Új Attila

 

„...A király azonkívül a klérust is bor

zasztó fenyegetésekkel átkozta. „Az eszter-

gomi érsektől - mondá - és az alája rendelt

püspöktől elkezdvén ezt az egész fajzatot

tatár kardokkal fogom kiirtani egész Ró-

máig” ...Szentséges Atyánk és Urunk kezé-

ben van a mi üdvösségünk, ne engedje, kér-

jük, hogy ez Istentől oly reménytelenül el-

fordult ember keze által katolikus, isteni és

apostoli családja elvesszen...”

(Ladomér esztergomi érsek levele IV. Miklós

pápához)

 

Most már szabad vagy...! - ezzel botorkált ki a sötétbe. Gúnyos kacaj harsogott mögötte, de nem tudta, őt illeti-e?

Az éjszakai levegő hűvös volt. A napokon át tartó esőzés ingoványossá tette a mezőket, a lópatáktól felszaggatott földet.

Megállt. Mélyet lélegzett a vízszagú levegőből. Végtelen fáradtságot érzett, lépni sem volt kedve.

A távolban apró tűzpontok ugráltak, nyüzsögtek: most fosztják ki a zsoldosok a kun vitézek holttestét. A néma csatateret fáklyák lepték be.

Valami szorongatta a torkát. Továbbment... Előtte mindenfelé emberi és állati hullahegy. Néha megbotlott egy-egy páncélos lovag vagy lovával együtt levágott fekete harcos tetemében.

Kerülgetett, nagyokat lépett.

Fáklyák közeledtek feléje, fényükben holttestek halmai tűntek fel. Hangos kiabálás hallatszott. Néhányan dulakodtak... Szikrák szálltak a sötétben, fegyverek és vértek acélja fénylett fel, majd borult árnyékba.

Tucatnyi katona marakodott egy holttest felett. Amikor meglátták Lászlót, elcsendesedtek.

A halottról akkorra már leszedték az ékszereket meg az aranyveretes kun övet. Hajjal együtt tépték le a díszes, kövekkel ékesített sisakot. A kacagányt tartó smaragdos tű felett vagy öten vitatkoztak, kit illet.

Az ékességeitől megfosztott kun harcos ötven év körüli lehetett; szeme fennakadt, mintha az ég felé nézne, pogány isteneihez könyörögve.

Valaki azt mondta, hogy ez volt a kunországi fejedelem.

László lehajolt a halotthoz. Most látta először. Mennyi követjárás, üzenetcsere előzte meg a találkozásukat! De nem így képzelte el.

- Tegyétek le a rablott holmit! - mondta vészjósló hangon. - Ki engedte, hogy hozzányúljatok?!

- De hát... felséges úr... - lépett közelebb egy nagydarab katona -, a szabad rablást már az ütközet előtt kihirdették a táborban... Ha majd győzünk...

Lászlót valósággal mellbe verte ez a szó: győzünk. Iszonyatos harag lett rajta úrrá. Kirántotta a kardját, és eszeveszetten csapott az ácsorgó katonák közé.

- Pusztuljatok, rohadt hullarablók! - És addig vágta, szabdalta őket, míg egy sem maradt a közelben. Aztán letérdelt a halott kagán mellé. - Oldamur... Oldamur... - suttogta, és könny szökött a szemébe. De maga sem tudta, mit sirat: az összeomlott óriási erőt, az elpusztult hadat, vagy pedig önsorsának szerencsétlen balrafordulását.

Mozdulatlanul kuporgott Oldamur megdermedt teteme mellett. Lépteket hallott. Valaki megállt mellette.

- Hallottam, György uram - szólalt meg nagy sokára László -, hogy bátran harcoltál. Sokan dicsértek.

- Harcoltam, igen - felelte tompán a báró.

László rápillantott, a teste csupa kötés, arcán friss vágás pirosbarna barázdája éktelenkedett.

- Azt bizonygatták egyszer ezek - mutatott fáradt, bizonytalan mozdulattal a feketeségbe burkolózó mező irányába -, ezek, akiket ma levágtatok, hogy te vagy a leghűségesebb báróm mindük között. Hm...

- Mondtam én neked sokszor, nagyuram, őrültség mindaz, amire a kunság rá akar téged venni. Jobb ez így, hidd meg!

- Hagyd csak! - legyintett László, és lassan felegyenesedett. - Mit mentegetőzöl? Remek vitéz vagy! Titeket kettőtöket tartottalak az ország legjobb hadvezetőinek: téged és Miklóst. Úgy látszik, te vagy a jobb hadnagy. Összemértétek az erőtöket, és te maradtál fölül.

- A kánfinak nem kedvezett a szerencse - felelte Simon fia György halkan. - Zuhogott az eső... megereszkedtek az íjhúrok... nem használhatták őket. Mintha csak felényi sereggel vonultak volna fel. Hát ennyit ér, nagyúr, a könnyűlovas íjász.

- Nem kedvezett a szerencse? - kérdezte döbbenten László. - Ezen fordult meg a csata kimenetele?

- A szerencsén múlott, nagyúr, hogy nem mi haraptunk a fűbe... Az esőzéseken, és még egyen.

- Miről fecsegsz? - nézett fel zavaros szemmel a király.

- Nem volt igazad az előbb, nagyúr! Vagyon még egy ember, aki kettőnknél, Miklósnál és nálam is jobb a hadvezetésben...

- Kicsoda?

- Te, nagyuram. De te most nem vezettél hadat. Ha a kunok élén állsz, szörnyű dolgok történhettek volna.

László maga elé bámult; talán egy miatyánknyi idő is beletelt.

- Én most legszívesebben kardot merítenék beléd - mondta aztán rekedtes hangon. - De akkor ki kellene irtanom minden bárómat, felkoncolnom minden katonámat, aki ebben a szörnyű ütközetben ellenünk jött, és levert bennünket. - Elindult vissza, a tábor felé, de elbizonytalanodott: - Most hova menjek? - kérdezte, de látszott rajta, hogy nem is vár feleletet.

- Annyira elszakadtál tőlünk?

- Szörnyű, amit műveltetek! És elviselhetetlen, amit velem tettek. Odaszorítottak az Aba familiárisok közé, hogy a lovam csak akkor léphetett, ha azok is mozdultak. Íjászok vettek körül, akiket azért rendeltek mellém, hogy ha mégis kiugornék vagy kivágnék az Abák közül, leterítsenek. Azt hittétek, nem láttam, hogy azoknak a fizetett bérenceknek a kezében kun nyíl volt?! Hogy minden teketória nélkül lenyilaztatok volna engem, és még a felelősséget is lerázzátok magatokról! Hiszen az ütközet közepette ért volna a halál, és ezernyi szemtanú bizonygatta volna, hogy kun nyíl vert át... Hát ezért nem törtem ki! Bárki bármikor megvádolhat azzal, hogy a kunság ellen fordultam, mert ott álltam a kunokkal szemben, a vezéri dombon. De inkább vállalom ezt a szégyent, mintsem hogy halálommal a kunokat vádolhassátok. Mert ti öltetek volna meg, de ismételten rajtuk álltatok volna bosszút.

- Nagyúr! Én ilyesmiben részt nem vettem - döbbent meg a fiatal báró. László csak legyintett.

- Elhiszem. Alig tudták néhányan. De az is lehet, hogy egyedül Aba Finta tervelte ki. Mindegy!

Egy darabig szótlanul mentek. Már közeledtek a táborhoz. László úgy bámult az őrtüzekre, mintha farkascsordával nézett volna szembe. Aztán hirtelen Simonfihoz fordult:

- Azt mondtad az előbb, hogy így jó, ahogyan történt?

- Most is úgy vélem, nagyúr - felelt meggyőződéssel a báró.

- Nem - rázta meg a fejét László. - A legrosszabbat tettétek, amit csak tenni lehetett! Ha eddig volt megegyezésre remény, az most már végképp szertefoszlott. Ami csak parázs volt, lánggá szítottátok fel! Láng borítja majd be az országot, de olyan láng, hogy füstjébe keresztény istenetek is belekönnyezik!

Simon fia György elképedt. Az előbb még csendesen kesergő emberből újra kibomlott a régi indulatos vad, örökdacú ifjú. Szava már hangosan csattant, a szeme felparázslott a sötétben.

- Azt hittétek, legyőztetek?! Nem! Nem győztetek le! Ott folytatom, ahol abbahagytam, csak kétszeres gyűlölettel és megsokszorozódott kegyetlenséggel. És alku nélkül! - Úgy csapott kardjára, mintha annak erejére esküdne. - És soha többé nem alázom meg magamat!

Simon fia György szorongva figyelte László csapongó szavait. Nem félt ugyan a fenyegetéstől, de sajnálta és megértette, micsoda fájdalom és kétségbeesés dúl benne. És azt találta a legszörnyűbbnek, hogy minden együttérzése mellett sem segítheti, sőt ellenségévé válik ő is. Ebben az ütközetben kettészakadt a világuk, menthetetlenül kardot vonnak egymásra.

László otthagyta Simonfit, aki megborzongott, amikor meghallotta a király köszönés helyett mondott szavait: „Vérre megy most már minden! Valakinek pusztulnia kell ebből az országból!”

Döbbenten figyelte, hogyan tűnik el a sötétségben László alakja. Még hallotta egy darabig lépteinek surrogását a fűben.

Aznap éjszaka már senki sem látta a táborban. Talán egyedül lovagolt el, hiszen egyedül maradt. Fegyveres testőrök nem kísérték. Úgy nyelte el az éjszaka, mintha bársonyos leplébe burkolta volna. Talán csak az augusztusi csillagok kísérték. Azok a csillagok, melyekre oly gyakran tekintett fel.

 

Egy szeptember eleji éjszakán László felzörgetett egy öreg pákászt a kunyhójában. Aranyat nyomott a markába, és megkérte, vigye át a Tisza menti mocsarak útvesztőin.

Éjfél körül járt az idő, amikor száraz talajra lépett.

Gyalog rótta tovább az utat. Még Vásárhely tájékán eladta a lovát egy lókereskedőnek, abból kapta azt az aranyat, amivel a pákásznak fizetett.

Mindig úgy haladt, hogy erdős, cserjés vagy nádas vidéken maradjon, hogyha kell, megbújhasson, elrejtőzhessen. Ha most lenyilazná egy kóbor kun csapat, lekaszabolná egy falka ispánsági poroszló, vagy megölné egy zsiványbanda, soha senki nem tudná meg, hová lett a király. „Talán így lenne a legjobb” - keseredett el. Fáradt és éhes volt, és úgy érezte, hogy földönfutó lett belőle.

Sejtette, hogy többen is a nyomában vannak, de nem törődött vele, kik azok, akik nap mint nap fel-felbukkannak, keringélnek, csörtetnek a környéken, mialatt ő megbújik egy bokorban vagy egy sűrűbb nádbozótban. Minden bizonnyal őt keresik. De vajon milyen szándékkal? Bizonyára azért, hogy a vérét vegyék, akár kunok, akár magyarok. Már egy hete bolyongott; lassan teljesen kiürült a tarisznya, amit a pákásztól vett, megtöltve szalonnával, hagymával és kenyérrel.

A Körös partján megpihenve rágcsálta az utolsó darab kenyeret. Egy fűzbokor tövében heverészett, és elrévedve bámulta a feketén hömpölygő vizet; fásult közöny uralkodott el a lelkén. Csillagos ég tükröződött a fekete folyam hátán, jóleső hűvösséget árasztott a víz.

Halkan dobogott a föld, mintha a távolban paripa ügetne. De László nem törődött vele. A dobogás egyre erősödött, már jól ki lehetett venni, hogy magányos lovas közeledik. László felült. Egy lovas nem ellensége, azzal könnyűszerrel elbánik. Csak jönne ide, hogy szólhatna végre egy emberrel! Most hirtelen elviselhetetlenné vált számára a magány. Eddig még soha nem volt egyedül, még akkor sem, ha aludt, hiszen testőrző férfiak raja vigyázta még az álmát is.

Felpattant, a dobogás irányába fordult:

- Hé-éjjj!! - kurjantotta. - Ide-e-e!!

A dobogás egy pillanatra elhalt, aztán újra felgyorsult, megerősödött, már látta is a sötétben feléje tartó paripát és gazdáját. Elővonta a kardját, úgy várakozott.

A lovas megtorpantott, és a nyeregben ülő alakot a fakón derengő félhold gyengén megvilágította. Arcát, ruházatát árnyék fedte.

- Ki vagy? - kérdezte, de a lovas válasz nélkül ugrott le a nyeregből, tétován előrelépett, aztán térdre bukott előtte.

- Végre! - suttogta egy női hang, melynek hallatára László szíve megdobbant, majd szinte a torkába ugrott. - Végre megtaláltalak!

- Édua! - dobta a földre a kardját a király, és karjába ölelte a leányt.

- Hódtó óta követem a nyomaidat, de nem tudtalak beérni. Mindig más csapásra tértél, mindig eltűntél.

- Ott voltál Hódtónál? - torzult el a király arca.

- Ott. De nem futottam meg... és nem is menekültem el. Sokáig kószáltam a magyar tábor körül, ott szereztem ezt a gúnyát. Mikor híre kelt, hogy eltűntél a táborból, bizonyosra vettem, hogy északnak tartasz, a Körös felé, a szállások felé. De... László! Nincsenek már szállások! - és görcsösen felzokogott.

- Nincsenek.... - mormogta a király, bár tudta, hogy nincs ezen mit kérdezni.

- Védtelenül maradtak, a környező magyar hadak felégették, feldúlták. Aki megmaradt, felszedte jurtjait, menekül Keletre. - Édua könnyeivel küszködve folytatta. - Anyám is odaveszett, atyám is elesett. Miklós pedig sebes, de erős haddal visszafordult a menekülő ajilok védelmére. Azt üzeni, hogy·Kunországba tartanak.

- Megyek én is utánuk... - suttogta László, és felnézett a fekete égen parázsló csillagokra.

- Kunországba?

- Nem, Édua... nem. Atyád s anyád után. Oldamur után, a temérdek kun vitéz után.

- Ne! - ragadta meg és kulcsolta át karjaival a lány. - Maradj velem! Nem engedlek!

- Veled? Én, a megvert, megalázott eb? A senki és semmi? A nyomorult földönfutó? Akkor elutasítottál, mikor még volt hatalmam és fényes hadam. Hogyan kellenék most koszlottan, egy szál magam?

Édua László orcáját arcához szorította.

- Igen, most, most igazán... mert magad vagy, mert egyedül vagy.

- Sajnálatból ne maradj mellettem!

- Nem, nem azért! Hanem, mert szeretlek! Mindig is szerettelek, és soha nem azért, mert király vagy! Most már legalább bizonyosra veheted, hogy téged szeretlek, Lászlót, a senkit és semmit, a földönfutót, a megalázottat, a megvertet.

- Elátkozott vagyok! Fuss el, menekülj!

- Így is szeretlek! És ha most ellöksz magadtól, meghalok!

- Kis vadmacska... kis bolondom... Dehogy löklek, hiszen te vagy az egyetlen kincs... az egyetlen... asszonyom... - szava elfulladt, arcát a lány hajába fúrta.

- És miből vannak a csillagok? Gyémántkövekből?

- Nem tudom, kis vadócom.

- És hány csillag vagyon az égen?

- Sok. Még nem számoltam meg.

- Megszámoljuk? Te elkezded keletről, én meg nyugatról.

- Sokáig tart, míg találkozunk.

- Én majd kettesével számolom, úgy gyorsabban haladok.

- Minek számoljuk? Nekem úgyis csak egy vagyon.

- Melyik az, mutasd meg.

- Itt vagyon, itt, a karomban.

- Miért mondod, hogy csak egy? Nem elég?

- De igen. Nem adnám az ég minden csillagáért!

- Még ha drágakövekből vannak a csillagok, akkor se?

- Akkor se!

Édua még szorosabban bújt Lászlóhoz, és lehunyta a szemét.

- Akkor jó - mondta, és fejét befészkelte a férfi nyakának hajlatába. - Aludhatok egy kicsit?

- Aludjál, bogárkám. Nem fázol?

- Nem. Melegem vagyon inkább - csendesedett el Édua hangja.

 

A magas fűszálak erdejében egymást átölelve alszik egy férfi és egy nő. Senki és semmi nem őrzi az álmukat, körülöttük oszlik a sötétség, még az éjszaka is felszáll, védőszárnyaival nem fedi be immár őket. Védtelenek és kiszolgáltatottak. Közelükben halkan susogva hömpölyög egy folyam. A távolból erdő vonulata dereng ezüstös párában.

Szorosan ölelik egymást, és békésen szenderegnek. Boldogok, és bizonyára boldog az álmuk is. Mögöttük tengernyi szenvedés, előttük temérdek gyötrelem. A vésztől, háborútól, indulatoktól terhes világ most nem létezik a számukra.

Az égen a színtelen, ónos szürkeséget rózsaszínű fénysávok törik meg. A halványveres derengés diadalmasan futja be az ég boltozatát, felragyog, pirosodik, és rózsás fényével beborítja a földet is.

Vörös szárnyakon érkezik a hajnal.

Édua felébred, nyíló tekintete László pillantásával találkozik. Elmosolyodik, szeme felcsillan, felül, körülnéz, és elámul.

- Felkelt a nap - suttogja. - Nézd, milyen gyönyörű!

Vakító vörös fényárban méltóságteljesen emelkedik a magasba a hatalmas, izzó tűzkorong. A harmatos rét úgy csillog, mintha smaragdmező lenne. A folyó felszínén óarany, sárarany·s ezüst ragyogás táncol vibrálva.

László is felül, gyengéden átkarolja Édua vállát, ő is a felkelő nap fényében megújult világot bámulja.

- Milyen csodálatos - suttogja Édua -, tegnap még a sötétség birodalmában raboskodott, ma már újra szabad, s diadalmasan emelkedik egyre magasabbra... Így cselekedjél te is, László.

László magához öleli immár asszonyát.

- Ahogyan Napisten?

- Úgy, László! Soha ne tudjanak legyőzni! Mindig kelj fel! Újra és újra!

 

Csongrád körkörös várából a riadó kürtszó nyomán ispánsági várkatonák lovassorai roptattak elő. A vár előtti sík mezőn sorakoztak fel egyenes, fegyelmezett hadrendben.

- Ez mind? - kérdezte a karcsú, bozontos szakállú, bajuszos fiatal férfi a mellette ácsorgó ispántól.

- Igen, nagyúr. Három század vitéz. A többi gyalogporoszló, a falak védelmére.

- Azok nem kellenek. Csak a lovasokat viszem magammal. Rendelj királyi tiszteket a had élére!

A csongrádi várkatonák csapatával László délben kelt át a Tiszán. Északnak haladt. A szolnoki várispánságon ezerötszáz lovast szedett fel.

Csepelen riadóztatta a királyi hadakat, itt már testőregységek is csatlakoztak hozzá. Amikor Pest alá ért, már öt ezrednyi hadsereg vonult a vörös királyi lobogó alatt.

A hírre, hogy ismét Budán székel a király, László régi hívei mind odasereglettek. Mintha mi sem történt volna, megjelentek az ellenségei is. Mizse, a besenyő testőrvezér hihetetlen gyorsasággal vonta össze a királyi vár falai alá a testőrhadakat. Feléledt a királyi palota, pezsgett az udvari élet, a bárókból és egyháznagyokból álló királyi tanács újra meg újra összeült, a kancellárián írnokok körmöltek, pristaldusok, hírnökök és futárok jöttek-mentek, a palota vendégszobái újra megteltek panaszosokkal és kérelmezőkkel.

Mintha minden visszatért volna a régi kerékvágásba. Mintha semmi sem változott volna. Azazhogy, valami mégis! A király jelenlétét senki sem érzékelte. A tanácsüléseken nem vett részt, ha követ érkezett a palotába, nem hívatta a tanácsurakat, senkit nem nevezett ki semmiféle tisztségre, senki nem jelentkezhetett nála kihallgatásra, s ha olykor-olykor megpillantották, amint a palota egyik vagy másik terméből kilépett, közelébe nem juthattak, mert testőrei tíz lépésnyi körzetben mindenkit visszaparancsoltak. És még egy komoly változás történt: a budai vár falait testőrcsapatok őrizték. A testőrhadak létszáma ötszöröse volt a régi testőrségnek. A királyi hadak élére pedig szerte a vármegyékben megbízható régi testőrtisztek kerültek.

Izabella királynét soha senki sem látta. Olykor-olykor kikerült a kancelláriából egy-egy adománylevél, ami a nagyasszony kézjegyét viselte, de ez volt minden életjele.

Akik nagy ritkán találkoztak a királlyal, mindig egy feltűnően szép arcú, fiatal testőrlegény kíséretében pillantották meg. Nem tudták, ki lehet, senki sem ismerte az udvarban.

Lászlót félelmetes és titokzatos bűvkör vette körül. A hatalmat birtokló Aba és Csák urak a vállukat vonogatták. Nem értették a király magatartását, de különösképpen nem is érdekelte őket. Az ország szekere döcögve, nyikorogva görgött, de legalább ez a kun kölyök nem téblábol mellette, hogy ő is taszítani akarja - gondolták, és meg voltak elégedve magukkal.

- Megérett az idő, kis testőröm - mondta László mosolyogva Éduának jó néhány hónap múltán. - Indulunk Kunországba.

A vörös posztóból készült, csinos testőrruhában olyan volt a fiatalasszony, mint egy tizenöt éves legény. Karcsú, törékeny termete fiúsnak tűnt a férfigúnyában. Keblének domborodását a testőrdolmányon lazán keresztbe csatolt kacagánnyal palástolta.

- László! - sikoltotta boldogan, és a király nyakába csimpaszkodott. László karjába kapta, és megforgatta.

- Örülsz, kis vadmacska? Megyünk Miklósért, megyünk a hadakért. Mit gondolsz, visszajönnek a hívásomra?

- Vissza! - csillogott bizonykodón az asszonyka szeme. - Hiszen ez a hazájuk!

 

Túl a gyepűkön, a moldvai fennsíkon húzódtak meg a Magyarországról kimenekült kun törzsek és nemzetségek. Ez a föld a senki földje volt. A mongol birodalom fennhatósága alatt tanyázó kipcsáki kunok gyepűi és őrhelyei keletebbre helyezkedtek el.

László király négyezer vitéz kíséretében lépett át az erdőelvi gyepűkapun, az Ojtozi szoroson. Idegen földön járt, ott, ahol magyar király haddal még sohasem fordult meg.

A menekült kun szállásokon kigyulladtak az őrtüzek, mint mindig, ha ellenséges had közeledtét észlelik.

László öt testőrtiszt kíséretében előrelovagolt, és bebocsájtást kért a legközelebbi szállás őrsétől. A kun báturok nyomban felismerték a királyt, és a szállás fejedelmének, Karcagnak jurtájához kísérték. Karcag lovashírelőket küldött szét a környező szállásokra. Másnapra már egybegyűltek jurtájában a kánok és bejek; Miklós is megérkezett, aki már nem herceg volt, hanem - atyjának örököseként - kán.

 

- Én akkor sem hittem, hogy szembefordultál velünk... - magyarázta Lászlónak a fiatal törzsfő.

László kissé megkönnyebbült, de azért észrevette, hogy a többi arc merev, és a pillantások sötétek. A szavak keservesen törnek elő, és a tekintetek néha különös fénnyel parázslottak rá. Valami elszorította a torkát.

- Hát nem volt annyi bizalmatok sem, hogy legalább feltételezzétek rólam, hogy nem tehettem ilyet!

Törtel, aki mindannyiuk közt a legidősebb volt, szólalt meg elsőként.

- A saját szemünkkel ismertünk fel téged közöttük... Hát nem hihetünk akkor magunknak sem?

- Ilyet nem!

- Te nem láthattad azt - szólt közbe ingerülten Miklós, Törtel felé fordulva -, hogy miképpen fogták körül László urat! Te csak a királyi lobogót ismerted fel, és alatta a nagyurat! Azt, hogy miképpen került oda, nem tudhattad!

- Meglehet - mondta komoran a másik törzsfő, Kemenecs, és karba font kézzel, mereven és ellenségesen állt Lászlóval szemben. - Meglehet - ismételte. - Hiszen nincs jogunk kételkedni szavad igazában... Ahogyan te mondod, úgy lehet az igaz...

- Miért térsz ki?! - csattant rá László. - Miért hagyod rám, mint egy félkegyelműre?! Talán nem szólhattok ellenem?! Mondd meg, ha úgy hiszed, én vezettem ellenetek az urak zászlóit, az én érdekem volt, hogy szétverjenek ott bennőtöket! Hogy örültem, amikor láttam vereségeteket!

- Csillapodj, nagyuram - tette Miklós békítően a kezét László karjára. - Elhiszem, hogy jogos az indulatod. De nagy volt az elkeseredés a hadban. Amikor széltében-hosszában csak azt hallottuk, hogy a király esküvel fogadta: írmagjáig kiirtja a kunságot... És hogy elvesztettük a csatát, abban nagymértékben...

- Én voltam a hibás - mondta lehajtott fejjel László.

- Nem te, hanem az a mérhetetlen csalódás, amit a kósza híresztelés okozott - fejezte be Miklós.

- De a fene vigye el - fakadt ki újra, de már kissé csillapodottan, és arcán aprót vonaglottak az izmok -, hát mi kötött hozzájuk? Miért fordultam volna ellenetek? Erre feleljetek! - És ingerülten a sátornyíláshoz lépett.

A sátrak közt magyar vitézei kun harcosokkal beszélgettek. Egyik testőrtisztje kézzel-lábbal magyarázott valamit három apró kun vitéznek, azok meg lábukkal az avart piszkálva, lehajtott fejjel hallgattak.

- Hát majd bizonyítok! - mondta félig visszafordulva a kun elöljárók felé. - Hányan vagytok ezen a szálláson?

- Megfogyatkoztunk nagyon, László úr... - felelte csendesen Miklós. Hangjában szomorúság és fájdalom érződött.

László lehajtotta a fejét.

- Megfogyatkoztak az urak is... sokan elestek a csákányaitoktól. És mennyien vannak a harcosok?

- Azért még mindig elegen, László úr. Talán húszezernyi lovas, ha összeszedjük őket minden szállásról.

- Elég lesz... Vagynak magyarok is elegen, akik a pártomon vannak. Azokat is összefogom!

Szavai nyomán valami mégis felengedett; mintha a kétkedés bizakodásba csapott volna át. Hiszen mindegyik törzsfejedelem azt várta, hogy a király, az ő vérükből való, szeretett ifjú fejedelem értük jön, vagy üzen értük. Hát ez most megtörtént. Mindegyiküknek lenne temérdek keseregni és hánytorgatni valója. Kezdetben ez ki is buggyant belőlük. Aztán elfojtották, nagyobb s fontosabb teendő volt most a visszatérés. Mert mindnyájan vissza akartak térni, hiszen Magyarország a hazájuk. Majdnem mindnyájan ott születtek, magyarul könnyebben beszélnek, mint kunul, nem egynek magyar az anyja is. A gondolatokat, a szavakat, az elméket a visszatérés, a hazamenetel foglalta le.

László másnap Miklós törzsének szállására ment. A törzskán jurtájában ismét bizalmas barátokként latolgatták a teendőket.

- A fiatalabbak, Karcag és Itemes nem tört meg - magyarázta Miklós. - Készek, ha kell, újabb harcokra is. De az öregje, Törtel, Kemenecs és Árbócz már csavarja-tekeri a szót. Ezekre mindig jól ügyelj, László. Vén ordasok, sokat tapasztaltak, óvatosak, bizalmatlanok. Törtel vonta vissza legelőször a tüményét az ütközetből.

- Pedig nekem minden lehetséges erőre szükségem lesz. Felvettem a szövetséget újra Nogáj kánnal. - Kíváncsian Miklósra pillantott, vajon hogy fogadja a hírt a mongol szövetségről. Miklósnak arcizma sem rándult.

- Nogáj kán eddig betartotta a szavát - felelte a törzsfő. - És minden másként alakul, ha Oldamur nem ijed meg! De amikor hírül vette, hogy téged foglyul ejtettek az Aba Fintáék, megtorpant, egy esztendeig téblábolt a gyepűk előtt, és nem merte rászánni magát, hogy átlépje a határt. Ezzel aztán egyesztendei haladékot biztosított a magyar uraknak és papoknak, amikor is azok kedvükre készülődhettek. És mikor végre Nogáj erőteljes fenyegetéssel rákényszerítette, hogy vonuljon tovább, akkor is csak egy tüményt vezetett át a magyar földre. Ha akkor rögtön bejön, hát...

- Ha Oldamur nem torpan meg - mordult fel László -, akkor sohasem következik be Hódtó.

- Egy esztendő alatt a bárók lefegyverezték vagy félreállították az útjukból a királyi hadakat, és kihányták a vármegyék éléről a hozzád hű vártiszteket. Még a testőrezredeidet is a maguk hadához csapták, szegény Mizse úr egy századnyi lovassal menekült hozzánk. Ez az egy esztendő, míg te fogoly voltál, és Oldamur a gyepűk mentén időzött, a vesztünket okozta. De még ezek a vén Törtelék is az utamba álltak; megkörnyékezték atyámat is, szegény feje pedig - nyugodjék - hajlott a szavukra, és úgy vélte ő is, békességre kell törekednünk. Összeszedtem a nyögéreidet, egy hadba fogtam az én nögürjeimmel, vagy- öt ezrednyi vitéz kellett volna még atyám törzséből. Kértem tőle, könyörögtem, nem adott. Pedig ha kilett volna a had, egy hét alatt kiszabadítottalak volna.

- Hagyd el, Miklós - tette nyugtatóan a király a kezét az ifjú kán karjára. - Immár a múltak felelevenítésével semmire sem megyünk.

- De igen, László! - parázslott fel Miklós szeme. – Emlegetnünk kell, hogy soha el ne felejtsük: hol hibáztunk, hol követtük el a ballépéseket. Mert ha elfelejtjük, újra meg újra belelépünk ugyanabba a csapdába, és ismét ugyanazt a hibát követjük el! - Miklós egyre jobban belelovalta magát a haragba. - Amikor végre hadra keltünk, Törtel meg Árbócz még mindig vonakodott! Két hétig nem tudtuk egyesíteni miattuk a hadainkat! Ez volt maga a pusztulás! Mert ha az a két vén keselyű időben indul, két héttel hamarabb megütközünk a bárók és papok hadaival. Érted, László? Egy szem eső nem esett azon a két héten! Így büntetett meg bennünket Okán, amiért tétováztunk, és gyáván latolgattunk! Ha a száraz időszakban csapunk össze, úgy elontottuk volna az urak hadát, mint annak idején Batu kán Béla király seregét.

Miklós keze idegesen remegett. Rettenetesen felindult, meglehet, most először formálta szavakba Hódtó óta a csatavesztés okait.

- Mint mondottam - folytatta rövid szünet után László az imént félbehagyottakat, remélve, hogy Miklóst is a jelen reménységei felé terelheti -, szövetséget kötöttem újra Nogáj kánnal. A mongol kán sokkalta nehezebben hajlik, mint egykoron, de megadja a segítséget, ha kérem.

- Nagy árat szab? - kérdezte Miklós.

- Nem tudom. Két követséget menesztettem, kettőt küldött ő is. Egyelőre még semmit nem kér cserébe. Azt hangoztatja, hogy a magyar király értékes szövetséges, s kész ápolni a kapcsolatunkat.

- Érthető... - mormogta Miklós. - Zűrzavaros állapotok uralkodnak a kán tartományaiban. A krími tatár kánok is állandóan fenyegetik Nogájt, de a litvánokkal is gyakran hadakozik. Szüksége lesz még a magyar király szövetségére.

László töprengett.

- A lengyelek uszítják a litvánokat Nogájra - fűzte még hozzá Miklós. - Meglehet, hogy a lengyelekkel is egyezségre akar lépni, akkor pedig te igen nagy szolgálatot tehetsz néki, hiszen atyafiságban vagy több lengyel herceggel.

- Igen - hagyta rá László. - A jövő esztendő tavaszára várom az első hadakat. Kipcsáki kun seregek lesznek ezek is. Addigra minden megérlelődik, minden erőmet összeszedem, lóra ültetlek benneteket is, és egy jelre, egyidejűleg megindítjuk a támadást.

- Addig nem is kezdesz harcba ispánjaid ellen?

- De igen, az Abákkal leszámolok. Nekik ugrasztom minden ellenségüket, rájuk uszítom valamennyi hívüket, én magam is hadat viszek ellenük. Még egyszer nem engedem meg, hogy összefogják ellenem a. többi bárói nemzetséget.

Miklós bólintott, teletöltötte a király kupáját, és koccintottak. Arra, hogy ismét együtt vannak, s a kunság újra, immár harmadszorra, visszatelepedik az országba. Harmadszorra és utoljára.

 

László hű maradt ígéretéhez. Hadat üzent az oligarcháknak; nem sokkal később, hogy a gyepűkön túli kun szállásokon járt, már a Felvidéken nyomult előre serege, és sorra elfoglalta az Aba nemzetség várait.

A királyi hadak gyűrűje egyre szorosabban zárta közre a hírhedt nemzetség erőit. László fergeteges rohammal bevette az Abák legerősebb várát, Gedét, és párviadalban széthasította Aba Finta koponyáját. Meghurcoltatásáért végre bosszút állt.

Nem sokkal ezután elesett az utolsó Aba vár is, Szalánc. László innen fordulót fújatott hadának, s nekizúdult a Kőszegieknek. A Kőszegi nemzetség Borostyánkő várába menekült, és makacsul tartotta magát. Velük már nem boldogult egykönnyen. Eközben kapta meg a Icun vidék ajiljainak bizalmas jelentését. Azonnal abbahagyatta az ostromot, hadait visszavonta Budára, ő maga pedig sietve a Tiszántúlra ment, ahol a kunok kurultája már várta. Ott volt Árbócz, Törtel és Kemenecs, Itemes és Bojcsa, a két Tisza-vidéki törzsfő, valamint a nagykunok két fejedelme, Karcag és Miklós, a törzskánok, akiket László időközben beavatott a mongol szövetség terveibe. Feszült hangulatban kezdték meg tanácskozásukat. Keleten ugyanis mozgolódni kezdtek a mongolok: Telebuga és Nogáj, a Dnyeszter és a Prut folyók vidékén tanyázó tatár kánok hadjáratra készültek. Sikerült elfogni néhány tatár kémet, akik kunoknak öltözve barangoltak az országban, s ezektől megtudták, hogy a mongol kánok a jövő év tavaszára tervezték magyarországi hadjáratukat. Olyan hírek is keringtek, hogy Nogáj szeretné megnyerni háborús szövetségesének László királyt, akiről hallotta, hogy vitéz fejedelem, és megtagadta a keresztények istenét.

Lászlót mellbe verte ez a hír. Hiszen ő csak segélyhadakat kért eddig Nogájtól. A tanácsba gyűlt kun főemberek végül is döntés nélkül széledtek szét, és László csupán tapogatózó szándékkal küldött követeket a tatárok kánjához.

Hamarosan, talán egy hónap múlva visszajöttek a kun követek: Törtel, Kemenecs és Bojcsa. A tatár kán fogadta őket, de csak akkor volt hajlandó tanácskozni velük, ha a magyar király képében jöttek. Törtel hát László úrra hivatkozott, és úgy tárgyalt. Válaszként pedig nemsokára megérkezett a tatárok követe, ajándékokkal és ajánlatokkal terhelve. Egy hétig vendégeskedett Lászlónál.

A király kiszedte a kis követből, hogy a tatárok célja a magyar szövetséggel elsősorban az, hogy utat szerezzenek a nyugati tartományok és országok lerohanására. De László nem értette ki tisztán a tatárok szándékát. Furcsa és kétértelmű volt a tatár minden szava. A kun tolmácsok sem tudták lefordítani teljes értékűen a követ mondandóját. Mindenesetre Lászlónak tetszett az a gondolat, hogy a magyarok támogatásával Nyugatnak eressze a tatár hadakat.

Végül is László azt üzente a követtel a fényességes kánnak, hogy a magyarok kánja és a kunok ura elfogadja Nogájt és Telebugát szövetségesének, de ha hadjáratra kerülne a sor, László király lesz a hadak legfőbb vezére. Ha ilyen körülmények között a kánok hajlandók a szövetségkötésre, akkor küldjék el főembereiket a kapocs létrehozása végett.

Néhány hét múlva újabb követ kért bebocsátást László sátrába, aki is két napig tartózkodott a szállásokon, s arról faggatta a királyt virágos nyelven és ravasz, körmönfont mondatokkal, hogy miből gondolja a magyarok kánja, miszerint ő különb a tatár kánoknál? Mert ha származásának előkelőségét valóban bebizonyítja, akkor semmi sem akadályozza, hogy ő legyen az egyesült hadak fővezére.

- Először is, én magyar király vagyok! - mondta a végén már indulatosan László. - Velem bármikor tárgyalnak a nyugati fejedelmek és királyok, de nem hinném, hogy veletek akár csak szóba is állnának! Másodszor, ha Magyarországon jöttök keresztül, mit gondoltok, még itt is alávetném magamat a ti vezérleteteknek?! Nem! De az megint lehetetlen, hogy hol a magyar király, hol pedig a tatár kán legyen a had fővezére. Annak a hadnak, amelyiknek két vezére vagyon, nincs ütőereje. Harmadszor pedig: a ti kánotok atyjának dédatyja még birkákat legeltetett a sztyeppén, amikor Árpád vezér fiai, unokái és sarjai már végigsarcolták hadaikkal a Nyugatot... De ha ez még mindig kevés, akkor vegyétek figyelembe, hogy az én ősöm Attila volt. Bizonyára hallottál róla.

A kis követnek nagyot villant a szeme.

- Atil kagán?

- Attila, igen. És hiszem, hogy Attila késői unokája méltó annak a hadnak a vezérletére, mely ismét Nyugat ellen vonulna.

A Icun urak tartottak attól, hogy László megsértette a tatárokat azzal, hogy Dzsingisz kán atyját birkapásztornak nevezte. De a tél elején díszes, ragyogó követség érkezett Lászlóhoz. Ez már nem olyan szaladj ide, szaladj oda követség volt. Az egyik tatár herceg vezette, kilenc feleségével és valami kétszáz főből álló szolgahadával. És vele jött egy tatár hivatalnok is, Nogáj kán belső embere, egyszerű fekete bőrcsekmenben, szolgahad nélkül. Ő volt az ész, a másik csak a ragyogás.

László hatalmas vendégséget rendezett a tiszteletükre. Lakomaasztalokat terítettek, boroshordókat csapoltak, kumiszostömlőket bontottak. Szóltak a sípok, a tamburák, a düdükök, táncoltak a baskír, úz, jász és kun lányok.

Mialatt a hercegi követ a kun törzsfőkkel, jász nemzetségfőkkel és magyar testőrtisztekkel mulatott künn a szabadban, addig Miklós, Törtel, Árbócz, Kemenecs, Karcag és Bojcsa a királlyal együtt a követtel beszélgetett. Hosszú ideig csak formális volt a társalgás: udvarias kérdések, családi kapcsolatok említése, kölcsönös erőtapogatás. László hamar beleunt ebbe.

- Hogyan döntenek a kánok? - vágott a dolgok közepébe. - Hogyan fogadják a király szövetségét egy esetleges közös hadjárat esetén?

A tatár meghajtotta a fejét László felé.

- A tatár kánok már Béla kán idején is ezt várták. Ehelyett azonban a magyarok fegyverrel fogadták Batu dzsihangir tüményeit Muhi mezején. Rosszul határozott akkor Béla úr, amikor megtagadta őseinek maradék hitét is, és szembefordult Batu kánnal. Úgy tett, mintha elfelejtette volna, hogy a magyar nép is a puszta szülötte volt.

- Hogyan döntöttek a kánok? - türelmetlenkedett László.

- Minden rajtad múlna, nagykán. A te fényességes elméd adna irányt hadaink vonulásának...

- Alávetné magát a mongol had az én parancsolatomnak?

- Amint átlépte a magyarok országának határát, igen.

Miklós megragadta László karját, és félrevonta:

- Érzed az óriási erőt, László úr? Tümények sokasága állna a zászlaid alá, úgy vonulnál végig az országon. Amerre mennél, báróid kushadnának, mint a megvert ebek. Most végre a kezedbe foghatod azt a kardot, amit elengedtél ott a Morvamezőn! A pusztai népek rettenetes erejével ura lehetsz a világnak!

- Ura? A világnak?

- Igen! Csak a kezedbe kell venned a kardot. Úgy jönnek a zászlód alá a kicsiny országok és a pusztában rejtőző szállások vitézei, ahogyan Attila zászlaja alá gyülekeztek. Amerre elhalad majd győzhetetlen hadad, porba omlanak a várak és a városok, királyságok és birodalmak enyésznek el a semmibe!

Lászlóban váratlanul gyermekkorának emlékei idéződtek fel: hány meg hány torz, csonka öregembert látott, és mennyi rémisztő mesét hallott a tatárjárásról.

De a végtelen vágy az ősök csodálatos hatalma után elfeledtette vele az ijesztő emlékképeket. Mint már oly sokszor, most is a világhódító Attila csodálatos alakját idézte maga elé, és azon ábrándozott, hogy hasonló szeretne lenni hozzá, s követné azt az utat, amit a régmúlt magyar vitézei jártak, beszáguldozván sebes paripáikkal a nyugati országokat, egészen a végtelen tengerig. Mint Botond, Lél, Vér-Bölcs urak idején...

Felnézett... A tekintetek őt lesték.

- Emlékezz, László úr! - mondta figyelmeztetően Miklós, mert attól tartott, hogy a király ingadozik a döntésben. - Számodra, nagyuram, csak egy út van: szövetség a keleti népekkel. A másik út...

- A másik út pusztulás, úgy-e? És igazad is vagyon, Miklós. Annyira messze mentem már, hogy értelmetlen dolog, bárgyúság lenne visszaténferegni azok közé, akik úgy gyűlölnek engem, akár egy bélpoklost.

- Nem tagadod hát meg, nagyuram, azokat, akikben ugyanaz vajúdik, mint tebenned is?!

- Nem!

- Akkor hát nem veted félre azt a szövetséget, amely naggyá tenné népedet azok ellenében, akik pusztulására törnek?

- Nem!

- Nem maradsz hát tovább a Kőszegiek, Gutkeledek, Haholtok vagy a konc miatt hozzájuk szító Borsák, Abák, Csákok lábtörlőrongya!?

- Nem! - rázta meg magát László, mintha valami nyakába hullt koloncot dobna le magáról.

Felállt.

Mindenki felemelkedett ültéből, mert a király a tanácskozás végét jelezte. A tekintetek várakozón szegeződtek rá.

László mélyet lélegzett.

- Mondd meg a te uradnak, hogy a keresztény Béla úr unokája már mást akar, mint a nagyatyja.

A tatár követ meghajolt.

Még egy hétig voltak a követség tagjai László vendégei. Aztán, ajándékokkal ellátva, útnak bocsátották őket.

László pedig napok múltán visszautazott Miklóssal Budára. Ott töltötte az egész telet.

Esténként többnyire a kancellária szobájában telepedett meg, Kézai Simonnal felolvastatta magának a Gestát, és valósággal itta a nagy ősökről szóló szavakat.

Tél múltával készülődni kezdett, hogy elhagyja Budát. Utoljára még meglátogatta Kézai Simont.

Csendesen beszélgettek egy darabig, aztán László szeme hirtelen rávillant a klerikusra.

- Hány nép vérzett el itt, ezen a földön? Te jól tudod, Simon. Sokat olvastál a múlt történeteiről.

A klerikus meglepődött, pedig már hozzászokhatott az ilyen váratlanul kipattanó kérdésekhez.

- Nagyon sok és nagy nemzet. Maguk a rómaiak is itt kapták az első csapást keletről. De a nagy hunok is elvéreztek ezen a földön. Aztán a gepidák, majd a longobárdok, avarok. És hiába vetették itt meg a lábukat a frank hatalom katonái, nem tudták sokáig megtartani ezt a földet. A szláv népeknek is élethalálharcot kellett vívniuk a teutonok ellen. Azután mi magyarok is sokat véreztünk itt. A többit magad is jól tudod, nagyuram.

- Tudom, igen. De vajon nem pusztulunk el mi is ezen az átkosnak látszó földön?

- Nem tudom, felséges úr. Amikor külországban tanultam, foglalkoztam az asztronómiával is, de horoszkópot sohasem tudtam felállítani.

László legyintett.

- Ostobaság! Nem pusztulhatunk el, hiszen kiálltuk az idő próbáját!

Másnap ismét elment a kun szállásokra.

Hetek múlva megkezdődött a vihar! Az 1285-ik év tavaszán a tatárok másodszor is betörtek hazánkba.

 

Alig bomlott ki a tavasz, alig olvadt el a mezőn a hó, az ország keleti határáról véresen, tépetten menekültek vissza a határőrhadak, és az országot egyetlen vészes kiáltás szelte át:

- Jön a tatár!

Menekült mindenki. A nép a nádasokban, erdőkben, lápokban keresett menedéket.

Nogáj kán harcosai dúlva, rabolva, pusztítva törtek előre. Láng borította el az ország keleti részét.

A tatárok pedig két hadseregre oszolva, egyrészt Pestig törtek előre, másrészt a Kárpátok mellékét dúlták.

A budai vár őrsége, a királyi hadak és néhány bárói sereg felvette a harcot a tatárokkal. Vissza is vertek néhány portyázó csapatot, de a főhad támadását továbbra is várhatták.

A nádor a Felvidéken gyűjtötte össze a hadakat, harcképes vitézeket. A bárók megrettenve dobták félre pártoskodásukat, és aki csak tehette, Buda felé vagy a nádorispán kitűzött zászlaja alá igyekezett magánhadával.

Mindenki azt várta, hogy megmozdul a király, hogy Budára, Fejérvárra vagy Esztergomba siet, és szétküldi az országban a véres kardokat.

Sokan sejtették a magyar urak közül, hogy a király előre tudott erről a tatár betörésről.

 

Fegyverben volt. Maga sem tudta, miért vett magára könnyű, láncszemes inget, és miért kapcsolta fel a széles érvédőket.

Várt valamire.

A hírelők majd minden fél órában új értesülésekkel futottak be. De a király még mindig nem mozdult ki a sátrából.

Szótlan és komor urak vették körül. Lehajtott fejek és füstölögve égő fáklyák töltötték meg a palotajurta nagy vendégtermét. Az ajtó széles nemezfüggönyét felcsatolták, hogy nyitva álljon az út a hírnökök előtt.

Úgy tűnt, hogy némaságba burkolózott a hatalmas sátorváros, pedig a király parancsára a kun lovasezredek indulásra készen álltak. Talán csak egy felkígyózó kürtjel kellett ahhoz, hogy iszonyatos csörgéssel és zajjal meginduljon a fegyveresek sokasága.

László nem mozdult ültéből.

Meghallgatta az érkező küldöncöket, majd egy kézmozdulattal elbocsátotta őket.

Miklós megigazgatta elcsúszott övét, és pár lépéssel közelebb lépett a kijárathoz.

- Becsaptak bennünket - mondta hosszú tűnődés után.

László közömbösen tovább hallgatott, mint akinek mindegy, hogy szólnak vagy csendesek körülötte a többiek.

A kun főemberek mintha egyetlen szót vártak volna uruktól.

- Becsaptak, igaz... - mormogta maga elé Törtel, és kitartóan simogatta a szakállát.

- Azt reméltük - folytatta Miklós -, hogy igazi fegyverszövetségesként jönnek be az országba...

- Nem lett volna szabad hinni bennük. Várni kellett volna őket a gyepűknél, hogy mihelyt átlépik a magyar határt, azonnal magyar hadnagyok, tisztek vezérlete és parancsa alá kerüljenek.

- Akkor sereggel kellett volna várnunk őket! - szólt közbe ingerülten László, és ideges mozdulattal az asztalra csapott. - Akkor pedig nem ér semmit a szövetség, semmit az alkudozás és önmagunk megalázása, amiért cimboraságot akartunk ezzel a szedett-vedett hordával!

- Nem ér semmit, igaz. De tudhattuk előre?

- Nem! Rágná ki a fene Nogáj szőrtelen pofáját!

- Talán van még rá remény, hogy szövetségesként egyesüljünk velük. De ez a váratlan betörés! Hiszen még jelt sem adtunk, hogy gyűljenek a határ mentire. Hanem ledöntötték a gyepűtorlaszokat, és be!

- Éppen ez az! - markolta meg Miklós a sátorfüggöny érdes anyagát. - Úgy jöttek be az országba, mint ellenség! Pusztítanak és dúlnak, éppoly kegyetlenséggel, mint Béla úr idején Batu kán emberei.

Kintről fojtott, nedves, párás levegő áradt be, amely mindnyájuk mellére rátelepedett.

A végtelen távolból jövő halk morajlás szakadozó, robajló dübörgéssé erősödött.

- Idő lesz... - mondta az egyik nemzetségfő.

Lászlóra valami megmagyarázhatatlan szorongás telepedett.

- Ez is a semmibe foszlott, mint minden egyéb, amiben reménykedtünk... - mormogta maga elé.

- Talán mégis félreértettük a mongol kán szándékát - szólt közbe bizakodóan Kemenecs. - Ha eddig megtettük az utat, nagyúr, ezután mégsem léphetünk vissza. Elküldöm az embereimet Nogajhoz!

- Mi a fenének? - hördült rá László.

- Meg kell tárgyalni az egyesülésünket. A tatár, kun meg magyar hadakét...

- Én, ostoba, azt hittem, hogy a magyar szövetséget nyerhet a tatárban!

- Meglehet az is, nagyúr - makacskodott Kemenecs -, hogy mégsem ellenségként jöttek. Hogy a megegyezés értelmében lépték át a határt. Csak a jelek mutatnak mást!

- Minden üzenet, minden megbeszélés nélkül átvágja a gyepűket, szétveri a határőrséget, és betör az országba! És akkor én még higgyem, hogy mindezt nem ellenséges indulatból tette?!

Kemenecs sértetten emelkedett fel ültéből. Mindenki feszülten figyelte összekoccanásukat.

- Ugyanaz fog történni - mondta fojtottan a törzsfő -, mint a morvamezei ütközetnél... Te mindig meghátrálsz az utolsó, döntő pillanatban! Akkor, amikor már a kezedben vagyon az erő, amivel cselekedni tudnál! - Bosszúsan legyintett.

- Gyáva vagyok? Ezt akarod mondani, he?! - hördült fel László. Kívülről fegyvercsörgés és lábdobogás hallatszott.

Mindenki a bejárat felé fordult.

A sötétben megjelenő férfi csak magyar vitéz lehetett, mert magasabb volt a kun harcosoknál. A király csak akkor ismerte fel, amikor az egyik fáklya fénykörébe ért.

- Mi történt, Mizse? - kérdezte László a sátorba lépő bizalmasától.

- Menekültek érkeztek a táborba, nagyuram.

- Mifélék?

- Magyarok. Rongyosak, éhesek, törődöttek, sebesek.

- A tatárok elől?

- Igenyest. Rengetegen vagynak. Mindenünnen futnak. A falvak lakói és minden élő a nádasokban, erdőkben, zsombékos folyóvidékek környékén lel menedéket. Mérhetetlen az emberpusztulás, ami a tatárok vonulásával jár.

- Hol helyezkednek el a menekültek?

- A kunok sátrai családonként fogadják be őket. Az éjszaka folyamán fedél alá jutnak, de az eső még a szabadban éri nagy részüket.

László és Miklós kisietett. Testőrök csatlakoztak hozzájuk, akik fáklyával világították meg az utat.

Apró cseperészéssel megeredt az eső. A kalánok sisteregtek, és csípős illat terjengett szerteszét.

Amikor az első népes csoporthoz érkeztek, rögtön felcsapott a siránkozó kiabálás: panasszal, fájdalommal telt zaj fogta őket körül és bénította le lépteiket.

A király végighallgatta az asszonyok rendezetlen, jajongó szóáradatát. Beléje fájdult minden meggyalázott lány története, minden felkoncolt asszony és dárdára tűzött csecsemő véres tragédiája. De legjobban az markolt a szívébe, amikor a férfiak kétségbeesett, tehetetlen káromkodását hallgatta.

Ment tovább. Frissen felfakadt, rémisztő szavakkal kísért fájdalmak vágódtak feléje.

Itt-ott egyesek fel-felkiáltottak:

- Adj fegyvert, nagyúr! Vezess ellenük bennünket is!

László úgy érezte, mintha jeges kéz fojtogatná a torkát. Az eső egyre szaporábban hullott, aztán zuhogni kezdett. A porból csakhamar sár lett.

László elindult visszafelé.

- Esik... megint. Mint akkor is... De így a tatárok íjai is hasznavehetetlenekké válnak... Megindítod a hadakat, Miklós! Szembe a tatárokkal!

És a kicsiny magyar falvak szerencsétlenségbe fulladt népére gondolt.

- Ha a nádorispánom még nem küldte el az ország minden részébe a véres kardokat, én most elküldetem!

 

Györk néha végigtörölt az arcán dolmánya ujjával. Az eső úgy zuhogott, mintha hatalmas, feneketlen dézsából öntötték volna. Ruhája már csupa lucsok volt, csizmája is szortyogott, ha megmoccantotta benne a lábát. Egyik kezével a kantárszárat tartotta, másikkal kardjának markolatát fogta. Sűrű, fegyelmezett rendben álldogált a had. Györk előtt bőrzekés püspöki vadászok, mellette céhlegények, kézmíves fiúk tizennégy évestől ötvenévesig, csupasz állúak és bozontos szakállúak. Hajnal óta várakoztak. A kora tavaszi zápor hol meg-meg csendesedett, majd újult erővel ömlött, olyan sűrűn, hogy látni is alig lehetett. Györk néha felállt a kengyelben, és körülnézett. A távolban Várad városának szürkés falai komorlottak, lovasok nyüzsögtek a lankás mezőségen, zászlós kopják tünedeztek, páncélok és vértek fénylettek.

Reggel óta várták az Erdőelve felé vonuló tatárokat. Sokak szerint talán egy egész tümény mongol lovas közeledett Debrecen felől, már átkeltek a Berettyón is, és Bihar falai alá özönlöttek. Mások néhány ezredre kicsinyelték a tatár hadat, s annak a fele is kun – mondották, azok meg tudvalévően nem sokat érnek hadi dolgokban. (Ugyan, mintha nem a kunok bolygatták volna meg kétszer is a várost, temérdek pusztulást okozván!)

Györk fülelt. Hallgatta a körülötte csapongó beszédet, a hangos hetykélkedéseket, a dörmögő hangon elhullajtott aranyigazságokat, a fennhéjázó ágálásokat, s közben magvazta a hallottakat: „Igen töprengett magában -, sokan vannak a tatárok... gyorsak és szilajok. Másként harcolnak, mint mi, magyarok. Valahogyan úgy, mint a kunok, csak jobban. Azt mondja itt ez a kovácslegény, hogy a kunokkal egyetemben pusztítják az országot. Márpedig, ha így vagyon, akkor mindenképpen itt a helyem. Lám, nem is sok esztendeje, s még azt hittem, hogy a kunok a maguk szabadságát védelmezik... A király úr is a maga s a kunok szabadságáért harcol...”

- A kunok az északi meg a nyugati felvidéket dúlják - hallotta maga mögött az öreg tímár hangját. - A tatárok meg Hevesben, Borsodban, Sárosban száguldoznak, s égetnek, rabolnak. Aztán ha végeztek, akkor jönnek az Alföldre, itt egyesülnek. No, akkor...

- De hiszen már jönnek, már Bihar alatt vannak! - vágott közbe Györk mellett egy szíjjártó legény.

- Ez csak előhad. Portya. Tudd meg, öcsém, hogy addig nem fordulnak erre, míg a király úr nem csatlakozik hozzájuk a hadával. Van eszük!

Györk beharapta az ajkát. A körülötte ácsorgó lovasok hangosan helyeseltek az öreg tímár szavára. „Igen - formálta ki Györk a végkövetkeztetést -, ez már nem afféle szóbeszéd. Igaz lehet! A király úr hívta be a tatárokat... Úristen, de hiszen ez rettenetes! Saját fajtája ellen szövetkezik? Idegen, vad népet hív be, hogy ölje a magyarokat! De hát miért?!”

- Jönnek, jönnek! - zúgott fel a távolból; hadsor adta hadsornak, sereg seregnek, majd a kürtök hangja is felszállt, s harsogta: „Rendeződj, zászló alá!”

Györk újra végigtörölt a homlokán, arcán. Hirtelen úgy érezte, mintha nem is vízcseppeket, hanem hűvös verejtéket törölt volna le. Feszültség, ideges várakozás uralkodott el rajta. Meglazította a kardját a tokjában. Arra gondolt, hogy tán ezek az utolsó percei. Ha megindul a sora, és a mögötte topogó paripák ügetésre nógatják az övét is, majd vágtára gyorsul körülötte a csapat, akkor már nem ura többé akaratának, csak egy falevél a sodró szélvészben, s ha az áradó förgeteg szeszélye úgy hozza, egyenesen a halál elkerülhetetlen karjába röpül.

Annára gondolt. Most különösen tisztán rajzolódott elébe az asszony szép, kislányos arca. A mosolya, igen, mindig az jelenik meg lelki szemei előtt, ha felidézi őt. Gondolataiban, emlékeiben mosolygó szeme és ajka élt. Mióta szereti? Már nagyon régen! Suhanc volt még, mikor őt látva, fojtó izgalom telepedett a torkára, s aztán mindig szebbé, mindig bensőségesebbé forrt, formálódott, tisztult s nőtt közös világuk. Benedek halála után, a sok-sok gyötrelmes, viaskodó s beteljesületlen együttlét után pedig szerelmük kitágult, szinte határtalanná nőtt...

Dobok dörrentek, egyre sűrűbben, kürtök vijjogtak fel, az északi kapu irányából gyalogosporoszlók századai ereszkedtek a síkságra, soraik hullámoztak, vasaik, vértjeik, sisakjaik nedvesen csillogtak.

A távolban, az esőfüggönyből tömör hadoszlopok bukkantak elő.

- Tatárok!

Az előtte álldogáló sor megmozdult, a helyükből kirugaszkodó lópaták sarat és szennyes levet fröcsköltek az arcába. Ő is felrántotta paripájának fejét, hátracsúszott a nyeregben, kengyelbe dugott lábával megfeszítette a kengyel szíját, sarkantyújával megsúrolta a ló vékonyát.

- Hujrá! - zúgott végig a had teljes hosszán és mélységén az ordítás.

Györk alatt megrázkódott a föld.

Milyen kétségbeesett tekintettel könyörgött Anna, hogy ne menjen a tatárok ellen. Györk magára kényszerített fölénnyel mosolygott: „Nem lehet bajom!” - mondta, bár maga sem hitte igazán. Anna titkolni próbálta, hogy sír, szégyellte, hogy kibuggyant a szeméből. Györk próbálta meggyőzni: ott van a helye, ahol a többi városbeli férfiúnak. A tatárok rettegett híre minden fegyvert bíró férfit lóra ültetett. Anna ellenkezett: ha annak idején a kunok lázadásakor otthon tudott maradni, most miért nem marad veszteg?

- A kunok mégiscsak magyarok, az más volt! Én kun párti voltam akkor s a király híve. De most idegenek törtek be az országba! - érvelt Györk.

- Nem, nem - zokogott fel Anna, és két karjával szorosan átkarolta az útra kész férfit; lépni, de még moccanni sem engedte.

- Anna - csitította Györk -, békéljél, ne sírjál, kis madaram. Engedj szépen! Lássad, mindenkinek védeni kell ezt a várost, ha mindenki kiáll, egyetlen tatár sem teszi be a lábát a falak közé. Hiszen téged védelek, ha nem is a küszöbön állok a szablyával. Meglásd, visszajövök, egy hajszálam se görbül meg...

Valósággal szöknie kellett, s hogy sietős léptekkel áthaladt az udvaron, még hallotta Anna felcsukló, kétségbeesett zokogását. Aztán a távolság és az utca zaja elmosta, elemésztette.

- Jobbra, jobbra!! - üvöltötte az egyik száznagy. Egy kürt átvette a parancsot, de rekedtesen, dallamtalanul recsegett a hangja.

- Huj-rá, huj-rá!! - zengett az ordítás. Közelről még érthető volt: a két szótag, de távolabb összeolvadt, zengő hangorkánná sűrűsödött: ráááááááá!! - s vége nem szakadt ennek az eleresztett, elszabadult morajlásnak.

Györk gondolatainak rugalmas áradása elakadt. A vágta megfosztotta a tudat józanságától, s felköltötte ösztöneinek, érzékeinek szunnyadó erejét. Már biztosan ült a nyeregben, és a zuhogó eső ellenére is tisztábban látott: soraikkal szemben, sarat hányva, nedvességet permetezve, apró lovak tömör hadrendje közelgett sebesen, féktelenül, mint egy viharban áramló szélroham.

Aztán fület süketítő lárma borított el mindent, s jó ideig eltartott. Györk hegyes bőrsisakokra csapkodott a kardjával. Majd újra felgyorsult a vágta. Rövid futamodás után egy ezrednyi mongol lovast kaptak oldalba. Jóformán harc sem volt, a tatárok szétrebbentek, fordulás, lófuttatás, újabb vágta, újabb összecsapás. Lihegett, felnézett, az eső most csak permetezett, de a fű csúszós volt. Két vitéz bukott fel előtte lovastul... „Vitézek” - álmélkodott el. Sodronyinges, gömbölyű sisakos lovasporoszlók közt találta magát, de sejtelme sem volt, hogyan kerülhetett közibük.

Pihenő. A lovak meglassúdtak, csörögve, egymásnak torlódva ledobbantottak. Györk körül harsány, összevissza beszéd zajongott. Kipirult arcok, víztől csillogó páncélok vették körül.

- Semmi ez! - legyintett egy magas poroszló. - Kicsik is, meg gyengék is. Ha közibük csaptam, három is lefordult a lóról, pedig csak egynek szántam.

A nevetés végighullámzott a környéken.

- Nem tudnak íjazni! - rikkantott valaki távolabbról. - Lazák a húrok.

- No és ha tudnának? - bődült vissza az előbbi langaléta. - Ide gyün a vessző - döbbentett öklével domború mellvértjére -, oszt széttörik.

Újabb nevetés gördült végig.

- No de így! Rámegyek a sorukra, vannak vagy tízen, ötöt eltapos a lovam, kettőt félrelökök az útból, hármat meg lecsapok egy suhintással.

Kürt riogott, a sorok újra rendeződtek.

Györk már régóta nem tudott tájékozódni. Vajon merre járhatnak? Úgy érezte, távolodnak a várostól, mert a vidék ellaposodott.

Boncsokos kopják hegye villogott feléjük, eléggé messziről. A körülötte roptató poroszlók összetorlódtak, majd tömör ékben oldalt kivágtak. Györk is velük sodródott. A boncsokok egyre nagyobbodtak, már látta az alattuk sorjázó harcosokat. A maroknyi poroszlóhad veszett dübörgéssel nyelte a távolságot. Mintha az elhagyott derékhadból utánuk szállt volna egy kürtjelzés: „Vissza!” De senki sem figyelt rá. A tatárok álló, várakozó hadrendje hirtelen kibomlott, laza sorokban szétsodródtak, s fergeteges gyorsasággal száguldottak feléjük.

- Khujj, khujj!! - zúgott különös ordításuk. Györk észrevette, hogy egy rótányi tatár derékba kapta a csapatukat.

- Bekerítettek! - acsargott valaki mögötte. - A krisztusát, hé, száznagy...!

Györk előtt három keskeny szemű, csontos arcú tatár tűnt fel. Bőrsisakjukon tollak lengedeztek. Az egyik szablyájával feléje suhintott. Györk félrehajolt ugyan, de tompa ütést érzett a bal vállán, és a vizes fűbe fordult...

Tekintetét végigfuttatta a magasban komorló fellegeken, majd belebámult a Hold fakósárga tányérképébe, aztán az öntudatlanság fekete mélységébe zuhant...

Később, ki tudja, mennyi idő múltán, fekete harci ménen karcsú, hasított, magas szélű kun süveget hordó, szokmányos férfit pillantott meg. Tollforgója vakítva csillogott.

- Látlak, nagyúr... - motyogott Györkben egy idegen hang -, csakhogy nem hajolok meg előtted... Mert tudd meg, hogy nem vagy uram. Menj innen! - A fekete lovas nem mozdult. Aztán egy másik arcot pillantott meg homályosan, és nem is furcsállotta, hogy Benedek, a halott kalmár jelent meg előtte.

- Nem lett igazam, uram - dünnyögte. Nyelve dagadtan tapadt a szájpadlásához. - De te is rosszra tanítottál. Azt mondád mindig, éljen a király. Csak úgy... általában, a király. De ez a mostani király nem. Ő pusztuljon, ugye? Könnyű azt mondani, hogy ő a fekete bárány... előtte is jó király vala, meg utána is jó király lészen. De mit érek én ezzel az egész nyomorult okoskodással? Most rossz király vagyon... igen, Benedek úr, rossz, bitang kurafi, ahogyan te is mondtad... Ránk küldené a kunokat, ránk hozza a tatárokat. Azt hiszed, győzi? - Pillantása visszatévedt a fekete lovasra. - Menj innen, mondám, hogy pusztulj!! A kun szokmányoddal, kun lovaddal, kun csizmáddal egyetemben. Bántottalak valaha? Nem! Benedek bántott? Soha! Mégis elnyisszantottad a torkát! Menj a tatárok közé, vigyen el az ördög... huss!! huss!!

A kun szokmányos lovas komoran, feketén magaslott előtte, és nem mozdult.

Hajnali szellő legyezgette az arcát; hűvös, csípős érintésére Györk felocsúdott. Értetlenül, ostoba tekintettel meredt maga elé. A hátán hevert, szétvetett lábakkal, jobb karja élettelenül a dereka alá szorult. Körülötte holttestek, döglött paripák, kopják, fegyverek. Szinte megkövült, amikor szemből pillantott egy tatár katonát, aki két, egymásra rakott lótetemen trónolt. Testét öles kopja verte át, aminek a vége beleszaladt a földbe, és ülő helyzetben támasztotta meg a halottat. Györknek megborsózott a háta; felrémlett előtte, mintha ő az éjszaka beszélgetett volna ezzel a halottal.

Egy teljes napig hevert a halottak társaságában. Száját már mozgatni sem tudta, úgy bedagadt, kínozta a szomjúság, és bal vállát mintha parázs égette volna. Félájultan szedte fel egy öreg plébános, aki Ősi falucskából jött két szekérrel, temetni.

 

- Azt üzente neked, nagyuram, a mongol kán, Nogáj, hogy kiszorít az országodból, mint annak idején Béla urat Batu kán, és kiirtja a magyarokat mind egy szálig!

- Eddig ugyan nem sokra ment az ígérgetéseivel, mert már a Felvidéken erős ellenállásba ütközött, és vonuló tüményei megrekedtek...

László előtt megint ott sorjáztak a kupák és a kancsók. Komor volt; a lábánál tíz levágott tatár fej hevert. A halálba meredt arcvonások, a fennakadt szemek ijesztők voltak.

- Vajon gúnyból vagy egyéb célzatosságtól vezérelve küldte Aba Amádé ezeket a fejeket? - kérdezte László, le nem véve a szemét a füzérbe kötött fejekről.

Senki nem válaszolt.

- Mondd tovább! - szólt oda Mihály fia Péternek, aki nemrég érkezett a tatár háború legfrissebb híreivel.

- Aba Amádé úr győzelme - folytatta a báró -, amit az Északra felhatoló tatárokkal szemben harcolt ki, láttatja, hogy teljes kudarcra ítéltetett a vakmerő hadjárat, amit országunk ellen indítottak. A Sárosba feltört tatárokat is visszaverte Aba nembéli Péter. De leginkább Simon fia György tűnt ki vitézségével, aki hadaival ezerszámra gyilkolta az ellenség harcosait. Régéc vára alatt volt a legnagyobb ütközete, ahol rengeteg magyar embert kiszabadított a tatárok fogságából. Hadai elől már visszavonulóban vannak a tümények, és csakhamar a Kárpátoknak szorítjuk őket. A nagy esőzések is tönkreteszik az erejüket. Ezerszámra vesznek bele a mocsarakba, a megduzzadt folyókba.

- Igen... - mondta László bizonytalanul -, az esőzések...

A legjobb királyi hadakat küldte a tatár erők szétzúzására: nagyszerű szervezésének köszönhette az ország, hogy megkétszereződött az erő, ami lassan, de biztosan felemésztette a rettenetes pusztítással vonuló tatár hadakat, de most mégis fájdalommal vegyes csalódás lett úrrá rajta.

Miután végighallgatta Mihály fia Péter híreit, szó nélkül otthagyta a magyar és kun urakat, s imbolygó léptekkel átbandukolt a sátrába, és lekuporodott a középen parázsló tűz mellé. Éduát észre sem vette. Az asszony a tűz másik oldalán, felhúzott térdét átkulcsolva üldögélt. A vörös fény halványan derengte be karcsú alakját.

- Kaptál hírt Miklóstól? - kérdezte csendesen.

- Igen - felelte, oda sem pillantva László. - Üldözi a tatárokat. Semmi baja, sok foglyot ejtett.

- Nagyon fáj? - emelkedett fel az asszonyka a tűz mellől. Hangtalanul, puhán osont László mögé, és leguggolt melléje.

- Bármibe fogok, bármire szánom magam, minden ellenem fordul.

- Pedig győztél, kiűzöd az országból a nyomorult kutyafejű tatárokat - mondta élénken Édua, de azért kiérződött a hangjából, hogy vidámsága mesterkélt.

László nem felelt, Édua csendesen folytatta:

- Ti magyarok, meg mi, kunok, mindig féltünk, hogy majd egyszer visszajön a tatár. Hát most itt vannak, de azon nyomban ki is vertük őket az országból. Béla nagyapád nem bírt meg velük, te könnyűszerrel kiszorítottad őket.

- De az én invitálásom adott okot rá, hogy betörjenek!

- Különben is jöttek volna! És tudd meg, hogy nem szólok többé hozzád, ha továbbra is szánakozol a kutyafejűeken. Azt parancsolom, hogy gyűlöld őket.

- Parancsolod? Te, te vadmacska!... Megfogom a nyakadat, és kitekerem. - De már nevetett.

- Én meg kikaparom a szemed! Aztán nem Kun László leszel, hanem Vak László!

A gondok, önmarcangolások, komor töprengések okozta ráncok eltűntek a király homlokáról. Parányi verejtékcsöppek fénylettek csak a barázdák helyén.

Édua könyökére támaszkodva hevert a férfi mellett a szőnyegen, és Lászlót fürkészte. Ajka szegletén picinyke, fájdalmas vonás jelent meg. Ismét - ki tudja hányadszor - rövidke időre sikerült visszacsalogatnia a férfit az önfeledt játék, a villanásnyi boldogság kicsiny kis birodalmába. Pedig Lászlót gyakran szinte lehetetlen megközelíteni. Hol kislányos, butácska faggatózás, hol komoly asszonyt mutató, aggódó szemrehányás szelídítette meg rosszkedvét. Lászlót általában könnyű volt fellelkesíteni, feltüzelni, hiszen lelkes, izzó, szilaj, tettre vágyó természete volt. De már nehezebb volt fenntartani a lelkesedését, és megakadályozni hirtelen letöréseit. A hosszú évek óta tartó hatalmi harcban különösképpen megmutatkozott mindez.

- Huss! Gonosz! - legyezett kezével Édua a férfi homloka előtt. - Elment?

- El bizony! - kacagott fel László, és magához ölelte az asszonykát. - Te kis kun boszorkány...!

 

Néhány hónap telt el a tatárok kiverése óta.

László azóta bejárta a kun szállásokat, és több ezernyi kun vitézt ültetett lóra a királyi lobogók alatt. Az országban rekedt tatár hadifoglyokat is a maga zászlói alá rendezte. Amikor kiállította az első ezres tatár hadat, máris protestáltak nála ezért a merészségéért. László válaszként felállított egy másik tatár ezredet is. Testőreinek sorában immár tatárok is voltak.

Még ebben az évben Budára vonult új királyi hadával. Szétzavarta a királyi tanácsot, és a Kőszegi testvéreket megfosztotta a méltóságuktól. Amikor pedig ezek fegyveresen akartak bosszút állni a királyon, László hadba szállt ellenük. Kőszegi Iván meghátrált a király hada előtt, és Szent-Vid várába menekült. László körbefogta a várat, és hadigépekkel addig törette, lövette, míg az erődítmény falai össze nem omlottak. A király hada betört a falak közé, de Iván bánt már nem lelték sehol. Előző éjszaka kiszökött a várból, nehogy László kezébe kerüljön.

Visszafordult újra az ország szíve felé. Megütközött néhány bárói sereggel, szétverte őket, majd, Budára visszatérve, megtisztította a királyi udvart minden oligarchától. Egyetlen előkelő nemzetség maradt mellette, amelynek tagjai eddig csak hűségről tettek tanúbizonyságot: a Balogh-Semjének.

Udvartartása, melyet visszatértekor újjászervezett, bárókból, királyi szerviensekből és kun, jász, besenyő urakból állt.

A klérus átkozódott, egyházi tilalommal fenyegetőzött, és egyre-másra írta a panaszos leveleket a Szentatyának Rómába. A klérus feje, Ladomér esztergomi érsek pedig megindította a szervezkedést az ifjú király megbuktatására.

László minderre válaszként egy éjszaka kiadta a különös parancsot a magyar testőröknek:

- Hozzátok elém Izabella királynét!

A trónteremben gyertyák és fáklyák világítottak. A királynét bevezették.

László mindenkit kiküldött, mint mondta, ő maga ítélkezik, mert a bűn, amit Izabella elkövetett, nem tartozhat senkire, csak egyedül a királyra.

Nem hallotta senki, mit beszéltek. Nem hallották a testőrök sem, pedig nagyon füleltek az ajtóban, hogy mivel vádolja a király a nagyasszonyt.

Talán fél órát voltak egyedül. László néha hangosan felcsattant. A halkan könyörgő női szavakat sem értették.

A tapsra belépő testőrtisztek szerint Izabella halottsápadt volt. László háttal állt nekik, s karba fonta a kezét.

Izabella másnap reggelig szobafogságban volt, délelőtt pedig a Nyúl szigeti apácazárdából két soror érkezett, és fegyveres kísérettel elvitte a királynét a klastromba. Oda, ahol László nővére, Erzsébet volt a priorissza.

László király pogány udvartartása pogányságra hajlamos magyarurakból, kun fejedelmekből tevődött össze. A klérus tajtékzott dühében. A bárók nemesi felkelést emlegettek. A hűtlenségi lázadások elborították az országot.

Miközben a királyi udvarban megszűnt a keresztény vallásgyakorlat, az idő alatt szerte az országban teljes lett a zűrzavar. Tartományúri hatalmában magát önállónak tekintve, a Kőszegi család háborúba lépett az osztrák herceggel, Alberttel. Ugyanakkor, a Subich és Brebiri család önállósulási törekvése következtében, elszakadt a koronától a Délvidék is.

Megszilárdult az Abák, a Csákok, a Barsák, a Keánok kiskirálysága is. Ugyanekkor a külpolitikában is változások álltak be. Csehországban véget ért az anarchikus állapot, mely Otakár halálát követte, és az új király, Vencel elől magyar földre menekült Otakár egykori politikai ellenfele, Rosenberg Závisz herceg. Závisz magyarországi tartózkodása idején közeli kapcsolatba került a Nyúl szigeti apácazárda fejedelemasszonyával, Erzsébet hercegnővel.

László szemet hunyt a zárda körül lejátszódó események fölött. Sőt mi több, tetszett neki a cseh herceg merész kalandja, aki Erzsébet kedvéért megmászta a kolostor falait. Könnyedén ráállt hát Závisz kérésének teljesítésére: hozzáadja a nővérét.

1287 januárjában László ígéretet tett Erzsébetnek, hogy megszerzi a felmentését a priorissza-fogadalom alól. De Lászlónak túl sok volt ahhoz a rovásán, hogy ezt elérje. Az egyház visszautasította a felmentési kérelmet. László indulatát csak fokozta, amikor megtudta, hogy a domokosrendi apácák tartományfőnöke megtiltotta a hercegnő-apácának a cellájából való kilépést is.

Egy nyári délutánon a király lovasaival körülvette a Nyúl szigeti domonkosrendi zárdát. Mivel pedig felszólítására sem adták ki Erzsébet hercegnőt, vitézeivel megrohamozta a zárdát. Pál testvért, a prédikátor testvérek rendjének magyarországi tartományfőnökét, a kolostor fölöttesét leütötték, a kapukat szétzúzták. Árpád nembéli Erzsébet hercegnő pedig a budai udvarba került.

Nagyban készülődtek az esküvőre, amikor Ladomér esztergomi érsek egyházi személyiségekből álló követséget menesztett Lászlóhoz, Erzsébethez és Záviszhoz. Azzal a szándékkal érkeztek, hogy óvják a hercegnőt a szentségtelen és törvénytelen fátyolletételtől.

Amikor beléptek a király fogadószobájába, László úgy meredt rájuk, mintha fel akarná öklelni őket.

- Kik vagytok? - kérdezte tőlük szúrós tekintettel.

- Magyarország klérusának követsége.

László maga is látta, hogy magas rangú papi emberek állnak előtte.

- Mit akartok?

- Figyelmeztetni szeretnénk, felséges úr!

- Ugyan mire? - kérdezte László gúnyosan.

- Az általad előkészített események helytelenségére.

- Halljam hát, vénasszonyok!

Az egyházi követség tagjai elképedtek. Felháborodottság ült mindenik tekintetében.

- Az egyház kötelessége, hogy a józan szó mérséklő erejével hasson azokra, akik elvetemült szándékuk hatalmában ocsmány tettekre ragadtatják magukat - villámlott a győri püspök tekintete.

László felemelkedett az asztal mellől.

- Kaptam én már elég mocskolódást tőletek, de ez már sok! Pusztuljatok a szemem elől!

A követség vezetője gyűlölködve mérte végig Lászlót.

- Hát lásd majd tettednek kárát te magad, király úr! - mondta asztmás hangján. - Ha nem hajtod meg a fejedet a becsület, a tisztesség, az egyházi és világi törvények előtt, akkor magad viseled a felelősséget, hogy országod minden bárója fellázad ellened. Vagy rátérsz a becsület útjára, vagy elpusztulsz a magad fertőjében! S mert vak vagy az igazság és a becsület iránt, ezért figyelmeztetünk: nyisd fel a szemedet, térj meg az utolsó órában, mert a magyar már nem tűri tovább szeszélyeidet és zsarnoki nagyravágyásodat!

- Én a magyarok ura vagyok, és nem zsarnoka! - mondta László indulatosan. - Aki zsarnoknak tekint, az hitvány szolga, ki törvényes ura ellen pártot üt! Engem ne tanítson senki a becsületre! Én arról nem feledkeztem meg soha. Különösen ne a becstelenek és a hűtlenek! Azt mondjátok, vak vagyok a becsület iránt?! No majd ezért a sértésért kiszúratom a szemeteket!

- Ne akard - vágott vakmerően a király szavába az egyik egyháznagy -, hogy a végtelenségig türelmes klérus ellened forduljon! Mert akkor nincs többé számodra se kegyelem, se megbocsátás! Akkor pusztulnod kell! Az egyház eltapos!

László megemelte az öklét.

- Ti?! Hát ez már sok! Én... én az esztergomi érsekkel elkezdem, és folytatom az alája rendelt püspökkel! És ezt az egész fajzatot, ezt a papi pereputtyot tatár kardokkal irtom ki, mind egész Rómáig! És hogyha tizenöt vagy annál is több nővérem lenne apáca, akárhány kolostorban, mindet kiragadnám onnan! Törvényes vagy nem törvényes házasságra adnám, csak azért, hogy általuk olyan rokonságra tegyek szert, mely mellettem áll, támogat, ha kell, még ellenetek is, és minden hűtlen jobbágyom ellen! Most pedig takarodjatok!

Árpád-házi Erzsébet és Rosenberg Závisz esküvőjét fejedelmi pompával tartották meg Székesfehérvárott.

 

Ladomér érsek közelebb húzta magához a mécsest. Elgondolkodva olvasott. A szobára csend és félhomály terpeszkedett.

A hártyalapon egyenletes sorokban feketéllettek a levél kezdőszavai:

„...A Szentséges Atyának, Miklós úrnak, Isteni Gondviselésből a római szentegyház főpapjának, Ladomér, Isten irgalmából az esztergomi egyház alázatos szolgája, a legnagyobb tisztelettel csókolja boldogságos lábait...”

Megmártotta hollótollát, hogy folytassa, de aztán a mozdulat félbemaradt. Százszor és százszor megfogalmazta már gondolatban, mit ír, hogyan és mennyit. Egy-egy mondat már régen megérlelődött a tudatában, egy-egy gyűlölettel, indulattal gomolygó mondat. De még nem tisztázódott benne, hogyan kapcsolja ezeket egymáshoz, hogyan fűzze levéllé, hogy ketten küzdenek az országért: egyikőjük a keresztény királyságért, mely részese és éltetője a pápaság európai hegemóniájának, táplálója és védelmezője lenne az egyház világuralmának. S vele szemben áll egy álmodozó suhanc esztelen, erőszakkal tűzdelt uralomvágya; barbár kultusza szembeszegül az egyház előírásaival.

Nem értette Lászlót, de nem is akarta.

Kiemelte a tintatartóból a tollat, és írta a megkezdett levelet. Minél jobban belemerült, annál biztosabban fogalmazott. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, keze is megnedvesedett, de csak rótta a sorokat, gyűlöletébe belelovalódva, önnön felháborodását korbácsolva:

„...És bárcsak néki lenne úgy szégyenére e szünet nélküli balra változása, amennyire nekem és társaimnak, és mindazon országlakóknak, kiknek ínye érzi még az epét, fájdalmára van. Mert ugyanis mérhetetlen fájdalmaknak sokféle okát és bőséges tárgyát idézi fel, ó, milyen szégyen... az említett király úr gaztetteinek utálatossága, mivel emberi megfontoltság lehetősége szerint, már a jövőt tekintve, úgy tűnik, semmiféle ékesszólással meg nem győzhető, semmi mesterséggel helyre nem hozható; mondom, felidéződik bennem és társaimban és minden országlakóban szüntelenül az, mit siralmak nélkül elmondani nem lehet, s hogy gyászt ne érezne, nincs ki hallgassa. Kinek kegyetlen csapásait, súlyosan érezvén magán, s a gyógyítás minden reményével, mint előbb érintettük, felhagyván, az egész magyar egyház, nem anélkül, hogy a mennyei Vigasztalóhoz keserűséges sóhajait el ne sírná, felzokog. Gyászol az egész klérus, s felkiált az egész nép, hogy a király személyének gyógyítására szánt minden gondja hiábavalóan odaveszett...”

Mire mindezt leírta, már éjfél is elmúlt. Kinyitotta a kristályüveges ablaktáblát. Kintről hűvös fuvallat csapódott be. A szél ellebbentette az érsek mécsesét. Ladomér bosszúsan csukta be az ablakot, és tapogatózva újra meggyújtotta a mécsest. Kezét dörzsölgetve határozta el, hogy már másnap lemásoltatja az írást, és harmadnap papi követség viszi a vádiratot Rómába, a Szentatyához. Majd ő intézkedik mindenről.

Ladomér tudta, hogy elegendő egy homályosan megfogalmazott pápai utasítás, egy kétes utalás a király megzabolázására, és akkor... - ajkát beszívta, izmait megropogtatta -, akkor Magyarországon és a környező királyságokban megindulnak a keresztes hadak egy rettenetes támadásra, hogy elsöpörjék, eltapossák ezt a pogány éledést, még a csírájában.

De vajon a pápa meg meri-e tenni a lépést, hogy keresztes háborúba szólítsa fel a keresztény Európát a magyar király ellen?

Meg! Bizonyára megteszi. Hiszen tudhatja, hogy mi várna a keresztény Európára, ha ez a pogány kun-magyar kerülne ki győztesen a küzdelemből. Ide már nem feddő levelek, nem dorgáló szózatok kellenek, hanem... kard! És páncél, rajta a fekete kereszttel!

Visszaült zsöllyeszékére, és az írás fölé hajolt.

„...Szentséges Atyánk és Urunk kezében van a mi üdvösségünk, ne engedje, kérjük, hogy ez Istentől oly reménytelenül elfordult embernek keze által katolikus, isteni és apostoli családja elvesszen. Ne viselje el... hogy kegyetlenül szétszaggassa és eleméssze a Szentséged gondjaira isteni rendeléssel bízott és hitére hagyott nyáját Krisztusnak...”

Tétován leírt még egy-két szót, aztán mély lélegzetet vett. Tolla ismét megsercent a pergamenen.

„...Ne csupán Magyarországon, hanem egész Németországban, Lengyelországban, Csehországban és Ausztriában az életadó kereszt igéjét hirdesse meg.”

 

Ladomér esztergomi érsek levelére olyan válasz jött, amilyet a főpap remélt: IV. Miklós pápa keresztes háborúra szólította fel Magyarország rendjeit királyuk ellen. Ugyanakkor pápai bulla érkezett Habsburg Rudolf német-római császárhoz, Vencel cseh királyhoz, Albert osztrák herceghez, Lengyelország és Magyarország báróihoz, s mindnyájukat keresztes hadak megindítására ösztökélte, Ladomér érseket pedig felruházta az átokosztás és a kiközösítés fegyverével.

Magyarországon felborult minden.

A Budán tartózkodó királyi had hamarosan fegyverben állott. László kun szokmányban, koronás süveggel a fején végiglovagolt előttük. Mindkét oldalára görbe szablyát kötött, mint máskor is, amikor ütközetbe indult.

A vitézek éljent harsogtak feléje, a dárdák, kardok, csákányok magasba lendültek.

- Először Ladomért füstölöm ki Esztergomból! - mondta a mellette lovagoló Miklósnak.

A törzsfő egyetértően bólintott.

- Lovast küldtem a kun szállásokra, és a tatár ezredekért is üzentem. A királyi hadakért azonban neked kell menesztened, László.

- Majd útközben felszedem őket - rántotta meg a király a lova zabláját. - A csepeli királyi lovasok már vonulnak. Pál úr Szabolcsba ment, hogy magánhadait felvezesse hozzám.

A várkapukat kitárták, az ezres had port kavarva, ordítozva áradt kifelé.

Kicsiny hada északnak indult, hogy elsőnek az országot áruló Ladomér érseken ítéljen. De nem juthattak messzire, mert a váci püspök, a nógrádi ispán és az esztergomi érsek útjukat állták.

Háromszor annyian voltak, mint a király vitézei.

Akkor már újabb fenyegető híreket kapott László. Az északi birtokos urak seregei is közeledtek. A győri püspök fegyveres népe egyesült a nyitrai püspök seregével, és délre tartottak. A nyugati határszélről a Kőszegi család magánhada nyomult előre, és égetve, dúlva pusztította a király birtokait. Trencsénből a Csákok közeledtek, hadinépük több ezernyi főből állt. Az egri püspök is lerohanta a királyi ispánságokat.

László pogányul káromkodott, és visszafordult. Csak a kun szállások nyújthattak biztonságot neki.

Éduát erős kísérettel akkor már a körösszegi szállásokra küldte.

A kun vidéken sebes hírnökök járták a pusztát, és nyomukban éledt, mozdult a vidék. Mire László átúsztatott a Tiszán, már tizenötezer lovas várta érkezését. A gyepűkről besenyő és úz zászlók jöttek. A délvidéki ispánságokból szerviensek tömege tódult a királyi zászlók alá.

László rövid pihenőt tartott a nagykunok kánjának, Miklósnak a sátrában; akkor már a jász szállások hadinépe nekiesett az egri püspök birtokának, és elkeseredett küzdelem dúlt Hatvan környékén.

A sátorban összegyülekezett az ajilok tanácsa.

- Hát közénk szorultál ismét, László úr - szólt csendesen Törtel. László ledobta magáról kacagányát, és melléje dobta kucsmáját is.

- Hiszem, hogy máshová nem is mehettem volna. Vagytok elegen az új harcra?

- Vagyunk, bízvást.

- Miért mondod csak így?

- Mert biztosra mondani oktalanság.

László felkapta a fejét. Az öreg törzsfejedelem állta a tekintetét.

- Egy kissé megtört már a bizalmad, Törtel - mondta a király ingerülten. - De nem csodálom.

- Sokan vannak a magyar urak... számos hadinéppel.

László erőltetetten felnevetett.

- Sokan? Az igaz. De a haduk nem számít semmit. Akik a Csákok vagy a Gutkeledek zászlaja alatt vonulnak fel, ugyanolyan kisemberek, mint akik most érkeztek a fogadásomra a Tiszához: szerviensek, kisnemesek. Némelyikük életmódja alig különbözik a parasztokétól.

- Igaza vagyon László úrnak - bólintott Mizse, aki a király állandó kíséretének vezetőjeként mindig László mellett tartózkodott. - Az urak hadai megbízhatatlanok. Ha a király úr meghirdeti a harcot a tartományurak ellen, a kisnemesség többsége elpártol a Csákoktól, Abáktól.

- Akkor is kevesen vagyunk - vetette közbe halkan Kemenecs.

- Ejh! - csapott a térdére László. - Mi van veletek? Mit károgtok itt nekem? Már nem bíztok a saját erőtökben?

- Volt, amikor hittünk benne, nagyuram.

- Hagyd ezt, Törtel! - szólt indulatosan Miklós. - Azért vagyunk itt, hogy tanácskozzunk, nem pedig hogy sopánkodjunk!

- Igaz is - kapott a szón László -, a kiskunok mennyi embert ígérnek?

- Legalább tízszer ezret.

- És itt?

- Egy-két ezerrel többet. A Maros menti szállások is jócskán. Együtt az egész sokat tesz ki!

- Árbócz hol van? - kérdezte László, körülnézve az összegyűlteken.

- Tán már nem is él.

- Mit beszélsz? - förmedt rá a király Törtelre.

- Péter erdélyi püspök Ladomér rendeletére elfogatta, amikor Árbócz felkereste Majsa vajdát, hogy pártodra hozza a székelyeket. Majsa is a püspök foglya.

- Hát idáig is elér a keze? - fortyant fel László. - Még egy okkal több, hogy felgyújtsam a püspökséget, és benne égessek minden papot!

- Csak juss el odáig!

- Elhallgass! - rivallt rá László. - Ha még egy károgó szót mondasz, széthasítalak!

Törtel szeme fehérje megvillant. Néhány kun nemzetségfő megrökönyödve bámult a királyra. De Törtel lehajtotta a fejét, mint aki megjuhászkodik.

- Isteneink segítsenek, László úr. Állj bosszút, nincs nekem egyéb kívánságom.

László lecsillapodott.

- Még ma levelet íratok - mondta csendesen - minden ispánságomba. Aki nem vállal részt a hűtlen urak lázadásában, és számít a királyi kegyelemre, az a zászlóm alá jön.

Másnap Körösszegre indult, egy hét múltával pedig már Erdőelvén járt. Útközben kiadott oklevelében megfosztotta Péter erdélyi püspököt kolozsvári és gyulafehérvári birtokaitól. Mire Torda alá érkezett, hadai megszaporodtak a székelyek ezredeivel. Innen északra indult. Hamarosan hírelők jöttek Ubul fia Mihálytól: a Balogh-Semjének Szabolcs, Szatmár, Szolnok és Békés vármegye hadinépével együtt várják a királyt.

Amikor ismét átkelt a Tiszán, már roppant had vezére volt. Minden hű embere vele tartott.

A Balogh-Semjéneket előreküldte a közeledő Csák-Aba hadak ellen, a kunok két ezredét Buda alá, portyára. Ő maga a jász szállásokon át Buda felé haladt.

Megkezdődtek az összecsapások. A két ellenséges főhad közötti területen véresen akaszkodott össze egy-egy bárói sereg egy-egy szerviens zászlóaljjal vagy egyházi had kun portyával.

 

Györk elgondolkozva álldogált a raktárszárnyék ajtófélfájánál. Anna a kertből jött, és letette a kezében tartott kosarat a fűbe: sáros-földes kezét végigtörölte a gyepen.

- Nézz ide be! Mit látsz? Semmit. Üresek a hordók, üres minden. Maholnap elkótyavetyélhetjük a házat is.

Anna komolyan figyelte a szavait.

- Akkor elkótyavetyéljük - mondta beletörődően. - Az ördögbe is! Rosszul sáfárkodom, itt a hiba. - Ne is gondolj vele!

- Ugyan, hisz lassan mindent elveszejtek, mindenünk odavész!

Az elmúlt hónapokban három gazdag rakományt indított el Györk, egyet a bihari vásárra, egyet Telegdre, egyet meg Békésre, s mindhárom odaveszett, a kísérő fegyveres szolgákkal együtt. Maga Györk is súlyos sebeket szerzett. Ami ezek után még megmaradt, néhány ezüstedény és aranyozott ezüstékszer, azt pénzzé tette, de felhasználni ezt sem tudta, mert amikor hazafelé tartott, Várad alatt kirabolták. Anna jól tudta, hogy Györk sohasem a körülményekre, az áldatlan belzavarra hárítja balszerencséjének okát, hiszen annak idején Benedeket éppen ezért rótta meg: Benedek mindig, minden szerencsétlen vagy ráfizetéses üzletkötésért a külső erőket, az országban dúló törvénytelenségeket okolta, el nem ismerve sohasem olykor nyilvánvaló balfogását. Györk, emlékezvén erre, következetesen önmagát okolta a szerencsétlenségekért. Bihar alatt - szerinte - sejtenie kellett volna, hogy rálestek a szekereire. Telegden megint csak ő volt a hibás, minek küldte előre két fegyveres szolgáját, utat kémlelni. Ha azok ott maradtak volna mellette, visszaverik a telegdi báró, Pongrác fia Tamás rabló várjobbágyait. Békésen ott követte el a hibát, hogy a békési vámtisztnek megmondta, honnan jönnek. Pedig tudhatta volna jól, hogy a vámtiszt a békési ispán egyik füle, aki beszámol az ispán száznagyának, honnan jön a jópénzű kereskedő; akire a visszaúton érdemes lecsapni.

Az asszony nem sokat törődött a ház gazdaságának felvirágoztatásával. A mindennapi élet apró szépségeiért fáradozott, az esték csendes meghittségéért, a jókedvű, friss hangulatú reggelekért, vidám hétköznapokért. A kudarcokon nem rágódott, csak azon törte magát, hogy a balszerencse nyomasztó árnyékát elrebbentse Györk feje fölül.

Egyik délután ismeretlen vendég érkezett hozzájuk. Hosszú, fehér szakállú, beesett arcú, csontos, sovány ember volt, bő kantust viselt, ősz haját rövidre vágva hordta. Benedeket kereste, s mikor megtudta halálhírét, nedvesség futotta be fáradt, véreres szemét. Kalmárember ő is - mondotta -, valaha Benedekkel együtt kezdték az új életet az országban a tatárjárás után. Most hontalan földönfutó, Budán volt háza. Három vagy négy hete megjelentek a király hadai, és mindent felégettek, feldúltak; ő is odaveszejtette a családját, háznépét, most vejéhez igyekszik, aki böszörmény kereskedő Erdőelvén, talán meghúzhatja magát náluk. Gondolta, megpihen útközben egykori jó pajtásánál, a huszonegynéhány esztendeje nem látott Benedeknél. S idáig jutva, újra elővette a könnyezés. Csendesen szipogott, félénken, szánalmasnak tűnő szerénységgel, csak félig ült az alája tett székre.

- Nyomomban jár a pusztulás... - sóhajtott Jakab, az ősz kalmár -, nemsokára ideérnek a hadak. Békésből is sok menekült tart erre, ki Csanádba, ki Aradra fut; legtöbben azért mégis Erdőelvére, azt mondják, az erdélyi püspök atya, Péter úr kemény ember, nagy hada vagyon, és szembeszáll a királlyal, ha kell.

- A királyúr üldöz téged is?

- Nem üldöz, hiszen senki, semmi vagyok én, de üldöz a vész, a pusztulás, amit a királyúr hoz a hadaival. Szörnyűség, ami történik, szörnyűség! Sok esztendőt megértem már, de ilyenre nem emlékszem. Mindenütt harc, hullák, tűzvész és enyészet! Pedig oly nyugodt és békés volt ez a föld még nemrégen. De most mindenütt öldökölnek és égetnek! - Tekintetét a mennyezetre vetette, szakállal, bajusszal benőtt vértelen ajka remegve mozgott: - Isten, meddig tűröd még ezt a sok szenvedést?

- Egyszer csak vége lesz - sóhajtott Györk -, egyszer mégiscsak megcsendesedik. Csak ki kell várni!

- Belenyomorodsz te abba, fiam. Budán lakoztam, oda csak nagy ritkán vetődött királyi vitézeken kívül idegen ellenség. Most meg... előbb kunok nyargalásztak, belövöldöztek az ablakokon, az udvarokba, majd nekiestek a budai bíró palotájának, aztán az egyházi épületeket gyújtogatták. Utánuk tatárok jöttek. És a veres királyi lobogó lengett felettük! Ilyen gyalázatot, hogy a magyar király tatár katonákat tartson a szolgálatában! No, azok aztán felforgattak mindent: lerombolták a falakat, felgyújtották a házakat, meggyalázták a lányokat, asszonyokat, aki szembeszegült velük, annak elvágták a torkát.

Amikor elvégezték szennyes munkájukat, tüzet raktak a tereken, ott dorbézoltak, tivornyáztak. Szörnyű volt!

- És a királyúr? Az tudott minderről? - döbbent el Györk.

- Nem volt Budán, de bizonyára tudott róla. Hiszen mindenütt, minden városban ott tombolnak vad katonái, dúlják az egyházi és bárói birtokokat, épületeket, jószágokat. A pápa úr keresztes háborút hirdetett ellene. De mintha ezzel László úr malmára hajtotta volna a vizet, őfelsége immár szabadon, indulatját eleresztve száguldozik szerte, ölet és romboltat. Nyeregbe parancsolta az összes kunt, a gyepűelvéről tatár hadak csatlakoznak hozzá. Ha a fennlakozó Irgalmas Isten sokáig tűri, elpusztul az ország!

- Az nem lehet - mormogta megrendülten Györk -, hogy mindennek csak a királyúr lenne az oka? Csak ő a bűnös?

Jakab lehajtotta ősz fejét.

- Nem, dehogy is... Hiszen a király szállásbirtokait, regálé jószágait ugyanúgy dúlják és égetik a báróurak meg az egyháznagyok katonái. A királyi földeken élő parasztok ugyanúgy pusztulnak és hullnak, mint a bárói birtokon vagy papi falvakban élők. Ám mégis azt mondom, őfelsége a főbűnös. Az ő lelkét terheli a sok-sok kiontott vér, a pusztulás... Ő kezdte a harcot, s az isteni törvény lesújt majd reá! Ha nem, úgy nincs Isten és isteni igazság!

- Ne káromold az Istent, Jakab úr! Tudom, el vagy keseredve, de ha Istent is eltaszítod magadtól, még nehezebb sors vár rád.

Jakab Györkre emelte véreres szemét.

- Izmaelita vagyok, fiam. Bár áttértem a keresztény hitre, a mai napig sem hiszek a ti istenetekben!

- Ne mondj ilyet!

- De hittem László királyban! Ő volt ebben az országban az egyetlen nagyúr, aki eltörölte azt a gyalázatos törvényt, hogy mi, izmaeliták, megbélyegzettek és kivetettek legyünk. Tudod, hogy mennyire a szívünkbe fogadtuk? Azt mondottuk, igazi nagy király lészen belőle. És támogattuk, segítettünk neki, mellé álltunk mindig, ha harcba szállta kiskirályt játszó ispánjaival, vagy megkísérelte a papok szarvainak letörését. Itt, Magyarországon ő volt a mi messiásunk! Német, frank, latin földön mi, izmaeliták, nyomorult férgeknek számítunk, leköphetnek, kirabolhatnak, a kóbor eb sem ugat utánunk, de László úr emberré tett bennünket. Megadta az emberi méltóságunkat, egyenlővé tett bennünket a többi emberrel, mialatt szerte Európában, ahol a pápai kereszténység uralkodik, számkivetett és védtelen birkákként él a mi fajtánk... Mondám, hittünk benne.

- Én még most is... - mondta csendesen Györk.

- Vesd ki a szívedből! Nyomorult ember, érzékeinek és ösztöneinek a rabja. Indulatos és vad a lelke, de az elméje olyan, mint egy tüzesfejű, tizenöt éves suhancé.

- És ez lenne a bűne?

- Ha tizenöt éves lenne, nem róhatnánk bűnéül. Ha magadfajta egyszerű férfi lenne, akkor is felmentenénk. De egy ország ura, huszonhét éves, nemcsak azzal vádolható, amit tesz, hanem azzal is, amit tenni képtelen.

- Azt mondád, Jakab úr, igaz szívű, bátor nagyúrnak hittétek. Most mégis pálcát törsz felette.

- Igazságos és emberséges uralkodóként tartjuk számon, de ellene fordulunk. Mert embersége embertelenséggel párosult, visszaadta ugyan a méltóságunkat, de tönkretette az életünket. Békét hirdetett, igazságos törvényt ígért, de háborút és törvénytelenséget zúdított ránk.

Hosszas huzavona után Jakab elfogadta a felkínált éjjeli szállást. Még sokáig beszélgettek, melynek során az ősz izmaelita kalmár újra meg újra azt tanácsolta: hagyja el Györk Váradot, menjen Erdélybe, oda nem ér el a pusztulás szele, de itt, a bihari tartományban rövidesen megveszekedett háború fog dúlni.

Györk csak a fejét ingatta.

- El kellene adni a házat, aranyra váltani minden holmit, minden értékünket és elvándorolni... De hová? Ugyan, bolondság! Itt maradunk. Nem futok meg senki, semmi elől.

 

Az öreg izmaelita kalmár igazat mondott: nyomában járt a pusztulás. Körösszeg felől hamarosan királyi hadak érkeztek a város alá. Ijesztő és félelmetes volt a végeláthatatlan fekete lovastömeg vonulása, körülötte mindenütt vereslett az ég.

Várad megnyitotta a kapuit, hiszen a haddal a királyúr őfelsége is megérkezett. A hadsereg tetemes része kun lovas volt. Éjszaka ki is raboltak öt templomot, feldúltak egy tucatnyi házat, mire a királyi testőrség alakulatai közbeavatkoztak, és megakadályozták a további fosztogatást. Hajnalban a kunok újabb rohamot indítottak a lakosság ellen, a testőrszázadokat elsöpörték az útból; később mondották, hogy a király ugyan bosszankodott, de nem mert semmit a kunjai ellen tenni. Szüksége volt a vad, szilaj kun ezredekre az erdélyi püspök elleni hadjáratban, hát inkább hagyta, hogy kedvükre zsákmányoljanak.

Györkék házára a király hírhedtté vált nyögérei, vad, kegyetlen harcosok, válogatott bajvívók és vakmerő legények törtek. A király mongol példára ilyen alakulatokkal duzzasztotta fel testőrségének sorait. Ezek a nyögérek olyan gúnyát viseltek, mint a kunok és a tatárok, mindegyikükön bőrcsekmen, fekete csizma, nemezkarikás, hegyes mongol süveg, két arasz széles fegyvertartó öv. Pajzsot nem használtak, puzdrájuk hátukra akasztva himbálózott, csuklójukra beretvaéles görbe kindzsálukat szíjazták, ezt a jellegzetes mongol kézifegyvert, ami rövidebb a kardnál, de hosszabb a tőrnél. Tizedekbe tömörülten csapongtak, és ahol megjelentek, ott már a tőlük való rettegés is megbénította az ellenállást.

Györk karddal védekezett a házra törő nyögérek ellen. A zsiványtanyán szerzett vívótudománya egy fabatkát sem ért ugyan, de pengéje, cselköröket, cseldöféseket villantva, félelmetes gyorsasággal hatolt az ellenség testébe. Közben hátrált, és úgy ugrott, lendült, hogy mögötte vagy mellette egyetlen ellenséges katona se jusson be a házba.

Az utóbbi időkben Györknek már csak három fegyveres szolgája maradt: azok is keményen verekedtek, el is hullottak Györk mellől. Ekkor már csak Annáért forgatta kardját. Behátrált az ajtón, felkapta Benedek nagy asztalát, és az ajtónyílás elé borította. A nagy faalkotmány elzárta az utat. Györk felkapott egy széket, és alája tartotta az egyik ellenféltől zsákmányolt fáklyát. Amikor a szék lába tüzet fogott, akkor törtek át a katonák az eltorlaszolt ajtón.

Györk letépte a falról a szőnyeget, és a lángoló széket s a kalánt a katonák elé dobta. A tűz egyre nőtt, hatalmasodott, lobogott, beleharapott a vastag szőnyegbe is, és magasra csapott a lángja. Anna is felkapott egy széket, és a lobogó tűzre dobta, majd letépte magáról ujjatlan dolmányát, leszakította a kötényét, szoknyáját, s azt is a lángok közé vetette. A tűz fellobogott a mennyezetig, Györk hátrált, a kunok megtorpantak, óvatosan keringelték a lángfalat. Györk kiragadta az egyik lángba borult széket, és meglóbálta feléjük:

- Gyertek, nyomorult pogányok! Gyertek, veszett ebek! Ti bűzös farkasok! - És közibük vágta az égő zsarátnokot.

A kunok visszaugrottak, egyikük felbukott, egy röppenő láng belekapott a csekmenébe, végigszaladt a zsírozott szöveten. Pillanatok alatt fáklyává változott a katona. Ott maradt a küszöbön, hentergett, fetrengett, és üvöltött; tőle lobbant lángra az ajtófélfa, a szemöldökfa. Hamarosan tűzfüggöny védte Györköt és Annát. Védte, de halálra is ítélte őket. Lobogott körülöttük minden. Anna Györkhöz simult, aki fél karjával magához ölelte az asszonyt. Furcsa volt ez: a tűzhalál küszöbén diadalmasan mosolygott.

- Gyere! - ragadta meg hirtelen az asszonyt, karjába kapta, lendületet vett, felugrott az ablak kőpárkányára, lábával szétrúgta az ablakkeretet, lantornástól, deszkástul, fatáblástul, lerázta a fejére hulló szikrákat, és átkapaszkodott az ablakon, ki az utcára.

Anna sikoltott, Györk talpra engedte az asszonyt, majd maga mögé lökte, mert egy lovas roptatott feléjük a kövezeten. A fáklyavivő lovas paripájának nyakára dőlve vágtatott. Györk leguggolt, majd mikor mellé ért a katona, rávetette magát. A kun harcos messzire kirepült a nyeregből, helyén Györk feszítette a térdét a paripa oldalának, visszarántotta az állatot, faroltatta, és a feléje rohanó Annát felkapta maga mellé, majd a hajnali fakó fényben vörösen világító utcákon át vadul elvágtatott.

 

A víz visszaverte a nap vakító fényét, a nádas zöldessárga sűrűjét könnyű szellő mozgatta, legyezte. A levegőben enyhe vízszag érződött, kellemes, tiszta, tavasz végi idő járta.

Ameddig a szem elláthat, mindenütt nád és nád, itt-ott sárgás szigetekkel, zöldes tavakkal, aprócserjés porongokkal megszaggatva, tarkítva.

Györk félig meghajolva lépett ki a hevenyészett nádkunyhóból, és hunyorogva tekintett fel az égre.

- Anna! - kiáltotta. Hangja szabadon szállt fel a kis szigetről, átröppent a körkörös náderdőcskén, le a sziget partjára, ahol egy ismeretlen eredetű erecske zavarta meg az állóvizek évszázados nyugalmát, mozdulatlanságát.

Megindult arrafelé. Átugrálta a lágyabb, süppedékes részeket, mindenütt a szárazulat vonalát kereste. Amikor széthajtotta maga előtt az utolsó nádszálakat is, és kilépett a kis tó partjára, Anna éppen akkor gázolt ki a vízből. Naptól barnult bőrén apró gyöngyökként gördültek a vízcseppek, kibontott fekete haja csapzottan, apró patakokat csorgatva terült vállára, karjára.

- Segíts! Nem tudok kimászni! - nyújtotta Anna Györk felé a kezét.

- Minek mentél be? - nevetett Györk, és karba fonta a kezét.

- Lelocsollak, ha nem segítesz! - Már hajolt is le, és kezével felmarkolta a vizet. Györk fújt, prüszkölt, hunyorgott, a maroknyi víz végigpatakzott az arcán. - Ma már nem éhezünk - szólt biztatóan Györk felé. - Sok-sok nádi fészket láttam.

- Tegnap este is ehettünk volna, ha nem a kunyhót kell építenünk. Aztán meg olyan fáradt voltál már, hogy ültő helyedben elaludtál.

- Igen... de ma tojást sütök.

- Hogyan? Hiszen nincs tüzünk!

Anna keze megállt, elengedte farokba fogott haját, arcának üde, vidám mosolya lehervadt. Györk nevetett.

- Nyersen is jó lesz! Elverjük az éhünket, aztán majd szerzek tüzet.

- Honnan?

- Valahol, errefelé csak akadok egy pákásztanyára, ahol lakoznak is. Kérek onnan. Ismerős vagyok én erre! Ezen a vidéken nőttem fel, ezt a nádast úgy hívják, hogy Tordasara vagy Tordarét. Arra, északnak vagyon Szeghalom meg Torda, itt lejjebb Németi, szemközt velünk erre, nyugatnak, az én falum, Nadány.

- A te falud? Onnan jöttél Váradra?

- Onnan kerültem a zsiványok közé. No, elhiszed már, hogy ismerem ezt a nádast, mint a tenyeremet?

- Nem - vont vállat játékosan Anna.

- Aztán miért nem? - ment bele a játékba Györk.

- Zsivány szavának nem hiszek.

- Hát zsivány vagyok?

- Az bizony! Bujdokolsz, rejtőzöl, bitangolsz. Holnap elmész tüzet szerezni, kifosztasz egy pákásztanyát, utána ejtőzöl, míg tart az eleség, ha elfogy, újra elmégy fosztogatni.

Györk az utolsó szavaknál elkomorodott.

- Zsivány vagyok, igen... - mormogta maga elé. - Mindig így forogja ki a sorsom. Pedig Isten a tanúm, hogy egy szemet sem kívánom a latrok életét... A fekete fene esne bele ebbe a nyomorult világba!

Dél tájra néhány nádirigófészekből összegyűjtöttek vagy öt apró, ízetlen tojást. Anna fintorogva látott hozzá. Györk szerint csak a só hiányzott róla.

- Öregapám mesélte - magyarázta aztán -, hogy surján legényke korában, a nagy tatárjárás idején ide húzódtak ők is a nádasba. Itt éltek majd egy fél évig. És megéltek. Igaz, volt tüzük, sójuk, a rét meg ontotta a halat, a rákot, sok-sok vízimadarat lőttek, kiásták a hörcsög vermét, temérdek gabonára leltek benne, összetörték lisztté, és még cipót is sütöttek. Igaz, hogy csak ünnepnapokon. De nem esett bántódásuk, a tatár nem tudott utánuk menni a lápba. Télen megkísérelte egy portyahad, amikor az erek, tavak, mocsarak befagytak, de öregapámék tőrbecsalták őket, és mindet levágták.

Anna csodálkozva hallgatta.

- Mifelénk, Várad környékén, úgy mondják, nagy éhínség volt akkor, már majdnem kutyahúst ettek, annyira nem volt eleség.

- Arra igen - bólintott Györk. - Ott nincsenek rétek, vizek, nádasok. Ott mindenki éhen halhatott, amikor a tatár letarolta a mezőket, falvakat.

- Milyen furcsa - tűnődött az asszony -, most mi is úgy élünk, mintha a tatár kergetett volna ide.

- Igenyest. Talán még rosszabbul. Mert akkor mégiscsak volt egy király, akiben bízott a nép. Öregapám is mondotta, egy embert mindig felküldtek a legmagasabb porongra. Volt ott egy nádkévéből rakott őrtorony, arra mászott fel az őr, és leste a határt, várták a király hírnökét. Minden férfinak volt lova, a lovak a réti ménesben éltek, minden embernek volt fegyvere, és készültek, hogyha jön a király futára, hadra kelhessenek. Biztosra vették, hogy a királyúr egyszer csak felkerekedik, összegyűjti a szétszóródott seregeket, hadba hívja a nádakban, rétekben rejtőző férfiakat. Ezért aztán mindig útra készen várták és nem is csalódtak. De most? Most a király elől futottunk a nádasba, az ő hadai elől rejtőzünk, bujdokolunk.

Anna már megbánta, hogy szólott. Györk ismét elkeseredett. Mit mondhatna, mivel deríthetné jókedvre? Egy régi kedves, közös emlék felidézésével? De mindegyikhez fűződik valami szomorúság is, mely otthoni boldog életükre emlékeztetné. Egyre kétségbeesettebben hajtogatta magában: vidámnak kell lennünk, szabadok vagyunk! - de lelkében megrezzent egy balsejtelem: szabadok, de éhen fogunk halni!

- Ó, hogy gyűlölöm! - mormogta Györk. - Emlékszem, ott állt a kunok közt, hetykén félrecsapott süveggel, és úgy nézett, hogy nem látott senkit... Elnézett mindenkinek a feje felett. Azt mondja gőgösen: „Eltaposom mindet!” Meg azt, hogy: „Elébb játszódunk, huzakodunk, csákánnyal, karddal... aztán akinek lékeletlen marad a koponyája, az majd törvényt hirdet.” Aztán fennhéjázva hozzátette, hogy lehet, az ő fejit törik be, de az az ő baja. Az istenit! Ki törné be az ő fejit? Nagy úr ő, minden hajszálára jut egy testőrző vitéz, tán még több is. Könnyen dobálózik, nem őt ölik meg, ha verekedős kedve vagyon.

- Györk... azt akarom mondani, mi most úgy élünk itt, mint a bibliai Adám és Éva. Künn a szabad ég alatt, nem jár erre egy teremtett lélek se, csak madarak...

Szegény asszonyka, bárhogyan is küszködött, ő maga is érezte, hogy hiábavaló minden szava. Györk kurtán csak ennyit válaszolt:

- Egy fenét! Úgy élünk, mint a földönfutók!

Este összebújtak a kunyhóban. Olyan kicsiny volt, hogy ha valamelyikük lendületesebben fordult fektében, a ferdén tákolt oldalfalba verte a könyökét, vállát.

- Éhes vagy, ugye? - kérdezte Györk. Anna nagyon halkan felelte:

- Kibírom.

- Holnap keresek egy tanyát a réten.

- Ne! - riadt ellene Anna.

- Hozok tüzet, aztán nem éhezünk.

- Veled megyek, nem akarom, hogy itt hagyjál.

- Nem jöhetsz!

- Akkor nem kell! Ne menj sehova!

- Esszük nyersen a halat?

- Esszük. De előbb ki is kell fogni.

- Az semmi. De fogadom, egy falatot sem nyelsz le a nyers halból.

Anna nem válaszolt rögtön, Györk érezte, hogy az asszony teste megremeg.

- Ha nagyon éhes leszek, megeszem - felelte aztán belenyugvóan.

 

Másnap Györk hálót font ingének apróra vágott csíkjaiból, fűből kötelet sodort, fűzvesszőből peremet erősített rá, és délután már fogott is az összeeszkábált merítővel két halat.

Anna lekaparta a hal pikkelyét, megtisztította, kibelezte, felszelte - aztán szeméből kibuggyant a könny. Györk eközben a nádasban csatangolt, és azt mesélte, hogy túl a nádréten egy tölgyerdő kezdődik, nem nagy ugyan, de mégiscsak tölgyes.

Anna nem értette, mi van ebben érdekes.

- Lesz immár tüzünk - biztatta Györk.

Az asszony szeme tágra nyílt, önkéntelenül is nyelt egyet.

- Régi, korhadó fák tövében mindig vagyon száraz, lehullott tapló. Kardom acéljával szikrát pattintok, a szikrát megfogja a száraz tapló, a parázsló taplót aládugom a nádrakásnak, és már lobog is a tűz!

Estére már vígan ropogott nádkunyhójuk előtt a tűz. A lángokban nyársra tűzött halat forgattak.

Ezután derűsebben teltek a napok. Györk sok-sok okos szerszámot összetákolt, a réti emberek eleségszerzéséhez nélkülözhetetlen alkalmatosságokat: hurkokat, tőröket, csapdákat, horgokat, halfogó vészt is font gyékénynádból, s miután beleengedte a vízbe, a halászásra többé nem volt gondjuk, reggelenként csak kimerték a fennakadt halakat.

Györk arcát bozontos szakáll nőtte be. Kardja - jó acélú penge - a leginkább használt szerszámok egyike lett. Anna azzal tisztította meg a halat, azzal vágott száraz nádat, azzal bontotta fel a fogott szárnyasokat, Györknek pedig nélkülözhetetlen munkaeszköze volt az éles vas, jóformán minden más szerszámát ezzel készítette el.

- Több hasznát veszem most, mint eddig, esztendőkön át - mondogatta gyakran.

- Ha majd újra visszakerülünk - mosolygott Anna -, jól megőrizzük ezt a kardot, hiszen kétszer mentette meg az életünket!

- De hová megyünk? A ház leégett, ott pusztult mindenünk.

- Majd felépítjük újra - felelte meggyőződéssel Anna.

- Mikor lesz újra szekerem, építőkövem és pénzem - legyintett lemondóan Györk. - Még egy lyukas rézfityegőm sincs, amit magként elvethetnék.

- Ez azért jó lesz - mutatta feléje az asszony az egyik ujját, azon egy apróköves gyűrűt. Györk kesernyésen elmosolyodott.

- Igaz is! Magnak elegendő. Elvetem majd. Gondolod, hogy kikel?

- Ki hát! Hiszen ügyes kalmár vagy. Lassan hajt, de kikél.

- Igazából még nem is tudtam megmutatni, mit tudok. Nem hagyták. Talán eljön az az idő, amikor szabadon kereskedhetek. Istenem, de szép is lenne! Jöhetnék-mehetnék, adnék-vennék, számolnék, értéke lenne a portékámnak, ismernének a falvakban, városokban. És nem vehetnék el tőlem azt, ami az enyém! Nem rabolhatnának ki, házamat nem gyújthatnák fel!

- Bizonyára így lesz, Györk!

- Nem nagyon bízom benne. Nem hiszem, hogy a Nagyúr törvényt tudjon hirdetni. Talán nem is akar. Vagy ha igen, az a törvény nekem nem kell! Kunok törvénye, szabad rablás, szilajság, pogányság! Nem törvény lenne az, nem is szabadság, hanem minden maradna úgy, ahogy eddig volt.

- Akárhogyan is... egyszer vége lesz... - bizonygatta Anna. - Már oly régóta dúl a harc.

- Úgy véled? - kétkedett Györk. - Hogy a király kunjai meg tatárjai belefáradnak? Hiszen az életük a harc és a verekedés. Amikor egyszer köztük vásároztam, megkérdeztem az egyik forradásos képű komát, no hogy élsz, hogy vagyon a családod? Azt felelte, rosszul. Nincs baranta! Nincs háború! Kérdeztem tőle: békében nem jobb? Legeltetsz, munkálkodsz a családod körében, jurtád közelében. Azt felelte rá: asszonynépnek való ejtőzés az. Baranta? Az igen, az férfidolog! Ezek, Anna, soha nem fáradnak el. Hiszen meg sem tudnak élni zsákmány, rablás nélkül. Tudod, sokáig nem értettem, miért vannak annyira rajta a magyar urak meg egyházatyák, hogy a kunok keresztelkedjenek meg, és míveljék a földet. Mindig csak arra gondoltam, a maguk hasznára hajtogatják, mivelhogy parasztként dolgoznak majd nekik. De azóta rájöttem: nem ez a legfőbb ok. Hanem az, hogy leszállítsák ezt a vad, féktelen népet a lóról. Amíg ők a háborúságot, mi pedig a békés életet óhajtjuk, addig nem férünk meg egy országban.

- Te is azt hitted régen, hogy a kunok szabadok.

- Tévedék, mint sok-sok más egyébben is. Régen azt is hittem, hogy a királyúr a magamszőrű emberek boldogulásáért harcol. Nem igaz! Isten tudja már, miért hadakozik. Én csak azt látom, hogy a magamfajta emberek pusztulnak; s anélkül, hogy tudnák, miért! Mizse úr, a testőrzők hadnagya azt mondotta nekem, jobb világot hoz László úr a magyar népnek. Hát hozott! Égnek a városok, a vetések, a falvak, hull a jószág, de még több ember, mert a lónak, ökörnek, birkának vagyon értéke, de mi haszna az embernek? - Anna odanyújtotta Györknek a kardot, az letörölte róla a rátapadt halpikkelyeket, és megsuhogtatta. Homloka összeráncolódott, tekintete elrévedve vetődött az egyenes acélra. - Te - folytatta nagyon halkan, és kis szünetet tartott -, egy ilyenforma vasdarab olyan könnyen átjárja egy ember testét, hogy te azt nem is gondolnád... Egy kicsit lendít az ember, csuklóból megtaszítja, s már kész is...

Anna döbbenten és megrettenve bámult Györkre. Györk leeresztette a karját, a penge hegye a fűszálak közé nyesett.

- Még ha páncélt hord is magán... minden páncélnak vagyon eresztéke, nyílása. De hát nem is ez a baj! Hanem az, hogy ezernyi más testőrző áll mellette, akár ébren van, akár alszik...

- Kiről beszélsz? - rémült el Anna.

Györk vállat vont, aztán zavart mosollyal az arcán odabiccentett az asszonynak: