Örök hálám Lil és Don Drumhellernek, kedvességükért és érdeklődésükért.

Lekötelezettje vagyok Owen Lock-nak Is, akit a Sors mindazon tulajdonságokkal megáldott, amik egy valóban kiváló kiadó sajátjai: egycsipetnyi költői vénával, érzékenységgel, képzelőerővel, ingyen ebédekkel, egy Arleen nevű megértő és jó humorú feleséggel, és ami a legfontosabb, egy összecsukható ággyal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

“…és vettessék ki oda, a külső sötétségbe.”

MÁTÉ 22:13

 

PROLÓGUS

 

 

A harmadik lélegzet

 

 

Viharos szél dagassza vitorláimat, gondolta elégedetten Caspahr

Weir, székével elsuhanva a mező fölött.

Hatalmas, fekete tömeg úszott feléje, kékeszöld glóriában Becsületes Benőnek, az Epiphany nagyobbik holdjának fényében. Weir élvezetéből mit sem vont le az, hogy egy kissé maga is besegített a természetnek, mikor parancsot adott meteorológiai technikusainak az éjszakai vihar létrehozására. Megszokta, hogy saját maga gondoskodjék mindarról, amire szüksége van. Azt is eldöntötte magában, hogy aki ennyire közel van a halálhoz, mint ó, az igazán megengedhet magának egy kis színpadiasságot. Nem mintha eddig nem drámákkal, dicsőséges győzelmekkel és vereségekkel lett volna teli az élete.

Azon tűnődött, mit fognak róla mondani, ha már eltávozott. Egyik

kedvenc mondása, egy régi földi barbár sora bukkant fel emlékezetében: “Sosem volt népszerűbb, mint éppen a halálakor.”

Ötven fényévnyire abban a térben, ami ősidők óta a pokol egyik legmélyebb bugyrának számított, Weir Igazgató – más néven Weir, a Védő – megérintett egy kapcsolót a széke karfáján. Az ülőalkalmatosság lassan ereszkedni kezdett a mező vastag, puha pázsitja felé. Ha eléggé kinyújtotta a nyakát – pihegett az erőfeszítéstől és újra szédelgés vett rajta erőt – láthatta otthonát, erősségét, palotáját, a Fagyerődöt

 

A vár, ez a pöffeszkedő álom-komplexum villámfényű kámeaként magaslott az éjszakában. Fagyerődöt kupolák, tornyok és csigavonalú oromzatok kavalkádja alkotta, cápauszonyt formázó fellegvárakkal, amelyek alázatos kristályokká dermesztették a megilletődött látogatók szívét.

Kis híján harminc szabványéve kezdődött az építkezés, de máig sem ért véget. Sajnos…

Weir igazgató összerezzent, amikor a szék megtette az utolsó kis távolságot is, és az olajos fényű gyepre zökkent. Reflexszerűen a beépített orvosi automata gombja után nyúlt, hogy fájdalmát enyhítse, de a gomb nem volt ott, ahol lennie kellett volna: a régi székében repült ki Fagyvárból, ami nem volt annyi gépezettel megterhelve.

Ez legalább a Hatalom trónusa, gondolta, nem pedig egy repülő geriátriai klinika. Az időtől és a kezeitől fényesre kopott brimstone-i nemes tikfa székkarfa érintése megnyugtatta. Ez a darab egy évtizeden át szolgálta, mielőtt azok az átkozott felcserek meg a húga rá nem erőltették arra a repülő halálos ágyra.

Szórakozottsága bosszús mosolyra fakasztotta. Kezét visszahúzta

a nemlétező gombtól, és lassan az ölébe ejtette. Belereszketett az erőfeszítésbe. Ma este semmi ne állja útját a fájdalomnak! Sem átvitel-blokkolók, sem neuroinhibitorok. Ne legyen semmiféle kábító szer. Mindent tisztán akart érezni és tapasztalni, ha kell, a fájdalma is. Elérkezett a halál ideje.

A halottvirrasztásra már jóelőre összecsődültek szerettei, barátai, szövetségesei, és mások, akikkel nem vagy csak alig törődött. Jobban

érezték magukat attól, hogy összejöhetnek itt, az Epiphany-n, és az igazgató sem kifogásolta a dolgot mindaddig, amíg öt békén hagyták.

Minden bizonnyal az ellenségei is sok helyen megülik a maguk árnyék-virrasztását. Halálhírének hullámverése valószínűleg jóval messzebbre is eljut, mint az általa uralt tizenkilenc rendszer viszonylag kicsiny területe.

 

A hirtelen, szúró sajdulás belecsendesült abba a mély, szüntelen fájdalomba, amelyet már oly régóta érzett. A hömpölygő viharfellegekre tekintett, amelyek pontosan az előre megszabott időben érkeztek.

Helyeslőén biccentett, anélkül, hogy tudatában lett volna a mozdulatnak. A technikusai sokba kerültek, de a szakma legjobbjai voltak és nem kérdezősködtek.

Tudta, abban is bízhat, hogy tartják a szájukat. Jó kislányok, bár Sonya szeme teljesen elkerekedett, amikor közölte vele a parancsot.

Mindenki úgy tudta eddig, hogy az uralkodó a kellemes, üdítő

időjárást kedveli.

Hát persze hogy kedveled, csipkelődött saját magával, Főleg most, hogy többé már nem kell ilyenkor hadjáratba indulnod!

A sötét felhőlavina rohanva és terjeszkedve uralkodott el az égbolton. A szeme láttára oltotta ki a Szórványt, azt a drágakőként ragyogó nyitott csillagcsoportot, amely az Epiphany éjszakai égboltját ékesítette. Zöldezüst villámfény cikázott át a felhők között, hamarosan a félelmetes dübörgés is megérkezett. A levegő friss ózonnal telt meg.

A Régi Földön – amely félve és megcsúfolva már hátat fordított

ivadékainak –, a Régi Földön kilencvenhárom évesnek mondanák.

Ez alatt az idő alatt volt rabszolga, gyilkos, törvényen kívüli, lázadó és uralkodó. Gyűlölték és imádták, de ő sosem hitte el igazán, hogy bármelyikre is rászolgált volna.

Weirnél volt egy kis hangkibocsátó. Reszkető keze majdnem elhibázta a kapcsolóját, de végül sikerrel Járt. Baljóslatú, de gazdag és magasröptű muzsika csendült fel.

Egy opera nyitánya, amit nagyon régen írtak a Transvaalon, egy világon, amit Weir egykor terjeszkedő uralma alá akart hajtani. A bolygó kormánya által szponzorált, silányan álcázott metaforikus meséhez egy ifjú géniusz komponálta a zenét, latba vetve minden tehetségét és erejét. Weirt egyfajta Mefisztofelészként ábrázolták, aki vereséget szenved a történet folyamán.

Ezzel együtt Weir furcsa, perverz örömöt lelt a dallam áradó, leplezetlen fenségében, gáttalan hömpölygésében. A fiatal zeneszerző elesett a bolygójáért vívott végső küzdelemben. Weir erői győzedelmeskedtek, megszüntették a virágzó rabszolgakereskedel-met és kivégezték a legtöbb hatalmasságot, akik a kezükben tartották a bolygó ügyeit.

Mégis szerette ezt a muzsikát. Elszórakoztatta. Meg volt győződve róla, hogy nem annyira ördögi, mint amilyennek ábrázolni szokták, de nem is annyira gáncstalan.

Arra vágyott, hogy fölállhasson, kinyújtóztassa tagjait, teleszívja

tüdejét a sűrű levegővel, de a teste már régóta nem engedelmeskedett neki. Talán a valóban fejlett világok egyikén, amik elkerülték a régi csillagközi szövetség, az emberiség Második Lélegzete utáni sötét korszakot, talán egy ilyen világon tovább élhetett volna. De uralmának hatáskörén belül nem voltak elérhetőek az új technikák, ő pedig nem volt hajlandó kilépni a területeiről. Ezért volt ilyen gyenge, kiszolgáltatott a létfenntartó gépezeteknek.

Egészen ma estig.

Még így is ki tudta szélesíteni a befolyását, és kivette részét azokból a nagy csatákból és küzdelmekből, amelyekből megszületett az emberi faj Harmadik Lélegzete.

– A Harmadik Lélegzet! – Még a suttogás is nehezére esett, de örömet okozott neki. Szerette ezeknek a szavaknak a hangzását, 6, aki tizenkilenc naprendszert uralt, ő, aki egy tulajdonos kódját viselte a testére tetoválva, és a bőre alatt egy implantot, ami ezt a kódot sugározta.

A Harmadik Lélegzet már nem születik, hanem nagyon is él. Változás, növekedés, fény: mindaz, amit olyannyira szeret. Furcsa vonzalom.

Eltöprengett, gondolatai szerteszét kalandoztak. Furcsa vonzalom…

Amikor Weir ráébredt, hogy már nincs egyedül, félálomban éppen

egy lányra gondolt, akivel fiatalon találkozott. Fürtös barna hajának aranyszín fényére, lobogására a leszállópálya szeleinek fuvallatában. Szemeinek fekete mélységeire, amik csak egy kettős naprendszer ragyogását tükrözték vissza, minden mást magukban tartottak, legalábbis az első alkalommal.

Aztán egymásba szerettek. Weir több mint nyolcvan évig kutatta, hogy mi történt a lánnyal, de minden erőfeszítése ellenére sem találta meg soha többé.

Felrezzent szendergéséből, és megpillantotta az alakot. A Fagyerődben sokan várták, hogy meghaljon. Ez is közülük való volt.

– Kérlek, menj el! – suttogta Weir erőtlenül –, egyedül akarok…

– Semmi közöd hozzá! Ez egyedül az én ügyem.

A látogató hangja veszélyes levegőt gerjesztett, mint a villáin az ózont.

– Lehet, hogy mindenki ügye, Caspahr. Egy földi. Egy terrai!

Miért hagyományozol rá? Miért hozod ide azt az embert?

Weir élénken fölpillantott.

– “Azt a nőt”, ugye ezt akartad mondani?

Az alak közelebb lépett. A szél már hidegre fordult, a villámok egyre sűrűbben villantak, a dörgés is fölerősödött.

– A ravaszságod, úgy látszik, nem hagyott el, Caspahr! – A figura

jobb keze felemelkedett.

Egy csillogó tűsugaras pisztoly meredt az öregemberre. A bal kéz egy orvosi fecskendőt szorongatott.

Weir kis híján hangosan fölnevetett, de visszafogta magát. A majdnem évszázados tapasztalat megtanította, hogy lehetőségeit és előnyeit a lehető legtovább titokban tartsa. Oly sokszor és oly fényesen diadalmaskodott már, hogy az emberek hajlamosak voltak megfeledkezni a kudarcairól. Nem úgy ő maga.

 

– Nem – folytatta az alkalmatlankodó. – Férfiről van szó. Ennyit

már tudok. Mit hagytál rá?

Weirt újra hatalmába kerítette a fájdalom. Felmordult, és megmozdult a székében. Még ettől a kis erőlködéstől is zihált. Hihetetlen szerencse, hogy sikerült eljutnia az ágyából idáig.

– Te is ott leszel majd, amikor kihirdetik a végakaratomat. Akkor

megtudod – lehelte.

A másik csalódottan, elkeseredve kaffantott, és közelebb lépett a tűvel.

– Úgyis el fogod mondani!

– Memóriaszonda? –, Weir megengedett magának egy erőltetett, gúnyos kacajt. Hangja azonban gurgulázó köhögésbe fulladt, és vér ízét érezte a szájában. Már nem tart sokáig.

– Á, értem – lehelte a sötét figura. Semmire sem megy az injekcióval, hisz az öregember kómába esne vagy meghalna tőle. A fecskendő eltűnt, maradt a tűsugár. – De miért a Föld? Miért?

Weir megrázta a fejét, majdnem mintha részeg lenne.

– Szegény öreg Terra! Miért ne? – Tudta, hogy ez gyengécske válasz volt. A gépei segítségével többre lett volna képes, de a zene és a közelgő vihar túl hangos volt. Már-már reszketett a hidegtől, és kínpadra vonta a fájdalom. Lassan már az is nehezére esett, hogy összehozzon egy épkézláb gondolatot.

Csak egyszerű öregember vagyok, akinek az egyetlen vágya, hogy

egyedül maradhasson, gondolta. De az életben nagyon kevés dolog jön könnyen, és most már látta, hogy a halála sem fog sietni.

– Már dolgozom azon, hogy kiderítsem a nevét, és hamarosan rá is jövök – folytatta a hívatlan látogató. – Csak azt nem értem, mi volt a célod. Mindig azt hangoztattad, hogy megveted a Földet.

– A Földszolgálatot gyűlölöm.. De a Terrát magát végtelenül

sajnálom… – Összegyűjtötte szájában a meleg, sós vért és köpött egyet.

Ellenfele a sötétben nem láthatta a bíborszínt.

 

A kegyes sors óvjon téged. Hobart Floyt harmadosztályú funkcionárius!, gondolta Weir. A Terrának csak jót kívánhatok…

Lehet, hogy Floytnak nem sikerül, főleg akkor, ha nincs is tudatában annak, hogy milyen veszélyes ellenfél fenekedik rá. Weir most sajnálta, hogy régi székéről hiányoznak a műszerek. Nincsenek beépített vészjelzők, kommunikációs egységek, a saját kom-pántját pedig szántszándékkal hagyta hátra. A hangszerszám kapcsolóin kezdett matatni, kikapcsolta a zenét, és remélte, hogy utókban rögzíteni tudja a másik szavait. De a látogató türelmetlenül kitépte kezéből az eszközt, félretette, és a pisztolyt kezdte állítgatni.

A vihar már majdnem a nyakukon volt.

Hát persze. Weirt nem lehet csak úgy otthagyni. Elképzelhető, hogy marad benne még egy kis élet, és lesz annyi ideje, hogy elmondja valakinek: gyilkos van a Fagyerődben. De egy nagyon kis energiaszintre kapcsolt, maximális szórásra állított fegyver, ha közel tartják Weir akadozó szívéhez, még a legfigyelmesebb halottkémet Is bolonddá teszi, ha ugyan elrendelik a halottszemlét.

Sarokba szorítva kell harcolnia, mint már annyiszor. Weir hideg fejjel elvetette az esélyt, hogy életben maradhat. Minden erejét arra fordította, hogy valami bizonyítékot hagyjon, ami mutatja, hogy nem természetes halál érte. Kezét a szék emelőjének kapcsolójára ejtette. A támadó szitkokat szórva felemelte a fegyverét.

Az öreg bútordarab bizonytalankodott egy kicsit emelkedtében. Weir várta a sugárvető villanását, amit a másik még nem állított be tökéletesen. Egy fegyver ejtette seb már megfelelne a céljának, csakúgy, mint az, ha a támadó elrejti a holttestet, hogy eltűntesse az erőszakos halál bizonyítékát. A többiek mindkét esetben tudni fogják, hogy vizsgálatot kell elrendelni, és óvintézkedéseket kell tenni az Örökösök védelmében. Az öregember az egyetlen dolgot tette, amit lehetőségei még megengedtek.

A szék ingadozása alkalmat adott ellenfelének arra, hogy előrevesse magát és belekapaszkodjon, miután elhajította a fegyvert. Az ülőalkalmatosság ólmosan lelassult kettejük súlya alatt. Régi is volt már régen nem használták, lesüllyedt hát, súrolva a fűszálak hegyét.

Aztán bekapcsoltak a biztonsági automatikák, és stabilizálták.

Weir szíve úgy verdesett a mellkasában, akár a sebzett madár. Vér patakzott orrából, szájából. A feje lekókadt, aztán félig megint felemelkedett. Gyilkosa megint felkapta a fegyvert és célzott, de nem tüzelt, csak nézte az öregembert.

Weir testét ívbe feszítette az agónia hirtelen görcse. Lénye egy aprócska zuga elégedett volt, hogy minden tőle telhetőt megtett tizenkilenc naprendszerből álló apró birodalma jólétének érdekében. De mást is gondolt.

Szegény Hobart Floyt!

Úgy tűnt, mintha vakító fehér fénybe nézne, és kínjai végetértek. Átlépett a határon, ami az életet és a halált elválasztja.

 

 

A másik a pulzusát kereste, de már nem lelte meg. Weir ernyedten hevert a székében. A vihar rázendített, eső zuhogott a tépett fellegekből.

Fagyerőd fehér lidérc-városnak látszott a távolban.

A gyilkos tépelődve visszatette a lejátszót Weir ölébe. Vajon mit

hagyhatott a rejtélyes földire?

Vajon milyen titokzatos gépezeteket lendített mozgásba Weir?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1.

 

 

A járatlanul maradt út

 

 

A valóság sosem versenghet a vágyakkal!

Apja szavai csengtek Alacrity Fitzhugh fülében, amint lepillantott a mélységbe. A körös - körül magasodó gránittömbök hideg, halhatatlan tömörsége és mögötte a Föld Juttatta eszébe ezt a megfigyelést az emberiség Harmadik Lélegzetéről.

A Szol fénye már ragyogóra festette a Huyana Picchu csúcsát egészen fent és a baloldalon. Aztán elérte a Machu Picchut magát, és hosszú, a párás levegőben opálossá váló sugarakat szórt az ősrégi inka erődváros romos falai közé. Ahogy lenézett, maga alatt több mint egy kilométerre látta az Urubamba folyó sötét szalagjáról felszálló, lassan felszakadozó ködfátyolt.

Mélyet lélegzett. Különleges pillanat ez. Alacrity hatalmas akadályok seregét küzdötte le, hogy eljusson a Földre és engedélyt szerezzen arra, hogy szabadon tapodhassa földjét, láthassa tengereit és, égboltját. A döntés pillanata egyre közeledett. Érezni akarta, hogy elmélkedése közben valami olyasmivel áll kapcsolatban, ami nálánál sokkal hatalmasabb, mégis rokon vele. Nem véletlen hát, hogy éppen ezek a szavak jutottak eszébe.

– A valóság sosem versenghet a vágyakkal mondta apja és kapitánya. – De a méricskélés, vagy a költészet sem. A vágyak, álmok mindig ott lappanganak minden érző lényben. De mindig eljön egy olyan idő, mint a mostani is, amikor úgy tűnik, hogy az álmok karnyújtásnyi közelségbe kerültek – aztán jön egy nagy hullám, ami szétfeszíti az élet normális kereteit.

Alacrity számára ez költészet volt, és útmutató is. Ez, amit megboldogult apja mondott neki.

 

A Machu Picchut finom, fátyolos párafelhő övezte, de volt remény arra, hogy kitisztul az idő. Alacrity már alig várta, hogy megfigyelőhelyéről megpillanthassa az Andok hófödte vonulatait. Az időjárás hajlandónak látszott az együttműködésre, már csak az kéne, hogy a nyomorult földiek is kövessék példáját.

A hely, ahol állt, a Földi Egyesülés előtt Peru volt, egyike a legősibb kultúráknak. Ide vágyott a legjobban. Az ember-srill háború eredményeként alig maradtak már ehhez hasonlók.

A piramisokból radioaktív üveg lett. a Partenont az utolsó, mindkét félre nézve katasztrofális srill támadáskor – amit az emberek csak Nagy Rombolásnak neveztek – érte találat. Jeruzsálem mindenestül elpusztult, Si Huang-Ti síremlékével, Mekkával, Betlehemmel és Dharmsalával egyetemben. A régi vallások itt történelmi furcsasággá halványultak.

A srill stratégák, emberi vetélytársaikhoz hasonlóan, egyre inkább a népesség-tömörüléseket célozták meg ebben a háborúban. Az elpusztult emberekkel együtt elpárolgott Róma nagy része, összes kincseivel, és New York is, újabb, de nem kevésbé értékes történelmével. Sian, Moszkva, Brazília és Sydney is hasonló sorsra jutottak. A támadás olyannyira öngyilkos jellegű volt, hogy az életben maradt, alacsonyabb rangú srill tisztek, akik megadták magukat, képtelenek voltak megmagyarázni a Főparancsnokság akcióit, amelynek a tagjai addigra már mind egy szálig halottak voltak. A spical flotta késedelmes érkezése a srilliek pirrhuszi győzelmét totális vereséggé változtatta, de mindezzel mégis lehullt a függöny az emberiség Második Lélegzete után.

Rég történt, több mint kétszáz terrai éve.

Most a Hawking-effektus már kezdte összehozni a szétszórt emberiséget, és más érző lényeket is. A nagy hullám, amit Alacrity apja említett, már majdnem nyolcvan éve keletkezőben volt. Az emberek kezdték úgy érezni, hogy most végre rangos helyre kerülhetnek a történelemben, hatalomra, dicsőségre, gazdagságra tehetnek szert – sikeres életre vagy tökéletes elégedettségre.

Egyiknek-másiknak tán igaza is volt.

Alacrity teleszívta tüdejét a terrai levegővel, ízlelgette furcsa zamatát, magába szívta az inkák faragott köveinek roppant súlyosságát és időtlenségét. Több szent láma kószált az elhagyatott helyen kecses léptekkel. Nyakukat fáradtan hajtották le majd egyenesítették ki megint. A köd egyre emelkedett a romok felé, aztán semmivé lett az erősödő napfényben.

Alacrity olyan volt, mint bármelyik ember bár a földiek idegennek, neveznék, ezzel fájdalmasan tisztában volt – aki nem sokkal tudott többet a saját eredetéről annál, minthogy az emberi faj innen indult, erről a hányatott sorsú, xenofóbikus kis bolygóról.

Két és fél kilométerre a tengerszint fölött a levegő már ritka volt, köhögtető. Alacrity sokkal Inkább szokva volt egy csillaghajó sűrű atmoszférájához, így volt ez a családjában generációk óta.

Az alatt a nyolc nap alatt, amíg a bolygón barangolt, a Machu Picchunál került a legközelebb ahhoz, amire igazán vágyott – az összetartozás érzésére a saját szétszórt fajával. Az első halvány megérzésekre, hogy megértse saját helyét a dolgok rendjében.

Az Inka Ösvény úgy kígyózott mögötte, mint régen, amikor kezdetét vette a Föld első űrkorszaka. Az Inka Kapun keresztül leereszkedett a Machu Picchuhoz, le a töredezett, málladozó lépcsőfokokon. A Huyana Picchut akarta megmászni.

Alacrity vállára vetette földi stílusú táskáját, amelyben a magával hozott néhány személyes, földi holmiját tarolta. A helyhez és alkalomhoz illő öltözéket viselt: csíkos dél-amerikai kendőt, láma- és vikunyabőr utánzatú kabátot és nadrágot spárgatalpú szandállal.

A kendő alatt viszont csuklyás ing volt, a csuklya felhúzva. A szemét is polarizált, fejpántos szemüveg védte. Igyekezett mindent megtenni, hogy minél inkább földinek lássák, és erre meg is volt az oka.

 

A Huyana Picchura vezető fáradságos, és meglehetősen veszélyes ösvényre lépett. Ekkor éles kiáltás hangzott fel a háta mögött csapnivaló kiejtéssel Világközi Kereskedelmi Szlengben.

– Hé! Idegen!

A varázs megtört. A Föld többé már nem a faji eredet bolygója volt, csak egy ellenséges, majdnem teljesen zárt világ. Alacrity lassan megfordult, kerülve a provokációnak még csak a látszatát is. A földiek gyorsak voltak és könnyen támadtak, ami elég szomorú volt a külvilágiakra nézve.

Egy Földszolgálati Békefenntartó állt ott, és a megjelenése alapján tipikus helybélinek látszott. Itt, a csipkés hegycsúcsok között, a földteke kevés megmaradt, lakható vad területeinek egyikén akadt néhány ember, akinek sikerült megmenekülnie a tömeg lakótelepektől, a kényszerű kivándorlástól és a teljes kulturális beolvadástól. De a Földszolgálat még mindig a kezében tartotta a gyeplőt. Az alacsony, zömök, hordómellkasú férfi hadnagyi lapot viselt a vállán, és tökéletes mintapéldánya volt a humortalan és komor Békefenntartóknak. Fegyverek és egyéb felszerelések voltak sűrűn rászíjazva. Sisakján megvillant a jellegzetes sáv.

A Békefenntartó odalépett hozzá, és fehér kesztyűs ujjával feléje bökött.

– Maga az a külvilági, az Űrcéhbeli Alacrity Fitzhugh.

Hiábavaló lett volna tagadni ezt az állítást. A hadnagy most egy apró kézi képernyőre pillantott, hogy minden kétséget kizáróan összevethesse a külvilági hosszú, sápadt ábrázatát a vízumában regisztrált azonosító képpel. Alacrity a maga százkilencvenhét centiméterének magasságából nézett le rá. A tőle telhető leghűvösebb hangon felelte:

– Így van, tiszt úr – közölte tiszta földi angolsággal – Miben

lehetek szolgálatára?

A másik felnézett rá sötétített sisaklemeze mögül. Itt, a Machu Picchu lejtőin nem voltak holokivetítők és hatalmas hangszórók, amik külvilági-ellenes szlogeneket villogtattak és harsogtak volna, de az erőd maga a letűnt nagyság maradványa volt, és emlékeztetett arra a tényre, hogy a Földet a legtöbb idegen elkerülte és megvetette.

Két másik Békefenntartó bukkant elő a hatalmas kövek mögül. A hadnagy továbbra is barbár ejtésű Kereskedelmi Szlengjében szólt Alacrity-hez, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a földi angol közös nyelvük.

– Azonnal távozzon innen. A vízumát érvénytelenítették. Visszamegy az űrrepülőtérre és szépen elhagyja a Földet.

Alacrity óvatosan fogalmazta meg a választ. Mindössze huszonkét szabvány – terrai – éves volt, de sok kényes helyzetet átvészelt már más világokon és az űrben. Jól tudta, hogy nem szabad kimutatnia haragját.

– Miért? Nem követtem el semmit. Bizonyára valami tévedés történt.

– Nem. Tanúk látták magát különféle régi helyeken. Felmászott a sztélére és darabokat tört le belőle. Szent helyeken kutakodott mindenféle szerkezetekkel. Szentségtörést és rongálást követett el.

Alacrity hősiesen küzdött, hogy megőrizze nyugalmát. Ha most kirobban, akkor megnézheti magát. De mégsem tudta megállni, hogy fel ne kiáltson:

– De hát ez nem igaz!

A közeg tekintete méginkább elkomorult.

– Hiteles tanúink vannak. Maga pedig el fog menni – Lefelé mutatott, az Urubambához, ahol egy kis falu és egy csővasút-állomás volt. – A következő szerelvény körülbelül egy óra múlva indul – szűrte a szót. – Ajánlom, hogy legyen rajta!

És mit szólnál egy kiadós veréshez, te szarevő? Gondolta Alacrity a hadnagyra meredve. De az egyik fickónak már a pisztolya agyán volt a keze, a társa pedig reménykedve markolászott egy gonosz kinézetű nuncsakut, ezért a kedélyes felhívás kimondatlan maradt.

Alacrity természetesen fegyvertelen volt, és egyáltalán nem vágyott arra, hogy beveresse a koponyáját, vagy szétzúzássa a térdkalácsát, így hát azzal az önuralommal szólalt meg, amit rövid, de eseménydús csillagvándor élete során sajátított el.

– Szó sem volt szentségtörésről. A Földszolgálat vízum-szabályai mindenre figyelmeztettek, én pedig engedelmeskedtem.

– A tanúk eskü alatt vallottak!

Árkok jelentek meg Alacrity összeszorított szája körül.

– Miféle tanúk? Szeretnék velük beszélni.

A hadnagy Alacrity lába felé köpött, alig pár millimétert hibázott.

– Szó sem lehet róla. Visszamegy az űrrepülőtérre és a lehető legsürgősebben elhagyja a Földet! – Az egyik alárendeltje felvihogott.

– Van fogalma arról, hogy mibe került nekem ez a vízum? Mennyi időbe és fáradságba?

Néhány vízumot muszáj volt kiadni, legalábbis elvileg, hogy fenntartsák a forgalmat. Még a Terra sem vágyott arra, hogy zárt világnak bélyegezzék. De a vízum megszerzése drága mulatság volt, ráadásul lehangoló és időrabló a rengeteg alkudozás miatt. Mégis, a Régi Földről szóló mesék varázsa és az emberiség bölcsőjének vonzása alatt az űrvándor nem nyugodott addig, amíg át nem tört a Földszolgálat funkcionáriusain és bürokratáin, ahol pedig a legtöbben véreztek el.

Talán a neveltetése tette. Két űrhajós tiszt gyermekeként, egy harmadik unokájaként útközben született, nincs is szülőbolygója. Mégis, már türelme és tűrőképessége határán járt a szigorúan őrzött űrkikötő komor enklávéjában, amikor szinte csodával határos módon megkapta a vízumot.

A bolygón barangolva hol felvidult, hol letört, hol büszkeség töltötte el, hol szégyen. Megrázták és borzongatták felfedezései.

És mindez hiába! Hogy mégse lássam a Tiltott Várost, a Szerengetit, az Angkor Watot! Vagy a több millió éves evolúciós lépcsők maradványait…!

Sóhajtott.

– Legalább hadd hívjak egy légitaxit! Gyorsabb, mint a csővasút, hamarabb indulhatok el.

A tiszt ocsmányul elvigyorodott.

– Vasúttal megy. Mit képzel, mi maga. Alfa Hivatalnok? Épp elég baj az is, hogy a mi Földünk burka alatt megy, nemhogy még az eget is bemocskolja!

A hegyre föl és le általában egy sínautó-félével lehetett közlekedni, de a tiszt gonosz elégtétellel közölte vele, hogy most éppen üzemen kívül van, pedig Alacrity még egy fél órája menni látta.

Nem maradt más hátra, mint gyalog lebotorkálni a kövezetlen ösvényeken.

Al gyakorlottan egyensúlyozta vállán a táskát, és zihált a ritkás levegőtől. A Békefenntartók, akik szokva voltak az úthoz, minden nehézség nélkül követték. Az egyetlen elhaladó Jármű egy teherautó volt, ami sűrű porfelleget kavarva suhant lefelé a hegyoldalon.

Alacrity tessék-lássék megpróbálta leinteni, de a sofőr és a mellette ülő széles, gyűlölködő vigyorral húztak el mellette.

Alacrity köhécselt és a port köpködte, aztán tovább vonszolta magát. A békefenntartók beszélgettek egymás közt, időnként durván felröhögtek valami viccen, amit ugyanazon az Alacrity számára érthetetlen nyelven adtak elő.

Az ifjú külvilági halkan elmorgott néhány szitkot a taraiakról és a saját pechjéről, aztán töprengeni kezdett az előtte tornyosuló dilemmán. Nem tehet egyebet, minthogy engedelmeskedik a békefenntartóknak. Pillanatnyilag nincs semmilyen más hatóság, akihez fordulhatna. A teherautó utasainak reakciója világosan jelezte, hogy már elterjedtek róla az ellenséges pletykák. Szinte örülni kezdett a fegyveresek jelenlétének.

A csuklóján hordott proteuszra pillantott. Olyan gyorsan ment, ahogy csak bírt, de most lelassított, hogy minél kevesebb időt legyen kénytelen várakozni a faluban.

 

Fokozatosan ereszkedett a csővasút állomásának apró buborékja felé, a helyiek szögletes, nyomott formájú lakóépületei között. Az állomás egy törmelékkel és szélfútta porral fedett sivár kis térre nézett. Itt lent még mindig ködös volt a levegő.

Emberek csoportosultak össze itt, körülbelül húszan lehettek. Nem sokuk mutatta azokat a faji Jellegzetességeket, mint a hadnagy, erről évszázadok vérkeveredése, kultúravesztése és népvándorlása gondoskodott. Az emberek többsége a terrai gének széles változatosságát hordozta.

Sokan olyan ruhát viseltek, mint Alacrity, a régi öltözék modern reprodukcióit. Ezt a szokást a Földszolgálat erőteljesen támogatta.

Mások overallt, munkaruhát, vagy vezetői egyenruhát hordtak.

Oldalba bökték egymást és felé mutogattak. Egymás közt sustorogva figyelték az űrvándor közeledését. Egyiknél sem volt igazi fegyver, de sokan szorongattak olyan szerszámokat vagy eszközöket, amik alkalomadtán nagyon is jól megfelelnének a célnak: nehéz gépláncokat, energiaszondákat és súlyos csavarkulcsokat. Alacrity lassan közelített feléjük.

Az állomás sima buborékján a Földszolgálat Infoprop képernyője ezt villogta:

A FÖLD A MI ANYÁNK – A TERRA A TERRAIAKÉ!

Egy másik, kisebb kijelző azt közölte, hogy még két perc van hátra a következő szerelvény érkezéséig.

Az űrvándor megtorpant, és a békefenntartókhoz fordult. Amazok szétszéledtek, ellentétben a csőcselékkel, ami nem mutatta jelét hasonló szándéknak. Alacrity a hadnagy után kiáltott, de az eltűnt a békefenntartók apró központi barakkjába, az ajtó pedig rezegve becsukódott mögötte.

Alacrity tett egy lépest arrafelé, aztán megállt. Valószínűtlen, hogy onnan segítséget kap, és a kijelző már csak alig egy percet mutatott a következő vonatig. Eligazgatta vállán a táskát, felkészült, aztán az állomásépület felé indult. Fegyvertelenül ugyan, de nem védtelenül.

A csoport szétnyílt előtte, és Alacrilyben feltámadt a remény. Az állomás apró ablakain keresztül látta, hogy a váróhelységben nincs senki, és a peronon sem. Alig tudta megállni, hogy ne eredjen futásnak.

De alighogy belépett az állomásra, a kijelző hirtelen váltott:

A KÖVETKEZŐ SZERELVÉNY l ÓRA 00 PERC MÚLVA ÉRKEZIK.

Alacrity azonnal megpördült, nem fecsérelte az idejét azzal, hogy kitalálja, hogyan buherálták meg a kijelzőt. Az embercsoport összezárult körülötte. Egyetlen békefenntartó sem volt a láthatáron.

Egy idősebb, girhes arcú, lötyögő bőrű nő lépett elé – a bőr kisimító kollagénkezelést nem az egyszerű terrai tömegeknek találták ki. – A szemei szikráztak a gyűlölettől. Mint a hadnagy, a nő is eléje köpött.

Szánalmasan gyenge kísérlet volt, épp hogy csak megnedvesítette a száját. Valahonnan mögüle egy férfi rikkantott fel indulatosan földi angolul:

– Nem úszód meg ilyen simán, idegen!

Helyeslő vicsorgás hallatszott, és egy-két kivehetetlen közbekiabálás.

Alacrity az állomás falának vetette a hátát. A békefenntartók központi épületének képernyőjén most ez volt olvasható:

AZ ÁLLOMÁSHELY PILLANATNYILAG ÜRES – HASZNÁLJA A VÉSZJELZŐ KOMEGYSÉGET!

Az már nem is lepte meg, hogy a biztonsági ellenőrzőmonitorok sötétek és élettelenek voltak.

Egy vadászgömb repült feléje a tömegből, aztán egy palack. A palackot könnyű volt kikerülni, nem hiába volt az űrkiképzés. De a gömb, amit sok helyen használtak a vadászok és a természetjárók apró lények csapdába ejtésére, hirtelen csápos, ragacsos tapogatógömbbé robbant.

Alacrity lebukott, ahogy a bolyhos golyó közeledett, felkapta a lehullott palackot, és maga elé nyújtotta. A mikromezők fellépő vonzása következtében a kis kacsok odagyűltek és rátapadtak. A vadászgömb úgy nézett ki, mint egy táplálkozó anemona.

A hosszú tapogatófonalakat a poros földre rántotta az üveg súlya, Alacrity pedig hátrébb lépett. A tömeg is, de továbbra is körülötte maradtak.

Ugyanazon a nyelven gúnyolták és sértegették, mint amit a békefenntartók használtak. Alacrity magában felmérte, mennyi esélye van arra, hogy kitörjön az útra vagy az aljnövényzetbe vesse magát, de végül is mindkét lehetőséget elvetette. A helybéliek jobban otthon voltak ezen a terepen és magasságon. És még ha nem is kapják el, nincs hova mennie.

Kiegyenesedett és szembenézett velük. Amazok gyanakvásba dermedten, ökölbe szorult kézzel vagy fegyvereiket markolva álltak. Végigpásztázta tekintetével a haragos arcokat.

– Nem tettem semmi rosszat. Miért tettem volna meg több fényévet, csak azért hogy megszentségtelenítsem a szent helyeiteket? Ráadásul egyedül, fegyvertelenül? Mi értelme lenne ennek?

Az emberek meghallgatták, de nem sok hajlamot mutattak a további türelemre. A legmagasabb köztük, egy pocakos férfi ritkás, seszinű hajjal elindult felé, kezében egy kis ásószerszámot lóbálva. Alacrity újra fontolóra vette a futás lehetőségét. Volt már része ilyesfajta test-test elleni küzdelmekben, és a kelleténél többször szenvedett vereséget. Nem lett volna ínyére, ha most is így jár.

A földi felszegte a fejét és állával Alacrityre bökött, mintegy megszólításképp.

– Hallottunk róla… hallottuk, mit műveltél. Tudjuk.

– Valaki félrevezetett titeket. Ki mondta nektek ezeket a hazugságokat?

– TE vagy a hazug, idegen! – vicsorogta a férfi.

– IDEGEN? Még hogy idegen? – bódult el Alacrity, legalább annyira a határtalan ostobaság miatt érzett dühében, mint reakcióként a veszélyes helyzetre. – Éppen olyan ember vagyok, mint ti! Egy kisebb vagyont fizettem ezért a kirándulásért, hetekig viaskodtam a ti begyöpösödött Földszolgálatotokkal a vízumomért! Ki csinálná végig mindezt csak azért, hogy megszentségtelenítse a saját szülőbolygóját?

A többiek még mindig megvetően és rosszindulattal méregették, de a kirohanás visszatartotta őket a támadástól. Alacrity egy lépést előre lépett, aztán még egyet. Mintha egy hurrikántölcsér közepében lett volna. Egy pillanatig ő is, és néhányan mások is azt hittek, hogy elkerülhető a tettlegesség. De aztán valaki a bal oldalán elhajított egy követ. Alacrity a szeme sarkából, a perifériális látómezeje szélén még éppen érzékelte a mozdulatot.

Oldalra vetődött. A lövedék lepattant az állomás faláról. Egy szikár, őrült-szerű földi vetette rá magát, és a megragadta a szemüvegét. A lencsék messze repültek, amikor Alacrity félresöpörte a férfit. Izzó tekintete visszatartotta a többieket.

– Vaksi, idióta földiek!

A meglepődés és elszörnyedés moraja futott végig a csoporton. Alacrity ekkor döbbent rá, hogy meglátták a szemét.

Külvilági, idegen, hallotta az elsuttogott szavakat. Csak bámult rájuk furcsa, mandulavágású szemével, melynek írisze földönkívüli, ragyogó sárgában Játszott, vörös és fekete erezettel. – MUTÁNS! – hallotta. – SZÖRNYSZÜLÖTT!

Egyre szorosabban fogták körül. Az ásógépes férfi fölemelte szerszámát és közelebb lépett. – A Föld az embereké! – kiáltotta harsányan. A szerszám süvítve szelte át a levegőt be is segített neki egy lökéssel.

A földiek gyűlöletét a külvilágiak ellen két dolog szította: az egyik a Földszolgálat pszichopropagandája volt, a másik pedig a földi-srill háborút követő két évszázad nyomora és nélkülözései. A Föld csak úgy maradhatott lakható, hogy elfogadta más világok jótékony adományait, ez viszont megalázó volt a földiekre nézve. Az Eredet Világa ezért hát megkeseredetten elszigeteltségbe vonult, és egyre a múlt dicsőségein rágódott.

 

A tömeg gyalázkodva, hörögve és fogcsikorgatva zárult össze Alacrity körül, hogy elvágja a menekülés minden lehetőségét. Óvatosan merték csak megközelíteni, mert már tanúi voltak annak, milyen gyors is tud lenni.

Alacrity hirtelen fölegyenesedett, föltépte a zsákja egyik zsebét és belekotort Kirántott egy kis tárgyat egy tompafényű fémdarabot egy kis csővel és harangszerű nyílással.

– Oké, hátrább! – kiáltotta fenyegetően – Vagy mindenkiből kutyaeledelt csinálok, azt hiszem, így mondják ezt errefelé!

A csőcselék, gondolkodóba esett. Meghunyászkodtak az űrjáró hanghordozásától, modorától és a kezében tartott tárgy tompa csillogásától. De a szikár férfi felkiáltott:

– Azt mondta, hogy fegyvertelen! Ez csak trükk! – És csavarkulcsával a külvilági felé sújtott, de annak sikerült kitérnie. Alacrity keze görcsösen megszorította a kis tárgyat ami eszeveszett dudálást eredményezett!

Alacrity csüggedten elmosolyodott, és leeresztette az antik autódudát, amit egy Pitcairn szigeti öregasszonytól vett hosszas győzködés után.

Remélte, hogy magával tudja vinni, ki, a külső világba. A sovány fickó rárontott Alacrityre. A többiek is követték példáját, és csépelték, ahol érték. Gyakran egymásnak is útban voltak, valaki még egy leesett vadászgömb karjaiba is belegabalyodott.

De a többiek lelkesen ütötték és rugdalták. Alacrity forgolódott és hadonászott, próbált kitörni a körből. Az egyik falusi, egy eléggé szép, sűrű fekete hajú és magas pofacsontú nő éppen a háta közepébe sújtott. Egy sűrített levegős ásószerszámot forgatott meglehetős ügyességgel. Az űrvándor megingott, éppen hogy el nem esett.

Két másik ember vetette rá magát, hogy a földre vigyék, de csak annyit értek el, hogy letépték a zsákját, a kendőjét és a csuklyáját.

Amikor meglátták a haját, néhányan meglepetten és bosszúsan felkiáltottak. Hosszú haj volt, sűrű, hullámos palaszürke, ezüstös szálakkal átszőve. Majdnem a derekáig ért a pompás sörény. A csőcselék ezt úgy fogta fel, mint idegen mivoltának újabb kiáltó bizonyítékát, és megkettőzte erőfeszítéseit.

A csontos ember újra rohamozott. Alacrltynek valahogy sikerült kiszabadítania az egyik kezét, hogy visszatartsa a fickót. A terrai tajtékozva előrántott egy teljesen megtöltött, szikrázó hegyű energiaszondát. Az űrjáró a szondát tartó kar után kapott, de elhibázta. Megpördült, de a földiek együttes súlya és ereje a földre döntötte. A kavargó tömeg megfordult estében. Az energiaszonda felszikrázott, ahogy véletlenül a seszínű hajú férfi oldalához ért.

A férfi felsikoltott a pattogó szikrák között. Alacrity puffanva érkezett a tér talajára, de hallotta a hangokat. Egy ököl vágott az arcába, egy kéz megragadta a jobb fülét. Bakancsok, saruk és mezítelen talpak tapodtak rajta, ő pedig igyekezett megóvni magát. Az emberek éppen lefogták a lábát, hogy mozgásképtelenné tegyék, amikor meghallotta a Békefenntartók ciripelőinek távoli zümmögését.

A szikár férfi még mindig azzal kísérletezett, hogy elérje Alacrity

mellkasát a szondával, de a külvilági hirtelen rántással kiszabadította

az egyik kezét, és az álla alá sújtott a tenyere élével, aztán a torka után kapott. Amikor a földi eldőlt, a fekete hajú nő jelent meg ismét,

magasra emelve sűrítettlevegős csövét.

A békefenntartók csipogói már közelebbről hangzottak, fülszaggató erővel.

Alacrity valahogy elkerülte a nő csapását. A közelharc apró résein keresztül egy villanásnyira megpillantotta az állomás képernyőjét: A TERRA A TERRAIAKÉ.

Ezeké az állatoké.

Amikor a fiatalasszony az arcába karmolt, ő ügyetlen fejfogással magához rántotta. Erre a többiek beszüntették a vagdalkozást, mert féltek, hogy a saját társukat találják el. Alacrity kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és habozás nélkül állon rúgta térdével a sovány férfit.

 

Ekkor, mintegy varázsütésre, békefenntartók jelentek meg a csetepaté szélén, szétzavarták és elrángatták az embereket. De mielőtt eljuthattak volna Alacrityhez, egy ifjú, vagy inkább kisfiú felkapott egy ezredéves inka kődarabot, egy sima sziklatömböt, és a külvilági fejéhez vágta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2.

 

 

A kiválasztott

 

 

Az üzenetet egy emberöltők óta halott, Ismeretlen kerékpáros karcolta az út menü sziklába:

2 KM. EMELKEDŐ.

A kormány fölött verejtékező Floyt nem hagyta magát félrevezetni. Már megtette ezt az utat régebben, és jól tudta, hogy a jelzés majdnem egy egész kilométert csal le szemérmesen. Egy ős tévedése vagy tréfája, de az is lehet, hogy a terep változott meg, amikor kétszáz évvel ezelőtt a srilliek végső csapásukat mérték a Terrára.

Floyt leszegett fejjel vette föl a megszokott, törvényszerű ritmust.

Lábizmai könnyedén dolgoztak annak ellenére, hogy még fáradt volt a hosszú délutáni túra után. Két honapja most biciklizett először.

Kissé tovább aludt a kelleténél becses szabadnapján, ezért arra számított, hogy már csak vacak, lestrapált bicajokat talál a Földszolgálat Rekreációs Hivatalának szubállomásán. Mivel nem érdekelte a foci, nem tudhatta, hogy aznap mindenki, aki képernyő vagy kivetítő közelébe tud kerülni, a Földközi Futball Kupa mérkőzését bámulja (Antarktisz a Truk Szigetek ellen, legendás meccs).

Így történhetett, hogy Floyt talált egy gyönyörű, csillogó gépet, amivel öröm volt menni, örömében a tervezett könnyű útvonal helyett egy embert próbáló délutáni túra mellett döntött.

A lejtő egyre meredekebb lett. Kezdett nehezebben lélegezni, ahogy tekert fölfelé. Az út jobb állapotban volt, mint a szokásos. Nem volt fölrepedezve, ezért fű vagy gaz sem nőtte be, annak ellenére, hogy a vidéki országutakat a Földszolgálat nem tartotta karban. A népesség-centrumok között nem igen volt felszíni közlekedés, csak néhány biciklista, stoppos, amatőr természetbúvár vagy hasonló csodabogarak jártak erre.

Floyt kicsivel magasabb volt százhetvenöt centiméternél, meglehetősen testes, zöld szemű. Lába szépen megizmosodott a sok biciklizéstől. Rövidre nyírt barna hajat és szakállt viselt, helyenként jókora szürke beütéssel. Biciklis cipő, sort és trikó volt rajta, a fején bukósisak, a kezén ujjatlan kesztyű. Nem mondhatni, hogy feltűnő jelenség lett volna.

Az izzadság lecsurgott a homlokán, rá a karcolásokra az arcán és a

halántékán, amiket Arlo Mote-tól kapott két nappal előbb, egy bulin.

Mote ugyanabban az adatfeldolgozó központban dolgozott mint Balensa, Floyt szerződéses hitvese – bár Floyt jobban szerette a régi “feleség” kifejezést, bármennyire is kiment mar a divatból – lelkes Hemingway-rajongó, a legrobbanékonyabb és lehengerlőbb Jelenség, akivel Floytnak valaha is dolga volt.

Lábizmai tiltakozni kezdtek a megerőltető munka ellen, de Floyt kitartott. A biciklizés volt az egyetlen igazi testmozgás-forma, amit végzett, csak így tudta próbára tenni az ereje és a teste végső határait, és így Jutott ideje egy kis magányos elmélkedésre. Egyik lábával beletaposott, a másikkal húzta felfelé a pedált, aztán fordítva. Bár megfogadta, hogy nem gondol rá, mégis egyre-másra eszébe Jutott az a két nappal ezelőtti küzdelem az adatközpont rendes féléves összejövetelén. Balensa ragaszkodott hozzá, hogy Floyt tartson vele a szolidnak ígérkező partira. Arlo Mote és még néhányan híres személyiségeknek beöltözve érkeztek, ami nem volt szokatlan akkoriban a Földön.

Csak néhány fajta könnyű Intoxlkánst szolgáltak fel, nem voltak korlátozott drogok vagy kemény hangulat-váltók. Mote-nak valahogy mégis sikerült az agresszívságig részegre Innia magát. Régi stílusú szafari-öltözéket viselt, és megkülönböztető figyelmével tüntette ki Balensát. Csak úgy szórta a hosszabb-rövidebb Hemingway-idézeteket, gyakran úgy adva elő azokat, mintha saját gondolatai lennének.

Mote egy szerepjátékos-kommunában élt, ami az első két világháború közötti “Elveszett Generáción” alapult. A kommuna részidőben a Rekreációs Iroda rendelkezésére bocsátott különböző programokat és eszközöket. Mote több ilyen drámai szerepjátékban is részt vett, és Floyt gyanította, hogy ez bizonyos romantikus jelleget Kölcsönöz neki az irodában. Balensa maga is egy ilyen kiterjesztett családi-akadémikus csoportban nőtt fel, amely az itáliai reneszánsszal foglalkozott, időnként célzott is a lelkében dúló roppant szenvedélyekre.

Floyt hamar rájött, hogy ennek egy része Mote-ra irányul, de nemtörődöm ember lévén nem csinált ügyet belőle. A terrai társadalom, a Földszolgálat pszichotanácsadói és főleg a békefenntartók sem nézték volna jó szemmel, ha túlzott erővel reagál ebben a helyzetben. Floyt maga is meghökkent azon, hogy végül is milyen erős lett benne a harag, amit el kellett fojtania.

Hosszútávon azonban a terrai zsúfolt életkörülmények által megkövetelt jómodor és önmegtartóztatás is elkopik. Miközben némán tűrte hogy Mote fogdossa Balensát, Floyt arra gondolt milyen kár, hogy nem küldhet egy puskát a pót-Hemingwaynek, amivel szétloccsanthatja a saját fejét.

Remegő lábakkal közeledve a hosszú lejtón a dombtető felé Floyt elégedetten nyugtázta a kellemes kimerültséget, de a harc emlékére kirázta a hideg.

Mote tovább ingerelte alig leplezett sértéseivel, amik hobbijára, a családfakutatásra vonatkoztak. Sőt mi több, a fickó egy barátságosnak álcázott öleléssel is provokálta, ami valójában megalázó vállveregetés volt, és ezt a többiek is tudták.

Mote-ot múltimádó viselkedése gyakran antiszociálissá tette, és valahogy a különben szelíd Floyt indulatait is felgerjesztette. Mintha a családfájának egy régi terrai őse cselekedett volna, és nem ő.

 

Eléggé keményen ellökte Mote-ot. Tizenkétéves kora óta, tehát harminc éve ez volt az első erőszakos cselekedete. Most már elkerülhetetlen lett a harc.

Arlo Mote-nál természetesen ott volt kedvenc bokszkesztyűje. Mindig magával hordta, lezseren átvetve a vállán, hiszen elefántölő puska viselését a Békefenntartók aligha engedélyezték volna. Ő és követőinek kis csoportja időnként meccseket vívtak a szerepjátszó kommunában, bár azt beszélték, hogy egyikük sem valami híres bokszoló.

Mote szeretett azon viccelődni, hogy esetleg átmegy Max Eastman-hasonmásba egy döntő mérkőzés erejéig. Floyt mindig reménykedett, hogy Arlo egyszer belebotlik egy Jack Dempseybe, aki majd alaposan helybenhagyja.

Ha már úgyis ott voltak a kesztyűk, a nép azonnal meccset kívánt. Az ötlet kellemesen bizsergető volt, hiszen az engedély és hivatalos megfigyelők nélkül lebonyolított mérkőzés olyan részegítő bűn volt, ami minden italnál édesebb.

Floyt egyszer csak azon vette észre magát, hogy belebújtatják az otromba, szokatlan tapintású kesztyűbe, Arlo Mote pedig javában hámozza le magáról tölténytáras szafari-kabátját. Floyt végignézett a mohó, felhevült arcokon, amikor a vendégsereg kört formált körülöttük. Balensa volt az egyetlen, aki próbálta megakadályozni a küzdelmet, szemmel láthatólag mindkét férfit féltette. Ez szíven ütötte Floyt-ot, és megszilárdította benne az elhatározást, hogy most már nem hátrál meg.

Arlo Mote persze otthonosan mozgott a bokszban. A jelenlévők túlnyomó részének csak egészen halvány fogalmai voltak a szabályokról, azt is évszázados filmekből és könyvekből szedték. Floyt remegni kezdett, de nem csak azért, mert félt a sérüléstől. Ó nem szerepjátszó kommunában, vagy történelmi rezervátumban nőtt föl. Egy tömeg-lakótelepen nevelkedett, még azokban az időkben, mielőtt a bölcsődei nevelés és a tökéletesített felügyeleti módszerek ilyen nyugodttá tették a terrai társadalmat.

 

Üvöltöző bandákban rohangált a folyosókon a többi gyerekkel, és tiltott, gyakran életveszélyes játékokat játszott a lejtőaknákban.

Amikor föladták rá a kesztyűt, eszébe Jutott az a régi erőszakos eset.

Egy fiú valamelyik másik csoportból bántott egy lányt abból a csoportból, amelyik peremén Floyt is ott üvöltözött. Floyt bandája elkapta a fiút, amikor egyedül volt. Floyt, mint a legfiatalabb, nem nagyon vehetett részt az öklözésben és rugdosásban, és már akkor is undorodott tőle, amikor még tartott. Kiszállt a csoportból, otthagyta a folyosókat, s magába fordult.

Aztán az emlék elhalványult, és Jött Mote. De ezúttal hibát követett el. A bálványával való önkéntelen azonosulás vagy egyszerűen csak saját természete miatt jócskán többet ivott, mint amennyivel még eredményesen lehet bokszolni lehet.

Floytnak sikerült Mote legtöbb ütését blokkolni vagy kikerülni, sőt, még ő vitt be néhány találatot. A kesztyűk ujjatlanok voltak és párnázottak, a Földszolgálat előírásainak megfelelően, így hát nem sok kárt tettek egymásban.

Aztán Mote-nak eszébe Juthatott valami Hemingway életéből. Nagyobb súlyát kihasználva benyomta Floytot az egyik sarokba, és a kesztyű fűzőjével, varrataival sértette fel a kisebbik ember arcát. A szemét próbálta eltalálni.

Floyt alig tudott védekezni, fejét Mote sima, szürke szőrű mellkasába fúrta. A varratok felhorzsolták az arcát és a halántékát, de szinte nem is érezte a fájdalmat, nem is hallotta a kiabáló, hujjogó vendégeket.

Csak később tudatosult benne, hogy Balensa odakiált Mote-nak, könyörög, hogy hagyja abba,

Floyt megtapogatta a sebeket. A gyorsított kezeléseknek hála, már szárad le a varasodás.

Költői igazságszolgáltatás lett volna Mote-ot a saját játékában legyőzni, mint az ősi mozifilmekben. De aznap szó sem volt költészetről, és Floytnak csak ködös elképzelései voltak arról, hogyan is kell véghezvinni egy ilyen hőstettet. Hirtelen haragra gerjedve megragadta a másik hordószerű törzsét és hirtelen felrántotta a térdét.

A nézők teljesen megvadultak, egyesek kifejezett szexuális Izgalomba jöttek, mások rosszul lettek. Csak páran látták, hogy Floyt megszegi a szabályokat, de többen tudták, hogy először Mote tette ezt. Egy-két olyan ember is akadt, aki azt hitte, hogy amit lát, az a szabály.

Mégis a nyöszörgő, összegörnyedt Arlo Mote volt az, akihez Balensa odarohant. Floyt megértette, hogy ezzel felbontotta hitvesi szerződésüket, méghozzá, az elképzelhető legostobább és legbarbárabb módon.

 

 

A nap csodálatos volt, Izzó vörös gömb a pompás narancs- és bíborszín felhők koszorújában, amikor felért a dombra és kifújta magát.

Egy pillanatig csupasz csuklóját bámulta. A hívóját otthon hagyta, így senki sem tudta elérni. Ez a kis hanyagság súlyos vétségnek számítana, ha a Földszolgálat rájönne, és úgy ítélné meg, nem volt kielégítő indoka arra, hogy kivonja magát a kommunikációból. De most nem törődött ezzel. Nem hívón keresztül akarta megkapni Balensa szerződésbontási nyilatkozatát.

Hamarosan feltámadt az esti szél, és kezdett hűvös lenni. Hobart Floyt, a Földszolgálat Harmadosztályú Funkcionáriusa nekiindult lefelé a lejtőn az Atlanti Urbanplex Irányába, hazafelé. Azelőtt mindig nyugalommal és örömmel töltötte el a suhanó bicikli surrogása, Ilyenkor mindig határtalanul szabadnak érezte magát, de ma nem így volt. Balensa már biztos várja otthon a bontónyilatkozattal.

Újra és újra fel kellett tennie magának a kérdést, hogy voltaképpen mi értelme van az életének.

Floyt kelletlenül visszaszolgáltatta a csodálatos gépet. Ráérősen megtisztálkodott az Iroda szubállomásán, mielőtt szabadnapi ruháját felvette volna. Bár Balensa mindig nyúzta, hogy öltözzön úgy, mint Benvenuto Cellini, ő jobban szerette a kényelmes Edward korabeli ruhákat.

Az átjárók és közlekedőaknák szokatlanul kihaltnak tűntek, Floyt sejtette, hogy még tart a meccs utáni ünneplés. A Truk elkalapálta Antarktiszt.

Most először gondolt arra, hogy vajon melyiküknek kell majd kiköltöznie a lakásból. Talán a Lakásosztály mindkettőjüket kirakja, hisz egy embernek túl nagy a hely. Az a kilátás, hogy megint egy szűk agglegényodú meg a munkahelye közt kell ingáznia, annyira elkeserítette, hogy eljátszott a gondolattal: implant beültetést fog kérelmezni.

Tudta, hogy a Föld aranykorának média-környezetű létformája örökre a múlté, de gyakran elfogta a vágy a letűnt napok után, amikor még otthon lehetett dolgozni. A Földszolgálat racionalistái szüntelenül a centralizáció és a társadalmasítás hatékonyságáról papoltak, de sokan gyanították, hogy valami más lehet a háttérben. A hatóságot és hatalmát meg kell mutatni és ki kell szolgálni.

Floyt annyira a gondolataiba merült, hogy szinte észre sem vette a lányt.

– Elnézést, uram! Polgártárs!

A lány a felvonó előtt állt, egy kis zsákutca mellett, ahol a nagy urbanplex térkép volt kitéve. Nagyon gyámoltalannak látszott, és egy papírfecnit szorongatott a kezében.

Igazi lélegzetelállító jelenség volt, magasabb, mint a férfiak többsége. Olyan magas, mint egy külvilági. Rézszín bőre volt, és fekete haja.

Mindössze egy bézs testkendőt viselt, csillogó bokapántot vékony bőrtalp-résszel, és egy magas turmalinköves nyakravalót.

Floyt azon kapta magát, hogy tátott szájjal bámulja. Némi hápogás után aztán sikerült kinyögnie: – Tessék? Hogy én?

Nem is lehetett más, mert közel s távol nem volt Járókelő rajta kívül.

– Alaposan eltévedtem, azt hiszem. Ha lenne olyan kedves…– intett bizonytalanul a térkép felé.

– Hogyne.

Floyt akarata ellenére beleborzongott az Izgalomba, amikor belépett a lánnyal a zsákutcácskába. A régebbi plexekben a térképfülkék eléggé félreeső helyek voltak, fiatalemberként Floyt nem egyszer csókolózott itt a lányokkal.

Erőt vett magán. Ez a lány csak útbaigazítást kért. Egy ilyen csinos nő biztosan torkig van már az udvarlással, főleg egy középkorú férfi részéről, aki már kijött a gyakorlatból. Ne csinálj hülyét magadból, Hobart!

Mégis megszédítette a nő egzotikus illata, amikor átvette tőle a papírt. Floyt szeme a szükségesnél egy fél másodperccel tovább időzött a lányon, amíg megcsodálta tiszta zöld szemét, szép ívű szemöldökét, telt és fényes ajkát. Átsuhant rajta, hogy hűtlenséget követ el, de aztán eszébe jutott, hogy éppen válófélben van.

A térképhez hajolt. A lány mögötte állt. Floyt nem tudta megállni, hogy nagyokat lélegezve mélyen be ne szívja bódító illatát. Bizonyos volt benne, hogy a lány színésznő, vagy táncos.

A térképre mutatott.

– Nézze, most itt vagyunk. Én is tudom, milyen könnyű elkeveredni ezeken az alsó csomópontokon.

A papírdarabra nézett, de tekintete egy pillanatra a csábos, hosszú lábakra tévedt. Gyorsan visszanézett a térképre.

– Namár most… ha jobbra fordul itt a comboknál, aztán…– rémülten konstatálta nyelvbotlását, és rögtön megfordult, hogy bocsánatot kérjen. Ez mentette meg. A nő egy orvosi fecskendőt tartott a kezében, készen arra, hogy beledöfje, de annyira meglepődött a férfi hirtelen mozdulatán, hogy a kritikus pillanatban nem cselekedett azonnal.

Szoborszépségű bombázók nem azért csalják be az embert egy elhagyott zugba, hogy influenza elleni oltást adjanak be neki!

Rögtön felfogta, hogy veszélyben van – talán halálos veszélyben. Az a Hobart Floyt, aki ekkor cselekedett, egy puszta reflex-lény volt, amihez semmi köze a tudatos embernek. Hátraugrott, nekilapult a térképnek, és a tű éppen hogy elhibázta a vállát.

Mielőtt a nő magához térhetett volna meglepetéséből, kitört mellette. A lány utána eredt. Floyt magához ragadt egy szemeteskukát és az üldöző útjába dobta. A nő belebotlott és elesett, de kis híján így is sarokba szorította.

Floyt segítségért kiáltott, mialatt a nő szemel látható rutinnal felpattant, hogy elvágja a férfi útját. Nem riasztotta el a segélykiáltás.

– Állj! Vissza! – süvöltötte Floyt, ahogy egymás körül manővereztek, Floyt azért, hogy elmeneküljön vagy védekezzen, a lány azért, hogy közelebb kerüljön. – Mit csinál? Maga összetéveszt engem valakivel!

– Gyere csak. átkozott földi! – morogta a nő. Floytnak éppen nem volt ideje arra, hogy kellőképpen rácsodálkozzon: a lány külvilági, pedig most látott életében először eleven idegent.

Egy horpadt italosdoboz, rajta az Antarktisz színeivel, kis tócsát hagyott a földön, és Floyt cselesen arrafelé mozdult. A nő azonnal utána vetette magát, belelépett a kiömlött folyadékba, és vékony bőrtalpa megcsúszott benne.

Azalatt az egy pillanat alatt, ami ahhoz kellett, hogy a nő visszanyerje egyensúlyát, Floyt kitért jobbra a résen, amit a nő szabadon hagyott, ugyanekkor pedig felkapta a kukát és elhajította. A lány hárított, de a kuka nekiütközött a fecskendőnek, és működésbe hozta. Vékony sugárban folyadék lövellt a levegőbe.

Floyt nem állhatott meg, hogy megvizsgálja, mert ha a nő hátulról beéri, akkor neki befellegzett.

Ebben a pillanatban kinyílt a felvonó, és vidám szurkoló-csapatot vetett ki magából. A nő tudta, meddig érdemes kockáztatnia, úgyhogy elhátrált a harcmezőről és kirohant a zsákutcából.

 

Mire Floyt nagy óvatosan meg merte kerülni a sarkot, addigra a nő már eltűnt, a folyosó zsúfolva volt kurjongató szurkolókkal.

Békefenntartóknak nyomuk sem volt. Ügy döntött, hogy legjobb lesz, ha gyorsan hazamegy, mielőtt meg valami más is történik. Még egy pillantást kellett vetnie a szétszóródott szemétre és a kis foltra, hogy elhiggye, mindez tényleg megtörtént.

Biztosan összetévesztett valakivel, mondogatta magának. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3.

 

 

Szabadlábon a csillagok között

 

Alacrity Fitzhugh úgy vesztette el az eszméletét, hogy egyáltalán nem remélte, valaha is magához tér. Szemeit kinyitva azonban, egy kórterem kezdett kibontakozni a homályból.

Nyöszörögve küzdötte le hányingerét, és fogalma sem volt, hol van. Erőteljes lélegzetvétele sziszegett összeszorított fogai között. A hányinger hamarosan elmúlt, és ekkor érezte, hogy tulajdonképpen nincs is olyan rosszul, a szédelgéstől eltekintve.

Ösztönösen érezte, hogy meglehetősen hosszú idő telhetett el.

Már az is nagydolog, hogy egyáltalán felébredt, gondolta, és végül is lehet, hogy börtönkórházban van, mert ezt tartotta a legvalószínűbbnek.

De nem ott volt. Inkább arra a srilli kórházra emlékeztette, ahol egy légibaleset után feküdt felépülésére és kihallgatására várva. Az egyik legcivilizáltabb hely volt, ahol valaha megfordult. Természetesen felmentették a szolgálat alól, nagyon helyesen, de csak később tudta meg, hogy halálos ítélet esetén ugyanaz a gépezet ölte volna meg, ami addig olyan hűségesen gondozta.

Az emlék rossz érzéssel töltötte el. Körülnézett. A szoba látványosan tömve volt orvosi készülékekkel, de általában akasztókon lógtak, vissza voltak hajtva fali vagy mennyezeti tárolójukba, és nem működtek. Az övé volt az egyetlen ágy.

Nem látott sem ablakot, sem átlátszó panelt a kékesfehér, halottian csendes helységben, és szellőzőrácsokat sem, pedig a levegő eléggé frissnek tűnt. Nem volt lekötözve, és az ajtónál sem állt senki, legalábbis bent. A padló, a falak és a mennyezet halvány fényt sugárzott, éppen elegendőt, nem túl erőset.

Felült, és kísérletképpen megmozgatta kezét, lábát, gerincét, fejét. Sem törést, sem agyrázkódást nem tudott felfedezni – de még csak egy horzsolást sem. Modern orvosi felszerelések mellett ez csöppet sem szokatlan, de ez itt a Terra vagy legalábbis legutoljára még ott volt.

Könnyű takarója alatt meztelen volt. Aludt ő már gravitációs bunkerben, lebegő függőágyban, szuszpenziós mezőben, de valahogy mégis ezt a mostani elrendezést kedvelte a legjobban. Nekiállt, hogy összerakosgassa utolsó emlékdarabkáit. Világosan emlékezett a küzdelemre, szellemileg teljesen tisztának és frissnek érezte magát

Az ajtó félrecsusszant. Alacrity fölrezzent. Békefenntartókat várt, a Földszolgálat bürokratáit, ápolószemélyzetet vagy nyomozókat. Ehelyett egy közepes magasságú, eléggé atletikus termetű férfi érkezett.

Napbarnított volt, és Jóképű is a maga mediterrán módján, ahogy a földiek még akkor is hívták ezt a típust. A haja szögegyenes volt és sötét színű. Gondosan nyírott bajusza kétoldalt a szája köré kunkorodott.

Finom szabású feketét viselt, és inkább választékos volt a megjelenése, mint rámenős. Fodros inget hordott raffolt kézelővel, magas, ugyancsak fodros nyakrésszel, valamint beszűkülő nadrágot és fényes cipőt.

Ezenkívül volt rajta egy ujjatlan kabát is, elöl kigombolva. Lapos, izmos hasán fényes selyemöv feszült.

A férfi mozgékony, Jó karban lévő középkorúnak látszott. Világosbarna szemeit az űrvándor fürkészőnek és közvetlennek látta. Megállt az ágy lábánál. Amikor megszólalt, sietség nélküli, telt zengésű hangon beszélt, szertartásos, jól hangsúlyozott terrai angolsággal.

– A Földszolgálat egyik speciális klinikáján van, Alacrity. Agyrázkódást, többrendbéli zúzódásokat és sokkot szenvedett, kisebb törésekkel, húzódásokkal és sebekkel. Sok vért is vesztett, de ezekről már gondoskodtunk. Tizennégy óra harminc van, helyi idő szerint, Alacrity. Megengedi. hogy a keresztnevén szólítsam, vagy ragaszkodik a “Céhbeli” esetleg a “Fitzhugh mester” megszólításhoz?

– Nem, nem, csak nyugodtan… – Alacrity próbált életet verni az agytekervényeibe, hogy követni tudja az eseményeket. A kezelése és a felépülése figyelemreméltó orvosi apparátust sejtetett, a legjobbat, amit eddig tapasztalt. Amit a letöbb világon csak a kiválasztott kevesek, vagy még ők sem kapnak meg.

A fekete ember elébe vágott az első kérdéseinek. Alacrity várakozó állásponton maradt.

– Hamu polgártárs vagyok. A Föld ítéletvégrehajtója.

Alacrity már hallott róla más külvilágiaktól, akik megjárták a Földet, és attól a néhány földitől, aki hajlandó volt szóba állni vele. Néhány útikalauz és a Földszolgálat brosúrái is említést tettek erről az intézményről.

Alacrity igyekezett palástolni megdöbbenését.

– Nagyon találó név!

Ahhoz, hogy megijedjen, túlságosan kába volt.

Hamu bólintott. Alacrity végignézett rajta. Nem olyan fajtának látszott, mint aki megfelelő óvintézkedések nélkül lép be egy szobába, bár a kalandozó semmilyen fegyvert vagy önvédelmi eszközt nem látott nála. Ezzel együtt Alacrity érezte, hogy nincs esélye a szökésre.

Aztán eszébe jutott az ellentmondás. Miért fordítna a Földszolgálat ilyen sok időt, energiát és technikát egy külvilág! talpra állítására, csak azért, hogy kivégeztesse? Talán ez is valami idióta földi mánia.

– A pszichoprop állandóan azt hajtogatja, hogy “Felvilágosult korunkban ritkaság a halálbüntetés”.

– Tegyen egy szívességet mindkettőnknek, és ne fitogtassa az ismereteit! – indítványozta Hamu polgártárs, és leült az ágy végébe.

A Terra valóban drasztikusan csökkentette a bűnözés arányát az elmúlt századokban magatartás-programozással és drasztikus büntetésekkel, felvilágosult és kevésbé felvilágosult eszközökkel – és kíméletlen kényszerrel. Nagyon kevés komoly bűncselekményt követtek el az anyabolygón, és az elkövetőknek csak egy töredéke úszta meg, hogy a Földszolgálat alá ne vesse annak az eljárásnak, amit előszeretettel neveztek rehabilitációnak – még akkor is, ha a beavatkozás esetleg szellemileg, enyhén visszamaradott szoba-növénnyé változtatta az illetőt.

De abban a kevés esetben, amikor a törvény halált szabott ki, a terrai társadalom Hamu polgártárs révén teljesítette feladatát. A hóhér gyakorlatilag autonóm helyzetet élvezett a Földszolgálaton belül: ő felelt az ügy utolsó felülvizsgálatáért és az ítélet végrehajtásáért.

Fejet vág, akaszt, gombot nyom – Alacrity még azt sem tudta, hogy valójában mit is csinál ez az ember.

De azt tudta, hogy mi jár ezzel a pozícióval: a nyomozó, az ügyvéd, az ügyész, a bíró, az esküdtszék hatalma együtt, egyetlen személyben. Még az Alfa Hivatalnokok is tisztelték – időnként félték is – ezt a tökéletes modorú férfit. Hamunak sokszor volt már alkalma teljesíteni elsődleges feladatát hosszú szolgálati ideje alatt.

Alacritynek hirtelen a magas férfi utolsó sikolya jutott eszébe, akit eltalált az energiaszonda.

– Nem én öltem meg azt az embert – mondta az űrvándor halkan, minden felesleges drámaiság nélkül. Feltételezte, hogy Hamu már mindenféle variációját ismeri az ártatlan vagyok sirámnak.

A terrai összeszorította az öklét, aztán lassan kiegyenesítette mutatóujját, és összezárt ajka elé emelte. Egy pillanatig a semmibe bámult. Alacrity türelmesen várt.

Egy idő múlva a másik megszólalt: – Kicsit több mint hetvenkilenc órája történt a gyilkosság, Alacrity. Az ítéletet két órája hozták meg. Nem lennék itt, ha holtpontra jutott volna az ügy.

Alacrity felpattant az ágyban. Hamu meg sem rezzent, szemmel láthatóan tudta, hogy nem eshet baja. Ez megerősítette Alacrity sejtését, hogy az ítéletvégrehajtó védelem alatt áll.

– De hát…

Hamu elmosolyodott.

– A jelenlévők és a Békefenntartók tanúvallomásai tökéletesen egybevágnak, ahogy az elhunyt halálos ágyán mondott szavai is.

– Halálos ágyán? Már halott volt, mire a harc végetért, így kellett lennie, hallottam, amikor…

– Bűnösnek találtatott gyilkosság vétkében, fiatalember.

– Nem is volt tárgyalásom!

– Megkapta azt a tárgyalást, ami külvilágiakat megilleti a Földszolgálat rendelkezései alapján.

Alacrity úgy döntött, hogy rejtett védelem ide vagy oda, egyszerűen nekiugrik az ítéletvégrehajtónak. Még mindig jobb cikázó, lézerek között, emelt fejjel meghalni, mint gázkamrában vagy gyógyszerektől dögleni meg.

De Hamu megelőzte, csillapítóan fölemelt kezével. –Mindazonáltal ÉN nem vagyok meggyőződve a maga bűnösségéről.

Amikor megértette, hogy el kell lazulnia, ha megfelelően ártalmatlannak akar látszani, Alacritytől már csak egy zavart vállvonogatás telt.

Hamu csendesen folytatta: – Beleavatkoztam az ügyébe. A bíróság nem egyszerűen sietett a határozattal, hanem megdöntött minden eddigi gyorsasági rekordot. Észrevettem, hogy valamilyen oknál fogva nem készültek felvételek a biztonsági monitorokkal a téren aznap reggel történtekről. Ezenfelül mindössze egy tanú állította, hogy ténylegesen látta magát, amint a szondát használja. Az eszközt lopták, egy ásatásról az erődnél.

Fölemelt egy aprócska képernyőt, amin a szikár férfi látszott, aki Alacrity helyett véletlenül a saját földijét ölte meg. Alacrity hápogott:

– Ő volt az! Ő az a tahó, aki…

– Ő is halott. A tanúvallomása rögzítése után nemsokkal leesett egy meredek ösvényről a Huyana Picchun – Hamu elrakta a képet. –

Az ilyesmi állítólag gyakran előfordul errefelé.

– Ha lenne olyan kedves, és meghallgatná, amit mondani…

 

– Maga komplett idióta, külvilági!

Hamu felpattant, olyan dühösen, hogy Alacrity egy pillanatig azt hitte, talán meg is üti. Az űrjáró tehát befogta a száját, mert rájött, hogy ezt kell tennie.

– Azt hiszi, én nem látom, hogy milyen szépen el volt rendezve minden? – folytatta a terrai nyugodtabban. – Maga meg, fiatal szamár, egyenesen belesétált. De valami hiba csúszott a számításba. Nem hinném, hogy halált is beterveztek.

Visszaült, és az űrjáróhoz hajolt. – De az ügy ezzel együtt támadhatatlan, legalábbis a rendelkezésre álló idő alatt.

– Akkor meg mit keres itt? Jött megérdeklődni, hogy milyen módon óhajtok kimúlni?

A csinos arc egy szempillantás alatt eltorzult és elsötétült. Hamu hangját reszelőssé tette a düh.

– Maga akarta! – Felállt és Járkálni kezdett, nem nézett az űrjáróra. – Más lehetőségek is vannak – mondta a válla fölött. –Radikális magatartás-módosítás, életfogytiglani munkatelep, és így tovább. De a bűnösnek joga van ezeket visszautasítani. – Megfordult – Hát választaná ezeket egy csillagutazó?

Alacrity elgondolkodott. Agymosás, kényszermunka, vagy kísérleti nyúl-szerep egy rothadó, gyűlölködő bolygón, a kegyelem vagy szabadlábra helyezés legkisebb reménye nélkül?

– Gondolom, hogy ön… – szegte föl a fejét Alacrity. – Várjon egy

percet! Nem csak azért jött ide, hogy ezt elmondja nekem, és nem is azért, mert sajnál engem, vagy mert tudja, hogy csőbe húztak. Azért jött ide, mert ha nem történik gyorsan valami, akkor maga lesz az, akinek meg kell nyomnia a gombot!

Látta, hogy a lényegre tapintott. A Föld ítéletvégrehajtója sosem bújt ki a kötelessége alól, de meg nem is került olyan dilemma elé, mint most.

– Hagyja abba a játszadozást és mondjon el mindent, különben vagy meg kell ölnie engem, vagy repül az állasából.

Hamu arca színt váltott a rettentő haragtól, de aztán ugyanolyan hirtelen kitisztult, és egyszerre elnevette magát.

– Az új földi törvény hagy nekem… nekünk… egy harmadik lehetőséget is. Magának el kellene hagynia a Terrát. A Földszolgálat egyik osztálya, a legnagyobb, tartja szemmel a bolygó összes erőforrását, a külvilágokon is. Néhány ilyen külvilági erőforrásra a terraiak igényt támaszthatnak, a közjó javára, de a földiek már nem nagyon értik a csillagközi utazás módját.

Gyakran szerencsétlenül járnak, még a naprendszeren belül is.

Alacrity mindezt egy fejbólintással vette tudomásul. Tényleg nagy

volt a kockázat, még veterán űrutazóknak is.

– Éppen most kezdünk el egy új programot, a Pásztor Tervet – folytatta Hamu – hogy hozzáértő vezetőket-kísérőket toborozzunk. Én átváltoztathatom a büntetését. Végrehajt egy küldetést a Pásztor Tervben, egy oda-vissza utat, és mehet, amerre lát.

– Csak egyet? – szólta el magát hirtelenkedve Alacrity.

Hamu halványan elmosolyodott.

– Ebben az esetben én döntöm el, hogy hány bevetést követeljünk magától. Természetesen egy a minimum. Már ha alkalmasnak bizonyul a vizsgán.

Alacrity viharos megkönnyebbülését bosszúság váltotta fel.

– Alkalmasnak? Egy földi pesztrálására? Erre nem tudok mit mondani. Nézze, és tudom, hogy nem sokat tudnak rólam, de én…

– Csakugyan? – szakította félbe Hamu. – Fitzhugh, Alacrity, a többi nevet mellőzzük, jó?

Alacrity nem tiltakozott.

– Születési helye ismeretlen. Hol ilyen, hol olyan bolygót vagy egyéb telepet tüntetnek fel itt.

Leggyakrabban a Fickándozó nevű csillaghajót emlegetik, útban Njarl Világa és a Halleluja között. Feljegyzések nincsenek. A szülők valószínűleg már halottak.

– Nem különösebben kiemelkedő tagja a Világközi Űrutazó Kereskedők Céhének, a Spical Űrmunkások Szövetségének, a Pilóták Összcsillagközi Uniójának, és több hasonló, kisebb szervezetnek. Sokszor került letartóztatásba, különböző bolygókon, szatelliteken, sőt, úton levő űrhajón is.

Hamu elhallgatott, és a langaléta, sápatag külvilágit tanulmányozta, a hatalmas, szinte izzó sárga szemeket és a hullámzó szürke sörényt az ezüstszálakkal. Bármennyire is más volt, mint a bennszülött terraiak, akkor is nagyon fiatalnak látszott egy ilyen mozgalmas és rovott múlthoz.

– Alacrity, mit tenne, ha srilliekkel vacsorázna, és a házigazda megjegyezné, hogy későre jár?

Az űrjáró kiugrott az ágyból, s a takarót maga köré fogva, és fel-alá kezdett járkálni a szoba közepén. Hamu érdeklődve figyelte.

Alacrity fellengzős pózba vágta magát. Orrhangon énekelve utánozta a srilliek dagályos stílusát.

– NING-NING-A-NING! – kárálta.

Körbetáncolta az ítéletvégrehajtót, és egyenesen neki énekelt, mintha Hamu lett volna a képzeletbeli srilli házigazda.

– Köszöntsük mindnyájan Hamu Urat, NINGA-NING! Nagylelkű

vendégszeretetéért – riszált egyet a fenekén, és nemlétező nézőközönségéhez fordult (hogy ne csapjon farba az ajtó!) NING- A -NING! – Megint ünnepélyes tartást vett föl. – Ezért a nagyszerű étkezésért! – Aztán megint félre: (ugye minden veszélyes hulladék tároló csukva volt?) NING-NING! Figyelmességéért (ritkaság, hogy az evőeszközök oda vannak láncolva az asztalhoz!) NING-A-NING-A-NING!

Elhallgatott.

Hamu nem nevetett, és Alacrity ekkor jött rá, már elkésve, mennyire gyűlölik a terraiak a srillieket azért, amit a Földdel tettek.

Az ítéletvégrehajtó újabb kérdést tett fel:

– Mit tenne, ha találkozna egy ööö… – gondolkodóba esett. – Egy Igazítóval a Wendigo bolygón?

Alacrity elképedt.

 

– Találkoznék? Hogyan? Ott olyan nincs, polgártárs! Egyszerűen nem létezik! De ha ettől eltekintek, és nyugodtan viselkedem, akkor esetleg nem figyel fel rám, és egyszerűen elmegy mellettem.

– És mit csinálna a Beavatottak Parádéján a C’que’s Nesten?

– Jó messzire elkerülném. Valószínűleg parszekekre. A kicsik mindig éhesek, az öregek pedig semmit sem tagadnak meg tőlük az évnek azon a napján. Nos? Meg van elégedve?

– Úgy is mondhatjuk. Alkalmas.

Alacrity önelégült mosollyal zuttyant az ágyra.

– Jobbat nem is találhattak volna… – Fölnézett Hamura. – A Földön nem találtak volna nálam jobbat akkor sem. ha egész nap keresik mondta lassan. – Hiszen erről van szó, nem?

– Elhiszem magának, Alacrity, de bebizonyítani nem tudom. Legalábbis egyelőre. A Pásztor Tervre vonatkozó ítéletmódosítás mind a kisebb bűncselekményekre, mind az emberölésre vonatkozik. Például lazításra, rendzavarásra, súlyos testi sértésre.

– Kellett nekik egy pesztra, ezért adták meg a vízumot, és ezért kevertek bajba – Hirtelen körülnézett a szobában. – Egy pillanat. Ugye senki…

Hamu a fejét rázta. – Az engedélyem nélkül nem figyelhetik a beszélgetéseimet.

– Hamu polgártárssal senki sem mer ujjat húzni, mi?

– Maradjunk a tárgynál, nincs sok időm. Egy Hobart Floyt nevű

terrainak az Epiphany-ra kell mennie, hogy bejelentse öröklési Igényét Caspahr Weir végakaratának kihirdetésekor, aztán vissza kell térnie, hogy átengedje a Földszolgálat Erőforrás Irodájának.

– Az Epiphany… – Alacrity összerázkódott. Kevés külviláginak

sikerült valaha is lejutnia aprócska, tizenkilenc világnyi birodalom csak csepp volt a tengerben. Alacrity már elszánta magát a próbára, de megszokásból és szórakozásból tovább kérdezősködött.

– Mi az az örökség? Mit kell őriznem?

– Leginkább Floytot. Ezen felül nem tudunk semmit. Talán egy kis illetményt vagy egy bolygótulajdonlási okiratot.

Alacrity rásandított.

– Semmi okot nem látok, amiért a Földszolgálat megbízhatna bennem, kivéve egyet, polgártárs.

Hamu bólintott.

– Van egy kikötés. Ezért van itt, az Alfa Hivatalnokok Klinikáján.

– Kondicionálás! – Alacrity keze ökölbe rándult. és kis híján megint az ítéletvégrehajtóra ugrott.

– Álljon meg a menet! – emelte fel megint a kezét Hamu. – Szó sem lesz rabszolgaságról. Alacrity. Nem lesz semmilyen változtatás, erre szavamat adom.

Alacrity csupa fül volt.

– Elkíséri Floytot az Epiphany-ra, ottmarad vele a végrendelet

kihirdetésén, ami a kísérő ceremóniákkal együtt sem tart néhány napnál tovább. Vigyáz rá, aztán visszahozza az örökséggel együtt. Itt az ügy befejeződik, legalábbis a maga számára.

– És mindezért csak egy kis agypiszkálást kell elviselnem, mi?

– Nem fognak babrálni magával. Alacrity. A módosítások csak azt fogják biztosítani, hogy maga megtartsa az egyezség magára eső részét. Tudtukra adtam, hogy ennél tovább nem mehetnek.

– Ki az Epiphany-ra, aztán vissza… – dünnyögte magának Alacrity, mintha még mérlegelne. – Maga nyert. De ne felejtse el: mind a ketten megszorultunk. Én azért, mert csapdába csaltak, maga pedig azért, mert egy ártatlan embert ítél el.

– Nem állt szándékomban elfelejteni.

– Miért nem próbálja meg kideríteni, hogy ki tette ezt velünk?

Hamu némán nézte, jó öt másodpercig.

– Innen egyenesen egy fiatal nő cellájába megyek, akit halálra ítéltek. Beismerte a bűnösséget, de visszautasította az alternatívákat. Ő nem olyan szerencsés, mint maga, hogy van még egy lehetősége. Megpróbálom lebeszélni arról, hogy a halált válassza, de nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy sikerül. Sok a dolgom, több, mint amennyivel meg tudnék birkózni. Egyre nő a lemaradásom. És nem maga a legfontosabb a listámon, most már.

Alacrity nem szólt semmit. Hamu már indulóban volt, amikor eszébe jutott valami.

– Apropó, a családneve. Fitzhugh. Ősi eredetű, mint az enyém. De nem hiszem, hogy ez az igazi neve. Miért ezt választotta?

Alacrity elvigyorodott.

– Már régen ragadt rám. Ez a név egy szóvicc, Hamu polgártárs. A maguk drágalátos földi angoljában!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4.

 

 

Egy kötelező ajánlat

 

 

Floyt megkönnyebbülten sóhajtott, amikor elérte a lakásába nyíló ajtópanelt.

– Kinyitni – mondta a hangérzékelőbe. A zár kattant és az ajtó félrecsusszant. Bent átbukdácsolt a gondosan becsomagolt ládák és dobozok halmain, amik a család tulajdontárgyainak jelentős részét tartalmazták. Az előszobában voltak feltornyozva, mert Floyt kisajátította a rakfülkét, és kis munkaszobát alakított ki belőle. Egy széket és egy apró asztalt zsúfolt bele, egy asztali hívót és hosszú évek kutatómunkájával összegyűjtött adatait és referencia-anyagait.

Balensa nem nagyon tiltakozott az elrendezés ellen, főleg, hogy cserébe megkapta a lakás szinte teljes maradék részét.

És még több volt a hely, amióta Reesa kiköltözött az alkóvból. A tizenhét éves leányzó nyakig volt egy tanuló-munka programban, hogy magasabb tudományos fokozatot szerezzen, és teljesen lefoglalta egy pleisztocén kori törzs némileg romantikus reprodukálása. A szülei szeretettel bántak vele, mégis megkönnyebbült, amikor átköltözhetett az iskola lappföldi kollégiumába. Csak éles tűzkőszilánkok maradtak utána a tisztálkodóhelyiségben, tűzcsíholási kísérleteiből származó kiégett foltok a szőnyegen, és mesterséges állati zsír szaga. Mindez eléggé próbára tette a szülői szeretetet. A leány fel is húzta az orrát, amikor nem voltak hajlandók vele tartani az ősi családi viselkedésformák újjáélesztésében; főleg Balensa idegenkedett attól, hogy férgeket keresve matasson a családon.

Floyt felfigyelt, amikor észrevette, hogy valaki van Balensával a szerény nappaliban – egy nő, akinek a hangját nem ismerte. Nem egyszerű barátnői csevegésről volt szó, mert a látogató hangja hűvös és személytelen volt, majdhogynem ellenséges.

Várakozasteljes szünet állt be a társalgásban. Mindkét nő ránézett, amikor belépett.

Balensa levertnek és zaklatottnak látszott. Még mindig vonzó asszony volt, alacsony, gesztenyeszín hajú, ránctalan arcú. Teste mint egy tinédzseré. Repró-ruhát viselt, itáliai stílusút a tizenötödik század végéről. A szintetikus anyag arannyal átszőtt, sűrű mintás merev kékbársony benyomását keltette, a ruha V-alakú elülső szabása pedig előnyösen kiemelte karcsúságát.

A másik nőt Floyt nem ismerte, de azonnal ellenszenvet érzett iránta. A látogató jólszabott hivatali kosztümöt és a Földszolgálat ellenőreinek berakott barna köpenyét viselte. Floyt azonnal kapcsolt, hogy a folyosói incidenst valószínűleg a szolgálat megfigyelő-berendezései is nyomonkövették.

Feledve érzelmi zűrzavarát, aggódni kezdett, hogy mulasztást követett el, amiért nem jelentette azonnal az esetet. Megsértette a szabályzatot és most bajban van. De nem értette, miért érdemelte ki ez a jelentéktelen eset egy nagyhatalmú ellenőr figyelmét, még akkor is, ha külvilági szerepel benne.

Negyven év körüli létére nagyon fiatal volt az ellenőri ranghoz. Bár magas volt és komoly, aranybarna haját viszont kibontva viselte. Hideg barna szemével végigmérte Floytot.

– Ne tudtuk, mikor érsz haza – mondta Balensa egy kissé idegesen. – Bear ellenőr már majdnem egy órája var. Miért nem volt nálad a hívó?

– Üdvözlöm, Floyt polgártárs – mondta a nő, mielőtt a férfi bármilyen magyarázkodásba vagy mentegetőzésbe bonyolódhatott volna. Meglehetősen fémes volt a hangja. – Bear ellenőr vagyok, az Erőforrás Visszanyerési Osztályról. Beszédem van magával.

Floyt beóvakodott a szobába, és megköszörülte a torkát. A nő polgártársnak szólította a hivatalosabb funkcionárius helyett, ez jó jel. Bár elvileg ő is megtehette volna ugyanezt, igazából álmában sem jutott volna eszébe ilyesmi.

– Én… én azonnal jelenteni akartam a támadást, ahogy hazaértem, Ellenőr. Nem voltam benne biztos, hogy is kell tennem, de arra gondoltam, hogy biztosabb, ha…

Bear-en látszott, hogy megpróbálja visszanyerni önuralmát.

Az az egy óra a féleségemmel megviselhette kissé, gondolta Floyt. Még egy ellenőr köpönyege sem tudta kivédeni Balensa kíváncsiskodását. Nyilván Balensa már kitálalta a szerződésbontás egész történetét.

– Floyt polgártárs – szólt közbe Bear –, legyen olyan szíves, és üljön lel

– Nincs sok időm. Nem iszik valamit?

Floyt nem kért italt, és fáradtan lehuppant a szoba legkényelmetlenebb székére. Balensa művészien elrendezte magát a szófán, míg Bear Ellenőr természetesen a felhőpárna-fotelt foglalta el.

Az asztal közepén egy kis üveg kitűnő skót whisky állt poharakkal, Balensa legjobb ezüstutánzat tálcáján. Az italt valószínűleg Bear illetménykódjára kérték a lakás kiszolgáló-egységétől; a sajátjára vagy Balensáéra a gép nem lett volna hajlandó ilyesmit adni. Még nyugtalansága közepette is átsuhant rajta egy csipetnyi irigység – és egy kis megvetés a kiszolgálógép, na meg Bear iránt.

Balensa kíváncsian előrehajolt.

– Ugye megbocsát – mondta Bear –, de négyszemközt kell beszélnem a hitvesével. Addig talán látogasson el a sportcentrumba! Egy óra elég lesz.

Balensa leforrázva nézett Bear-re.

– De hát…mint hitvesnek, azt hiszem, jogom van rá, hogy tudjam, mi ez az egész…

Bear egy kis ingerlékeny felhangot engedett meg magának.

– A Földszolgálat érdekei minden másnál előbbre valók, és ezek az érdekeik most szigorú titoktartást kívánnak. Ön most arra kényszerít, hogy értékes időmet hiábavalóan fecséreljem.

Balensa talpon termett, és az ajtó fele suhogott.

– És még valami, polgártárs… – tette hozzá. Bear. Balensa megtorpant. – Senkinek ne beszéljen erről a látogatásról, ez hivatalos figyelmeztetés. És ne faggassa hitvesét a részletekről. A megfelelő időben meg fogja tudni, ami szükséges.

A kiebrudalt Balensa távozott. Bear szürcsölt az italból, ami már jobbára csak olvadt jéglé volt. Floytot teljesen megzavarta és megrémítette a támadás, de egy ellenőr jelenlétében okosabb várni, és megtudni, amit csak lehet, aztán kitalálni valami magyarázatot.

– Floyt polgártárs, önnek a családfakutatás a hobbija – kezdte Bear. – Meglehetősen járatos tehát terrai és külvilági családok történetében.

Floyt szótlanul bólintott. Úgy tűnt, hogy Bear ebben a stílusban fogja folytatni, de inkább kérdezett.

– Hogyan tett szert ekkora szaktudásra? Ennek a tárgynak nem sok köze van a szakmájához, az információ keresés-továbbításhoz.

– Úgy nyolc évvel ezelőtt ismerkedtem meg a család kutatással egy összehasonlító feladat kapcsán. Érdekelni kezdett.

Bear a kis fülke felé mutatott.

– A hitvese megmutatta nekem a kuckóját.

– A szabadidőmet arra használom, hogy információs rendszerekkel lépjek kapcsolatba. – Mindez teljesen legális volt, most hirtelen mégis arra gondolt, nem tett-e mégis valami törvénybe ütközőt. A Földszolgálatnak olyan temérdek szabálya van, hogy lehetetlen mindet kiismerni. Néha a munkahelyemen is végzek kutatómunkát, persze csak szünetekben. És mindig a saját kódom terhére…

A nőt nem érdekelték a részletek, egy kézmozdulattal megállította.

– A munkáját reprodukálták a külvilágon.

Floyt érezte, hogy elvörösödik. A külvilági érdeklődés különcnek, ha ugyan nem gyanúsnak számított.

– Hozzájárultam néhány jelentéktelen aprósággal az adatbankokhoz. Valami külvilági leszármazott észrevette, és reprodukálási díjat ajánlott fel a Földszolgálatnak, legalábbis nekem ezt mondták.

– Nem csak apróságok voltak azok. Három különálló, átfogó családtörténet, és két monográfia!

Ez igaz volt. És a felajánlott pénz sem lehetett kevés, ezt mindig gyanította, mert neki is juttattak belőle egy jelentéktelen összeget, márpedig a szolgálat szinte teljesen lefoglalta a külvilági jövedelmeket.

– Az ügylet részletei felkeltették egy bizonyos Caspahr Weir nevű

ember figyelmét. – Bear hűvös távolságtartással beszélt a külvilág dolgairól. – Gondolom, kíváncsi volt a saját őseire. Akárhogy is, nemrég meghalt, és úgy látta jónak, hogy a hagyatékából önt is részesítse.

Floyt határtalanul megdöbbent, de elsősorban a név hallatán. Weir! Az, hogy Weir tudomást szerzett a munkájáról, olyan örömmel és zavarral töltötte el, hogy kis híján lemaradt az elbeszélés végéről.

– A hagyatékából?

– Igen, jól hallotta. Szerepel annak az embernek a végrendeletében, aki Igazgatója – jobban mondva uralkodója – volt tizenkilenc csillagrendszernek.

– Nem tudom, mit… mit kéne…

– A végakarat úgy rendelkezik, hogy minden kedvezményezett – az Örökösök – gyűljön össze Weir otthonában, egy Epiphany nevű bolygón. Ott fog maga is részt venni a végrendelet kihirdetésen, ami körülbelül három hét múlva esedékes. Ha nem jelenik meg, ezzel automatikusan lemond a részéről. A Földszolgálat úgy akarja, hogy maga ott legyen.

Mindaz, ami eddig történt, csak halvány előhangja volt annak a sokkhullámnak, ami átfutott Floyt megtépázott idegrendszerén. A Külvilágba! Önkéntelenül töltött magának egy pohárka Scotch-ot, és felhajtotta. Krákogott.

– Nem lehet.

– Miért?

– Hogyhogy miért? Beteg a gerincem, nem bírná a terhelést.

– Meglehet, de akkor is utazni fog. Nem tudjuk, mi az örökség, de nem szabad elszalasztani.

– Lehet, hogy semmit sem ér! Csak az utazás költségei… – Egy pillanatra elhallgatott, és azon gondolkozott, hogy a szolgálat vajon nem vele akarja-e kifizettetni az utazást. De nem, az lehetetlen, egy Harmadosztályú Funkcionárius egész életében nem keres meg annyit. Sőt, több élet alatt sem.

Nyelt egyet. Ha a Földszolgálat vállalja is a költségeket odafelé, mi van, ha ott kiderül, hogy az örökség értéktelen? Vajon hajlandók lesznek visszafelé is kipengetni az útiköltséget?

– A csillagközi utat Weir végrendeletének végrehajtói fedezik –mosolyodott el haloványan Bear. – Oda-vissza, polgártárs.

Ilyen körülmények között a Földszolgálat semmit nem kockáztat azzal, ha kiküldi – talán csak egy könnyen pótolható Harmadosztályú

Funkcionáriust.

A pohár megremegett a kezében, amikor belegondolt a külvilági utazás veszélyeibe. A Földszolgálat sosem mulasztotta el, hogy ezeket hangsúlyozza a terraiaknak: sebesülés, betegségek, a halál legváltozatosabb formái, rabszolgaság, vagy éppen az a veszély, hogy valaki ottreked az űrben, és képtelen legyőzni a hatalmas távolságokat.

A veszélyekről eszébe jutott valami.

– Egy külvilági gyilkosságot kísérelt meg ellenem, amikor hazafelé jöttem, Ellenőr. De legalábbis komolyan ártani akart nekem.

Bear rezzenéstelenül fürkészte, de úgy rémlett, hisz neki. Floyt válaszolt a pergőtűz-szerű kérdésözönre, és meglepve tapasztalta, hogy a találkozás oly éles részletei elmosódtak benne. Belekortyolt a whiskybe, amíg a nő gondolataiba merült.

Aztán a nő bekapcsolta a hívóját, a legfinomabb és legdíszesebb eszközt, amit Floyt valaha látott ilyen közelségből. Miután bejelentkezett, Floyt egyetlen szót sem bírt kivenni a sietős beszélgetésből. Aztán a nő szétkapcsolt, és Floyt megint hallotta.

– Kicsi az esély rá, hogy megtaláljuk a merénylőjét, de megindítottuk a keresést.

– Elég feltűnő jelenség…

– Minden bizonnyal teljesen megváltoztatta a külsejét az elmúlt órákban. De térjünk vissza a tárgyra! Meg kell mondjam, hogy magas együttműködési hányadosú polgár létére elég sokat akadékoskodik.

– Elnézést… – Floyt eddig még soha nem hallott együttműködési hányadosról, és nem volt biztos benne, hogy örül, amiért neki ilyen magas van, de kérdéseit engedelmesen a tárgyra korlátozta.

– Ellenőr, hogyan tudnék eljutni az Eplphany-ra, az örökség

hazaszállításáról már nem is beszélve? Semmi tapasztalatom sincs, ilyesmire sohasem tanítottak. Ez őrület!

– Erről gondoskodtunk mi az Erőforrás Visszanyerőnél. Ön egy új pilóta-programban fog részt venni: a Pásztor Tervben.

– Ez nagyon megnyugtatóan hangzik, de sajnos az űrutazási balesetek statisztikája meglehetősen ijesztő.

– Ez így igaz, polgártárs. A külvilági erőforrások visszaszerzésének megvan ez a hátulütője, de nem engedhetjük, hogy a terraiak olyan lehetőségekről mondjanak le, mint tartozások vagy nyeremények behajtása, vagy – mint az ön esetében – örökségek átvétele. Képzelje csak el, milyen értéket, képviselhet Weir vagyonának már egy kis töredéke is! Floyt polgártárs, ugye maga is hisz benne, hozzám hasonlóan, hogy minden erőnkkel tartozunk a mi drága Földünknek?

– Én… ami azt illeti…

– Tudtam, hogy maga is így gondolja. Végül is ez a MI Földszolgálatunk, a magáé és az enyém is!

Naná, gondolta Floyt. A bolygó szűkös erőforrásai miatt minden

terrai a Földszolgálat őrszeme volt, és majdnem mindenki az alkalmazottja is.

Floyt nem hozta föl azt a nyílt titkot, hogy a Földszolgálatot szigorú hierarchia uralta, ellenőrökkel, a csúcson pedig az Alfa Hivatalnokokkal.

A nő várakozóan tekintett rá. Floyt sietett rákontrázni.

– Természetesen, Ellenőr!

– Akkor hajtsa végre azt a feladatot, ami magának jutott – mondta a nő színtelen hangon, tekintetét mélyen a férfiéba fúrva. Érezte, hogy ezek után muszáj lesz az erőforrás alá állnia a tisztálkodóhelyiségben, hogy egy magasfeszültségű fürdőt vegyen.

Sóhajtott.

– Szabad érdeklődnöm, hogy mi ez a Pásztor Terv?

– Ez az én projektem – mondta a nő gőgösen felszegett állal. –Megfelelő kíséretet adunk maga mellé, olyasvalakit, aki sok tapasztalattal rendelkezik az űrutazás nehézségeit illetően. Egy őrt, egy vezetőt – egy pásztort.

– Aha. Mikor indulok? És a kísérőm kicsoda?

Bear kurtán válaszolt:

– Hamarosan találkozik a társával, és kap egy rövid eligazítást is. Megkapja a Szabad Import engedélyét is.

– Szabad Import?

– Igen. De majd mindent megtud, ha elérkezik az ideje. A hátralévő időben rendezze el a dolgait itthon meg a munkahelyén, és álljon készenlétben! – Bear fölállt, és Floyt követte példáját.

– Még valami, polgártárs – A szófa végén hagyott egy válltáskát. Most kinyitotta és egy szeles, csillogó vörösarany-ötvözet pántot vett elő belőle. – Mostantól kezdve ezt viselnie kell.

Floyt döbbenten vette át a tárgyat. Egy pikkelyekből álló öv volt, olyan nehéz, hogy lehúzta a karját. Minden egyes pikkelyt bevésett írásjelek és szimbólumok díszítettek, és mindegyiken ugyanaz volt egy széttört rabszolga-nyakörv képe. Fantasztikus kézművesmunka volt. A pikkelyek ragyogtak és csilingeltek, ahogy egymáshoz ütődtek.

Az övcsat belső felén erősen bevésve ez állt: HOBART FLOYT.

– Ez az Örökösök öve – magyarázta Bear. A végrendelet végrehajtói úgy rendelkeztek, hogy mostantól egészen a kihirdetésig viselnie kell… – A nő vágyakozva bámulta a gyönyörű darabot. – Sajnos, nem maradhatok itt az indulásig. – Mélyen Floyt szemébe nézett. – Mondtam már, hogy van benne valami szerkezet, aminek a működését nem sikerült megértenünk?

Floyt ódzkodott fölvenni, de a nő nem vette le a szemét róla. Megadó sóhajjal a dereka köré kerítette és becsatolta. Éles kattanás hallatszott. Az öv tökéletesen állt neki.

– Nekem nem csukódott össze – mélázott Bear, aki teljesen belemerült az öv csillogó, barbár mintájának szemlélésébe. – És másnak se. De nem mertünk babrálni vele.

Ezen Floyt is elgondolkozott.

– Talán a DNA-kódomat olvasta le? Vagy a pórus-mintázatomat,

vagy… de nem. Honnan tudnák ezt a külvilágiak?

Bear átható pillantást vetett rá, aztán szó nélkül az ajtó felé indult.

– Kapcsolatba lépek magával, mihelyst kiválasztottam azt a személyt, aki a kísérője lesz. Pontosan azt, akire szükségem van.

Amikor a nő elment, Floyt levette az övet és megvizsgálta. Újra és újra elolvasta rajta a saját nevét, ujjait végigfuttatta a vésett betűkön.

Furcsa volt a gondolat, hogy ez a dolog fényéveket utazott ide. Szíve újólag összeszorult mindazon veszélyek és nehézségek gondolatára, amit az Örökösök öve testesített meg.

Egy ideig így állt a rendetlen előszobában, és magas együttműködési hányadosára gondolt. Lemondó sóhajjal ismét a derekaköré fonta az övet.

Amikor bekattintotta a csatot, a hangban maga a véglegesség

zendült.

 

 

5.

 

 

Önkéntesek

 

Floyt nagy nehezen letudta a munkáját. Tovább tartott, mint rendesen, mert a gondolatai másutt Jártak. Ideje nagy részét lekötötte a rettegés a rá váró eseményektől – a halál és kín ezernyi formájától, attól, hogy nem tud visszatérni valamilyen okból az ezernyi közül. Az egyre újabb és egyre rémesebb eshetőségek elképzelése volt az egyetlen tevékenység, amit az agya teljes tisztasággal tudott végezni.

Magában ezerszer elátkozta a Földszolgálatot. Hangtalanul szidta

Caspahr Weirt Gyűlölte Balensát és mindenki mást is, aki nem osztozott balszerencséjében. Átkozta a megbízatást, ami révén annakidején kapcsolatba került az eredetkutatással.

Megtehette, hogy föl sem veszi felettesei kimondatlan neheztelését – sovány vigasz. Senki, sem munkatárs, sem főnök nem tett megjegyzést az Örökösök övére, amit Floyt most már egész nap hordott. Nyilván utasításuk volt, hogy ne faggassák és ne háborgassák.

Kollégái röviden és kárörvendően kívántak neki szerencsét “új megbízatásához”. Bear ellenőr éppen akkor hívta, amikor végzett az utazáshoz szükséges lelkiismeretes előkészületekkel. Az ellenőr utasította, hogy egy órán belül álljon útrakészen.

Ismét ott ültek a nappaliban, Floyt, Balensa és Bear. Balensa nem

látszott túlságosan letörtnek.

– Floyt polgártársnak el kell utaznia egy időre – közölte vele Bear ellenőr. A feleségével kedvesebb lett, de Floyttal már nem volt szívélyes. – A Földszolgálat természetesen gondoskodni fog önről és a lányáról, mint az új harc hátországának hős leányairól.

Balensa megigazította a haját. Bear nem is mondhatott volna olyat, ami ennél kedvesebb lett volna a fülének. A ruhában, amit viselt, még a Borgia családba is nyugodtan beházasodhatott volna. Bear elfoglalta a vendégek helyét. Floyt igyekezett minél inkább észrevetlen maradni.

Bear Balensához hajolt, aki mellette ült.

– Floyt polgártárs távolléte alatt ön és a leánya különleges pót-ellátmányt kapnak, a nehézségekre való tekintettel. – Olyan kézmozdulatot tett, mint a bűvészek a cilinder fölött. – Az Ötödosztályú Hivatalnokokénak megfelelő lakást és ellátást kapnak áldozatuk elismeréseképpen.

Balensával madarat lehetett volna fogatni, már alig várta, hogy a férje elmenjen. Az adott körülmények között Floyt nem is hibáztatta ezért. A Weir végakarata által előidézett, merőben új helyzetben a házasság felbontása természetesen szóba sem került többé, és Balensa vidám könnyedséggel, mintha mi sem történt volna, újra a felesége volt.

– Természetesen – figyelmeztette Bear – számítunk rá, hogy a rendelkezésünkre áll majd pszichoprop interjúkhoz, közszolgálati hirdetésekhez, erkölcsfejlesztő kampányokhoz, és így tovább.

Balensa lelkesen beleegyezett mindenbe. Floyt tudta, hogy Bear most már lelkes támogatásra számíthat erről a részről. Azt is gyanította, hogy az egész közjátékból Arlo Mote fog a legtöbbet profitálni.

Floytnak nemigen volt ideje a magánéleti felkészülésre, mert a Földszolgálat furcsamód már egy-két nappal az első beszélgetés után

kiválasztotta a kísérőjét. Most is egy hatalmas termetű, civilruhás békefenntartó állt az ajtó előtt. Vagy ő, vagy egy társa kísérgette az újdonsült örököst mindenhová a munkahelyén kívül, amióta felvette az övet. Floyt inkább fogolynak, mint össznépi hősnek érezte magát, de ennél jobban végül is nem akadályozták.

Floyt a szerény utazótáskára tette a kezét, amit magával készült vinni.

 

Bear és Balensa együttesen biztosították arról, hogy becses adatállományai és származási adatai biztonságban lesznek. Nem nagyon bízott bennük, de hamarosan úgyis mindegy lesz. Azon volt, hogy fásult fatalizmussal tudjon szembenézni azzal a kényszerűséggel, hogy az Epiphany-ra kell utaznia.

– Ez a személy, aki velem jön – kérdezte váratlanul. – Férfi, nő?

– Férfi – szögezte le Bear.

Balensa, akit hirtelen elkedvetlenített a női kíséret lehetősége, azonnal felvidult.

– Veterán űrjáró, a neve Alacrity Fitzhugh tette hozzá az ellenőr.

Bear elégedett volt magával, mert a dolgok kisiklottak ugyan a Machu Picchunál, de végül minden úgy történt, ahogy eredetileg tervezte.

Szinte büszke volt magára, amiért olyan merészen cselekedett a kalamajka után. Fitzhugh ideális jelöltnek látszott azzal együtt, hogy szinte semmiféle megbízható háttérinformáció nem állt rendelkezésre

róla. Csak az számított, hogy fiatal kora ellenére tapasztalt és világlátott űrutazó volt, aki életveszélyes szituációkat úszott meg élve, és gyorsan feltalálta magát Idegen környezetben is.

Legalább ilyen fontos volt, hogy mint számtalan céh és egylet tagja, ingyen felkéredzkedhetett olyan hajókra, ahová Floyt csak kemény pénzekért kaphatott helyet. Ez hatalmas megtakarítást jelentett a Tervnek, ami nagyon fontos volt, mivel a csúfos végű pilóta-küldetés az alaptőke javát fölemésztette. Ha Bear rendes úton akart volna kísérőt felbérelni útiköltség-térítéssel, nem pedig így, fortéllyal, akkor, nem tudta volna kifizetni, és az Alfa Hivatalnokok aligha szavaztak volna meg neki plusz pénzeket.

A Weir-hagyaték hatalmas lehetősége előtt, ami azzal kecsegtette, hogy elérheti mindent elsöprő vágyát, az Alfaságot, a legígéretesebb terve az volt, hogy egy terrai űrrepülótéri munkást küld a Marsra, apasági perre. Az illetőnek gyereke lett egy női hajónavigátortól, aki marsi polgár volt. A fiukból csodálatos tehetségű marsi üvegharmonika-művész lett, a bolygó büszkesége. A marsi családjogi törvény értelmében az apának joga volt a bevételek egy részéhez, de egy oda-vissza út a Marsra vészesen leapasztotta volna Bear keretét, ráadásul a per kimenetele is erősen kétséges volt.

Gyorsan ki kellett találnia valamit, ha nem akarta, hogy megszüntessék a programját, így hát Fitzhugh megkapta a vízumát, és az útiterve kiderítése után Bear gondoskodott a csőcselék összeszedéséről és az inzultusról.

Akkor, mintegy csodaként, Weir kurátorai kapcsolatba léptek a Földszolgálattal. Nem csak örökséget ígértek, de a költségeket is fedezték. A kiadások tehát minimálisak voltak. A Machu Picchu-akció sikeresen lebonyolódott, a funkcionáriust pedig megdolgozták.

Bear ellenőr még mindig bosszankodott a fanatizmuson – és a

balszerencsén – ami a falusi halálát okozta. Az ügy kikerült az előre tájékoztatott hivatalnokok kezéből. Hamu polgártárshoz. Mint a Föld úgyszólván összes lakója, ő is erősen idegenkedett attól, hogy bármiképpen érintkezésbe kerüljön ezzel az emberrel.

Hirtelen több lett a tét, mint az előmenetele. Bear azt kockáztatta, hogy olyan vádak alá kerül, amik Hamu kezére juttatják. Ehhez képest még a Pásztor Terv is lényegtelen aprósággá zsugorodott.

De ő megőrizte hidegvérét, gyorsan és határozottan lépett. Rávette

vagy rákényszerítette azokat, akik a segítségére voltak az ügyben, hogy támogassák az alibijét, és kenjék a gyilkosságot Alacrity Fitzhugh-ra.

Időt nyertek, hogy az igazi gyilkost eltűntessék, mielőtt megváltoztathatna vallomását, és változatos módszerekkel elérték, hogy egyetlen más tanú se valljon számukra kedvezőtlenül.

Hamu átváltoztatta az űrvándor büntetését. Ez segítség volt a Pásztor tervnek, de fenyegető utalás is arra, hogy az ítéletvégrehajtónak megvan a saját véleménye az ügyről. Bear folytatta a terv végrehajtását, nem tehetett mást. Persze tett néhány erőtlen kísérletet más kísérők felhajtására is.

 

Felállt Hobart Floyt kanapéjáról, hivatali köpenyének ráncai szárazon zizegtek. Floyt és Balensa is automatikusan felkelt.

 

– Most pedig indulnunk kell, Floyt polgártárs – Balensához fordulva Bear hozzátette: – A háztartási összekötő csoport a következő váltáskor itt lesz.

Floyt felesége és az ellenőr úgy ölelkezett össze és csókolta meg egymást, mint két nővér. Floyt rezignáltan felemelte a táskáját és felzárkózott Bear mögé, aki kiviharzott az ajtón.

Hamu a nyúzott, feszült Floyttal oldalán belépett a szobába. Bear ellenőr körültekintő távolságtartással követte, balról.

A dekorációt úgy választották meg, hogy inkább Floytra legyen jó hatással, mint Alacrityre. A helyiség egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy hagyományos kondicionáló szoba, a divatnak megfelelően inkább a Föld múltját idéző, Viktória-kori teremre emlékeztetett. A funkcionárius szemmel láthatóan megnyugodott egy kissé, amikor belépett. Alacrityvel nem ez volt a helyzet. Semmi keresnivalójuk itt

lámpaernyőknek, díszpárnáknak, vörös plüss kanapéknak, gondolta bosszúsan.

Méregetni kezdték egymást Floyttal. Az űrvándor egy gyámoltalan kis földit látott – tényleg alacsony. Viszont tömörnek látszik. Nem csoda, hogy ezek a szerencsétlenek akkor boldogok, ha beleássák magukat az álmodozásba, a régi dicsőségbe. Nem csoda, hogy csak nagy tömegben bátrak…

Floyt egy hetyke, dühös fiatal idegent látott, de nem vette észre, hogy a másik idegességét részben a kényelmetlen, eldobható kórházi öltözék okozza. Az öntapadó varrásoknak megvolt az a kellemetlen szokásuk, hogy a lehető leglehetetlenebb időpontokban; elengedtek, vagy ellenkezőleg, makacsul ragaszkodtak, amikor pedig nem kellett volna. Nem csoda, hogy Floyt zaklatottnak látta.

Floyt, aki a Földszolgálat pszichopropagandáján nőtt fel, azt látta, amit várt: egy nem-egészen-embert, aki semmibe veszi a Terrát, múltjával együtt. Öntelt, csak azért, mert ide-oda tud röpködni az űrben, megvetéssel viseltetik a Föld iránt, nem törődik vele, hogy a faj nemessége és erényei itt fejlődtek ki, ezen a bolygón.

Tagadhatatlanul van benne valami borzongatóan érdekes is azokkal a sárga szemekkel meg a szürke sörénnyel, de akkor is csak egy korcs fajzat.

Bear ellenőr kurta utasításokkal látta el a három kondicionáló technikust, vigyázva, hogy minél kevésbé vonja magára a figyelmet.

Skinner Magatartási Főmérnök izmos, fehér szakállú férfiú volt, aki gyermekkora egyik bálványától kölcsönözte a nevét. Vele voltak asszisztensei, Subutai Klinikus (egy magas, szeplős, a maga módján elég vonzó, barna hajú nő) és Scism Klinikus (egy sovány, kopaszodó, kifejezetten bandzsa fickó, akinek a legsötétebb bőre volt, amit Alacrity a Földön látott).

Bear mézédesen, ugyanakkor hátborzongatóan mosolygott rájuk.

– Bízom benne, hogy minden simán fog menni – Azzal kiment, mielőtt Alacrity mást is meg tudott volna állapítani róla azontúl, hogy ki nem állhatja.

Subutai és Scism visszavonult egy sárkányokkal és tájképekkel díszített, kínai paravánnak álcázott fal mögé, a rejtett megfigyelőállásba. Alacrity nem látott sem őröket, sem biztonsági berendezéseket, de tudta, hogy attól még ott vannak. Egy gazdagon kipárnázott, döntött szék peremén ült. Skinner egy másik, közeli székbe invitálta Floytot.

– Kérem, polgártársak, dőljenek kényelmesen hátra, én majd…

– Nem vagyok a maga rohadt polgártársa! vicsorgott Alacrity. – A paraván mögött Subutai és Scism mosolyogtak és bólogattak egymásnak a műszerek fölött.

Skinner kényszeredetten elmosolyodott. – Igaza van, Alacrity. Kérem, bocsásson meg. Most legyenek szívesek lazítani.

Floyt igyekezett mindent megtenni. Skinner külsejét és egész modorát úgy számították ki, hogy megnyugtassa a földit, és ez sikerült is.

Alacrity kelletlenül hátradőlt, gerince érintkezett a karmazsin bársonnyal, de fel volt támasztva. A székbe épített érzékelők újabb adatokat továbbítottak a klinikusokhoz.

Skinner hosszú magyarázatba kezdett arról, hogy miért is vannak itt. Az űrjáró azonban közbeszólt:

– Tartsa meg a dumáját! Belementem, hogy végigcsinálom, de azt nem vállalom, hogy még jó képet is vágjak hozzá. Vagy udvariaskodjak Floythoz fordult. Subutai és Scism újabb érdekes adatokat olvashattak le a képernyőikről. – És nem fogok úgy tenni, mintha magát kedvelném.

Floyt úgy tanulmányozta Alacrityt, mint egy kellemetlen vírust, ami ellen meg kell találnia a vakcinát.

– Ha véletlenül mégis elkezdene szeretni, Fitzhugh, akkor rögtön szóljon, és én megváltozom – mondta hűvösen.

A kiírásokat olvasva a klinikusok elégedetten elmosolyodtak. A főnökük intett, hogy maradjanak nyugton, erre lecsendesedtek. Alacrity belátta, hogy nem kerülheti el a sorsát, Floyt pedig csak a Földszolgálatnak engedelmeskedett, mint egész eddigi életében.

Hamu polgártárs szólalt meg. A többiek döbbenten konstatálták, milyen észrevétlen tud maradni, ha akar.

– Most már mennem kell Hobart, Alacrity, sok szerencsét kívánok

mindkettejüknek. Imádkozom azért, hogy minél hamarabb visszatérjenek – Megfordult, hogy kimenjen, de Alacrity utánaszólt, erre megállt.

– Mi történt alannyal? – érdeklődött az űrvándor. – Azzal, akihez a múltkor ment. Akinek nem volt harmadik lehetősége.

– Újra meglátogatom, ezúttal utoljára – Hamu arca nem árult el semmilyen érzelmet. A klinikusok furcsa perturbációkat észleltek a kijelzőiken. Aztán az ítéletvégrehajtó távozott.

Skinner próbálta helyreállítani a kívánatos légkört, és nagyon mérges volt a zavaró közjáték miatt, de eszébe sem jutott kritizálni Hamu polgártársat. Kedélyesen összedörzsölte a kezeit.

 

– Nos, uraim, kezdhetjük? – Alacrity eltökélte, hogy ha valaha is alkalma adódik rá, jól megmogyorózza Skinner Magatartási Főmérnököt.

– Mindkettőjüknek elmondták, milyen kezelésen fognak most keresztülmenni – kezdte Skinner. Nem zavartatta magát az űrjáró keserű, gúnyos fintorától. – Ez egy teljesen szokványos procedúra. Floyt polgártárs, ön tisztában van vele, hogy milyen széles körben alkalmazzák itt a Terrán, hmm, bizonyos speciális körülmények között. Alacrity, nyilván maga is találkozott már valamifajta kondicionálással, nem?

Alacrity elkomorult.

– Hogynel – Ami azt illeti, még olyan helyeket is ismert, ahol a magatartási programozást ki tudták törölni vagy éppen az ellenkezőjére fordítani. Alattomosan elvigyorodott.

– Remek! – mondta Skinner gyorsan. – Már csak egy problémánk maradt, az idő. Weir úgy rendelkezett, hogy minden Örökösnek jelen kell lennie a kihirdetésnél, ami azt jelenti, hogy legkésőbb két nap múlva el kell indulniuk az Epiphanyra.

– Ezért a teljes kezeléssorozat helyett csak korlátozott kondicionálást kaphatnak, ami szigorúan csak a feladatukra koncentrál. Azaz arra, hogy elmenjenek az Epiphanyra, megszerezzék az örökséget, és visszajöjjenek vele a Földre. Természetesen ezen belül van egy bizonyos fontossági sorrend.

Alacrity savanyú képet vágott, és oldalra nézett, egy Remington-kép reprodukciójára. Az biztos, hogy az ő jóléte nem tartozik a lényeges dolgok közé.

Floyt arca kifejezéstelen volt. Skinner alig várta, hogy kielemezhesse Subutai és Scism által készített felvételeket, és megtudhassa, mi játszódik le benne.

– Vannak prioritások. Maga, Alacrity, arról fog gondoskodni, hogy Hobart végrehajtsa küldetését, és biztonságban visszatérjen. Hobart, magának csakis a küldetésére kell koncentrálnia. Kérem értsék meg: ettől nem fogják magukat valamiféle gépezetnek érezni. Csak ésszerűnek és kívánatosnak fogják érezni, hogy azt tegyék, ami a feladatuk.

– És vele mi lesz? – bökött Floyt felé a fejével Alacrity. – Hogyan tartsam vissza attól, hogy el ne kövessen valami hígvelejű földi hülyeséget? Ki az isten lesz a főnök?

Floytot megmerevítette a düh. Egyenesen és rezzenetlenül az űrvándorra bámult Skinner kétségbeesetten vetette közbe magát:

– Mindketten fel lesznek vértezve a provokációk ellen. De ezt talán ne most beszéljük meg, rendben?

Alacrity fordította el előbb a tekintetét Floyt átható pillantásáról. Talán mégis van valami ebben a fickóban. Őt is zavarta, amit Skinner mondott. Az volt az érzése, hogy tipikus földszolgálati reflexszel ezek itt arra pályáznak, hogy a két összekényszerített társ valamiféle egységgé álljon össze.

– Most pedig munkára fel! – tapsikolt Skinner. Floyt visszanézett Alacrityre, hogy egyszer s mindenkorra tisztázza a dolgokat, de az űrjáró már mélyen aludt a székében, annak következtében, hogy Subutai és Scism rákapcsolták az altatómezőt.

Floyt a két nap javarészét pszeudoálomban töltötte, amikor is a Földszolgálat állandóan a teendőit duruzsolta a fülébe. A Terra iránti odaadását és az idegenekkel szembeni, belénevelt utálkozást a feladat végrehajtásának szóló feltétlen elkötelezettséggé hajlították.

A motiváció alig jelentett problémát a magatartási mérnököknek, inkább Floyt idegenekkel szembeni félelmén kellett egy kicsit állítgatni, hogy el tudja viselni a külvilági utazást és a személyes érintkezést. A tudatos elhatározása túlságosan törékeny volt, mert a mélyben rejtező félelme és ellenérzése különlegesen erősnek bizonyult.

Amíg aludt, orvosi csoportok fáradoztak azon, hogy immúnissá és alkalmazkodóképessé tegyék az idegen világokra. A Földszolgálat szemszögéből ez volt a küldetés legköltségesebb része. Lehet, hogy feleslegesnek fog bizonyulni, mely esetben elhagyják a további Pásztor Küldetéseknél, de Bear ellenőr még nem kockáztathatott.

 

Alacrity persze már régen átesett ugyanilyen, ha nem jobb kezelésen.

Floyt ébren is töltött néhány órát. Egy kicsit kábán hallgatta az általános tájékoztatót a csillagközi utazásról és az űrben uralkodó körülményekről, különös tekintettel a megboldogult Weir birodalmára.

Kapott olyan leckéket is, amelyek részletesen megindokolták a Földszolgálat cselekedeteit, de az utazással szembeni ellenérzését nem tudták megszüntetni, csak elnyomni. Azt viszont nem volt nehéz belesulykolni, hogy legyen óvatos és körültekintő.

Megint más dolog volt rávenni a földit, hogy fogadja el társának Alacrityt. Valószínű volt. hogy Floytnak esetenként meg kell hajolnia Alacrity szakértelme előtt, vagy legalábbis elfogulatlanul mérlegelnie a véleményét. Ehhez az kellett, hogy leszereljék az Idegenekkel szembeni utálat jó részét, amit a klinikusok nagyon óvatosan végeztek el, az idő rövidségére való tekintettel. Gondoskodtak róla, hogy Alacrity egyedi kivételt képezzen az idegenek között. Azt viszont nem akarták, hogy Ftoyt maradék előítéletei bármilyen csorbát szenvedjenek.

Alacrity, fiatalabb és ellenállóbb lévén, nem ébredt föl az elkövetkező negyvennyolc órában. Bele kellett plántálni a vágyat, hogy kísérje, védje és segítse Floytot. Elég nehéz dolguk volt, főleg a Machu Picchun történtek után.

De Floytot megcsinálták. A csapat a személyes rokonszenv kiépítését ítélte a legcélravezetőbbnek. A procedúra közben egy gránitkemény védőfalba ütköztek, ami elzárta, az űrvándor múltját, eredetét és neveltetését. A két klinikus valamilyen természetes védekező mechanizmusnak vélte, de Skinner érezte, hogy ahhoz túl erős.

Valószínűleg kemény munkával hozhatták létre. Erős kísértést érzett, hogy próbára tegye, de az idő ezt nem engedte.

Hogy ki tudják cselezni a szintetikus burkot, a két klinikus elővette az első felvételeket. A pszichodinamikai értékelés után arra jutottak, hogy Floyt sebezhetőségét kell hangsúlyozni. Arra játszottak, hogy az űrvándor hajlamos volt szimpátiára az elnyomottakkal, áldozatokkal szemben. Tudták, hogy ennek melléktermékeként bizonyos megvetést is gerjesztenek Floyt gyengeségével szemben, de kénytelenek voltak ezt is belevenni a számításba.

A második nap elején már látták a fejlődést. Alacrity agyongyógyszerezve ült a székben egy Hobart Floytot mutató videofilmet bámulva, miközben egy hipnomező is dolgozott rajta. Az eligazításokon felvett anyagot mesterien úgy vágtak össze és úgy hangszerelték, hogy Floytot ijedt, de szeretetreméltó embernek állítsák be, aki olyan helyzetbe csöppent, ami meghaladja a felfogását és a képességeit.

A klinikusok egyszer csak meghallották, hogy Alacrity dünnyögni kezd.

Közelebb hajoltak, és erősen hegyezték a fülüket.

– Szegény pára… szegény pá…

Skinner Magatartási Főmérnök arcán szeles, ragyogó mosoly terült szét.

Az időkorlát arra késztette a csoportot, hogy felfüggessze a folyamatot, bár így is majdnem egy teljes, megbízható kezelésnek megfelelő munkát végeztek. Hiába siránkoztak, Floytnak oda kellett érnie a kihirdetésre.

Alacritynek rogyadozott a lába, amikor visszatámogatták a díszlet-szobába. Floyt már ott várta Skinnerrel és csapatával együtt. A keleti paravánt eltűntették, mögötte a sarokban egy meglepően modern és kicsi irányítópult csillogott.

A kondicionáló csapat olyan elégedett és vidám volt, hogy Floyt egészen rosszkedvű és keserű lett tőle, még ha tudta is, hogy küldetése a Terra javát szolgaija. De amazok ittmaradnak a Terra többi hűséges gyermekével, amíg neki, Floytnak ki kell merészkednie az elkorcsosult, mutáns, kevertvérű külvilágiak közé.

Ekkor bekattant a kondicionálása, bár ő csak annyit érzett, hogy egy új gondolat bukkan fel benne. Jóleső melegség töltötte el arra a gondolatra, hogy mennyi jót tesz a Földnek majd az örökségével.

Alacrity megállt, és egy pillanatra megingott, amikor az ápoló elengedte a karját. Skinnertől és bandájától felállt a szőr a hátán, és összerándultak az idegei.

De aztán észrevette Floytot. Szánalom töltötte el a szívét. Szegény

nyomorult pára!

Az utolsó résztvevő is megérkezett a diadalmas Bear ellenőr személyében. Barátilag vállon veregette Floytot, és jóságosan ránézett.

– Nagyon jól haladt, Hobart. Már túl is van a nehezén. A fizikai nehézségek elhanyagolhatók lesznek.

Elugrani az Epiphany-ra és vissza, miközben valaki rá – vagy ránk – vadászik? Alacrity csodálattal adózott a nő könnyed hazudozási képességének. De hirtelen késztetést érzett, hogy gondoskodjon a földi sikeréről. Végül is Floyt sem tehet az egészről. Tudta, hogy a kondicionálás miatt vannak ezek az erős érzelmei, de ott rejtőzött benne az igazi énje egy jókora része is.

Floyt valami választ dünnyögött. Bár sokkal enyhébb kezelésben részesült, mint az űrjáró, még mindig zavart volt egy kicsit.

Bear Alacrityhez fordult. A barátságosság teljes hiánya csak még mélyebb utálatra késztette a külvilágit. – Megadatott magának az a ritka lehetőség, hogy valami hasznos cselekedettel feledtesse bűnét. Bízom benne, hogy megbecsüli magát és jól él ezzel a lehetőséggel.

– Ha rajtam múlna, Bear. akkor szűrőt építtetnék minden ondóvezetékbe, hogy ne születhessenek ilyen képződmények, mint maga.

Bear egy árnyalattal fehérebben semleges szócséplésbe kezdett. A többiek érdektelenül hallgatták, de a dühtől fortyogó Alacrity fáradhatatlanul tekintgetett körbe a szobában. Szemét még mindig Bearen tartva észrevette, hogy Scism, a kis klinikus a konzol felé oldalaz.

Testével takarta a kezét, amikor a kapcsolók felé nyúlt.

A Machu Picchu-eset óta állandóan kihegyezett érzékeivel Alacrity már képes volt valamilyen felszínes elképzelést kialakítani a konzol működéséről. Ez különben is a vérében volt, ha ismeretlen szerkezettel találkozott. Úgy látta, hogy Scism éppen halálos szintre akarja csavarni azt a tárcsát, ami a Floyt székébe áramló energiát szabályozza.

Alacrity szinte kilőtt a székéből és Scism felé vetette magát.

A klinikus taszított egyet a tárcsán. Floyt felnyögött a fájdalomtól és a meglepetéstől, aztán görcsbe merevedett. Scism szembefordult Alacrityvel. és egy karcsú, csillogó csövecskét tartott maga elé.

Az űrjáró nem lassult le. Floyt megsérült, de még élt, legalábbis egyelőre. Alacrity próbált irányt változtatni, és röptében leszerelni az ellenfelet, miközben a többieknek kiáltott, hogy segítsenek.

Scism gyorsabb volt, mint amilyennek látszott. A sugár telibe kapta Alacrityt, és ő hason fekve elterült a vastag, perzsa-utánzat szőnyegen.

Csak egy pillanatra szűnt meg az időérzéke. Mintha csak másodpercek teltek volna el addig, amíg sajogva, összetörve magához tért és kirajzolódott előtte a díszes gyertyatartó.

Bénítófegyver, paralizátor – valahogy így híják itt a Földön, gondolta.

Ha más lett volna, nem élt volna túl egy ilyen találatot. Valószínűleg még alacsony energiára is volt kapcsolva. Ezzel együtt úgy érezte magát, mintha valaki a gravitációt is följebb tekerte volna.

Kinyújtózott és felemelte a fejét.

Elsőnek az ellenőr döbbent, tanácstalan ábrázatát pillantotta meg. Bear ott állt mellette, kifejezéstelen arckifejezéssel palástolva kárörömét. A csoport ott állt egy tágabb körben, és őt bámulták.

Skinner kézzel tapogatta ki a pulzusát.

– Mint a régi jó doktorbácsik, he?

A beteg elrántotta a kezét.

Scism együttérzően nézett le rá, Subutai pszichológiai megfigyelésit mormolta egy kis felvevőbe. Alacrity komoran gratulált magának, hogy megint beugrott a Földszolgálat trükkjének.

– Na, meg vagytok elégedve, takonypócok?

– Tökéletesen – jelentette ki Skinner. Fölsegítette Alacrityt. Tudta,

hogy az űrjárónak most nincs elég ereje egy tisztességes rúgáshoz vagy ütéshez. – Elnézését kell kérnünk, fiatalember, de ez volt a döntő próba.

– Úgy látom, megbízható társsal fog utazni, Floyt polgártárs –jegyezte meg elmésen Subutai.

Alacrity látta Floyt arcán, hogy őt is ugyanolyan készületlenül érte az eset, mint őt magát.

Ekkor a funkcionárius összevonta a szemöldökét, és azt mondta Bearnek és Skinnernek:

– Ez nagyon rosszindulatú, és teljességgel felesleges akció volt. Zavarodottságában és dühében eszébe jutott a lány, aki a fecskendővel támadott rá. Az is csak a Földszolgálat tesztje lett volna? De miért?

Bear arca most először felhősödött el. Floyt határozott állásfoglalása, főleg a külvilági pártján, nem illette bele a tervébe. A csoport figyelmesen fürkészte a funkcionáriust

– Felejtsd el – mondta Alacrity undorral Floytnak –, el kell érnünk a hajót!

Alacrity minél kevesebb hűhót szeretett volna az indulásuk körül lehetőleg titokban akarta csinálni. Ez viszont nem vágott össze Bear elképzelésével, aki dicsőséges propaganda-eseményt akart csinálni a küldetés kezdetéből.

Így is lett. A Föld egyik utolsónak megmaradt, zárt űrrepülőterének várótermében csak úgy nyüzsögtek a felvételi stábok mindenféle felszereléssel. Persze utólag minden anyagot keményen megvágnak és átszerkesztenek majd. Abban az esetben, ha a küldetés netán kudarcba fulladna, a felvételeket megsemmisítik. Az első sikerrel végződő küldetést fogják majd úgy bejelenteni, mint a Pásztor Terv kezdetét.

– Ne felejtse a Szabad Import engedélyét! – emlékeztette Floytot Bear immáron harmadszor. – Apropó, hadd nézzem csak!

Floyt sóhajtva előhúzta és átadta a nőnek. A Földszolgálat Szabad Import engedélye ritka tünemény volt, a legtöbb terrai még magát az elnevezést sem hallotta soha életében. A Floyt nevét csillogó betűkkel hirdető egyoldalas okmány olyan szabályokra hivatkozott, amiket Floyt egyáltalán nem ismert. Felhatalmazta arra, hogy a Földszolgálat vagy a Békefenntartók vámtisztjelnek mindenféle zaklatása nélkül térhessen vissza a lakóhelyére – feltehetőleg az örökséggel együtt. Ami a hivatalok közti féltékenykedést és vetélkedést illeti, Bear nem óhajtotta megosztani másokkal a Terv dicsőségét. Azt sem akarta, hogy az örökséget vagy annak eredményeit elvonják a költségkeretéből.

Floyt gondosan visszatette az engedélyt esetlen, csírabiztos ruhájának egyik zsebébe. Ezt a szkafander-szerű öltözéket is, mint minden mást, amit magával kellett vinnie, a szolgálat pszichoprop elemzői adták.

Tele volt orvosi ketyerékkel, volt benne vizelet-és széklettároló, fertőtlenítő készlet és mindenféle egyéb. Sugárbiztos volt, és a furcsa sisakban, amit Floyt a hóna alatt hurcolt, lehetett enni, Inni, hányni, valamint orrot és fület tisztítani. Még arra is volt benne egy szerkezet, hogy a kevéssé gusztusos termékeket távol tartsa a szemektől.

A fertőzésbiztos ruhában volt légzőpalack, fűtő és hűtőrendszer, de Floyt már felfedezte, hogy hátvakarásra teljességgel alkalmatlan.

A Földszolgálat rögeszmeinek köszönhetően Floyt úgy festett, mintha egy radioaktív pusztaságra indulna, ahol hemzsegnek a fertőző járványhordozók – Alacrity magában beismerte, hogy ő éppen ilyennek látja a Földet.

Persze ott volt Floyt felesége és a lánya. Nem tudván ellenállni a luxusnak és jólétnek, amibe az apja távollétében ő is belecsöppent, Reesa is megszabadult régi mű-szarvasbőr ruhatárától. Balensa a legjobb szerelését viselte. Floyt nem tudta megállni, hogy ne bámulja, bármennyire fájdalmas is neki a látvány.

Reesa és Balensa megjegyzéseit és válaszalt Bear és pszichoprop igazgatója gondolta ki jóelőre. Úgy tettek, mintha rettentően ragaszkodnának Floythoz, és nagyon aggódnának a biztonságáért. Elvégre a nézőket emlékeztetni kell arra, hogy a külvilági utazás kockázatos és kényelmetlen. Anya és leánya egyaránt hangot adtak büszkeségüknek és annak, hogy már alig várják Floyt, a Terra hőse visszatérését. A saját hátországi hősiességüket csak módjával ecsetelték.

Alacrity egy sarokban gubbasztott, jobbára ügyet sem vetettek rá, ami neki tökéletesen megfelelt. A Földszolgálat nem tartotta szükségesnek, hogy hangsúlyozza a külvilági szerepet az akcióban.

– Csak azért megyek vele, hogy legyen, aki kicserélje az ürüléktárolóját – mondta fapofával egy riporternek.

Ennyi volt az egész.

Kicsit másképpen nézett ki, mint amilyennek Bear és Floyt megszokták. A Földszolgálat kiváltotta katonai zsákját egy űrreptéri csomagmegőrzőből. Szürkéskék, kissé kopott és viseltes űrruhát viselt, amiről hiányoztak a rangjelzések és a kitüntetések. Tele volt karabinerekkel és tágas zsebekkel, csípőjén, lábán, karján, mellkasán.

A nyitott, magas gallér egy csuklyát rejtett. A teljes beépített hűtő-fűtő berendezés elfért a jobb csípőjén dudorodó zsebben. A könnyű hajózócipő helyett nyomkereső bakancsot viselt, amit még Ott Messze szerzett be annakidején. Térdvédője és megerősített részei ellenére nagyon is kényelmes viselet volt. Mellette ott volt katonai zsákja, ami összes vagyonát tartalmazta. Reesa megcsodálta a terem másik végéből, elismerően méregetve karcsú, magas termetét és széles vállait.

A lány érdeklődését felkeltette a furcsa hajzat és a nagy, különös tüzű szem. Elképzelte, hogyan festene a külvilági egy szarvasbőr ágyékkötőben. Megpróbált arrafelé sodródni, de egy szemfüles pszichoprop elnökhelyettes lekapcsolta.

Alacrity fél szemét állandóan Bearen tartotta. Most, hogy egyedül látta, határozottan elindult felé. A bakancsa alig ütött zajt a fényes padlón.

– És mi lesz a többi holmimmal? Tudja jól, miről beszélek. Azokat mikor kapom vissza?

– Átadták a komp legénységének. A Lunán visszakapja.

Alacrity káromkodott egy cifrát. – Idefigyeljen! Azt akarja, hogy vigyázzak az emberére, vagy sem?

– Ez a szabály! – mondta a nő, és otthagyta a tajtékzó fiatalembert.

Figyelmeztető szirénázás jelezte, hogy a lunakomp felszállásra kész. A felvevőcsoportok buzgón rögzítették az eseményt a halhatatlanság számára. Reesa és Balensa hősiesen visszafojtották könnyeiket. Magáról a felszállásról szinte nem is mutatnak majd képet, az ilyen dolgokat közönségesnek tartották.

Alacrity arrébbtaszajtotta a lakájt, aki a katonazsákja után nyúlkált. Maga vette föl és ruganyos léptekkel elindult. Nem nézett senkire. Súlyosan menetelt, a beszállóalagút megdöndült a lába alatt. A fehérre festett zsilipajtó feltárult. A figyelmeztető feliratok vörösen virítottak rajta.

Egy unott fedélzetmester támasztotta a zsilipet. A liunaiakra oly jellemző puha, sápadt fickó volt. A földi járaton nem volt sem kényelmes luxus-részleg, sem mosolygó, szolgálatkész személyzet. A terraiak örülhettek, hogy a Luna egyáltalán indít ide közlekedést.

A jóember kipipálta Alacrity nevét a kezében tartott kis képernyő utasnévsorából. Floytot még javában búcsúztatták, az ünneplés hangjai egészen idáig elszűrődtek.

A hajó egy túlkoros, előfedélzetes jószág volt, a Hangulat névre hallgatott. Az utasfülke kopott és gyéren bútorozott volt. Rajtuk kívül csak három szótlan és jelentéktelen utas foglalta el, akik szemmel láthatólag csak a saját dolgukkal óhajtottak törődni. Alacrity biztonságba helyezte a zsákját, és kitekintett a nézőpanelen.

A Föld utolsó ürrepülőtere. Lehangoló, jobbára elhagyatott hely, üres csarnokokkal és omladozó hangárokkal. Elhanyagolt, haldokló létesítmény. A peremén túl már látszott a Nazca fennsík kihalt és barátságtalan lapálya is.

Csak a heti egyszeri kompjárat és néhány alkalomszerűen érkező teherhajó kötötte össze a Terrát az univerzum többi részével.

Csillaghajókat nem is engedtek le a felszínre.

Alacrity visszaballagott a zsiliphez. A beszállócső másik végén ott állt Floyt, a családja és Bear körében. A filmesek teljes extázisban nyüzsögtek, rohangáltak, keresték a minél előnyösebb látószögeket.

Nagyon igyekeztek, hogy semmiről se maradjanak le. Már vészesen közeledett a HANGULAT Indulásának ideje, és a lunaiaknak szemmel láthatóan eszük agában sem volt itt vesztegelni a földi gravitációban, amit úgy utáltak. Alacrity karbafont kézzel szemlélte a megható tablót.

– Reményeink és imáink elkísérnek, Floyt polgártárs. Egy hálás Terra vár vissza! – Bear ellenőr úgy állt, hogy látványos profilja minél előnyösebben érvényesüljön.

Floyt azonban nem mozdult, csak bámult befelé a csőbe. Nem reagált a végszóra, ezért Bear nógatólag meglökte a vállát. Amaz csak állt tovább. A felvevőgépek csak surrogtak.

– Megköszönjük önzetlen erőfeszítésedet, amivel a Terra javát szolgálod – folytatta rögtönözve Bear. Lelki füleivel már hallotta a crescendót, ami a híradóban ennél a résznél fogja majd elérni a csúcspontját.

Erőteljesebb mozdulatokkal kezdte noszogatni Floytot.

Floyt erősen megvetette a lábát. Alacrity érdeklődve figyelte. Balensa és Reesa megeresztett egy-egy hevenyészett cirógatást, de világos volt, hogy nagy kínban vannak. Az orvosi szerkentyűk és más vacakok diszkréten csörömpölni kezdtek, amikor az ellenőr megpróbálta feltűnés nélkül magával vonszolni a funkcionáriust.

 

Balensa és Reesa kínos hallgatásba süppedt. A cső végénél folyó küzdelem egyre erőteljesebb lett. Bear kiszámított profilja elmozdítása nélkül apró jelt adott a kezével.

A filmesek egycsapásra abbahagyták a felvételt.

– Leállunk! – mondta valaki. Bear ellenőr már mindkét kezével Floyt vállát taszigálta. Még mindig hang vagy indulat nélkül, Floyt belekapaszkodott a cső peremébe, és nem volt hajlandó megmozdulni. A pszichoprop igazgató és helyettese az ellenőr segítségére siettek, és vállukat Floyt hátának vetették, míg a fogait csikorgató Bear az ujjait feszegette.

Egyetlen roppant, közös erőfeszítéssel a három embernek sikerült kirántani Floytot a pozíciójából, és bependeríteni az alagútba. Ők félúton meg tudtak állni. Floyt viszont karjaival kaszálva, csörömpölve botladozott előre a lendülettől.

Alacrltyhek kellett elkapnia, amikor a terra! szó szerint beesett a zsilipen. A lunai unottan ásított, ás akkurátusán kipipálta Floytot is.

Floyt lerázta magáról Alacrity kezét, az űrvándor szemébe nézett, hitetlenkedve megrázta a fejét, és csak annyit mondott:

– Minden percben két új születik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

6.

 

 

A zsiványok tanyája

 

 

Széles, vastagon párnázott ülésében Alacrity a Hangulat felszállása után szinte nyomban álomba merült. A Földszolgálat brutális kondicionálása többet kivett belőle, mint amennyit a Földön kimutatott.

Azonkívül még mindig nem volt tisztában kusza érzelmeivel, a féltéssel, szánalommal és türelemmel, amivel Floyt iránt viseltetett.

A Nazca pusztái lassan elmaradtak alattuk, megadva a lehetőséget Floytnak arra, hogy életében először a levegőből láthassa a Nazca-vonalakat, amit a terraiak évezredekkel a repülés feljegyzett

kezdetei előtt készítettek. A vonalak gigászi totemalakokká álltak össze, de csak magasan föntről szemlélve. A Vonalak létezése volt az egyik indoka annak, hogy éppen a nazcalt választották az utolsó működő űrrepülőtérnek.

Mint minden földi, Floyt is a Terrai Lélek egyházának tagja volt, legalábbis elvileg. Gondjai azonban elvonták a figyelmét attól, hogy a Vonalakon meditáljon.

 

A Hangulat fürgén emelkedett a légkörben. A kis gép sietve átváltotta gravitációs mezejének erősségét a szokásos lunai egyhatodra. Floyt kényelmetlenül fészkelődött szkafanderében. Még akkor is a rá leselkedő veszélyeken elmélkedett, amikor elnyomta az álom.

Stemp Alfa Hivatalnoknak névleg ugyan voltak felettesei a Földszolgálat szervezetében, de ö csak esztétikai szempontok miatt léteztek. Díszek voltak csupán. A vele egyenrangúak csupán maroknyian voltak, és az Alfák csak saját maguknak, mint csoportnak voltak felelősek.

Az átlag terrainak az Alfa besorolás kimagasló tehetséget, sikereket és rangot jelentett. Stemp és köre számára viszont a csúcsragadozói pozíciót a Földszolgálatnál.

Már letudott néhány apróbb ügyet: a protein-forgalmazás átszervezését, bizonyos alapvető területek megszerzését, valamint egy engedély megtagadását egy 1960-at felidéző fesztiválhoz, tekintve az akkori kor tekintély-ellenes hangulatát. Már végzett az aznapi szokásos szunyókálással is.

Aztán megint egy hasonlóan jelentéktelen üggyel kellett foglalkoznia.

Odáig volt kénytelen alacsonyodni, hogy beengedje Bear ellenőrt

jelentéstételre ide, hatalmas boltozatos irodájába.