Robert F. YOUNG:
AZ IDŐK KEZ­DE­TÉN

I.

Car­pen­ter nem is le­pő­dött meg, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta a ma­gas gink­go fa alatt áll­do­gá­ló Steg­o­sa­u­rust. De ak­kor már nem akart hin­ni a sze­mé­nek, ami­kor azt lát­ta, hogy két gyer­mek ül­dö­gél a fán. Azt tud­ta, hogy a Steg­o­sa­u­rus-szal előbb vagy utóbb ta­lál­koz­ni fog, de arra már iga­zán nem szá­mít­ha­tott, hogy egy fi­úcs­kát és egy kis­lányt is ta­lál­jon. Az is­ten sze­rel­mé­re, hon­nan ke­rül­het­tek ezek ide a fel­ső kré­ta idő­szak­ba?

Au­to­ma­ta-ener­gi­a­táp­lá­lá­sú tri­ce­ra­tank­já­nak ve­ze­tő­ülé­sé­ben elő­re­ha­jolt, s el­gon­dol­ko­dott: le­het­sé­ges, hogy az­zal a más idő­szak­ból szár­ma­zó ért­he­tet­len le­let­tel ál­la­nak kap­cso­lat­ban, ami­ért ide küld­ték a sár­kány­gyí­kok ko­rá­ba, hogy de­rít­se ki, mi is tör­tént? Az igaz, hogy San­dys kis­asszony, a fő­mun­ka­tár­sa, aki az időt és a he­lyet a tem­po­ro­szkóp­pal ki­szá­mí­tot­ta, egyet­len szó­val sem fi­gyel­mez­tet­te a gyer­me­kek­re, de ez nem je­lent sem­mit. A tem­po­ro­szkóp ugyan­is csak a leg­ál­ta­lá­no­sabb vo­ná­sa­i­ban mu­tat­ja meg a szín­he­lyet – a dom­bor­zat át­la­gos ma­gas­sá­gát még csak meg le­het tud­ni a se­gít­sé­gé­vel, de ki­sebb rész­le­te­ket nem mu­tat meg.

A Steg­o­sa­u­rus ki­sebb domb­ra em­lé­kez­te­tő hát­só fer­tá­lyá­val könnye­dén meg­ta­szí­tot­ta a gink­go tör­zsét. A fa két­ség­be­ej­tő­en meg­ren­dült, s az ága­in ül­dö­gé­lő két gyer­mek majd­nem a ször­nye­teg há­tát éke­sí­tő tüs­kés csont­ta­ra­jok­ra zu­hant. Ar­cuk ugyan­olyan holt­sá­padt volt, mint a tá­vol­ból lát­szó szik­la­lán­co­lat, amely a tör­té­ne­lem előt­ti sík­sá­gon sza­na­szét növő mag­nó­li­ák, töl­gyek és fü­zek, ba­bér­fák és le­gye­ző­pál­mák mö­gül kan­di­kált ki. Car­pen­ter ül­té­ben ki­egye­ne­se­dett.

– Sam, elő­re – pa­ran­csol­ta a tri­ce­ra­tank­nak. – Gye­rünk, mu­tas­suk meg neki!

 

Jó né­hány lé­pés­sel maga mö­gött hagy­ta a be­lé­pé­si pont­ját, de ed­dig tri­ce­ra­tank­já­val ko­mó­to­san bal­la­gott, első se­bes­ség­gel, ne­hogy va­la­mi jel mel­lett el­sza­lad­jon, amely tá­jé­koz­ta­tást nyújt­hat­na a ti­tok­za­tos le­let­ről. A Pa­le­on­to­ló­gi­ai Tár­sa­ság­ban, amely­nek al­kal­ma­zott­ja volt, rend­sze­rint sok­kal pon­to­sab­ban ha­tá­roz­ták meg idő­ben, mint tér­ben – az anak­ro­niz­mu­suk mi­att klasszi­fi­kál­ha­tat­lan le­le­te­ket. Most azon­ban rá­kap­csolt a má­so­dik se­bes­ség­re, és a sa­u­ro­mo­bil po­fá­ján me­re­de­ző mind­há­rom tü­lök­ágyút tü­ze­lés­re kész ál­la­pot­ba hoz­ta. Pon­to­san a Steg­o­sa­u­rus ke­reszt­cson­ti ideg­köz­pont­já­ba cél­zott. „Bah! Bah! Bah!” – ro­pog­tak a bé­ní­tó lö­ve­dé­kek, és a Steg­o­sa­u­rus hát­só ré­sze a föld­re ült. Míg tes­té­nek elül­ső fele, ame­lyet a bor­só­szem­nyi agyacs­ka ar­ról ér­te­sí­tett, hogy va­la­mi baj tör­tén­he­tett, hát­ra­te­ke­re­dett, és a jó­ko­ra sö­rös­kor­só nagy­sá­gú fej­ben ülő ki­csiny szem­pár rá­me­redt a kö­ze­le­dő tri­ce­ra­tank­ra. A sár­kány­gyík rö­vid mell­ső lába nyom­ban erő­tel­je­sen dol­goz­ni kez­dett, azon igye­kez­ve, hogy a pú­pos hátú tíz­ton­nás tes­tet mi­nél tá­vo­labb­ra von­szol­ja a har­ci cse­lek­mé­nyek szín­he­lyé­től. Car­pen­ter el­vi­gyo­ro­dott. – Könnye­deb­ben, könnye­deb­ben – pán­cé­los bőrű –, biz­tat­ta az ál­la­tot messzi­ről – a zsar­nok­gyík­ra, őfel­sé­gé­re, a Ty­ran­no­sa­u­rus Rexre es­kü­szöm, hogy jó­for­mán még ma­gad­hoz sem tér­tél, de már­is a négy lá­ba­don sán­ti­kálsz majd.

Vagy tíz­mé­ter­nyi­re a gink­gó­tól meg­ál­lí­tot­ta Sa­met, majd sa­u­ro­mo­bil­ja fé­lig át­lát­szó hom­lok­bu­rá­ja mö­gül ala­po­san meg­néz­te a ré­mült gyer­me­ke­ket. Az ar­cuk most még sok­kal sá­pad­tabb volt, mint elő­ző­leg. Ezen nem is cso­dál­ko­zott – sa­u­ro­mo­bil­ja sok­kal in­kább ha­son­lí­tott a Tri­ce­ra­topsra, mint ma­guk az iga­zi Tri­ce­ra­topsok. Car­pen­ter hát­ra­lök­te a bu­rát, s egy ki­csit meg­tán­to­ro­dott. Ar­cát meg­csap­ta a pá­rás nyá­ri for­ró­ság. A ka­bin lég­kon­di­ci­o­nált hű­vö­se után olyan szo­kat­lan volt ez a hő­ség. Fel­állt és ki­kuk­kan­tott.

– Hej, ti, mássza­tok le! – ki­ál­tot­ta a gyer­me­kek­nek. – Sen­ki nem akar meg­en­ni ben­ne­te­ket!

És erre két olyan tág­ra me­resz­tett, s olyan kék szem­pár te­kin­tett rá, ami­lyent éle­té­ben sem lá­tott még. De leg­ki­sebb su­ga­ra sem sü­tött rá be­lő­lük a meg­ér­tés­nek.

– Azt mond­tam, mássza­tok le! – is­mé­tel­te a fér­fi. – Nem kell fél­ne­tek!

A kis­fiú a lány­ká­hoz for­dult, s ének­lő han­gon nagy gyor­san va­la­mi­ről be­szél­tek – ez a be­széd ici­pi­cit a kí­na­i­ra em­lé­kez­tet­te, de nem job­ban, mint aho­gyan a köd­szi­tá­lás em­lé­kez­tet a zá­por­eső­re. A mo­dern ame­ri­kai nyelv­hez pe­dig annyi köze sem volt, amennyi kö­zös vo­nás eze­ket a gyer­me­ke­ket a kör­nye­ze­tü­ket al­ko­tó me­zo­zo­i­ku­mi táj­jal kö­töt­te össze. Az vi­szont vi­lá­gos volt, hogy amit Car­pen­ter mon­dott, ab­ból egyet­len szót sem ér­tet­tek. De az is ugyan­olyan vi­lá­gos volt, hogy mennyi­re meg­nyug­tat­ta őket, ami­kor meg­pil­lan­tot­ták nyílt, őszin­te ar­cát, de az is le­het, hogy jó­sá­gos hang­ja volt ilyen ha­tás­sal rá­juk. – Meg­be­szé­lé­sü­ket be­fe­jez­ve el­hagy­ták légi me­ne­dé­kü­ket, s el­in­dul­tak le­fe­lé – elöl a fi­úcs­ka má­szott, a ne­he­zebb he­lye­ken se­gí­tet­te a le­má­szás­ban a kis­lányt. A fiú olyan ki­lenc­éves le­he­tett, s kis­lány ti­zen­egy.

Car­pen­ter ki­má­szott a ka­bin­ból, s le­ug­rott Sam acél­po­fá­já­ról, oda­si­e­tett a fa alatt vá­ra­ko­zó gyer­me­kek­hez. A Steg­o­sa­u­rus köz­ben már is­mét ura lett hát­só vég­tag­ja­i­nak, már ve­zé­rel­ni is tud­ta őket, és most lé­lek­sza­kad­va igye­ke­zett el­hor­da­ni ir­há­ját, de mi­nél messzebb­re. A fi­úcs­ka bő na­rancs­szí­nű blúzt vi­selt, ezt a fára má­szás ala­po­san össze­gyűr­te s be­mocs­kol­ta; ugyan­csak na­rancs­szín és gyű­rött, lö­työ­gő szá­rú pisz­kos nad­rág­ja so­vány láb­ik­rá­ja kö­ze­pé­ig ha ért, a lá­bán pe­dig nyi­tott szan­dált vi­selt. A kis­lány ru­há­za­ta ép­pen olyan volt, mint a fiúé, de ég­szín­kék, s nem volt annyi­ra gyű­rött, olyan mocs­kos. A lány so­vány volt, akár­csak a fi­úcs­ka, de vagy két cen­ti­vel ma­ga­sabb volt nála. Mind­két gyer­mek arca fel­tű­nő­en fi­nom vo­ná­sú volt ha­juk szí­ne akár ta­vasszal a bog­lár­káé, az arc­ki­fe­je­zé­sük pe­dig olyan ko­moly, hogy az már egye­ne­sen mu­lat­sá­gos volt; két­ség­te­len, hogy ez a két előt­te álló em­ber­ke fi­vér és nő­vér!

A kis­lány Car­pen­ter szür­ke sze­mé­be te­kint­ve nagy ko­mo­lyan né­hány ének­lő frá­zist csi­cser­gett el – a hang­zá­suk alap­ján ítél­ve –, több nyel­ven el­mon­dott azo­nos sza­vak vol­tak. Ami­kor a kis­lány el­hall­ga­tott, Car­pen­ter meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ki­csi­kém, eb­ből egy kuk­kot sem ér­tet­tem.

E sza­va­kat min­den­eset­re meg­is­mé­tel­te, an­gol­szász nyel­ven, gö­rög-aio­lin, alsó cro-mag­non­in, fel­ső ache­u­lin, kö­zép­an­gol, iro­kéz és aij­nu idiómán. E nyel­vek és nyelv­já­rá­sok tö­re­dé­ke­it a múlt­ba tett kü­lön­bö­ző uta­zá­sai al­kal­má­ból szed­te fel. De eb­ből sem jött ki sem­mi: a gyer­me­kek szá­má­ra merő ha­lan­dzsá­nak tűn­he­tett, amit csak mon­dott.

A kis­lány­nak ek­kor fel­csil­lant a sze­me, de­re­kán füg­gő mű­anyag tás­ká­já­ba túrt. Olyan volt ez a tás­ka, mint egy kis tü­sző, és há­rom pár, fül­be­va­ló­ra em­lé­kez­te­tő, apró tár­gya­kat hú­zott elő be­lő­le. Egy pá­rat Car­pen­ter­nek nyúj­tott, a má­si­kat a fi­úcs­ká­nak, a har­ma­di­kat meg­tar­tot­ta. Mind a kis­lány, mind a fiú gyor­san fel­kap­csol­ták a fü­lön­füg­gő­ket fül­cim­pá­juk­ra, s je­lek­kel biz­tat­ták Car­pen­tert, te­gyen ugyan­úgy, mint ők. Ő en­ge­del­mes­ke­dett, s nyom­ban rá­jött, hogy a ki­csiny ko­ron­gok, ame­lye­ket ele­in­te fü­lön­füg­gő­nek tar­tott – tu­laj­don­kép­pen pa­rá­nyi memb­rá­nok. Ele­gen­dő volt könnye­den be­nyom­ni a pa­rá­nyi csi­pe­sze­ket, és a memb­rá­nok már sta­bi­li­san fed­ték a fül­nyí­lá­so­kat. A kis­lány gon­do­san fe­lül­vizs­gál­ta a fér­fi te­vé­keny­sé­gé­nek ered­mé­nyét, s láb­ujj­hegy­re ágas­kod­va, für­gén meg­igaz­gat­ta a ko­ron­go­kat, majd meg­elé­ge­det­ten vissza­lé­pett.

– Most – szó­lalt meg a leg­tisz­tább iro­dal­mi an­gol­ság­gal –, most meg­ért­jük egy­mást, és min­den­ről be­szél­get­he­tünk.

Car­pen­ter rá­me­re­dett.

– No, no! Iga­zán gyor­san meg­ta­nul­ta a nyel­vün­ket!

– De­hogy­is, nem ta­nul­tuk meg – szó­lalt most meg, a fiú. – Ezek az úgy­ne­ve­zett be­szé­lő­füg­gők, vagy­is mik­rot­ransz­lá­to­rok, mi­ni­for­dí­tók. Ha ezt fel­te­szi az em­ber, ak­kor amit mi be­szé­lünk, azt ön úgy hall­ja, mint­ha sa­ját maga mond­ta vol­na. Amit pe­dig ön mond ne­künk, azt mi hall­juk úgy, mint­ha mi ma­gunk be­szél­tünk vol­na.

– Egé­szen el­fe­led­kez­tem ar­ról, hogy ná­lam ma­rad­tak – je­len­tet­te ki a kis­lány. – Ha uta­zás­ra in­du­lunk, min­dig vi­szünk ma­gunk­kal be­szé­lő­füg­gő­ket. Az iga­zat meg­vall­va, nem va­gyunk kö­zön­sé­ges uta­zók, és nem is len­né­nek ná­lam, ha tör­té­ne­te­sen nem ép­pen ak­kor ra­bol­nak el min­ket, ami­kor a kül­föl­di­ek­kel való tár­gya­lá­si óránk vé­get ért. Most pe­dig – foly­tat­ta, nagy ko­mo­lyan Car­pen­ter­re pil­lant­va – úgy vé­lem, ha nin­csen el­le­ne ki­fo­gá­sa, a leg­jobb az lesz, ha mi­előbb túl­ju­tunk a for­ma­sá­go­kon. Azt hi­szem, ez lesz a leg­oko­sabb. Mar­cy a ne­vem, ez pe­dig a fi­vé­rem, Skip, s a Nagy Mar­son élünk. Most pe­dig, ked­ves uram, szí­ves­ked­jen ön is meg­ne­vez­ni ma­gát, s kö­zöl­je ve­lünk, hon­nan jött.

Car­pen­ter­nek iga­zán ne­héz volt úgy vá­la­szol­ni, hogy köz­ben ne árul­ja el, mennyi­re iz­ga­tott. Pe­dig meg kell őriz­nie a nyu­gal­mát: hi­szen az, amit el­mon­da­ni szán­dé­ko­zott, az bi­zony sok­kal hi­he­tet­le­nebb lesz, mint ami­ről most szer­zett tu­do­mást.

– Ho­ward Car­pen­ter va­gyok, a Föld la­kó­ja, a 2156-os év­ből jöt­tem. Vagy­is pon­to­san 79 062 156 év­vel ké­sőb­ből jöt­tem, mint ami­ben most va­gyunk.

Ez­u­tán a tri­ce­ra­tank­ra mu­ta­tott.

– Ez pe­dig Sam, az idő­gé­pem. No, és még va­la­mi­vel több is an­nál. Ha kül­ső táp­ener­gia­for­rás­ra kap­csol­juk, ak­kor gya­kor­la­ti­lag vég­te­len le­he­tő­sé­gek­kel ren­del­ke­zik.

A kis­lány csak hu­nyo­rí­tott, a fi­úcs­ka ugyan­csak – kü­lö­nö­sebb re­a­gá­lás nem volt.

– No, és mit je­lent ez – szó­lalt meg egy idő el­tel­té­vel a kis­lány. – Te­hát meg­tud­tuk, hogy ön a Föld jö­vő­jé­ből jött, míg mi – a Mars je­le­né­ből.

El­hall­ga­tott, s kí­ván­csi­an né­zett Car­pen­ter­re.

– Van va­la­mi, amit nem ért, Mr. Car­pen­ter?

Car­pen­ter na­gyot lé­leg­zett, majd só­haj­tott.

– Ál­ta­lá­nos­ság­ban min­dent ér­tek. De… elő­ször is van egy ap­ró­ság – a két boly­gó kö­zöt­ti gra­vi­tá­ci­ós kü­lönb­ség. Ti itt a Föl­dön két és fél­szer olyan ne­he­zek vagy­tok, mint a Mar­son, és nem egé­szen ér­tem, hogy mi­ként is tud­tok olyan sza­ba­don mo­zog­ni itt; s mi több, még egy ek­ko­ra fára is fel tud­ta­tok ka­pasz­kod­ni. Ez nem megy a fe­jem­be.

– Meg­ér­tem, hogy mire gon­dol, Mr. Car­pen­ter – kezd­te Mar­cy. – Tel­je­sen he­lyén­va­ló meg­jegy­zés. De ön nyil­ván­va­ló­an a sa­ját kora Mar­sa alap­ján íté­li meg a hely­ze­tet, már­pe­dig nyil­ván­va­ló, hogy a jövő Mar­sa na­gyon is el­tér a je­len Mar­sá­tól. Azt gon­do­lom… azt gon­do­lom, hogy 79 062 156 év alatt sok min­den meg­vál­to­zott. No, er­ről van szó. Mr. Car­pen­ter, a mi időnk­ben, vagy­is Skip meg az én ko­rom­ban a ne­héz­sé­gi erő a Mar­son meg­kö­ze­lí­tő­leg ak­ko­ra volt, mint ezen a boly­gón. A mér­nö­ke­ink ugyan­is sok év­szá­zad­dal ez­előtt mes­ter­sé­ge­sen meg­nö­vel­ték a boly­gón ad­dig ural­ko­dó ne­héz­sé­gi erőt, ab­ból a cél­ból, hogy meg­gá­tol­juk a le­ve­gőnk to­váb­bi szét­szó­ró­dá­sát a boly­gó­kö­zi tér­be. A kö­vet­ke­ző nem­ze­dé­kek már e meg­nö­ve­ke­dett ne­héz­sé­gi erő­höz al­kal­maz­kod­tak. Si­ke­rült el­osz­lat­nom a ké­te­lye­it, Mr. Car­pen­ter?

Ki kel­lett je­len­te­nie, hogy igen. – És csa­lád­juk van? – kér­dez­te.

– Nem, Mr. Car­pen­ter. A Mars-la­kók­nak va­la­mi­kor volt csa­lád­juk, de az ér­ze­lem­te­le­ní­tés be­ve­ze­té­sé­vel ezt a tár­sa­dal­mi for­mát töb­bé nem hasz­nál­tuk. Mi­előtt foly­tat­nánk be­szél­ge­té­sün­ket, Mr. Car­pen­ter, előbb sze­ret­ném meg­kö­szön­ni ön­nek, hogy meg­men­tett ben­nün­ket. Ez… ez, na­gyon ne­mes tett volt, iga­zán nagy­lel­kű.

– Szol­gá­la­tá­ra, kis­asszo­nyom – fe­lel­te Car­pen­ter –, most már csak at­tól fé­lek, ha so­ká­ig áll­do­gá­lunk itt, ak­kor is­mét sor ke­rül­het arra, hogy va­la­mi­től új­ból meg kell men­te­nem önö­ket, s rá­adá­sul sa­ját ma­ga­mat is. Gye­rünk, másszunk be mind­hár­man Sam ka­bin­já­ba – ott véd­ve le­szünk. Rend­ben?

Ez­zel el­ső­nek lé­pett a tri­ce­ra­tank­hoz, fel­ug­rott a po­fá­já­ra, s ke­zét nyúj­tot­ta a kis­lány­nak. Ami­kor az nyo­má­ban ugyan­csak fel­ka­pasz­ko­dott, se­gí­tet­te be­mász­ni a ve­ze­tő­fül­ké­be.

– Ott az ülés mö­gött van egy kis ajtó – ma­gya­ráz­ta, majd ön­kén­te­le­nül te­ge­zés­re kap­csolt. – Az ajtó mö­gött van a ka­jüt, mássz be, s tedd ma­gad ké­nye­lem­be, mint­ha csak ott­hon len­nél. Van ott asz­tal, szék meg he­ve­rő is, s egy szek­rény is van, tel­ve min­den­fé­le íz­le­tes do­log­gal. Hogy úgy mond­juk, tel­jes kom­for­tot ígér a kis he­lyi­ség.

De Mar­cy még nem is ju­tott el a kis aj­tó­ig, ami­kor kü­lö­nös fütty hang­zott va­la­hon­nan fent­ről. A kis­lány az égre né­zett, arca holt­sá­padt lett.

– Ezek ők… – sut­tog­ta. – Már meg­ta­lál­tak ben­nün­ket!

Car­pen­ter ek­kor pil­lan­tot­ta meg a Ptera­no­donok szár­nyas, sö­tét árny­ké­pét. Ket­ten vol­tak, s úgy tá­mad­ták mély­re­pü­lés­ben a tri­ce­ra­tan­kot, mint egy tör­té­ne­lem előt­ti bom­bá­zó­raj. Car­pen­ter Ski­pet ka­ron ra­gad­ta, s fel­rán­tot­ta Sam po­fá­já­ra, majd be­ta­szi­gál­ta a ka­bin­ba a nő­vé­re mel­lé, s rá­juk pa­ran­csolt:

– Gyor­san a ka­jüt­be!

Maga pe­dig a ve­ze­tő­ülés­be ült, s le­zár­ta a bu­rát.

Mond­hat­ni, ép­pen a leg­jobb­kor: az első Ptera­no­don már olyan kö­zel járt, hogy jobb csű­rő­kor­má­nyá­val vé­gig­kar­mol­ta Sam re­dő­zött feji ta­ra­ját. A má­sik re­pü­lő sár­kány­gyík tör­zsé­vel a sa­u­ro­mo­bil há­tát nyom­ta meg. A két pár su­gár­haj­tó­mű két kon­denz­csík­párt ha­gyott maga után.

II.

Car­pen­ter­nek alig-alig si­ke­rült be­ug­ra­nia az ülés­re. Csű­rő­kor­má­nyok, re­pü­lő­tör­zsek? Su­gár­haj­tó­mű­vek?

Ptera­no­donok?

Ez­zel be­kap­csol­ta a sa­u­ro­mo­bil vé­dő­erő­te­rét, úgy ál­lít­va be azt, hogy vagy fél­mé­te­res su­gá­rig ter­jed­jen a pán­cél­zat­tól ki­fe­lé, az­u­tán első se­bes­ség­re kap­csolt. A Ptera­no­donok most ma­ga­san ke­ring­tek az ég­ben fent.

– Mar­cy – hív­ta a kis­lányt –, gye­re ide kér­lek, egy mi­nut­ká­ra.

A kis­lány át­ha­jolt a fér­fi vál­lán, cso­dás sár­ga fürt­jei meg­csik­lan­doz­ták Car­pen­ter nya­kát.

– Tes­sék, Mr. Car­pen­ter…

– Ami­kor meg­pil­lan­tot­tad a Ptera­no­donokat, azt mond­tad: „Már meg­ta­lál­tak ben­nün­ket!” Mit ér­tet­tél ezen?

– Ezek nem Ptera­no­donok, Mr. Car­pen­ter. Igaz, én nem is tu­dom, hogy mik is a Ptera­no­donok, de ezek nem azok. Ők az el­rab­ló­ink. Egy ki­must­rált har­ci re­pü­lő­gé­pen lop­tak ide min­ket. Le­het­sé­ges, hogy ezek a re­pü­lő­gé­pek ha­son­lí­ta­nak a Ptera­no­donokra – de én sem­mi­fé­le Ptera­no­dont nem is­me­rek. A Nagy Mars Mű­sza­ki Ka­no­ni­zá­ci­ós In­té­ze­té­nek elő­ké­szí­tő is­ko­lá­já­ból ra­bol­tak el ben­nün­ket, és vált­ság­díj re­mé­nyé­ben tar­ta­nak fog­va. A Föld – a rej­tek­he­lyük. Hár­man van­nak: Row­ley, Fry­tud és Hol­mer. Va­la­me­lyi­kük biz­to­san ott ma­radt az űr­ha­jón.

Car­pen­ter hall­ga­tott. A Mars unal­mas, si­va­ta­gos boly­gó­vá vált 2156-ra. Kö­ve­ken, ho­mo­kon és a szél­vi­ha­ro­kon kí­vül más­sal nem is ta­lál­koz­ni ott. A la­kos­sá­ga né­hány ezer ma­kacs föl­di te­le­pes – aki­ket nem ri­asz­ta­nak vissza az idő­já­rá­si vi­szon­tag­sá­gok –, és né­hány száz­ezer ugyan­ilyen ma­kacs Mars-lakó. Az el­sők le­ve­gő­vel te­lí­tett ku­po­lák­ban él­nek, a má­sik cso­port, le­szá­mít­va azt a né­há­nyat, aki össze­há­za­so­dott egy te­le­pes­nő­vel, vagy fe­le­sé­gül ment va­la­me­lyik te­le­pes­hez, azok­ban a mély bar­lan­gok­ban la­kik, ame­lyek­ben még le­het­sé­ges oxi­gén­hez jut­ni. Ámde azok az ása­tá­sok, ame­lye­ket az Exo­ter­res­t­rá­lis Ar­cheo­ló­gi­ai Tár­sa­ság vé­gez­te­tett még a XXI. szá­zad­ban, meg­dönt­he­tet­len bi­zo­nyí­té­ka­it tár­ták fel an­nak, hogy a boly­gón 70 mil­lió év­nél ré­geb­ben a je­len­le­gi föl­di ci­vi­li­zá­ci­ók­ra em­lé­kez­te­tő hi­per­tech­no­ló­gi­á­jú ci­vi­li­zá­ció lé­te­zett. És ter­mé­sze­te­sen min­den alap­ja meg­van a fel­té­te­le­zés­nek, hogy egy ilyen ci­vi­li­zá­ció ké­pes volt boly­gó­kö­zi uta­zá­so­kat ten­ni. De ha így van, ak­kor a Föld, ame­lyen ép­pen ak­kor te­tő­zött a me­zo­zo­i­kum, iga­zán ide­á­lis me­ne­dék­hely le­he­tett a mar­si bű­nö­zők­nek, még ha gyer­mek­rab­lás­sal fog­lal­koz­tak is. Ez a ma­gya­rá­zat ter­mé­sze­te­sen, azok­ra az anak­ro­niz­mu­sok­ra is fényt de­rít­het, ame­lye­ket a kré­ta idő­sza­ki üle­dé­kek­ben tár­tak fel.

Az igaz, hogy Mar­cy és Skip meg­je­le­né­sé­re a sár­kány­gyí­kok ko­rá­ban, más ma­gya­rá­za­tot is ta­lál­hat, le­het­sé­ges, hogy 2156-ban élt föl­di gyer­me­kek, s ők is idő­gép se­gít­sé­gé­vel ju­tot­tak ide – akár­csak jó­ma­ga. Vagy ha már gyer­mek­rab­lás tör­tént, ak­kor ko­runk­be­li ban­di­ták is el­ra­bol­hat­ták, s át­ha­jít­hat­ták őket a múlt­ba. De hát mi­ért is ha­zud­ná­nak?

– Mondd meg ne­kem, Mar­cy – kezd­te Car­pen­ter –, el­hi­szed, hogy a jö­vő­ből jöt­tem?

– Ter­mé­sze­te­sen, Mr. Car­pen­ter. És Skip is hi­szi; eb­ben biz­tos va­gyok. Eb­ben egy ki­csit, egy ki­csit ne­héz hin­ni, de én tu­dom, hogy olyan szim­pa­ti­kus em­ber, mint ön, nem kezd ha­zug­sá­go­kat mon­da­ni és rá­adá­sul ilyen ha­zug­sá­go­kat.

– Kö­szö­nöm – vá­la­szolt Car­pen­ter, kit jó ér­zés­sel töl­tött el a bi­za­lom. – Én pe­dig ab­ban hi­szek, hogy ti a Nagy Mars­ról va­lók vagy­tok. Az pe­dig min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint nem más, mint boly­gó­tok leg­na­gyobb és leg­ha­tal­ma­sabb or­szá­ga. Me­sélj ne­kem a vi­lá­go­tok­ról.

– Cso­dá­la­tos ci­vi­li­zá­ció a mi­énk, Mr. Car­pen­ter. Nap­ról nap­ra gyor­sab­ban ha­la­dunk elő­re, s most, ami­kor si­ke­rült le­győz­nünk az in­sta­bi­li­tá­si fak­tort is, fej­lő­dé­sünk még csak meg­gyor­sul.

– Az in­sta­bi­li­tá­si fak­tort?

– Igen, az em­be­ri emó­ci­ó­kat. Sok év­szá­za­don, át gá­tol­tak min­ket, za­var­tak, de most vé­get ve­tet­tünk az ural­muk­nak. Most, aho­gyan a fiúk be­töl­tik ti­zen­har­ma­dik évü­ket és a lá­nyok a ti­zen­ötöt, vég­re­hajt­ják ér­ze­lem­te­le­ní­té­sü­ket. És ez­u­tán meg­szer­zik azt a ké­pes­sé­get, hogy hi­deg­vér­rel hoz­za­nak ér­tel­mes dön­té­se­ket, csak a leg­szi­go­rúbb lo­gi­ká­nak en­ge­del­mes­ked­ve. Ez a le­he­tő leg­jobb mód­ját biz­to­sít­ja an­nak, hogy utol­ér­he­tet­len ha­té­kony­ság­gal cse­le­ked­je­nek. Az in­té­zet elő­ké­szí­tő­jé­ben Skip és én az úgy­ne­ve­zett ér­ze­lem­te­le­ní­tés előt­ti kurzust jár­tuk. Még négy év, s ne­künk is kez­dik adni azt a spe­ci­á­lis pre­pa­rá­tu­mot, ami az ér­ze­lem­te­le­ní­tést el­vég­zi. De az­u­tán…

Szkr-r-r-r-i-i-i!…

Az egyik Ptera­no­don fur­csa csi­kor­gás­sal vé­gig­kar­mol­ta a vé­dő­tér fe­lü­le­tét. Az pe­dig ol­dal­ra dob­ta a be­to­la­ko­dót; mi­előtt még vissza­nyer­te vol­na egyen­sú­lyát s fel­szár­nyal­ha­tott vol­na a ma­gas égbe, Car­pen­ter­nek si­ke­rült meg­pil­lan­ta­nia a re­pü­lő ka­bin­já­ban ülő em­bert. Csak egy moz­du­lat­lan, ki­fe­je­zés­te­len ar­cot si­ke­rült lát­nia, de a hely­ze­té­ből ki­de­rí­tet­te, hogy a re­pü­lő­gé­pet, amely a négy­mé­te­res szár­nyak kö­zött he­lyez­ke­dik el, a pi­ló­ta kor­má­nyoz­za.

Mar­cy egy­re re­me­gett.

– Ne­kem úgy tű­nik… úgy tű­nik, el­ha­tá­roz­ták meg­gyil­ko­lá­sun­kat, Mr. Car­pen­ter – nyög­te el­ha­ló­an. – Fe­nye­ge­tőz­tek vele, hogy ezt te­szik, ha szök­ni pró­bá­lunk. De most már fel­je­gyez­ték a film­re a han­gun­kat a vált­ság­díj ké­ré­sé­vel, s biz­to­san azt kép­ze­lik, hogy töb­bé már nincs is szük­sé­gük ránk.

Car­pen­ter hát­ra­nyúlt, s meg­si­mo­gat­ta a kis­lány ke­zét, amely a vál­lán pi­hent.

– Ne félj, ki­csim. Mor­zsács­kám, az öreg Sam vé­del­mé­be vett, és nem kell fél­ned sem­mi­től.

– De hát őt… iga­zán így hív­ják őt?

– Pon­to­san. Tisz­te­let­re mél­tó Sam-Tri­ce­ra­tops. Is­mer­ked­je­tek meg, Sam – ez Mar­cy. Légy hoz­zá­juk fi­gyel­mes, hoz­zá s a fi­vé­ré­hez. Hal­lod?! Néz­zed meg őket jól.

Meg­for­dult, s a kis­lány tág­ra me­redt kék sze­mé­be né­zett.

– Meg­ígér­te, hogy gon­dos­kod­ni fog. Ké­szen ál­lok a vi­tá­ra, hogy a Mar­son még csak hoz­zá ha­son­lót sem ta­lál­tak fel. Igaz?

A kis­lány meg­ráz­ta a fe­jét – ez a Mar­son, lát­ha­tó­an, olyan meg­szo­kott jele volt a ta­ga­dás­nak, mint a Föl­dön – és a fér­fi­nak egy pil­la­nat­ra úgy tűnt, a kis­lány aj­kán már-már meg­je­le­nik egy fé­lénk mo­soly. De sem­mi ilyet nem tett. Még egy pi­ci­két sem mo­soly­gott…

– Va­ló­ban, Mr. Car­pen­ter, ná­lunk nincs ilyes­mi.

A fér­fi a bu­rán át kisan­dí­tott a ke­ren­gő ptera­no­do­nok­ra (ön­ma­gá­ban még min­dig így ne­vez­te őket: ptera­no­do­nok, noha már tud­ta, hogy re­pü­lő­gé­pek, és nem re­pü­lő sár­kány­gyí­kok).

– Hol van a boly­gó­kö­zi ha­jó­juk, Mar­cy? Va­la­hol a kö­zel­ben?

A kis­lány bal­ra mu­ta­tott.

– Ott. Át kell kel­ni a fo­lyón, s utá­na egy mo­csá­ron. Skip­pel ma reg­gel szök­tünk meg, Fry­tud el­aludt – ő ügyelt a fe­dél­ze­ti be­já­ró­nál. Ami­kor rá­juk ke­rül az ügye­let, min­dig al­sza­nak, rend­kí­vül álom­szu­szé­kok. A Nagy Mars Űr­rend­őr­sé­ge előbb vagy utóbb meg­ke­re­si a ha­jót, mi pe­dig azt gon­dol­tuk, hogy ad­dig, amíg meg­ér­kez­nek, el­rej­tőz­he­tünk. Át­ver­gőd­tünk a mo­csá­ron, s át­úsz­tunk a fo­lyón – egy fa­tör­zsön. Ez… ez egy­sze­rű­en bor­zal­mas volt – ott olyan ha­tal­mas lá­bas kí­gyók vol­tak, és ül­döz­tek ben­nün­ket, és…

A fér­fi a vál­lá­val érez­te, hogy a kis­lány is­mét re­meg.

– Hát ak­kor rend­ben van, Mor­zsi! – biz­tat­ta a kis­lányt. – Mássz csak vissza a ka­jüt­be, és ké­szíts va­la­mi ha­rap­ni­va­lót ma­gad­nak és Skip­nek. Nem tu­dom, hogy mit is szok­ta­tok enni, de alig le­het az va­la­mi olyan, ami még csak nem is ha­son­lít arra, ami a kész­le­te­ink­ben van. A szek­rény­ben négy­szög­le­tes, le­for­rasz­tott do­bo­zo­kat ta­lálsz – azok­ban va­jas ke­nyér van, fent, a hű­tő­kam­rá­ban, ma­gas üve­ge­ket látsz majd, azo­kon kis csil­la­gok­ból álló kör van – ezek a li­mo­ná­dé­sü­ve­gek. Nyiss ki eb­ből meg amab­ból is, s fogj hoz­zá a mun­ká­hoz für­gén. Egyéb­ként, ha már ez­zel fog­lal­ko­zol, ak­kor ké­szíts va­la­mit az én szá­mom­ra is – cu­da­rul meg­éhez­tem én is.

És is­mét majd­nem fel­tört a mo­soly a kis­lány aj­kán.

– Rend­ben van, Mr. Car­pen­ter. Mind­járt csi­ná­lok va­la­mit ön­nek is!

Mi­után egye­dül ma­radt a ka­bin­ban, Car­pen­ter ala­po­san meg­néz­te a kö­rös-kö­rül el­te­rü­lő me­zo­zo­i­ku­mi tá­jat, az első, az ol­dal­só és a far­ki pa­no­rá­ma­ab­la­kok­ból. Bal­ra, a lá­tó­ha­tá­ron fi­a­tal he­gyek vo­nu­la­ta ma­ga­so­dott. Jobb­ra, a tá­vol­ban, szir­tek lán­ca hú­zó­dott. A far­ki ab­la­kon át a sík­sá­gon ta­lál­ha­tó el­szórt fűz­li­ge­tek, le­gye­ző­pál­má­sok és tör­pe­mag­nó­li­á­sok lát­szot­tak, mö­göt­tük er­dő­vel be­nőtt dom­bok kez­dőd­tek – va­la­hol ott le­het a be­lé­pé­si pont­ja. Előt­tük a tá­vol­ban me­zo­zo­i­ku­mi nyu­ga­lom­mal pö­fé­kel­tek a tűz­há­nyók.

Ez a hely 79 061 889 év­vel ké­sőbb Mon­ta­na ál­lam ré­sze lett. Az a pa­le­on­to­ló­gi­ái ex­pe­dí­ció, amely 79 062 156 év­vel ké­sőbb itt vé­gez majd ása­tá­so­kat, va­la­hol ezen a vi­dé­ken, amely ad­dig­ra a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig meg­vál­to­zik, rá­buk­kan egy Homo sa­pi­ens ma­rad­vá­nya­i­ra, aki 79 062 156 év­vel ko­ráb­ban halt meg.

Le­het­sé­ges, hogy ép­pen az ő ma­rad­vá­nya­i­ra?

Car­pen­ter el­mo­so­lyo­dott, az eget vizs­gál­ta, ahol még min­dig ott kö­röz­tek a ptera­no­do­nok. Majd meg­lát­juk. Az is le­het­sé­ges, hogy va­la­me­lyik Mars-lakó ma­rad­vá­nya lesz, az is elő­for­dul­hat.

Ez­zel meg­for­dult tri­ce­ra­tank­já­val, és ki­ad­ta a pa­ran­csot: in­dul­jon vissza­fe­lé.

– Meg­ér­kez­tünk, Sam – je­len­tet­te ki Car­pen­ter. – Ke­res­sünk csak va­la­mi sze­rény, vé­dett hely­ecs­két, ahol el­ül­dö­gél­he­tünk reg­ge­lig. Az is le­het­sé­ges, hogy ad­dig­ra szé­pen ki­gon­do­lom, hogy mit is te­he­tünk utá­na. De azt már ál­mom­ban sem hit­tem vol­na, hogy va­la­mi­kor ne­künk, ket­tőnk­nek még gyer­mek­men­tés­sel is kell fog­lal­koz­nunk!

Sam mély hang­ján fel­mor­dult, és el­in­dult az er­dős dom­bok irá­nyá­ban.

 

Ami­kor az em­ber el­in­dul a múlt­ba, hogy va­la­mi anak­ro­niz­must fel­ku­tas­son, ak­kor min­dig meg­van an­nak a ve­szé­lye, hogy ki­de­rül, az anak­ro­niz­mus lét­re­ho­zó­ja ép­pen az, aki a ki­de­rí­té­sé­re in­dult. Ve­gyük csak a klasszi­kus pél­dát, azt, ami Ar­chi­bald Quickly­vel tör­tént. Igaz vagy nem – ezt ha­tá­ro­zot­tan sen­ki sem tud­ja, de még­is ez a his­tó­ria de­monst­rál­ja a le­he­tő leg­ékes­szó­lób­ban, hogy mi­lyen pa­ra­dox hely­ze­te­ket szül az idő­ben való hely­vál­toz­ta­tás.

A his­tó­ria azt je­gyez­te fel, hogy Quickly pro­fesszor, aki igen nagy tisz­te­lő­je volt Co­leridge-nek, sok éven át tör­te fe­jét azon, hogy ki le­he­tett az a ti­tok­za­tos ide­gen, aki 1797-ben meg­je­lent a Na­dar Stowey far­mon a So­mer­sets­hire gróf­ság­ban, és meg­aka­dá­lyoz­ta Co­leridge-t po­é­má­ja be­fe­je­zé­sé­ben. Pe­dig ál­má­ban ép­pen azt al­kot­ta meg. A ven­dég egy órán át ott ül­dö­gélt a nya­kán, s az­u­tán Co­leridge kép­te­len volt vissza­em­lé­kez­ni a po­é­ma to­váb­bi ré­szé­re. És en­nek kö­vet­kez­té­ben ma­radt a „Khub­la kán” be­fe­je­zet­len.

Idő­vel a Quickly pro­fesszort kín­zó kí­ván­csi­ság el­vi­sel­he­tet­len­né vált, kép­te­len volt to­vább­ra is bi­zony­ta­lan­ság­ban élni, s az Idő­uta­zá­si Iro­dá­hoz, for­dult az­zal a ké­rés­sel, en­ge­dé­lyez­zék uta­zá­sát abba az idő­be s arra a hely­re, ahol min­dent tisz­táz­hat. A ké­rés­nek helyt ad­tak, ő pe­dig ha­bo­zás nél­kül be­fek­tet­te meg­ta­ka­rí­tott va­gyo­ná­nak fe­lét, hogy el­utaz­has­son abba a reg­gel­be. Ami­kor a farm kö­ze­lé­ben be­hup­pant a régi idő­be, el­rej­tő­zött a bok­rok kö­zött, s kezd­te fi­gyel­ni a ka­put. Sen­ki sem jött, vé­gül tü­rel­met­len­ség­től égve, maga ment a be­já­rat­hoz, s ko­pog­ta­tott aj­ta­ján. Co­leridge nyi­tott aj­tót, s fel­szó­lí­tot­ta a pro­fesszort, hogy lép­jen be, de azt a dü­hödt pil­lan­tást, amit ezen­köz­ben Quickly­re ve­tett a köl­tő, a pro­fesszor éle­te vé­gé­ig nem tud­ta fe­led­ni.

Car­pen­ter el­mo­so­lyo­dott, ami­kor vé­gig­gon­dol­ta ezt a his­tó­ri­át. Meg­jegy­zen­dő, hogy tu­laj­don­kép­pen nem volt kü­lö­nö­sebb oka a ne­ve­tés­re: ami meg­tör­tént Quickly pro­fesszor­ral, az vele is meg­es­het. Tet­szik neki vagy sem, de azért egy­ál­ta­lán nem tart­hat­ta le­he­tet­len­nek, hogy azok­ról a meg­kö­vült em­be­ri ma­rad­vá­nyok­ról, amik­ről neki ma­gá­nak kell ki­de­rí­te­nie az Észak-ame­ri­kai Pa­le­on­to­ló­gi­ai Tár­sa­ság (ÉPT) meg­bí­zá­sá­ból, hogy hon­nan a fe­né­ből ke­rül­tek oda a vagy 80 mil­lió év­vel ez­előtt­be – hi­szen ezért van itt a me­zo­zo­i­kum­ban –, az de­rül ki, hogy azo­kat nem más, ha­nem ép­pen Ho­ward Car­pen­ter fe­lej­tet­te ott, mert nem tér­he­tett vissza a sa­ját ko­rá­ba.

Ezt a gon­do­la­tot azon­ban el­űz­te ma­gá­tól. Elő­ször is: ha szo­rult hely­zet­be ke­rül­ne, ak­kor csak kap­cso­lat­ba kell lép­nie se­gí­tő­tár­sa­i­val – San­dys kis­asszonnyal és Pe­ter Det­ro­i­tesszel, és azok nyom­ban se­gít­sé­gé­re si­et­nek az Edit­hen, a the­ra­po­dán, vagy az ÉPT va­la­me­lyik má­sik sa­u­ro­mo­bil­ján. Má­sod­szor: azt már tud­ja, hogy jö­ve­vé­nyek is dol­goz­tak a kré­ta idő­szak­ban e tá­jon. Te­hát nem ő az egyet­len, akit az a ve­szély fe­nye­get, hogy itt hagy­ja a fo­gát, s kö­vü­let­ként ta­lál­koz­hat a leg­újabb kor­ral. És vé­gül is, ilyes­mi­ken a vég­te­len­sé­gig le­het rá­gód­ni, de ez ér­tel­met­len idő­töl­tés, hi­szen, ami­nek meg kel­lett tör­tén­nie, az meg­tör­tént, azon nem le­het má­sí­ta­ni…

Skip ki­má­szott a ka­jüt­ből, s át­ha­jolt a ve­ze­tő­ülés tám­lá­ján.

– Mar­cy arra kért, hogy hoz­zam ide ön­nek a va­jas ke­nye­ret meg egy üveg li­mo­ná­dét, Mr. Car­pen­ter – kezd­te a fiú, s át­nyúj­tot­ta a meg­ne­ve­zett tár­gya­kat. – Meg­en­ge­di, hogy el­ül­dö­gél­jek ön mel­lett, uram?

– Ter­mé­sze­te­sen – vá­la­szol­ta Car­pen­ter, s odébb hú­zó­dott.

A fiú át­má­szott a tám­lán, az ülés­re sik­lott, és nyom­ban még egy bog­lár­ka­szín fe­jecs­ke je­lent meg há­tul­ról.

– Arra kér­ném, Mr. Car­pen­ter, bo­csás­son meg, de nem en­ged­het­né meg…

– Hú­zódj össze, Skip, ül­tes­sük a kis­lányt kö­zép­re.

Sam feje szél­té­ben jó más­fél mé­te­res volt, és a ve­ze­tő­fül­ke sem szű­köl­kö­dött hely­ben. De maga az ülés alig volt mé­te­res, ezért nem is volt olyan könnyű meg­ol­da­ni, hogy a két ka­masz meg Car­pen­ter egy­más mel­lett szé­pen el­fér­jen, kü­lö­nö­sen, ha azt is meg­gon­dol­juk, hogy mind­hár­man va­jas­ke­nyér-evés­sel és li­mo­ná­dé­i­vás­sal vol­tak el­fog­lal­va. Car­pen­ter most úgy érez­te ma­gát, mint az a csa­lád­atya, aki a maga sar­ja­i­val az ál­lat­kert­be tett ki­rán­du­lást.

És mi­lyen ál­lat­kert­be!! Már mé­lyen bent jár­tak az er­dő­ben, kö­rü­löt­tük töl­gyek és kré­ta idő­sza­ki ba­bér­fák sű­rű­je ma­ga­so­dott, tö­me­ge­sen akad­tak fü­zek, fe­nyők, gink­gók is a sű­rű­ben, s hellyel-köz­zel le­gye­ző­pál­mák nyúj­tot­tak meg­le­pő lát­ványt. A sűrű bok­rok kö­zött ha­tal­mas, eset­len lényt pil­lan­tot­tak meg, elöl­ről lóra, há­tul­ról egy ken­gu­ru­ra em­lé­kez­te­tett. Car­pen­ter meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy ez egy Ana­to­sa­u­rus. A sík­sá­gon össze­ta­lál­koz­tak egy Stru­thi­o­mi­musszal, majd ha­lál­ra ijesz­tet­ték ezt a meg­je­le­né­sé­ben strucc­ra em­lé­kez­te­tő lényt. A tüs­kés hátú An­cy­lo­sa­u­rus dü­hö­sen me­redt rá­juk a ná­das­ból, de böl­csebb­nek vél­te, ha nem ke­resz­te­zi Sam út­ját. Fel­pil­lant­va a ma­gas­ba, Car­pen­ter elő­ször pil­lan­tott meg egy Ar­chae­o­pteryxet. Egy fa csú­csán ül­dö­gélt. És még ma­ga­sabb­ra néz­ve, megint csak az ég­ben, ma­ga­san ke­rin­gő ptera­no­do­no­kat lát­ta.

Pe­dig ab­ban re­mény­ke­dett, hogy az erdő ta­ka­ró­ja alatt el­rej­tőz­het elő­lük, ezért is ve­zet­te Sa­met cik­cakk­ban. Min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint el­len­fe­lei re­pü­lő­gé­pén tö­meg­de­tek­tor is van; te­hát va­la­mi ra­va­szabb dol­got kell ki­ta­lál­nia ló­vá­te­vé­sük­re. Meg­kí­sé­rel­het­né, hogy tü­lök­ágyúk­ból ki­lő­he­tő bé­ní­tó lö­ve­dé­kek­kel le­sze­rel­je őket, de a si­ker re­mé­nye olyan ki­csi volt, hogy nyom­ban el is ve­tet­te ezt a gon­do­la­tot. Ter­mé­sze­tes, hogy a gyer­mek­rab­lók rá­szol­gál­nak a ha­lá­los íté­let­re, de nem az ő fel­ada­ta az íté­let meg­ho­za­ta­la s vég­re­haj­tá­sa. Le­szá­mol­hat ve­lük, ha más kiút nem ma­rad, de ad­dig nem te­he­ti meg, amíg fel nem tár­ták min­den ütő­kár­tyá­ju­kat.

A gyer­me­kek­hez for­dult, s jól lát­ta, hogy azok min­den ér­dek­lő­dé­sü­ket el­vesz­tet­ték az étel iránt, s fél­ve né­ze­get­nek fel­fe­lé. El­kap­va pil­lan­tá­su­kat, rá­juk ka­csin­tott.

– Úgy vé­lem, ép­pen ide­je len­ne meg­szök­ni elő­lük. Mi a vé­le­mé­nye­tek?

– De ho­gyan, Mr. Car­pen­ter? – kér­dez­te Skip. – Ra­dar­ja­ik­kal fog­nak ben­nün­ket. Még sze­ren­cse, hogy kö­zön­sé­ges Mars-la­kók, és nem ren­del­kez­nek a leg­ve­szé­lye­sebb mar­si fegy­ver­rel. Az igaz, hogy szét­por­lasz­tó­juk, azaz ato­mi­zá­to­ruk van – ez va­la­mi olyas­fé­le, mint a szi­vár­vány­ve­tő –, de ha iga­zi szi­vár­vány­ve­tő­jük is len­ne, azt ala­po­san meg­ke­se­rül­nénk.

– Nem is olyan ne­héz meg­lóg­ni elő­lük – egy­sze­rű­en vagy elő­re­ug­runk idő­ben, vagy hát­ra. Egyé­tek meg a va­jas ke­nye­re­te­ket szé­pen, és ne fél­je­tek.

A gyer­me­kek ag­gá­lya el­osz­lott, fel­élén­kül­tek.

– Hát ak­kor ugor­junk hát­ra vagy hat na­pot – ja­va­sol­ta Mar­cy –, ak­kor se­ho­gyan sem tud­nak meg­ta­lál­ni ben­nün­ket, mi­vel­hogy ak­kor még nem is vol­tunk itt.

– Ez nem ér sem­mit, ki­csim – Sam nem ké­pes rá. Az idő­ben való ug­rás­hoz iszo­nya­tos mennyi­sé­gű ener­gia kell. Hogy egy ilyen kom­bi­nált gép, mint Sam, messzi­re ugor­jon, tel­je­sít­mé­nyét meg kell tol­da­ni a sta­ci­o­ná­ri­us gép tel­je­sít­mé­nyé­vel. A sa­u­ro­mo­bilt a sta­ci­o­ná­ri­us gép dob­ja át a meg­fe­le­lő be­lé­pé­si pont­ra, és a ve­ze­tő eb­ből a pont­ból in­dul ki s hajt­ja vég­re a fel­ada­tát. Hogy vissza­tér­jen a sa­ját ide­jé­be, ah­hoz csak egyet­len mód­ja van: is­mét meg kell je­len­nie a be­lé­pé­si pont­ban, s kap­cso­lat­ba kell lép­nie a sta­ci­o­ná­ri­us gép­pel, hoz­zá kell kap­cso­lód­nia. An­nak is van le­he­tő­sé­ge, hogy vész­jel­zést küld­jünk, hogy kér­jük, va­la­ki jöj­jön ér­tünk egy má­sik sa­u­ro­mo­bi­lon. Sam – a sa­ját tel­je­sít­mé­nyé­re tá­masz­kod­va – négy­na­pos elő­re- vagy hát­ra­lé­pés­nél több­re nem ké­pes, de már et­től is kiég a haj­tó­mű­ve. És ak­kor nincs olyan sta­ci­o­ná­ri­us gép, amely vissza­húz­hat­ná a je­len­be. Azt gon­do­lom, egy órács­ká­val is meg­elé­ged­he­tünk.

 

Pa­ra­dox hely­zet, de tény: mi­nél rö­vi­debb az az idő­köz, ami­vel ope­rál­nunk kell, an­nál több szá­mí­tást kény­sze­rü­lünk el­vé­gez­ni. A mu­ta­tó­uj­ján vi­selt ve­zér­lő­gyű­rű­vel meg­pa­ran­csol­ta Sam­nek, hogy foly­tas­sa a cik­cakk­ban való moz­gást, maga pe­dig elő­vet­te a blok­kot meg a ce­ru­zát. Egy idő után a mi­ni­szá­mí­tó­gép­nek kez­dett fel­ad­ni szám­ta­ni fej­tö­rő­ket. Ez a kom­pakt szá­mí­tó­gép a ve­zér­lő­asz­tal egyik fon­tos be­ren­de­zé­se volt. Mar­cy elő­re­ha­jol­va fi­gyel­me­sen kö­vet­te, amint a fér­fi dol­go­zott.

– Ha meg­gyor­sí­ta­ná a mun­kát, Mr. Car­pen­ter – kezd­te a kis­lány –, hol­mi egy­sze­rűbb mű­ve­le­te­ket, olya­no­kat, ami­lye­ne­ket fel­írt, fej­ben is el­vé­gez­he­tek. Pél­dá­ul, ha 828 464 280-at meg­szorzunk 4 692 438 921-gyel, ak­kor az ered­mény 3 887 518 032 130 241 880 lesz.

– Le­het, hogy így van, Mor­zsi, de azért én min­den­eset­re el­len­őr­zöm. He­lyes?

Be­táp­lál­ta a szá­mo­kat, s meg­nyom­ta a szor­zó­gom­bot. Az ab­lak­ban fel­iz­zot­tak a szá­mok: 3 887 518 032 130 241 880. Car­pen­ter majd­hogy ki nem ej­tet­te ke­zé­ből a ce­ru­zát.

– De hi­szen Mar­cyt ma­te­ma­ti­kai zse­ni­nek tart­ják ott­hon – ma­gya­ráz­ta Skip.– Én pe­dig a tech­ni­ka te­rén szá­mí­tok an­nak. Ezért is ra­bol­tak el min­ket. A kor­má­nyunk igen nagy­ra ér­té­ke­li a zse­ni­ket. Nem saj­nál­ja ki­vál­tá­sun­kért a pénzt.

– A kor­mány? Azt gon­dol­tam, hogy a szü­lők­től kö­ve­te­lik a vált­sá­got a gyer­mek­rab­lók, nem pe­dig a kor­mány­tól.

– Nem, a szü­lők ná­lunk már sem­mi­fé­le fe­le­lős­ség­gel sem tar­toz­nak gyer­me­ke­ik iránt – ma­gya­ráz­ta Mar­cy. – Iga­zat szól­va, bi­zo­nyá­ra már ré­ges-ré­gen el­fe­led­tek min­ket. A gyer­me­kek a ha­to­dik élet­évük be­töl­té­se után az ál­lam tu­laj­do­ná­ba ke­rül­nek. Néz­ze ké­rem ma­nap­ság min­den mar­si szü­lő át­ment az ér­ze­lem­te­le­ní­té­sen, és egy­ál­ta­lán nem til­ta­koz­nak az el­len, hogy meg­sza­ba­dul­ja­nak a gye… no, hogy szeb­ben mond­jam, szí­ve­sen ad­ják át gyer­me­ke­i­ket az ál­lam­nak.

Car­pen­ter csak el­néz­te ezt a két ko­moly gyer­mek­ar­cot.

– Te­hát így va­gyunk – mond­ta el­nyújt­va. – Min­den vi­lá­gos.

Mar­cy se­gít­sé­gé­vel be­fe­jez­te a szá­mí­tá­so­kat, s a vég­le­ges szá­mo­kat be­táp­lál­ta Sam első ideg­köz­pont­já­ba.

– Hát ak­kor in­dul­junk, gye­re­kecs­kék – mon­dot­ta, s meg­húz­ta az idő­ben való, ug­rás kap­cso­ló­ját. Va­la­mi szi­por­ká­zott, pis­lo­gott egy ide­ig a sze­mük­ben, a sa­u­ro­mo­bil egy csöp­pet meg­ráz­kó­dott. Egyéb­ként még csak nem is las­sí­tott ké­nyel­mes po­rosz­ká­lá­sán – olyan si­mán zaj­lott le az ug­rás.

Car­pen­ter az órát 16,16-ról, át­ál­lí­tot­ta 15,16-ra.

– Gye­re­kek, néz­ze­tek fel – lát­tok ptera­no­do­no­kat?

A gyer­me­kek hosszan vizs­gál­ták a lom­bo­kon át az eget.

– Egyet­len­egy sincs, Mr. Car­pen­ter – je­len­tet­te ki Mar­cy, s sze­me el­ra­gad­ta­tot­tan ra­gyo­gott. – Egy sincs! – Ez igen, ala­po­san le­főz­te tu­dó­sa­in­kat! – je­len­tet­te ki ün­ne­pé­lye­sen Skip. – Na­gyon oko­sak­nak tart­ják ma­gu­kat, de egy­nek sem ju­tott eszé­be, hogy idő­ben is le­het utaz­ni… És mi­lyen tá­vol­ság­ra ugor­ha­tunk a jö­vő­be, Mr. Car­pen­ter – arra gon­do­lok, hogy egy iga­zi idő­gé­pen?

– Ha van elég ener­gia, akár az idők be­tel­je­se­dé­sé­ig, ha egy­ál­ta­lán van vége az idő­nek. De a tör­vény tilt­ja a jö­vő­be­uta­zást. Azok az em­be­rek, akik 2156 előtt kor­má­nyoz­ták a vi­lá­got, úgy vél­ték, hogy az em­ber­nek nem kell idő előtt meg­tud­nia, hogy mi is tör­té­nik vele a jö­vő­ben. És én iga­zán ki­vé­tel­nek szá­mí­tok, hi­szen úgy vé­lem, hogy az ak­ko­ri kor­mány­nak bi­zony iga­za volt.

Ki­kap­csol­ta az au­to­ma­ta ve­zér­lőt, és Sa­met kézi kor­mány­zás­ra ál­lí­tot­ta át, majd a ko­ráb­bi út­vo­nal­ra ál­lí­tot­ta be me­rő­le­ge­sen. Ha­ma­ro­san ki­ju­tot­tak az er­dő­ből a sík­ság­ra. A tá­vol­ban a kö­dös ég hát­te­ré­ben ki­raj­zo­ló­dott a már ko­ráb­ban is lá­tott szir­tek fe­hér csí­kos lán­co­la­ta. – No és mi a vé­le­mé­nye­tek ar­ról, ha a sza­bad­ban töl­te­nénk az éj­sza­kát? – kér­dez­te.

Skip sze­me egé­szen el­ke­re­ke­dett.

– A sza­bad­ban, Mr. Car­pen­ter?

– Ter­mé­sze­te­sen. Tá­bor­tü­zet gyúj­tunk, fő­zünk, s le­te­rít­jük a föld­re a ta­ka­ró­kat – úgy in­di­án mód­ra. De az is le­het­sé­ges, hogy a szik­lák kö­zött bar­lang­ra buk­ka­nunk. Hogy tet­szik?

Most mind­két gyer­mek sze­me ke­rek­re tá­gult.

– Mit je­lent az, Mr. Car­pen­ter, hogy in­di­án mód­ra? – kér­dez­te Mar­cy.

Ezek után me­sélt ne­kik az ara­pa­ho, a cse­jen, a krau, az apacs in­di­á­nok­ról meg a bö­lé­nyek­ről, s a ha­tár­ta­lan pré­ri­ről és Cas­ter utol­só üt­kö­ze­té­ről, meg a Vad­nyu­gat meg­hó­dí­tó­i­ról, és az Ülő Bi­ká­ról is – és a gyer­me­kek le nem vet­ték róla a te­kin­te­tü­ket, amíg csak me­sélt: mint­ha ő len­ne a ra­gyo­gó na­pocs­ka, ame­lyet még éle­tük­ben sem lát­tak. Ami­kor vég­zett a Vad­nyu­gat­tal, ak­kor ne­ki­fo­gott, hogy a pol­gár­há­bo­rú­ról, Ab­ra­ham Lin­coln­ról meg Grant tá­bor­nok­ról és Lee tá­bor­nok­ról, a gettys­bur­gi ki­ált­vány­ról, a Bull-Run pa­tak men­ti üt­kö­zet­ről és az ap­po­mat­to­xi ve­re­ség­ről me­sél­jen.

Ilyen so­kat so­ha­sem be­szélt. Neki ma­gá­nak is kü­lö­nös­nek tűnt ez: va­la­mi olyas­mi árasz­tot­ta el, ami­től hir­te­len vi­dám­nak s gond­ta­lan­nak érez­te ma­gát, min­den sem­mi­ség­nek tűnt a sze­mé­ben, csak egyet­len­egy dol­ga ma­radt: ez a nap a kré­ta idő­szak­ban, a dél­utá­ni köd­füs­tös lá­tó­ha­tár s a cso­dál­ko­zás­tól ke­rek­re tá­gult sze­mű két gyer­mek. De nem töp­ren­gett so­ká­ig ezen, ha­nem foly­tat­ta a Füg­get­len­sé­gi Nyi­lat­ko­zat meg az ame­ri­kai for­ra­da­lom is­mer­te­té­sét, be­szélt Ge­or­ge Wa­shing­ton­ról, Tho­mas Jef­fer­son­ról, Ben­ja­min Frank­lin­ról, John Adams­ról s ar­ról, hogy mi­lyen me­ré­szen ál­mo­doz­tak az ala­pí­tó atyák a ra­gyo­gó jö­ven­dő­ről, s hogy mennyi­re jobb lett vol­na, ha ál­ma­i­kat nem hasz­nál­ták vol­na ki a túl­sá­go­san is vál­lal­ko­zó szel­le­mű em­be­rek sa­ját önző cél­ja­ik ér­de­ké­ben, s ar­ról, hogy mint jött el az az idő, ami­kor töb­bé-ke­vés­bé még­is­csak meg­va­ló­sul­tak ezek az ál­mok, bár­mennyi bűn­tényt kö­vet­tek is el a ne­vük­ben.

Ami­re be­fe­jez­te, már be­es­te­le­dett. A fe­hér szik­lák ép­pen ve­lük szem­ben fú­ród­tak a sö­té­te­dő égbe.

A szik­lák lá­bá­nál egy ki­vá­ló la­kat­lan bar­lang­ra buk­kan­tak, ahol mind el­he­lyez­ked­het­tek ké­nyel­me­sen, Sa­met is be­le­ért­ve, sőt még tá­bor­tűz szá­má­ra is ma­radt hely. Car­pen­ter a bar­lang­ba ve­zet­te a sa­u­ro­mo­bilt, s a hát­só szik­la­fal­nál ál­lí­tot­ta meg. Az­u­tán ki­he­lyez­te a vé­dő­er­nyőt, majd az egész bar­lan­got meg a be­já­rat fö­lött füg­gő szik­la­füg­gönyt s a szik­la­láb­nál egy fél­kö­rös te­recs­két is be­fo­ga­tott az er­nyő­vel. Gon­do­san át­vizs­gál­ta a be­ke­rí­tett részt, meg­győ­ző­dött ar­ról, hogy ab­ban, el­te­kint­ve né­hány ki­csiny ár­tal­mat­lan gyí­kocs­ká­tól, hül­lő nem ma­radt. Ez­u­tán el­küld­te a gye­re­ke­ket rő­zsét szed­ni. Eköz­ben a be­já­rat­nál egy fé­lig át­lát­szó te­ret épí­tett ki, amely meg­en­ged­te a ki­lá­tást, de min­den kül­ső te­kin­tet elől biz­ton­sá­go­san el­rej­tet­te azt, ami a bar­lang­ban tör­té­nik.

Erre az idő­re a gyer­me­kek ko­ráb­bi tar­tóz­ko­dá­suk­ból fel­en­ged­tek, leg­alább­is Skip.

– Hadd gyújt­sam meg én a tá­bor­tü­zet! Meg­gyújt­ha­tom? – ki­ál­tot­ta egy hely­ben ug­rál­va. – Meg­te­he­tem, Mr. Car­pen­ter? Sza­bad?

– Skip! – szólt rá szem­re­há­nyó­an Mar­cy.

– Ugyan Mor­zsi, hát per­sze hogy sza­bad – nyug­tat­ta a kis­lányt Car­pen­ter. – És, ha ked­ved tart­ja, te is se­géd­kez­hetsz.

A ki­csiny tü­zecs­ke ha­ma­ro­san nagy láng­gá nőt­te ki ma­gát, a bar­lang fa­lát kez­det­ben bí­bor­ra fest­ve, az­u­tán ra­gyo­gó rőt­re.

Car­pen­ter ki­nyi­tott há­rom do­boz virs­lit meg há­rom cso­mag zsöm­lét, s meg­mu­tat­ta gyá­molt­ja­i­nak, hogy mint kell a kol­bász­kát ki­he­gye­zett ágacs­ká­ra húz­ni s meg­süt­ni a tá­bor­tűz­nél. Majd be­mu­tat­ta, hogy a sült virs­lit ho­gyan kell a zsöm­lé­re ten­ni, és mus­tár­ral, ma­ri­nád­dal meg ap­ró­ra vá­gott hagy­má­val íze­sí­te­ni. Gon­dol­hat­juk, hogy a gyer­me­kek előtt sar­kig tárt egy va­rá­zsab­la­kot, amely, olyan cso­dák or­szá­gá­ba nyí­lott, amely­ről azok ko­ráb­ban még csak nem is ál­mod­hat­tak. Ko­ráb­bi ko­moly­sá­guk­nak nyo­ma sem ma­radt, s a kö­vet­ke­ző fél­órá­ban el­ké­szí­tet­tek, de nyom­ban el is pusz­tí­tot­tak fe­jen­ként hat-hat szend­vi­cset. Skip annyi­ra fék­te­len­né vált, hogy majd­nem a tá­bor­tűz­be po­tyo­gott. Vég­re Mar­cy aj­kán is fel­vi­rág­zott az a mo­soly, amely egész nap úgy igye­ke­zett elő­tör­ni, de nem tu­dott, s olyan káp­rá­za­tos volt, hogy a tá­bor­tűz láng­ja­it egé­szen el­sá­pasz­tot­ta a tün­dök­lé­se.

Car­pen­ter ké­sőbb Sam kony­há­já­ban ka­ka­ót fő­zött, s most már nem hi­ány­zott más a la­ko­ma meg­ko­ro­ná­zá­sá­ból, csak a sült gesz­te­nye. Arra gon­dolt, hogy iga­zán gon­dos és szak­ér­tő se­gí­tő­nő­je tán ezt a cse­me­gét is be­rak­tá­roz­ta Sam far­ká­ba a töb­bi kö­zön­sé­ges kész­let közé! En­nek ugyan na­gyon ki­csiny a va­ló­szí­nű­sé­ge, de úgy ha­tá­ro­zott, meg­né­zi, hát­ha – és leg­na­gyobb örö­mé­re egész do­boz gesz­te­nyét ta­lált.

És ak­kor is­mét ki­csiny szí­ni­elő­adást ren­de­zett, a gyer­me­kek pe­dig száj­tát­va fi­gyel­ték. Ami­kor az első gesz­te­nyék meg­bar­nul­tak, ara­nyos­bar­na szín­re pi­rul­tak, Skip sze­me majd ki­ug­rott, úgy bá­mult. Míg Mar­cy csak állt, s úgy né­zett Car­pen­ter­re, mint­ha az csak ép­pen most mond­ta, vol­na ki: „Le­gyen vi­lá­gos­ság!” És sza­vá­ra nyom­ban el­kez­dő­dött a vi­lág leg­el­ső nap­ja.

A fér­fi ne­ve­tett, ki­húz­ta a gesz­te­nyét a tűz­ből, majd szét­osz­tot­ta a gyer­me­kek kö­zött:

– Skip! – szó­lalt meg za­va­rá­ban Mar­cy, ami­kor a fiú egész adag­ját egy­szer­re a szá­já­ba nyom­ta, s nyom­ban le is nyel­te. – Ho­gyan vi­sel­kedsz?

Ő maga olyan grá­ci­á­val evett, ami­lyent csak elő­ír a jó ne­ve­lés.

Mi­után a gesz­te­nyé­vel vé­gez­tek, Car­pen­ter ki­ment a bar­lang­ból, s há­rom nagy nya­láb ba­bér- és som­gallyat ho­zott, hogy arra ágyaz­zon. Meg­mu­tat­ta a gyer­me­kek­nek, hogy mint rak­ják szét a gallya­kat a bar­lang lá­bán, s ho­gyan te­rít­sék le ta­ka­rók­kal. Eze­ket Sam far­ká­ból húz­ta elő. Skip­nek nem kel­lett sok ka­pa­ci­tá­lás: a vi­ha­ros te­vé­keny­ke­dés meg a lak­ta­tó va­cso­ra után úgy dőlt le a ta­ka­ró­ra, mint akit le­tag­lóz­nak, alig tud­ta szét­te­re­get­ni a ta­ka­ró­it. Car­pen­ter még há­rom ta­ka­rót ho­zott, az egyik­kel be­ta­kar­ta Ski­pet, majd Mar­cy­hez for­dult.

– Mor­zsács­kám, te is fá­radt­nak lát­szol.

– Nem, egy­ál­ta­lán nem, Mr. Car­pen­ter. Egy csöp­pet sem va­gyok fá­radt. Hi­szen két év­vel idő­sebb va­gyok Skip­nél. Ő még ki­csiny.

 

Car­pen­ter a meg­ma­radt két ta­ka­rót össze­haj­to­gat­ta, el­he­lyez­te őket a tűz­nél, mint va­la­mi pár­nát. Az egyik­re ő maga ült le, a má­sik­ra Mar­cy te­le­pe­dett.

Egész este üvöl­tés, böm­bö­lés és mor­gás hal­lat­szott a vé­dő­er­nyőn túl­ról; most va­ló­ban ijesz­tő han­gok vál­tot­ták fel őket – úgy tűnt, mint­ha egy ha­tal­mas asz­faltzú­zó dü­bö­rög­ne a kö­zel­ben. A bar­lang tal­pa re­me­gett, a tá­bor­tűz vissz­fé­nyei el­ke­se­re­dett tán­cot jár­tak a fa­la­kon.

– Úgy hi­szem, hogy ez a zsar­nok­gyík, a Ty­ran­no­sa­u­rus Rex – je­gyez­te meg Car­pen­ter. – Bi­zo­nyá­ra meg­éhe­zett, s el­ha­tá­roz­ta, hogy fel­fal egy­pár Stru­thi­o­mi­must.

– Ty­ran­no­sa­u­rus, Mr. Car­pen­ter?

Szé­pen el­me­sél­te, hogy mi­lyen ez a ra­ga­do­zó gyík. A kis­lány bó­lin­tott s össze­gub­basz­ko­dott.

– No igen – je­len­tet­te ki. – Skip és én lát­tunk egy ilyent. Az­u­tán tör­tént, hogy át­úsz­tuk a fo­lyót. Mi… a bok­rok­ba rej­tőz­tünk, amíg el nem ha­ladt mel­let­tünk. Hogy mi­lyen bor­zal­mas te­remt­mé­nyek van­nak önök­nél a Föl­dön, Mr. Car­pen­ter!

– A mi időnk­ben már nin­cse­nek – fe­lel­te Car­pen­ter. – Most egé­szen más te­remt­mé­nyek van­nak – ha eze­ket csak meg­pil­lan­ta­ná is a zsar­nok­gyík, a pusz­ta lá­tá­suk­tól is ész nél­kül me­ne­kül­ne, úgy vág­tat­na, mint egy agyon­ré­mült nyu­szi. Egyéb­ként kü­lö­nö­sebb pa­nasz­ko­dás­ra nin­csen okunk. Az igaz, hogy tech­ni­kai ki­csa­pon­gá­sa­in­kért ala­po­san meg­fi­zet­tünk, de hála ne­kik, va­la­mi hasz­nos­hoz is ju­tot­tunk. Pél­dá­ul az idő­uta­zás­hoz. Vagy a boly­gó­kö­zi uta­zá­sok­hoz.

E pil­la­nat­ban az asz­faltzú­zó lát­ha­tó­an egy kü­lö­nö­sen ne­he­zen en­ge­dő asz­falt­tömb­re akadt, s az ál­ta­la kel­tett el­kép­zel­he­tet­len han­go­kat fi­gye­lem­be véve ezt még az is te­téz­te, va­la­mi össze­tört ben­ne. A kis­lány kö­ze­lebb hú­zó­dott Car­pen­ter­hez.

– Mor­zsa, ne félj. Nincs itt mi­től fél­ned… Egész gyí­kár­má­dia sem tud át­tör­ni a vé­dő­te­rün­kön.

– Mi­ért ne­vez en­gem Mor­zsá­nak, Mr. Car­pen­ter? Ná­lunk a ke­mény és szá­raz ke­nyér­da­rab­kát ne­ve­zik így.

A fér­fi el­mo­so­lyo­dott. A han­gok, ame­lyek a vé­dő­tér mö­gül hal­lat­szot­tak, kezd­tek gyen­gül­ni és el­hal­kul­ni a tá­vol­ban – a gyík nyil­ván­va­ló­an meg­un­ta a dol­got, s a má­sik ol­dal felé in­dult.

– Azt a Föl­dön is mor­zsá­nak ne­ve­zik, de sem­mi sér­tő sincs eb­ben a név­ben. Nem ez a lé­nyeg. Azt a kis­lányt is Mor­zsá­nak mond­juk, aki tet­szik ne­künk.

Ezt hall­ga­tás kö­vet­te. Majd Mar­cy meg­kér­dez­te:

– És ma­gá­nak van lány­ká­ja, Mr. Car­pen­ter?

– Hogy úgy mond­jam, ál­ta­lá­ban nin­csen. Így mond­hat­nám, van egy, de én őt – kép­le­te­sen ki­fe­jez­ve – a tá­vol­ból imá­dom.

– Nem tű­nik úgy, mint­ha eb­ben sok örö­mét lel­né. De ki ő? És mi­lyen?

– A leg­kö­ze­leb­bi mun­ka­társ­nőm, az Észak-ame­ri­kai Pa­le­on­to­ló­gi­ai Tár­sa­ság­ban, ahol dol­go­zom, San­dys kis­asszony. Miss Ali­ne San­dys, de so­ha­sem szó­lí­tom a ke­reszt­ne­vén. Ő gon­dos­ko­dik ar­ról, hogy sem­mit se fe­lejt­sek el, ami­kor el­in­du­lok a múlt­ba, és a start előtt a tem­po­ro­szkó­pon az időt és a he­lyet is meg­ál­la­pít­ja. S ha el­in­dul­tam, ő és egy má­sik se­gí­tő­tár­sam, Pe­ter Det­ro­i­tes, ügye­le­tet tar­ta­nak, s ké­szen áll­nak, hogy se­gít­sé­gem­re si­es­se­nek, ha vissza­kül­dök hoz­zá­juk egy nyúl­kon­zer­vet. Tu­dod, ez a mi ve­szély­jel­zőnk. A kon­zer­ves­do­boz olyan mé­re­tű, hogy azt a pa­le­on­to­mo­bil is ké­pes át­ha­jí­ta­ni az időn. A mi nyel­vün­kön a nyúl meg a fé­le­lem, a ré­mü­let asszo­ci­á­ci­ót al­kot­nak.

– És mi­ért tá­vol­ból imád­ja őt, Mr. Car­pen­ter?

– Néz­zed csak – fe­lel­te el­gon­dol­kod­va Car­pen­ter – Miss San­dys – nem kö­zön­sé­ges lány­ka, nem olyan, mint a töb­bi­ek. Hi­deg, egy­ked­vű – mint az is­ten­nők, ér­ted? Egyéb­ként ezt alig­ha ért­he­ted meg. Egy­sze­rű­en nem sza­bad úgy vi­sel­ked­ni egy ilyen is­ten­nő­vel, mint a kö­zön­sé­ges lá­nyok­kal. Ha vele akad dol­gunk, tud­nunk kell, hogy hol van a he­lyünk – tá­vol­ból kell is­te­ní­te­ni, imád­ni, és meg­bé­kél­ten kell ki­vár­ni, amíg eszé­be, jut, hogy meg­kö­nyö­rül­jön raj­tunk. Én… én, olyan mér­ték­ben is­te­ní­tem, hogy egé­szen el­gyá­mol­ta­la­no­dom a je­len­lé­té­ben, és muk­kan­ni sem tu­dok. Le­het­sé­ges, hogy ké­sőbb, ha kö­ze­lebb­ről meg­is­mer­ke­dünk, ak­kor majd min­den más­ként lesz. Hi­szen mind­össze há­rom hó­nap­ja is­me­rem.

 

Car­pen­ter el­hall­ga­tott. A tá­bor­tűz fé­nyé­ben meg­csil­lan­tak Mar­cy fü­lé­ben a be­szé­lő fü­lön­füg­gők. A kis­lány felé for­dí­tot­ta a fe­jét, és gyön­gé­den néz­te a fér­fit.

– Mi tör­tént, Mr. Car­pen­ter? El­szunnyadt?

– Nem, csak el­gon­dol­kod­tam. Ha már így volt is, há­rom hó­nap – nem is olyan ke­vés. Ennyi idő alatt fel­mér­he­ti az em­ber, hogy sze­re­ti-e vagy sem egy kis­lány. Miss San­dys so­ha­sem fog sze­ret­ni en­gem – ezt most már vi­lá­go­san tu­dom. Ha nincs va­la­mi kü­lö­nö­sebb oka, rám sem néz, egyet­len­egy­szer sem né­zett rám fe­les­le­ge­sen, két szót nem be­szélt ve­lem, csak ak­kor szól hoz­zám, ha el­en­ged­he­tet­le­nül szük­sé­ges, csak ak­kor for­dult hoz­zám, ha ok­vet­le­nül mu­száj. Így az­tán, ha még el is ha­tá­roz­nám, hogy elég a tá­v­imá­dat­ból és össze­sze­dem ma­gam, s meg­val­lom, hogy sze­re­tem, bi­zo­nyá­ra csak meg­ha­rag­szik, s elűz ma­gá­tól.

– Hát csak nem bo­lon­dult meg tel­je­sen az a lány, Mr. Car­pen­ter!? – lá­za­do­zott Mar­cy. – Ez kép­te­len­ség. Hát nem szé­gyel­li ma­gát az a nő­sze­mély?

– Nem, Mar­cy, te sem­mit sem ér­tesz. Hi­szen meg­tetsz­het-e egy ilyen sen­ki­nek sem kel­lő csa­var­gó, mint ami­lyen én va­gyok, egy ilyen szép­ség­nek?

– Egy­ál­ta­lán nem csa­var­gó maga, és rá­adá­sul még hogy sen­ki­nek sem kel­lő! Tud­ja, Mr. Car­pen­ter, a vé­le­mé­nyem sze­rint maga egy­ál­ta­lán nem is­me­ri a nő­ket. Igen, ha egy­szer meg­mond­ja majd neki, hogy sze­re­ti, a nya­ká­ba ug­rik – majd meg­lát­ja!

– Ro­man­ti­kus lé­lek vagy, Mar­cy. Az iga­zi élet­ben más­ként szo­kott len­ni.

Ez­zel Car­pen­ter fel­állt.

– Jól van, Ma­de­mo­i­sel­le, azt nem tu­dom, hogy ön hogy van, de én bi­zony el­fá­rad­tam. Be­fe­jezzük a be­szél­ge­tést?

– Ha így kí­ván­ja, Mr. Car­pen­ter.

A kis­lány már aludt, ami­kor Car­pen­ter fö­lé­ha­jolt, hogy rá­te­gye a ta­ka­rót. Egy ide­ig áll­do­gált, néz­te a kis­lányt. Az az ol­da­lá­ra for­dult, s a tá­bor­tűz fé­nye rá­hul­lott rö­vid­re vá­gott va­kí­tó­an sár­ga ha­já­ra, nya­ká­ra, és ara­nyos­vö­rös szí­nű­re fes­tet­te. A ta­va­szi ré­tet jut­tat­ta eszé­be, a bog­lár­ká­val te­le­hin­tett ré­tet, s a me­leg de­rült na­pot, amint ar­ról ad hírt a vi­lág­nak, hogy egy újabb har­ma­tos reg­gel kez­dő­dik…

El­len­őriz­vén, hogy Skip rend­ben al­szik-e, Car­pen­ter oda­sé­tált a bar­lang be­já­ra­tá­hoz és ki­né­zett. Amint a zsar­nok­gyík el­tá­vo­lo­dott, elő­mász­tak rej­te­kük­ből a meg­bújt ap­róbb ál­la­tok. Car­pen­ter egy Or­nit­ho­po­da fur­csa árny­ké­pét fi­gyel­te meg; a le­gye­ző­pál­ma­li­get­nél egy moz­du­lat­la­nul álló An­cy­lo­sa­u­rust pil­lan­tott meg. Hal­lot­ta, amint a vé­dő­tér mind­két ol­da­lán el-el­sur­ran­nak a gyí­kok. A tör­té­ne­lem előt­ti égen ott ra­gyo­gott a Hold, de va­la­ho­gyan még­sem ha­son­lí­tott egé­szen arra a Hold­ra, ame­lyet meg­szok­tunk. A kü­lönb­ség a me­te­o­rit­krá­te­rek szá­má­ban volt: a 79 062 156 év alatt ala­po­san meg­sza­po­rod­tak.

Ha­ma­ro­san rá­döb­bent, hogy ugyan még min­dig a Hol­dat bá­mul­ja, de lát­ni nem lát­ja. Ehe­lyett a tá­bor­tűz állt a sze­me előtt, s a tá­bor­tűz­nél – egy kis­lány és egy kis­fiú, amint él­ve­zet­tel sü­tik a gesz­te­nyét. „És va­jon mi­ért nem nő­sül­tem meg, és mi­ért nem nem­zet­tem ma­gam­nak gyer­me­ke­ket? – vá­gott agyá­ba hir­te­len a fájó gon­do­lat. – Va­jon mi­ért ha­nya­gol­tam el min­den he­lyes kis­lányt, aki az utam­ba akadt? Csu­pán csak azért, hogy a har­minc­ket­te­dik évem­ben re­mény­te­le­nül be­le­sze­res­sek egy szép­sé­ges is­ten­nő­be, aki­nek tel­je­sen kö­zö­nyös, hogy lé­te­zek-e vagy sem? Hon­nan vet­tem, hogy azok a nagy él­mé­nyek, ame­lyek­kel az em­bert a min­den­fé­le ka­lan­dok meg­aján­dé­koz­zák, job­bak, mint az a nyu­godt éle­tél­ve­zet, amit az az ér­zés nyújt, hogy sze­retsz és vi­szont­sze­ret­nek? Va­jon mi­ért dön­töt­tem úgy, hogy fon­to­sabb a tör­té­nel­mi és a tör­té­ne­lem előt­ti idők­ben való rend­te­rem­tés, mint az, hogy ren­det te­remt­sek, a sa­ját éle­tem­ben? Mi­ért gon­dol­tam, hogy a ma­gá­nyos bú­to­ro­zott szo­ba – az az erőd, ami egye­dül mél­tó az iga­zi fér­fi­hoz, s a fél­ho­má­lyos bá­rok­ban való ivá­szat könnyű­vé­rű lá­nyok tár­sa­sá­gá­ban – ez az iga­zi sza­bad­ság?! És mi­lyen kin­cset ta­lál­ha­tok a múlt­ban, ami ver­se­nyez­het­ne azok­kal a kin­csek­kel, ame­lyek­ről le­mond­tam a jö­vő­ben?…”

Hű­vö­sö­dött. Mi­előtt le­fe­küdt vol­na, rő­zsét do­bott a tűz­re. So­ká­ig, fe­küdt, hall­gat­va, hogy pat­tog­nak a lán­gok, s néz­ve, mint ját­sza­do­zik a tűz vissz­fé­nye a bar­lang fa­la­in. Arany­ló sze­mek­kel néz­tek rá a tör­té­ne­lem előt­ti éj­sza­ka sö­tét­sé­gé­ből a gyí­kocs­kák. És mel­let­te a me­zo­zo­i­ku­mi éj­sza­ka sö­tét pa­lást­já­ba bur­kol­tan; gallyak­ból ké­szí­tett fek­he­lyén, egyen­le­te­sen, nyu­god­tan szu­szo­gott két gyer­mek.

Vé­gül maga is el­szunnyadt.

III.

Car­pen­ter a kö­vet­ke­ző haj­nal­ban az időt nem pa­za­rol­va, nyom­ban útra ké­szült. Mar­cy és Skip min­den­re ké­szek let­tek vol­na, csak­hogy még to­vább­ra is a bar­lang­ban ma­rad­has­sa­nak, de meg­ma­gya­ráz­ta ne­kik, ha egy hely­ben ül­dö­gél­nek, ak­kor egy­ket­tő­re fel­fe­de­zik őket a rab­lók, s ezért a leg­jobb az lesz, ha se­hol sem ma­rad­nak so­ká­ig. A gyer­me­kek ed­dig min­dent re­me­kül meg­ér­tet­tek, amit csak mon­dott, aho­gyan ő is min­dent meg­ér­tett, amit ők mon­dot­tak, de ez al­ka­lom­mal va­la­mi nem stim­melt – se­ho­gyan sem tud­ta el­ér­ni, hogy ezt a gon­do­la­tot is meg­ért­sék. Na­gyon is le­het­sé­ges, hogy egy­sze­rű­en nem akar­ták el­hagy­ni a bar­lan­got. Így vagy úgy, rá­kény­sze­rül­tek – az­u­tán, hogy Sam kis mos­dó­já­ban meg­mo­sa­kod­tak, s a kony­há­ban el­ké­szült a lak­ta­tó reg­ge­li: a son­kás rán­tot­ta. De ah­hoz, hogy en­ge­del­mes­ked­je­nek is, Car­pen­ter kény­te­len volt nyo­ma­ték­kal tud­tuk­ra adni, hogy itt ő a pa­rancs­nok és nem más.

Még nem volt sem­mi­fé­le ki­ala­kult cse­lek­vé­si ter­ve. Azon gon­dol­kod­va, hogy mit is te­gye­nek ez­u­tán, rá­bíz­ta a tri­ce­ra­tank­ra, hogy ön­ál­ló­an vá­lassza ki út­ját a sík­sá­gon – a sa­u­ro­mo­bil hi­per­ér­zé­keny na­vi­gá­ci­ós mű­sze­re­i­nek ez iga­zán sem­mi­ség volt.

Ál­ta­lá­nos­ság­ban néz­ve a dol­go­kat, Car­pen­ter­nek csak két le­he­tő­sé­ge ma­radt. Elő­ször is, to­vább­ra is gyá­mo­lít­hat­ja a gyer­me­ke­ket, és ad­dig rej­tőz­het ve­lük együtt, amíg a gyer­mek­rab­lók meg nem elé­ge­lik az utá­nuk való fut­ká­ro­zást, vagy amíg nem si­ke­rül se­gít­sé­get kap­nia a Nagy Mars Űr­rend­őr­sé­gé­től. Má­sod­szor, vissza­tér­het a sa­ját be­lé­pé­si pont­já­ra, s jelt ad­hat San­dys kis­asszony­nak és Pe­ter Det­ro­i­tes­nek, hogy von­tas­sák vissza a tri­ce­ra­tan­kot a je­len­be. Ez a má­so­dik út össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul ve­szély­te­le­nebb volt. Így is tett vol­na in­ga­do­zás nél­kül, ha két kö­rül­ményt nem kel­lett vol­na fi­gye­lem­be ven­nie. Elő­ször is: noha Mar­cy és Skip két­ség­te­le­nül ké­pes len­ne a sa­ját ci­vi­li­zá­ci­ó­juk­hoz annyi­ra ha­son­ló ci­vi­li­zá­ci­ó­hoz ido­mul­ni, azon­ban, még­is, alig­ha érez­he­tik ott­hon ma­gu­kat majd a Föld XXII. szá­za­dá­nak vi­lá­gá­ban. És má­sod­szor: előbb vagy utóbb, meg­ér­tik a bor­zal­mas igaz­sá­got, hogy a sa­ját ci­vi­li­zá­ci­ó­juk, ame­lyet a 79 062 156 éves múlt­ban hagy­tak el, nyom­ta­la­nul el­enyé­szett, s azok­ból a tech­no­ló­gi­ai ál­mok­ból, ame­lye­ket egész éle­tük­ben szent­ség­nek te­kin­tet­tek, egy­sze­rű­en nem jött ki sem­mi….

Iga­zat szól­va még egy har­ma­dik út is akadt – a két gyer­me­ket ma­gá­val vi­he­ti a Föld je­len­jé­be, s ott ki­vár­hat­ja, amíg a rab­lók fel­hagy­nak a ke­re­sé­sük­kel, el­re­pül­nek, vagy meg­je­le­nik az Űr­rend­őr­ség, s az­u­tán vissza­vi­he­ti őket a Föld múlt­já­ba. Eh­hez azon­ban több kré­ta idő­sza­ki uta­zás­ra len­ne szük­ség, tour-ret­our, ámde az ilyen uta­zá­sok ész­vesz­tő össze­gek­be ke­rül­nek. Car­pen­ter pe­dig ele­ve tud­ta, hogy az ÉPT még egyet­len olyan utat sem haj­lan­dó fi­nan­szí­roz­ni, ami­nek köze sincs a pa­le­on­to­ló­gi­á­hoz, né­hány­ról pe­dig már ál­mod­ni sem le­het.

Amint így gon­do­la­ta­i­ba me­rül­ve ül­dö­gélt, hir­te­len arra ri­adt fel, hogy va­la­ki ci­bál­ja a ka­bát­ja uj­ját. Skip volt – be­jött a ka­bin­ba, s fel­ka­pasz­ko­dott a ve­ze­tő­ülés­be.

– Meg­en­ged­né, hogy én ve­zé­rel­jem, Mr. Car­pen­ter? Sza­bad?

Car­pen­ter ala­po­san meg­néz­te a ró­nát az elül­ső, az ol­dal­só és a far­ki ki­lá­tók­ban, majd arra kész­tet­te Sa­met, hogy emel­je fel a fe­jét, s a ka­bin­bu­rán át fi­gyel­me­sen meg­szem­lél­te az eget. Az ég­ben ma­ga­san a szik­la­sor fö­lött fe­ke­te pont kö­rö­zött. És az alatt, amíg néz­te, még ket­tő je­lent meg mel­let­te.

– Egy ki­csit ké­sőbb Skip. Most, úgy vé­lem, nem va­gyunk egye­dül.

Skip is ész­re­vet­te a fe­ke­te pon­to­kat az égen.

– Megint azok a ptera­no­do­nok, Mr. Car­pen­ter?

– At­tól tar­tok, hogy igen.

A pon­tok gyor­san nö­ve­ked­tek, és kes­keny, csú­csos fejű, szár­nyas lé­nyek árny­ké­pé­vé ala­kul­tak át. A ka­bin­ba Mar­cy is be­jött, ő is fi­gyel­me­sen meg­szem­lél­te az eget. De most sem raj­ta, sem Ski­pen a leg­ki­sebb jele sem volt a ré­mü­let­nek.

– Megint vissza­ug­runk a múlt­ba, Mr. Car­pen­ter? – kér­dez­te Mar­cy.

– Meg­lát­juk, ki­csim – fe­lel­te a fér­fi.

A ptera­no­do­no­kat már jól lát­hat­ták. Nem is ké­tel­ked­het­tek ab­ban, hogy ép­pen Sam kel­tet­te fel az ér­dek­lő­dé­sü­ket. Az más kér­dés, hogy megint meg­kí­sér­lik-e meg­tá­ma­dá­sát. An­nak el­le­né­re, hogy a tri­ce­ra­tan­kot vé­dő­tér vé­del­mez­te, Car­pen­ter még­is úgy dön­tött, hogy a leg­kö­ze­leb­bi li­get felé in­dul, min­den es­he­tő­ség­re. Ez egy tör­pe­pál­más bo­zó­tos volt, vagy egy ki­lo­mé­ter­nyi­re vol­tak tőle. Meg­nö­vel­te a se­bes­sé­get, és kézi kor­mány­zás­ra tért át.

– Elő­re Sam! – adta ki a pa­ran­csot, hogy fel­vi­dít­sa a gyer­me­ke­ket. – Meg­mu­tat­juk Mar­cy­nek és Skip­nek, hogy mire is vagy ké­pes!

Sam út­nak ló­dult, mint egy ré­gi­mó­di gőz­moz­dony a XX. szá­zad­ban. Ru­gal­mas acél­lá­bai rit­mi­ku­san mo­zog­tak, s a moz­gás­hoz az üte­met a ke­mény önt­vény­ből ké­szült pa­ták ver­ték, ami­kor menny­dö­rög­ve csa­pód­tak a föld­re. Ámde Sam se­bes­ség te­rén nem ver­se­nyez­he­tett a ptera­no­do­nok­kal, azok könnye­dén utol­ér­ték. Az első re­pü­lő­gyík me­re­de­ken le­csa­pott előt­tük vagy száz­mé­ter­nyi­re, s va­la­mi­fé­le na­gyobb fém­to­já­so­kat ha­jí­tott le, majd me­re­de­ken fel­szár­nyalt.

A fém­to­já­sok bom­bák­nak s nem más­nak bi­zo­nyul­tak. A rob­ba­ná­suk olyan ha­tal­mas töl­csé­re­ket szült, hogy Car­pen­ter alig tud­ta ki­ke­rül­ni őket, és a sa­u­ro­mo­bil kis­hí­ján fel­bo­rult. Nyom­ban meg­nö­vel­te a ka­nya­ro­dá­si su­ga­rat, s má­so­dik se­bes­ség­re kap­csolt.

– No, ilyes­mi­vel nem kap­nak el min­ket, igaz, öre­gem? – je­len­tet­te ki.

– Prrrr! – mor­dult fel vá­lasz­ként Sam.

Car­pen­ter az égre né­zett. Most va­la­mennyi ptera­no­don egye­ne­sen a fe­jük fö­lött kö­rö­zött. Egy, ket­tő, há­rom – szám­lál­ta őket. Há­rom? Teg­nap csak ket­tő volt!

– Mar­cy – kér­dez­te iz­ga­tot­tan. – Mit mond­tál, hogy há­nyan ra­bol­tak el ti­te­ket?

– Hár­man, Mr. Car­pen­ter. Row­ley, Fry­tud és Hol­mer.

– Ak­kor mind itt van­nak. Te­hát sen­ki sem őrzi az űr­ha­jót. Ha­csak nin­csen le­gény­sé­ge.

– Nem, Mr. Car­pen­ter, le­gény­sé­ge nincs. Ők ma­guk ve­zet­ték.

A fér­fi el­for­dí­tot­ta te­kin­te­tét a ma­gas­ban ke­ren­gő ptera­no­do­nok­ról.

– És mi a vé­le­mé­nye­tek, gye­re­kek, ké­pe­sek vagy­tok be­ha­tol­ni a ha­jó­ba?

– En­nél mi sem egy­sze­rűbb – vág­ta rá Skip. – Hi­szen ez egy ki­szu­pe­rált re­pü­lő­gép, szab­vá­nyos zsi­lip­kam­rá­val, bár­ki­nek aki csak egy ki­csit is já­ra­tos a tech­ni­ká­ban, sem­mi­ség ki­nyit­ni az ilyen ócs­ka tek­nőt. Hi­szen ezért tud­tunk Mar­cy meg én meg­lóg­ni. Bíz­hat ben­nem, Mr. Car­pen­ter, hogy ezt meg­ol­dom.

– Rend­ben van – mon­dot­ta Car­pen­ter. – Ha vissza­tér­nek, majd ott fo­gad­juk őket.

 

Mar­cy se­gít­sé­gé­vel gye­rek­já­ték volt ki­szá­mí­ta­ni az idő­be­ni ug­rás­hoz szük­sé­ges ko­or­di­ná­tá­kat. Né­hány pil­la­nat­tal ké­sőbb Sam már ké­szen is állt.

Ami­kor a tör­pe­pál­mást el­ér­ték, Car­pen­ter meg­húz­ta a ké­ses­kap­cso­lót. Va­la­mi is­mét szik­rá­zott, vil­lo­gott a sze­mük előtt. Sam könnye­dén meg­ráz­kó­dott, a nap­pa­li fény pe­dig haj­nal előt­ti sö­tét­té vál­to­zott. Va­la­hol mö­göt­tük, a szik­la lá­bá­ban levő bar­lang­ban még egy tri­ce­ra­tank állt, s a gally­ágyon még egy Car­pen­ter, még egy Skip és még egy Mar­cy szunnyadt mé­lyen.

– És most na­gyon na­gyot ug­rot­tunk vissza, Mr. Car­pen­ter? – ér­dek­lő­dött Skip.

Car­pen­ter be­kap­csol­ta a fény­szó­ró­kat, s ne­ki­fo­gott, hogy ki­ve­zes­se Sa­met a sű­rű­ből.

– Négy­órá­nyit. Így van időnk arra, hogy el­jus­sunk a ha­jó­ig, és be­ren­dez­ked­jünk ott, mi­előtt ba­rá­ta­ink vissza­tér­né­nek. Le­het­sé­ges, hogy ko­rán ju­tunk el hoz­zá­juk, még mi­előtt el­in­dul­tak vol­na a ke­re­sé­sünk­re, ha csak nem ke­res­tek ben­nün­ket egész álló na­pon át.

– De ha ép­pen eb­ben az idő­ben ta­lál­nak meg ben­nün­ket? – el­len­ke­zett Mar­cy. – Hi­szen ak­kor újra megint hol­mi ku­tya­szo­rí­tó­ba ke­rü­lünk.

– Mor­zsám, ez nem le­he­tet­len. De arra is meg­van min­den es­he­tő­sé­günk, hogy nem ta­lál­tak meg ben­nün­ket. Hi­szen ak­kor mi­ért ke­res­tek vol­na min­ket en­nél ké­sőbb, igaz?

A kis­lány ra­jong­va né­zett a fér­fi­ra.

– Tud­ja-e Mr. Car­pen­ter? Ön iszo­nyú­an okos.

Ez a bók egy olyan kis­lány szá­já­ból, aki fej­ben tud­ja meg­szo­roz­ni a 4 692 438 921-et 828 464 280-nal ugyan­csak ér­té­kes volt. Ámde Car­pen­ter nem árul­ta el, hogy mennyi­re hí­ze­leg ez neki.

– Re­mél­he­tem gye­re­kek, hogy meg­ta­lál­já­tok az űr­ha­jót? – kér­dez­te.

– Ép­pen jó irány­ban ha­la­dunk – fe­lel­te Skip. – Tu­dom, hi­szen ve­lem szü­le­tett irány­ér­zé­kem van. Egy nagy fá­nak ál­cáz­ták.

Fel­kelt a nap – ezen a reg­ge­len már a má­so­dik nap­kel­tét lát­ták. Sam mé­re­tei és kül­se­je – akár­csak teg­nap – a kré­ta idő­szak kü­lön­fé­le ál­la­ta­it őszin­tén meg­ré­mí­tet­ték. Ame­lyek­kel csak ta­lál­koz­tak, meg­ré­mül­tek, de Ty­ran­no­sa­u­russzal nem akad­tak össze. Nyolc órá­ra már ott jár­tak, aho­vá Car­pen­ter ak­kor ju­tott el teg­nap, ami­kor el­hagy­ta az er­dős dom­bo­kat.

– Néz­ze! – ki­ál­tott fel hir­te­len Mar­cy. – Ez az a fa, ami­re ak­kor mász­tunk fel, ami­kor me­ne­kül­tünk at­tól a pú­pos szörny­től!

– Igen – erő­sí­tet­te meg Skip is. – No, és hogy fél­tünk!

Car­pen­ter el­mo­so­lyo­dott.

– Biz­to­san va­la­mi új­faj­ta nö­vény­nek gon­dolt ben­ne­te­ket, amit még so­ha­sem evett. Még jó, hogy ide­jé­ben oda­ke­ve­red­tem, kü­lön­ben biz­to­san el­ron­tot­ta vol­na a gyom­rocs­ká­ját.

A gye­re­kek ele­in­te ér­tet­le­nül néz­tek rá, már-már azt gon­dol­ta: túl­sá­go­san is ha­tal­mas a két nyelv és a két vi­lág kö­zött a sza­ka­dék ah­hoz, hogy egy ilyen buta tré­fa át­hi­dal­has­sa. De té­ve­dett. Elő­ször Mar­cy kez­dett ka­cag­ni, majd nyo­má­ban Skip is.

– No, maga az­tán meg­ad­ta neki, Mr. Car­pen­ter! – ka­ca­gott Mar­cy.

Sam eköz­ben to­vább­ha­ladt. A vi­dék egy­re nyíl­tab­bá vált – itt csak tör­pe­pál­más er­dőcs­kék és le­gye­ző­pál­ma-cso­por­tok ma­rad­tak a nagy ter­me­tű nö­vé­nyek­ből. A lá­tó­ha­tá­ron jobb­ra – na­gyon tá­vol, az amúgy is köd­be bo­rult lá­tó­ha­tá­ron tűz­há­nyók füs­tö­lög­tek. Előt­tük he­gyek lát­szot­tak, ame­lyek or­mát a me­zo­zo­i­ku­mi füst­köd ala­po­san el­rej­tet­te. A le­ve­gő annyi­ra tel­ve volt ned­ves­ség­gel, hogy a ki­csa­pó­dott víz­csöp­pek a ka­bin bu­rá­ján sza­ka­dat­la­nul csu­rog­tak. Kö­rös-kö­rül tek­nő­sök, gyí­kok és kí­gyók hem­zseg­tek, s egy íz­ben egy iga­zi Ptera­no­don re­pült el a fe­jük fe­lett.

Vé­gül el­ju­tot­tak ah­hoz a fo­lyó­hoz, amely­ről Mar­cy me­sélt és amely­nek kö­ze­led­té­ről a sok­kal ned­ve­sebb, ra­ga­dó­sabb ta­laj már ré­gen árul­ko­dott. A fo­lyá­sán le­fe­lé ha­lad­va, Car­pen­ter éle­te első Bron­to­sa­u­rusát pil­lan­tot­ta meg.

Meg­mu­tat­ta a gyer­me­kek­nek is. Azok ki­me­resz­tet­ték a sze­mü­ket, úgy cso­dál­koz­tak. A Bron­to­sa­u­rus a csön­des fo­lyá­sú fo­lyó kö­ze­pén he­vert. Csak pa­rá­nyi feje, hosszú nya­ka és há­tá­nak egy ré­sze lát­szott a víz fe­lett. A nyak, kar­csú, haj­lé­kony to­rony­ra em­lé­kez­te­tett – az egész ké­pet csak az ron­tot­ta el, hogy ez a nyak időn­ként a par­tot sze­gé­lye­ző páf­rá­nyok­ba és ná­dak­ba me­rült. A sze­ren­csét­len ál­lat olyan ha­tal­mas volt, hogy szó sze­rint sza­ka­dat­la­nul kel­lett táp­lál­koz­nia, éj­jel nap­pal, csak­hogy éhen ne vesszen.

Car­pen­ter gáz­lót ke­re­sett, s át­ve­zet­te Sa­met a fo­lyó túl­só part­já­ra. Itt a föld sok­kal szi­lár­dabb­nak tűnt, de ez a be­nyo­más csa­ló­ka volt: Sam na­vi­gá­ci­ós mű­sze­rei azt bi­zo­nyí­tot­ták, hogy ezen a he­lyen gya­ko­rib­bak az in­go­vá­nyok. (Ir­gal­mas Is­te­nem – gon­dol­ta Car­pen­ter. – És ha a gye­re­kek be­le­té­ved­tek vol­na egy ilyen in­go­vány­ba?) Kö­rös-kö­rül tö­me­ge­sen nőt­tek a páf­rá­nyok, a lá­buk alatt vas­tag sző­nyeg­ként tör­pe­ba­bér­fák és sá­sok te­rül­tek el. A tör­pe­pál­ma és a le­gye­ző­pál­ma most is a leg­gya­ko­ribb fa volt, min­den más fá­nál több volt be­lő­lük, de idő­ről idő­re gink­gók is meg­je­len­tek. Kö­zü­lük az egyik, iga­zi óri­ás, több mint fél­száz mé­ter­re emel­ke­dett az ég­nek.

Car­pen­ter hi­tet­len­ked­ve né­ze­get­te ezt a fát. A gink­gók a kré­ta idő­szak­ban rend­sze­rint ma­ga­sabb he­lye­ken nőt­tek, és nem a mély­föl­de­ken. Rá­adá­sul egy ek­ko­ra fá­nak sem­mi ke­res­ni­va­ló­ja sem volt a kré­ta­kor­ban. En­nek az óri­ás­gink­gó­nak egyéb­ként más fur­csa­sá­gai is vol­tak. Elő­ször is túl­sá­go­san vas­tag volt a tör­zse. Azon­kí­vül az alsó ré­sze, mint­egy hat­mé­te­res ma­gas­ban há­rom ön­ál­ló törz­zsé bom­lott – hol­mi há­rom­lá­bat al­kot­va, ame­lyen maga a fa­törzs nyu­go­dott.

Car­pen­ter ek­kor vet­te ész­re, hogy két gyá­molt­ja iz­ga­tot­tan mu­to­gat arra a fára, amit ép­pen né­ze­ge­tett.

– Ez az! – ki­ál­tott fel Skip. – Ez az űr­ha­jó!

– Igen, ez az! Nem meg­le­pő, hogy én is fel­fi­gyel­tem rá – je­len­tet­te ki Car­pen­ter. – Re­me­kül ál­cáz­ták az űr­ha­jó­ju­kat. Még azt a ptera­no­don­fész­ket is lá­tom, aho­vá a re­pü­lő­ket erő­sí­tet­ték.

– Már­pe­dig azon nem na­gyon igye­kez­tek, hogy a föld­ről ne le­gye­nek lát­ha­tók – ma­gya­ráz­ta Mar­cy. – A leg­főbb­nek azt tar­tot­ták, hogy mi­lyen­nek lát­szik fent­ről. Az ter­mé­sze­tes, ha az Űr­rend­őr­ség­nek si­ke­rül ide­jé­ben ér­kez­nie, ak­kor a tö­meg­de­tek­to­rok­kal előbb-utóbb fel­fe­de­zik őket, de, leg­alább­is egy idő­re, az ilyen ál­cá­zás is meg­fe­le­lő­nek bi­zo­nyul.

– Mint­ha nem is szá­mí­ta­nál arra, hogy a rend­őr­ség­nek si­ke­rül ide­jé­ben meg­ér­kez­nie.

– Ter­mé­sze­tes, hogy nem. Egy idő múl­va biz­to­san meg­ér­kez­nek, de erre nem egy hét, ha­nem le­het­sé­ges, hogy még egy hó­nap sem lesz elég. Ra­da­ros fel­de­rí­tő szol­gá­la­tuk­nak, tisz­tes idő­re van szük­sé­ge ah­hoz, hogy vé­gig­nyo­moz­za az űr­ha­jó út­ját, és eh­hez még azt is hoz­zá­ten­ném, hogy az a leg­va­ló­szí­nűbb, hogy még nem is tud­ják, hogy va­la­ki el­ra­bolt min­ket. Az ilyen ese­tek­ben, ami­kor gyer­me­ke­ket ra­bol­tak el az In­té­zet­ből, a kor­mány­zat ed­dig előbb min­dig ki­fi­zet­te a vált­ság­dí­jat, és csak az­u­tán kö­zöl­ték az ese­tet az Űr­rend­őr­ség­gel. Ter­mé­sze­te­sen csak az­u­tán, hogy ki­fi­zet­ték a vált­sá­got, és a gyer­me­ke­ket vissza­kap­ták. Az Űr­rend­őr­ség per­sze hoz­zá­fo­gott a gyer­mek­rab­lók fel­ku­ta­tá­sá­hoz, és előbb-utóbb meg­ta­lál­ja azt a he­lyet, ahol el­rej­tőz­tek, de rend­sze­rint, mire el­érik, már bot­tal üt­he­tik a rab­lók nyo­mát.

– Na, ha így van – je­len­tet­te ki Car­pen­ter –, azt gon­do­lom, itt az ide­je, hogy va­la­ki ide­je­ko­rán fog­ja el őket. Mi a vé­le­mé­nye­tek? Mi­után Sa­met a leg­kö­ze­leb­bi tör­pe­pál­más­ban el­rej­tet­te, s a vé­dő­te­ret ki­kap­csol­ta, Car­pen­ter a ve­ze­tő­ülés alá má­szott, s ki­húz­ta aló­la azt az egyet­len ké­zi­fegy­vert, ami­vel a tri­ce­ra­tan­kot fel­sze­rel­ték – könnyű, de erős hor­dá­sú pus­ka volt ez, bé­ní­tó go­lyó­kat le­het ki­lő­ni vele. Az ÉPT ezt a fegy­vert a sa­ját dol­go­zói szá­má­ra ter­vez­tet­te, s azo­kat lát­ták el vele, akik­nek a mun­ká­já­ba be­le­tar­to­zott az idő­uta­zás. Car­pen­ter a fegy­ver hord­szí­ját vál­lán át­vet­ve hát­ra­tol­ta a bu­rát, Sam po­fá­já­ra má­szott, és se­gí­tett a gyer­me­kek­nek a föld­re ju­tás­ban. Mind­hár­man az űr­ha­jó­hoz men­tek.

Skip fel­ka­pasz­ko­dott a le­szál­ló áll­vány­zat­ra, majd egy ki­csit fel­jebb ka­pasz­ko­dott a tör­zsön, s né­hány má­sod­perc el­tel­té­vel a zsi­lip­kam­ra ki­tá­rult. Skip az alu­mí­ni­um lét­rát is le­bo­csá­tot­ta.

– Min­den ké­szen áll, Mr. Car­pen­ter.

Mar­cy vissza­né­zett a tör­pe­pál­más­ra. – Hát Sam? Úgy gon­dol­ja, hogy sem­mi baja sem tör­tén­het?

– Ter­mé­sze­te­sen sem­mi, ki­csim – nyug­tat­ta meg a kis­lányt Car­pen­ter. – No, in­dulj.

A hajó bel­se­jé­nek kon­di­ci­o­nált le­ve­gő­je ép­pen olyan hő­mér­sék­le­tű volt, mint Sam ka­bin­já­ban a le­ve­gő; a meg­vi­lá­gí­tá­sa hi­deg és fél­ho­má­lyos. A zsi­lip­kam­ra bel­ső nyí­lá­sa mö­gött rö­vid fo­lyo­só ve­ze­tett egy acél csi­ga­lép­cső­höz, ez fel­fe­lé, a la­kó­fe­dél­zet­hez ve­ze­tett, le­fe­lé pe­dig a gép­ház­ba. Car­pen­ter órá­já­ra né­zett, ame­lyet elő­ző­leg négy órá­val vissza­ál­lí­tott – 8:24 per­cet mu­ta­tott. Né­hány perc múl­va a meg­elő­ző idő­ben a ptera­no­do­nok meg­kez­dik a tá­ma­dást Sam, Car­pen­ter, Mar­cy és Skip el­len. Még ak­kor is, ha a rab­lók nyom­ban a ha­jó­hoz si­et­nek, az idő ele­gen­dő – leg­alább­is arra, hogy rá­dió­gra­mot küld­je­nek, és elő­ké­szít­sék az el­gon­dolt csap­dát, ami­be el­len­fe­le­ik­nek bele kell es­ni­ük. Az igaz, hogy a rá­dió­gra­mot az­u­tán is el­küld­het­nék, mi­után Row­ley, Fry­tud és Hol­mer már biz­tos őri­zet­ben a ka­jüt­jük­ben zár­tan csü­csül­nek, de ha még­sem si­ke­rül min­den az el­gon­do­lás sze­rint, ezt a le­he­tő­sé­get sem sza­bad ki­zárt­nak te­kin­te­ni, ak­kor még­is­csak jobb nyom­ban üze­ne­tet kül­de­ni. – No, gye­re­kek – adta ki a pa­ran­csot Car­pen­ter. – Zár­já­tok be a zsi­li­pet, s ve­zes­se­tek a rá­dió­fül­ké­be.

A pa­rancs első ré­szét a leg­na­gyobb kész­ség­gel tel­je­sí­tet­ték, a má­so­di­kat azon­ban se­hogy sem si­et­tek meg­ol­da­ni. Mar­cy meg­állt a fo­lyo­són, Skip pe­dig kö­vet­te nő­vé­re pél­dá­ját.

– Mr. Car­pen­ter, mit akar a rá­di­ós­fül­ké­vel? – kér­dez­te a kis­lány.

– Hogy az Űr­rend­őr­ség­nek je­lent­hes­sük a ko­or­di­ná­tá­in­kat, és meg­mond­juk ne­kik, hogy si­es­se­nek ide. Re­mé­lem, hogy ez­zel a fel­adat­tal is meg­bir­kóz­tok?

Skip Mar­cy­re né­zett. Mar­cy – Ski­pre. Az­u­tán mind­ket­ten meg­csó­vál­ták fe­jü­ket.

– Mit te­szi­tek ma­ga­to­kat? – fa­kadt ki bosszú­san Car­pen­ter. – Hi­szen re­me­kül tud­já­tok, hogy mi­ként kell azt csi­nál­ni. Mi­ért tet­te­ti­tek, hogy nem tud­já­tok?

Skip a pad­ló­ra me­redt.

– Mi… nem aka­runk ha­za­men­ni, Mr. Car­pen­ter.

Car­pen­ter a gyer­me­kek ko­moly ar­cá­ra né­zett.

– Már­pe­dig haza kell tér­ne­tek! Hát hová is me­het­né­tek?

A két gyer­mek hall­ga­tott, te­kin­te­tét el­rej­tet­te a fér­fi te­kin­te­te elől.

– Ál­ta­lá­nos­ság­ban – kezd­te Car­pen­ter egy kis idő múl­tán. – Ha si­ke­rül­ne el­fog­nunk ezt a há­rom mák­vi­rá­got, ak­kor min­den re­mek. Ak­kor ad­dig ma­ra­dunk itt, amíg az Űr­rend­őr­ség meg nem ér­ke­zik, és át­ad­juk őket ne­kik. De ha va­la­mi hiba tör­tén­ne, és nem fog­juk el őket, ak­kor vég­ső so­ron még min­dig ma­rad­na egy ütő­kár­tyánk – ez a rá­dió­gram, amit ti most azon­nal fel­ad­tok. Most pe­dig to­vább. Én pél­dá­ul csak azt tu­dom, hogy mennyi idő­re van szük­sé­ge egy űr­ha­jónk­nak, hogy a Mars­ról a Föld­re ér­jen, de azt ter­mé­sze­te­sen nem tu­dom, hogy mennyi idő alatt ké­pe­sek meg­ol­da­ni ezt a ti ha­jó­i­tok. Mond­já­tok meg szé­pen, hogy hány nap múl­va le­het itt az Űr­rend­őr­ség, a Föl­dön, mi­után meg­kap­ják a rá­dió­gra­mo­to­kat?

– A boly­gók je­len­le­gi hely­ze­te sze­rint eh­hez egy ki­csi­vel több idő kell, mint négy nap – mon­dot­ta Mar­cy. – Ha kí­ván­ja Mr. Car­pen­ter, ak­kor ki­szá­mít­ha­tom az időt a kí­vánt pon­tos­ság­gal…

– Erre nincs szük­ség, ki­csim. Most mássz fel, és te Skip, ugyan­csak. Nem vesz­te­get­het­jük az időt!

A gye­re­kek kel­let­le­nül en­ge­del­mes­ked­tek. A rá­di­ós­fül­két a má­so­dik fe­dél­ze­ten ta­lál­ták meg. Egyik-má­sik ké­szü­lék még csak is­me­rős­nek tűnt Car­pen­ter szá­má­ra, de a leg­na­gyobb ré­szü­ket csu­pa ta­lány­nak ta­lál­ta. A ha­tal­mas, a pad­ló­tól a mennye­ze­tig érő ki­lá­tó­ab­lak­ból re­mek pa­no­rá­ma tá­rult a tör­té­ne­lem előt­ti táj­ra. Az ál­lom­bo­za­ton át le­néz­ve a föld­re, Car­pen­ter meg­pil­lan­tot­ta azt a tör­pe­pál­mást, amely­ben Sa­met el­rej­tet­te. Fi­gyel­me­sen meg­néz­te a lá­tó­ha­tárt – va­jon nem tér­tek-e vissza a ptera­no­do­nok. De az égen sem­mit sem lá­tott. Ámde ahogy el­for­dult a ki­lá­tó­ab­lak­tól, azt vet­te ész­re, hogy egy ne­gye­dik sze­mély je­lent meg a ka­jüt­ben. Car­pen­ter le­kap­ta vál­lá­ról fegy­ve­rét, és majd­nem si­ke­rült el­süt­nie, ami­kor az a fém­cső, amit ez a ne­gye­dik tar­tott, éle­sen csi­kor­gó han­got adott, a pus­ka pe­dig el­tűnt Car­pen­ter ke­zé­ből.

Car­pen­ter sa­ját sze­mé­nek sem akart hin­ni, csak bá­mul­ta a ke­zét.

IV.

A fül­ké­ben meg­je­le­nő sze­mély, iz­mos fér­fi volt. Ugyan­olyan öl­tö­zé­ket vi­selt, mint Mar­cy és Skip, de gaz­da­gab­bat. Kes­keny ar­cá­ról annyi lel­ki át­élés sem áradt, amennyit egy szá­rí­tott kör­te is fel­mu­tat­hat. A ke­zé­ben tar­tott fém­cső­vel pon­to­san Car­pen­ter sze­me közé cél­zott. A Föld-la­kó­nak sem kel­lett kü­lö­nö­sebb ma­gya­rá­zat ah­hoz, hogy meg­ért­se: ha csak fél lé­pést moz­dul, ak­kor pon­to­san az tör­tén­ne vele is, mint pus­ká­já­val. Egyéb­ként ez az em­ber le is eresz­ke­dett annyi­ra, hogy ezt kö­zöl­je is vele.

– Ha moc­cansz, szét­por­laszt­lak!

– Nem, Hol­mer! – ki­ál­tott fel Mar­cy. – Ne me­ré­szeld bán­ta­ni! Egy­sze­rű­en azért se­gí­tett ne­künk, mert meg­saj­nált min­ket!

– Fi­gyelj csak, ki­csi, mint­ha azt mond­tad vol­na, hogy csak hár­man van­nak? – mond­ta Car­pen­ter, te­kin­te­tét le nem véve Hol­mer­ról.

– Va­ló­ban hár­man van­nak, Mr. Car­pen­ter. Be­csü­let­sza­vam­ra. Most már biz­tos, hogy a har­ma­dik ptera­no­don ve­ze­tő nél­kü­li volt. Be­csap­tak min­ket!

Hol­mer­nek el kel­lett vol­na vi­gyo­rod­nia et­től, de nem vi­gyor­gott. Meg­szó­lalt, hang­já­ból di­a­dal­it­tas­ság­nak kel­lett vol­na árad­nia, de nem árasz­tot­ta a győ­zel­mi örö­met.

– Ba­rá­tom, úgy gon­dol­tuk, hogy te a jö­vő­ből jöt­tél – mon­dot­ta. – Már meg­le­he­tő­sen ré­gen be­ren­dez­ked­tünk itt, s tud­tuk, hogy nem le­hetsz a je­len­ből való. Ha pe­dig így van, ak­kor nem volt ne­héz el­kép­zel­nünk, hogy ami­kor a tan­kod teg­nap el­tűnt, idő­ben vagy elő­re, vagy hát­ra ug­rot­tál, és ket­tő az egy el­len, hogy hát­ra. El­ha­tá­roz­tuk, hogy koc­káz­ta­tunk, fel­té­te­lez­ve, hogy ugyan­azt te­szed még egy­szer, s egy kis csap­dát is ké­szí­tet­tünk a szá­mod­ra. Úgy szá­mí­tot­tunk, elég eszes vagy ah­hoz, hogy bele is es­sél. És va­ló­ban – elég okos­nak bi­zo­nyul­tál. Csak azért nem por­lasz­tot­ta­lak el nyom­ban, mi­vel még nem tért vissza Row­ley és Fry­tud. Azt aka­rom, hogy előbb ki­gyö­nyör­köd­jék ma­gu­kat ben­ned. Az­u­tán majd szét­por­laszt­lak, eb­ben biz­tos le­hetsz. És ezt a ket­tőt ugyan­csak. Nincs már szük­sé­günk rá­juk.

Car­pen­ter há­tán vé­gig­fu­tott a hi­deg. Ezek­ben a tisz­ta lo­gi­ká­jú meg­gon­do­lá­sok­ban túl­sá­go­san sok volt a kö­zön­sé­ges bosszú­ál­lás­ból. Le­het­sé­ges, hogy a ptera­no­do­nok szin­te a kez­det kez­de­té­től arra tö­re­ked­tek, hogy „szét­por­lasszák” Mar­cyt és Ski­pet, Sa­met és őt, Car­pen­tert ma­gát is, és ha nem lett vol­na Sam vé­dő­te­re, ak­kor két­ség­te­len, hogy vég­re is haj­tot­ták vol­na, amit el­ter­vez­tek. „No, se­baj – gon­dol­ta Car­pen­ter. – A lo­gi­ka olyan bot, amely­nek két vége van, és nem csu­pán ti tud­tok vele bán­ni!”

– A ba­rá­ta­id ha­ma­ro­san vissza­tér­nek? – kér­dez­te. Hol­mer ér­tet­len te­kin­tet­tel vá­la­szolt. Car­pen­ter csak most fi­gyelt fel rá, hogy Hol­mer fü­lé­ben nin­cse­nek füg­gők.

Car­pen­ter Mar­cy­hez for­dult.

– Mondd csak ne­kem, ki­csi, nem rob­ban fel va­la­mi, ha a hajó fel­for­dul­na – a hely­zet­vál­to­zás­tól pél­dá­ul, – vagy a föld­höz ütő­dés­től? Csak „igen­nel” vagy „nem­mel” fe­lelj, kü­lön­ben ba­rá­tunk rá­jön, hogy mi­ről be­szé­lünk.

– Nem, Mr. Car­pen­ter.

– A hajó szer­ke­ze­te kel­lő­en szi­lárd? A vá­lasz­fal nem nyom össze min­ket?

– Nem, Mr. Car­pen­ter.

– És a fül­ke, mű­sze­rei? Jól rög­zí­tet­tek? Nem zu­han­nak ránk?

– Nem, Mr. Car­pen­ter.

– Rend­ben. Most igye­kez­ze­tek, te és Skip, mi­nél ész­re­vét­le­neb­bül a kö­zé­pen levő acél­osz­lop­hoz kö­ze­led­ni. Ami­kor a hajó esni kezd, ka­pasz­kod­ja­tok meg ben­ne, úgy ka­pasz­kod­ja­tok, ahogy csak tud­tok.

– Mit mon­dott ne­ked kis­lány? – kér­dez­te éle­sen Hol­mer.

Mar­cy nyel­vet öl­tött rá.

– Mit mond­tak ne­ked?

Ah­hoz a ké­pes­ség­hez, hogy hi­deg­vér­rel hoz­za­nak dön­tő ha­tá­ro­za­to­kat – eköz­ben csak szi­go­rú lo­gi­ká­tól ve­zé­rel­tet­ve ma­gu­kat –, szem­mel lát­ha­tó­an nem min­dig tár­sult a gyors fel­is­me­ré­si ké­pes­ség. Ez az elér­ze­lem­te­le­ní­tett mar­si csak most jött rá, hogy a je­len­le­vők kö­zül csak raj­ta nincs fü­lön­füg­gő.

Az övén füg­gő kis tás­ká­ba ka­part, és egy pár füg­gőt hú­zott ki be­lő­le, és kezd­te fel­ven­ni őket csak úgy fél kéz­zel, a má­sik­kal pe­dig, a por­lasz­tót tar­tot­ta, Car­pen­ter hom­lo­ká­ra, cé­loz­va. Car­pen­ter jobb keze hü­velyk­jé­vel ki­ta­pin­tot­ta az irá­nyí­tó­gyű­rű pa­rá­nyi ki­emel­ke­dé­se­it, ki­ke­res­te a szük­sé­ge­se­ket, és a meg­fe­le­lő sor­rend­ben meg­nyom­ta. Lent a sík­sá­gon, a tör­pe­pál­más­ból elő­tűnt Sam tom­pa orrú po­fá­ja.

Car­pen­ter össz­pon­to­sí­tott, s a te­le­pa­ti­kus csa­tor­nán kez­dett pa­ran­cso­kat adni a tank­nak. Ez a csa­tor­na most az ő agyát és Sam ke­reszt­cson­ti agy­köz­pont­ját kap­csol­ta össze.

– Sam, húzd be a tü­lök­ágyu­kat, és kap­csold be a vé­dő­te­ret a ka­bin­bu­ra fö­lött.

Sam tel­je­sí­tet­te a pa­ran­csot. – Most hú­zódj hát­ra, és gyor­síts fel annyi­ra, amennyi­re csak bírsz, szá­guldj bele a tő­led jobb­ra álló le­szál­ló­zsá­moly­ba, üsd ki. Az­tán me­ne­külj ló­ha­lá­lá­ban!

Sam ki­kú­szott az er­dő­ből, meg­for­dult, s üget­ve szá­gul­dott vagy száz­mé­ter­nyit vissza a sík­sá­gon. Az­u­tán is­mét meg­for­dult, fel­ké­szült a tá­ma­dás­ra. Ele­in­te las­san ha­ladt elő­re, majd a má­so­dik, a har­ma­dik se­bes­ség­re kap­csolt. A to­po­gá­sa menny­dör­gés­sé vált. Lép­te­i­nek ro­ba­ja a vá­lasz­fa­la­kon át is be­ha­tolt a rá­di­ós­fül­ké­be. Hol­mer, aki vég­re fel­éke­sí­tet­te ma­gát a füg­gők­kel, meg­re­me­gett, s az ab­lak­hoz lé­pett.

Erre az idő­re. Sam már a ha­jó­hoz szá­gul­dott, és úgy ro­hant belé, mint egy fal­tö­rő kos. Nem kel­lett bo­rot­va­éles ésszel bír­nia va­la­ki­nek ah­hoz, hogy el­kép­zel­je, mi is kö­vet­ke­zik.

Hol­mer ép­pen­ség­gel elég, sőt túl­sá­go­san okos is volt, de néha a fe­les­le­ges ész még sok­kal ve­szé­lye­sebb, mint ha az em­ber­nek kis esze van. Ez eset­ben is így tör­tént. A Mars-lakó el­fe­led­kez­ve Car­pen­ter­ről, el­for­dí­tot­ta az ab­lak­tól bal­ra levő kal­lan­tyút, mire a vas­tag, tör­he­tet­len üveg be­csú­szott a fal­ba. A Mars-lakó ki­ha­jolt, s le­fe­lé irá­nyí­tot­ta por­lasz­tó­ját. De eb­ben a pil­la­nat­ban Sam tel­jes se­bes­ség­gel be­le­vá­gó­dott az osz­lop­ba, s Hol­mer úgy rö­pült ki a nyi­tott ab­la­kon, mint­ha pus­ká­ból lőt­ték vol­na ki.

A gyer­me­kek­nek már si­ke­rült az osz­lop­ba ka­pasz­kod­ni­uk. Car­pen­ter két­ség­be­esett ug­rás­sal csat­la­ko­zott hoz­zá­juk.

– Tart­sa­tok ki, gye­re­kek! – ki­ál­tot­ta, és az osz­lop­ra füg­gesz­ke­dett. A hajó ele­in­te csak las­san dőlt, az­u­tán egy­re gyor­sab­ban, kez­dett zu­han­ni. A fa­vá­gók az ilyen pil­la­na­tok­ban azt ki­ált­ják: „In­dult.” De most nem volt ki­nek ki­ál­ta­ni, és sem­mi nem za­var­ta a gink­gót az esés be­fe­je­zé­sé­ben. Kö­rös-kö­rül sok ki­lo­mé­te­res tá­vol­ság­ban el­rej­tőz­tek a gyí­kok, s be­ás­ták ma­gu­kat a föld­be a tek­nő­sök, szá­jat tát­va moz­du­lat­lan­ná der­med­tek a ré­mü­let­től a sa­u­ro­po­dák. „BUMMMM!” Car­pen­ter és a gyer­me­kek el­té­pőd­tek az osz­lop­tól, de a fér­fi­nak si­ke­rült át­ölel­nie a ki­csi­ket, és sa­ját tes­té­vel eny­hí­te­ni esé­sü­ket.

Ami­kor há­tá­val a vá­lasz­fal­ba üt­kö­zött, még a lé­leg­ze­te is el­akadt. És min­den sö­tét­be bo­rult…

 

Egy idő el­tel­té­vel sze­me kez­dett lát­ni, és meg­pil­lan­tot­ta Mar­cy ar­cát, amely pa­rá­nyi sá­padt hold­ként le­be­gett fe­let­te a ma­gas­ban. A kis­lány sze­me olyan volt, mint az első dér­től csí­pett kék őszi­ró­zsa.

A kis­lány ki­gom­bol­ta a fér­fi in­gé­nek nya­kát, és sír­va si­mo­gat­ta Car­pen­ter ar­cát. Car­pen­ter rá­mo­soly­gott, s nagy ne­he­zen fel­tá­pász­ko­dott, majd rend­be hoz­ta ru­há­za­tát is. A fül­ké­ben sem­mi sem vál­to­zott, de va­la­ho­gyan na­gyon kü­lö­nös lát­ványt nyúj­tott. Ké­sőbb jött rá, hogy mi­ért kü­lö­nös a szo­ba: azért, mert nem a pad­lón, ha­nem a vá­lasz­fa­lon áll­nak. És rá­adá­sul, még na­gyon is ká­bult volt.

– At­tól fél­tem, hogy ön meg­halt, Mr. Car­pen­ter! – mon­dot­ta könnye­it nyel­ve Mar­cy.

A fér­fi be­le­túrt a kis­lány bog­lár­ka­szí­nű ha­já­ba.

– No, ugye re­me­kül be­csap­ta­lak?

Az aj­tón, amely most víz­szin­te­sen he­lyez­ke­dett el, Skip má­szott be a fül­ké­be, ke­zé­ben egy ki­sebb tar­tállyal. Car­pen­ter lát­tán arca bol­do­gan fel­ra­gyo­gott. – Az erő­sí­tő­gá­zért men­tem, de úgy tű­nik, hogy erre már nem lesz szük­sé­ge. És azért is na­gyon örü­lök, mert nem tör­tént ön­nel sem­mi na­gyobb baj, Mr. Car­pen­ter!

– Úgy vé­lem, hogy ve­le­tek sem? – kér­dez­te Car­pen­ter, és meg­könnyeb­bü­lés­sel hall­gat­ta az iga­zo­ló vá­laszt. Még min­dig egy kis­sé ká­bul­tan a lá­gyan íve­lő ol­dal­fa­lon a pa­no­rá­ma­ab­lak­hoz cso­szo­gott és ki­né­zett. Sam se­hol sem volt lát­ha­tó. Ek­kor az is eszé­be ju­tott, hogy a te­le­pa­ti­kus össze­köt­te­tés csa­tor­ná­ja, még min­dig be­kap­csol­va dol­go­zik. Car­pen­ter meg­pa­ran­csol­ta a tri­ce­ra­tank­nak, hogy tér­jen vissza, majd ki­má­szott az ab­la­kon át, s le­eresz­ke­dett a föld­re, el­in­dult ke­res­ni Hol­mer tes­tét. A ku­ta­tás si­ker­te­len­nek bi­zo­nyult, Car­pen­ter már-már arra a meg­győ­ző­dés­re ju­tott, hogy Hol­mer élet­ben ma­radt, s az er­dő­ben rej­tő­zik. De ek­kor egy láp szé­lé­re ért, ezek­ből a vi­dé­ken igen sok volt. Fel­za­vart fel­szí­nét meg­lát­va, meg­re­me­gett. No, rend­ben van – azt leg­alább már tud­ja, hogy ki­nek a ma­rad­vá­nyai azok, ami­ket azo­no­sí­ta­nia kell. Vagy­is, hogy kié vol­tak azok a ma­rad­vá­nyok.

Ek­kor meg­je­lent Sam. Ne­héz­ke­sen üget­ve kö­ze­le­dett, ke­rül­get­ve az in­go­vá­nyo­kat, ame­lye­ket na­vi­gá­ci­ós mű­sze­rei jó elő­re je­lez­tek. Car­pen­ter meg­ve­re­get­te a sa­u­ro­mo­bil fe­jét, ame­lyen a leg­pa­rá­nyibb nyo­ma sem ma­radt a le­szál­ló­cö­lö­pök­kel való nem­ré­gi­ben le­zaj­lott ta­lál­ko­zás­nak, majd ki­kap­csol­ta a te­le­pa­ti­kus össze­köt­te­tést, s vissza­tért a ha­jó­hoz. Mar­cy és Skip az ab­lak­nál áll­tak, egy­re az eget les­ték, Car­pen­ter meg­for­dult és ugyan­csak fel­né­zett. A lá­tó­ha­tá­ron há­rom fe­ke­te fol­tocs­ka je­lent meg.

Ek­kor vég­leg ki­tisz­tult a ko­po­nyá­ja, s ölé­be kap­va a két gye­re­ket, se­gí­tett le­eresz­ked­ni­ük a föld­re.

– Sza­lad­ja­tok Sam­hez! – ki­ál­tot­ta. – Gyor­sab­ban!

Ő maga is utá­nuk sza­ladt, de akár­mi­lyen hosszú volt is a lába, nem tud­ta utol­ér­ni a gye­re­ke­ket. A gyer­me­kek már el­ér­ték a sa­u­ro­mo­bilt, és be­ka­pasz­kod­tak a ka­bin­ba, ami­kor ő még csak fél­úton járt. A ptera­no­do­nok már kö­zel vol­tak – lát­ta is el­úsz­ni ár­nyé­ku­kat a föl­dön, egy­re gyor­sab­ban kö­ze­led­tek. De a lába előtt levő ki­csiny tek­nőst, azt nem lát­ta meg, pe­dig az ál­lat tel­jes erő­vel igye­ke­zett el­ta­ka­rod­ni az út­já­ból. Össze­üt­kö­zött vele, és el­te­rült a föl­dön. A fe­jét fel­emel­ve lát­ta, hogy Mar­cy és Skip már be­csap­ták Sam bu­rá­ját. És egy má­sod­perc múl­tán, a ré­mü­let­től szin­te fél­holt­ra der­medt: a sa­u­ro­mo­bil el­tűnt.

És ek­kor vá­rat­la­nul még egy ár­nyék ve­tő­dött a föld­re – olyan ha­tal­mas, hogy el­nyel­te a ptera­no­do­no­kat.

Car­pen­ter ol­dal­ra for­dult, s meg­pil­lan­tot­ta az űr­ha­jót. A ró­na­ság­ra eresz­ke­dett alá, mint hol­mi föl­dön kí­vü­li fel­hő­kar­co­ló. És e pil­la­nat­ban fel­ső ré­szé­ből há­rom szi­vár­vány­ló su­gár röp­pent ki. „PIFFFF! PIFFFF? PIFFFF!” És a há­rom ptera­no­don volt, nincs.

A fel­hő­kar­co­ló ne­héz­ke­sen föl­det ért, ki­nyílt egy fő­ka­pu nagy­sá­gá­val ve­tél­ke­dő nyí­lás, és egy olyan szé­les lép­cső nyo­mult elő­re, mint az V. Ave­nue. A nyí­lás­ból a lép­csőn le­fe­lé in­dult egy osz­tag. Car­pen­ter a má­sik irány­ba né­zett, és meg­lát­ta, hogy Sam is­mét meg­je­le­nik azon a pon­ton, ahon­nan el­tűnt. A bu­rát hát­ra­lök­ték, s a ka­bin­ból ké­kes füst­fel­hő kí­sé­re­té­ben Mar­cy és Skip mász­tak elő. Car­pen­ter nyom­ban tud­ta, hogy mi is tör­tén­het, s ön­ma­gá­ban né­mán el­bú­csú­zott a XXII. szá­zad­tól.

 

A gyer­me­kek ab­ban a pil­la­nat­ban ér­tek oda, ami­kor az osz­tag pa­rancs­no­ka, em­be­rei élén meg­je­lent. Ez az osz­tag hat, ter­me­tes, bí­bor­tó­gás, szi­go­rú arcú, szét­por­lasz­tót szo­ron­ga­tó Mars-la­kó­ból állt. A pa­rancs­nok még ter­me­te­sebb volt, tó­gá­ja még bí­bor­szí­nűbb volt, és még ko­mo­rabb arcú, mint alá­ren­delt­jei, ke­zé­ben hol­mi va­rázs­pál­ca­sze­rű­sé­get tar­tott, olyat, ami­lyent a tün­dé­rek hor­da­nak a me­sék­ben. El­len­sé­ges, pil­lan­tás­sal mér­te vé­gig Car­pen­tert, majd ugyan­olyan go­nosz pil­lan­tás­sal néz­te a két gyer­me­ket.

A gyer­me­kek se­gí­tet­tek Car­pen­ter­nek fel­áll­ni. Nem mint­ha erre a se­gít­ség­re fi­zi­kai szük­sé­ge lett vol­na – egy­sze­rű­en annyi­ra meg­döb­ben­tet­ték a gyor­san vál­to­zó ese­mé­nyek, hogy könnye­dén, de meg is za­va­ro­dott. Mar­cy sír­va fa­kadt.

– Nem kész­akar­va tör­tük el Sa­met, Mr. Car­pen­ter – mond­ta iz­gal­má­ban he­beg­ve a kis­lány. – De csak egy le­he­tő­sé­günk ma­radt, hogy meg­ment­sük az ön éle­tét. Vissza­ug­ra­ni a múlt­ba négy na­pot, két órát, ti­zen­hat per­cet és há­rom egész há­rom­ne­gyed má­sod­per­cet, be­ha­tol­ni a rab­lók űr­ha­jó­já­ba, s rá­di­ó­val üzen­ni az Űr­rend­őr­ség­nek, kü­lön­ben nem ér­kez­het­tek vol­na meg ép­pen ide­jé­ben. Kö­zöl­tem ve­lük, hogy ön baj­ba ju­tott, és hogy tart­sák tü­ze­lés­re ké­szen a szi­vár­vány­ve­tő­ket. De ami­kor igye­kez­tünk vissza­tér­ni a je­len­be, Sam­nek el­tört az idő­haj­tó­mű­ve, és Skip­nek kel­lett ki­ja­ví­ta­nia. Ez si­ke­rült, de vé­gül is Sam le­égett. Bo­csás­son meg ne­künk Mr. Car­pen­ter, na­gyon kér­jük! Most már ön so­ha­sem tér­het vissza a 79 062 156-os évbe, és nem ta­lál­koz­hat San­dys kis­asszonnyal, és…

Car­pen­ter meg­ve­re­get­te a kis­lány vál­lát.

– Nem tesz sem­mit, Mor­zsa. Min­den rend­ben. He­lye­sen tet­té­tek, amit tet­te­tek, büsz­ke va­gyok rá­tok.

El­ra­gad­ta­tás­sal csó­vál­ta a fe­jét.

– Eh­hez, iga­zán min­dent olyan pon­to­san kel­lett ki­szá­mol­nod!

A mo­soly át­tört a könnye­ken, s a könnyek fel­szá­rad­tak.

– Én… én, nem szá­mo­lok ép­pen rosszul, Mr. Car­pen­ter!

– De a ké­ses­kap­cso­lót én ke­zel­tem! – szólt köz­be Skip – meg az idő­haj­tó­mű­vet, a tem­pi­mo­tort is én ja­ví­tot­tam ki, ami­kor el­tört!

Car­pen­ter mo­soly­gott.

– Tu­dom, Skip. Mind­ket­ten iga­zán re­mek fic­kók vagy­tok.

Ek­kor a ter­me­tes Mars-la­kó­hoz for­dult, ah­hoz, aki a va­rázs­pál­cát tar­tot­ta, s lát­ta, hogy már an­nak fü­lé­ben is ott van­nak a be­szé­lő füg­gők.

– Úgy gon­do­lom, hogy ugyan­olyan le­kö­te­le­zett­je va­gyok ön­nek, mint Mar­cy és Skip – kezd­te Car­pen­ter. – A leg­őszin­tébb há­lám sze­ret­ném ki­fe­jez­ni. De most, at­tól tar­tok, hogy kény­te­len le­szek még egy szí­ves­sé­get kér­ni ön­től – vi­gyen ma­gá­val a Mars­ra. A sa­u­ro­mo­bi­lom, ki­égett, s csak szak­em­be­rek tud­nák meg­ja­ví­ta­ni, ám ők is csak a leg­hi­per­mo­der­nebb mű­hely­ben, ahol min­den fel­sze­re­lés a ren­del­ke­zé­sük­re áll. Eb­ből kö­vet­ke­zik: min­den olyan le­he­tő­sé­gem­től meg­fosz­tód­tam, hogy kap­cso­lat­ba lép­hes­sek az­zal az idő­vel, amely­ből ide ke­rül­tem, vagy oda vissza­tér­hes­sek.

– Haw­tor­nak hív­nak – szó­lalt meg a ter­me­tes Mars-lakó, és Mar­cy­hez for­dult. – Mondd el a leg­rö­vi­deb­ben, ami­re csak ké­pes vagy, hogy mi tör­tént, kezd­ve az erre a boly­gó­ra való meg­ér­ke­zé­sed­től a je­len pil­la­na­tig.

Mar­cy en­ge­del­mes­ke­dett.

– Így ön is lát­hat­ja, sir – fe­jez­te be mon­dó­ká­ját –, Mr. Car­pen­ter azért ju­tott ilyen sú­lyos hely­zet­be, mert ne­künk se­gí­tett. A sa­ját ide­jé­be nem tér­he­tett vissza, s eb­ben a kor­szak­ban ugyan­csak nem ké­pes le­él­ni az éle­tét. Ezért egy­sze­rű­en kény­te­le­nek va­gyunk ma­gunk­kal vin­ni őt a Mars­ra. Be­fe­jez­tem.

 

Haw­tor nem is vá­la­szolt. Ha­nyag moz­du­lat­tal fel­emel­te va­rázs­pál­cá­ját, s a rab­lók föl­dön he­ve­rő űr­ha­jó­já­ra irá­nyí­tot­ta, majd el­for­dí­tot­ta a fo­gan­tyút. A pál­ci­ka éles, zöl­des, ké­kes tűz­ben iz­zott fel. Rö­vid idő el­tel­té­vel szi­vár­vá­nyos tűz­csó­va re­pült ki a fel­hő­kar­co­ló­ból, a rab­lók ha­jó­já­ra zú­dult, s a ha­jó­val is az tör­tént, ami a há­rom ptera­no­don­nal. Haw­tor em­be­re­i­hez for­dult.

– Vi­gyé­tek a gyer­me­ke­ket a rend­őr­sé­gi űr­cir­ká­ló­ba, és biz­to­sít­sá­tok a szük­sé­ges gon­do­zá­su­kat.

Majd Car­pen­ter­hez for­dult.

– Nagy Mars kor­mány­za­ta há­lá­ját fe­je­zi kik ön­nek azért a szol­gá­la­tért, amit két ér­té­kes pol­gá­ra meg­men­té­sé­ért tett. Az ő ne­vé­ben mon­dok kö­szö­ne­tet. És most, Mr. Car­pen­ter, ég ön­nel.

Haw­tor el­for­dult. Mar­cy és Skip a pa­rancs­nok felé ro­hant. – Nem sza­bad itt­hagy­nia, ezt nem te­he­ti! – ki­ál­tot­ta Mar­cy. – El­pusz­tul.

Haw­tor in­tett két Mars-la­kó­nak, akik­kel ép­pen az előbb be­szélt. Azok elő­re­ug­rot­tak, meg­ra­gad­ták a gyer­me­ke­ket, s az űr­ha­jó-fel­hő­kar­co­ló felé von­szol­ták őket.

– Vár­jon egy ki­csit – szó­lalt meg Car­pen­ter, akit né­mi­leg meg­döb­ben­tett az ese­mé­nyek újabb for­du­la­ta, de nem vesz­tet­te el lel­ki egyen­sú­lyát. – Nem kö­nyör­gök éle­tem meg­men­té­sé­ért, de ha tár­sa­sá­gá­ba fo­gad, ak­kor va­la­mi hasz­not is hajt­ha­tok önök­nek. Pél­dá­ul meg­ta­nít­ha­tom önö­ket az idő­ben való uta­zás­ra. Erre ké­pes va­gyok.

– Mr. Car­pen­ter, ha kí­ván­tunk vol­na az idő­ben utaz­ni, ak­kor ezt már ré­ges-ré­gen meg­ta­nul­tuk vol­na. Az idő­ben való utaz­ga­tás a bu­ták szá­má­ra való idő­töl­tés. A múlt már meg­tör­tént, s meg­vál­toz­tat­ni ti­los. Hát ér­de­mes erre tö­re­ked­ni? Ami a jö­ven­dőt il­le­ti, idi­ó­tá­nak kell len­ni ah­hoz, hogy va­la­ki arra tö­re­ked­jen, hogy meg­tud­ja, mi lesz hol­nap.

– Így is rend­ben van – mon­dot­ta Car­pen­ter –, ak­kor nem ta­lá­lom majd ki az idő­ben való uta­zást, hall­gat­ni fo­gok, mint a csu­ka, csön­de­sen-bé­ké­sen él­deg­élek, min­ta­ál­lam­pol­gár­ként.

– Nem te­szi ezt, Mr. Car­pen­ter, s ezt maga is re­me­kül tud­ja. Eh­hez ön­nek is át kel­le­ne es­nie az ér­ze­lem­te­le­ní­té­sen. És az ön arca, az arc­ki­fe­je­zé­se alap­ján meg­mond­ha­tom, hogy erre ön­kén­te­sen so­ha­sem vál­lal­koz­na. Ha­nem in­kább itt ma­rad tör­té­ne­lem előt­ti múlt­já­ban, és itt is pusz­tul el.

– Ha már er­ről van szó, ak­kor bo­csás­son meg, így is te­szek – fe­lel­te Car­pen­ter. – Hi­szen ön­nel össze­ha­son­lít­va még a Ty­ran­no­sa­u­rus is – ki­mon­dott fi­lant­róp, a töb­bi Di­no­sa­u­rosok­ról, a gyík­me­den­cé­jű­ek­ről és a ma­dár­me­den­cé­jű­ek­ről nem is be­szél­he­tünk, azok annyi­val, de annyi­val hu­má­nu­sab­bak, mint ön. De úgy tű­nik ne­kem, hogy egy egy­sze­rű tár­gyat azért ad­hat­na cse­ré­be, egy fegy­vert az el­pusz­tí­tott fegy­ve­rem he­lyett, hi­szen azt Hol­mer ato­mi­zál­ta. Gon­do­lom, nem okoz­na sú­lyo­sabb sé­rü­lést az ön ér­ze­lem­te­le­ní­tett lel­ki nyu­gal­má­nak.

Haw­tor ta­ga­dó­an ráz­ta a fe­jét.

– Ezt pe­dig vég­képp nem te­he­tem meg, Mr. Car­pen­ter, mi­vel igen könnyen elő­for­dul­hat, hogy az ön ma­rad­vá­nyai mel­lett a fegy­vert is fel­fe­de­zik, s ez­zel az anak­ro­niz­mus­gyár­tás vád­ja há­ram­lik rám. Már­is ter­he­li a lel­ki­is­me­re­te­met egy ilyen anak­ro­niz­mus – Hol­mer hul­lá­ja, azt nem tud­juk elő­húz­ni. Nem aka­rok koc­káz­tat­ni, s nem ve­he­tek ilyen fe­le­lős­sé­get ma­gam­ra. Mit gon­dol ön, mi­ért sem­mi­sí­tet­tem meg a gyer­mek­rab­lók űr­ha­jó­ját?

– Mr. Car­pen­ter – si­kol­tot­ta Skip a lép­cső­ről, ahol két Mars-lakó már ott von­szol­ta őt is, meg a nő­vé­rét. – Le­het­sé­ges, hogy Sam nem égett ki tel­je­sen? Le­het­sé­ges, hogy arra azért, még ké­pes, hogy a nyúl­kon­zer­vet vissza­küld­je?

– At­tól fé­lek, Skip, hogy erre sem ké­pes! – ki­ál­tot­ta vá­la­szul Car­pen­ter. – Nincs sem­mi tra­gé­dia, gye­re­kek. Ne ag­gód­ja­tok ér­tem, majd­csak meg­le­szek. Az ál­la­tok min­dig sze­ret­tek, s a gyí­kok – azok is ál­la­tok. Le­het­sé­ges, hogy meg­sze­ret­nek?

– Ó, Mr. Car­pen­ter – ki­ál­tot­ta felé Mar­cy –, na­gyon saj­ná­lom, iszo­nyú­an saj­ná­lom, hogy így tör­tént. Mi­ért nem vitt min­ket ma­gá­val az ön 79 062 158-os évé­be? Egész idő alatt ezt akar­tuk, csak fél­tünk meg­mon­da­ni.

– Igen, így kel­lett vol­na ten­nem, Mor­zsám, így kel­lett vol­na… Hir­te­len min­den össze­fu­tott a sze­me előtt és el­for­dult. Ami­kor is­mét a lép­cső felé te­kin­tett, a két Mars-lakó már a zsi­lip­kam­rá­ba húz­ta Mar­cyt és Ski­pet. In­te­ge­tett.

– Is­ten ve­le­tek, gye­re­kek – ki­ál­tot­ta. – So­ha­sem fe­led­lek el ben­ne­te­ket. Mar­cy még egy el­ke­se­re­dett kí­sér­le­tet tett, hogy ki­sza­kít­sa ma­gát. Még egy ki­csi, és si­ke­rült vol­na. Az őszi­ró­zsák­ra ha­son­lí­tó szem­pár­ban úgy ra­gyog­tak a könnyek, mint a haj­na­li har­mat.

– Sze­re­tem önt, Mr. Car­pen­ter – a kis­lány­nak ezt még si­ke­rült oda­ki­ál­ta­nia, mi­előtt el­tűnt vol­na. – Egész éle­tem­ben sze­ret­ni fo­gom!

Haw­tor két für­ge moz­du­lat­tal ki­tép­te Car­pen­ter fü­lé­ből a be­szé­lő füg­gő­ket, az­u­tán a töb­bi Mars-lakó kí­sé­re­té­ben fel­lép­ke­dett a lép­csőn, s be­ment az űr­ha­jó­ba. „No, ne­sze ne­ked, se­gít­ség.” – gon­dol­ta Car­pen­ter. A fő­ka­pu be­csa­pó­dott. A fel­hő­kar­co­ló meg­re­me­gett, s fen­sé­ge­sen ma­gas­ba emel­ke­dett, egy ide­ig a Föld fö­lött le­be­gett: vé­gül va­kí­tó fény­ára­da­tot bo­csát­va ki az ég felé tört, el­ér­ve a ze­ni­tet, egy kis csil­lag­gá vál­to­zott. Ez ugyan nem volt hul­ló­csil­lag, de azért Car­pen­ter még­is­csak el­gon­dolt egy kí­ván­sá­got.

– Mind­ket­tő­tök­nek bol­dog­sá­got kí­vá­nok – mon­dot­ta. – És azt kí­vá­nom, hogy so­ha­se tud­ják el­ven­ni tő­le­tek a szí­ve­te­ket, mert igen jó szí­ve­tek van.

A csil­la­gocs­ka el­sá­padt, pis­lo­gott és el­tűnt. Car­pen­ter egye­dül ma­radt a tá­gas ró­nán.

A föld pe­dig meg­re­me­gett. Meg­for­dult, és jobb­ra, a há­rom le­gye­ző­pál­ma mel­lett va­la­mi nagy és sö­tét, moz­gó tö­me­get pil­lan­tott meg. Egy pil­la­nat múl­va már meg­lát­ta a gi­gá­szi fe­jet, a ki­egye­ne­se­det­ten álló masszív tör­zset. Két­sor­nyi kard­fog csil­lo­gott a nap­sü­tés­ben, s a lát­vány aka­rat­la­nul is arra kész­tet­te, hogy egy lé­pést hát­rál­jon.

Egy Ty­ran­no­sa­u­rus volt.

V.

Egy sa­u­ro­mo­bil, még ha tö­rött is – még­is­csak jobb, mint a sem­mi. Car­pen­ter lé­lek­sza­kad­va ro­hant Sam­hez. A ka­bin­ba mász­va be­csuk­ta a bu­rát, s néz­te ho­gyan kö­ze­le­dik a Ty­ran­no­sa­u­rus. Az vi­lá­gos volt, hogy a ra­ga­do­zó ész­re­vet­te Car­pen­tert, s most egye­ne­sen Sam felé tar­tott. Mar­cy és Skip ki­kap­csol­ták a védő erő­te­ret, ezért Car­pen­ter meg­le­he­tő­sen könnyű zsák­mányt ígért a zsar­nok­gyík­nak. Azon­ban Car­pen­ter nem igye­ke­zett a ka­jüt­be rej­tőz­ni mi­vel Mar­cy és Skip a tü­lök­ágyu­kat ki­en­ge­dett ál­la­pot­ban hagy­ták. Cé­loz­ni azt nem tu­dott ve­lük, de lőni, még igen. Ha a Ty­ran­no­sa­u­rus meg­fe­le­lő tá­vol­ság­ra ér, ak­kor le­het­sé­ges, hogy egy idő­re, harc­kép­te­len­né te­he­ti a bé­ní­tó lö­ve­dék­kel. Az igaz, hogy a Ty­ran­no­sa­u­rus még me­rő­le­ge­sen kö­ze­le­dik ah­hoz az irány­hoz, amer­re a tü­lök­ágyuk néz­nek, de azért még min­dig ma­radt re­mé­nye arra, hogy mi­előtt tá­mad­na, a fegy­ve­rek elé ke­rül. Car­pen­ter úgy ha­tá­ro­zott, hogy ki­vár­ja ezt az időt.

Mé­lyen le­ha­jolt az ülés­re, ké­szen arra, hogy meg­nyom­ja a ka­kast. A lég­kon­di­ci­o­ná­ló nem dol­go­zott, a ka­bin­ban foj­tó for­ró­ság volt. És eh­hez még a le­ve­gőt is te­lí­tet­te az égett szi­ge­te­lés maró sza­ga. Car­pen­ter arra kény­sze­rí­tet­te ma­gát, hogy ne gon­dol­jon ezek­re a kel­le­met­len­sé­gek­re, s fi­gyel­mét a kö­ze­le­dő ra­ga­do­zó­ra össz­pon­to­sí­tot­ta.

A Ty­ran­no­sa­u­rus már olyan kö­zel járt, hogy el­csö­ke­vé­nye­se­dett mell­ső lá­ba­it is lát­hat­ta. Úgy csügg­tek alá a szörny szűk vál­lá­ról, mint­ha va­la­mi, más ál­lat­nak len­né­nek ki­szá­radt man­csai, rá­adá­sul vagy tíz­szer ki­sebb lé­nyé, mint a tu­laj­do­no­suk. Fö­löt­tük jó hét mé­ter ma­gas­ban fa­de­rék vas­tag­sá­gú nya­kon emel­ke­dett a gi­gá­szi fej, alat­ta az el­torzult törzs, amely alul ki­szé­le­se­dik és át­megy a hát­só lá­bak­ra. Az ál­lat maga mö­gött von­szol­ta ha­tal­mas far­kát, s a fa­rok sú­lya alatt össze­zú­zó­dó bok­rok re­cse­gő zaja kí­sér­te azt a menny­dör­gő csa­pást, ami mind­annyi­szor fel­dü­bör­gött, ami­kor a ha­tal­mas ma­dár­kar­mok­ban vég­ző­dő láb­fej a föld­re csa­pó­dott. Car­pen­ter­nek meg kel­lett vol­na bé­nul­nia a ré­mü­let­től – és se­ho­gyan sem ér­tet­te: mi­ért is nem ré­mül­dö­zik.

A Ty­ran­no­sa­u­rus a tri­ce­ra­tank­tól né­hány mé­ter­nyi­re meg­állt, nyi­tott po­fá­ja még szé­le­sebb­re tá­rult. Az áll­kap­csok­ból me­re­de­ző fél­mé­te­res fo­gak úgy rop­pant­hat­ták vol­na össze Sam hom­lok­bu­rá­ját, mint­ha csak pa­pír­ma­sé­ból ké­szült vol­na, s a szörny lát­ha­tó­lag ép­pen erre ké­szült. Car­pen­ter fel­ké­szült arra, hogy si­e­tő­sen a ka­jüt­be hát­rál­jon, de mint­ha a leg­bor­zal­ma­sabb pil­la­nat­ban a Ty­ran­nusau­rus rá­döb­bent vol­na, hogy még­sem meg­fe­le­lő neki az az irány, amit a tá­ma­dás­hoz ki­vá­lasz­tott, s elöl­ről kez­dett kö­ze­led­ni a sa­u­ro­mo­bil­hoz. Ez­zel Car­pen­ter meg­kap­ta a ré­gen vá­gyott le­he­tő­sé­get. Uj­ját az első el­sü­tő­re he­lyez­te, de nem nyom­ta meg, „Mi az oka an­nak, hogy egy­ál­ta­lán nem ijeszt meg en­gem ez a jó­szág?” – ez vil­lant az agyá­ba. A ször­nyű­sé­ges fej­re né­zett a bu­rán át. A ha­tal­mas áll­kap­csok egy­re szé­le­sebb­re tá­gul­tak. Most már a ko­po­nya egész fel­ső ré­sze füg­gő­le­ge­sen az égre me­redt. Car­pen­ter nem akart hin­ni, a sa­ját sze­mé­nek, de az alsó fog­sor fö­lött egy fej je­lent meg, de egy­ál­ta­lá­ban nem szörny­fej, s ra­gyo­gó kék szem­pár né­zett rá a szörny áll­kap­csá­ból.

– Miss San­dys! – só­haj­tott Car­pen­ter, s majd­nem le­for­dult a ve­ze­tő­ülés­ből.

 

Ahogy ma­gá­hoz tért, ki­nyi­tot­ta a bu­rát, s ki­lé­pett Sam tom­pa orrú po­fá­já­ra, majd ked­ves­ked­ve meg­pas­kol­ta a Ty­ran­no­sa­u­rus ol­da­lát.

– Edith! – mon­dot­ta ked­ves­ke­dő­en – Edith, ked­ves­kém, hát te vagy!?

– Ép­ség­ben van, Mr. Car­pen­ter? – ki­ál­tot­ta fent­ről San­dys kis­asszony.

– Tel­je­sen – fe­lel­te Car­pen­ter. – És na­gyon örü­lök, hogy lát­ha­tom önt, Miss San­dys!

A lány fe­jecs­ké­je mel­lett egy má­so­dik fej is meg­je­lent – Pe­ter Det­ro­its jól is­mert gesz­te­nye­szín ko­bak­ja.

– És an­nak is örül, Mr. Car­pen­ter, hogy en­gem is lát­hat?

– De még hogy, Pet, ba­rá­tom!

Miss San­dys Edith alsó aj­kán ki­tol­ta a lép­csőt, s mind­ket­ten le­mász­tak. Pe­ter von­ta­tó­kö­te­let ci­pelt, s nyom­ban Sam po­fá­já­hoz meg Edith far­ká­hoz kap­csol­ta. Car­pen­ter se­géd­ke­zett a mér­nök­nek.

– De hon­nan tud­ták meg, hogy szo­rult hely­zet­be ke­rül­tem – kér­dez­te –, hi­szen nem küld­tem fel sem­mit?

– A szí­vünk meg­súg­ta – fe­lel­te Pe­ter Det­ro­its és San­dys kis­asszony­hoz for­dult. – No, San­dys, már meg is va­gyunk.

– Hát ak­kor in­dul­ha­tunk is – vá­la­szol­ta San­dys kis­asszony. Car­pen­ter­re né­zett, majd gyor­san el­kap­ta te­kin­te­tét. – Ter­mé­sze­te­sen, ha ön már vég­zett a fel­ada­tá­val, Mr. Car­pen­ter.

Most, ami­kor az első öröm­te­li iz­gal­mak el­csi­tul­tak, most is­mét azt érez­te, mint ko­ráb­ban, hogy a lány je­len­lé­té­ben el­vész. – Be­fe­jez­tem, Miss San­dys – mon­dot­ta, a lány ka­bát­ká­já­nak bal zse­bé­hez in­téz­ve sza­va­it. – És el sem hi­szi, mi­lyen gyor­san in­téz­tem el min­dent, és mi­lyen hi­he­tet­le­nül fura volt az egész.

– No, nem tu­dom. Elő­for­dul, hogy az el­len­őr­zés so­rán a leg­va­ló­sze­rűb­bé a leg­va­ló­szí­nűt­le­nebb dol­gok vál­nak. Ké­szí­tek ön­nek va­la­mi ha­rap­ni­va­lót, Mr. Car­pen­ter.

Gyor­san fel­sza­ladt a lép­csőn, Car­pen­ter kö­vet­te, őt pe­dig Pe­ter Det­ro­its.

– Majd én ülök a kor­mány mel­lé, Mr. Car­pen­ter – je­len­tet­te; ki Pe­ter. – Úgy tű­nik, ala­po­san ki­me­rült.

– Így is van – he­lye­selt Car­pen­ter.

Ami­kor Edith ka­jüt­jé­be lé­pett, le­dőlt a priccs­re. Miss San­dys a kony­ha­fül­ké­be ment, vi­zet ra­kott fel ká­vé­nak, a hű­tő­ből meg son­kát vett elő. Pe­ter Det­ro­its fent ma­radt a ve­ze­tő­fül­ké­ben. Be­csap­ta a hom­lok­bu­rát, s Edith el­in­dult.

Pe­ter re­mek ve­ze­tő volt. Éj­jel-nap­pal leg­szí­ve­seb­ben a kor­mány­nál ült vol­na. És nem­csak ül­dö­gél­ni sze­re­tett a kor­mány mel­lett – ha­nem be­hunyt szem­mel is szét tu­dott szed­ni, meg össze­rak­ni bár­mely sa­u­ro­mo­bilt. „Kü­lö­nös, hogy Pe­ter és Miss San­dys nem sze­ret­tek egy­más­ba” – töp­ren­gett Car­pen­ter. – Mind­ket­ten olyan ked­ve­sek, hogy ezt már ré­ges-ré­gen meg kel­lett vol­na ten­ni­ük. – Ter­mé­sze­te­sen Car­pen­ter örült an­nak, hogy ez nem tör­tént meg, noha et­től egy­ál­ta­lán nem könnyeb­be­dett a hely­ze­te.

És mi az oka an­nak, hogy egyet­len szót sem szól­tak az Űr­rend­őr­ség ha­jó­já­ról? Hi­szen le­he­tet­len, hogy ne lát­ták vol­na, ami­kor az fel­re­pült…

Edith ké­nyel­me­sen po­rosz­kált a ró­nán a dom­bok irá­nyá­ba. A vi­lá­gí­tó­ab­la­kon át jól lát­hat­ta, ho­gyan ban­du­kol utá­na buk­dá­csol­va Sam. San­dys kis­asszony a ki­csiny kony­há­ban a son­kát vág­ta, Car­pen­ter a lányt néz­te, s igye­ke­zett el­űz­ni azt a bá­na­tot, ame­lyet a Mar­cy­től és Skip­től való el­sza­ka­dás zú­dí­tott rá. Te­kin­te­te meg­állt a lány kar­csú lá­bán, vé­kony de­re­kán, majd fel­ka­pasz­ko­dott, a réz­vö­rös für­tök felé, egy pil­la­na­tig azon a sely­mes pi­hén állt meg, amely a rö­vid­re vá­gott für­tök alatt bo­rí­tot­ta a lány nya­kát. Kü­lö­nös, hogy a haj min­dig sö­té­te­dik, ahogy az em­ber öreg­szik…

Car­pen­ter moz­du­lat­la­nul he­vert, a priccsen.

– Miss San­dys – szó­lí­tot­ta meg a lányt –, mennyit ka­punk, ha 499 999 991-et meg­szorzunk 8 003 432 111-gyel?

– 400 171 598 369 111 001-et.

San­dys kis­asszony ek­kor meg­re­me­gett. Az­u­tán foly­tat­ta a son­ka­sze­le­te­lést. Car­pen­ter las­san fel­ült, lá­bát a pad­ló­ra tet­te. Szí­ve össze­szo­rult, s el­akadt a lé­leg­ze­te.

Fog­ja­tok két ma­gá­nyos kis­gyer­me­ket. Az egyik kö­zü­lük – ma­te­ma­ti­kai zse­ni, a má­sik ugyan­csak zse­ni, de tech­ni­kai. Két ma­gá­nyos gyer­me­ket, akik egész éle­tük­ben nem tud­ják, mi­lyen ér­zést je­lent sze­ret­ve len­ni. Vi­gyé­tek át őket egy má­sik boly­gó­ra, s ül­tes­sé­tek egy sa­u­ro­mo­bil­ba, amely min­den elő­nye és ér­de­me el­le­né­re – csu­pán cso­dá­la­to­san nagy já­ték­szer. Ren­dez­ze­tek szá­muk­ra rög­tön­zött pik­ni­ket a kré­ta idő­szak­ban, s éle­tük­ben elő­ször ké­nyez­tes­sé­tek őket úgy, ahogy il­lik. Az­u­tán ve­gye­tek el tő­lük min­dent, amit itt kap­tak, s ugyan­ak­kor hagy­já­tok meg szá­muk­ra a vissza­té­rés­re kény­sze­rí­tő ser­ken­tőt – azt, hogy meg kell men­te­ni­ük egy em­bert. És eköz­ben te­gye­tek úgy, hogy mi­köz­ben en­nek az em­ber­nek éle­tét meg­men­tik – aköz­ben ké­pe­sek le­gye­nek – más, de nem ke­vés­bé re­á­lis ér­tel­mé­ben a szó­nak – meg­men­te­ni a sa­ját éle­tü­ket.

De 79 062 156 év! 75 000 000 km! Ez le­he­tet­len! De mi­ért?

Hi­szen ti­tok­ban meg­épít­he­tik az idő­gé­pet, a ma­guk elő­ké­szí­tő is­ko­lá­já­ban; azt szín­lel­ve, hogy az ér­ze­lem­te­le­ní­tés­re ké­szül­nek! Az­tán, mi­előtt szed­ni kez­de­nék az ér­ze­lem­te­le­ní­tőt, be­ül­het­nek a gép­be, s ha­tal­mas ug­rást te­het­nek a tá­vo­li jö­vő­be.

Az igaz, hogy iszo­nya­tos ener­gia­mennyi­ség­re van szük­ség az ilyen ug­rás­hoz. Az is igaz, hogy az a kép, ami a tá­vo­li jö­vő­ben fo­gad­ja őket a Mar­son, biz­tos, lel­kük mé­lyé­ig: meg­ráz­za a gyer­me­ke­ket. De ezek igen ta­lá­lé­kony gyer­me­kek vol­tak – elég­gé ta­lá­lé­ko­nyak ah­hoz, hogy ki­hasz­nál­ja­nak min­den olyan je­len­tő­sebb ener­gia­for­rást, ami ke­zük ügyé­be ke­rült, s hogy meg­él­je­nek a Mars je­len­le­gi ég­haj­la­tán s le­ve­gő­jé­ben ad­dig, amíg meg nem ta­lál­ják az egyik oxi­gé­nes mar­si bar­lan­got. És ott olyan Mars-la­kók­nak kell gon­dos­kod­ni­uk ró­luk, akik min­den­re meg­ta­nít­ják őket, ami ah­hoz szük­sé­ges, hogy az egyik ku­po­la­ko­ló­ni­á­ban el­fo­gad­ják őket föl­di­ek­nek. Ami az ott élő te­le­pe­se­ket il­le­ti, azok alig­ha kezd­ték fe­les­le­ges kér­dé­sek fel­te­vé­sé­vel, hi­szen bol­do­gok­nak kel­lett len­ni­ük, ami­kor még két em­ber gya­ra­pí­tot­ta fu­ka­ron mért tö­me­gü­ket. Ez­u­tán a gyer­me­kek­nek már csak tü­rel­me­sen vár­ni­uk kel­lett, amíg ki­fej­lőd­nek, s annyit meg­ke­res­het­nek, hogy el­jus­sa­nak a Föld­re. S az­u­tán már csak az ma­radt hát­ra, hogy meg­fe­le­lő kép­zést kap­ja­nak, és pa­le­on­to­ló­gu­sok­ká le­gye­nek.

Az ter­mé­sze­tes, hogy eh­hez jó sok évre volt szük­sé­gük. De ezt ele­ve szá­mí­tás­ba kel­lett ven­ni­ük, és úgy szá­mí­ta­ni ki az idő­ben tett ug­rá­su­kat, hogy idő­ben je­len­je­nek meg, s a 2156-os év­ben hely­ben le­gye­nek. Az idő­kész­le­tük, az idő­tar­ta­lé­kuk alig-alig volt ele­gen­dő erre. San­dys kis­asszony az ÉPT-ben mind­össze há­rom hó­nap­ja dol­go­zott, míg Pe­ter Det­ro­its egy hó­nap­pal ké­sőbb he­lyez­ke­dett el ott, ter­mé­sze­te­sen a lány ja­vas­la­ta alap­ján.

Egy­sze­rű­en ke­rü­lő úton jár­tak, ez az egész. Elő­ször 75 000 000 ki­lo­mé­ter a Mar­sig, a múlt­ban, az­u­tán 79 062 100 év a Mars je­len­ko­rá­ig; is­mét 75 000 000 ki­lo­mé­ter a Föld je­le­né­be – vé­gül 79 062 156 év a Föld múlt­já­ba.

Car­pen­ter a priccsen ül­dö­gél­ve igye­ke­zett ren­dez­ni gon­do­la­ta­it.

Va­jon tud­ta-e a lány, hogy majd San­dys kis­asszony és Pe­ter Det­ro­its lesz­nek? – töp­ren­gett. Biz­to­san. Tud­ták – leg­alább­is erre szá­mí­tot­tak – mi­vel ezt a ne­vet vet­ték fel ami­kor a te­le­pe­sek­hez csat­la­koz­tak. Pa­ra­dox hely­zet állt ugyan elő, de nem na­gyon ijesz­tő; ezért ezen nem is kell nyug­ta­lan­kod­ni. Hi­szen ez az új név jól il­lett ne­kik.

De mi­ért vi­sel­ked­tek úgy, mint­ha egy­ál­ta­lán nem is­mer­nék?

Mi­vel­hogy nem is vol­tak is­me­ret­ség­ben, nem­de? De ha el­me­sél­ték vol­na neki az egész igaz­sá­got, ak­kor va­jon hitt vol­na-e ne­kik?

Ter­mé­sze­te­sen nem.

Egyéb­ként ez sem­mit sem ma­gya­rá­zott meg, s fő­leg azt nem ma­gya­ráz­za, hogy mi­ért volt hoz­zá San­dys kis­asszony ta­szí­tó­an hi­deg, mi volt az oka, hogy annyi­ra nem sze­ret­te.

Le­het, hogy egy­ál­ta­lán nem ez az igaz­ság? Le­het, hogy azért volt olyan tar­tóz­ko­dó, ami­ért ő maga, Car­pen­ter, úgy vi­sel­ke­dett a lány je­len­lé­té­ben? Le­het­sé­ges, hogy ugyan­úgy imád­ta, mint ő a lányt, s ugyan­úgy za­var­ba jött a je­len­lé­té­ben, mint a fér­fi az övé­ben? Le­het, hogy azért tö­re­ke­dett, hogy ha le­het; rá se néz­zen, mi­vel félt az ér­zel­me­it el­árul­ni ak­kor, ami­kor a fér­fi még nem tud­ja, hogy ki is ő tu­laj­don­kép­pen?

Egy­szer­re el­tűnt elő­le min­den.

 

A ka­jü­töt be­töl­töt­te Edith mo­tor­já­nak egyen­le­tes zú­gá­sa. És meg­le­he­tő­sen hosszú ide­ig sem­mi sem tör­te meg a csön­det. – Mi tör­tént, Mr. Car­pen­ter? – szó­lalt meg vá­rat­la­nul Miss San­dys. – El­aludt?

A fér­fi ek­kor fel­állt. A lány felé for­dult. An­nak sze­mé­ben könnyek ég­tek, gyen­gé­den és imá­dat­tal né­zett Car­pen­ter­re – pon­to­san úgy, aho­gyan az el­múlt éj­sza­ka né­zett rá, 79 062 156 év­vel ez­előtt a me­zo­zo­i­ku­mi tá­bor­tűz­nél, a fel­ső kré­ta idő­sza­ki bar­lang­ban. „De hi­szen, ha azt mond­ja neki, hogy sze­re­ti őt, ak­kor majd a nya­ká­ba ug­rik – majd meg­lát­ja!”

– Sze­ret­lek, Mor­zsi­kám – szó­lalt meg Car­pen­ter.

Mire a lány a nya­ká­ba bo­rult.

(Ro­bert F. Young no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Bra­tya po ra­zu­mu”)