Robert A.
HEINLEIN:
A HOSSZÚ ŐRSÉG
„Kilenc hajó hagyta el a Hold Bázist. Nyolc hajó gyűrűt alkotott, a gyűrű középpontjában repült a kilencedik – a legkisebb. Ezt a formációt megőrizték egész úton, míg csak el nem érték a Földet. A kis űrhajón az admirális jelvénye csillogott – jóllehet a fedélzetén nem tartózkodott egyetlen élőlény sem. Radioaktív terhet szállító, távirányítású gép volt, és nem személyszállító űrhajó. A rakománya csupán egy ólomkoporsó és egy Geiger-Müller-féle számlálócső volt, amely egyetlen pillanatra sem hagyta abba a ketyegést.” („Tíz évvel később.” Részlet a „New York Times” vezércikkéből. Arch. sz. 2009. jún. 17. 38.)
Johnny Delquist a Geiger-számlálóra fújta a füstöt. Keserűen nevetett, és újabb füstgomolyt fújt ki. Már az egész teste radioaktív. Még a lélegzete is, a cigarettájának a füstje is őrjöngő ketyegésre kényszerítette a számlálót.
Milyen régóta van már itt? A Holdon szinte nincs is jelentősége az időnek. Két napja? Három? Egy hete? Gondolatban visszatekintett a történtekre; az utolsó pillanat, amelyre kínzó tisztasággal emlékezett, az a perc volt, amikor a parancsnok helyettese magához hívatta – közvetlenül a reggeli után.
– Engedélyt kérek a jelentkezésre – Delquist hadnagy.
Towers ezredes felpillantott.
– Ah, John Ezra! Üljön le Johnny! Cigarettát?
Johnny kíváncsian ült le. Tulajdonkeppen mindig csodálta Towers ezredest – katonás magatartását, ahogyan parancsolt –, a katonai tudását. Johnnynak nem volt katonai szolgálata – azután nevezték ki tisztnek, hogy megszerezte az atomfizikai tudományok doktora címet, és most Hold Bázison teljesít szolgálatot, mint albombázó.
Az ezredes a politikára terelte a szót; Johnnyt ez meglepte. Végül is Towers rátért a lényegre: veszélyes dolog – véleménye szerint –, továbbra is a politikusok kezében hagyni a világ kormányzását. A hatalmat egy megfelelően kiválogatott csoport kezébe kell letenni. Erre csak a Hold Őrség alkalmas. Nekik kell cselekedniük.
Ezek a szavak inkább zavarba hozták, mint meglepték Johnnyt. Towers elgondolása mint elvont gondolat, mint elméleti megállapítás tulajdonképpen ésszerűnek tűnt… – A Népszövetség annak idején széthullott – és vajon meg lehet akadályozni az ENSZ széthullását? – És az is lehet – folytatta Towers –, ha az ENSZ csődbe kerül, az világháborút von maga után. – De hiszen mindenki tudja, hogy milyen borzalmas volna egy ilyen háború! Igaz?
Delquist mindezzel egyetértett. Towers igen örült – így mondta – hogy Johnny megérti, miről van szó. A feladatokkal tulajdonképpen a bombázófőnök is megbirkózna, de úgy vélik, jobb, ha mind a két specialista részt vesz az akcióban.
Johnny felkapta a fejét.
– Ön természetesen tenni akar valamit ebben a viszonylatban? – Még ekkor is azt hitte, hogy a parancsnok csak beszélgetni hívatta.
Towers mosolygott. – Nem vagyunk politikusok, nem kenyerünk a fecsegés. Mi cselekszünk.
Johnny füttyentett meglepetésében… – Mikor kezdődne? – kérdezte.
Towers bekapcsolta a hangszórót, a fiatalember megdöbbent, amikor a saját hangját meghallotta. A gép egy beszélgetést rögzített, amelyet az alacsonyabb rangú tisztek folytattak az ebédlőben. Politikai vita volt, amelyre – ha jól emlékszik – külön is meghívták… Igen érdekes volt! De az a tény, hogy kémkedtek utána, felháborította.
Towers elhallgattatta a készüléket.
– Máris cselekszünk – mondta. – Tudjuk, hogy ki megbízható, ki nem. Vegyük például Kellyt… – S közben a hangszóróra mutatott. – Kelly politikailag nem megbízható. Észrevette talán, hogy nem vett részt a reggelin?
– Ó! Azt gondoltam, őrségen van.
– Kelly már „befejezte az őrséget”. Nyugodjon meg, nem árthat.
Johnny elgondolkozott.
– És minek tartanak engem? – kérdezte. – Megbízhatónak vagy megbízhatatlannak?
– A maga neve mellett még kérdőjel áll. De én mindig azt mondtam, hogy magára támaszkodhatunk. – Az ezredes elbűvölően mosolygott. – Remélem nem hazudtol meg?
Delquist nem válaszolt; Towers pedig éles hangon folytatta a megkezdett beszélgetést: – No, így állunk, mit gondol minderről? Beszéljen!
– Azt, hogy véleményem szerint, túlértékeli az erejét. Mert ha igaz is, hogy a Hold Bázis hatalmában tarthatja a Földet, de az is igaz, hogy a Hold Bázis ugyancsak kényelmes céltábla. Egy bomba, és – kaput!
Towers ekkor egy rádiógrammot nyújtott át Delquistnek; ez állt benne: „Nálam van a kitisztított fehérneműje. Zak.” – Ez annyit jelent, hogy az „Uránián” minden bombát tönkretettek. Hasonló jelentést kaptam minden olyan hajóról, amely bármilyen mértékben veszélyt jelenthet a számunkra. – Felállt. – Gondolkozzon a hallottakról, és jöjjön hozzám a reggeli foglalkozás után. Morgan őrnagynak kell az ön sürgős segítsége a bomba stabilizáló berendezésének átalakításához.
– A stabilizáló berendezést kell átalakítani?
– Természetesen. Hogy semmi esetben se kezdjen el működni az előtt, mielőtt a célját el nem éri.
– Hogyan?! De hiszen ön azt mondta, hogy éppen a háború megakadályozása a célja?
Towers megrázta a fejét.
– Nem is lesz háború. Semmilyen háború sem lesz – csupán lélektani hatást akarunk gyakorolni –, egy–két jelentéktelen városkát bombázunk csupán. Egy kis vércsapolás azért, hogy elkerüljük az egész társadalmat pusztító háborút. Egyszerű számtani feladat.
S ekkor Johnny vállára tette a kezét.
– De hiszen ön nem lehet ilyen szőrszálhasogató, hogyan is lehetne másképp bombavető. Tekintse az egészet jelentéktelen sebészi beavatkozásnak. És gondoljon a családjára.
És ekkor Johnny Delquist valóban a családjára gondolt.
– Arra kérném uram, hogy előbb beszélhessek a parancsnokkal.
Towers összeráncolta a szemöldökét.
– A tábornokkal nem találkozhat. De megmondhatom, hogy én az ő nevében beszéltem önnel. Várom, hogy a megbeszélt időben jelentkezzen.
A tábornokot valóban nem láthatta; a tábornok halott volt már, de Johnny mindezt nem tudta.
*
Delquist visszatért az ebédlőbe, cigarettát vásárolt, leült, és rágyújtott. De azon nyomban felállt, összenyomta a cigarettavéget, és a nyugati légzsilipbe indult. Beöltözött az űrruhájába, és odalépett az őrhöz.
– Nyissa ki, Smithy!
A tengerész meglepődött:
– Towers ezredes engedélye nélkül senkit sem engedhetek ki a felszínre, uram. Hogy lehet, hogy ön nem tud erről?
– Ó, dehogy nem! Adja ide a parancskönyvét. – Delquist fogta a könyvet, megírta az engedélyt a maga számára, és aláírta: Towers ezredes parancsára. – Hívja fel a parancsnokot, és győződjön meg róla – mondta.
Az őr elolvasta a parancsot, és zsebrevágta a könyvet. – Ugyan, hadnagy. Az ön szava elegendő.
– Nem akarja a parancsnokot ezzel is zavarni, igaz? Megértem magát.
Johnny belépett a zsilipbe, bezárta a belső ajtót, és várt, amíg a levegő kiáradt a zsilipből.
Ahogyan a felszínre lépett, hunyorogni kezdett az éles fényben.
A rakétaindító térre sietett; ott várta a gép. Bepréselte magát a kabinba, lezárta a védőburát, megnyomta az indító gombot. A rakéta átszáguldott a dombok között, és a síkságra ért. A síkságon szabályos rendben álltak az útrakész távirányítású rakéták; úgy meredtek a magasba a karcsú fémtestek, ahogyan a születésnapi tortát szokták díszíteni gyertyákkal. A rakéta a síkságot maga mögött hagyta, s befutott az alagútba. Johnny gyomra szinte belefájdult, amint a gép sebessége viharosan csökkent – végül is a föld alatti atombomba-raktár előtt állt meg.
Delquist kimászott a rakéta-autóból, és bekapcsolta adó-vevőjét. Az űrruhás őrök súlyba kapták a fegyverüket.
– Jó reggelt, Lopez – köszönt Delquist, és az őr mellett elhaladva a légkamrához lépett, kinyitotta az ajtót.
Az őr felszólította visszatérésre.
– Ej, a parancsnok engedélye nélkül senki sem léphet be.
Majd a fegyverét leengedve az oldaltáskájában kezdett kotorászni, és valamiféle papírt húzott ki onnan. – Olvassa, hadnagy!
Delquist félretolta a papírt. – Én fogalmaztam ezt a parancsot. Maga is olvasta; de nem értelmezi helyesen.
– Hogyan kell akkor, hadnagy úr?
Delquist kivette az őr kezéből a papírt, belenézett, aztán rámutatott az egyik sorra. – Látja? „A parancsnok által külön megjelölendő személyek kivételével” – ezek a személyek a bombavetők. Morgan őrnagy és én.
Az őrt azonban úgy látszik nem nyugtatta meg a válasz. Delquist folytatta: – Nézze meg a szabályzatban. Az ördögbe is! Ott megtalálja „külön megjelöltek”. – „A bomba elhelyezése. Biztonság. Eljárások” című pontban… Ne merje azt mondani, hogy a kaszárnyában hagyta a szabályzatot!
– Dehogyis, uram! A szabályzat nálam van.
Az őr benyúlt a táskába. Delquist átnyújtotta neki a parancsot. Az őr elvette, és egy pillanatnyi habozás után a fegyverét maga mellé támasztotta, a bal kezébe vette a papírt, a jobbal pedig a táskájába nyúlt a szabályzatért.
Delquist megragadta a puska csövét, és leütötte a fegyverrel az őrt. Aztán a fegyvert eldobta, és besurrant a légkamrába. Az ajtó becsukása közben még látta, ahogy az őr szédelegve feltápászkodik, és a pisztolya után nyúl. A külső ajtót remegő kézzel szorosan bezárta. Egy pillanatnyi nyugalom után az ajtón pisztolygolyó koppant.
A belső ajtóhoz rohant, egész súlyával ránehezedett a nyitó karra, aztán ismét a külső ajtóhoz tért vissza, kétségbeesett erővel fogta a kilincset.
Érezte, egész testével érezte, hogy a kilincs mozog. Az őr megpróbálta kinyitni, a hadnagy pedig minden erejével ellenállt. A Holdon levő csökkent súlyviszonyok között azonban aligha tudja leküzdeni ellenfele erejét. A kilincs minden erőfeszítése ellenére, lassan emelkedett.
A bombaraktár levegője a megnyitott szelepen át kiözönlött az előtérbe. Delquist érezte, hogy űrruhája, egyre jobban testéhez simul, ahogyan a kamrában uralkodó légnyomás mindinkább kiegyenlítődött az űrruhában levő légnyomással. Abbahagyta a kilincs szorítását, és azt is, hogy tiltakozzon az őr kísérletei ellen. Úgy sem érhetett el már semmit, harminc tonna nyomás zárta be az ajtót.
Johnny rögzítette a bombaraktár ajtaját. Mindaddig, amíg a belső ajtó nyitva áll, a zsilip nem működhet, senki sem jöhet be.
A bombaraktárban sorjába rakva hevertek a bombák, minden egyes irányítható rakétához egy–egy darab – a bombákat meghatározott távolság választotta el egymástól, hogy ily módon is megakadályozzák a véletlenül kiváltódó láncreakciót. Ezek a bombák a világmindenség legborzalmasabb, legpusztítóbb alkotásai voltak, és egyben az ő agyának szülöttei. Johnny most ott állt köztük és mindazok között, akik megkísérlik ezeket az alkotásokat gonosz cél érdekében felhasználni.
És mégis, most sincs semmiféle terve arra, hogy mint használhatná ki ezt az időleges előnyt.
Hirtelen megszólalt a hangszóró: – Hé! Hadnagy! Mi történik ott? Megőrült?!…
Delquist nem felelt. Lopez csak álljon ott megzavarodva – annál több ideje marad arra, hogy valami határozott döntésre jusson. Amennyi időt ki tud harcolni, az tiszta nyereség. Lopez egy ideig folytatta a tiltakozást. Végül is elhallgatott.
Johnny makacsul egyetlen cél felé tört – nem engedi, hogy a bombákat – az ő bombáit! – felhasználják a „néhány jelentéktelen város elleni demonstratív akcióra”. De mi lesz vele? Igaz, Towers nem hatolhat be, de te, Johnny itt ülhetsz ítéletnapig.
Ne áltasd magad, John Ezra! Towers igenis betörhet. Egy kis robbanó töltet a külső ajtó alá – a levegő kiárad, és te Johnny fiacskám, a saját szétrobbant tüdődből kiáradó vérben fulladsz meg, a bombáknak azonban kutya bajuk sem lesz. Úgy készítették őket, hogy elviseljék a Holdról a Földre vezető utat; a légüres tér nem árt nekik. Johnny elhatározta, hogy az űrruhájában marad. A légnyomás robbanásszerű esése igazán nem vonzotta, akkor mégiscsak jobb dolog végelgyengülésben meghalni.
Az is lehet, hogy úgy sikerül lyukat fúrniuk, és kibocsátaniuk a levegőt, hogy a reteszt nem teszik tönkre. Towers újabb zsilipet is építtethet a régi mögött. Ám az is igaz, hogy az államcsíny sikere a gyors cselekvéstől függ. Ezért valószínű, hogy az ezredes a leggyorsabb utat, a robbantást választja. És Lopez, minden bizonnyal máris jelenti a bázisnak, hogy mi történt. Towersnek mindössze tizenöt percre van szüksége, hogy átöltözzön, és megérkezzen.
Tizenöt perc…
Tizenöt perc múlva a bombák az összeesküvők kezébe kerülhetnek. Tehát tizenöt perc alatt kell őket ártalmatlanná tennie.
Az atombomba lelke, a kettő vagy több részre szétválasztott anyag, például plutónium. Ilyen állapotban nem robbanóképesebb, mint egy font vaj. Ám ha a részeket sikerül gyorsan egyesíteni, a robbanás bekövetkezik. A lényeges a mechanizmusukban, valamint a láncreakcióban rejlik, és abban, hogy a kellő időpontban és a helyen következzen be ez az egyesítés.
A villamos berendezést – a bomba „agyát” könnyű tönkretenni, magát a bombát, azonban éppen egyszerűsége miatt nem. Johnny elhatározta, hogy szétzúzza a bombák „agyát”, éspedig gyorsan!
Csak a bombák forgatásához szükséges legegyszerűbb eszközök álltak rendelkezésére. A helyiségben a Geiger-Müller-féle számlálócső, a hangszóró és az adó-vevő készülék, valamint a televíziós összeköttetést biztosító készüléken kívül nem volt semmi berendezés. A félig kész bombákat nem itt tartották – nem a robbanás veszélye miatt, hanem azért, hogy megóvják a raktárban dolgozó személyeket a sugársérüléstől. A bombák sugárzó anyagát „párnázás” mögé rejtették, ezekben a bombákban a „párnázat” szerepét az arany töltötte be. Ez visszatartja az alfa- és a beta-sugarakat, és még a halálos gamma-sugarak ellen is megfelelő védelmet nyújt, de a neutronokat átengedi.
A plutónium kiválasztotta gyors, mérgező neutronokat ki kellett szabadítani a bomba testéből, mert ellenkező esetben kiváltották volna a láncreakciót és – a robbanást! Az egész helyiségben valósággal záporozott a neutroneső. A helyiség egészségtelen volt, és a szabályzat is csak a legszükségesebb időre engedte meg az ott-tartózkodást.
A Geiger-számláló halk ketyegéssel regisztrálta a kozmikus sugarak alapsugárzását, a holdkéreg radiokativitásának nyomait: a helyiségben azonban tulajdonképpen a neutronok keltette másodlagos radioaktivitás uralkodott. A szabad neutronok megfertőznek minden testet, amivel csak érintkezésbe jutnak, radioaktívvá teszik, akár betonfalról, akár emberi testről van is szó. Ebből a helyiségből éppen azért minél gyorsabban ki kell szabadulnia.
Delquist elzárta a számlálócsövet. A ketyegés elhallgatott. A másodlagos lánc segítségével kikapcsolta az alapsugárzás jelenségeit. Közben önkéntelenül is arra gondolt, hogy milyen veszélyes az itt-tartózkodás. Kivette a zsebéből a sugárérzékeny filmet. Ezt a kis filmlemezt mindenki magával hordta. Azonnal regisztrálta ugyanis a radioaktivitást. Amikor a helyiségbe belépett, a film tiszta volt. A legérzékenyebb része azonban, már könnyedén elsötétedett. A filmet vörös vonal szeli át. Elméletileg számítva, az olyan ember, akit egy hét alatt akkora sugárdózis ért, hogy a filmje eddig a vörös vonalig elsötétült, halottnak érezhette magát.
A bő űrruha kezdett lassan felfújódni, a légnyomás csökken; ebből következik, hogy sietnie kell. Be kell fejeznie a munkát, és aztán megadni magát – a börtön is jobb, mint ezen az „izzó” helyen maradni.
Felragadott a szerszámos polcról egy kalapácsot, és munkához látott. Csupán annyi időre hagyta abba a munkát, hogy kikapcsolja a televíziós közvetítő berendezést. Az első bombával sokat kellett vesződnie. Előbb a burkoló lemezt verte szét, aztán megállt, mert nyomasztó érzés fogta el, hiszen egész életét arra szentelte, hogy megalkossa ezeket a finom berendezéseket – összeszedte magát, legyintett, és reccsent az üveg, a fém. Johnny lelkiállapota megváltozott, a pusztítás szégyenteli örömét érezte. Mint egy megszállott, úgy kezelte a kalapácsot, összetörni, szétrombolni!
Annyira elmerült a munkában, hogy eleinte észre sem vette, amint a nevén szólítják.
– Delquist! Feleljen! Ott van?
Johnny letörölte arcáról a verítéket, és a televíziós képernyőre nézett. A magából kikelt, őrjöngő Towers arcát látta maga előtt.
És csak ekkor vette észre, hogy eddig mindössze hat bombát sikerült szétrombolnia! Hát valóban elfoghatják, mielőtt még mindent befejezett volna? Ó, nem! Véghez kell vinnie a tettet! Vágd ki magad, fiacskám, vágd ki magad! – Igen, ezredes? Hívott engem?
– Mi az, hogy hívtam? Mit jelent ez?
– Nagyon sajnálom, ezredes.
Towers arckifejezése egy kissé nyugodtabb lett. – Kapcsolja be a maga ernyőjét, Johnny, nem látom magát. Mi az a lárma?
– Az ernyő kikapcsolt – hazudta Johnny. – Minden bizonnyal elromlott. A zaj? Hogy az igazat megmondjam önnek ezredes, néhány intézkedést teszek arra vonatkozólag, hogy senki se tudjon ide bejönni.
Egy pillanatnyi habozás után Towers határozott hangon megszólalt:
– Csak azt tudom feltételezni, hogy beteg, orvoshoz akarom küldeni. S követelem, hogy azonnal jöjjön ki onnan. Ez parancs!
Johnny csendesen felelt:
– Most még nem tudok, ezredes. Azért jöttem ide, hogy döntsek, és még nem sikerült döntenem. Ön azt parancsolta, hogy a reggeli foglalkozás után jelentkezzem.
– Azt hittem, hogy a szállásán tartózkodik majd.
– Igen uram, de aztán arra gondoltam, hogy a bombáknál kell őrködnöm, arra az eshetőségre felkészülve is, hogy esetleg úgy döntök, hogy önnek nincs igaza.
– Ezt nem magának kell eldönteni, Johnny. Én vagyok a parancsnoka. Maga felesküdött, hogy engedelmeskedik nekem.
– Igen, uram.
Valószínűleg mindez csak időhúzást jelent, az is lehet, hogy a vén róka már elküldte az osztagot.
– De arra is felesküdtem, hogy megvédem a világot. Az nem volna lehetséges, hogy ön idejöjjön, és velem együtt mérlegelje a helyzetet? Nem szeretnék hibásan eljárni.
Towers elmosolyodott.
– Pompás ötlet, Johnny. Várjon meg. Biztos vagyok benne, hogy megérti a dolgok lényegét. – Ezzel kikapcsolta a távadó készüléket.
– Így hát – mondta magának Johnny –, remélem, biztos abban, hogy alaposan megzavartam aljas, pusztító terveit. Megragadta a kalapácsot, hogy jól kihasználja a kicsikart perceket.
Karjának sújtó lendülete megtorpant: hirtelen eszébe villant, hogy az „agy” megsemmisítése nem elég. Nincsenek ugyan tartalék „agyak”, de a raktáron elegendő anyag van a pótlásukra, és Morgan gyorsan elkészítheti az időleges irányító láncot a bombák szabályozására. Igen, és maga Towers is képes erre – igaz, hogy nem valami kiválóan, de azért ezek a láncok működnének. Magukat a bombákat kell szétzúznia, éspedig legfeljebb húsz perc alatt! De a bomba – hatalmas, masszív fémtömeg, szorosan tartják a szilárd acélabroncsok. Képtelen szétzúzni a bombát, és főként nem tudja megoldani húsz perc alatt.
Átkozott!
Még egyszer átgondolta a helyzetet, van kiút. Jól ismerte az irányító láncot, és azt is tudta, hogyan kell megszakítani. Vegyük például ezt a bombát. Ha kikapcsolja a biztosító rögzítő szerkezetét, megindítja a robbantó szerkezetet, megrövidíti a visszatartó láncot, aztán kikapcsolja a biztosító láncot – aztán rácsavarja ezt, elfordítja azt a másik alkatrészt, akkor egyetlen erős, hosszú huzal segítségével felrobbanthatja a bombát.
Az majd felrobbantja a többit, az egész völgyet – és mindenestül repül az egek urához.
Íme, Johnny Delquist, ez a megoldás!
Johnny az egész idő alatt szakadatlanul folytatta a bombák pusztítását, egészen addig, amíg már csak egy feladata maradt, felrobbantani az utolsót. Miközben a bomba felrobbantásához készülődött, szinte úgy érezte, hogy valami fenyegeti, mintha valami szörny készülődne mögötte ugráshoz. Verejtékben úszva emelkedett fel. Csak ekkor kérdezte meg önmagától, hogy lesz-e elegendő bátorsága ahhoz, hogy felrobbantsa saját magát. Nem akart gyávának bizonyulni, és remélte, hogy az akarata nem hagyja cserben. Benyúlt a kabátzsebébe, kivette feleségének, Edithnek és a kislányának a fényképét. Galambocskám – szólalt meg hangosan –, ha innen kiszabadulok, sohasem vállalok magamra veszélyt. Megcsókolta a fényképet, és visszatette a zsebébe. Most már nem maradt más hátra, mint a várakozás.
Vajon miért késik Towers? Johnny biztos akart lenni abban, hogy Towers a robbanás pillanatában a robbanási zónában tartózkodjon. Milyen mulatságos helyzet ez – itt ülök, arra készen, hogy a levegőbe röpítsem! Ez a gondolat egészen felvidámította, de ugyanakkor egy másik, kevésbé kellemes gondolatot hívott magával: miért robbantsam fel magam élve?
Van a megoldásnak más módja is – a „holt kézzel” való irányítás. Úgy kell előkészíteni mindent, hogy a bomba ne robbanhasson addig, amíg a kapcsolót vagy az emelőt a kezében tartja, vagy valami mást. És akkor, ha felrobbantják az ajtót, vagy lelövik – minden repül a pokolba!
Az lenne a legjobb, ha fenyegetés árán vissza tudná tartani őket egy ideig – előbb vagy utóbb segítséget kell kapnia: Johnny biztos volt abban, hogy az őrség tagjainak nagy többsége nem ért egyet az aljas árulókkal. És akkor – Johnny ünnepélyes külsőségek között térhet haza! Micsoda találkozás! Kilép a szolgálatból, és tanár lesz. Kitöltötte az őrsége idejét.
Egész idő alatt megfeszített erővel dolgozott. Csináljon villamos kapcsolót? Nem, ehhez nagyon kevés az idő. Egyszerű, mechanikus láncot csinálhat csupán. De alig kezdett ehhez a munkához, amikor a hangszóró ismét hívta: – Johnny!
– Ön az, ezredes? – Johnny ujjai lázasan dolgoztak.
– Engedjen be.
– Azt nem, ezredes, ilyen megállapodás nem volt! – A pokolba is, mit találhatna, ami megfelel egy hosszú emelőnek?
– Egyedül megyek be. Johnny, szavamat adom erre. Szemtanúk nélkül fogunk beszélni.
– Az ön szava! Az adó-vevő útján fogunk beszélgetni, ezredes. – Hurrá! Megvan – a szerszámos polcról egy három láb hosszú szonda csüng.
– Johnny, óvni akarom! Engedjen be, vagy felrobbantom az ajtót.
Huzalt! Elég hosszú és erős huzalra van szükség. Más lehetőség nincs, leszakította az űrruhája antennáját.
– Ne próbálkozzon ezzel, ezredes. Felrobbantaná velük a bombákat.
– Ugyan! A légüres tér nem árt a bombáknak, ne próbáljon bolonddá tenni!
– Okosabban tenné, ha Morgan őrnaggyal tanácskozna. Az űr, igaz, hogy nem árt, de a robbanás okozta légnyomásesés, minden láncot szétzúzna.
Az ezredes nem volt specialista ebben a kérdésben; néhány pillanatig hallgatott. Johnny ezalatt is lázasan dolgozott.
Végül is ismét Towers szólalt meg:
– Delquist, pimasz hazugság volt, amit állított. Morgan őrnagy meggyőzött erről. Hatvan másodpercet adok, hogy felvegye az űrruhát, ha esetleg levetette. Elhatároztam, hogy felrobbantom az ajtót.
– Nem, ön ezt nem teheti – kiáltotta Johnny. – Valószínűleg hallott már a „halott kéz” kapcsolóról? „Gyorsan valami ellensúlyt és szíjat kell találnom!” – folytatta gondolatát.
– Úgy! Tehát erre készül?
– Előkészítettem a tizenhetest, hogy kézzel robbantsam. De úgy intéztem, hogy amíg fogom a szíjat, addig nem következhet be a robbanás. De ha bármi történik velem – minden a levegőbe repül! S ön mindössze ötven lábnyira van a robbanás centrumától. Gondolkozzon ezen!
Egy pillanatig csend uralkodott. – Nem hiszek önnek!
– Nem? Kérdezze meg Morgant. Parancsolja meg neki, győződjön meg arról, hogy igazat mondok. Meggyőződhet erről a televíziós képernyőn. – Űrruhája övét közben hozzákötötte a szondához.
– Azt mondta, hogy a képernyője elromlott.
– Hazudtam. Bebizonyítom önnek. Hívjon fel Morgan.
A képernyőn nemsokára feltűnt Morgan őrnagy képe.
– Delquist hadnagy?
– Sztinky! Várjon egy pillanatra! – Delquist a legnagyobb óvatossággal elkészítette az utolsó kötést, miközben egy pillanatra sem engedte ki a kezéből a szonda végét. Ugyanolyan óvatosan csúsztatta végig a kezét az övön, és kezébe szorította a végét, leült a földre. Szabadon maradt kezét kinyújtotta, és bekapcsolta a televíziós képernyőt.
– Lát engem, Sztinky?
– Látom – válaszolta Morgan szárazon. – Mindez amiatt a marhaság miatt?
– Egy kis meglepetést csináltam az ön számára – s Johnny ezzel kezdte elmagyarázni, hogy mit csinált. Milyen láncokat kapcsolt ki, milyenek kapcsolt be, hol mit rövidített meg, hogyan készítette el az ideiglenes mechanikus összeköttetést – mindent pontosan.
Morgan bólintott. – Delquist, maga csak ijesztget minket. Biztos vagyok abban, hogy a „K” láncot nem kötötte össze. Nincs bátorsága arra, hogy felrobbantsa saját magát.
Johnny felkacagott. – Természetesen ehhez valóban nincs bátorságom. De éppen ebben rejlik a dolog szépsége. Amíg élek, nem akarok repülni. Ám, ha a maga szörnyeteg főnöke, Towers ezredes felrobbantja az ajtót, akkor én meghalok, és a bomba felrobban. Ez az én számomra már közömbös lesz, de az ő számára – nem. A legjobb az, ha mindent elmagyaráz neki. – És ezzel kikapcsolta az adót.
Towers hamarosan ismét megpróbálkozott a hangszóróval.
– Delquist?
– Hallgatom.
– Semmi szüksége sincs annak, hogy elpusztítsa magát. Jöjjön ki, és megkapja az elbocsátását, a teljes fizetését is megkapja hozzá. Visszatérhet a családjához. Megígérem.
Johnny őrjöngő dühre gerjedt. – Hagyja békében a családomat!
– Gondoljon rájuk, Delquist.
– Hallgasson. Menjen vissza a vackába. Úgy érzem, hogy vakaróznom kell, és akkor ez a butik a fejére omlik…
…Johnny összerezzent, és kiegyenesedett. Igaz, hogy elaludt, de a kezéből nem engedte ki a szíjat, a hideg futott végig a hátán, amikor erre gondolt.
Lehet, hogy Towersék úgy képzelik, a bombát ártalmatlanná tehetik, és ehhez nem is kell Johnnyt kikaparni a barlangból. Vagy félnek az akciótól. De hiszen Towers nyakán már biztosan szorul a hurok az árulás miatt. – Towers tehát kész mindent kockáztatni. Ha behatolhatna, és a bombát ártalmatlanná tehetné, akkor Johnny már halott lenne, és Towers hatalmába került volna az összes bomba. Nem, már túlságosan messze ment, és néhány pillanatnyi álomért nem engedheti meg, hogy a kislánya katonai diktatúrában nőjön fel. Hallotta, amint a számlálócső ketyeg, és visszaemlékezett arra, hogy a számláló a másodlagos lánccal dolgozik. A helyiségben minden bizonnyal egyre emelkedik a radioaktivitás, lehetséges, hogy attól kezdve, amikor az első „agyi” láncot szétzúzta – hiszen a berendezések kétségtelenül radioaktívak: túlságosan hosszú ideig voltak a plutónium közelében. Kihúzta az ellenőrző filmet.
A sötét zóna már elérte a piros vonalat.
Johnny ismét zsebre tette a filmet. Jó lenne valahogy kijutni ebből a zsákutcából, mert különben fiacskám – mondta saját magának –, úgy világítasz majd, mint egy óra számlapja! Ez persze csupán költői kép volt – hiszen a sugárfertőzött szövet nem ég, hanem csupán egyszerűen lassan elhal.
A képernyő ismét kivilágosodott. Újra Towers képe jelent meg: – Delquist! Beszélni akarok magával.
– Hordja el magát!
– Higgye el, hogy nem tud meggyőzni minket.
– Nem győztem meg? A pokolba is, de kényszerítettem, hogy megálljon.
– Egy időre. Megvannak az eszközeim ahhoz, hogy más bombákat küldjek.
– Hazug fráter.
– Igaz, hogy feltart minket. Egy javaslatot tennék.
– Nem érdekel.
– Figyeljen. Ha minden befejeződik, a világkormány feje leszek. Ha kész együtt dolgozni velünk, kineveztetem az adminisztráció főnökévé, még ez után a disznóság után is, amit itt csinált.
Johnny megmondta gorombán Towersnak, hogy mit tegyen a javaslatával.
– Ne legyen idióta – hörögte Towers. – Mit ér az magának, ha megdöglik?
Johnny visszaüvöltött:
– Towers, maga igazán elsőosztályú csirkefogó. A családomról merészel beszélni. Jobb szeretném, ha meghalnának, minthogy egy ilyen jelentéktelen Napoleonocska hatalmában vergődjenek. Most aztán pusztuljon. Nekem nincs mit meggondolnom.
Towers kikapcsolta az adót.
Johnny ismét megnézte a filmjét. Most sem tűnt sötétebbnek, mint az előbb, de állhatatosan emlékeztette, hogy az idő szalad. Éhes volt és szomjas – és az is lehetetlen, hogy örökké ébren tudjon maradni. Négy nap kell ahhoz, hogy az űrhajó megérkezzen a Földről: ennél rövidebb idő alatt nem reménykedhet a menekülésben. De hiszen nem is fog addig élni. Amint az elsötétedés átlépi a vörös vonalat, meghal.
Az egyetlen lehetősége: a bombák olyan fokú elpusztítása, hogy lehetetlenné váljon azok helyreállítása, és kimászni innen, még az előtt, mielőtt a film végzetesen el nem sötétül.
Minden lehetséges módozatot átgondolt. Aztán munkához látott. Az ellensúlyt ráerősítette a szíjra, egy zsinórt kötött hozzá. Ha Towers mégis felrobbantaná az ajtót, akkor még mielőtt meghal, megrántja a szíjat.
Egyszerű, de igen nehéz módot talált a bombák tönkretételére, éspedig olyan mértékben, hogy a Hold Bázison ne tudják őket helyreállítani. A bomba legfontosabb része két fényesre csiszolt plutónium félgömb. Csak a csiszolt felület teszi lehetővé a félgömbök tökéletes érintkezését, ez azért szükséges, mert a robbanást kiváltó láncreakció csak a tökéletes érintkezés hatására jön létre.
Johnny megkezdte a plutónium féltekék darabokra zúzását.
Először a négy masszív zárórészt kellett letörnie, aztán a belső berendezést körülvevő üvegburkolatot zúzta szét, ezután már a bomba széthullott. Végül is ott hevert előtte a két ragyogó félgömb.
Egy pörölycsapás – és az egyik megszűnt olyan tökéletes lenni… még egy ütés, és a második félgömb zúzódott szét, mint az üveg.
Néhány óra múlva, Johnny halálos fáradtan támolygott vissza a robbantásra kész bombához. Teljes nyugalmat kényszerített magára, és rendkívüli óvatossággal ezt is ártalmatlanná tette. Mihamar ennek a félgömbjei is hasznavehetetlenné váltak. A raktárban immár nem volt egyetlen felhasználható bomba sem, de körös-körül a padlón hatalmas vagyon hevert. A legdrágább, a legpusztítóbb, leghalálthozóbb fémje a világmindenségnek – a plutónium.
Johnny még egyszer megnézte a pusztítást. – Gyorsan az űrruhát, és aztán gyerünk innen, fiacskám! – biztatta magát hangosan. – Érdekes lenne megtudni, hogy mit mond mindehhez Towers?
A polc felé ment, hogy a kalapácsot visszategye, útközben a Geiger-számláló mellett haladt el. A számláló szinte felüvöltött.
Gyorsan ledobta a pörölyt, és az űrruhájához sietett.
Amikor a számláló közelébe lépett, az ismét gyors ketyegésbe kezdett. Johnny megállt.
Kezét kinyújtotta, és a számláló felé közelítette. A számlálócső ketyegése szinte üvöltéssé változott. Johnny el sem mozdult, kihúzta ismét az ellenőrző filmet.
A film teljes egészében elfeketedett.
*
Az emberi testbe behatolt pusztító sugárzás mihamar eléri a csontvelőt. Akkor már semmi sem segít – az áldozat menthetetlen. A plutóniumból kisugárzott neutronok átszáguldanak a testen, ionizálják a szöveteket, atomjaikat radioaktív izotópokká változtatják át, szétzúzzák, és megölik őket. A pusztító dózis igazán parányi mennyiség – egy szem asztali só tizedrésze is elég, a legkisebb seben is behatolhat. A történelmi „Manhattan tervben” az azonnali amputálást látták az elsősegély egyetlen módjának.
Johnny mindezt tudta, de ez már nem zavarta. Leült a földre, cigarettára gyújtott, és gondolkozott. Még egyszer felidézte hosszú őrségének minden körülményét.
A cigarettafüstöt a számláló csövére fújta, és keserűen nevetett, amint hallotta a számláló válaszát. Hiszen most már a lélegzete is „ég”, a szén biztosan radioaktív izotóppá vált. De már ennek sincs semmi jelentősége.
Annak sem maradt értelme, hogy megadja magát, nem akart ekkora örömet okozni Towersnak – itt a tett színhelyén fejezi be az őrséget. És ráadásul, ha továbbra is elhiteti velük, hogy a bombát robbanásra készen tartja, akkor abban is megakadályozza, hogy újabb bombák előállításához nyersanyagot szerezzenek. És az is lehet, hogy ennek végül is nagy jelentősége lesz.
Minden csodálkozás nélkül vette tudomásul azt a tényt, hogy egyáltalán nem érzi magát szerencsétlennek. Szinte kellemes volt, hogy többé semmiféle aggodalmat nem érezhet. Nem érzett fájdalmat, még éhséget sem. Fizikailag még meglehetősen jól bírta magát. A lelke nyugodt volt. Már meghalt – jól tudta, hogy tulajdonképpen már halott, de még egy rövid ideig módja van arra, hogy mozogjon, lélegezzen és érezzen.
Nem volt bánatos, nem érezte magát egyedül, barátai arcát képzelte maga köré, Brown ezredest látta, aki túlságosan beteg volt ahhoz, hogy mozogni tudjon, de mégis azt követelte, hogy vigyék át a fronton, az „Albatrosz” haldokló kapitányát, és újra hallotta felejthetetlen üzenetét, Roger Jungot, amint a homályba néz. A hősök köréje gyülekeztek a sötét bombaraktárban.
És természetesen Edith is ott volt. Ő volt az egyetlen lény, akinek a jelenlétét mindig és mindenütt érezte. Johnny szerette volna tisztábban látni a vonásait. Vajon haragszik vagy elégedett és büszke rá?
Igen, büszke rá, de boldogtalan. Most már jobban látja, még a kezének az érintését is érzi. Nagyon csendesen ült. A cigaretta mindjárt leég. A vége már az ujjait perzseli. Az utolsó slukk. A füstöt egyenesen a számlálóra fújta. A cigarettavéget elnyomta. Néhány cigarettavéget összeszedett, és a zsebében talált papírba csavarta. Óvatosan meggyújtotta, kényelmesebben helyezkedett el, és várta, hogy Edith ismét megjelenjen. Igen boldognak érezte magát.
*
Még mindig ott ült, a bomba törzsének támaszkodva: az utolsó cigaretta ott hevert mellette, kialudva, amikor újra megelevenedett a hangszóró. – Johnny. Ej, Johnny! Hall engem? Kelly vagyok. Minden befejeződött. Megérkezett a „La Fayette”, és Towers golyót röpített a fejébe, Johnny! Feleljen!
Amikor kinyitották a külső ajtót, az elsőnek belépő ember hosszú rúdon Geiger-számlálót tartott maga előtt. Megállt a küszöbön, és rémülten visszahőkölt. – Hej! Parancsnok – kiáltotta. A legjobb lesz, ha hordágyat hozat, de azzal egyszerre ólomkoporsót is…
„Négy napig repült a kis űrhajó és kísérete, hogy elérje a Földet. A Föld minden lakója feszülten várta érkezését. E kilencvenhat óra alatt nem sugározták a rádiók, televíziók a szokásos műsorokat, hanem végtelen gyászszertartás hangja áradt belőlük. Számtalanszor zendült fel a gyászinduló komor zenéje, s a „Hazánkba visszatérünk” dal, a Hold Őrség indulója.
A kilenc űrhajó a chicagói repülőtéren szállt le. A kis hajóról leemelték a koporsót, repülőgépre tették, s ezután a hajót ismét megtöltötték üzemanyaggal, és útnak indították a végtelenségbe, hogy soha se kelljen ennél kevésbé magasztos feladatot teljesítenie.
A gyászünnepségek mindaddig folytatódtak, amíg a gép el nem érte Illinois egyik városkáját. Delquist hadnagy szülővárosát. Ott a koporsót egy emelvényre helyezték, az emelvény körül lezárták a teret, a barikádok körülölelte térre senki sem léphetett. Űrhajósok, űrkatonaság állt őrségen, a fegyvert lábukhoz szorítva, lehajtott fejjel. Körös-körül néma tömeg. És a gyászszertartás folytatódott tovább.
E síremléken végtelen sok a virág. A koporsót fehér márvánnyal borították be. Ezt a síremléket láthatjuk ma.”
(Robert A. Heinlein novellája
nyomán:
„Znanyije-Szila”)