Robert A. HEINLEIN:
A HOSSZÚ ŐR­SÉG

„Ki­lenc hajó hagy­ta el a Hold Bá­zist. Nyolc hajó gyű­rűt al­ko­tott, a gyű­rű kö­zép­pont­já­ban re­pült a ki­len­ce­dik – a leg­ki­sebb. Ezt a for­má­ci­ót meg­őriz­ték egész úton, míg csak el nem ér­ték a Föl­det. A kis űr­ha­jón az ad­mi­rá­lis jel­vé­nye csil­lo­gott – jól­le­het a fe­dél­ze­tén nem tar­tóz­ko­dott egyet­len élő­lény sem. Ra­dio­ak­tív ter­het szál­lí­tó, táv­irá­nyí­tá­sú gép volt, és nem sze­mély­szál­lí­tó űr­ha­jó. A ra­ko­má­nya csu­pán egy ólom­ko­por­só és egy Ge­i­ger-Mül­ler-féle szám­lá­ló­cső volt, amely egyet­len pil­la­nat­ra sem hagy­ta abba a ke­tye­gést.” („Tíz év­vel ké­sőbb.” Rész­let a „New York Ti­mes” ve­zér­cik­ké­ből. Arch. sz. 2009. jún. 17. 38.)

 

Johnny Del­quist a Ge­i­ger-szám­lá­ló­ra fúj­ta a füs­töt. Ke­se­rű­en ne­ve­tett, és újabb füst­go­molyt fújt ki. Már az egész tes­te ra­dio­ak­tív. Még a lé­leg­ze­te is, a ci­ga­ret­tá­já­nak a füst­je is őr­jön­gő ke­tye­gés­re kény­sze­rí­tet­te a szám­lá­lót.

Mi­lyen rég­óta van már itt? A Hol­don szin­te nincs is je­len­tő­sé­ge az idő­nek. Két nap­ja? Há­rom? Egy hete? Gon­do­lat­ban vissza­te­kin­tett a tör­tén­tek­re; az utol­só pil­la­nat, amely­re kín­zó tisz­ta­ság­gal em­lé­ke­zett, az a perc volt, ami­kor a pa­rancs­nok he­lyet­te­se ma­gá­hoz hí­vat­ta – köz­vet­le­nül a reg­ge­li után.

– En­ge­délyt ké­rek a je­lent­ke­zés­re – Del­quist had­nagy.

To­wers ez­re­des fel­pil­lan­tott.

– Ah, John Ezra! Ül­jön le Johnny! Ci­ga­ret­tát?

Johnny kí­ván­csi­an ült le. Tu­laj­don­kep­pen min­dig cso­dál­ta To­wers ez­re­dest – ka­to­nás ma­ga­tar­tá­sát, aho­gyan pa­ran­csolt –, a ka­to­nai tu­dá­sát. Johnny­nak nem volt ka­to­nai szol­gá­la­ta – az­u­tán ne­vez­ték ki tiszt­nek, hogy meg­sze­rez­te az atom­fi­zi­kai tu­do­má­nyok dok­to­ra cí­met, és most Hold Bá­zi­son tel­je­sít szol­gá­la­tot, mint al­bom­bá­zó.

Az ez­re­des a po­li­ti­ká­ra te­rel­te a szót; Johnnyt ez meg­lep­te. Vé­gül is To­wers rá­tért a lé­nyeg­re: ve­szé­lyes do­log – vé­le­mé­nye sze­rint –, to­vább­ra is a po­li­ti­ku­sok ke­zé­ben hagy­ni a vi­lág kor­mány­zá­sát. A ha­tal­mat egy meg­fe­le­lő­en ki­vá­lo­ga­tott cso­port ke­zé­be kell le­ten­ni. Erre csak a Hold Őr­ség al­kal­mas. Ne­kik kell cse­le­ked­ni­ük.

Ezek a sza­vak in­kább za­var­ba hoz­ták, mint meg­lep­ték Johnnyt. To­wers el­gon­do­lá­sa mint el­vont gon­do­lat, mint el­mé­le­ti meg­ál­la­pí­tás tu­laj­don­kép­pen éssze­rű­nek tűnt… – A Nép­szö­vet­ség an­nak ide­jén szét­hul­lott – és va­jon meg le­het aka­dá­lyoz­ni az ENSZ szét­hul­lá­sát? – És az is le­het – foly­tat­ta To­wers –, ha az ENSZ csőd­be ke­rül, az vi­lág­há­bo­rút von maga után. – De hi­szen min­den­ki tud­ja, hogy mi­lyen bor­zal­mas vol­na egy ilyen há­bo­rú! Igaz?

Del­quist mind­ez­zel egyet­ér­tett. To­wers igen örült – így mond­ta – hogy Johnny meg­ér­ti, mi­ről van szó. A fel­ada­tok­kal tu­laj­don­kép­pen a bom­bá­zó­fő­nök is meg­bir­kóz­na, de úgy vé­lik, jobb, ha mind a két spe­ci­a­lis­ta részt vesz az ak­ci­ó­ban.

Johnny fel­kap­ta a fe­jét.

– Ön ter­mé­sze­te­sen ten­ni akar va­la­mit eb­ben a vi­szony­lat­ban? – Még ek­kor is azt hit­te, hogy a pa­rancs­nok csak be­szél­get­ni hí­vat­ta.

To­wers mo­soly­gott. – Nem va­gyunk po­li­ti­ku­sok, nem ke­nye­rünk a fe­cse­gés. Mi cse­lek­szünk.

Johnny füttyen­tett meg­le­pe­té­sé­ben… – Mi­kor kez­dőd­ne? – kér­dez­te.

To­wers be­kap­csol­ta a hang­szó­rót, a fi­a­tal­em­ber meg­döb­bent, ami­kor a sa­ját hang­ját meg­hal­lot­ta. A gép egy be­szél­ge­tést rög­zí­tett, ame­lyet az ala­cso­nyabb ran­gú tisz­tek foly­tat­tak az ebéd­lő­ben. Po­li­ti­kai vita volt, amely­re – ha jól em­lék­szik – kü­lön is meg­hív­ták… Igen ér­de­kes volt! De az a tény, hogy kém­ked­tek utá­na, fel­há­bo­rí­tot­ta.

To­wers el­hall­gat­tat­ta a ké­szü­lé­ket.

– Már­is cse­lek­szünk – mond­ta. – Tud­juk, hogy ki meg­bíz­ha­tó, ki nem. Ve­gyük pél­dá­ul Kellyt… – S köz­ben a hang­szó­ró­ra mu­ta­tott. – Kelly po­li­ti­ka­i­lag nem meg­bíz­ha­tó. Ész­re­vet­te ta­lán, hogy nem vett részt a reg­ge­lin?

– Ó! Azt gon­dol­tam, őr­sé­gen van.

– Kelly már „be­fe­jez­te az őr­sé­get”. Nyu­god­jon meg, nem árt­hat.

Johnny el­gon­dol­ko­zott.

– És mi­nek tar­ta­nak en­gem? – kér­dez­te. – Meg­bíz­ha­tó­nak vagy meg­bíz­ha­tat­lan­nak?

– A maga neve mel­lett még kér­dő­jel áll. De én min­dig azt mond­tam, hogy ma­gá­ra tá­masz­kod­ha­tunk. – Az ez­re­des el­bű­vö­lő­en mo­soly­gott. – Re­mé­lem nem ha­zud­tol meg?

Del­quist nem vá­la­szolt; To­wers pe­dig éles han­gon foly­tat­ta a meg­kez­dett be­szél­ge­tést: – No, így ál­lunk, mit gon­dol mind­er­ről? Be­szél­jen!

– Azt, hogy vé­le­mé­nyem sze­rint, túl­ér­té­ke­li az ere­jét. Mert ha igaz is, hogy a Hold Bá­zis ha­tal­má­ban tart­hat­ja a Föl­det, de az is igaz, hogy a Hold Bá­zis ugyan­csak ké­nyel­mes cél­táb­la. Egy bom­ba, és – ka­put!

To­wers ek­kor egy rá­dió­gram­mot nyúj­tott át Del­quist­nek; ez állt ben­ne: „Ná­lam van a ki­tisz­tí­tott fe­hér­ne­mű­je. Zak.” – Ez annyit je­lent, hogy az „Urá­ni­án” min­den bom­bát tönk­re­tet­tek. Ha­son­ló je­len­tést kap­tam min­den olyan ha­jó­ról, amely bár­mi­lyen mér­ték­ben ve­szélyt je­lent­het a szá­munk­ra. – Fel­állt. – Gon­dol­koz­zon a hal­lot­tak­ról, és jöj­jön hoz­zám a reg­ge­li fog­lal­ko­zás után. Mor­gan őr­nagy­nak kell az ön sür­gős se­gít­sé­ge a bom­ba sta­bi­li­zá­ló be­ren­de­zé­sé­nek át­ala­kí­tá­sá­hoz.

– A sta­bi­li­zá­ló be­ren­de­zést kell át­ala­kí­ta­ni?

– Ter­mé­sze­te­sen. Hogy sem­mi eset­ben se kezd­jen el mű­köd­ni az előtt, mi­előtt a cél­ját el nem éri.

– Ho­gyan?! De hi­szen ön azt mond­ta, hogy ép­pen a há­bo­rú meg­aka­dá­lyo­zá­sa a cél­ja?

To­wers meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem is lesz há­bo­rú. Sem­mi­lyen há­bo­rú sem lesz – csu­pán lé­lek­ta­ni ha­tást aka­runk gya­ko­rol­ni –, egy–két je­len­ték­te­len vá­ros­kát bom­bázunk csu­pán. Egy kis vér­csa­po­lás azért, hogy el­ke­rül­jük az egész tár­sa­dal­mat pusz­tí­tó há­bo­rút. Egy­sze­rű szám­ta­ni fel­adat.

S ek­kor Johnny vál­lá­ra tet­te a ke­zét.

– De hi­szen ön nem le­het ilyen szőr­szál­ha­so­ga­tó, ho­gyan is le­het­ne más­képp bom­ba­ve­tő. Te­kint­se az egé­szet je­len­ték­te­len se­bé­szi be­avat­ko­zás­nak. És gon­dol­jon a csa­lád­já­ra.

És ek­kor Johnny Del­quist va­ló­ban a csa­lád­já­ra gon­dolt.

– Arra kér­ném uram, hogy előbb be­szél­hes­sek a pa­rancs­nok­kal.

To­wers össze­rán­col­ta a szem­öl­dö­két.

– A tá­bor­nok­kal nem ta­lál­koz­hat. De meg­mond­ha­tom, hogy én az ő ne­vé­ben be­szél­tem ön­nel. Vá­rom, hogy a meg­be­szélt idő­ben je­lent­kez­zen.

A tá­bor­no­kot va­ló­ban nem lát­hat­ta; a tá­bor­nok ha­lott volt már, de Johnny mind­ezt nem tud­ta.

*

Del­quist vissza­tért az ebéd­lő­be, ci­ga­ret­tát vá­sá­rolt, le­ült, és rá­gyúj­tott. De azon nyom­ban fel­állt, össze­nyom­ta a ci­ga­ret­ta­vé­get, és a nyu­ga­ti lég­zsi­lip­be in­dult. Be­öl­tö­zött az űr­ru­há­já­ba, és oda­lé­pett az őr­höz.

– Nyis­sa ki, Smi­thy!

A ten­ge­rész meg­le­pő­dött:

– To­wers ez­re­des en­ge­dé­lye nél­kül sen­kit sem en­ged­he­tek ki a fel­szín­re, uram. Hogy le­het, hogy ön nem tud er­ről?

– Ó, de­hogy nem! Adja ide a pa­rancs­köny­vét. – Del­quist fog­ta a köny­vet, meg­ír­ta az en­ge­délyt a maga szá­má­ra, és alá­ír­ta: To­wers ez­re­des pa­ran­csá­ra. – Hív­ja fel a pa­rancs­no­kot, és győ­ződ­jön meg róla – mond­ta.

Az őr el­ol­vas­ta a pa­ran­csot, és zseb­re­vág­ta a köny­vet. – Ugyan, had­nagy. Az ön sza­va ele­gen­dő.

– Nem akar­ja a pa­rancs­no­kot ez­zel is za­var­ni, igaz? Meg­ér­tem ma­gát.

Johnny be­lé­pett a zsi­lip­be, be­zár­ta a bel­ső aj­tót, és várt, amíg a le­ve­gő ki­áradt a zsi­lip­ből.

Aho­gyan a fel­szín­re lé­pett, hu­nyo­rog­ni kez­dett az éles fény­ben.

A ra­ké­ta­in­dí­tó tér­re si­e­tett; ott vár­ta a gép. Be­pré­sel­te ma­gát a ka­bin­ba, le­zár­ta a vé­dő­bu­rát, meg­nyom­ta az in­dí­tó gom­bot. A ra­ké­ta át­szá­gul­dott a dom­bok kö­zött, és a sík­ság­ra ért. A sík­sá­gon sza­bá­lyos rend­ben áll­tak az út­ra­kész táv­irá­nyí­tá­sú ra­ké­ták; úgy me­red­tek a ma­gas­ba a kar­csú fém­tes­tek, aho­gyan a szü­le­tés­na­pi tor­tát szok­ták dí­szí­te­ni gyer­tyák­kal. A ra­ké­ta a sík­sá­got maga mö­gött hagy­ta, s be­fu­tott az alag­út­ba. Johnny gyom­ra szin­te be­le­fáj­dult, amint a gép se­bes­sé­ge vi­ha­ro­san csök­kent – vé­gül is a föld alat­ti atom­bom­ba-rak­tár előtt állt meg.

Del­quist ki­má­szott a ra­ké­ta-au­tó­ból, és be­kap­csol­ta adó-ve­vő­jét. Az űr­ru­hás őrök súly­ba kap­ták a fegy­ve­rü­ket.

– Jó reg­gelt, Lopez – kö­szönt Del­quist, és az őr mel­lett el­ha­lad­va a lég­kam­rá­hoz lé­pett, ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

Az őr fel­szó­lí­tot­ta vissza­té­rés­re.

– Ej, a pa­rancs­nok en­ge­dé­lye nél­kül sen­ki sem lép­het be.

Majd a fegy­ve­rét le­en­ged­ve az ol­dal­tás­ká­já­ban kez­dett ko­to­rász­ni, és va­la­mi­fé­le pa­pírt hú­zott ki on­nan. – Ol­vas­sa, had­nagy!

Del­quist fél­re­tol­ta a pa­pírt. – Én fo­gal­maz­tam ezt a pa­ran­csot. Maga is ol­vas­ta; de nem ér­tel­me­zi he­lye­sen.

– Ho­gyan kell ak­kor, had­nagy úr?

Del­quist ki­vet­te az őr ke­zé­ből a pa­pírt, be­le­né­zett, az­tán rá­mu­ta­tott az egyik sor­ra. – Lát­ja? „A pa­rancs­nok ál­tal kü­lön meg­je­lö­len­dő sze­mé­lyek ki­vé­te­lé­vel” – ezek a sze­mé­lyek a bom­ba­ve­tők. Mor­gan őr­nagy és én.

Az őrt azon­ban úgy lát­szik nem nyug­tat­ta meg a vá­lasz. Del­quist foly­tat­ta: – Néz­ze meg a sza­bály­zat­ban. Az ör­dög­be is! Ott meg­ta­lál­ja „kü­lön meg­je­löl­tek”. – „A bom­ba el­he­lye­zé­se. Biz­ton­ság. El­já­rá­sok” című pont­ban… Ne mer­je azt mon­da­ni, hogy a ka­szár­nyá­ban hagy­ta a sza­bály­za­tot!

– De­hogy­is, uram! A sza­bály­zat ná­lam van.

Az őr be­nyúlt a tás­ká­ba. Del­quist át­nyúj­tot­ta neki a pa­ran­csot. Az őr el­vet­te, és egy pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után a fegy­ve­rét maga mel­lé tá­masz­tot­ta, a bal ke­zé­be vet­te a pa­pírt, a job­bal pe­dig a tás­ká­já­ba nyúlt a sza­bály­za­tért.

Del­quist meg­ra­gad­ta a pus­ka csö­vét, és le­ütöt­te a fegy­ver­rel az őrt. Az­tán a fegy­vert el­dob­ta, és be­sur­rant a lég­kam­rá­ba. Az ajtó be­csu­ká­sa köz­ben még lát­ta, ahogy az őr szé­de­leg­ve fel­tá­pász­ko­dik, és a pisz­to­lya után nyúl. A kül­ső aj­tót re­me­gő kéz­zel szo­ro­san be­zár­ta. Egy pil­la­nat­nyi nyu­ga­lom után az aj­tón pisz­toly­go­lyó kop­pant.

A bel­ső aj­tó­hoz ro­hant, egész sú­lyá­val rá­ne­he­ze­dett a nyi­tó kar­ra, az­tán is­mét a kül­ső aj­tó­hoz tért vissza, két­ség­be­esett erő­vel fog­ta a ki­lin­cset.

Érez­te, egész tes­té­vel érez­te, hogy a ki­lincs mo­zog. Az őr meg­pró­bál­ta ki­nyit­ni, a had­nagy pe­dig min­den ere­jé­vel el­len­állt. A Hol­don levő csök­kent súly­vi­szo­nyok kö­zött azon­ban alig­ha tud­ja le­küz­de­ni el­len­fe­le ere­jét. A ki­lincs min­den erő­fe­szí­té­se el­le­né­re, las­san emel­ke­dett.

A bom­ba­rak­tár le­ve­gő­je a meg­nyi­tott sze­le­pen át ki­özön­lött az elő­tér­be. Del­quist érez­te, hogy űr­ru­há­ja, egy­re job­ban tes­té­hez si­mul, aho­gyan a kam­rá­ban ural­ko­dó lég­nyo­más mind­in­kább ki­egyen­lí­tő­dött az űr­ru­há­ban levő lég­nyo­más­sal. Ab­ba­hagy­ta a ki­lincs szo­rí­tá­sát, és azt is, hogy til­ta­koz­zon az őr kí­sér­le­tei el­len. Úgy sem ér­he­tett el már sem­mit, har­minc ton­na nyo­más zár­ta be az aj­tót.

Johnny rög­zí­tet­te a bom­ba­rak­tár aj­ta­ját. Mind­ad­dig, amíg a bel­ső ajtó nyit­va áll, a zsi­lip nem mű­köd­het, sen­ki sem jö­het be.

A bom­ba­rak­tár­ban sor­já­ba rak­va he­ver­tek a bom­bák, min­den egyes irá­nyít­ha­tó ra­ké­tá­hoz egy–egy da­rab – a bom­bá­kat meg­ha­tá­ro­zott tá­vol­ság vá­lasz­tot­ta el egy­más­tól, hogy ily mó­don is meg­aka­dá­lyoz­zák a vé­let­le­nül ki­vál­tó­dó lánc­re­ak­ci­ót. Ezek a bom­bák a vi­lág­min­den­ség leg­bor­zal­ma­sabb, leg­pusz­tí­tóbb al­ko­tá­sai vol­tak, és egy­ben az ő agyá­nak szü­löt­tei. Johnny most ott állt köz­tük és mind­azok kö­zött, akik meg­kí­sér­lik eze­ket az al­ko­tá­so­kat go­nosz cél ér­de­ké­ben fel­hasz­nál­ni.

És még­is, most sincs sem­mi­fé­le ter­ve arra, hogy mint hasz­nál­hat­ná ki ezt az idő­le­ges előnyt.

Hir­te­len meg­szó­lalt a hang­szó­ró: – Hé! Had­nagy! Mi tör­té­nik ott? Meg­őrült?!…

Del­quist nem fe­lelt. Lopez csak áll­jon ott meg­za­va­rod­va – an­nál több ide­je ma­rad arra, hogy va­la­mi ha­tá­ro­zott dön­tés­re jus­son. Amennyi időt ki tud har­col­ni, az tisz­ta nye­re­ség. Lopez egy ide­ig foly­tat­ta a til­ta­ko­zást. Vé­gül is el­hall­ga­tott.

Johnny ma­ka­csul egyet­len cél felé tört – nem en­ge­di, hogy a bom­bá­kat – az ő bom­bá­it! – fel­hasz­nál­ják a „né­hány je­len­ték­te­len vá­ros el­le­ni de­monst­ra­tív ak­ci­ó­ra”. De mi lesz vele? Igaz, To­wers nem ha­tol­hat be, de te, Johnny itt ül­hetsz íté­let­na­pig.

Ne ál­tasd ma­gad, John Ezra! To­wers igen­is be­tör­het. Egy kis rob­ba­nó töl­tet a kül­ső ajtó alá – a le­ve­gő ki­árad, és te Johnny fi­acs­kám, a sa­ját szét­rob­bant tü­dőd­ből ki­ára­dó vér­ben ful­ladsz meg, a bom­bák­nak azon­ban ku­tya ba­juk sem lesz. Úgy ké­szí­tet­ték őket, hogy el­vi­sel­jék a Hold­ról a Föld­re ve­ze­tő utat; a lég­üres tér nem árt ne­kik. Johnny el­ha­tá­roz­ta, hogy az űr­ru­há­já­ban ma­rad. A lég­nyo­más rob­ba­nás­sze­rű esé­se iga­zán nem von­zot­ta, ak­kor még­is­csak jobb do­log vég­el­gyen­gü­lés­ben meg­hal­ni.

Az is le­het, hogy úgy si­ke­rül lyu­kat fúr­ni­uk, és ki­bo­csá­ta­ni­uk a le­ve­gőt, hogy a re­teszt nem te­szik tönk­re. To­wers újabb zsi­li­pet is épít­tet­het a régi mö­gött. Ám az is igaz, hogy az ál­lam­csíny si­ke­re a gyors cse­lek­vés­től függ. Ezért va­ló­szí­nű, hogy az ez­re­des a leg­gyor­sabb utat, a rob­ban­tást vá­laszt­ja. És Lopez, min­den bi­zonnyal már­is je­len­ti a bá­zis­nak, hogy mi tör­tént. To­wers­nek mind­össze ti­zen­öt perc­re van szük­sé­ge, hogy át­öl­töz­zön, és meg­ér­kez­zen.

Ti­zen­öt perc…

Ti­zen­öt perc múl­va a bom­bák az össze­es­kü­vők ke­zé­be ke­rül­het­nek. Te­hát ti­zen­öt perc alatt kell őket ár­tal­mat­lan­ná ten­nie.

Az atom­bom­ba lel­ke, a ket­tő vagy több rész­re szét­vá­lasz­tott anyag, pél­dá­ul plu­tó­ni­um. Ilyen ál­la­pot­ban nem rob­ba­nó­ké­pe­sebb, mint egy font vaj. Ám ha a ré­sze­ket si­ke­rül gyor­san egye­sí­te­ni, a rob­ba­nás be­kö­vet­ke­zik. A lé­nye­ges a me­cha­niz­mu­suk­ban, va­la­mint a lánc­re­ak­ci­ó­ban rej­lik, és ab­ban, hogy a kel­lő idő­pont­ban és a he­lyen kö­vet­kez­zen be ez az egye­sí­tés.

A vil­la­mos be­ren­de­zést – a bom­ba „agyát” könnyű tönk­re­ten­ni, ma­gát a bom­bát, azon­ban ép­pen egy­sze­rű­sé­ge mi­att nem. Johnny el­ha­tá­roz­ta, hogy szétzúz­za a bom­bák „agyát”, és­pe­dig gyor­san!

Csak a bom­bák for­ga­tá­sá­hoz szük­sé­ges leg­egy­sze­rűbb esz­kö­zök áll­tak ren­del­ke­zé­sé­re. A he­lyi­ség­ben a Ge­i­ger-Mül­ler-féle szám­lá­ló­cső, a hang­szó­ró és az adó-vevő ké­szü­lék, va­la­mint a te­le­ví­zi­ós össze­köt­te­tést biz­to­sí­tó ké­szü­lé­ken kí­vül nem volt sem­mi be­ren­de­zés. A fé­lig kész bom­bá­kat nem itt tar­tot­ták – nem a rob­ba­nás ve­szé­lye mi­att, ha­nem azért, hogy meg­óv­ják a rak­tár­ban dol­go­zó sze­mé­lye­ket a su­gár­sé­rü­lés­től. A bom­bák su­gár­zó anya­gát „pár­ná­zás” mögé rej­tet­ték, ezek­ben a bom­bák­ban a „pár­ná­zat” sze­re­pét az arany töl­töt­te be. Ez vissza­tart­ja az alfa- és a beta-su­ga­ra­kat, és még a ha­lá­los gam­ma-su­ga­rak el­len is meg­fe­le­lő vé­del­met nyújt, de a ne­ut­ro­no­kat át­en­ge­di.

A plu­tó­ni­um ki­vá­lasz­tot­ta gyors, mér­ge­ző ne­ut­ro­no­kat ki kel­lett sza­ba­dí­ta­ni a bom­ba tes­té­ből, mert el­len­ke­ző eset­ben ki­vál­tot­ták vol­na a lánc­re­ak­ci­ót és – a rob­ba­nást! Az egész he­lyi­ség­ben va­ló­ság­gal zá­po­ro­zott a ne­ut­ron­eső. A he­lyi­ség egész­ség­te­len volt, és a sza­bály­zat is csak a leg­szük­sé­ge­sebb idő­re en­ged­te meg az ott-tar­tóz­ko­dást.

A Ge­i­ger-szám­lá­ló halk ke­tye­gés­sel re­giszt­rál­ta a koz­mi­kus su­ga­rak alap­su­gár­zá­sát, a hold­ké­reg ra­dio­ka­ti­vi­tá­sá­nak nyo­ma­it: a he­lyi­ség­ben azon­ban tu­laj­don­kép­pen a ne­ut­ro­nok kel­tet­te má­sod­la­gos ra­dio­ak­ti­vi­tás ural­ko­dott. A sza­bad ne­ut­ro­nok meg­fer­tőz­nek min­den tes­tet, ami­vel csak érint­ke­zés­be jut­nak, ra­dio­ak­tív­vá te­szik, akár be­ton­fal­ról, akár em­be­ri test­ről van is szó. Eb­ből a he­lyi­ség­ből ép­pen azért mi­nél gyor­sab­ban ki kell sza­ba­dul­nia.

Del­quist el­zár­ta a szám­lá­ló­csö­vet. A ke­tye­gés el­hall­ga­tott. A má­sod­la­gos lánc se­gít­sé­gé­vel ki­kap­csol­ta az alap­su­gár­zás je­len­sé­ge­it. Köz­ben ön­kén­te­le­nül is arra gon­dolt, hogy mi­lyen ve­szé­lyes az itt-tar­tóz­ko­dás. Ki­vet­te a zse­bé­ből a su­gár­ér­zé­keny fil­met. Ezt a kis film­le­mezt min­den­ki ma­gá­val hord­ta. Azon­nal re­giszt­rál­ta ugyan­is a ra­dio­ak­ti­vi­tást. Ami­kor a he­lyi­ség­be be­lé­pett, a film tisz­ta volt. A leg­ér­zé­ke­nyebb ré­sze azon­ban, már könnye­dén el­sö­té­te­dett. A fil­met vö­rös vo­nal sze­li át. El­mé­le­ti­leg szá­mít­va, az olyan em­ber, akit egy hét alatt ak­ko­ra su­gárd­ózis ért, hogy a film­je ed­dig a vö­rös vo­na­lig el­sö­té­tült, ha­lott­nak érez­het­te ma­gát.

A bő űr­ru­ha kez­dett las­san fel­fú­jód­ni, a lég­nyo­más csök­ken; eb­ből kö­vet­ke­zik, hogy si­et­nie kell. Be kell fe­jez­nie a mun­kát, és az­tán meg­ad­ni ma­gát – a bör­tön is jobb, mint ezen az „izzó” he­lyen ma­rad­ni.

Fel­ra­ga­dott a szer­szá­mos polc­ról egy ka­la­pá­csot, és mun­ká­hoz lá­tott. Csu­pán annyi idő­re hagy­ta abba a mun­kát, hogy ki­kap­csol­ja a te­le­ví­zi­ós köz­ve­tí­tő be­ren­de­zést. Az első bom­bá­val so­kat kel­lett ve­sződ­nie. Előbb a bur­ko­ló le­mezt ver­te szét, az­tán meg­állt, mert nyo­masz­tó ér­zés fog­ta el, hi­szen egész éle­tét arra szen­tel­te, hogy meg­al­kos­sa eze­ket a fi­nom be­ren­de­zé­se­ket – össze­szed­te ma­gát, le­gyin­tett, és reccsent az üveg, a fém. Johnny lel­ki­ál­la­po­ta meg­vál­to­zott, a pusz­tí­tás szé­gyen­te­li örö­mét érez­te. Mint egy meg­szál­lott, úgy ke­zel­te a ka­la­pá­csot, össze­tör­ni, szét­rom­bol­ni!

Annyi­ra el­me­rült a mun­ká­ban, hogy ele­in­te ész­re sem vet­te, amint a ne­vén szó­lít­ják.

– Del­quist! Fe­lel­jen! Ott van?

Johnny le­tö­röl­te ar­cá­ról a ve­rí­té­ket, és a te­le­ví­zi­ós kép­er­nyő­re né­zett. A ma­gá­ból ki­kelt, őr­jön­gő To­wers ar­cát lát­ta maga előtt.

És csak ek­kor vet­te ész­re, hogy ed­dig mind­össze hat bom­bát si­ke­rült szét­rom­bol­nia! Hát va­ló­ban el­fog­hat­ják, mi­előtt még min­dent be­fe­je­zett vol­na? Ó, nem! Vég­hez kell vin­nie a tet­tet! Vágd ki ma­gad, fi­acs­kám, vágd ki ma­gad! – Igen, ez­re­des? Hí­vott en­gem?

– Mi az, hogy hív­tam? Mit je­lent ez?

– Na­gyon saj­ná­lom, ez­re­des.

To­wers arc­ki­fe­je­zé­se egy kis­sé nyu­god­tabb lett. – Kap­csol­ja be a maga er­nyő­jét, Johnny, nem lá­tom ma­gát. Mi az a lár­ma?

– Az er­nyő ki­kap­csolt – ha­zud­ta Johnny. – Min­den bi­zonnyal el­rom­lott. A zaj? Hogy az iga­zat meg­mond­jam ön­nek ez­re­des, né­hány in­téz­ke­dést te­szek arra vo­nat­ko­zó­lag, hogy sen­ki se tud­jon ide be­jön­ni.

Egy pil­la­nat­nyi ha­bo­zás után To­wers ha­tá­ro­zott han­gon meg­szó­lalt:

– Csak azt tu­dom fel­té­te­lez­ni, hogy be­teg, or­vos­hoz aka­rom kül­de­ni. S kö­ve­te­lem, hogy azon­nal jöj­jön ki on­nan. Ez pa­rancs!

Johnny csen­de­sen fe­lelt:

– Most még nem tu­dok, ez­re­des. Azért jöt­tem ide, hogy dönt­sek, és még nem si­ke­rült dön­te­nem. Ön azt pa­ran­csol­ta, hogy a reg­ge­li fog­lal­ko­zás után je­lent­kez­zem.

– Azt hit­tem, hogy a szál­lá­sán tar­tóz­ko­dik majd.

– Igen uram, de az­tán arra gon­dol­tam, hogy a bom­bák­nál kell őr­köd­nöm, arra az es­he­tő­ség­re fel­ké­szül­ve is, hogy eset­leg úgy dön­tök, hogy ön­nek nincs iga­za.

– Ezt nem ma­gá­nak kell el­dön­te­ni, Johnny. Én va­gyok a pa­rancs­no­ka. Maga fel­es­kü­dött, hogy en­ge­del­mes­ke­dik ne­kem.

– Igen, uram.

Va­ló­szí­nű­leg mind­ez csak idő­hú­zást je­lent, az is le­het, hogy a vén róka már el­küld­te az osz­ta­got.

– De arra is fel­es­küd­tem, hogy meg­vé­dem a vi­lá­got. Az nem vol­na le­het­sé­ges, hogy ön ide­jöj­jön, és ve­lem együtt mér­le­gel­je a hely­ze­tet? Nem sze­ret­nék hi­bá­san el­jár­ni.

To­wers el­mo­so­lyo­dott.

– Pom­pás öt­let, Johnny. Vár­jon meg. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy meg­ér­ti a dol­gok lé­nye­gét. – Ez­zel ki­kap­csol­ta a táv­adó ké­szü­lé­ket.

– Így hát – mond­ta ma­gá­nak Johnny –, re­mé­lem, biz­tos ab­ban, hogy ala­po­san meg­za­var­tam al­jas, pusz­tí­tó ter­ve­it. Meg­ra­gad­ta a ka­la­pá­csot, hogy jól ki­hasz­nál­ja a ki­csi­kart per­ce­ket.

Kar­já­nak súj­tó len­dü­le­te meg­tor­pant: hir­te­len eszé­be vil­lant, hogy az „agy” meg­sem­mi­sí­té­se nem elég. Nin­cse­nek ugyan tar­ta­lék „agyak”, de a rak­tá­ron ele­gen­dő anyag van a pót­lá­suk­ra, és Mor­gan gyor­san el­ké­szít­he­ti az idő­le­ges irá­nyí­tó lán­cot a bom­bák sza­bá­lyo­zá­sá­ra. Igen, és maga To­wers is ké­pes erre – igaz, hogy nem va­la­mi ki­vá­ló­an, de azért ezek a lán­cok mű­köd­né­nek. Ma­gu­kat a bom­bá­kat kell szétzúz­nia, és­pe­dig leg­fel­jebb húsz perc alatt! De a bom­ba – ha­tal­mas, masszív fém­tö­meg, szo­ro­san tart­ják a szi­lárd acélab­ron­csok. Kép­te­len szétzúz­ni a bom­bát, és fő­ként nem tud­ja meg­ol­da­ni húsz perc alatt.

Át­ko­zott!

Még egy­szer át­gon­dol­ta a hely­ze­tet, van kiút. Jól is­mer­te az irá­nyí­tó lán­cot, és azt is tud­ta, ho­gyan kell meg­sza­kí­ta­ni. Ve­gyük pél­dá­ul ezt a bom­bát. Ha ki­kap­csol­ja a biz­to­sí­tó rög­zí­tő szer­ke­ze­tét, meg­in­dít­ja a rob­ban­tó szer­ke­ze­tet, meg­rö­vi­dí­ti a vissza­tar­tó lán­cot, az­tán ki­kap­csol­ja a biz­to­sí­tó lán­cot – az­tán rá­csa­var­ja ezt, el­for­dít­ja azt a má­sik al­kat­részt, ak­kor egyet­len erős, hosszú hu­zal se­gít­sé­gé­vel fel­rob­bant­hat­ja a bom­bát.

Az majd fel­rob­bant­ja a töb­bit, az egész völ­gyet – és min­de­nes­tül re­pül az egek urá­hoz.

Íme, Johnny Del­quist, ez a meg­ol­dás!

Johnny az egész idő alatt sza­ka­dat­la­nul foly­tat­ta a bom­bák pusz­tí­tá­sát, egé­szen ad­dig, amíg már csak egy fel­ada­ta ma­radt, fel­rob­ban­ta­ni az utol­sót. Mi­köz­ben a bom­ba fel­rob­ban­tá­sá­hoz ké­szü­lő­dött, szin­te úgy érez­te, hogy va­la­mi fe­nye­ge­ti, mint­ha va­la­mi szörny ké­szü­lőd­ne mö­göt­te ug­rás­hoz. Ve­rej­ték­ben úsz­va emel­ke­dett fel. Csak ek­kor kér­dez­te meg ön­ma­gá­tól, hogy lesz-e ele­gen­dő bá­tor­sá­ga ah­hoz, hogy fel­rob­bant­sa sa­ját ma­gát. Nem akart gyá­vá­nak bi­zo­nyul­ni, és re­mél­te, hogy az aka­ra­ta nem hagy­ja cser­ben. Be­nyúlt a ka­bát­zse­bé­be, ki­vet­te fe­le­sé­gé­nek, Edith­nek és a kis­lá­nyá­nak a fény­ké­pét. Ga­lam­bocs­kám – szó­lalt meg han­go­san –, ha in­nen ki­sza­ba­du­lok, so­ha­sem vál­la­lok ma­gam­ra ve­szélyt. Meg­csó­kol­ta a fény­ké­pet, és vissza­tet­te a zse­bé­be. Most már nem ma­radt más hát­ra, mint a vá­ra­ko­zás.

Va­jon mi­ért ké­sik To­wers? Johnny biz­tos akart len­ni ab­ban, hogy To­wers a rob­ba­nás pil­la­na­tá­ban a rob­ba­ná­si zó­ná­ban tar­tóz­kod­jon. Mi­lyen mu­lat­sá­gos hely­zet ez – itt ülök, arra ké­szen, hogy a le­ve­gő­be rö­pít­sem! Ez a gon­do­lat egé­szen fel­vi­dá­mí­tot­ta, de ugyan­ak­kor egy má­sik, ke­vés­bé kel­le­mes gon­do­la­tot hí­vott ma­gá­val: mi­ért rob­bant­sam fel ma­gam élve?

Van a meg­ol­dás­nak más mód­ja is – a „holt kéz­zel” való irá­nyí­tás. Úgy kell elő­ké­szí­te­ni min­dent, hogy a bom­ba ne rob­ban­has­son ad­dig, amíg a kap­cso­lót vagy az eme­lőt a ke­zé­ben tart­ja, vagy va­la­mi mást. És ak­kor, ha fel­rob­bant­ják az aj­tót, vagy le­lö­vik – min­den re­pül a po­kol­ba!

Az len­ne a leg­jobb, ha fe­nye­ge­tés árán vissza tud­ná tar­ta­ni őket egy ide­ig – előbb vagy utóbb se­gít­sé­get kell kap­nia: Johnny biz­tos volt ab­ban, hogy az őr­ség tag­ja­i­nak nagy több­sé­ge nem ért egyet az al­jas áru­lók­kal. És ak­kor – Johnny ün­ne­pé­lyes kül­ső­sé­gek kö­zött tér­het haza! Mi­cso­da ta­lál­ko­zás! Ki­lép a szol­gá­lat­ból, és ta­nár lesz. Ki­töl­töt­te az őr­sé­ge ide­jét.

Egész idő alatt meg­fe­szí­tett erő­vel dol­go­zott. Csi­nál­jon vil­la­mos kap­cso­lót? Nem, eh­hez na­gyon ke­vés az idő. Egy­sze­rű, me­cha­ni­kus lán­cot csi­nál­hat csu­pán. De alig kez­dett eh­hez a mun­ká­hoz, ami­kor a hang­szó­ró is­mét hív­ta: – Johnny!

– Ön az, ez­re­des? – Johnny uj­jai lá­za­san dol­goz­tak.

– En­ged­jen be.

– Azt nem, ez­re­des, ilyen meg­ál­la­po­dás nem volt! – A po­kol­ba is, mit ta­lál­hat­na, ami meg­fe­lel egy hosszú eme­lő­nek?

– Egye­dül me­gyek be. Johnny, sza­va­mat adom erre. Szem­ta­núk nél­kül fo­gunk be­szél­ni.

– Az ön sza­va! Az adó-vevő út­ján fo­gunk be­szél­get­ni, ez­re­des. – Hur­rá! Meg­van – a szer­szá­mos polc­ról egy há­rom láb hosszú szon­da csüng.

– Johnny, óvni aka­rom! En­ged­jen be, vagy fel­rob­ban­tom az aj­tót.

Hu­zalt! Elég hosszú és erős hu­zal­ra van szük­ség. Más le­he­tő­ség nincs, le­sza­kí­tot­ta az űr­ru­há­ja an­ten­ná­ját.

– Ne pró­bál­koz­zon ez­zel, ez­re­des. Fel­rob­ban­ta­ná ve­lük a bom­bá­kat.

– Ugyan! A lég­üres tér nem árt a bom­bák­nak, ne pró­bál­jon bo­lond­dá ten­ni!

– Oko­sab­ban ten­né, ha Mor­gan őr­naggyal ta­nács­koz­na. Az űr, igaz, hogy nem árt, de a rob­ba­nás okoz­ta lég­nyo­más­esés, min­den lán­cot szétzúz­na.

Az ez­re­des nem volt spe­ci­a­lis­ta eb­ben a kér­dés­ben; né­hány pil­la­na­tig hall­ga­tott. Johnny ez­alatt is lá­za­san dol­go­zott.

Vé­gül is is­mét To­wers szó­lalt meg:

– Del­quist, pi­masz ha­zug­ság volt, amit ál­lí­tott. Mor­gan őr­nagy meg­győ­zött er­ről. Hat­van má­sod­per­cet adok, hogy fel­ve­gye az űr­ru­hát, ha eset­leg le­ve­tet­te. El­ha­tá­roz­tam, hogy fel­rob­ban­tom az aj­tót.

– Nem, ön ezt nem te­he­ti – ki­ál­tot­ta Johnny. – Va­ló­szí­nű­leg hal­lott már a „ha­lott kéz” kap­cso­ló­ról? „Gyor­san va­la­mi el­len­súlyt és szí­jat kell ta­lál­nom!” – foly­tat­ta gon­do­la­tát.

– Úgy! Te­hát erre ké­szül?

– Elő­ké­szí­tet­tem a ti­zen­he­test, hogy kéz­zel rob­bant­sam. De úgy in­téz­tem, hogy amíg fo­gom a szí­jat, ad­dig nem kö­vet­kez­het be a rob­ba­nás. De ha bár­mi tör­té­nik ve­lem – min­den a le­ve­gő­be re­pül! S ön mind­össze öt­ven láb­nyi­ra van a rob­ba­nás cent­ru­má­tól. Gon­dol­koz­zon ezen!

Egy pil­la­na­tig csend ural­ko­dott. – Nem hi­szek ön­nek!

– Nem? Kér­dez­ze meg Mor­gant. Pa­ran­csol­ja meg neki, győ­ződ­jön meg ar­ról, hogy iga­zat mon­dok. Meg­győ­ződ­het er­ről a te­le­ví­zi­ós kép­er­nyőn. – Űr­ru­há­ja övét köz­ben hoz­zá­kö­töt­te a szon­dá­hoz.

– Azt mond­ta, hogy a kép­er­nyő­je el­rom­lott.

– Ha­zud­tam. Be­bi­zo­nyí­tom ön­nek. Hív­jon fel Mor­gan.

A kép­er­nyőn nem­so­ká­ra fel­tűnt Mor­gan őr­nagy képe.

– Del­quist had­nagy?

– Sztin­ky! Vár­jon egy pil­la­nat­ra! – Del­quist a leg­na­gyobb óva­tos­ság­gal el­ké­szí­tet­te az utol­só kö­tést, mi­köz­ben egy pil­la­nat­ra sem en­ged­te ki a ke­zé­ből a szon­da vé­gét. Ugyan­olyan óva­to­san csúsz­tat­ta vé­gig a ke­zét az övön, és ke­zé­be szo­rí­tot­ta a vé­gét, le­ült a föld­re. Sza­ba­don ma­radt ke­zét ki­nyúj­tot­ta, és be­kap­csol­ta a te­le­ví­zi­ós kép­er­nyőt.

– Lát en­gem, Sztin­ky?

– Lá­tom – vá­la­szol­ta Mor­gan szá­ra­zon. – Mind­ez ami­att a mar­ha­ság mi­att?

– Egy kis meg­le­pe­tést csi­nál­tam az ön szá­má­ra – s Johnny ez­zel kezd­te el­ma­gya­ráz­ni, hogy mit csi­nált. Mi­lyen lán­co­kat kap­csolt ki, mi­lye­nek kap­csolt be, hol mit rö­vi­dí­tett meg, ho­gyan ké­szí­tet­te el az ide­ig­le­nes me­cha­ni­kus össze­köt­te­tést – min­dent pon­to­san.

Mor­gan bó­lin­tott. – Del­quist, maga csak ijeszt­get min­ket. Biz­tos va­gyok ab­ban, hogy a „K” lán­cot nem kö­töt­te össze. Nincs bá­tor­sá­ga arra, hogy fel­rob­bant­sa sa­ját ma­gát.

Johnny fel­ka­ca­gott. – Ter­mé­sze­te­sen eh­hez va­ló­ban nincs bá­tor­sá­gom. De ép­pen eb­ben rej­lik a do­log szép­sé­ge. Amíg élek, nem aka­rok re­pül­ni. Ám, ha a maga ször­nye­teg fő­nö­ke, To­wers ez­re­des fel­rob­bant­ja az aj­tót, ak­kor én meg­ha­lok, és a bom­ba fel­rob­ban. Ez az én szá­mom­ra már kö­zöm­bös lesz, de az ő szá­má­ra – nem. A leg­jobb az, ha min­dent el­ma­gya­ráz neki. – És ez­zel ki­kap­csol­ta az adót.

To­wers ha­ma­ro­san is­mét meg­pró­bál­ko­zott a hang­szó­ró­val.

– Del­quist?

– Hall­ga­tom.

– Sem­mi szük­sé­ge sincs an­nak, hogy el­pusz­tít­sa ma­gát. Jöj­jön ki, és meg­kap­ja az el­bo­csá­tá­sát, a tel­jes fi­ze­té­sét is meg­kap­ja hoz­zá. Vissza­tér­het a csa­lád­já­hoz. Meg­ígé­rem.

Johnny őr­jön­gő düh­re ger­jedt. – Hagy­ja bé­ké­ben a csa­lá­do­mat!

– Gon­dol­jon rá­juk, Del­quist.

– Hall­gas­son. Men­jen vissza a vac­ká­ba. Úgy ér­zem, hogy va­ka­róz­nom kell, és ak­kor ez a bu­tik a fe­jé­re om­lik…

…Johnny össze­rez­zent, és ki­egye­ne­se­dett. Igaz, hogy el­aludt, de a ke­zé­ből nem en­ged­te ki a szí­jat, a hi­deg fu­tott vé­gig a há­tán, ami­kor erre gon­dolt.

Le­het, hogy To­wer­sék úgy kép­ze­lik, a bom­bát ár­tal­mat­lan­ná te­he­tik, és eh­hez nem is kell Johnnyt ki­ka­par­ni a bar­lang­ból. Vagy fél­nek az ak­ci­ó­tól. De hi­szen To­wers nya­kán már biz­to­san szo­rul a hu­rok az áru­lás mi­att. – To­wers te­hát kész min­dent koc­káz­tat­ni. Ha be­ha­tol­hat­na, és a bom­bát ár­tal­mat­lan­ná te­het­né, ak­kor Johnny már ha­lott len­ne, és To­wers ha­tal­má­ba ke­rült vol­na az összes bom­ba. Nem, már túl­sá­go­san messze ment, és né­hány pil­la­nat­nyi álo­mért nem en­ged­he­ti meg, hogy a kis­lá­nya ka­to­nai dik­ta­tú­rá­ban nő­jön fel. Hal­lot­ta, amint a szám­lá­ló­cső ke­tyeg, és vissza­em­lé­ke­zett arra, hogy a szám­lá­ló a má­sod­la­gos lánc­cal dol­go­zik. A he­lyi­ség­ben min­den bi­zonnyal egy­re emel­ke­dik a ra­dio­ak­ti­vi­tás, le­het­sé­ges, hogy at­tól kezd­ve, ami­kor az első „agyi” lán­cot szétzúz­ta – hi­szen a be­ren­de­zé­sek két­ség­te­le­nül ra­dio­ak­tí­vak: túl­sá­go­san hosszú ide­ig vol­tak a plu­tó­ni­um kö­ze­lé­ben. Ki­húz­ta az el­len­őr­ző fil­met.

A sö­tét zóna már el­ér­te a pi­ros vo­na­lat.

Johnny is­mét zseb­re tet­te a fil­met. Jó len­ne va­la­hogy ki­jut­ni eb­ből a zsák­ut­cá­ból, mert kü­lön­ben fi­acs­kám – mond­ta sa­ját ma­gá­nak –, úgy vi­lá­gí­tasz majd, mint egy óra szám­lap­ja! Ez per­sze csu­pán köl­tői kép volt – hi­szen a su­gár­fer­tő­zött szö­vet nem ég, ha­nem csu­pán egy­sze­rű­en las­san el­hal.

A kép­er­nyő is­mét ki­vi­lá­go­so­dott. Újra To­wers képe je­lent meg: – Del­quist! Be­szél­ni aka­rok ma­gá­val.

– Hord­ja el ma­gát!

– Higgye el, hogy nem tud meg­győz­ni min­ket.

– Nem győz­tem meg? A po­kol­ba is, de kény­sze­rí­tet­tem, hogy meg­áll­jon.

– Egy idő­re. Meg­van­nak az esz­kö­ze­im ah­hoz, hogy más bom­bá­kat küld­jek.

– Ha­zug frá­ter.

– Igaz, hogy fel­tart min­ket. Egy ja­vas­la­tot ten­nék.

– Nem ér­de­kel.

– Fi­gyel­jen. Ha min­den be­fe­je­ző­dik, a vi­lág­kor­mány feje le­szek. Ha kész együtt dol­goz­ni ve­lünk, ki­ne­vez­te­tem az ad­mi­niszt­rá­ció fő­nö­ké­vé, még ez után a disz­nó­ság után is, amit itt csi­nált.

Johnny meg­mond­ta go­rom­bán To­wers­nak, hogy mit te­gyen a ja­vas­la­tá­val.

– Ne le­gyen idi­ó­ta – hö­rög­te To­wers. – Mit ér az ma­gá­nak, ha meg­dög­lik?

Johnny vissza­üvöl­tött:

– To­wers, maga iga­zán el­ső­osz­tá­lyú csir­ke­fo­gó. A csa­lá­dom­ról me­ré­szel be­szél­ni. Jobb sze­ret­ném, ha meg­hal­ná­nak, mint­hogy egy ilyen je­len­ték­te­len Na­po­le­o­nocs­ka ha­tal­má­ban ver­gőd­je­nek. Most az­tán pusz­tul­jon. Ne­kem nincs mit meg­gon­dol­nom.

To­wers ki­kap­csol­ta az adót.

Johnny is­mét meg­néz­te a film­jét. Most sem tűnt sö­té­tebb­nek, mint az előbb, de áll­ha­ta­to­san em­lé­kez­tet­te, hogy az idő sza­lad. Éhes volt és szom­jas – és az is le­he­tet­len, hogy örök­ké éb­ren tud­jon ma­rad­ni. Négy nap kell ah­hoz, hogy az űr­ha­jó meg­ér­kez­zen a Föld­ről: en­nél rö­vi­debb idő alatt nem re­mény­ked­het a me­ne­kü­lés­ben. De hi­szen nem is fog ad­dig élni. Amint az el­sö­té­te­dés át­lé­pi a vö­rös vo­na­lat, meg­hal.

Az egyet­len le­he­tő­sé­ge: a bom­bák olyan fokú el­pusz­tí­tá­sa, hogy le­he­tet­len­né vál­jon azok hely­re­ál­lí­tá­sa, és ki­mász­ni in­nen, még az előtt, mi­előtt a film vég­ze­te­sen el nem sö­té­tül.

Min­den le­het­sé­ges mó­do­za­tot át­gon­dolt. Az­tán mun­ká­hoz lá­tott. Az el­len­súlyt rá­erő­sí­tet­te a szíj­ra, egy zsi­nórt kö­tött hoz­zá. Ha To­wers még­is fel­rob­ban­ta­ná az aj­tót, ak­kor még mi­előtt meg­hal, meg­ránt­ja a szí­jat.

Egy­sze­rű, de igen ne­héz mó­dot ta­lált a bom­bák tönk­re­té­te­lé­re, és­pe­dig olyan mér­ték­ben, hogy a Hold Bá­zi­son ne tud­ják őket hely­re­ál­lí­ta­ni. A bom­ba leg­fon­to­sabb ré­sze két fé­nyes­re csi­szolt plu­tó­ni­um fél­gömb. Csak a csi­szolt fe­lü­let te­szi le­he­tő­vé a fél­göm­bök tö­ké­le­tes érint­ke­zé­sét, ez azért szük­sé­ges, mert a rob­ba­nást ki­vál­tó lánc­re­ak­ció csak a tö­ké­le­tes érint­ke­zés ha­tá­sá­ra jön lét­re.

Johnny meg­kezd­te a plu­tó­ni­um fél­te­kék da­ra­bok­ra zú­zá­sát.

Elő­ször a négy masszív zá­ró­részt kel­lett le­tör­nie, az­tán a bel­ső be­ren­de­zést kö­rül­ve­vő üveg­bur­ko­la­tot zúz­ta szét, ez­u­tán már a bom­ba szét­hul­lott. Vé­gül is ott he­vert előt­te a két ra­gyo­gó fél­gömb.

Egy pö­röly­csa­pás – és az egyik meg­szűnt olyan tö­ké­le­tes len­ni… még egy ütés, és a má­so­dik fél­gömb zú­zó­dott szét, mint az üveg.

Né­hány óra múl­va, Johnny ha­lá­los fá­rad­tan tá­moly­gott vissza a rob­ban­tás­ra kész bom­bá­hoz. Tel­jes nyu­gal­mat kény­sze­rí­tett ma­gá­ra, és rend­kí­vü­li óva­tos­ság­gal ezt is ár­tal­mat­lan­ná tet­te. Mi­ha­mar en­nek a fél­gömb­jei is hasz­na­ve­he­tet­len­né vál­tak. A rak­tár­ban im­már nem volt egyet­len fel­hasz­nál­ha­tó bom­ba sem, de kö­rös-kö­rül a pad­lón ha­tal­mas va­gyon he­vert. A leg­drá­gább, a leg­pusz­tí­tóbb, leg­ha­lált­ho­zóbb fém­je a vi­lág­min­den­ség­nek – a plu­tó­ni­um.

Johnny még egy­szer meg­néz­te a pusz­tí­tást. – Gyor­san az űr­ru­hát, és az­tán gye­rünk in­nen, fi­acs­kám! – biz­tat­ta ma­gát han­go­san. – Ér­de­kes len­ne meg­tud­ni, hogy mit mond mind­eh­hez To­wers?

A polc felé ment, hogy a ka­la­pá­csot vissza­te­gye, út­köz­ben a Ge­i­ger-szám­lá­ló mel­lett ha­ladt el. A szám­lá­ló szin­te fel­üvöl­tött.

Gyor­san le­dob­ta a pö­rölyt, és az űr­ru­há­já­hoz si­e­tett.

Ami­kor a szám­lá­ló kö­ze­lé­be lé­pett, az is­mét gyors ke­tye­gés­be kez­dett. Johnny meg­állt.

Ke­zét ki­nyúj­tot­ta, és a szám­lá­ló felé kö­ze­lí­tet­te. A szám­lá­ló­cső ke­tye­gé­se szin­te üvöl­tés­sé vál­to­zott. Johnny el sem moz­dult, ki­húz­ta is­mét az el­len­őr­ző fil­met.

A film tel­jes egé­szé­ben el­fe­ke­te­dett.

*

Az em­be­ri test­be be­ha­tolt pusz­tí­tó su­gár­zás mi­ha­mar el­éri a csont­ve­lőt. Ak­kor már sem­mi sem se­gít – az ál­do­zat ment­he­tet­len. A plu­tó­ni­um­ból ki­su­gár­zott ne­ut­ro­nok át­szá­gul­da­nak a tes­ten, io­ni­zál­ják a szö­ve­te­ket, atom­ja­i­kat ra­dio­ak­tív izo­tó­pok­ká vál­toz­tat­ják át, szétzúz­zák, és meg­ölik őket. A pusz­tí­tó dó­zis iga­zán pa­rá­nyi mennyi­ség – egy szem asz­ta­li só ti­zed­ré­sze is elég, a leg­ki­sebb se­ben is be­ha­tol­hat. A tör­té­nel­mi „Man­hat­tan terv­ben” az azon­na­li am­pu­tá­lást lát­ták az el­ső­se­gély egyet­len mód­já­nak.

Johnny mind­ezt tud­ta, de ez már nem za­var­ta. Le­ült a föld­re, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és gon­dol­ko­zott. Még egy­szer fel­idéz­te hosszú őr­sé­gé­nek min­den kö­rül­mé­nyét.

A ci­ga­ret­ta­füs­töt a szám­lá­ló csö­vé­re fúj­ta, és ke­se­rű­en ne­ve­tett, amint hal­lot­ta a szám­lá­ló vá­la­szát. Hi­szen most már a lé­leg­ze­te is „ég”, a szén biz­to­san ra­dio­ak­tív izo­tóp­pá vált. De már en­nek sincs sem­mi je­len­tő­sé­ge.

An­nak sem ma­radt ér­tel­me, hogy meg­ad­ja ma­gát, nem akart ek­ko­ra örö­met okoz­ni To­wers­nak – itt a tett szín­he­lyén fe­je­zi be az őr­sé­get. És rá­adá­sul, ha to­vább­ra is el­hi­te­ti ve­lük, hogy a bom­bát rob­ba­nás­ra ké­szen tart­ja, ak­kor ab­ban is meg­aka­dá­lyoz­za, hogy újabb bom­bák elő­ál­lí­tá­sá­hoz nyers­anya­got sze­rez­ze­nek. És az is le­het, hogy en­nek vé­gül is nagy je­len­tő­sé­ge lesz.

Min­den cso­dál­ko­zás nél­kül vet­te tu­do­má­sul azt a tényt, hogy egy­ál­ta­lán nem érzi ma­gát sze­ren­csét­len­nek. Szin­te kel­le­mes volt, hogy töb­bé sem­mi­fé­le ag­go­dal­mat nem érez­het. Nem ér­zett fáj­dal­mat, még éh­sé­get sem. Fi­zi­ka­i­lag még meg­le­he­tő­sen jól bír­ta ma­gát. A lel­ke nyu­godt volt. Már meg­halt – jól tud­ta, hogy tu­laj­don­kép­pen már ha­lott, de még egy rö­vid ide­ig mód­ja van arra, hogy mo­zog­jon, lé­le­gez­zen és érez­zen.

Nem volt bá­na­tos, nem érez­te ma­gát egye­dül, ba­rá­tai ar­cát kép­zel­te maga köré, Brown ez­re­dest lát­ta, aki túl­sá­go­san be­teg volt ah­hoz, hogy mo­zog­ni tud­jon, de még­is azt kö­ve­tel­te, hogy vi­gyék át a fron­ton, az „Al­bat­rosz” hal­dok­ló ka­pi­tá­nyát, és újra hal­lot­ta fe­lejt­he­tet­len üze­ne­tét, Ro­ger Jun­got, amint a ho­mály­ba néz. A hő­sök kö­ré­je gyü­le­kez­tek a sö­tét bom­ba­rak­tár­ban.

És ter­mé­sze­te­sen Edith is ott volt. Ő volt az egyet­len lény, aki­nek a je­len­lé­tét min­dig és min­de­nütt érez­te. Johnny sze­ret­te vol­na tisz­táb­ban lát­ni a vo­ná­sa­it. Va­jon ha­rag­szik vagy elé­ge­dett és büsz­ke rá?

Igen, büsz­ke rá, de bol­dog­ta­lan. Most már job­ban lát­ja, még a ke­zé­nek az érin­té­sét is érzi. Na­gyon csen­de­sen ült. A ci­ga­ret­ta mind­járt leég. A vége már az uj­ja­it per­zse­li. Az utol­só slukk. A füs­töt egye­ne­sen a szám­lá­ló­ra fúj­ta. A ci­ga­ret­ta­vé­get el­nyom­ta. Né­hány ci­ga­ret­ta­vé­get össze­sze­dett, és a zse­bé­ben ta­lált pa­pír­ba csa­var­ta. Óva­to­san meg­gyúj­tot­ta, ké­nyel­me­seb­ben he­lyez­ke­dett el, és vár­ta, hogy Edith is­mét meg­je­len­jen. Igen bol­dog­nak érez­te ma­gát.

*

Még min­dig ott ült, a bom­ba tör­zsé­nek tá­masz­kod­va: az utol­só ci­ga­ret­ta ott he­vert mel­let­te, ki­alud­va, ami­kor újra meg­ele­ve­ne­dett a hang­szó­ró. – Johnny. Ej, Johnny! Hall en­gem? Kelly va­gyok. Min­den be­fe­je­ző­dött. Meg­ér­ke­zett a „La Fa­yet­te”, és To­wers go­lyót rö­pí­tett a fe­jé­be, Johnny! Fe­lel­jen!

Ami­kor ki­nyi­tot­ták a kül­ső aj­tót, az el­ső­nek be­lé­pő em­ber hosszú rú­don Ge­i­ger-szám­lá­lót tar­tott maga előtt. Meg­állt a kü­szö­bön, és ré­mül­ten vissza­hő­költ. – Hej! Pa­rancs­nok – ki­ál­tot­ta. A leg­jobb lesz, ha hord­ágyat ho­zat, de az­zal egy­szer­re ólom­ko­por­sót is…

 

„Négy na­pig re­pült a kis űr­ha­jó és kí­sé­re­te, hogy el­ér­je a Föl­det. A Föld min­den la­kó­ja fe­szül­ten vár­ta ér­ke­zé­sét. E ki­lenc­ven­hat óra alatt nem su­gá­roz­ták a rá­di­ók, te­le­ví­zi­ók a szo­ká­sos mű­so­ro­kat, ha­nem vég­te­len gyász­szer­tar­tás hang­ja áradt be­lő­lük. Szám­ta­lan­szor zen­dült fel a gyász­in­du­ló ko­mor ze­né­je, s a „Ha­zánk­ba vissza­té­rünk” dal, a Hold Őr­ség in­du­ló­ja.

A ki­lenc űr­ha­jó a chi­ca­gói re­pü­lő­té­ren szállt le. A kis ha­jó­ról le­emel­ték a ko­por­sót, re­pü­lő­gép­re tet­ték, s ez­u­tán a ha­jót is­mét meg­töl­töt­ték üzem­anyag­gal, és út­nak in­dí­tot­ták a vég­te­len­ség­be, hogy soha se kell­jen en­nél ke­vés­bé ma­gasz­tos fel­ada­tot tel­je­sí­te­nie.

A gyász­ün­nep­sé­gek mind­ad­dig foly­ta­tód­tak, amíg a gép el nem érte Il­li­no­is egyik vá­ros­ká­ját. Del­quist had­nagy szü­lő­vá­ro­sát. Ott a ko­por­sót egy emel­vény­re he­lyez­ték, az emel­vény kö­rül le­zár­ták a te­ret, a ba­ri­ká­dok kö­rül­ölel­te tér­re sen­ki sem lép­he­tett. Űr­ha­jó­sok, űr­ka­to­na­ság állt őr­sé­gen, a fegy­vert lá­buk­hoz szo­rít­va, le­haj­tott fej­jel. Kö­rös-kö­rül néma tö­meg. És a gyász­szer­tar­tás foly­ta­tó­dott to­vább.

E sír­em­lé­ken vég­te­len sok a vi­rág. A ko­por­sót fe­hér már­vánnyal bo­rí­tot­ták be. Ezt a sír­em­lé­ket lát­hat­juk ma.”

(Ro­bert A. Hein­le­in no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Zna­nyi­je-Szi­la”)