Adrian ROGOZ:
AG­GO­DA­LOM A MRI­NÁN

Az egyen­lí­tői oá­zis grá­nit­tal és ak­va­ma­rin­nal éke­sí­tett ha­tal­mas am­fi­te­át­ru­mát zsú­fo­lá­sig meg­töl­töt­ték az ér­dek­lő­dők. Meg­kez­dő­dött a „csa­tor­nák évi ta­nács­ko­zá­sa”.

A ha­tal­mas kép­er­nyőn fel­tűn­tek Avda éles kon­túr­jai: sok­szo­ro­san fel­na­gyít­va köz­ve­tí­tet­ték a ké­pet a 45-ös ob­szer­va­tó­ri­um ha­tal­mas te­le­szkóp­já­ból.

Az a hír, hogy Vi­vi­rix rend­kí­vü­li be­je­len­tést kí­ván ten­ni, ál­ta­lá­nos iz­gal­mat vál­tott ki. A köz­le­ményt ter­mé­sze­te­sen az egész boly­gó azon­nal meg­hall­ja, hi­szen a te­le­vi­fon­há­ló­zat ter­me­i­ben, a la­kó­há­zak ké­szü­lé­kei mel­lett, a gyá­rak­ban és az in­té­ze­tek­ben ott szo­ron­ga­nak e pil­la­nat­ban Mri­ná­nak és két hold­já­nak la­kói – né­hány száz­mil­lió em­ber.

A ta­nács­ko­zás meg­nyi­tá­sá­ra ké­szü­lő Xe­in­ton jó né­hány­szor kér­dez­te iz­ga­tot­tan: – Hol kés­het Vi­vi­rix? Mi tör­tén­he­tett vele?

Vé­gül is az el­nök­ség­ből össze­köt­te­tést kért a 45-ös ob­szer­va­tó­ri­um­mal, és rö­vi­de­sen meg­hal­lot­ta az av­deo­grá­fus iz­ga­tott hang­ját:

– Bo­csá­na­tot ké­rek Xe­in­ton… Nem jö­he­tek… Kezd­jé­tek el a ta­nács­ko­zást nél­kü­lem. Ahogy be­fe­je­zem a sür­gős meg­fi­gye­lést, azon­nal be­kap­cso­ló­dok a há­ló­zat­ba.

A fő­ko­or­di­ná­tor nyug­ta­lan­sá­ga egy­re nőtt. De ab­ban az ün­ne­pé­lyes pil­la­nat­ban, ami­kor az ülést meg­nyi­tot­ta, arca vissza­nyer­te meg­szo­kott, fér­fi­as nyu­godt­sá­gát.

Be­szé­de ele­jén most is – mint az elő­ző évek­ben – a csa­tor­nák és az oá­zi­sok ál­la­po­tát ecse­tel­te.

– Őse­ink arra tö­re­ked­tek, hogy a fu­kar ter­mé­szet­től min­dent ki­csi­kar­ja­nak, amit csak adni ké­pes – mond­ta Xe­in­ton. – Mri­nát be­há­lóz­ták csa­tor­nák­kal, és el­ve­zet­ték a sark­vi­dék ol­vadt vi­zét a si­va­ta­gok­ba. De ezek a kész­le­tek, aho­gyan min­den­ki tud­ja, nem ele­gen­dő­ek. Azt már meg­ta­nul­tuk, hogy a ta­laj­ban levő oxi­dok fel­hasz­ná­lá­sá­val ho­gyan ké­szít­sünk vi­zet. Most az a fel­ada­tunk, hogy ki­szé­le­sít­sük a víz­gyá­rak há­ló­za­tát, és né­hány éven be­lül meg­tíz­sze­rezzük a ka­pa­ci­tá­su­kat. Ha­tal­mas víz­tá­ro­ló­kat kell lé­te­sí­te­nünk, gya­kor­la­ti­lag ki­me­rít­he­tet­le­ne­ket. Boly­gónk tö­me­ge túl­sá­go­san cse­kély ah­hoz, hogy meg­őriz­ze a lég­kört és a víz­pá­rát. Mri­na kö­ze­pes hő­mér­sék­le­te egy­re ala­cso­nyabb, az ég­haj­la­ta egy­re zor­dabb. Tu­do­má­nyunk­nak meg kell ta­lál­nia a mód­ját, ho­gyan te­het­jük lég­kö­rün­ket sű­rűb­bé, vas­ta­gab­bá, ho­gyan te­remt­sünk vas­tag védő fel­hő­ré­te­get, a dús ve­ge­tá­ció meg­te­rem­té­sé­vel is meg kell bir­kóz­nunk, hogy a nö­vény­ta­ka­ró több oxi­gént ter­mel­jen.

Be­szé­dét be­fe­jez­ve, Xe­in­ton arra kér­te az egy­be­gyűl­te­ket és a ké­szü­lé­kek mel­lett ülő hall­ga­tó­sá­got, hogy őriz­zék meg nyu­gal­mu­kat és bölcs hig­gadt­sá­gu­kat, amint azt Mri­na la­kói min­den­kor, min­den meg­pró­bál­ta­tás ide­jén tet­ték. Az am­fi­te­át­rum kö­ze­pén el­he­lye­zett kép­er­nyőn Vi­vi­rix arca je­lent meg.

– Mint­egy tíz nap­ja az Av­dá­ról su­gár­zott jel­zé­se­ket fog­tunk fel – mond­ta az av­deo­grá­fus. – Teg­nap meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy űr­ha­jók hagy­ták el az Av­dát, és fe­lénk kö­ze­led­nek, ma ki­de­rült, hogy az űr­ha­jók rend­kí­vül gyor­san szá­gul­da­nak – tíz­szer olyan gyor­san ha­lad­nak, mint az utol­só av­dai ra­ké­ta, ame­lyik meg­kö­ze­lí­tet­te boly­gón­kat. A Víz­ben Gaz­dag Tér­sé­gek boly­gó­já­nak kül­döt­tei, mint­egy húsz nap múl­va el­ér­he­tik Mri­nán­kat.

Ri­adt te­kin­te­tek for­dul­tak a fel­hők­kel bur­kolt ha­tal­mas zöl­des gömb képe felé.

– A meg­győ­ző­dé­sem az – foly­tat­ta Vi­vi­rix –, hogy már az Av­dán is győ­zött a béke és az ér­te­lem, de ed­dig er­ről saj­nos még nem si­ke­rült köz­vet­len bi­zo­nyí­té­ko­kat sze­rez­nem. Ha al­kal­mazzuk is ve­lük szem­ben vé­del­mi be­ren­de­zé­se­in­ket, ak­kor is azt ja­vas­lom, hogy jár­junk el igen óva­to­san.

Mor­tif­lex kért szót.

– Mri­na még so­ha­sem élt át sú­lyo­sabb pil­la­na­to­kat, mint ezek – mon­dot­ta, mi­köz­ben a ra­gyo­gó kép­er­nyő­re mu­ta­tott. – Az el­pusz­tu­lás ve­szé­lye óri­á­si. Még so­kunk em­lé­ké­ben fris­sen él a né­hány év­ti­zed­del ez­előtt tör­tént atom­rob­ba­nás em­lé­ke.

– De hi­szen az a Két Há­rom­szög kon­ti­nen­sé­ről kül­dött ra­ké­ta volt – mon­dot­ta Vi­vi­rix.

– És most hon­nan in­dult el a gép?

– Ne­héz len­ne erre fe­lel­ni, mert az Av­dá­nak azt a te­rü­le­tét az in­du­lás ide­jén nem lát­hat­tuk.

– Ez vég­ered­mény­ben sem­mit sem je­lent. Akár­mint is van, on­nan kül­dik, ame­lyik ol­dal a leg­in­kább meg­fe­le­lő a szá­muk­ra. Nem­de?

– De a jel­zé­se­ik…

– Azok je­lent­het­nek had­üze­ne­tet is, vagy ami még rosszabb, csap­dát. Úgy lát­szik, Vi­vi­rix ad­dig gyö­nyör­kö­dött a csil­la­gok­ban, míg el­fe­lej­tet­te a sa­ját tör­té­nel­mün­ket. A leg­ko­mo­lyab­ban fel kell ké­szül­nünk a vé­de­ke­zés­re. Azt ta­ná­cso­lom: gyűjt­sünk össze min­den erő­for­rást, és sür­gő­sen te­remt­sünk boly­gónk kö­rül an­ti­gra­vi­tá­ci­ós há­ló­za­tot, ter­mé­sze­te­sen a hold­ja­ink kö­rül is. A hí­vat­lan ven­dé­gek­nek nem sza­bad el­ér­ni­ük Mri­nán­kat. In­kább a koz­mosz egyéb te­rü­le­te­it ku­tas­sák fel…

*

Mor­tif­lex ter­vét el­fo­gad­ták. Mri­na egyet­len éj­sza­ka alatt ha­tal­mas an­ti­gra­vi­tá­ci­ós ál­lo­más­sá ala­kult. Mi­lyen lesz az össze­üt­kö­zés a ha­son­lók­kal? A gon­dol­ko­dó lé­nyek­kel való harc le­he­tő­sé­ge is­mét fel­szí­tot­ta az el­len­sé­ges osz­tá­lyok kö­zöt­ti harc ré­gen el­fe­le­dett tü­zét. Mind­ad­dig, amíg nem sze­rez­nek bi­zony­sá­got arra, hogy az av­da­i­ak mi­lyen szán­dék­kal kö­ze­led­nek, Mor­tif­lex­nek és tá­mo­ga­tó­i­nak ja­vas­la­ta meg­fon­tolt­nak lát­szik. Ép­pen ezért a bölcs Xe­in­ton nem is pró­bál­ko­zott meg­aka­dá­lyoz­ni az elő­ké­szü­le­te­ket, Mri­na la­kó­i­nak jó ré­sze pe­dig igen örült az óv­in­téz­ke­dé­sek­nek.

A csil­la­gá­szo­kat, köz­tük Vi­vi­ri­xet, va­ló­ság­gal el­árasz­tot­ták a boly­gó la­kói kér­dé­sek­kel, ter­mé­sze­te­sen arra vol­tak kí­ván­csi­ak, hogy mi újat tud­nak az av­da­i­ak­ról, és si­ke­rült-e meg­bi­zo­nyo­sod­ni ar­ról, hogy mi­lyen szán­dék­kal jön­nek?

Vi­vi­rix új­ból ta­nács­ko­zott a fő­ko­or­di­ná­tor­ral.

– Meg kell ta­lál­nunk a ki­utat, nem pusz­tít­hat­juk el az av­dai ra­ké­tá­kat csu­pán azért, mert fé­lünk.

– Iga­za van. Arra tö­rek­szünk, hogy az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós tér csu­pán vissza­té­rít­se a ra­ké­tá­kat abba az irány­ba, ahon­nan küld­ték. Ha meg­fe­le­lő erős mo­tor­ja­ik és kel­lő haj­tó­anya­guk van, ak­kor vissza­tér­het­nek az Av­dá­ra.

– Még­is­csak min­dent meg kel­le­ne ten­nünk, hogy meg­is­mer­jük az av­da­i­ak szán­dé­kát.

– És ha fe­lel­ni pró­bál­nánk a jel­zé­se­ik­re?

– Ez nem meg­ol­dás. Ke­vés az időnk ah­hoz, hogy köl­csö­nö­sen meg­ért­hes­sük egy­mást. És vé­gül is, azok­nak a bi­zo­nyí­té­kok­nak, ame­lye­ket meg kell sze­rez­nünk, tö­ké­le­te­sen ob­jek­tí­vek­nek kell len­ni­ük, és min­den te­kin­tet­ben füg­get­len­nek az av­da­i­ak szán­dé­ká­tól. Ab­ban Mor­tif­lex­nek vi­tat­ha­tat­la­nul iga­za van: ha ag­resszív szán­dék­kal kö­ze­led­nek, ak­kor ter­mé­sze­te­sen arra tö­rek­sze­nek, hogy be­csap­ja­nak ben­nün­ket.

*

Azon az éj­sza­kán a 45-ös ob­szer­va­tó­ri­um ult­ra­lo­ká­to­ra­i­val meg­ál­la­pí­tot­ta né­hány av­dai ra­ké­ta tar­tóz­ko­dá­si he­lyét.

A spekt­rál­ana­lí­zist vég­ző leg­ér­zé­ke­nyebb be­ren­de­zé­sek meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a ra­ké­ták bel­se­jé­ben ra­dio­ak­tív anyag van.

Vi­vi­rix ha­za­tér­ve nem tud­ta el­lep­lez­ni el­ke­se­re­dé­sét.

– Mi tör­tént ve­led? – Xi­ri­viv, Vi­vi­rix fe­le­sé­ge ugyan­csak el­fog­lalt volt az utób­bi idők­ben, és ezért a kö­zel­múlt ese­mé­nye­i­nek sok apró rész­le­tét nem is­mer­te.

Xi­ri­viv egy ha­tal­mas víz­gyá­rat ve­ze­tett, s néha na­po­kig a gyár­ban tar­tóz­ko­dott.

– Nap nap után új té­nyek hajt­ják Mor­tif­lex mal­má­ra a vi­zet. Teg­nap meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy a kö­ze­le­dő űr­ha­jók­ban ra­dio­ak­tív te­her van. Le­het­sé­ges, hogy csu­pán atom­erő­vel hajt­ják eze­ket a gé­pe­ket, de az is le­het, hogy ben­nün­ket akar­nak el­pusz­tí­ta­ni.

– Mi­ért ten­nék ezt?

– Én nem hi­szek eb­ben, de bo­csáss meg, a ra­ké­ták bel­se­jé­ben ra­dio­ak­tív anyag van, s ez ele­gen­dő alap a nyug­ta­lan­ság­ra.

Mind­ket­ten hosszú ide­ig hall­gat­tak.

– Kér­dezd meg őket – mond­ta vé­gül Xi­ri­viv.

– Eh­hez olyan nyelv­re len­ne szük­ség, ame­lyet egy­for­mán ér­tünk, de már na­gyon ke­vés az időnk. Már mond­tam ne­ked, hogy nincs időnk.

– Ak­kor bio­hul­lá­mok út­ján lépj ve­lük köz­vet­len érint­ke­zés­be…

– Va­la­mi­kor meg­pró­bál­koz­tam ha­son­ló kí­sér­let­tel, de si­ker­te­le­nül. Az őrül­tek és a zse­nik, a bol­dog és bol­dog­ta­lan, az em­ber­sze­re­tet­tel és a pusz­tí­tás vá­gyá­val el­telt agyak – tö­ké­le­te­sen ha­son­ló bio­hul­lá­mo­kat su­gá­roz­nak ki.

– Azt hal­lot­tam, hogy Ef­re­ix meg tud­ja kü­lön­böz­tet­ni eze­ket a hul­lá­mo­kat.

– Me­lyik Ef­re­ix­re gon­dolsz?

– Arra, aki Ax­ru­kén dol­go­zik a fő­kór­ház­ban. Az élő szer­ve­ze­tek ki­bo­csá­tot­ta vil­la­mos áram­mal és ki­su­gár­zá­sok­kal fog­lal­ko­zik, és ép­pen teg­nap igen ér­de­kes dol­gok­ról be­szél­get­tünk né­há­nyan. Köz­tünk volt ő is. Egye­sek a te pár­to­don áll­tak, má­sok Mor­tif­lex né­ze­te­it osz­tot­ták. Ef­re­ix tel­jes mér­ték­ben té­ged tá­mo­gat. Va­la­ki Mor­tif­lex ba­rá­tai kö­zül azt mond­ta, hogy a fő­ko­or­di­ná­tor egy kis­sé már meg­öre­ge­dett. Ef­re­ix ne­vet­ve vá­la­szol­ja neki, hogy Mor­tif­lex ugyan­csak ép­pen elég öreg, de sok­kal ke­vés­bé okos. „Úgy vé­led, hogy az ész mér­he­tő?” – kér­dez­te a Mor­tif­lex pár­ti iro­ni­ku­san. „A sú­lyok­ban nem hi­szek, de a be­ren­de­zé­se­im­ben meg­bíz­ha­tok” – vá­la­szol­ta Ef­re­ix. Az­u­tán ar­ról biz­to­sí­tott ben­nün­ket, hogy az agy ki­su­gár­zá­sai alap­ján ak­kor is ké­pes Xe­in­tont meg­kü­lön­böz­tet­ni Mor­tif­lex­től, ha nem lát­ja őket. Nem gon­do­lod, hogy he­lyes len­ne, ha hol­nap ta­nács­koz­nál vele?

*

– Ép­pen ide­jé­ben jött – e sza­vak­kal fo­gad­ta Ef­re­ix Vi­vi­ri­xet, ami­kor a csil­la­gász fel­ke­res­te az Ax­ru­kén.

– Rám gon­dolt ta­lán?

– Még an­nál is több­ről van szó – mo­soly­gott a bio­ló­gus –, ma­gam akar­tam fel­ke­res­ni, és fel­aján­la­ni a szol­gá­la­ta­i­mat.

– Te­hát a bio­hul­lá­mo­kon kí­vül még egyéb agy­su­gár­zá­sok is lé­tez­nek?

– Két­ség­te­le­nül. Az élő anyag, így az agy is sok­fé­le su­gár­zást szül, egyik eset­ben en­nek ered­mé­nye az anyag­cse­re fo­lya­ma­ta, má­sik eset­ben ener­gia-át­ala­ku­lás az ideg­sej­tek­ben. Rend­kí­vül ér­zé­keny fel­ve­vő­ké­szü­lé­kek­kel és erő­sí­tők­kel már egész sor ilyen ki­su­gár­zást si­ke­rült fel­je­gyez­ni. Önt ter­mé­sze­te­sen azok a ki­su­gár­zá­sok ér­dek­lik, ame­lyek a gon­do­la­tok tar­tal­má­val áll­nak össze­füg­gés­ben. Mi­után ezen ki­su­gár­zá­sok sa­já­tos­sá­ga­it (gyor­sa­ság, in­ten­zi­tás, gya­ko­ri­ság stb.) si­ke­rült meg­ál­la­pí­ta­nunk, el­mond­hat­juk; né­hány ál­ta­lá­nos vo­ná­sát már is­mer­jük a gon­dol­ko­dás­nak.

– Ön azt ál­lí­tot­ta, hogy Xe­in­ton agya olyan ki­su­gár­zá­so­kat bo­csát ki, ame­lyek Mor­tif­lex agyá­ból hi­á­nyoz­nak?

– Eb­ben tö­ké­le­te­sen biz­tos va­gyok.

Ez­zel né­hány, a la­i­kus szá­má­ra ért­he­tet­len vo­nal­lal te­le­zsú­folt la­pot tárt a csil­la­gász elé.

– Ezek a hul­lá­mok – sa­já­tos­sá­ga­ik­kal össze­füg­gés­ben – a mi be­ren­de­zé­se­in­ket meg­ha­tá­ro­zott szí­nű és min­tá­jú vo­na­lak rög­zí­té­sé­re ösz­tön­zik – mond­ta Ef­re­ix.

– Íme eze­ket – a tu­dós a lila vo­na­lak­ra mu­ta­tott – egy rend­kí­vül fej­lett, ha­tal­mas al­ko­tó­kész­sé­gű, lo­gi­kus gon­dol­ko­dá­sú, vi­lág­sze­re­tet­től el­telt, a ha­la­dás ügyé­nek szen­telt agy su­gá­roz­ta ki. Ezek a lila hul­lá­mok „BH”-hul­lá­mok, a böl­cses­ség hul­lá­mai, aho­gyan mi ne­vezzük őket, a leg­na­gyobb mér­ték­ben jel­lem­ző­ek ko­runk em­be­re­i­re.

– Ön arra gon­dol te­hát, hogy ta­lán si­ke­rül ha­son­ló hul­lá­mo­kat fel­fog­ni olyan tá­vol­ság­ból is, mint ami­lyen messze van tő­lünk az Avda? – kér­dez­te Vi­vi­rix.

– El­mé­let­ben – igen! Ezek a hul­lá­mok rend­kí­vül nagy tá­vol­ság­ra ter­jed­nek el. De ön is tud­ja, hogy a gya­kor­lat­ban nem fog­lal­koz­tam a hul­lá­mok tá­vol­ból való re­giszt­rá­lá­sá­val.

– Tu­dom, de azt re­mél­tem, hogy va­la­mi­ben még­is se­gít­het…

A mes­ter­sé­ges hol­don levő ob­szer­va­tó­ri­um­ban ha­la­dék­ta­la­nul mun­ká­hoz kezd­tek. Az elekt­ro­ni­kus szak­em­be­rek fel­sze­rel­ték a leg­na­gyobb táv­csö­vet a bio­hul­lám-vevő ké­szü­lé­kek­kel, és el­ső­sor­ban „BH” an­ten­ná­val. A be­ren­de­zé­sek­hez bio­elekt­ro-en­kepha­log­ra­p­hot és nagy ka­pa­ci­tá­sú erő­sí­tő be­ren­de­zést kap­csol­tak.

A ra­ké­ták meg­ér­ke­zé­sé­ig már csak ti­zen­öt nap ma­radt, ami­kor új fel­fe­de­zé­sek kel­tet­tek újabb ré­mü­le­tet. Meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a ra­ké­ták egy ré­sze el­vált a töb­bi­től, és olyan gyor­san kö­ze­le­dik a Mri­ná­hoz, hogy mind­össze öt nap alatt el­érik a boly­gó lég­kö­rét. Ez még Vi­vi­ri­xet is meg­za­var­ta, mi­vel se­ho­gyan sem tud­ta meg­ér­te­ni, hogy mit akar­nak az av­da­i­ak ez­zel a ma­nő­ver­rel.

Ami­kor a szu­per­erő­sí­tő fel­sze­re­lé­sé­vel el­ké­szül­tek, már csu­pán egyet­len nap ma­radt az első ra­ké­ta meg­ér­ke­zé­sé­ig. Ezen a reg­ge­len Prix­ton, Xe­in­ton, Vi­vi­rix és Ef­re­ix ott áll­tak a be­ren­de­zé­sek mel­lett. A ha­tal­mas érc­ku­po­lát a fel­ke­lő Nap su­ga­ra­i­ban izzó Avda felé for­dí­tot­ták. Vi­vi­rix ele­in­te a Víz­ben Gaz­dag Tér­sé­gek boly­gó­já­nak azon ré­sze felé irá­nyí­tot­ta a ké­szü­lé­ket, amely a mes­ter­sé­ges ten­ger kö­ze­lé­ben volt, mi­vel azt gon­dol­ta, hogy az av­da­i­ak in­nen küld­ték az első je­le­ket.

Hir­te­len ri­a­dó hang­zott. A te­le­vi­fon kép­er­nyő­jén Mor­tif­lex iz­ga­tott arca je­lent meg.

– Az av­dai űr­ha­jó­sok meg­kö­ze­lí­tet­ték a Mri­nát. Né­hány pil­la­na­ton be­lül el­érik az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós te­ret.

– Azon­nal in­du­lok – fe­lelt Xe­in­ton. – Ha si­ke­rül va­la­mit ki­de­rí­te­nie, azon­nal je­lent­se a Leg­fel­sőbb Ad­mi­niszt­rá­ci­ós Köz­pont­nak – szólt tá­vo­zó­ban Vi­vi­rix­nek.

*

Ami­kor az első ra­ké­ták el­ér­ték az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós há­ló­zat ha­tó­te­rét, se­bes­sé­gük hir­te­len le­csök­kent. A jel­ző­be­ren­de­zé­sek azon­ban rend­kí­vül fur­csán vi­sel­ked­tek. Min­den jel arra val­lott, hogy a ra­ké­ták ener­gi­á­ját nem si­ke­rült tö­ké­le­te­sen sem­le­ge­sí­te­ni.

Az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós tér erős­sé­gét egé­szen a leg­vég­ső ha­tá­rig meg­erő­sí­tet­ték. Ez a ra­ké­tá­kat a szó szo­ros ér­tel­mé­ben véve ki­ta­szí­tot­ta a vi­lág­űr­be. De ek­kor Mor­tif­lex ré­mü­le­té­re és Xe­in­ton leg­na­gyobb cso­dál­ko­zá­sá­ra az an­ti­gra­vi­tá­ci­ós há­ló­zat­tól fel­tar­tóz­ta­tott űr­ha­jók, mint­ha ma­guk­hoz tér­tek vol­na, kezd­ték át­tör­ni ezt a ha­tal­mas vé­dő­fa­lat, olyan könnye­dén ha­lad­tak át raj­ta, mint egy da­rab ólom a fo­lyé­kony ola­jon.

A ra­ké­ták az egyen­lí­tői oá­zis fő­vá­ro­sa irá­nyá­ba for­dul­tak, és a kö­ze­lé­ben száll­tak le.

Mi­előtt bár­mit meg­kí­sé­rel­tek vol­na, Xe­in­ton Vi­vi­rix­szel ke­re­sett össze­köt­te­tést a Leg­fel­sőbb Ad­mi­niszt­ra­tív Köz­pont uta­sí­tá­sá­ra. A csil­la­gász azon­nal je­lent­ke­zett, s úgy li­he­gett iz­gal­má­ban, mint­ha ro­hant vol­na.

– Drá­ga Xe­in­ton… ép­pen most de­rült ki, hogy az Avda is be­lé­pett a böl­cses­ség kor­sza­ká­ba…

– Pom­pás, iga­zán pom­pás! – ör­ven­de­zett az idős tu­dós. – Más­ként nem is le­het. És most száll­jon le az ob­szer­va­tó­ri­u­má­ból, és jöj­jön, fo­gad­juk a ven­dé­ge­ket.

Az űr­ha­jót kö­rül­vet­te a kö­ze­li és a tá­vo­li oá­zi­sok la­kos­sá­ga. A boly­gó min­den la­ko­sa fe­szül­ten vár­ta azt a pil­la­na­tot, ami­kor a két vi­lág kép­vi­se­lői ta­lál­koz­nak.

Eb­ben az iz­ga­tott és ün­ne­pé­lyes vá­ra­ko­zás­ban telt el egy tel­jes óra. És ek­kor a ra­ké­tán meg­nyíl­tak a zsi­li­paj­tók. Ru­gal­mas anyag­ból ké­szült, könnyű lép­cső­ket bo­csá­tot­tak le. Eze­ken szo­kat­lan, te­tő­től tal­pig fém­be öl­tö­zött lé­nyek je­len­tek meg. A mri­na­i­ak egy pil­la­na­tig azt hit­ték, hogy űr­ru­hás élő­lé­nyek je­len­tek meg, de azon­nal meg­ér­tet­ték, hogy csu­pán em­be­rek­hez ha­son­ló ro­bot­gé­pe­ket lát­nak ma­guk előtt.

Min­den űr­ha­jó­ból há­rom ro­bot­em­ber jött ki. Ami­kor a ki­szál­lás meg­tör­tént, sor­ba­áll­tak, rö­vid ide­ig moz­du­lat­la­nul ma­rad­tak, mint­ha csak min­den ap­ró­sá­got, amit lát­hat­nak, fel akar­tak vol­na je­gyez­ni.

A mri­na­i­a­kat va­ló­ság­gal el­ke­se­rí­tet­te a csa­ló­dás, hogy a ha­jók­ban nem élő­lé­nyek vol­tak.

Epilógus

És íme mi, a kom­mu­niz­mus­ban élő boly­gó­nak, a Föld­nek, a ti­tok­za­tos Av­dá­nak fiai ugyan­csak meg­ér­kez­tünk a Mars­ra. Ro­bot elő­őr­se­ink után né­hány nap múl­va mi is rá­lép­tünk Mri­na fel­szí­né­re. Bi­zo­nyos ide­ig vesz­teg­zár alatt tar­tot­tuk ma­gun­kat, az­u­tán egy na­gyobb cso­por­tunk ki­szállt, hogy meg­is­mer­ked­jen az élet­kö­rül­mé­nyek­kel, majd vé­gül mind­annyi­an el­hagy­tuk koz­mi­kus „bar­lan­gun­kat”, ter­mé­sze­te­sen űr­ru­há­ba öl­töz­ve. Sok cso­dá­lat­ra és kö­ve­tés­re mél­tót ta­lál­tunk. El­ső­sor­ban a mars­la­kók áll­ha­ta­tos­sá­gát és hő­si­es­sé­gét cso­dál­tuk, aho­gyan a zord ter­mé­sze­tet át­ala­kí­tot­ták.

A Föl­dön már ré­gen meg­kez­dő­dött a „fény ter­je­dé­sé­nek” kor­sza­ka, aho­gyan egy hí­res kí­nai köl­tő ne­vez­te a kom­mu­niz­mus épí­té­sé­nek kor­sza­kát. A gaz­da­ság és a tech­ni­ka, a tu­do­mány és a kul­tú­ra rend­kí­vül gyor­san fel­vi­rág­zott. Mal­t­hus pesszi­mis­ta pró­fé­ci­á­já­val szem­ben a bő­ség gaz­dag­sá­ga és az anya­gi erő­for­rá­sok olyan erő­vel árad­tak, hogy messze túl­ha­lad­ták a Föld egy­re nö­vek­vő la­kos­sá­gá­nak igé­nye­it. Az em­be­ri­ség úgy érez­te, meg kell osz­ta­nia gaz­dag­sá­gát azok­kal, aki­ket si­ke­rül el­ér­nie, meg kell osz­ta­nia böl­cses­sé­gét és bol­dog­sá­gát is.

Tu­dó­sa­ink ál­lan­dó­an ku­tat­ták a leg­újabb csil­la­gá­sza­ti fel­sze­re­lé­sek­kel a vi­lág­min­den­ség vég­te­len tér­sé­ge­it…

A Mri­nán tör­tén­te­ket Vi­vi­rix­nél ven­dé­ges­ked­ve je­gyez­tem fel. Ha­mar meg­ta­nul­tuk a mar­si be­szé­det. En­nek a sok-sok nem­ze­dék csi­szol­ta egyet­len nyelv­nek rend­kí­vül lo­gi­kus szer­ke­ze­te van, és igen könnyű meg­je­gyez­ni. Mennyi­re meg­le­pőd­tek Mri­na la­kói, ami­kor meg­tud­ták, hogy boly­gó­ju­kat itt a Föl­dön Mars­nak ne­vezzük, a régi gö­rög had­is­ten neve után.

A hi­va­ta­los ta­lál­ko­zá­sunk egy grá­nit és ak­va­ma­rin dí­szí­tet­te ha­tal­mas te­rem­ben zaj­lott le.

– A Víz­ben Gaz­dag Tér­sé­gek boly­gó­ja – mond­ta egyi­künk – ter­mé­sze­ti vi­szo­nya­it te­kint­ve va­ló­ban mél­tó erre a név­re, ame­lyet ti ad­ta­tok neki. Ha­jó­ink kós­to­lót hoz­tak eb­ből, a ti szá­mo­tok­ra oly fon­tos fo­lya­dék­ból. Ha íz­lik a vi­zünk, ak­kor meg­kí­sé­rel­jük, hogy egy egész ten­gert szál­lít­sunk át ide.

Az am­fi­te­át­rum­ból messzi­re áradt a gyű­lés részt­ve­vő­i­nek el­ra­gad­ta­tott, lel­kes he­lyes­lé­se.

– Önök úgy gon­dol­ják, hogy ez le­het­sé­ges len­ne? – kér­dez­te a fő­ko­or­di­ná­tor.

– Önök szű­köl­köd­nek a víz­ben, ne­künk pe­dig szin­te sok az, ami van; tu­laj­don­kép­pen fel sze­ret­nénk ol­vasz­ta­ni a sar­ki je­get Föl­dün­kön. Ami azt il­le­ti, re­mél­jük, hogy kö­zö­sen old­juk meg ezt a fel­ada­tot – ja­vas­lom, hogy ad­juk át a szót Hig­den mér­nök­nek.

– Mó­dunk van arra, hogy egy egész ten­gert ad­junk Önök­nek – kezd­te Hig­den, a sar­ki jég fel­ol­vasz­tá­sát elő­ké­szí­tő nem­zet­kö­zi terv­bi­zott­ság tag­ja. – Boly­gónk­nak majd­nem fele hid­ro­szfé­rá­ból áll­na az­u­tán, ha vég­re­haj­ta­nánk a sar­ki jég fel­ol­vasz­tá­sát.

– És mi­lyen mó­don gon­dol­ják meg­ol­da­ni egy egész óce­án át­szál­lí­tá­sát a koz­mo­szon? – hal­lat­szott Mor­tif­lex köz­be­ve­té­se.

– A kö­vet­ke­ző év­ben be­fe­jezzük az óri­ás fo­ton­ra­ké­ták első so­ro­za­tát, ezek majd­nem a fény se­bes­sé­gé­vel ha­lad­nak majd. Pró­ba­út­ju­kat arra hasz­nál­nánk fel, hogy víz­zel meg­ter­hel­ten el­kül­de­nénk azo­kat a Mars­ra. A ra­ké­ta­tar­tá­lyok egy ré­szét itt kel­le­ne meg­épí­te­ni a mi ter­ve­ink alap­ján. Ezek­nek a ra­ké­ták­nak ha­tal­mas se­bes­sé­gé­vel a nagy együtt­ál­lás ide­jén a Mars-Föld tá­vol­sá­got si­ke­rül 4 perc­re le­rö­vi­dí­te­ni, de még a leg­na­gyobb tá­vol­ság ide­jén is ele­gen­dő 28 perc az útra, pe­dig ak­kor a tá­vol­ság 401 mil­lió és nem 55 mil­lió ki­lo­mé­ter.

Ezt a ter­vet tíz év alatt meg­va­ló­sít­hat­juk. Íme itt van­nak a szá­mí­tá­sok és a terv­raj­zok.

*

Az első mars­uta­zá­som óta húsz év telt el, és íme együtt sé­tál­ga­tunk Vi­vi­rix­szel és fe­le­sé­gé­vel, Xi­ri­viv­vel a teg­nap szü­le­tett ten­ger part­ján. A ten­gert a mar­si­ak az Em­be­ri­ség Ten­ge­ré­nek ne­ve­zik. Mind­azok kö­zül a boly­gók kö­zül, ame­lye­ket éle­tem­ben fel­ke­res­tem, Mri­na ma­radt szá­mom­ra a leg­drá­gább. Le­het­sé­ges hogy azért, mert min­dig az if­jú­sá­gom­ra em­lé­kez­tet. De le­het hogy azért, mert a Föld után va­ló­ban ő a leg­szebb égi­test.

(Ad­ri­an Ro­goz ro­mán író no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Vok­rug Szveta”)