A nő erőltetetten rámosolygott, és merőben másképp viselkedett, mint Floyttal vagy a többi közönséges halandókkal szemben. Stemp szeszélye majdnem két órát várakoztatta, mégis csupa kellem és bűbáj volt.

Kibontott haja, egyetlen ékessége, aranybarnán ragyogott. Stemp lelkiekben már felkészült az ömlengő szóáradatra. Bear púp volt a háta közepére.

A nő túl gyorsan beszélt, túl édesen, és túl hevesen gesztikulált. A

Pásztor Terv már teljesen csak az övé, természetesen; Stemp nem akart túl szorosan kapcsolódni a programhoz, hiszen az kudarccal is végződhet. Ha viszont sikeres lesz, akkor természetesen a nőnek is csorgat egy kicsit abból a pénzből és dicsőségből, ami majd az ő markát üti, és meg is jutalmazza. Ez a dolgok rendje.

De nem felejtette el az első próbálkozás fiaskóját, tehát Stemp távol tartotta magát a Pásztortól. Az Alfák egy pillanatra sem feledhették el, hogy a ragadozók esetenként egymást is felfalják.

Bear lendületesen tovább fecsegett. Stemp megajándékozta a figyelmével, és rövid betekintést engedett neki az Alfák hatalmának szentélyébe.

Csak azért élt, hogy egyszer ő is közéjük kerülhessen. Mint rajta kívül még oly sokan.

Stemp néhány türelmetlen mozdulata elég volt ahhoz, hogy jóval rövidebbre fogja mondókáját. Szót ejtett Alacrity beszervezéséről –szerényen nem téve említést a saját óriási szerepéről az ügyben, bár ezt Stemp úgyis sejti. Aztán Floytról és a különös külvilági örökségről kezdett beszélni…

– Weir? – robbant ki Stemp, aki felriadva eddigi bóbiskolásából, kimeredt szemmel egyenesedett fel a székében. – Te szentséges Terra! WEIR?

Bear ellenőr gyomra hirtelen táncba kezdett, szívverésében pedig ritmuszavarok kezdtek mutatkozni. – A nyomozócsoportja mit csinált ezalatt? – érdeklődött Stemp. – Weir mindig is csak gondot jelentett nekünk!

Bear nyelt egyet. – Tisztában voltam vele, hogy némileg hűvös a viszony Weir és a Terra külvilági képviselői között. De semmi komolyabb – Bear már látta egész karrierjét belehullni a szemétledobóba.

Stemp pillanatok alatt visszanyerte az önuralmát. – Milyen volt a projektje engedélyszintje?

– Béta engedély, uram – Vajon mi kerülte el a figyelmét, tűnődött – ha csak nem Alfa-hozzáférésű anyagok? – Az ön tanulmánycsoportja hagyta jóvá, Stemp Alfa Hivatalnok. És a Felülvizsgáló Bizottság is engedélyezte – A Pásztor Tervet Bear már teljesen a sajátjának tekintette, és mindent elkövetett, hogy megvédje a külső vizsgálódás vagy beavatkozás elöl.

Mindazonáltal Stemp is kapcsolódott a Tervhez. Úgy tett ugyan, mint aki információs kijelzőit figyeli, amelyeket a nő nem láthatott, valójában gondolataiba mélyedt. Bear el sem tudta képzelni, hogyan jelenthet ekkora veszélyt a Földszolgálat számára egy ilyen távoli, piti kiskirály, mint Weir. Igyekezett palástolni türelmetlenségét.

Végül Stemp az asztalra koppintott. – Nos, azonnali, részletekbe menő jelentést akarok a tervről. És haladéktalanul értesítsen minden fejleményről. A kommunikációkról, információkról, a pletykákról, MINDENRŐL. Megértette?

Bear élénken bólogatott, de mindvégig megtartotta az előírt szemkontaktust. – Ennyi – Stemp úgy tett, mintha már ott sem volna.

Bear kióvakodott az irodából, és legyőzte késztetését, hogy futásnak eredjen. Amikor elment, az Alfa zajosan kifújta benntartott lélegzetét.

Lehajtott fejjel, az asztalon dobolva gondolkodott. Ez a Pásztor Terv jó eséllyel bajba keverheti..

És a csúcsragadozók néha egymást is felfalják.

Amikor Floyt felébredt, a kabin kijelzőjéről leolvasta, hogy már ki lehet csatolni a biztonsági szíjakat, és az utasok szabadon járkálhatnak a kabinban. Hallott róla, hogy az utasokat néha beengedik a pilótafülkébe, így hát ügyetlenül kiszíjazta magát ormótlan ruhájából. A kis gravitáció mellett fokozott óvatossággal mozgott, csörgedezett rajta a sok kis felszerelés.

Alacrity, aki még aludni látszott, egyszer csak megszólalt:

– Hó!

– Na?

– Megtennéd, hogy leveszed ezt a rémes fingfogót? A lunaiak halálra fogják röhögni magukat rajta. Amellett kínos feltűnést keltene.

Floyt a többi utast nézte, miközben kiveszkölődött az űrruhából. Semmi különös nem volt rajtuk. A Földszolgálat nyomozói alaposan leellenőrizték valamennyit, a legénységgel együtt, hogy minimálisra csökkentsék a kellemetlen meglepetések valószínűségét. A Lunán már kockázatosabb dolguk lesz.

Miközben a ruhát hajtogatta, Floyt megállt, hogy kinézzen a Földre. A kék-fehér kör látványától elbizonytalanodott. Inkább visszatért a hajtogatáshoz.

A pilótafülke bejárati folyosója nyitva volt. Floyt benézett, és megfagyott ereiben a vér. A pilóta és a másodpilóta: egy testes középkorú asszonyság és egy tejfelesszájú kölyök ott álltak egy-egy támasztékhoz szíjazva, és szemmel láthatólag mélyen aludtak. A fejükkel irányították a hajót, implantjaik közvetítették az utasításokat a Hangulatnak.

Voltak kézi irányítószerkezetek is, amelyek engedelmesen mozdultak a néma parancsokra. Mintha szellemek babráltak volna az irányítópulton.

Monitorok és jelzőfények villogtak a vakvilágba. Állandó testetlen, de annál serényebb ténykedés folyt.

Egy ellenőrző monitor fordult felé, hogy befogja. Egy gépi hang

udvariasan megkérdezte:

– Valami problémája van?

– Nem, én csak… nem, köszönöm – Gyorsan kihátrált. Megrémítette a szellemjárta pilótafülke és a hullaszerű pilóták látványa.

– Hátborzongató, mi? – kérdezte Alacrity, amikor Floyt visszabotorkált a székéhez. – Én sem vagyok nagyon oda érte – Volt

annyi esze, hogy ne mondja el a földinek a borzadályos történeteket azokról a pilótákról, akiknek teljesen kizökkent az agyuk.

– Tessék – Alacrity egy elasztikus, rögzítőpánttal ellátott zsebszerű valamit nyújtott Floytnak.

– Mi ez?

– Ebbe tedd az értékeidet – a pénzt és az útiokmányokat! Aztán húzd fel a lábadra, a lábikrád és a térded közé. A zseb befelé nézzen. Aztán húzd rá a nadrágod – Elmosolyodott Floyt elképedésén. – Tartsd nyitva a szemed, és készenlétben az öklöd, polgártárs. Ahova most megyünk, az egy űrkikötő! Ha most még nem is tudod, hogy ez mit jelent, majd három óra múlva rájössz.

A közeledő Luna hideg, ragyavert felszínét tanulmányozva Floyt észrevette, hogy az utolsó srillí roham a Föld holdját szinte teljesen érintetlenül hagyta.

– Úgyis szinte minden a föld alatt van – jegyezte meg Alacrity. – A felszín vagy üres, vagy olyan, mint egy szemétdomb.

A Hangulat besiklott egy földalatti hangárba. Fent egy hatalmas kapu zárult össze utána, lent pedig egy kiszállócső kígyózott a hajó zsilipje felé.

Kicsiny poggyászukat a kezükben vitték, és Alacrity ragaszkodott hozzá, hogy a fertőzésbiztos szkafandert adják oda a komp fedélzetmesterének, mivel már úgysem lesz rá szükségük. Azt bölcsen elhallgatta, hogy valójában eladta a ruhát. A pénz már ott lapult a bal karján lévő zsebben.

A terrai követte az űrvándort a csőbe, és játékosan pattogott a töredék gravitációban. Remekül érezte magát, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy neki tulajdonkeppen utálnia kell az egész utazást.

Alacrity megállt a cső végén a zsilipnél, és intett Floytnak. Hogy maradjon hátra, amíg a többi utasok sorra kerülnek a vámnál.

A földit nem zavarta, hogy várakoznia kell, mert közben remekül gyakorolhatta új képességeit, a pattogást és lebegést. Személyes motyókkal megrakodva a Hangulat legénysége húzott el mellettük, kecsesen és könnyedén a hazai pályán. A pilóta és a másodpilóta udvariasan üdvözölte Floytot, mintha ébren lettek volna, amikor találkoztak vele.

A hajósok a vámellenőrzéshez járultak. Az utasok hamar átjutottak. Most Alacrity is beállt a sorba. Floyt szorosan mögötte. A vámtiszt, aki Floyt papírjait vizsgálgatta, kissé furcsállkodva mérte végig; a Földszolgálat funkcionáriusai nem arról voltak híresek, hogy bármiért is elhagynák a Földet. De aztán rátette jelét az okmányokra, és felületes szemle után a csomagra is.

Alacrity a szomszédos vámtiszthez került. Miután a finánc ellenőrizte az űrjáró okmányait és katonai zsákját, egy nagy fadobozt emelt ki a pultja alól.

Alacrity kinyitotta a ládácska ujjlenyomat-ellenőrző zárját. Floyt átbámult, hogy lássa, mi történik. Az űrjáró egy feltekert vörösbarna bőrszalagot emelt ki.

Nehéz, géppel varrott fegyverszíj volt vállövvel és tokba tett pisztollyal. Alacrity kinyitotta a kis táskát és kis rángatással elővette a fegyvert A fém csengve koppant a kemény bőrön.

A pultra helyezte a nehéz kézifegyvert.

– Tiszti fegyver? – kérdezte a vámos.

– Kapitányi Oldalfegyver – helyesbített Alacrity, egy csillogó jelvényre mutatva a pisztolytáskán. A szíj egy régi Sam Browne-öv mintájára készült. Az űrvándor lezseren a vállára dobta.

Az egyik tiszt bevezette a fegyver sorszámát egy adattároló terminálba.

A többiek az okmányokat nézegették gyanakodva.

– Az apámé volt – tette hozzá Alacrity.

Olyan volt ez a fegyver, ami mindenkiben tiszteletet ébreszt: súlyos, mattfekete, vastag csövű és baljóslatú. Volt egy hajlított védőkosár is rajta, hogy használója kezét megvédje az energia-visszavetüléstől.

Floyt számára azonban még érdekesebb volt az a határozott borda, ami a csőtől egészen a markolat alapjáig futott. Eltérítő volt, hasonlóan a terrai primitív fegyverekhez, védelemül tompa és éles fegyverek ellen.

Ez már több helyen kicsorbult és elgörbült. A Kapitányi Oldalfegyvernek megsárgult elefántcsont markolata volt, valamilyen kopott címer féleséggel. Az ábra egy virágdíszes máltai keresztre emlékeztetett, amit egy mennyei kapura véstek.

Alacrity a pult végéhez ment a rangidős tiszttel. Náluk volt a fegyver és a doboz. Az űrjáró komoly arccal beszelt a lunaihoz. A többi hivatalnok tüntetőleg ügyet sem vetett rájuk.

Alacrity a bal karja felső zsebébe nyúlt, és egy holdi fémfólia-pénz gazdát cserélt. A tiszt bólintott, és egy alárendeltje további számokat ütött az adattárolóba. Alacrity ideiglenes fegyvertartási engedélyt kapott. Az alacsonyabb rangú vámtisztek eltűntek felettesük mögött, a kezében tartott pénzt bámulva. Alacrity a katonazsákba gyömöszölte a fadobozt, felnyalábolta az övvel együtt, és visszasétált Floythoz.

Megállt, hogy fölvegye az övet. Meghúzta a régimódi csatokat és eligazította a szíjat á bal vállán. – Amint lehet, neked is szerzünk egyet, Floyt., Valami könnyűt, amit el tudsz rejteni a…

– Én nem vagyok hajlandó fegyvert hordani.

– Figyelj ide, ez egy űrrepülőtér. És az Epiphany se sokkal biztonságosabb.

– Nem! – A Földszolgálati pszichoprop gyerekkora óta ezt sulykolta belé. Alacrity látta, hogy most még korai volt a javaslata. A kijárat felé csörtetett. Floyt egyre magabiztosabb mozgással követte.

Egy kanyargó alagútban haladtak, amit földi angol és kerszleng feliratok ékesítettek. Világos volt, és kellemesen meleg. A levegő hidropónikus és aeropónikus növénykultúrák illatát hozta. Egy Billingsgate Circus nevű helyre érkeztek, amit évszázadokkal ezelőtt nevezett el így egy honvágyban szenvedő, Londonból érkezett holdlakó.

Hatalmas, kör alakú épületet pillantottak meg olyan kétszáz méternyire. A Luna felszíne alá épült, és átlátszó kupola fedte. A villogó feliratok és hologramok miatt nem igen lehetett átlátni a kupolán. Az egész hely egyetlen roppant ékszerdoboz volt, tele üzletekkel, szalonokkal, bordélyokkal, szállodákkal, imaházakkal, klinikákkal, iskolának nevezett sötét zugokkal, kaszinókkal és tánctermekkel.

Különféle korú és típusú lunaiak nyüzsögtek mindenhol. Öltözékük a polikromatikus bőrfilmmel fedett meztelenségtől a bizánci neo-nippon ruhákon át egészen a szex gladiátornak nevezett divathacukákig terjedt. Floyt puritán földi gönceiben és a hozzáillő köpönyegben, ami az övet rejtette, valamint Alacrity a maga hajózóruhájában észrevétlenül beleolvadtak a tömegbe.

A helyiek szuggesztív, majdhogynem provokatív könnyedséggel mozogtak az enyhe gravitációban – legalábbis terrai fogalmak szerint. Kedvenc drogukkal átitatott cumikat rágcsáltak és szívogattak, vagy inhalálókészülékükből szippantottak néha. Hibrid bételdiót, kokalevelet csócsáltak, vagy mesterségesen édesített anónapálcikát rágicsáltak.

Floyt szájtátva bámulta a Petticoat Lane-t, a központi űrrepülőtér piroslámpás negyedét. A villodózó, képes reklámok olyan ajánlatokat harsogtak, amiknek a Földön már a puszta gondolata is bűn volt.

Mellettük egy extravagáns kinézetű szórakozóhely kellette magát, ami a cikornyátlan SZIVORNYA nevet viselte. A világító feliratok közt megnyugodva olvashatták: ALACSONYABB SZINTŰ ÉLETFORMÁKAT IS KISZOLGÁLUNK – MIT KÉRNEK? Alacrity vágyakozva tekingetett arrafelé, de tudta, hogy most nem állhatnak meg.

Arra sem volt idő, hogy Floyt gyorsan megtanuljon egy-két nyelvet a Csillagközi Kommunikációs Intézet helyi kirendeltségében. A Csillagköziben mindent tanítottak a földi angoltól a Smaci Tapi ujjbeszédén át a Tivoli végtelen barlangjaiban füttyögött neo-silbóig.

Az oktatótechnikák közt volt, mnemonikus kezelés, infoimplant-beültetés, érzék-küszöb alatti befolyásolás és heurisztikus diéta.

Nem tartott volna sokáig, de még erre sem értek rá. A földi angol amúgy is közismert volt ott, ahova indultak, sok más nyelv pedig nagyon hasonlított rá, vagy belőle átvett szavakat használt.

Voltak ott nem lunaiak is, O’Neilliek és más szolariaiak. Alacrity naprendszeren kívülieket is látott, nyilvánvaló volt, hogy sok nem-ember is van a tömegben. Floyt sokszor hallotta már a “parázsszemű és bozontos farkú” kifejezést, de eddig még sosem látott értelmes lényt, aki pontosan megfelelt ennek a leírásnak. Eltátotta a száját, amikor egy járkáló gombára emlékeztető, de tollakkal fedett lény sasszézott el mellettük.

– Minden pillanatban azt várom, hogy nyomban sóbálvánnyá változom – dünnyögte.

– Ó, ez csak a város nyüzsgő része – jegyezte meg könnyedén Alacrity. – Lunaportnak is vannak emlékművei, parkjai és hivatalai – Kedvtelve fixírozott egy karcsú, zöld kontyos lányt, aki rendkívül nagyszemű hálóból készült, ugyancsak zöld dresszt viselt, de kisvártatva eltűnt egy endorfin-barlangban. – Az űrkikötők környékén mindig egy kicsit lazább az élet.

Floyt az olcsó proteuszra pillantott, amit a Földszolgálattól kapott. A hívójának persze semmi hasznát nem vette itt, távol a Terra adatbankjaitól, hálózataitól és műhold-láncaitól. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha a szállásunkra megyünk. Űrászpihenőnek hívják a helyet – Welr kurátorai a tranzitszállás költségeiről is gondoskodtak. – Mit gondolsz, merre van, Alacrity?

– Felejtsd el. Nem megyünk oda – mondta az űrvándor. – Túl sokan tudják, hogy oda készülünk.

– De a Földszolgálat kifejezetten utasított Már előre meg van szervezve.

– Pokol és entrópia! Hagyd már a fenébe azt a Földszolgálatot, Hó! Foga fel, hogy most már magunk vagyunk!

Több járókelő felfigyelt a vitára, de meg nem alltak. Ez nem volt szokatlan eset a Billingsgate Circus környékén. Arról nem is beszélve, hogy Alacrity takaros fegyverszíjat viselt, rajta egy bazinagy pisztollyal.

– Idefigyelj – ellenkezett Floyt. – Fáradt vagyok és büdös. Semmi

kedvem fel-alá bolyongani Lunaporton a beszállásig.

– Inkább besétálsz a Pihenőbe, ahol már tárt karokkal várnak a fecskendősök? Meguntad az életedet, vagy csak a túlvilágra vagy kíváncsi? Valószínűleg mindketten halálos vitamininjekcióval végeznénk.

Floyt akarata ellenére elmosolyodott. – De azért egyhatod génél is elég fárasztó lenne egész nap itt ácsorogní, nem?

– Kicsit körbekérdezősködtem az O’Neill V-ön a Terra felé jövet. Tudok egy frankó helyet, ahol ellehetünk egy ideig.

– Barátaid vannak ott?

– Olyasmi. A Zsiványoknak van egy tanyája Hubble City mellett. Az éppen nekünk való lesz.

Floyt megadóan bólintott. Szökdécselve és ugrárdozva nekiindultak. Alacrity megnézett egy térképet aztán levonszolta Floytot egy csővasútféleségbe.

Amikor beszálltak és elhelyezkedtek a szinte anyagtalannak tűnő üléseken, a földi kérdezősködni kezdett.

– Kik ezek a Zsiványok?

A kapszula nekiindult, amikor Alacrity válaszolt.

– Tifelétek… ööö.. cigányoknak nevezik őket. Vagy guberálóknak. Hulladékgyűjtő- és recikláló szakemberek. Nomádok.

– Bűnözők? – bökte ki Floyt. Alacrity, area megkeményedett.

– Nem. És én sem vagyok az. Nézd, én tudom, miket mondtak neked rólam, de én éppen annyira vagyok gyilkos, amennyire te Terra nemes, rettenthetetlen hőse. Oké?

Floytnak arcizma se rándult.

– Igazán feltételezhetnél rólam némi intelligenciát! Skinnerék engem is megdolgoztak.

Floyt röpke félmosollyal, Alacrity biccentéssel nyugtázta a közös platformot.

– És ezek a zsiványok bebarangolják az egész holdat? – kérdezett tovább.

– Ők is csak arra járnak, mint az összes többi ember – mindenféle csillagrendszerben, meg köztük.

Alacrity ránézett a kapszula elülső monitorára. Az alattuk elsuhanó holdfelszín látszott az első dobozváros romjaival. A maga idejében Ez Az Oldal Legyen Felül Város, vagy becenevén Felus, volt a legnagyobb település. De Felust már évszázadokkal ezelőtt elhagyták lakói. Az emberi terjeszkedés első évszázadában lerombolták és szétszedték.

Mindenféle áru számára készült, változatos alakú és méretű konténereket neveztek ki lakóházaknak. További szerkezeteket tákoltak össze a rendelkezésre álló maradék anyagokból. Ez Az Oldal Legyen Felül Város, a többi doboztelepüléshez hasonlóan eléggé kockázatos lakóhely volt.

Az univerzumban még több helyen léteztek dobozvárosok. Alacrity élt is ilyenben, és jól ismerte a helyi szubkultúrát. Addig nézte, amíg el nem tűnt a monitor látóteréből, aztán visszafordult a földihez.

– Már ismerem a Zsiványokat. Valószínűleg szívesen látnak majd. De meglátjuk.

Egy hold első és legkisebb tömeg-kilövője bukkant fel és közeledett a képernyőn. Már csak egy lecsupaszított csontváz volt, és ami a Lunán ritkaság, meg is volt rongálva.

A kilövőszerkezet tövében újabbnak látszó építmények lapultak, amik a rendezetlenség és befejezetlenség érzetét keltették Floytban.

– Megérkeztünk – közölte Alacrity. Összeszedték a holmijukat, közben a kapszula lelassított és megállt. Kiléptek a széles peronra. A kapszula tovasuhant.

A hely valamikor forgalmas depó lehetett, de most teljesen kihaltnak tűnt. Néhány láda és konténer árválkodott itt-ott, meg régi gépek, szétszórt alkatrészek. Mindent összevetve azonban mégis csak üres volt a hatalmas raktár. A kevés elhagyott tárgy csak arra volt elég, hogy megteremtse a rothadás levegőjét.

Fiatal, vadul gyanakvó tekintetű férfiak és nők álltak hanyag őrségben.

Floytot a Dickens-regények utcakölykeire emlékeztették. Nehéz puskákat, plazmafegyvereket és sugárvetőket szorongattak. Fele részt géproncsok, vagy más fedezék közelében lapultak. A terrai arra következtetett, hogy előre tudtak a kapszula érkezéséről – ami nem is csoda egy ilyen technika-centrikus társadalomban.

Óvatosan széthúzódva, hogy ne zavarják egymást a lövésben, a Zsiványok méregetni kezdték a két újonnan érkezettet. Figyelmüket nem kerülte el az Alacrity csípőjén csüngő fegyver. Az űrvándor lassan leeresztette a zsákját, a földi pedig kétségektől mardosva ugyan, de hasonlóan cselekedett.

Az őrszemek nemcsak piszkosak voltak, de éhesek és veszedelmesek is.

Floyt már nyitotta a száját, hogy szükség esetén aktiválja Alacrity kondicionálását, hogy gyorsan menekülni tudjanak, ha kell. De az űrvándor megelőzte.

– Melyik csapat ez? – kérdezte földi angolul.

– Ki kérdezi? – mondta erre egy sovány nő szintén földi angolul, de valami olyan egzotikus akcentussal, amilyet Floyt még sosem hallott.

Barna, rövidre nyírt haja, és ravasz, átható tekintete volt. Nem valami szép, gondolta Floyt, mégis vonzó az ereje, a tartása.

– Hajóroncs Mazuma – válaszolta Alacrity. Floyt leplezetlen csodálkozással bámult rá, amit a zsiványok is azonnal észrevettek. –A Kutyaól Csapattól hallottam rólatok, magától Locska Freebie-től. A Kék Szalagon.

A Zsiványok feszengve néztek össze.

– Nos? – kiáltotta Alacrity, most már szinte hetykén. – Én bizonyítottam. Most mit tesztek?

– És ő? – bökött a nő Floyt felé.

– Velem van. Nem luxusellátást kérek én, aranyos, csak szállást, fedelet – Floyt nem tudta, hogy erre miért vörösödik el a nő haragjában, és miért csikorgatják a fogaikat a férfiak.

Az asszony óvatosan odament Alacrityhez, és felé nyújtotta a kezét. A terrai nem látta tisztán az azonosítás módszerét, ahogy a két ember csuklófogással összekulcsolta a kezeit. De amikor szétváltak, a nő bólintott.

– Ismeri a belépést.

A többiek csak egy hajszálnyit engedtek merevségükből, de leeresztették a fegyvereket.

– Ez a Brifkó Csapat – közölte. Egy kicsit félrefordult, és halkan beleszólt a rongyos kendője alatt rejtőző komegységbe. Aztán visszafordult hozzájuk, és azt mondta Alacritynek: – Gunny a főzsilipnél vár bennünket. Ő a vajdánk – Azzal megint kinyújtotta a kezét. Alacrity lefejtette magáról a Sam Browne-övet, és átadta a Kapitányi Oldalfegyvert.

A zsiványok odajöttek, végigkutatták a csomagjukat meg a ruhájukat, részint puszta kézzel, részint elképesztően kifinomult szerkezetek segítségével. Olyan alaposan jártak el, hogy Floyt már-már tiltakozni kezdett, de akkor észrevette, hogy az egyébként oly nyughatatlan, hőzöngő űrjáró zokszó nélkül tűri a procedúrát.

Az őrök fele hátramaradt. A két utast rongyos díszkíséret vette körül, aztán elindultak.

A peronon túl, egy nagyobb raktárterületen még több gépet, árut és anyagot láttak. Minden gondosan szét volt válogatva, megvolt cédulázva s be volt csomagolva. A kapszula peronján uralkodó rendetlenség csak álcaként szolgált.

A kis csapat egy rámpa felé haladt, ami az állomás régi irányitóközpontja és a kilövőfej felé vezetett. A Brifkó Csapat tagjai egy pillanatra sem tévesztették szem elől kettejüket.

– Hogy kerültél a Kutyaólba? – kérdezte a nő.

– A Hencegő Sárkány-balhé után találkoztam velük.

A nőre ez nagy hatást gyakorolt.

– Te is ott voltál? – kérdezte Floytot. Mivel a földinek fogalma sem volt, miről van szó, csak az igazat merte mondani. – Nem.

– Apropó, téged hogy hívnak?

Alacrity válaszolt helyette:

– Gyökérorrú Delver a neve. Ó nem tartozik a Zsiványokhoz, mint láthatod. De én sem. Már jó ideje a cimborám.

Floyt némán lépegetett, és arra gondolt: Alacrity nem is választott rossz álnevet egy eredetkutatónak.

– És neked mi a neved? – kérdezte a nőtől Alacrity.

– Simoleanna Coup.

– Simoleanna?

– Ja. Az apámat Simolean Coupnak hívták. De nem hív senki Annának, vagy Mónak. Csak Símnek. Világos?

– Sim. Világos.

A menet kapukon és nyitott zsilipeken haladt át. Hatalmas, egybefüggő kőmasszából kivésett alagútban mentek.

Három őr jött szembe velük, akik lefelé mentek, hogy erősítést adjanak az állomás őrségéhez. Máshol is álltak posztolók, a tinédzsertől fölfelé minden korosztályból és mindkét nemből. Mindegyik bőségesen fel volt fegyverezve. Alacrity csak gratulálhatott magának, hogy sikerült megtalálnia az egész Luna legbiztonságosabb helyét.

Az utolsó zsilip külső kapujához érkeztek, ami biztonsági okokból zárva volt. Egy hatalmasra hízott férfi várta őket. Floyt úgy vélte, hogy felmenői között biztosan voltak polinézek. Széles, dunrovini gyapjúból készült kézi kötésű pulóvert viselt, ami valaha fehér lehetett, ezenkívül bő fekete nadrágot és vörös bársony papucsot.

– Gunny, ez itt…

A férfi leintette Simoleannát, és úgy vitorlázott feléjük, mint valami roppant léggömb. Megállt Floyt előtt, és ujját a földi mellkasába bökte.

– Én Bütyök Gunny vagyok. És te?

– Gyökérorrú Delver – válaszolta Floyt sietve, de nem minden félelem nélkül.

A Brifkó-főnök Alacrityre nézett. – Akkor te lennél Hajóroncs Mazuma? Alacrity bólintott. Bütyök Gunny folytatta:

– Nos, ha tényleg voltál Locska Freebie csapatában, akkor azt is tudod, mit tart Freebie a Jobb kabátujjában. Na, mit gondolsz?

Alacrity összevonta a szemöldökét.

– Freebie nem tart semmit a jobb kabátujjában, Gunny, mivelhogy balkezes. Ott, baloldalt tartja az idegmérget.

Gunny átváltott egy Floyt számára ismeretlen nyelvre, ami tele volt reszelős torokhangokkal. Az emelkedő hangsúly azonban arra utalt, hogy kérdés hangzott el. “Hajóroncs” ugyanazon a nyelven válaszolt, utolsónak a furcsán földi angol “Shibboleth” szót kiejtve.

Bármit is mondott, Floyt úgy látta, hogy meggyőzte Gunnyt. A főnök öblös hangon, csukladozva felnevetett, fölkapta Alacrityt, és cuppanós csókot nyomott a homlokára. A többi Zsivány harsányan röhögött, az űrvándor pironkodva tűrte.

Az őrök meglendítették karjukat. Az egész csoport belépett a főzsilipbe.

Floyt aggodalma, amit a saját biztonsága miatt érzett, eddig elnyomta a külvilágiak iránti undorát, de most egyre taszítóbbnak kezdte találni a toprongyos csavargók társaságát. Biztonság ide vagy oda, nem volt benne biztos, hogy zárt helyen sokáig el tudná viselni őket. Simoleanna Coup kíváncsian fürkészte Alacrityt. Az űrvándor teljesen gondtalannak látszott.

A külső zsilipajtó, egy gigászi fémdugasz, hangtalanul és simán a helyére zárult. Floyt nem tudta kitalálni, hová lehet rögzítve. A zsilip valamikor kijárat volt a holdfelszínre, aztán elhanyagolták, amikor a telepet megszűntették. A Zsiványok azonban gondosan rendbe hozták, és mesterien összekötötték a tanyával, amit fönt építettek.

A Zsiványok olyan hozzáértő mérnöki munkát végeztek, hogy nem lehetett nyomáskülönbséget erezni, amikor a zsilip becsukódott. A zsilipkamra belseje pajzsokkal és űrhajójelvényekkel volt díszítve, mint egy középkori vár trónterme.

Bent már várta őket a Csapat többi része. Körülvették Alacrityt és újra megmotozták, hang nélkül, de rendkívül alaposan. A kutatás mindenre kiterjedt, de nem volt durva. Ezalatt az őrök leadták puskáikat a zsilipkamra oldalában lévő fegyvertárba. Alacrity proteuszát elkobozták, Floytét nemkülönben. – Ez hozzátartozik a vendéglátáshoz – vont vállat az űrvándor. Gunny szívélyesen nevetett, de ragaszkodott a Kapitányi Oldalfegyverhez, ami ellen nem is volt senkinek kifogása. Az utazók még mindig nem kapták vissza csomagjukat, amit most újra átnéztek.

– Óvatosaknak kell lenniük – magyarázta Alacrity halkan Floytnak, amikor a belső zsilip kitárult. – Ha valami történik a zárrendszerrel, a buborékokkal, akkor az egész tanya elszáll, mindenestül.

Kiléptek, egy harminc méterre a fejük fölött lebegő kristályfényű kupola alá. – Atyavilág! – lehelte Floyt.

Csak úgy-zuhogott le rájuk a kupola anyagától megszűrt napfény. Alagutak ágaztak ki a szélrózsa különböző irányaiba – mindegyik egyedi volt –, a tanya más és más részei felé. A belső zsilip becsukódott mögöttük. A zsilipek és ajtók biztosítása a Zsiványoknak úgyszólván a vérében volt.

– A lunai hatóságok tudnak erről? – kérdezte Floyt Alacritytől.

A kérdést Bütyök Gunny is meghallotta. – Megfizetjük az adónkat, Delver, és mindent, amit még kizsarolnak tőlünk. Ezenkívül mi sem ártjuk bele magunkat más dolgába – Floyt úgy vélte, hogy a holdon ez a legalapvetőbb követelmény.

A Brifkó Csapat azért építette a felszínre tanyáját, mert a lunaiaktól eltérően a Zsiványok vonzódtak a tágas terekhez, szabad tájakhoz. Abból építkeztek, amit össze tudtak szedni. Ha vándoroltak, nem vittek mást, csak magukat, a felszerelésüket és szerszámaikat, óvóhelyeiket és fegyvereiket, személyes tárgyaikat és a Csapat szent ereklyéit.

A kupola közepén egy nyolcméteres, vagy még annál is magasabb oszlop meredezett, sok apró amulettből. darabkából, stilizált arcból, szimbólumból, fétisből, szobrocskából, csecsebecséből összeállítva, amelyek egymásra rétegződve, egyetlen masszába olvadva hirdették a Brifkó Csapat nemhivatalos történelmét és gazdagságát.

Alacrity odaszökdécselt, Floyt a nyomában. Ha tehették, a zsiványok tanyájukon – ami mindig átmeneti jellegű volt – nem csináltak mesterséges gravitációt. A földi büszke volt magára, hogy ilyen jól boldogul a Hold egyhatodos szabványán.

Az űrvándor lágy csókot lehelt az ujjaira, aztán áhítatos mozdulattal megérintette az oszlopot. Floyt hátramaradt, mert érezte, hogy neki erre nincs felhatalmazása. Gunny, Sim és a többiek viselkedése azt mutatta, hogy helyesen cselekedett.

Gunny intett, és kiléptek a kupolából, magára a tanyára. A telepnek első ránézésre teljesen kaotikus, toldott-foldott volt a kinézete, mivel beleépítettek régi hajótesteket, jármű-részeket épületelemeket.

Mindezzel együtt az építészmunka osztályon felüli volt. Az összevissza építményben is volt egyfajta következetes rendszer: a változatosság, és a konvenciók tökéletes elhagyása.

A tanyát úgy alkották meg, hogy a környezethez alkalmazkodjék, mégis minden szekciójának és megvolt a maga sajátos jellege és hangulata.

– Gyerünk – nógatta őket Sim –, menjünk mi is mulatni.

Lent, a depó peronján az őrök egy újabb kapszula érkezését várták

éberen.

A föltáruló ajtón egy magas, izmos fickó lépett ki. Sűrű szemöldökkel és tömpe orral áldotta meg a természet, tarkopasz koponyája rózsaszínen csillogott. A venéciai üzletemberek által olyannyira kedvelt bő, kockás nadrágot és plisszírozott inget viselte. Kezében karcsú aktatáskát, egy drága Aladdin-modellt tartott.

Stílusosan egy mandarin-kalapot csapott a fejébe, a földet bámulta.

Amikor felnézett, döbbenten földbe gyökerezett a lába. A Brifkó-őröket rendkívül szórakoztatta az elrettentő ábrázatra kiülő rémület. Látták, mennyire fél tőlük. Arcvonásairól világosan le lehetett olvasni, hogy most kezd derengeni neki: rossz helyen szállt le.

Hallotta háta mögött a kapszula csukódásának hangját. Megfordult, kétségbeesetten odaugrott és próbálta visszatartani a csukodó ajtópanelt. Nem lehetett azonban teljesen otthonos a holdi gravitációban, mert belebotlott a saját lábába.

Az egyik őr felröhögött, de hangjában nem volt rosszindulat.

– Hubble City egy megállóval tovább van, haver – A férfi bágyadtan elvigyorodott, és venéciai ízű földi angolsággal köszönetet hebegett.

De amikor a kapszula már kifelé indult az állomásról, az izmos férfi viselkedésében gyökeres változás ment végbe. Amikor visszament a székéhez, látszott rajta, hogy tökéletesen jól mozog a holdi gravitációnál. Leült az egyetlen másik utas, egy alacsony, mozgékony kis ember mellé, aki tarka térdnadrágot viselt a hozzáillő zoknival, háromcsúcsú kalpaggal és hosszú kabáttal.

– Meglehetősen szokványos Zsivány tanya. Page – közölte vele elgondolkodva az izmosabbik.

Page sóhajtott. – Akkor várjuk meg a legközelebbi alkalmat?

– Nix. Lehet, hogy megint leráznak minket. Még itt, a tanyán kell elkapni őket.

– Ott benn? Ezt meg hogy képzeled?

Shilly töprenkedve dörzsölgette szögletes állat.

– Azt hiszem, tudok egy lehetőséget. Ha Hubble-ba érünk, hívd fel Jord-ot az Úrász Pihenőben. Mondd meg neki, hogy egy óra múlva találkozunk, és speciális előkészületekre lesz szükség.

7.

A csodák

– A legfontosabb, amit meg kell jegyezned figyelmeztette Alacrity Floytot –, az, hogy a tanyák legfurább tabuinak mindig a levegő-ellátáshoz van valami köze. A zsilipek, zárak, kupolák épségéhez. Eszedbe ne jusson vákuummal vagy légszivárgással viccelődni!

– De Alacrity, én úgysem tudok egyetlen légszivárgós viccet sem. – Floyt megborzongott, miközben megpróbálta rendesen megkötni laza, piros selyemből készült, négyszárú nyakkendőjét. – Te igen? Van valaki, aki képes lenne ilyennel viccelni? – Egyre inkább megerősödött benne az, amit eddig is sejtett, hogy minden külvilági veleszületett agylágyulásban szenved.

– Néha jól oldja a feszültséget. A zsilip túloldalán mindig frissebb a levegő, már ha érted, mire gondolok. Mindegy, nem érdekes. Az a lényeg, hogy az ilyen bemondások itt modortalanságnak számítanak.

A Zsiványok ragaszkodtak ahhoz, hogy ünnepi ruhákat kölcsönözzenek nekik, és Alacrity elégedetten nyugtázta, hogy meglehetősen jól fest bennük. Vibráló, szűk spektraflex inget kapott, ami minden mozdulatára változtatta a színeit. Ehhez metálzöld, testhez álló nadrágot és kabátkát vett fel.

Floyt sáfránysárga, válltöméses és puffos ujjú blúzban pompázott, vörös nyakkendőben és barna, beszűkülő selyembugyogóban. Az Örökösök öve persze rajta maradt; Alacrity meggyőzte, hogy itt a tanyán a vendégek tökéletes biztonságban vannak, még a kíváncsi tekintetektől is.

A vendégszállásokat egy Virago-osztalyú járőrhajó maradvá-nyából alakítottak át, ami még a valamikori Szolár Paktum kötelékébe tartozott.

Floyt tiszteletteljesen bámulta, milyen ügyesen van összeácsolva itt kupola a gondolával, nyomáskiegyenlítő a hajótesttel, alagút a raktárai. Szobájuk egyik hiányzó falrészét nagy, foltos üvegpláz lappal pótolták, amelyen egy csodálatos liliom képe ékeskedett, nyilván egy hajókápolnából.

A földi, aki mellőzte a Hangulat komplikált és meglehetősen forradalminak tűnő mellékhelyiségének használatát, azonnal rávetette magát a holdi klozettra, ahol viszont meglepően kényelmes, higiénikus és egyszerű körülményeket tapasztalt. Imigyen megszabadulván az űrutazással kapcsolatos egyik legnagyobb aggodalmától, azonnal jobb kedvre derült. Mégis ezt mondta Alacritynek:

– Alacrity, én inkább nem folyok bele ebbe a Brifkó-mulatságba! – Észrevette az űrjáró szúrós tekintetét, és azonnal helyesbített: –Akarom mondani, Hajóroncs, én nem akarok…

– Csak a vendégszeretetüket fejezik ki ezzel. Remélem, nem akarod megsérteni őket. Ártana a küldetésnek.

Alacrity azon mesterkedett, hogy kijátssza Floyt kondicionált küldetéstudatát a nem-terraiak iránti ellenérzésével szemben. Az űrjáró ügyesen lavírozott a kondicionáló csoport célkitűzései között, és ahogy ilyen megvilágításba helyezte a dolgokat, Floyt úgy érezte, hogy egyre kevésbé taszítja a külvilági csavargók társasága.

De Floyt már meggyűlölte a manipuláltság érzését, Bear és a Földszolgálat éppen eleget tett ennek érdekében.

– Nekik mi csak idegenek vagyunk. Nem látom be, miért törődnének vele, hogy jól érezzük magunkat – morgott.

– Ez nekik is nagy esemény, nem csak nekünk. Tudod, a Zsiványok nem szoktak idegeneket beengedni a tanyájukra. Ilyenkor alkalmuk van arra, hogy egy kicsit bulizzanak, meg felmutassák a gyerekeiket – Oldalt fordult, és kritikusan szemlélte magát a öltözködő tükörképernyőben.

– A gyerekeiket? Miért olyan fontos ez?

– Mert ez teszi őket igazán a csapat tagjává! – Alacrity aprólékos gonddal megigazgatta a kabátját. – Ettől érzik, hogy szeretik és megbecsülik őket. Sok kultúrában szokás ez.

– Valamikor a terraiban is az volt – mélázott Floyt, és a kicsiny kémlelőlyukon kibámult a hold puszta tájképére.

Ekkor Gunny bukkant fel az ajtóban.

– Hajóroncs! Delver! Ne várakoztassátok tovább az embereket!

A Zsiványok hagyták, hogy a külvilágiak büdös csavargónak higgyék őket, de a vendégek felé egészen más arcukat mutatták. A Brifkók a központi kupola burája alatt gyülekeztek, az oszlop körül. A totyogós gyerektől az aggastyánig mindegyikük tiszta és ápolt volt. Illatszerek szaga lengte körül őket, és rafinált ruha-költeményeket viseltek. Floyt csak most tudta értékelni, milyen hasznos az, ha egy ilyen zárt környezetben, mint a tanya, nagy súlyt fektetnek a higiéniára még a szűrők és tisztítók mellett is.

Amióta a Földet elhagyta, már többféle szagélményben volt része, többek közt a Hangulat és a Billingsgate Circus odőrjében. De mind közül a tanyáé volt a leginkább kellemes, nyílt eget és virágillatot idéző, a friss fuvallatok és a nyári záporok ízét hordozó zamatával. Floyt el sem tudta képzelni, hogyan csinálják.

Leginkább a kamaszok igyekeztek kicsinosítani magukat. A legjobb, saját, kölcsönkért vagy kikönyörgött ruhájukban feszítettek, és mindent megtettek, hogy méltóságteljesnek és felnőttnek látsszanak, meg pironkodásaik és lökdösődéseik közben is.

Körülbelül százan állhattak már ott, de még egyre újabbak érkeztek. A kupola anyagát egy kicsit polarizálták, hogy tompítsa a napsugarakat.

Mindenféle fajta asztal és szék volt mellettük felállítva. A Brifkók

Floyt szeme láttára görgettek ki néhány hordót, tele Ó-Gejzírhabbal, ezzel a kitűnő pilznersörrel, amit az Első Lélegzet idején kezdtek el készíteni a Lunán. Aztán bontatlan, prizmás Gunga Din gines palackokat hoztak elő, amiket még a Radzs bolygóról, előző tanyahelyükről hoztak magukkal. Más válogatottan finom italok is előkerültek hamarosan hordókban, palackokban, demizsonokban vagy puncsostálakban, amelyek némelyike olyan nagy volt, hogy akár fürödni is lehetett volna benne.

A kicsiny gravitációnak volt csak köszönhető, hogy az asztalok össze nem roskadtak a rájuk halmozott ételnemű alatt. A földi elszigeteltség ellentéteként a hold szilárd, majdhogynem virágzó gazdaságot mondhatott magáénak, lévén adóparadicsom, gyáripari központ, kereskedelmi csomópont és a Föld fő összekötője. A Brifkók sem panaszkodhattak, és most alkalom nyílt rá, hogy egy kicsit ünnepelhessenek és élvezzék, amijük van.

A Brifkók féktelen élvezettel vetették magukat a mulatságba. Önjelölt házigazdák és háziasszonyok traktálták mindenféle itallal a

vendégeket.

Alacrity örömmel elfogadott egy Gejzírhabot, míg Floytnak egy gyanús külsejű, gyümölcsös koktél jutott, ami a “Tűzoltó Úr, Mentse Ki a Gyermekem!” névre hallgatott, és állítólag nagyon hatásos volt skorbut ellen. Gunnynál egy magas, párás pohár volt színültig töltve valami zöldellő folyadékkal, amit állítása szerint Kamikazénak hívtak.

Zene harsogott a teremben, de a beszélgetés zaja kis híján ezt is elnyomta. A Zsiványok könnyedén váltogatták a nyelveket, de a leggyakoribb a földi angol volt. Gunny kényelmes karszékbe ültette a díszvendégeket egy hosszú asztalhoz az oszlop mellett, aztán maga is belezöttyent saját gigantikus méretű foteljébe. A muri egyre Jobban belendült.

– Hogy tetszik a zene? – üvöltötte oda Alacrity Floytnak.

– Csak abban reménykedem, hogy senkinek sem jut eszébe táncra kérni. De… igazán, nagyon kellemes – ordította vissza megadóan.

– Emiatt ne aggódj! Itt nem sokat törődnek a hivatalos táncstílusokkal.

Túl sok helyen megfordultak már, nulla gravitáción is meg nehézen is.

Ha földi módra akarnál táncolni a Ceresen, az kész az agyrázkódás, a Mammonon meg kitörnéd a lábad, már ha olyan hülye lennél, hogy kipróbáld.

A Brifkók azonban pompásan szórakoztak, a zenészek hagyományos hangszereken, szintetizátoron vagy rögtönzött zajkeltőkön játszottak.

Mások olyan külvilági eszközöket használtak, amiket Floyt képtelen volt azonosítani. A tanya lakói teli torokból énekelték a felhangzó dalokat.

Némelyik elég hátborzongatóan hangzott, mivel más atmoszférában és atmoszférára komponálták.

Volt valamiféle tánc Is: ritmusos csusszanások, ugrabugrák, ugróforgások és plruettek, az enyhe nehézkedés szüleményei. Volt ott minden: evés, ivás, kacagás, vidulás, aztán még több ivás.

A Brifkók éppen meghozták a vendégek válogatott kóstolóját.

– Zsebes jab – közölte Alacrity, amikor Floyt egy halom zselés kristályra nézett – az Afrodítéról, ahol az alapító atyák mind anyák voltak.

Nem is volt rossz íze. Floyt egy kosárka valamire mutatott, ami minden kétséget kizáróan úgy nézett ki, mintha ropogósra sült géz-csík lenne.

Alacrity zavartan vonogatta a vállát.

– Gyümölcsszalag az Idegrohamról – szólt közbe Gunny, fellebbentve a fátylat a rejtélyről. – Ami azt illeti, nem egy rossz bolygó – ki nem állhatják a jogászokat.

Aztán jött Gunny saját büszkesége, a PipiTér-Idő pörkölt, aztán egy ratafi nevű folyadék apró csészékben, majd bóbitásbölle-ikra, amiről Floytnak cinkkenőcs-göbök jutottak az eszébe.

Evett valamit, ami akár búzakenyér bele is lehetett volna – azt már kóstolta egy történelmi szemináriumon. Kíváncsian megízlelt valami ropogós sültbordát. Jó kis proteines csontocskák! A szósz bűnösen zamatos volt.

Floytnak tetszettek a Zsivány nevek, amelyek büszkén hagyományozódtak nemzedékről nemzedékre az Első Lélegzet óta, amikor kialakult ez a furcsa kultúra. Találkozott Vödör fogó Surróval, Mézesnyelvű Wampummal, Letolós Batyuval és Becsali Zsebessel.

A Brifkók kedves és barátkozó népek voltak. Szinte megható volt abbéli igyekezetük, hogy jó benyomást keltsenek. Valahol a kedélyesen köszöngető Enyvesujjúak, Dukátosok és Pénzpengetők között Hobartról lefoszlott az előkelő idegen álarca, és kezdte megkedvelni ezeket az embereket.

A tömeg hatalmasra dagadt, betöltötte az egész kupolát. Simoleanna Coup valami csodálatos véletlen következtében az Alacrity melletti székben kötött ki. Eléggé hatásosan festett hófehér, aranypénzekkel díszített szűk ruhájában és tűsarkú topánkáiban. Hamarosan mélyenszántó, feltáró jellegű eszmecserébe merültek az űrvándorral.

Gunny tósztokat rögtönzött a vendégek tiszteletére, a Csapatra, a Lunára és a Földre, kívánt békét, gazdagságot, valamint szerencsés utat Floytnak és Alacritynek, meg mindenki másnak, akinek már sikerült átvernie a vámosokat.

Alacrity és Sím buzgón duruzsoltak és suttogtak egymás fülébe. Floyt zúgó fejjel arra gondolt, nem neheztel-e meg rá a Földszolgálat egy ilyen kicsapongás miatt, és azon kezdett gondolkodni, hogyan tudna elegánsan visszavonulni a terepről.

– Bizony, Delver – erősítgette a zsivány, és egy kis Gunga Din gint töltött tonikkal. – Meglátod. a Harmadik Lélegzet lesz az igazi. Három az igazság! Mindig tudtuk, hogy így lesz. Vége a sötét korszaknak!

– Arról a hogyishívjákról beszélsz, a Fajok Szövetkezetéről? –Floyt tudta, hogy ez egy még csírájában lévő szervezet, de semmi részletesebbet. Csak arra emlékezett, hogy nem sok reményt fűztek a fennmaradásához. Zűrzavar kezdett eluralkodni az agyában.

Gunny politikai mederbe terelte a diskurzust.

– Ugyan, arról a szájjártató gittegyletről? Itt a lényegről van szó, az emberek – életformák – közti kölcsönösségről, csillagközi méretekben! Haladás! Szabadság! Most már elérkezett az ő idejük.

A Brifkó főnök Floyt vállára ejtette sonkaszerű karját.

– Fordul a világ – bólogatott magában. Hunyorgott, és magas oktánszámú gőzöket lehelt vendegére. – Talpra állhatnak az elnyomott rögök. A kasztok rabjai, a nyomorgó néposztályok. Egész világok.

Floyt értetlenül ráncolta a homlokát.

– Virágok? Milyen virágok, Gunny?

A vajda olyan széles kézmozdulatot tett, mintha az egész Teremtést akarná keblére ölelni.

– Itt a lehetőség! Csak meg kell nekik mondani, hogy övék lehet a galaxis, a többit majd elvégzik ők maguk! Eljön a megvilágosodás! A megújhodás! Az igaz, egyetemes szeretet!

– Az utolsó ítélet! – vetette közbe egy másik Zsivány, aki éppen arra járt, kezében nyolcliteres sörösibrikeket hurcolva. – A paradicsom!

– Változás! – nevetett valaki oldalt.

– Hatalom!

– Remény – tette hozzá Sim csendesen Alacrity öléből. Alacrity nem szólt, csak nézte Floytot és figyelte, hogy bele kell-e avatkoznia a társalgás menetébe.

– Talán kiderül a Hírkö… Hírkön… Hirnök titka, a fenébe! – sikerült nagy nehezen kiböknie egy magas, vöröshajú egyénnek. Produkcióját a tömeg füttyel és harsány üdvrivalgással jutalmazta.

– És a kulcs a világmindenséghez!

– Az ugyanaz!

– Ünnepelni fog az egész világmindenség! – süvöltőtte Gunny. –Megtudhatják, hogy kik ők és mire képesek! És a világ forog tovább. A kis helyi hatalmasságok semmit sem tehetnek majd ellene – sem az

egyeduralkodó pártszervezetek, sem a gőgös pápák, sem a kiskirályok!

– Kitör a világ!

– Talán “betör”-t akartál mondani, nem? Javította ki Alacrity szelíden.

– Mitől forog a világ, Gunny? – kérdezte Floyt színtelen hangon. – Ki forgatja?

– Senki. – Gunny vállat vont – Akárki.

Sim kecses mozdulattal égnek emelte a kezét.

– Néha mi, Gyökérorrú Delver, ha nem tűnt volna föl – Aztán Gunnyval és a többi Zsivánnyal együtt nevetni kezdett, de Alacrity nem csatlakozott hozzájuk.

Floyt elvörösödött, mert érezte, hogy az ő rovására ment a tréfa.

Eleget hallott, és tudta azt is, hogy ez ellentmond Földszolgálat elveinek. Ezenkívül túl ködösnek és lázálomszerűnek találta.

Összeszedte magát hogy távozzon, még ha meg is sértődnek rajta. Gunny bölényszerű mozdulattal megrázta busa fejét, és csak úgy általánosságban azt mondta: – Szeretem hallani a saját hangomat… – Egy kicsit kijózanodott, és egy pazarul festett porcelán tálat tolt Floyt

elé. Majdnem elfelejtettem: itt vannak a csodáid, Delver!

A tányéron két finomság volt, ami hajtogatott tésztára emlékeztetett.

Az egyiknek fényes fehér, a másiknak narancssárga volt a bevonata.

Floyt megállt felálltában.

– Csodáim?

– Ajándékok a vendégnek – magyarázta Alacrity, és kinyújtotta a kezét az egyikért, míg a másikkal továbbra sem engedte el Simet. A lány is előrenyúlt, és megállította az űrjáró kezét, amikor az a fehér süteményt akarta elvenni, és eltolta a másik darab felé.

Floyt vacillált egy ideig, aztán kétkedve kivette a megmaradt csodát.

Gunny megmutatta neki, hogyan nyissa szét Egy emlékérem volt benne, a következő felirattal:

1961 ÁPRILIS 12 – 2461 ÁPRILIS 12, meg: TERRA – 500 ÉVE AZ ŰRBEN. Középütt Juríj Gagarin arcképe díszelgett.

Floytnak elakadt a szava. Egy Ilyen érme, amit a Második Lélegzet fényes holdjánál vertek – felbecsülhetetlen értékű ajándék.

– Sok szerencsés landolást, cimbora! – mondta ünnepélyesen Gunny.

– Én… Gunny, ezt igazán nem fogadhatom el.

– Ööö. tudod, Delver – táncolt Gunny vastag szemöldöke –, ez nem egészen az, amire te gondolsz. A Luna tele van ilyen szuvenír másolatokkal. De úgyis az eszme a lényeg.

– Az eszme, meg az árfolyam – humorkodott valaki.

– Mindnyájatoknak nagyon köszönöm – húzta végig ujjait Floyt a TERRA – 500 ÉVE AZ ŰRBEN domború vésetén. Zűrzavaros érzelmek örvényébe került.

Alacrity látta ezt, és fennhéjázva szólt:

– Most pedig hadd lássam, engem milyen karmikus kincsre tartanak érdemesnek a Brifkók – Színpadias mozdulatokkal nyitotta szét a süteményét, de nem egykönnyen boldogult. – Jó friss, mi? – A Zsiványok gúnyosan füttyögtek.

Végül nagy nehezen sikerült előszednie egy finom szemű, hosszú aranyláncot rajta súlyos, díszes keresztény feszület. Floyt fogadni mert volna, hogy Balensa meg tudná mondani, mikor és milyen stílusban készült.

Alacrity hosszú ujjal valami furcsát éreztek. A keresztben egy apró, nagyon ősi fadarab volt. Simre nézett.

– Ezt ti se gondoljátok komolyan!

– Való igaz. Kereszteket a Szent Tengeren szereztünk, a fa szilánkokat pedig itt találtuk a hulladék között. Én magam patinásítottam.

Alacrity végignézett vendéglátóin.

– Egészen elállt a szavam… de annyit még bírok mondani, hogy italt mindenkinek!

A Brifkók felpattantak és bokázni kezdtek. A mulatság tetőfokára hágott, rezgeti belé a kupola. Egy közeli kis csoport olyan dalba kezdett, amit Floyt is ismerősnek vélt. A szöveg lényege az áldáskérés volt.

Hamarosan mindenki rázendített. Floyttal együtt Aztán a tivornya

folytatódott. Gunny közelebb intette Floytot. – Már régen meg akarlak kérni valamire, de csak ha nem túl nagy gond…

Egy ív lapot húzott elő a pulóvere alól. Valami megsárgult papír volt átlátszó, hajlékony réteggel bevonva.

– Ez tényleg a régi időkből való – mondta bizalmasan a főnök, és óvatosan körbesandított. – Én nem tudtam kihüvelyezni az értelmét, de nem akartam feltűnően mutogatni.

A kézírás furcsa kombinációja volt a régi angol típusnak, és a gyönyörű, de már kiveszett Palmer-féle írásnak. Floyt eredetkutató munkája során mindkettőben tűrhető Jártasságra tett szert. Megtapogatta a papírt. – Ezt meg honnan szereztétek. Gunny?

– Itt a Lunán jutottunk hozzá. A fickó azt mondta, hogy az ősei kapták valaha egy Zsiványtól.

– Ez óangolul van, Gunny. Shakespeare-tól származik, a VI. Henrikből, és azt írja:

Koronámat szívem hordja, nem homlokom

Nem ékíti gyémánt. Indiák köve;

Látni nem lehet, neve mégis: egész

Ily koronát nem viselt még

Királyi fő!

Visszaadta az iratot Gunnynak.

– Kösz, Delver – mondta amaz. A vállveregetés, ölelgetés ezúttal elmaradt.

Gunny megköszörülte a torkát, és az asztalra csapott.

– Hé! Hé! Csendet! – dörögte a zsongásba. – Itt az idő, hogy Gyökérorrú Delver és Hajóroncs Mazuma megismerkedjen a Brifkók büszkeségeivel!

A nyüzsgő Zsiványok meglepően hamar lecsendesedtek, és helyet csináltak közvetlenül a vendégek mögött. Gunny megfordította a székét, Floyt és Alacrity is ezt tették. Simoleanna kihúzta a nyelvét Alacrity füléből, arrébb csúszott, az űrjáró pedig levette a kezét a lány combjáról. A fények elhalványultak, csak az üresen hagyott rész maradt világosban.

Egy sovány, feketehajú kislány lépett elő és lassan átment a termen. Hosszú, karcsú, papucsos lába szinte lebegni látszott a padló

felett. Egyenes szálú, vállig érő hajában csillogó diadém ragyogott.

Magabiztos büszkeséggel, felszegett állal lépdelt, pedig nyilvánvaló volt, hogy izgul. Helyeslő, csodáló hangok szakadtak fel a Zsiványok soraiból.

Éljenezni kezdték és a nevét kiabáltak, de Szépszavú csak ment tovább Gunny és a vendégek felé. A családtagjai mindenféle szépeket kiabáltak be róla: milyen ügyesen bánik Szépszavú a festőecsettel és a távolsági detektorral, milyen csinos és milyen jó kereskedő, és hogy milyen szerencsések ők, amiért maguk közt tudhatják.

– Szépszavú, segítőkész és türelmes!

– Mindig van egy jó szava! A kislány arca felragyogott.

De mélyen el is pirult, amikor bemutatták a vendégeknek. Floyt mindenben Alacrityt utánozta, így hát ó is felállt és fejet hajtott felé. Arra a megdöbbentő szakadékra gondolt, ami a Zsiványok külső álcája és valódi életük közt tátong. Mennyire összekötheti ez őket! –döbbent rá. A Földszolgálat pszichoprop kondicionálása sem tarthatta vissza, hogy rá ne mosolyogjon Szépszavúra.

A lány arrébb ment, családja óvó szárnyai alá. A Zsiványoknak ez a szokása nem sokban különbözött egyes ősi terrai rítusoktól. Vajon miért szűntek meg? – kérdezte önmagától.

Egy szőke, csepűhájú, tán négy év körüli kisfiú közeledett most, némileg bizonytalanul. A látogatók állva maradtak, és vártak.

– Boodle! – kiáltott fel az egyik Zsivány. – Aki már most két nyelven ír és olvas!

– És már bisztalon is játszik! – lelkesedett egy másik.

– Ami nem jelenti azt, hogy alkalomadtán nem billentik fenéken – súgta Floytnak Alacrity a szája sarkából. – De most inkább figyeld, hogy produkálja magát a kölyök!

A kacarászó Broodle egy kissé megtörte a merev protokollt azzal, hogy egyik kezével belecsimpaszkodott Alacrity térdig érő bakancsszárába, a másikkal pedig lelkesen integetett a családjának. Az űrvandor teljesen elgyengült, annyira kellett röhögnie. Valaki azt kezdte kántálni, hogy Boodle mekkora örömet jelent számukra, de a fiúcska semmi jelét nem mutatta, hogy meg akarna válni kényelmes helyétől. Floyt is részt vett az általános kacajban.

– Ez pedig Angle – jelentette be egy tenor férfihang oldalt. – Már majdnem felnőtt!

Az Angle nevű fiú magas, rézszín hajú, sápadt és szeplős teremtés volt.

Díszes ruhát viselt, és nagyon komolyan viselkedett. Járása olyan volt, ami a holdi körülmények között legközelebb állt a fegyelmezett

masírozáshoz.

Alacrity beleborzolt Broodle hajába, és szelíden arrébb tolta. Kedvtelve nézett a gyerek után, aki boldogan sietett ragyogó szülei felé. Angle megállt. Floytra nézett és meghajolt előtte. Nem tudván, mi ilyenkor a teendő, Floyt viszonozta a meghajlást, és automatikusan kezet nyújtott a fiatalembernek. A Brifkó Csapatból egy emberként tört fel egy elképedt sóhaj.

Angle arcán meglepődés tükröződött, de azonnal reagált. Ő és a földi szorosan megfogták egymás jobb alkarját. A Zsiványok tapsolva és kiáltozva ünnepelték Floyd bókját, hogy felnőttmódon üdvözölte Angle-t. Köszöntötték Angle nagykorúvá válását. Angle félszegen elmosolyodott, és a haja tövéig elvörösödött zavarában. Alacrity is férfiasan megszorította a kezét.

Aztán újabb és újabb gyermekek jöttek. Az öregebbek éljeneztek és magasztalták őket. Hangosan méltatták a Brifkó Csapat szerencséjét: ezekben a fiatalokban volt a reményük és a jövőjük. Az ünneplés egyre zajosabb lett, mintegy éles kontrasztként a néma, élettelen holdi tájképhez.

Hobart Floyt még soha ilyen jól nem érezte magát.

– Szerintem az Igazak Álma csakis alacsony gravitációs lehet – közölte Floyt Bütyök Gunnyval, amikor a tömeg megint a központi kupola felé özönlött.

Gunny kuncogott, ami megremegtette a hájalt. Alacrity érdeme volt ugyan, hogy bejutottak ide, de a földi maga vívta ki azt, hogy elfogadják.

Ekkor már ismét útiruhájukban voltak. Floytra meglepően jó hatással volt a visszavedlés. Élénkségét azonban részben annak tulajdonította, hogy Alacrity magasabb oxigéntartalomra kapcsolta a szobájuk levegőfúvóját, no meg az alacsony gravitációjú alvás örömeinek.

Aztán rájött, hogy ennél többről van szó. A földszolgálati programozás ellenére Floyt nagyon jól érezte magát, bár nyomasztotta egy kis bűntudat.

Gyerekek lábatlankodtak a felnőttek körül. Az ünnepi ruhákat már eltették, de az ünnepi hangulat tovább kísértett. Angle, az újdonsült felnőtt büszkén járkált föl-alá a vállán lógó Kapitányi Oldalfegyverrel. A becses vendégekre való tekintettel Gunny maga vigyázott a fegyverre. Angle-nek adta át viszont a megtisztelő feladatot, hogy hordozza, aztán a légzsilipnél ünnepélyesen visszaszolgáltassa tulajdonosának. A fiút majd szétvetette a dicsőség.

Alacrity ott sodródott Simoleanna mellett, és bár a tekintetükkel majd felfalták egymást, az alacsony nehézkedés miatt szó sem lehetett kézenfogva andalgásról. Amennyire Floyt vissza tudott emlékezni, az űrjáró végig szem előtt volt a dáridón, aztán pedig ö is ott aludt a vendégszobában. Ez persze semmit sem jelentett egy ilyen leleményes embernél, mint Alacrity. Olyan pillantásokat vetettek egymásra Simoleannával, hogy az már a trágárság határát súrolta.

A belső zsilip már nyílófélben volt. Sokan léptek ki rajta a külső őrök megtévesztő álruhájában. Előrementek, hogy vigyázzák az indulást.

A Csapat nagy része nem kísérte ki őket a peronig, mert más dolguk is volt. Amikor már majdnem a félig kinyílt zsiliphez értek. Alacrity és Floyt megállt, hogy búcsút vegyenek. Shilly, aki az oldalsó részen állt elnyűtt munkásruhájában, készenlétbe állt.

Mélyen a szemébe húzta simlis sapkáját. Az övébe dugott nehéz pisztoly a hasához nyomódott. A tömeg szélének egy kiválasztott pontja felé indult, ahol csak néhány gyerek csellengett. Látta, hogy Page és Jord már majdnem a megfelelő pozícióban vannak.

A hullám, ami a tagbaszakadt orgyilkos idegein átcikázott, kéjesebb volt, mint amit akár a szex, akár bármilyen drog nyújtani tudott neki.

Teljesen betöltötte a feszültség, a várakozás mindennél kellemesebb érzése. Erőteljes ujjal szorosabbra fonódtak a fegyvere markolatán.

Page-é és Jordé lesz a második, illetve a harmadik lövés.

Floytot éppen a Zsiványok hústorony főnöke ölelgette, Fitzhugh pedig néhány másikkal beszélgetett, kezében egy nő kezével. Shilly megbizonyosodott róla, hogy egy felnőtt sincs a közelben, és nem is néznek errefelé. Lassan előhúzta a pisztolyt, és hidegvérrel felemelte, minden idegszálával a célra koncentrálva.

– Stukker! – sikoltott fel Szépszavú, aki éppen a közelben álldogált, de most a merénylő keze után vetette magát. A holdi gravitáció a segítségére volt, sikerült fogait Shilly csuklójába mélyesztenie, csontos lábával pedig körülfonta a férfi karját, és eltérítette a fegyvert tartó kezet.

Az energiasugár mindössze fél méternyire Floyt feje mellett haladt el, felszikrázott, majd hő és fémcseppek közepett szétfröccsent a belső zsilipajtón. Szépszavú inkább oldalra lökte a fegyvert, mint felfelé, nehogy a kupola megsérüljön. Ez már szinte ösztönös óvatosság volt: a tanya mesterséges légkörét fenyegető veszélyt el kellett hárítani, bármi áron.

Shilly leválasztotta Szépszavút a karjáról, és ellökte. A kislány keményen nekiütődött a kupola oldalának, és mozdulatlanul fekve maradt.

De három másik gyerek – két serdülőfélben lévő ikerlány és egy pufók fiúcska – már ugrott is rá. A fiú belekapaszkodott a bérgyilkos pisztolyos karjába, és harapott, ahogy csak bírt, szabad kezével vaktában hadonászva. Az egyik lány a nyaka köré kulcsolta a karját, a szeme felé kaparászott, és elkeseredetten próbálta leharapni a fülét.

Ikertestvére a merénylő másik karját kapta el, rúgott, csépelt, és még ki is tépett egy maroknyit a férfi hajából.

Page, Shilly fürge kis társa elővarázsolta a saját fegyverét, de nem tudta befogni a célpontot. Jord elvesztette a fejét, és otthagyva csapot-papot, a kijárt felé kezdett araszolni.

Alacrity azonnal reagált az első lövésre, és padlóra rántotta Floytot: igyekezett a saját testével fedezni a földit. Floyt iszonyodva nézte a kibontakozó harci jelenetet. Most már a feleszmélő felnőttek is a nagydarab támadóra vetették magukat, vadul csapkodva és kaffogva.

Hirtelen újabb lövés szisszent, fájdalmas kiáltás hallatszott.

Alacrity fölemelte a fejét, és még látta Page-et eltűnni a rámászó Gunny és a többiek tömege alatt, de az egyik Zsiványt megsebesítette a lövés.

Angle megpróbálta előrántani a Kapitányi Oldalfegyvert, de nem boldogult a pisztolytáska zárjával. Meghozta élete első, felnőtthöz méltó döntését.

– Hajóroncs!

Alacrity meghallotta, és odanézett. Angle odadobta neki a szíjat pisztolyostul, ami a legnagyobb bizalom jele volt egy Zsiványtól a saját tanyájában.

Alacrity röptében elkapta, és a következő pillanatban már kinn is volt a tokból a nagy pisztoly.

– Ne öljétek meg őket! – kiáltott fel válaszra várva, hogy megtudja, mi történik éppen. De a Brifkók meg sem hallották artikulálatlan, vadállati gyűlöletük csatakiáltásai közepette. Hallotta az orgyilkos kiáltásait és az ütések puffogását. Mondom, ne öljétek…

Újabb lövés villant. Az űrjáró megpördült, ahogy a lábát markolászva egy újabb Zsivány esett össze. Egy harmadik behatoló jelenlétére derült fény. A lövés beindította a belső zsilip vész-automatikáját, a kapu csattanva összezárult, az idegen pedig bentrekedt. Az első két támadó akkora zűrzavart és felbuzdulást váltott ki, hogy a többi Zsivány észre sem vette.

Jord látta, hogy Alacrity kiszúrta. Célzásra emelte a pisztolyát, de az űrjárónak már a kezében volt a Kapitány Oldalfegyver. Biztosan, két kézzel fogta, és meghúzta az elsütőkallantyút.

A lövés akkorát szólt, mint egy robbanás. Lázadások és zendülések leküzdésere fejlesztették ki ezt a fegyvert: szándékosan bocsátott ki ilyen rengeteg látható fényt és hangenergiát, hogy sokkhatást okozzon.

Jord válla, feje és jobb karja nagy része eltűnt a fehéren izzó masszában. Maradványai nekivágódtak a zsilipajtónak, aztán lassan lecsúsztak a padlóra. Füst szállt föl, amit azonnal szétoszlatott és beszívott a légcserélő rendszer. Az égett hús és csont szagától Floyt öklendezni kezdett. A bűz, és Alacrity egyetlen égszakadás-földindulás jellegű lövése egycsapásra lehűtötte a Zsiványok őrjöngését.

Amikor az affér hangjai elhaltak. Alacrity gyorsan lehajolt, hogy ellökje magától a fegyverét: nem akarta, hogy véletlenül őt is megtámadják. Floyt addigra már ott állt mellette, Gunny és társai pedig a rend helyreállításán fáradoztak. A földi számara az volt a leginkább hátborzongató, hogy a gyerekek tökéletesen némák voltak ebben a pillanatban, szinte természetellenesen fegyelmezettek.

Egy pillantást vetett a véres roncsra, ami valaha Shilly volt. A vérszag összekeveredett Jord égett testének füstjével. Shillynek már nem volt szeme, úgyszólván arca sem. Teljesen alaktalanná vált

Alacrity még mindig Jord maradványai felé nézett.

– Hát ma nem igen lesz itt kihallgatás – dünnyögte.

– Ez az egyik legrégibb taktika a Földön – jegyezte meg Floyt a szállítókonténer oldalán tátongó nyílas láttán.

A merénylők egy nagyméretű, félig kibelezett gipszfeldolgozó gép belsejében jutottak be a jól őrzött járatokba. Kívülről a berendezés teljesen rendben csomagoltnak és lepecsételtnek látszott, de hang- és képérzékelőkkel volt ellátva, ezek tudatták a potyautasokkal, hogy mikor tiszta a levegő.

– De honnan tudták, hogy mikor megyünk a zsiliphez? – tűnődött Simoleanna. miközben a gépbe épített létfenntartó szerkezeteket nézte.

– Úgy látszik, kommunikációs kapcsolatban lehettek valakivel, aki a kapszuláknál őrködött – Gunny hangja közömbös volt, de az arcáról csak úgy sütött a harag. A Zsiványok közül senki sem halt meg, hála a gyerekek azonnali közbelépésének. Négy embert meglőttek, kettő súlyosan megsebesült. Angle után Szépszavú is felnőtté vált: kulcscsontját és csuklóját törte a Brifkó-tanya védelmében.

Kell lennie még legalább egy cinkostársnak, talán többnek is. A peronon őrködőket hátulról jövő bénítólövedékkel tették ártalmatlanná. Akárki is volt az, készenlétben tartott egy kapszulát a meneküléshez, de talán megrémült, amikor elvesztette a kapcsolatot a többiekkel, és otthagyta őket.

Gunny elvetette az ötletet, hogy tartóztassák fel a kapszulát.

– Az illető már biztosan rég kiszállt, és azt sem akarom, hogy emiatt a nyakunkra jöjjön a törvény.

Floyt, aki eddig aggódott, hogy a hivatalos vizsgálat miatt lekésik

az űrcsatlakozásukat, most megkérdezte:

– És mi lesz a holttestekkel?

A zsiványvajda kurtán felhorkant Most nem viccelt.

– Miféle holttestekkel?

– Hát…

– Nagyon sokkal tartozunk nektek – mondta sietve Alacrity.

– Igen, sokkal – erősítette meg Gunny. – És erről ne is feledkezzetek el. Ha megtudjátok, ki volt a bűnös, elvárom, hogy nekem is szóljatok.

– Ezt megígérem.

A peronról beszóltak, hogy újabb kapszula érkezett, és itt tartják.

Alacrity összenézett Simoleannával, de nem volt idejük, és nem is

találtak szavakat amik felértek volna a pillanat mélységével.

– Induljatok! – adta ki a parancsot Bütyök. A csillaghajók nem várnak.

8.

Játékok

Mialatt a kapszula Lunaport felé rohant, Floyt betűrte az Örökösök övét felsőruhája alá, és így szólt Alacrityhez:

– Jó kis lövés volt, nem Igaz?

– De legalábbis hasznos – simított végig az űrvándor a pisztoly tokján.

– Ez volt az első eset, hogy így kellett használnom – Kotorászni kezdett a zsákjában. – Valamit még elcsentem Gunnytól, mielőtt eljöttünk. Bár azt hiszem, ezek után szükségünk is lesz rá.

Egy kézifegyvert húzott elő. Az űrkorszak előtti Angliában használatos archaikus Webley 455 Mark VI-os revolver modern változata volt. Gyorsan bemutatta rajta Floytnak a fegyverhasználat alapvető tudnivalóit. A Webley-reprodukció tömzsi, sima és lomha dumdum golyókkal volt töltve, amelyeket általában csak “chicagói pattogatott kukoricának” becéztek. A név eredete a régi idők homályába veszett.

– Már hogyne tudnám, mi az a pattogatott kukorica! – szippantott kevélyen Alacrity, amikor Floyt rákérdezett. – Valami ünnepi süteményféle, amivel ti, földiek a karácsonyi fátokat díszítettétek régen – magyarázta önelégülten.

Floyt magában jót nevetett, de tartózkodott a hangos megjegyzésektől.

Mivel ilyen fényesen bebizonyosodott, hogy veszélyben vannak, kénytelen volt felülvizsgálni a fegyverekkel szembeni alapállását.

Egy órával később a Bruja nevű csillaghajó méltóságteljesen felemelkedett, fedélzetén a szerencsésen megérkezett Floyttal és Alacrityvel.

A hajó bolivari teherszállító volt, ők voltak az egyetlenek, akik igénybe vették a szűkös utasteret. A kapitány készségesen beleegyezett egy kis útvonalmódosításba, hogy kirakja őket az Epiphany csillagrendszerében, hiszen Weir kurátorai a Spical Bank által garantált csekkel fizettek Floyt első osztályon történő fuvarozásáért.

Valdemar kapitány megérezte, milyen nyomás nehezedik a Földszolgálatot képviselő tárgyalópartnereire, ezért a legmagasabb, mindent magába foglaló árat számolta fel, a luxusjárati díjszabás alapján, plusz egy borsos útvonalmódosítási pótlékot. A Föld-szolgálat pénzügyesei könnyekre fakadtak a hatalmas átutalt összeg láttán, amiből ők egyetlen fillért sem fognak látni. A notóriusan kapzsi és fukar Valdemar kapitány ilyen körülmények között még arra is hajlandó volt, hogy Alacrityt potyázni hagyja, hiszen úgyis volt elég hely.

A Bruja ugráshoz készülődött. A terrai kívánságára az apró utasfülke ablakából végignézték a fölszállást. Alacrity ellenben a huss-koktélhoz ragaszkodott, ami a legtöbb ember vezette hajón szokásban volt. Az összetétele hajóról hajóra változott.

– Nem találom Bolivárt – bosszankodott Floyt, miközben a Földszolgálattól kapott, hordozható adatbankban keresgélt.

– Azzal a szolgálati vacakkal nem sokra mész – vigasztalta az űrvándor, és jót húzott a poharából. – Rengeteg világ megváltoztatta az eredeti telepes-nevét. Példának okáért ki szeretne egy olyan világon lakni, amit Új-Bürgözdnek hívnak?

A pincér-másod tiszt újabb adagot töltött serlegükbe a Bruja huss-koktéljából, amit Embos-cadonak neveztek. Mint a csupa férfitagból álló legénység többi tagja, ő is gazdagon díszített egyenruhát viselt, ami zöld bordzsekiből, szoros bricseszből és vörös, raffolt nyakú ingből állt. Wainwright Felszállási Nyitányát tette fel háttérzenének.

Alacrity ugyan közelebb érezte a szívéhez az olyan kis dalocskákat, mint a “Kalandozók tánca”, vagy az “Űrász-valcer”, de nem szólt semmit.

A három ember más és más érzelmekkel figyelte az alant zsugorodó holdsarlót. Az elülső ernyőn apró váltást lehetett észrevenni. Aztán a fülkében is határozottan erősödött az aktivitás érzése, meghatározhatatlan módon, mégis tisztán érzékelhetően.

– A hullámtörőkre! – emelte poharát ünnepélyesen Alacrity. Floyt is felemelte a sajátját, aztán koccintottak a másodtiszttel. Valami kimondhatatlan érzés söpört végig Floyton, hatalmas sebesség, de mozgás nélkül, amikor a Bruja kapitánya leeresztette a hullámtörőket, és a Hawking-generátor belendítette a hajót.

A másodtiszt elment, hogy ellássa szolgálati kötelességeit. Floyt körülnézett a zsúfolt kabinban. Egy leolvasót keresett ahhoz az infocsiphez, amit Bear ellenőr adott neki. A lapocskán ez állt:

PÁSZTOR TERV KÜLDETÉSI LEÍRÁS KIZÁRÓLAG HOBART FLOYT HASZNÁLATÁRA

– Ezt komolyan gondolják? – vihogott Alacrity, és érte nyúlt. –Látnom kell!

Floyd elhúzta előle.

– Ne haragudj. Alacrity. Ez bizalmas földszolgálati anyag.

– Mostantól fogva te magad vagy a Földszolgálat, Hó. Vagy legalábbis a legtöbben úgy tekintenek majd rád. Nem gondolod, hogy egy kicsit hülye dolog lenne saját magadat letartóztatni titokvédelmi vétségért? – Az űrvándor, nagy meglepetésére, furcsa kis szorítást érzett még amiatt is, hogy csak úgy viccesen megemlítette ezt. Ez a kondicionálás műve volt.

– Akkor is bizalmas dokumentum, Alacrity.

– Ugyan már! Még életedben nem volt a kezedben bizalmas dokumentum, Hó, éspedig azért, mert a Földszolgálat nem engedte.

A söntéspult mögé hajolt és kutakodni kezdett.

Egy leolvasóval a kezében egyenesedett fel. Floyt közben felfogta, hogy semmit nem nyer azzal, ha akadékoskodik az űrvándorral, aki eddig nagyon is eredményesen szerepelt. Kissé bizonytalanul átadta a chipet. Alacrity pedig beledugta a gépbe.

Vigyorogva átfutotta a bevezetőt, aztán olvasni kezdett:

“Figyelmeztetjük Floyt polgártársat, hogy ne tegye ki magát fölöslegesen a külvilági szokások, nézetek, cselekedetek, nyelvi fordulatok és vagy más aberrációk nemkívánatos hatásainak.

Figyelmeztetjük az egyént, hogy ennek elmulasztása esetén a küldetés után különféle intézkedésekre kerülhet sor, úgymint: kondicionálás, dekondicionálás, magatartás-programozás, attitűd-módosítás, memoriaigazítás, elkobzás, radikális átirányítás, valamint a Földszolgálati kiváltságok, jogok és juttatások részleges vagy teljes megvonása.”

Az űrjáró Floytra pillantott.

– Kezet fogtál azzal az Angle kölyökkel ott, a tanyán. Most akkor gyorsan rohansz, és fertőtlenítőbe dugod a kezed?

– Ez nem volt fair! Tudod jól, hogy akár tetszik, akár nem, be kell számolnom, amikor hazaérek. Ez egyáltalán nem vicces.

– Az lehet, de ez akkor is nagy baromság.

Floyt megpróbálta megkaparintani a leolvasót, de Alacrity arrébb ugrott vele, és tovább mazsolázgatott.

– Blablabla, blablabla – hohó! “Személyes kapcsolat kialakítása a

kísérettel vagy más külvilágiakkal, kedvezőtlen megítélést von maga után a küldetés utáni értékelésben!”

– Elég, Alacrity!

De az űrjáró nem hallgatott rá. A fénylő sárga szemek résnyire szűkültek. – Még szándékos vétségről is beszélnek… – Floyt megint a leolvasó után nyúlt, de a másik magasabb volt, és a kezei is távolabbra értek. – Jobb lesz, ha lecsillapodsz, nehogy valami tisztátalan találjon eszedbe jutni.

Floyt elvesztette a türelmét.

– Én csak a küldetést akaróm teljesíteni, mégpedig a lehető legkevesebb zűrrel, Fitzhugh. Most pedig ADD VISSZA!

Bar elhangzott a hivatkozás közős gondjukra, mégsem ez, hanem inkább Floyt hangszíne volt az, ami önkéntelenül bekattíntotta Alacrity kondicionálását. A gúnyos mosolyt mintha letörölték volna az arcáról.

Egy pillanatig mereven állt, mintha szélütés bénította volna meg.

Hirtelen bűntudat töltötte el. Itt van ez a szeretetre méltó kis Hobart Floyt, aki igyekszik tőle telhetőén megbirkózni a kellemetlen helyzettel, aminek nem is okozója, és akkor ő, Alacrity szükségtelenül súlyosbítja a problémáit, és úgy viselkedik, mint egy taknyos kölyök.

– Én… ne haragudj, Floyt! – Kissé még zsibbadtan a pultra rakta a leolvasót, Floyt elé. Tudom, hogy ezt nem kellett volna.

De a lelke legmélyén valami azt ordította: VAJON MENNYI AZ ÖVÉK BELŐLEM? Floyt kezdte kapiskálni, mi történhetett.

– Ugyan, nem történt semmi. Felejtsd el, Alacrity.

Az űrjárő zavartan, szőrakozottan bólintott. Floyt igyekezett úgy tekinteni a történteket, mint szerencsétlen, de apró incidenst.

Legalább ezután simábban mennek majd a dolgok, gondolta. Vagy ezt csak a kondicionálásom mondatja velem?

Valdemar kapitány nem érezte indokoltnak, hogy a potyautas Alacritynek kinyittassa a fizető vendégeknek Járó kabinok egyikét, pedig nem volt más utas a hajón. Mivel Floyt kabinjában még volt hely, nosza, összezsúfolta őket.

Mialatt Floyt a bejárat melletti villogó feliratokat tanulmányozta, addig Alacrity beletúrt katonazsákjába, és mindenféle holmit dobált szét a felhajtható ágyra, amit kiválasztott. Volt a zsákban hosszú, nehéz kesztyű, ruhacsomók – főleg szabvány űrhajós göncök – és személyi felszerelés. A zsákhoz szíjazva volt egy tok is, amiből Alacrity egy fémes külsejű esernyőt húzott elő.

Aztán leült, és bakancsát könnyű tabira cserélte, aminek különálló

eleje volt. Aztán szétnyitotta ruhája elejét, hogy “csodája” látható legyen.

Felállt, és hóna alá csapta az ernyőt.

– Megyek, körülnézek egy kicsit. Ha kellek, használd az interkomot.

Azt már nem tette hozzá, hogy jobb, ha most egy ideig nincsenek egymás közelében.

A Bruját már Weir halála előtt értesítették a lunai megbízásról, ezért maradt a régi legénység. Az már természetes volt, hogy a rakományt is gondosan átvizsgálják. Floyt és Alacrity útjáról is a legnagyobb titokban egyeztek meg. Alacrity tehát nagyjából bízhatott abban, hogy Floyt biztonságban lesz az utazás alatt.

A fedélzeti élet szabályainak arra a részére is rá volt, de alig akadt a legénységben olyan, aki ne beszélt volna legalább tűrhető szinten földi angolul.

– Nyugodtan mászkálhatsz a hajón, ha kedved tartja – mondta Alacrity. – A tiltott területeket jól biztosítják és világosan jelzik, mint például az energiatermet és a Szarozó Szekciót.

– A mit?

– A hidat. Az irányítótermet – Floyt bólintott, de kellett egy kis idő, mire megemésztette az információt. Alacrity otthagyta.

Nem volt nehéz megtalálni a hajó brókerét. A legtöbb emberi vagy vegyes legénységű hajón létezett ez az intézmény, akit neveztek fixernek vagy fo’c’sle cseplinnek is.

Gábriel Jól táplált kis emberi lódarázs volt, vörhenyes hajzattal, bajuszkával és fürge szürke pillantással. Szemmel láthatóan jól ment a sora, hiszen egyszerű legénységi tag létére egyedül birtokolt egy kicsiny kabint. Szívélyesen beinvitálta Alacrityt, és megkérdezte, miben lehet a segítségére.

– Először is megmondhatná, mi a hajó játéka, csak hogy tudjam mihez tartani magamat. Póker? Wari? – Aztán Alacritynek eszébe jutott, hogy a hajó bolivari. – Nem, várjon egy kicsit. Dominó, ugye?

– Monopoly. Akar Játszani?

Alacrity elővarázsolta apró szerencsekabaláját, egy helyre, együléses kis űrkupé-figurát. Igazi űrhajós darab volt, szabadesés-tompítóval az alján. – Nincs valami sok készpénzem. Mekkora a tét?

– Sajnos, ötven ovál a beugró.

Gabriel persze annak rendje s módja szerint kiszúrta az ernyőt, és szakértő pillantással méregette.

– Egy Viceroy Imperial, a Perifériáról – kommentálta Alacrity. –Úgyszólván vadonatúj.

A megfelelő lábbeli mellett az esernyő – másnéven gamp vagy sernyi – volt a legfontosabb tárgy, amit egy űrjáró magával hordott, megelőzve a fegyvert vagy a kommunikációs eszközöket is. Az Imperial a legjobb márkák egyike volt, robusztus és sokoldalú jószág.

Gábriel kinyitotta, megvizsgálta az eresztékeket, illesztéseket, forgókat. A napernyő, sétabot, támasz és fegyver is volt egyben.

Az Imperial elég nagy volt ahhoz, hogy rögtönzött fedezékül szolgáljon, és fentről hulló tárgyak elleni fogóhálóval volt ellátva.

– Húsznál többet nem adhatok – mondta sajnálkozva Gabriel. Alacrity belement a játékba, és éppen a megfelelő pillanatban rántotta fel a vállát, hogy Gábriel észrevegye a láncot. A bróker füttyentett, amikor felnyitotta a keresztet, és meglátta a patinás fadarabot. Őt nem lehetett ilyesmivel átverni, de tudta, hogy sok más embert viszont át lehet.

Végül megegyeztek, hogy ez lesz a ráadás hacsak Alacrity nem veszt – és az ötven egység gazdát cserélt. Amikor Gábriel az ajtóhoz kísérte vendégét, egy fura kinézetű kis teremtmény sietett éppen feléjük fürgén a folyosón.

Az evolúció olyan formával, színnel és felülettel áldotta meg, ami Alacrityt mindenek fölött egy szemkocsányokkal, csápokkal és vaskos talapzatokkal fölszerelt gigászi burgonyára emlékeztette.

A lény érkezését már jóelőre hírül adta az előtte szállongó, külsejét meghazudtoló erőteljes kölniillat.

Csápjait lelkesen lobogtatta Gábriel felé.

– Ó, hát itt vagy, hajtóművek varázslója! De jó. hogy itt talállak!

– Hello, Squeeb! Alacrity, ismerkedj meg Squeebbel, technikus-tanoncunkkal a Grmmhhpfsh-ról! – A bolygó neve úgy hangzott, mint egy kiadós torokköszörülés.

– Vagy ahogy ti emberek nevezitek, a Hiperboláról – vetette közbe élénken Squeeb madárszerű hangon, ami valahonnan a teteje felől, a szemek és csápok közül szólt. – Örvendek.

– Squeeb az első a népéből, aki az űrbe lépett – mondta Gábriel.

– Hej-hó, éljen az űrvándorok élete! – tréfálkozott idegesen Squeeb. – Gabriel, a többiek engem is meghívtak játszani, de azt elfelejtették megmondani, hogy hová kell menni – Squeeb megcsörgette membrános erszényét.

– A négyes rakzsilipbe – közölte vele Gábriel. Van figurád?

– Ó, szerencse-bálványom? Nincs. De éppen ez ügyben jöttem, hogy a tanácsodat kérjem.

Gábriel egy miniatűr taligát varázsolt elő, valamilyen elefántcsontszerű kék anyagból. Squeeb szemkocsányai kíváncsian rajzották körül.

– Neked Jutányos… – kezdte Gábriel, aztán elhallgatott. – Azaz hogy vidd csak el. De kérem vissza – azzal az egyik előrenyújtott csápra pottyantotta a mütyürkét.

– Meghajtok lelki nagyságod előtt – biztosította őt hálásan Squeeb, azzal eliszkolt.

Alacrity kifújta eddig visszatartott levegőjét, és sajnálkozva ingatta a fejét. – Szabad a préda, mi?

– Uff – helyeselt Gábriel. – Tuti, hogy megkopasztják. Kár. Olyan ártalmatlan kis jószág.

– Csak az after-shave-jét kellene egy kicsit jobban megválogatnia. Gábriel kuncogott. – Amikor kinevezték a helyére, természetszerűleg az volt az első gondolata, hogy szag-nyomaival megjelölje a területét.

Majdnem kihajították a zsilipen. Hát elkezdett Parti Szellőt használni, hogy ne zavarjon senkit.

– Még sosem láttam hiperboláit ezelőtt.

– Azt hiszem, Squeebnek nem sikerült elhintenie az űrhajózás szeretetét az övéi között. A hiperbólaiak csak azzal törődnek, hogy megszerezzék a maguk kis talpalatnyi földjét, és sarjakat növesszenek.

– Szűk az életterük?

– A lehető legszűkebb. Az idősebbek porciózzák ki. Csak akkor alapíthat valaki családot, ha megvan a maga személyes területe, a “ramazz”, de akkor is csak annyi utódja lehet, amennyit a ramazz el tud tartani.

Minél fontosabb személyiség valaki, annál nagyobb ramazzt kap.

– És Squeeb?

– Nyista, semmi. Hősiesen igyekszik belenyugodni, hogy egész életében agglegénysorban fog sínylődni.

– És gyakornoknak milyen? – Alacrityt nem nyugtatta meg a gondolta, hogy Squeeb ott babrál a Hawking-generátor belsejében.

– Egyáltalán nem rossz. De aggódik, hogy a többiek nem fogadják be.

Túlságosan igyekszik bevágódni.

– Gyakran kitolnak vele?

– Csak a szokásos. Elküldik balkezes smirgliért, meg egy zacskó szárított kiszeraméráért, ilyesmi. Ezért örül annyira, hogy bevették a játékba. Szerintem még azt se bánja, ha minden pénzéből kiforgatják. Valami kereskedelem-fejlesztési programtól húzza a pénzét. Nem hiszem, hogy egyáltalán tisztában van azzal, mi a pénz.

– Ha elveszti, majd rájön.

– Hat! – szisszent föl Juan-Feng. – Szerencsekerék! Kérdőjel!

Alacrity sztoikus nyugalommal hat mezővel arrébb tolta a kis űrkupét, és kihúzott egy szerencsekártyát.

– Páratlan Pénzeső! – kántálta Juan-Feng. – A Szerencse Szeszélyes Szele! Na mi lesz már, mutasd azt a kártyát, Fitzhugh! Mit ír?

– Azt, hogy “Minden hispano-kínai Játékos nyalja ki a seggemet.” – nézett rá merőn Alacrity.

A négyes rakzsilip zajos, párás játékbarlang volt. Előfordultak ilyen durvább ugratások, erre most mégis felzúdultak. Juan-Feng azonban méltóságteljesen fogadta.

Higgadtan játszott vékony nyakláncával, amin a szakszervezeti tagkönyve lógott, lassan az ujja köré tekerte. A kicsiny információs ostya tartalmazta egész űrhajós-történetét: fegyelmi múltját, kórtörténetét és technikai adatait. – Most már tuti, hogy valami Jó kártyát fogtál ki – kacsintott ravaszul.

Alacrity válasz helyett visszatette a szerencsekártyát a pakli aljára,

kinyitotta kis játékkasszáját, és pénzei közt kezdett turkálni. Bár még

a játék elején tartottak. Alacrity gondosan vigyázott, hogy a többiek ne lássák, mennyi játékpénze van. Arra sem igyekezett emlékeztetni őket, hogy milyen ingatlanokat vásárolt meg.

Ortega, a legénység méltóságteljes “öregje” volt a bankos. Szótlanul regisztrálta a tranzakciót. Benne mindenki megbízott, és ő őrzött sok pénzalapot is, amit a legénység dobott össze, hogy játsszanak érte, és a nyertes elkölthesse a földön, mint főnyereményt.

Ortega mindezért nem tartott igényt semmiféle fizetségre, csak a megtiszteltetés és a megbecsülés kedvéért csinálta. A játékban figyelnie kellett valakinek, hogy senki se csempésszen be plusz pénzt.

– Mindig is jobban szerettem dominózni dünnyögte Alacrity, akinek jó néhány játékruppótól meg kellett válnia, amiért a szerencsekártya bejuttatta az Igazgatótanácsba. Vett már részt olyan Monopoly-játszmában is, ahol csaltak és dugipénzből emelték a tétet, de ezúttal szabályos beugró tétek voltak, és a nyertes vitt mindent.

Hosszúnak ígérkező parti volt.

Egy tucatnyi ember volt jelen, meg Squeeb. A hiperbolai nem szentelt túlságosan nagy figyelmet a játéknak, csak ült a helyén, és időnként boldogan pattogott, szétterjesztve a Parti Szellő mellbevágó aromáját.

Csekély fogalmai voltak csupán a szabályokról, de nem aggasztotta túlságosan a veszteség lehetősége. Azon igyekezett, hogy minél jobban bekapcsolódjon az általános humorkodásba és a haveri ugratásokba.

– Biztos, hogy a kapitány nem szagolta meg, ami itt megy? – kérdezte Alacrity Juan-Fenget. Elvileg a Bruján is csak a fizető utasok játszhattak volna, de persze titokban itt is folyt a szerencsejáték, mint minden hajón.

– Valdemart lefoglalja az, hogy a könyvelést javítgassa. Valahogy fedeznie kell, amit elsikkaszt – válaszolta a kérdezett.

Juan-Feng kéjesen söpörte be Alacrity pénzét, és egy rücskös ezüst csípőkulacsot passzolt át jótevőjének. Alacrity jót húzott belőle. A hatás azonnal jelentkezett: az űrvándor szeme egyszeriben kigúvadt, és levegő után kezdett kapkodni.

– Ez ZSOPA-SZ-RUCSKÓJ, te rohadék! Megvan a receptje?

– Pikáns, mi? – kortyolt flaskába derekasan Juan-Feng.

A táblát a zsilip egyik sarkában helyezték el, a bankos és a hat játékos pedig körülülte. A készlet igazi űrjáró modell lévén akár szabadesés közben, vagy a plafonon lógva is használható volt.

Kibicek ingáztak a játékosok és a társaság többi része között. Valaki vérforraló spanglaterra szerelmi dalokat hallgatott, egy tiszta, erotikus női hang előadásában. Poharak csilingeltek, kupák koppantak.

Alacrity elkapott egy beszélgetés-foszlányt:

– …de kivágtuk magunkat, gyorsabban, mint amíg kimondod: Hullámtörőket bekapcsolni!

– Ki elől menekültetek? – érdeklődött valaki.

– A Langstretch elől.

Mindenfelől hümmögés és fújtatás hallatszott A Langstretch Detektívirodának kiterjedtebb ügynökhálózata volt, mint bármelyik kormánynak, és megfelelő díjazás esetén Langstretch nem ismert lehetetlent.

– Ugye az enyém lehet a szekrényed, ha téged elvisznek? – kiáltott be pajkosan Juan-Feng.

– Úgy hallottam, a spicaiak azt fontolgatják, hogy újabb expedíciót küldenek a Maghoz – szólt közbe Abascal, aki éppen akkor lépett be. – Évekig odalesznek.

És ugyanúgy nem jönnek vissza, mint a közben a falat bámulta. Alacrity félfüllel hallgatózott, de közben azt mérlegelte, vajon érdemes-e egy lakókupolát építenie a ventnorra.

– Miért ne jönnének? – vitatkozott egy másik. – A Kis Tömzsiknek is mindig sikerült és még gyorsabbak is.

– A Kis Tömzsik még egy fekete lyukon is úgy mennek keresztül, mintha csak a szomszédba ugornának át – vetette ellene Duarte. – És eszük ágában sincs elárulni, hogy csinálják.

Ilyen beszélgetéseket már ezerszer hallottam, gondolta Alacrity. Most mindjárt bedobja valaki a Prekurzorokat!

– De a Prekurzorok gyorsabbak voltak még a Kis Tömzsiknél is –

jegyezte meg egy harmadik.

Duarte gúnyosan elmosolyodott.

– Csakhogy a Prekurzorok már nem léteznek, és már sosem ismerjük meg a módszereiket

Juan-Feng az Energia Müvekre lépett Alacrity pedig beszedte a díjat.

Sqeeb, aki a zene ritmusára ringatózott, észre sem vette, hogy Conklín viszont az ő egyik birtokára ért. Conklin diadalmasan továbbtolta figuráját, és középső ujjával bemutatott a hiperbolainak. Squeeb egyáltalán nem izgatta magát SALUD, csicseregte, és vidoran utánozni próbálta a mozdulatot, de erre a csápok nem bizonyultak különösebben alkalmasnak.

Ortega váratlanul megszólalt:

– Nem tudom, hogy mi az igazság, már a Prekurzorok ügyében. Én egyszer láttam a Fehér Hajót, és láttam, ahogy dolgoznak rajta. Nincs semmi hozzá fogható.

Alacrity hallgatta, hogyan reagálnak a többlek. A Fehér Hajót azért találták ki, hogy megfejtsék az eltűnt Prekurzorok rejtélyét. Már harminc éve építették egyfolytában, és inkább volt legenda, mint hajó. Megtervezték, elkezdték építeni, aztán abbahagyták, áttervezték, szétszedték, és megint áttervezték. Vég nélküli nagyvállalati és hivatali köpölyözés tárgya volt, valamint több háború kirobbantója.

Hivatalos elnevezése számtalanszor megváltozott, de mindenkinek csak a befejezetlen Fehér Hajó maradt.

– Fenét – köpött ki Duarte. – Én inkább szegődök el valami gazdag emberhez a következő Bíbor Regattára!

– Talán inkább egy gazdag nőhöz!

– Csakis egy gazdag nőhöz – vigyorgott Duarte.

– Nem való az neked – kötekedett Abascal. Nagyfejű amatőrökkel keringélni holmi kis szöcskékkel. Ezt nem tapasztalt űrrókáknak találták ki.

– De pénz van benne, trottyos – vitatkozott Duarte. – Meg ott a jó élet. Meg a nők, akik még a hajóknál is szebbek – A jelenlevők egy része ezt el is fogadta, mint kielégítő indoklást.

Squeeb véletlenül észrevette, hogy Juan Feng figurája, egy kiálló agyarú, egyszarvú kutya, az ő területére lépett. A hajós komoran szurkolta le a bérleti díjat. – Úgyis nemsokára visszakapom – bökött Squeeb talicskájára. – Éppen az én birtokom felé tartasz, Squeeb.

– Birtok?

– Ingatlan. Földterület. Öőőő… – Juan-Feng egy pillanatra a szemét is lehunyta, úgy törte a fejét. – Hogy is hívjátok ezt ti hipebólaiak? Megvan! Ramazz!

A hatás frenetikus volt. Squeeb megdermedt. – Ramazz? – Csápjával az egyik saját mezőjére bökött. – Azt akarod mondani, hogy ez itt egy ramazzt képvisel?

– Hát persze! Kétszer is elmagyaráztam neked az egészet!

– Nem is – ellenkezett szárazon Squeeb. – Nekem tévesen az volt a benyomásom, hogy ez valami tarot játék, amiben többek közt édességekre licitálnak, szexuális viselkedéssel egybekötve – Fölemelte az egyik kis lakókupolát. Akkor ez nem valami bonbont jelképez?

– Ez egy ház, te ostoba zöldség! – kiáltott fel méltatlankodva Juan-Feng. – Ilyet építesz a ramazzodra!

A hiperbolái remegve nézte ingatlanjait. Alacritynek eszébe jutott, amit Gábrieltől hallott: a híperbólaiak egyetlen életcélja a ramazz.

Squeeb hirtelen felkapta a játék dobozának fedelét, és a szabályokba mélyedt egyik szemkocsányával. Másik kocsányai a táblára meredtek, az utolsó kettővel pedig a csápjait nézte, amikkel számba vette a táblán minden pénzét és tulajdonát. Mielőtt bárki is közbeléphetett volna, mindet megjelölte egy csöppnyi területjelző szaganyaggal. Most már úgy reszketett, mint egy nyavalyatörős.

– Mi a fenét csinálsz? – reccsent rá JuanFeng. – Állítsd le magad, vagy szétdurrantalak!

– Akkor hát – mondta Squeeb precízen – én jövök. Veszek két házat. Eddig a Szabad Dokkolás mezőre pénzt tettünk, de ez nem szabályos, ennek véget vetünk – forgatta csápjai közt a dobókockát.

Alacrity gyilkos pillantást vetett Juan-Fengre:

– Muszáj volt jártatnod a lepcses szádat?

– Jól van na – csitította Juan-Feng, a többi ember-játékosra kacsintva.

Nyilván arra gondolt, hogy összefognak és együttes erővel könnyedén kiütik a hiperboláit a játékból. Alacrity ebben nem volt annyira biztos, de az sejtette, mitől remegett annyira Squeeb, amikor a házait tapogatta, és amikor nekilódult, hogy újakat vegyen.

Alacrity majdnem biztos volt benne, hogy a szexuális izgalomtól.

Floyt berendezkedett, átnézte a kabint, és élvezte a különféle kényelmi berendezéseket, szolgáltatásokat és környezet-szabályozókat. A kabin tágas volt, és bár berendezése meg sem közelítette egy utasszállítóét, egy földi funkcionárius számára mégis a kényelem netovábbját jelentette.

A Bruja tisztjel és legénysége azzal a távolságtartó udvariassággal kezelték, ami egy olyan földi patkánynak járt ki, akinek a fuvardíj-összege csodákat művelt a pénzügyi mérleggel. A terrai furcsának találta a szagukat, mert ők mást ettek és más anyagokkal kerültek kapcsolatba. Legalább olyan furcsák voltak, mint a Brifkók, de egészen mások.

Ha érdekelte is őket az Örökösök öve, óvakodtak ezt kimutatni. A hajó atmoszférája is szokatlan volt számára, amely a bolivari légkört utánozta. A gravitáció egy hajszállal erősebb volt itt, mint a Terrán.

Floyt legnagyobb baja mégis az volt, hogy a hajón a Bolivár időciklusát használták, így egy nap harminc óránál is hosszabb volt

A szolgáltatások nagy része azonban, a kabin minibárjával és a kikapcsolódási lehetőségekkel együtt, a nap bármely idejében rendelkezésre állt. Elhatározta, hogy lehetőleg próbálja tartani a saját

megszokott, huszonnégy órás időbeosztását. Arra gondolt, hogy helyesebb, ha vár még egy kicsit a hajó felfedezésével, mert így nem futhat össze Alacrityvel. Annak a feladatnak szentelte magát hogy elolvassa az üzenet Weirre vonatkozó részét

A pszichoprpop által megnyirbált és kibérelt Caspahr Weir-sztori már a legendák világába tartozott.

Rabszolgának született egy bolygóközi kiskirály háztartásában a Nagy Prezidium alatt. A szülei meghaltak, amikor még kisfiú volt. Csecsemő húga, Tiajo maradt az egyetlen élő rokona.

Nagyobbacska fiúként az a kivételes szerencse érte, hogy kiválasztották a tulajdonos unokája mellé szolga-játszótársnak.

Taníttatták, sőt még utazott is egy kicsit. Weir csak ura tisztelete és a saját sorsával való elégedettség sugárzott, egészen tizenhatodik

terrai életévéig – Floyt az új proteuszával számolta át a korát

Hogy ezután mi történt az feljegyzésből nem derült Ki világosan. Floyt nem tudta eldönteni, tényleges hiányáé. Annyi azonban bizonyos volt, hogy Weir urát és játszótársát meggyilkolták, Weir és Tiajo pedig bizonyos, nem specifikált adatok birtokában elszöktek.

Caspahr és húga csatlakozott egy halódó földalatti mozgalomhoz. Öt szabványéven belül Weir robbanásszerű forradalmat csinált belőle.

Újabb két éven belül ő lett a tényleges ura annak a bolygónak, ahol rabszolgaként a világra jött Akkor mar harminc éves volt és elsöpörte a Nagy Prezidiumot.

Ekkor nekikezdett, hogy összekovácsolja tizenkilenc csillagrendszerből álló birodalmát amelyek közül sokat hűségeskü kötött hozzá. A feljegyzésben említett minden hátránya háborúskodás, urambátyám-összefonódások, elhurcolások, és a női egyenjogúság hiánya ellenére Weir uralma szinte mennyei megváltást jelentett a Prezidium korábbi alattvalóinak.

Floyt a kabinjába vitte ennivalóját és elmerülten kutatni kezdett a BRUJA adattárlóiban. Elhagyta huszonnégy órás beosztását és akkor aludt ha muszáj volt. Végül, amikor úgy érezte, hogy minden adatot magába szívott amit csak bírt, megtisztálkodott, átöltözött, és elindult hogy körbejárja a hajót, bár utazás közben nem számíthatott sok látnivalóra.

Kiment a folyosóra, és kis híján rálépett egy tüskés kis micsodára,

ami olyan volt, mint egy hiperkinetikus tengeri sün. Ijedten felberregett és fürgén kicsússzam a lába alól. Floyt megkönnyebbülve látta, hogy nem szándékszik a torkának ugrani.

Egy arrajáró hajós odakiáltott neki:

– Ne féljen tőle, uram: ez csak Bartleby. -Tessék?

– A hajó macskája… – A hajós eltűnt egy sarok mögött.

– MACSKA? – A Bartleby nevű teremtmény valami nyelvféleséget bocsátott ki magából, ami olyan volt, mint egy nedves, zöld szívószál. Floyt felé fújt, aztán visszavonult Bartleby felmászott a falra, és továbbindult a folyosón. Sem szag, sem más nyom nem maradt utána.

Floyt rendületlenül folytatta felfedezőútját. Arra gondolt, hogy a Földszolgálat engedélyével talán publikálhat is valami élménybeszámolót a pszichoprop kiadványokba. Ránézett a hajótérképre, amit a kabinja termináljáról töltött át a proteuszába, és tovább indult Floyt elhaladt a hajó érzék-fosztó tartálya mellett. A Földön szerette az ingerszegény lebegést mert pihentetőnek találta. Most mégsem volt kedve a sötétben lebegni és a saját szempilláinak surrogását hallgatni, amikor itt volt egy egész felfedezésre váró csillaghajó.

Tudta, hogy lehetne indukciós sisakot kölcsönözni, és megtapasztalni a mesterséges ingereket, de nem volt benne biztos, hogy ez bölcs dolog lenne: miután kiszálltak a Hangulatból, Alacrity eléggé becsmérlő megjegyzéseket tett az

Aztán a Bruja szenzóriumához ért: egy miniatűr multimédia-színházhoz. A műsorban nem volt egy olyan perverzió sem, amitől a pszichoprop emberei óva intették. Floyt nem is tudta, hogy csalódott legyen-e, vagy örüljön.

Leült a szerény kabin egyik középső székébe. Kiválasztott egy programot. “Labda-küzdelem” címmel.

Lökdösődő, küszködő, izzadó és üvöltöző ágyékkötős emberek között találta magát. Röhögtek, és valamilyen külvilági nyelven ordibáltak.

Érezte a légáramlatot, a nap melegét, az orrában volt a por és a verejték szaga. Nem tehetett róla, de a lökdösődő, ugráló csapatok elbizonytalanították.

Amikor újra a programba nézett, felfedezte, hogy a Hakozaki-gu no Tama-seserit választotta, egy rituálét, amit az újjáépített fukuokai Hakozaki szentélyben vettek fel, de eredetileg a terrai Japánból származott.

A lelkes tömeg foggal-körömmel harcolt a díjat jelentő labdáért, némelyek csapattársaik vállán ülve. Az oldalvonalról papok öntöztek

vizet a küzdelem sűrűjébe.

Floytnak tátva maradt a szája. A Földön nem voltak ilyen szenzóriumok, legalábbis nem a funkcionáriusok számára. Egy másik programot választott.

Az űrben lebegett, egy gömbszerű csillaghalmaz centrumának közelében, milliónyi távoli nap vakító fényében fürödve…

Floyt összeszedte minden akaraterejét, és kikapcsolta az előtte és körülötte vibráló képet. A határtalan, rozsdavörös alkonyi síkság látványa elenyészett. Vele együtt eltűnt az a tízezernyi kántáló, csuklyás hívő is, akik éppen emberáldozatuk végrehajtására készültek a lába előtt.

Néhány percig felkavartan ült a helyén. Amikor már eleget meditált azon, hogy nem szabad a szenzóriumokat soha, de soha meghonosítani a Földön, folytatta útját.

Nyitott zsilipajtóhoz ért, és bekukkantott a kabinba. Mindenféle vicikvackot, szuvenírt, erotikus, művészi vagy éppen pornográf tárgyat látott, amit az űrjárók összeszedtek útjaik során. Minden darab rögzítve volt a súlytalanság és a manőverek esetén fellépő erők ellen.

Egy közeli ajtócsapódásra ijedten visszaugrott a folyosóra. Egy fura szerzet bukkant fel földi angolul csicseregve, ami azt sejtette, hogy nem Bartieby fajtársa.

Floyt a helyén maradt. A Bruján időnként érték idegesítő meglepetések, de szilárdan eltökélte, hogy nem futamodik meg.

– Ó, köszönöm! Nagyon köszönöm neked, Gábriel – fuvolázta a lény –,hogy kölcsönadtad a figurádat – Egyik csápjában egy apró kis mütyürkét tartott, a másikban egy dagadozó, csörgő erszényt. A harmadikkal egy Monopoly-játékot ölelt magához, a többi csáppal pedig a Játékházait dédelgette – az összeset.

– Részemről a szerencse, Squeeb – mondta Gábriel, aki kabinjából a hiperbolái után igyekezett.

Az egyik kocsányos szem észrevette Floytot, de Squeeb továbbra is a brókerre koncentrált. Ha így gondolod…ez a figura bizonyára családi ereklyéd…

– Örök idők óta a családom birtokában van bizonygatta Gábriel.

– Reméltem, hogy esetleg mégis van rá mód…hiszen olyan szerencsét hozott nekem…

– Hát ötven oválért esetleg… – adta a bizonytalankodót Gábriel.

– Áll az alku! – A kreatúra erszényébe túrt és kiszámolta a kért summát. Floyt néma konzultációt folytatott önmagával, és arra jutott, hogy a lényre rászakadhatott egy bank. Gábriel olyan szélesen mosolygott, ahogy csak arcizmai engedték.

Kölcsönös szeretetben váltak el. A lény boldogan sasszézott Floyt irányába. – Üdvözletem csiripelte. – Ugye Floyt polgártárshoz van szerencsém?

– Az vagyok.

– Hogy van? Én Squeeb gyakornok vagyok, ez a Monopoly pedig valami olyan őrület, ami hamarosan meghódítja az egész Hiperbolát.

– Óóó, ez remek… -.Remélte, hogy helyesen válaszolt.

– Most mennem kell – mondta Squeeb. – De ígérje meg, hogy egyszer mesél nekem a Földről. A Bruja filmjeiből már tudok valamicskét a történelméről. Ezt figyelje!

Squeeb átrendezte változatos csomagjait, egyik csápját áhitatosan a szívtájékára helyezte, aztán érzéssel dalolni kezdett.

Ha Disneylanden élhetnék,

Messze, messze!

Nem hagynám el sohasem,

Élnek-halnék Disneylanden!

– Ez az egyik kedvencem!

Floyt krákogott. – Persze, egyszer feltétlenül beszélünk erről.

– Hoppla-hó! Akkor viszlát! – Squeeb elsietett, hogy ramazzán és vállalkozói jövőjén élvezkedjen.

– Floyt polgártárs – mondta Gábriel, aki végignézte az egész jelenetet – ön az az ember, akit keresek.

– Attól tartok, a táblás játékok nem erősségeim.

– Nekem sem. Én valami olyat szeretnék mutatni, amit esetleg érdekelheti önt.

A legénységi szálláson látott emléktárgyak felébresztették Floyt szerzési ösztöneit. Belepett a bróker apró kabinjába, és leült egy priccsre, amíg Gábriel az asztalán matatott. A térdük majdnem összeért.

Floytot az egész a saját földi kutató-kamrácskájára emlékeztette. –

Mit akar mutatni nekem? – érdeklődött.

– Ezt – felelte Gábriel. Egy automata injekciós fecskendő volt a kezében.

9.

Megérkezés

A belső vészjelző, ami a terral támadás óta éledt fel benne, most akcióba lépett.

Floyt szinte azonnal oldalra vetődött, és kirúgott a lábával. A találat ült. Gábriel felordított, amikor Floyt, mivel mellette nem tudott elmenni, rávetette magát, és elkapta a fecskendőt markoló kezet. Néhány másodpercig így tusakodtak, aztán összegabalyodva kizuhantak a folyosóra.

– A kapitánynak joga van hozzá, hogy összeadjon titeket – jegyezte meg Alacrity föléjük hajolva.

– Ez őrült! Chinga! –lihegte Gábriel talprakecmeregve.

– Én csak., ó … – hebegett a földi, amikor Alacrity talprasegítette.

– Gyere – szakította félbe Alacrity. Fölkapta a fecskendőt, és körülnézett, hogy látta-e valaki az incidenst. Floyt hagyta, hogy visszatuszkolják a kabinba.

Gábriel még mindig tajtékzott.

– Az ilyet be kéne zárni, úgy bizony! Alacrity rávette Gábrielt, hogy nyissa ki az ágyába rejtett kis zárat.

Egy nagy fiók csusszant elő hangtalanul. Floyt drága felvevőket és más készülékeket, ékszereket, fiolákat és palackokat látott, kapszulákat, spansulákat és tablettákat, injekciós tűket és inhalátorokat. Voltak ott lehallgatók, drága proteuszok és hamis papírok is.

Floytnak leesett, hogy egy eladási aktust hiúsított meg, nem gyilkossági kísérletet. – Ne haragudjon! Eszembe sem jutott, hogy adásvételről van szó.

– Mi van a fecskendőben? – kérdezte Alacrity.

– Egy mnemonikus drog – Nézett Floytra Gábriel. – Maga kutató, nem? Hiszen ezért utazik. Arra gondoltam, hogy talán hasznát vehetné – Haragja már lecsillapodott. – Elhiszem, hogy nem a rossz szándék vezette.

– Jobban teszed, ha vigyázol a társammal figyelmeztette Alacrity. – Szerencséd van, hogy éppen arra jártam – kacsintott cinkosán Floytra.

Amikor visszaindultak a saját szállásukra, Floyt észrevette Alacrity karikás szemeit. – Monopolyztál?

– Egyfolytában azóta, hogy otthagytalak. Elúszott a pénzem –sóhajtotta. – Az egy dolog, hogy az emberek élvezik a játékot, de egy olyan életforma, akinek szexuális kielégülést jelent…

– Talán vissza tudjuk szerezni a keresztedet Gábrieltől. Azt hiszem, láttam a kincsesfiókjában.

– Igen. Ami azt illeti, Sim tudta, hogy hazardírozík, amikor nekem adta…

Bent a kabinban Alacrity egy maroknyi adatkapszulát adott át Floytnak.

– Ezeket neked szereztem. Gondolom, a Földszolgálat süket dumáin már átrágtad magad.

Floyt aktiválta a kis tablettácskák feliratait, és válogatott köztük.

Rikító, szenvedélyes, harcias és érzéki grafikák villantak fel.

“CASPAHR WEIR A HALÁL TRANSZURÁN TŰZISTENNŐI ELLEN”, olvasta az elsőn.

És a második: “CASPAHR WEIR ÉS AZ IDŐNYŰVEK INVÁZIÓJA”. – Alacrity, mi a csodák ezek?

– Ez a kedvencein – vett ki egyet Alacrity. CASPAHR WEIR TALÁLKOZÁSA A GALAKTIKUS MAG TELEPORTÁLÓ TÖRPÉIVEL.

A könyveket mind ugyanaz a személy írta, vagy legalábbis Jegyezte: egy bizonyos Bombastico Herdman.

– Weir azok közé az alakok közé tartozott, akiről igazából senki nem tudott sokat – magyarázta Alacrity. – Annak ellenére, hogy történelmet csinált. De sokakat érdekelt a téma, ezért valaki kitalált róla egy csomó mesét.

– De hisz ezek filléres regények! Ponyvák! kiáltott fel Floyt. –Puhafedelű füzetek!

Most az űrvándoron volt az elképedés sora.

– A korai földi irodalom gyöngyszemei – magyarázta Floyt.

A kommunikáció a Földön egyidejű volt, vagy legalábbis nem

észrevehetően lassabb. A csillagok között azonban maximum a küldönchajók gyorsaságával terjedhettek a hírek. A modern rögzítőeszközök használata sem volt mindig lehetséges, számos okból.

Mindez meghozta az emberi leírókészség reneszánszát. Bizonyos ősi műfajokat is felélesztett: meséket, utazó-beszámolókat, legendákat, folklorisztikus formákat. És az ilyen könyveket. Floyt emlékezett rá, hogy az amerikai Nyugat meghódításának története is legalább annyira volt rögtönzött kitaláció, mint hiteles történeti feljegyzés.

– A fickó, akitől kölcsönkértem őket, azt mondta, hogy ez a Bombastico már nem ír Weirről. De arra gondoltam, talán akadhat bennük valami hasznos is.

Floyt a kezébe vette a filléres regényeket hiszen magában így gondolt rájuk. – Köszönöm, Alacrity. Nagyra értékelem.

Alacrity a Monopoly-figuráját babrálta.

– Nézd, elismerem, hogy minél hamarabb túl akarok esni ezen az egészen, de tisztességesen fogom végigcsinálni. Nem tudom, észrevetted-e, de vannak bizonyos dolgok, amiket szívesebben csinálnék most! – Kis szünet után tette csak hozzá: – Olyan dolgok, amik nagyon fontosak nekem.

– Megértelek.

– Valdemar kapitány még néhány száz óráig nem fogja leereszteni a hullámtörőket – közölte Alacrity. Aztán kinyújtózott, beletúrt ezüstös sörényébe, és a falnak fordult. Egy szempillantás múlva már békésen szuszogva szundikált.

A Brujának hiába voltak szűrőrendszerei, erős füstszag érződött, amikor a kapitány egy rázósabb manőverbe kezdett Floytot ledöntötte a lábáról az űrbetegség enyhe formája, amit Alacrity egyszerűen taccsdobásnak nevezett.

– Előbb-utóbb mindenki átesik rajta – mondta, és valami erős űrjáró-csodaszert tömött Floytba. Alacritynek valahogy sikerült bekerülnie egy újabb maratoni Monopoly-partiba, és vissza is nyerte egy töredékét annak, amit előzőleg elvesztett. Floyt ezalatt kedvtelve olvasgatta

Bombastico Herdman szellemi termékeit.

Az idő csak múlt.

A terrai fölfedezte, hogy a Bruja szórakoztató adatbankjaiban többek között ősrégi, földi rádió és televízió-adások felvételei is megvannak, amiket akkor fogtak be újra, amikor az emberiség már túl tudta lépni a fénysebességet. Floyt rendkívül érdekesnek, bár gyakran érthetetlennek találta őket. Fibber McGee műsorán könnyesre röhögte magát, míg a korai űrexpedíciókról szóló eredeti közvetítések (micsoda hihetetlenül elavult volt akkor a világ!) kellemes izgalmat keltettek benne, a Földszolgálat tanításai ellenére is.

Korabeli sorozatokat is talált, köztük egy nagyon népszerű programot, az “Ítéletnap” címűt. Furcsának találta, hogy a műsor csak bolygószintű katasztrófákkal foglalkozik. Világméretű árvizek, teljes társadalmi összeomlások és világrengések szerepeltek a fáradhatatlanul sorolt bajok sorában.

Amikor megemlítette Alacritynek, az űrász arcára kiült az utálkozás.

– Ha valami szerencsétlennek ráesik a házára egy harminc kilométer átmérőjű aszteroida, tuti, hogy rögtön ott terem egy halálmadár az “Ítéletnap”-tól, az orra alá dug egy mikrofont, és azt kérdezi: – És most éppen nogy érzi magát, uram? – Vannak helyek, ahol éjjel-nappal ez megy, mert van egy külön Ítéletnap Csatorna. Én a magam részéről hányingert kapok tőle.

Floyt is. Színtiszta agybajnak minősítette a programot

Kezdte megkedvelni a Bruja gazdagon fűszerezett ételeit, és a taccsdobás soha többet nem jelentkezett. Órákat töltött azzal, hogy az Örökösök övét bámulta, és a jövőn elmélkedett. Sokszor rátört a honvágy, pedig kondicionálása igyekezett ez ellen tenni. Valdemar kapitány a megfelelő időben leeresztette a hullám törőkét. A hajó megérkezett az Epiphany csillagrendszerébe.

A Bruja tájékoztató ernyőin az “El Desembarque” felirat villódzott, amikor ők ketten a hajó főzsilipje felé igyekeztek poggyászukkal. A hajó csak tágabb értelemben volt az Epiphany-nál. A külső rendszerekből érkező hajókat ugyanis törvény kötelezte arra,

hogy megálljanak a Palladiumon, a rendszer gondosan erődített harmadik bolygóján. Amikor elhaladtak a zsilip melletti nagy kémlelőablak előtt, a terrainak mintha a padlóba gyökerezett volna a lába.

A Palládium ragyogó aranyvörös, felhőkkel övezett gömb volt. De még magasztosabb látványt nyújtottak a Bruja mellett lebegő űrhajók.

A rendszeren kívüli forgalmat egy szigorúan megállapított parkolótérségbe terelték, ahová a bolygó fegyverzetének túlnyomó része irányult lövésre készen. De még ez a behatárolt űrszeletke is olyan hatalmas volt, hogy a hajók gyakran látótávolságon is túl voltak egymástól. Alacrity és Floyt azonban négy gigászi űrjárművet is látott a közelben.

Az űrvándor halkan káromkodott. A Bruja legénysége odagyűlt, hogy ők is kilássanak. Három roppant méretű csatahajó úszott a Brujához képest mozdulatlanul, mint három fényeshátú szkarabeusz. Mindenfelé fegyverek, antennák és detektorok meredeztek rajtuk, akár a tüskék.

Floyt szemében nagyszerűnek és sebezhetetlennek tűntek. A hadihajók egy negyedik járművet fogtak közre, ami aztán teljesen lebilincselte az utasok figyelmét. Mintegy hat kilométeres hosszával hihetetlenül nagy, hajónyi Fabergé-tojás volt A másik három hajó törpének látszott mellette.

– Ez a Királyi váltságdíj, Redlock helytartó hajója – lehelte Juan-Feng. Floyt visszaemlékezett, hogy Redlock volt Weir másodunokaöccse, egyetlen házassága révén. Weir maga utód nélkül halt meg. Redlock katonai parancsnokként és politikai tanácsadóként szolgálta az öregembert, amint férfikorba lépett. Weir láthatóan nagyon kedvelte.

– A másik három hajó meg a Severeem Flottából való – tette hozzá Duarte.

– Mintha valami támadó manőverre készülnének – Jegyezte meg Floyt.

Rémülten találgatta, vajon nem nyílt támadásra készülnek-e. A feljegyzésekből emlékezett rá, hogy a severeemi volt a leginkább militarisztikus kormány, aki kénytelen volt hűséget fogadni Weirnek.

Könnyű volt őket provokálni, és Weir halála óta különben is nehezen kezelhetők lettek.

– Nem hinném – vélte Ortega. – A Királyi váltságdíj lehet, hogy zsíros prédának látszik, de én azt hallottam, hogy simán elbánik egyszerre három hadihajóval.

– Én akkor sem szeretnék a közelben lenni, amikor elkezdenek egymásra köpködni – szögezte le Alacrity. – Mit csinálunk itt?

– Utasítást kaptunk a palládiumi központtól, alighogy kiléptünk Hawkingból. Egyenesen a Királyi váltságdíjra kell vinnünk titeket. Úgy látszik, hogy a helytartó személyesen fuvaroz titeket az Epiphany-ra.

Ortega elvigyorodott döbbent ábrázatuk láttán. – Na, ne ijedjetek megannyira, cimborák. Ne feledjétek, hogy Szigorú Fegyvernyugvás van, legalábbis Weir igazgató akaratának kihirdetéséig.

Nem lett volna értelme ellenszegülni, a Bruja lassan araszolt a félelmetes zászlóshajó felé. Amikor közelebb értek, már ki tudták venni a fegyvereket és a többi műszert is a hajó túláradó díszítésének indái között. Voltak hatalmas zöld zárványai is: nem csak hidroponikus és aeroponikus kultúrák, de valódi parkok, facsoportokkal és nyílt vízfelszínnek tűnő foltokkal. A Királyi váltságdíj már teljesen betöltötte a nézőfelületet. Juan-Feng idegesen terelte az utasokat a zsilip felé.

A teherszállító összekapcsolódott a zászlóshajóval, és a zsilip kinyílt. Közben a Bruja kapitánya és elsőtisztje is megérkezett, ami egy pillanatra elvonta Floyt figyelmét. Csak később látta meg a nyitott zsilipajtónál sorokban várakozó embereket.

– A celesztinek – suttogta valaki áhítatosan. A helytartó elitcsapata.

A celesztinek jellegzetes típusok voltak, mindnyájan magasabbak még Alacritynál is, izmosak, de karcsúak és rugalmasak. Kék-fekete uniformisuk vállain, ezüsttel hímzett kilencágú csillag díszelgett.

Szigorú volt a tekintetük, és eléggé magabiztosnak látszottak. A celesztin őrmester előlépett, és szertartásosan tisztelgett.

– Redlock helytartó és Dorraine királynő szeretné, ha a Terrai Floyt Polgártárs megörvendeztetné őket látogatásával.

Ezt egyenesen Floytnak mondta, mivel észrevette rajta az Örökösök övét.

Egy cifra, botszerű szerkezet volt nála, a végén szárnyas győzelmi szobrocskával. Odadugta a botot Floyt övéhez. Nem volt se szikra, se berregés, de az őrmester elégedettnek tűnt. Alacrityre nézve folytatta:

– Önpedig, uram…

– Arturo Ternkiss a nevem – mondott be reflexszerűen hamis nevet Alacrity.

Az őrmester épp hogy csak el nem mosolyodott.

– Csak annyit szerettem volna mondani, Fitzhugh mester, hogy természetesen önre is vonatkozik a meghívás.

Floyt a zsebére csapott.

– Valahol itt van a személyim… – Aztán eszébe jutott, hogy a lábzsebébe tette, és lehajolt, hogy előszedje.

– Erre nincs szükség, Floyt Polgártárs mondta az őrmester. – Legyen olyan kedves, és bízza a csomagjait az embereimre, addig én elkísérem önöket Őexcellenciája színe elé!

Floyt teljesen odavolt, hogy mennyire nem törődnek a formaságokkal, még csak nem is igazoltatják. Ez teljességgel szokatlan volt egy olyan ember számára, aki a Földszolgálat szárnyai alatt nőtt fel.

Két celesztin lépett elő, és felkapták a csomagokat. Valdemar idegesen az őrmester kezébe nyomta a Kapitányi lOldalfegyvert, és hátra arcot csinált. Nyilván alig győzte kivárni, hogy eltűnhessen ebből a naprendszerből.

Floytot és Alacrityt másodpercek leforgása alatt átszállították a Királyi váltságdíjra, zajtalanul közlekedő, csilleszerű kocsikon. A hajó gravitációja az Epiphany-éhoz alkalmazkodott, és körülbelül a földivel volt azonos, bár a Bruja után könnyebbnek tűnt. A celesztinek egyenruháját viselő nők és férfiak, hajósok, tisztek, civilek siettek mindenfelé. A folyosókra és kabinokba vetett futó pillantások világosan mutatták, hogy nagyon flancos, de egyedülállóan jól védett kis világba kerültek. A járművük megállt, és a celesztinek megint fölvették a díszőrség-alakzatot.

A masszív fémötvözetből készült zsilipajtó cuppanásszerű hanggal kinyílt és utat nyitott. Alacrityt és Floytot egy akkora fogadószobába vezették, ami alig négyszer akkora volt, mint a Bruja teljes raktere.

Az őrmester bejelentette őket. Redlock helytartó ugyan balkézről való gyerek volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy magas pozíciót szerezzen Weir birodalmában. Csak egy kicsit volt magasabb Floytnál, de olyan tömörnek tűnt, mint egy gránittömb. Hajzata szürkével tarkított élénkvörösben játszott. Alapvetően világos bőrű volt, de az évtizedek sötétebbre cserzettek eredeti színénél. Egyenetlen, tömpe orra volt, és ravasz, kékeszöld szeme.

Redlock, celesztin uniformist viselt, rajta az örökösök övével. Ezen kívül mindössze egyetlen dísze volt: egy félhold alakú nyakék, kilenc különböző, fekete zománc alapon drágakövekből kirakott csillag-ábrával.

Az egyik egy kettős csillagrendszert ábrázolt És mind a kilenc fölött ő uralkodott.

– Ez Redlock – mormolta Floyt Alacritynek.Ő a Legfelsőbb Bíró.

– Nehogy tengelyt akassz vele! – morogta vissza Alacrity. – Ő gyorsabban el tud intézni minket, mint bármilyen fecskendő.

Dorraíne királynő az Agoráról, az egyik legrégebben gyarmatosított bolygóról származott. Magasabb volt a férjénél. Bőre bársonyosan barna, haja hullámos éjfekete zuhatagként omlott a derekáig. A fején csillogó szálakból szőtt diadémot viselt. Redlock asszonya nyúlánk, borostyánszemü teremtés volt Alacrity és Floyt lenyűgözve bámulták csodálatos szépségű arcát. Palástja, amit mintha a szeméhez hasonlóan borostyánszínű fénygömböcskékből varrtak volna, a földet söpörte. Rajta is ott volt az Örökösök öve. Floyt kettős érdeklődéssel figyelte, mert kutatásai során már megtudott egyet-mást az agorai uralkodócsaládról.

Egy harmadik alak is állt ott, aki magasrangú államférfinek látszott. Termete, kecsessége, bőre és arcvonásai egyaránt a királynőhöz tették hasonlatossá. Gondosan borotvált volt az arca, mint a kormányzóé. Fekete hajába ősz szálak vegyültek.

– Legyenek üdvözölve, Floyt Polgártárs és Fitzhugh mester! – búgta Dorraine dallamos altján.

– Agorai Dorraine vagyok. A férjem, Redlock hejtartó, és az apám, Inst Főtanácsos.

A helytartó alig vett tudomást a jelenlétükről, Inst azonban megtisztelte őket egy udvarias főhajtással. Még Alacrity is kísértést érzett, hogy meghajoljon, de a három hatalmasság már másra figyelt: egy kivetítőre, ahol két kommo-kép várta, hogy folytathassák a megszakított beszélgetést.

– Severeemiek – suttogta Floyt a szája sarkából.

– Ocsmányak, mi? – fintorgott Alacrity a hologramra. – Annyira rondák, hogy az egy egész életre elég.

– Amint látják. Hétháború miniszter úr, Sortie-Wolf tábornok úr

– mondta Redlock a severeemeknek, – más vendégek is érkeztek, hogy vendégszeretetünket élvezzék. Ezt önöknek is felajánljuk.

A severeemiek a két utasra néztek. Fajuk az emberiség főáramából ágazott le, génmanipuláció és szellektív szaporítás révén. A miniszter és a tábornok is jó két méter magas lehetett. Csak úgy duzzadoztak a sok izomtól; bikaszerű, inas nyakuk kidagadt az egyenruha gallérjából. A severeemieknek, már ha ezt a kettő tipikus volt, sötét, közel ülő szemük volt, csapott homlokcsonttal. Hosszú, erős karokkal rendelkeztek, és kezük erős, tőrszerű körömben végződött. Puritán egyszerűségű egyenruhájuk fölött izmaikat jól kiemelő kabátot viseltek. Hajuk, mint a fehér acélgyapjú.

– Mi nem Örökösként vagyunk itt – mondta a miniszter. – A fiam és én azért vagyunk itt, hogy biztosítsuk Szabályaink és Szokásaink betartását Amikor Weir elfogadta a severeemiek hűségnyilatkozatát, elfogadta ezt a feltételt Az ígéret most átszáll az örököseire.

– Miért ne mehetnénk a saját hajónkkal? – tette hozzá a tábornok. – Mit érdekel az minket, hogy maguk felvettek két csavargót a hajójukra?

Floyt arca elkomorult, Alacrity pedig hallhatóan csikorgatta a fogát

Egyre gyakoribb, hogy használják az embert, gondolta.

Az első severeemi folytatta:

– Nem lehet…

– Weir, á Védő nem hagyott olyan értelmű rendelkezést, hogy severeemi hadihajók közelíthessék meg az Epiphanyt, miniszter –vágott közbe Redlock. – És ön a fiával együtt Örökös, nem számít, milyen más minőségben jöttek. Természetesen a Fagyerődbe jelentős létszámú kíséretet hozhatnak magukkal. Utazhatnak komppal is, ha tetszik, de az én hajóm jóval gyorsabb, és kényelmesebb is.

Hangjába kiszámított él vegyült. – De hadihajó, a mienket kivéve, nem közelíthet az Epiphanyhoz, ez mindig szabály volt. Ha nem fogadja el a feltételeket, akkor persze még mindig lehetősége van arra, hogy ideálljon a VÁLTSÁGDÍJ mellé, és lövöldözni kezdjünk egymásra.

A két férfi hosszú másodpercekig szótlanul méregette egymást. Aztán a miniszter gúnyosan elmosolyodott. – Eléggé nyilvánvaló az az erőfeszítésük, hogy megakadályozzanak minket annak az ellenőrzésében: Weir Örökösei megtartják-e az ígéretét. De erről úgysem feledkezhetnek el. A severeemiek Szokásait tiszteletben kell tartaniuk. A fiam és én azonnal átszállunk a Királyi váltságdíjra, kíséretünkkel egyetemben.

Redlock még akart valamit mondani, de Dorraine megszorította a kezét, és nyájasan dorombolta a képmások felé:

– Örömmel várjuk érkezését. Hétháború miniszter úr!

– Higgyetek csak nekik… – morogta Alacrity Floytnak, amikor a severeemiek eltűntek.

Dorraine kitárt karral siklott vendégei felé, akár maga a megtestesült Szépség.

– Floyt Örökös, Fitzhugh Mester! Már aggódtunk önökért, hisz utolsónak érkeztek.

Mind a ketten lovagi tartásba merevedtek, úgy hebegték el köszönetüket. Később rájöttek, hogy a királynő mindenkiből ezt a hatást váltja ki. Redlock arckifejezése viszont világosan jelezte, hogy inkább nyűgnek, mint kedves vendégnek tekinti őket. Floyt viszont örült, hogy megjelenésükkel a királynő segítségére voltak. Alacrity pedig annak örült, hogy nem a jóval kényelmetlenebb hadikompok egyikére kerültek.

Inst is leereszkedett hozzájuk, hogy néhány nyájas szót váltson velük, éppoly szívélyesen és csiszoltan, mint a lánya.

Néhány perc várakozás után Redlock kiviharzott a teremből, vadul füstölögve magában:

– Ahogy az a két barom átszállt, indulunk! Egy óra az út az Epiphany-ig. A Kék győngygyel szállunk le a Fagyerődhöz.

Dorraine rendkívül udvariasan kimentette magát, és szintén távozott atyja, a Főtanácsos társaságában. A magára hagyott Alacrity azonnal rávetette magát az élelmiszer-tárolóra, hogy előleget vegyen az elkövetkezendő jónéhány étkezésből.

Floyt ide-oda járkált az üregszerű teremben. A függönyöket, csillagtérképeket és a bútorokat tanulmányozta, amelyek olyan gyönyörűeknek és törékenynek látszottak, mint a Tiffany-üveg, mégis az elpusztíthatatlanság és mozdíthatatlanság érzetét keltették.

Egyikük sem lepődött meg, amikor rájöttek, hogy a folyosóra nyíló ajtót kívülről őrzik.

Floyt a Seherezádét próbálta kicsiholni a szórakoztató rendszerből: úgy találta, hogy ez a Váltságdíjhoz leginkább illő háttérzene. De végül nem találta, úgyhogy dixilendet tett föl helyette. Alacrity nem tiltakozott.

Floyt talált egy kapcsolótáblát, ami a külső és belső páncélozott ablak-lapot nyitotta. Széles látómező tárult fel előtte. Töltött magának egy kupica brandyt, és fölment a kilátó emelvényre.

Alacrity is odasomfordált, kezében egy idegenszerű szendviccsel és egy füles korsóval, aminek barna hab folyt le az oldalán.

– Redlock csak helytartó, Dorraine meg királynő, és mégis Redlocké a döntés, Hó?

A Palládium egyre kisebb lett alattuk, de mint a Hangulaton vagy a Bruján itt sem érzékelték a mozgást, ahogy a Váltságdíj az Epiphany felé suhant.

– Dorraine Agora királynője. De Agora csak egy a világok közül, amikén Redlock uralkodik. Láttad a kilenc kis csillag-ábrát? A kilenc csillagrendszert jelképezik, amiket ő kormányoz.

– Uhh – kongott Alacrity hangja a korsó mélyéről. – De mit izgulnak annyit ezek a betonbudik? Már a severeemiek. Te foglakoztál ilyesmivel, gyerünk, most itt az alkalom a brillírozásra.

Floyt megtudott néhány részletet a küldetésdokumentációból, a Bruja tárolóiból, na meg saját eredet-kutatásaiból.

– Az Agorára induló emigránsok egy hibernációs hajóban hagyták el a Földet. Ez közvetlenül azután történt, hogy a Szoláris Bíróság törvényen kívül helyezte a generációs hajókat.

Alacrity gyorsan lenyelte a falatot, hogy kinyöghesse:

– Micsoda? TÖRVÉNYEN KÍVÜL?

– Megfosztották gondnok-utódaikat a választás alapvető jogától. De ha ebbe belemegyek, akkor estig sem érek a végére – mondta Floyt, miközben egyre előre, az űrbe bámult, hogy minél előbb megpillanthassa az Epiphanyt-t.

Alacrity intett, hogy folytassa csak, miközben húsdarabok, zöldségek és morzsák záporoztak a szájából. Floyt bölcsnek és megfontoltnak érezte magát itt, az univerzum ölén. Beszippantotta a brandy illatát, és tekintete az űrbe kalandozott.

– Nos, a telepeseket alaposan – ami abban az időben “kimerítő”-t jelentett – megvizsgálták, beleértve kórtörténetüket és az n-edik generációra visszamenő genetikus anyagukat is.

– De az Agorán talált bióta kegyetlenül megtréfálta őket: tele volt olyan allergén anyagokkal, amelyek erős reakciókat váltottak ki olyan emberekből is, akiknek azelőtt semmi olyan panaszuk nem volt.

– Az a megoldás, hogy továbbállnak – brummogta Alacrity az utolsó falat mögül.

– Nem tudtak. Akkor már az orbitális pályát sem tudták tartani: valami meghibásodhatott. Gyakorlatilag mindenki heves allergiás reakciókban szenvedett, tehát csőstül zúdult rájuk a baj. Ráadásul a hajó hibája miatt az orvoslási lehetőségeik is beszűkültek.

Alacritynek nem kellett magyarázni, hogy mindez mit jelentett, és milyen pokoli helyzet lehetett, amikor a telepesekre rátört az asztma, a nyálkahártya gyulladás, vagy az anafilaxis rohama. – De mi van Dorraine-nel?

– Kiderült, hogy a telepesek és a legénység soraiban vannak olyanok, akik egyáltalán nem mutattak semmilyen allergiás reakciót. Azzal a rengeteg vizsgálattal olyan embereket is megtaláltak, akik még az Agora allergénjeire is immúnisak voltak, azt hiszem, valami immunoglobulin-termelési dolog miatt.

Meg a csecsemőmirigy és a dermetikus sejtek miatt, gyanította Alacrity, de ez most Floyt műsora volt, és minél többet meg akart tudni belőle.

– Ők voltak az egyetlenek, akik hatékonyan ténykedni tudtak, ők mentették meg a kolóniát a széteséstől. Ők tartottak kézben mindent.

– Adott körülmények között valószínűleg a piszkos munkát is nekik kellett elvégezni – vetette föl Alacrity.

– Ezt nem kétlem. Ezzel együtt hamarosan kialakult egy olyan klikk, ami azt akarta, hogy javítsák meg a hajót, és hagyják el az Agórát. A kolónia kettészakadt, és a szakadat csoport eltávozott, Beltran Severeem vezénylete alatt.

– Hohohohó! – lehelte Alacrity. Floyt bólintott.

– Igen, ő volt az alapító főgonosz. Csakhogy az Immúnisak közül senki sem tartott vele. És amikor embereivel a kiválasztott bolygóra a

Desideratumra értek (épp hogy csak sikerült nekik), de a Prekurzorok

alaposan kibabráltak velük – a Desideratum biótái az agoraiak elődei vagy leszármazottai voltak.

Alacrity némán kifújta a levegőjét. Floyt folytatta:

– Severeem és követői beásták magukat, és valahogy sikerült életben maradniuk, mért nem is volt más választásuk, csak a halál: a hajónak vége volt.

– Ez állítólag csodákat tud művelni a személyes motivációval –tűnődött Alacrity, és kifelé bámult, a fényes Szórványra.

– Ezalatt az Agorán Dorraine ősei ragadták magukhoz a hatalmat, és természetesen egymás közt is házasodtak. A beltenyésztés nem okozott problémát, mert bár a génállomány szűk volt, a legtöbb nemkívánatos kombinációt kiszűrték a telepesekből. A gyermekeik örökölték az ellenállóképességet az Agora allergénjeivel szemben, és az immunitás lassan a nemesség szinonimája lett.

– Szóval ilyen belterjes a családja? – borzongott Alacrity.

– Az eredeti vér is kevert már – felelte Floyt. Dorraine a tisztavérűek utolsó képviselője. Meg persze Inst.

– Nekem úgy tűnt, Redlock nem az a típus, akit túlságosan érdekel, hogy a gyereke orra folyik-e vagy sem. Nos, most, néhány generációval később, az Agora eljutott odáig, hogy maga is űrhajókat indított, egyet a Földre, egyet a Desideratumra, amellyel csak nagyon szórványos és zavaros kommunikációs kapcsolatban álltak. Figyelsz?

– Csupa fül vagyok.

– A severeemek eléggé le voltak robbanva. Háborúskodó törzsi társadalomban éltek, a technológiájuk visszafejlődött. Megtanultak együtt élni az allergénekkel és antitestekkel. Dilátorokat, antihisztaminokat, antisokk ágenseket és vakcinákat használtak erre a célra. Az immunizáló kezelés része lett vallásuk ceremóniáinak.

– Az agóraiak segítettek a severeemeknek, a királyi család, immunitása miatt, szinte vallásos imádat tárgya lett.

– Tényleg? Ha engem kérdezel, ezek a surmók még arra is képesek lennének, hogy lepuffantsanak valakit csak azért, hogy kitöltsenek egy kínos szünetet a társalgásban.

– Ezért Dorraine mindig is szőke tündérhercegnő volt a szemükben. De Redlock…

– Ne tovább! A háborúról még nem beszéltél!

– Tudod, hogy nincs annyi időnk – A Halidome, az Epiphany napja, észrevehetően fényesebb lett, és bekúszott a nézőüveg látóterébe, amíg beszélgettek.

– Akkor idesüss, haver! Egy csapat bunkót lóbáló vizigót nekiment az agorának és el is foglalta, amikor Dorraine még gyerek volt. Az egész királyi család elpusztult, kivéve Inst meg a lánya.

– Inst megpróbálta álruhában elszöktetni, de észrevették és börtönbe zártáik őket. Éveket töltöttek el együtt különféle fogolytáborokban, különféle bolygókon, hamis név alatt.

– Ezek ketten? – hüledezett Alacrity. – Akkor keményebbek lehetnek, mint amilyennek látszanak.

– Bizony. Valahogy sikerült egymást életben tartaniuk az állandó éhezés, kényszermunka, verés és gyilkolás közepette. És, gondolom, amikor Dorraine idősebb lett… mást is csináltak együtt. Egész addig, amíg egy nap arra ébredtek, hogy az ég tele van Redlock hajóival.

– Inst fölfedte magát, és bejelentette trónigényét. Az agoraiak még akkor is hevesen ragaszkodtak alkotmányos királyságukhoz. Mivel Inst csak királyi házastárs volt, az öröklési rendben nem ő következett.

Redlock hát Dorraine-t ültette a trónra, Instből pedig régenst csinált.

– Az Agora hűséget esküdött Wejrnek, Redlockon keresztül. Dorraine-ból lett évszázadok óta a legnépszerűbb uralkodó, az Agorából pedig Weir birodalmának védőbástyája. Ja, és persze Redlock feleségül vette Dorraine-t.

– Na és mikor jönnek a severeemek?

– Ne türelmetlenkedj! Addigra a severeemiek már egy három bolygóból álló konföderációt alkottak, és jelentős katonai erőt építettek fel.

Területszerzési lehetőséget láttak abban, ha betörnek az Agora rendszerebe a zűrzavar alatt, de háború lett a dologból, amikor Redlock megjelent a színen.

– A Jó öreg Redlock. Erről én is hallottam valamit. A severeemiek döntetlent harcoltak ki Weir ellen, nem?

– Így is lehet mondani, de rettenetes árat fizettek ezért az eredményért. Már megesküdtek, hogy sosem hódolnak be. Hogy a látszatot megtarthassák, engedélyt kaptak, hogy Dorraine-n keresztül fogadjanak hűséget. Még nem felejtették el,, mivel tartoznak a királynő őseinek.

– Úgy látszik, szelektív üzemmódra volt kapcsolva a memóriájuk.

– Ja. A Severeemi Konföderáció amolyan protektorátussá lett.

– Az nem is olyan rossz. Legalábbis gazdaságilag.

– Ez volt Weir specialitása. Cserébe Weir megígérte, hogy tiszteletben tartja Szabályaikat és Szokásaikat, és minden protokollt, ami ezzel jár. Emiatt valószínűleg jó kis muri lesz a temetésen.

– De miért akarnak bajt keverni? Vagy legalábbis én így értelmeztem a viselkedésüket.

– Mindig makacskodnak. Élvezik a lehetőséget, hogy megszabadulhatnak a fogadalmuk alól, főleg most, hogy újjászervezték a katonaságukat. De túl kényesek az ígéreteikre ahhoz, hogy megszegjék. Túl feudálisak, és túl katonásak: ez alapjaiban rengetné meg a társadalmuk szerkezetét. Ezért próbálnak inkább szakadást kiprovokálni.

Az elsuhanó csillagmezőt figyelték. Alacrity rájött, hogyan tud kicsalni az ételtárolóból egy palack különlegesen finom epiphany-i pezsgőt. Floyt élvezettel ízlelgette. De aztán – Floyt szerint túlságosan hamar – megjelentek a celesztinek, hogy a felszállópályához, a Kék gyöngyhöz vezessék őket.

10.

A kéjutazás

A Kék qyöngyre tökéletesen Illett a neve: negyven méter átmérőjű, ezüstösen irizáló kék füstüveg gömb volt.

A két utas már régen nem aggódott a fegyvere és a csomagja miatt. A Welr temetésére kihirdetett Szigorú Fegyvernyugvás mindenkire vonatkozott. A celesztinek fegyverkereső pálcákat lengettek mindenfelé, mint megannyi gyilkos zenekari karmester.

Az energiaforrást, a legénységet, a detektorokat és fegyvereket a Gyöngy aljába zsúfolták be, az utasok tekintetétől elzárva. Teraszos fedélzetek hivalkodtak buja lombozatú növényekkel, vastag szőnyegekkel.