Eric Frank RUSSELL:
NA­GYON GO­ROM­BA VOLT

A szűk ut­cács­ká­ban a pa­rá­nyi üz­let ész­re­vét­le­nül la­pult. Ezer­szer is el­me­he­tett mel­let­te az em­ber, s nem állt meg raj­ta a te­kin­te­te. A zöld­füg­gö­nyös ki­ra­kat­ban apró be­tűk­kel írva ez állt: „Mu­tán­sok kap­ha­tók!”

Jen­sen sze­me meg­le­pet­ten ke­rek­re tá­gult, s be­lé­pett a bolt­ba.

– Ven­nék vagy ha­tot – kezd­te.

– Ne mo­hós­kod­jon – szó­lalt meg ok­ta­tó han­gon a pult mö­gött álló em­ber­ke.

Ősz haj­sö­ré­nye, vi­ze­sen kék sze­me s bí­bor­szín­ben ját­szó orra volt, s ál­lan­dó­an fin­tor­gott, szi­po­gott.

– Ide fi­gyel­jen – foly­tat­ta Jen­sen für­ké­sző te­kin­te­té­vel vé­gig­pász­táz­va a bol­tocs­kát –, for­dít­suk ko­mo­lyabb­ra, a szót. Száll­junk csak le az ég­ből a föld­re!

– Én iga­zán a föl­dön já­rok – és bi­zo­nyí­té­kul az em­ber­ke na­gyot top­pan­tott.

– Sze­ret­ném hin­ni – vál­tott en­ge­dé­ke­nyebb hang­nem­re Jen­sen. A pult­ra dőlt, és a Hü­velyk Ma­tyi po­fá­já­ba bá­mult. – Ezek a maga mu­tá­ci­ói – mi­fé­lék?

– So­vá­nyak és kö­vé­rek – vá­la­szol­ta a tu­laj­do­nos. – És van­nak hosszú­ak és rö­vi­dek, no meg – nor­má­li­sak is, meg ütő­döt­tek is kap­ha­tók. Le­het­sé­ges, hogy a mu­tá­ci­ó­nak van­nak ha­tá­rai, de azo­kat én iga­zán nem is­me­rem.

– Én az­tán, tu­dom, hogy ki az ütő­dött – vi­gyo­ro­dott el Jen­sen.

– Ki is tud­hat­ná azt, ha nem ön – mond­ta el­is­me­rő­en a kis em­ber.

– Új­ság­író, fe­u­il­le­to­nis­ta va­gyok – je­len­tet­te ki so­kat sej­te­tő­en Jen­sen.

– Az lerí ma­gá­ról – he­lye­selt a Hü­velyk Ma­tyi.

– Mi rí le?

– Hogy ki az ütő­dött.

– Ügyes ri­poszt, hm – je­len­tet­te ki Jen­sen. – Sze­re­tem a talp­ra­esett em­be­re­ket, még ha nincs is ki a négy ke­re­kük.

– Ilyen ud­va­ri­at­lan skrib­ler­rel még nem ta­lál­koz­tam – je­gyez­te meg a pöt­töm em­ber. Meg­tö­röl­te a sze­mét, ki­fúj­ta az or­rát, s pis­log­va né­zett lá­to­ga­tó­já­ra.

– No, de nézzük az én hely­ze­te­met. Meg­en­ged­he­tem ezt a han­got, hi­szen po­ten­ci­á­lis vevő va­gyok. És aki vesz, an­nak min­dig iga­za van.

– Ez nem tör­vény.

– Ezt tu­do­má­sul kell ven­nie, ha nem akar tönk­re­men­ni – ok­tat­ta ki Jen­sen az em­ber­két, és az üz­let hát­fa­lá­nál álló pol­co­kat kezd­te szem­ügy­re ven­ni. A leg­kü­lön­bö­zőbb ala­kú öb­lös üve­gek­től és pa­lac­kok­tól ros­ka­doz­tak.

– No hát, mi van azok­kal a mu­tán­sok­kal. Ve­gyek be­lő­lük?

– Ha óhajt­ja!…

– Mi­fé­le ma­chi­ná­ció ez a mu­tá­ció­ke­res­ke­dés?

– El­adom őket – ez tán ma­chi­ná­ció?

– Mi­az­hogy! – epés­ke­dett Jen­sen. – Tán csak nem mond­ja, hogy va­ló­ban tud­ja, hogy mi­lyen is egy mu­táns?

– Tud­nom kell.

– Ter­mé­sze­tes, hogy tud­nia kell. De va­ló­ban tud­ja?

– Ezen nem le­het vi­táz­ni.

– Ak­kor ma­gya­ráz­za el, hogy mi is a mu­tá­ció! Ha tud­ja?

– Hm! – Az em­ber­ke meg­rán­gat­ta az or­rát, amely erre még bí­bo­rabb szín­ben égett. – Te­hát ön nem tud­ja, hogy mi a mu­tá­ció?

– Tu­cat­já­val te­nyész­tem őket! Ki­emel­ke­dő mu­tá­ció-szak­ér­tő­nek szá­mí­tok.

– Iga­zán?! – az em­ber­ke hang­já­ból min­den ki­csen­dült, csak hit nem.

– Hogy hív­ják?

– Jen­sen. Al­bert Ed­ward Ma­la­chias, a „Reg­ge­li Hír­ha­rang” mun­ka­tár­sa.

– So­ha­sem hal­lot­tam ma­gá­ról.

– …Nem is hall­ha­tott, hi­szen eh­hez, leg­alább meg kel­lett vol­na ta­nul­nia ol­vas­ni. – Jen­sen fújt egyet, és ma­ga­biz­tos ön­telt­ség­gel foly­tat­ta:

– A mu­táns – olyan torz­szü­lött, amely mil­lió eset­ből egy íz­ben for­dul elő. Va­la­mi­lyen ne­héz ré­szecs­ke – no, va­la­mi­lyen koz­mi­kus su­gár – be­le­csap a gén­be, szép ka­la­maj­kát okoz­va, és ami­kor el­ér­ke­zik az ide­je, a ma­mács­ka va­la­mi olyat tart az­tán a kar­já­ban, aki csak cir­ku­szi mu­to­ga­tás­ra al­kal­mas. Így van…

– Hely­te­len! – sza­kí­tot­ta fél­be hir­te­len és éle­sen az em­ber­ke. – A mu­táns – gyö­ke­res tes­ti vagy szel­le­mi el­vál­to­zá­so­kat fel­mu­ta­tó szer­ve­zet. S ezek az el­vál­to­zá­sok örök­le­te­sen át­adód­nak az utó­dok­nak, füg­get­le­nül at­tól, hogy eze­ket az örök­lő­dő el­vál­to­zá­so­kat mes­ter­sé­ges vagy ter­mé­sze­tes okok idéz­ték elő. Én csak olyan mu­tán­so­kat bo­csá­tok áru­ba, ame­lyek­nek tu­laj­don­sá­gai örök­lőd­nek, az utó­dok­ban do­mi­nán­san ma­ni­fesz­tá­lód­nak, s eb­ből kö­vet­ke­zik, hogy a mu­tán­sa­im va­ló­di­ak.

– Te­hát bár­mi­lyen élő­lényt ké­pes meg­vál­toz­tat­ni, és ga­ran­tál­ja is, hogy az utód­ja olyan lesz, ami­lye­nek a szü­lei vol­tak?

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Ak­kor ön maga az Úr­is­ten, nem­de? – je­len­tet­te ki iro­ni­ku­san Jen­sen.

– Az ön gya­láz­ko­dó vi­sel­ke­dé­se sem­mi­vel sem ment­he­tő – mond­ta vá­lasz he­lyett hely­te­le­ní­tő­en az em­ber­ke.

Jen­sen úgy tett, mint­ha nem is hal­lot­ta vol­na az ok­ta­tást, is­mét vé­gig­jár­tat­ta fi­gyel­mes te­kin­te­tét az üve­gek és pa­lac­kok so­rán.

– Ezek mik?

– Edé­nyek.

– Ezt ma­gam is lá­tom. De mi van ben­nük? – Mu­tán­sol­da­tok?

– Ne be­szél­jen bu­ta­sá­go­kat.

– So­ha­sem bu­tás­ko­dom – biz­to­sí­tot­ta part­ne­rét Jen­sen. – Ön mu­tán­sok­kal ke­res­ke­dik, ezt mond­ja, va­la­hol még­is­csak tá­rol­nia kell az áru­ját!

– Igen, ke­res­ke­dem ve­lük.

– „Mu­tán­sok kap­ha­tók!” Ez van ki­ír­va a ki­ra­ka­tá­ra. Mi­fé­le mes­ter­ke­dést űz?

– Már mond­tam ma­gá­nak, hogy szó sincs sem­mi­fé­le mes­ter­ke­dés­ről.

– Hát ak­kor re­mek. Vevő va­gyok. Mu­tas­son ne­kem né­hány di­va­tos mu­tánst. Va­la­mi ün­ne­pit, va­la­mi meg­hök­ken­tőt.

– Ez nem mó­di­bolt – ri­posz­to­zott az em­ber­ke. – Pe­dig önre kék ruha il­le­ne, mély de­kol­táz­zsal, elöl-há­tul. Po­ko­li lát­ványt nyúj­ta­na.

– Eh­hez ma­gá­nak nincs köze. Mu­tánst ké­rek, szí­ves­ked­jen meg­mu­tat­ni. – Csak ezt ké­rem ön­től.

– Va­la­mi meg­ha­tá­ro­zot­tab­bat óhajt? – kér­dez­te a bol­tos.

Jen­sen el­gon­dol­ko­dott.

– Igen. Egy kék orr­szar­vú­ra len­ne szük­sé­gem, de ti­zen­hét hü­velyk­nél nem le­het hosszabb, és nem le­het ne­he­zebb négy és fél ki­ló­nál.

– Szé­ria­gyár­tás­ban ilyen­nel nem szol­gál­ha­tok. Spe­ci­á­li­san kel­le­ne le­gyár­ta­ni…

– Ühüm, tud­ja, én is ezt gon­dol­tam. Érez­tem én, hogy ez a ké­rés nem tel­je­sen kö­zön­sé­ges.

– Két hét az biz­tos, de le­het, hogy há­rom hét is kell hoz­zá, amíg el­ké­szül – fi­gyel­mez­tet­te az em­ber­ke Jen­sent.

– Eb­ben nem is ké­tel­ke­dem! Sőt hó­na­pok­ba és évek­be. Igen, tán – egy egész élet is rá­megy!

– Ró­zsa­szín ele­fánt­tal szol­gál­hat­nék ön­nek – aján­lot­ta a mu­táns­ke­res­ke­dő. – Nagy­já­ból azo­nos mé­ret­ben.

– Nem kell sen­ki­nek ele­fánt. Bár­me­lyik bu­tik­ban dö­gi­vel van.

– Igen, az ele­fán­tok­ból meg­le­he­tő­sen sok van. – Az em­ber­ke vé­gig­si­mí­tot­ta fe­hér ha­ját és na­gyot só­haj­tott. – Úgy hi­szem, sem­mi­vel sem le­he­tek az ön szol­gá­la­tá­ra.

– Mu­tas­son egy mu­tá­ci­ót! Akár­mi­lyen! A leg­ol­csób­bat! A leg­si­lá­nyab­bat! – Jen­sen majd­hogy­nem ri­ká­csolt.

– Az is­ten sze­rel­mé­re ké­rem, nyu­god­tab­ban!

Az em­ber­ke meg­tö­röl­te sze­mét, ket­tőt szi­po­gott, s el­tűnt az üz­let rak­tá­rá­ba ve­ze­tő aj­tón.

Jen­sen át­ha­jolt a pul­ton, a polc­ról le­emelt egy ki­csiny, szo­kat­lan ala­kú pa­lac­kot. Va­la­mi­lyen na­rancs­szín fo­lya­dék­kal fé­lig volt. Jen­sen le­csa­var­ta a ku­pa­kot, s be­le­sza­golt az üveg­be. A be­lő­le ára­dó il­lat a fan­tasz­ti­ku­san sűrű és erős, el­ső­ren­dű whis­ky­re em­lé­kez­tet­te. Bá­na­to­san tet­te vissza a he­lyé­re az üve­get.

A tu­laj­do­nos vissza­tért. A kar­já­ban egy mo­nok­lis fe­hér ku­tya­köly­köt tar­tott, s szin­te le­ha­jí­tot­ta a pult­ra.

– Tes­sék – ez ol­csó! – mon­dot­ta dü­hö­sen.

– Már min­den vi­lá­gos – je­len­tet­te ki di­a­dal­mas­kod­va Jen­sen. – Fel kel­le­ne je­len­te­nem ma­gát.

– Mi­ért?

– Mi­fé­le mu­táns ez? Ez a korcs, amely­be, hogy úgy mond­jam, töb­ben be­le­szól­tak?

– Ezt ma­gá­nak kel­le­ne tud­nia a leg­job­ban – fa­kadt ki sér­tő­dött arc­cal a kis em­ber. – Hi­szen maga nagy szak­ér­tő e té­ren. Nem­de?

Meg­ra­gad­va a kis­ku­tyát in­dult a rak­tár­ba.

– Mi­cso­da okos fic­kó ke­rült ide! – szó­lalt meg gú­nyos vi­gyor­ral a ku­tya­kö­lyök, s az ajtó már be is csa­pó­dott mö­göt­tük.

Ami­kor is­mét meg­je­lent a tu­laj­do­nos, Jen­sen így fo­gad­ta:

– Hal­lot­tam, ho­gyan be­szélt. Ép­pen így be­szél a töb­bi báb meg Char­lie Mac­Car­thy, tud­ja, az a nagy fa­bá­bu, amellyel Ed­gar Ber­gen, a hí­res ko­mi­kus és has­be­szé­lő lé­pett fel.

– Ezen kár len­ne vi­táz­ni.

Az em­ber­ke tüsszen­tett, s az üve­gek kö­zött va­la­mit ke­res­ni kez­dett a pol­co­kon, nagy csö­röm­pöl­ve.

– Akár­me­lyik has­be­szé­lő vég­re­hajt­ja ezt a mu­tat­ványt – foly­tat­ta kö­nyör­te­le­nül Jen­sen –, csak ép­pen tö­ké­le­te­seb­ben és sok­kal ere­de­tib­ben.

– Meg­le­het, na­gyon is le­het­sé­ges – mo­rog­ta a bol­tos.

– Én ak­ku­rá­tus, rá­me­nős em­ber va­gyok – foly­tat­ta Jen­sen. – Ahol va­la­mi ér­de­kes adó­dik a lap szá­má­ra, on­nan el­von­tat­ni sem le­het en­gem. Nem moc­ca­nok egy ta­pod­tat sem, amíg min­dent tel­je­sen meg nem ér­tet­tem, én már ilyen va­gyok.

– Eb­ben nem ké­tel­ke­dem.

– No, jól van. Nézzük meg a dol­got a má­sik ol­da­lá­ról: ön mu­tán­so­kat árul, leg­alább­is ezt ál­lí­tot­ta. Ez né­hány sor­nyit ígér az új­ság­nak, de so­rocs­kák in­nen meg amon­nan, és en­ge­del­mé­vel, a tár­ca össze­állt.

– Ko­mo­lyan gon­dol­ja? Va­ló­ban?

Az em­ber­ke úgy húz­ta fel fe­hér szem­öl­dö­két, hogy ab­ból az lát­szott: et­től a köz­lés­től va­ló­ság­gal össze­om­lott.

– Egy jó tár­cá­ban – foly­tat­ta go­nosz­ko­dó gúnnyal Jen­sen –, amit egy jó tár­ca­író ír meg, sok min­den ér­de­kes­ség van. A jó­ne­vű tár­ca­író írá­sa­it ol­vas­sák. A tár­cák­ban néha, kel­le­mes dol­go­kat ír meg az em­ber, néha kel­le­met­le­ne­ket. A rend­őr­ség el­ol­vas­sa a kel­le­met­le­ne­ket is, és há­lás, hogy fel­fi­gyel­tem rá­juk. Igaz, hogy a rend­őr­ség rend­sze­rint el­ké­sik: gya­ko­ribb, hogy al­ko­tá­som hő­sei ma­guk ko­ráb­ban ol­vas­sák el a ró­luk írt tár­cát, és ke­re­ket ol­da­nak. Ért­he­tő?

– Nem, nem ért­he­tő.

Jen­sen te­nye­ré­vel a pult­ra csa­pott.

– Hát hi­szen nya­kam­ba akar­ta varr­ni ezt a kor­csot, ezt a kö­lyök­ku­tyát. Az meg azt mon­dot­ta: „Mi­cso­da okos fic­kó ke­rült ide!” A sa­ját fü­lem­mel hal­lot­tam. Ez pe­dig csa­lás. Tisz­tes­ség­te­len úton való pénz­szer­zés. Rá­sze­dés.

– De hi­szen nem sze­rez­tem sem­mi­fé­le pénzt. – Az em­ber­ke le­ki­csiny­lő gúnnyal foly­tat­ta: – Pénzt!? Mi­nek ne­kem a pénz? So­ha­sem kér­tem pénzt.

– Hát nem fo­ga­dott el pénzt soha?! Ak­kor még­is mit akart vol­na cse­ré­be azért a nya­va­lyás kis­ku­tyá­ért?

Az em­ber­ke fé­lén­ken né­ze­lő­dött ide-oda, és a pul­ton át­ha­jol­va alig hall­ha­tó­an va­la­mit mo­tyo­gott.

Jen­sen sze­mét ki­me­resz­tet­te és így foly­tat­ta:

– Na így már vég­leg meg­győ­ződ­tem ar­ról, hogy maga őrült! Sült bo­lond!

– Né­hány anyag­ból alig van kész­le­tem – men­te­ge­tő­dzött az em­ber­ke. – Szer­vet­le­nek­ből annyim van, amennyi csak kell, de ál­la­ti pro­to­plaz­mám, az már nin­csen. Mennyi erőt és időt kell el­fe­csé­rel­nem, amíg min­dent ma­gam­nak kell elő­ál­lí­ta­nom!

– Na, azt el tu­dom kép­zel­ni. – Jen­sen kar­órá­já­ra pil­lan­tott. – Mu­tas­son ne­kem egyet­len iga­zi, ha­mi­sí­tat­lan mu­tá­ci­ót, és hí­res­sé te­szem a va­sár­na­pi lap­ban. El­len­ke­ző eset­ben…

– De hi­szen én ma­gam is ilyen mu­tá­ció va­gyok – je­len­tet­te ki sze­ré­nyen a tu­laj­do­nos.

– Ho­gyan? És tud ilyen mu­tá­ci­ót is gyár­ta­ni?

– Min­dent tu­dok. – Egy­pár pil­la­na­tig hall­ga­tott, majd hoz­zá­fűz­te: – No, ha nem is min­dent, de azért majd­nem min­dent.

Jen­sen sér­tő­en he­he­ré­szett.

– És más­faj­ta mu­tá­ci­ó­kat is tud gyár­ta­ni?

– Tu­dok.

– Hát ak­kor fog­jon hoz­zá, és gyárt­son. Ne­kem egy kék orr­szar­vú kell, mind­össze ti­zen­hét hü­velyk hosszú le­gyen, és ne fe­lejt­se, négy és fél ki­ló­nál nem nyom­hat töb­bet.

– Nem tu­dok egyet­len pil­la­nat alatt orr­szar­vút gyár­ta­ni, – ah­hoz idő kell.

– Ezt már hal­lot­tam. En­nek a mel­lé­be­szé­lés­nek se vége, se hossza! – Jen­sen össze­rán­col­ta szem­öl­dö­két. – No, és egy vö­dör nagy­sá­gú, tisz­ta vizű ró­zsa­szín gyé­mán­tot azt tud ké­szí­te­ni?

– Ha egy­ál­ta­lán szük­ség len­ne rá! – Az em­ber­ke dü­hö­sen krá­ko­gott, és egy üve­get be­tolt oda, ahol an­nak áll­nia kel­lett. – Egy ilyen nagy­sá­gú drá­ga­kő egyéb­ként ér­ték­te­len ka­cat, és meg­le­he­tő­sen sok időt ra­bol­na el az el­ké­szí­té­se.

– No, most megint kez­di! – Jen­sen so­kat­mon­dó­an mér­te vé­gig az üve­gek­kel és pa­lac­kok­kal ra­kott pol­co­kat. – Mennyit fi­zet­nek ön­nek?

– Kik?

– A ká­bí­tó­szer-ke­res­ke­dők és ká­bí­tó­sze­re­sek.

– Nem ér­tem.

– De már bo­csás­son meg! – Jen­sen szin­te egé­szen oda­tol­ta ar­cát a ke­res­ke­dő­höz. Arca ci­ni­kus volt, mint az olyan em­be­ré szo­kott len­ni, aki jól is­me­ri az élet bo­rús ol­da­la­it is. – A ki­ra­ka­ti fel­irat nem más, mint por­hin­tés. E sza­vak ne­kik, mást mon­da­nak. A maga kli­en­sei azo­kat a sze­re­ket ne­ve­zik „mu­táns­nak”, ame­lyek­től a he­te­dik menny­or­szág­ban ér­zik ma­gu­kat, s ha mu­tánst kér­nek, ilyen szer­rel telt flas­ká­kat kér­nek.

– Az edény­ben ol­da­tok van­nak – ma­gya­ráz­ta a tu­laj­do­nos.

– Ki ké­tel­ked­het eb­ben? – Kap­ta fel a fo­na­lat Jen­sen. – A ká­bí­tó­sze­re­sek­től ka­pott pénz­kö­te­gek ol­dód­nak fel az üve­gek­ben. – És ez­zel arra a flas­ká­ra mu­ta­tott, amely­be a gaz­da tá­vol­lé­té­ben be­le­sza­golt: – Ez mibe ke­rül?

– Sem­mi­be… – fe­lel­te neki az em­ber­ke, át­nyújt­va az üve­get. – De az üve­get ok­vet­le­nül hoz­za vissza.

Jen­sen át­vet­te az üve­get, ki­nyi­tot­ta, s újra be­le­sza­golt. Majd uj­ját be­le­már­tot­ta, és gya­na­kod­va meg­nyal­ta. Ez­u­tán ar­cán meg­di­cső­ült ki­fe­je­zés je­lent meg.

– Vissza­vo­nom a ká­bí­tó­sze­rek­ről való fe­cse­gést. Min­dent meg­ér­tet­tem.

Óva­to­san, hogy egyet­len csöp­pecs­két se löttyint­sen ki, pa­lac­kot szo­rí­tó ke­zét fel­emel­te. – Al­ko­hol­lal való orv­ke­res­ke­dés – még­hoz­zá ki­lenc­ven­hat fo­kos­sal, és adó­men­te­sen, ez a maga bolt­ja. – Le­szop­ta uj­ját, és to­vább szó­no­kolt. – És szá­mom­ra mi­lyen kü­lönb­sé­get je­lent ez? Ha va­la­ki, hát ön nagy szak­ér­tő­je en­nek az ügy­nek, s rá­adá­sul az adó­csa­lás­nak is nagy mes­te­re. Szá­mít­son ezen­túl ügy­fe­lé­nek, majd rend­sze­res lá­to­ga­tó­ja le­szek.

Jen­sen le­haj­tott egy kor­tyot. Mint­ha fák­lyás­me­net ma­sí­ro­zott vol­na a bár­zsing­ján vé­gig.

– Uh!

Ami­kor újra lé­leg­zet­hez ju­tott, őszin­te tisz­te­let­tel bá­mult az üveg­re. Nem volt nagy, ötöd pin­tes­nél nem le­het na­gyobb. Kár. – Megint a szá­já­hoz emel­te.

– Adó­sa és le­kö­te­le­zett­je va­gyok. A bün­tet­len­sé­gé­re iszom.

– Ön na­gyon go­rom­ba volt – szó­lalt meg az em­ber­ke. – Ezt ne fe­lejt­se!

Jen­sen gú­nyo­san vi­gyo­rog­va hát­ra­haj­tot­ta a fe­jét, s fel­haj­tot­ta az ital ma­ra­dé­kát. Mint­ha va­la­mi meg­sza­kadt és fel­rob­bant vol­na a ha­sá­ban. A bolt fa­lai szé­les­re tá­gul­tak, majd is­mét össze­szű­kül­tek. Ab­ban az öt má­sod­perc­ben, amíg a lába el­gyen­gült, meg­tán­to­ro­dott, és úgy érez­te, hogy a de­re­ka el­tö­rik, már nem is til­ta­ko­zott, ami­kor arc­cal egye­ne­sen a pad­ló­ra bu­kott.

Egyik perc a má­sik után per­dült, az örök­ké­va­ló­ság­ba nyú­lott az idő, ki tud­ja, med­dig tar­tott. Kö­dös és tel­je­sen tom­pa han­go­kat vélt hal­la­ni. Vég­re élt. Las­san, mint­ha li­dér­ces álom­ból éb­red­ne, Jen­sen is­mét vissza­tért a je­len­be.

Négy lá­bon, állt egy jég­la­pon, vagy va­la­mi jég­hez ha­son­ló anya­gon. Akár­csak egy ku­tya. Tes­te el­me­re­ve­dett. A feje ól­mo­san ne­héz volt, mint­ha a ré­szeg­ség utá­ni macs­ka­jajt érez­né, a sze­me előtt min­den össze­fu­tott. Meg­ráz­ta a fe­jét, hogy ma­gá­hoz tér­jen.

Ne­he­zen bár, de a gon­do­la­tok kezd­tek vissza­tér­ni az agyá­ba. Tit­kos ká­bí­tó­szer-ke­res­ke­dés. Vé­let­le­nül bot­lott bele, s kí­ván­csis­kod­ni kez­dett. Va­la­ki a háta mögé lo­pó­dzott és el­ká­bí­tot­ta. Meg­esik az ilyes­mi, ami­kor az em­ber jár­tat­ja a po­fá­ját, és ab­szo­lút fe­les­le­ges kér­dé­se­ket kezd fel­ten­ni.

„Ön na­gyon go­rom­ba volt. Ezt ne fe­lejt­se!”

Gon­dol­hat­ni, hogy va­ló­já­ban go­rom­bás­kod­tam, de ha­ma­ro­san majd egé­szen ma­gam­hoz té­rek, s vissza­tér az erőm, és ak­kor majd nem csu­pán go­rom­ba le­szek, ha­nem ha­tár­ta­la­nul kö­zön­sé­ges is. Da­ra­bok­ra tö­röm ezt a Dugó Da­nit, és szét­szó­rom a vi­lág négy tá­ján.

Ez­alatt már töb­bé-ke­vés­bé lát­ni kez­dett – in­kább ke­vés­bé, mint töb­bé. Va­la­mi kü­lö­nös és kín­zó rö­vid­lá­tás fog­ta el. Az orra azon­ban iga­zán re­me­kül dol­go­zott – is­ten tud­ja hány­fé­le sza­got ér­zett, még an­nak az át­he­vült mo­tor­nak a sza­gát is, amely vagy öt­ven mé­ter­nyi­re le­he­tett az üz­let­től. De a sze­me – egy­sze­rű­en sem­mit sem ért.

Arra azért még­is rá­jött, hogy a jég egy­ál­ta­lán nem jég. Ha­nem a leg­va­ló­szí­nűb­ben üveg­lap, vas­tag és hi­deg. Lent a mély­ben ugyan­ilyen lap lát­szott, és alat­ta még egy, míg a sze­me előtt köz­vet­le­nül erős drót­há­lót ta­lált.

Igye­ke­zett fel­áll­ni, de mint­ha meg­kö­ve­sült vol­na a háta, se­hogy sem haj­lott. A lába nem en­ge­del­mes­ke­dett aka­ra­tá­nak. De azért még­is­csak el­moz­dult he­lyé­ből. És mint ahogy ed­dig állt, most is négy­kéz­láb ha­ladt, mint­ha csak ál­má­ban ten­né. Ügyet­len moz­gás­sal el­in­dult az út­ját álló háló felé. Egé­szen kö­zel­ről han­go­kat hal­lott, noha a be­szé­lő­ket, nem lát­ta.

– A hölgy egy arab ko­pót – egy sza­lu­kit – kí­ván, amely te­le­pa­ti­kus tu­laj­don­sá­gok­kal ren­del­ke­zik. Sze­rez­ze meg akár­ho­gyan is.

– Tíz nap kell rá – az em­ber­ke hang­já­ra is­mert.

– A jövő szom­ba­ton lesz a szü­le­tés­nap­ja. Erre az idő­re el­ké­szí­ti, pon­to­san?

– Tel­je­sen pon­to­san.

– Re­mek, kezd­jen mun­ká­hoz. Gaz­da­gon meg­ju­tal­ma­zom, ha el­jö­vök az áru­ért.

Jen­sen össze­hu­nyo­rí­tot­ta sze­mét, s a há­lón ke­resz­tül rö­vid­lá­tó­an a szem­ben levő ra­gyo­gó fel­szín­re bá­mult. Az is üveg volt, és előt­te egy má­sik sor há­ló­val be­vont üres polc. Az üve­gen ho­má­lyos és el­ütő ár­nyak mo­zog­tak. Mint­ha tá­vo­li ki­ra­kat­ab­lak len­ne, raj­ta fel­írás. A fel­írást for­dít­va lát­ta, a be­tű­ket nem lát­ta tisz­tán. Na­gyon hosszú ide­ig bá­mul­ta, amíg vé­gül ki­be­tűz­te: „Mu­tán­sok kap­ha­tók!”

És ek­kor maga elé bá­mult, s egy sok­kal tisz­tább tü­kör­ké­pet pil­lan­tott meg. El­for­dult, a tü­kör­kép is el­moz­dult. Meg­ráz­ta a fe­jét. A tü­kör­kép is így tett. Ki­nyi­tot­ta a szá­ját – a tü­kör­kép is ki­nyi­tot­ta a ma­gá­ét.

Ak­kor fel­üvöl­tött, éle­sen, mint­ha nyúz­nák, de csak csön­des hor­ka­nást hal­la­tott. A tü­kör­kép ugyan­csak fel­hor­kan­tott.

A tü­kör­kép kék volt, ti­zen­hét hü­velyk hosszú, és ot­rom­bán alak­ta­lan or­rán tü­lök ágas­ko­dott.

(Eric Frank Rus­sell írá­sa nyo­mán:
„Nyi­tocs­ka k szerd­ce”)