Vlagyimir MALOV:
A „NAGYEZSDA” ÚTJA
1.
Kezdetnek néhány gyors keringőmenet, egy pilóta egyszer tréfásan „próbakörnek” nevezte el ezeket a bolygókerülő repüléseket, s azóta az egész űrflotta csak így emlegeti. Majd lágy, fokozat nélküli fékezés, s hosszú ereszkedés enyhe lejtésű görbe mentén. A leszálló hajtóművek szépen felemésztették a sebességet, s amire a bolygó felszíne már közvetlenül az űrnaszád alá került, magát a leszállást meg sem érezték. De amint a dübörgő robaj elhallgatott, azon nyomban csodálatos, hihetetlen csönd uralkodott a kabinban. Ezután felállhattak üléseikből, széttárhatták az illuminátort fedő zsalukat, s megnézhették: milyen ez az új világ, amibe éppen most szálltak le.
Ez alkalommal a „Nagyezsda” egy fakó homokkör közepén állt. A kört szűkre zárta a közeli látóhatár, a horizonton hol itt, hol ott szikráztak fel a villámok. Gyorsan száguldottak az alacsonyan futó sötétszürke viharfelhők nyugatról kelet felé. Ezekből pulzáló fény áradt, és körös-körül minden valami régimódi fantasztikus látványosság kísérteties, elképzelhetetlen díszletének látszott. Úgy tűnt, hogy a fakó homok maga is elektromosan töltött. Egyébként ezt a bolygót minden útikalauzban így nevezték: Elektra…
A leszállás után néhány percig Andrej kétkedve vizsgálta a hajót környező tájat, majd mélyet sóhajtott, s elégedetlenül morogta:
– Most is csak az a helyzet, mint eddig bárhol és bármikor volt! Ha akad valahol egy olyan bolygó, amely a pokolra vagy valami mocsárra, esetleg egy dinamóra emlékeztet, az annyit jelent, hogy ez a koszfészek éppen minket várt! A többiek pedig mind csodálatos világokban szállnak le. Ragyogással és örömmel telt világokban a hajóik vagy fák árnyékában, vagy csodálatos tavak partján pihennek meg…
A „Nagyezsda” parancsnoka elnevette magát, és nem maradt adósa társának.
– Te nagyon sietsz! Jó lenne mindent minél gyorsabban csinálni.
– És ami a legérdekesebb, én már kétszer kerültem ide az Elektrára – fejezte be Andrej, és kezdte magára venni űrruháját. – Hét évvel ezelőtt itt szállt le a XXIII., három évvel ezelőtt a XXVI.
– Hát én, én már háromszor kerestem fel – felelte Oleg. – Most már bekötött szemmel is tudnék ezen a bolygón sétálni.
– No, ez nem is olyan nagy kunszt – felelte Andrej olyan komolysággal, amilyenre csak képes volt. – Itt nincs senki! Bárhova mész, mindenütt ugyanazt az elektromosan töltött homokot taposod.
A sisakmaszkot leeresztette. Ajka egyre mozgott a vastag üveg mögött. Oleg a vezérlőasztalon elfordított egy kapcsolót, mire a hangszóróból áradni kezdett Andrej hangja – …ha legalább elektromos rája lennék…
– Akkor valaki más lenne, és nem te – felelte a parancsnok. – Ne húzd az időt.
– Nem húzom – hangzott méltósággal a hangszóróból. – Egy perc alatt bebújtam az űrruhába. Az űrflotta-rekord, azt magad is jól tudod, negyvenkilenc másodperc. Az én időm sem rossz. No, indulhatok!
Dübörgő léptekkel, ügyetlenül mozogva űrruhájában, áthaladt a kabinon, és eltűnt a fedélzeti nyíláshoz vezető mélyedésben. Néhány pillanattal később Oleg a panorámaernyőn már látta is, hogy a tehernyílás nagy ajtajai feltárulnak, és az Elektra felszínére kigördül a bogárra emlékeztető terepjáró. A gép lánctalpai alól hosszúkás, kékes szikrák kezdtek pattogni, igen, a homok elektromosan töltött. A terepjáró – hamarosan már a világító- és figyelőablakból is láthatta a gépet – gyorsan haladt nyugat felé.
Oleg felállt, egy másodpercig ott álldogált a szendergő Gyimka széke mellett. A fiúcska szája félig nyitva, szőke fürtjei homlokán összekócolódtak, láthatóan nyugtalanítót álmodhatott, mivel mocorgott, keze, lába meg-megrándult. Oleg megsimította a fiúcska haját, majd gyorsan besietett a hajtóanyagrekeszbe, hogy előkészítse a hajtóanyag fogadására a tartályokat. Andrejnek két óra állt rendelkezésére feladata teljesítésére. Ez elég is. Tehát két és fél vagy maximum három óra múlva az űrnaszád már folytathatja is az útját. A „Nagyezsda” újból felszáll, és Gyimka, ha nem ébredne fel, akkor még csak észre sem veheti, hogy néhány órát az Elektrán töltött.
A parancsnok elérte a hajtóanyag-tárolót, átlépett a küszöbén, és behúzta maga után az ajtót. Ekkor még természetesen nem tudhatta, hogy a „Nagyezsda” nem két órát vagy hármat, hanem jóformán egy teljes napot tölt el majd az Elektrán, és hogy mennyi esemény zsúfolódik össze ebbe a néhány órába.
2.
Andrej még egyszer körülhajtott az idegen hajó körül.
Most már teljesen nyugodt volt, és a halántéka sem dobolt olyan eszeveszetten. Hiszen tulajdonképpen semmi olyan nem történt, ami lehetetlenség lett volna. Valamikor elkerülhetetlenül be kellett következnie ennek az eseménynek; a meglepő csupán az volt, hogy nem valaki másnak, hanem éppen neki jutott ez a lehetőség.
Terepjárója sebességét kúszósebességre csökkentve, bekapcsolta a képjegyző kamerát. Az emberek milliárdjainak is látniuk kell ezt az egyhangú vidéket, amely merő fakó elektromos homok, és ezt a hatalmas idegen űrhajót, amely mélyen beleült, besüppedt ebbe a homokba. Ez a filmszalag, amit most felvesz, felbecsülhetetlen értékű, tán a világ legértékesebb történelmi dokumentumának szerepét játssza egykor. De ez majd akkor lesz, míg most…
– Andrjusa – szólt hozzá a képernyőről a parancsnok –, azért maradj távolabb, tisztes távolságban.
– Messze vagyok tőle – felelte Andrej, és óvatosan, csak néhány milliméternyire fordította el a kormányt jobbra.
Lassan kezdve a harmadik kört, a terepjáró közelebb nyomult az űrhajóhoz. Most már mindössze vagy száz méter választotta el a terepjárót és az űrhajót. A képjegyző kamerája halkan és egyenletesen zúgott, zümmögése megnyugtatóan hatott Andrejre, és lehet, hogy éppen ezért tűnt olyan hétköznapinak és reálisnak minden, ami történt. És ugyanilyen „megszokott” és reális volt az idegen hajó mozdulatlanságba merevedett hallgatása.
– Nagyságban – négyszerese-ötszöröse lehetett a „Nagyezsdá”-nak. Tükrösen fekete, sima felszínén fel-felvillantak a cikázó villámok, és visszaverte az elektromosan töltött viharfelhők pulzáló, lüktető fényét. Hosszú henger. Felszínét minden látható rendszer nélküli kiemelkedések tömege borította, a kiemelkedések alaki változatossága egyenesen fantasztikus volt. Hiányzott vonalaiból a tiszta szigorúság. Ennek az alkotmánynak lényegében még meghatározott sziluettje sem volt. De egyet mégsem lehetett eltagadni tőle: a hajó külseje szokatlanul nagy teljesítményről árulkodott, s úgy tűnt, csupán egyetlen pillanatra ereszkedett le a bolygóra megpihenni, mielőtt újabb hatalmas ívű ugrásra lendülne az űrbe.
Futva a képernyőjére pillantott, amely az űrnaszáddal összekötötte – Oleg arckifejezése feszültséget, elmélyült koncentrációt sugárzott. Andrej még egy kicsit mozdított a kormányon jobbra. A hajótól való távolsága nyolcvan méterre csökkent. A parancsnok összehúzta szemöldökét, de nem szólt semmit. E pillanatban lefutott az első tekercs, és a kamera elhallgatott. Andrej a beállt csöndben határozottan érezte, hogy valaki kemény, figyelmes pillantással szakadatlanul követi mindazt, amit tesz. Most érezte meg első ízben.
Fejét elfordította. Nem volt túlságosan kellemes ez az érzés. Andrej, hogy megszabaduljon tőle, egy kicsit gyorsított, mintha ez segíthetne. Ekkor ismét felzúgott a kamera, s a megfigyeltség érzése nyomban eltűnt. Andrej most teljesen nyugodt volt. Igen, most sokkal nyugodtabb, mint még két órája, amikor a „Nagyezsdá”-tól elindult az automatikus töltőbázisra. Ez már időtlen idők óta dolgozott az Elektrán. Azért ment, hogy néhány tartály üzemanyagot hozzon. – Induláskor még igazán nem képzelhette el, hogy milyen meglepetésben lesz része.
EGYÉBKÉNT MIÉRT NEM MUTATJÁK SEMMIVEL, HOGY ÉSZREVETTÉK A HAJÓ KÖRÜL KERINGŐ TEREPJÁRÓT? ÉS HOGYAN ZAJLIK MAJD LE AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS? AZ A PILLANAT, AMELYET OLY GYAKRAN PRÓBÁLNAK MAGUK ELÉ KÉPZELNI – TERMÉSZETESEN MÁSKÉNT ÉS MÁSKÉNT. S HÁNYAN ÁLMODTAK ERRŐL? ÉS MILYENEK LESZNEK? MILYEN IS LEHET AZ ÉRTELEMBEN VALÓ TESTVÉREINK KÜLSEJE? EZEKÉ A LÉNYEKÉ? A TÖBB MINT HÁROM ÉS FÉL SZÁZADOS CSILLAGKÖZI HAJÓZÁS UTÁN MOST ELSŐ ÍZBEN TALÁLKOZNAK EMBEREK ÉS MÁS ÉRTELMES LÉNYEK. MILYENEK IS LESZNEK?
Andrej elmosolyodott. A nyugalmához most szép lassan filozofáló hangulat is csatlakozott. Visszatért hozzá az a hangulat, amely oly hirtelen fogta el, amikor a hajtóanyagért indult. Akkor ideális egyenes mentén vezette a terepjárót – az Elektrán nincs szükség manőverezésre, akadályok kerülgetésére. A homok egyenletesen és tömötten feküdt a lánctalpak alatt – és Andrej azon tűnődött, hogy ritkán jut az embernek osztályrészül az az öröm, hogy céljának elérésére a legrövidebb utat használhassa, és azon töprengett, hogy mindig kerül valami váratlan akadály, gát, és kényszerülünk letérni az egyenesről, de még az is meglehet, hogy visszafordulásra kerül sor. És most, amikor újból és újból megnézte az idegen űrhajót, az a gondolata támadt, hogy nem volt szükségszerű, hogy megtörténjen, ami történt, hiszen nem is kellene itt lennie az Elektrán. Az űrnaszád három héttel ezelőtt kényszerült útirányának megváltoztatására, a „Prometeusz” kutatóállomás parancsnokának kérésére ugyanis a 19 NG csillagképben fel kellett vennie a négyéves Gyimkát, Földre szállítása céljából. A fiúcska a Tyihoncsuk házaspár gyermeke, az egész állomás kedvence. A szülők már hat éve dolgoztak az állomáson. A fiúcskának pedig a tanulását kell megkezdenie a kezdő tanfolyamon. Eljött számára a válás ideje. Az űrnaszád ezután indult az Elektra felé. Fel kellett töltenie üzemanyag-készleteit. Itt azonban nem tartózkodhatnak 24 földi óránál tovább. Siettek, mivel a „Nagyezsda” azt az anyagot szállította a Földre, amelyet a XXIX. komplex expedíció eddig összegyűjtött. Az expedíció hajói pedig leadva az anyag megfelelő részét, továbbmentek útjukon. Egyébként ezt a kutatóutat néhány évszázadosnak tervezték. Így, ha nem lett volna ez a kényszerleszállás… De hát volt, és elröppent az az első pillanat is, amikor Andrej rádöbbent, hogy az a fura képződmény, amit az Elektra látóhatárán észlelt – idegen csillaghajó. Nem lehetett semmi más. Az emberek csak egyetlenegy automatikus töltőállomást építettek az Elektra sivatagában, ott más építmény nem lehet. És ekkor az érzéseknek hihetetlen és rendkívüli kavalkádját élte át, eszeveszett örömet, kétkedést, lázongást, határozatlanságot, várakozást, türelmetlenséget – s mindez a megszokott nyugalommal, hidegvérűséggel meg a helyzet pontos elemzésével váltakozott. És nyilvánvalóan ezeket az érzéseket élte át az űrnaszád otthon maradt parancsnoka, Oleg is.
A képernyőről a parancsnok figyelmes, szigorú arca tekintett Andrejra. A képernyő a kabin távoli sarkát is mutatta, a továbbra is vígan alvó Gyimkával. A gyermek még azt sem érzékelte, hogy a fénysebesség többszörösével száguldó űrutazás egy időre megszakadt. Pedig hipersebesség csökkent közben nullára. Andrej a parancsnokra tekintett, és újból jobb felé fordított a kormányon.
MIT CSINÁLNAK AZ ELEKTRÁN? HONNAN REPÜLTEK IDE ÉS HOVÁ TARTANAK?
A terepjáró megkezdte a negyedik kört, és még néhány méterrel közelebbre kúszott az űrhajóhoz. A képjegyző kamerája csöndben zümmögött tovább.
– Ne menj hozzá közelebb – utasította Oleg a képernyő útján.
3.
Andrej a fedélzeti naplóba beírta jelentését. A naplót kötelességszerűen vezetni kell. A feljegyzés után pontot tett, s megcsóválta fejét. Majd ismét mindent elolvasott, ez még fel is vidámította. A feljegyzés pontosan olyan volt, amilyent az Űrszolgálati Szabályzat megkövetelt: néhány száraz, jellegtelen sor, csak magát a lényeget rögzítve protokollárisan. Érdekes lenne megtudni, hogy egy író vagy költő hogyan írta volna meg ezt a jelentést? Ezen tűnődve fennhangon is elmondotta a feljegyzés utolsó mondatait: „…a felfedezett hajó legénysége semmivel sem mutatta, hogy a terepjárót észrevették. A terepjáró visszatért az űrnaszádra. Az automatikus töltőállomásról hozott üzemanyagtartályokat a fedélzetre vettük. Ezután a legénység hozzákészült, hogy információs adást adjon a felfedezett űrhajó legénységének.”
Andrej nevetve csukta be a hajónaplót.
– Parancsnok! – Jegyezte meg. – Azért neked meg nekem csodálatos szakmánk van!…
Oleg, aki éppen a videotéka polcai fölé hajolt, nem válaszolt. A parancsnok kedve, ahogy az ezüstös kazetták feliratait egymás után elolvasta, egyre jobban elkomorult.
– Most történik meg első ízben az, amiről az emberek lehet, hogy ezer éve álmodnak. És akkor mi történik? Mindketten nyugodtak és tartózkodóak vagyunk, mintha éppen ez lenne a legfontosabb. Nyugodtan készítünk elő számukra filmeket. Azután lepergetjük azokat, és nagy nyugodtan átgondoljuk, hogy mi legyen a soron következő teendőnk. És ráadásul mindketten tudjuk – Andrej a kronométerre pillantott –, hogy maximum 21 óra hosszat maradhatunk az Elektrán. Különben a Naprendszerbe egy évvel később kerülhetünk csak vissza. Egyévi késés iszonyú ár!
– Felébreszted Gyimkát – torkolta le mogorván bajtársát Oleg.
– Áh, ráadásul az egészhez Gyimka szép nyugodtan alszik tovább – fortyant fel Andrej. – Neki mi gondja sincs az idegenbolygóbeliekkel!
Oleg felsóhajtott, kiemelt egy kazettát a fészkéből, forgatta, majd visszatette. A „Nagyezsda” videotékája egyébként általánosságban nem is volt olyan rossznak mondható – őszintén szólva alkalmas volt arra, hogy megszínesítse a XXIX. expedíció zászlóshajója és a Naprendszer között futárszolgálatot teljesítő két pilóta szabad idejét –, de most, ebben a helyzetben megdöbbentően szegényesnek bizonyult. Simon Flagg új regényét megelevenítő kazetta… néhány tudományos-népszerűsítő tekercs, köztük egy olyan is, amely a legújabb kozmogóniai elméleteket magyarázza… egy hangversenytermi feljegyzés… a labdarúgók felkészítésének módszerei. Csak az a jó úristen tudja, hogy miért kell éppen ennek ékesítenie egy űrnaszád videotékáját… még egy sor regény… És mit lehet ezektől kicsikarni, amikor valami egészen másra lenne szükség, és ráadásul az ember azt sem tudja, hogy mire lenne igazán szüksége… Egyébként van köztük egy megfilmesített regény, amelyben sok a tájjelenet, és a Föld néhány nagyvárosát is bemutatja képen. A regény ezekben a városokban történik. No lám, a legutolsó régészeti leleteket bemutató feljegyzést is felhasználhatják, szerencsére sok történelmi visszatekintést tartalmaz.
A „Nagyezsda” parancsnoka keserveset sóhajtott, s kiemelt néhány kazettát a fészkéből. Andrej elolvasta a feliratukat, bólintott, és dünnyögve csak ennyit mondott:
– Ha valóban van valaki ennek a hajónak a belsejében… Egyébként hiszek az érzéseimnek, azok azt súgják nekem, hogy észrevették a terepjárót…
– Ezt is beírtad a naplóba!? – kérdezte a parancsnok.
Miután kinyitotta átlátszó tetejét, Oleg csipesszel kiemelt egy vékony huzaltekercset a dobozból. Engedjük át őket a szintetizátoron, ki kell választanunk belőlük azokat a részleteket, amelyek az adáshoz alkalmasak, és szerves egésszé kell őket montírozni, hogy azután… Ez itt éppen megfelelő részletecske – vakítóan ragyogó Nap a kéklő égen. Ezután leközölhetjük a Galaktika térképét, nyíllal megmutatva, hogy hol is helyezkedik el ez a Nap. A térkép kiválasztása gyerekjáték, a „Nagyezsdá”-nak igazán remek kézikönyv és hajózási térképállománya van.
A szintetizátor parányi képernyőjén a szokványosnál négyszerte sebesebben peregnek a képek. Oleg elfogadta azt a gondolatot, hogy éppen azokkal a képekkel kell kezdeniük, amelyeket az ismeretlenek űrhajójáról készített a terepjáró kamerája, azután megmutatni a földi terepjárót, majd valamilyen módon át kell térni a Föld bolygóról, a Naprendszerről nyújtott információról, az emberiségről adandó anyagra. És hogyan tovább?… E perctől kezdve – gondolta Oleg – az űrflotta minden hajóját kötelezni kell, hogy részletes információs anyagot tartalmazó filmeket vigyen magával utazásaira. Olyan jól kidolgozott filmeket, amelyek adatokat közölnek a Földről, s ráadásul olyan filmeknek kell ezeknek lenniük, amelyeket kimondottan a másbolygóbeliekkel való találkozás esetére kell készíteni. Hány évszázada készült az a program, amelyet speciálisan az ilyen értelmes lényekkel való találkozások esetére dolgoztak ki, de amelyet még egyetlenegyszer sem próbáltak ki a gyakorlatban. És ráadásul ezt a programot is csak a közvetlen találkozások esetére dolgozták ki, amikor szemtől szembetalálkozik a kétfajta értelem képviselője, – és most azonban kiderülhet, hogy valami másra is szükség lehet…
No ez remek, pompás darabocskája a régészeti tudományos ismeretterjesztő anyagnak. Szemléletes, remekül kirajzolódó demonstrációja annak, hogy az ember miként jelent meg a Földön. A fejlődését is bemutatja – még a modern ember is megjelenik rajta egy védőruhás űrpilóta képében. A sisak átlátszó maszkja alól kitetsző arc vonásai mennyire emlékeztetnek a másodpilótám arcára – tűnődött Oleg.
A parancsnok egy pillanatra abbahagyta a munkát, önkéntelenül is bajtársaira tekintett. Andrej, aki néhány szóval még kiegészítette a naplót, majd az asztalfiókba rejtette, most csendben az alvó Gyimka ülése mellett állt.
Az adást legjobb lesz újból űrtérképpel zárni és nyilakkal megmutatni az elevenülő forgalmú kozmikus útvonalakat, s azokat a rendszereket is meg kell jelölni, amelyeket az emberek meghódítottak. És még egy pompás gondolat: az adás legvégén azt a paleontológiai leletet is be kell mutatni, amelyet a XXIX. expedíció fedezett fel, és videohuzalon rögzített.
Oleg gyorsan és pontosan dolgozott. A szintetizátor halkan zúgott. Egyenletes, megszokott fény világította meg a kabin mennyezetét, a megfigyelőablakokat vaszsaluik takarták el. A szomszédos szektorból a készülő ebéd ínycsiklandozó illatai áradtak. Dolgozni kezdett az automatikus konyha, arra emlékeztetve, hogy közeledik az ebéd ideje.
– Andrjusa, azt hiszem, igazad van – mosolyodott el a parancsnok, újabb huzaldarabot helyezve a szintetizátorba. – A mi foglalkozásunk valóban csodálatos.
A parancsnok úgy érezte, hogy amit megtehetett, azt megtette. A karosszék támlájához dűlt. Most valahogy másként zümmögött a szintetizátor.
A huzalok gyorsan átcsévélődtek. A szintetizátor végül elhallgatott, a kabint megülte a teljes csönd.
Az űrnaszád televízióadója nem kimondottan nagy teljesítményű, majd irányítottan adják le az anyagot: lehetetlen, hogy ne tudják venni ott, az idegen hajón. Az adás igaz, néma lesz, de majd beszélnek önmagukért a képek…
Oleg egy ideig csöndben üldögélt, meg sem moccant, azután kiegyenesedett, és a vezérlőasztalhoz fordult. A monitor képernyője fényleni kezdett – az adást szinkronban kellett megismételnie a képernyőnek. Még néhány másodperc, s egy csodálatos film képei suhannak át a képernyőn.
Bevezetőként – az idegen űrhajó kolosszális tömege. Azután – a terepjáró képe, amint az elektromosan töltött fakó homokon halad. Majd az űrnaszád és premier plánban – a kabinja a karosszékekkel, a vezérlőasztallal, s az asztalon heverő nagy űratlasszal. Az űratlasz képe megnövekedik, a képernyőn végiglapozódik, és végül az egyik oldalon egy nyíl egy parányi pontra mutat, ez a Nap. Majd a monitor képernyőjén nyomban felszikrázódik a kéklő égen ragyogó Nap. Ezt követően többször is megismétlődik a nyíllal jelzett térképrész. A következő kép a Naprendszer atlasza: a Naptól a harmadik bolygót, a Földet nyíl jelöli. A monitoron a Föld nagyvárosairól készült fényképek pörögtek: járkáló emberek az utcákon, hatalmas épületek, különböző gépek a levegőben és az utcákon. A megfilmesített regénynek volt egy olyan részlete, amelyben egy űrhajó startolt. Premier plánban mutatta be az űrruhás hősöket, amint néhány pillanattal az indulás előtt az égre tekintenek. Majd vakító fénykitörés, lángoszlop, s az űrhajó a zenit felé tör. Az epizódot, igaz, felesleges teatralitással rendezték meg, de lehetséges, hogy ebben az adott pillanatban éppen erre van szükség. Majd a képernyőn megjelent egy séma: a Föld világrészei, amelyeken pontokkal jelölték meg azokat a helyeket, ahol olyan antropológiai leletekre bukkantak, amelyek lehetővé tették annak megállapítását, hogy a bolygó mely pontján jelent meg az értelmes élet. Majd az ember fejlődését bemutató rajzsorozat, s a különböző korok képviselői következtek, utolsóként a különböző korok öltözékei vonultak fel. Római tógák, lovagi páncélos emberek, a XVIII. század ujjasai, a XX. század zakói és űrruhás emberek. A sorozatot újból űrtérképek követték, az eleven forgalmú utak, alapos, könnyen érthető megjelölésével. A Naptól kiinduló pontozott vonallal a XXIX. expedíció útvonalát mutatták be. És felvillantak azok a képek is, amelyeket a 71 EK rendszer harmadik bolygóján vettek fel – zöldes homok, mély ásatási gödör, a fenekén valami ismeretlen lény csontjait találták. Időtlenül régen ezek a lények népesítették be ezt a bolygót. Hogy milyen is volt ez a lény, azt még elképzelni sem lehet, a csontok iszonyatosan összekeveredve hevertek. Vajon értelmes volt-e? Az emberek egyre újabb és újabb csillagrendszereket hódítanak meg, állhatatosan keresve a magukhoz hasonló lényeket, de eddig sehogy sem sikerült ilyenekre bukkanniuk. És végül a monitoron a film utolsó kockái peregtek le: ismét a „Nagyezsda” meg a teher fedélzeti nyílásából kigördülő terepjáró, és újból az idegen űrhajó, amint a terepjáró néhányszor megkerüli…
A képernyő elsötétült.
Oleg mozdulatlanul nézte a kialudt kockát. Az adást, most mindjárt meg kell ismételni, lehet, hogy még többször is sor kerül rá, amíg csak választ nem kapnak. Vajon lesz-e válasz?
A kezét a kapcsoló felé nyújtotta, de félúton megállt a keze. A külső panorámafelvevő képernyője vakítóan felfénylett, különböző foltok sokaságából összetevődött tarka kép jelent meg rajta. A foltok érthetetlen összetételben váltakoztak.
A parancsnok és a másodpilóta mereven nézték, úgy bámulták a képernyőt, hogy a szemük is belefájdult.
Ők voltak, a válaszadást látták, bizonyára arra szolgál, hogy felkeltse a figyelmet, és biztosan nyomban képek következnek.
Ámde a képernyőn továbbra is csak az értelmetlen színkarusszel forgott. A foltok szélsebesen cserélték helyüket, méretük hol növekedett, hol meg csökkent, felizzottak és kihunytak, összeütköztek, sziporkákra törtek, majd szétrepültek különböző irányokba.
A képernyő kihunyt. Oleg Andrejra sandított, látszott, zavarban van. Rejtély, hirtelen rejtély, már egészen ott voltak a megfejtésnél, de nem, hiába akarták, nem tudták megérteni. A képernyő ismét felfénylett, és minden megismétlődött.
– Ezt természetesen nem láthattuk előre – jegyezte meg komoran Andrej. – Gyökeresen különbözik az a mód, ahogyan ők látják a világot, mint ahogy mi fogjuk azt fel látószervünkkel. Egészen mást látnak, mint mi, alighanem képek helyett csak ezeket a színes foltokat. Lehetséges, hogy elektromágneses alapon áll a látásuk – a világot nem körvonalak, hanem impulzusok alakjában érzékelik. De az is lehetséges, hogy valami olyanról van szó, amit elképzelni sem tudunk. Bizonyára szemükben a mi adásunk tűnhetett értelmetlen és megfejthetetlen káosznak.
– De fogták, üzenetnek értékelték, és válaszoltak is!
Andrej ingerülten legyintett.
– Képek segítségével nem tudjuk egymást megérteni!
Az ülésen pihenő Gyimka váratlanul felébred. Öklöcskéivel megdörgölte szemét, s nyomban a képernyőre bámult, amelyen ismét felfénylett a színes forgatag.
– Hát ez mi, Oleg bácsi? Milyen gyönyörű!!
4.
Ott, ahol még az imént is csak tükrösen fekete felszínt láttak, most egy ovális nyílás tárult fel. Villámgyorsan zajlott le az átváltozás, a szem nem is tudta nyomon követni. Tömött fekete homály ásított elő a nyílásból. Mintha valami láthatatlan, de teljesen meghatározott határ választotta volna el a hajó belsejét az Elektra külső pulzáló fényeitől. Azután a feketén ásító mélységben valami kezdett történni. Az még nem volt világos, hogy pontosan mi is történik ott – a szem nem látta a cselekményt –, inkább csak érződött, sejtődött, hogy valami születőben van.
Andrej gyorsan a parancsnokra tekintett, szó nélkül is megértették egymást. A pedálba taposott, és a terepjáró, kékes szikráik örvényébe burkoltan, lassan, nagyon lassan kúszott az idegen űrhajó felé.
Most már látható volt, hogy némileg oszladozik a sűrű, tömött homály. Kezdetben lassanként kékessé váló szürke tónusok jelentek meg benne. Eltűnt a láthatatlan határ is, a nyílásba kezdett egyre mélyebbre hatolni az Elektra kísérteties fénye. Mindezek a változások egyébként rendkívül lassan zajlottak le, és mintha kényszernek engedve történtek volna meg.
Andrej az idegen űrhajótól vagy ötven méternyire megállította a terepjárót. A lánctalpak alatt többé nem szikrázott semmi. A beköszöntött csöndben csak a képjegyző kamerájának egyenletes zümmögése hallatszott.
Az űrhajó felszínén megjelent ovális nyílás hirtelenül bentről kezdett fényleni, mintha nagy erejű fényszórók gyulladtak volna meg a hajó belsejében. Most remekül betekinthettek a hajóba: ott a nyílás mögött téglatest alakú helyiség, kék falakkal. Ez a helyiség tökéletesen üres volt, ámde zavaros füstöcskékkel kezdett megtelni, sápadt rózsaszínessel…
Andrej félhangon mormogta:
– Ha gázokból tevődnek össze, akkor semmin sem csodálkozom! Most már igazán bármit elvárhatunk… Helyesebben, semmit sem várhatunk… Nincsenek ehhez kész sémáink…
Oleg türelmetlenül rendelkezett:
– Vidd közelebb!
A terepjáró alig észrevehetően előremozdult. Ha valaki távolról nézte volna, bizonyára azt hiszi, hogy még mindig egy helyben áll és mozdulatlan, pedig lassan, csigalassúsággal egyre közelebb kúszott az űrhajóhoz. A nyílásban sűrűsödött a rózsás köd. Nem lehetett megjósolni, hogy a következő pillanatban mi is történik.
A következő pillanatban pedig a rózsálló köd, ami már teljesen betöltötte a nyílást, kikúszott az űrhajóból. Kint volt. Közte és az Elektra fényei között elmosódott a határ. A rózsás felhő lassan megindult a terepjáró felé. Andrej fékezett. A felhő előremozgása közben széltében kinyúlt, s gyorsan változó rajzolatú megdöbbentő körvonalakat vett fel. Végül a felhő mélyében ingadozó elmosódott árnyak jelentek meg, amelyek azonban egyre határozottabbakká váltak.
Űrruhás emberi alakok voltak.
A „Nagyezsda” parancsnokának megrebbent az ajka, mondani akart valamit, de mintha az utolsó pillanatban meggondolta volna magát. Csak önkéntelenül megtörölte sisakja átlátszó arcvédőjét, és még feszültebb figyelemmel nézte a terepjáró előtt álló rózsaszínű felhőt.
A rózsaszínes homály kezdett eloszlani, a belsejében levő alakok szép lassan megszűnték ingadozni. Egyébként így ingadoznak a képek, a szélfújta hullámokat vető víz felszínén. Úgy tűnt, ezek az alakok majdnem pontos másolatai voltak az emberi alakoknak, még az űrruháik szerkezete is olyan nagyon hasonló volt. Egyébként a rózsaszínes ködből még nem tűntek elő az átlátszó sisakmaszkok rejtette arcok.
A rózsaszínes köd továbboszladozott. Végül egészen eltűnt, és ekkor a narancsszínű űrruhába öltözött idegenbolygóbeliek teljesen reális alakokká váltak. Az alakok sora – hat magas termetű, és egy kicsiny – mozdulatlanul állt a terepjáró előtt. Az arcuk is látszott már – elmehettek volna Földlakóknak is, szabályos, szigorú vonásaik voltak, de arcuk mozdulatlan, egyetlen kifejezésbe dermedt volt.
Oleg megnyomta a műszerfal nagy vörös gombját. Ekkor zajtalanul kettényílt a terepjáró átlátszó kupolája. Oleg egy pillanatot még várt, majd átugrott a mellvéden, és bokáig merült a fakó homokba. A terepjáró bal oldaláról Andrej ugrott le. A két férfi lassan az ismeretlen bolygóról jött emberek felé indult.
Az űrbakancsok alól is szikrák pattogtak. Ez a szikrázás zavarta Oleget és Andrejt abban, hogy figyelmüket összpontosítsák, hogy felkészüljenek a legfontosabbra, de egyszerűen még azt is megakadályozta, hogy elképzeljék: mi is történhet tulajdonképpen. Az idegenbolygóbeliek sorfala továbbra, is teljesen mozdulatlanul állt. Egykedvű nyugalommal néztek a földiekre, arcuk ugyanolyan szenvtelen maradt, mint volt. Úgy tűnt: nem kezdeményeznek semmit, a földiekre hagyják a cselekvések kezdeményezését.
Oleg és Andrej néhány pillanatig nézték ezeket a mozdulatlan arcokat. Majd a „Nagyezsda” parancsnoka önkéntelenül is mindkét tenyerét feléjük nyújtotta. A békés szándék ősi gesztusával. Az ismeretlen bolygó embereinek arca ugyanolyan szenvtelen maradt, mint eddig volt. Egyikük sem ismételte meg a mozdulatot, egyáltalán nem mozdultak. Oleg, lassan leengedte a karját, s egy ideig ugyancsak mozdulatlanul állt. Gondolatban lázasan átismételte a program pontjait. Az első pont azt mondja: meg kell kísérelni annak bizonyítását, hogy a földiek értenek a matematikai cselekvésekhez. És lehajolt, hogy a szikrázó homokba rajzolja az első szemléltető egyenletet: egy függőleges vesszőt és még egyet, s ennek összegét: a kettőt, és még egy vessző, így az összeg három. És bánatosan meg is értette nyomban, hogy valami olyasmit tett, amire itt semmi szükség sincs… E pillanatban vakító fény csapott a szemébe, és körülötte eltűnt minden, a homokos táj. Az idegen űrhajó és az idegenbolygóbeliek alakja, helyettük ismét az a színesen viharzó kaleidoszkóp tűnt fel, amely már a „Nagyezsda” kabinjának képernyőjén is felviharzott.
Távolról, mintha a víz alól szólna, a parancsnok tudatába Andrej hangja tört be:
– Mi az ördög! Semmit sem látok! Ismét ez a színes zagyvalék! Te látsz valamit?!
Oleg óvatosan, nehogy egyensúlyát elveszítse, felállt. Valahogyan nagyon nehéz volt válaszolnia. Egész figyelmét lekötötte a színes kaleidoszkóp, és nem engedte, hogy másra is gondoljon. Úgy tűnt neki, hogy Andrej még mondott valamit, de a hangját egyre halkabban hallotta, majd teljesen elhalkult. A parancsnok ekkor egészen más hangokat hallott – meglepő, és semmire nem hasonlító hangösszetételeket, pillanatonként változó magasságú és színezetű hangokat, melyek hol magányosan, hol pedig fantasztikus, hihetetlen akkordokban csendültek fel. Nem létezett semmi más a világban, csak ez az elvakító színes kaleidoszkóp meg ezek a hihetetlen hangszimfóniák. És mindezek mögött valami teljesen meghatározott gondolat rejtőzött, amelyet megfejtve, sok mindent megérthetne és megtudhatna, de hogyan lehetne elfogni ezt az értelmet, ha mindez egyáltalán nem hasonlítható semmihez, semmihez, amit a Föld-lakók értenek, s az egész valószerűtlen, és semmi eddig látottra és hallotthoz nem hasonló?…
Hirtelen ért véget az egész. A színes káprázat eltűnt, s a hangszimfónia is elhallgatott, ismét az idegen hajót látta, az Elektra fakó homokját, meg az idegenbolygóbeliek mozdulatlan sorfalát. Oleg gépies mozdulattal felemelte kezét, hogy megtörölje szemét, de a kesztyűje csak a sisak átlátszó arcvértjéhez ütődött. Akkor egyszerűen megrázta a fejét – csak nehezen tért magához attól, amit látott és hallott –, majd szilárd tekintettel az idegenbolygóbeliek arcába nézett.
Ezek az arcok továbbra is teljesen szenvtelenek, ugyanolyan hidegek voltak, mintha csak a részükre rendezett szokatlan látványosságot tekintenék meg, és hidegen várnák, hogy most mi lesz tovább. És a „Nagyezsda” parancsnoka ismét lehajolt a homokra, és folytatta – egyre búsabban, hiszen jól megértette, hogy valami egészen másra lenne itt szükség – matematikai előadását. De mi az, ami kellene?…
Eleinte összeadott, majd kivont, ezután néhány legegyszerűbb mértani tétel következhet. Ha ezt értik majd, mind bonyolultabb fogalmakkal operálhat, és már nemcsak matematikaiakkal, hanem az értelmesség összehasonlító kategóriáival, a jóval és a rosszal. Legalábbis így képzelte el Frydenthal holland tudós még a XX. században az embereknek más világok lakosaival való első beszélgetését, amikor javaslatot tett az első kozmikus „Társalgási Könyvre”. A későbbiekben éppen ez lett a Program alapja.
Arcuk szenvtelen maradt. A percek lassan peregtek. Nagyon nagy volt a csönd, csak a szikrák sercegése törte meg a hallgatást. Míg Oleg a homokba rajzolta a matematikai formulákat, egész idő alatt magán érezte mozdulatlan tekintetüket. A közöttük és ezek között a világegyetem ki tudja milyen mélységéből jött lények közötti meg nem értés falát most szinte fizikailag érezte. Kínzón gyötörte e fal: nem tudja áttörni, és érezte, amint gondolatai megtorpannak a fal előtt. A saját tehetetlenségének ez az érzése, egyre fájdalmasabbá, egyre kínzóbbá vált: és hirtelen azt is megérezte, hogy mérhetetlenül kifáradt. Úgy hengeredett testére, lelkére a fáradtság, mintha sokszoros túlterhelést élne át. Érezte, hogy halántékában dobol a vér.
Oleg felállt. Eleinte egyre a homokot nézte, félt felemelni tekintetét, hogy pillantása ne találkozzon ismét ezzel a hideg, közömbös, kifejezéstelen meg nem értéssel. Azután mégis elszakította tekintetét matematikai képleteitől, és előrenézett, de már senkit sem látott.
Ismét a rózsaszínes felhő állt a terepjáró előtt, homályos árnyak imbolyogtak benne. A felhő összehúzódott, egyre sűrűbb lett, és az árnyak végül is teljesen eltűntek, s a felhő lassan visszakúszott az űrhajóhoz.
A csillaghajó ragyogó felszínén ismét megjelent az ovális nyílás, a felhő áthúzódott rajta, végül teljesen eltűnt, majd a nyílás maga is eltűnt, nyoma sem maradt, a tükrös felszín ideálisan egyenletes volt ismét, mintha megcsiszolták volna.
A földiek egy ideig még hallgatagon álltak, azután Oleg bakancsával eltaposta matematikai jeleit.
– Elfáradtam – szólalt meg nyögve s félrenézett –, mérhetetlenül kifáradtam.
– Én is – mondta Andrej, mintha csak visszhangja lenne.
Lassan elindultak a terepjáró felé, úgy érezték, hogy a lábukon nehéz vasat visznek, sokfontosat, mint egykor a rabok. Azután következett a hosszú út, a végtelenül hosszú út a „Nagyezsdá”-hoz, ezalatt egyikük sem szólt egyetlen szót sem. Fáradtan kapaszkodtak fel a feljárón. Az űrnaszád kabinjában ott látták a padlón üldögélő, színes kockákkal játszadozó Gyimkát. A kockák rendetlenül szétszórtan hevertek a fiúcska körül – arra a tarka, viharosan változó kaleidoszkópra hasonlított ez a kockatömeg, amelyet a mai napon már többször is láttak maguk előtt.
Fal, a meg nem értésnek süket fala… Oleg ismét szinte testileg is érezte ezt a falat. És nehézkesen lezökkenve a karosszékbe, hirtelen maga elé képzelte, mintha szeme előtt állna.
…Ez a fal láthatatlan, de teljesen reálisan létező hatalmas, áttörhetetlen, amely megállítja a gondolatot, megzavarja, meggátolja abban, hogy áttörjön a túlsó oldalára. Felmagasodott, és jobbra és balra is ez a fal húzódott. Amiatt, hogy láthatatlan volt, nem lehetett megmérni a magasságát. Lehetséges, hogy valahol egészen jelentéktelenül magas, hihetőleg még rések is akadtak ebben a falban, csak azt kellene tudni, hogy miként lehetne rájuk találni. De csak tapogatózva rájuk találni, ebbe évek telnének el.
És milyenek azok, akik e fal túlsó oldalán állnak? Ők milyennek látják? Vajon megkísérelték, hogy az ő oldalukról küzdjék le, vagy ugyancsak rádöbbentek a kísérlet hiábavalóságára? Vagy megőrizték a reményt, hogy egyszer sikerül ledönteniük?…
5.
Két órával az előtt, mielőtt a végső időpont is eljött volna, hogy az űrnaszádnak el kelljen hagynia az Elektrát, Oleg és Andrej már szinte minden reményüket elveszítették. Telekamerájuk még egyszer leadta a filmjüket a Földről, válaszként megint csak majdnem ugyanolyan értelmetlen színes kaleidoszkópot kaptak. Ezután abban reménykedve, hogy a csillaghajóban levőknek talán sikerül megfejteniük a földi nyelvet, megérteniük a felépítését, és tudnak majd választ is adni, a „Nagyezsda” parancsnoka hosszú időn át ismételte a rádión ugyanazt a szöveget: rövid jelentést a Földről, a Földlakókról, a XXIX. expedícióról, a „Nagyezsda” útvonaláról. Erre válasz – legalábbis olyan, amilyent vártak – nem következett. Egyébként a csillaghajó legénysége a maga oldaláról is megkísérelte áttörni a meg nem értés falát. Még két ízben lángolt fel a külső panorámafelvevő képernyőjén a fantasztikus színes örvénylés, és még néhány különös jelenséget is tapasztaltak. Volt egy olyan pillanat, amikor Oleg és Andrej újból elvesztette látását, de a színes foltok helyett most abszolút, áthatolhatatlan sötétség vette őket körül. Majd egy idő múlva a „Nagyezsda” valamennyi műszere hirtelen felmondta a szolgálatot, és valami értelmetlent, lehetetlent kezdtek mutatni. Később a műszerek megnyugodtak, és minden visszatért a maga rendjére. És végül már szinte elkeseredett kétségbeeséssel ismét megjelentek a színes minták a képernyőn, de leírhatatlan körhintájuk, száguldásuk, most sokkal tovább tartott, mint korábban, és Oleg, aki feszülten nézte a képernyőt, úgy, hogy a szeme is belefájdult, most azt érezte, hogy sokkal áthághatatlanabbá vált a meg nem értés fala.
Az űrnaszád elektronikus agya elemezve ezt a színes mintát, akárcsak az előző alkalmakkor, azt a választ adta: az ábrázolatban semmiféle rendszerezettség nincs, következetességet és folyamatosságot elfogni benne lehetetlen, meghatározásnak, értelmezésnek nem vethető alá. Az elektronikus agynak, mely hibátlanul, célratörően dolgozik az emberi emócióktól és tökéletlenségektől mentesen, természetesen igaza volt. Akkor is igaza volt, amikor a színes kaleidoszkópot elemezte, és most is igaza van, amikor Oleg parancsára mindjárt az információt értékelte, amit az idegenbolygóbeliekkel való kapcsolatfelvételből kaptak, és amit magukról az idegenekről összegyűjtöttek, és azt az információt is, amit ők adtak az idegeneknek. Az elektronikus agy nem talált semmiféle lehetőséget a kapcsolattartásra, és újabb kísérletekre sem tudott semmi ajánlatot tenni. És most már tulajdonképpen csak egy feladatuk maradt: az otthon informálása. „Nagyezsda”, miután feltöltötte hajtóanyagkészleteit, készen állt a startra. Nemcsak azt a soron következő küldeményt viszi a Földre, amit a XXIX. expedíció bízott rá, hanem felbecsülhetetlen értékű információt is visz magával arról, hogy az ember miként találkozott első ízben idegen értelemmel a világegyetemben, néhány huzaltekercset is szállít az idegen űrhajó képéről, amelyről nem tudni, hogy miért jelent meg az Elektrán, és ezeknek a lényeknek a képét is elviszi, de csak a képét!
– No, hát csak ennyit! – szólalt meg nehezen forgó nyelvvel Oleg, inkább csak maga magának mondva, amit mondott. – Csomagolhatjuk a holmit.
Andrej azonban szakadatlanul a külső panorámavevő képernyőjét nézte.
A képernyő bal sarkában, egészen az Elektra látóhatáránál váratlanul feltűnt az ismerős rózsálló köd. Az űrnaszádhoz közeledett, olyan gyorsasággal, amely néhányszorosan meghaladta a terepjáróét. Amikor a „Nagyezsda”-hoz már csak vagy félszáz méterre volt, a tömött rózsaszínű felhő leereszkedett, és a homokot érintve széltében kitágult. A helyén maradt, s színét változtatva, hirtelen égővörössé vált. Néhány pillanattal később a színezete ismét változott – ibolyaszínűvé vált. Azután a felhő kékessé, zölddé és végül ismét égőpirossá vált.
Mintha hívta, kérte volna az űrhajósokat: jöjjenek ki az Elektra felszínére.
No, legalábbis mi így értettük –, gondolta Oleg, és nehézkesen feltápászkodott a vezérlőasztal mellől. – De ha ezt megértettük, akkor talán mást is kezdünk megérteni. Lehet, hogy még túlságosan korán van elrepülni, még másfél óránk van, egy egész örökkévalóság, amely alatt, ha ők, az idegen hajó lakói végül is találtak módot, amivel az ő oldalukról áttörhetnénk a falat, akkor sokat elérhetnénk. És lehetséges, hogy éppen ez a másfél óra kerül úgy be a történelembe, mint az első másfél órája a hozzánk hasonlókkal való kapcsolatfelvételnek, a MEGÉRTÉS első perceiként. De az is nagyon lehetséges, hogy ez a viszontlátogatási út sem más, mint az elkeseredés gesztusa, annak megmutatása, hogy ők sem tudják megtalálni az igazi utat, amely a különböző világok embereit összekapcsolhatná. És még azt is érdekes lenne megtudni, hogy találkoztak-e utazásaik közben más értelmes lényekkel – gondolta Oleg –, és vajon sikerült-e kapcsolatot kiépíteniük, vagy ilyen sikertelenül végződött minden kísérletük? Vagy lehetséges, hogy az ő számukra is ez jelenti az első találkozást, és így ők is az első keserű leckéjüket kapták meg?
Fáradtságot, tagjai ólomsúlyát – csak ezt érezte a „Nagyezsda” parancsnoka, amíg felöltötte űrruháját. Mialatt a felszínre való kiszállásra készülődtek, csak rövid és jelentéktelen frázisokat váltottak, s ezek a mondatok egyáltalán nem álltak kapcsolatban azzal, hogy most még egyszer módjukban lesz találkozniuk a más világból való lényekkel. Még egy gondolat fészkelődött be Oleg fejébe: a sikertelenség mindig sokkal reálisabbnak tűnik, mint a siker, és minden győzelemben van valami váratlan, ünnepélyes, míg a vereség mindig megszokottnak, hétköznapinak tűnik…
Leengedte sisakja átlátszó arcvértjét, és kérdőn nézett Andrejre. A „Nagyezsda” másodpilótája ugyancsak készen állott. Oleg a zsilipkamra felé lépett – és mint mindig, hihetetlenül ügyetlennek, nehézkesnek – érezte magát az űrruhában, s az ügyetlenség, és a mozgékonyság elvesztésének érzése nem korlátozódott csak a kezére, lábára, hanem a gondolataira, és a környezetre való meglassult és nehéznek tűnő reakcióira is. Ekkor a fedélzeti nyílásnál megpillantotta – Gyimka parányi figuráját. A fiúcska ugyancsak magára öltötte az űrruhát, amit Andrej kimondottan, az ő számára készített.
Könyörögve kérte:
– Oleg bácsi, magukkal akarok menni! Vigyenek engem magukkal! – Oleg ingadozott. Magukkal vinni a fiúcskát, ez természetesen nem kötelező. Nem azért, mintha valami veszély fenyegethetné, erre kezdettől fogva sem kellett gondolni, és most még inkább lehetetlennek tűnt, hogy bármi is fenyegethetné – egyszerűen nem volt okuk arra, hogy a fiúcska kilépjen a felszínre. Boldog fiúcska – gondolta Oleg –, neki semmi köze sincs ahhoz a falhoz, ami közöttünk áll, csak külső oldaláról érdekelheti minden esemény, lényegét úgy sem érti amíg… Amíg? Ámde később, amikor a fiúból felnőtt válik, akkor tudni fogja, hogy az első emberek egyike volt, akik találkoztak nem-Földről származó emberekkel, mellettük állt, kétlépésnyire tőlük, még akkor is, ha ez alkalommal nem sikerült megtalálniuk a megértés útját…
– Gyerünk, Gyimka – hívta Oleg a fiút, de előbb ellenőrizte, hogy jól erősítette-e fel a gyermek a sisakját. Megfogta a vállát, beléptek a zsilipkamrába, és mögöttük bezárult a hajó testébe vezető nyílás.
A három Föld-lakó a hosszúkás, kékes szikrák kíséretében lépegetve – két nagy és egy kicsiny – lassan közeledett az égővörös felhő felé. Némán mentek, noha Oleg azt várta, hogy Gyimka kérdéseket tesz majd fel, olyan kérdéseket, amilyeneket egy négyéves, fiúcska feltenni tud, ha valami olyasmivel találkozik össze, amit még nem ért, sok kérdést, – de Gyimka hallgatott. Amikor szorosan odaértek a mozdulatlan és még mindig sűrű felhőhöz, Oleg megállt, s kezét levette a fiúcska válláról.
A felhő átalakulása most is olyan volt, mint az első alkalommal. Először a színét változtatta, rózsaszínű lett. Azután hullámzott, ingadozott, alakját változtatta, és lassanként átlátszóvá vált. A belsejében megjelentek a bizonytalanul ingadozó árnyak, mind határozottabbá váltak, a narancsszínű űrruhás emberek árnyai. És ismét minden olyan volt, mint előzőleg: ez az átalakulás elbűvölt, elvette az akaratot, nem engedett semmire sem gondolni, csak egyet engedett, hogy figyeljék – majdnem gépiesen – arra várva, hogy mi történik majd később.
Gépiesen – semmi jelentőséget sem tulajdonítva az esetnek – Oleg és Andrej látták, hogy a rózsaszínű felhő az egyik pillanatban osztódott: parányi darabkája, aminek belsejében valami világosan ki nem vehető mozgott, elúszott oldalra, jobbra. De a nagy felhőben levő alakok már felöltötték a realitást.
Szenvtelen, megzavarhatatlan, mozdulatlan arcok. De Oleg, amíg nézegette őket, hirtelen felfedezett bennük valami várakozást: vártak valamit a földiektől, de mit? És mivel vártak, ez annyit jelentett, hogy saját maguk valóban semmit sem tudtak tenni. És ekkor a gondolatnak egész keserűségével és égető kínjával értette meg a parancsnok, hogy ez a búcsújuk. Csak azért repültek a „Nagyezsdá”-hoz, hogy utolsó pillantást vethessenek rá, már tudva, hogy az érintkezést, a megértést nem tudják megteremteni.
Szomorú búcsúzkodás.
Néhány hosszú perc pergett le, vagy helyesebben vánszorgott el. És azután egy rövid pillanatra a földiek ismét meglátták a már ismerős színes foltokat, de nyomban el is tűntek, s a csillaghajó legénységét kezdte elborítani a rózsaszínű köd. A köd sűrűsödött, és a Föld-lakók, mint az elbűvöltek, figyelték az átalakulás folyamatát, amely most fordított irányban zajlott le. Valahonnan jobbról, a látóterük határán túlról, beúszott a kicsiny felhőcske, és összeolvadt a naggyal, amely már annyira sűrű volt, hogy az űrruhás alakok helyett csak a bizonytalan árnyakat láthatták benne. Azután az árnyak végleg eltűntek, s a felhő kezdte változtatni alakját. Mintha erőt gyűjtött volna, mielőtt felemelkedne, és elrepülne az Elektra sivatagja felett. És ekkor a felhő elszakadt a homoktól, s gömbbé húzódott össze, de a „Nagyezsda” parancsnoka és másodpilótája még mindig ott állt a helyén, szótlanul, elbűvölten bámulva maga elé.
Mind távolabbra és távolabbra. A látóhatár lilás villámai kísérteties, sápadt fénnyel világították meg a felhőt, még egy pillanat, s áthalad az Elektra látóhatárán, és örökre eltűnik. A pillanat eljött, s a felhőből semmi sem maradt, és nehéz elhinni, hogy még nemrég, még éppen csak most, Oleg és Andrej szemtől szemben álltak emberekkel, akik más világból valók. Ott álltak, ugyanaz a láthatatlan fal húzódott köztük, amelyen ez alkalommal sem erről az oldalról, sem a másikról nem sikerült egyetlenegy rést sem találni…
Egy ideig még némán nézték a látóhatáron lángoló villámokat, de végül megfordultak, s ugyanolyan hallgatagon, lassan, a lábuk alatt szikrázó, járást akadályozó szikrák sercegése kíséretében vánszorogtak a „Nagyezsda” felé.
6.
…Gyimka hátulról szaladt előre, hogy utolérje őket. A fiúcska igen vidám volt: hiszen egy olyan kisfiúval ismerkedett meg, mint amilyen ő maga volt. Ugyanolyannal, mint ő, csak éppen ki tudja, miért, egy kicsiny rózsaszínű felhőcskéből bújt elő. Úgy tapasztalta, hogy a fiú még nem tud beszélni – tehát kisebb volt, mint ő. De azért mégis néhány remek percet töltöttek el kettesben. Sikerült várost építeniük a homokból, alagutakkal és hidakkal. Pontosabban, két várost: az egyiket ő építette – képekről már ismerte a földi városokat –, de a másikat – azt a különöset, azt a meglepő várost, amely mintha nem is hasonlítana városra – azt a fiúcska építette. A két várost összekötő hidat pedig közösen készítették. Többet már nem tudtak építeni, mivel a fiú hirtelen visszatért a felhőjébe, és elrepült benne, ki tudja hová. De úgy tűnik, azért nekik kettőjüknek mégiscsak sikerült összebarátkozniuk, és a homokból épült városok, amelyeket híd köt össze, még állnak.
Sem Oleg bácsi, sem Andrej bácsi nem látták, hogy miként játszottak ők együtt. És a többi űrruhás, akik a nagy felhőből jelentek meg, úgy látta, szintén nem látták őket. Gyimka úgy döntött, hogy most mindjárt elmeséli élményét Oleg bácsinak és Andrej bácsinak.
(Vlagyimir Malov novellája nyomán:
„Iszkatyel”)