- Elhatározott szándékod?

- Tehetek-é egyebet? - tárta szét a karját bosszúsan a király.

- Egyebet igen, nagyúr. A kérdés csupán az, hogy az méltó lenne-é a személyedhez?

László szeme érdeklődve csillant meg, és intett, hogy Simon fia György beszéljen tovább.

- Megalázó és végső sorban oktalan cselekedet volt a követtől, hogy kimondotta az interdictumot. A hallatlan merészségre méltó tettel válaszoltál, de ez nem hozott megoldást.

- Ezután következik! - csapott a kardjára indulatosan a király.

- Nem hozott megoldást annyiban - folytatta zavartalanul a fiatal zászlósúr, és ügyet sem vetett a király közbeszólására -, hogy a kiátkozás pillanatában magad mögött hagytad a királyi udvart, és rábíztad ezáltal báróidra, hogy azt tegyenek, ami kedvük szerint vagyon.

László töprengve nézett Györgyre.

- Te hogyan cselekedtél volna?

Simon fia lehajtotta a fejét:

- Nem tudom, nagyuram. Oktalanság lenne most utólag hánytorgatni, hogy mi lett volna helyesebb annál, amit indulatunktól sugallva cselekedtünk. Csupán az a fontos, mivel lehetne elejét venni az országban tomboló felfordulásnak. Az a sok barom ispán, körmönfont báró és számító egyháznagy, akiknek annyit sem jelent az ország állapota, mint a körmük feketéje, most teljhatalmú ura lett életnek s halálnak.

László a fogát csikorgatva bólogatott. György lendületesen folytatta:

- Egyetlen szóval sem mondom, nagyuram, hogy Ladomér érsekkel meg a többi hatalombolonddal szóba állj! Azt sem, hogy leereszkedj a rabló Kőszegi Ivánhoz vagy ahhoz a gerinctelen Aba Fintához. Méltatlan cselekedetet nem vár az ország a királyától. De hidd meg, nem minden nemes Aba Finta, és nem mindegyik pap olyan, mint Ladomér érsek. Ne tagadd meg az összes zászlósuradat azért, mert egy csomó hitvány ember akad közöttük.

- Mit tanácsolsz hát?

A Baksa nembéli báró kipirult, arcán mosolyféle derengett. Izgatottan leste szavainak hatását, s most reménykedett, hogy gondolatai megragadták Lászlót.

- Ha tanácsolhatok neked nagyúr, én, aki nem vagyok sem udvarbírád, sem palotaispánod, de még étekhordó mestered sem...

- Még lehetsz! Halljam, milyen plánumod vagyon? - sürgette László.

- Mindazon báródat, nagyúr, akiben bízol vagy kimutatja irántad hűségét, fogd meg, láncold magadhoz. Mindegyik egyháznagyot, aki nem fúj egy kígyókövet Ladomérral, édesgesd magadhoz. Gyűjtögesd magad köré híveidet, és minden embert, aki híved lehet.

László lekókadt fejjel hallgatott.

- Fogalmaztass levelet a pápa úr őszentségéhez, s abban sorold fel követének gőgös önállóskodását, súlyos tévedéseit és felforgató tevékenységét; enyhén figyelmeztesd: Magyarország hűséges koronája Krisztus úr egyházának. És az is marad, de őszentsége óvja meg a jövőben az ilyen szélverte, hepciás követektől. Egyben kieszközölöd az átok alóli feloldozást. Ha ez megvagyon, egyházi híveiddel megfosztatod Ladomért az érseki széktől, felségárulási pert indíttatsz ellene, így senkivé, földönfutóvá teheted! Amikor az egyház is melletted vagyon, egyenként sorra veheted kiskirályt majmoló ispánjaidat. Tönkrevereted ellenpártosokkal a Kőszegieket, s mikor elkoboztad minden vagyonukat, jöhetnek sorra a többiek: a Gutkeledek, Haholtok, Abák, Csákok. Mindegyik, aki nem hajt előtted térdet, fejet.

László csodálkozva bámult Simonfira.

- És ezt te tanácsolod? A báró?

György mosolygott.

- Nagyuram, a királynak mindig szüksége vagyon koronahű zászlósurakra. - Mivel László töprengve hallgatta, tovább fűzte a szót: - Jártam az országot széltében-hosszában. Iszonyatos az ember- és állatpusztulás. Uram, az ország béke után áhítozik, hogy virágozzon egy kicsit, gyarapodjon. Mert ha most ütne rajtunk ellenség, akár Keletről, akár Nyugatról, menthetetlenül belepusztulnánk.

- Igazad vagyon... - mormogta László. - De hát hol is kezdjem el?

- Mint mondottam: elsőként levelet írsz a pápa úrnak, oldjon fel az átok alól - erősködött György.

László arcán megvonaglott egy izom:

- Aztán?

- Aztán a magas egyházi méltóságokba hűséges nemzetségek fiait ülteted, és a pápa által felszentelteted őket.

- Ne ezt sorold! - vágott közbe László. Szúrósan nézett Simonfi szemébe. - Hanem, hogy mi lesz a kunokkal?

- Nekik - mondta lassan, talán óvatosan is György - meg kell keresztelkedniük. Ez alól nincs kibúvó.

László tekintete lobot vetett.

- És a kun törvényt is végre kell hajtani, ugye? Az alól sincs kibúvó?

- Igen... de nem kell betűről betűre követni... - mondta zavartan és feltámadt nyugtalansággal a báró.

- De végre kell hajtani? - dobbantott László.

- Végre... de húzni lehet az időt. Éppen csak koncot lökni azoknak, akik a legjobban morognak a kunokra. Egy-két enyhébb rendeletet megvalósítani...

- Szófia beszéd! - dörrent rá László. - Amit tanácsolsz, ocsmány megalkuvás!

- Nem, nagyúr, csak időnyerés.

- Részetekről!

Simonfi megmerevedett.

László felállt. Szeme rászikrázott Simonfi Györgyre.

- Tévedék... - mondta alig hallhatóan -, mikor hittem kezdeti sima szavaidnak. Tévedék - erősödött fel a hangja -, mikor álnok duruzsolásodat őszintének véltem. De legjobban akkor tévedék - ordította már -, amikor majdnem könnyekre lágyultam, s majdnem befogadtam szívembe gyalázatos tervedet!

Simonfi halálsápadtan emelkedett fel.

- Nagyúr... - suttogta szinte - nagyuram! Te színlelésnek véled mindezt?

- Ne játszódjál nékem itt, mert felrúglak! - Azzal tapsolt, három testőr lépett be azon nyomban a sátorba: egy magyar, egy besenyő és egy kun.

- Mondd meg cimboráidnak - vágta a szavakat sértő gőggel a báró arcába -, hogy a kunok azok maradnak, akik voltak! Alkudoznom mélységes ostobaság lenne, de nem szeretném, ha megvárnák tetves ispánjaim, hogy kardommal kényszerítsem őket meghajolni. Mert a hajlás közben esetleg fejük leválik törzsükről! - Intett a testőröknek. - Vezessétek a lovához az urat.

Nem vette észre, milyen fájdalmas pillantást vetett rá Simon fia, amikor átlépte a jurta küszöbét.

 

A sátor közepén égő tűz vörös fénnyel világította meg a nemezfalakat. Miklós halkan, zavartan, nehézkesen, ügyetlenül formálta a mondandóját.

- Hiszen emlékezhetsz rá, kölyökkorunkban is mindig hozzám fordult segítségért. Tudod, akkor is, amikor a nádasban felvert egy toportyánfészket. A kis vakmerő! Nem volt még hatéves sem. Persze rögtön megszeppent, és utánam kiabált. Most is azt kérte, segítsek neki. Mert hogy ő nem mer a szemed elé kerülni. Fél tőled, meg mit tudom én.

László elnézően mosolygott. Miklós mélyet lélegzett, mintha így készülődne neki a kimondandó szavakhoz.

- Pedig hát ebben az egy dologban én aligha tudok segíteni. A jó fenébe is, nem beszélnél vele, László? - és kelletlenül fintorogva vakargatta az üstökét.

- Nem, Miklós! - komorodott el a király. - Mondjad csak!

- Hát jó! - szánta rá magát a kun herceg. - Édua szerint te nem veheted őt feleségül, mivelhogy ott vagyon a budai palotádban... khm, izé... Izabella nagyasszony... és ő a te hites asszonyod.

- Mondottam már, hogy nem asszonyom. Vagy elválasztanak tőle a papok s a pápa, mert magtalan, ha pedig nem, zárdába küldöm vagy vissza az apjához, Nápolyba.

- Ha a papok nem választanak el, Éduát nem veheted el törvényesen.

- Az egyházi törvények szerint! De mit nekem az egyházi törvény! Felrúgom, tüzet viszek rá, megsemmisítem.

Miklós szeme nagyot villant, tekintetében már ott lobogott a lelkesedés.

- Az egyházi törvények csak addig érvényesek, míg a papoknak hatalmuk vagyon országomban. Velük pedig hamarosan leszámolok. Te, Miklós - hajolt közelebb a herceghez a király, és hangja suttogóvá vált -, ha Éduát feleségül veszem, egybekovácsoltam a kiskunokat és a nagykunokat. Ha kagán leszek, a kipcsáki kunok is csatlakoznak hozzám, Kötöny hatalmas népe újra egybeforr.

- Mit ígért még a kipcsáki kunok követe? - kérdezte izgatottan Miklós.

- A magyar király hívására ők be nem jönnek. A tatárjárás idején inkább a gyűlölt mongol uralmat választották, mint a szószegő magyar király fennhatóságát. A mongol legalább meghagyta őket szabad harcosoknak, de mi, magyar királyok megfosztanánk őket a szabadságuktól.

- Igaz - bólintott Miklós. - Béla úr csak megtelepedést biztosított a kunságnak, de elvette isteneinket, erkölcsünket, törvényeinket, szabadságunkat.

- De ha én mint kagán hívom be őket, betelepednek.

- És a mongol kán, Nogáj? Ő hagyná, hogy megszökjenek a kipcsáki kunok az uralma alól?

- Nem, Miklós; nem hagyná. Ezért ki kell játszanom a mongol kánt. Másként nem megy.

- De hát hogyan? Félelmetes dolog ez, László. Ha a mongolok megsejtik, hogy Oldamur útra bontja a szállásait, lecsapnak rá.

- Nem úgy. Sokkalta agyafúrtabban. Szövetséget kötök Nogájjal. - László látta, hogy a kun herceg hátrahőköl. Megragadta Miklós karját. - Ne rettenj el ettől a gondolattól! Jól ügyelj a szavamra! Szövetkezek Nogáj kánnal, és hadakat kérek tőle, hogy úrrá legyek országomban lázadó jobbágyaim felett. Nogáj megadja, örömmel, hiszen a magyar királyt még sohasem tudták a mongol kánok szövetségesül megnyerni. Én pedig kikötöm, hogy a segélyhadak kunok legyenek! Így tehát Oldamur hadinépe és törzsei mongol parancsra lépik át a magyar gyepüket.

Miklósnak még a lélegzete is elakadt.

- Érted most már, Miklós, hogy a kipcsáki kunok követét miért fogadtam egyszál magamban? Még te sem lehettél ott. Tudom, hogy ősi gyűlölet ég a kunok és a mongolok közt. Nem hiszem, hogy egyetlen kán vagy bej is helyeselné az elhatározásomat. Akkor meg jobb, ha nem is tudnak róla. Teljes titokban kell végrehajtanom mindent. Ha pedig sikerül, olyan hatalmas haddal indulhatok meg, amilyet még nem látott élő ember. És sorra elvágom nyomorult tetves ispánjaim torkát! Most azt hiszik, hogy legyőztek, mert kiátkoztak az egyházból, mert közibük csaptam a gyeplőt. Majd meglátjuk, ki nevet a végén!

- László - kérdezte hosszú hallgatás után Miklós -, jól átgondoltad mindezt? Félek a mongol szövetségtől.

- Tudom. Te meg a többi kun főember fél. Ti ellenségek vagytok. De én, a magyar király, fölötte állok a kun-mongol viszálynak. Ha akarom, kibékítelek benneteket. Ha akarom... De nem. Nekem most az a legfontosabb, hogy minden lehetséges erőt összevonjak. Ha kevés Oldamur hadinépe, újabb seregeket kérek Nogájtól. Szembefordultam az egyházzal? Szembefordultam magával a pápával és a keresztény Európával. Segítséget tehát csak Keletről várhatok. S ha kapok, miért ne fogadjam el? Elég volt abból is, hogy ti, nagykunok nem mozdultatok, ha a kiskunok felvonultak a zászlóm alatt, vagy fordítva. A kun népet újra egyesítem! De ahhoz Éduát feleségül kell vennem, s nekem kell lennem a kunok kagánjának is. - Elmosolyodott, kupáját felemelte, és ráköszöntötte Miklósra. - Ha elgondolom, hogy mindez rajta múlik.

- Kicsodán? - képedt el Miklós.

- Hát Éduán.

- Miért múlna rajta? - értetlenkedett a kun herceg.

- Te mondád, hogy nem akar az asszonyom lenni! - nevetett László.

- Szeret téged, László - komolyodott el a kánfi. A király letette a kupáját.

- Szeret? Igaz lenne?

- No hallod? - veresedett el Miklós, és zavartan félrefordult. - Azt hittem, hogy te is észrevetted.

- Már régen tudtam, de nehezen hittem el, inkább csak éreztem. Szólt róla, hogy szeret engem?

- Dehogy! - legyintett Miklós, és egyre jobban zavarba jött. - Csak hát... már nagyon régen figyeltem. Amíg nem találkoztatok ott a vadászaton, addig rengeteget faggatott rólad. Bármikor hazakeveredtem a szállásra, mindig odasündörgött hozzám - akkoriban még csak kis süldőlány volt -, és folyton-folyvást unszolt: meséljek, hol jártam, kivel találkoztam. Később rájöttem, hogy csak azért beszéltet, hogy előbb-utóbb rád forogjon a szó. Hiszen legtöbbször melletted vagy a közeledben voltam, Budán, Esztergomban, Zircen, nem is szólva a Morvamezőről. Akkor aztán se vége, se hossza nem volt a kérdéseinek. Nem érdekelte semmi egyéb, csak az, hogy te mit mondottál, mit csináltál, kivel beszéltél, hogyan beszéltél, milyen ruhában voltál, milyen lovon ültél. Ajaj, nekem már leragadt az álmosságtól a szemem, de ő csak ott kucorgott a fekvőm előtt, és kérlelt, könyörgött, hogy csak soroljam még.

- A kis kedves... - suttogta maga elé László.

- Aztán egyszer, én nem is tudom, mikor... - vitte tovább a szót a kánfi -, ha jól emlékszem, akkoriban, amikor te kivégeztetted a lázadó Roland fia Gergőt, s azután Békésben, Biharban törvénykeztél. Igen, akkor. Néhány napra - úgy mesélték - Édua eltűnt a szállásokról, már kerestették is. Aztán megjött, semmi baja sem volt. Később azt mesélték nekem, hogy találkozott veled. Faggattam, de egy árva szót sem tudtam kiszedni belőle.

- Velem? - csodálkozott László. - Tudom már... Hát ő volt az? Csakhogy nem ismertem rá, ő pedig megszökött. - És ránevetett az értetlenül bámuló kun hercegre. - Emlékezz, Miklós! Gutkeled merénylők törtek rám, és kis csapat kun lovas mentett meg. Édua férfiruhában volt.

Miklós felkapott egy karcsú ezüstkorsót, és teletöltötte a király kupáját.

- A nagy hír bejárta már a szállásokat. Atyámnak fő a feje, kit hívjon s kit ne.

- Épp most hírelte Mizse úr, hogy országszerte sokan belehőköltek - tette hozzá László. - Nem baj! Teszek én még olyanabbat is, de azt hiszem, hogy abba inkább belesántulnak.

 

Valóban. A hír, hogy a király feleségül veszi a nagykunok legtekintélyesebb kánjának, Ozur fejedelemnek a lányát, hatalmas vihart kavart.

Országszerte nagy volt az izgalom és még nagyobb a találgatás, vajon mit hoz ez? Mert eddig csak arról beszélt mindenki, hogy a királynak van egy kun szeretője, egy csodás szépségű lány, és azért hagyott ott mindent: asszonyt, palotát, törvényt, vallást! Most azonban feleségül is veszi? És mit csinál a királynéval? Zárdába küldi? Vagy megöleti? Vagy csak úgy pogány módra kel egybe régi szeretőjével? Hiszen ő maga is, pogány lett, megtagadta a keresztényi hitet.

A király testőrnagya, Mizse hozta a híreket az országos felháborodásról. A besenyő testőrvezér száraz tárgyilagossággal, közömbös hangon sorolta reggelenként, mi történt az elmúlt napon szerte a királyságban. A testőrzők hadnagya volt egyben a legfőbb őrnagy is. Mizse sokéves tapasztalattal irányította az őrök, kémlelők, hírelők nagyszámú hadát, néki mindenről mindig tudomást kellett szereznie. A beérkezett híreket aztán csoportosította, fontossági sorrendbe szedte, és csak azt vitte a király elé, amiben jó maga nem intézkedhetett.

Az egyik kora őszi reggelen fagyos arccal állt királya elé, s leszegett fejjel jelentette:

- Merénylet történt a törzstáborodban, nagyúr.

László már felöltözött, éppen kardszíját csatolta be, és döbbenten meredt Mizsére. Az félrevonta a jurta nemezfüggönyét, és intett királyának, hogy kövesse. A sátor előtt kicsiny csoport várakozott, Miklós is köztük volt, komoran nézett a kilépő királyra. László önkéntelenül is feléje fordult.

- Mi történt?

- Gergely prépost urat az éjszaka meggyilkolták - mondta, és egy lepellel leterített testre mutatott. László odasietett a pajzsokból és kopjákból hevenyészett hordágyhoz, és félrevonta a fekete leplet. Gergely prépost mindig vidám szeme üvegesen meredt az égre. Álla leesett, fogain száraz vér feketéllett, szétszakadozott köntösén alvadt vérfoltok éktelenkedtek.

- Vérbe fagyva találtunk rá hajnalban a sátra előtt.

- Ki tette?

- Semmit sem tudok, nagyúr - felelte tompán Mizse. - Nem maradt semmi jel, semmi nyom a merénylők után. Értették a dolgukat. Az ajilt körbefogattam testőrökkel, de hát... - és széttárta a karját. - Egyetlen jel azért mégis vagyon.

László intett, hogy beszéljen.

- Miklós prépost úr halálán van. Minden bizonnyal megmérgezték. Egyszerre intézték el két főpap hívedet.

- Figyelmeztetnek a koszosok?! - kapott a torkához a király, és ingerült indulattal tépte fel nyakán az inget, mintha valami fojtogatná, s levegő után kapna. - Gyerünk! - ragadta meg Mizse vállát, és gyors léptekkel megindult. A többiek sietve követték. Szinte bebukott a gyulafehérvári prépost sátrába. Bent egy orvos-kám és két javasasszony sürgölődött a halódó ember ágya körül, de a király láttán félrehúzódtak.

László odasietett a préposthoz. A verejtékező, kínlódó arc feléje fordult. A megtört szem mosolyogni akart, de csak egy fájdalmas, kétségbeesett tekintet sikeredett belőle. A pap ajka nehezen mozdult:

- Ők voltak... felismertem őket...

- Kicsodák? - hajolt egészen fölébe László. - Kit ismertél fel?

A pap jajongani kezdett, arca a felismerhetetlenségig eltorzult, görcsösen rángatózott.

- Méreg - suttogta valaki László mögött. - Az öli így az embert. - László az orvos-kám felé fordult:

- Meg tudjátok menteni? - kérdezte kétségbeesve.

- Már nem, nagyúr! Különben sem tudjuk, mivel étették meg.

A prépost hirtelen megcsendesedett. Elernyedt, hangosan, szaporán lihegett, ajka mozgott:

- Nem... soha többé... ígérem, hogy nem... alázatos leszek... jámbor keresztény... nem fordulok szembe veletek... elismerem... félek... nagyon félek! - És hirtelen elhallgatott. Szeme riadtan futott körbe. - Nem akarok meghalni! - kiáltotta kétségbeesett hangon, hogy az ottlévők hátán végigborsódzott az iszonyodás. Miklós pap vádoló szemekkel meredt a körülötte ácsorgókra. Ajka sebesen mozgott, de most már csak rekedtes suttogás jött belőle.

Mizse odahajolt hozzá. Hallgatta a suttogást, s közben bólogatott, majd újra megszorította a prépost karját.

Kisvártatva a prépost újra hánykolódni kezdett, és a kám odasúgta a királynak: „Utolsó pillanatán vagyon.”

László tenyerébe temette az arcát, és kitámolygott a jurtából. Mizse utána sietett.

- Mit mondott? - kérdezte tőle halottsápadtan a király.

- Arra kért, hogy holta után vigyük testét a legátus elé. Tanúsítsuk, hogy halála előtt megbánta minden bűnét, magába fordult, és megtagadta eddigi bűnös életét. Utolsó szavával feloldásért esengett, és hogy teste tisztességgel temettessék el.

- Legyen... - mondta hosszú hallgatás után a király. - Teljesítsétek végakaratát.

 

A sátorcölöpökre fáklyákat helyeztek. A kormozó láng az esti levegőt kesernyés, csípős illattal szőtte át.

Az asztalon egymás mellett sorjáztak a kupák, kancsók. László nem engedte elvinni a kiürült edényeket, mintha tudni akarta volna mindig, mennyit ivott. És mintha a bornak beszélne, úgy kérdezte:

- Mindet megöltétek?

A fiatal kun herceg ferde metszésű szeme keskenyre szűkült, arca sötétségbe oszlott, csak homlokának vonalát rajzolta ki a mellette villódzó fáklya fénye.

- Mindet! - felelte röviden.

- Nem kellett volna - töltött a kupájába László.

- De igen! Elrettentésül, hogy ilyen kóbor, lézengő, sátornélküliek nehogy valaha is kedvet kapjanak ellenünk esküdni.

László szemrehányóan jegyezte meg:

- Te tudod a legjobban, Miklós, hogy nem a paskerok, a merjákok vagy a mordvinok voltak, hanem a papok által felbérelt kémek.

- Tudom, igen - bólintott a fiatal herceg. - De azokat már nem leltük. És boszorkányokra fogni ostobaság. Ezek, akiket lenyilaztak, mind alattomos, véres kezű fickók voltak, akiket így vagy amúgy, de elért volna az ajil törvénye. Meglehet azonban az is, hogy valóban kezére játszottak a papi gyiloknak.

- Itt kellene már lenniük.

- Vajon hogyan fogadta a legátus a holttestet? Akárhogyan is vesszük, Miklós prépost elégtételt szolgáltatott a követnek.

- Gyenge ember volt a prépost - mormogta László. - Szerette az asszonyokat, az ételt, italt, de nagyon félt a haláltól...

- Jönnek! - kapta fel a fejét Miklós.

László elterpeszkedett a széken, és lassú mozdulattal telebugyogtatta a kupáját borral.

Mihály fia Pál úr jött elöl, mögötte a király két testőrtisztje. A fiatal báró járása fáradt volt. Köszöntötte a királyt, és László intésére rögtön letelepedett.

- Beszélj!

- Csak rosszat tudok mondani, nagyuram.

- Ne kerülgesd, kezd az elején!

A fiatal báró nagyot fújt, aztán mohón lehajtotta a feléje nyújtott italt. Végigtörölt bajuszán és száján.

- Fülöp legátus nem akarta eltemettetni - kezdte.

László elképedt, úgy nézett Pálra, mintha az a bolondját akarná járatni vele.

- Azt mondá - folytatta az nagy lassan -, hogy aki életében eltaszította magát az egyháztól, az nem érdemli meg holta után a temetést...

- Az arcátlan eb! - lobbant fel Lászlóban az indulat. - Nem elég, hogy a prépost ilyen megalázkodón kiszolgáltatta magát holta után, még...

- Várj csak, nagyúr! - emelte fel intőleg az ujját Mihály fia Pál. - Még ezután kezdődik az érdekesebbje.

- Mondjad!

- Aztán, úgy látszott, rábeszélték valamire a pap-vénasszonyok, mert beleegyezett a temetésbe, s az egyház megbocsátását hangoztatva kijelentette, hogy a prépost úr teste nyugovóra lelhet a bélpoklosok temetőjében.

- Huhh! - pattant fel László ültéből. Övébe akasztott kézzel járkált le s föl, és közben dohogott, de úgy, hogy egyikőjük sem hallotta a szitokszavakat. Aztán odaszólt a bárónak:

- Folytasd!

Mihály fia izgett-mozgott a székben.

- Persze, mi is dühbe gurultunk, nehogy ilyen tiszteletlenséget merjen tenni, hát erre tudod mit mondott, nagyuram? Azt, hogy Miklós prépost lelke volt olyan fekélyes és szennyes, mint a bélpoklosoknak a teste! Együvé valók!

-. Híjnye, azt a... - káromkodott nyersen László.

- De hát te mondád, nagyuram, hogy, a haldokló végakarata parancs, hogy végre kell hajtanunk... meg aztán már a kezdet kezdetén kikötés nélkül odaadtuk a prépost holttestét a legátus embereinek... De megfenyegettük, hogyha a bélpoklosok közé meri temetni, akkor imádkozzon az éjszaka, mert nem éri meg a reggelt! Így hagytuk aztán ott szegény Miklós úr testét.

- Nem tudtátok meg végül, mi lett vele? - kérdezte László sötéten.

- Dehogyis nem, nagyuram - mondta szomorúan a báró, és legyintett, mint aki már fáradt azt csak elsorolni is. - Szörnyű dolgot művelt vele az a herélt!

László szeme megvillant. Keze kardjára csúszott.

- Micsodát?!

- Alighogy elmentünk, rá egy félórára hallottuk, hogy hirdetik: bűnbocsánatot osztogat a legátus úr. Elcsodálkoztunk, és lassan visszaszállingóztunk. Hát tényleg bűnbocsánatot osztogatott - mindazoknak, akik követ dobnak a halott prépost testére.

- Hogy az a...

- A megbolondult, feltüzesedett, bárgyú polgárnép pedig - folytatta Pál - szinte háznyi nagyságú kőhalmazt dobált szegény prépost úr holttestére.

László két tenyerével rátámaszkodott az asztalra, és kiadta a parancsot a fiatal kun hercegnek:

- Még ma lóra ülsz, Miklós! Annyi embert viszel magaddal, amennyit nem röstellsz. Olyan vérengző legényeket, amilyeneket csak ki tudsz válogatni. És azt a heréltet, azt a nemtelen disznót, azt a latin kutyát élve vagy holtan elébem hozod!

Egy pillanatra eldermedtek mindnyájan. Aztán Miklós felugrott.

- Élve vagy holtan?

- Ahogyan tudjátok! Úgyis nektek adom... a kunoknak. Csak elébb egy kicsit el szeretnék beszélgetni vele, úgy keresztény módra! Aztán rátok bízom! Azt tehettek vele, amit akartok: szabadon ereszthetitek, vagy karóba vonjátok, ha úgy tetszik! De elébb hozzátok ide elém!

Olyan felindult volt, hogy még legbensőbb híveinek sem lett volna tanácsos ellene szólni. De ki akarta volna eltéríteni szándékától?

- Még most, éjszaka indulj, Miklós! Gyújtsd fel a püspöki palotát, ha kell, de hozd el nekem megkötözve azt a papot!

Miklós már nyúlt is övéhez. Előrántotta kürtjét.

- Lovam után kötve hozom eléd, nagyuram! - mondta gyűlölködve, és kisietett a sátorból. Pár pillanatra rá már búgott is érces hangú kürtje, és csakhamar lódobogás, rikoltozás verte fel az éjszaka csendjét.

László ledobta magáról vállprémjét, és ledőlt a fal melletti heverőre. Forgatta kezében a borosserleget, és mormogott:

- Cölöphöz kötöztetem! Agyonnyilaztatom!

 

Ozur fia Miklós kánfi kétezer szilaj kun vitézzel robogott be késő délután a budai vár kapuján. A király lobogója lengedezett felettük, így a királyi vitézek szélesre tárták előttük a várkaput.

Csakhamar körülfogták a fermói püspök palotáját. Az egyházi őrség visszahúzódott a falak közé.

Miklós háromszor szólította fel a legátust, hogy a magyar király parancsára jöjjön elő. Amikor a harmadszori felszólításra sem jött válasz, nyílzápor zúdult az ablakokra. A kun had fele leugrált a lóról, és megrohamozta a bejáratot.

A nehéz, vaspántos kapu pillanatok alatt szétmállott a csákányütések alatt. A kun harcosok ordítva tódultak be. Véres verekedés kezdődött. A támadók sokasága elsöpörte az egyházi katonák ellenállását. A megmaradt poroszlók felhúzódtak a lépcsősorokra. A kun vitézek Miklós vezetésével utánuk nyomultak. Volt akit leszúrtak, sokakat csak lehajítottak a lépcsőről.

Csakhamar megszűnt az ellenállás. Miklós parancsára beverték az ajtót is.

A szoba közepén, az asztal mögött halottsápadtan állott a legátus. Nem volt nála fegyver, csak egy feszületet tartott a kezében.

- Gyere ide! - szólt rá magyarul Miklós. A követ nem értette.

- Apage satanas! - rikoltotta, és úgy emelte magasba a keresztet, mintha kardot emelt volna fel.

Ezt meg Miklós nem értette. Elindult feléje. A püspök, ha lehet, még sápadtabb lett. Arcán verejték ütközött ki. Hangosan lihegett, térdei reszkettek, biztos volt benne, hogy megölik. Arra gondolhatott, hogy eggyel több lesz a keresztény vértanúk száma. Kinyújtott karjával úgy tartotta maga előtt a keresztet, mintha azt hitte volna, megvédi őt a fegyverektől.

De Miklós egy könnyed suhintással kiverte a kezéből. A püspök szemében elömlött a rémület. A falig hátrált.

- Fogjátok le - mondta a vezér legényeinek.

Két kun vitéz odaugrott a legátushoz. Hátracsavarták a karját, lenyomták a fejét, azzal megragadták, kirángatták az ajtón, levitték a lépcsőn, ki a szabadba. Ott aztán megkötözték a kezét, és a kötél végét Miklós lovához erősítették.

Így vitték el Budáról, mindenki szeme láttára.

Az úton Miklós felültette a latin papot egy vezetékparipára, mert félt attól, hogy a gyenge, sovány ember nem bírja ki a hosszú utat a ló után botladozva, míg Budáról a tiszántúli szállásokra érnek. Így gyorsabban is haladtak, és élve tudta a herceg királyának átadni a gyűlölt idegent.

De a kötelékek úgy megszorongatták a legátust, hogy amikor László elé érvén levették a lóról, és megoldották a testén feszülő szíjat, pányvát, összecsuklott.

 

Györk már régóta élt Váradon, de akkora felfordulást még soha nem látott, mint most. Poros, álmos városka volt ez, csak a vásárok tették olykor-olykor mozgalmassá egy-egy napját. Most azonban hirtelen megbolydult. Azzal kezdődött, hogy híre ment: a város nagyhatalmú ura, Ladomér püspök elköltözik a főtéren magasló palotájából, és Esztergomba vonul, hogy ott átvegye az érseki süveggel és bottal egyetemben a káptalani uradalmat. A városlakók közül senki sem tudta még, ki lép az örökébe. Ez már eleve felbolygatta a kedélyeket. Találgatások kezdődtek, majd hírek terjengtek, jók s rosszak, az új püspök kilétéről.

Amikor Györk megvitte a hírt Benedeknek, az öreg kalmár mintha újjáéledt volna. Kedvre derült, ujjongott, ismét terveket szövögetett, réges-rég félbehagyott ügyeinek vitelével bízta meg Györköt, s nem győzte hangoztatni, hogy most már jobbra fordult a világ, akárki meglássa! Ladomér püspököt gyűlölte, mert a püspök személyének, kíméletlen nyereség- és haszonvágyának tulajdonította, hogy üzlete már nem virágzott úgy, ahogy régebben. S hitte, hogy Ladomér távozásával ő, a világi kalmár ismét felkapaszkodhat, újra melléje szegődik a szerencse, s most már soha el nem hagyja.

Györk csak vonogatta a vállát, s kitartott amellett, hogyha ezután nem Ladomérnak hívják majd a püspök atyát, hanem bárhogyan másképp, azzal ugyanúgy meg kell küzdeniük.

Nem sokkal azután, hogy Ladomér eltávozott a városból, kisebbfajta hadsereg özönlött be a kapukon - Bihar vármegye várkatonasága volt, vezérük a bihari várnagy -, szállást vert a tereken, belepte a bástyákat, falakat, sőt még a külső palánk tövében is megtelepedett.

A nyugtalanság, riadalom végigkúszott Várad utcácskáin, besiklott a házakba, viskókba, vakrémület és balhír dermesztette a polgárnépet, a jómódú kereskedőtől a kézmíves inaslegényig mindenkit.

Egy bágyadt napsugarú délutánon a Körös alsó folyásának irányából sötét lovascsapat bukkant elő, és fergeteges vágtában a város falai felé közeledett. Kunok voltak. Lőtávolba érvén, lassított a csapat, rótákba, majd rajokba oszlott, és megállt. Nem voltak sokan, valami félezernyi bátur lehetett, és a körösszegi kun szállásokról jöhettek. Jó ideig ácsorogtak a falak előtt, soraik nem bomlottak fel, fegyelmezett oszlopokban tartották meg hadrendjüket. A falakon, a mellvédek mögött őrködő várkatonák türelmetlenül tekingettek a vártisztekre, akik ugyan lövésre állították a számszeríjakat, dárdákra töltötték a ballistákat, de nem kaptak tűzparancsot a várnagytól.

Alkonyatig mozdulatlanul lesett farkasszemet a két fél. Akkor aztán a kunok hirtelen megmozdultak, hadrendjük legyezőszerűen megnyílt, fél nyíllövésnyit előreszáguldottak, kilőtték íjaikat, és szétrebbentek. A bástyákra hulló váratlan nyíleső tucatszám osztotta a halált. Mire a számszeríjak és dárdavetők húrjai elpendültek, a kunok lovasraja már lőtávolon kívül vágtázott, és a Körös vad zöldrengetege hamarosan elnyelte őket. A szálfadárdák és öles nyílvesszők már csak lovaik patáinak nyomába fúródtak.

Húszegynéhány halott és számolatlan sebesült várkatona maradt utánuk a falakon.

Aznap éjszaka a kunok megismételték fergeteges rajtaütésüket, igaz, kevesebb sikerrel, mert a várkatonák - mintha megérezték volna, hogy az ellenség visszatér - lesben s fedezékben vártak. Hanem pirkadat előtt, amikor a legéberebben virrasztó őrt is megkörnyékezi az álom fuvallata, harmadszor is előrobogtak a kunok; most a város északi fekvésű lankáin vágtáztak a falvak irányába, és tüzes nyilakat eregettek a bástyákra. Háromszor is vesszőt tudtak vonni, mire az őrség riasztotta az alvó hadat. Most is, mint mindig, ha komoly ellenállás mutatkozott, visszairamodtak a kunok, s eltűntek a folyam vadrengetegében.

Tüzet vitt a falakra az első nyílcsapás, egy bástyalétra és több katona ruhája kigyulladt. Gyorsan s vadul harapódzott tovább a láng, csakhamar tüzet fogtak a pattantyús alkotmányok, majd egy teljes falszakaszon átterjedt a tűz minden gyúlékony anyagra. Reggel lett, mire megfékezték a tűzvészt. Siralmas látvány tárult az emberek szeme elé: szanaszét heverő, nyíllal átvert katonák, üszkös hullák, vázukig leégett hadigépek, kormos, omladozó falak.

De leginkább az kavarta fel a városlakók lelki nyugalmát, hogy sejtelmük sem volt arról, miért történt mindez. Hiszen a kunok soha nem csaptak magyar városokra. Járta ugyan a hír, hogy itt-ott, vidékenként megesett egy-egy rablás, kisebb fosztogatás, apróbb csetepaté, de hogy a kunok haddal essenek egy városnak, arról a magas kort megélt emberek sem hallottak. Vajon mi történhetett? A vaklárma beterítette rémhíreivel a várost. Délre már mindenki tudott valamit; voltak, akik azt emlegették, hogy a kunok ki akarják irtani a magyarokat, mások a király urat vádolták, hogy az uszította a püspöki székhelyre ezt a pogány népséget, de számolatlanul akadtak olyanok is, akik egy bizonyos - a püspöki palotában fogva tartott - kun fejedelem lányát okolták. Hogy honnan származott ennek a mesének a magva, senki sem tudta, de rengetegen hitelt adtak annak, hogy ezt a kánlányt akarták kiszabadítani a kunok.

A képtelenebbnél képtelenebb rémhírek, legendák egyre gazdagabban burjánzottak. A városi előkelőségek, vezetők, egyháznagyok és királyi tisztek tudták ugyan és ismerték az események okát, de ezt nem közölték a városlakók tömegével.

Délután nagy sereg kíváncsi ember verődött össze a várnagyi épület előtt, de a katonák hadnagya inkább szétriasztotta a tömeget, mintsem hogy magyarázatot adott volna.

Benedek kalmár, mint számottevő pénzember másnap reggel a városi tanácsba ment, délig oda volt, s amikor megjött, a királyt szidta. Györknek nagyjából elmondta, amit megtudott: hogy a királyurat kiátkozták az egyházból, erre az a kunok közé vonult udvarával, és most minden püspöki, préposti, apátsági székhelyet meg vele ellenséges ispánsági szállást zaklat, rabol, dúlat a kunjaival.

Györk bajszának szélét rágta. Hallgatta egy darabig Benedek szitkozódását, közben arra a pillanatra gondolt, amikor a királyi vitézek talpra állították a bűzös verem szélén, és pálinkát töltöttek az ajka közé. Azok a vitézek kunok voltak, az általa is keresett igazságnak, törvényes rendnek a katonái. A király parancsát teljesítették, amikor betörtek a hatalmas ispán várába, és kiszabadították őt is, az ártatlanul halálra vetettet. Megrázta a fejét, mintha Benedek királyt gyalázó szavait rázná ki a füléből.

- Nem tudom, uram! Valahogy nem akarom elhinni a királyúrról ezt a sok rosszat - mondta csendesen.

- Már pedig igaz! Megtagadta a keresztényi hitet, kunok közt dorbézol, minden becsületes embert le akar gázolni, mert nem szíveli azokat, akik különbek nála, a becstelennél.

- Hm...- mormogta Györk.

- Mert ugyebár - tüzelt tovább Benedek -, itt vala a pápa úr követe, akit a Szentatya küldött az országba, hogy segítsen ennek a kun fattyúnak, és atyai szóval irányítsa makacs elméjét. Aztán mit tett vele, milyen gyalázatot! Elfogatta, meghurcoltatta, a kunok közé vetette. Szegény követ úr, meglehet, azóta már vértanúhalált halt a pogányok közt.

Ezt már Györk nem állhatta:

- De nagyon sajnálod, de nagyon fájlalod! Nemrégen még te magad átkoztál minden papot, mondván, bárcsak húznák karóba mindahányat.

- No de hát!... - képedt el Benedek, és megrőkönyödve meresztette a szemét Györkre. - Mi ütött beléd?

- Mondtad vagy nem mondtad? - kérdezte egykedvűen Györk.

- De azt csak Ladomér úr miatt. Vele meg már nincsen dolgunk.

- Aha - bólintott Györk, s felvonta a szemöldökét. Villanó szeméből tömény gúny sugárzott a kalmárra. - Bár te mondottad, uram, hogy Ladomér volt az az ember, aki a királyra uszította a pápa úr követét, igaz?

- Hogy? Micsoda? Ja, igen... az hát. Miért? Nem tette jól? - kapkodott Benedek.

- Ladomér! - vágott vissza Györk. - Akit te elevenen szerettél volna megnyúzni, mi? Hirtelen olyan jó ember lett belőle?

- Bolond vagy te, fiam! Nem értesz te ezekhez.

- Te bezzeg igen! Ugyancsak kiismered magad az urak dolgában, ugye? Azért fogtál már annyiszor mellé!

Benedek megütődve bámult a fiúra. Aztán elveresedett, hirtelen elbizonytalanodott, sűrűn pislogott, fújtatni kezdett, kétszer is kinyitotta a száját szólásra, de aztán csak legyintett.

Györk remegő térddel, mereven bámult a gazdájára. Bensejéből az izgatottság egyre fokozódó erővel tört fel. Még soha nem szólt így ellent Benedek szavának, ha nem is ismerte el mindig az öreg kalmár igazát, legtöbbször ráhagyta. Most azonban a kereskedő következetlensége, érzéseinek és meggyőződésének ingatagsága felháborította. Most először, szembeszegült. S mert még sohasem tette, önnön merészségétől megrettent.

Benedek furcsa, üres tekintettel bámult maga elé.

- Nem tudom... - mormogott, s még dünnyögött utána valamit, de Györk nem értette.

- Mindig azt hallottam tőled - szólalt meg a fiú újra -, hogy nekünk, városi burger népnek mindig segítenünk kell a királyurat, mert ő védelmezi a népét a bárókkal, egyháznagyokkal szemben. Hogy külországban is így vagyon. - S várta, hogy Benedek rábólintson.

- Igen - sóhajtott az öreg kalmár. - Igenyest ezt mondtam.

- Nohát! Most meg, hogy megjövél a tanácsból, urak s papok közül, egészen mást beszélsz. A király adott kiváltságot a városnak, ő védelmezi a te szabadságodat is, a báróurak meg az atyák legszívesebben a szolgáló népek sorába hajtanák a mi fajtánkat is, ha tehetnék. Hogyan szólhatsz hát azok mellett, s a királyúr ellen, mondd?

Benedek vállat vont, megvakarta a tarkóját, nem felelt, csak hümmentgetett. És ezzel abba is maradt volna a vitájuk, ha aznap este egy váratlan esemény közbe nem szól.

A kereskedő házba egy molnárlegény kéredzkedett be. Benedeket kereste, s mikor Györk a kapunál az arcába világított a fáklyával, meglepődve lépett hátra.

- Mizse úr! - döbbent el.

A fáklyafénynél darabosan kirajzolódó alak valóban a besenyő testőrtiszt volt. Györk annak idején jól emlékezetébe véste a ház rangos vendégének vonásait, s most rögtön ráismert.

- Az ördögbe! - csikordította meg a fogát az ál molnárlegény. - Honnan a jó fenéből ismersz te engem? - És keze akkor már széles bőrövén nyugodott; bizonyára tőr volt mögé rejtve.

- Több esztendeje, hogy a gazdám vendége voltál, uram!

- Hm - nyugodott meg a besenyő. - Vezess Benedekhez!

A kalmár már nyugovóra tért, de erre a hírre úgy ugrott, mint egy kerge birka, kapkodott, csetlett-botlott, lihegett, fújtatott, míg végre magára kerített egy bő kantust, és becsatolatlan sarujában a vendégszobában leültetett Mizse úrhoz klappogott.

Később behívta Györköt is. Mizse mogorván ült egy széken. Szétvetett lábbal, térdére dobott öklével, leszegett fővel bámult a belépő legényre. Benedek vacogott, bár enyhe volt az éjszaka s kantusa is meleg gyapjúszövet.

- Fiam - mondotta az öreg kereskedő kétségbeesett tekintettel -, reggelre, akarom mondani, pirkadatra rakd meg a nagyobbik szekeret... izé... a kisebbiket...

- Mivel, uram?

- Nem tudom. Rakd meg, de siess, hogy idejében kész légy!

Györk értetlenül bámult Benedekre, akinek szinte lila volt a szája széle, és remegő kézzel emelte föl a kancsót; mire Mizse poharát teletöltötte, kis tócsát is csurgatott mellé az asztalra. Mizse horkantott, Györk nem tudta, hogy vajon a kifolyt bor miatt kapta fel bosszúsan a fejét, vagy Benedek rémült hebegése hozta ki a sodrából.

- Beszélsz itt a vakvilágba! - zördült rekedtes hangján Benedekre. - Ide figyelj, te legény!

- Györk a nevem, uram.

Mizse most nézte meg először tüzetesebben a fiút. Egy ideig mereven, összeszaladt szemöldökkel bámult rá, aztán biccentett.

- No, hát jól ügyelj, te Györk! Megraksz egy szekeret valami portékával, de úgy, hogy alatta én is megbújhassak. Hajnalban kihajtasz a városkapun. Ha kérdik, miért mégy, hová tartasz, tudjál válaszolni. Viszel magaddal egy jó futású lovat is nyergeletlenül, de a szekéren ott legyen ennek a paripának minden szerszáma. Megértetted-é?

- Meg uram! Megyek, tüstént hozzálátok.

- Várj! Ha netalán rosszon törnéd a fejedet, hát akár meg se születtél volna!

Györk megvonta a vállát, és kisietett. Még sötét volt, amikor elkészült a kocsirakodással. Világosodásig várnia kellett, Mizse is szunnyadt egy rövidet.

Reggel minden nehézség nélkül túljutottak Várad városának kapuján, s amikor már a Körös menti kocsicsapáson zötykölődött a szekerük, Mizse előbújt a lenvásznak, pokrócok alól, felnyergelte az egyik befogott lovat, s megkérdezte Györktől, tud-é bánni karddal. S hogy a legény igent bólintott, reá parancsolt:

- Fogd ki a másik lovat is, velem jössz!

- És a szekér? - ámult el Györk. - Itt hagyjam, bitangul?

Mizse gúnyosan, hűvösen elmosolyodott, fehér fogának ínye is kilátszott, szinte vicsorgásnak tűnt.

- Ötszörte többet kapsz érte tőlem, mint amennyit ér. Ha vagyon a rakományban fegyverholmi, azt szedd le!

Egy puzdrányi nyílvessző meg egy íj rejtőzött az ülésdeszka alatt, a legény azt is rákapcsolta a nyeregkápára.

Elvágtattak, a szekér ott maradt árván. Aki arra tévedt, bizonyára elcsodálkozott, ki hagyhatta ott prédául azt a sok-sok értékes kalmárholmit.

Déltájban értek el Böszörményhez. Mizse körbelovagolt a falucska mezsgyekapuja előtt, nézelődött, fel-felállt a kengyelben, aztán két ujját szájába dugta, és füttyentett. Jobbról is, balról is lovasok dobogtak elő, öten voltak, szótlanul gyűltek a királyi testőrnagy köré.

- Nos? - meredt rá az egyikre Mizse.

- Ide csak két századnyi várkatona vonult - felelt a kérdezett.

- És fent, a Körös túlpartján?

- Szétszóródtak, uram. Lesben állnak, a révhelyeket megszállták.

- Mennyi ember?

- Három zászlót számláltam, uram... háromszor száz ló...

- Jó fenébe! - szitkozódott Mizse, és a távolba kémlelt. - Hol vagyon most legközelebb a király úr őnagyságának őrse?

- Körösszeg alatt uram. Kunok.

Mizse beszívta az alsó ajkát, bajusza szélét rágcsálta, majd biccentett.

- Egyikőtök menjen a királyúr törzstáborába, és a palotaispánnak jelentse a látottakat. Te pedig nyargalj ehhez a legközelebbi kun őrshöz, megkeresed a száznagyukat, és meghagyod néki parancsomat: erősítsék meg az őrsöt, és jöjjenek el idáig, egy-két tizeddel portyára.

A két megbízott már fordította is a lovát, s különböző irányba elroptatott.

- Eridj északnak, Bihar alá, kémleld ki, hány ezredet vont oda a bihari ispán. A várostól vagy két nyíllövésnyire találsz egy erdőt. Ott vannak a mi embereink, tőlük is érdeklődj!

Ez is elvágtatott.

- Te pedig - bökött egy másikra -, Erdőelvének indulsz! Az erdélyi vajda, Majsa úr induljon meg. Váradtól északra verjen tábort, ott várja be a király úr őnagyságának seregeit. No, miért nem indulsz?

- Uram, tudod, mit hírelnek Majsa úrról? - kérdezte a lovas vitéz. Mizse meghökkent. - Azt beszélik, uram, én magam is hallottam, hogy az ispán urakhoz pártolt a vajda úr. Nem mozdul ki az Erdőelvéről, hiába izengetsz neki.

- Hol hallottad? - mordult rá.

- Békésen. Ott mondotta a várispán úr száznagya a poroszlóhadnagynak, hogy Majsa úrtól nem kell félni, nem jön a királyúr pártjára... Onnan tudom, mert a hadak vonulásáról beszélgettek, s hogy Erdőelve felé nem akartak sereget állítani.

Mizse ábrázata elborult, állkapcsán kidudorodott egy izomcsomó, majd lehúzott az ujjáról egy gyűrűt, és odanyújtotta a vitéznek.

- Ezzel megkeresed Kolozsvárott Keán nembéli László urat. Ő a gyűrűről bizonyos lesz, hogy én küldtelek. Tiszteltetem, és kérem, hogy ültesse lóra a hadát, jöjjön Várad alá, a királyúr meghálálja a hűségét, talán ő lesz az erdélyi vajda a hitszegő Majsa úr helyett... Visszajövet a királyúr szállásán találsz.

Györk ámult és bámult. Szinte elszédült attól, amit itt hallott. Olyan furcsán érezte magát, mint egy légy, amely tejesköcsögbe hullott.

Mizse nem törődött a legény döbbenetével; meghagyta utolsó emberének, hogy továbbra is maradjon ott, tartsa fejben a hozott üzeneteket.

- Szedd rigmusba, úgy nem felejted el. De el ne mozdulj innen! - biztatta búcsúzóul.

Kettesben vágtattak ismét tovább. A testőrvezér mindig megelőzte Györköt egy lóhosszal. Többször is irányt változtattak. A környéken mindenütt lovascsapatok bukkantak elő. Néha négy-öt katona csak, máskor félszázadnyi várjobbágy.

Mizse sastekintete fürkészve csapongott, Györk néha csak azt vette észre, hogy a besenyő tiszt káromkodik, és félrerántja a paripa fejét. Belegázoltak egy náderdőbe - kint az úton elroptatott közben egy csapat katona. Máskor leugrott a lováról, félrevonta egy fűzbokor mögé. Györknek alig maradt ideje, hogy kövesse, már caplatott is ki a folyó vizéből vagy két tucat ispánsági lovas poroszló. És ez így ment alkonyatig. Meg-megbújtak, újra vágtáztak, újra meglapultak. A sötétség beálltával valamicskét pihentek.

- Megbocsáss, uram - tört ki most már Györkből a kíváncsiság -, én ma egész nap csodálkoztam. Nem tudom hová tenni...

- Micsodát? - horkant vissza Mizse, aki épp szétdobott lábakkal, két karjára támaszkodva ült a fűben.

- Azt, uram, hogy te testőrhadnagy létedre úgy bujkálsz itt, mint egy üldözött zsivány.

Mizse kiköpött, és csak ennyit felelt:

- Na és?

- Hát... - tétovázott Györk, kérdező kedve mintha alábbhagyott volna. - Hát én nem tudom, miért kell meglapulnod nagy úr létedre? Talán azért, mert a királyúr híve vagy?

Mizse felkapta a fejét.

- Igenyest. De mit érdekel ez téged?

- Csak furcsállottam. Meg aztán én is a királyúr híve vagyok.

- Te? - bámult rá Mizse. - No igen! Mi más lennél, fiú? Mindenki a királyúr jobbágya ebben az országban.

- De nem a híve! Ladomér úr sem a híve, a bihari ispán úr sem az, de én igen!

Mizse röviden felnevetett.

- Igaz, hogy a királyurat kiátkozták az egyházból, én mégis a híve maradtam - mondta tovább Györk. - Benedek azóta összevissza fecseg, de én biztosra veszem, hogy a királyurat igaztalanul gyalázzák.

- Nafene! - bámult rá Mizse. - Honnan tudod ezt te ilyen biztosan?

- Hallottam Benedektől, kik gyalázzák a királyurat. De azok mind-mind rabló ispánok és urak vagy ravasz, körmönfont atyák. Ebből pedig kiderül az is, hogy a királyúr a körmükre koppintott, azért acsarognak így.

- Hm... - dünnyögött Mizse -, azért nem ilyen egyszerű. - És nevetett, újra olyan kurtán, mint az előbb. - De majd elmesélem a nagyúrnak, hogyan vélekedik róla egy magadfajta szolgalegény... No, gyerünk, eleget ejtőztünk.

- Még egyet kérdeznék, uram, ha megengeded.

- Kérdezd, de közben mozduljál!

- Háború lesz?

A testőrhadnagy már félig fellendült a lóra, de most egy pillanatra megmerevedett, merőn visszabámult a legényre, aztán belezökkent a nyeregbe, és hátrafogta a kötőféket.

- Az hát! - mondta hányavetin, s megnógatta a paripáját. - Igen nagy háborúság lészen. Olyan, amekkorát még nem látott ez az ország.

Györk testén hűvös borzongás futott át. Mizse hangja fenyegető volt, félelmetes, kísérteties. A testőrhadnagy már messzire rúgtatott, mire ő is felkászálódott a nyeregbe, s vágtára fogta a lovát.

Egész éjszaka nyargaltak; vadvizeken gázoltak keresztül, réteken vágtattak át, erdők mentén bukdácsoltak, nádasokban csörtettek, földutakon porzottak. Az éjfél utáni halvány fényderengés idejére csapzott volt mindkét ló és lovas. Merre járhattak, melyik tájon, Györknek fogalma sem volt róla. Mizse fáradhatatlanul hajszolta a lovát, utána vágtatott a legény is, bár már zsibbadtan sajgott minden tagja. Jóval hajnal előtt egy széles medrű folyamhoz értek. A testőrhadnagy, anélkül, hogy fékezte volna paripáját, belegázolt a vízbe, kiáltott valamit Györknek, de az nem értette. Sustorgott, zubogott körülötte is a hűvös hullám. Derékig süllyedt a habokba, lovának csak a feje látszott ki.

Tudta, hogy ez a folyó is a Körös, ugyanaz, amelyik Váradot kettészeli, csakhogy itt már vad legényfolyó, míg a város alatt csak virgonc gyerekvíz. Veszettül sodorta a hullám, amely már itt majdnem olyan sebes volt, mint otthon, Nadányban. Mizse úr féloldalt előreúsztatott, aztán hirtelen lecsúszott a nyeregből, alámerült, majd csapzott hajjal felbukkant, és harsányan odakiáltotta Györknek:

- Rejtőzz!

Györk nem értette, miért, ki elől? Ám abban a pillanatban egy nyílvessző zubbant előtte a vízbe, majd utána egy másik siklott laposan a habok felett, tollas vége pörgött, s olyan volt, mint egy különös vízimadár. Bucskázott a hullámokban, akár egy ügyesen dobott lapos kavics, nem merült el, hosszan siklott, s veszedelmesen közeledett feléje. Györk nyakig merült a vízben, a suhanó nyílvessző elberregett mellette. A túlpartot lovasok rendetlen sora lepte el. Györk látta, amint az egyik vesszőtlen íjával felegyenesedik, bizonyára az lőhetett rá. Mizsére kapta a tekintetét, a testőrhadnagy felkapaszkodott a lovára, s karját a magasba lendítette:

- Ne lőj, te barom! A királyúr hadnagya vagyok!

Györk csak most vette észre, hogy a túlparti lovasok kunok. Nem süvített feléjük több vessző, de miközben partra vergődtek, és kikecmeregtek a folyondáros, csúszós mederszélből, azalatt ajzott ívű íjak meredtek feléjük.

- Jezbasi? - hördült a legközelebbi lovasra Mizse. Györk tudta, hogy ez magyarul száznagyot jelent.

- Jön már! - vetette vissza magyarul a lovas, de nyila begyét továbbra is Mizse mellének szegezte. A testőrvezér gyilkos pillantással mérte végig, majd észrevéve az előlovagló száznagyot, megeresztette a hangját, és csípőre tett kézzel úgy bömbölt, mint egy sebzett bölény:

- Hogy Okánotok rogyasztaná rátok ezt a csillagtalan, fertelmes eget! Mik vagytok ti? He, felelj, mert szétverem azt a kiálló csontú pofádat! Tudod te, kire eregeted a nyiladat? Lövöldözöl a vakvilágba?! Ha tán a királyúr őnagysága jönne, még abba is beleíjaznál?! Van neked eszed?

- Nincs a homlokodon jel, uram, hogy tudnám ki vagy - hetykélkedett a kun száznagy.

- Arcátlankodsz?! - tapogatott Mizse keze az övéhez.

- Nem én! De honnan sejtettem volna, hogy a királyi testőrség hadnagya feredőzik a Körösben. Kemény parancsot kaptunk, hogy aki nem kun, nem királyi vitéz, azt lőjük torkon.

Mizse erre hevesen felkapta a fejét. Györknek úgy tűnt, egy harci ménre hasonlít, amelyik távoli robajlásra idegesen horkant.

- Na! Már itt tartunk? - és a legény legnagyobb meglepetésére a besenyő tiszt hangjából megelégedettség csendült. - Ez már valami... - mormogta Mizse. - Elkezdődött hát a tánc. Ki adta a parancsot?

- Én! - szólalt meg egy kemény hang a lovasok mögött. A harcosok önkéntelenül félrehúzódtak, s mögülük előderengett egy fiatal férfialak. Fekete paripán ült, fekete csekmenben, fején sötét, hasított kun süveg, amelynek tollforgója élesen megcsillant.

Györk döbbenten bámulta a jelenést, talán csodának, talán káprázatnak vélte. Nem tudta, hogy ki ez a fiatal férfi, de hirtelen izgatott lett, s ezt csak fokozta, hogy Mizse ledobbant a nyeregből, homlokához érintette az ujját, s úgy tisztelgett.

- Azt hittem, a törzstáborban vagy, nagyúr - mondotta örvendve. Györköt szinte mellbe vágta a felismerés. Moccanni sem bírt, pedig le kellett volna ugrania a lóról, és mélyen, tiszteletteljesen meghajolnia.

- Tudhatod, Mizse úr, hogy én mindig ott vagyok, ahol nem várnak.

- Tudom, László úr. Mondják is rólad, hogy olyan vagy, mint egy sózott fenekű...

A nevetés elnyomta a testőrtiszt utolsó szavát. Hahotázott a kun száznagy, röhögtek, kacagtak a kun báturok, s Györk látta, hogy a király is harsányan mulat. Úgy érezte, feje tetejére áll benne minden. Hüledezve meresztgette a szemét, s nem akart hinni a fülének sem: ez lenne a király? Ő egészen másnak hitte: fenségesnek, félelmetesnek, aki mindig, mindenütt méltóságteljes mozdulatlansággal szemlélődik, felsőbbrendű közönnyel viselkedik, ha szól, szava mennydörög, parancsára mindenki mozdul. Ez meg itt? Nevet, ahogyan gúnyolja a testőrhadnagya. Györk elsavanyodott kedvvel méricskélte a csekmenes lovast. Még a gúnyája sem királyi. Se ékszerszám, se drága prém, csak ez a durva szövésű kun posztó, derékban egyszerű pártaövvel elszorítva. Süvege is olyan csúcsos, közepén behasított kun fejfedő, amiből tizenkettő egy tucat.

- Kerestettelek már, hova a jó fenébe tűntél?

- Váradot jártam be, nagyúr. Rossz hírem is vagyon. Majsa úr vonakodik a pártodra szegődni.

- Nem törődöm Majsával - a király hangja élesen csattant. - Hát a székelyek jönnek-e a pártomra?

- Gyepűőrző vitéz mindahány, hűséggel vannak irántad. Szabad harcosok, nem akarnak ők sem a szolganép sorába jutni.

- No hát! Majsa semmi! Eltaposom, szétgázolom a földön!

- Vigyázz, nagyúr, az erdélyi vajdaság nemesi hadaival ő rendelkezik.

- Eltaposom mindet, ha a székely lófők a zászlóm alá gyűjtik a szabad vitézeket.

Györk leplezetlen bámulattal figyelte a királyt: micsoda lángolás és magabiztosság, hetykeség és nemtörődömség! De miféle szabad vitézekről szól?

- Igaz, nagyúr! A szabad báturok zászlód alá jönnek, ha fegyverbe hívod őket. De a legtöbbjük már nem szabad: báróid, papjaid szolgasorba hajtották a székely vitézeket. Csak akkor köthetnek kardot, ha kitör a háborúság. Egyébként a földet túrják, robotra járnak, dézsmát, kilencedet fizetnek.

- Pedig törvény mondja ki - komorodott el a király -, hogy nem tartoznak semmiféle szolgálattal sem ispánnak, sem apátnak, mert kardjukkal, vérükkel szolgálnak!

- Igenyest! - A besenyő testőrvezér kesernyésen elmosolyodott. - Törvény, nagyúr? Nincs törvény. Csak kard és csákány!

- Lesz itt törvény, Mizse! - A király szeme feketén villant. - Csakhogy előbb játszódunk, huzakodunk egy kicsinyt, csákánnyal, karddal. Aztán, akinek lékeletlenül marad a koponyája, az majd kihirdeti a törvényt.

- Gondolod, nagyúr, hogy te leszel az?

A király szembenézett a testőrvezérrel. A hajnali világosságban mindenki jól láthatta, hogyan keményedik meg a király arca, szájának szegletén hogyan rándul meg egy izom, szemében pedig vad, sötét fény lobban.

- Megparancsolhatnám, hogy most nyomban harapd el a nyelvedet - mondta halkan, visszafojtott indulattal. Mizse meghajtotta a fejét, nem szólt, várt. - De nem! Jogod vagyon kételkedni. Mindenkinek joga vagyon. Nekem pedig jogom vagyon arra - itt már László felemelte a hangját -, hogy belékeljem a hűtlenek koponyáját! S ha mégis az enyémet törik be, az az én bajom. S inkább szakadjon be a fejem, de nem hajtottam meg senki előtt, sem a nyomorult pápai követ, sem tetves ispánjaim, sem sunyi papjaim előtt!

Az eddig szótlanul ácsorgó s figyelő lovasvitézek harsány üdvrivalgásba kezdtek. Györk arcán tétova mosoly gyúlt, aztán akaratlanul, anélkül, hogy tudta volna, mit tesz, ő is kiáltozni kezdte ugyanazt, amit a kun lovasok. Csak mikor elült az éljenzés, akkor hökkent meg önmagán, majd vállat vont.

- Ez király! - dobbant benne a lelkesedés. - Micsoda király! Szemre olyan, mint holmi közönséges lovasvitéz. És épp olyan idős, mint én.

 

Egy századnyi kun lovastól körülvéve lovagolt László a Körös mentén. Várad alatt már öt ezrednyi íjász-száguldó várja a közelgő királyt, azokkal keletnek fordul, és átlépi Erdőelve gyepűit. Testőrhadnagya, Mizse ugyan azt tanácsolta Lászlónak, várja be Keán nembéli László üzenetét, hogy hajlandó-e sereget küldeni a király zászlaja alá, s csak azután lépjen Erdély földjére, László azonban türelmetlen volt. Hadba akarta gyűjteni a szabadharcos székelyeket, tudva, hogy sok múlik az erők gyors összevonásán.

A mellette lovagló kánfi a testőrhadnagy legutóbbi jelentésén rágódott.

- Mizse szerint tehát Bihar vármegye várkatonasága felvonult ellened.

- Nem gyúrtátok meg kellően az ispánokat. Nagyobb hadat kellett volna ide küldeni biztosításra - felelte László komoran. - Most már mindegy. Különben is, ezzel az öt ezrednyi lovassal kitaposom én az Erdőelvére vezető utat.

- Ezzel ki! Visszafelé pedig már kétszer ekkora lesz a sereged. De ha valami mégis közbejönne...

- Nem jöhet közbe semmi!

Miklós ügyet sem vetett László közbeszólására.

- ...hogy hosszabb harcba keveredsz az erdélyi egyház hadaival meg a Barsa urak várkatonaságával, mi légyen a kunországi segélycsapatokkal?

- Már megegyeztünk. Ha nem jutok el időben Havasalföld határára, a gyepűőrző hadak tisztjei akkor is tudják a parancsot. Átengedik a hágókon Oldamur hadait.

- És ha mongol zászlók is át akarnak kelni? - aggályoskodott Miklós.

László elmosolyodott, és magabiztosan leintette.

- Ismét gyanakszol, Miklós? Nem, a Nogáj kánnal kötött szövetségben csak kunokat kértem a mongol birodalomtól. Ha mégis át akarna kelni Oldamur hadával tatár is, azokat a határőrző besenyő vitézek megállítják.

- Mikorra várható Oldamur seregeinek bejövetele?

- Nyár derekára vagy végére. De addigra én is ott leszek Erdély túlsó felén.

Az első lovassorban valami mozgolódás támadt. Az egyik, élen haladó kun bátur kivált, és a királyhoz ügetett.

- Nagyúr! - torpantotta meg a lovát. - Az előőrsből most tért vissza egy vitéz, azt jelenti, hemzseg a környék a katonáktól. Rajokban és csapatokban kószálnak, de sokan rejtekbe húzódtak a folyó felső mocsarai mentén.

- Megszagolták, hogy erre jövünk - harapta be az ajkát Miklós. - Mi legyen?

- Megyünk tovább - vont vállat László, olyan közömbösen, mintha nem is lesne rá semmiféle veszedelem. A kun bátur visszavágtatott az első sorba.

Hamarosan elérték a Körös egyik nagy kanyarulatát, itt az ártér irdatlan nagy volt, távolabb, a hosszan futó tágas mezőt kisebb fajta erdősáv szelte el. Ahogy közeledtek az erdő felé, színes ruhás lovasok rajzottak elő a zöldrengetegből, és sebes vágtában tartottak a folyam felé.

László kíséretén áthullámzott a nyugtalanság. A lovasvitézek a király felé tekingettek. Az felállt a kengyelben, és az erdőből kiroptató újabb csapat lovast figyelte.

- Vissza kell fordulnunk, László - mondta Miklós színtelen hangon. A király megrázta a fejét.

- Nem lehetnek sokan. Most mutasd meg, Miklós, mit tud a könnyűlovas íjász. - És csillogott a szeme, orrcimpája kitágult, fékezhetetlen harci kedv lobogott fel benne. - Elsodorjuk őket!

- Jó - felelte tompán a kánfi. Hangjában nyoma sem volt lelkesedésnek, meggyőződésnek. Mégis engedelmesen nyúlt kürtje után. - De azért sokan vannak, és jól mozognak; látod, már el is zárták az utat a Körös és az erdő között. Jobbra kitérhetünk.

- Ne térj ki, hanem vágj előre! Teljes vágtában, állandó nyilazással!

Miklós szájához emelte a kürtjét, s ebben a pillanatban valaki felordított:

- Bekerítettek!

Az utat, amerről jöttek, már vérteslovasok sokasága folyta be. Kivont kardok és meredő dárdák közeledtek feléjük.

László elsőként rántott fegyvert. Kicsiny csapata feltorlódott mögötte. A szemköztes erdőből is lovashad csörtetett elő.

- Kivágunk jobbra! - kiáltotta Miklós, és oldalra rántotta a lova fejét. Néhányan rögtön meg is fordították a paripájukat, de aztán döbbenten visszafogták.

- Körbefogtak!

- Nincs mit tenni - kiáltott a király. - Kivágjuk magunkat!

A szemből feléjük meredő kopják erdeje megindult. László megcsapta ágaskodó paripáját. Példáját a kun vitézek is követték.

- Állj meg, király! - süvöltött feléjük egy hang. - Kár minden ellenállásért! A foglyunk vagy!

- Én, nektek? Soha!

- Tedd le a kardot, király!

- Vedd el magad! - vágtatott a kiáltozó felé László. Nyergében előredőlt, fekete köpenye hosszan lobogott utána: Porzó, villogó gombolyagba olvadtak össze, aztán a király felmerült ebből a kavarodásból.

A küzdelem fellángolt. A testőrök összecsaptak a várkatonákkal, a kunok az egyházi poroszlókkal.

A szemköztes erdőből egyre több várkatona, vérteslovas és poroszló tört ki. Ellepték, lerohanták a maroknyi királyi hadat, és egymás után szúrták le a lovakról a kun vitézeket.

Miklós mindenütt ura mellett verekedett. Csak azt figyelte, merre szökteti a lovát László, rögtön arra irányította ő is paripáját. Ha feltorlódott az ellenség a király körül, akkor odaugratott, és fergeteges csákánycsapásokkal oszlatta szét a tömörülést. László félig felemelkedett a kengyelben, és két kézre fogva a szablyáját, hatalmas ütéseket mért a poroszlókra. De még sem menekülhettek. Miklós egyszer csak azt vette észre, hogy már teljesen elszakadtak a testőröktől, s csak ketten verekednek, iszonyatos tömegtől körülvéve. Remekül küzdöttek mind a ketten, mert mesterei voltak a kardnak, csákánynak. De a hatalmas tömeg elnyomta őket. László alól kiszúrták a lovát. Még le sem zuhant a nyergéből, máris karok kaptak utána, és kötél lebbent feléje. Miklós utolsó erőfeszítéssel még megpróbálta kiszabadítani Lászlót, de elragadták előle, és vagy tízen belekapaszkodtak, úgy vonszolták a földön. László még mindig vagdalkózott. Aztán eltört a kardja, és valaki fejbe vágta. Miklóst is tarkón sújtotta egy buzogány, csákányát elejtve lefordult lováról.

...Felhőtlen, tiszta égbolt nézett vissza rá. A csillagok parányi villódzása a szemébe tűzött.

Ahogy megmozdult, tüzes káprázat szökött a szemébe. Feje olyan fájdalmasan lüktetett, mintha állandóan ököllel ütnék.

Nehézkesen feltápászkodott, s megkapaszkodott egy mellette heverő lótetemben. Fejét tenyerébe hajtva próbálta megnyugtatni az irgalmatlan sajgást.

Lassan felködlött előtte minden. Feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel elindult.

 

Édua magához kérette a kancelláriust. Kézai Simon szorongva lépett be a díszes sátorba.

- Te vagy László főrovója? - kérdezte a lány tartózkodóan.

- Igen, kisasszonyom. Én vagyok a nagyúr nótáriusa.

- Te írod hát a hősi énekeket Attiláról?

- A Gesta Hungarorumot írom.

- Akkor te jól érted a deák nyelvet!

- Igen - mosolyodott el a klerikus. - Éveken keresztül csak azt beszéltem, míg külországban tanultam. - Kézai Simon kíváncsian várta, mi következik ezután.

- Magam elé vezettetem a pápai követet - mondta a lány. - Te leszel a tolmácsom.

Csakhamar meglebbent a sátornyílást fedő függöny, és két kun vitéz kíséretében megjelent a fermói püspök. Édua intett az őröknek, hogy elmehetnek, majd csendesen megszólalt:

- Ülj le!

Kézai Simon lefordította a felszólítást latinra.

A legátus bizonytalanul körülnézett, de sehol sem látott széket, csak magas párnákat. Letelepedett hát az egyikre, aztán tétova várakozással tekintett a kun hercegnőre. Vajon mit akarhat tőle?

- Tudod, ki vagyok én?

A legátus tagadóan rázta a fejét, de szemében megvillant valami felismerésféle. Ez lenne hát az a kun fejedelemlány, aki miatt a fiatal király otthagyta hites feleségét, a budai udvart, aki miatt szembefordult az egyházzal, aki miatt megtagadta Istent?

Némi csodálattal szemlélte a párnák trónusán ülő, könnyű selyembe-bársonyba öltözött lányt, kinek fedetlen karjait gyöngysor kígyózta be, ujjain gyűrűk fénylettek, és derekát ékszerekkel kirakott pártaöv szorította el. Hihetetlenül karcsú volt, és mégsem törékeny. Hosszú, fekete haja a vállára omlott, s homlokán villogó aranydiadém csillogott. „Barbár hivalkodás!” - gondolta a követ.

Édua gondolkodva figyelte a püspök arcát, majd halkan, dallamosan ejtve a szavakat, megszólalt:

- László urat elfogták a magyar ispánok. - Megvárta, amíg Kézai Simon lefordítja a szavait latinra, és a pap rábólintott, aztán folytatta: - Az ajil tanácsa pedig most halálra ítél téged.

A legátus megnedvesítette cserepes ajkát. Nagyot nyelt.

- Nincs joga halálra ítélni - suttogta elcsukló hangon.

- De van! Mert László úr kiszolgáltatott téged nekünk, és ennélfogva a mi hatalmunkban vagy. Most döntenek az életed felől. Jobban mondva, a halálodról; halálod mikéntjéről.

- Ha a király úr valóban fogoly, mint ahogy állítod, akkor ti nem öltök meg engem... - bukott ki a mentő gondolat Fülöp fejéből. Édua szeme megrebbent, és gyűlölködve sziszegte:

- Ravasz vagy, te pap!

- Engem fogtok felhasználni a kiváltására.

- Tévedsz, nem érsz annyit, mint László. Téged megölhetünk, de a királyt nem gyilkolhatják meg a papok!

A legátus szája széle megremegett.

- Mégsem öltök meg! - mondta remegő hangon. - Hiszen te magyaráztad éppen, hogy a király többet ér nálam... Tehát többet ér az élete számotokra, mint az én halálom!

Édua szeme megvillant.

- Értesz a szócsavaráshoz, pap! De most már, ugye tudod, hogy kivel állsz szemben?

A legátus bólintott, szavait azonban nem fordította le Simon mester. Édua kérdőn nézett a klerikusra.

- Mit mondott ez a latin?

- Nem ismételhetem meg!

- Megparancsolom, Simon, hegy mindent úgy fordíts, ahogyan ez mondja!

Kézai nem akarta rászánni magát, de aztán nagy nehezen kinyögte mégis:

- ...a pogány király ágyasával.

Édua arcvonásain elömlött a gyűlölet.

- Aki jobban szereti a királyt, mintsem hogy a nevében méltatlanul alkudozzon egy ilyen latin féreggel! - mondta indulatosan, és óvatos mozdulattal felemelt egy előtte heverő hosszúkás bársonytokot.

A legátus szeme rátapadt. Édua kinyitotta a tokot, és egy aranyozott, fél karnyi hosszúságú íjat vett ki belőle. Úgy nézett ki ez a fegyver, mintha játékszer lett volna. Édua egy kicsiny nyílvesszőt helyezett az idegre.

A legátus arcán izzadságcseppek jelentek meg.

- Látod ezt, te pap? Ezzel öllek meg, mielőtt még a kánok és bejek felmentenének a halál alól.

- Nem teheted meg - szűkölt rettegve a latin. - Nincs jogod hozzá!

- Látod ezt a nyílvesszőt? Mindjárt átfúrja álnok szívedet. Szép halálod lesz. Egy pillanat az egész. Én nem kínozlak, gyorsan végzek veled...

A legátus iszonyodva nézte a feléje meredő arany nyílhegyet. Szemében a halállátás rémülete fénylett fel. Remegve tapogatózott hátra a kezével, mintha menekülést keresne.

- Nem ölhetsz meg... - hajtogatta -, neked nincs hatalmad hozzá.

- Én fölötte állok minden törvénynek! - mondta Édua fojtottan. - Engem nem büntet meg senki a tettemért. Mert azt hajtom végre, amit a királyúr is megtenne. Imádkozz, pap!

Fülöp kikerekült, zavaros szemmel hallgatta. Kézai Simon, aki megismételte a lány parancsát latinul, szinte ráordított a követre.

A püspök remegve térdelt le.

- Pater noster, qui es in coel... - nyöszörögte, aztán értelmetlenül motyogott.

Édua a pap mellének irányozta a nyílvesszőt. A kicsiny íj megfeszült... a vessző lövésre készen hátracsúszott. De a fiatal lány keze hirtelen megremegett, épp abban a pillanatban, mikor elengedte a húrt. A nyílvessző remegve állott meg a sátorkaró szőnyeggel tapétázott fájában.

A legátus csak annyit látott, hogy a lövés elsüvített, és ő mégis életben maradt. Talán csodának vélte.

- Deus... Deus... - motyogta megzavarodottan.

Meglebbent a sátorfüggöny, egy magas, izmos kun harcos állt a bejáratnál. Fülöp felismerte, ő volt az, aki elhurcolta Budáról.

- Az ajil tanácsa meg akar kegyelmezni ennek a heréltnek! - kiáltotta a kun, és belépett. Látva az összekuporodott papot, és a lány kezében a kicsiny íjat, döbbenten kérdezte: - Már megölted, Édua?

- Nem tudtam... Lászlóra gondoltam, és elhibáztam...

Miklós a paphoz lépett, és felrántotta.

- Hát akkor én végzek vele! Kint áll a cölöp... Mielőtt az ajil megkegyelmezne, agyonnyilaztatom! - és karjánál fogva megpenderítette a legátust, hogy az majd orra bukott. Azzal a csetlő-botló papot hónaljánál fogva a sátor előtt ácsorgó kun vitézek közé lökte, akik nyomban a cölöphöz kötözték.

- Miklós, nem lehet!... - sietett feléje Törtel, a kiskunok egyik fejedelme. Mögötte már négy-öt magas rangú kun igyekezett, Ozur is köztük volt.

Miklós hátraperdült, és kirántotta övéből görbe kindzsálját. A rövid, beretvaéles mongol karddal suhintott egyet.

- Aki ide mer jönni, azt levágom! - csikorgatta a fogát, szeme szikrázott, és elszántan szembefordult a feléje siető férfiakkal. - Teljesítsétek a parancsomat! - rivallta a legátus kivégzésére rendelt vitézeinek. A báturok valami öt lépésnyit visszahátráltak, szinte egyszerre nyúltak puzdrájukhoz, s vonták elő íjukat. Törtel Miklóshoz ért, de megtorpant, Miklós dobbantott, kardjával a törzskán felé csapott. Törtel visszaugrott.

- Fogjátok már le ezt az eszeveszettet - ordította a többiek felé. Ozur meglódult.

- Fiam! - kiáltotta megrendülten. - Parancsold vissza nögürjeidet!

- Ne merészelj közelebb jönni! - izzott fel Miklós tekintete.

A kánfi kísérő vitézei, a nögürök vesszőt tettek az íjak húrjára. A nyilak felemelkedtek, és a cölöphöz kötözött legátusra irányzódtak.

- Állj! - dörrent Ozur kán hangja. - Aki ellövi nyilát, azt itt a helyszínen felkoncoltatom!

A lövésre emelt íjak lehanyatlottak. A báturok tekintete előbb Ozurra, majd Miklósra szállt. A törzsfők mögött már seregnyi fegyveres kun vitéz gyűlt össze. Minden kéz a kardok markolatát fogta. Miklós vitézei visszacsúsztatták a vesszőket a puzdrákba. Miklós kiegyenesedett, kindzsálját apjának lába elé dobta, és lassú léptekkel megindult a jurták felé. A törzskánok előtt elhaladva a lábuk elé köpött.

 

Az urak térdüket csapkodva nevettek. Aba Finta gőgösen mosolygott. Amikor elült a vihogás, lassan folytatta:

- Amikor becipeltük a szobába, még orrba vágta az egyik katonámat a könyökével. A hadnagyom aztán úgy belerúgott, hogy majdnem felhencseredett.

Fergeteges röhögés robbant ki újra. A bárók a szemüket törülgették, és nagyokat nyögdöstek a kacagás gyönyörűségétől.

Egyetlen ember ült közöttük merev arccal.

- György uram - fordult hozzá Csák Péter -, neked valami forog a fejedben... Olyan képpel üldögélsz, mintha hánytatót nyelettek volna veled.

- Nincs min vihognom - válaszolta félvállról a báró.

- Ne te, ne! - dörrent rá Aba Finta. - Mi a fene rág téged? He?

- Az, hogy olyan ostobák vagytok, mint a bivaly! Nem tudtatok volna finomabban bánni László úrral? Elfeledtétek, hogy előbb-utóbb úgyis törvényes uratok lesz megint?! Hogy álltok majd a szeme elé?

- Menj, az anyád... - mondta nyersen Aba Finta, és teletöltette pohárnokával a kupáját.

Simon fia György felállott.

- Hová mész?

- László úrhoz - mondta a fiatal báró, s meg sem figyelte, milyen képet vágnak ehhez a többiek.

„Úristen... - gondolta -, ezek az agyatlan barmok végképp a kunok közé taszítják ezt a szerencsétlen embert... Most mit mondjak neki? Hiszen úgy megalázták, hogy ha Lászlónak szabad volna a két keze, s kardja lenne, mindenkit felkoncolna... ha most megszökhetne, az összes kunt idehozná, és felégetne mindent...!”- S mire felért a szoba elé, ahol a királyt őrizték, elhatározása megérlelődött. „Igen... felajánlom, hogy megszöktetem. Eljön a családi birtokomra, s onnan kezdjük el a harcot ezek ellen a rablólovagok ellen...

A király úgy bámult rá, amikor megpillantotta az ajtónyílásban, mintha kísértetet látna. Aztán dühös-gúnyos fintorba torzult az arca.

- Ide jöttél te is? Bámulni engem, mint egy ketrecbe zárt majmot?

- Nagyúr, még ne ítélj fölöttem!

- Mit akarsz?

- Sietnünk kell, nem sokat magyarázkodhatok. Megfigyeltem a kastellum őrségét. Gyerekjáték lenne innen megszökni!

László szeme felparázslott. Odaugrott a fiatal báróhoz, és megragadta a dolmányának gallérját.

- Beszélj! - lihegte, szinte remegve.

- Vitézeimmel, ha kell, levágom az őrséget, és holnap már a birtokomon lehetünk, nagyúr... Jól futó paripáim vannak.

- És azután?

- Azután, nagyuram, elkezdjük a harcot királyi hatalmad fényéért!

- Igen, igen... - mondta László elrévedezve. Szeme úgy ragyogott, mint egy ékkő... - Lóra ültetem a kunságot, a jászságot... a legátust agyonnyilaztatom, aki csak egy szót is szólt ellenem, felkoncolom... a papokat karóba húzatom... Te leszel a nádorispánom, országbíróm, tárnokmesterem egy személyben... Jön Oldamur vezérletével legalább negyvenezer lovas... négy tümény...! - És lelkesült tekintetét rávetette Györgyre. Az lehajtott fejjel bámulta a király csizmáját.

László elkomorult.

- Mi baj, György uram?

- Semmi, nagyúr, semmi... - suttogta rekedtes hangon Simonfi - Csakhogy én nem így képzeltem...

- Hát hogyan?

A fiatal báró nagyot sóhajtott.

- Ugyanúgy, nagyúr, ahogyan a kun szállásokon elébed tártam.... betűről betűre.

- Csak úgy? - kerekedett el a király gúnyos tekintete, és ismét elrévedt. - Hiszen azóta jóformán nem történt semmi... engem nem aláztak meg... híveimet nem gyilkolták le... nem gyaláztak meg... Hát te halálra ítélted a kunokat? Halálra ítélted az én szabadságomat? Traktálsz itt engem szép álmokkal, szabadulással? - Hátralépett. Mellkasa valósággal hullámzott a benne feszülő indulattól. – Te! - mondta, és szája széle már remegett a dühtől. - Te utolsó... kétszínű jobbágy! - És kezébe kapta az egyik széket. - Pusztulj a szemem elől, mert széttöröm a hátadon! - Ezzel már el is hajította a faalkotmányt.

Simonfi még a karját sem emelte fel védekezőn. A karosszék a vállának csapódott, kacagányának csatja messzire röpült, két gombja lepattant, vállán a dolmánya felhasadt.

Szótlanul lehajolt a kacagányért. Tekintetében végtelen szomorúság rejtőzött.

- Nem így gondolám el, nagyúr, amikor bejövék - mondta csendesen, és kiment.

Az ajtónál álló őr, egy tohonya, hájas várkatona gúnyosan elmosolyodott. Simonfi úgy szájon teremtette visszakézből, hogy felbukott, és elnyúlt a padlón.

Aba Finta harsányan felröhögött, amikor megpillantotta a kacagányát kezében tartó fiatal bárót. A többiek is nyeríteni kezdtek, amikor észrevették a vállán kihasadt dolmányt.

Baksa György dühösen végigmérte a mulatozókat, és rájuk rivallt:

- Röhögjetek, barmok! Röhögjetek... ti, ti, országvesztő marhák! - És kisietett.

A bárók döbbent csodálkozással bámultak utána.

- Ez meghibbant! - mondta Aba Finta, és mutatóujjával a homlokát kocogtatta. A társaságból újra kirobbant a nevetés.

 

László fel s alá járkált a szűk szobában. Bosszantotta, hogy ez a pap, ez a Pascasius, barátságosan és engesztelő hangon beszélt vele, mintha a király végeredményben nem követett volna el semmi különöset, és amit tett, azt csupán ifjúi szertelenségből cselekedte. Véget szeretett volna vetni ennek az üres fecsegésnek, és kidobni az ájtatos papot a szobából, de mindig eszébe ötlött, hogy nem teheti, mert fogoly, és akarva, akaratlanul kényszerül arra, hogy megpróbáljon alkudozni az őt fogva tartó erőkkel.

- Lásd be, felséges úr, hogy...

- Nem látok be semmit! - csattant fel László. - Azt mondd csak, mire vagyon szükségem, hogy kiszabaduljak innen.

- Semmiség csupán, felséges uram. Megértésre és türelemre az egyházzal szemben... és keresztényi alázatosságra, ami kötelessége a királynak éppúgy, mint a legszegényebb parasztnak.

- Miben kell megalkudnom? Ezt soroljad!

- A kunok - mondta óvatosan a békítgető pozsonyi prépost - felajánlották, hogy szabadon eresztik a törvénytelen módon elfogott pápai legátust, ha téged... hogy mondjam... hm, felséges uram...

- Ha engem kieresztetek ebből a hodályból. Tovább!

- Miután pedig kibékültél a követ úrral, akkor már vissza is tértél Egyházunk kebelébe, és visszatértél arra az útra, melyet oly érthetetlen módon elhagytál.

- Aáá! - legyintett László, és leült egy székre. - Nem megyek veled semmire! Te hajtogatod a magadét, én mondom a magamét...

A pap türelmes volt, rábeszélő hangon folytatta:

- Ne tégy akkor mást, felséges úr, mint engesztelődj ki a legátus úrral. Ha ő elfelejti meghurcoltatását, akkor helyreáll a béke. Hagyd, hogy végezze kitűzött feladatát, amint azt a pápa úr őszentsége reá bízta. És a többi legyen Isten akarata szerint. Hiszen láthatod, nagyuram, immár nem is kérünk tőled semmi olyat, mely méltóságodat, fejedelmi büszkeségedet sértené. Békét kérünk, egyezséget, kölcsönös bizalmat.

László a pozsonyi prépostra emelte fáradt tekintetét. Látszott rajta, hogy töpreng.

- Ha csak ennyit akartok - vonta meg a vállát -, akkor kiengesztelődök azzal a latin... pappal... A csoda tudja, mi lesz ezután Isten akarata... Ezáltal még meg is szabadulok az átoktól. Vagy nem?

- Természetesen, felséges uram.

- Értem - bólintott László, és kesernyésen elmosolyodott. - Sokat várhattok tőlem, ha ilyen engedékenyek vagytok. - És kutató tekintetét ismét a papra függesztette. - Bár csak a velőtökig látnék, mi rejtőzhet az ilyen ajánlat mögött?

 

Eszébe jutott az a nap, amikor evangéliumra tett kézzel megesküdött arra, hogy a kun törvényt végrehajtja, és az országban az egyház tekintélyét megszilárdítja. Akkor is ilyen sokan voltak a budai vár falai között.

Egész idő alatt tartózkodó volt és végtelenül figyelő, de látta a legátus arcán a gyűlölködő vonásokat és a végső diadal fölötti gúnyos mosolyt.

Eltelt egy év, és nem változott semmi. Ismételten megalázkodott ez előtt az idegen előtt, és újra megfogadta mindazt, amit egy évvel ezelőtt esküvel erősített meg.

A hatalmas kiengesztelő ünnepség befejeződött. Egyedül volt a hatalmas palotában. Az urak, akik idesereglettek, mind ellenségei, akik most diadalt ültek az akaratuk alól kiszabadult ifjú király megtérésén. Egyetlen bárói család volt csak, amelyik vele együtt dacolt: a Balogh-Semjének. Mihály úr és fiai: Pál, István, Péter és ezek kiterjedt rokonsága.

Végigment a folyosón, arra gondolt, hogy betér a régen látott trónterembe, de aztán vállat vont, és felsietett a toronyszoba lépcsőin. Izabellát ott találta szokásos helyén, az ablakkal szemben ült, és hímezett.

Mikor meglátta Lászlót, kiejtette a kezéből a kézimunkát. Talán azt várta, hogy László hozzásiet, mint egykor, és átöleli, karjába veszi. Talán azt, hogy a mai nappal visszakapja a férfi szerelmét...

Mosolyogni próbált, és elindult László felé. De a király mozdulatlanul állt az ajtóban.

- Idejöttem - mondta halkan -, hogy megköszönjem, amit értem tettél. Hallottam, közbenjártál Ladomér püspöknél, hogy engedjenek szabadon.

Izabella arcán reménykedő mosoly gyúlt.

- Köszönöm - mondta László hidegen. - Isten áldjon - és kilépett a szobából.

Lesietett a lépcsőn, és elindult a palota kijárata felé vezető széles folyosón. Arra gondolt, hogy az udvaron lévő első lóra felugrik, és itt hagyja ezt a gyűlölt helyet. Egyedül lovagol majd ki a pusztára, a folyók közére.

De amikor elérte a kijáratot, megtorpant: a fegyveres őrök keresztbe fektették előtte dárdáikat. Sisakjuk árnyékot vetett arcvonásaikra, mozdulataik merevek voltak és begyakorlottak.

László rájuk rivallt.

- Hogy merészeltek! Félre az utamból, hitvány zsoldosok!

A katonák nem is válaszoltak. A keresztbe fektetett dárdák mozdulatlanok maradtak.

- Félre, ha mondom! - ordította László, és kardjához kapott. - Széthasítalak benneteket!

Pajzsok emelkedtek eléje.

- Vissza, királyúr! Nem hagyhatod el a palotát!

László kirántotta a kardját.

- Álljatok el az utamból, mert közibétek csapok! - Válaszul nagyot dörrenve becsapódott az orra előtt a faajtó.

László kikerekült tekintettel bámult maga elé. Aztán hirtelen megfordult, visszament, átsietett a folyosón, de ismét katonákba ütközött. Most a palota harmadik kijárata felé indult. Útját csakhamar újabb fegyveres csoport zárta el. Tekintete felparázslott. Elindult a katonák felé. Kardja megvillant a kezében. Lépései furcsán, üresen kongtak a kövezeten.

- Tudjátok, mit tesztek? - kérdezte az előtte sorakozó fegyveresektől. Kardjának élét a tenyerére fektette, mintha csak egy pálca lett volna, amivel fenyíteni jött. Amikor nem kapott választ, meg is suhogtatta. - Aki most félreáll, annak megkegyelmezek ezért a hallatlan merészségért!

A fegyveresek sorfala nem mozdult. Egy díszes öltözékű férfi lépett ki az embergát mögül. Néhány méterre megközelítette a királyt, aztán csípőre tett kézzel megállt, és gúnyosan Lászlóra nézett.

- Talán eljönnél velem, felséges úr, a trónterembe. Több zászlósúr vár már ott rád. Szólani kívánnak veled.

László ingerülten lépett előre, és kardja fenyegetően villant meg. A báró akaratlanul is visszalépett.

- Átgondoltátok Finta úr, mit tesztek most? Még tetézitek az irántatok felgyűlt utálatom és indulatom nagyságát? Nyissatok kaput előttem, míg szépen beszélek?

- Nem, nagyúr! - rázta meg a fejét csúfondárosan Aba nembéli Finta. - Az ország rendjei szólani kívánnak veled! - Fenyegető hangjából László kiérthette: becsapták, rászedték, és szabadulása a bárók kényére-kedvére van bízva.

Lászlót különös gyengeség fogta el a szűk folyosó láttán. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megveszekedett erővel nekiront ennek a vassornak. Mit bánja, ha felszabdalják, ha véresen rogy is össze a mozaikos kövezeten. De aztán fékezte indulatát, és leeresztette a kardját.

- Bánni fogjátok ti még ezt... mint az a macska, amelyik kilencet kölykezett! Te is, Aba Finta... Ne hívjanak Lászlónak, ha ezért iszonyatos bosszút nem állok! - És elindult a trónterem felé.

Az ajtó előtt már tisztelgésre emelkedtek a kopják, alabárdok. Lassan, sétálva ment be a hatalmas terembe. Mindenünnen ismerős, gyűlöletes arcok vették körül.

A trónszék mellett Csák Máté ácsorgott, mellette a tárnokmester, Aba Péter, és az országbíró, Aba Amádé. Az ispánok és bánok szemében a várható izgalmas játék visszfénye ült. Aba Amádé sejtelmesen mosolyogva súgott oda valamit Kőszegi Ivánnak. Gutkeled nembéli István is közelebb hajolt hozzájuk.

László egyenesen a trónszék felé ment. Úgy gondolta, ha már belekényszerítették ebbe az alázkodó játékba, akkor legalább úgy viselkedik, mint fejedelmi uruk. Beült a nagy karosszékbe, és körülnézett.

Csák nembéli Máté lépett elébe. Szúrós, kutató szemét a fiatal királyra függesztette.

- Szeretnénk hallani tetőled, nagyúr, hogy mindazt, amit ismételten megfogadtál a pápa úr követének, miként szándékozod végrehajtani?

A kérdés nyílt iróniával metszett a király felé. László szemöldökének rántásával intette a nádort, folytassa:

- A kunok nem hajlandók talán még a te parancsodra sem odahagyni sátraikat, viseletüket, életmódjukat, pogány szertartásaikat. Azt szeretnénk hallani tőled, hogy ebben az esetben mit cselekszel az ország törvényeinek végrehajtása érdekében?

László szája kesernyésen megvonaglott, aztán hányavetin rántott egyet a vállán.

- Kíváncsiak vagytok? Mintha figyelembe vennétek az én akaratomat!

A trónteremben mindenki egyszerre kezdett beszélni.

- Csináljatok, amit akartok... Még még lehet. Aztán majd meglátjuk, ki nevet a végén!

Ez már nyílt megvetés volt.

Csák Máté úgy mutatott a királyra, mintha vádat idézne a fejére.

- Látszik rajtad, királyuram, hogy egyáltalán nem érdekel az ország gondja-baja!

- Nem fogom a ti érdekeiteket szolgálni! - csattant fel László. - Én király vagyok, nem pedig egynéhány úr patrónusa, hogy azokat ápolgassam! Az urak vagy szolgálják a királyt, vagy szembefordulnak vele, és akkor az ország ellenségeivé válnak!

Egy pillanatra csend lett a teremben, aztán felcsapott a zúgolódás, kiáltozás:

- Még hogy szolgáljuk!

- Egy ilyen senki kun fejedelmet!

- Nem király ez, hanem bürgepásztor!

- Ellenségei? Igenyest, azok vagyunk!

- Azt fogja csinálni, amit mi parancsolunk neki!

- Tetves kun barantoló!

- Nem is magyar!

Hányszor, de hányszor ismétlődött vele ez a jelenet! Kicsúfolták, kigúnyolták, még buzogánnyal is megverték, meghurcolták, meggyalázták. Mikor aztán kicsit elcsendesedett a lárma, László ismét szembenézett a felindult sokasággal.

- Széttaposlak benneteket, mint... egy csomó ganéjt! - kiáltotta. Az ordítás újra kitört, itt-ott kard is villant. Néhány alak feléje lendült. László felugrott, kirántotta hüvelyéből a kardját, és a trónszék előtti lépcsőn megállva, maga elé emelte a meztelen acélt. A feléje ugró alakok megtorpantak... a karok lehanyatlottak.

- Ha megpróbáljátok akaratom ellenére is végrehajtani a kun törvényt, iszonyatos dúlás lesz Magyarországon! A kun vidék minden harcosa lóra kap, minden épkézláb ember fegyvert ragad, és ez a két nép, a magyar és a kun elvérzik ebben a küzdelemben!

Kardjával úgy suhintott maga előtt, mintha jelképesen eltörölne egy népet a föld színéről.

Minden tekintet eldöbbent a merész szavak nyomán. László lelépdelt a lépcsőkön.

- Próbáljátok csak meg! Legalább ti is beledöglötök! Elpusztultok ti is, ha ennek a sátoros népnek a kiirtására törtök! Mert azokat csak kiirthatjátok, de nem tudjátok a szolgák sorába taszítani!

 

A király fogva tartásának híre napokon belül elérte a kun vidéket, s bejárta a tiszántúli és Duna-Tisza közi szállásokat.

Ugyanekkor délkeletről, Kunországból megérkezett az első lovastümény, amely még László hívására indult el, de László fogságba esésének hírére nem lépte át előbb a határt. Most azonban mégis áttörtek a gyepükön, a kunországi kunok kagánjának, Oldamurnak vezetésével.

A magyarországi kunok kurultája fegyveres harc mellett döntött. A királyt fogva tartó bárók korábban egyezséget kínáltak. Azt mondották, ha a kunok szabadon eresztik a pápai követet, és László kiengesztelődik a legátussal, ők is visszaadják a király szabadságát. A kunok elbocsátották Fülöp püspököt. László kiengesztelődött a pápa küldöttével, a magyar bárókkal és az egyháznagyokkal. A bárók azonban rútul megszegték az egyezséget; Lászlót továbbra is fogságban tartották. Ez az égbe kiáltó gazság ráébresztette a kun vezéreket arra, hogy az ispánokkal és papokkal hiába volt minden alkudozás. Fegyverbe hát!

A pusztákon lovas hírelők száguldoztak. Vitték minden szállásra a parancsot: Lóra! És a pusztákon kigyulladtak az őrtüzek. Mindenünnen sereglett a szabad harcos: a Tiszánál és a Körösöknél volt a gyülekezőhely.

Néhány hét múlva Ozur kán egyesült Oldamur kagán hadaival. A tiszántúli vidékről valami harmincezer lovas áradt északnak. És mialatt az urak bandériumai Budán gyülekeztek, a Tiszánál egyesült a Törtel vezetésével sereglő kiskun had Ozur nagykunjaival és az Oldamur vezette kipcsáki kunokkal.

Többen voltak félszázezernél.

„A Királyért, a bárók, papok ellen!'' - volt a kunság jelszava. Zászlót bontottak az ország bárói is: ők is a király nevét vették lobogójukra, csak azzal a módosítással, hogy a pogány kunok kiirtására készülődtek.

László mit sem tudott a kun lázadásról, mely érte robbant ki. Még nem tudta, hogy hatvanezernyi vitéz indult el a pusztáról kiszabadítására. Aba nembéli Finta fogságában volt, valahol az északi középhegységben.

 

- Biztonságos a kastélyod, Finta úr.

A báró megvonta a vállát, és áthajolva az asztal fölött, koccintott a környezetében lévő urakkal.

- Az igaz - mondta, miután kiitta a kupa bort. - Azért hoztam ide ezt a kun kölyköt. Erdős, hegyes a vidék, ide nem merészkednek az átkozott kunjai.

- Lehetséges - bólintott rá Ugrin, a Csák nemzetség egyik jeles tagja. - Ide nem merészkednek, mert rossz a terep a lovaiknak.

- Fönt van? - kérdezte Monoszlai Egyed, és ujjával a toronyszoba felé bökött.

- Igen, de nem egyedül.

- Azt mondták a papok, ha László úr továbbra is úgy él, ahogyan eddig, akkor kihal az Árpád-ház.

Egyesek nyerítve, mások kurrogó mély hangon felnevettek. Az arcok kipirosodtak. A kedélyek felvidultak.

- Kár is azért a jó Árpád vérért, hogy a magja úgy szétszóródik a pusztán! - És kacagott mindenik.

- Az a szerencsétlen Izabella nem tudott a méhébe fogadni egyet sem? Vagy talán László...

Röhögtek, és egymást lökdösték a könyökükkel.

Gutkeled nembéli István, aki szinte már nyikorgott az öregségtől, ha megmozdult, sunyi képpel bámult maga elé.

- De mi aztán vigyázunk, hogy ne haljon ki a dinasztia - mondta komolykodva.

- Mi igen - bólogatott vigyorogva Haholt nembéli Arnold. - Most, hogy összezártuk őket, biztosan lesz gyümölcse az együttlétüknek... Hiszen László már régóta nem nyúlt asszonynéphez... Ha akar, ha nem, ráfanyalodik a feleségére.

- Ha ráfanyalodik! - emelte fel a mutatóujját Aba Finta. - De túlságosan is rászokott a melegvérű kun menyecskékre. Hideg neki ez a szőke asszony.

- Az anyja istenit ennek a kun kölyöknek! - csapott az asztalra Amádé. - Hát jobb asszony kell néki, mint Izabella? Engem mindig a meleg környékez, amikor a felséges asszony közelében vagyok. Én egyszer...

A többiek lehurrogták.

- Mit tudod te, hogy nagyobb gyönyörűséget ad-e ennek a szőke asszonynak az ölelése, mint azoké a kun rimáké?

- Aki még nem kóstolta...

- Úgy is van! Akinek még nem volt kun szeretője, az bölcsebb, ha hallgat!

- Meg kéne nézni, mit csinálnak.

- Felmenni a szobájuk elé és hallgatózni? Ezt akarod, Arnold uram?

Harsogott a röhögés, vihogás, nyerítés.

- Felesleges, urak - legyintett Aba Finta. - Nem csinál az a kun fattyú semmit, csak iszik, mint a gödény. Nem is tudom, hogy bírja a gyomra azt a sok lőrét. Mintha homok lenne, ami beissza a nedvet... Iszik csak. Nem nyúl az asszonyhoz...

Aba Amádé könyökével oldalba lökte Fintát és tekintetét felvillantotta az emeletre vezető lépcsők felé, ahonnan László gúnyos mosollyal szemlélte a lent röhincsélő társaságot. Hiúzprém kucsmáján aranyabroncs korona fénylett. Fekete bársony csekmen volt rajta, térdig érő. Derekára ezüstveretes kun öv feszült.

- Lejössz közénk, királyúr? - kérdezgette borhangulatos könnyedséggel az egyik zászlósúr.

- Én, közétek? Zsiványok! - mondta megvető csendességgel László. - Inkább a tatárok közé!

- Csak ne hetvenkedj! - kiáltotta kapatosan Monoszlai Egyed, és rázta feléje az öklét. - Jönnél te még közénk, de mi nem hívunk majd!

- Elég legyen, Monoszlai Egyed! Mondám, hogy inkább a tatárokkal poharazok, mint veletek.

A király hangján is érződött az ital okozta kábulat. Mozdulatai bizonytalanok voltak, szeme úgy csillogott, mintha könny vonta volna be.

- Miért jöttél akkor most ide?

- Küldjetek fel bort!

- Jól vagyon, küldünk. Megittad már mind, amit reggel felvitettél? Vagy akadt még egy ivócimborád?

- Honnan a fenéből? Talán a lóvakaró legényeitek közül?

- Egyedül ittad meg mindet? - néztek rá őszinte csodálattal.

Mindegyikük tekintetében az iváshoz szokott ember leplezetlen tetszése csillogott.

- Gyere közénk, László úr... van itt bor elég. Meg aztán ökör iszik magában, nem pedig a magyar király!

- Na! Hirtelen magyar király lettem?

- Gyere, László úr! - mondták már többen is. Volt, aki fel is állt és elébe ment a királynak.

- Menj, László! - suttogta mögötte egy női hang. - Menj közibük!

Tétován simult vállára a női kéz. László mozdult, mintha le akarná rázni magáról, de aztán hirtelen lecsillapodott benne a feltámadt indulat.

- Ide ülsz, nagyúr, az asztalfőre... gyere!

Lassú, bizonytalan léptekkel indult lefelé a lépcsőkön, mint aki meggondol minden lépést.

Az urak harsány rivalgással fogadták a közibük telepedő királyt. Rögtön borral teli, ércveretes kupát toltak elébe.

- Így van ez jól, László úr! - vert az asztalra Gutkeled nembéli István. - Itt a helyed a mi asztalunknál, nem pedig ott - mutatott kezével ernyedten a távolba. - Itt közöttünk, az ország urai között.

- Ti az ország urai lennétek? - kérdezte bágyadtan László, és felemelte kupáját. - Inkább az ország zsiványai vagytok!

A sértést kedélyes tréfának fogta fel mindenki.

László felhajtotta a kupa bort, és rögtön odanyomta az egyik pohárnok elé, aki teletöltötte.

- Inni velünk is tudsz! Nemcsak a kunokkal - hunyorgott Aba Amádé.

László megrázta magát, mintha megborzongott volna a bortól, és elnyújtózkodott a székben.

- A fenét... - dünnyögte. - Veletek csak inni tudok... semmi egyebet. Amíg nem tettem mást a budai udvarban, mint ittam, addig nem is gyűlt meg a baj közöttünk. Azóta fenekedtek ellenem, amióta uralkodni is próbáltam.

Aba Finta rácsapott a tenyerével az asztallapra. Úgy emelkedett fel ültéből, mintha fel akarna ugrani, de visszahuppant, s egy csuklással tudomásul vette szándéka sikertelenségét.

- Hiszen lehetsz te uralkodó!

- Megengeded? - vetette közbe ingerülten László. Finta ügyet sem vetett rá, úgy beleszerelmesedett a saját hangjába:

- De csak közöttünk! Tudjuk mi jól, mi fáj neked! Rajtad múlik, hogyan akarsz király lenni... Béla úr is király volt... hm... az is... igazi nagy király. Pedig ellene is lázadtak a bárói.

László meglötyögtette serlegében a bort. Elhúzta a száját, aztán felhajtotta a maradék italt.

- Nagy király? Miért? Mert olyan sokáig megült azon a roskatag széken? - Legyintett, és idegesen mozgolódott ültő helyében. - Meg hogy Béla úr nem ugrott neki a papoknak? - zsörtölődött tovább. - Hiszen akkor meg éppen ez volt a bajotok…, hogy kicsire-nagyra adományozgatta a birtokokat meg a falvakat az apátságoknak, püspökségeknek! - Dühösen kapta fel a fejét. - Én meg azt nem értem, mi az isten csudájának véditek úgy azokat a koszos papokat!? Hiszen ti is éppen úgy utáljátok őket, akárcsak én! Talán nem maga Csák Péter dúlatta fel a vitézeivel a veszprémi székesegyházat meg a káptalant? Tán nem a keresztény nádorispán gyilkoltatta le az oltár mögött a papokat meg a templomi szolgákat? Ti talán nem raboljátok úgy az egyházi birtokot, mint néhanapján az én kunjaim, amikor már nagyon kiuzsorázta őket egy-egy prépost vagy apátúr?!

- Hát éppen ez az! - üvöltött Aba Finta. - Hogy a te kedves-tetves kunjaid teszik!

- Mennyiben különböznek ők a törvénytelenségben tőletek? - rivallt vissza László. Heves mozdulata nyomán feldőlt a kupája, és a vörös bor bugyogva dőlt az abroszra.

- Amit mi teszünk, az egészen más!

- De éppen, hogy ugyanaz!

- Nem! - verte az asztalt Finta úr minden megokolás nélkül, és öklét mutogatta a király felé.

A nagy lármában nem hallották meg a dörömbölést. Aztán az egyik fiatal Csák familiáris mégis felemelte a kezét:

- Csendet, urak! Nem halljátok?

Lassan lecsendesedtek. Aba Amádé udaugrott az ajtóhoz, és felvágta: két poroszló közt egy úti ruhába öltözött egyházi férfi állott. Sisak volt a fején, mint mikor a papi személyek is lóra ülnek, hogy hadba vonuljanak.

- Gyere be, atyám - lépett hátra a zászlósúr, és utat engedett a papnak, meg két szolgájának.

Az egri prépost az urak felé indult.

- Ti itt dőzsöltök, amikor az ország a feje tetején áll? - kérdezte keményen. - Hol az a suhanc? Még mindig fogva tartjátok? - Nem vette észre az asztal mellett ülő Lászlót. - Ideje végre őt is fülön fogni, hogy feleljen...

- De hát mi történt, atyám?

- Semmiről sem tudtok? Ilyenek vagytok ti, meg az a borissza királyotok! Lángban áll az ország!

Mindenki megdöbbent.

A prépost csak akkor vette észre Lászlót, amikor egészen közel ért az asztalhoz, rövidlátó volt szegény feje.

- Hmmm... te is itt vagy, felséges úr?

László nem méltatta szóra. Elnézett a feje fölött.

A prépost letelepedett az asztalhoz, és mohón kiitta a neki töltött bort. Utána egy darabig pillegett a fáradtságtól, majd rákezdte:

- Szolnoktól Torontálig a kunok mindent lerohantak.

Az urak elképedtek. Volt, aki idegesen felugrott.

László úgy emelte fel a fejét, mint aki azt mondja: Nem megjósoltam nektek?

- Nyomukban úgy árad a vér és a rombolás, ahogyan a szörnyű tatárjárás idején...

Mindenki a király felé fordult. László kissé sápadt volt, szeme megvillant.

- Magatokra idéztétek azt, amire figyelmeztettelek benneteket! - sziszegte.

- Még hogy mi?!

- Az istenit ennek a rabló hordának! Kiirtjuk őket!

László felemelkedett. Egy kicsit imbolygott, de aztán biztosan megállt a lábán.

- Az majd elválik!

Az egri prépost úgy mutatott most a királyra, mint annak idején a fermói püspök, amikor átkot idézett a fejére.

- Ki kell hirdetni az országos nemesi felkelést! Szét kell hordoztatnod az országban a véres kardot, lóra ültetni a királyi hadakat! Zászlód alatt összefogod a bárói seregeket, és szembefordulsz ezzel az alvilági hordával!

- Én? - tette László a kezét a mellére. - Én? Akinek a kiszabadítására fegyvert ragadtak? Hát nem! Nem ittam olyan sokat, hogy ilyen ostobaságot fogadjak!

- Megparancsolom a keresztény engedelmesség nevében! Veszélyben az ország, lángokban a magyar föld! Vezesd hadaidat a pokol fajzatai ellen! Meg-pa-ran-cso-lom! Az egyházi törvények nevében!

- Micsoda?! - hördült fel László, és a kardjához kapott. - Mit parancsolgatsz te itt nekem?!

- Verd le a kunokat! Irtsd ki ezt a szennyes hordát a föld színéről... mert ha nem...

László kardját kirántva feléje indult.

- Mert ha nem?

Az urak felugráltak. Itt is, ott is kardok meztelen pengéje villant elő. A hangzavar elöntötte a szobát.

- Mert ha nem - emelte fel a hangját a pap -, akkor ellened fordulnak a fegyverek, ellened vonulnak fel a hadak a kereszt jelében, és azokkal az átkozott pogányokkal együtt téged is a pusztulásba hajtunk!

- Te, ugye?! Te nemtelen kutya! - ordította László, és meglendítette a kardját, de vagy hárman elébe ugrottak, és a kemény acélok nagyot csendülve zörrentek össze. A ránehezedő embersúly nyomására László meghátrált; de lecsúsztatta pengéjét a kardokról, és nagyot nyesett alulról felfelé. Az egyik familiáris felbukott, és leverte lábáról az utána siető Aba Fintát. Pillanatok alatt irtózatos dulakodás kezdődött. Az italtól legyengült bárók nem győzték fürgeséggel Lászlót. Vagy két zászlósurat ledobott még a földre, miközben visszahátrált a lépcsők felé. Aztán felugrott az első három grádicsra, lábával visszataszította az utána nyomakodó egyházi poroszlóhadnagyot, és kihajolt a lépcsőkorláton át.

- Legázolnak bennőtöket! Téged is, te... senkiházi pap!

Az egri prépost, akinek egy éve László feldúlatta a birtokait a kunjaival, úgy lendítette feléje a karját, mintha követ dobott volna rá.

- Vessz meg, te átkos ember! Lesz még idő, amikor alázatosan hajtod meg fejedet az egyházi törvények előtt, mert különben nem lehetsz úr ezen a földön! Tanuld meg, hogy minden az anyaszentegyház függvénye, és ha te nem hajolsz meg ezeknek a törvényeknek a parancsolata előtt, akkor többé nem vagy király, hanem csak egy nyomorult földi féreg, akin végigtapos az egyház mérhetetlen hatalma!

László két kezével úgy meghajlította görbe kardját, hogy mindenki azt hitte, elroppan.

- Nagyon keveset, vagy éppenséggel semmit sem törődök azzal - mondta gúnyosan, és közben egyre jobban meghajlította az acélt -, hogy amit teszek, az egyezik-e vagy sem az egyházi törvényekkel! - Szeme nagyot villant, arca kipirult. - Magamnak én vagyok a törvény!

Halotti csend terpeszkedett el a szobában. A szemek a körbehajlított kardra meredtek: a penge hegye a markolathoz ért. Mindenki azt várta, hogy nagyot pendülve kettéroppanjon.

- Azt pedig, hogy valamiféle papok törvényei korlátozzanak, el nem tűröm!!

A kiengedett penge nagyot villant-zizzent, és még sokáig ott rezgett a király kezében. A beáradó napfény villódzva táncolt a lapján.

 

Anna szorosan hozzásimult a legényhez, két karja görcsösen kulcsolódott Györk nyaka köré, és minden ízében remegett.

- Hallottad? - suttogta rémülten.

Az ablak alatt különös hujjogás harsant fel, majd nyomban rá veszett lódobogás robajlott, és nyerítő, ordító, csengő-bongó hangzavar tört ki.

Györk magához szorította az asszonyt.

- Betörtek a kunok - mondta fakó hangon.

- Most mi lesz? Úristen, mi lesz?! Mondjál már valamit!

- Mi lenne? Feldúlják a várost.

Anna hirtelen kibontakozott a legény szorításából.

- Nagyon félek! - suttogta.

- Azt hittem, hogyha melletted vagyok, nem félsz. - Felnézett az asszonyra, és arra gondolt, talán mégsem kellene ilyen nyugodtan ülnie itt a dikón. Kardja a falba vert faéken csüngött; talán kivonhatná a hüvelyéből, a keze ügyébe készíthetné a pengét. Aztán csak vállat vont. - Nyugodj meg! - fogta meg Anna kezét, és odavonta maga mellé a heverőre. - Nem lesz semmi baj! Benedeket is megóvja talán a szerencséje, jó helyen vagyon, a püspöki palotának erősek a falai. Ha a várost fel is dúlják, oda már nem tudnak betörni.

Anna töprengett: Benedek még déltájban ment el a püspök atyához, a városi céhmestereknek is meg kellett jelenniük a haditanácsban. Benedek loholt is rögtön, amint hívták, bár hadi dolgokhoz annyit értett, mint egy mezei nyúl. De hát a megjelenés és a vele járó megtiszteltetés! Időközben a kunok megostromolták a falakat. Ha Benedeknek egy csöpp józan esze van, ott maradt az erős püspöki bástyák közt. De ki tudja? Hátha elfogta a félelem, asszonyának féltése, és most éppen úton van hazafelé.

- Tudom, hogy elindult, valahol úton vagyon. Talán már el is gázolták, megölték... Bár maradt volna veszteg!

Most a kapujukon csattogtak az ütések; úgy tűnt, mintha csákányok hasogatták volna a vastag faajtót.

- Már itt vannak az utcában - rettent meg Anna. Tekintete kétségbeesett és egyben vádoló volt. - Megölnek bennünket... - suttogta. - Miért nem mozdulsz, menjünk innen, meneküljünk!

- Nincs hová. - szorította Györk magához az asszonyt, de az elhúzódott.

- Azt mondtad, azért nem mész a falakra, mert engem védelmezel, mert nem hagysz magamra.

- Igen - mondta Györk.

- Nem igaz! Azért nem mentél a többiekkel, mert nem akarsz harcolni! Így van?

Györk nem felelt.

- Azt hiszed, nem tudom? Hiszen eleget hajtogattad, hogy nem fogsz fegyvert a király ellen, még ha maga a pápa úr őszentsége parancsolja is. Hogy te nem szolgálod sem a püspök atyát, sem az ispánurat, mert egyik sem urad. S ha kell, te magad is kardot vonsz a királyúr mellett.

A kicsiny kamraszoba ablakán át narancssárga fény vetődött be a falra. Künn már egyre szaporábban dobogtak a lópaták, egyre sűrűbben röppentek a vad és halállátó kiáltások. Anna hirtelen felpattant, az ablakhoz lépett.

- Ég... - suttogta -, ég a ház.

 Gyorsan vissza! - kiáltott rá Györk. Anna nem moccant, talán parányit megvonta a vállát. Györk elkapta az asszony kezét, és maga felé rántotta.

Anna türelmetlenül kiszakította csuklóját a férfi szorításából, de Györk átkapta a derekát, és maga mellé kényszerítette a dikóra.

- Igen, ezért is nem mentem a többiekkel a falakra. Mert nem védelmezem ezeket! - bökött bizonytalan irányba a hüvelykujjával. - Én is a király ellen harcoljak? Én, akinek megmentették az életét a király vitézei? És azokért verekedjek, akik az életemre törtek? Akik nyomorult szolgának tartanak engem meg a fajtámat? De igenis kardra kapok, ha a király úr hadába szólítja a magamszőrű embereket.

- Ugyan - kérdezte Anna felháborodottan -, talán azt hiszed, a király nem ugyanolyan úr, mint az ispán vagy bán, báró vagy nemes? Mi közöd vagyon neked az ő dolgukhoz?

- Sok - mondta Györk konokan, ajkát beharapva. - Te nem is gondolod, hogy milyen sok... - És sóhajtott. - Tudod, én mindenben szabad ember szerettem volna lenni. Nem szolgalegény, mint most vagyok, nem szolgáló paraszt, mint ami lettem volna otthon, hanem szabad ember. Aki nem tartozik senkinek semmi számadással, tehetné, amit szeretne, ami szívének, lelkének jólesik... - Felnézett Annára, aki figyelmesen hallgatta. - Ezért is lettem egyszer zsivány. Azt hittem, azok igazán szabadok, még ha farkaséletük vagyon is. De nem... Rájöttem, hogy az az élet sem szabad. Csak hazudják, hogy maguk az urak magukon, de nyomorultabbak a robotoló parasztnál is. És karón végzik hazug-szabad életüket, mint Gál is...

- Mit akarsz ezzel? - vonta fel a szemöldökét Anna. - Tudod, kik a szabadok ebben az országban?

- Az urak - felelte Anna.

- A kunok, azok szabadok - bizonygatta hirtelen támadt lelkesedéssel Györk. - Amikor köztük kereskedtem, hallottam egyszer, hogy miképpen ítélkezett egy kun bej.

- Kicsoda?

- Bej. Nemzetségfő. Olyan, mint nálunk egy ispán. Az egyik kun úr, olyan kisebb fajta, mint nálunk az ispáni száznagy, egy báturt, amolyan szabadharcos közvitézt, befogott szolgálatra a sátra körül, a jószágai körül. A bátur, nem állhatván a szolgaságot, megszökött, és a nemzetségfőnél panaszt tett. A bej megvédelmezte a báturt, és megbüntette a kun urat. Érted, Anna? Ott, a kunok közt még szabad az élet. A kunok jól tudják, miért vonnak íjat a királyúr mellett. Mert ha ők nem verekednének László úr pártján, a király sem tudná védelmezni az ő szabadságukat az urakkal, papokkal szemben.

Anna már oda sem figyelt utolsó szavaira. Türelmetlenül felpattant, és az ablaknyíláshoz lépett.

- Ég a szemközti ház... Istenem, mindjárt belekap a miénkbe is!

Az udvar felől robajlás hallatszott, majd nagyot csattant valami: talán a kapu dőlt be. Nyomban rá lópaták dobogása közeledett feléjük, harsány kurjantások röpködtek. Györk érezte, hogy elszorul a torka, remegni kezd a térde. A dobogás egyre erősödött, elcsattogott a kamra fala mellett, s a kiáltozás már közvetlen közelükben harsant fel. Györk lassan felemelkedett ültéből, leakasztotta a kardját a faszögről, és kivonta hüvelyéből a pengét. Anna, a legény mozdulatait lesve, észrevette, hogy Györk arcán elkeseredett vonások rajzolódnak ki. Mintha azt mondaná: milyen ostobaság ez az egész! A házba betörő kun báturok úgysem kérdezik, a király híve vagy-é vagy sem? Átszúrnak, levágnak, legázolnak. Anna érezte a halál közelségét, s egy szemhunyásnyi idő alatt megbékélt az elmúlás gondolatával. Györk mellé lépett, odasimult a legényhez.

- Ugye, nem fog nagyon fájni?

- Micsoda? - döbbent s rökönyödött meg Györk.

- Hát... amikor majd megölnek bennünket.

A legény megrezzent, aztán átkarolta baljával az asszony derekát, és félig maga mögé vonta.

- Nem fogunk meghalni! - mondta nagyon magabiztosan, majd dünnyögve hozzátette: - Valamicskét tudok kunul, párszor megfordultam közöttük. Anna, oda állj! Oda ni... ha benyílik az ajtó, elfed téged ott a sarokban. - S gyengéden megtaszította, mert az asszony értetlenül meredt rá, és nem mozdult.

Aztán félrecsapta az alacsony ajtó kallantyúját, és résnyire megnyitotta. Az udvaron két lovas nyargalt a raktárszín felé, majd egy újabb bukkant elő, körbeforgatta a lovát a gyepen, aztán vadul felugratott a tornácra. A lovas - alacsony, fekete vitéz - bő ujjú, bő szárú csekment viselt; a csekmen alsó szára rojtosan csüngött le, félig befedte fekete bőrcsizmáját. A bátur előresújtott csákányával, és a konyha deszkaajtaja recsegve beszakadt. A lovas előredőlt nyergében, bekémlelt a füstös falú helyiségbe, majd kiegyenesedett, parányit fordított a paripája fején, s ekkor észrevette a másik ajtón kileső Györköt. Mordult valamit kunul. Györk nem értette, de szélesre tárta az ajtót, s kilépett a lovas elé.

- Héj, te! Kívül tágasabb! - kiáltott rá hetykén. Ezt a pár szót hibátlanul tudta kunul, s megsuhogtatta a kardját. A kun vitéz meglepve bámult rá, aztán megpörgette kezében a csákányt, olyan mozdulattal, ahogyan a besenyők a hosszú botot három ujjuk között, ami annyit jelentett, hogy elfogadja a kihívást.

- Nem szállnál le a lóról? - kérdezte Györk, összeszedve kun tudományát. - Így nem igaz-ságos! - A bátur nevetett, és fél kezével, visszafogta a lovát.

- Nem én! Inkább te szerezz egy hátast!

- Nincs - ingatta a fejét Györk.

- A te bajod - mondta egykedvűen s most már magyarul a kun. - De nem mozdult, talán azt várta, hogy a másik támadjon. A raktár felől visszanyargalt a másik két bátur, s meglátván őket, megtorpantották lovukat.

- Lékeld be a koponyáját! - rikkantotta egyikőjük, az is magyarul. Györk hallotta már, hogy az a beszéd járja: nem igazi kun az, aki nem tud magyarul. Mivelhogy élnek a gyepűkön túl is kunok, a kipcsáki kánságban, tatár hatalom alatt. Az itteni kunok megvetik a kintieket, kipcsák ebeknek nevezik őket, mert azok behódoltak a mongoloknak, a kunok ősi ellenségének. Kötöny kán népe, a magyarországi kunság pedig megtagadja gyepűn túli testvéreit.

- Ha nem én vágom el az ő gégáját! - kiáltott vissza Györk, de tekintetét nem vette le ellenfeléről.

- Honnan tud ez a magyar kunul? - kérdezte az egyik bámészkodó lovas.

- Megfordultam egynéhányszor közöttetek. Örömmel fogadtatok mindig, jó áldomást csaptunk, nem is egyszer! Szívesen vettétek portékáimat - felelte Györk jó hangosan.

A vele szemben magasló kun leeresztette maga mellé csákányos karját.

- Mondtam, ugye, hogy kalmárház ez! De nem hittétek! - vetette oda a társainak. Azok legyintettek.

- No, legény, ha megmondod, hol a kincs, nem bántalak.

- Ott vagyon, abban a szárnyékban, ni - bökött Györk szabad karjával a raktárak felé, ahonnan a bámészkodó két vitéz előjött.

- Aha - kapta arra a tekintetét Györk ellenfele.

- Kincs? - ordított vissza az egyik lovas. - Dohos zsákok meg lyukas csizmák vannak ott. Lékeld meg a koponyáját!

Györk visszafojtott lélegzettel, belülről remegve figyelte ellenfelét. Mert igaz, a raktárban csak sok-sok ócska holmi volt. A készlet javán már túladott Benedek, a nyári vásárokon elkelt minden. De hogy hol rejtette el az ezüst dénárokat meg az arany márkákat, arról a fiúnak halvány fogalma sem volt.

A kun bátur keskenyre húzott szemmel figyelte a legényt.

- Márpedig az ott vagyon - bizonygatta Györk, s még szinte meg is sértődött, hogy nem hisznek neki. - Egy hasas hordóban vagynak a tallérok.

A kun lovas tekintete most társai felé vágott.

- Egy- hasas hordóban vagyon! - kiáltotta feléjük.

- Most törte szét Szaján. Egerek rejtőztek benne! - süvöltött vissza a társa. A kun megint Györkre villantotta a szemét.

- Lehetetlen - mímelte Györk az elképedést. - Hiszen tegnap este én magam rejtettem a fenekére, le is takargattam nemezdarabokkal... Ott vagyon az! De kérlek, ne vidd el mindet! Hagyjál magnak belőle, hogy tovább kereskedhessek. Sokszor jártam köztetek, ajiljaitokban, szállásaitokon. Okánra mondom, egyszer sem csaptalak be benneteket. Jó kalmár vagyok, abból élek, hogy becsületes hírem vagyon.

- Ejjjh! - horkantott bosszúsan a bátur. - Mit locsogsz, fecsegsz, az ember belesiketül, úgy mondod! A jó fenébe, mit érdekel engem a te becsületes híred! Nem olyan világ járja már! Te meg a többi kalmárnépség mehet a pokolba! Amit elérünk, az a mienk! A királyúr is ezt mondotta, igenyest. Aki barantára megyen, zsákmányolhat kedvire. A zsákmányból övé, ami megilleti! Nahát!

Györk könnyű szédülést érzett. A vér sebes iramban áramlott a fejében, és hirtelen melege lett.

- Amit elértek? Az a tiétek?

- Csudákszol, mi? Ez eddig nem így volt, mi? Ti magyarok fújtátok a dudukot, mi meg roptuk az ugrálóst. Most fordítunk egyet! Mi füttyentgetünk, s ti ugráltok. Hol a kincs?

- Mondottam már.

- Ott nincs, tán süket vagy? Mondod meg azonnal?!

- Ha ott nem leled, akkor már a társaid elcsoholták.

A kun bátur megmerevedett, majd hátratáncoltatta a paripáját, és leugratott az udvarra.

Györk visszahátrált a kamraszoba ajtajához.

- Készülj, szökünk! Mindjárt lesz lovunk is - súgta be.

- Hogyan? Mi történt?

- Összeugrasztottam őket... egymáson követelik Benedek elrejtett pénzét. - A legény hangja el-elfojtódott az izgalomtól. - Az, amelyik az imént itt volt, most megy neki a társának... összecsapnak... Hijnye, errefelé szorulnak... Levágták!

Az udvar porzott, egy gazdátlan ló a bedöntött kapu irányába nyargalt. Györk nagyot szökkent, kétöles ugrással mellévágódott és a nyakába akaszkodott. Könnyedén fordult a hátára, fordított a paripa fején, és visszakanyarodott, szembe a két kun báturral..

- Hujj, bitang magyari!! - süvöltött feléje az egyik. Sivítva repült szembe vele egy csákány. Györk lesunyított, majd oldalra rántotta a lovát, eldobogott a közelebbi kun mellett, és rásújtott a kardjával. A csekmenes bátur ráhajolt a lova nyakára. Györk azt hitte, hogy hibázott, de nem, mert ellenfele a paripa nyakáról lezuhant a földre.

Györk fordított a lován, hogy hátulról kapja el a másik kun vitézt, de az félretáncoltatta a ménjét, majd sarkantyúba kapta, és elrobogott az utca felé. Györk látta, hogy megfutamodott ellenfelének jobb karja meztelen és csurom vér. Bizonyára ez verekedett meg a bajtársával, és sebesült lévén, nem állt Györk útjába.

- Anna! - kiáltotta. - Gyorsan!

Az asszony kiszaladt, majd meglátva a két kun holttestét, megrémült. Györk a másik gazdátlan lovat is elkapta, és Anna felé szöktetett a két hátassal.

- Tudsz lovagolni, ugye?

- Tudok... de mit akarsz, Györk? Hová megyünk? Ne menjünk, maradjunk itt...

- Ülj fel gyorsan, itt már nem maradhatunk... Egyikőjük elmenekült, mindjárt ránk hoz egy rótát. Várj, segítek... Ne így, felemásan, hanem férfimódra ülj a nyeregbe. Tarts mindig mögöttem! Úgy ugrass, hogy le ne maradj!

- Istenem, mi lesz? Ne menj nagyon gyorsan!

Györk elöl, jobbjában kardjával, mögötte Anna a paripája nyakára hajolva - így vágtattak ki a lángokban álló utcára. Jó darabon szabad útjuk volt, de a Körös menti korcsma előtt kun lovasokba botlottak, lekanyarodtak hát a híd felé. A híd faalkotmánya is égett, és lángoló gerendadarabok, parázsló fahasábok szakadoztak, zuhantak le a vízbe, és sisteregve üszkös hulladékká hamvadtak. Továbbugrattak a part mentén, de szemből újabb kun róták bukkantak fel. Megint fordulniuk kellett, kaptatón porzottak a város belseje felé, egyik utcából ki, a másikba be, néha lángok közt, néha leomlott vályogházak törmelékhalmazán át.

A Szent Mária-székesegyház felől előbb csak szórványosan, majd egyre sűrűbb sorokban megyei várkatonák lovasrajai zúdultak elő. A szűk utcácskák kövezetén lovasporoszlók patkócsattogása zajgott, nyomukban páncélos lovaghad csörtetett, dübörgött; félszázan ha lehettek, de zajuk nagyobb volt egy félezrednyi kun harci lármájánál. Soruk felett püspöki zászlók lengedeztek; a vértesvitézek mind a püspök atya familiárisai voltak.

Györkék egy beomlott falú kőház sarkához szorultak, mellettük áradt a városi had. Bizonyára a belső vár falai mögül törtek ki, módszeres, átgondolt terv szerint hatoltak előre, minden sorra jövő utcát feltöltöttek, elleptek. Olyan volt a vonulásuk, mint a Körös tavaszi áradása, mindent elöntött, minden található utat befolyt. Aztán ez az áradás elsodorta Györkéket is. Lovaskatonák ügettek mögöttük, mellettük, előttük, nyugtalanság, harci kedv, türelmetlenség zsibongott körülöttük.

Alkonyatkor már nem volt élő kun lovas a városban. Györk és Anna valahol a délkeleti kapun szabadult ki a városi had tömegéből. A déli falak vörös lángtengerbe vesztek, de égett a Körösön túli szegény falu, és a Körös menti nád- és vályogházak tömkelege. Éjszaka volt, mire visszavergődhettek, s mire a tűzvész is lecsillapodott. Anna holt fáradt volt, ruhája kormos, koszos, szakadozott, kibomlott haja itt-ott megperzselődött, nyakán és karján horzsolások égő sebei vöröslöttek. Györk karjába fogta, úgy vitte be a ház udvarára, onnan a kitépett és szétroncsolt ajtajú házba. A széthányt, felforgatott bútorok közt bukdácsolva keresett helyet, ahová letehetné, végül is egy meghasogatott, de amúgy épen maradt szőnyegre fektette az asszonyt.

- Györk! - karolta át a legény nyakát szorosan Anna. - Ez azért, csodálatos, ugye? - És kormos arcát odaszorította Györk borostás állához.

- Micsoda, kisszentem?

- Hát az, hogy újra itt vagyunk... Hogy nem égett le a ház, minket nem öltek le.

Györk letérdelt Anna mellé, két tenyerébe fogta az asszony maszatos, mosolygós arcát, és óvatosan, gyengéden megcsókolta.

- Pedig - susogta Anna - én már elkészültem a halálra. Magamban fohászkodtam érted is, és arra gondoltam, hogy együtt halunk meg, és akkor az nem is olyan borzasztó.

Györk fáradtan mosolygott, és Anna bozontos, gubancos haját simogatta.

- Mondjad hát, te mire gondoltál? - ült fel Anna, és fejét a férfi vállára buktatta.

- Csak arra, hogy rettenetes volna meghalni úgy, hogy nem lehettél az enyém, meghalni, amikor még annyi sok-sok szép napra ébredhettünk volna...

Az asszony tekintete hirtelen kikerekedett, és valahová Györk mögé, a fal tövére bámult, majd velőtrázóan felsikoltott. Györk felpattant, majd megtorpant, jeges iszonyat kúszott végig az idegein, lába zsibbadozott, moccanni sem tudott tovább.

Falnak támasztott háttal Benedek ült a sarokban a kövezeten, és üveges, hideg tekintettel meredt rájuk. Furcsa, féloldalas testtartással ült, mozdulatlanul. Szája nyitva, mintha szólani akarna. Györk az ablakon át bederengő holdvilág fakó fényénél csak nagysokára vette észre az öreg kalmár nyakán a körkörös fekete csíkot, a görbe kunszablya nyomát.

Lehunyta a szemét, lassan kigombolta a dolmányát, levette, és ráterítette a holttestre. Aztán feltámogatta Anna félájult, elnehezedett testét, átbotorkált vele kamraszobájába, lábával helyre lökdöste, rugdosta felborított dikóját, és lefektette az asszonyt, majd keresett egy takarót, és betakarta vele állig.

Anna nyöszörögve hányta magát jobbra-balra, majd mikor a tudatáig jutott, hogy Györk van mellette, belekapaszkodott a férfi nyakába, görcsösen szorongatta, és zokogott. Györk átkarolva tartotta, és tágra nyílt szemekkel virrasztott mellette. A pirkadat derengő világossága is így találta éberen, bár Anna régóta aludt már.

 

Az ablakot fekete lepel fedte. Györk Benedek erezett lapú asztalánál ült, és a széthányt, összetiport holmikat rakosgatta, szedegette sorba. Két-három pergamentekercs hevert előtte, egy ládika, széttört pánttal, néhány hollótoll, gyertyacsonk meg egy apró viaszrúd - ez maradt meg az asztalfiók tartalmából.

Kint megszakítás nélkül zúgott a harangszó.

- Rettentő sok halott vagyon - mondta Anna csendesen. - Azt mondják, egy hét is beletelik, mire mindet eltemetik. - Az asszony fekete ruhában állt a lefüggönyözött ablak előtt. A fekete lepel parányit ferdén lógott, így egy keskeny sávon a fény behatolt a szobába.

Györk tekintete éppen csak érintette az asszony karcsú, törékeny alakját, aztán továbbszállt, valahová, a határtalan messzeségbe.

- Azt ígérte Mizse úr - Györk hangja fátyolos volt -, hogy busásan megjutalmazza Benedeket, amiért kijuttatta őt a városból. Hm. Jutalmazhatja. Mondottam is néki, amikor utamra eresztett, fizesd hát meg, uram, a tartozásodat. Ki tudja, mit hoz a holnap, zavaros idők járnak mostanság. Legyintett. Azt mondta, nincs nála most egy megveszekedett garas sem, de ne féljek, vagyon a király úr kincstárában, jut bőven abból Benedeknek. Te, Anna, mit gondolsz, a kunokat is a király úr fizeti a kincstárából, amiért hadba szállnak a parancsára? No nem, nem hiszem - válaszolt mindjárt maga a saját kérdésére. - Azokat mi fizetjük, hiszen tőlünk zsákmányolják el a nékik járó zsoldot.

- Györk, miket beszélsz? Hogy jön ez most ide?

- Sehogy, csak épp eszembe jutott, Benedekről. Sokat fizetett ő, szegény, a királynak, akárhogyan is vesszük. Szolgálta, míg élt, mentette a testőrvezérét, odaveszejtett miatta egy szekérnyi drága holmit, aztán zsákmány gyanánt a házával is kifizetett vagy húsz kun báturt, végül pedig a király vitézei elvágták a torkát. Érdemes volt a király hívének lennie!

- Ugyan, hiszen nem is volt a király híve! Ugyancsak szidta és gyalázta, tudod jól!

- Mostanában igen. De csak a szájával ágált ellene. Mert belül azért a királyt szolgálta tovább. És igaz is, kit szolgált volna mást?

Anna türelmetlenül toppantott, szembefordult Györkkel. Arca halványságát csak ajkának pirossága, szemének s hajának sötétsége törte meg.

- Elég, ne beszélj erről többet!

- Jól van - hajtotta le a fejét Györk, és kezébe vette az egyik pergamentekercset, majd kiteregette. - Nem is tudom, mihez kezdjek először. Pénz kellene, hogy forgathassam, de nincs. Anélkül pedig összedől a ház. Ez a nyomorult kis ládikó üres. Ki gondolta volna, hogy Benedek nem rejti el a pénzét. Itt tartotta, ni, ebben a fiókban, így aztán mindet elvitték.

- Mihez kezdenél, ha volna? - kérdezte Anna.

- Elsőnek felfogadnék tíz markos legényt: keményöklű, bátor parasztlegényeket, akik a városba szöktek az urasági birtokokról, de munka híján éhen tengődnek s kószálnak. Kioktatnám őket a fegyverforgatásra, és fogadom, hogy megvédeném velük a házat. És épségben szállítanám a portékákat is mindenfelé. De hát nincs miből! Úristen, mikor kaparok én annyi ezüstmarhát össze, hogy újra hasznot forgassak ki!

- Vagyon pénz - mondta csendesen az asszony.

- Pénz? - álmélkodott Györk, s hitetlenkedve meredt Annára. - Hol?

- Elrejtettem a kincset, amit zsivány módra szereztél. Az ékszerszámok, aranytallérok, ezüstedények mind megvannak, amit nékem adtál. A te részed, amit nem tartottál meg. - És az asszony kislányos arcán, a fáradtság s gyötrődés okozta vonások fölé bágyadt mosoly kerekedett. - A te pénzed, Györk. Igen, igen, a tied. Nem gondoltam egy pillanatra sem, hogy az enyém lehetne, bár nekem ajándékoztad. Azt kezdel vele, amit jónak látsz. Ha úgy akarod, fogod az egészet, és elmégy vele, bárhová, nem vagy többé szolgalegény.

- Azt akarod, hogy elmenjek?

- A kincset a nagyobbik vadkörtefa tövibe ástam. Tegnap, amikor hazajöttünk a temetőből, megnéztem: senki sem háborgatta, hát ott vagyon most is.

Györk tétova mozdulattal végigsimogatta az asszony hamvas orcáját, aztán leejtette a kezét. Merően nézte a fekete fényű női szempárt.

- Anna! Te el akarsz küldeni...?

- Nem, de ha menni akarsz, akkor menj. Azt mondád, mindig szabad szerettél volna lenni.

- Ha téged elhagynálak, azzal egy cseppet sem lennék szabadabb! - vágott közbe Györk. - Hiszen százszor is elhagytam ezt a házat az elmúlt esztendőkben, és százegyedszer is azért tértem vissza, mert te itt voltál. Miattad!

- Tudom, de...

- Veled akarok szabad emberként élni, ha hagynak.

Anna szeméből kibuggyant két könnycsepp, de gyorsan letörölte. A férfi átkarolta, magához vonta az asszonyt, és a fülébe suttogta:

- Azt hittem, hogy te nagyon-nagyon okos asszony vagy, és kiderül, hogy nagyon-nagyon buta. Rettenetesen buta.

 

Lászlót mellbe vágták a legújabb hírek: a kunok fellázadtak a király ellen, aki rájuk akarja kényszeríteni a kun törvényt.

László riadtan hessegette el magától ezt a gonosz gondolatot, de egy napon unokabátyja, az erdélyi vajda is ezzel jött:

- Hát bizony, nagyot fordult a kocka, László úr! Ki gondolta volna, hogy még a kunok is ellened fordulnak, ellened vonulnak, és áruló, hitszegő királynak címeznek téged!

László nagyot nyelt, és úgy nézett a vajdára, mintha pillantásával ki akarná forgatni rokonának bensejét.

- Hazudsz te is, Majsa! Nem vagy már te kun, magyar ispán lettél - mondta szomorúan.

Az erdélyi vajda kényelmetlenül kezdte magát érezni.

- Nem mondhatok egyebet, László úr: a kunság ellened fordult. Lehet, hogy az urak terjesztették rólad azt a hírt, hogy végre akarod hajtani a törvényt... de ez már nem változtat semmit az eseményeken: bitang királynak neveznek, és a pusztulásodra törnek.

- Csodálom, hogy Okán nem szakasztja rád az eget - mondta László csendesen. - Úgy hazudol, mint az ispánok és papok. Menj a szemem elől, mert leköplek! - És kirúgta maga alól a széket. Az ablakhoz lépett, karba fonta a kezét, és kibámult.

Majsa tétován álldogált még egy darabig. Várta, hogy megszólaljon a király. Aztán felemelte a székről magas, hasított kucsmáját. Egy darabig forgatta a kezében, tépdeste a szőrméjét, majd hirtelen a fejébe nyomta.

- Isten áldjon meg, nagyúr - mondta, és elsietett.

 

Mert hazudott Majsa és minden ispán, bán meg pap Lászlónak. A kunvidéki lázadás a király kiszabadítására tört ki. A kun törvényt minden magyar úr végre akarta hajtani, csak egyedül László követett el mindent, hogy meghiúsítsa.

A kunok pedig nagyon jól tudták mindezt. Miért támadtak volna akkor a királyra? Vagy talán elhitték, hogy László megjuhászkodott országnagyjai előtt, és a szeretett kunság ellen fordult?

De akkor nem ismerték volna őt.

László a börtönéül kijelölt szobában gunnyasztott, és kavargó gondolataival viaskodott, amikor Aba Finta belépett hozzá. László leplezetlen gyűlölettel förmedt a zászlósúrra.

- Mit akarsz, Finta?

- Indulunk, László úr.

- Hová az isten csodájába? - kérdezte nyersen László.

- Budára - felelte az ispán.

- Menjetek! - vetette oda László.

- De te is velünk jössz!

László megrázta a fejét.

- Elegem volt - mondta László fojtottan, és felemelkedett székéből. - Elegem volt már ebből a játékból. Vagy szabadon eresztetek, vagy... nagyon csúnya vége lesz ennek! Menjetek, felőlem akár a pokolba is, de engemet nem hurcoltok sehová!

Aba Finta egészen közel lépett Lászlóhoz.

- Velünk jössz! - mondta szinte parancsolóan. És látván, hogy a király szeme dühösen rávillant, hozzátette: - Vagyon elegendő kun foglyunk, akire ráfogjuk, hogy a vesztedet okozta. Ha kedves az életed, királyúr, azt teszed, amit a bárók mondnak vagy ajánlanak neked! Ebben a zűrzavaros időben... minden megtörténhet!

Azzal otthagyta a királyt. Nagyot dörrent utána az ajtó.

László pedig néhány nap múlva útra kelt Aba Fintával Buda felé. De mégsem Budára mentek, hanem, a Csákok délre vonuló hadaival találkozva, Csepelen szálltak meg, és az Alföld felé indultak.

Az egész országból odaözönlöttek a bárói hadak. Mire elérték Kalocsát, már hatalmas sereg állt fegyverbe, amelyet a kunok iránti hosszú, évtizedes gyűlölet forrasztott egybe. Az egyház is ezerszámra küldte a bárói zászlók alá a fegyvereseket.

Magyarországon, az Úr 1282. esztendejében a keresztény és pogány erők döntő mérkőzésre huzakodtak.

A kereszténynek született, de pogánykodó király pedig fogolyként lovagolt a bárói seregtől körülvéve. A nemesi felkelést az ő nevében hirdették meg. Országszerte azt terjesztették, hogy László király szembefordult a kunjaival, és kiirtásukra tör.

 

Száz dob pergett. A kürtök riogása úgy szárnyalt végig a pusztán, mint egy kiterjesztett szárnyú turulmadár. Ezer meg ezer lópata dobogása olvadt egybe valami féktelen erősségű robajlásba, ami szinte megreszkettette a levegőt is.

Véget nem érő lovastömeg hömpölygött. A felvert porfellegben úgy úsztak a kopjazászlók, mint színes tollazatú madarak.

Miklós sisakosan, pikkelypáncélos szokmányban lovagolt a kánok és nemzetségfők csoportjában. Mellette apja és Törtel osztogatta a parancsokat az elszáguldozó hírnököknek. A kicsiny csoport élén a Kunországból érkezett nagykán, Oldamur lovagolt.

Miklós szíve elszorult, amikor végignézett a roppant kiterjedésű hadóriáson.

- Micsoda erő! - mondta. - És egy értelmetlen küzdelemben kell megfogyatkoznia! A magyar urak a világ urai lehettek volna, ha összefognak velünk. De nem!! Ehelyett ránk jönnek, kiirtásunkról acsarkodnak, és királyukat fogságra vetik! Pedig ez a király őket is naggyá tette volna!

- Az ütközet most már elkerülhetetlen - mondta Ozur. - Merre járhatnak a magyar hadak?

- Kalocsánál keletre fordultak. Nekünk!

- Hol találkozunk velük? Szegednél? Makófalvánál?

- Inkább Vásárhelynél. Azon a vidéken, a Hódmezőnél, a Hódtónál nekünk kedvező, ütközetre alkalmas hely van.

Oldamur kagán lovagolt hozzájuk.

- Olyasmit hallottam - mondta nyugodt hangon -, hogy az eddig egymással ellenségeskedő magyar urak mind kibékültek.

- Hogy a rossz rágja meg őket! Most egy zászló alatt lovagol a Kőszegi a Csákkal.

- László királyúrról mit tudtok?

A kánok vállat vontak. Mindegyik dünnyögött valamit, de senki sem tudott biztosat.

A kunországi fejedelem hátratolta prémes süvegét.

- Igaz volna, hogy ő maga állt a magyar hadak élére? Hogy ő maga gyűjti maga köré a magyar tüményeket?

- Lehetetlen - fordult a kagán felé Miklós. - Én jól ismerem Lászlót. Inkább leölné magát, mintsem hogy ilyen becstelenségre vállalkozzon.

- Megváltozhatott - mordult közbe Törtel.

- Rágalom - ingatta fejét Miklós. - Biztosan a papok terjesztik ezt a hírt! Így akarnak közénk állni, és László hűségéről leszakasztani bennünket!

- Ti tudjátok - vont vállat Oldamur, és megcsapta a lovát. - De a seregben már mindenütt ezt beszélik.

Árbócz, a kiskunok egyik törzskánja dühében meglóbálta a csákányát.

- Magyari, verje meg Okán! Nem istene a mi istenünk!

- Elhallgass! - ordított rá Miklós.

- Miért? Azért, mert a király megijedt? Nem láttál még olyan kutyát, amelyik megmarta azt, aki meg akarta simogatni? De megmarta, mert idegen volt neki!

- Ebhez hasonlítod László urat?! Te vén kétkulacsos! Széjjelhasítlak, mint egy áldozati kutyát! - És elő is rántotta görbe szablyáját.

De Miklóst lefogta Ozur kán, az apja. Oldamur összevont szemöldökkel intette le őket.

- Nyughassatok! Végeredményben semmit sem számít az, hogy hol vagyon a király: akár a pártunkon, akár ellenünk!

- Dehogyis nem! - legyintett Miklós elkeseredetten. - Akkor értelmetlen minden...

- Nem hátrálunk meg! - mondta Ozur kán. - Megütközünk a magyar urakkal, és vagy elpusztítjuk őket, vagy mi pusztulunk. És ha a magyarok vezéri dombján áll, akkor...

- Még akkor is tudnám, hogy nem pártolt el tőlünk! - mondta indulatosan Miklós.

- Csak ne jöjjön ránk idő! - terelte el a szót Törtel, és felnézett a magasba. Hunyorgott, nedvesség szitált a szemébe. - Pedig eső lesz... - mondta aztán csendesen.

Szürke volt az ég. Nyugat felől szakadatlanul vonultak a felhőáriások. Az esőcseppek először ritkán, majd egyre sűrűbben hullottak.

 

Már második napja zuhogott megállás nélkül az eső. Az utak szétfolytak, a lovak sárban caplattak, a felvonulás meglassúdott. A mennybolt állandóan dörgött, és gyökeres villámok szakadoztak ki belőle.

Ázott-fázott a sereg. Sáros és csuromvizes volt minden harcos. Az eső szinte belefullasztotta a rettenetes tömegű hadat a pocsolyába. A csapatok hadnagyai a komor arcú törzsfejedelmek körül ácsorogtak. Ellentétes értelmű parancsok száguldoztak szét, és a hangulat máris olyan volt, mintha ütközetet vesztettek volna.

Miklós betakargatta köpenyével a tegezét.

- Eláznak az íjak - mondta.

- Legalább akkorra elállna, mire kezdünk - aggodalmaskodott Oldamur. - Így hasznavehetetlenné válnak a nyilaink. A húrok teljesen megereszkednek.

Fojtogatóan telepedett mindenkire a rossz előérzet. Miklós a távolba kémlelt.

- Hát mégis igaz? - kérdezte kétségbeesetten. - László úr az ispánok hadaival vagyon.

- Tengri kegyelmezzen akkor neki! - sziszegte gyűlölködve Árbócz. Mellette a másik két kán, Törtel és Kemenecs dühödt pillantásokkal kémlelt a magyar tábor felé.

- Nagy az elkeseredés a hadban - mondta Ozur csendesen.

- Annál erősebbek leszünk! - rándított vállat Kemenecs. - Annál vadabbul szabdaljuk majd őket!

- Hej, Okán! Elpártoltál tőlünk... - sóhajtott Miklós. Árbócz ráhörkent:

- Mit nyavalyogsz itt, mint egy vénasszony!

Nem szólt senki, Miklós is csak lesett arrafelé, ahol az imént a királyi lobogó vörös posztóját látta megvillanni. De az esőfüggöny eltakarta előle a kilátást.

Zuhogott az eső. Az ég néha nagyot dördült, és a villámok fakó fénye megvilágította az esővel és sárral küszködő hatalmas hadat.