- Hát őfelségéről.

- Te...? - Az asszony ijedtében elsápadt.

- Nem - rázta meg a fejét Györk. - Hogy is juthatnék én a közelébe? De majd csak akad egy testőre, vagy egy hatalmas zászlósúr, olyan bátor és nagytermészetű ember, mint néhai Bánk úr volt. Biztosan akad!

- De hiszen ez rettenetes! Megölni a király urat! És ha megölik? Akkor rögtön jóra fordul a világ? A rabló ispánok, a kapzsi atyák meg a többi úr, aki fosztogat, dúl, talán még szabadabban fog garázdálkodni utána! Nem, Györk, nem hiszem, hogy a király halála békét hozna.

Györk azonban oda sem figyelt az asszony szavára, mondta tovább a magáét:

- Csak a királyúr ölheti a népét? Gondold csak el... Akkor véget érne a háború, elvonulnának a prédáló hadak, az emberek előjönnének rejtekükből, a földeken újra kivirágozna a vetés, a leégett házakat újra felépítenék, béke lenne, szabadon járhatnál-kelhetnél, szorgoskodhatnál; s tudnád, nem hiába. Mert amit felépítesz, azt holnap nem rombolja le senki, amit növesztettél, nem gázolja le semmi.

- Szép is lenne! - sóhajtott Anna. - Otthon élnénk újra, bevetném a kertet, tyúkot ültetnénk, lennének kiscsirkéink, a barackfákon pedig gyümölcs. A szőlőből préselnénk négy-öt hordó bort, a fehér szemű édesből megtartanánk egy hordóval, ha vendég jön, azzal kínálnánk. Emlékszel, azt mondtad, a ház elejét majd befuttatod, szép kis lugasunk lesz.

- És nem jönne be a házba lovastól prédáló katona! - Gyürk tekintetéből, arcáról eltűnt, a mosoly. Sóhajtott, megragadott egy tisztított halat, és nyársra tűzte, aztán leszegett fejjel ballagott vissza félbehagyott munkájához. Az egyenes karddal az útjába magasló sásleveleket csapdosta.

 

Az egész ország lángokban állott. Nem volt egy talpalatnyi hely sem, melyet a pápa levele vértől és tűztől békén hagyott volna. Amilyen kegyetlenséggel dúlták a királyi szállásföldeket a pártütők, olyan kegyetlenséggel ölték a király hívei a bárók embereit. Fiú az apja ellen harcolt, és testvér testvér ellen. Templomokra futott fel a láng. Válaszként az egyházi, az apátsági és a püspöki katonák rávetették magukat a kun szállásokra. A kunok erre parasztok ezreit gyilkolták le, faluk százait borították lángba.

A fékevesztett törvénytelenség szabad fosztogatást biztosított minden bárónak és minden útszéli zsiványnak. Aki az egyik falutól a másikig ment, az legalább félszáz fegyveres kísérettel tehette csak meg az utat, némi életveszedelem közepette. Fegyveres csapatok nyüzsögték be az utakat, és fegyveres összecsapások dúltak szerte az országban. Aki a király nevét említette egy oligarcha híve előtt, azt menten lekaszabolták. Akiről megtudták a király emberei, hogy bárói familiáris, azt a helyszínen felkoncolták.

Minden férfi fegyverben volt Magyarországon. Mindenki harcolt mindenki ellen. És az elkeseredett öldöklés, pusztítás egyre vadabbul terjedt, minél inkább közeledett a két főerő az összecsapáshoz. Ezekben a zűrzavaros időkben velencei gálya futott be Zára kikötőjébe. A velencei kísérettel Árpád nembéli Andreás úr érkezett. A kikötőben Kőszegi Iván fogadta nagy pompával a vendéget. A herceg most lépett másodszor magyar földre mint trónkövetelő.

Két magas rangú egyházi ember is megjelent a fogadáson: Ladomér esztergomi érsek és Miklós veszprémi püspök.

Andreás úr harminc év körüli, középmagas ember volt. Éles, íves orra és kemény dudorú álla az Árpádfiak jellegzetes vonásait mutatta, de szomorkás fényű barna szemei és keskeny, vértelen szája idegen beütésről árulkodott.

Ladomér érsek latin szavakkal köszöntötte. Az érsek Magyarország megürült trónjára hívta be az egyetlen herceget, aki Kun Lászlón kívül fiágon még élt az Árpád-nemzetségből.

 

A szobát félhomály lepte be, csak az ablakon derengett még be gyéren a világosság.

Késő, őszies idő járta már.

A fehér hajú, kemény arcvonású Ladomér érsek lassan, tagoltan beszélt, hangjából érződött, hogy minden szót jól meggondol, mielőtt kiejti:

-...Másodszor sújtottam egyházi átokkal - mondotta -, de míg az első alkalommal meghunyászkodott, most jelét sem mutatja, hogy bántja a kiközösítés. Véres, rettenetes tervei vagynak és értelmetlen szándékai. Minden tettével sírját ássa... Az ország rendjei, megunván örökös balra változását, felkeltek ellene, de ő szövetségeseivel, a tatárokkal, kunokkal, besenyőkkel, nyögéreivel és más szedett-vedett népével leszámolásra készül. Isten csak a tudója, mi lenne ebben az országban, ha valóban hatalomra kapna.

- Kik azok a nyögérek? - kérdezte csodálkozva Andreás herceg. - Válogatott testőrei, hadinépének legvakmerőbb és legvadabb harcosai. Különben csak a magyarok nevezik nyögéreknek őket a maguk nyelvén, kunul vagy mongolul nökürnek vagy nögürnek nevezik magukat, ami harcost jelent. Ezekkel irtja a magyarokat, és égeti fel a magyar földet. De nem sokáig! Mert az ország bárói és a klérus már szilárdan elhatározta: ezt a pogánnyá fajult, korhely, jellemtelen uralkodót megfosztja trónjától, mert nem méltó Szent István örökébe. Légy te az új király, és vezesd vissza az országot arra az útra, amelyről ez az elvetemült, hitehagyott lesodorta. Az ország téged vár, benned reménykedik. Bejöveteled jel, amire az országos lázadás elsöpri ennek a kunokat, tatárokat majmoló uralkodónak maradék erejét is!

A herceg elgondolkodva hallgatott. Ladomér a viselkedéséből bizonytalanságot érzett.

- Valami nyomja a szívedet, herceg úr.

Andreás úr kesernyés mosollyal válaszolt:

- Hm... Minden. Bizonytalannak látom a jövőt, minden elkövetkezendő lépésemet.

- Nem értelek, felséges úr - hökkent meg Ladomér.

- Különös helyzet ez, érsek uram. Nincs egy szál katonám sem, de úgy tanácskozunk, mintha tízezres haddal vonulnék László úr ellen. De még ő a király. És ahogyan hallom, még egyetlen ütközetben sem futamították meg a hadait.

- Mondám, Andreás úr, rád vártunk. Ha te megindulsz, csatlakozunk hozzád. Az ország bárói és papjai hatalmas haddal visznek Fehérvárra, hogy ott a fejedre tegyék szent uralkodóink koronáját. Magyarországon már te vagy a király.

Árpád nembéli Andreás úr késő estig beszélgetett Ladomér esztergomi érsekkel, de magában mégis úgy érezte, határozatlanabb, mint eddig volt.

Amikor a főpap nyugovóra tért, a herceghez nagybátyja kopogott be: Morosini Albertino úr. Andreást édesanyjának bátyja kísérte el e kalandos, merész útjára.

Albertino úr meghallgatta Andreást, miről folyt a szó közte és az érsek között, aztán megcsóválta a fejét.

- Nincs itt valami rendjén - mondta olaszul, letelepedve öccse mellé. - Nem bízom ezekben az urakban - bökött az ajtó felé -, különösen ebben az Iván úrban. Ladislao úr még gyerekember volt, amikor ezeknek a Kőszegieknek már rossz hírük volt. A vörös képű báró lovagvára rablófészek volt, utazó kereskedőket fosztogatott... Ne bízz bennük, Andreás!

A herceg belebámult az asztalon álló gyertyák fényébe, és makacsul hallgatott. Albertino idegesen legyintett.

- Vak eszköznek kellesz nekik! Most még szükségük van rád, mert általad teremtenek jogalapot a lázadásukhoz. Hidd meg, Andreás, én nagyon szeretném, hogy király legyél Ungheriában, de ne így! A te neveddel ne takarózzanak ezek a semmiházi nagyurak! Most Ladislao urat akarják a trónról letaszítani... általad. És ha majd téged juttatnak hasonló helyzetbe...?

- Tudom... - hajtotta le a fejét a herceg.

- Várd meg, amíg az érett gyümölcs az öledbe hull... Ladislao úr állandóan hadakozik. Sok az ellensége. Bizonyára nap mint nap életveszedelemben forog. Könnyen megtörténhet, hogy... hiszen érted. Te vagy az egyetlen utód. Akkor aztán nem vethetik a szemedre, hogy őnékik köszönheted a trónt!

A herceg szemében valami különös fény villant fel.

- Nem - mondta határozottan. - Most már nem fordulok vissza!

- Mire készülsz, te szerencsétlen? - fakadt ki Albertino úr. Andreás szeméből valami különös révültség tükröződött. Talán a dicsőségvágy... talán az Árpádok megátkozott vérének kegyetlen parancsa: testvért ölni, rokont vakítani, csonkítani, égetni... a hatalomért!

- Nem mondok le a trónról! - mondta eltökélten. - Király akarok lenni!

- Te szerencsétlen... - nézett rá a nagybácsi szomorúan. - Látszik, hogy magyar vagy te is...

- Az vagyok! - villant meg a herceg szeme büszkén. - Magyar vagyok... nem pedig kereskedő! - De rögtön meg is bánta, amit mondott, mert látta, hogy Albertino úr arca megmerevedett.

- Hát csak rohanj a vesztedbe! - mondta ez indulatosan, és kisietett.

Andreás mozdult, hogy visszatartsa, de aztán megtorpant, és vállat vont.

Másnap útra kelt. A Kőszegiek, Ladomér érsek és Miklós püspök a Dráváig kísérte a trónkövetelőt. Akkor azonban már oda is átcsapott a belháború lángja.

Nem messze tőlük, a zágrábi püspökség közelében ütközet dúlt János püspök és Ugrin várnagy között. Ugrin, a király híve ostrom alá vette és elfoglalta a püspök Garics nevű várát. János püspök bosszuló sereggel támadta meg a várnagyot.

Lángba borult az egész környék, és a harc kiterjedt a csázmai ispánságra is.

Andreást mindenfelé felégetett földek és falvak, emberi és állati tetemek fogadták. E szomorú látvány gyakran eszébe juttatta Albertino úr szavait: talán neki volt igaza, aki Zárából visszafordult az Adriára, Velence felé.

De már nem torpanhatott meg.

Amikor a Drávához értek, Ladomér érsek, Miklós püspök és Iván bán elhagyta őt. Híreket kaptak László király újabb előretöréséről. Ladomér Esztergomba indult, hogy személyesen álljon az egyházi hadak élére. Miklós püspök szintúgy. Iván urat bátyjai hívták haza a nyugati birtokokra, mert a zűrzavaros időben Albert osztrák herceg, válaszként a Kőszegiek gyakori rablótámadásaira, betört a németújváriak családi birtokaira.

Andreás herceg új kísérője Haholt nembéli Arnold úr lett, aki vállalta, hogy továbbvezeti a Dunántúlon gyülekező bárók táborába. Útjukat megszakítva megpihentek a púpos báró stridói várában.

Andreás úrra ráfért a pihenés. Elfárasztotta a hosszú utazás, jólesett a sok tábori nyughely után a vetett ágy...

Talán egy hétig időztek már ott, bőséges lakomák és esti mulatozások követték a tétlen nappalokat.

Andreás akkor már többször is indulásra nógatta a bárót, de az csak legyintett.

- Ráérünk fenség. Nem késsük le a koronázást.

Andreás ingerülten förmedt rá:

- Hallod-é! Engem ne tartóztass, ha menni akarok. Jössz velem, vagy magam vágok neki az útnak!

- Maradsz! - mondta gúnyosan Haholt Arnold.

- Arcátlan - rivallt rá a herceg. Keze ütésre mozdult, de aztán leeresztette, és sarkonfordult. Felvágta az ajtót. Ledobogott a lépcsőkön.

A púpos ember kajánul vigyorgott utána. Teletöltötte a kupáját és elterpeszkedett a karosszékében. Kíváncsian leste az ajtót, amely nemsokára ki is nyílt: dulakodás, szitkozódás, fegyvercsörgés kísérte az ajtónyikorgást.

Két marcona várkatona becipelte a herceget. Andreás tajtékzott a dühtől. Amikor elengedték, úgy mozdult Arnold felé, mintha puszta kézzel akarná megfojtani.

- Te zsivány! - szűrte fogai közül a szavakat, és szeme parázslott a szégyentől, dühtől.

- Még sohasem volt királyi foglyom - emelte feléje a kupáját szemtelenül a báró. - Töltsetek a herceg úrnak is! - Aztán a telebugyogtatott kupát eléje tolta. - Nem őriztetlek vasban - biggyesztette le a száját. - Viselkedj úgy, mintha a vendégem lennél. - És vigyorogva nézett a trónkövetelő arcába. - Mennyi váltságot fizetnek érted a Morosiniak?

Andreás szemen akarta köpni a bárót, de aztán meggondolta magát:

- Értem ugyan egy fiorentinót sem - mondta megvetően. Arnold úr álla leesett.

- Hogyhogy?

- Nagybátyám akarata ellenére indultam el. Biztosított afelől, hogyha baj érne, a kisujját sem mozdítja értem. De a törvény is tiltja, hogy velencei polgárért váltságot fizessenek.

Azt hitte, erre szabadon engedi a báró. De Arnold hitte is, meg nem is.

- Hát akkor elviszlek László úr szövetségeséhez, Albert osztrák herceghez. Az majd nem sajnálja az aranyat az ajándékért. - És elröhögte magát, amikor meglátta a mérhetetlen elképedést Árpád nembéli Andreás úr arcán.

 

Gyenge volt a tél az 1288-1289-es esztendőben. Az olvadás hamar elkezdődött.

Amikor a meleg tavaszi napsugár már kezdte felszárítani az utakat, és járhatóvá szelídítette a mezőket, László úr megnövekedett hadával támadásra indult. Serege tavaszt érzett. Zsongott, hullámzott, nyújtózott a tarka összetételű had. Fele pogány volt, másik része szabadságra vágyó, eretnekségre hajló. A roppant had barantára készült. Tavaszünnep készítette útra őket.

És aztán hajrá! Egyházi, bárói hadakat maga előtt söpörve, megindult a támadás. Tízezernyi íjász-száguldó járt az élen, és a nyár elején már Buda alatt portyáztak. A nemrég még egy sereggé tömörült ellenséges had darabokra szaggatva viaskodott a jász, kun, szerviens ezrekkel, s László a derékhaddal elfoglalta Budát.

A nemesi felkelés összeomlott. A bárók békeköveteket küldtek a királyhoz. Csakhamar megkezdődtek a tárgyalások, melyek rövid időn belül kátyúba jutottak.

László feltétlen és teljes behódolást követelt, birtokelkobzásról beszélt, és a lázadás vezetői ellen kíméletlen megtorlást emlegetett. Megbizonyosodott, hogy a király valóban nem ismer megalkuvást, megegyezésről hallani sem akar, s makacsul kitart egykori mondása mellett: „Valakinek pusztulnia kell az országból!”

És a rettenetes belháború, mely már megtizedelte a népességet, mely kietlenné tette a virágzó földeket, a magyar falvakat, ismét kiújult. Megveszekedett erővel és megsokszorozódott kegyetlenséggel.

Az egyházi és világi oligarchia rádöbbent arra, hogy ez a háború már nem afféle erőfitogtató szalmaláng küzdelem, hanem élethalálharc. A klérus komolyan kezdte venni a király egykori kijelentését: „Tatár kardokkal fogom kiirtani a papi fajzatot, mind egész Rómáig!” - Nem, ez már nem a megszokott ágálás. És megszeppenve tömörültek Ladomér érsek köré, aki, lám, előre megjósolta, hogy egy új Attila támad ebből a pogány suhancból.

Hát eleget beszéltek az egyház mérhetetlen hatalmáról. Harc kell? Hát legyen az! Ha az ország belepusztul, akkor is. Ki bírja tovább szusszal? Az majd elválik! Valaki a végén úgyis felfordul.

 

Ősz volt ismét. László a körösszegi kun szállásokon tanyázott. Itt volt királyi udvara, ide jöttek a jelentések, és innen indultak el a hírnökök.

A szegény krónikaíró klerikus szusszanni sem tudott a sok-sok írásos munkától. Birtokelkobzó leveleket szerkesztett, és birtokadományokat állított ki. Felhívásokat fogalmazott királya nevében az ország báróihoz, és írta a diplomáciai leveleket, amelyeket László diktált a lengyel Leszkó hercegnek, Závisz cseh hercegnek, Albert osztrák hercegnek, majd szövetségi tervezetet körmölt Henrik boroszlói hercegnek, aki a pápa támogatását élvező Vencel cseh király megbuktatására készült.

László sátra előtt tatár őrség ácsorgott. Hosszú, lófarkas kopjáikat a földbe szúrták, arra támaszkodtak. Állatbőrökkel tarkított ruhájuk lószagot árasztott. Kicsi szemükkel sandán mérlegelték a közeledő klerikust.

Kézai Simon hiába próbálkozott velük kunul, nem eresztették be, csak bólogattak szavaira, ezzel válaszolván: nem.

Simon mester idegenkedett ezektől az alacsony, lőcslábú, ruhájukban csupaszőr emberkéktől. Csodálkozott, hogy a király eltűri maga körül ezeket a hadifoglyokból vedlett harcosokat. Igaz, azt hallotta róluk, hogy hűséges természetű katonák, akit őriznek, annak védelmében, ha kell, leöletik magukat a küszöbön, de nem mozdulnak onnan. A kunok már nem ilyenek.

- Miért nem engedtek a király úrhoz? - kérdezte az egyik harcostól. A tatár latolgatta, válaszoljon-e vagy sem ennek a papi embernek. Aztán a sátor felé bökött.

- A fényességhes khán khurultájt tart - mondta a mongolok torokhangján.

- Hiszen akkor beengedhetsz... voltam én már a királyúr kurultáján.

- Nem lehet - makacskodott tovább a tatár. - Ez nhem olyan khurultáj.

- Hát milyen?

- A moldhovai khunok szállásairól jöttek khánok.

Simon mester csak most eszmélt. Hiszen hallotta ő fél füllel, hogy Kunországból követséget vár királya. Hogy a magyarországi kunok sürgetésére a kipcsák tatárok fennhatósága alatt élő kun törzsek megújítják azt a szövetséget, amit még a hódtavi csata előtt kötöttek Lászlóval.

Így aztán nem próbálkozott tovább. Megvárta, míg véget ér az ajilok tanácsa. Akkor aztán beeresztették az őrök.

László egy kereveten ülve fogadta klerikusát, mögötte hatalmas selyempárnán a kun nagyasszony, Édua ült. Lábait térdben felhúzta és átkarolta, állát térdére hajtotta.

- Mi történt, Simon mester? - kérdezte László.

- Érdekes híreket kaptam, nagyuram, a budai kancelláriáról... - és közben a király intésére letelepedett egy vastag medveprém szőnyegre. - A trónkövetelő Andreás úr sorsáról híreltek...

- Beszélj, Simon, mi történt vele?

- Mint tudod, Haholt nembéli Arnold úr először Velencétől akart érte váltságdíjat kicsikarni. Velence visszautasította. Így aztán a púpos elvitte foglyát Albert osztrák herceghez. De itt is csalódott, mert Albert úr elzavarta a bárót, és Andreás urat vendégként magánál tartotta. Pedig Arnold abban reménykedett, hogy gazdag jutalmat kap, hiszen Albert úr a te szövetségesed... Hanem Andreás úr mindent elrontott. Egy alkalommal az osztrák herceg vadászni ment. Visszatértekor fogadására az udvar otthon maradt előkelői elébe siettek. Andreás nem tartott velük, mondván, hogy ő sokkal előkelőbb vérből származik, hogysem egy herceg kíséretében lovagoljon.

- Ez igen! - kiáltott fel elismerően László. - Ha nem lenne az ellenségem Andreás úr, a keblemre ölelném. Folytasd, Simon, hogy fogadta ezt a sértést a lepcses szájú Habsburg?

- Kidobta a herceget. Most Bécsben van, és velencei kereskedők kölcsöneiből él. Gyakran szenvedhet szükséget, mert kénytelen a kolostori asztalok vendéglátásához folyamodni.

László tekintete elborult egy pillanatra.

- Vagyis alamizsnát koldul... egy Árpád nembéli herceg... Szerencsétlen! Nem kellett néki még királynak sem lennie, hogy tapasztalhassa az urak komiszságát. Ocsmányul elbántak vele! Láthatod, Simon magiszter, hogy ezeknek nincs szükségük királyra. Nem csak énrám, de semmiféle királyra. Elkormányozgatnának csak úgy, maguk között. Elvérezne az ország, ha hagynám őket kedvükre játszadozni belharcot, rablást; ispánjaimnak, bánjaimnak csak a birtok a fontos! Az ördöggel is szövetkeznének egy falu vagy szántó gyarapodásáért. Hát nem! A nyakukra lépek! Vagy kiirtom, vagy földönfutóvá teszem ezeket a heréket!

- Félnek is tőled, nagyuram... - helyeselt félénken a klerikus. - Különösen az egyháziak. Még a pápa úr is, merthogy az általa meghirdetett keresztes háború nem sikerült. Most fűhöz-fához kapkod, és rád uszítaná egész Európát. De hát nem mozdul senki, pedig a Szentatya ugyancsak rémisztgeti a nyugati fejedelmeket veled. Új Attilának nevez, aki megsemmisüléssel fenyegeti a keresztény egyházat.

 

Vasállványos rostélyon parázs izzott. Egy kecskelábú asztalon különböző fajta kínzószerszámok sorakoztak szép rendben. A mennyezetről csiga függött, rajta kötél. A fal mellett vízzel teli dézsa, és még számos más szerkezet, amiről a kun törzsfejedelemnek fogalma sem volt, hogy mi lehet.

Lehunyta a szemét. Hirtelen támadt gyengeség fogta el. Amikor újra felnyitotta a szemét, ott állt előtte Péter úr, az erdélyi püspök. Jobbra tőle egy poroszlóhadnagy, balra fegyveres katonák ácsorogtak.

A parázzsal telt rostély közelében két félmeztelen hóhérlegény várakozott.

Két poroszló megragadta. A parázs Árbócz felé közeledett. Vagy ő közeledett a parázshoz? Oly mindegy! A vörösen izzó fadarabok nagyobbodtak. Már a forróság is megcsapta az arcát. A tűzszemek rávilágítottak. Magában akaratlanul is tűzűző varázsigéket mormolt.

Tudta, hogy mindjárt iszonyatos fájdalommal testébe égetnek... érezni fogja saját húsának pörkölt szagát... „Az a taknyos kölyök! - gondolta, és rekeszizma összerándult -, csak játszadozik, hősködik, én meg most kínok közt döglök meg - miatta!”

Egy kéz kivette a parazsak közt izzó vasfogót... Árbócz összeszorította az ajkát... Most, most mindjárt...

- Elég!

A tüzes fogó lehanyatlott. A törzsfejedelem most kezdett el csak remegni.

- Láthatod, Árbócz úr - szólította meg a püspök, és a parázshalomra mutatott -, így is tudunk beszélgetni, de mi nem ezen a nyelven akarunk szólni veled. - És intett a poroszlóknak, akik kivezették a törzsfejedelmet egy kicsiny szobába, ahol levetették róla a raboskodása alatt elnyűtt gúnyáját, s magyar ruhába öltöztették. Két szolgáló rendbehozta a szakállát, haját, aztán egy nagy terembe vezették.

Lakomaasztal állt a középen. Péter erdélyi püspök már ott ült az asztalfőn, mellette négy díszes öltözékű magyar báró: Csák nembéli Máté, Kőszegi Iván, Aba nembéli Amádé, Barsa nembéli Kopasz.

Az étellel, itallal terhelt asztal láttán a kun törzsfő éles sajgást érzett a gyomrában. Két hete csak ehetetlen ételt evett, és poshadt vizet ivott.

- Foglalj helyet, Árbócz úr - mutatott egy székre a püspök.

A lakoma elkezdődött. Árbócz lassan, óvatosan kóstolgatta az ételeket, a bárókat és a püspököt figyelte, akik mohón, mérhetetlen étvággyal és élvezettel ettek. Zsírtól fénylettek a szájak, hatalmas húsdarabokat fogdostak a gyűrűs ujjak. Ropogós héjú, foszló bélű cipókból tördeltek a falatokhoz. Néha felhörpintették az előttük álló teli kelyhek borát.

A tálnokok újabb és újabb fogásokat hoztak, szebbnél' szebb és finomabb falatokat. Az urak kiválogatták minden fogásból a legízletesebb darabokat, és a felszolgálók már vitték is ki a többit, hogy újabb tálat és tálcákat rakjanak a helyükbe.

Árbócz a maga világában fejedelmi élethez szokott, de most mégis bámulta ezt az étel-ital gazdagságot, ami előtte tornyosult és cserélődött.

Még csak a lakoma felénél tartottak, amikor már jóllakott. Az urak tovább ettek. Ropogtatták a barnára sült szárnyasdarabokat, vagdosták késükkel a fűszeresen elkészített juh-, sertés-, őzpecsenyét, falták a vaddisznó csemege-húsát. A tojásos körítéssel feltálalt főtt medvetalpat és főtt borjúnyelvet csak úgy kenyér nélkül kóstolgatták. Ettek és ettek.

A pohárnokok valami ötfajta bort hoztak, ezüst- és aranyveretes kancsókban. Bugyogott a vörös és aranysárga hegylé: nehéz, fűszeres borok váltogatták a savanykásokat, illatos ízűeket, könnyű, vizezetteket.

Árbócz együtt ivott az öt báróval.

Eddig alig esett szó közöttük. Most, hogy lassan-lassan véget ért az étkezés, és a tálakat felváltották a serlegek, megoldódott a beszéd is.

Először a püspök kérdezgette a törzsfejedelmet: rangjáról, hatalmáról és bírói jogairól. Óvatos kérdésekkel fürkészték a többiek is, hitét és nézeteit, valamint jellemét.

Árbócz először fásultan válaszolgatott, aztán az étel-ital teltségétől kezdett könnyelműbben felelgetni. Kumiszhoz szokott feje nem bírt meg könnyen a nehéz borokkal. A korsók sohasem fogytak ki, a pohárnokok mindig csordultig töltötték az italt a kupákba, serlegekbe. A kun törzsfőnek hol Máté, hol Kopasz ispán töltögetett. Az urak elmesélték neki, hogy visszaszorították László királyt a Tiszántúlra, és az ország kormányzatot választott a nagyúr nélkül.

- Hidd el, Árbócz úr - magyarázta Aba Amádé -, leáldozott már a király úr csillaga. De nem látja be a vereségét, hanem esztelenül, minden remény nélkül is tovább háborúzik.

A törzskán laposat pislantott a beszélő felé.

- És honnan ismeritek ti László úr szándékát? Tudtok ti valamit az ő terveiről?

- Sajnos, igen - mondta a püspök. - De ezek csak álmok a király úr fejében. Semmi egyéb.

- És ezért az álomért - fűzte tovább a szót Máté - pusztulásba sodor mindenkit maga körül. Beláthatod te is, bár a híve vagy, hogy mindent nagyravágyásból, szeszélyből, oktalanságból tett, s annak csak kárát láthattad. Mert az, hogy az ország rendjeit üldözi, az nyilvánvaló és leplezetlen dolog. De ugyanúgy kergeti a saját híveit is a pusztulásba!

Barsa nembéli Kopasz ispán sokatmondóan húzta össze a szemöldökét, és rábiccentett a törzsfőre.

- Tönkretesz benneteket is!

- Minket ugyan nem! - vetette ellen Árbócz, de kevés meggyőződéssel.

- Márpedig igen! - vert az asztalra Kőszegi Iván. - Mert ahogyan pusztítja az ellenségeit, úgy veszejti a híveit. Aztán a végén az győz, aki több emberrel bírja! Mert teszem azt, ha ti győznétek... mi maradna ebből az országból? Felire fogyatkozna a nép vagy harmadára. Ki állna az ekeszarv mögé, hogy feltúrja a földet? - És gúnyosan hunyorított a kun törzsfőnökre: - Talán ti állnátok a barázdába?

A törzskán sértett büszkeséggel hallgatott.

- Ez azonban csak feltevés. Mert hát mi biztosíthatná a ti győzelmeteket? Nem vagytok annyian, mint a magyarok! Nem állíthattok annyi embert a harcba, amennyivel bennünket legyőzhettek.

- És ha vagynak még máshol is kunok? - kérdezte Árbócz fojtott gyűlölettel.

- És ha Európában vagynak még máshol is keresztények? - vágott vissza az erdélyi püspök.

Árbócz meghökkent. Látszott, hogy zavarba jött. Erre nem tudott mit válaszolni.

Csák Máté folytatta a rábeszélést:

- Tőlünk keletre fekszik a pogány Ázsia. De itt, ezen a földön van a határ! - És öklével rácsapott az asztalra. - Eddig jutott el Batu hada is, itt megtorpant. Eddig jöttetek ti is... De nektek nincsen visszaút, mint Batunak... és nincs is szükség visszaútra. Mert adtunk lehetőséget nektek arra, hogy itt éljetek, gyarapodjatok, szaporodjatok.

Árbócz csak bólogatott.

- Hidd meg, Árbócz úr, ez nem üres fecsegés. Béla urunk alatt békében élhettetek. A magyar füvön növekedett jószágaitok száma, szaporodott javatok a király kegyéből, és nőtt hatalmatok is. Hát nem maga Béla úr szándéka szerint való volt, hogy trónörökös fia fejedelmetek lányát, Erzsébetet vegye nőül? Nem úgy fogadtunk benneteket, mint régi rokon népet? Hiszen mi is Ázsiából jöttünk, és valamikor mi is úgy éltünk, mint ti. De vérben, kínok és keservek közepette rá kellett jönnünk, hogy nincs tovább baranta! Nyugat elzárja az új legelőket, folyókat, földeket. És erősebb annál, hogysem megvívjuk gyepűiket! Most pedig hiábavalóan végig akarjátok járni ugyanazt az utat, amit mi már végigszenvedtünk?

A törzsfő kifürkészhetetlen arccal hallgatott.

- Jön ez az esztelen suhanc, és elkiáltja magát: „Barantára viszlek benneteket! Városokat, templomokat, várakat dúlok veletek! Nyugati fejedelmek koponyájával díszítem sátramat!” És ti követitek. De elvéreztek ebben a gyerekes játékban! Mert neki nem vagytok több, mint egy játékszerszám. Vagy talán már elfelejtettétek a Hódok tavát?

Árbócz ingerülten kapta fel a fejét.

- Látom, emlékszel. Ki vert le ott bennőtöket? Talán nem ő?

- Azért ti is ott voltatok - morogta a törzsfő.

- Persze! Vagy hagytuk volna, hogy fölégessetek mindent? Az egész országot? Ti talán nem állnátok fegyverben, ha a szállásaitokra törnénk?

És hogy a kun főember bólintott, Csák Máté tovább folytatta:

- Ne akarjátok, hogy ilyesmire sor kerüljön - mondta vészjóslóan. - Mert hidd meg, hogy ha mi a szállásaitokra törnénk, nem maradna életben még a csecsszopó sem! Kár lenne magatokra idéznetek a pusztulást. De én azt ígérem, s nem is egyedül, hanem az ország összes bárójával és papjával egyetemben, hogy hadaink érintetlenül hagyják a szállásaitokat, ha... - és felemelte a mutatóujját.

Árbócz feszülten figyelt. Az urak elégedetten figyelték a hatást.

-... ha ti sem fenekedtek fegyverrel ellenünk. Mi különbékét ajánlunk neked s a népednek, mert nem vagyunk mi a kun nép ellensége. Jobbunkat nyújtjuk nektek! Elfogadjátok-e?

- Miért teszitek ezt? - kérdezte Árbócz, még mindig bizalmatlanul.

- Mert elég volt a vérontásból s hiába elfolyt magyar és kun vérből... Jó lenne végre ismét békében élni, nyugalomban. Hogy újra kivirágozzanak a földek, szaporodjanak az emberek és a jószágok, ne csak pusztuljanak. Nekünk nem célunk a harc. No, felelj hát! Elfogadjátok-e a baráti jobbunkat?

- Ára vagyon ennek, ugye?

- Mi nem hódoltatni akarunk bennőtöket, hanem meg akarunk békélni veletek. Ti abbahagyjátok a harcot, mi megállítjuk a seregeinket.

A törzsfejedelem töprengve hallgatott. Az urak türelmesen vártak.

- És László úr? - szakadt fel a kunból. - Vele is kiegyeztek?

- Vele nem lehet! De nem is akarunk. Nagyobb dologról vagyon itt szó, mint egy emberrel való oktalan alkudozásról! Mi veletek, kunokkal akarunk egyezségre lépni. Hogy a király úr is csatlakozna? Hm... nem hinném. Mert ugyan ki bontotta meg a békét közöttünk? Ki uszított egymásnak bennünket? Hiszen emlékezhetsz rá, hogyan fogadtunk mi benneteket, amikor a tatárjárás után bejöttetek? Emlékezhetsz rá, hogy soha nem volt közöttünk, néhány összekoccanástól eltekintve, semmi baj... Kölcsönösen megbecsültük egymást. Fiaitok a mi lányainkat vették nőül, a mi fiaink tőletek hoztak asszonyt úri udvarukba... Országos méltóságot nyertetek! Már majdnem összeolvadtatok velünk, és régen nektek is birtokaitok, szolganépetek lenne, ha László oktalanul fel nem tüzel benneteket. - A többi báró egyetértően bólogatott.

- Érted hát, hogy miért csak veletek lépünk egyezségre? Ti, a fejedelmek, az ország zászlósurai lehetnétek! Ki akadályozhatna meg benneteket ebben?

- Ő... - nyögte ki Árbócz, s mintha elsápadt volna.

- Értem... - bólintott Csák Máté. - Ámbátor...

Árbócz hol az egyik, hol a másik báróra villantotta a tekintetét.

- Mondjátok már! - fakadt ki idegesen.

- Hiszen még nem késő... elvégre rajtatok múlik minden.

Árbócz a mellére ejtette a fejét.

- Lehetetlen - mondta halkan, rekedten. - Ha ellenére határozunk, elemészt bennünket... Ránk hozza a tatárt.

Az urak megdöbbentek... Aba Amádé a törzskán elé lépett.

- Ti tudjátok, hogy a király a legnagyobb ellenségetek! És még mindig haboztok elfogadni a mi békejobbunkat?! Vagy talán gyávák vagytok szembeszállni vele? Nincs köztetek egy férfi, aki a képébe vágja: „Bűnös vagy, király! Bűnöd egy nép elemésztése! Ha hét életed lenne, az is kevés, hogy kioltásával megbosszuljuk a tíz- meg tízezer kun élet hiábavaló pusztulását!” Hát nincs köztetek egy férfi, aki megmerítse a kardját annak a bitangnak a szívében?!

Árbócznak minden vér kiszaladt az arcából. Szeme úgy bámult a semmibe, mintha valami rettenetes látomást látna.

- Nem! Neeem!! - ordította fuldokolva, és ráborult az asztalra, mintha az ő hátába merítettek volna vasat. A részeg emberek hörgő zokogása rázta a vállát. Kupáját feldöntötte, a terítő lucskossá itatódott. - Nem... nem... - és kiabálása öreges sírásba csuklott.

Az urak felálltak. Aba Amádé úgy bólintott Csák Máté felé, mintha azt mondaná: rendben vagyon.

Három apród fogta fel Árbócz elnehezült testét. Vetett selyemágyba fektették.

Árbócz egy hónapig volt az erdélyi püspök látszatfoglya. A vacsorák sűrűn ismétlődtek.

Az utolsó estén, a borba fulladt éjszakai órákban azt mondta neki Kőszegi Iván:

- A király nem küld követeket érted, hogy kiváltson... Pedig, ugye, hű embere voltál...

És a vörös hajú báró szemhunyással nyugtázta a kun törzskán mögött álló Kopasz ispán széles vigyorgását. Hiszen László két alkalommal is küldött követeket, de azok már elszáradtak a nyársakon. Kőszegi Iván folytatta:

- Hát mi elengedünk, Árbócz úr... Elengedünk azzal, hogy emlékezzél arra, amit itt beszéltünk.

- Legyenek híveid - figyelmeztette Csák Máté. - És gyűlöljék azok is László urat, ahogyan te... Hogy királyod gyanút ne fogjon, visszakapod régi ruháidat, és egy jó darabon üldöznek még katonáink. De azok egyben a testőreid is lesznek.

- Egyszóval, megszöksz - vigyorgott Barsa nembéli Kopasz. Árbócz olyan zavaros szemmel nézett vissza, hogy lehervadt arcáról a mosoly.

 

A szállásokon lelkesülten fogadták, László lakomát rendezett szabadulásának örömére. De Árbócz szájában ízetlen volt a falat, keserűnek érezte a bort.

Amikor a király hátba veregette, és harsányan azt kiáltotta a többieknek: „Nem bírtak az ebek az öreg sólyommal!”, gyűlölködő pillantást lövellt a víg kedélyű suhancra, és magában káromkodást mormolt. De hagyta, hogy ünnepeljék.

Egy este Törtel és Kemenecs kereste fel. A másik két kiskun törzskán gondterhelt volt, úgy néztek Árbóczra, mint az olyan emberre, aki a halál árnyékából jött vissza.

- Magad uram, ha szolgád nincs... - mondta rekedten Kemenecs.

- Magam, igen... Mert hiába vártam, hogy egyszer csak jönnek az őrök, és azt mondják: szabad vagy, királyod kiváltott... De hiszen tudhattam volna, hogy ez a kölyök csak hősködik...

A másik két törzsfő meglepődött. Furcsállották, hogy csak így nevezte Lászlót.

Csendesen, szinte óvatosan kérdezte Törtel.

- És a magyar urak?

- Nem bántottak.

Ez a két szó úgy csapódott közéjük, mint a villám. Kemenecs a bajuszát rágta. Apró, fekete szeme különöset villant.

- Lakomaasztalhoz ültettek. Velem ettek, velem ittak. Megadták a tiszteletet.

Törtel szerette volna azt mondani: nem úgy, mint a „nagyúr”, de nem merte. Pedig nagyon kikívánkozott belőle.

Összenéztek. Ez volt a küszöb, amin át kellett lépniük. Most már jöhet bármi, lehullott a gondolatokról a béklyó.

- Okán csak a tudója, mi mindenre rádöbbentem, mi mindenről hallottam, amit soha meg nem tudtam volna...

Feszült figyelemmel hallgatták. Árbócz sok-sok meddő tépelődésükre hozott választ, és kimondta, ami már régóta megtelepedett mellükön.

- Megegyezést kínáltak. Békét. Sokat ígértek érte: földet, vagyont, várakat, ispánságokat.

- Nekünk?

- Igen, a fejedelmeknek. Hatalmat és rangot.

- Szóltál róla László úrnak?

- Nem.

Egyikőjük sem merte dicsérni érte, de megkönnyebbültek. A szavak egymáshoz fűződtek, ítéletté fonódtak. Lassan-lassan már nem is féltek. Búcsúzásnál a kézszorításuk határozott volt. Tudták: amelyikőjük nem szorít keményen, hanem csak ernyedten, az áruló. Attól másnap már mindent megtudhat a király.

Árbócz azon nyomban átment a főpap, Kharka kám sátrába.

- Te ismerője vagy a jövőnek, Kharka kám. Ezért jöttem hozzád. - És hogy zavarát palástolja, megköszörülte a torkát.

- Mit akarsz tudni?

- Mindent! - válaszolt gondolkodás nélkül a törzskán, de arca ravasz álarcot öltött. - Népünk sorsát... ha valóban látó vagy!

- Kérdezz kevesebbet! Ez egyszerre sok.

- Kérdezek hát: elpusztulunk-e vagy sem?

- Igen is, meg nem is... - válaszolta a kám tétován.

- Egyenes választ adj vagy semmilyet! Elpusztul-e a kunság?

A kám sokáig hallgatott.

- Igen - mondta aztán tompán. - A kun elpusztul. A magyar megmarad. Az a kun, aki magyarrá lesz, megmarad.

Árbócz dühödten ugrott fel.

- Ki taníttatta meg veled ezt a mondókát? - sziszegte a főpap felé. A kám nem mozdult. Még a hangja sem lett árnyaltabb, mint eddig.

- Isteneink.

- Ostobaság! - kiáltott rá haragosan a törzsfő. - Álnokság! Valaki a füledbe rágta, a szájadba adta. Mennyivel különb a magyar, mint a kun?

- Semmivel - felelte közömbösen a kám. Aztán méltóságteljesen hozzátette: - Kérdezted, belelátok-e a jövőbe, s ha igen, mondjam el, mi lesz a sorsunk. Megtettem. Mit akarsz még?

Árbócz már megfordult, hogy faképnél hagyja a papot, de aztán megtorpant.

- Még egyet... László úr jövőjét.

A kám lehajtotta a fejét. Alakja majdnem teljesen beleveszett az árnyékba.

- Ő is elpusztul! Mert magyar létére kun akar lenni.

Árbócz szitkozódva hagyta ott a kámot. Ő nem ilyesmit akart hallani, hanem saját gondolatainak igazolását. Nyílt, tiszta választ, nem pedig kétértelmű, homályos célzásokat.

Másnap Vak kámot kereste fel.

A kérdés ugyanaz volt, a csend és az izgalom hasonló. Árbócz egy prémmel leterített dobon ült. A lobogó lángnyelvben most égett el egy fekete és egy fehér bárány szíve. A tűz sisteregve falta a húst. Émelyítő szag terjengett.

A világtalan kám varázsszavakat mormolt.

A jóslat előbb csak szavak özöne, rendetlen, összefüggéstelen tőszavak árja, nincs ember, aki értsen belőle.

A tűz fénye halványodott, a homály is növekedett. Vak kám mondatai már épek, de titokzatosak.

- Erős a nép, akár a sivatag oroszlánja... Évszázadok óta edződik a sok csapás által... De győz mindenütt... Ármány és fegyver gyilkolja, de kiállja... Ellenségei rettegnek tőle... Élni és győzedelmeskedni fog, míg Napisten lenéz a földre.

Elhallgatott. Várta a törzskán szavát.

- Mi lesz velünk? Megmaradunk szabad, harcos nemzetnek, vagy olyanná leszünk, mint a magyarok?

A kám a tűzbe bámult, Árbócz türelmesen várt.

- Igen - mondta ki a várt választ a pap. - Sohasem túr földet, ha... - És itt elhallgatott. A csend szokatlanul hosszúra nyúlt. Árbócz felhördült:

- Mondjad!

- Ha más útra lép, mint amit eddig járt.

Árbócz felugrott, és megragadta a kám csekmenét.

- Beszélj! - lihegte a főpap arcába. - Mit kell tennünk?

- Csendesen, kán. Meghallják... A királynak sok a híve - mormolta alig hallhatóan a pap. - És tudja azt is, hogy ellenségeinek se szeri, se száma... Vigyáz ő is: felszedi az elejtett szavakat.

- Értelek - bólintott Árbócz alig palástolt izgalommal.

- Te most a magyar urak foglya voltál. Sokat láttál, sokat hallottál. Ígértek is neked.

Árbóczot elfogta a rémület. Hátha a kám a király híve? A vak ember megérezte a félelem szülte feszültséget.

- Ne félj, Árbócz. Nem vagyok Kun László füle.

- Ígértek, igen, sok mindent: békességet, gyarapodást - hadarta a törzskán.

- Árát is adták, ugye? Az ára: Kun László.

- Ezt is tudod?

- S látom a királyt... holtan.

- Iszonyatos!

- Három kard szúrja keresztül a testét.

- Okánra! Csendesebben... - suttogta a törzskán.

- Kemenecs... Törtel... és Árbócz.

Árbócz úgy érezte, ami vér van a testében, az mind leszalad a lábába.

- Miért kell meghalnia László úrnak? - dadogta.

- Miért ölöd le a farkast, ha a jószágaidat pusztítja?

Árbóczcál forgott egyet a világ. Erre a válaszra várt már régóta. A farkas... igen... Hódtó... ezernyi ezer kun vitéz holtteste...

- A kunság most olyan útra lép, amilyet még nem járt soha... Ne feledd az ősi szokásokat!

- Igen, mielőtt elindulunk, feláldozzuk azt, ki eddig elvezetett. Benne megölünk minden rosszat, vele elhagyunk minden átkosat.

Vak kám közelebb lépett Árbóczhoz, és rátette a kezét a vállára.

- László urat csak megölni... nem lehet! Mert László úr Kötény kán unokája, Attila sarja... Feláldozzátok hát! Okán nem sújt le rátok ezért. Kiáltsátok fel a lelkét, neki áldozzátok a vérét... Holdújuláskor keress fel újra!

 

Röviddel azután, hogy Árbócz visszatért a kun szállásokra, a király ismét megindította a hadait a bárók és az egyház ellen. Ő maga még Körösszegen maradt. Ubul fia Mihály a királyi hadakkal és családi seregével tört előre. Két ütközetben visszaverte az Abák hadát, és elfoglalta Kér-Semjén várát. Aba Amádé nagy nehezen elmenekült, de familiárisai és várjobbágyai a támadó ispán kezébe kerültek. Ubul fia Mihály tovább folytatta a hadjáratot, betört Szabolcs vármegyébe, felszabadította birtokait, megütközött a Csákok, Abák egyesült hadinépével, és szétverte őket.

Ozur fia Miklós Csanádból indult ki, véres, de gyors ütközetekben szétszórta a Barsák és Dobokák hadait, és már száguldott is tovább, északnak.

A király tízezernél is több főt számláló hadinépe még tartalékban várakozott. Kunországból az 1290. esztendő nyarán útrakeltek az újabb kun tümények, és északon Henrik boroszlói herceg is rászánta magát, hogy László oldalán beleavatkozzon a küzdelembe.

A szálak összegyűltek a király kezében. Az erők köréje csoportosultak. Hadnagyai a tümények élén a Tisza vonalánál verekedtek, és mire beköszöntött a májusi meleg, vereség nélküli ütközetek sorozata után a király kezébe került a Tiszántúl.

Ugyanakkor Budán az új nádorispán, Mizse alig bírta tartani magát a bárói és egyházi csapatok rettentő nyomása alatt. A felmentő seregeket várta. Június volt már.

 

A királyi kancellária termében már néhány tiszt ácsorgott. Közöttük egy megkötözött, összevert fogoly hevert a medveprémen.

- Hol fogtátok? - kérdezte a nádor.

- Isaszeg alatt. Bárói hírnök.

- Locsoljátok fel! - parancsolta.

Egy vitéz kiszaladt. Csakhamar egy vödör vízzel tért vissza. A felét ráloccsantotta a fogoly arcára.

A megkötözött feléledt, és zavaros fényű szemét rávetette a nádorra. Aztán nagyokat nyelt.

- Beszélj! Ki a megbízód?

A fogoly hallgatott. Az egyik tiszt ráordított:

- Nem kaptál még eleget?

- Beszélsz, vagy szétveretem a fejedet - mondta csendesen a nádorispán.

A fogoly nem válaszolt. Megnyalta kicsattant szája szélét. Az egyik tiszt belerúgott.

- Döntsd el - mondta Mizse -, vagy vallasz szép szerével, és utána szabadon bocsátunk, vagy kiverjük belőled, és karóba húzunk.

- Barsa nembéli Kopasz úr indított el.

- Ő küldött hát? Kihez?

- Kőszegi Iván úrhoz.

- Beszélj, mi az üzenet?

A fogoly arcát verejték lepte be. Nagy nehezen nyögte ki:

- Azt üzeni Kopasz úr, hogy... jöhet a velencei... Mire megérkezik az országba, László úr már nem él...

A nádor elsápadt. Remegett a keze, ahogyan kisimította a haját a homlokából.

- Hol van most Andreás úr?

- Bécsben...

- Mikor indultál?

- Egy hete jöttem át Pannonhalmán.

- Már visszafelé jössz?! És az üzenetet is átadtad?

- Igen... de kegyelem!

- Hogyan és kik akarják megölni a király urat?

- Nem tudom.

- Makacskodsz megint? Hét isten sem kegyelmez meg neked, ha most húzod itt az időt!! - ordította Mizse magából kikelve.

- Én nem tudom, uram... nekem nem mondták meg. Az üzenet csak annyiból állott, hogy a magyar urakká vedlők rászánták magukat, László úr szállásán vannak, mire a velencei átlépi a határt, a király halott, és július derekán meglesz a koronázás.

Mizse rögtön nyeregbe fordult. Ezer könnyűlovas vitéz úsztatott át vele a Dunán. Sebes vágtában iramodtak neki az Alföldnek. Messze volt még a Tisza, még messzebb a Körösök vidéke! Hát még a körösszegi kun szállás!

A nádor fejében állandóan ez a mondattöredék zakatolt: „...a magyar urakká vedlők...” Kik lehetnek azok?

Fellegek takarták el a holdat. Vaksötétség borította be a sátorszállást. Fülledt meleg volt. A Körös partján a békák fülsiketítően hangversenyeztek.

A tábor körül fáklyák és őrtüzek villóztak.

Leszálltak lovaikról. Három vitéz előrekúszott a sűrű sásnövényzetben, a többiek a füzesben maradtak.

Jó sokára kerültek vissza az előreküldött emberek. Suttogva jelentették:

- A sátor körül nyolc tatár őrködik. Egy sem alszik. Tőlük a legközelebbi őrség ötven lépésnyire vagyon. Azok magyarok.

Még egy-két visszafogott szó, aztán a kicsiny csapat elindult, valami harmincan lehettek.

A nyolc tatár őr kiáltani sem tudott, elnyomták őket. Egyik-másik halkan hörgött, a többi némán roskadt össze, vérző sebbel a lapockája alatt.

A sátorfüggöny félrelebbent: vagy tízen benyomultak a fejedelmi jurtába. Kicsi a zaj, mégis feleszmél a király.

- Csendesen, nagyúr - feszült mellének egy kard.

- Ki vagy? - kérdezte alig hallhatóan a király. Moccanni nem mert, érezte a mellkasának nyomódó fegyver hegyét.

- Egyetlen híved az országban.

A király most már felismerte hangjáról is a bárót.

- Méltó hozzád a tett, György - sziszegte.

- Kötözzétek meg - adta ki a parancsot Simonfi a vitézeinek.

- Várj! - vetette közbe László. - Mielőtt végeztek velem, mondd meg, miért?

Simonfi lassan, gondolkodva válaszolt:

- Nem végezni akarunk veled, nagyúr, hanem csupán meg akarunk menteni... most, a tizenkettedik órában.

- Az anyád kínját! Másnak meséld, ne nekem!

- Nincs érkezésünk csevegésre, nagyúr. Embereid észrevehetnek bennünket.

- Úgy... és akkor kénytelenek lesztek a bordáim közé nyomni a kardot.

- Mondám, nagyúr, időnk nincs. Kötözzétek meg.

A körülötte álló vitézek gúzsba kötötték Lászlót, de mikor a száját is be akarták tömni, László félrevetette a fejét.

- Mire készülsz, György uram?

Simonfi válasz nélkül akarta hagyni, de képtelen volt erre.

- Nagyúr - mondta csendesen -, elrabollak, hogy megmentselek a haláltól. Kunok, magyarok egyaránt vesztedre törnek. Ha a bárók kezébe kerülsz, ha a papok kezére jutsz, véged vagyon. És ha a kunok között maradsz, azok pusztítanak el.

- Nem... ez nem lehet... De hát miért? - kérdezte döbbenten László.

- Nagyúr! Te egy-két esztendővel ezelőtt lóra dobtad magadat, hogy végigszáguldj, végigtiporj vele mindent s mindenkit. Hogy erőszakkal eltaposd azt, aki nem osztja a te igazságodat... De ez a ló lesántult alattad! Nem bírja a vágtát! Napok kérdése, összeroskad, és maga alá temet.

- Nem... nem... - motyogta László - nem lehet...

- Hidd meg, amit én teszek most, az nem egyéb, mint hogy lerántalak erről a szerencsétlen lóról, s ha kell, a karomban viszlek el, hogy megmentselek attól az iszonyatos hencseredéstől, ami minden bizonnyal a nyakadat szegi!

- Ostoba vagy, György uram... - kerekedett fel a királyban az önfejűség. - Az én paripám biztos! Minden ellenségemet legázolom!

- Tévedsz, nagyúr! Híveidet az öt ujjadon megszámlálhatod: Sereged fogytán. A magyarok átkoznak...

- Nem igaz! - csikordította meg a fogát László. - Hiszen én hozom nekik a szabadságot! A jobb életet!

- Nem, nagyúr! Lehet, hogy te mindezt szépen gondolád ki, de álomképet hajszoltál. Ahogyan te ezt meg akartad valósítani, az csak vért és szenvedést hozott az országra. Több volt benned a hatalomvágy, a szilajság, a pogányság, mint a magyar nép megváltásának akarata. A szerencsétlen magyarokat nemhogy felemelted volna, de olyan iszonyatos küzdelembe hajtottad, hogy belerokkantak.

- Nem... nem lehet igaz... hogy egész eddigi életemben rosszat cselekedtem… Hiszen én a magyarokat szabaddá akartam tenni, kiragadni abból a koszlott, vakondok életmódból... Ha védtem a kunokat, azért védtem, mert szabadságukkal akartam megváltani a magyarok szabadságát is...

- Nagyúr... későn jöttél a világra. Koppány úr idejében talán megértették volna a szándékodat. Ma már nem... átkoznak tetteidért, pokolba kívánnak a kunjaiddal egyetemben... Tudod, hogyan hívják a szekereiket?

A király hallgatott.

- Kun László szekerének.

- Miért?

- Mert magukat kell befogniuk elébe, igavonó barmok helyett.

- Úristen...

- Így vagyon, nagyúr! De telik az idő.

- Várj még... ne kötözd be a számat!

- Mondani akarsz még valamit, nagyúr?

László nagyot sóhajtott:

- Nem - mondta csöndesen -, nem hihetem, hogy amit tettem, hiábavaló lett volna... Akik romlásba vitték az országot, azokért én nem felelek. Sőt, azok megbüntetését is tőlem várja a nemzet, az Isten!

- Nagyúr, indulunk, sok időt vesztegettünk már el.

- Nem, György uram, amit elkezdtem, azt befejezem. Ha százszor is rossz lóra ültem, ha százszor is belepusztulok...! - És felüvöltött, hogy a sátorfalak beleremegtek: - Édua-a-a-a!! Riadóztass! Fegyverbeeeee!! merénylők!!

Simon fia György hangja remegett:

- Mit tettél? Most meg kell halnod.

- Hát szúrj át, jobbágy! - ordította László. - Mire vársz?! Önmagamat meg nem tagadom!

- Vagyon már új király, Velencei Andreás úr - suttogta György, de nem emelte fel a kardját. - Az isten sem menthet meg téged! De az én kezem által nem halsz meg!

Kirohant a sátorból, vitézei utána. György egérutat nyert, három katonáját elfogták a kunok.

László parancsára még aznap reggel karóba húzták mind. A király elszoruló torokkal nézte iszonyatos szenvedésüket. A balsejtelem a szívébe lopózott.

 

Szolnoknál lovakat váltottak, már amennyit sebtében össze tudtak szedni a kun szállásokról.

Amikor beúsztattak a Tiszába, Mizse lova megsüllyedt. A nádor lefordult róla, de tovább úszott, a fulladozó állat mellett.

Tenyőnél ismét lovakat cseréltek. A kemeji kun szálláson csak éppen faltak valamit. Mindenki azt hitte, hogy Mizse úr hagy itt nekik egy kicsiny időt a pihenésre, de a nádorispán egy-két harapás után megfújatta az indulást jelző kürtöket.

 

Eloltották a kalánokat is.

Sötétben ültek. Csak a sátor közepén világított a gyér tűz. Rövid szavakat váltottak.

Jóformán nem látták egymást sem. De talán jobb is volt így. Irtóztak volna egymás szemébe nézni.

- Kiválogattátok a legjobb lovakat?

- Igen. Komádinál van a legközelebbi váltás.

- A Körös mentén megyünk vissza?

- Nem vághatunk keresztben át. Mocsaras a vidék.

- És azután?

- Nincsen azután. Ne gondolj semmire!

- Beérnek bennünket.

- Ki üldözne? Miklós messze jár, valahol a Duna vonalánál.

- Mit mondott Vak kám?

- Az idő is akkor érik be, amikor a hold elrejtőzik.

- Már rejtőzik.

- Igen. Fellegek jönnek. Idő lesz.

- Úgy, mint Hódtónál?

- Ugyanúgy.

- Mit mondott még Vak kám?

- Beteljesül a jóslat... Égi könny és vérkönny.

- Igen. Útra kelünk ismét, olyan útra lépünk, amit még nem jártunk.

- Melyikünk kezdi?

- Mindhárman.

- Így a helyes!

 

Ozur fia Miklós kán Szigetfőnél táborozott, amikor Mizse nádorispán hírnöke odaérkezett hozzá. A törzsfő a vészhírre rögtön nyeregbe dobta magát, és válogatott kun csapattal útnak eredt.

Párhuzamosan haladt Mizse nádorral, csak ő Csongrádnál kelt át a Tiszán. Békésnél jártak, amikor a nádorispán Szeghalomnál átúsztatta a Berettyót...

Mindkettőjüktől csendes lovaglásban egynapi járásnyira volt Körösszeg. Lóhalálában félnapi.

Áldozóban volt már akkor a nap. Vöröslött az ég alja, és fújt a szél. Fenn a magasban felhők gyülekeztek. Fekete szegélyű, hatalmas felhők. Egyre több és egyre nagyobb.

 

László parányit meghajolt, és úgy lépett be a sátrába. Vigyázott, nehogy megérintse a küszöböt a lábával, nehogy magára idézze az ott lakó szellemek haragját.

Szeme nehezen szokta meg a sötétséget. Nem látta a földön kuporgó törzskánokat, de tudta, hogy várnak rá a királyi sátorban.

Lassan derengtek fel előtte a falak, amit a sátor közepén parázsló tűz halványan megvilágított.

- Talán gyászoltok, hogy ilyen sötétben üldögéltek - kérdezte, és ledobta magáról hiúzprém kacagányát.

- A sötétben jobban fogannak a szavak, nagyúr.

- Vagy úgy...

Két kun vitéz jött be a nyomába. Fáklyákat hoztak, és betűzték a sátortartó oszlopok vaskarikáiba.

A sárgás-vöröses fény elömlött a bent ülőkön.

- Küldjetek italt! - parancsolta László a kun testőröknek. Letelepedett egy magas párnára, a többiek mellé. Hárman voltak csak: Árbócz, Törtel és Kemenecs.

Néhány szolgáló behordta a tálcákat, friss illatú sülteket, gyümölcsöt, kun módra készített, mézzel sütött édes süteményeket. Azután telt hasú kancsókban és kulacsokban bort meg kumiszt hoztak.

- Ma még nem is ettem - mondta László, és kiemelt egy fogolycombot a tálból.

- Pedig már eljárt az idő... Éjfél felé közeledik - mormogta Törtel.

A többiek is követték a király példáját. Csak az öreg Törtel nézte őket némán, és inkább a kumiszt választotta. Lecsavarintotta az egyik tömlő nyakát, és gondos figyelemmel kóstolgatta.

- Nem löttyintettél a földre - szólt rá László komoran. A többiek szájában megakadt a falat forgása.

- Nincs már ilyenre szükségük az isteneinknek.

- Hát mire?

- Kumisz- meg boráldozatra nincs. - Nehéz, nyomasztó érzés telepedett a mellekre. - Csak véráldozatra.

Mindenki lehajtotta a fejét. A levegőben valami parázslott. László megérezte, hogy valami fájdalmas indulat akar kitörni a mély sóhajokkal.

- Azt mondod, vér? Milyen telhetetlenek is a mi isteneink...

- A te istened nem az! - mondta Kemenecs.

- Igaz is - dörmögte Törtel. - A te istened, László úr, szelíd és jóságos... Szenvedő. Nem olyan, mint a mieink, akik gőgösek, hatalmasok, de örökkön vereséget szenvednek.

László felkapta a fejét.

- Mit beszélsz te itt összevissza? - förmedt rá.

A lehajtott fejek evést mímeltek, a tekintetek kerülték őt. Mintha a kimondott szavakat nem mernék szembefordítani vele.

László kutatva nézett rájuk.

- Mit akartok?

- Nagy csapás ért téged, nagyuram...

László úgy nézett Törtelre, mintha azt kutatná a törzskán szemében, vajon igazat szólt-e?

- Micsoda?

- Hallhatja más is, amit most beszélünk?

- Hát az őrség... - És hozzá akarta tenni, hogy még Édua, a másik szobában, de meggondolta, és nem szólt az asszonyról.

- Küldd el őket! A hírt, amit hoztunk, nem hallhatja rajtad kívül senki, különben a csapás kétszeres...

- Mi ez a titkolózás? Beszéljetek már!

Árbócz felállt.

- Elküldöm előbb őket, nagyuram. - A kun fejedelem kilépett a sátorból, majd rövidesen visszatért.

- Most már sorolhatjátok - intett feléjük László türelmetlenül.

- Nagyúr! A kiskunság megtagadta nekünk az engedelmességet.

- Mit beszélsz? Miféle engedelmet?

- Nem hajlandók tovább harcolni a zászlaink alatt.

- Ne beszélj ostobaságokat! Mit akarnak akkor? Földet túrni?

- Talán azt, vagy elhagyják az országot.

- Miért?

- Mert már megsokallták a hiába kiontott vért!

László megmerevedett.

- Nem igaz!

- A kunság megfáradt. Nem harcol tovább.

- Miért nem úgy mondjátok, hogy ti nem akartok harcolni?

- A kunság nevében szólunk, nagyúr.

Valami különös tompaság fénylett a tekintetekben.

- A kunság nevében... ti?

- Igen, nagyúr.

- Tehát ti sem akartok tovább hadakozni?

- Nincs értelme, nagyúr!

- Hazudtok! A kunság mellettem vagyon... Csak ti fordultatok szembe velem! Ti, a kánok.

- Vigyázz, László úr! Nem engedjük, hogy a kun nemzetségeket is testvérviszályba lökd!

- Nem engeditek? - emelkedett fel fenyegetően László.

- Vége a barantának, László úr! - állt fel Árbócz. - Nem fogod a kunságot végromlásba sodorni! A kunság nem akar elvérezni a te álmaidért!

- Orcátlan eb! - csattant fel László. - Tán nem egy álmot álmodánk?! Tán nem azt tettem, amit ti is akartatok? Mi van veletek? Mit akartok, esztelenek?!

- Hogy ki az esztelen, arról beszélhetünk, László úr!

- Tartsd a szád, vén varnyú!

- Most az egyszer nem! - kiáltotta Árbócz magából kikelve. - Eddig leordíthattál! Többé nem!

László hátralépett. Végignézett a kun főembereken.

- Árulók lettetek hát! - mondta mélységes megvetéssel.

- Az áruló te vagy, nagyúr. Te árulod a drága kun vért. Nem sajnálod, hiszen nem a te véred!

- Rohadékok! - szűrte a király a foga között. - Hát tűröm, hogy sértegessetek?! Kik vagytok ti? Mik vagytok ti?

- A kun nemzetségek szólói!

- A kunság mellettem vagyon! Ti senkik vagytok a kun nemzet mellett! Pusztuljatok a szemem elől!

- Majd meglátjuk, ki pusztul!

- Te nemtelen kutya!! - ordította László, és előrántotta a kardját. - Ki innen, vagy felszabdallak!

Árbócz is kardot rántott.

Kemenecs is megmeztelenítette a szablyáját.

És ahogyan László ránézett Törtelre, látta, hogy annál is villogó vas van. „Őrség!” - akarta kiáltani, de most eszmélt, hogy védtelen. - Áruló bitangok! - ordította, és Kemenecs felé sújtott. A magas kun törzskán kivédte a csapást, és visszavágott.

- Öld!! - rikoltotta Árbócz, és megforgatta a levegőben a kardját. László félreugrott. Vissza akart vágni... nem vette észre, hogy Törtel pengéje alattomos kiszámítottsággal a mellének irányzódik. Nagyot lendült, hogy egyetlen biztos vágással leterítse Kemenecset... és belerohant Törtel kinyújtott kardjába.

A fájdalom csak egy pillanatig hasított a tudatába. Aztán sziporkázó fények gyúltak előtte...

Vörös... kék... sárga... zöld foltok... Könnyűséget érzett... mintha nem is a földön járna. Már nem érzett semmit. Egyetlen kép cikázott bénuló agya felé: a gyilkosok elrettentő arccal hátrálnak... Törtel kiengedi kezéből a kardot. A penge lassan, szinte lebegve hull lefelé... villódzva, vakító fényt áraszt... Árbócz is megemelkedik... mintha talajtalanul mozogna... Karja felemelkedik, hátranyúl, aztán feléje egyenesedik... egyre közelebb ér hozzá... és a csillámló fegyver eléri a mellét.

Nincs tovább.

Csak egy test, nekidőlve a sátorfal bársonyának.

- Szúrd át te is!

És Kemenecs is megmeríti a kardját a király mellében.

Kezében ott van még a kard. Görcsösen szorongatja, majd lassan elejti. Vére szétterül a prémeken.

Álltak körülötte, leeresztett pengékkel.

- Gyilkosok...! - sikoltja egy női hang.

Szinte egyszerre fordultak mind a hárman. Törtel Kemenecsre villantotta szemét, az Árbócz felé vágott a tekintetével. Egy szót sem szóltak, megindultak Édua felé. Testtartásuk görnyedt, egymástól eltávolodva közeledtek az asszony felé.

Édua hátravetette a fejét, szemét lehunyta, lezárt pillái alól patakzott a könny. Nem mozdult, keze sem lendült védekezésre.

A három törzsfejedelem egyszerre emelte fel a kardját, a három acélpenge egyszerre döfött a gyenge testbe. A szép asszonyi arcon nem vonaglott át a fájdalom torz vonása.

- László... - mozdultak ajkai, de teste már ernyedten leroskadt -, megyek én is... - és szájának szegletén, mintha csak mosoly gödröcskéje jelenne meg, vér csordul.

Hangtalanul roskadt le ő is a sátor szőnyegére. Árbócz megtántorodott.

- Nem kiáltottuk fel a lelküket Tengrihez... - suttogta rémülten.

- Okán legyen irgalmas mihozzánk! - dünnyögte Törtel lehajtott fővel.

Kint felriogott egy kürt. Aztán lópaták távoli, majd egyre közeledő robaja hallatszott.

- Gyerünk! - mozdult meg Kemenecs. - A lovakhoz!

A sátorpalota rövid időre kihalt.

Aztán lovasok áradata veszi körbe, vitézek ugrálnak le a nyeregből, valósággal letépik, elsodorják a bejárati függönyöket. Betódulnak. Elöl egy magas, csontos besenyő, mögötte egy alacsony kun: Mizse és Miklós.

- Elkéstünk... - mondta Miklós, és nekidőlt a sátoroszlopnak. Vállát megrázta a felszakadó zokogás. - El-kés-tünk!! - ordította, a könnyek elöntötték az arcát, és egész testét rázta a sírás. - Okán!! Légy átkozott, Okán!

Akkorra már az embersokaság megtöltötte a sátrat.

Az egyik kun testőrtiszt felemelte a kardját. Térdére fektette a görbe acélt, hogy kettéroppantsa, de egy kéz megfogta a vállát, és megszorította.

- Szükséged lesz még rá.

Mizse volt, a nádorispán. Aki többé már nem nádorispán, csak egy földönfutó. Az ő szeme is könnyes.

Miklós imbolygó léptekkel a holttestek mellé térdelt. Előrántotta tőrét, és belehasított az arcába. A vér a nyakába csorgott.

- László! - zokogott fel újra, és leborult a szőnyegre. - László!!

 

A három áruló kun főembert még a szállásokon elfogták.

Megdördült az ég, amikor lovak közé kötözték a testüket. Villámlott, amikor a paripák vágtatni kezdtek. Tizenkét paripa rohant az éjszakában, egy-egy emberi test darabjait hurcolva magával.

Ezalatt László és Édua holttestét az asszonyok megmosdatták, felöltöztették.

A temetési szertartás kezdetét vette.

Lobogó máglyák mellett kámok áldoztak. Fehér és fekete méneket szúrtak le.

A ravatalt a király sátrában emelték.

A sátor oldalait felkapcsolták, hogy mindenki láthassa még egyszer elhunyt királyát.

 

A keletiesen díszített jurtaszoba közepén még mindig égett a tűz. Egy időtlen idejű öregasszony kuporgott mellette, eszelős fénnyel a szemében motyogott, de hang nem jött ki a száján. Mizse egy apró, aranylemezzel borított íjat tartott a kezében. Olyan volt, mint egy játékszerszám. A bársonytokban, amiben a kicsi íj volt, huszonöt vékony s rövid nyílvessző hevert. Mind aranyhegyű, mind alkalmas az ölésre. Huszonöt vessző, a kun nagyfejedelem, a kagán méltóság jelvénye.

Gyermeksírás hangzott fel. Mizse meglepődve kapta fel a fejét. A. tűz mellett kuporgó vénasszony sietősen a sátor falához csoszogott, lehajolt egy selyemmel, függönyökkel borított ládához, és zümmögő hangokat hallatott. A gyereksírás félbeszakadt.

Mizse az öreg banyához lépett, és megpillantotta a bölcsőt, benne az alig egyhónapos csecsemőt.

- Kié ez a gyerek?! - suttogta tompán a vénség felé. Az zavarodott fényű tekintettel bámult rá, majd öklével lapos melle felé döfött, mintha láthatatlan kést szúrt volna a szívébe. Mizse agyában világosság gyúlt.

- László úré... - suttogta döbbenten, mert a vénasszony mozdulata kétséget kizáróan a meggyilkolt királyra utalt. - Néma vagy?

Az öreg banya hevesen bólintott.

Mizse megrendülten állt a bölcső felett. Gondolatai örvénylettek, kavarogtak, vadul áradtak.

- Elviszem - mondta tompán. A vénasszony vinnyogva vetette magát a lába elé, és átkulcsolta a férfi csizmás lábszárát.

- Mit jajgatsz? - mordult rá Mizse. - Azért viszem magammal, hogy megmentsem kis életét. Itt nem maradhat... Fölnevelem, mintha a saját gyermekem lenne... - A vénasszony eszelős szeme vadul villogott. Csontos, aszott kezével a férfi övéhez kapott, megragadta az egyik kiálló tőr markolatát, és kirántotta. Az egykori testőrvezér nem tudhatta, hogy a néma vénasszony őellene támad-e, vagy a csecsemőben akar-e kárt tenni, ösztönös, villámgyors mozdulattal elkapta hát sovány, szikkadt nyakát, és retteneteset szorított rajta.

Aztán betakargatta a bölcsőt selymekkel, fátylakkal; felemelte, már indult is, de aztán megtorpant, visszalépett, a bársonytokban lévő nyílvesszőket és a játéknyi aranyíjat is magához vette, s kisietett. Egy század nyögért sorakoztatott fel, azokkal kelt útra. A nyögérek fáklyát vittek minden sorban, elöl húszan robogtak, Mizsét hatvanan vették körül, húsz lovas hátvédként vágtatott. Az éjszaka úgy borult fölébük, mint egy gyászlepel. Néha villám cikázott át a feketeségen, majd mélyet dördült az ég.

Mizse tudta, hogy igyekeznie kell. Szállásbirtokán védelembe helyezi a csecsemőt, s jön máris vissza. Jön vele majd az öccse is, Lizse, és hadinépével csatlakozik Ozur fia Miklóshoz.

 

Az énekszó elhalt. Csak a máglyák ropogása, pattogása törte meg a csendet. László úr szerszámait, sátrát, szőnyegeit, pajzsait, kopjáit égették.

A máglyák előtt a feláldozott fehér és fekete mének teteme hevert. Tízezrével szorongott az embersokaság a Körös árterén. Néma csend borította el a vidéket.

Aztán megindult a menet. Húsz fehér paripa vitte a kettős koporsót az utolsó útra.

Ahol a Körös kanyarulatot vesz a szegletnél, és nyugatnak indul, kiterelték a folyam vizét a mederből. Ott ásták meg László nagyúr és Édua nagyasszony sírját.

Két nyíllövésnyire a sírhelytől lovasok hada zárta el az utat. A gyászoló tömeg csak odáig kísérhette halott urát.

A menet megtorpant.

Csak húsz paripa vitte tovább terhét, azoknak a vitézeknek a kíséretében, akik azon az éjszakán voltak őrségen, amikor a királyt megölték.

Úgy temették el Lászlót is, ahogyan nagy ősét, Attilát.

A gyászőrséget, László úr utolsó kíséretét, a lovashad három vesszőváltással lenyilazta.

Akkor aztán megbontották a gátat.

A mederből kiszorított víz sustorogva, zúgva, harsogva borította el a sírhelyet.

A kámok áldozati vérrel oltották el a máglyákat. Mindenki belevetette fáklyáját a Körös vizébe.

A kürtök felriogtak. Jajongva, zokogva búgták a takarodó dallamát, mintha azt harsogták volna: aludj, László úr... a puszta is nyugovóra tér...

Mert a puszta nyugovóra készült, halálos, örök szendergésbe, amiből soha többé nincs ébredés. Bár álmodni fog néha merész, szép álmokat, de nem ébred fel soha többé. Mert László királlyal együtt eltemették a pusztát is.

Lászlót nem lehetett csak könnyel siratni, könnyekkel gyászolni... Csak vérrel!

 

Ozur fia Miklós kánt a halotti tor lakomaasztalánál mérhetetlen fájdalom, szorongató egyedüllét, kilátástalanság fogta el, és úgy elárasztották az emlékek, hogy kis híja volt, hogy nem szólt hangosan: indulhatunk, nagyuram!

Az emlékek egyre élesebbek lettek. Szinte szeme elé lebegtek a réges-régi képek, fülébe csengtek a rég elhangzott szavak. Látta magát, amint ott állt a Nyulak szigetén, az apácazárda udvarán, szemben a gyermek Kőszegi Ivánnal.

- Akkor Miklósnak szolgálj elégtételt!

Tűz lobogása villant emlékei közé. Hárman vannak, elkóboroltak az éjszakában, tábort vertek az erdő sűrűjében... A tűz mellett heverésznek, és László tágra nyílt szemmel hallgatja Attila regéjét... Aztán lobogós kopjákat lát, vonuló hadoszlopokat, csillogó páncélos lovagokat.

- Melyik a jobb harcos? A vasas lovag, vagy a vért nélküli vitéz? - kérdezi a kisherceg László.

Aztán az a kép jelenik meg, amikor jelenti a királynak:

- Soroksárról, a kun szállásokról megérkezett öt századnyi lovas a felmentésedre!

És újra tűz lobog... Farkasbőrön hevernek. László tekintete elvész a lángnyelvek között.

- Mit nem szabad tennem?

- Letenned a kardot a kezedből, ha felvetted!

Ezernyi ezer ember gomolyog lenn a síkon. Kürtök riadoznak, cseh hadsorok bomlanak, magyar ezredek száguldoznak.

- Maradjatok az ütközet után is fegyverben!

Ködös, párás novemberi reggelen lovagolnak a pusztán. László a távolba kémlel.

- ...Szeretnék visszatalálni közétek, Miklós...

László úrnak most hozták a hírt Miklós prépost megkövezéséről.

- Még ma lóra ülsz, Miklós úr! És azt a latin kutyát élve vagy holtan elébem hozod!

- Ti jöttök az új hazába, hogy megvédjétek velünk a régit...

- ...Hát ismét csalódnom kellett... Mert ostobán azt hittem, hogy a magyar szövetségest nyerhet a tatárban...

- ...Északnak törsz, Miklós! Mire eljön a nyár, nem lesz rajtam kívül úr ebben az országban!

Miklós felemelkedett ültéből. A kezében szorongatott kupát a földhöz vágta.

- Nagyúr! - ordította. - Nagyúr, én, Ozur fia Miklós kán, szétvertem a Duna mentén a bárók, papok hadát!... Nyitva az út Buda felé...! Lóra, nagyúr!

És ráborult az asztalra. Vállát rázta a zokogás.

 

1290. július 13-án hajnalban több ezernyi kun harcos rohanta le az áruló Árbócz, Törtel és Kemenecs szállásait.

Megdobbant a puszta szíve. Most dobbant utoljára.

A nap még nem kelt fel. Talán nem is akarta látni a szörnyű eseményeket. Fellegek tornyosultak az égen.

A fáklyák elnyújtott lánggal lobogtak. A lópaták irtóztató robajlása mennydörgéshez hasonlított.

A puszta elnyúló, óriási testén, mint tikkadt nyári idő után a sodró szélvész, száguldott a fékét vesztett bosszú.

Az ajil sátorrengetege szinte szétszakadozott a közibük vágtató hadak irtóztató erejétől és durvaságától. A fáklyák tüzes csóvákat vetettek, a lángnyelvek végigkapaszkodtak a sátrak bordázatán, és lobogó csörjefénnyé olvadtak össze.

A hujjogásba, a lópaták robajlásába kétségbeesett hangorkánként olvadt bele az álmából riasztott szállás fegyvertelen tömegének ordítása.

Zúgott hajrázott a féktelen roham. A sátrak leomlottak, és a tűz őrjöngő kavargásban emésztette fel őket.

Az ég lassan, méltóságteljesen morajlott. Nagy szemekkel zuhogni kezdett az eső. Végigcsapkodott a vágtató lovassorokon, a lángoló sátorrengetegen.

Miklós felnézett az égre, és hagyta, hogy a hűvös vízcseppek arcába permetezzenek. Lehunyta a szemét.

„Igaz lett a jóslat...!” - villant Miklós agyába a fájdalmas felismerés. - A harmadik viharban hát vérrel áldozunk isteneinknek!

Rácsapott lassúdó lovára, és vállat szakasztó csapásokat mért a vele szembe áradó rokonaira, saját, áruló nemzetségének harcosaira. Szétfoszlott sátrakon, elomlott emberi testeken ugrattak tova. Értelmetlenül rikoltoztak a kürtök egymás ellen, kegyetlen önleszámolást harsogva.

A csapkodó eső csuromvizessé tette a harcosokat. Az íjak ott lapultak a tegezekben. Hasznavehetetlenek voltak. Az ősi fegyver helyett kardok és fokosok villogtak.

Miklós kíméletlenül sarkantyúzta lovát. Már nagyobb, tömörebb sorú lovasrendekbe ütközött hadinépe. A kun harcosok összeakaszkodtak, a kun csákányok kun koponyákban merültek el, kun kardok kun torkokat metszettek...

Amikor Miklós szembetalálta magát a kiskunok többi hadával, akik Törtelék segítségére jöttek volna a nagykunok ellen, akkor már tudta, hogy a kunság sorsa megpecsételődött: elvéreznek a testvérharcban.

A kiskunokat Bojcsa és Itemes vezette. Miklóshoz Karcag csatlakott. A puszta pedig itta, egyre csak itta a vért. Bőven ontották neki a fiai.

Az alkony vetett véget a szilaj öldöklésnek.

A három áruló törzsfejedelem szállását eltörölték a föld színéről. Még a csecsszopók sem maradtak életben.

De nem volt immár egyetlen kun tümény sem. Csak véres, tépett, szerteszét száguldozó csapatok, rajok maradtak.

A puszta elcsendesedett. Teleitta magát vérrel. Ki tudja, hányadszor. Az eső elállt. A felhők felszakadoztak, és Miklós, amikor sebekkel borítva lecsúszott lováról, még látta a Földanya mögé leereszkedő napot. Kelet felé indult, mintha onnan várna valamit. Megpróbálta széthasadt csekmenjét összefogni a mellén, de nem sikerült. Keze csurom vér lett.

Távolabb egy gazdátlan ló hányta-vetette magát. Keservesen nyerített. Lovasa ott vonszolódott mögötte, kengyelbe akadt lábánál fogva. Miklós lehunyta a szemét. Szeme előtt piros, soha el nem enyésző tűzkarikák ugráltak. Ernyedt kezéből kicsúszott aranyveretes törzsfői csákánya.

Lassan botorkált előre, talán már nem is eszmélt. Még néhány lépés...

A mező telis de tele kun vitézek holttestével. Szétszórtan hevernek, ameddig csak ellát a szem. Mintha a puszta kivirágzott volna. Csendesek, mintha mindnyájan aludnának. Fűszálak simulnak arcukhoz, kezük fejéhez.

Vezérük úgy botorkál közöttük, mintha helyet keresne, ahová ő is ledőlhet.

Most megtorpan.

Előtte egy földbe szúrt kard magaslik. Markolatának keresztvasa feszületre emlékeztet.

Ozur fia Miklós kán még lép egyet, aztán összeroskad. Paripája megtorpan, nyakát lesunyja, és fejével megböki testét.

 

Az idő méretlenül telt a nádvilágban. Csak az időjárás változás jelezte, hogy tavaszból nyár kerekedett, a nyár őszbe fordult, s a hóval beköszöntött a tél. Györk és Anna időközben levándorolt a Tordarét nyugati csücskébe, oda, ahol a Körös sok-sok kanyargós hurok után északnak fordul. Itt telepedtek meg végleg. A folyam közelében sűrűbben tanyáztak a madárrajok, halban gazdagabb volt a víz, s itt már közelebb kerültek a kinti világhoz is. Túl a Körösön, vagy félnapi járóföldre, a csolti templom tornya magaslott. Ha egy kiugró ormágyra felkapaszkodtak, jól láthatták a csillámló keresztet.

A kora nyári reggel csodálatosan friss volt. A vizes nádrengeteg valósággal csillogott a ráeső napfényben.

Györk térdig vizesen gázolt a sáslevelek közt. Bozontos szakállal benőtt arcán csodálkozás rezzent; a távolból mintha harangszó jönne. Fülelt, hitetlenkedett.

- Anna! - kiáltotta a mögötte haladó asszony felé, és Csolt irányába biccentett a fejével. - Hallod?

Anna lélegzetét is visszatartva fülelt. Aztán mosoly futott az arcára.

- Harangszó... Istenem, harangszó!

- Van egy esztendeje - mormogta Györk -, hogy nem hallottuk a harangokat, ugye?

- Nem is harangoztak! - bizonykodott Anna.

- Valaminek történnie kellett!

- Vége a háborúnak... Hallod, Györk? Egészen biztos, hogy vége! - Anna átölelte a férfit, nevetni kezdett, majd a nevetésből zokogás lett. Györk megrendülten, felszegett fejjel állt mellette.

A folyam felől halk robajlás hallatszott. A férfi izmai ösztönösen megrándultak. A lárma - mintha lódobogás volna - erősödött.

- Rejtőzz! - szólt Annára. - Megyek a lesre!

Anna a nádrejtek felé iramodott, a férfi pedig átgázolt a kunyhójuk előtti erecskén, felkapaszkodott a sziget közepe felé vezető ormágypartra, ott volt gúlába rakva egy halom nádkéve, arra telepedett fel, és kézbe kapta maga készítette íját. Igaz, hogy madárvadászatra hajlította, húrozta, de jól vitte a vesszőt.

Innen belátta a folyam partját.

Lovas vágtatott a magas fűben. Paripája nyakára dőlt, farkasbőr kacagánya rendetlenül röpködött a vállán. Fekete csekmen-köntöst viselt, bőrcsizmás lába nyitott kengyelben taposott. Derekán széles bőröv, benne görbe kindzsál. Fején hegyes bőrsüveg, aminek pereme bolyhos nemezből készült.

- Egy nyögér! - mormogta Györk, felismerve gúnyájáról a király félig kun, félig tatár öltözetű katonáját.

Keze remegett, amikor rátette a vesszőt az íj húrjára. Erre tart, egyenesen erre - és a szíve hevesen dobogott.

Vagy két nyíllövésnyire a nyögér mögött nyolc lovas bukkant fel. Messze voltak Györktől, alig látta őket, de a napfény gömbölyű poroszlósisakokon és láncszemingeken fénylett. A nyögér hátra-hátra tekintgetett.

„Üldözik!” - szabadult fel Györk a szorongás alól. - „Üldözik!” - S ujjongani szeretett volna. Aztán összehunyorított szemmel méricskélte a távolságot: látta, hogy az üldözők nem érik be a nyögért. Le sem nyilazhatják, hiszen lőtávolon kívül vágtat. Mindjárt beér a nádasba, itt aztán nyomát vesztik.

Egy pillanatig sem gondolkodott, levetette magát a lesről, az ormágydombról. Teljes lendülettel futott, előtte suhogott, recsegett, ropogott a nád, de hallotta, hogy az üldözött nyögér is beér a nádrétbe. A paták dobogása elfulladt, hangos csörtetés váltotta fel.

Györk megtorpant egy tisztáson, íjára visszatette a vesszőt. Várt. Szemben vele nagy zajjal szétnyílt a nád sűrűje, s megjelent az üldözött.

Györk felemelte és megfeszítette az íját.

- Pnsztulj, bitang! - süvöltötte.

Kezében pendült a húr, halkan surrant a vessző, s a nyögér lassan, hang nélkül fordult ki a nyeregből.

A halott arcán értetlen, csodálkozó kifejezés ült. Györkben valami réges-régi emlékfoszlány rezdült meg. A halott fölé hajolt, és ráismert egykori zsiványcimborájára. Ki gondolta volna, hogy az ilyen Sebőféle zsiványlegények is a király nyögérei közt forgolódtak.

- Erre futott, az ebanyját!

- Erre hát! Valahol itt vette be magát a nádasba...

- No, itt aztán kereshetjük, míg leesik a hó!

- Nem fut meg, olyan isten nincs!

A széttaposott nádsorok szétnyíltak Györk előtt, lovasporoszlók rántották vissza paripáik fejét.

- Itt vagyon-e! - rikkantotta az egyik, leugrott a lóról, a halotthoz lépett, és csizmás lábával maga felé billentette a nyögér fejét. - No, koma, te sem gyújtogatsz többet!

Györk a tekintetek kereszttüzébe került.

- Jó lövés volt - bólintott feléje az egyik poroszló. - Pont a szívét érte.

- No, ha nem állasz az útjába, kereshettük volna vakulásig - mondotta a másik.

- Ki vagy, jó ember? - hajolt ki a nyergéből a poroszlók tisztje. Györk tétován megvonta a vállát. Mit mondjon? Hogy váradi kereskedő volt, vagy azt, hogy földönfutó ember, akinek se háza, se hajléka, semmije?

- Hiszen én ismerlek! - kiáltott fel a nagy bajuszú, beretvált állú katona. - Váradi vagy, ugye? Benedek kalmár fogadott fia, Györk.

Györk emlékezett rá: a velük szemben lakó tímármester volt. Hogyan is hívják? A neve nem jutott az eszébe.

Szavak özöne örvénylett körülötte. Kérdezgették, ő felelt is, meséltek, híreltek neki. Az egészből azt ragadta ki: meghalt a király. Megölték! Vége a hadak járásának, Váradon újra építik a házakat, és nemsokára megkoronázzák Andreás urat. Közben állandóan az járt a fejében, szólni kellene Annának, aki még semmit sem tud.

- Ha akarod, velünk tarthatsz - mondta Györknek a poroszlótiszt. - Visszamegyünk Váradra, elvégeztük a dolgunkat, ez a bitang volt az utolsó, aki még megfutott előlünk.

- Megyek... - Györk megfordult -, csak előbb szólok... - de hogy kinek, azt már nem hallották a poroszlók.

Györk a rejtek felé futott.

- Anna! - lihegte Györk, és odaérve térdre bukott a nádtorzsák közt. - Anna! - kapkodott levegő után. - Mehetünk...

- Hazamehetünk? - ragyogott fel az asszony szeme.

- Igen... vége vagyon.

Mindketten tudták, hogy a haza, a ház a kerttel, az udvarral, üszök és rom, mégis, a romok, a puszta föld, a felperzselt kert az otthon, ahová vissza kell térniük.

A romból újra házat építenek, a puszta földön kinő majd a fű, s a kert is kivirágzik.