Alacrity nyelt egyet.

– Valaki fizetni fog azért, ami ma reggel történt. Minden akörül forog, hogy ki ütött elsőnek. Ez pedig úgy tűnik, maga volt, Dincrist Kapitány.

– De … Tiajo nagyasszony, ezek a csavargók beleártották magukat a szabályos hajtásomba. Azaz a csapatom hajtásába. Elhalászták a zsákmányt, amit több mint egy óráig követtünk.

– Ez pedig a Vadászat Szokásai szerint provokáció – tette hozzá Hétháború miniszter. – A földi és kísérője nyilvánvalóan hibás.

– Igen, amennyiben az erdei manó volt az egyetlen préda – tette hozzá Sortie-Wolf. – Egy vadásznak csak egyetlen zsákmánya lehet, de akkor az övé a zsákmány kizárólagos joga – nézett alattomosan a vitás felekre.

– De neki kettő volt! – robbant ki Floytból. Dincrist kapitány lelőtt egy olyan…olyan madarat. Láttuk.

– Bár kötve hiszem, hogy a barátai hajlandóak lennének ezt beismerni – vetette közbe Tiajóhoz intézve szavait Alacrity.

– Hol az a teremtmény, az az erdei manó? – érdeklődött Tiajo.

– Megszökött – közölte Floyt fapofával. Ami igaz, az igaz: a manó TÉNYLEG elrohant a fák közé.

– Szóval a vita tárgya eltűnt? – méregette Tiajo most már más szemmel Floytot, miután úgy döntött, hogy nem köt bele a sztoriba. – Akkor minek ez az egész? Azt hiszem, kölcsönös bocsánatkérésekkel kielégítően lezárhatjuk az ügyet.

– Nem hinném, Tiajo nagyasszony – tiltakozott Hétháború. – Ez sértené a Severeemi Szabályokat. A Szigorú Fegyvernyugvás sérelmet szenvedett. Ezt nem lehet ennyiben hagyni! – EBBŐL HÁBORÚ LESZ, sápadt el Alacrity.

– De az egész ügy annyira zavaros – lépett közbe Dorraine. –Biztos vagyok benne, hogy a severeemiek sem kívánják a bűnössel együtt az ártatlan szenvedését is.

– Valóban nagyon kusza ügy, de azért van megoldás – vágott vissza Hétháború. – Egy halálig menő párbaj!

Floyt hirtelen késztetést érzett, hogy sürgősen leüljön. Dorraine levegő után kapkodott.

– Ezt nem gondolhatja komolyan! – kiáltott fel megrökönyödve Inst.

Maska, nem tett megjegyzést. Dincrist szája elképedt O-ra nyílt. Alacrity arra gondolt, hogy ha nem a severeemiek keze volt a husslabdás akcióban, akkor most valaki másnak tesznek egy nagy szívességet, tudtukon kívül.

– Szó sem lehet róla – rendelkezett Tiajo. – Az emberi lények ilyen egymás ellen uszítása megszűnt akkor, amikor megdöntöttük a

Prezidiumot. Nem engedélyezem.

– Elfogadja a hűségünket, és aztán gúnyt űz a Szokásainkból? –

fortyant föl szenvedélyesen Sortie-Wolf. Redlock, amikor már eleget

hallott, Alacrityre nézett. De mielőtt megszólalhatott volna, Inst Főtanácsos közbevágott.

– Várjanak! Én tudok egy olyan megoldást, ami megfelel a Szokásoknak.

Mindenki ránézett. A mahagóni arc méltóságteljes és nyugodt volt, a hang mély és rezzenetlen.

– Az önök saját severeemi történelme megemlít bizonyos Requiter

és Paladin nevű severeemi nagyurakat, akik valamilyen kusza vitába keveredtek. Ha az emlékezetem nem csal, a vének engedélyezték nekik, hogy a vitát halálos párbaj helyett valamilyen vetélkedésben rendezzék.

Dorraine megfogta apja karját, és megcsókolta Instet. Mindenki a

severeemiekre nézett, várakozóan.

– Nos, valóban – mondta Sortie-Wolf. – De azok rendhagyó körülmények voltak.

– Mint a mostaniak is.

– Hát meg kell hajolnunk minden egyes severeemi betű előtt? –háborgott Tiajo. – Találtunk egy olyan kompromisszumot, ami belül esik a Szokásokon. Vagy talán azért jöttek ide, hogy szándékosan KERESSÉK a harcot?

– Requiter és Paladin egyszemélyes barbosztókban versenyeztek a Slaughter-szoroson át vakkantotta Sortie-Wolf. – Az legalább olyan veszélyes, mint egy párbaj. Maguk mit választanak? Még egy kis husslabdázást?

A feszültségtől szinte szikrázott a szoba levegője. Floyt is, mint mindenki, erejét megfeszítve gondolkodott. Aztán hirtelen fantasztikusnak látszó megoldás ötlött az eszébe.

– Légbicikli! – kurjantotta diadalmasan.

– Tudják, hogy mennyi pénz van ebben a versenyben? – Sintilla magánkívül volt az izgalomtól. – Spicai bankjegyek, oválok, dukátok, karkötőpénzek – egy vagyon gyűlt össze fogadótétekből itt a Fagyerődben.

Ez elgondolkodtatta Alacrityt. Talán jövedelmezőbb lenne, ha hagyná…De kondicionálása már ettől a fél-gondolattól is eltántorította, mert Tiajo megfogadta, hogy mint döntőbíró, ő fogja szigorúan megbüntetni a vesztest, és ebbe Floytot is beleértette, nem csak az űrjárót. A versenyt kétszemélyes légibiciklikkel fogják lebonyolítani a severeemiek kötözködése miatt, hiszen Floyt is benne volt az ügyben.

Ez pedig azt jelentette, hogy veszélyeztetik az örökséget, amiért az egész utat megtették a Terrától idáig. Ezért Alacrity mindent kivetett a gondolataiból a győzelmen kívül.

– Maga kire tett, Tilla? – vicsorogta, amikor eligazgatta fején a homlokpántot.

– Természetesen magukra, fiúk. Olyan gyenge az esélyük, hogy fantasztikusat lehet majd kaszálni, ha mégis győznek.

– Mi lenne, ha nem örülne ennek ennyire? A Fagyerőd hangárjául és felszállóhelyéül szolgáló tetőrészt annyira ellepték a fogadók és mások, hogy Tiajo kénytelen volt kiüríttetni a terepet. A nézők néhány kiváltságostól eltekintve arra kényszerültek, hogy máshol keressenek megfigyelőállást maguknak. A közeli tetők telve voltak nevetgélő, kiabáló, evő-ivó emberekkel, akik tökéletesen tisztában voltak a verseny halálos veszélyeivel, de ez egy csöppet sem nyomasztotta őket.

Sok férfi és néhány nő is viselte Floyt estélyi öltözékének másolatát vagy valamilyen divatos változatát, a Fagyerőd bentlakó tervezői és szabói jóvoltából. Tekintve a vendégek zömének vagyoni helyzetét és befolyását, minden jel arra mutatott, hogy Floyt új divatőrületet indított el.

– Még mindig csodálkozom, ha arra gondolok, hogy ezt te javasoltad – mondta Alacrity Floytnak. – Te még soha életedben nem ültél ilyenen.

– Te viszont igen – emlékeztette türelmesen Floyt immáron körülbelül huszadszor, miközben felhúzta könnyűsúlyú cipőjét. – Alacrity! Te meg Dincrist meg a többiek már belekontárkodtak a légibiciklizésbe, én viszont igazi BICIKLISTA vagyok!

Felállt. Bár a cipő már nagyjából be volt törve, mégis kis bőrdarabokat rakott bele, hogy védje a lábát.

– Én az űrhajózásról, a fegyverekről meg ilyenekről nem tudok sokat, de abban, ami most jön, szakember vagyok. Majd meglátod!

Vajon megváltozott, tűnődött Alacrity, VAGY CSAK TISZTÁBBAN LÁTOM?

A terrai légibiciklijükre, a BOGÁNCS-ra nézett. Az izomerővel hajtott jármű áttetsző, negyedmiliméteres vastagságú matalarból készült. Volt egy széles tolópropellere és két nagyon hosszú szárnya, ami emelőerőt és siklást biztosított. Volt rajta egy kis kormányszárny is, az orrból végigfutó hosszú egyenes rúd végén. A narancsszín hajnali sugarakban fürdő BOGÁNCS maga volt a felülmúlhatatlan szépség.

Floyt örült, hogy mindkét versenybringa hagyományos ráülős típusú, a fekvő tekerésben ugyanis nem nagyon volt tapasztalata. A Nemzetközi Kerékpáros Szövetség 1938-ban – terrai számítás szerint – betiltotta versenyeken a fekvő gépek használatát, és valami sznobság a külvilági parvenüket is visszatartotta attól, hogy ezt terjesszék el.

– Bár már indulnánk – reszketett Alacrity.

– Igen. Én is fázom.

– Nem erről van szó, Hó. A Halidome nemsokára fölkel. El sem tudod képzelni, milyen meleg lesz majd ebben a micsodában. Igyál, amennyit csak tudsz.

– De a súly…

– Kétszer annyit is vesztesz majd, ha a levegőben leszünk.

Floytnak, aki tapasztalt versenyző volt, nem kellett kétszer mondani.

Jót húzott dúsított gyümölcsdzsúzából, és egy újabb szénhidrát-szeletbe harapott. Alacrity még egyszer átvizsgáltatta a gépet a személyzettel. A karbantartók még egyszer végigmentek gőzölögtetőikkel a BOGÁNCS-on, hogy csökkentsék a kondenzácíós súlyt, amit majd cipelnie kell.

Nem messze tőlük a TOLLPIHÉN, Dincrist és társa, Kussz presbiter gépén is az utolsó simításokat végezték. A TOLLPIHÉNEK is, mint a BOGÁNCSNAK, hihetetlenül teherbíró, de könnyű csőváza, és rostkábeles irányítózsinórjai voltak. Alacrity monoplánt választott biplán helyett, mert bár az utóbbi erősebb volt, a BOGANCS viszont kitűnően manőverezett. Még kevésbé kedvelte az olyan formabontó kialakítást, amikor egy nagy szárny két végén voltak a kis pedálozó gondolák.

Amíg Alacrity lefuttatta az utolsó ellenőrzéseket a csuklójára erősített kom-pánton, Floyt a hajtószerkezetet tanulmányozta. Újra és

újra elkápráztatta a felhasznált furcsa, ötvözött anyagok könnyűsége és szilárdsága. Nagyon szeretett volna kipróbálni egy ugyanilyen jó biciklit is – és magával vinni a Földre is, ha lehet. Ez csak nem túl nagy kérés a Földszolgálatnak?

Aztán az egyetlen landolókerékre és a gép hasa alá szerelt biztonsági hurokra nézett. Lapos tokba bújtatott tapadós szalagok voltak, hasonlóak a machu picchu-i vadászgömb karjaihoz. Alacrity és a karbantartók főnöke teljesen elégedettek voltak ezzel: Floyt azonban kissé kétkedett a tok anyagtalan tetejét látva.

Inst Főtanácsos cammogott a TOLLPIHE felé egy személyi antigrav-szerelék külső fémvázában. A severeemiek ellenezték a biztonsági kíséretet, hisz a Slaughter-szorosban sem volt ilyesmi. De Tiajo ragaszkodott hozzá: a verseny hosszas huzakodás után megállapított útvonala kemény és veszélyes tájak fölött vezetett. Az olyan javaslatokra, hogy legyen rövidebb és könnyebb az út, több ellenőrrel Sortie- Wolf azzal vádolta meg Tiajót, hogy a tétmérkőzésből amatőrkirándulást akar csinálni.

Végül sikerült megegyezni egyetlen kísérőben, kompromisszumként. Több jelölt is szóba került, köztük Redlock, Máska és Dincrist néhány cimborája. De vagy Dincrist, vagy Alacrity mindegyik ellen kifogást emelt, különböző okokból. Végül Instben egyeztek meg, némiképpen Tiajo nyomására. Amúgy is az ő érdeme volt, hogy a severeemi történelem egy kis epizódjának bevetésével elkerülte a halálos párbajt, sőt, talán a háborút is.

Mire a végső döntések – az útvonal, a légibiciklik, a kíséret megválasztása – lezajlottak, már késő este volt, de Alacrity ragaszkodott egy próbarepüléshez, hogy felmérhesse a terepet és a gépet. A severeemíek széles mosollyal mondták neki: menjen nyugodtan, ott van neki az egész éjszaka. Alacrity erre mondott valamit, ami nem volt éppen méltó egy hivatalos megbeszélés szóhasználatához, és lemondott szándékáról.

Inst külső vázára egy kicsi, erős motolla volt szerelve, amelynek kábele egy forgókampóban végződött. Rá tudott kapcsolódni a légibiciklik tetejére szerelt emelőkampókra, hogy megelőzhesse a lezuhanásukat – talán. Persze mind a kettőt nem menthette meg egyszerre. Ez is nyilván bosszantotta a minisztert és a tábornokot.

Instnél volt orvosi felszerelés és nagy hatótávolságú kommunikációs eszköz is. Egy messzelátószemüveg volt a homlokára tolva. A hátán hordott energiadobozra egy fegyver volt felerősítve.

Alacrityt ez az utóbbi felszerelési tárgy kétségekkel töltötte el, de

azt nem vitatta, hogy aki földön járva megy át a vadonon, az összefuthat nagy és rosszindulatú lényekkel is, amik éhesek, és ez ellen tenni is készek.

A karbantartók felemelték a TOLLPIHÉT az indulóállványra. Dincrist, Kussz és társaságuk követte. A mágnás okosan választott társat: a sportos papnak ugyanis már voltak légibiciklis tapasztalatai. Ezenkívül ő is egyike volt a megalázott, kimerített vadászoknak. Összeszorította a száját és elszántan nézett. Most semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy lelki kérdésekről beszélgessen Floyttal.

A BOGÁNCSOT is felemelték. A TOLLPIHE az egyes állásból, a BOGÁNCS az ötösből indult, azért, hogy elkerüljék a két csapat közti súrlódásokat.

Tiajo a hangár mellett ült Dorraine, Redlock, Inst és a két severeemi társaságában. – Megyek, tisztázom a szabályokat – közölte Alacrity, és feléjük indult. Maska admirális lépett hozzá.

– Csak szeretnék minden jót kívánni neked és Hobartnak – mondta az álmatag tekintetű srilli. – Remélem, a Furcsa Attraktorok nektek fognak kedvezni.

– Furcsa Attraktorok? – Alacrity már hallotta valahol a kifejezést,

de a jelentésére nem tudott visszaemlékezni. – Ez egy ősi mondás. Azokat a rejtett erőket jelenti, amik a kaotikus dinamika fölött fenntartják a siklási – tudod, a turbulencia, a sejtmembránok elektromos potenciálja, és a többi.

– Ó, értem. Arra tényleg nagy szükségünk lesz. Meg egy motorra,

akár olyanra is.

Máska.szuszogva felnevetett. – A Furcsa Attraktorok akkorállnak munkába, amikor egy rendszer már nem eleve meghatározott. Sok szerencsét. Alacrity.

– Köszönöm, Maska – Az admirális továbbállt. Floyt és Sintilla az ötös állás felé indult. Az egyesnél Dincrist és Kussz már vetkőztek, és bemelegítő gyakorlatokat végeztek. Floyt is levette nagykabatját, amit Sintilla fogott a bemelegítés ideje alatt. A Halidome fénye még csak a Fagyerőd legfelső részeit érte narancsvörösen. A TOLLPIHE legénysége nyeregbe szállt, finom és óvatos mozdulatokkal.

A terrai körülnézett, és azt látta, hogy Alacrity még mindig a fejesek mellett álldogál, de szemmel láthatóan nem figyelnek rá. Redlock szálfa egyenesen állt, mint egy régi porosz, Dorrainenel az oldalán. A királynő valami hivatalos szózatot intézett Hétháborúhoz. Rövid tárgyalás után a miniszter udvariasan meghajolt, a királynő pedig válaszul hálásan bólintott.

Floyt abbahagyta a gyakorlatozást. hogy Instet figyelje, aki szorongó arccal hallgatta a beszélgetést, és közben többször pillantott

Alacrityre. Az űrjáró észre sem vette.

Végre Alacritynek sikerült kiharcolnia Tiajo figyelmét, és beszélni kezdett. A nagyasszony égnek emelte a szemét, aztán egy pár szót vetett oda neki. Alacrity széttárta a karját, behúzta a nyakát, és az indulóállások felé fordult

Amikor elindult, Heart bukkant elő, és megállította. Dincrist, aki

lassan pedálozva próbálta ki a gépét, ezt persze nem látta.

Lélegzetelállító volt piros bőrruhájában és bokájáig érő, csuklyás

karmazsin szőrmeköntösében. Megfogta Alacrity kezét és együttérzően szorongatta. Valamit mondott is. Aztán átölelte, és futólag, de keményen megcsókolta, aztán elszaladt, mielőtt Alacrity egy szót is szólhatott volna.

Amikor az álláshoz ért, még mindig kába volt.

– Nem hiszem, hogy neki szüksége lenne bemelegítésre.

– Már úgysem lenne rá idő, Sintilla – felelte Floyt.

Alacrity kizökkent elvarázsolt állapotából. Ledobta a kabátját, és Floyttal együtt átnyújtotta proteuszát Sintillának. A légibiciklizésnél

minden gramm számított. A kis szerkezetek azonkívül be is akadhattak, vagy meg is sérülhettek. Nem maradt rajtuk más, csak homlokpánt, sort, könnyű sisak és biciklis cipő.

Fölszálltak. Floyt ült hátra, a “hajtós” helyre. Sintilla végignézett rajtuk, aztán vidoran megjegyezte: – Én akkor is tudom, hogy maguk ketten gazdaggá tesznekl – Hátralépett, amikor az egyik karbantartó egy hőpálcával föléjük hegesztette a jármű tetejét.

Hosszú, keskeny bicikliüléseik voltak. Beledugták lábukat a pedálmélyedésekbe, és kezdték felcsatolni a klipszeket meg a szíjakat.

– Milyen szépen elbúcsúztak tőled – jegyezte meg hanyagul Floyt. Hangja furcsán eltorzult a zárt térben. A behegesztett fülke keskeny volt, nem szélesebb, mint a pedálszélesség, de elég magas ahhoz, hogy egyenesen üljenek.

Alacrity hátranézett a terrai ártatlan képére, aztán tovább szerelkezett. – Azt mondta, reméli, hogy győzök – mondta halkan.

Alacrity beszíjazta a vállait a válltartókba. ami azért kellett, hogy jól tudjon pedálozni: a kezével az irányítókarokat fogta, A kar a BOGÁNCS irányítását szolgálta, úgyhogy nem volt ajánlatos arra támaszkodni. Az irányítópanelen volt egy durva magasságmérő, egy gyorsaságmérő, valamint horizontjelző és iránytű. Floytnak csak szimpla, lefelé hajló Maes-féle biciklifogantyú Jutott, de neki ez is elég volt.

Mivel a légmaszkokra még nem volt szükségük, ott lógott egy zsinóron a nyakukban. Floyt úgy érezte, hogy az ülés puha és sima, ami csak jó volt a várható izzadság miatt.

Alacrity az irányítószerkezetet ellenőrizte. Mit mondott Dorraine Hétháborúnak? – kérdezte Floyt.

– Mi? Valamit a Töviskupáról, amit mindenkinek innia kell ma este, a végrendelet-hirdetés előtt. Dorralne azt mondta, hogy ő nem tud részt venni a ceremóniában. Ott megy Inst.

A mellkasi irányitópanelen kapcsolgatva Inst nagy sebességgel, szinte függőlegesen emelkedni kezdett.

– Miért ne ihatna Dorraine a Kupából? csökönyösködött Floyt. – A severeemiek elvárják, nem?

– Mi? Hó, a Sors szerelmére! Inkább a versenyen járjon az eszed! Ha vesztünk, megkapod a magadét Tiajótól!

Ez kétségtelenül igaz volt, de Floytnak esze ágában volt veszíteni. Lassú ritmusban kezdtek tekerni, hogy felpörgessék a propellert. Floyt tovább faggatózott. – Csak kíváncsi vagyok, Alacrity. Ha nem emlékszel rá, akkor mondd meg, de azért nem kell rögtön leharapni a fejemet.

– Hogy elfelejtettem volna? Dehogy. Van valami szabály vagy tilalom, még Dorraine őseitől. Valami olyasmi, hogy “Vigasztald meg a kesergőket, de aztán törődj az élettel, és ne idd ki a szomorúság keserű poharát”. Most már békén hagysz végre, és odafigyelsz a versenyre?

EZ NEM IS ÍGY VAN!, gondolta Floyt. Tudott valamicskét az agorai királyi családról. Abban az anyagban volt benne, amit a Weir figyelmét is felkeltő monográfiához gyűjtött.

Igyekezett leásni az emlékezetében, ahogy egyre gyorsabban forogtak a propellerek, és figyelte az űrvándor hátán táncoló izmokat Az intelem a következőképpen szólt:“Vigasztald meg a kesergőket, aztán a további életre tekintettel édesítsd meg a szomorúság keserű poharait”.

Furcsa kifogás, Dorraine biztosan nem értelmezhette ennyire félre. De miért tenné…

– Kapaszkodj! – figyelmeztette Alacrity. Tiajo keze már az indítóberendezés gombján volt. Floyt elszakadt gondolataitól, és a pedálozásnak szentelte magát. A ritmus felgyorsult, a propeller szintúgy. A BOGÁNCS türelmetlenül rezegni kezdett. Tiajo elindította őket. A BOGÁNCS és a TOLLPIHE lesiklott az indítóállásról.

És Floyt érezte, hogy repül.

Az igazi légibicikli versenyek sportnak indultak, ahol a versenyzők állóstarttal, a földről indultak, majd különféle felszállási lebegőtechnikák és heroikus pedálozás eredményeként megtettek egy bizonyos távolságot és elértek egy előre meghatározott magasságot, azon igyekezve, hogy minél magasabb landolóhelyen tudjanak leszállni.

De a sport népszerűsége túlnőtt az elszánt mazochisták maroknyi körén, akik képesek voltak mindezt tényleg végigcsinálni. Voltak olyanok, akik csak azt akarták tudni, milyen is a levegőben biciklizni. Ekkor születtek a felszállóállások.

Floyt szívből örült, hogy a verseny nem igazi. Kételkedett abban, hogy ő meg az űrvándor valaha el tudnának rugaszkodni a földtől.

De most ott siklottak az Epiphany hajnalának narancsvörösében. A bolygó furcsa, elvarázsolt tájai mélyen az átlátszó gépalj alatt suhantak el.

Floyt teljesen eksztázisban volt, annak ellenére, hogy a BOGÁNCS csak egy lassú és bukdácsoló madár volt.

A pedálok forogtak, a láncok surrogtak, a propeller szinte énekelt.

Mindketten mélyeket szívtak a csendes reggeli levegőből. Semmilyen más zaj nem hallatszott.

– Maradj középen, és hagyd rám az egyensúlyozást – figyelmeztette Alacrity. – Tekerj! – És Hobart Floyt tekert.

Alacrity megdöntötte a gépet és a kapcsolókon babrált. A BOGÁNCS a versenypálya felé kanyarodott. A TOLLPIHE ott haladt a bal szárnya mellett, alig tíz méternyire.

Némi nézeteltérés támadt a sebességfokozat megválasztásánál. Floyt úgy vélte, hogy nem jó, ha magas fokozaton, lassan tekernek, mert kifáradnak. Alacrity viszont azt mondta, hogy a légibiciklinél mindegy, hogy az ember lassan és keményen, vagy gyorsan és könnyen pedálozik.

Mégis beadta a derekát, és a Floytnak is tetsző fokozatra váltott.

– Ez az! Csak így tovább! – rikkantotta hátra Alacrity. Floyt magában somolygott. A két gép olyan huszonöt kilométeres sebességgel indult neki a pályának. Floyt nem figyelte, merre van Inst: lehet, hogy valahol messze oldalt követi őket, de csak távolról. A pehelykönnyű kis járművekre minden légörvénynek katasztrofális hatása lehetett, ezért a verseny ideje alatt a térségben egyetlen légijármű sem tartózkodhatott a levegőben.

Elhaladtak az első jelzőbóják mellett, amiket Weir házanépe helyezett ki éjszaka, miután sikerült az útvonalban megállapodni. Floyt mozgást érzékelt a szem sarkából. A TOLLPIHE is ott volt a közelben. Dincrist és Kussz a kormány fölé görnyedve, dühödten taposott, propellerük egyetlen elmosódó folt. A TOLLPIHE egy árnyalatnyival a BOGÁNCS előtt járt.

Alacrity próbálta fokozni az ütemet. – Ne őket figyeld, az az én dolgom! Csak tekerj!

– Ez csak hajrázás, Alacrity. Nem fogják sokáig bírni. Hadd vezessenek most egy kicsit.

Alacrity pedálozás közben végiggondolta a javaslatot, aztán el is fogadta. Tartotta a lépést, takarékos ügyességgel irányított, és nem adta fel a magasságot a sebességért, mert később már nehezebb dolguk lesz. Mindketten enyhén verejtékeztek.

Alacrity egy villanásnyira megpillantotta Inst főtanácsost, tőlük jobbra, hátul, egy kicsit lejjebb cirkálva, jó aztán tudott bánni az antigravszereléssel. Óvatosan helyezkedett, hogy ne okozzon légörvényeket a versenyzőknek. Éppen a kézi komjába beszélt.

Elkerülendő a magasabb régiókban fújó oldalszelet, a gépek egy mély, kanyargós, sűrű erdővel borított folyóvölgybe ereszkedtek. Egyik pilóta sem vesztegette az időt arra, hogy termiket – felszálló, emelő légáramlatot – keressen. Csak energiát, magasságot és sebességet vesztettek volna vele. Hóna alatt visszanézve Floyt követte szemével az első elmaradó jelzőbólyát.

Izzadtak rendesen. A kis fülkében egykettőre forró izzadságszag lett. Floyt megértette, miért hívják az ilyen fülkéket “büzfürdő”-nek. Pára kezdte belepni a falakat. Légáramlatok rázták meg őket, és Alacritynek igencsak meggyűlt a baja turbulenciákkal, ahogy erősebben kezdtek pedálozni. A TOLLPIHE is ugyanezzel a gonddal küszködött.

Floyt hatékonyabban tekert, mint Alacrity, az ő szíve és tüdeje jobban szokva volt az ilyen munkához, az izmairól nem is beszélve. Inst közelebb vitorlázott, egyik kezét a mellpanelén tartva, a másikkal pedig a horgonyhurkot fogva, készenlétben. A jégfák teteje alig valamivel alattuk suhant el. De hirtelen mindkét hajó felszálló áramlatba került, és elképesztő két és fél méternyit emelkedett. Inst megint lemaradt.

– Ez egy…nagyon hülye…sport – zihálta Alacrity. Floyt takarékoskodott a szusszal. Olyan harminc kilométernyire lehettek az

Ikarusz vonaltól, a célegyenestől. Az erdő után egy termálforrásokkal

teli terület következik, ahol elég magasságra tehetnek szert, ha Alacrity nem szúrja el a szeleket. Aztán egy sósmocsár-delta jön, utána pedig az Ikarusz pont. Tartalékolniuk kellett az erejüket.

A Halidome fénye egyre lejjebb kúszott a völgy oldalában. A BOGÁNCS belsejében valóságos gőzfürdő uralkodott, a legénység pedig elképesztő mértékű folyadékveszteséget szenvedett Egy kétliteres csöves palack volt a fülke tetejéhez erősítve. Alacrity lehúzta a harmonikaszerűen kinyúló tömlőt, szürcsölt belőle, aztán visszatolta. Floyt egy hosszabb kortyot engedélyezett magának, aztán hagyta, hogy a cső visszaugorjon a helyére.

Kilencvenötös fordulatszámmal hajtottak. Alacrity mintha küszködött volna az irányítószerkezettel. Floyt megkérdezte, mi a baj.

– Dincrist. Belementünk az örvényeibe. – Floytban eddig fel sem merült ez a probléma.

– Akkor megelőzzük. Kész vagy? – Fölhúzta a légmaszkot, ami egy felső csővel csatlakozott egy kis levegőző nyíláshoz a BOGÁNCS elején.

– HEJ! – rikkantott Alacrity. Floyt már beleerősített: az egyik lábával keményen lenyomta a pedált, a másikkal húzta föl a klipszet. Majdnem kihozta magából a maximumot, és BOLDOG volt. Hujjogott a maszkja mögül.

Alacrity is nagyon igyekezett, hogy megtegye a magáét.

A fordulatszámuk százra emelkedett. Aztán százháromra. Százötre. Alacrity vörösen izzó, jegesen maró fájdalmat érzett a jobb vádlijában, de nem törődött vele, mert a BOGÁNCS elébe került a TOLLPIHÉNEK, bármilyen dühödten igyekezett is Dincrist és Kussz presbiter megőrizni vezető helyét.

– Lássuk, be tudjunk -e vágni eléjük -javasolta Floyt fojtott hangon. – Lehúztam a gatyám.

Alacritynek nem Volt elég szusza ahhoz, hogy megkérdezze, Floyt komolyan beszélt - e: beletapostak.

A BOGÁNCS átvette a vezetést, sőt. nyert másfél méternyi magasságot is, amivel belekerültek a Halidome káprázatos fényébe. Alacrity némán ujjongott. Floyt szinte halhatatlannak érezte magát. Tovább nyomta a pedált.

A völgy hamarosan kiszélesedett, és kisebb mellékvölgyek ágaztak bele.

A légáramlatok megélénkültek, de Alacrity kiváló pilótának bizonyult.

Igyekezett kímélni a jobb lábát, és inkább a ballal dolgozott. De a pedál mintha felkeményedett volna. Teljes erővel beletaposott, de a pedál ellenállt. – Hó, minden oké?

– Igen. Elfáradtál? Ha pihenni akarsz, egy ideig egyedül is elboldogulok.

– Nem, dehogy. Csak azt hittem, MIATTAD van ez a visszahúzás.

A hajtótengelyek úgy mozogtak, mintha egyre sűrűsödó ragasztóban haladnának. Floyt mindent beleadott. Egy pillanatra mát úgy tűnt, mintha minden rendben lenne, de akkor a pedálok megint kezdtek akadozni.

– Hó, ez nem miattunk van – ordította Alacrity az első ülésből.

– Tudom – válaszolta a terrai. – A pedálok? A propeller?

– Passz. Nem állhatunk meg…nézd csak őket!

A BOGÁNCS vesztett előnyéből. A TOLLPIHE előretört, aztán megelőzte.

Dincrist kárörvendően vigyorgott feléjük.

– Alacrity, nem gondolod, hogy…

– Mi más lehetne? Az aljas fráter! – Alacrity az ülésben kitekeredve szórta átkait a mágnásra.

Floyt tudta, hogy Alacrity haragjának vajmi kevés köze van a kondicionáláshoz. Ez VERSENY. A terrai levette a maszkját, és előrehajolt, hogy közelebbről szemügyre vehesse a hajtóművet. Valami új szag csapta meg az orrát a párás levegőben.

– Alacrity, mi ez a szag?

Az űrjáró, aki sajgó lábbal, szinte megvakulva az izzadságtól, vadul kerekezett tovább, szintén megérezte.

– Valahogy összeragasztottak minket! – küszködött a TOLLPIHE

légörvényeivel. – Valamivel…ami csak egy bizonyos idő után kezd el hatni!

Floyt azon gondolkozott, hogy Dincristen kívül ki lehet felelős a szabotázsért? Maska? Vagy maga Tiajo?

– Jön Inst – kiáltotta Alacrity.

A főtanácsos megváltoztatta testhelyzetét, és úgy siklott feléjük, mintha úszna. A mentőkampót a kezében tartotta. Belebeszélt a komjába, de Alacrity semmit sem hallott belőle a kézikomján.

– Az izzadság tehette tönkre – vélekedett az űrjáró. Széles mozdulatokkal kezdett magyarázni Instnek. Dorraine apja a kampóval a gép teteje felé mutatott, és kérdően nézett rájuk.

Alacrity kimerültén kérdezte: – Te mit gondolsz, Hó?

A légibicikli már majdnem állt, és a pedálok minden egyes nyomásnak jobban és jobban álltak ellent. A jégfák már várták őket. – Talán Tiajo megkönyörül rajtunk, Alacrity. Vagy esetleg be tudjuk bizonyítani a szabotázst.

– Igen, igazad van – Alacrity intett, és Inst föléjük szállt, hogy rájuk kapcsolódjon. A TOLLPIHE éppen befordult, messze előttük.

A BOGÁNCS hirtelen meglódult fölfelé és előre. A szárnyak behajlottak, amikor Inst antigrav hajtóműve maximális erővel átvette a hajó súlyát.

Alacrity és Floyt ellazult a kemény erőfeszítés végeztével, és rosszkedvűen nézték az erdőt maguk alatt.

– Még sosem fejeztem be így versenyt – mondta Floyt tompán.

– Bocs, Hó. Nyertünk volna. TE megnyerted volna nekünk.

– Kösz, Alacrity.

Inst kivonszolta, őket egy mellék-völgybe, egyre emelkedve. RÖVIDÍT, regisztrálta magában Alacrity, és automatikusan ügy kormányozta a gépet, hogy megkönnyítse Inst dolgát. Olyan sebesség mellett, amit most tart a főtanácsos, pillanatok alatt visszaérnek Fagyerődbe. Elkezdett terveket kovácsolni, kifogásokat és könyörgéseket fogalmazni, és menekülési lehetőségeken gondolkodni.

De Floyt hamarosan félbeszakította töprengéseit – Alacrity, valami nem stimmel! Nézd a Halidome-ot!

– Mi az, napkitörés? – Máris katasztrofális helyzetükön az se ronthatott volna sokat, ha az Epiphany napjából hirtelen szupernóva keletkezett volna.

– Nem. Én az irányra gondoltam. Inst ELFELÉ visz minket a Fagyerődtől.

Alacrity fejében csak most, elkésve szólaltak meg a riasztócsengők. Nem csoda, hogy nem hallott semmit a korábban: Inst vagy tönkretette, vagy zavarta az adásokat.

– Akkor hát ő van a dolog mögött? – kérdezte a terrai higgadtan.

– Legalábbis ő is velük van. .

– Most mit tegyünk?

– Le tudunk kapcsolódni róla, de úgyis rögtön utolér minket. Vagy lepörköli a szárnyainkat, vagy lenyom minket – A tájat figyelte: a táj kiszélesedett, az erdőben pedig tisztások voltak. Látott olyan helyeket, ahova le tudta volna tenni a BOGÁNCSOT. A légibiciklinek nagyon rövid leszállópálya is elég volt, és ott volt a biztonsági hurok is, a tapadós szalagokkal.

– Van egy ötletem, Hó.

– Hogy veszélyes, azt akár ne is mondd. Én örömest benne vagyok, akármi is legyen.

Pillanatokkal később Inst főtanácsos hirtelen azt tapasztalta, hogy

kilő fölfelé, ahogy a BOGÁNCS lekapcsolódik róla. De gyorsan visszanyerte egyensúlyát, és zuhanó üldözésbe csapott át.

A légibicikli nem úgy tűnt, mintha meg akarna szökni előle. Sőt, Alacrity vitézül küszködött az irányítással. Propellermozgás és termikek hiányában a gép csúnya ütemben süllyedt. Inst gondosan átvette a sebességüket, de a kampócsatlakozó a gép tetején nyitva volt. Nem tudott odakapcsolódni.

Fürgén körberepült, hogy megnézze, mi a helyzet. Alacrity ki volt

csatolva a válltartóból, és egyszerre próbált kormányozni, meg segíteni a Ftoytnak a kampónál.

Amikor észrevették őt, Alacrity felkiáltott: – A kampó szétcsúszott! El van törve!

Inst gyanakodva közelebb siklott. Ilyesmiről még sosem hallott, de nem is volt sok dolga eddig légibiciklikkel. – Hadd lássam! Vigyék onnan a kezüket! – A hanghordozása ellentmondást nem tűrő volt: a hatalmában voltak. Egyik kezével a gépbe kapaszkodva Inst közelebb nyomult a tetőhöz.

Alacrity bólintott: Floyt pedig fölegyenesedett és elengedte a kampó húzószerkezetét. Az összecsattant, tökéletesen működőképesen.

Inst még mindig fekete volt a haragtól, amikor Alacrity, lábával az irányítószerkezeten, kirántotta az egyik vállkapcsot a foglalatából és nyitott végével kiszúrt vele a tetőn, egyenesen e Főtanácsosra.

A férfi legtöbb létfontosságú pontját védte a külső váz, a sisak, a

messzelátószemüveg és a kom fejpánt, ezért Alacrity a torkára célzott.

De a szelek és a gép apró zökkenései miatt elhibázta. A cső egyenesen Inst mellkasába, az irányítópanelbe vágott.

A cső vékony is volt, könnyű is, de pereme áthatolt a fedőlapon, a szerkezet belsejébe. Vad energiaszikrák pattogtak. Alacritynek szerencséje volt, hogy a cső, szigetelőanyagból készült.

Ugyanebben a pillanatban Floyt is átütött öklével a vékony metalaron, és Inst fegyvere után nyúlt.

Egy szempillantás múlva Inst kilőtt az egyik a BOGÁNCS a másik irányba bukdácsolt. Ilyen körülmények között nem lehetett hosszan egyensúlyban tartani.

Floyt, akinek nem sikerült megkaparintania a fegyvert, most a kapaszkodórúdját szorította egyik kézzel, a másikkal meg Alacrityt, aki azon igyekezett, hogy visszaszerezze az uralmat a gép fölött.

Elképzelhető, hogy Floyt lábklipsze és biztonsági szíja volt a hajszál, ami megmentette őket Alacritynek sikerült addig megtartania BOGÁNCSOT, amíg vissza nem nyomta az egyik vállát a maradék válltartóba, a lábát pedig a klipszbe.

– TAPOSS AZ ÉLTEDÉRT? HÓ!

Bármit tettek a hajtóművel, valahogy már elmúlt, amíg a mentés alatt nem tekertek, gondolta Floyt. Vagy ez, vagy Floyt rettegése és kétségbeesése tette, hogy újult erővel bírta nyomni a pedált.

Felegyenesedett, tekert, és olyan erősen húzta a kapaszkodót, hogy az elgörbült fölfelé.

A propeller is beindult lassan, bár Alacrity továbbra is tartotta a zuhanórepülést, és félő volt, hogy a szárnyak egyszerűen leszakadnak.

Szél süvített be a lyukakon, amiket a fülke tetején ütöttek, és ez lefékezte őket.

De ekkor Inst hirtelen újra megjelent. Alacrity sajnálta, hogy nem sikerült a rajtaütés. Viszont nem is volt teljes kudarc: a panel füstölgött, és Inst akadozó repülése mutatta, hogy komolyan meg is rongálódott.

Világos volt, hogy már nem tudná vontatni őket. Arra számítottak,

hogy megperzseli őket. vagy leégeti a szárnyaikat. Ehelyett csúnyán megdőlve megragadta a jobb szárnyat, és megrántotta. A BOGÁNCS megrándult, hallották az eresztékek recsegését. Inst könnyedén leszakíthatja.

Megértették az üzenetet. Alacrity hagyta, hogy Inst bedöntse a gépüket – enyhén, légibicikli-mértékkel mégis élesen.

Az új irányba haladva Alacrity megszólalt: Akárhova is akar vinni minket, az nem lesz egészséges – Megdöntötte a gépet, és a bicikli maximális zuhanórepülésbe kezdett. – Készülj fel arra, hogy teljes erőből kell taposnod, Hó!

– Megint keményedik a pedál, Alacrity!

Inst közelebb imbolygott, és odakiáltott: – Ne kényszerítsen arra, hogy kárt tegyek magában, Fitzhugh! – Kedélyesen rávágott a szárnyvégre.

Alacrity tartotta a bukórepülést. Inst kezdte fölfelé nyomni a jobb szárny alját. Alacrity kikanyarodott balra. Az egész szerkezet nyögött és remegett.

Ahogy az űrjáró remélte, Inst esetlenül megint nekik ugrott rakoncátlankodó szerelékében. Aztán Alacrity fölhúzott, rákapcsolt a

szárny-spoilerekre, és állóra légfékezett. Inst túllőtt rajtuk. Egy őrült, lassú manőverrel Alacrity a Főtanácsos fölé repült Rácsapott a vészlandoló gombra.

Ez kipattintotta a BOGÁNCS hasa alatt levő tokot. Ragadós landolószalagok csapódtak ki minden irányban, több Instet is megtalálta és körbefonta, mint egy bogarat.

A főtanácsos vergődni kezdett amitől csak még jobban begabalyodott. Most már nem fért hozzá a mellkasi paneljéhez. Rángatózása megrengette a légibicklit. A szerkezet kezdett szétesni.

TALÁN INKÁBB HAGYNUNK KELLETT VOLNA, HOGY ELKAPJON, gondolta Alacrity, miközben nagyjából próbálta egyenesben tartani a gépet. Nem lehetett válogatni a leszállóhelyben: ott érnek földet ahová érkeznek..

Az Epiphany pörögve közeledett. Inst csapkodása összevissza rángatta őket Floyt a rúdjába kapaszkodva nézte a főtanácsos kétségbeesett arckifejezését, egészen addig, amíg az egzotikus anyagok reccsenése nem tudatta vele, hogy a jobb szárny leszakadt.

15.

A játék folytatódik

Floyt felnyüszített, Alacrity pedig egy-két szóval a Végtelennek ajánlotta lelkét.

Aztán az űrvándor észrevette, hogy nem is zuhannak annyira, és azt is látta, miért. Inst annyira oda volt tapadva a váz jobb oldalához, hogy elég emelőerőt szolgáltatott. Spirálban haladtak lefelé.

Egy őrült, megfagyott pillanatig Floyt egyenesen Inst szemébe bámult a fülke falán keresztül. Dorraine apja ugyan a komjába kiabált, de az arcán csak belenyugvás tükröződött.

Köves talajra csapódtak be a völgy oldalában félúton. A főtengely kettéroppant és fölhajlott, áthaladva a vízcsövön és felszakítva a tetőt. Víz permetezett rájuk.

Inst vérfagyasztó fém- és csontreccsenéssel landolt. Valamilyen félig kiáltás, félig nyögés szerű hangot sikerült kiadnia, de el is hallgatott, alighogy elkezdte. A bicikli rázkódva bukfencezett.

A BOGÁNCS orra csattant, amikor Inst külső váza az alváznak ütődött, kizökkentve Floytot és Alacrítyt a nyeregből. Előrerepültek. Floyt bele tudott kapaszkodni a rúdjába, így jobban megúszta. A válla megrándult és bal csípője nekiütődött a rúdnak, de elkerülte az ágyéki ütközést. A lába kiszakadt a klipszből és a szíjakból. A feje nekiütődött Alacrity hátának.

Alacrity letörte a botkormányt és elhajlította a megmaradt válltartóját. Ő is lehagyta a pedált. Fejével áttörte az elülső metalar-falat, csak milliméterekkel hibázva el a boszorkánytölgy-csemete törzsét, amibe beleütköztek.

Floyt szeme előtt csillagok táncoltak. A földi arcát ragacsos, meleg vér borította. Hallotta a saját nyögését és zihálását. Az űrjáró hangja azonban még ijesztőbb volt. A vért törölgetve Floyt felszisszent, aztán könnyezni kezdett a fájdalomtól. Eltört az orra. Lenézett, és látta, hogy a BOGÁNCS roncsai – az ő egyik lábával egyetemben – Inst és antigrav-szerelékének roncsain nyugosznak.

Floyt elfordította a tekintetét, és a sokk keltette hányingerrel küszködve kimászott. – Mennyire súlyosan…sérültél meg, Alacrity?

Az űrjáró próbálta kiszabadítani magát, sikertelenül. – Azt hiszem… eltört egy vagy két bordám – torzult el az arca. – És mintha vérezne a lábam. Neked fáj valamid?

– Mindenem. Ne mozogj.

Floytnak sikerült legörnyednie, és igyekezett megvizsgálni a társát.

Alacrity összeszorított foga között káromkodott, amíg Floyt óvatosan tapogatta. Az űrvándor egy romhalmaz közepén trónolt, a törött botkormány és a visszahajló facsemete társaságában.

– Azt hiszem, rendben vagy – mondta neki a terrai. – De ne mozogjál.

– De…innen nagyon ronda a kilátás, Hobart.

– Ne beszélj! Valaki biztosan értünk jön.

– Elfelejtetted, hogy kilométerekre letértünk a pályáról, Hó?

– Igen, de Inst az ütközés előtt még használta a komját. Bármikor megérkezhet a segítség.

Alacrity erre rögtön felélénkült. – Gyorsan, vedd el Inst puskáját! Siess!

– De Alacrity…

– Azt mondtam, vedd el! Inst egy meghatározott helyre igyekezett. Ez azt jelenti, hogy ott várta valaki, azzal beszélt. Na, hozod már azt a fegyvert?

– Ez nem fog menni, Alacrity. Láttam, hogy elejtette, amikor begabalyodott. Gondolom, próbálta elégetni a köteleket, de kiesett a kezéből, amikor pörögtünk.

– Akkor aztán TÉNYLEG nem maradhatunk itt – kezdett gyengén mocorogni Alacrity. – Inst kedves barátain kívül lehetnek errefelé mindenféle más dolgok is, amik megszagolják a vért. És most alacsonyabban vagyunk a táplálékláncban, mint tegnap.

Végül Floyt egyszerűen letépte mindazt, ami még a fülkéből maradt.

Könnyen engedett az anyag, de Floytnak még így is nagy munka volt legyengült állapotában. Vállára vette Alacrity ép, jobb oldalát, és igyekezett finoman megmozdítani. Alacrity még így is felordított a fájdalomtól. Hogy a dolog még kellemetlenebb legyen, ráadásul végig kellett taposniuk Insten, hogy messzebb jussanak a géptől.

Floyt lerakta Alacrityt és visszabotorkált, hogy szemügyre vegye támadójuk péppé zúzódott testét. Floyt meg sosem látott emberi lényt

hasonlóan gyalázatos állapotban. Teljesen valószerűtlennek tűnt, mint egy múzeumi makett. Nem sok maradt Instből a szörnyű, meredten néző arcon kívül. A külső váz darabokban hevert, a komegység tönkrement.

Floytnak a szemle során kétszer is meg kellett állnia hányni egyet.

A BOGÁNCS-ba rakott dolgok Jobbára törmelékké lettek. Az elsősegély készlet is szétrobbant az ütközésben, de a földinek sikerült

kikaparnia egy nyúlókötést, egy irrigátort és egy véralvasztó sprayt.

Volt ott egy csomag különböző injekciós tű is. Hirtelen eszébe villant a folyosói harc a Földön. Mintha emberöltőkkel ezelőtt történt volna.

Egy percig csak ült, és zsibbadtan dörzsölgette a kezére száradt vért.

Alacrity felnyögött. – Egyszerűen nem értem. Mármint ezt az Inst-dolgot. MIÉRT TETTE?

Floyt először szinte nem is hallotta. Csak arra a rengeteg vadonra tudott gondolni, ami körülvette őket. Makacsul birkózott a rengeteg ismeretlennel, ami életüket vagy halálukat megszabta. Milyen hamar jönnek rá, hogy Inst és a BOGÁNCS eltűnt? Mekkora lesz a keresés nagyságrendje? Milyen járműveket használnak majd? Mire számíthatnak ilyen időjárás közepette, a ragadozók között, sebesülten és kiszolgáltatva?

Inst feltételezett szövetségeit már nem is vette számba.

De nagy nehezen eljutott a tudatáig Alacrity kérdése, Inst. Valamiért a Fagyerőd jutott róla eszébe. Megrázta a fejét, mert sehogy sem tudott kapcsolatot találni a két gondolat között.

Alacrity hangosan, röviden feljajdult fájdalmában. Aztán orrhangon rákezdett: – NING-ANING! Jó repülést. Alacrity! (A landolás már más lapra tartozik!) A-NING!

Floyt vérrel kevert nevetést köhögött fel. Lássuk csak – nem azt mondják a túlélési szabályok, hogy maradjunk a gép mellett?

– Az a körülményektől függ. Jelen esetben nem maradt sok, ami mellett maradni lehetne.

– Akkor mi legyen, Alacrity?

– Lezuhanós diéta, kemény testedzéssel kombinálva: menni fogunk.

Mindketten a Halidome-ra hunyorítottak, és tájolni próbáltak. A terrai meglepve tapasztalta, hogy még mindig kora délelőtt van. Igyekezett a lehető legjobban letisztogatni magát az orvosi felszereléssel.

Letörölte a vért az arcáról, és elállította dagadt, és egyre tovább dagadó orrának vérzését. Még az irrigációs spray és az alvasztópermet enyhe nyomásától is könnybe lábadt a szeme. Aztán kitisztította és lezárta, Alacrity sebeit is.

– Szép kis törésed van – mondta elismerően Alacrity. – Jó nagy.

– Olyan, mintha egy busz mögül kellene kinéznem. Bekötözzem a

bordádat?

– A bordatörést már nem kötözik, Hó. Miket tanítanak ott nektek azok a Földszolgálatosok?

– Azt, hogy bölcsebb földhöz kötött járművel utazni. Uh, mi legyen Inst testével? Szerinted temessük el?

– Tudomásom szerint az Agorán bura alatt tárolják a testeket. Olyan nagy kedved van puszta kézzel sírt ásni? Vagy követ gyűjteni a síremléknek? Vagy a maradványait húzkodni?…Szerintem nem.

– De hogyan fogjuk bizonyítani, ami történt? Alacrity gondolkodóba esett. – Jó kérdés.

Majd megoldjuk valahogy – Távolról hangot hallottak: szirénaszerű ragadozóüvöltést.

– Ha még sokáig ittmaradunk, akkor a szemétdombon fogjuk végezni, szép zölden – mondta Alacrity.

A terrai segített az űrjárónak lábra állni. Máris apró, hatszárnyú madárfélék köröztek felettük. Néhány lépés után Alacrity azt mondta:

– Nem is olyan vészes. Azt hiszem, menni fog. – Azzal elindult a kiválasztott irányba.

Floyt egy kicsit szédelgett, Alacrity enyhén támolygott. Nem tudhatták, nincs-e vérmérgezésük, agyrázkódásuk vagy belső vérzésük, de amúgy sem tudtak volna segíteni rajta. Floyt egy injekcióstűt szúrt a vállába, és izomközi serkentőt nyomott be magának. Alacrity sem tiltakozott, amikor rajta is végrehajtotta ugyanezt a műveletet.

– Szélirányban kell mennünk, amíg csak lehet – mondta a fiatalember. – Ha futunk, valószínűleg elérünk egy fát, de azért jobb, ha óvakodunk a sűrű aljnövényzettől.

Sóhajtott. Csak egészen minimális ismeretekkel rendelkezett az Epiphany vadonjairól. Egy kissé veszélyes napnak néztek elébe. A BOGÁNCS váza hasznavehetetlen volt, ezért Floyt kénytelen volt nehéz munkával letörni két ágat egy kidőlt fáról, hogy ne maradjanak szerszám és fegyver nélkül.

Alacrity arra mutatott, amerre a Fagyerődöt sejtette. – A fenébe. Nem bánnám, ha valami normális cipó lenne rajtam, nem ez a vékony vacak – Vágyakozva gondolt kedves bakancsára. – Szoktál kirándulni?

– Néha. Elénekelhetek valami Indulót?

– Hát, nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e ilyesmire.

– Akkor valami cammogó-nótát – Ahogy elindultak, rákezdett:

VAN EGY ÖSZVÉREM, SÁL A NEVE, AZ ERIÉ-CSATORNÁN JÁRTAM VELE…

Hamarosan kifogyott a lélegzetből. Alig jutottak messzebbre, amikor megjelent a ragadozó.

Először mentek ötven lépést, aztán pihentek. Mindketten egy kicsit jobban lettek, ahogy mozogtak és az élénkítő és éreztetni kezdte hatását. A következő adagot már száz lépésre emelték.

Floyt észrevett egy csoport spóra-gumót. Látta, hogy a vadászinasok ilyennel határozták meg a szél irányát. Egyet kiásott és kilyukasztotta. Ahogy lassan ereszkedtek le a völgyben kanyargó patak felé, időnként megnyomta a gumót, és figyelte a szállogó spórák irányát.

Először úgy tervezték, hogy átvágnak a völgyön és a könnyebbik oldalon mennek vissza a folyóhoz, a pályára, de még innen a távolból is láthatták, hogy zöld, tajtékos vizű patak sebesen rohan a sziklák közt: maga is egy kisebbfajta folyó.

Megálltak a lejtón, és gázlót kerestek. – Amilyen állapotban vagyunk, ez a sodrás már akkor lever a lábunkról, amikor még csak bokáig vagyunk benne – tanulmányozta Alacrity azokat, a helyeket, ahol a zöld folyó fehéren habzott. – És lejjebb sem látszik jobbnak a helyzet.

– Pedig fölfelé nem mehetünk, Alacrity. Legalább maradjunk ezen az oldalon, és kövessük a…

Benneszakadt a szó, amikor hajmeresztő ordítás harsant fel a hátuk mögött, a gerincen. Fölnéztek a lejtón. Valami elősomfordált az aljnövényzetből, és egyetlen sima mozdulattal a roncsnál termett. Floyt futólag egy kusza, tapogatózó csáp-rengeteget látott, karcsú, izmos testet és lábakat, valamint széles állkapcsokat méghozzá hármat a kerek száj körül, villás nyelvet és több sornyi hegyes tépőfogat.

A lény habozás nélkül megragadta Inst testét, további darabokat törve le a roncsbicikliből. Hangosan csócsálva evett, széttörte a csontokat és kiszívta velejüket. Kocsányaival elképesztő sebességgel tudta az ennivalót a szájába tömködni.

– Fangster! – kiáltotta Alacrity. – Biztosan kiszagolta a vadászati hullákat. Ezek a lények általában nem jöttek le a magas hegyekből. Reef azt mondta, hogy ezek mindig éhesek. Itt nem maradhatunk.

Egykettőre végez azzal a kevéssel, ami Instből maradt.

A fangster éppen felkapta a főtanácsos egyik azonosíthatatlan darabját hadonászó csápjaival, és kezdte széjjelszedni. Egyetlen morzsa sem ment veszendőbe nála. Minden ehetőt felfalt.

Egyetlen valamirevaló fa sem volt a közelben, ezért lefelé kezdtek bukdácsolni, a patak folyásirányában. Igyekeztek kijutni a nyílt terepre.

– Úgy hallom, végzett az előétellel – morogta Alacrity. Annyira fájt az oldala, hogy csak szánalmasan összegörnyedve tudott menni. Nyaktörő sebességgel haladtak lefelé, a botjaiknak is csak néha vették hasznát.

Köveket, rögöket mozdítottak ki a helyükből, és felverték a port csúszkálásuk és botladozásuk közepette, azt kockáztatva, hogy elesnek, vagy kificamítják a bokájukat. A bokrok megcsapták és összekaristolták őket.

Már jóval közelebbről hallották a fangster ordítását, amikor a partra értek, amit különböző színű, főleg kerek és sima kövek borítottak.

Egyik kőtömb sem volt azonban elég nagy ahhoz, hogy fedezékül szolgálhasson. A folyó állandó csobogó hanggal verődött a szikláknak.

– Elfutni már nem tudunk előle – ismerte be Alacrity. – Muszáj lesz valahogy elhessenteni. Remélem, Inst már elvette az első étvágyát.

Leguggolt, lerakta a botját maga mellé, és fölvett egy követ. A tenyerében méregette.

Floyt nem bízott benne, hogy botokkal és kövekkel fel tudják venni a harcot egy fangsterrel, ráadásul sebesülten. – Nem gázolunk át?

Alacrity megint megszemlélte a rohanó áradatot. – Elesnénk és szétloccsanna a fejünk. Csak a legvégső esetben próbáljuk meg.

– Ugyan! Ide nézz! – Floyt gyorsan keresett egy kerek szikladarabot.

Nyögve felemelte az űrjáró felé. – Fogd meg! Ez majd megtart a

sodrásban!

Alacrity már éppen tiltakozni akart, de aztán eszébe jutott a fangster vadászordítása. Eldobta a maga kis hajítókövét, és nyögve átvette Floyt terhét. Az űrjáró próbálta a súly zömét bal karján, a sértetlen oldalán vinni. Mégis minden egyes pillanatban le kellett küzdenie a hatalmas kísértést, hogy megszabaduljon kínjaitól és ledobja terhét.

Floyt magának is keresett egy jókora követ. Belegázoltak a vízbe, próbálták egymást is támogatni, ahogy tudták. Az olvadó hóból táplálkozó patak, maróan hidegnek bizonyult.

A bicikliscipők nem nyújtottak valami hatékony támaszt a folyóágy síkos kövein, a zubogó áramlat pedig úgy nyomta őket, mint egy folyékony lavina. Köveiket ölelve lihegtek-vacogtak egyre beljebb és mélyebbre, miközben azt találgatták, vajon megfagynak-e, mielőtt partot érnek.

Alacrity rosszul lépett, és kis híján alámerült. A földit pedig, miközben igyekezett a társára vigyázni, majdnem lehúzta egy örvény, aztán megrántotta a bokáját, de nagy nehezen tovább botladozott.

Alacrity valahogy megoldotta, hogy egyik karjával a kövét szorítsa, a másikkal pedig Floytot rángassa magával, bár közben üvölteni tudott volna a fájdalomtól.

A derekuk körül kavargó víz állandóan taszigálta és sodorta őket: elkeseredetten küzdöttek a talponmaradásért, és vigyázták minden lépésüket. Acsargó hörgést hallottak a hátuk mögül – a fangster a partra ért. Visszanézni, egyikük sem mert. Alacrity remélte, hogy a zord csúcsok lakójának éppen nincs kedve egy gyors, hideg fürdőre.

Floyt újabb kátyúba lépett, és alámerült. Eleresztette a követ, úgy csapkodott. Alacrity is eldobta a sajátját, és a földi után ugrott. Úgy elkapta őket a víz, mint a száraz falevelet. Mindketten szentül hitték, hogy ízzé-porrá zúzódnak, de a talányos áramlatok a túlsó part felé sodorták őket, és Floyt bele tudott kapaszkodni egy kinyúló sziklába.

Alacrity érezte, hogy a lába talajt ér. Pillanatok alatt kivonszolódtak a szárazra.

Elkékült szájjal, kimerülten rogytak össze. Leküzdhetetlenül reszkettek, a foguk is összekoccant belé. A folyam másik oldalán a fangster föl-alá cirkált. Lángoló zöld szemekkel méregette őket, vonított és köpködött. A farka minden egyes tüskéje az égnek meredt.

Viszont esze ágában sem volt kipróbálni a víz hőmérsékletét.

– Honnan a fenéből jutott eszedbe ez a nehezék-dolog? – kérdezte

Alacrity, amikor már képesek voltak megszólalni.

– Olvastam. A SKAGWAY SCANLON, A KLONDIKE KIRÁLYÁ-ban.

– Filléres regény?

– Olcsó könyvtár – nézegette Floyt a tehetetlenül tajtékzó fangstert. – Persze Skagway esetében egy kodiak-medvéről volt szó.

– Többet kellene olvasnom. Ezentúl művelődni fogok.

Ebben a pillanatban újabb hang terelte figyelmüket a völgy szája felé.

Két karcsú, alaposan felfegyverzett siklóhajó ereszkedett feléjük, míg a harmadik följebb maradt, hogy fedezze őket. A fangster dacosan rájuk vicsorgott, aztán becsusszant a bozótba.

– Honnan tudjuk, hogy ők az igaziak? – Floyt arra gondolt, Instnek valószínűleg itt kinn, az Epiphany vadonjában vannak a szövetségesei.

– Tökmindegy, kik – vacogta Alacrity. – Úgyis elkapnak. Különben sem tudom, igazából melyiküknek örülnék jobban.

Floyt egy pillanatra abbahagyta a reszketést. – Ezt hogy érted?

– Ne feledd, hogy megöltük Instet. Vagy legalábbis okai voltunk a halálának.

Floyt folytatta a didergést.

A Legyőzhetetlen mentőcsapat, ami kiözönlött a hajókból, kétségtelenül valódinak tűnt. Orvosok vették kezelésbe őket, mialatt a nyomozással megbízott őrnagy, kérdéseket tett fel nekik. Egyre komorabb arccal hallgatta beszámolójukat. Az egyik hajót elküldte Inst teteméért.

Amikor a két túlélőt ellátták, szoros őrizet mellett betuszkolták őket a másik légijárműbe.

A Fagyerőd felé utaztukban az egyik orvosnő megkérdezte Floytot, hogy nem bánná-e, ha néhány dolgot kérdezne tőle a Földdel kapcsolatban. A szabadidejében ugyanis amatőr eredetkutató, és szeretne felállítani egy családfát.

16.

Viszonylagos értékek

– Halál – Jelentette ki nem egész egy óra múlva Redlock Tiajo lakosztályában. A fürkészdarazsak, amik eddig a mennyezeten cirkáltak, most lejjebb ereszkedtek, hogy akár azonnal végrehajtsák a rendelkezést.

A BOGÁNCS roncsait és Inst maradványait azt a keveset – megtalálták, és bizonyítékként elhozták. Szerencsére egyiket sem mutogatták.

Ezenkívül rendeztek egy alapos razziát is, bár nem a két túlélő érdekében, hanem az Epiphany nemeseinek sérelmét elkerülendő. Egy meglehetősen felületes biopásztázás után az orvosok úgy döntöttek, hogy a két kalandozó nem szorul azonnali beavatkozásra. Celesztinek és Legyőzhetetlenek gyűrűjében csakhamar egy rögtönzött vizsgálóbizottság előtt találták magukat. Egy óra híján dél volt.

– Halál mindkettőre – ismételte Redlock. Ügyet sem vetve a buzgó darazsakra, az egyik Legyőzhetetlen tisztre mutatott. A katona kérdően nézett Tiajóra, keze a fegyverén.

– Csak azért, mert az életünket védtük? – kérdezte halkan Floyt. A

saját hangját is idegennek érezte most, hogy feldagadt arcán és törött orrán keresztül beszélt. Mindkét szeme befeketedett körben.

– Gyilkosságért! – Redlock egy gyors pillantást lövellt a feleségére.

Dorraine hátrébb állt. Nem sírt, csak lefelé bámult, mintha senki sem lenne körülötte. Közel hozzá, a hatalmas ablak-fal mellet Maska állt, akinek Jelenléte megnyugtató volt, bár semmit sem szólt, csak nézett, szomorú szemmel.

A severeemiek is ott voltak. Ha volt is hajlandóságuk a kárörömre, nem merték kimutatni.

– A döntés az öné, nemde? – kérdezte Alacrity az öregasszonyt. Tiajo szemmel láthatóan a gondolatait és a hidegvérét próbálta összegyűjteni.

Világos volt, hogy bár ritkán keresztezte Redlock akaratát, és kedvelte is a helytartót, ebben az ügyben mégis megvoltak a maga fenntartásai.

– Az életüket védték? Inst eflen? – Redlock forradásos arca hitetlenkedve ráncolódott össze.

– Szemenszedett hazugság. Miért fenyegetett volna két ilyen alávaló senkit?

Alacrityt ugyanez a kérdés foglalkoztatta, de ő sem tudta rá a választ.

Hobart Floyt azonban higgadtan ezt válaszolta: – Redlock helytartó, ezt a kérdést inkább a feleségének tehetné fel – Az űrjárónak szabályszerűen leesett az álla.

Redlock arcából kifutott a vér, és a Legyőzhetetlen fegyvere után nyúlt, engedély ide vagy oda. De ekkor egy hang szakadt ki Agora királynőjéből, a beletörődés és a kétségbeesés hangja, nem sírás –Floyt el sem tudta képzelni, hogy ez a nő valamikor is sír.

– Ha nem beszél nyíltan, felség – folytatta a terrai – akkor a halálba küld engem, és Alacrityt. – A veszélyek és megpróbáltatások hozták ki belőle ezt a rettenthetetlen őszinteséget. Alacrity látta, hogy a társa remeg a hangjában azonban nyoma sem volt reszketésnek.

Redlock megint figyelt: Floyt vádja célbatalálhatott.

– Az apám… tényleg meg akarta ölni magukat? – kérdezte a királynő végül. Redlock földbegyökerezett lábbal, szószegetten állt.

– Nem hiszem. Könnyen megtehette volna mondta Floyt a néma csendben.

– De az szándékában állt, hogy ne engedjen vissza minket a Fagyerődbe.

Elég lett volna annyi is, hogy lekényszerítsen minket oda, ahol az

alárendeltjei várták, nem igaz? Amíg a kihirdetés és a Töviskupa-ivás végetér? – Mindezt nem vádlón, hanem szelíden, vigasztalóan mondta. – Nem, azt nem hiszem, hogy megölt volna minket, semmi körülmények között sem.

Dorraine fölegyenesedett és Floythoz fordult. Tiszta tekintettel, a hála mosolyával mondta: – Köszönöm.

– De… miért? – kérdezte Tiajo. A jelenlevők közül még senki sem látta ilyen szelídnek. Imádta Dorraine-t, majdnem annyira, mint Redlockot.

A királynő összeszedte minden erejét és elszántságát. Floyt már éppen válaszolni akart helyette, hogy megkímélje, de akkor Dorraine megszólalt:

– Én nem vagyok…nem voltam a lánya. Legalábbis nem biológiailag – Fölemelte a fejét. – De lelkileg igen. Én mindig őt tekintettem az egyetlen apámnak. Nagyon szerettük egymást.

Redlock kezei lehanyatlottak. A felesége felé fordult, és Alacrity csendesen kifújta a levegőt. Dorraine Redlock karjába vetette magát.

– Most mi fog történni? – kérdezte a küldöttektől.

A severeemiek szövetségi és hűségi fogadalomrendszere, amelyet részben Agora királynőjén keresztül tettek le, a vér és leszármazás jegyében fogant. Most pedig úgy tűnt, hogy teljesen érvénytelenné vált.

– Nagyon sokáig megőriztük a titkot – kezdte lassan Dorraine. Hétháború és Sortl-Wolf rezzenetlenül figyeltek. – Megőriztük…. mindenkitől.

– Nem számít – vágott közbe Redlock. A tornyosuló severeemiekhez beszélt. – Ő a feleségem és Agora királynője. És ez így is marad.

Háború vagy béke volt a tét. De váratlanul Sortie-Wolf szelíden megkérdezte: – Hallhatnánk valamit az előzményekről?

– A Zavargások negyedik évében talált, miután a…miután Dorraine meghalt a Rawbone egyik koncentrációs táborában. Dorraine nélkül pedig nem volt öröklés. Őt és Dorraine-t a rabok közül senki sem ismerte fel, ezt önök is tudják. Engem választott ki. mert hasonlítottam Dorraine-re. Korban is megfeleltem.

Kibámult a Fagyerődre. – A saját családomról nincsenek emlékeim, csak annyi, hogy elválasztottak tőlük.

A sötét szemek ismét Redlockra pillantottak. – Sokáig egyedül voltam. Nem tudom, hány tábort jártam meg. Nem tudom, miért nem likvidáltak. Inst vigyázott rám, és megtanított arra, mit kell tennem.

– Ön pedig jó tanítvány volt- jegyezte meg Hétháború.

– Aztán egy nap jöttek a hadihajók – szorította meg Redlock kezét. – Kiszabadítottak minket. Te pedig a trónra ültettél, egyetlen szerelmem.

Akkor még minden egy merő zűrzavar volt. Inst feljegyzéseket és azonosító adatokat változtatott meg. Családi holoportrékat és adatállományokat pusztított el vagy módosított. Minden részletemben Dorraine-ná tett.

– Kivéve egyben – mondta Floyt. – Önnek nem volt allergén-immunitása.

A nő lassan bólintott. – Egész végig titkos kezelést kaptam. Az Agorán semmi sem árult el.

De senkit sem lehet minden allergén ellen immúnissá tenni.

– A Töviskupa! – szaladt ki Alacrity száján. Most már mindenki értette.

A severeemi világokról származó mimikri-növény nagy valószínűséggel tartalmaz olyan allergént vagy toxint, amivel az ő immunizációja nem tud megbirkózni. A nő, akit magukban meg mindig Dorraine-nek neveztek, a halált kockáztatta volna, ha elfogadja a Kupát.

– De ott volt ez a régi családi előírás. Apámnak akkor jutott eszébe, amikor Weir igazgató állapota rosszabbra fordult. Úgyhogy végül sikerült elkerülnöm a Kupát – Zavartnak tűnt. – De még így sem értem. Miért kellet magát eltérítenie, Hobart Floyt?

– Az ön apja megváltoztatta az előírás szövegét – mondta Floyt csendesen. – Ha magának nem említette, azt csak kíméletből tette. Maga pedig jóhiszeműen elmondta a férjének és Tiajo nagyasszonynak. Aztán Inst észrevette, hogy az utolsó pillanatban én is belekerültem a végrendeletbe.

Alacrity a verseny előtti beszélgetésre gondolt: Inst hallotta, hogy Dorraine Alacrity jelenlétében mondja el az eltorzított mondatot, és ez megerősítette végső elhatározásában. Persze akkor már rég készen állt a terv Hobart Floyt, az amatőr törtenész és családfakutató félreállítására. A hűségesküjük visszavonására vágyó severeemek miatt ez amúgy is alapvetően szükséges volt.

Csak némi szerencse, meg egy kis sugalmazás kellett Inst részéről

ahhoz, hogy olyan lehetőséget teremtsen, ahol Floyt is belekerül a képbe – Inst előzte meg a párbajt a verseny említésével, Inst beszélt annyit a józan észről és óvatosságról, hogy Tiajo neki kedvezzen, és a felek őt válasszák kísérőnek.

– Az ön apja egy csettintéssel megölhetett volna minket, Dorralne – mondta Alacrity – mégsem tette. Még csak meg sem próbálta.

– Ez mind nagyon szép – állapította meg Hétháború. – De ezek után nyilvánvaló, hogy a severeemiek hazugság áldoztai lettek – Most feszes vigyázzban beszélt a királynőhöz. – Weir minket Inst lányára, a királyi vérre esketett fel. Minden tiszteletem az öné, asszonyom, de ön nem ez.

Floyt és Alacrity nem szóltak, a teremben csend lett. Pillanatokon belül a fénynél is sebesebben kipattanhat egy szó, és akkor háború fogja szétzülleszteni Weir életművét.

– Természetesen ő Agora uralkodója – Jegyezte meg Sortie-Wolf,

hogy véget vessen a némaságnak. Hétháborúhoz fordult: – Apám, gondolod, hogy az eskünek ez a része érvényes? Ez persze csak puszta technikai kérdés…

– Hát hogyne – helyeselt Hétháború, állát vakargatva vaskemény körmeivel. – Ezenkívül Inst a lányaként emlegette, nem egyszer, hanem számos alkalommal. Természetesen ez nem számít hivatalos örökbefogadási nyilatkozatnak, de mindenképpen jelent valamit.

A teremben zavart pillantások cikáztak. Hétháború és Sortie-Wolf remekül szórakoztak.

– Persze lehet, hogy ez csak meddő okoskodás – figyelmeztetett a tábornok-fiú.

– Épp az ilyeneken imádnak vitatkozni a törvényhozóink – mutatott rá az atya.

– Tulajdonképpen hová akarnak kilyukadni? – kérdezte Tiajo.

A severeemek ártatlanul bámultak vissza rá.

– Arra, hogy újra kell értékelni a severeemiek hűségnyilatkozatát.

– Tudják, hogy nem engedem magukat kitörni az Uradalomból – mondta Redlock.

– Valóban? És gondolja, hogy másodszor is le tudná győzni a severeemeket? Erősebbek vagyunk, mint valaha.

Redlocknak még lett volna mondandója, de Tiajo előbb ragadta magához a szót. – Nem válaszoltak a kérdésemre. Mi ez a zagyválás itt törvényhozókról meg technikai kérdésekről? Meg újraértékelésről?

Sortie-Wolf vadul elmosolyodott. – A seyereemiek tényleg megerősödtek, amióta az önök hatáskörében vannak. És virágzanak. Miért akarnánk elszakadni? Harcoltunk magukért, és jól harcoltunk, ígéretünk szerint.

De most már itt az ideje, hogy véget vessünk a hűségnyilatkozatnak, és szabad, egyenlő felek valódi szövetségévé változtassuk.

Hétháború egy adatkapszulát varázsolt elő. Törvényhozóink foglalkoztak a kérdéssel. A legújabb fejlemények – bólintott Dorraine felé – miatt időszerűvé vált az tervezetük bemutatása.

VÉLETLENÜL ÉPPEN ITT VOLT NÁLA, MI? gondolta csúfondárosan Alacrity.

A miniszter átadta a kapszulát Tiajónak.

– Maguk egész végig erre vártak! – kiáltott fel Alacrity. Ezeknek a keményfejű, törvénytisztelő és meglepően hűséges népeknek meg sem fordult a fejükben, hogy megfelelő alap nélkül kérjék a hűségesküjük feloldását.

– Mi itt csak eszközök voltunk’- csóválta a fejét hitetlenkedve Floyt.

– Nem teljesen – válaszolta Sortie-Wolf. – Maguktól is sikerült mindenféle bajt keverniük Tiajónak azt mondta: – Kérem, gondokozzon el azon, amit mondtunk. Állhatatos és hűséges barátok lennénk. Ön is tudja a severeemiek adott szavának értékét.

Az öregasszony bólintott. Elgondolkodva szorította össze a száját. – Még sosem volt okom kételkedni benne – Floytékra nézett. – A megemlékezési ünnepség néhány óra múlva elkezdődik. Menjenek és készüljenek fel rá.

És eszükbe ne jusson egy szót is szólni arról, hogy itt valami történt, különben velem gyűlik meg a bajuk.

– Hé és mi lesz a… – Alacrity csak eddig jutott, mert Tiajo egyetlen szemöldökráncolása elegendő volt, hogy a torkára forrjon a szó. Amikor pánikszerű sietséggel kimentek, Floyt még észrevette, hogy Sortie-Wolfék mélyen meghajolnak Dorraine előtt, hogy udvarias részvétüket nyilvánítsák Inst halálára. Floyt ezt jó jelnek vette.

17.

Túl a kapzsi álmokon

Az orvosok ugyanazok voltak, akik Alacrityt látták el a husslabda-baleset után: már kezdték otthon érezni magukat Floyték lakosztályában. Miközben Sintilla játékosan információkat próbált kicsalni belőle, Floyt arra gondolt, hogy vajon milyen rémes állapotban lennének az elmúlt pár nap eseményei után, ha a Fagyerődben nem lenne ilyen jó az orvosi ellátás.

Az űrvándor percenként félbeszakította a kezelést, hogy megpróbálja elérni Heart-ot Az eredmény azonban mindig ugyanaz volt: a Páratlan és apja által lakott szobák összes kom terminálja úgy volt állítva, hogy ne fogadjon bemenő hívásokat.

– Átmegyek – Jelentette be végül Alacrity, és tápászkodni kezdett.

– Ne! – óvta Sintilla.

– A fenébe is, ne! – visszhangozta Floyt. – Tiajo már így is elég dühös. Mára elég volt a botrányokból. Alacrity! – Az űrjáró hagyta, hogy az orvos szelíden visszanyomja az ágyra.

– Tulajdonkeppen miért olyan dühös a nagyasszony? – próbálkozott Sintilla. – Lennének olyan szívesek fair módon játszani? Hát én nem mondtam el miden disznóságot, ami itt történik? Tudom, hogy nem fejezték be a versenyt, és hogy Instnek valami balesete volt, de senkiből nem tudok egy egyenes választ kihúzni. Hogy éljek meg így, srácok?

– Mit szólna a lepedőakrobata-fílmkarrierhez? – kérdezte mézédesen Alacrity.

A nő obszcén kézmozdulatot tett felé.

– Tényleg nem mondhatjuk meg, Tula – mondta Floyt komolyan. – Ezzel elárulnánk valakit…aki ennél jobbat érdemel. De azt hiszem, hamarosan úgyis kiderül, és akkor mindent elmondunk, ezt megígérem, Tilla.

– Maguk tudják – mormogta a nő, és az ajtó felé indult. – De továbbra is az a rögeszmém, hogy gazdaggá tesznek.

A kimerültség és az orvosi kezelés hatására átaludták a délutánt. Ennek következtében igencsak sietniük kellett, hogy ne késsék le Weir temetését.

Saját ruhájukat a ceremóniában előírt lenge, tógaszerű köntösre cserélték, és könnyű tabit húztak, ami jólesően kényeztette meggyötört lábukat. Floyt felvette az Örökösök övét.

Mivel most a Fagyerőd legbelsőbb szentélyébe mentek, egy új ellenőrzőponton kellett keresztülhaladniuk, ahol újabb fegyverkereső

kutatáson estek át. Aztán felszálltak egy speciális villamosra, amin már ott ült Endwraithe, a spicai bankár.

– Sok szerencsét, fiúk! Később majd találkozunk – integetett feléjük Sintilla egy Legyőzhetetlen válla mögül.

A villamos megindult.

– Majd elmeséljük! – kiáltotta neki vissza Alacrity. Endwraithe mélyen a gondolataiba merült. Az út további részében Alacrityék sem beszéltek.

Bonyolult útvonalat követve a villamos fokozatosan felkanyargott a Fagyerőd legmagasabban fekvő pontjáig, egy unikornis-szarv spiráljának tetejéig. Mindenhol nyüzsögtek a járőrök, figyelő-darazsak, és minden tele volt biztonsági kamerákkal meg fegyverdetektorokkal.

A torony csúcsán volt egy tágas terasz, benne egy ünnepi kerttel.

Mindhárman kiszálltak a villamosból. Egy Legyőzhetetlen tiszt az

osztagával újra átvizsgálta őket. Végül bebocsátották őket.

Csak az Örökösök övének viselői és az ő meghívott társaik voltak

jelen.

Még harmincan sem voltak. A csoportok illetve szervezetek javára

szóló hagyatékkal később foglalkoztak. A háznép és más szolgák külön kapták meg a részüket. De mindazok, akiknek a neve szerepelt a nagy ember akaratában, jelen voltak. Floyt csak most láthatta igazán, kiknek a társaságába került.

Mindenki köntöst és övet viselt. Ott volt Stare Skill Grimm Testvérrel.

Rizikó Kölyök, Sir John és Dincrist kíséret nélkül érkeztek, és éppen egymás közt beszélgettek. Endwraithe csatlakozott hozzájuk. Alacrity visszafogta magát, és nem kötött bele Heart apjába: ezzel csak a saját helyzetén rontott volna, és Floytot is bajba keverhette.

Maska admirális egymagában álldogált. A görnyedt tartású srilli rándított egyet hosszú ormányán, és enyhe meghajlással üdvözölte Alacrityékat. Tiajo, Redlock és Dorraine a kert közepénél beszélgettek halkan a severeemiekkel.

A helytartó észrevette őket, és elindult feléjük. – A nyomozócsoport megvizsgálta Inst ruháját, amit a sportnapon viselt. Megtalálták rajta a ragasztó nyomait, amivel a kompjúter fedelét leragasztották – közölte.

– Micsoda gondatlanság – kommentálta hűvösen Alacrity. – Valószínűleg csak hirtelen ötlet volt – Remélte, hogy mindenkit lebilincsel és hálára késztet jóságos viselkedése.

– Az is kiderült, hogy már régebben gondoskodott egy ampulláról, ami tele volt valami agórai vírussal – folytatta Redlock. – Nem halálos, de a védtelen embert jó hosszú időre kivonja a forgalomból.

– Valószínűleg ezzel akart megkóstoltatni a kis barátnőd ott a Földön, Hó – vonta le a következtetést Alacrity.

– Amennyiben ragaszkodik a vizsgálathoz, a feleségem természetesen kész együttműködni közölte Redlock feszes állkapoccsal.

– Ugyan, arra semmi szükség – nyugtatta meg Floyt. Alacrity magában tartotta a saját véleményét. Redlock megkönnyebbültnek látszott.

Mély szignál hallatszott a kertben. A Halidome már lement: csodás vörös alkony szállt rájuk.

– Ha utolsó tiszteletüket le akarják róni, igyekezzenek – mondta nekik a helytartó. Meghajolt, aztán visszament a feleségéhez.

A kert közepén egy nagy kristályravatalon pihent a Védő, Caspahr Weir Igazgató teste a tartósító mező kékesfehér aurájában. A ravatal valami gépezeten nyugodott, amit egyikük sem ismert, bár Alacrity vetítő-félének nézte.

Most először pillanthatták meg azt az embert, akinek a tettei révén egymás melle sodródtak és idekerültek több fényévnyi távolságból.

Jelentéktelen volt a külseje meg a parancsnoki uniformisban is.

Egyetlen díszt viselt: egy drágakővel kirakott, tizenkilenc csillagábrás érmét.

Alacsony volt, jóval kisebb, mint Floyt, és jóval aszottabb. Elfogadta a természetes öregedést, arcát sűrűn hálózták be a gond és a kor redői.

Fehér haja gyér volt és cérnaszerű. Összekulcsolt kezein gazdagon hímzett katonai kesztyű volt, de így is látszott, hogy milyen gyengék és bütykösek ezek a kezek.

– Olyan fáradtnak látszik – mondta önkéntelenül Floyt- Olyan ELHASZNÁLTNAK. Nem gondolod, Alacrity?

Alacrity helyeselt – Aludj jól, öreg harcos dünnyögte.

– És köszönöm – szólt Floyt.

Alacrity odafordult. – Mit köszönsz, Hó?

Floyt vállat vont, mert maga sem tudta. Azt, hogy el kellett hagynia az otthonát, gyakorlatilag kidobták? Azt, hogy halálos veszélybe sodorták?

Vagy az örökséget, ami még mindig ismeretlen? De utazhatott a csillagok között, látta a Brifkó-tanyát, a csodás Fagyerődöt, és kiélvezhette azt az érzést, amikor a BOGÁNCS-csal a TOLLPIHE elé vágtak.

– Mindent – döntötte el Floyt.

Újabb mély hangjel visszhangzott végig a Fagyerődön. Hétháború miniszter egy nagy, Kézzel faragott ültetőgéphez lépett a kert közepén.

A gépet furcsa harci jelképek és severeemi faragott fej-figurák díszítették. Hétháború munkálkodni kezdett.

A Szokások értelmében a Kupát a Szent Bástya legbelsőbb udvaraiban nevelték a Desideratumon, amit Fő Severeemnek is neveztek. Gyönyörű kupanövényként kezdte csipkézett, felfelé forduló harangalakú virággal, ami a világ összes színében tündökölt.

Egy futószőlő tekeredett köré. Az élősködő egybeforrt a kupanövénnyel, növekedni kezdett, és felvette mindenféle növény, mag és spóra alakját, amivel érintkezett.

Valamikor régen a severeemiek az őszinte gyász, a bátorság próbájaként itták ki a Töviskupát, vagy hogy így bizonyítsák: méltók valamilyen örökségre vagy rangra. A korty gyakran halálosnak bizonyult. Manapság a Kupa kiivása inkább csak kellemetlen volt. De a severeemi kertekben rengeteg féle fű, virág, gomba és más növény termett, így hát nem lehetett biztonsággal előre látni minden egyes ember egyedi reakcióját.

Hétháború szétválasztotta a kupanövény szárát, és a futószőlő kacsaival azonnal körétekeredett. Ügyet sem vetett a fénylő riasztószínekre és a háromszögletű, olajos fényű levelekre.

A szőlőről kis spóratokok fityegtek, amiket a növény a felhőcserjéről másolt. Zihamoha is volt rajta, meg ál-fojtóbogyó. Sortie-Wolf egy nagy, fényes palackot nyújtott át apjának, amely mattfekete csontból készült, holdkő kupakja és áttetsző bézs dugója volt. Bár a palackot és tartalmát aprólékosan átvizsgálták, egy detektordarázs ereszkedett fölé aroma-érzékelőjét és biztonsági felvevőjét kieresztve. A severeemiek nem voltak meglepve, de nem is sértődtek meg: az ő köreiknek is megvoltak a maguk intrikái és bérgyilkosai.

Hétháború óvatosság nélkül fogta a virágzó kelyhet, nem zavarta, hogy hozzáér a mohákhoz és levelekhez. Szirupos zöld folyadékkal töltötte tele. A miniszter Weir felé emelte kupáját, és mint az ital kitöltője, elsőként ivott.

A többi Örökös köréje gyűlt. Hétháború Tiajo felé tartotta a Kupát, rá sem hederítve a bőrös mancsát felhorzsoló olajos kék levelekre.

Az öregasszony óvatosan átvette és megragadta reszkető kezeivel. Néhai bátyjára emelte, aztán kortyolt belőle. Tüsszentett, mire néhány csepp kilöttyent, mikor visszaengedte a kupát.

Redlock gyorsan átvette, Tiajo megint tüsszentett, és a szeme is könnybelábadt. De Floyt látta, hogy ez nem csak allergiás könnyezés: a válla is remegett. Redlock arrébb tolt egy orvost, aki könnyoszlatót akart adni a nagyasszonynak.

Redlock lélegzete rekedtes volt egy kissé, amikor Weirre emelte a kupát. Mivel az ő bőre nem volt olyan durva, mint a severeemieké, a levelektől azonnal tele lett fehér, feldudorodó csíkokkal. Dorraine mereven figyelte oldalról. Maska nyújtotta a kezét, mire a helytartó neki nyújtotta a kupát.

Maska érzékeny ormánya irritálódott és folyni kezdett, ő is tüsszentett. Srilli fiziológiája épp eléggé hasonlított az emberire ahhoz, hogy pillanatokon belül ő is könnyben ússzon.

Dincrist következett. Körültekintő óvatossággal és a kegyelet minden jele nélkül ragadta meg a kupát. Mély levegőt vett, csak aztán kockáztatott meg egy gyors kortyintást. Alávalóan viselkedett, és Floyt megvetést vélt felfedezni Taijo arcán két tüsszentés között. Dincristen viszont nem jelentkezett semmilyen kellemetlen hatás.

A Kupa folytatta útját. A háziorvosok már indultak, hogy ellássák

azokat, akik már ittak. Ketten anafláziás tüneteket mutattak, nekik adrenalinos és sokk-oldó injekciókat adtak. Kezelték a csalánkiütéseket, a megduzzadt végtagokat, az égetően viszkető szemeket. Megállították az orrváladékozást és a tüsszögést.

Stare Skillnek elakadt a lélegzete, amikor rá került a sor, a levegő sípolva járt a tüdejében. Grimm Testvér segített neki, hogy a kupa le ne essen: senki sem lehetett kivétel. Amikor Stare Skill végzett. Hétháború újratöltette a kupát. Grimm támogatta a. xenológust, aki sürgősen értágító-vértoluláscsökkentő antihisztamint lélegzett be. A szertartás folytatódott.

Amikor a Kupa Floythoz érkezett, még minden szem követte, hiszen utána Dorraine következett, utolsónak. Floyt egy képzeletbeli vállrándítással két kézre fogta a kupát, és a ravatal felé emelte. A korty sűrű volt és savanyúan kesernyés, de ugyanakkor élénkítő és frissítő is.

Dorraine odalépett Floythoz, és tétovázás nélkül átvette a kupát.

Weirre emelte, aztán hosszút kortyolt belőle. Belélegezte a pollent, és kezeivel érinttette a leveleket és a mohákat.

Aztán visszaadta a kupát Hétháborúnak. Semmilyen allergiás reakció nem látszott rajta.

Floyt úgy vélte, hogy a királynőt az évek hosszú során át kapott immunizáló kezelés és a saját természetes ellenállóképessége óvta meg.

Ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat. De azon kapta magát, hogy mást is gondol: KI TUDJA? TALÁN MÉGIS AZ AGORAI KIRÁLYOK VÉRE CSÖRGEDEZIK BENNE. EZZEL JÓL MEGTRÉFÁLNA MINDANNYIUNKAT.

Egy kéz nehezedett a vállára, és Alacrity vigyorgott rá. – Jobb lesz, ha kérsz tőle egy inhalátort – bökött ujjával az űrjáró egy orvos felé.

– Egy kicsit eltömődött a fejem – ismerte be Floyt fojtott hangon – de deb hiszeb, hogy szükségeb lenne…

Alacrity csukladozott a nevetéstől. – Az Űr urára, ember, akkora

lett a fejed, mint egy vákuumsátor. Jobb, ha hallgatsz rám.

És Floyt hallgatott. Alacrity azon tűnődött, hogy biztosan létezik már valahol tökéletes allergia elleni kezelés, ami hamarosan közismert lesz, mint annyi más vívmány, ami a Harmadik Lélegzet alatt kerül felszínre.

Hétháború mélyen meghajolt Dorraine felé. Tiajo a ravatal felé emelte a kezét. – Amíg megint együtt nem leszünk, Caspahr.

A ravatal alatti gépezet felbrummogott. Tiajo hátrébb lépett, és intett a többieknek is, hogy álljanak arrébb, így is tettek, Hétháború még mindig a Töviskupával a kezében. Az egész kis csapat belépett egy kis átlátszó falú fülkébe.

A Weir holtteste alá helyezett vetítő kivilágosodott. Egyre fényesebb lett, ahogy a mind magasabb hang jelezte a szerkezet felpörgését. Már nem is nagyon lehetett egyenesen a ravatalra nézni.

Tiajo hangja kis híján elfulladt, de hősies erőfeszítéssel kimondta:

– Gazdagabbak lettünk azáltal, hogy éltél, és szegényebbek, hogy eltávoztál!

A fény most már vakító lett, a zúgás pedig magas hangú sivításba

ment át. A fülke falai elsötétültek.

A vetítőből energianyaláb lövellt ki az égre zúgva, mint egy gigászi keresőfény. A fülke panelei már majdnem teljesen elfeketültek, de a fény még így is világosan látszott. A kert minden növénye lángban állt.

A perzselő izzás egy vagy két másodpercig tartott. Utána ózonillat

érződött, még a csukott fülkében is. A falakhoz nem lehetett hozzáérni, úgy áttüzesedtek. A falak és a kert virágai kiszáradtak és megfeketedtek: csak hamu maradt a növények után, amelyeket Weir olyan szeretettel gondozott. A jelenlevők hunyorogtak.

A ravatal üres volt. Weir teste nyomtalanul eltűnt A gépezet ismét

csendes volt, bár Floyt látta, hogy itt-ott még lassan izzik, és keskeny

füstszalagok szállnak fel belőle.

A panelek megint kivilágosodtak. Csillagok kezdet feltűnni az Epiphany esti égboltján. Tiajo feltekintett a sötét végtelenségre, amit a bátyja egy pillanatra oly fényesen bevilágított.

Az orvosok visszahúzódtak. Az öregasszony kizökkent elmélkedéséből.

– Kérem, kövessenek a járművekhez. A Kihirdetés következik.

Még mindig ünnepi öltözetükben léptek be Weir lakrészébe. Pincérrobotok és ételautomaták szorgoskodtak az előszobában, csak úgy roskadozva a töméntelen étel-ital terhe alatt. Amikor mindenki kényelembe helyezte magát a fényűző ülőalkalmatosságok valamelyikén, Tiajo a figyelmüket kérte.

– A hagyatékok és rendelkezések már közzététettek, vagy ma este derülnek ki. Önök, Örökösök egyenként fognak belépni bátyám privát szobájába, akkor fogják meghallani az önökre vonatkozó akaratát. Ezt Caspahr kívánta így. A kísérőjük is önökkel tarthat, ha úgy kívánják – azzal Redlock és Dorraine kíséretében visszavonult a hálószobába.

Endwraithe volt az első Floyt és Alacrity elterpeszkedtek a kényelmes szófán. A földi hűvös, illatosított kendőt szerzett az egyik robottól, és a homloka köré tekerte. A gondolatait próbálta összeszedni.

Az űrjárónak sikerült kivennie egy palacknyit a Cindy Lou-n főzött kiváló krémsörből. A jómodor kedvéért kert még egy élénkítő orr-inhalátort is. A többiek is javában rágcsáltak, iszogattak, dohányoztak vagy egyéb módon múlatták az időt.

Maska egy kis ujjsipkát emelt az orrához, amely illatanyagokkal volt átitatva, és lehunyt szemmel élvezte. Grimm Testvér elégedetten hörpölt egy csésze gyógyfű-teát. Stare Skill házi pezsgőtszürcsölt elegáns, csiszolt pohárból.

Az inhalátor valóban felélénkítette Alacrityt, elmosva a temetés

szomorúságának egy részét. A várószoba másik végében kiszúrta Dincristet, aki Sir Johnnal folytatott éppen mélyenszántó eszmecserét, gőzölgő csokoládés csészék fölött. Az űrjáró fontolóra vette, hogy Heart után érdeklődjön, de végül úgy döntött, hogy erre momentán nem alkalmas az idő, főleg a rengeteg celesztin és Legyőzhetetlen jelenlétében. Hátradőlt.

– Szerinted mit fognak csinálni Inst örökségével? – kérdezte. A Földön persze a Földszolgálat szerzett meg majdnem minden vagyont, kivéve a felsőbb hivatalnokok esetében, akik ismertek bizonyos módszereket az öröklési előírások megkerülésére.

– Az a végakarat rendelkezéseitől függ, Hó. De valószínűleg Dorraine-é lesz.

– Nem tehetek róla. de még mindig sajnálom őt.

– Fel a fejjel. Nemsokára vége az egésznek, és indulunk vissza a Földre – Muszáj volt minél hamarabb látnia a Páratlant.

Endwraithe bukkant fel a hálószobából, és egyetlen szó vagy oldalpillantás nélkül ment ki, de mosolygott. Stare Skillt és Grimm Testvért szólították következőnek.

Alacrity újra szippantott az élénkítőből, és hálásan nagyot húzott a sörből. Még ma reggel lett volna, amikor elindultak a BOGÁNCS-csal?

Floyt Alacrity válaszán gondolkodott, és eszébe Jutott, hogy nemsokára megint harmadosztályú funkcionárius lesz. Nem lesz már ideje Weir mesés családfáját tanulmányozni, vagy keresni egy olyan könnyű biciklit, mint a BOGÁNCS, vagy…

Stare Skill és Grimm Testvér jelentek meg nevetve. Átölelték egymást, és teljesen odavoltak az örömtől. – Nekünk adta az Infurint! Az egész bolygót! Protektorátust csinált belőle – örvendezett Dzsinn. – Ha ezt a családom megtudja!

– Fejlesztési alapokat létesített, egy önsegélyező programot – tette

hozzá Stare Skill – aminek én lettem a vezetője – ragyogott az arca.

Floyt abban a pillanatban nagyon szépnek látta.

Sir John következett, és így tovább. Némelyik Örökös elmondta, mit kapott. Maska például egy szigetet Weir területéből, és annak a régen elküldött üzenetnek az eredeti papírpéldányát. Alacrityvel el is örvendeztek ezen egy kis orrhangú csipkelődéssel.

Mások nem beszéltek, mint a severeemiek sem. Az azonban látszott rajtuk, hogy ők sem csalódtak. Floyt most már nem aggódott a háború miatt.

Rizikó Billy, aki óvakodott bármiféle módon reagálni Stare Skill híreire, széles vigyorral lépett ki a szobából. – A vén csirkefogó engem nevezett ki a dzsinn védelmi erők élére, amíg saját lábukra nem állnak – Hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Nevetett magán, Weiren és az egész életen. Aztán elment, hogy megkeresse Stare Skillt és Grimm Testvért.

Aztán Dincrist is bement, majd hamar ki is jött, elégedett ábrázattal.

Ügyet sem vetett Alacrityékra. Akkor kezdett nekik derengeni, hogy Floyt maradt utolsónak.

Amikor a nevét kiáltották, odalépet az ajtóhoz. Alacrity bizonytalanul hátramaradt. Egy Legyőzhetetlen kapitány volt az ajtónálló. – Egyedül megy, Floyt polgártárs?

– Mi? Nem, a…a barátom is velem jön – válaszolta Floyt automatikusan.

A kapitány udvariasan fejet hajtott, és félreállt az útból. Alacrity felzárkózott, és beléptek.

Weir szobájában majdnem ugyanaz a látvány fogadta, mint első ízben, csak éppen Inst hiányzott, a Weir-családfa pedig teljes szépségében működött. Minden egyes kis fénypont fényesen szikrázott rajta.

Megálltak Tiajo előtt, Alacrity úgy egy lépéssel hátramaradt.

– Polgártárs – mondta fáradtan az öregasszony – engem is, és mindenkit meglepetésként ért, amikor bátyám az utolsó pillanatban önt is jónak látta belefoglalni a végrendeletébe. Máig sem tudom, vajon tisztában volt-e vele előre, hogy milyen bajokat okoz ezzel. Viszont azt sem tudom, hogyan oldódtak volna meg a dolgok Hobart Floyt és Alacrity Fitzhugh nélkül.

Mindenki rá nézett, de Floyt nem szólt.

– Nos igen. Önt sem tájékoztatták előre minderről, tudom – folytatta. – Azt hittem, hogy az öröksége majd fényt derít a dologra,

de nem így történt.

Aztán hivatalos hangon folytatta: – Terrai Hobart Floyt polgártárs, ön örökül kapta az ASTREA IMPRIMATUR nevű csillaghajó teljes és csorbítatlan tulajdonjogát, a hajó minden rakományával és tartozékával együtt.

Ha Floyt megdöbbent, akkor Alacrityt az ájulás kerülgette. Az űrjáró kondicionálása halálos harcba keveredett egy elsődleges ösztönnel, ami azonnal feltámadt benne, és azt ordította: Egy csillaghajó! EGY CSILLAGHAJÓ! Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy a hajót magának kérje, és saját céljaira használja, miközben Floytot is gazdaggá teszi. A Terra, a Földszolgálat és Bear ellenőr forduljanak fel ott, ahol vannak. A gondolattól éles fájdalom hasított a fejébe.

– A hajó egy átalakított katonai jármű, a régi JAGUAR osztályból, partizánhajó, amit a Zavargások vége felé zsákmányoltak – folytatta Tiajo az adatkijelzőre pillantva. – Én nem sokat tudok róla. A bátyám, úgy látszik a fejében tartotta azokat az információkat, amik erre a hajóra vonatkoznak.

– Nézzük meg! – rándult össze a fejében lüktető fájdalomtól Alacrity.

– Az adatok szerint – mondta Tiajo – az ASTREA IMPRIMATUR körülbelül egy szabvány éve egy Blackguard nevű független kleptokrácia bolygóján vesztegel. A legutolsó jelentések szerint a kapitány és a legénység még megvolt. Semmi többet nem tudok, és a végakarat meg tiltja, hogy tovább kérdezősködjek.

– Mi az a kleptokrácia? – kérdezte Alacrity.

– Tolvajkormány – válaszolta Tiajo.

– Micsoda kincs – gondolta magában, és ügyet sem vetett a felhorgadó fájdalomra. Gondolataiba merülve bámulta a padlót. VESZTEGEL? Már egy éve? Ez jelenthet zendülést, karantént, műszaki hibát, lefoglalást, vagy bármilyen más, egyaránt kellemetlen dolgot. A fejében dúló fájdalom lecsillapodott.

– De ha kívánja, Floyt polgártárs, abban segíthetek, hogy ÖN többet tudhasson meg – mondta Tiajo. – Ön és Fitzhugh mester szívesen látott vendégek itt mindaddig, amíg nem tisztázzák a helyzetet.

Floyt sürgető vágya, hogy elfogadja az ajánlatot, majdnem felülkerekedett a kondicionáláson. De tudta, mit várnak tőle a türelmetlen földi bürokraták, és azt is tudta, hogy a kondicionálás elsöpör minden pillanatnyi felbuzdulást vagy döntést. – Nem hinném, hogy ez lehetséges, Tiajo nagyasszony. Nekem és Alacritynek a Blackguardra kel mennünk.

Tiajo arckifejezése napnál világosabban mutatta, mennyire nincs hozzászokva ahhoz, hogy az ajánlatait visszautasítsák. Dorraine szólalt meg: – Miért nem marad, Hobart? Weir, a Védő GYŰLÖLTE a Földszolgálatot, biztos, hogy önnek személyesen szánta a hajót! Ha visszaviszi a Terrára, akkor elkobozzák, ezt pedig sem Tiajo nagyasszony, sem a bátyja nem így akarták.

– Valóban – mondta az öregasszony sötéten.

– Ottragad a Földön egész további életére tette hozzá Redlock. –Ugye nem ezt akarja?

Floyt és Alacrity titáni küzdelmet vívtak kondicionálásukkal. De

a kondicionálás egyik elsőrendű parancsa éppen az volt, hogy nem beszélhetnek arról: kondicionálva vannak.

– Muszáj elmennünk – nyögte ki végül Floyt. Tiajo száját mintha vonalzóval húzták volna.

– Legyen, ha így akarják – Megérintette a széke karfájába épített érzékelőt. Az ajtó feltárult. Dincrist lépett be önelégült mosollyal.

– Floyt polgártárs, most pedig kirovom büntetését, mint a légibicikli verseny vesztese – Jelentette be Tiajo.

A földi szája tátva maradt. Alacrity felkiáltott: – De hiszen Inst megrongálta a gépünket! Ez nem igazság!

– A severeemi Szabályok így írják elő. Dincrist kapitánynak pedig

semmi köze sem volt a szabotázshoz – tromfolta le őt az öregasszony.

– Várjanak egy kicsit…

– CSEND LEGYEN! – Csend lett. Tiajo folytatta: – A végrendelet szabadon felhasználható pénzalapokról is rendelkezik. Ezek egy része kétségtelenül arra volt szánva, hogy fedezzék az ön elhelyezésével és az örökség átvételével kapcsolatos költségeket.

Floyt észrevette, hogy Tiajo bölcsen hallgat az ASTREA IMPRIMATUR-ról.

– Az lesz tehát a büntetésük, hogy visszatartom ezeket a pénzeket

– folytatta – tehát csak a saját forrásaikra támaszkodhatnak. Már ha rendelkeznek ilyennel.

– Ez a severeemi Szabályok mellett szinte nem is büntetés –acsarogta Dincrist.

– Kétlem, hogy Hétháború egyetértene ezzel – Jegyezte meg szelíden Redlock. – Túlságosan Jó szövetséges.

– Akkor hogy a fenébe tegyünk meg akkora utat? – méltatlankodott Alacrity. – A szépségünkkel?

Az űrjárónak még volt valami halvány esélye arra, hogy egy megértő kapitány ingyen elfuvarozza a Blackguard felé, de Floytnak csak a földi visszaútra volt érvényes utalványa.

– Ez már nem az én dolgom, mint ahogy az sem, ha a földi bürokraták ráteszik a kezüket Floyt polgártárs örökségére. Persze ha ebbe nem nyugszanak bele, még mindig kihívhatják Dincrist kapitányt egy újabb versenyre. Természetesen, mint kihívott felet, őt illeti meg a feltételek megválasztásának joga.

Alacrity úgy nézte, hogy Dincrist nagyon is örülne egy ilyen kihívásnak. – Nem élünk a lehetőséggel – mondta az űrjáró.

Dincrist vérfagyasztóan rámosolygott. – Nekem így is jó.

– Hol van Heart? – kérdezte Alacrity. – Beszélnem kell vele.

– Előreküldtem, alighogy visszaértem a Fagyerődbe – mondta neki Dincrist kárörvendő kéjjel. – Már útban van hazafelé.

– De még nincs vége.

A diadalmas mosoly vértelen vigyorrá sápadt.

– Meglehet, Fitzhugh. Talán még találkozunk. Meghajolt Tiajo és a többiek felé, aztán sarkonfordulva az ajtó felé indult, de ott megállt.

– Igen. Ez nagyon is valószínű, Fitzhugh. Amikor kiment, Floyt Alacrityhez fordult.

– Csak képzelődtem, vagy erre tényleg felderült az arca?

18.

Kapd el a golyót!

Amikor komoran várták a villamost, Alacrity megkérdezte: – Bear

ellenőr esetleg nem küldhetné nekünk egy kis pénzt?

– Egy, vagy két személyre szóló csillagközi utazásra? Az több lenne, mint az egész program költségvetése.

– De hát egy CSILLAGHAJÓÉRT, Hó! Nem fogod fel, hogy ez mit jelent?

– Lehet, hogy régen roncs, vagy már nincs is ott a Blackguardon. Nem. Egyetlen földszolgálati ellenőr sem vállalna ekkora kockázatot.

A villamos éppen befutott, amikor egy küldöncdarázs szállt oda hozzájuk harangozva. Sintillától mutatott üzenetet. – Találkozni akar velünk az Emléktárgyak Csarnokában – olvasta Floyt. – De miért pont azt a helyet választotta?

– Passz. Talán fél, hogy a szobákat lehallgatják. Hó, én most megyek és lefekszem. Nem kívánok magamnak meg egy ilyen napot az életben.

– De Tilla azt mondja, Dincristről és Heartról van szól

– Akkor kapaszkodj! – Alacrity átvette a kocsi irányítását, és teljes sebességgel robogni kezdtek a csarnok felé – bár korántsem olyan gyorsan, ahogy szeretett volna.

Menetközben Floyt megjegyezte: – Tudod, egy dolgot még mindig nem értek.

– Csak egy dolgot? Akkor zseni vagy, haver.

– Na, komolyan. Ha Inst nem akart megölni minket, akkor miért kezdtek el lövöldözni azok az emberek a Brifkó tanyán?

– Biztosan csak ránk akartak ijeszteni, és nem számoltak azzal, hogyan reagálnak a zsiványok a lőfegyverre a tanyájukon belül. Vagy talán valaki félreértelmezte Inst parancsait, és azt hitte, hogy el kell intéznie minket.

– De a nőnek a Földön csak injekciós fecskendője volt. Miért kellett volna…

Alacrity egy pillanatra elengedte a kormányt, és bőszen fölemelte a kezét.

– Ha tudnám, megmondanám, Floyt polgártárs. De most, engedelmével, jobban aggódom Heart miatt.

A kihirdetés végeztével sok vendég azonnal elutazott, de legalábbis készülődött. A palotának az a része, ahol a csarnok volt, most teljesen kihaltnak látszott, de két ellenőrzőponton is át kellett menniük, a szokásos fegyvervizsgálattal együtt, és a darazsak továbbra is ott köröztek a levegőben.

A csarnokban nem voltak látogatók, és a kiállítási tárgyak egy részét is elvitték már biztonságosabb helyre. A világítás le volt kapcsolva, ami diszkrét célzás volt arra, hogy Caspahr Weir temetési szertartásának végeztével itt már senkinek semmi keresnivalója.

Sintilla nevét kiáltották halkan a visszhangzó teremben, de nem kaptak választ. Alacrity nem engedte, hogy Floyt keresgélni kezdje a tárlók és polcok sötét és néma labirintusában: a Fagyerődöt ugyan megtisztították az engedélyezetten lőfegyverektől, de számtalan módon lehetett másfajta támadóeszközöket barkácsolni. A világító sávok és nyilak sem működtek, úgyhogy eltévedni is könnyű lett volna. Újra Sintilla nevét kiáltották.

– Ne fáradjanak – tanácsolta egy hang mögöttük.

Endwraithe! A spical bankár már űrruhát viselt az ünnepi köntös helyett, és már nem volt rajta az Örökösök öve sem. Weir lebegő székének támaszkodott a bejáratnál, fegyvertelenül, már amennyire meg lehetett ítélni. Tudták, hogy legalább egy ellenőrzőponton át kellett haladnia, amíg idejött.

– A kis hölgy nincs itt, valami sztori után rohangál – mondta hanyagul Endwraithe. – De gondoltam, hogy az üzenet idehozza önöket. Itt úgy beszélgethetünk, hogy nem kell nagyon tartanunk a hallgatózóktól.

– Miről? – kérdezte Alacrity. Valószínűleg a kondicionálás késztette arra, hogy védelmezően a földi elé lépjen, de az is lehet, hogy ez valami mélyebb reflex volt.

– Természetesen azt szeretném megtudni, hogy mi Floyt polgártárs öröksége – mondta Endwraithe. – Semmi szükség arra, hogy ilyen vadul nézzen rám, Fitzhugh!

– Miért érdekli ez magát? – tudakolta Floyt, – és miért itt?

A férfi felkacagott. – Ugye nem sokat tud a spicai bankárokról? Nagyon versengő fajta. Megragad minden lehetőséget. Ismét alkalmat akartam teremteni arra, hogy a vállalkozási tőkéről és a befektetésekről beszéljek önnel.

– Csak ezért küldött nekünk üzenetet? – vicsorogta Alacrity.

Most már emlékezett, hogy Endwraithe is ott volt velük a villamoson, és hallotta Sintillát, ahogy utánuk kiabál. – Vagy TÉNYLEG tud valamit Heartról?

– Csak azt, amit mindenki más – közölte nyájasan a bankár. –Dincrist hazaküldte – és nem szép szóval, ezt elismerem. Üzleti ügyek miatt gyakran kell találkoznom vele, és meg kell hagyni, hogy időnként nagyon durva tud lenni.

Floyt elgondolkodott Endwraithe szavain. Valahogy el kell jutniuk a Blackguard-ra. Endwraithe talán megreszkíroz egy kis pénzt nekik a hajó eladásából vagy bármilyen más felhasználásából származó jövedelem egy részéért.

De Alacrity, akinek az érzékei vészt szimatoltak, azt mondta: –Köszönjük, de semmi olyasmije nincs, ami magát érdekelné.

Endwraithe nyájasan elmosolyodott, – Ezt talán inkább ő maga döntse el, Alacrity.

A földi már megtanulta tisztelni az űrjáró ítélőképességét. – Attól tartok, Alacritynek igaza van, Endwraithe úr. Az örökség szigorúan bizalmas.

Endwraithe vállat vont, miközben gyűrűs kezével fehér szakállát babrálta. – És mellékes is. – Előhúzta a kezét Weir széke mögül, egy energiapisztollyal, és tüzelt.

Endwraithe számításba vette Alacrity reflexeit, de azt nem, hogy előbb mozdul, mint ő. A beszélgetés hirtelen fordulatára felneszelve Alacrity helyesen értelmezte Endwraithe arckifejezését és testi kinetikáját: hogy több a mozdulat, mint egyszerű testtartás-változtatás.

Az űrjáró Floytra vetette magát, és hátrarántotta. Berepültek a tárlók közé, és a keskeny zöld tűsugár csak hűlt helyüket találta.

Nekiütköztek egy vitrinnek, és széttört egy csomó szép üveg, amit

150 éve fújtak az Éclaton. Alacrity máris talpon volt, és még beljebb vonszolta a bénult Floytot az árnyak közé. Hallották, hogy Endwraithe a nyomukban van.

Az űrjáró bosszankodott, hogy Endwraithe éppen ide csalta őket, ahol a biztonsági ügyelőberendezések már ki vannak kapcsolva, a Legyőzhetetlenek pedig nagyon ritkán járőröznek itt. Az sem volt valószínű, hogy egy darázs tévedne erre. De a spicai egy dologra nem gondolt legalábbis Alacrity úgy remélte.

– Kitűnő! Maga nagyon gyors! – kuncogott a bankár. – De a sugár

gyorsabb, erről biztosíthatom – Megkerült egy ládát készenlétben tartott pisztollyal, de nem látta a célpontot.

– Hogy csempészte be a fegyvert? – kiáltotta bele Alacrity az egyik folyosóba, de közben a másikba vezette Floytot.

Endwraithe nem dőlt be neki, de belement a játékba. – Végig itt

volt. Még aznap éjjel rejtettem itt el, amikor Weir meghalt – Megállt,

hogy hallgatózzon, aztán lábujjhegyen belépett az egyik tárlósorra, egy-két méternyire. – Kis híján ezzel öltem meg, ott kinn a mezőn, a viharban, amit ő rendelt meg.

Lassan elfordította a fejét, és a hallására koncentrált. Meghallotta a papucsaik surranását – De végül nem lett rá szükség – Visszahátrált, és felemelt fegyverrel beugrott a következő folyosóba. Nem volt ott senki.

A szavak ijesztő értelmet nyertek Alacrity fejében. Weir széke olyan tárgy volt, amit a katonák nem nagyon vizsgálgattak. Majdhogynem szent ereklye lévén elkerülte az ellenőrzéseket.

De Endwraithe sem vett számításba mindent, gondolta Alacrity, amikor megálltak a Felszabadító-pisztolyt tartalmazó tárló előtt.

Mozdulataival Floyt értésére adta, hogy álljon készen felborítani egy polcot. A terrai készen állt, Alacrity pedig ökölbe szorította a kezét és könyökét az üveg fölé tartotta. Társa fejmozdulatára a terrai megtaszította és felborította a polcot.

Az alkotmány recsegve-ropogva eldőlt, és ebben a pillanatban Alacrity betörte a tárló üvegét a könyökével. Remélte, a hangok annyira egybemosódtak, hogy Endwraithe-nek nem jut eszébe: áldozatai betörhettek egy tárlót. Akkor még óvatosabb lenne.

Alacrity fürgén kikapta a Felszabadítót az üvegcserepek közül, és őrült sietséggel nagyjából lesöpörte a rajtamaradt szilánkokat.

Ellenőrizte a fegyvert: volt benne egy tár valamilyen fémtöltényekkel, de a kilövést elősegítő energiatelep teljesen ki volt merülve.

– Milyen ügyetlenek! – fuvolázta Endwraithe. – Vagy csak csapdába akarnak csalni? Lássuk, sikerül -e? – Hallották a lépteit.

A tárlók nagy része antik darab volt, ezt tudta Alacrity. A fényeik

le voltak kapcsolva, de legalább egy-kettőnek kellett hogy legyen áramforrás-csatlakozása, távenergia-vevő vagy saját árramforrás helyett. Remélte.

Olyan csendesen guggolt le, ahogy csak bírt. Floyt lekushadva, állati élességgel figyelte a bankár közeledésének hangját. Az űrjáró megérzésre talált egy kimenő vezetéket, de közben felsértette ujját egy üvegszilánkkal. Rácsatlakozott a Felszabadító adapterével. Az energia áramlani kezdett, és Alacrity tartott tőle, hogy a fegyver felrobban a kezében, hiszen hetvenöt éve nem használták. A Legyőzhetetlenek még azt sem érezték fontosnak, hogy biztonságosan elzárják.

De tartós öreg szerszámnak bizonyult: szépen nyelte a töltést. Floyt segítségével talpra állt, és azon imádkozott, hogy a fegyver lőjön is.

EGY LÖVÉS? CSAK EGYETLENEGY, ismételgette, mint egy mantrát.

Olyan zajtalanul araszolt Endwraithe felé, ahogy csak bírt, hátában a földivel. Még azelőtt kellett meglepniük potenciális gyilkosukat, mielőtt az rátalál a széttört tárlóra, és rájön, hogy fegyvert szereztek. Ezzel elvesztenék a legnagyobb előnyüket.

Az űrvándor olyan részre érkezett, ahol még a mennyezeti panelek

halvány fénye sem világított. Egy nagyobb szekrény lógott ki a többi tárló sorából. Jó rejtekhelyet kínálva. Tovább egy megvilágított folyosórész következett. Elrejtőztek. Endwraithe léptei egyre hangosabban hallatszottak.

Alacrity lassú, egyenletes lélegzésbe kezdett, és megszorította a szokatlan fogású fegyvert. Floyt szinte nem is lélegzett. Mindketten gátlástalanul izzadtak. Alacrity félszemmel körülnézett. Megpillantotta Endwraithe hátulról megvilágított alakjának körvonalát, a pisztoly is világosan kirajzolódott. Az űrvándor igyekezett a legjobb lövési lehetőséget megragadni, ugyanakkor viszont a meglepetést is igyekezett a végsőkig kihasználni.

A bankár megállt, hogy lerúgja a cipőjét. Aztán tovább lopózott, a

folyosó egyik oldalához lapulva. Az űrjárónak megfordult a fejében egy gyors kitörés a bejárat felé, de nem emlékezett pontosan az irányra.

Amellett megvolt rá az esély, hogy az ellenfél valahogy blokkolta a kijáratot, és akkor könnyű, kiszolgáltatott célponttá válnának.

Endwraithe beért a világosabb részbe. Körültekintően, de magabiztosan mozgott, pillantása ide-oda cikázott. Alacrity már tudta, hogy figyelemreméltó a másik gyorsasága és a pontossága, ezért felkészült, hogy a tőle telhető leggyorsabban tudjon majd mozdulni.

Floyt óvatosan megbökte a vállát. A földi egy plakettet tartott a kezében, amit egy közeli tárlóból emelt ki. Valamit mutogatott.

Alacrity beleegyezően bólogatott. A terral kilökte az érmét a sötét

folyosók útvesztőjébe.

A plakett hangtalanul siklott a padlón, aztán csattanva nekiütközött valaminek. Endwraithe felkapta a fejét, és hátranézett a zaj forrása felé.

Alacrity nem habozott: felemelte jobb kezét, tenyere erősen simult

a fegyver agyára. Endwraithe a szeme sarkából is észrevette a mozdulatot, és kitágult szemmel megpördült, a pisztollyal egyetemben. Az űrjáró becélozta a régi fegyver durva, nyílt irányzékával, és lőtt.

A pisztoly alig adott hangot: a golyót nem kémiai robbanás, hanem a propellációs egység által keltett gyorsító mező lökte ki belöle. A töltény hussanó hanggal hagyta el a fegyver csövét.

A bankár szétesni látszott, megremegett. A lövés a törzse alsó részét érte. De ő is visszalőtt.

A zöld tűsugár azonban sohasem érte el Floytékat. Félúton becsapódott, szétfröccsent és elhalt. A bankár most már teljesen szétesett: csillogó szilánkok záporoztak a padlóra.

– Csak egy tükör volt! – kiáltotta Floyt. Majdnem igaza volt: a bankár és Alacrity egy kiállítószekrény üvegében látták meg egymást – és lőttek egymásra – ami több folyosó kereszteződésében állt. Az oldalai teljesen fényvisszaverően viselkedetek.

Csak annyi volt a különbség, hogy Alacritynek most már üres volt

a fegyvere.

– Gyerünk! – Alacrityék rohanvást az ellenkező irányba indultak. Minden pillanatban várták a hátukba csapódó tűsugarat. Hirtelen bevágtak egy oldaljáratba: tabijuk talpa jó szolgálatot tett a síkos, fényes padlón.

Sugárnyaláb szisszent át azon a helyen, ahol az előbb voltak.

Egy olyan folyosóhoz érkeztek, ami mindkét irányban egyenletesen, fedezék vagy rejtekhely lehetőség nélkül futott. De a keresztfolyosó folytatódott egy kijárati ajtó felé. Endwraithe dobogó, üldöző lépteit hallva kiugrottak az ajtón, mint az űzött vadak…

…és egy széles, nyitott rámpán találták magukat, ami lentről fölfelé kanyargóit spirálisan a hengerszerű toronybelsőben. A lefelé vezető utat egy bezárt biztonsági kapu torlaszolta el, így hát fölfelé rohantak.

Mintegy féltucat splrálkörnyl rohanás után egy nagy ajtót találtak, de hamarosan kiderült, hogy szintén zárva. Hiába dörömböltek, ordítozták vagy próbálták benyomni a szárnyakat, semmire sem jutottak.

– Ha ez így megy tovább, sarokba szorít minket – lihegte Floyt.

– Nem engedheti meg magának, hogy futni hagyjon minket – zihálta vissza Alacrity.- Azt hiszem, van még egy kis energia a pisztolyban, ha ugyan lesz még egy második lehetőségünk.

Semmijük nem volt köntösükön, szandáljukon és Floyt Örökös-övén kívül, mely utóbbi a rendelkezésre álló eszközökkel gyakorlatilag elpusztíthatatlan volt. Végigkutatták a tógák ráncait, a tabik talpát, hogy egyetlen kis üvegdarabkát leljenek, de semmit sem találtak. A rámpa és a falak simák és jellegtelenek voltak.

Aztán Floyt felkiáltott: – Alacrity! A fény!

Az űrjáró látta, mire gondol: magasan a fejük fölött egy kétszer egy méteres világító panel volt. Alacrity megdobta a pisztollyal.

De a Fagyerőd építői azt akarták, hogy művük hosszúeletű legyen. A pisztoly úgy pattant le a panelről, hogy még csak megkarcolni sem

tudta. Alacrity épp hogy el tudta kapni a visszapattanó fegyvert. Majdnem elvesztette, és hajszálon múlt, hogy ő is át nem esett a korláton, de végül visszabotorkált a mélység széléről Floythoz, aki idegességében összeszorított öklében gyűrte a tógáját.

– Ez nem jött össze állapította meg az űrvándor.

– Tovább kel mennünk – suttogta Floyt. Iszkoltak hát fölfelé. Egy újabb perc múlva felértek a torony tetejére, meg kellett állniuk. A levegő hideg lett, az ismeretlen csillagok tisztán ragyogtak, amióta Weir maradványai kisugároztak a halhatatlanságba.

Ez a torony külön állt a többitől. Kiáltozásuk és integetésük nem hozott választ a közeli ablakok és teraszok felől. A tető maga köralakú, mintegy száz méter átmérőjű, tökéletesen sík felület volt, korlát nélkül. Egyhangúságát csak a rámpa torkolata törte meg. Gyors, kétségbeesett terepszemléjük kiderítette, hogy a fal teljesen sima, a mászás tehát reménytelen.

– Rá kell ugranunk, amikor előbukkan – vonta le komoran a következtetést Alacrity.

– De itt nincs hova elrejtőznünk, Alacrity Floyt körülnézett valami

kavics vagy törmelékdarabka után, amit lövedéknek lehetne használni, de a dolog reménytelen volt. A takarító automaták olyan tisztán tartották a tetőt, mint a legelegánsabb szobát. Még arra sem jutott eszébe semmi megoldás, hogy valamiképpen nyomot hagyjanak maguk után, amiből kiderül: Endwraitne volt a gyilkosuk.

– Akkor is lesből kell rátámadnunk – erősködött Alacrity, és. visszaindult a rámpa kijárata felé. – Hacsak nem tudsz ezzel a tógával elrepülni valahogy.

Az űrjáró különféle taktikákat és cseleket vett számba, de ezek közül egyik sem ígért mást, csak kimerítőbb és hosszadalmasabb halált.

Keményen megmarkolta a Felszabadítót és a rámpához oldalazott, készen arra, hogy elhajítsa a pisztolyt, ha ez a valószínűtlen lehetőség esetleg bekövetkezik.

Körüljárta a feljáratot, hogy megtalálja a legelőnyösebb célzási pontot. – Menj hátrébb, Hó. Ha megállítanom esetleg nem is sikerül, egy kicsit legalább feltartom. Aztán úgyis neked megy.

– Alacrity, azt hiszem, van más út is!

– Hogy feladjuk, és megkönnyítsük a dolgát? A francba, Floyt polgártárs, én nem…

Aztán elhallgatott, és megdöbbenve bámulta a földit, aki kidülledt

szemmel, visszahúzott ajakkal, természetellenes és bizarr vigyorral nézett szembe vele.

Alacrity szeme elkerekedett. amikor leesett neki a tantusz. – Ugye, az öreg Földön még mindig vakmerőnek és idiótának nevelik őket?

Feszült vonalak jelentek meg az űrjáró szája körül, állkapcsán rángatózni kezdett egy izom. Ledobta a pisztolyt, balkezével megragadta a földi vállát, és egy lapos jobbegyenest vitt be neki.

Endwraithe lassan araszolt fölfelé a rámpán, meglepetésszerű támadástól tartva. Rájött, hogy áldoztainál a Felszabadító van, és biztos volt benne, hogy már kifogytak a munícióból: többször alkalmuk lett volna használni a fegyvert, mégsem tették. Ezzel együtt óvatosan haladt, mert tudta, hogy az űrjáró gyors és kiszámíthatatlan. Maga a pisztoly is veszélyes lövedék, ha közelről hajítják el. De amikor kiért a tetőre, látta, hogy ott vannak: az egyik áll, a másik fekszik. Egy pillantással meggyőződött róla, hogy senki más nincs a közelben, nincs fölöttük járőrhajó, és a közeli ablakokból és tetőkről sem figyelnek.

Bizonyos fokig megkönnyebbült, de azért óvatos maradt. A bankár belsőjében is megrándult valami, amikor az ő mély és teljes kondicionálása aktiválódott felettesei parancsára, és azonnali, drasztikus beavatkozásra késztette a zsiványtanyai merénylet kudarca után. Meglepve fedezte föl, hogy valaki más is utazik a két jóbarátra, még örült is, hogy az ismeretlen harmadik elintézi helyette az ügyet.

De Inst halála – amiről a saját forrásain keresztül értesült – egycsapásra más megvilágításba helyezte a dolgokat.

Alacrity Fitzhugh ott állt Hobart Floyt ernyedt teste fölött. Floyt arca vértócsában nyugodott. Az űrjáró komoran a bankár felé nyújtotta a Felszabadítót.

ÜRES, állapította mag Endwraithe, és elégedetten nyugtázta, hogy eddigi sejtése helyesnek bizonyult. Közelebb lépett.

Alacrity megfeszült. – Alkut ajánlok – mondta.

Endwraithe éppen csak fel nem sóhajtott ekkora naivitás hallatán. Bár ez is egy lehetőség arra, hogy megtudja, mi Floyt titokzatos öröksége.

Ez pedig nagyon fontos. Néhány újabb lépessel közelebb ment, egy pillanatra sem feledkezve meg arról, hogy minél gyorsabban végeznie kell. – Miféle alkut? Adja ide a pisztolyt.

– Rendben, Endwraithe: megkapja a pisztolyt és a földit, engem pedig elenged.

A bankár gyanúsan gyorsan válaszolt: Rendben. Áll az alku. De azonnal dobja el azt a fegyvert! – Nem félt túlságosan a pisztolytól, az űrjáró különben is a csövénél fogva tartotta.

– Ahogy kívánja – egyezett bele Alacrity, mert látta, hogy közelebb már úgysem tudja csalni a bankárt. Hátralendítette a kezét, mintha a dobásra készülne, de közben fogást váltott, és célzóhelyzetben emelte fel megint.

Endwraithe sugárvetője felszökkent. Mivel emlékezett, hogy a múltkor a fegyver lefelé hordott, Alacrity följebb célzott. A lövés Endwraithe bal szemén hatolt be fröcskölő vér és vízszerű folyadék kilövellésével.

A bankár hátratántorodott, elejtette a fegyverét, és az arcához kapva összerogyott. Görcsösen összerándult, az ujjai közül vér csordult.

Egyre erőtlenebbül rángott és rugdalózott, amikor Alacrity odalépett hozzá, hogy az újra megfordított fegyverrel fejbe vágja, ha kell.

Egy pár pillanat múlva Endwraihe már nem mozgott.

Alacrity elszedte a tűsugár-vetőt – Vége!

De Floyt már talpon volt, és sietett a társához. A terrai szájából még mindig szivárgott a vér. Töprenkedve nézte Endwraithe testét.

– Azt hiszem, erre nem lesz szükségünk. – Jegyezte meg, és felmutatta a tenyerében tartott véres fogat, a saját bal felső szemfogát.

– Hát nem. De eddig csodát művelt. Hogy van a szád?

Floyt kiköpött egy kis vércsomót. – Egyszer még visszakapod. És az orrom is megint megfájdult.

– Bocs, Hó. De végül is a te ötleted volt. Alacrity a rámpa felé indult Floyt mögötte.

– Mi legyen a testtel, Alacrity?

– Az már nem fog elszaladni.

Alig mentek le három fordulót a rámpán, amikor egy halom Legyőzhetetlen csörtetett szembe velük reflektorokkal, detektorokkal, személyi pajzsokkal és hangosbeszélőkkel felszerelkezve. Azonnal körülvették és lefegyverezték Floytékat. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenállás leghalványabb jelére agyba-főbe verték volna őket. Tisztek ordítottak az arcukba mindenféle kérdéseket.

– Ez nem volt benne a munkaköri leírásomban – lehelte Alacrity Floytnak.

– Az enyémben sem.

19.

A Furcsa Attraktorok

Arról a hegyről, amin az Alfa Hivatalnokok konferenciapalotája állt, gyakorlatilag egész Katmandut látni lehetett, a völggyel együtt. Ez a város elkerülte a Nagy Rombolást.

Az összegyűlt Alfák időtálló stílusú vöröstéglás épületekre, mellettük üvegkupolákra láthattak, vagy éppen több ezer éves sztupákra, tartósbeton minaretek tőszomszédságában. Az esős évszak már véget ért, de a napszak még túl korai volt ahhoz, hogy száraz por kavarogjon az utcákon.

A szabadtéri ebédlőasztal mellett a Terra uralkodó közalkalmazottai héjas tojást, friss húst lakmározhattak, korlátlan mennyiségben, hozzá valódi kávét, teát vagy gyümölcslevet szopogatva. Kívánságukat jó kiállású, kifogástalanul betanított emberi szolgák lesték.

Az Alfa Hivatalnokok illő figyelmet szenteltek az étkezésnek: a bolygón senki más nem juthatott ilyen minőségű élelemhez. Minden Alfa jobban öregedett, mint amennyire a földi orvostudomány képes volt leküzdeni a leépülést: de gondtalan nyugdíjnak néztek elébe.

Összejöveteleiket tüntető, sőt, erőltetett könnyedség jellemezte.

Egyfajta közvetlen klub-stílust alakítottak ki, hogy elhatárolják magukat a szigorúan kordában tartott tömegektől, akiken uralkodtak. Ez arra is jó volt, hogy elleplezzék vele óvatos, de szakadatlan vetélkedésüket.

– És még valami – mondta Cynthia Chin két falat tojás között, mintha csak úgy véletlenül jutott volna eszébe, pedig a téma egész délelőtt ott volt a levegőben.

– Annak a Weir-örökségnek az ügye. Amibe az a te édes Bear ellenőröd olyan szépen belesodort minket, Raymond.

Stemp egy fantasztikus gyümölcskoktélt ízlelgetett, és szája színlelt mosolyra húzódott. Minden szem rá szegeződött. Az egyenruhás, ünneplős vagy különleges, egyedi történelmi öltözékeket viselő Alfák vártak.

– Azt az ügyet már lerendeztük – nyugtatta meg őket Stemp gondosan adagolt nyugalommal.

– Biztosan megérted, hogy kíváncsiak vagyunk – támadott Chin. Aztán hanyagul, mintha csak éppen eszébe jutott volna, hozzátette: –Egyes szóbeszédek szerint Weir hozzájutott bizonyos Blackguard-információkhoz.

Stemp nyugodt iszogatással álcázta, mennyire megingatta a vágás. BLACKGUARD INFORMÁCIÓK! Vajon honnan tud erről? Kivel szövetkezik ő ellene?

Ha enged Chin unszolásának, azzal lemond az Alfáknak kijáró titoktartási és önálló döntési jogról. A többiek ezt a gyengeség vagy a megalázkodás jelének vélhetik – ami nagyon veszélyes lett volna Stempre nézve.

Másrész viszont ha nem válaszol, és ezzel eltitkol előttük egy potenciálisan mindnyájukra nézve veszélyes ügyet, akkor ezzel mindenki haragját magára vonhatja.

A ragadozók néha egymást is felfalják.

Úgy döntött, hogy a lehető legkisebbre korlátozza veszteségeit,

és amit lehet, megment a harcból. – Nos jól van, de csak azért, hogy megnyugtassalak, drága Cynthia. A közérdekű információkat nem tarthatjuk vissza, ugye te is így gondolod?

Bár a nő érdektelen arccal igyekezett kitérni a válasz elől, Stemp hasonló szellemben folytatta: – Hát persze hogy így – Szaván fogta a

másikat, és gyáva színben tüntette fel hallgatását, hiszen ő tette fel a kérdést. Megfogadta, hogy lesz még idő, amikor ezt föl is használja ellene.

Aztán folytatva, erős szemkontaktust tartva a többiekkel: – Ügynökünk, a spicai bankár Endwraithe a helyszínen van, és aktiváltuk. Arra is utasítást kapott, hogy derítse ki Floyt örökségének mibenlétét, első számú feladata azonban az, hogy végezzen Floyttal és a másikkal. Ha végzett, az elérhető legjobb hajóval üzen.

– Ó! – játszadozott Cynthia egy darab gyümölccsel. – És mi van akkor – bár tudom, hogy ez elképzelhetetlen, de az elővigyázatosság sosem árt – mi van, ha a bankár cserbenhagy téged?

Cserbenhagy TÉGED. Stemp egy pillanat alatt végiggondolta a lehetőségeket. Endwraithe az egyik legrátermettebb emberük. A Fagyerődben régen kiépített, erős pozíciójával és a meglepetés előnyével nem okozhat gondot neki egy kis funkcionárius meg egy űrcsavargó nímand.

Blazírt tekintetet vetett Chinre: – Személyesen garantálhatom, hogy minden rendben lesz.

– Vagy úgy – Úgy tett, mintha már csak az evésre figyelne. – Ha Stemp Alfa Hivatalnok azt mondja, hogy személyesen gondoskodik egy ügyről, akkor nincs miért aggódni.

Stemp nem egészen ezt mondta, és ezt az asztalnál is tudta mindenki. De a kiigazítás és szőrszálhasogatás taktikailag nem lett volna bölcs dolog, mert határozatlanságot és bizonytalankodást sugallt volna. Mivel nem akart a kelléténél jobban belekeveredni az ügybe, szó nélkül hagyta a ferdítést.

A gondolat, hogy az a két idióta, Floyt és Fitzhugh szabadon kószál Weir ismeretlen örökségével és egy érvényes Szabad Import okmánnyal, megborzongatta. De leküzdötte balsejtelmeit és könnyed csevegésbe kezdett a többi Alfával. Végül is Endwraithe ügyes, szigorúan kondicionált ügynök.

Az áldozatok pedig? Két tehetetlen porszem. Két jelentéktelen senki.

Ezúttal Tiajo kardoskodott a lelövetésük mellett.

És furcsamód Redlock helytartó volt az, aki közbelépett, Dorraine és Maska támogatásával. De az Endwraithe halála miatti harag egycsapásra lecsendesült, amikor Alacrityék követelésére Tiajo nagy nehezen ráállt, hogy Endwraithe holmiját átkutassák. Az elhunyt személyes kom kódjai között rengeteg azonosíthatatlan akadt. A palota ravasz, öreg kódfejtője azt állította, hogy nem kereskedelmi kódok vagy más spicai jelek. Nagyjából ugyanekkor jelentette a Legyőzhetetlenek egyik vizsgálóbiztosa, hogy Floyték vallomása helytálló: a bankár valóban meg akarta ölni őket, és ők önvédelemből támadtak vissza.

– De miért foglalkozik velünk egy spicai bankár? – tűnődött Floyt. Az orvosok már elállították a fogínye és a szája vérzését, ellátták a duzzanatot, és nagyjából megszüntették a kínzó fájdalmat.

Eltávolították a kitört fog éles csonkját is, de a pótlással egyelőre

nem foglalkoztak. Floyt örült, hogy az utolsó pillanatban még volt annyi lélekjelenléte, hogy kinyissa a száját, és így csökkentse az Alacrity kemény ökle által okozott kárt. Az érzéstelenítők zsibbadása és a foghíj miatt még így is kásás és bizonytalan volt a beszéde.

Alacrity karba tett kézzel állt, és nem válaszolt a kérdésre. Az orvosok már az ő sérüléseit is ellátták, lekezelték a jobb keze sérült ujjperceit, fertőtlenítvén a Floyt fogaitól származó mély tépett sebeket.

Senki sem válaszolt a földi kérdésére. Végül Dorraine szólalt meg: – Ha még mindig el szándékozik menni a Blackguardra az örökségét birtokba venni, akkor jobban teszi, ha minél hamarabb elindul.

– De hogyan? – kérdezte Floyt.

– Én és a feleségem egy fél óra múlva indulunk a KÉK GYÖNGY-gyel – felelte Redlock. Elvisszük magukat az Epiphany űrállomásig. Onnan úgy mennek, ahogy tudnak.

Floyték Tiajóra néztek. Az öregasszony nem ellenezte Redlock apró szívességét. Viszont a büntetésükön sem volt hajlandó enyhíteni.

– Ha ittmaradnak, meglehetősen bizonyos, hogy a jogi szakértőim súlyos vádakkal tudnak maja előállni. Spicai megfigyelők lesznek jelen az egész jogi eljáráson.

Azok ketten azonnal elvetették az ötletet, hogy további segítségért

könyörögjenek. Kondicionálásuk és önvédelmi ösztöneik gondoskodtak róla, hogy megijedjenek: már alig várták, hogy indulhassanak. Hajlongva hátráltak az ajtó felé aztán egymásba botolva kisiettek.

– Furcsa Attraktorok – tűnődött Maska.

– Micsodák, uram? – kérdezte Dorraine.

– Furcsa Attraktorok – ismételte a srilli hangosabban. – Engem nagyon érdekelnek. Titokzatos erők, amelyek turbulenciákat keltenek maguk körül. Ez a téma bizonyos mértékig Weir igazgatót is foglalkoztatta, mint azt önök is tudják.

– Szóval maga szerint ez a két semmirekellő is az, Admirális? –dühöngött Tiajo.

– Hát nem éppen ilyen hatást váltottak ki itt az Epiphanyn, asszonyom? – nézett az ajtóra, ami mögött Alacrityék letűntek.

– És most rászabadultak a legnagyobb turbulenciára: az emberiség Harmadik Lélegzetének zűrzavaros dinamikájára.

Töprengő csend ereszkedett a teremre.

Nem volt idő arra, hogy megvárják a robotokat vagy a szolgákat. Szobájuk a hisztérikus csomagolás dúlt tájképét mutatta. Röpködtek

az ordítozások. vádaskodások és ellen-vádaskodások. Valójában azonban túlságosan siettek ahhoz, hogy nyugodtan haragudhassanak egymásra.

Amikor már a folyosón álltak, Sintilla szobája felé néztek. – El is feledkeztem Endwraithe hamis üzenetéről – mondta Floyt – Gondolod, hogy bántotta? .

– Nézzük meg. Különben is, lehet, hogy tud valami tanácsot adni.

Hiába támaszkodtak az ajtóberregőre, nem kaptak választ. Végül Floyt kénytelen volt begépelni a nyitókódot. – Véletlenül észrevettem a napokban – pirult el.

– Nekem ne mentegetőzz: én állandóan ezt csinálom.

Sintilla nem volt bent. Floyt lejátszotta az üzenetfogadó felvételét.

Az egyik asztalon ott volt a proteusza, mag Alacrityé. Teljesen meg is feledkezett róluk. Zsebre rakták a kis szerkezeteket.

Üzenetek nem voltak, csak Sintilla saját fogadószövege, amiben elmondta, hogy a nem öröklők egy csoportja által rendezett temetési ünnepségen van.

– Akkor egyenesen oda ment, miután elváltunk a folyosón – könnyebbült meg Floyt. – És éjfélig vissza se jön. Tehát jól van. Alacrity! Mit csinálsz?

Az űrjáró az újságírónő személyi, asztali proteusza fölé hajolt. –

Ó, NE! Isten, Buddha, és Freud szerelmére!

– Mi az?

– Olvasd magad!

Floyt a képernyőhöz hajolt, és elolvasta az üzenetet:

CÍMZETT: ANDRAX MIXTO, FŐSZERKESZTŐ, FIRST BURST KIADÓ FELADÓ: SINTILLA

ANDY!

ÜLJ LE. MIELŐTT OLVASNI KEZDESZ, SZERELMEM! KÉSZ VAGYOK EGY ÚJ, KIADÁSRA KÉSZ SOROZATTAL A BOMBASTICO HERDMAN-ÁLNEVEM ALATT! A HELYZET TÖKÉLETESEN MEGFELEL AZ OLVASÓLÉLEKTANI PSZICHOMETRIKUSOK ELVÁRÁSAINAK: ELLENŐRIZ-HETŐEN LÉTEZŐ FŐSZEREPLŐK, AKIK AZÉRT ELÉGGÉ MINDENNAPIAK IS.

VALÓSZÍNŰTLEN, HOGY FELFEDJÉK MAGUKAT. VAGY LELEPLEZZÉK A SZTORIT.

EZENKÍVÜL SOK A KÉSLELTETETT FESZÜLTSÉG, AMI FELDOBJA A TÖRTÉNETET. EZ AZ, AMIT MEGSZOKTAK AZ OLVASÓIM!

AZ ELSŐ KÖNYV VALÓSZÍNŰ CÍME: HOBART FLOYT ÉS ALACRITY FITZHUGH A HALÁLIMÁDÓK KASTÉLYÁBAN. TOVÁBBI TERVEK: HOBART FLOYT ÉS ALACRITY FITZHUGH A GALAXISPEREM AGYFALÓI ELLEN. ÉS: HOBART FLOYT ÉS ALACRITY FITZHUGH ESETE A SZUPERNÓVA AMAZON-RABSZOLGANŐIVEL.

EBBŐL MEG A WEIR-KÖNYVEKNÉL IS TÖBB PÉNZ LESZ! VÁROM A JELENTKEZÉSEDET, ANDY!

CSÓK: TILLA

– Ő megmondta, hogy gazdaggá tesszük! Jegyezte meg Floyt elgyengülve.

– Ja. Szóval ő írta a Weir-sztorikat is. Akkor nem csoda, hogy ilyen kiváltságos személyiség itt. Fogadjunk, így fizették le, hogy ne írjon többet róluk.

– Alacrity, ezt nem teheti velünk!

– Neked semmi okod panaszra! Legalább a te neved van elöl! – Egy fotelbe roskadt. – Ha egész nap itt ülnék és gondolkodnék, akkor sem tudnék ennél jobbat kitalálni arra, hogy a Földszolgálatot megőrjítsem, vagy magunkat nehezebb helyzetbe hozzam. Ha ez megjelenik, a galaxis minden elmekórtani esete a nyomunkban lesz.

– Alacrity, sietnünk kell – Floyt felkapta a csomagját, Alacrity megmarkolta a zsákját. Az ajtó felé indultak.

– Ez az, Hó! Ha sikerül mindent elrendeznünk, mielőtt kiadja ezeket a könyveket, akkor talán megússzuk.

Megláttak egy villamost, és odasiettek. – És ha nem sikerül? –elmélkedett Floyt fennhangon.

– Akkor az eszelősök úgy ránkragadnak majd, mint egy olcsó űrruha.

Állandóan megpróbálnak majd kirabolni minket, vagy belénk kötnek.

– Vagy meginterjúvolnak!

– Fussunk, Hó! Fussunk!

Folytatás!!