat: Az Úr elveszi a bűn eredrnényét,
hogy riszra maradhasson Izrael oroszlánja és vérrel
rabolr asszonya.
A gyermek pedig valóban beteg lett, láz ütött ki
rajta, majd meghalt. Dávid lelke megroppant akkor,
pedig nem ez volt az első gyermek, kit ő nemzett, s
aki nem élte meg az egyesztendős kort. csakhogy
azok és Betsabé elsőszülöttje között hatalmas kü-
lönbség volt, miről csak a király és friss asszonya tu-
dott.
Betsabé Dávid asszonyi megjelenése a világban.
Tehát Dávid nem pusztán apaként, de egyben
anyakénr is megfosztatott gyermekétől, ezért volt
fájdalma mindennél hatalmasabb. csak akkor tu-
dott vigasztalódni, mikor később Betsabé ismét te-
herbe esett, s úgy tűnt, az átok helyét áldás veszi át.
Most pedig megszületett a második gyermek, ki-
nek sietve nevet adtak, ami megvédheti őt. Sala-
mon volt a vörös, ráncos bőrű, vadul óbégató apró-
ság neve, kit Betsabé combjai közül nyomban a
mellére emelt, s nem akart elengedni. Hisz mindig
is sejtette, hogy a körötte segédkező asszonyok kö-
zül valaki veszejtette el előző fiát.
- Nem adom! Én őrzöm, óvom, még ha együtt
pusztulunk is el!
A vér és ürülék szagától sűrű levegővel telt szo-
bában zavartan toporogtak a szolgálók. Betsabé a
szülés mocskában heverve, gyermekét mellére szo-
rítva figyelte, nem végez-e valamelyik nő kezével
titkos varázsmozdulatokat, átokverésre jó szavak
mormolása közben. Ekkor Dávid rontott be, lendü-
letében letépve a bejárat függönyét. Boldogan ölel-
te meg a feleségét, ki asszonyi mivolta lett lelkének,
és a gyermeket, kit nem csupán együtt nemzettek,
de együtt is szültek.
- Vigyázok rátok, ahogyan oroszlán óvja a zsák-
mányát - súgta nyugtatóan a király Betsabénak. -
Most engedd, hogy a nők megmossák a gyerrneket
és téged is, nehogy betegség támadjon rátok. Én
közben mögöttük állok kardommal, s ha valamelyik
csak kissé is megnyomja a fiúcskát, vagy fájdalmat
okoz neked, nyomban átdöföm azt.
Így már Betsabé engedte, hogy lemossák őket.
Salamon pedig szép szál férfi lett, de a halál vesze-
delme nem múlt el felőle soha, mert Úriás átka erős
és kitartó volt.
Dávid győzelmeket aratott a harctereken, bár
egyre ritkábban jelent meg személyesen. Nevében
Jóáb vágta és igázta a népeket, mindig csak akkor
üzenve Dávidért, mikor a végső csapás volt hátra.
Így történt ez Rabbánál is.
168 169
- Gyere Rabbába, király, mert elfoglaltam a vízi- Gyere, és egyél a
süteményből. Meglátod, nyomban
várost, és megtehetem ezt könnyedén a várossal is. jobb lesz a hangulatod,
s betegségedet letörli arcod-
Akkor azonban rólam fogja a nép elnevezni, nem ról az Úr
rólad - üzente a seregvezér Jeruzsálembe. Dávid, A hálókamrából azonban nem
jött felelet. A meg-
pedig ment Rabbába, elfoglalta azt, lakóit pedig szólított fojtott hangon
sugdosott barátjával, aki a
munkára kényszerítette. Ezt cselekedte az ammóni szoba egyik sötét zugában,
vastag függöny mögött
városokkal mind, egyre növelve Izrael hatalmát és bújt meg, s most csak épp
kidugta onnan orra he-
dicsőségét. gyét.
Az évek pedig úgy peregtek, mint teve patájáról I - Meglehet, segítened
kell! - sziszegte gyáva sza-
a sivatag homokszemei. vait Amnón, ki az ágyban hevert. Csontos testét át-
izzadt, egykor fehér, most szürke ing takarta, mely-
Í ből piszkafaként állt ki két vékony karja. - Legyen-
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
gültem a sok fekvéstől, nem bírok vele egyedül.
- Hát segítek, de... - A függöny mögül suttogó
Ez sok holdfordulóval később történt: a házat, mely Jónadáb mohón rágta
szája szélére lógó bajuszát. -
Jeruzsálem királyi palotájának közelében állott, kel- A gyönyörből magamnak
is kérek!
lemes, meleg illat párázta be, hisz épp elkészült a - Én szeretem őt,
barátom! - Amnón majdnem
sütemény. Odakinn tombolt a hőség, az utcákon felkiáltott háborgásában. -
Szerelmes vagyok
alig járt néhány ember, s mindent az álmos várako- I Támárba, apárn
leányába, aki így féltestvérem és
zás csöndje töltött ki. Ilyenkor csupán a legszegé- húgom.
nyebbek dolgoztak; legeltették a környező hegyek - Rendben, bár ne feledd:
én ötlöttern ki a ter-
oldalain nyájaikat vagy vizet hordtak a ciszternák- vet, hogy miként
kaphatod meg a lányt!
bói. Támár csengő hangja ismét felzengett kintről.
Csinos, fiatal lány buzgalomtól piruló arccal ra- i Hallotta a két férfi
odabenn, s hallották az idegesen
kosgatta egyrnásra a még forró, friss süteményeket. remegő szolgák a ház
más részeiben. Ók, az urak
Vékony keze fürgén járt, ahogyan ruhája rojtjai mellett szerzett mély
ösztöneikkel már tudták, hogy
lengtek meztelen, karcsú bokája körül. Hosszú, vö- valami rettenet készül.
rös haja vállát, hátát verte. S bár teste minden for- - Gyere, és egyél,
jó Amnón!
májában asszonyt mutatott, mégis körüllengte a j Támár szavára az ágyban
fekvő - ki már hetek
szűz leányokra jellemző, tiszta illat. óta játszotta a beteget, s végül
célt ért, hisz Dávid
- Elkészültem, bátyám! - kiáltott a ház belső szo- az ő ápolására Támárt,
leányát küldte - most idege-
bái felé, a függönyön túlra Támár, Dávid leánya. - sen köszörülte torkát,
hogy felelni tudjon. Közben
170 171
intett Jónadábnak, hogy rejtőzzön vissza a függöny
mögé.
- Nem tudok kimenni, húgocskám. Gyenge va-
gyok és törődött. Hozd be inkább a süteményt,
hadd egyek a kezedből.
Ama nő, aki már megtapasztalta a világ és a fér-
fiak dolgait, azonnal tudta volna, hogy odabenn
csapdával várják. Az ifjú, s főleg a még szűz leányok
azonban oly naivak, s annyira szeretnének minden-
kit jónak látni, hogy nem veszik észre, ha aljas férfi
kívánja becserkészni őket. Ártatlanságuk könnye-
ket fakasztó: nem hajlandók megérteni és hinni,
hogy vannak emberek, akik gonoszak. S azt sem,
hogy ha a leány nem akar, attól még a férfi akarhat,
nem riadva vissza az erőszaktól.
Támár karjára vette a süteményeket, és bement
Amnón hálófülkéjébe.
- Gyere, húgocskám, ülj az ágyam szélére. Etess
meg engern süteményeddel, mert nern birom emel-
ni a kezem - suttogta Amnón, akinek hangja a
vágytól, és nem a betegségtől csuklott. A mécsesek
fényében mohón nézte Támár asszonyian dombo-
rodó testét a nyárhoz illő, vékony ruha alatt, amint
a lány kecsesen leült mellé. Szinte azonnal - mint-
egy vélerlenül -, egyik kezét lágyan Támár combjá-
ra fektette. Így ujja hegye könnyedén megérintette
a ruha alatt sejthető buja dombocskát. A lány némi
zavarral mosolygott, de úgy vélte: a beteg figyelmet-
lenségéről van csupán szó, s nem akarta megbánta-
ni bátyját azzal, hogy elhúzódik.
Amnón kínlódva, alig rágva lenyelte az első fala-
tot, miközben egyre csak Támár kerek emlőit bá-
multa. Szeme képtelen volt betelni a két kicsiny
gombocskával, amik hetykén majd átdöfték a szö-
vetet.
- Gyönyörű vagy, húgocskám - szólt rekedten
Amnón. - Nincs szebb lány egész Jeruzsálemben,
egész Izraelben sem.
Támár pirulva hajtotta le fejét. Jólesett neki báty-
ja dicsérete, mert még mindig úgy hitte: testvéri
bókról van szó. Ekkor azonban Amnón megragadta
a lány törékeny csuklóját, és irányítva vonta maga
felé.
- Lásd, mi az én betegségem, és gyógyítsd meg -
szólt Amnón, s ezzel egy pillanatban az inge alatt
meredő férfierőre szorította húga ujjait. Támár ön-
kéntelen megragadta azt, de nyomban el is akarta
rántani a kezét, ám Amnón nem engedte. A férfi
másik keze most mohón behatolt a lány ágyékának
nyártól forró rejtekébe, mire a tál a süteményekkel
földre zuhant.
Támár csinos fejében felvillant a gondolat: tán
bátyja valóban a vágytól lett beteg. S kinek lenne
bántódása abból, ha most titkon, szűz kezévei
könnyítene testvére kínján. Amnón csontos arcába
nézve azonban ráébredt, hogy a férfi többet, min-
dent akar.
- Nem teheted meg velem, Amnón - mondta
könnyektől síkos hangon Támár. - Szűz vagyok, s a
testvéred. Ha Dávid megtudja...
- Ha velem hálsz most, Dávid hozzám ad fele-
ségül.
- Akkor előbb kérd meg apánkat erre, úgy veled
172 173
hálok. Bizonnyal nem fog eltagadni tőled, ha meg-
tudja, hogy ebbe betegedtél meg.
Jónadáb, kí a függöny mögött rejtőzött, egy előre
kimetszett résen át leste, mi történik az ágyon.
Amnón egyik keze hevesen markolta a leányt, an-
nak combjai között, míg a másikkal Támár ujjait
tartotta férfierején. Néhány pillanatig olyan nagy
volt a csönd, hogy a hőségtől bemenekült legyek zú-
gását is hallani lehetett.
Azután sokáig Támár sikolya, zokogása és kö-
nyörgése töltötte meg a házat. Amnón, elveszítve
józan esze utolsó szikráit is, felugrott ágyában, és
ököllel ütve húga arcát, elszédítette őt. Majd letép-
te róla a ruhát, szétdobta a sima, barna combokat,
s önmaga ingét fogai közé szorítva, kegyetlen férfi-
munkához látott a gyönge leánytesten.
Jónadáb a függöny mögött öklendezve hányt.
Nern gondolta, hogy csöndes, mindig mogorva ba-
rátja ocsmány szörnyeteggé változik eszelős vágyá-
ban. Az ágyon tornboló férfi háromszor tette magá-
évá az egyre csöndesebben sírdogáló leányt. Mindig
másként, mindig mocskosabb ötlettől hajtva. csak
a harmadik gyönyör szabadította meg a görcstől, mi
azóta kínozta, hogy nővé érni látta húgát.
Addigra Támár egészen elcsöndesedett, s már
nem látszott rajta sernmi üde hamvasságából. Vé-
res, sebzett testére vonta szakadt ruhája rongyait,
letörölve combjáról, hátáról, arcáról Amnón gyö-
nyörét, majd szinte leesett az ágyról. A férfi szétve-
tett tagokkal, elégedetten hevert. Majd hirtelen rá-
emelte tekintetét húgára, és arcán mélységes undor
terült el.
- Szajha - suttogta méregtől csöpögve. - Nem
vagy te az a harnvas, szelíd szűz, akit megszerettem.
Támár döbbenten nézett a bátyjára.
- Hiszen te erőszakoltál meg! - nyögte értetle-
nül. - Te vetted el a szüzességemet, és mocskoltál
be jobban, mint asszonyt eddig bármikor!
Amnón beteg elméje azonban már nem ismerte
az értelmet. Tombolt, üvöltött, s tán újra ököllel
esik húgának, ha Jónadáb ki nem menti a lányt a
szobából.
- Dobjátok az utcára a szajhát! Én szüzet szeret-
tem, de ő nem szűz! - sikoltotta Arnnón utánuk.
Jónadáb csöndben akarta Támárt visszakísérni a
palota háremébe, ahol Dávid feleségei és leányai
között lakott addig. De a lány hirtelen kitépte ma-
gát, és valóban az utcára rohant. Ott még inkább
megtépte a színes ruhát - melyet imrnár nem hord-
hatott, hiszen az Jeruzsálem szűz leányainak joga -,
majd a földről hamut kaparva fején összekulcsolta
kezét, úgy jajveszékelt. Hamar gyűltek köré sokan,
s kísérték őt döbbent arccal végig a városon, míg
csak Támár el nem érkezett másik bátyja, Absolon
háza elé.
- Te is letepersz, mint ahogy öcséd tette, hogy
férfikedvedet töltsd velem? - kérdezte véres ajakkal
a lány, miközben szeme gyűlölettől izzott. - Beteg
apának beteg fiai, megfertőzitek ocsmányságotok-
kal a világot. Ha ezentúl férfi erőszakot tesz a leá-
nyon, mindenki Amnónt fogja emlegetni. Hát mi
lesz a sorsa testvérednek, Absolon? Mert amiként
jár miattam Amnón, úgy jár majd a jövő minden
erőszaktevője, ki Izrael leányait becsteleníti meg.
174 175
Absolon pedig a maga köpenyét terítette a fél-
meztelen, elgyötört lányra. Gyöngéden karjára vé-
ve, bevitte őt a maga házába, hogy attól kezdve
nála legyen örök biztonságban a meggyalázott.
Támár kérdésére pedig két esztendővel később
érkezett válasz.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
Két álmos, jólétben pergetett év Dávid persze el-
ítélte, amit fia, Amnón tett... S hagyta tovább élni
a beteg állatot. Senki nem tudja, Amnón még hány
szolgálót, rabszolgát és pásztorlányt becstelenített
meg, majd lökött el magától undorodva. A király
mégis csöndben tűrte, mert ha megbünteti saját
fiát, azzal elismeri, hogy családjának vére, tulajdon
maa rornlott és eszelős.
Támár pedig bátyja, Absolon házában, mint sö-
tét, rideg, magányos menedékben élt. Együtt dol-
gozott naponta a szolgákkal, de ki nem lépett Jeru-
zsálem utcáira. Hogy mit csinált még, az csupán
huszonnégy hónap után derült ki.
Absolont előbb mélységesen megrendítette,
hogy elmebajos fivére megerőszakolta húgukat, de
Támár végül is csak egy nő volt. S mint ilyen, nem
több és értékesebb egy jó öszvérnél, vagy tán még
kevesebb is két felszerszámozott, fiatal sivatagjáró-
nál. Egyben viszont nagyon is különbözött az iga-
vonóktól: tudott beszélni, s azt is jól értette, mely
szavakat sorjázza egyrnás mellé.
- Amnón erőszakot vett rajtam, és mégis béké-
176
ben él házában, haja szála sem tépetett el - mond-
ta csöndesen a lány számtalanszor a két esztendő
alatt, miközben bája és üdesége semmivé lett Ab-
solon házában. - Az apánk eltunyult. Ki se kél
Betsabé combjai közül. Más hang el sem hagyja a
torkát, mint az üzekedés förtelmes nyögése. És ez a
királya Izraelnek!
Nincs nagyobb erő, mint a nő bosszúszomja.
A Támárban fortyogó szörnyeteg örökké éhes foga
azonban nem az egykor oly szép leányt, hanem
Absolont, a menedéket adó fivért kezdte rágni. Las-
san, apró, de fájdalmas csípésekkel falta fel a szörny
a férfi béketűrését, jóságba vetett hitét, és atyja,
Dávid iránt érzett szeretetét.
- Miként lehetne király az, ki ily förtelmes bűnt
elnéz saját fiának? - üvöltötte Absolon, egyre gya-
koribb dühkitörései alkalmával. Támár csak csön-
desen figyelte a sarokból bátyját. A férfi meg volt
győződve arról, hogy emésztő gyűlölete önmagából
kelt, s nem kapott táplálékot külső, idegen harag-
ból. - Most válaszolok a kérdésedre, Támár! Bo-
csásd meg, hogy ily sokáig halogattam: Amnón sor-
sa a pusztulás lesz. Éppúgy, miként ő elpusztította a
te érintetlenségedet; vérben és mocsokban.
*
Nos, barátaim, mindaz, mit eddig e két emberről el-
mondtam, csupán az ernberek által kedvelt változat.
Felejtsétek el, mert hazugság. Valójában Absolon,
mikor meglátta Támárt a háza kapujában, tépett ru-
hában, hamuval beszórt fejjel, azonnal tudta: titkolt
177
vágyának húga kiváló eszköze lehet. Támár tényleg
csöndesen éldegélt bátyja házában, de egykori bá-
jainál csak naivitása és együgyűsége volt nagyobb.
Absolon házának férfi szolgái hamar rájöttek, hogy
a nap bármely szakában, bárhol és bármelyikük
szólhat a lányhoz:
- Tedd le azt a vizeskorsót, Támár, és húzd fel
nekem ruhádat, hogy kedvemre hozzád férhessek. -
S a lány bugyuta félmosollyal letette, mit éppen a
kezében tartott, majd felhúzta ruháját. Combjait
készséggel szétnyitotta bárkinek, és a legyek röptét
figyelte, míg a férfi végezte dolgát. Absolon eleinte
próbálta megvédeni húgát ettől, de túl sok erőt
nem pazarolt rá. Oly mindegy volt, hisz Támár
nem panaszkodott, a férfi szolgák jobban dolgoztak,
s az Úr kegyéből a leány meddő maradt, mint a ki-
száradt olajfa ága.
Absolont sokkal inkább érdekelte, hogy türelem-
mel, ügyességgel minél több embert maga mellé ál-
lítson a népből. Ezért gyakorta emlegette, mily ocs-
mányság történt szegény kis húgával, s azt mennyi-
re nem bosszulta meg a király. A király, aki immár
semmivel nem törődik, csakis Betsabé sötét ágyéká-
val. Türelmesen, kitartóan hintette az elégedetlen-
ség magvait. Nem fáradt bele, s közben még arra is
ügyelt, hogy jó fiúként mutatkozzon a palotában.
Halkan beszélt, de folyamatosan. Simán, ám mély-
rehatóan. Nem kétséges, hogy Absolon az intrika
nagvmesterének született, s ha valaha királyi hatal-
mat nyert volna, a Héber Birodalom hatalmassá lesz
tettei nyomán.
Két év után Absolon elérkezettnek látta az időt,
hogy cselekedjen. A terve egyszerű volt: Támár
megbecstelenítését immár minden jóérzésű izraeli
férfi és nő undorral, haraggal emlegette. Épp ezért
megvető pillantásokat küldtek a palota irányába,
hol - unatkozó, s ettől mocskos fantáziájuk szerint
- Dávid ki nem jött Betsabéból egyetlen percre
sem. A bujaság izgató szépsége Absolon által meg-
vetendő förtelemmé változott, s a király fia éppen
ezt akarta. A harag mérge átitatta Jeruzsálemet, s
csak szunnyadt, szikrára várva, ami majd berob-
bantja az erjedő gázokat.
Eljött a birkanyírás ideje, mely Izrael pásztorai-
nak legnagyobb ünnepe. Az Efraimhoz tartozó Baál-
Hacorban a férfiak sátrakat állítottak. Azok alatt
borral áldották az Úr bőkezűségét, amiért láthatat-
lan keze vastag, fehér áldásr tett a négylábúak hátá-
ra. Absolon juhai estére mind mezítelenül néztek a
lebukó nap után, s a fáradt pásztorok a borostömlők
mellett immár a vendégeket várták. Uruk számos
meghívót küldött szét aznap reggel, remélve, hogy
minden férfi testvére megjön az ünnepségre, s Dá-
vid sem marad el a sátrakból.
A király azonban nem volt oly eszetlen, ahogy azt
a nép hitte róla. Megfáradt, békét akart, s valóban
egyedül Betsabé, önnön női képmása ölén érezte
jól magát. De régi, éles elméje éppúgy beretválta el
a hazugság és hitszegés leplét, mögéje látva annak,
mint ahogy a kések vágták a juhok szőrét. Nem
ment hát el Absolon lakomájára. Inkább katonákat
gyűjtött a palotába csöndben, és várt. Kétségek
marták, hogy nem kellett volna-e többi fiát is távol
tartania Absolon ünnepségétől. Bár megérezte fia
178 179
ármánykodását, arra nem tudott rájönni, mi annak
igazi célja. Ez nem csoda: Dávid pásztorfiúként,
majd ezredesként sem tört Saul trónjára soha. Hisz
elképzelni sem tudta, mi oly jó a királyságban, hogy
azért hazudni, törtetni és gyilkolni lenne érdemes.
Absolon mindent tökéletesen csinált. csakhogy
túl sokáig tartott a várakozás, így éppen a döntő
órákban elfogyott a türelme.
- Amint a feje szédülni kezd az ünnepi bortól,
és nagy hangon követel majd egy szűz rabszolga-
lányt, ahogyan azt mindig szokta... - beszélt
Absolon felfegyverzett pásztoraihoz - ...akkor
menjetek rá Amnónra, és vágjátok le őt.
- De mi történjen a többi testvéreddel, uram? -
kérdezte valamelyik pásztor
- Amelyik Amnón védelmére kel, az haljon meg.
S én előre tudorn: mind a védelmére fog kelni! -
Absolon durva nevetése idegen volt mindenkinek.
Néhányan tán meg is gondolják magukat, ha a hát-
térben nem áll ott Támár, a megalázott leány feke-
te kendőbe csavartan, üres tekintettel.
Amnón úgy halt meg, hogy fel sern foghatta a
történteket. A többi hercegfi azonban szertefutott.
Absolonnak először kellett lámia, hogy elszámí-
totta magát. úgy remélte: a két esztendőn át cse-
pegtetett méreg elég erős ahhoz, hogy egyszerre
robbantson ki Jeruzsálem minden pontján lázadást.
Talán sikerül a terve, ha Dávid elfogadja a meghí-
vást. Így azonban be kellett érnie Amnón összeka-
szabolt hullájával, arni az elmaradt trónfosztásból
közönséges testvérgyillcosságot csinált. Absolonnak
nem maradt egyéb választása, mint hogy nyomban
harci szekerére ugorjon, és messze meneküljön Je-
ruzsálemből.
Ez volt a második baklövése. Dávid ugyanis nem
mert kimozdulni a palotából, hiába vitték neki a ha-
mis hírt, hogy Absolon minden hercegfit megölt.
A király feleakkora gyászt sem mutatott, mint mi-
kor Betsabé első csecsemője meghalt. A tisztesség
kedvéért megtépte ugyan ruháját, és várt; mit lép
most Absolon, és mit Jeruzsálem népe. A tömegnek
azonban nem akadt nagypofájú szónoka, igy min-
denki házában maradva dagonyázott saját ostobasá-
gában.
Végül Amnón egykori barátja, a mocskos fantá-
ziájú, de Támár szenvedését látva megcsömörlött
Jónadáb futott Dávidhoz a hirrel: Absolon csak az
erőszaktevőt ölte meg, senki mást. A király megbo-
csátott volna kedvenc fiának, de az addigra már el-
menekült Jeruzsálemből gyors harci kocsiján, szol-
gái által kísérve.
Dávid gyűlölte a hálókamráján kivüli világot.
Betsabé forró, puha, illatos testéhez bújt, arcát a
nő vállgödrébe temette. Csöndben azt remélte,
hogy többé senki nem akarja őt királynak látni.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Ne álmodj olyan jövőről, ami bizonyosan nem kö-
vetkezhet el!
Dávid ezen szavait Jóábhoz intézte, aki szikár,
sötét szoborként állt a palota lapos tetejének kor-
látjánál. Arcán egyszerre volt jelen a végső roham
180 181
előtti elszántság és valamiféle végletes elkeseredett-
ség. Éneklő hangon szólalt meg, ahogyan a ván-
dordalnokok szokták előadni műveiket. Ezzel is je-
lezve régi barátjának, hogy most költői hasonlatok-
kal fog élni.
- Lehetne a jövő olyan, mikor az egész világot
egyetlen Isten hatalma vezérli. Mindenki őbenne
hisz, hozzá rimánkodik, az Ó nevében cselekszik. -
Jóáb folytatta volna, de Dávid ingerülten közbevá-
gott:
- Már megint egy álomkép a szádból, Jóáb! Hon-
nan veszed ezeket a víziókat, mondd?
- Nátánnai, a prófétával mostanság minden este
elszórakoztatjuk egymást. A jövőről ábrándozunk, s
ő, mint az Írás ismerője, én pedig, mint az emberek
ocsmányságának tudója arról elmélkedünk, mi vol-
na, ha... Nátán zagyva beszédével, álmai kusza fő-
zetével egyedül képes arra, hogy megnevettessen,
mióta békét nyögve Jeruzsálemben unatkozom - fe-
Lelt higgadtan a seregvezér. - Nekem csupán ki kell
válogatnom az ő szelLemi hányadékából a még felis-
merhető darabkákat, miket kóros lelke emésztése
épen hagyott. Majd hozzáragasztom a magam ta-
pasztalását, s már lárom is az elképzelt holnapot.
- Hogyan merészelsz így beszélni Izrael bölcsé-
rőL? Mióta Sámuelt magához emelte az Ur, népünk
ezer harnis, de egyetlen igaz prófétát sem birtokolt.
Nátán végre valóban Isten szavát zengi, és te...
- Tiszteletlenül szólok róla - biccentett gúnnyal
Jóáb. - Amit én becsülni vagyok hajlandó, az egye-
dül a vas, és a vasat emelő kar ereje. Felőlem Nátán
lehet nagyobb Mózesnél, szava szólhat egyenest az
Úr akaratából, akkor sem nézek fel rá. Ez a nép és a
te dolgod. Enyém pedig a vér és pusztítás. Úgy tű-
nik, ez tetszik az Úrnak is, hiszen még nem sújtott
le rám.
Dávid legyintett. Legszívesebben azonnal vissza-
tért volna Betsabé hálótermébe, hogy asszonya bu-
ja ölén megfeledkezzék Izraelről. Az intést Jóáb biz-
tatásnak ítélte arra, hogy folytassa vízióját a jövőről.
- Azt képzeltük el tehát Legutóbb Nátánnal, hogy
tán lesz egy kor, melyben a világ kétharmadán az
egy Isten hitét beszélik majd, arni mégis három sze-
mélyben létező, s legfőbb erénye a végtelen szeretet.
- Ostobaság, mint minden, mit Nátán kiokád -
mondta csöndes meggyőződéssel Dávid, nern zavar-
tatva magát attól, hogy előbbi háborgásának éppen
ellene szól. - Egy isten, mely szeretettel uralkodik,
nem bírhat sokáig hatalommal az ernberek fölött.
Az istennek erősnek, kegyetlennek, bosszúállónak
és féktelenül vérengzőnek muszáj lennie. Különben
hívei nem félik őt.
- Én is ezt mondtam neki, s hogy hihetőbbé te-
gyem álomképünket, kiegészítettem azzal, amit én
az emberek aljasságáról tudok. Így Nátán vízióiste-
nében pont az a Legszebb, amit te a gyöngeségeként
rósz fel. - Jóáb oly gúnyos mosollyal szárnolt be hol-
napot álmodó játékukról, amitől Dávidot hidegrá-
zás fogta el. - Az általunk kiötlött jövőkor emberei
ugyanis a szeretet istenének nevében több élőt mé-
szárolnak Le, több népet irtanak ki, több kínt és ha-
lálsikolyt teremtenek vasukkal, min.t az összes többi
isten hívei együtt. Mindent és mindenkit tűzzel,
fegyverrel pusztítanak, ami vagy aki más istenben
182 183
hisz. A legcsodásabb épületeket, művészeti alkotá- Ez a legförtelmesebb
vallási képmutatás, amiről
sokat, a legbölcsebb könyvek millióit, a filozófusok valaha is hallottam!
hadát, a szépek és jók seregét taszítják a megsemmi- És ezért lehetne a
legsikeresebb is az emberek
sülésbe égi vezérük nevében között!
- Hát mondom én, hogy te és Nátán teljesen - Szerencse, hogy pusztán a
kettőtök habókos
megzavarodtatok a semmittevésben! - Dávid im- víziójáról beszélünk. S még
nagyobb áldás, hogy
már nevetett Jóáb szavain. - Az imént mondtad, Izrael Istene soha nem
válhatna ilyen szörnyeteggé,
hogy ez a szeretet istene. Akkor miként lehetnének mely végtelen jóságával
fedi el hívei gonoszságát.
hívei ilyen vérengzőek, elvakultak és gyűlölködők. Szinte háborog a
gyomrom, rágondolva förmedvé-
- Még mindig nem érted, király! Éppen azért te- nyetekre.
hetnék mindezt, mert közben az ő végtelenül jó, tü- Dávid ekkor
elhallgatott kissé, s közben kutatón
relmes és szelíd istenük szellemiségébe bugyolálják nézte seregvezére sötét
arcát, míg végül üjra szólt.
tetteiket. Ha egy népnek, mint nekünk, héberek- Te azonban nem Nátán, s a
magad szórakozása
nek, az istene hol jó, hol gonosz, hol bölcs, hol pe- miatt akartál velem
beszélni. Ismét Absolon kül-
dig kiszámíthatatlanul vérengző, akkor hívei önma- dött?
guk tetteiért egyenként felelősek. Nem foghatják rá Jóáb eltaszította
önmagát a korláttól, megfordult,
égi vezérükre, hogy az sugallta nekik a rosszat. Mi- a s az alant estébe
csendesülő Jeruzsálemet nézte.
kor Saul kürtotta a jövendőmondókat, és Izrael né- A hűlő levegőben bűzlő
párát vetettek az utcák kö-
pe csöndesen háborgott a sok ártatlan vér láttán, . zepén csordogáló,
nyitott csatornák, melyek
vajon mit mondott a gyilkos király? szennyüket a házak ablakán át kapták. A
mocskot
- Hogy az Ur akaratát teljesítette. kerülgetve emberek és asszonyok siettek
haza, szá-
- És mit szólt erre a nép? jukat kendővel fedve el.
- Saul bűneként rótták fel a mészárlást. Hiszen - Ki kellene ötleni valamit
az ellen, hogy min-
a mi istenünk, ha halva akarja látni a vajákosokat, denki az utcára borítsa
szernetét és ürülékét - szólt
akkor maga öli meg őket. csöndesen Jóáb. - Nevetséges, hogy csupán azért
- Így! - Jóáb elégedetten látta, hogy Dávid kezdi építünk egyre magasabb
házakat, mert ki akarunk
megérteni őt. - A Nátánnal közösen megálmodott, . emellcedni a bűztengerből.
végtelenül jó istenünk egyben végtelen mértékű kö- Ne tereld el a
gondolatokat! - Dávid felállt a
pönyeggel fedné el hívei ocsmányságait. Ama kö- karszékből, melyben eddig
ücsörgött, és Jóáb mellé
peny alatt a legborzalmasabb bűnök is bocsánatot lépett. - Absolon küldött?
Újra könyörögnöd, fe-
nyerhetnének. Hiszen a Jóság nevében követnék el nyegetned, érvelned kell,
hogy hajlandó legyek
őket! találkozni vele? Nem elég, hogy engedtem neki a
184 185
visszatérést Jeruzsálembe, és még csak meg sem
büntettem, mert megölte Amnónt, a fiamat?
- Absolon is a te fiad. - Jóáb hangjában csöndes
harag rezzent. - És Támár a leányod, akit megerő-
szakolt az a beteges szörnyeteg.
- A leckén túl vagyok. A feladatot hibásan végez-
tem el, és az Egi Tanító nádpálcája már véresre mar-
ta a Lelkemet. - Dávid ismét a székébe vetette ma-
gát, és hatalmas kortyokban nyelte borát.
- Absolon elmenekült a haragod elől, és éveken
át várta, hogy megbocsáss neki. - Jóáb cövekként
állt a király előtt. - Beismerem: Gesúrban könnye-
dén megölethetted volna őt. Vagy bármikor elfogat-
hatnád, hisz hűbéresed az ottani király. De ennél
több jót is kell már mutatnod fiad iránt.
- Mondd, Jóáb, teljesen ostobának tartasz en-
gern? - Dávid megvetően billentette félre a fejét. -
Te is tudod, én is tudom, hogy ha Absolont magam-
hoz engedem, azzal teljes bocsánatot nyer, és újra
kezdheti cselszövéseit. Az a fiú uralkodásra termett,
mert erős, jó alkatú és ravasz. De majd csak akkor
lesz Izrael oroszlánja, ba az előző megdöglött!
- Absolon Támár miatt cselekedett...
- Ne légy együgyű, Jóáb, s engem se nézz annak!
- vágott közbe Dávid. - Támár csupán hazug indok.
Eszköze volt Amnónnak, hogy kiélje beteges vágya-
it. Majd Absolon politikai ügyeskedésének szerszá-
mává lett. Mellékesen: házának szajhájává, de ez
nern fontos. Absolon így okoskodott: Én leszek a
becsület hőse, hügom gyalázatának megbosszulója.
Tetternmel felbívom a nép figyelmét arra, hogy
apám immár mennyire alkalrnatlan Izrael első em-
berének. Miután megölörn Amnónt, a düh szélvi-
harként fog végigsöpörni Jeruzsálernen, s nekern
csak az élére kell állnom az elégedetlenkedőknek.
A harag árja bemos engem a palotába, és megfojtja
apámat meg a szeretőjét. Könyörögni fognak a böl-
csek, hogy vegyem kezembe Izraelt, s üljek fölé.
- Hiszen nem ez történt! - próbált érvelni Jóáb,
de Dávid lázban égve, isrnét leintette.
- csak azért nem, mert Jeruzsálem népe sokkal
lustább, mintsem azt Absolon gondolta. Egy leány
megerőszakolása nekik nem tragédia, főleg, ha
évekkel korábban esett meg. Hogy én büntetlenül
hagytam? Na és? A család baja. A nő pedig, még ha
szűz is, könnyen törő, értéktelen korsó, amiből min-
dig van elég. Mikor Absolon látta, hogy a nép meg
se nyikkan ellenem, inkább elmenekült Gesúrba.
- Tiszteletből tette, hogy neked ne kelljen fölé
emelned kardodat.
- Hiszen Amnón fölé sem erneltem! Mindegy.
A tekoai asszonnyal való ügyeskedésed meggyőzött,
hogy engedjem Jeruzsálembe jönni Absolont.
- Mert szereted!
- Mert jobb, ha szem előtt van! - helyesbitett
Dávid. - Ennek már két éve. Azóta le-föl vonul Je-
ruzsálem utcáin, szolgák söprik előtte az utat, és...
Hallottad a legújabbat? A városkapuba állva min-
denkinek azt mondja: ha panaszuk van, inkább hoz-
zá forduljanak, hiszen a királynál úgysern nyernek
meghallgatást. Végül kénytelen leszek kiheréltetni
őt, hogy nyugtom legyen!
Jóáb megrezzent, s arca még komorabb Lett.
- Pedig most is arra kérlek, hogy engedd a színed
186 187
elé - szólalt meg némi hallgatás után. - Absolon
i
nem tűri tovább, hogy így ki legyen semmizve a sze-
retetedből. Lassanként megvetés tárgya lesz. Ha túl
sokáig van eltiltva a királytól, a nép pletykákat ter-
jeszt majd, hogy megmagyarázza azt. S tudod: az
arctalan tömeg dús elméjű, ha gonosz szavakat kell
kiötlenie mások kárára. Így pedig Absolon soha
nern lehet király, mert mire rákerülne a sor, a plety-
ka leprássá teszi.
Dávid elgondolkodva bólintott. Most az egyszer
igazságot érzett Jóáb szavaiban, s ez elkeserítette.
Ő Absolont akarta Izrael trónjára - de majd csak
saját halála után. A fiú csodálatos, büszke és szép
jelenés. Talán nagy uralkodóvá lehetne, ha a plety-
kák...
- Nem! - köpte ki döntését Dávid. - Ha újra a
közelembe engedem, az életemre fog tömi.
- Emlékezz, Dávid! - Jóáb színeváltozása oly hir-
telen volt, hogy meglepte vele a királyt. A seregve-
zér eddig könyörgő, már-már siránkozó hangja fe-
nyegetővé élesedett, szemében ravasz fény lobbant.
Jóáb így néz, mielőtt vasát ellenfele oldalába döfi.
- Emlékezz rá, hogy Hebron óta miként osztottuk
fel egymás között Izraelt! Te vagy a király, s béké-
ben, kényelemben hághatod asszonyaid, mert én
a vasammal elhárítom tőled a veszélyt. Viszont
enyém a fegyver, a harc joga, a sereg bizalma.
- És te most azt akarod, hogy öleljem meg Abso-
lont?
- Meg fogod ölelni őt, én pedig megvédelek tőle
- biccentett Jóáb.
- Miért? Mondd meg nekem, mi okod van erre?
A seregek főparancsnoka hirtelen elfordult. Sza-
kállát tépkedte, s mikor válaszolt, az inkább gyer-
meki motyogásnak tűnt.
- Árpa... Absolon felgyújtatta birtokomon az ár-
pát. Holnap a juhaimat vágatja le, pásztoraimmal
együtt. Azután talán a házamat lobbantja lángra.
- Hát védd meg magad! A te kezedben a kard! -
Dávid nem takargatta a gúnyt.
- Miként védhetném meg magam, király? - kiál-
tott ingerülten Jóáb. - Absolon a te fiad, s ha meg-
ölöm, vagy harcba szállok vele, kitör a testvérhábo-
rú, s Izrael újra kettészakad!
Dávidnak ismét el kellett ismernie, hogy eszes fia
legyőzte őt. Másnap megölelte, hogy lássa egész
Izrael: a királyban már nincs harag. Csupán a jelen-
lévők vették észre, hogy Dávid ölelés közben, a bő
ruhákba rejtve mozdulatát, erősen megmarkolta fia
heréit, és a fülébe súgta:
- Ne próbálkozz az elveszejtésemmel, különben
asszonnyá teszlek!
Izraelben aznap ily módon harapott Dávid törté-
nete önnön farkába.
188 189
VII.
Veszett sakál minden létező, ha vágyai kezdik mar-
ni, és rádöbben önnön erejére.
Abiság, te oly csinos, kicsi, barna bőrű leányka
vagy. Mandulaszemed sugara még az asszonyi lelket
is különös borzongássaI tölti be, s a férfiak mohó te-
kintettel követik szellőkönnyű léptedet. S tudod, mi
ennek legfőbb oka? A szüzességed! A tudat, hogy
még soha nem ismertél férfit, s a leányok legbecse-
sebb kincsét őrzöd ily módon. Csupán egyetlen röp-
ke óra, egy durva férfi vad ölelése, és bármílyen
szép is vagy, értékrelenné válsz. Azonttíl csupán
eszedre, ravaszságodra bízhatod a magad sorsát.
Mert ugyan kitanulhatod a szerelem legszebb forté-
lyait, és lehetsz gátlástalanabb a kánaánita szajhák-
nál - hiába. A férfi gyorsan ráun a testedre, ha már
megkapott néhányszor.
Az a buta kis Támár. Sokszor töprengtern rajta,
vajon valóban nem sejtette, hogy mire készül a
bátyja, mikor beteget színlelve házába hivatta? Nem
lehet egy leány ennyire ostoba! Főleg, ha Dávid pa-
lotájában neveIkedett, ahol a testi vágy úgy izzott,
mint a szénparázs.
A király soha nem volt képes feledni, hogy mi-
191
kénr kezdődörr élere, ezérr mindig bizonyírani
akart. Mikor pedig bennern rátalálr önmaga asszo-
nyi mására, egészen elvadult a szerelemben. Én ki-
váló társa volram fantáziadús szeretkezéseinkben,
mert minden izgatott, ami nem... vagy legalábbis
csak kicsír fájt.
Igen, egy kevés fájdalom, az még jól is tud esni.
Dávid úgy gyűrt maga alá, minr aki győzni, uralkod-
ni akar. Én mínden éjjel győzelemre, uralornra segí-
tettem őt. Csodás időszakot éltünk meg, amíg az az
ostoba kis szajha nem sétált be Arnnón csapdájába.
Ma már azr mondják: a későbbi események poli-
ríkáról, pénzről, királyságról és Istenről szóltak.
Szó sincs erről, kicsi Abiság. Szerelemről, üze-
kedésről, féktelen testi szenvedélyről tanúskodott
minden cselekedete Absolonnak, Dávidnak és a
többieknek.
Most sincs ez másképpen. Dávid hamarosan
meghal, hiszen már mosr sem hasonlít élő, emberi
lényre. Fekszik az ágyán, hörög, és maga alá piszkít.
Te megmosdatod, eteted, öltözteted... Látod: né-
hány napja oly örömmel újságolt ereje immár nincs
sehol. Mondd, miközben kecses ujjaiddal mosod
Dávid ágyékát, egyszer is érezted, hogy legalább a
férfivágy szíkrája fellobban benne?
Ne pirulj, gyermek! Amílyen szép vagy, bárme-
lyik férfit moshatnád ily módon, azonnal megned-
vesednének ujjaid a gyönyörétől. Ezért mondom
neked: Dávid már nern létezík, meghalt csakhogy
még nem döntötte el, ki legyen az utódja. Salamon
vagy Adónija? Pontosabban: Adónija haljon urána
napokon belül, vagy Salamon?
Nem félek a haláltól, Abiság. A fiarn halálától
rettegek. Életemben előszőr érzek valamit, arní saját
lelkem megnyilvánulása. Mikor megszülerrem,
anyárn érzett helyettem, majd férjhez menrem, és a
hettira Úriás lelke súgta meg a testemnek, hogy mi
lakozzék benne. Végül Dávid önmaga képmásává
tett, s artól fogva megint nern Betsabé voltam, ha-
nem Dávid asszonyi válrozata.
Most, Abiság! Most először érzek valamit, ami
teljesen a sajátom. Belőlem született, bennem léte-
zik, és cselekvésre indít: rettegek a fiamért!
Ahogyan Dávid rettegett annak idején Absolo-
nért, a gyönyörű hercegért.
192 193
Absolon
Sokan nem értik, hogy Dávid, aki legyőzte Góliátot,
és százával mészárolta az ellenséget, miért lett oly
béketűrő, miután felépítette Jeruzsálernet. Ők a
harcost látják benne, pedig Dávid gyűlölte a vasat.
A világ volt kegyetlen s vérengző körülötte, nem ő.
De ha életben akart maradni, s megtartani mindazt,
amit szeretett, hát ölnie kellett.
S ugyanezen ámulók azt sem értik, hogy Izrael
oroszlánja miért tűrte oly hosszú ideig fia, Absolon
pimaszságát. Ezt csupán az érthette volna, ki isme-
ri Dávid asszonyi arcát, mely szerelmesen tekintett
a gyönyörű hercegre.
Absolon teste arányos izmoktól feszült, verejték-
től csillogó, barna bőre minden nőt megigézett.
Harci kocsiján gyakorta átrobogott Jeruzsálem mo-
csoktól bűzlő, szűk utcáin, előreküldve szolgáit,
hogy azok még időben távol riasszák az útban té-
velygőket. Figyelmes volt az idősekkel, és férfiasan
udvarias a nőkkel. Még akkor is, ha nem akart a
combjaik közé férkőzni. Épp ezért alig akadt Jeru-
zsálemben női comb, mely ne nyílt volna meg előt-
te boldogan.
De Absolon nem csak kocsikázott és üzekedett.
Naponta megállt a legforgalmasabb kapuban, hol
ki-be járt minden dolga után igyekvő. Bárki szíve-
sen elegyedett szóba a herceggel, hiszen mégiscsak
Dávid fia volt ő, méghozzá az egyetlen, aki "leeresz-
kedett" közéjük. A királyt hétszámra nem láthatta
más, mint a palota szolgahada, és persze Betsabé,
kedvenc asszonya. A többi herceg követte apja szo-
kását: házukba húzódva múlatták az időt, elrekeszt-
ve a város miazmás légkörétől s a néptől.
Sokan vélték úgy, hogy Absolon jó királya lett
volna Izraelnek. Mindenképpen jobb, mint az őrült
Saul, a testben s lélekben puhány Jonatán, vagy
akár a pásztorfiúból uralkodóvá nőtt Dávid. Mese-
beli herceg volt Absolon. Olyan, akiről szűz leányok
álmodoznak éjjel, titkon combjaik közé szorítva a
durva teveszőr takarót. S akire nézve az apák heré-
je mohó izgalommal bizseregni kezd, mert a nászi
bérként kapható ezer teve, juh és kecske álomképe
rémlik fel számukra.
- Szereted őt, igaz? - kérdezte súgva asszonyától
Dávid, mikor túl voltak megszámlálhatatlan éji gyö-
nyörük legfrissebbikén. - Mondd el, mit érzel, ha
meglátod őt harci kocsiján elszáguldani a palota
előtt?
Betsabé lustán simogatta Dávid fürtjeit. Arra
gondolt épp, hogy mily borzongatóan hideg férje
nedvessége, mely irnént még forrón borította el
ölét. Így hűlnek ki a mindennapi érzelmek is. És
még arra: kettejük szerelme mégsem hűl ki, hisz
nem egymást szeretik; férfi a nőt, asszony a férjét.
Ők egy lélek, két testben - ezért képtelenség nern
szeretniük egymást.
195
- Felelj, Betsabé! - szólt Dávid, fején mozdítva
kissé. - Mit érzel, mikor Absolonra pillantasz?
- Szeretem őt - mondta csöndesen a nő. - S nem
csupán szeretern, mint gyermekemet, mely a te ma-
godból és Maáka méhéből fakadt, de kívánom is.
Mikor meglátom, amint a palota előtt elrobog harci
kocsiján, s bőre verejtéktől csillan... Fekete haja
pedig, mely súlyosabb mindenki hajánál Izraelben,
utánalobog a szélben... Akkor érzem, hogy ölem
tűzzel borul el. Másra képtelen is vagyok gondolni,
mint Absolon férfierejére, mellyel bárcsak leigázná
gyönge nőiségemet.
Dávid ráemelte tekintetét kedvenc feleségére, és
mosolygott.
- Igen, Betsabé, mi szeretjük és kívánjuk őt.
Mégsem szabad soha közös szerelmi ágyba kerül-
nünk vele. Az a vesztét okozná. Gondolj Saulra és
fiára, Jonatánra. Az apát, aki asszonnyá tette saját
fiát, megőrjítette a bűntudat és a féltékenység. Kö-
zösen ízlelték a gyönyört, s így végül együtt haltak
meg.
- Tudom, kedves. - Betsabé megsimítva Dávid
haját, viszonozta annak mosolyát. - Absolonnak tő-
lünk érintetlenül kell felnőnie. Ugy férfiként tud
majd uralkodni, hogy végre megszakadjon az Izrael
királyain tapadó átok. Saul és Jonatán megfulladtak
a férfiszerelem posványában. Te, Dávid, elmerültél
benne, de sikerült partra úsznod...
- Neked köszönhetően, Betsabé!
- Absolon pedig imrnár teljességgel tiszta tud
maradni. Ó lesz az első valódi királya Izraelnek.
- Jól mondod, kedvesem. - Dávid arcát a nő pu-
ha, forró kertjébe temette. Betsabé teste megfe-
szült, s a következő szavakat már elakadó, gyor-
suló lélegzettel sorolta: - Így lesz, mert rátaláltunk
a módra... amivel az átkot megtörhetjük... Te vagy
Dávid, a férfi, és én... Én vagyok Dávid... az asz-
szony...
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
S akkor is egymást ölelte az, ki egy lélek, két testbe
szakadva, mikor az út sarában botorkálva menekül-
tek Jeruzsálemből. Mögöttük szenvtelenül fecsegett
a Kidrón patak hideg vize, melyen az imént gázolt
át Dávid és asszonya, meg mindaz a nép, aki követ-
te őket a rosszban.
- Megszoktak engem, azért nem hagynak el -
súgta elkeseredve Dávid, egymás után mérve a lép-
teket.
- Akad olyan is - felelt Betsabé. - Meg számító,
okos, aljas, és néhány szerető lélek. Ez mind együtt.
Ki tudhatná, a nép miért isteníti az egyik vezért a
bajban is, és miért acsarkodik a másik ellen, pedig
annak napja fényesen ragyog.
- Meg fogják ölni, Betsabé! - Dávid a hirtelen tá-
madt gondolat hatására megmarkolta asszonya pu-
ha karját. - Hallod? Valaki meg fogja ölni Absolont.
Tőrt vernek az oldalába, vagy méreggel locsolják
meg az ételét. csak azért, hogy én lehessek ezután
is Izrael királya. Pedig...
A nő finom ujját gyorsan Dávid ajkára illesztette.
196 197
Szép szeme pillantása azt kutatta, nem hallotta-e
valaki az utolsó gyönge szócskát.
- Te vagy Izrael oroszlánja! S annak is kell ma-
radnod, mert a másik választás a halálod... A halá-
lunk!
A nép, mely elkeseredetten, fáradtan követte
urát, most felbolydult. Meglátták Cádók papot és a
lévitákat, akik a Frigyládát cipelve csatlakozni akar-
tak hozzájuk. Isten tehát Dáviddal van. A főpap
megállt a király előtt, aki kissé ingott lábain, mert
Betsabé hátralépett, elengedve férje jobb karját.
- Mi történt, uram? - szólt Cádók, s aggodalrná-
ban a szakállát tépkedte. - Én és a léviták elfu-
tottunk Jeruzsálemből, mentve a Frigyládát. A nép
bolygása azt mutatta: ellenség közeledik a városhoz,
mely túl erős, semhogy a falak megvédhetnének
minket. Mikor fiaimat kiküldtem, hogy kémleljék
meg a gyilkos támadókat, ők csak saját véreinket ta-
lálták, kik vallási révületben egyrnást tüzelve ráztak
kardot Jeruzsálemre. Héber a héberre emel vasat?
Az egy Isten népe kettéhasadt, mint régen Sámuel
köpenye Saul kezében. És az egyik fél ugyanannak
az Istennek a nevét üvölti menekültében, mint a
másik gyűlöletében. Órület borította el Izraelt,
uram!
Dávidnak volt ideje, hogy kissé megerősítse lel-
két, míg Cádók ily hosszan beszélt. A főpap utolsó
szavára aztán előrelépett, jobbját az öregember re-
megő vállára téve.
- Jól látod, Cádók - mondta csöndesen. -
Absolon fiam elkéredzkedett Hebronba, hogy ál-
dozatot mutasson be az Istennek, amiért visszafo-
gadtam őt a szívembe. Magával vont négyszáz járn-
bor zarándokot is, akik éppúgy hittek szent szándé-
kában, mint én. Közben viszont szerteüzente ernbe-
reivel, Izraelben régen várakozó híveinek, hogy
amint meghallják az ő kürtjeit, mindenhonnan Je-
ruzsálem felé vegyék az utat, fegyverrel kezükben.
Hebron városa pedig szintén hallotta ezt, s mikor
megpillantották Absolont a négyszáz jámbor zarán-
dok élén, távolról azt gondolták: Íme, a hercegfinak
már hatalmas serege van, pedig még meg sem fü-
vatta kürtjeit! És a város gyorsan behódolt neki,
félve haragját.
- Ifjú kora ellenére Absolon ravasz vezérnek tű-
nik. - Cádók lassan csóválta fejét.
- Ne hidd, főpap, hogy a fiam ilyen kiváló gon-
dolkodó. - Dávid mereven nézte kettejük között a
földet. - Ó mindent, mire szüksége van, megvásá-
rolt. Fizetőeszköze szépsége, férfiassága és megnye-
rő lénye. S amit ezen vett, az Ahítófel, az én egy-
kori első tanácsosom bölcsessége, aki csatlakozott
hozzá.
Cádók rémülten kapta fel fejét.
- Ahítófel a fiad mellé állt? Izrael legbölcsebb el-
méje ellenünk van?
Dávid szívét meleg borzongatta meg.
- Ellenünk? - isrnételte a szót. - Köszönöm,
Cádók, hogy ennyi rossz hír után is így fogalmazol.
- Isten Sámuel száján keresztül mondta számos
évvel ezelőtt: ha a nép királyt akar, hát kapjon ki-
rályt Saul személyében. És jó volt az a népnek, mert
vándorló pásztorokból kőházat építő állammá let-
tek. Majd ugyanaz a száj mondta: az Úr megutálta
198 199
Sault, és helyette Dávid legyen az új király. És jó
volt az a népnek, mert szolgákból győztesekké let-
tünk a filiszteusok meg más népek fölött. De nem
hallottam semmi ajakról azt: az Úr elunta Dávid ki-
rályságát, és most fiát, Absolont teszi helyébe.
- Talán mert nincs száj, hiszen Sárnuel halott -
vetette közbe keserűn Dávid. Cádók rosszallón né-
zett a szemébe.
- Száj mindig akad, király, ha az Úr akarja. Nézz
magad mögé; ott követ Nátán, az ország prófétája.
Mégsem nyílt meg az ajka ellened. Tehát a léviták és
én utánad hoztuk a Frigyládát, mert te vagy Izrael
oroszlánja.
Különös dolog történt ekkor, amit tán más nem
is vett észre, csak a néhány lépéssel hátrébb álló
Betsabé. Dávid alakja ugyanis kiegyenesedett, erő-
vel töltekezett, s bár a fia iránti rettegés nem múlt
el, most újra hinni kezdett az életben.
- Menj vissza Jeruzsálembe, Cádók, minden lévi-
tával együtt. Vigyétek magatokkal a Frigyládát is,
mert a szent falak között van annak helye - adta ki
hosszú évek óta első tisztán zengő, kemény paran-
csát Dávid. Azt sern tűrte, hogy a csalódott főpap
közbevágjon. - Nekem Jeruzsálemben van rátok
szükségem. Mondjatok hűséget Absolonnak, lázadó
fiamnak, és tűrjétek, hogy fületek hallatára mocs-
kolja a nevern. De gyors lábú fiaitok révén üzenjé-
tek meg nekem, bármire is készül a herceg és hor-
dája.
Cádók szeme értő örömmel csillant. Máris for-
dult, karjával hadonászva, és kiáltva fehér szakállú
szájával:
200
- Vissza Jeruzsálembe mind, aki a Frigyláda őrzé-
sére rendeltetett!
A Dávidot követő nép felbuzdult, mert megérez-
ték a királyból áradó akaratot. Betsabé ismét ura
mellett ballagott a sárban, ügyelve mindkettejük
lépteit. Néhány merengő sóhajjal később Dávid
már-már vidáman kérdezte asszonyát:
- Mi jár most női lelkem fejében?
Betsabé megremegett, mint akit könnyű álomból
ébresztenek, s mikor Dávidra emelte tekintetét,
azzal önmagára nézett.
- A barátnőimre gondoltam - felelt. - Arra a tíz
másodrangú feleségedre, akit hátrahagytál, hogy
őrizzék a palotát, s ne engedjenek be fosztogatókat.
Úgy adtad ki nekik ezt a parancsot, mint mikor a
nyájból kiszemeled a silányakat, hogy karóhoz kötve
a pusztában, csalétekként várják az oroszlánt, amit
el akarsz ejteni.
Dávid nem felelt, mert a rejtett vádra nincsenek
M
helyes szavak.
- Akarod tudni, most épp mi történik velük,
uram? - kérdezte Betsabé, titokzatos magabiztos-
sággal. - Érzem a tíz asszony minden rezdülését,
bárrnilyen messze vagvunk már tőlük. Hiszen ők is
birtokolnak belőled egy-egy szemernyit.
- Én csak téged tudlak a magam részének - tilta-
kozott erőtlenül Dávid, de Betsabé mosolya csönd-
re intette.
I
- Ezt hinni ostobaság - mondta az asszony. - Ha
két ember egyetlenegyszer is ölelésben egyesült,
azok többé már nem lehetnek teljesen különvalók.
Nincs olyan, hogy puszta ölelés, a gyönyör kedvéért,
201
hacsak nem erőszakkal történik. Ezt tőled tanultam.
Mikor egy nő megnyílik, legbensőbb lényegét tárja
fel. S nem csak ölét, de lelkét is. A férfi pedig ugyan-
így tesz. Mindketten kimarnak a másikból örök
időkre egy csöppnyi lelket, amit a sajátjukban őriz-
nek aztán. Így te része vagy az összes nőnek, kivel
nem erőszakkal háltál, s én része vagvok minden fér-
finak, aki belém hatolt valaha.
Dávid dühösen megrázta fejét, bár tudta jól:
Betsabénak igaza van. A nő pedig folytatta:
- Tíz ágyasod most a palota tetején raboskodik
egy szép sátorban. Odalenn, az utcán őrjöngő, ré-
vült tömeg hullámzik, ostoba ábrázatuk a tető irá-
nyába fordul. Absolon érkezik a lépcsőn, csodás tes-
tén könnyű köpeny, szép arcán magabiztos mosoly.
Felhajtja a sátor lapját, meghajolva belép a hűvös
homályba, és végignéz a tíz asszonyon, kik rémülten
büjnak egymáshoz. A herceg tekintete sorra veszi
arcukat, alakjukat. Mire ezzel végez, már tisztán lát-
szik ruhája elején, hogy bika ő, arni megérezte a tü-
zelő tehén szagát. Ledobja ruháját, majd megragad-
ja a legközelebbi ágyas hajfonatát. Kirántja a nőt a
többi közül, s legyűrve ellenkezését, büszke durva-
sággal beléhatol.
Betsabé az úton lépve megtántorodik, keze této-
ván önnön ágvéka felé mozdul. Arcán fájdalom. Dá-
vid megtámasztja őt, erősen fogva derekát, s közben
új kétségbeesés borítja el. Mert képtelen eldönteni:
vajon a vad féltékenység, mely most rátört, Absolon
ellen tombol, ágyasaiért... Vagy épp fordítva: ágya-
sait gyűlöli, amiért ők fogadhatják magukba a szép
herceg férfierejét.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
- Elhinné-e bárki, akinek ép elméje és felnőtt em-
berhez illő tapasztalata van a világról, hogy valaki is
felakadhat a hajánál fogva, vágtatás közben, egy
tölgyfán?
Nátán kérdezte ezt Dávidtól. A két férfi a jeru-
zsálemi palota tetején állt. Mindketten a napnyugta
bíborfényében gyönyörködtek, hogy ne kelljen egy-
másra pillantaniuk.
- Jóáb, a seregvezéred azt állítja, hogy Absolon,
mikor látta: a csata elveszett, öszvérén bevágtatott
az erdőbe, és ott sűrű hajánál fogva fennakadt a fá-
nak ágán - folytatta a próféta, hangjában keserű
iróniával. - Ne légy ostoba, Dávid! Vannak a világ-
nak természeti törvényei, melyek ezt lehetetlenné
teszik. Jóáb pedig végtelen szemtelenségében im-
már arra sem veszi a fáradságot, hogy hihető hazug-
ságot ötöljön ki számodra.
Dávid nagyon öregnek és fáradtnak látszott, mi-
óta megverte fia lázadó seregét, és győzedelmes
uralkodóként visszatért Jeruzsálembe. Most is gör-
nyedten támaszkodott a korlátra, s időnként kikö-
pött az alant nyüzsgő emberekre.
- Nyugalmat, békét szerettem volna, míg meg
nem halok, Nátán - szólalt meg a király. - Olyan
nehéz megérteni, hogy sernmi mást nem akarok,
mint hogy távolodjon el tőlem a világ? Asszonyom
sima hasára szeretném hajtani a fejem, hogy élvez-
zem halk lélegzése hangját. Ez nem kéjsóvárság,
próféta! Én fáradtságnak nevezem. Hiába kérleltem
202 203
minden katonát a csata előtt, hogy kíméljék meg
Absolon életét, mégis megölték.
- Jóáb ölette meg! - recsegte Nátán.
Dávid hirtelen tárnadt indulattal fordult az öreg-
ember felé.
- Neked az Úr szavát kellene közvetítened! De
mást sern teszel, mint próbálsz újabb és újabb vi-
szályt szítani az emberek között.
- Ez az Ur szava - mondta csöndesen, lágy mo-
sollyal Nátán. Dávid értőn bólintott, és tovább néz-
te az utcát, miközben szavakat sorolt, melyek nem
szóltak senkihez.
- Ha bölcs ember volnék, megtalálnám a módját,
hogy átadjam valakinek... Bárkinek Izrael királyi
cimét. Majd fogjam asszonyornat, s eltűnjek örökre
az emberek és Isten szeme elől. Sernmi másra nincs
szükségem már, mint egy kicsiny házra, ételre és
Betsabé ölelésére. Miért nem kaphatom meg a leg-
egyszerűbb dolgokat, mikor a legnagyobbak már az
enyémek?
- Mert a legkisebb vágyak teljesítése egyben a...
- fogott bele már-már éneklő hangon Nátán, de
Dávid dühös mordulása félbeszakította mondandó-
ját. Mikor folytatta, ismét emberi tónusban beszélt:
- Az Ürnak és a népnek megvan az elképzelése ar-
ról, milyen legyen egy király. Tobzódó, vad, erős.
Néha igazságos. Férfi, aki az asszonyokat tárgyként
magához emeli; használja, majd eldobja. Az ellen-
ségből semmit nem hagy élve, a népet pedig vasma-
rokkal szorítja. Ezt várják tőled, és te sokáig meg is
feleltél ennek.
- Mert másként nem tudtam életben maradni! -
kiáltott Dávid. Néhányan az utcán megtorpantak,
de éppúgy nern mertek felnézni, mint mikor köpet
találta el őket. - Tőlem mindenki azt várja, hogy
nagyszerű király legyek. De én nem akarok több
lenni, mint egyszerű ember, aki egyetlen asszonyá-
val csöndesen él, messze mindenkitől.
- Most sincs másként, Dávid, mint volt Adullam
barlangjában vagy Gatban. - Nátán kivételesen a
királyra nézett, de gyorsan el is kapta tekintetét.
- Akkor Saul, később a filiszteusok akartak holtan
látni téged. Most pedig a fiad lázadt ellened, ostoba
módon azt gondolva, hogy ha ezen a tetőn meghág-
ja tíz hátrahagyott ágyasodat, attól királlyá válik.
Ha pedig a holnapot nézzük, azt látjuk, hogy Jóáb
lesz a következő gondod.
- Én nem akarok több gondot, Nátán! Ernber
akarok lenni, nem király. Az asszonyomat akarom
ölelni, nem egész Izraelt!
- Izrael ölel téged.
- És lassan megfojt.
- Ne engedd. Te vagy a király.
- Gyerrneknek csomózott szalrnabáb vagyok,
semmi több. - Dávid ellökte magát a korláttól, és a
lejárat felé indult. Majd mégis megfordult, egyetlen
gondolatra: - Jóáb azért ölte meg Absolont, mert
érezte, hogy ő igaz uralkodó lehetne. Olyan, aki
nem engedné, hogy a seregvezér irányítsa az orszá-
got. Én azonban engedem, mert ha nem is bújhatok
el Isten és a nép tekintete elől, az álmom és vágyam
mellett kitartok: egyetlen asszonyom ölelését aka-
rom, semmi többet.
204 205
- Pusztulásra ítéled Izraelt, Dávid! - kiáltott utá-
na a próféta, de a király már el is tűnt a palota bel-
sejében.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
És szólt a fogatlan vénség, nyálat fröccsentve önnön
szakállára:
- Júda az, ki hűséggel szolgálta végig a bajban
Dávidot. Ové tehát a király!
És szemközt ifjabb férfi ugrott talpra, öklét rázva
a júdabéli honatyák felé:
- Izraelért küzdött Dávid, mióta először vasat
vett kezébe. Így miénk a király!
A tanácsterem bejáratában posztoló katonák rez-
zenetlen arccal, de háborgó Lélekkel hallgatták a két
országrész atyáinak átkozódó acsarkodását. Irnmár
reggel óta ment ez így, bár a nap mostanára a fejük
föié érkezett.
Ekként kezdődött a második lázadás Dávid hatal-
ma ellen, bár alig múlt még el Absolon halálának
vérvihara. A király iszonyodva nézte, amint a nép
ostoba, megvadult nyájként rohan vesztébe, egy-
mást tépve, mert éppen nem fenyegeti külső ellen-
ség.
- Drágám, asszonyom, kedves szerelmem, tudd,
hogy a világnak egyetlen zuga van, hol nyugalom,
béke és megelégedés honol. Az pedig a te bozontos
ágyékod kicsiny nyílása, annak is legmélye, melyet
úgy szeretek én - súgta elkeseredve Dávid, mikor
Betsabé sima hasán nyugtatta fejét.
A két országrész véneinek acsarkodása csupán a
köpönyeg volt, mely eltakarta a rút viszály démoná-
nak valós testét. Az atyák indulattól remegő szakál-
la, fröcsögő nyála, öklöt rázó karja színjátékként te-
relte el a Figyelmet arról, amin Bikri fia, Séba a hát-
térben munkálkodott.
- Izrael fellázadt ellened, Dávid! - hozta a hírt
Amásza.
- Akkor szedd össze a katonákat Júdából három
nap alatt - felelt a király.
- Miért éppen három nap alatt? - hökkent meg
Amásza. - Máris indulhatnék velük.
- Azért három nap alatt, te tudatlan, mert az va-
rázsos szám. A mísztikurnot sokra fogja értékelni az
utókot:
Amásza azonban nem tudta három nap múltával
kiállítani Júda seregét, mert minden lépését külö-
nös, apró gondok akadályozták. A fiatal és tapasz-
talatlan Arnásza nem jött rá, hogy a háttérből Jóáb
rakosgatja elébe ezeket a kicsiny buktatókat. Dávid
pedig, látva, hogy Amásza tehetetlen, hívatta
Abisajt.
- Abisaj, szedd össze Júda fegyvereseit.
- Három nap alatt, uram? - kérdezte szeme ra-
vasz csillanásával Abisaj. Dávid elmosolyodott, s
tudta: most jól választott parancsnokot.
- Hagyjuk a misztikumot az utókorra, fiam - le-
gyintett a király. - Ők majd úgyis azt mondják: há-
rom nap volt. Te indulj a sereggel azonnal Séba
után, mert a zsigereimben érzern, hogy ő nagyobb
bajt tud okozni, mint tette azt Absolon.
- Miért mondtad Abisajnak, hogy Séba veszélye-
206 207
sebb a fiadnál? - fordult Betsabé Dávidhoz, mikor
ismét kettesben maradtak.
Dávid pedig látni engedte szeretett asszonyának
azt, amit senki másnak: hogy fáradt és törődött. Át-
ölelte a nőt, mélyen beszívta teste illatát, erőt me-
rítve abból, és suttogva felelt, nehogy a kárpitok
mögött megbúvó kémek hallhassák szavait.
- Absolon csinos és gyönyörű férfi volt. S mi kí-
vántuk őt, igaz?
Betsabé bölintott.
- csakhogy a fiunk volt, s ráadásul teljességgel
férfi, így nem jelentett igazi veszélyt a lelkünkre -
folytatta Dávid. - Séba szintén csinos és gyönyörű
férfi. Mondd csak, mit érzett női részern, mikor lát-
tad őt a palotába lépni?
- Olem megtelt parázzsal, tagjaim elgyengültek.
Lelkem néhány szemhunyásnyit azzal játszott, mi-
lyen volna, ha Séba barbár erővel belém hatolna.
Most Dávid volt az, aki sokat sejtetően bólintott.
- Látod már, hogy veszélyesebb, mint Absolon?
Hiszen Séba nem rokonunk, tehát kisebb volna a
baj, ha közelednénk felé. És van még valami...
Betsabé könnyű ujja érintette Dávid ajkát, hogy
átvehesse tőle a szót.
- Igen. Lelked női fele azonnal megérezte azt,
amit most mondani akarsz: Séba teste férfit mutat.
De lágy mozdulata, magasba kívánkozó hanglejtése
és puha tekintete elárulja: lelke inkább nő.
- Ennél nagyobb veszélyben pedig nem voltunk,
mióta Jonatán levette előttern ruháját - fejezte be a
gondolatot Dávid. Úgy ölelte egymást a két ember,
mint mindig, mióta először közel kerültek egymás-
hoz: a kettészakított lélek eggyé válást kívánt.
Jóáb pedig Gibeónnál látta, hogy Amásza végre
megértette, ki akadályozta őt feladata teljesitésé-
ben. Az ostoba ifjú nagy baraggal támadt rá a sere-
gek vezérére, karjával vadul kavarva kettejük között
a levegőt.
- Te kecskék potyadéka, szamarak fröccsenete!
Tudom már, hogy a te embereid gátoltak ott, ahol
csak tudtak, mikor Dávid parancsát igyekeztem
végrehajtani! Hát képtelen vagy elfogadni, hogy
haragszik rád a király, mert kérése ellenére megöl-
ted fiát, Absolont? Az ő keserű haragja akar téged
félreállítani, s lassanként az én kezembe adni a se-
regek vezérletét. Séba üldözése, felkoncolása lenne
a vizsga, melyet megoldva a helyedre léphetek. S
ezért te gátakat vetsz nekem titkon. De most már...
Jóáb pedig meghajolt Amásza előtt, alázatosan
görbítve hátát.
- Bocsáss meg nekem - mondta az idős seregve-
zér. - Belátom már, hogy az én időm lejárt, s a fia-
taloknak kell helyembe lépniük. Jöjj közelebb, hadd
pecsételjem csókkal kibékülésünket, s azt a bölcs
felisrnerést, hogy te vagy érdemes Séba üldözésére.
Amásza meghökkent, majd széles vigyor terült el
ajkán. Mellét kidüllesztette, szemében gőg és kegy
villogott.
- Hát jó - mondta, s közelebb lépett Jóábhoz. -
Csókolj meg pecsétként ostobaságodra, vénember.
Jóáb pedig megmarkolta Amásza szakállát erő-
sen. De nem ajkát tartotta elé, hanem vasat lendí-
tett kezében. Az ifjú kapitány bele kibuggyant a fel-
208 I 209
hasított ruhán át, s ő döbbenten bámult utána,
amint az földre folyt. Sokáig rángva múlt ki. A hát-
térből látta ezt Júda serege. Közöttük Abisaj is, aki
örökre megjegyezte, hogy Jóáb csókja halálos förte-
lem.
HE VENU SÁLÓM ALÉHEM
A fiú mezítelen teste halványan csillogni látszott az
ablakon beszökő holdfényben. Verejtéktől gyöngyö-
ző izmai néha még meg-megrándultak az iménti
gyönyör emlékétől. Mikor szólt, hangja is bizonyta-
lan volt.
- Gyűlölnek minket. Nem menekülhetünk elég
messze ahhoz, hogy haragjuk és megvetésük utol ne
érne. A város... A testvéreim... Anyám.
Bikri fia, Séba hatalmas, fegyvertől kérges kezét a
fiú forró homlokára tette, majd szakállával játéko-
san megsimította szeretője mellkasát.
- Gyönyörű vagy - mondta csöndesen. - És oly
élvezetet adsz nekem, arnit asszony soha nem tu-
dott. Miért és kinek volna rossz ez?
- Az Ur megtiltotta, hogy férfi férfival háljék. -
A fiú hátat fordított Sébának, aki végre megértette,
hogy kedvességével most nem lesz képes megnyug-
tatni őt. - Az anyám elátkozott. Mióta Dávid harag-
ja elől ide, Ábél-Bét-Maakába futottál, úgy beszél
rólad városszerte, mint a démonvilág legocsmá-
nyabb tagjáról.
Séba hangosan sóhajtott, mielőtt sorolni kezdte
feszült gondolatait.
- Te magad mondtad, hogy nem tudnánk elég
messze futni az ostobák haragja és megvetése elől.
Akkor hát nincs más választásunk, mint harcolni
ellenük!
- Harcolni, de nem a király ellen!
- Az ostobák tőle nyerik a bizonyságot igazuk-
ban. Ha olyan király ülne Izrael legfőbb székében,
aki maga is a férfiszerelmet kedveli, s azt ki is mu-
tatja, akkor az volna a törvény. Higgy a szavamnak,
mert mióta szeretlek téged, ezerszeresen átgondol-
tam a világ minden dolgát. Nem véletlen, hogy fel
mertem emelni a szavam Dávid ellen.
- Miért volna jobb nekünk, ha győzöl, és Dávid
meghal?
- Akkor én lennék a király! Én, a férfi, ki szerel-
mét egy fiúval osztja meg.
- A nép ezt soha nem engedné.
- A vas meggyőzné őket az igazamról. - Séba
erős kezével megragadta szeretője vállát, és maga fe-
lé fordította őt. - A családom összes férfi tagja,
minden Bikri velem tartott, s most odakinn vasat
szorítva várják parancsaimat. A városnak erős fala
van, vizet is nyerhetünk a ciszternákból, és a pusz-
táról beterelt nyájak akár egy éven át altathatják
éhünket. Dávid kutyája, Jóáb soha nem jut be ide,
hiába vette körül búvhelyünket. És ha Izrael meg
Júda látja, hogy akad olyan, aki ellent tud állni Dá-
vidnak, akkor ők is mögénk állnak majd. Félsz még?
A fiú szorosan átölelte Séba vastag nyakát, s ar-
cát annak fekete szakállába temette.
- Anyám azt akarta, vegyem feleségül az üveg-
fúvó lányát. Mikor megpróbáltam elképzelni, hogy
együtt hálok bármely nővel, az undor felkavarta a
210 211
gyomromat. Hiszen semmi vonzó nincs bennük.
Emlőik ványadtan inganak testükön, holdjuk betel-
tekor vért ürítenek. Mennyivel szebb, tisztább, ma-
gasztosabb férfit ölelni, aki erős, uralkodó és bizton
védelmező.
- Kicsikém...! - Séba, amint egészen összesimult
testük, combján érezte, hogy szerelme újra készen
áll a gyönyörre, s ettől ő is gyorsabban vette a leve-
gőt.
Ha korábban hallják meg a közeledő lépteket, ak-
kor sem tehettek volna semmit. Az éji városban már
minden Sébához hű férfi rokon átvágott torokkal
hevert. Ók voltak azok, akiket nem tudtak meggyőz-
ni, hogy forduljanak el lázadó vezérüktől. A holdfé-
nyes szoba ajtófüggönye hangos reccsenéssel hullott
a földre, amint a tucatnyi fegyveres berontott, vad
kurjongatással biztatva egymást a tettre.
A merénylőket fekete ruhás asszony vezette, ki-
nek őszbe mutató haja szerteállt, csontujjai eszelős
dühvel markolászták a levegőt, s tekintete révület-
től homálylott.
- Vegyétek fejét a démonnak! - rikoltotta az éji
boszorkány, rámutatva az ágyon heverő meztelen
férfiak egyikére. - De kíméljétek a fiamat, aki nem
tehet semmiről, hiszen varázslat tette asszonnyá.
Séba takarója alól kardot emelt, s közben testével
takarta kedvesét. A fegyvert azonban kirúgták kezé-
ből, majd bokájánál fogva elrángatták a szoba kő-
padlóján, távolabb. Mikor lecsapták fejét, a nyaká-
ból kifröccsenő vér megfestett mindenkit, aki jelen
volt.
- Ne! - sikoltotta az ágyon heverő fiú, és felkap-
va Séba elejtett kardját, annak hegyét saját szíve fe-
lé fordította. Anyja, a fekete ruhás asszony azonban
számított erre. Időben elhárította fiától a fegyvert,
puszta kézzel markolva meg a pengét.
- Szabad vagy, gyermekem! A démon halott -
mutatott sebzett ujjával a még mindig rángó, fejet-
len testre. Fia néhány pillanatig megkövülten bá-
multa szerelme maradékát, majd csöndes sóhajjal
elájult.
- Íme, a lázadó feje! - mutatta fel hajánál fogva
a vérmocskos iszonyatot az asszony hajnalban, a vá-
rosfal tetején állva. Kiáltását odalenn Jóáb és kato-
nái elégedett morgással nyugtázták. A fej lehullott a
mélybe, pattogva gördült végig a lejtőn, s végül
megállapodott egy gödörben.
- A város, ahogy ígértem, szabad és bűntelen -
kiáltott fel Jóáb az asszonynak. - Megkaptam Séba
fejét, mert kértem, és te megfogadtad, hogy átadod
nekem.
- Átadtam, tégy vele, amit akarsz - sikoltotta az
asszony, s elszántsága kiült torzult arcára. - A dé-
mon asszonnyá aljasította szegény fiamat, megszé-
gyenítve ezzel családomat. Most vérét vettük, s az
áldozatot elfogadta az Úr
Dávid, mikor elmondták neki, miként halt meg
Bikri fia, Séba, csöndesen bólintott. Este azonban,
midőn a naptalan sötétség és &tsabé rengeteg haj-
függönye elrejtette őt, a király megsiratta a fétfit,
aki vállalni merte a világ előtt azt, amit ő sohasem.
212 213
VIII.
Oh, kicsi Abiság, a kérdéseidből tudom: nem értesz
minket. Hogy miért nem voltam soha féltékeny Dá-
vidra, míkor más nőkkel hált? Nagyon ritkán tör-
tént meg, s ha mégis, mí egyek voltunk s vagyunk
ma is. Nem a vándorénekesek mézédes szava sze-
rint, és nem a hit ostobaságai alapján. Mi VALÓ-
BAN egyek vagyunk. Mikor Dávid más nővel hált,
én is jelen voltam, öleltem, gyönyört osztottam és
fogadtam el.
Igen, Dávid most meg fog haIni, én pedig tovább
élek. Ha Salamon lesz a király, még sokáig létezhe-
tem a világban, bár... Nem tudom, miért. Dávid
nélkül csupán egy üres héj maradok, az Ember fele.
Talán ezért is mondok el neked mindent a múl-
tunkról. Legyen valaki a világon, aki tudja, blrja az
igazságot. Azt akarom, hogy Dávid halála után mel-
lettem maradj. Ha nem is akarod fiamat férjedül,
majd én szerzek neked más, jó férjet. S hogy így le-
gyen valóban, már most kimondom: bízom benned,
húgommá fogadlak. Kicsiny testvérkém leszel, aki
hordozza titkaim.
Hogy nem lesz merszed továbbadni őket? Ha
megtennéd, az emberek úgyis hazugsággal vádolná-
215
nak. Elírélnének, ralán meg is büntetnének, vagy
egyszerűen kijelentenék rólad, hogy megháborodtáL
Még hogy Izrael oroszlánja, a csaták hőse, a hé-
berek országának megteremtője, Jeruzsálem építője
a férfiszerelern rabja volt? Aljas, mocskos rágalom!
- ezt mondanák neked, s te túl jó vagy ahhoz, hogy
meg rudd védeni magad.
Azt mondod, Dávid ma nem fogadott el ételt,
csak lázasan motyogotr magának? Harnarosan az
Urhoz indul. Abban mégis bizros vagyok, hogy en-
gem nem felejt el. Önmagát az ember csak ritkán
tudja kirörölni az elméjéből.
Séba lázadása után már alig történt velünk ér-
dernleges dolog. Egy részér majd kiszínezik, dúsír-
ják, merr a mesér hallgatóknak nern elégséges any-
nyi: "Boldogan élrek, mígmegnem haltak."Lesz az
utókor palerráján bőven varázslat, ima, átok, ferge-
teges égí harag, melyer Dávid mégis megfékez... Te
még megismerhered a valóságot. Talán az utolsó
vagy, aki ebben részesül.
Ne mosolyogj ilyen felhőtlenül: csöppet sem biz-
tos, hogy ez jó!
Nátán
- Három éve tart az éhínség, Dávid. Nem hunyha-
tod le továbbra is a szemed, mert önkéntes vaksá-
god miatt nem látod, ki emel rád vasat. - Nátán, a
próféta egész testében remegve próbálta meggyőzni
a királyt. Dávid a palota díszes termének hűs falá-
hoz támasztotta hátát, s valóban lehunyt szemmel
hallgatta az öregembert, immár ötödik órája. Nátán
nem mutatott fáradtságot, ingerültsége azonban
egyre áthatóbbá tette szavait.
- Miért emelne rám bárki is vasat, ha nem esik
kellő eső, és szomjúságtól fogy a gabona? - a király
halkan beszélt, mint ki közben egészen más tájakon
j ár.
- Mert te vagy Izrael oroszlánja, s igy felelős min-
denért, ami a határainkon belül történik - felelt
Nátán.
- Ez ostobaság.
- Az emberek ostobák.
- És nekem ostobák haragjától kellene tartanom?
- Minden király ezt tette eddig, s teszi ezután is.
- Nátán fogatlan szájába rakott egy darab kovászta-
lan kenyeret, s azon csámcsogva, torzult szavakkal
216 217
beszélt. - Valaha a pusztában találkoztam a ron-
gyos, sovány, napégette, vén és eszelős idegennel.
- Próféta?
- Nem. O azt mondta: kírály csakhogy népe
mind elpusztult. Már nem emlékszem, miért.
A pusztai ember egyedül maradt, mégis állította
magáról, hogy a világ legboldogabb királya. Mert
uralkodó, s még sincs gondja alattvalókkal.
- Valóban eszelős volt. - Dávid egykedvűen lé-
pett a terem közepére fektetett kecskeszőrökhöz, és
leült az egyikre, szemben Nátánnal. Kettejük között
számos félig megtört kenyér, alig harapott sült he-
vert tálak során. - Én azonban olyan király vagyok,
akinek nagyon is sok alattvalóval kell megbirköz-
nom. Azt mondod, rajtam a teher, amiért éhínség
van?
- A haragjukért vagy felelős. - Nátán végre le-
nyelte a falatot. - Júdeából lázongások híre jött. Egy
nap támad majd új Séba, aki az élükre áll, és akkor
elindulnak Jeruzsálem felé.
- Én nem kértem, hogy tekintsenek királynak. -
Dávid kedvetlenül rágcsálta a sültet. - Szívem sze-
rint...
- A szíved nem uralkodhat, különben meghalsz.
- Nátán dühösen gyűrögetett egy újabb kenyérdara-
bot. - Tudom, hogy Betsabé ágyékának buja kertje
az a hely, ahol egyedül jól érzed magad. Ezt a kertet
azonban el fogják venni tőled, ha nem teszel vala-
mit az éhínség ellen.
Dávid bólintott. Tudta jól, hogy Nátánban már
akkor készen volt a megoldás terve, mikor kihall-
gatást kért tőle. Mégis át kellett beszélgetniük az
utóbbi órákat, mert a próféta vasakarattal hitt a ha-
gyományokban, melyek azt sugallták, hogy minden
döntő kérdésre meghatározott időt kell szánni.
- Nem tudok kenyeret teremteni a pusztai ho-
mokból, próféta - szólt a király.
- Ezt senki nem is várja tőled.
- Adjak néhány várost a filiszteusoknak, gabo-
náért cserébe?
- Az biztosan lázadást szülne.
- Főzessem meg olajban a rabszolgákat, és szol-
gáljam fel őket a népnek? - Dávid gúnyos kérdésén
Nátán meglepő módon eltöprengett, majd megráz-
ta torzonborz csontfejét.
- Ez sem megoldás - mondta. - De neked nem is
az üres gyomrok megtöltésével kell törődnöd. Ah-
hoz a bőség éveiben kellett volna tartalékokat te-
remtened, hiszen a semmiből csak az Úr csinálhat
valamit. Neked most azzal kell foglalkoznod, hogy a
nép lelkében a lázadás szikráját olyan tűzzé lob-
bantsd, ami nem ellened fordul.
- Indítsak háborút?
- Ez sem volna jó. Az éhezők nem akarnak har-
colni távol az otthonuktól. A csatamezőn folyton
csontsovány asszonyaikra gondolnának. - Nátán to-
vább rázogatta fejét. - Már csupán egy mód van,
ami égbető anyagot ád a tűznek.
- A hit. - Dávid felnevetett. - Az elkeseredést,
mely egyre fokozódik az éhség okán, s hamarosan a
lázadás tűzorkánjává válhat, tegyem vallási őrületté?
- Bölcs vagy, Dávid. - Nátán áldásra emelte kezét
a király felé, aki azonban rémülten elhajolt. A pró-
féta arcán bánat árnya lebbent, karját ölébe ejtette.
218 219
- Azt kell mutatnod a népnek, hogy te igenis min-
dent megteszel az éhínség elhárítására. Sőt többet
tehetsz te, mint bárki más, mert közvetlenül beszél-
hetsz az Úrral.
Dávid bekiáltotta az ajtónállót, ki meg is jelent.
- Szaladj a palota juhainak őrzőjéhez, és mondd
meg neki, hogy válasszon ki tízet a legcsodásabb
állatok közül, majd vigye a szent sátor elé. Mondd
meg a főpapoknak és lévitáknak, hogy a király áldo-
zatot akar bernutatni az Úrnak, hogy azután beszél-
hessen vele a Frigyládánál.
Az ajtónálló elfutott.
- Láttad az ábrázatát? - kérdezte Nátán halk
hangon, mely köhögésbe fulladt. - Eme ajtónálló a
nép maga. És vonásai boldogságtól futottak szerte,
mikor annyit hallott, hogy a király végre tesz vala-
mit. Bármit!
- Ez még kevés - nézte kérdőn, ravasz mosollyal
a prófétát Dávid.
- Kevés. Most szóljunk arról, mit fog mondani az
Úr az éhínségről.
Dávid keserűen ledobta kezéből az imént felcsip-
pentett húsdarabot.
- Ezt neked kellene tudnod, hiszen te vagy Izrael
első prófétája, aki szót váltani képes Istennel.
- S én tudom is, mert beszélt hozzám az Úr - bic-
centett keserűn Nátán. - Azt mondta: Dávid legyen
a gond orvosa, vagy bukjon el. Ránk van bízva, mi-
lyen hírt hozol a szent sátorból.
- Miért van az, Nátán, hogy mikor veled beszé-
lek, gyomrornat mindig elfogja az undor?
- Mert mikor velem beszélsz, az emberi nem leg-
undorítóbb dolgáról, a politikáról váltunk gondola-
tot. - Nátán most őszinte szeretetet érzett Dávid
iránt, bár ez néhány szemhunyás után elmúlt. A ki-
rály végül mégis tovább evett, jobb étvággyal, mint
az imént, s közben beszélt:
- Az éhínség oka, hogy nincs elég eső, és a cisz-
ternák kiszáradtak.
- csakhogy ezt a nép is tudja. Az Úrtól olyasmit
akarnak hallani, ami megfoghatatlan és új.
- Bűnbakra van szükség - bólintott Dávid, mint
aki már jó ideje tudja, hogy végül ide fognak jutni.
- Most alkalmam lehetne Jóábot szerencsétlenné
tenm.
I
- Nem! - Nátán hevesen magasba lendítette kar-
ját, mint aki égi rettenetet akar elhárítani. - Jóáb
még mindig erős, és szeretik őt a katonák. Ha meg-