Brandon Hackett: Én, a halhatatlan – 2406. Találkozás

 

A nevem Marcus Barbess. Születtem 2019-ben, több mint háromezer szabványévvel ezelőtt.

Halhatatlan vagyok ennek a történetnek az idején már több mint háromszázötven éve. Még mindig nagyon fiatal voltam a mostani koromhoz képest, mégis nagyon öregnek és tapasztaltnak hittem magam.

Az ismert univerzum ekkor már rendkívüli módon kitágult. Több száz naprendszer, és több, nálunk fejletlenebb idegen faj alkotta az emberiség által uralt galaxisszeletet. A Kirajzás első évtizedeiben számtalan bolygóra jutottunk el, de többségükön éppen csak megvetettük a lábunkat. A néhány ezer fős kolóniák csak arra voltak elegendőek hogy megmutassuk: itt vagyunk! Az azóta eltelt évszázadokban azonban a népesség ugrásszerű növekedésnek indult, mintegy követve a megnövekedett élettér adta lehetőségeket. A kis kolóniák milliós lélekszámú bolygókká nőtték ki magukat, nem beszélve a fontosabb kereskedelmi csomópontokról, ahova számolatlanul áramlottak a kivándorlók Kaotikus, zavaros korszak volt ez…

A hatalmassá nőtt kolóniák és a lakott bolygók számának ugrásszerű megnövekedése miatt a Föld befolyása csak a belső bolygóövezetre terjedt ki, a távolabbi rendszerekben öntörvényű hatalmi csoportosulások alakultak és mindent behálózott a bolygóközi kereskedelem, ami néhány ügyes embert hatalmas vagyonhoz juttatott.

Már vagy százötven éve nem foglalkoztam az UNIVERSE-sel, helyette rákaptam az utazgatásra. Miért is kellett volna nap mint nap benn ülnöm egy irodában, egy általam kreált állást betöltve, amikor a cég nélkülem is tovább terjeszkedett. Végre kiélvezhettem korábbi évszázadokban megszerzett vagyonom által nyújtott lehetőségeket.

Kalandor lettem, csillagközi kalandor.

Ekkor volt kedvelt szokásommá – amit a későbbiekben is megtartottam – hogy az UNIVERSE legfrissebb fejlesztéseit néhány évre szándékosan visszatartattam. A mérnökökkel megterveztettem, és legyárttattam az adott kor technikai fejlettségének legjobban megfelelő űrhajót, amelybe minden újítást berakattam. Hajóm drágább volt, mint három földi csillagcirkáló együttvéve, annak ellenére, hogy könnyedén elfért bármelyikük dokkjában.

 

Nem csináltam egyebet, minthogy élveztem a nagybetűs életet. Mulattam, nőket fektettem le, szórtam a pénzt. És erre az egyik legnagyszerűbb hely ekkoriban a Thianna-hold méregdrága luxus-üdülőparadicsoma volt…

 

Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU) egyik expedíciója találta 11085-ben. Marcus Barbess feljegyzéseiből egy különös, ősi világ tárult elénk, amelyről csak nagyon keveset tudtunk: az emberiség bölcsője. Sokakban felmerült a kérdés: vajon most mi lehet ott? Az ismert világűrt öt évezreddel ezelőtt látszólag romba döntötte a Sötét Korszak, amely elől őseink a Galaxis középső részébe menekültek, de lehet, hogy azóta béke és nyugalom honol az emberiség egykori bölcsőjében is, és esetleg az ottmaradtaknak szükségük lehet ránk.

 

ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel, vagy császári engedéllyel.

 

KISTÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNYDÁTUM: 2406.

 

Az Aldebaran óriáscsillag a Földtől hetvenhárom fényévnyire helyezkedett el. A Thianna-hold a csillag három bolygója közül a második, egy törmelék gyűrűvel rendelkező hatalmas gázóriás körül keringett.

A Thianna-hold legelegánsabb szállodájának luxuslakosztályát narancsvörös fényárba borították az Aldebaran óriásnapjának hajnali sugarai. A nap nemrég kelt fel, de máris kezdett izzasztó meleg lenni, habár lehet, hogy azokban a percekben éppen mástól éreztem forróságot.

Melissa Witherspoon bronzbarna combjai derekam köré fonódtak, az asszony halkan nyöszörgött, miközben csípőm fel és alá járt felette.

Melissa egy huszonhét éves férjes asszony volt, de ez utóbbi a legkevésbé sem érdekelt. Pedig a férje nem volt más, mint Jason Witherspoon, Carlos Witherspoonnak, Thianna-hold Dabaran nevű kontinense dúsgazdag tulajdonosának a fia. Ezen a kontinensen gyakorlatilag minden az övé volt, a szórakoztató központok, kaszinók, a tengerpart a szállodák, még az az ágy is, amelyen éppen a fia feleségével szeretkeztem.

Melissa görcsösen karmolta a hátamat, és egyre hangosabban sikoltozott a kéjtől. Ez nem is csoda, hiszen csak néhány napja ismerte meg a hüvelyi orgazmus elsöprő erejű gyönyöreit. Házasságuk eddig eltelt hét éve alatt férje sosem volt elég türelmes hozzá, és az így unalmassá váló szeretkezéseik egyre ritkultak, Jason inkább az örömlányok között kereste a kielégülést.

„A férje egy hülye barom” – gondoltam, miközben az asszony élvezettől kipirosló arcát néztem. „Melissa gyönyörű és titokzatos, sokan annak is örülnének, ha csak rájuk mosolyogna…”

Az asszonyt két napja ismertem meg, és már második titkos együttlétünket töltöttük. Melissa első szeretkezésünk alatti félelme alábbhagyott, és ezt felváltotta az éveken át elfojtott vad szenvedély. Néztem nagy szempillájú szemét, az Aldebaran által bronzosra barnított bőrét, hollófekete haját, és sajnáltam, amiért ilyen férfi jutott neki, mint Jason Witherspoon.

– Ó, Marcus! – sóhajtotta kéjesen Melissa, amikor kicsit lelassítottam csípőm mozgását. – Miért is nem találkoztunk előbb…

Melissa ekkor döbbenhetett rá igazán, milyen lehetett volna az élete egy „igazi” férfi oldalán. Nem válaszoltam, nem akartam hiú ábrándokba kergetni. Nem szándékoztam egy hétnél tovább maradni a Thianna-holdon, és bármennyire is kívánatos nő volt, nem éreztem semmit iránta. Csak sajnáltam, amiért ilyen ember mellett kell élnie.

Jó volt vele szeretkezni. Éreztem öle fonóságát, aztán ahogy újra felgyorsítottam, és Melissa eszeveszetten sikoltozni kezdett az újabb orgazmus-hullámtól, én sem bírtam tovább visszafogni magam…

 

Izzadtan és kimerültén feküdtünk egymás karjaiban. Az Aldebaran hatalmas, narancsvörös gömbje még csak most vált el a látóhatártól. A felső harmadában egy sötét korong sötétlett: a Hycione hold volt, ami éppen a nap és a Thianna-hold között járt.

Elmerengve cirógattam Melissa nyakát, aki úgy dorombolt karjaim közt, mint egy jóllakott kiscica. Boldog volt, talán a legboldogabb eddigi élete során, Pedig – bekerülve a Witherspoon famíliába – mindent megkapott, amit csak akart. Kivéve a gyengédséget, szeretet, odaadást. Mesélte, hogy éppen színésznőnek készült, amikor Jason Witherspoon szemet vetett rá a Procyonon…

Igen, a Procyonon, amely ekkorra hatalmas változásokon ment keresztül: felhőkarcolók, gyárak, mezőgazdasági ültetvények sorakoztak szerte a bolygón. Szegény procyoni őslakók ekkor már elkülönített rezervátumokban éltek, de olyan jámborak voltak, hogy nem sokat fogtak fél fajuk utolsó „perceiből”…

– Mi lesz most kettőnkkel? – kérdezte halkan Melissa, és fogalmam sem volt, mit feleljek kérdésére. Nem tudom, mit várt, talán azt, hogy megszöktetem, és örökre együtt leszünk… Talán, ha nem lettem volna halhatatlan, és nem ismertem volna túlságosan is a női nemet, meg magamat, elgondolkodtam volna a lehetőségen.

De így csak egy izgalmas kaland volt… És veszélyes.

Vadul dörömbölni kezdtek az ajtón.

Melissa összerezzent, és én is meglepetten kaptam fel a fejemet

„Az inas nem szokott ilyen otrombán kopogni…” – gondoltam.

Nem is ő volt.

– Kinyitni! Itt a Dabarani Biztonságfelügyelet! Lord Witherspoon nevében, azonnal nyissák ki!

Melissa a szája elé kapta a kezét

– Istenem! Carlos bácsi vagy Jason rájött! Meg fognak ölni mindkettőnket, szégyent hoztunk a családra!

Idegesen pattantam ki a franciaágyból, és magamra rángattam a nadrágomat. Melissa is felkelt, és esetlenül igyekezett belebújni a szoba közepén hagyott csipkés bugyijába. Kipillantottam az ablakon az alant elterülő zöldellő szárazföldre, és a fák közül magasba emelkedő toronyszállodákra. A háttérben halk morajlással ott hullámzott a végeláthatatlan, kristálykék óceán…

– Azonnal nyissák ki, különben betörjük az ajtót! – kiáltotta az előbbi hang még erélyesebben.

– Melissa! – Egy másik, magasabb tónusú hang volt. – Tudom, hogy bent vagy!

– Ez Jason! – suttogta az asszony halálra vált arccal. Lerogyott az ágyra, és sírva fakadt. – Vége mindennek!

Felkaptam ujjatlan kabátomat, Agram 19-es lézerpisztolyom ott lapult belső zsebében.

– Figyelj, Mel! – léptem oda hozzá. – Nem szabad kitudódnia, hogy önszántadból feküdtél le velem… azzal csak téged is bajba sodornánk. El kell játszanod, hogy megerőszakoltalak.

– Hogyan?-szipogott Melissa.– Dehát…

– Színésznőnek készültét, vagy nem? Sikíts! Kiálts segítségért, éld bele magad a szituációba!

– De ezzel még nagyobb bajba sodorlak, és ezt nem akarom!

– Ne félts engem, csak tedd, amit mondtam! – Közben előhúztam az Agram 19-est, a hírhedt Agram sorozat akkori csúcspéldányát, és az ajtóhoz lopakodtam. Tudtam, hogy ölnöm kell. – Mondd azt, hogy elraboltalak… Most pedig sikíts! – suttogtam Melissának, és ö végre rászánta magát. Végigheveredett az ágyon, eltépte bugyiját – pedig nagyon szexis kis ruhadarab volt–, aztán velőtrázóan felsikoltott.

– Segítség! Jason! Segíts!

Az ajtó mellé húzódtam, ami egy pillanattal később berobbant, és a Dabarani Biztonságiak rontottak be rajta…

 

Az Aldebaranra¹⁵ a XXIII. század végén jutottak el az első felfedezők, A Napnál negyvenszer nagyobb sugarú óriáscsillag körül három bolygó keringett; egy izzó, a Földnél valamivel nagyobb, halott kőtömb, a Nagy-Thianna, törmelék gyűrűvel rendelkező gázbolygója, valamint egy fele akkora másik gázóriás a rendszer határán.

Amikor a felfedezők átvizsgálták a Nagy-Thiannát és hét holdját, hatalmas meglepetés érte őket. A legnagyobb hold alig volt kisebb a Földnél, de ami még meghökkentőbb volt, hogy belélegezhető levegővel, óceánokkal, növényzettel és élővilággal rendelkezett.

Ez volt a Thianna-hold.

 

¹⁵ Aldebaran: az arab „Al Dabaran” szóból ered, ami „a követő”-t jelent, és arra utal, hogy a Föld éjszakai égboltján a csillag a Pleiádok csillagképet követi. Az Aldebaran háromszázötvenszer fényesebb a mi Napunkénál, sugara negyvenszer nagyobb.

 

Több tucatnyi Föld-klímájú bolygót ismertünk már, azonban a Thianna-hold az egyik legszebb, legvarázslatosabb hely volt az összes többi közül.

Ezzel már az első itt töltött napom alatt egyetértettem. Hihetetlen volt a hatalmas, lángoló Aldebaran és a kétnaponta napfogyatkozást okozó törmelékgyűrüs Nagy-Thianna. És egyáltalán, maga az egész hold…

A Dabaran volt a legnagyobb kontinens, és itt nyújtották a legfényűzőbb luxust, kizárólag csak a leggazdagabbak számára. Én is itt vettem ki egy lakosztályt. Még csak néhány órája érkeztem, de első utam máris a szálloda melletti homokos tengerpartra vezetett, ahol több ezer ember napozott, fürdőzött, különféle ősi és modern vízi sportokat űzött.

Vállig érő hosszú hajamat összefogva viseltem, és szabad helyet kerestem a puha homokos részen, hogy letelepedhessek. Az üdülök között rengeteg inas, kiszolgáló személyzet sürgölődött, igyekeztek azonnal teljesíteni mindenki kívánságát. Ahogy végigpillantottam a végeláthatatlan partszakaszon, beleszédültem a hatalmas méretekbe, a hullámzó, kristálytiszta víz látványába, a hullámok morajlásába, a szagokba, illatokba, a zsivajba…

Pokoli meleg volt.

Az Aldebaran az égbolt jelentős részét kitöltötte, félelmetes és csodálatos is volt egyszerre speciális fényvédő napszemüvegem lencséjén keresztül. Felszíne lángolni látszott az állandó napkitörésektől, közepén több fekete folt burjánzott. Tőle balra pedig ott lebegett a Nagy-Thianna.

Ez az időszak volt a leglátványosabb, mindkét égitest egyszerre lebegett az égbolton, erre a hold tengelyforgási és keringési pályájából következően megközelítőleg minden második nap volt lehetőség. A Nagy-Thianna átmérője innen fele akkorának tűnt mint az Aldebaran, törmelékgyűrűje pedig még lenyűgözőbb látványt nyújtott.

„Akár a Szaturnusz” – gondoltam, azonban a gázóriás még az ősi bolygónál is sokkal színpompásabbnak tűnt.

Csak sétáltam a parton, és a földi lányokat néztem, kerestem, kivel lenne kedvem megismerkedni. Megtöröltem verejtékes homlokomat, az Aldebaran kíméletlenül ontotta a forróságot.

„Mire elhagyom a rendszert, igencsak barna leszek” – gondoltam. A Thianna-hold máris magával ragadott, és sejtettem, hogy még nagyon sokszor fogok visszatérni ide. Nem is értettem, hogy eddig miért nem jártam itt, hiszen a rendszer nem is volt messze a Földtől. Ekkoriban kezdődött a Földtől négyszáz fényévnyire lévő csillagcsoport, a Plejádok feltérképezése, a felderítők egyre messzebb jutottak, ehhez képest ez a hetvenhárom fényév nem volt nagy távolság.

Ekkor láttam meg az asszonyt.

Hosszú fekete haja, sugárzó, barna szeme volt, az aldebarani fürdőruha divat szinte mindent látni engedett tökéletes testéből. A nyakánál megkötött vékony szövetanyag eltakarta ugyan mellbimbóit, de a domborodó idomokat már nem. A szálak becsatlakoztak a bikinibe, ami csak a szeméremrészt takarta. A nő éppen elvett egy hűsítőt egy inastól, és egy részét magára locsolta, a többit megitta.

Megtorpantam, megigézett a látvány.

Tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Az asszony beletúrt hajába, és visszaült a napernyő alatt fekvő férfi mellé. Akkor még fogalmam sem volt, hogy a Dabaran kontinens nagyhatalmú tulajdonosának, Carlos Witherspoonnak a menyét szemeltem ki. Azt láttam, hogy valami gazdagabb párocska lehetnek, erre utalt körülöttük az a négy izomagyú testőr is, akik kevés sikerrel igyekeztek beleolvadni a napozó tömegbe.

Egy rulassai inas pattant oda mellém, és lerakott a homokba egy nyugágyat. Kék bőrű, vékony testű teremtmény volt, amit csak furcsábbá tett fején lévő három szeme, melyek különböző irányokban forogtak. A rulassaiak állítólag majdnem körkörösen láttak a három szemükkel…

– Ez a hely megfelel önnek, uram? – kérdezte udvarias hangon. Az ismeretlen asszonyra néztem, aki éppen a férje szavait hallgatta meglehetősen unott arccal.

– Azt hiszem igen – mosolyodtam el. A rulassai beforgatta a nyugágyat, hogy a nap felé nézzen, aztán újra hozzám fordult.

– Kér esetleg extra fényvédőkrémet? Nagyon fehér a bőre, megárthatnak az Aldebaran tűző sugarai…

– Köszönöm, már bekentem magamat. Ellenben egy napernyőt elfogadnék…

A rulassai elrohant a közeli lerakathoz, és néhány másodperc múlva visszatért egy ernyővel. Közben egyfolytában az asszonyt néztem.

– Nincs szüksége esetleg társaságra? Tudok ajánlani néhány nagyon gyönyörű, fiatal hölgyet, akik minden kívánságát teljesítik.

A rulassai előkapott egy tenyérnyi holovetítőt, amelyből valóban tökéletes külsejű lányok húszcentis hologram képei mosolyogtak rám. Volt szőke, barna, fekete, vörös, rulassai…

„Vajon itt mindenki kurvákkal házal?” – tűnődtem. Amióta a holdra érkeztem, már ketten kezdtek el örömlányokat mutogatni.

– Nem, köszönöm, nem érdekel.

– Vannak fiúk is – próbálkozott óvatosan a rulassai.

– Mondom, nem! – szólaltam meg erélyesebben, aztán egy nagyobb borravalóval eltessékeltem a rulassait, és végigheveredtem a nyugágyon. Az ernyőt különféle méretűre lehetett beállítani, továbbá szabályozható volt a napfény áteresztő képessége is. Ezek azonban nem nagyon érdekeltek, ellenben a titokzatos nő annál inkább.

Újra feléje pillantottam, férje éppen egy videofon beszélgetést folytatott, az asszony unatkozó arccal nézte az óceánt.

Aztán észrevette, hogy bámulom, és rám nézett. Zavarba jött, elfordította a fejét, és ösztönösen közelebb húzódott férjéhez. Egy másodpercre sem vettem le róla a szememet, és amikor fél perccel később újra rám emelte tekintetét, halványan rámosolyogtam. Láttam rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését, és őszintén szólva, a pocakos férje mellett már pusztán inas, izmos testem is beindíthatta egy hozzá hasonló unatkozó asszony fantáziáját.

„A férje egy idióta, ez nem kétséges” – gondoltam. A fickó éppen heves gesztusokkal magyarázott valakinek videofonján keresztül, aztán dühösen bontotta a kapcsolatot Ahhoz túl távol voltam, hogy minden szót pontosan értsek, de amikor a felesége feltehetőleg megkérdezte, hogy mi történt, szóra sem méltatta.

– Gyere ide inkább, és adj egy csókot! – mondta a férj, miközben vastag arany nyakláncával játszadozott. Az asszony közelebb mászott, és a férfi durván megcsókolta. Nem gyengéden, hanem úgy, ahogy a legprimitívebb férfiak csókolják meg a feleségüket Valószínűleg nem ők voltak az „Év Szerelmespárja” a Thianna-holdon…

Két fiatal szőke nő sétált el előttük – hivatásos örömlányok voltak, ez azonnal látszott rajtuk a férj mohó szemeket meresztett rájuk, abszolút nem zavarta felesége villámló tekintete, még talán élvezte is a nő megalázását.

„Mit művei ez a barom?” – hökkentem meg. „A felesége ezerszer szebb nő, mint az a két kurva.”

Az asszony rám nézett, és ezúttal volt valami kihívó a tekintetében, amin kicsit meg is lepődtem. Elolvadtam azoktól a szemektől… Aztán felkelt, és ódaszólt a férjének:

– Nagyon meleg van. Elmegyek úszni.

Két testőr azonnal megindult utána, de elhessegette őket, jelezve, hogy nincs rájuk szüksége. Kecses járással megindult az óceán felé, közben félénken rám mosolygott.

Gondolkodás nélkül feltápászkodtam, és én is elindultam a víz felé. Tudtam, hogy az asszony szeretne megismerkedni velem, ennél nyilvánvalóbb jelet, mint ez az egyedül fürdőzés, nem is kaphattam volna. Messziről követtem, és karcsú derekában, feszes, gömbölyű fenekében gyönyörködtem, miközben ő belegázolt a habok közé.

A víz tele volt fürdőzőkkel, gyerekek, fiatalok labdáztak, fröcskölték egymást, néhányan antígravitációs cipőkkel futkostak a felszín felett néhány centiméterrel, hogy aztán hirtelen kikapcsolva az erőtereket, belecsobbanjanak a hullámok közé.

A víz melegebb volt, mint amire számítottam, a lángoló Aldebaran narancsszínű gömbje izzasztó forróságot teremtett a Thianna-hold üdülőparadicsomaiban. A Nagy-Thianna egyre közeledett az óriásnaphoz, tudtam, hogy hamarosan megkezdődik a körülbelül kétnaponta aktuális Napfogyatkozás. A Nagy-Thianna gázbolygó megközelítőleg Ötödével volt nagyobb az Aldebarannál, természetesen csak a Thianna-holdról nézve. Még néhány óra volt hátra a csodálatos jelenségig, de bármennyire is híres látványossága volt ez a rendszernek, most a legkevésbé sem érdekelt.

Az asszony mellközépig gázolt be a vízbe, aztán fejét hátravetette, és benedvesítette vállig érő haját. Közelebb mentem hozzá, aztán visszapillantottam a közel negyven méterre magunk mögött hagyott partra. Alig találtam meg a nő férjét és testőreit, a vízben szórakozó, hűsölő tömeg átláthatatlan erdőt alkotott köztünk és a part között, ráadásul feltehetőleg a Napfogyatkozás időpontjának közeledtével a parton is egyre többen gyűltek össze. Végül megláttam a férjét, amint egyik testőrével éppen odakísérteti magához az előbbi két szőke örömlányt és beszélgetésbe elegyedik velük. Hamarosan már az egyik vihorászó lány mellét fogdosta.

„Csak arra várt, hogy a felesége eltűnőn egy időre…”

Oda úsztam a magányosan várakozó asszonyhoz, aki éppen a végeláthatatlan óceánban gyönyörködött.

– Elbűvölő látvány, igaz? – kérdeztem.

Az asszony zavart mosollyal nézett a rám. Láttam rajta, hogy fél, de ugyanakkor kíváncsi is volt. Csak a vállát és az arcát láthattam, a többit eltakarta a víz felszíne. Egy pillanatra felsejlett víz alatt domborodó mellének halovány körvonala. Szívesebben láttam volna inkább a felszín felett…

– Nem fél?-kérdezte búgó hangon.

– Kellene? Talán olyan ijesztőnek hiszi magát? Pedig az ön közelében igencsak másfajta érzésem támadnak, mint a félelem.

Vártam, hátha megkérdezi, hogy milyenek, de túlságosan is nyilvánvaló volt a célzás. Az asszony inkább másra terelte a témát. – Arra értettem, hogy láthatólag fogalma sincs arról, ki vagyok én. És hogy ki az a férfi, akivel együtt látott.

– Maga egy gyönyörű, titokzatos nő, akivel a férje nem nagyon törődik, ami miatt szerintem ő a legostobább ember az ismert bolygórendszerekben.

Bókomra kurta mosolyt kaptam válaszul.

– A nevem Melissa Witherspoon. Mond önnek valamit a Witherspoon név?

– Attól függ – feleltem, igyekezve eltitkolni döbbenetemet Sikerült kiszemelnem egy olyan nőt, akit nem kellett volna. – Ha jól sejtem van valami köze Dabaran kontinens tulajdonosához, Carlos Witherspoonhoz…

– A férjem Jason Witherspoon, Carlos Witherspoon fia, és vagyonának egyetlen örököse.

– Jó gazdag férjet fogott ki magának – bólogattam, és azon töprengtem, hogy itt lenne az ideje elköszönni Melissa Witherspoontól, hogy egy kevésbé veszélyes „áldozatot” keressek magamnak. Talán a nő is ezt várta.

De nem tettem.

„Akarom ezt az asszonyt” – gondoltam, és nem igazán érdekelt a helyzet veszélyessége. Végül is halhatatlan voltam, ha meg akarnának ölni, úgy is túlélném. Ez az asszony pedig megért ekkora kockázatot. Tudtam, hogy ha csak rövid időre is, de boldoggá tehetem, és tudta ezt ő is.

– A jó tulajdonsága a gazdagságával ki is merült – mondta keserűen Melissa. – De nehogy azt higgye, hogy csak a pénzéért mentem hozzá. Tudja, Jason kedves fiú volt, amikor fiatal, kezdő színésznőként megismertem. Én pedig naiv voltam és szegény. Amikor néhány hónappal később megkérte a kezemet, boldogan mentem hozzá feleségül.

Ismét a távolba tekintett,

– Nem is értem, miért mesélem el ezt magának, hiszen nem is ismerem. Azt sem tudom, hogy hívják…

– Én tudom, miért mesélte el nekem – mondtam gonoszul. – A nevem Marcus Barthez, és egy kisebb földi kommunikációs cég tulajdonosa vagyok. – Ismét álnevet használtam. Veszélyes lett volna a Barbess névvel járkálnom, mert ekkorra már túlságosan is misztifikálódott, és túl sok kapzsi embernek támadt volna hátsó gondolata velem és mesés vagyonommal kapcsolatban.

Szóval Marcus – ismételte Melissa, és üdvözlésre nyújtotta kecses kézfejét Elfogadtam felém nyújtott kezét, de a rövid kézfogás után nem eresztettem el. Melissa elhúzta volna, de éppen csak annyira szorítottam meg, hogy ezt ne tehesse. Zavartan nézett rám, kezünk közben eltűnt a víz alatt, így más nem láthatta meg az intim jelenetet. Gyengéden simogatni kezdtem kézfejét.

– Tudja, hogy varázslatosan gyönyörű szeme van, Melissa? – kérdeztem.

– Köszönöm – sóhajtotta szomorúan. Kedvem lett volna átölelni, de visszafogtam magam: ennek még nem jött el az ideje. Melissa Witherspoon kétségek között gyötrődött, és hagynom kellett, hogy ő találja meg a helyes utat.

A part felé pillantottam, és megláttam az asszony férjét, amint éppen belekarolt a két szőke örömlányba, és elindult velük az egyik szálloda felé. Csupán egy testőrt hagyott a parton, hogy várja meg, amíg a felesége befejezi a fürdőzést.

– A férje hihetetlenül szemét alak – jegyeztem meg. Melissa a part felé fordult. Ő is látta, amint Jason Witherspoon a két szőkeség fenekét markolássza, és elhagyja a partszakaszt. Amikor visszafordult, barna arcán könnycseppek gördültek alá. Nagyon védtelennek tűnt, és nekem az ilyen nők voltak a gyengéim. Emlékszem egy másik asszonyra, a wancten Deena Randellre egy évezreddel későbbről…

– Ne sírjon – mondtam, és letöröltem a könnycseppeket az arcáról. Melissa váratlanul a tenyerembe fektette az arcát, én pedig gyengéden simogattam.

– Jason évek óta ezt csinálja. Kurvázik, iszik, éli nagyvilági életét, én pedig tűröm, mi mást tehetnék, de közben ezerszer megbántam már, hogy hozzámentem.

– Miért nem válik el?

– Azt nem lehet Carlos Witherspoon nagyon kényes a család hírnevére, ezt sosem engedné meg. Azzal sérülne a családról kialakult tökéletes kép. Ők itt a mindenható urak. El sem tudja képzelni, micsoda hatalmuk van.

Ijedten nézett körbe, talán attól tartott, hogy valaki rájön, amint éppen velem flörtöl.

Igazam volt. Egy hirtelen mozdulattal a víz alatt kiszabadította a kezét.

– Ha meglátják velem ebben a félreérthető helyzetben, veszélybe kerül az élete, és ezt nem akarom. Sokkal többet kaptam magától az elmúlt néhány percben, mint a férjemtől a házasságunk óta Éppen ezért kell most elmennie.

– Tegeződjünk– mosolyodtam el. – Zavar ez a tartózkodó beszédstílus…

Melissa meghökkenve nézett rám, valószínűleg nem ilyen válaszra számított Újabb fal omlott le köztünk…

– Tényleg nem érted? Meg is ölhetnek!

– Ez az én bajom – vontam meg a vállamat – Szeretnélek megismerni, és ezért bármire képes vagyok.

– Ne mondj ilyet, mert még elhiszem – mosolyodott el Melissa. Félelme mintha tovaszállt volna, úgy tűnt, eldöntötte, hogy mit akar. – Most vissza kell mennem…

– Miért kellene? – kérdeztem, és közelebb léptem hozzá, a víz alatt pedig átkaroltam karcsú derekát. – A férjed éppen két kurvával szórakozik…

– Az emberei mindenhol ott vannak, és ha túl sokáig vagyok távol, keresni kezdenek. – Igyekezett elhúzódni, de nem eresztettem. Éreztem szapora szívdobogását. – Kérlek, ne! Ne itt, ne nyilvános helyen! Találkozzunk a Napfogyatkozás alatt., mondjuk a Virágparkban. Tudod, hol van?

– Azt hiszem – bólintottam. – De ha nem, akkor is odatalálok, főleg ha egy ilyen angyal vár ott rám…

Melissa elmosolyodott, és már nem akart szabadulni. Hihetetlen volt ez a gyors viselkedésváltozás. Melissa végül kibontakozott karjaim közül, és elindult vissza a part felé. Tűnődve néztem utána, ringó csípője lassan emelkedett ki a hullámok közül, ahogy egyre közelebb ért a parthoz. Végül megfordultam, belevetettem magam a habok közé, és úszni kezdtem.

 

Amikor vagy húsz perccel később visszaértem a helyemre, Melissa Witherspoonnak csak a hűlt helyét találtam. Két inas éppen akkor csukta össze a napernyőjüket, és hordta el nyugágyaikat Felvettem napszemüvegemet, és az Aldebaran óriásnapjába tekintettem. A sokszoros digitális fényszűrő rétegen át láttam, hogy a Nagy-Thianna már csak alig egy arasznyira volt a napkorong szélétől. Összeszedtem a holmimat, és elindultam vissza a szállodai lakosztályomba, hogy felkészüljék a Melissával való újabb, izgalmas találkozásra…

 

A Virágpark Dabaran fővárosának szélén terült el, nem messze a parttól és a szállodámtól. Rövid kérdezősködés után megtaláltam a hatalmas területű, zöldellő fákkal és ezernyi színes virággal tarkított parkot. Már értettem, miért is hívják Virágparknak. A fák között vezető kockaköves utakat végeláthatatlan virágerdő vette körül. Néhány gyorsabb növésű fajta a fák törzseire is felburjánzott.

Az illatok elhódítottak, elvarázsoltak, és a park állítólag egész évben így nézett ki. A Thianna-holdon nem voltak a Földhöz hasonló évszakok, állandó volt a trópusi forróság, amit csak egy rövid egy hónapos esős, páradús időszak tört meg.

A park egyik szegélye egy korláttal elválasztott sziklás, szakadékos rész volt, a több tízméteres mélység alján ott morajlott az óceán, a hullámok a sziklákat csapkodták. Csend és nyugalom áradt a helyből. Többtucatnyi párocska sétálgatott egymástól diszkrét távolságba húzódva. Ahogy elnéztem, a park a szerelmesek egyik közkedvelt találkahelye lehetett.

Megláttam Melissa Witherspoont, amint a korlátnak támaszkodott, és fényszűrő napszemüvegén át az eget kémlelte. A Nagy-Thianna már jócskán belelógott az Aldebaran sziluettjébe, és fokozatosan kebelezte be azt.

Odasétáltam az asszony mellé, közben szemügyre vettem. Lenge rövidszoknyát viselt, kivillanó barna combja vonzotta tekintetemet. Felül virágmintás blúz feszült karcsú felsőtestére. Fekete haját feltűzve viselte, és ábrándozva könyökölt a korláton.

– Hello – köszöntöttem, mire félénken összerezzent, aztán zavartan rám mosolygott. Láttam rajta, hogy fél, az elmúlt órákban sokat gondolkodhatott a helyzeten és a lehetséges következményeken.

– Fantasztikusan nézel ki – bókoltam, és ez igaz is volt.

– Köszönöm. Látod? Már elkezdődött a Napfogyatkozás… – mutatott az égre. Válaszul levettem a napszemüvegét, és magam felé fordítottam a törzsét

– Látni akarom a szemedet.

Melissa zavartan pislogott

– Mesélj valamit magadról! – mondta aztán. – Alig ismerlek még…

Leültünk egy közeli szabad padra.

– Magamról? Sokat dolgozom, nincs családom, nincsenek gyermekeim, szeretek utazgatni…

– Hogyhogy nincs családod? – kérdezte Melissa. – Egy ilyen férfiért. mint te, biztos rajonganak a nők, Nem találtad még meg az igazit?

– Volt egy feleségem és egy kisfiam, de egy szerencsétlen balesetben mindketten meghaltak – feleltem komoran.

„Ennek már háromszázötvenegy éve…”

Nem akartam belekeverni másik két, szintén halott gyermekemet, Tishát és Rayt, azzal csak megbonyolítottam volna a helyzetet Amúgy sem számított a múlt, csak a jelen.

– Ó, sajnálom – mondta Melissa. – Biztos, nagyon szeretted őket

– Régen volt, nagyon régen – feleltem. Ennyi idő elteltével már keveset gondoltam rájuk.– Túl keveset. Arcvonásaikat is alig tudtam már felidézni. Nem éreztem fájdalmat sem, sajnos már nem voltak többek, mint egy nagyon távoli emlék.

Felmerülhet Önökben a kérdés, hogy akkor több mint négy évezred távlatából hogyan vagyok képes ilyen részletességgel emlékezni dolgokra, akár Melissa Witherspoonra, akár arra, amiről éppen beszélgettünk, vagy hogy éppen mire gondoltam, mit éreztem közben.

A válasz: sehogy. Amikor ezeket a feljegyzéseket rögzítem kristálytárolóm memóriablokkjaiba, Melissa sem több, mint egy távoli név, és nem azért tudom felidézni ilyen részletesen az akkor történteket, mert ilyen jó a memóriám. Visszaemlékezéseimet egy hatodik évezredi berendezés, egy hipnotikus memóriagenerátor segítségével aktiválom agyam olyan mélytudati mélységéből, ahol gyakorlatilag minden rögzítésre kerül abból, ami velünk történik életünk folyamán.

Az emberi agy csodálatos szerv, minden részletet elraktároz.

De csak raktároz, és egyre mélyebbre tárolja az adatokat. Olyan mélyre, amelyet csak speciális tudati állapot segítségével lehet a felszínre hozni. Vannak, akik hosszú gyakorlással önállóan is fel tudják idézni az összes emléküket, az emberek többségének, mint nekem is azonban gépre van szüksége hozzá. Majd kitérek erre is, addig azonban még nagyon sok mesélni valóm van. Nagyon sok… és az időm egyre csak fogy. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra számítani fog az idő. De nem tudhattam, mi vár rám.

Szóval Melissa…

– Nagyon magányosnak érzem itt magam – mondta halkan az asszony. – Nincsenek barátaim, Jason nem törődik velem. Gyerekeket szeretnék, legalább hármat-négyet. De nem Jasontól…

– Ez a te életed, Melissa – mondtam, és közben átkaroltam. Hálásan közelebb bújt hozzám, én pedig egy pillanatra elbizonytalanodtam céljaimat illetően.

„Ez az asszony nagyon boldogtalan, szüksége van valakire. De nem rám. Én csak egy kicsit szórakozni akartam…” – de a helyzet komolyabbra fordult. Nem akartam én is megbántani, csalódást okozni neki. Csak egy futó kaland volt a célom.

Fel kellett volna állnom, és otthagyni, és mégsem voltam rá képes. Túlságosan tetszett. Képtelen voltam magára hagyni, és elszalasztani a lehetőséget. Önző voltam.

– Kezd sötétedni – szólalt meg Melissa. Valóban, már nem volt olyan vakító fényesség, a Nagy-Thianna rohamos ütemben takarta el az Aldebarant. Csak ültünk, és néztük a hullámzó óceánon visszatükröződő napsugarakat. Ujjaim közben Melissa nyakhajlatát cirógatták. Az asszony belém karolt, fejét a vállamra hajtotta. Egy idő után az egyik csupasz térdét kezdtem simogatni, és hogy ne ellenkezhessen, néhány kérdéssel eltereltem a figyelmét.

– A szüleid hol vannak? Nem szoktad meglátogatni őket?

– Édesapám évekkel ezelőtt meghalt. Édesanyám a Földön él, Dél– Amerikában. Szoktam neki pénzt küldeni, de amióta férjhez mentem Jasonhoz, egyszer sem voltam otthon. Nem engedtek haza… Most már különben is az Aldebaran-rendszer és a Thianna-hold az otthonom.

– Nem vagy boldog itt – mondtam, közben ujjaim feljebb vándoroltak Melissa hosszú, selymes tapintású combján. – Nem kell örökre Jason mellett élned.

– Tudod, hogy semmit sem tehetek. És különben is, itt mindent megkapok, amit csak akarok.

Ez utóbbit már dacból mondta.

Láttam, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt, ujjaim már rövid– szoknyája szegélye alá csúsztak. Közelebb húzódtam hozzá, és mielőtt bármit tehetett volna, rövid csókot nyomtam nedves ajkára.

Ijedten húzódott el, és gyorsan körbepillantott, nem figyelt-e bennünket valaki, de a többi pár inkább egymással volt elfoglalva. Melissa pont olyan volt, mint egy kölyökcica, aki éppen rácsodálkozik az őt körülvevő izgalmas, de egyben ijesztő valós világra.

– Ne félj tőlem! – mondtam halkan.

– Nem tőled félek, hanem a következményektől.

– Azzal meg ne törődj!

Nem számított semmi más.

Csókolózni kezdtünk. Először gyengéden ízlelgettük egymás ajkát, de Melissa hamar elvesztette a félénkségét és önkontrollját, a csókok egyre vadabbá, szenvedélyesebbeké váltak. Sejtettem, hogy évek óta nem élt át ilyen intenzív erotikus élményt, de az is lehet, hogy talán még soha. Ujjaim feljebb csúsztak a combján, egészen a bugyijáig, és gyengéden megérintettem az ágyékát. Felnyögött, de aztán megragadta csuklómat, és kezemet lassan kihúzta a szoknya alól.

– Kérlek, ne itt! – mondta szenvedő hangon. – Nem szabad…

Egy puszit adtam kipirosodott arcára.

– Gyere fel a lakosztályomba ma éjjeli – suttogtam a fülébe. Nagyon kívántam őt, még az éjszaka is túl távolinak tűnt, hiszen még csak kora délután volt.

– Ma nem lehet. Carlos Witherspoon nagy estélyt ad a Witherspoon-komplexumban, nekem is ott kell lennem. De holnap…

Kicsit csalódott lettem, képtelen voltam egy napot várni, és nem értettem, hogy Melissa hogyan képes rá. De neki férjes asszonyként tényleg kötelezettségei voltak, és ezt meg kellett értenem. Ellenben egy váratlan gondolat körvonalazódott fejemben.

A Nagy-Thianna már majdnem teljesen bekebelezte az Aldebarant, már csak egy keskeny sarló látszódott belőle a tiszta égbolton. A levegő is hűvösebbé vált, enyhe szellő támadt

Melissa közelebb bújt, és együtt néztük, amint az Aldebaran végleg eltűnik a gázóriás takarásában. A Földön ilyenkor látványos, fénylő korona sugaraik a Napot eltakaró Hold körül, mivel a két égitest a felszínről szemlélve nagyjából egy méretű volt Azonban a Nagy-Thianna egyötödnyivel nagyobb átmérőjű volt így totális sötétség borult a felszínre. Felfénylettek a csillagok, és a hirtelen támadt sötétségben újra csókolózni kezdtünk, de nekem közben már az aznap estén járt az eszem…

 

A rulassai vendégzenekar éppen egy ismert, népszerű zeneszámba kezdett, amikor elegáns, csillogó ékkövekkel díszített ingemben és nadrágomban beléptem a Witherspoon család által rendezett nagyszabású estélyre. Akár azt is mondhatnám, hogy a felhangzó taps nekem szólt de ez nem igaz, hiszen itt senki sem ismert Melissa Witherspoonon kívül.

Nem volt olcsó a belépő, sőt mondhatjuk azt is, hogy méregdrága volt azon túl, hogy alig tudtam szerezni egyet, de vétek lett volna kihagyni ezt az estélyt.

A Witherspoon-komplexum csupaüveg épületében több ezer ember és más fajú lény nyüzsgött, az Aldebaran-rendszerben nyaralók gazdagabb krémje: gyárosok, kereskedők, hivatásos kalózok, és mindenféle szedett-vedett népség, akik hatalmi tényezőnek hitték magukat a Kirajzásnak ezen őrült időszakában, csak azért, mert hatalmas vagyont loptak és csaltak össze.

Rendre, központi irányításra lett volna szükség, és arra, hogy letörjék az ilyen kis hatalmasságok szarvát, mint az ittlévők közül sokan, és mint Carlos Witherspoon.

Szerencsére már csak néhány évtizedet kellett várni, és 2469-ben megalakult a Csillagliga. A megalakulást követően pedig nem kellett egy évtized, hogy minden önálló hatalmasaira, bolygórendszer, ha kényszerből is, de elismerje a Csillagliga irányítását, és betartsa az egységes Csillagközi Törvényeket…

A hatalmas bálteremben nyüzsgő vendégek között Melissát kerestem, közben ráérősen sétáltam lefelé a terebélyes márványlépcsőn. Azon gondolkodtam, mi lenne, ha megvásárolnám az egész Thianna– holdat, csak hogy bosszantsam egy kicsit a Witherspoon famíliát.

Nem tudtak annyit kérni, amit ne tudtam volna kifizetni.

Megláttam Melissát, amint Jason Witherspoonba karolva járták körbe az illusztrisabb vendégeket, és bocsátkoztak velük rövid beszélgetésekbe. Ujjatlan, testhez simuló kékeslila estélyi volt rajta, és ismételten fantasztikusan nézett ki. Egy inas tálcájáról elvettem egy italt, és közelebb sétáltam. Kint már sötét volt, és az éjszaka volt a Thianna– hold legelviselhetőbb hőmérsékletű napszaka. Az utcák is telve voltak, talán még több ember és más fajú lény tartózkodott a szabadban, mint nappal.

Közelebb mentem, hallótávolságon belülre.

Jason Witherspoon máris túl sokat ivott, hangja el-elakadt, amikor nem volt képes kimondani egy-egy bonyolultabb szót.

Melissa észrevett, és elsápadt. Valószínűleg nem számított rám, és talán örült, hogy ma már nem kell szembesülnie vágyaival. Rámosolyogtam, de nem hívtam fel magamra a figyelmet, viszont mindig ott lebzseltem az ifjú Witherspoonék körül, és ezzel lassan Melissa is megbarátkozott. Egészen felvidult, sőt többször kínálta itallal a már amúgy is részeg Jasont. Valószínűleg neki is eszébe jutott valami.

Megjelent egy elegáns ruhát viselő, idősebb, köpcös férfi, és testes, ékszerekkel felcicomázott feleségével, odasiettek Melissákéhoz. A férfi Carlos Witherspoon volt, Dabaran kontinens ura és tulajdonosa. Kicsit hátrébb húzódtam, mert megpillantottam néhány túl izmos, gyanakvó tekintetű testőrt, akik akár véletlenül is kiszúrhatták gyanús kíváncsiskodásomat. Jobb volt nem kockáztatni.

– Mit művelsz, Jason? – sziszegte Carlos Witherspoon, látva, hogy fia már megint sokat ivott. – Legalább az ilyen estélyeken mérsékelhetnéd magad!

– De hát jól vagyok, apa – vigyorgott bárgyún Jason.

– Hát persze! – füstölgött az apja. – Melissa, vidd fel az egyik lakosztályba, és adj neki valami nyugtatót amitől elalszik! Nem akarom látni az estély végéig! Tönkreteszi a család hírnevét!

– Igenis, Carlos bácsi – mondta Melissa. Jasont támogatva elindult az egy emelettel feljebb álló lakosztályok felé, de közben rám villantotta a tekintetét, és csábosan mosolygott. Fogalmam sem volt mit akar, de meg akartam tudni.

Minden hihetetlenül gyorsan zajlott le.

Néhány perc elteltével felsétáltam az emeletre, ügyelve arra, hogy senkiben ne keltsek gyanút. A folyósó kihalt volt, mindenki a lenti nagyteremben tartózkodott. A zene halk foszlányai felszűrődtek, de ettől eltekintve mindenhol csend honolt. Aztán meghallottam egy közeli ajtó nyílását…

Melissa libbent ki a lakosztályból, aztán odafutott hozzám, és a nyakamba ugrott.

– Örülök, hogy itt vagy, Jasonnak beadtam egy erős altatót, mint ilyenkor általában. Gyere, van itt egy kis szoba, ahova soha nem jár be senki. Ott kettesben lehetünk.

Meglepetten követtem Melissa Witherspoont, közben alig tértem magamhoz a váratlan fordulaton. Ezek szerint az asszony a végletekig elszánta volna magát? Tetszett ez a temperamentum.

A szoba, ahova beléptünk valóban kicsi volt, talán egy régi cselédszoba lehetett. Csupán egy asztal állt a közepén, két székkel. És egy ágy.

Melissa azonnal leblokkolta az ajtónyitó mechanikát, aztán megfordult, és nekidőlt az ajtónak. Tudtam, hogy eddig terjedt a kezdeményezése, innentől újra félénk lesz, de nekem nem is volt szükségem többre. A szoba ablakán át bevilágított a Hycione, a Brotas és a Hades, a Nagy-Thianna holdjai közül az éjszakai égbolton jelenleg látható három. Melissa arca ragyogott a félhomályban, szeme csillogott, és valóban gyönyörű volt estélyijében.

Közelebb léptem hozzá, és közelebb húztam magamhoz, melle mellkasomnak nyomódott, parfümje illata elhódított, és még tovább fokozta az iránta érzett vágyamat. Reméltem, hogy tényleg olyan helyen vagyunk, ahol nem nyithatnak ránk. Én inkább a saját lakosztályomban folytattam volna mindezt. Az sokkal biztonságosabb lett volna, de ekkor már kár volt ezen gondolkodni. Gyengéden az ágy felé húztam Melissát, majd hanyatt fektettem. Fénylő fekete haja szétterült az érintetlen ágytakarón, és láttam rajta a félelemmel teli, izgatott várakozást.

Ledőltem Melissa mellé, és tovább csókolóztunk. Kezem megtalálta ruhája alsó részének oldalsó sliccét, aztán már a combját simogattam. Ölelkeztünk, és egyre jobban elragadott bennünket a hév. Hamarosan lekerült rólam az ing, Melissa estélyije is az egyik széken kötött ki, mielőtt végképp teljesen összegyűrődött volna. Ott feküdt előttem egy szál bugyiban, kezével a mellét takarta, ami nagyon mulatságos volt abban a pillanatban. De tudtam, mi az oka: az ismeretlentől való félelmet nehéz leküzdeni.

Csókolgatni kezdtem lapos hasát, aztán feljebb haladva lassan lefejtettem a kezét a melléről. Amikor megérintettem az egyik mellbimbót, Melissa halkan felsóhajtott, és szétvetette lábait, mintegy megadva magát nekem.

Élvezettel simogattam selymes bőrét. Végigcsókoltam testének valamennyi porcikáját, közben hallgattam, ahogy egyre szaporábban lélegzik, egyre kéjesebben vonaglik az ágyon. Valószínűleg Jason sosem hallott még az előjátéktól, és Melissának nem sok része tehetett benne.

Végül kicsit türelmetlenné váltam a játszadozásban, és megindultam az asszony fehérneműje felé. Ujjaimmal izgalmas köröket tettem ágyéka körül, de még véletlenül sem értem a legizgalmasabb felülethez. És amikor végre megtettem, Melissa száját halk sikoly hagyta el.

Elmosolyodtam, és lassan lehúztam róla az átnedvesedett, utolsó ruhadarabot is. Ott feküdt előttem meztelenül, és várakozva leste, hogy mit fogok csinálni. Tudtam, hogy gyengédségre van szüksége, és sok türelemre.

Amikor beléhatoltam, majd rátört az első hüvelyi orgazmus, görcsösen kapaszkodott belém, és hangosan felnyögött.

– Halkabban! – tettem a szájára a kezemet. – Még meghallják…

Szuszogva nézett a szemembe, aztán szorosan átölelt. Még háromszor juttattam el a csúcsra, aztán én is elélveztem, Melissa valami olyasmit kapott tőlem, ami örökre megváltoztatta az életfelfogását, de ez csak később derült ki.

Másnap éjjel újra találkoztunk. Szerencséik volt, mert Carlos és Jason Witherspoon elutazott a Whainell kontinensre valami üzleti ügyben, és csak másnapra várták vissza őket. Melissa szinte repült a karjaim közé, és az egész éjszakát együtt töltöttük. A félénkségét ezúttal már tüzes szenvedély váltotta fel, az új érzések teljesen magával ragadták.

Aztán reggel arra ébredtünk, hogy a Dabarani Biztonságfelügyelet őrei döngetik az ajtót…

 

Az ajtó mellé húzódtam, ami a következő másodpercben berobbant, és a Dabarani Biztonságiak rontottak be rajta. Nem akartam senkit megölni, de nem várhattam meg, míg ők lőnek először, és nem tudhattam, hányan lehetnek az ajtó előtt.

Jason Witherspoon négy őr kíséretében becsörtetett a lakosztályba. Egy váratlan ugrással köztük termettem. Háromszázötven évnyi tapasztalat és harcművészeti tudásom nagyban megkönnyítette a dolgomat.

Két villámgyors ütés, két rúgás, és a négy őr négyfelé repült az előtérben.

Jason Witherspoon döbbenten meredt rám. A következő pillanatban behúztam neki egy hatalmasat, már csak azért is, amit Melissával tett a házasságuk évei alatt.

Lézersugár villant meg a szemem előtt, ezzel egy időben darabokra robbant a szemközti ablaktábla.

Megperdültem. Az ajtóban még két őr állt, és rám szegezték karabélyaikat. Tigrisbukfenccel vetődtem be a hálószobarészbe, lézernyalábok cikáztak körülöttem.

Melissa Witherspoon felsikoltott.

– Ne lőjetek, ostobák! – kiáltotta a feltápászkodó Jason Witherspoon. – Bent van a feleségem!

Az ablakra pillantottam, de nem volt kedvem kimászni. A négy harcképtelenné tett őr közül az egyik zavaros tekintettel feltápászkodott, valószínűleg elvétettem az ütést

Nem volt más választásom: tüzet nyitottam a Dabarani Biztonságiakra. Meg akartam zavarni őket és váratlan támadásom sikeres is volt Az egyik őr célba vett, mire hasra vetettem magamat, és estemben combon lőttem a mellpáncélt viselő férfit. Amaz jajgatva a padlóra hanyatlott.

Fellöktem a két őrt, kirontottam a szálloda folyosójára. Még hallottam, ahogy Jason Witherspoon dühödten ordít, aztán elkanyarodtam egy keresztfolyosóra. Futás közben végiggondoltam a helyzetemet, ami nem volt túl rózsás. Holmim a lakosztályban maradt, valószínűleg keresztet vethettem mindenre. Hajóm a várostól nem messze lévő űrkikőtöben parkolt, de eszem ágában sem volt elmenni innen. Tetszett a Thianna-hold, és legalább kicsit felpörögtek az események.

Meg aztán ott volt Melissa, akit nem akartam csak úgy itt hagyni.

A folyosó egy tágasabb hallba torkollt, vagy tíz szállóvendég várakozott a liftek előtt, és furcsa tekinteteket meresztettek rám, amikor berontottam közéjük. Szerencsére a fegyveremet még időben becsúsztattam ujjatlan mellényem belső zsebébe, így nem keltettem riadalmat A lifteket elegáns, vörös szőnyeggel borított lépcsősor ölelte körül fel és lefelé tartó irányban, de nem akartam gyalog menni. A három lift közül kettő a kijelzők szerint éppen lefelé tartott, csak a harmadik már közeledett a szint felé, ám az is túl lassan. A Dabarani Biztonságiak a nyomomban voltak. Azt nem hittem, hogy Jason Witherspoon tíznél több embert csődített volna össze az elfogásomra, de azóta már biztos, hogy riadóztatták a Biztonságfelügyeletet.

– Ott van! – harsant fel egy kiáltás, és megjelent két Biztonságfelügyeletes. A lift ebben a pillanatban érkezett meg, de már késő volt. Ha beléptem volna a fülkébe a többi vendéggel együtt, könnyedén elkaptak volna.

A lépcsők felé vetettem magam, és megiramodtam a tetőterasz felé, ahol bérelt felhősiklóm parkolt. Sürgősen el kellett hagynom a luxusszálló környékét, mielőtt teljesen bekerítenek. A Witherspoon családnak túl nagy hatalma volt a holdon, én pedig bemocskoltam a családjuk becsületét, amiért ki tudja, mit tettek volna velem.

Egy lézersugár a fejemtől nem messze csapódott a falba, a vendégek kétségbeesetten kiáltoztak, aztán eltűntem a lépcsőkanyarban. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, öt emeletet kellett még megtennem a tetőig. Mire felértem, a tüdőm szúrt és égett. Kirontottam a szabadba, és meg kellett támaszkodnom a vastag kőkorlátban, hogy kifújjam magam. Zilálva kapkodtam a levegőt.

A luxusszálloda tetőparkolója hatalmas volt, akárcsak maga a szálloda. Megszámlálhatatlanul sorakoztak egymás mellett a felhősiklók, néhányat a szállodaszemélyzet tisztogatott, az ablaküvegekről visszatükröződött az Aldebaran vakító fénye. A Nagy-Thianna nem függött az égbolton, jelenlegi keringési helyzetében a túlsó, az éjszakai féltekéről volt csak látható. Az eget ezernyi felhősikió szelte keresztül–kasul, taxik, sportgépek, luxusjárművek száguldottak minden irányba.

Bérelt siklóm az UNIVERSE egyik leányvállalata által gyártott Ford Starspeeder volt, szerencsére nem messze parkolt a liftektől. Sietve indultam a mélyvörös gép felé, amikor kiáltás harsant mögöttem. – Álljon meg, és emelje fel a kezét!

A Dabarani Biztonságiak a liftből rontottak ki, és azonnal rám szegezték a fegyverüket. Nem néztem hátra, nem tudtam, hányan vannak. Bevetődtem egy hatalmas sötétszürke Mercedes Limuzin mögé.

A siklók rejtekét kihasználva villámsebesen mászni kezdtem a Fordom felé. Az előbbi tartózkodási helyemet lézernyalábok szelték át. Elértem a Fordhoz, aktiváltam az ajtónyitót, majd becsúsztam az ülésre. Sajnos előre nem sejthettem, hogy ilyen kalandokban lesz részem a Thianna-holdon, nem páncélozott üvegű járművet béreltem, így most húzhattam le a fejemet. Villámgyorsan beindítottam a hajtóműveket, de ennek az lett az eredménye, hogy az őrök megtaláltak. Ráadásul a liftek felöl újabb négy őr közeledett.

Megragadtam a kormányt, előretoltam a tolóerő-szabályozót, és a Ford Starspeeder a magasba lendült…

…egyenesen két dabarani őrhajó lézerágyúinak csöve elé.

Lebuktam a szálloda fala mentén, gyomrom a torkomba szaladt a hirtelen gyorsulástól. Azonban az őrhajók nem a lézerekkel nyitottak tüzet, hanem az ionizáló löveggel, ami az üldözött hajók mozgásképtelenné tételére szolgált. Az ionsugarak megbénítottak mindenfajta elektronikai rendszert

Szerencsére nem találtak el, de mindkét járőr utánam eredt. Függőlegesen zuhantam lefelé a szálloda oldalfala mentén, aztán vízszintesbe hoztam a Fordot, és a homokos tengerpart felett maximális sebességre kapcsoltam. Az üldöző járőrök Xaandell típusú, dupla ikerhajtóműves. felturbózott felhősiklók voltak, nyílt terepen esélyem sem volt ellenük. Kénytelen voltam berepülni a belváros forgalmi kavalkádjába, hogy ott rázzam le őket.

A part üres volt, a reggeli, egyre erősödő napfényben csak lassan szállingóztak elő az első strandolók. Éles fordulóval emelkedésbe kezdtem, majd a távolban magasodó belvárosi tornyok felé fordultam.

A Xaandellek egyre közelebb értek, iszonyatos sebességgel süvítettek a nyomomban. A Ford hajtóművei kétségbeesetten bőgtek a túlterheléstől, ahogy egyre őrültebb sebességre ösztökéltem siklómat.

Beértünk a belvárosba, és azonnal lejjebb ereszkedtem, bízván abban, hogy a toronyépületek között könnyebben elrejtőzhetek. Itt már tényleg nagy volt a forgalom, minden idegszálammal a vezetésre kellett koncentrálnom, nehogy nekirohanjak valaminek. A Xaandellek makacsul követtek.

Hirtelen elém fordult egy fehér felhősikló, és nem sokon múlott, hogy belerohanjak.

Lefékeztem, alulról kikerültem, aztán ismét felgyorsítottam. Elsuhantam egy teherszállító mellett, aztán bevágtam eléje. Direkt a legsűrűbb forgalom felé igyekeztem, itt már tömött oszlopokban haladtak a felhősiklók, szigorúan betartva az elektronikus térképeken kijelölt légifolyosók sávjait.

A Xaandellek felkapcsolták a megkülönböztető jelzéseiket, aminek nem örültem, mert elüldöztek mindenkit a közelemből. Bevágtam két, egymáshoz közeli épület közé, és még lejjebb süllyedtem. A Xaandell– leknek nem lehetett könnyű dolga, ekkora sebesség mellett lehetetlen volt követni irányváltoztatásaimat.

Az egyik Xaandell el is hibázta, Mire lefékezett volna az éles fordulóhoz, már elszáguldott a két épület mellett Azonban a másik pilótának jobb reflexei lehettek, bevágódott a két épület közé, igaz, a túl nagy sebessége miatt majdnem felkenődött a falra.

Ekkor elém vágott egy nyitott Geesan-Huwe sportsikló. Már nem volt időm reagálni, túl gyorsan került elém. Oldalirányba nem tudtam manőverezni, ezért felfelé rántottam a kormányt, de túl későn. Siklóm összeakadt a Geesan-Huwe tetejével, és le is szakította azt. A Ford Starspeeder megbillent, de nagy nehezen korrigáltam, és egyenesbe hoztam a gépet.

Az üldöző Xaandell egy elegáns kormánymozdulattal suhant el a kabrióvá tett Geesan-Huwe és döbbent utasai mellett, és nem tágított mögülem.

Sőt, a következő pillanatban ionizáló sugarat lőtt ki felém. Szerencsére éppen félreszökkentem, hogy megkerüljek egy lassabb siklót, a sugár pont annak a hátuljába csapódott. A sikló – nem emlékszem, milyen típus volt, csak egy villanásra láttam – megtorpant, fedélzeti komputere, hajtóműve leállt, és vészenergiával rohamosan ereszkedni kezdett a legközelebbi landolási lehetőség felé. Maradt ideje leszállni, de nagyon gyorsan kellett cselekednie.

„Majd máskor óvatosabban lövöldözöl!” – sejtettem, hogy a Xaandell pilótájának ezért a baklövésért később még fizetnie kell.

Elszáguldottam egy lomha légibusz felett, aztán közvetlenül előtte lebuktam, és hirtelen ötlettel egy függővasút pályája felé vettem az irányt. Fittyet hánytam a légifolyosókra, ekkora sebességnél már képtelenség volt minden apróságra figyelni. A Xaandell makacsul követett. A függővasúton egy háromkocsis szerelvény siklott, és amint megláttam, merrefelé tart a pálya, elvigyorodtam és gyorsítottam.

Akkoriban túlságosan vakmerő és meggondolatlan voltam. Mindenhatónak, sebezhetetlennek képzeltem magam, eszembe sem jutott, hogy ha beleütközöm egy másik felhősiklóba, és a Fordom felrobban, akár meg is halhatok. Egy bizonyos határon túl már a parazitalények sem segíthetnek rajtam. Pedig a Vándorok figyelmeztettek erre.

A függővasút sínpárja egy hatalmas épület közepén vezetett keresztül. Egy szórakoztató központ volt, ha jól emlékszem, talán a legnagyobb épület a Thianna-holdon. Maximális sebességgel száguldottam, a tervem az volt, hogy a szerelvény előtt siklom be az alagútba, hogy a Xaandellnek már ne legyen rá lehetősége. Hát nem sokon múlott, hogy belerohanjak a szerelvény elejébe.

Egy utolsó, reflexszerű gyorsítással mégis sikerült bevágnom elé.

A Xaandell viszont már nem fért be az alagútba, a benne ülő őrök valószínűleg nagyon dühösek lehettek. Biztos voltam benne, hogy az épület túlsó oldala felé indulnak, hogy a kijáratnál várjanak.

Óvatosan repültem végig az alagútban. Az épület közepén egy megálló állt, a peronon várakozók döbbenten meredtek a szerelvény helyett megjelenő Ford Starspeederre. Egy pillanat alatt suhantam el előttük, aztán megláttam a kijáratot. A szórakoztató központ elég nagy volt, reméltem, hogy üldözőim még nem értek oda a kijárathoz.

Maximális tolóerőt adtam, és a sínpályát követve kiszáguldottam a szabadba. Igyekeztem minél távolabb kerülni az épülettől…

Megláttam a Xaandellt, amint még csak most bukkant fel az épület teteje felett. Esélye sem volt, hogy megtaláljon, Fordom addigra már beleveszett az átláthatatlan forgalomba.

Egy biztos volt: felhősiklót kellett cserélnem.

 

Ismét éjszaka lett. A Nagy-Thianna a látóhatár peremén világított, de míg lassan teljesen el nem tűnt, érdekes fényességet teremtett az égbolton. A holdak közül a Thian, a Japatan és a Brotas három ékkőként világított a csillagos égbolton.

A legésszerűbb az lett volna, ha eltűnök a holdról. Túlságosan forróvá vált a talaj a lábam alatt. Azonban túlságosan is jól éreztem magamat, és a Witherspoon család bármennyire is dühös volt, semmit sem tehettek ellenem. Esélyük sem volt, hogy Dabaran kontinens fővárosának több milliós forgatagában rám találjanak. Űrhajóm a dabarani kikötőben parkolt, és nem kellett tartanom tőle, hogy beazonosítják. Ezekben a zavaros, Csillagliga előtti évtizedekben nem nagyon törődtek a biztonsággal, az érkezők regisztrálásával. A Thianna-holdra történő leszállásomkor csak egy valami számított: hogy volt-e elég pénzem, és ez minden kaput megnyitott előttem.

A fővárosban esténként kirakodóvásárt, utcai zenés fesztiválokat rendeztek, hogy szórakoztassák az itt üdülőket. Ahogy a dübörgő zenétől lüktető dobhártyával sétálgattam a tömegben, bámulva a boltokat, az ismert naprendszerekből ideáramló árusokat – embert és soha nem látott fajú lényeket – gondolataim elkalandoztak, és eszembe jutott Melissa Witherspoon. Reméltem, hogy nem került kínos helyzetbe azután, hogy elmenekültem a szállodából. Jason férjét tartottam annyira ostobának, hogy elhiggye, tényleg megerőszakoltam a feleségét.

Viszont kedvem támadt egy újabb kis „erőszakra”, és biztos voltam benne, hogy Melissa is nagyon szeretne látni engem.

„Találkoznom kell vele!” – gondoltam. A személyi kommunikátoromat nem mertem használni, így egy utcai nyilvános fülkét kellett keresnem. Több is volt a közelemben, de az utcai zene túl hangos volt, én pedig nyugodtan akartam beszélgetni. Besétáltam egy Thessan-Zinnto bevásárlóközpontba, és kerestem egy viszonylag nyugalmas fülkét. Melissa az első együttlétünk után megadta személyi kommunikátorának a számát, és most ezt tárcsáztam.

A fülke az Ultracom társaság tulajdona volt, a képernyőn ott díszelgett az egymásba folyó fekete „U” és „C” betű. Az embléma láttán keserűen elhúztam a számat.

Az Ultracom egyik legnagyobb üzleti ballépésem volt A hipertéri kommunikációs eljárást még cégem, az UNIVERSE fejlesztette a fénysebesség feletti utazás elterjesztésével egy időben. Minimális időcsúszással gyors kapcsolatot tudtunk teremteni a legközelebbi, első űrközi kolóniákkal, és ez akkor nagy szó volt

Azonban nem láttam meg a nagy lehetőséget benne, főleg, miután mérnökeimnek a távolabbi kolóniák estében nem sikerült megfelelő gyorsaságot elérni. Ezért a 2200-as évek közepén kiszerveztem az Ultracom társaságot, és eladtam egy független csoportnak. A döntésben közrejátszott az is, hogy egy sor új beruházást akartam megvalósítani, többek közt vettem néhány ásványkincsekből gazdag, lakhatatlan bolygót, és az állandó hajtóműfejlesztés is elég nagy pénzeket emésztett fel, amikhez viszont pótlólagos fonásokra volt szükségem. De nem akarom megmagyarázni üzleti baklövésemet. Rossz volt a megérzésem: ennyi, és nem több a történet.

Másfél évszázad alatt az Ultracom-technológia akkorát fejlődött, oly mértékben elterjedt, hogy a társaság majdnem akkorára duzzadt, mint az UNIVERSE. Évezredek elteltével is az Ultracom rendszereit használta mindenki, amikor az UNIVERSE már régen eltűnt az üzleti világból, hogy átadja a helyét más, fiatalabb cégeknek…

Az Ultracom ekkoriban a legtöbb bolygón már a helyi hívásokat is uralta, és nem volt ez másként az Aldebaran rendszerben sem.

Beütöttem a komszámot.

Melissa Witherspoon arca jelent meg a monitoron.

– Marcus! Meg kellett volna adnod a számodat! Iszonyú baj van…

– Nagyon gyönyörű vagy – mondtam mosolyogva, szavai csak aztán jutottak el tudatomig. – Mi történt? A férjed nem hitte el a mesét?

– De, szerencsére igen, azóta pihenek, körberohangál mindenki, aggódnak értem – hadarta Melissa. – De most rólad van szó! Jason apja, Carlos Witherspoon iszonyú dühös lett, egész nap ordít, hogy megbecstelenítették a családját. Vérdíjat tűzött ki a fejedre, és idecsődített egy csomó fejvadászt.

– Fejvadászok? – lepődtem meg. Erre nem számítottam. „Lehet, hogy mégis el kellene tűnnöm a rendszerből?”

Láthatólag nagyon feldühítettem a Witherspoon családot, de ez a legkevésbé sem zavart. A Dabarani Biztonságfelügyelettől nem tartottam, de egy profi fejvadász, profi harcos már más eset. Halhatatlan voltam, de ha elfognak, kiderülhet halhatatlanságom, attól pedig halálosan rettegtem. Ismertem az emberi kapzsiságot, az örök élet utáni vágyat, és noha ez utóbbit meg is értettem, nekem magammal, a saját biztonságommal kellett törődnöm.

– Máris hárman jelentkeztek apósomnál, ketten más naprendszerből jöttek…

– Láttad őket? Hogy néznek ki?

– Az egyik egy magas, izmos és kopasz ember, a másik egy bionikus.

Közben a tömeget fürkésztem, úgy éreztem, hogy mindenki engem figyel, mindenki engem üldöz.

Ekkor összeakadt a tekintetem valakivel. Megdermedtem.

Egy hatalmas termetű, kopasz férfi jéghideg szemébe bámultam.

Azonnal tudtam, hogy ő az egyik fejvadász. Lenge poncsószerű ruhát viselt, ami alatt ki tudja, miféle fegyverek rejtőztek. Ösztönösen megtapogattam a mellényem zsebében lapuló Agram 19-est.

– Megtaláltak! – mondtam gyorsan Melissának, aztán bontottam a vonalat. Mire ismét a fickó felé fordultam, már eltűnt a tömegben. De éreztem, hogy itt van a közelemben, és figyeli minden mozdulatomat. És ő csak az egyik fejvadász volt, Melissa pedig háromról beszélt. Kiléptem a fülkéből, és igyekeztem elvegyülni a tömegben.

„Melissa említett egy bionikust is… a harmadikról pedig semmit sem tudok” – gondoltam, és idegesen tekingettem körbe a bevásárló központ belső, tágas sétálórészén hömpölygő tömeg között. Attól féltem, hogy a sok bámészkodó közül egyszer csak rám veti magát valamelyikük.

„Hogy a fenébe találtak meg?” – gondoltam, miközben sietős léptekkel igyekeztem a kijárat felé

Aztán ahogy megkerültem egy fiatal párocskát, egy bionikus ember állta az utamat

„Bionikus!”– ekkor rájöttem, hogy kivel állok szemben.

A kor legrettegettebb fejvadásza volt ő, akit csak úgy hívtak: Kaneborg. Legendás történetek keringtek róla és gépesített testéről, meg arról, hogy nem lehetett megölni. Kane Thressana volt az eredeti neve, és ha ő itt volt, akkor Carlos Witherspoon nem fukarkodhatott a vérdíjjal.

Kaneborg most ott állt előttem. Mindenki félrehúzódott a közeléből, félelmetes alakja hatalmas riadalmat teremtett. Félelmet keltően nézett ki szürke páncéljában, hosszú fekete köpenyében. Arca bal oldala és a koponyája fémből volt, mindkét szemét komputer érzékelő helyettesítette:

Kaneborg felém emelte a csuklóját, amelyre erősítve megláttam egy duplacsövű energiavetőt Többen sikoltozva húzódtak félre, a tömeg kört formált körülöttünk.

– Marcus Barthez, a foglyom vagy. Lord Carlos Witherspoon vérdíjat tűzött ki a fejedre, fia feleségének megbecstelenítése miatt!

Követhetetlen mozdulattal rúgtam félre a csuklóját, a rám szegezett energiafegyverrel együtt.

Kaneborg erős volt, de nem túl gyors, ezt próbáltam kihasználni. A félig ember, félig gép lény csuklója oldalra csapódott, Kaneborg ösztönösen tüzelni kezdett. Szerencsére kábító sugarat használt, mert fegyvere éppen néhány bámészkodóra irányult, akik eszméletüket vesztve rogytak a padlóra.

Kitört a pánik.

A közelünkben állók észvesztve próbáltak menekülni. A bionikus lény öles léptekkel eredt a nyomomba, félretaszított mindenkit, aki az útjába került.

Futottam, el kellett tűnnöm a szeme elől.

Sőt, el akartam tűnni a Thianna-holdról is, ez már túl sok volt nekem. Pihenni, kikapcsolódni, ismerkedni jöttem ide, nem pedig azért, hogy üldözzenek. Elrohantam az alagsor közepén álló díszes szökőkút előtt, többen meglepődve néztek rám, ők nem látták az előbb lezajlott lövöldözést. Kaneborg öles léptekkel követett.

Már láttam a bevásárlóközpont kijáratát, amikor elém toppant egy kopaszra borotvált fejű fickó, és alaposan megtaszított.

Elvesztettem az egyensúlyomat, és elestem. Azonnal felugrottam volna, de a kopasz férfi kezében megláttam egy különös fegyvert, amelyet éppen rám szegezett, és egy fémszálas hálót lőtt ki felém.

Ez a fejvadászok kedvelt fegyvere volt, ezzel a speciális hálóval könnyedén fogták el a prédákat, és a megbízók élve mindig többet fizettek, mintha megölték a keresett személyt.

A hálóvető fémtüskéket lőtt ki, amelyek eltávolodtak egymástól, és kifeszítették a rajuk fűzött hálót. A tüskék a padlóba fúródtak – egyik a vállamba és a kifeszülő szálak a talajhoz szorítottak, mozdulni sem bírtam.

A fejvadász leeresztette többfunkciós fegyverét, és közelebb lépett. Ismertem a fickót, egy nemrég kezembe akadt anyagból emlékeztem az arcvonásaira: Alex Conradnak hívták, és Kaneborghoz hasonlóan szintén félelmetes híre volt

„Hogy a fenébe kerültek ide ezek ilyen gyorsan?” – kérdeztem magamban, miközben próbáltam kiszabadulni. A fémszálak testembe vágtak, próbálkozásom reménytelen volt. Viszont az Agram 19-ese– met sikerült elérnem a mellényzsebemben.

– Ő az enyém, Conrad! – Kaneborg a kopasz férfi háta mögül közeledett, és megállíthatatlannak tűnt Conrad megmerevedett, és lassan megfordult.

– Engem is felkértek a vadászatra, Kane! És én fogtam el. Neked is volt rá lehetőséget néhány perccel előbb, de elpuskáztad.

Kaneborg közelebb lépett.

– Elfogtad, de én viszem vissza Lord Witherspoonnak! – Csuklóját Conrad irányába emelte, Conrad is célzásra emelte többfunkciós kézifegyverét, de a bionikus lépéselőnyben volt. Egy alkarnyi, rakéta meghajtású lándzsahegy indult a karjáról – nem is láttam pontosan honnan –, és átfúrta Alex Conrad mellkasát.

A kopasz fejvadász fegyvere is elsült, az energianyaláb átszakított egy közeli kirakatot. A járókelők csak távolról merték figyelni a jelenetet.

Nagy bajban voltam. A háló egyik tüskéje a vállamból állt ki, és iszonyúan fájt, de nem volt időm foglalkozni vele.

Féltem…

Kétségbeesetten próbáltam előbányászni Agram 19-esemet, és végre sikerrel jártam. A lézerrel óvatosan vagdostam el a fémszálakat, közben a két fejvadász közti küzdelmet figyeltem, ami eldőlni látszott.

Alex Conrad döbbenten meredt a mellkasából kiálló lándzsahegyre. Mellkasából dőlt a vér, és azt is csodáltam, hogy egyáltalán még talpon volt, hiszen halálos sebet kapott. Kaneborg odalépett hozzá, és kirántotta a nyílhegyet. Conrad arca eltorzult a fájdalomtól. Megtántorodott. Nagyon erős szervezete lehetett, hogy még mindig talpon tudott maradni, de Kaneborg ekkor ráemelte másik csuklójára szerelt lézerfegyverét.

– Sajnálom, Conrad, de Marcus Barthez az enyém – mondta, és meghúzta a ravaszt.

Már több fémszálat elvágtam, csak egy hajszál választott el a szabadulástól, amikor Alex Conrad holtan összeesett, és Kaneborg felém fordult. Abban a pillanatban ráemeltem Agram 19-esemet, és tüzet nyitottamra.

A nagyenergiájú sugárnyaláb hanyatt repítette a bionikus lényt, ezalatt végre kiszabadultam Alex Conrad átkozott hálójából. Tudtam, hogy Kaneborgot speciális páncélok védik, és még ha a lézersugár át is hatolt ezen, a bionikus lényt lehetetlen volt megölni. Legalábbis ilyen könnyen nem.

Mindenesetre némi előnyhöz jutottam. Kikászálódtam a háló maradványaiból, és nekiiramodtam a bevásárlóközpont kijárata irányába. Kaneborg feltápászkodott, és megeresztett utánam néhány lövést, de szerencsére egyik sem talált.

Kirontottam a Thianna-hold éjszakájába, és kétségbeesetten kerestem a menekülés útját.

El kellett jutnom a kikötőbe, és mielőbb eltűnni innen. A járókelők ijedten ugráltak el előlem, és rémülten nézték a kezemben szorongatott Agram 19-est.

„Pedig milyen jól kezdődött ez a nap!” – gondoltam futás közben. Melissa forró csókjai, Ölelése, combjai szorítása fantasztikus élmény volt… Most viszont egyre rosszabbra fordultak a dolgok.

Felrohantam egy lépcsőn a parkoló felé.

Szereznem kellett egy felhősiklót Hátrapillantottam, Kaneborg hatalmas léptekkel csörtetett utánam, egyfolytában a célzási lehetőségeket elemezve.

„Ha eltalál a kábító sugarával végem van…” – villant át az agyamon. Meg kellett állítanom Kaneborgot csak akkor lehetett nyugtom. De csak egy elhagyott területen kelhettem vele harcra, ahol senki nem látja, hogy megöl, és még sem halok meg.

Féltem: a bionikus lény nagyon brutális volt és nagyon kíméletlen. Fájdalmas összecsapásnak néztem elébe. „El kell csalnom a kikötőig…”

Egy siklótaxi ereszkedett le elém, és azonnal megláttam benne a lehetőséget. Leintettem, majd bepattantam a hátsó ülésre. A kékbőrű rulassai sofőr láthatólag nem nagyon lepődött meg a dolgon.

– Látom, sietős… – mondta. – Hova lesz a fuvar?

– A kikötőbe, de gyorsan! – mondtam, közben hátrafordulva megláttam a taxit célba vevő Kaneborgot. A rulassai is észrevette, és mielőtt a fejvadász tüzet nyitott volna, kilőtt a taxival, és felemelkedett a magasba. Kaneborg néhány másodperc alatt apró ponttá zsugorodott mögöttünk.

– Hát ez meg miféle szerzet volt? – kérdezte hátra pislogva. – Valami fejvadász félének néztem…

– Az is volt – sóhajtottam megkönnyebbülten, és hátradőltem a taxi hátsó ülésén. A rulassai pont a legjobbkor toppant elém, és nagy borravalóra számíthatott, ezt akkor elhatároztam, majd közöltem is vele.

– Köszönöm, uram – vigyorodott el a kékbőrű, háromszemü lény.

– Használhatom a kommunikátorát? – kérdeztem, amikor megpillantottam a rulassai hátsó Ülésébe épített képernyővel ellátott berendezést.

– Természetesen, majd leszámlázom a hívás költségét. De ha megkérhetem, csak a holdon belül…

Bólintottam, aztán újra Melissa Witherspoont tárcsáztam,

– Ó, Marcus! – könnyebbült meg, amint felismert. – Úgy örülök, hogy nem esett bajod… Annyira aggódtam!

– Ne félts engem, vigyázok magamra… – A rulassai a visszapillantó tükörből furcsa szemeket meresztett rám, de aztán elkapta a tekintetét.

„Felismerte volna, hogy kivel beszélek?” – gondoltam, de nem törődtem vele.

– És a fejvadászok?

– Az egyik – a kopasz – meghalt, a bionikus barátod elől egyelőre elmenekültem, de nem lesz könnyű megszabadulnom tőle.

– Ugye el kell hagynod a Thianna-holdat? – kérdezte halkan Melissa.

– Még nem tudom, de valószínűleg igen. Carlos Witherspoon mindent el fog követni, hogy elfogjon, ha a mostani fejvadászok kudarcot vallanak, majd jönnek újabbak. De egyáltalán, hogy kerültek ezek ide ilyen hamar?

– A bionikus állítólag az egyik szomszédos rendszerben tartózkodott az Alex Conrad nevű meg gyakran fordul meg a Thianna– holdon… A harmadik fejvadász pedig…

– Csakugyan, róla még nem mondtál semmit. Eddig nyomát sem láttam.

– A harmadikat Mutusho Clawerienek hívják, és rulassai. Vigyázz vele, a legálnokabb, és kedvelt trükkje, hogy a bizalmadba férkőzik…

„Rulassai…”

Szörnyű gyanúm támadt.

Ekkor megszakadt az Ultracom kapcsolat!

Taxisofőröm hátrafordulva egy Agram 16-ost szegezett a mellkasomnak. A taxi robotvezérléssel suhant tovább.

– Örültem, hogy velem utazott, Marcus Barthez! – vigyorgott a rulassai, és meghúzta a ravaszt.

„Kábító sugár…”

Elsötétült körülöttem a világ, és elvesztettem az eszméletemet…

 

Amikor kinyitottam a szemem, csak a csillagos eget láttam. A fejem iszonyúan sajgott.

„Éjszaka van…” – gondoltam. A földön hevertem, a távolból tompa morajlást hallottam. „Az óceán…”

Valahol a parton fekhettem, a sós-nedves levegőből azonnal rájöhettem volna. Aztán egy rulassai arc jelent meg látómezőmben, kezében egy Agram 16-ost tartott Fel akartam ülni, de nem sikerült, a fejvadász megbilincselte kezemet, lábamat Végül nagy nehezen mégis felültem. A kábító lövedéktől még minden tagom sajgott.

– Marcus Barthez, aki képes volt megdugni Jason Witherspoon feleségét – vigyorgott a rulassai fejvadász. – Ez már igen, ehhez kellett bátorság!

– Szóval te vagy Mutusho Clawerie, aki sunyi módon a préda közelébe férkőzik, hogy aztán könnyedén elfogja. Ravasz vagy és alattomos.

– Az vagyok – bólintott Clawerie és ennek köszönhetem, hogy nagyon jól élek. Nekem nincs kedvem nyomorogni, és inast, meg szolgát játszani, mint ahogy megannyi fajtársam teszi. Carlos Witherspoon azt mondta, hogy megerőszakoltad Melissa Witherspoont. Azonban ahogy vele beszéltél az Ultracomon… nekem úgy tűnt, hogy ez kétszemélyes játék volt. Lord Witherspoon talán még többet fizet az információért, hogy a menye egy ócska kis kurva.

Nekiugrottam volna a rulassainak, hogy örökre elhallgattassam, de sajnos nem volt rá lehetőségem. És így Melissát is bajba sodortam.

Csak azt nem értettem, hogy mit keresünk itt a parton.

„Vajon miért nem vitt vissza egyből a Witherspoon kastélyhoz, hogy átvegye a jutalmát?” – kérdeztem magamban.

Aztán rájöttem…

– Ugye tudod, hogy Kaneborg megölte a harmadik fejvadászt, Alex Conradot, amikor az foglyul akart ejteni engem? Ugye tudod, kicsoda Kaneborg? Mit gondolsz, mit fog tenni veled, ha rájön, hogy el akarsz halászni az orra elől?

Úgy tűnt, a rulassai elevenjére tapintottam. A kékbőrű lény ideges ficánkolásba kezdett. Hadonászott Agram 16-osával, és fel-alá járkált.

– Kaneborg egy gép, még gondolkodni sem tud, a teste tele van fémmel és mechanikus berendezésekkel!

– Akkor miért nem vittél már vissza a Witherspoon kastélyba, és adtál át Lord Witherspoonnak? – kérdeztem fölényesen. – Kaneborg ott vár rád, és nem hiszem, hogy örül, amiért megpróbáltál elhappolni előle.

– Ez szabad verseny! – sipítozott Mutusho Clawerie. – Én voltam a legügyesebb!

– Ezt majd akkor mondd, ha már felvetted értem a vérdíjat.

– Ne szórakozz velem, Barthez! – A rulassai a fejemnek nyomta Agram 16-osát. – Csak azért jöttem ide a partra, nehogy Kaneborg a nyomunkra bukkanhasson. – Hajnalban elviszlek Carlos Witherspoonhoz, átadlak neki, és feladom a ringyó szeretődet is.

– A nőt hagyd ki ebből! – mondtam. Féltettem Melissát, nem akartam, hogy bármi baja essen. – Ha elengedsz, a tízszeresét fizetem a Witherspoon által felajánlott vérdíjnak!

– Mind ezt mondjátok – vigyorgott a rulassai. – Tudod, hány magadfajtával találkoztam már? És egytől egyig mind többet akart ígérni, mint a megbízó.

– Csakhogy én tényleg többet tudok fizetni, Mutusho – mondtam.

– Az előfordulhat, noha Carlos Witherspoon sem fukar ember. Azonban nem kockáztatom a hírnevemet, az életveszélyes lenne. Szóval kár próbálkoznod. Különben sem szeretem az olyanokat, akik nem tisztelik a más tulajdonát, asszonyát.

A rulassai nem törődött velem tovább, helyette az Agram 19-est kezdte vizsgálgatni. Felismerte, hogy ugyanaz a típus, mint az ő Agram 16-osa, de fogalma sem volt, hogy egy szupertitkos fegyvert tart a kezében. Azt mindig is tudtam, hogy a rulassaiak ravaszak, de ez a fejvadász minden eddigi fajtársán túltett. Nem volt több egy egyszerű rulassainál, mégis lefőzött két hírhedt fejvadászt.

Ki kellett szabadulnom hajnal előtt, de a kezemen és a lábamon lévő bilincsek miatt ez reménytelennek tűnt.

– Miféle fegyver ez, Barthez? – sétált közelebb a fejvadász. – Látom, hogy Agram-sorozat, de még soha nem láttam ilyesmit. Ha jól tudom, most az Agram 18-as a csúcsmodell, valamikor négy éve jelent meg a piacon.

– Ez egy Agram 19-es – közöltem vele, és néztem, ahogy tátva marad a szája.

– Ne etess! Honnan lenne neked ilyened?

– Mondtam: nagyon gazdag vagyok. Ha érdekel, megmutathatom a kezelését Ezzel még Kaneborgot is legyőzheted.

Nagyot lódítottam, de szabadulni akartam, és ehhez minden eszközt be kellett vetnem.

– Jó, mutasd meg! – jött oda izgatottan a rulassai. – Milyen speciális funkciói vannak, ami mondjuk egy Agram 16-osban nincsen? Mennyivel nagyobb a tűzereje vagy a pontossága?

– Örülnék neki, ha legalább a kezemen lévő bilincset levennéd, így elég nehéz bármit is megmutatnom…

– Hohó, arról szó sem lehet. Talán még azt hiszed, hogy a kezedbe is adom a fegyvert, mi? Gondolhattam volna, hogy csak egy trükkről van szó!

– Ugyan, nem akarom én megfogni, csak messziről mutogatnám ~ szabadkoztam. – Különben is vág ez a nyavalyás bilincs. Ha leveszed, a lábamon még mindig ott a párja, eltűnni nem tudnék. És nálad van a fegyver, tehát azt teszek, amit mondasz…

A rulassai eltűnődött az ajánlatomon, végül nem talált benne semmi veszélyeset. Közelebb lépett, és kioldotta a bilincset, közben a mellkasomnak szegezte az Agram 16-ost De arra nem számíthatott, ami a következő pillanatban történt. Egyetlen, követhetetlenül gyors ütéssel zúztam szét a gégéjét.

A rulassai összeesett, és fuldokolva görcsösen fetrengett a homokban. Kioldottam a lábbilincset is, aztán felszedtem Agram 19-esemet.

A rulassai már nem mozgott, kiguvadt szemmel, mereven hevert a földön. Lehet, hogy ravasz és trükkös volt, de már az elején láttam rajta, hogy ha harcra kerül a sor, nem lehet ellenfelem.

Nem úgy, mint Kaneborg…

Beültem a taxiba, de nem szálltam fel azonnal. El kellett jutnom az űrkikötőbe, ahol már várt a hajóm, hogy eltűnjek végre innen. Ha Carlos Witherspoon értesül két fejvadásza kudarcáról, azonnal megemeli a vérdíjat, amivel újabb hiénákat uszít a nyakamba.

 

El kellett mennem, de ugyanakkor sajnáltam Melissa Witherspoont is. Rá akartam beszélni, hogy szökjön meg, kezdjen új életet, és felejtse el idióta férjét. Egy ilyen asszony nem ilyen életet érdemel. Csak attól féltem, hogy Melissa mellettem szeretne élni, mert ezt meg én nem akartam. Kívánatos asszony volt, de hosszabb távon nem tudtam volna mellette maradni, nem akartam végignézni, ahogy megöregszik.

Halhatatlan voltam, és másképp gondolkodtam, mint egy normális halandó, más léptékben, más idődimenziókban.

Találkoznom kellett Melissával…

Beindítottam a taxi hajtóműveit, majd a magasba emelkedtem, és megindultam a Witherspoon kastély irányába.

Közben hajnalodni kezdett, az Aldebaran első sugarai lassan bukkantak elő a látóhatár mögül. A városban alig volt forgalom, néhány felhősikló lézengett csak az égen, az élet majd csak az óriásnap felkelése után indult be igazán. Figyeltem minden gyanús mozdulatra, járműre, tudtam, hogy Kaneborg nem adta fel, és nem ismertem az eszközeit, amellyel a nyomomra akadhatott.

A Witherspoon kastély a város szélén, egy dombtetőn állt hatalmas, többtornyú épület volt és olyannak tűnt, mint egy középkori erőd. A Dabarani Biztonságfelügyelet egységei lehetetlenné tették, hogy akár csak megközelítsem a kastélyt nemhogy őrült módon belopózzak Melissához. Sajnos a személyes találkozásról le kellett tennem…

Leereszkedtem egy közeli parkolóba, és az Ultracomon ismét Melissát hívtam. Az asszony álmosan kapcsolta be készüléket, de amint meglátott az álom egy pillanat alatt elillant a szeméből.

– Marcus! – suttogta. – Hol vagy?

– Itt a közelben… Meg akartalak látogatni, de túl sok az őr a kastély körül.

– Igen, Carlos bácsi megtriplázta az őrséget – bólogatott Melissa. – Miért nem hagyod el végre a Thianna-holdat? Nagyon féltelek. Kaneborg alig egy órája járt itt és Carlos bácsi nagyon ideges volt miután elment.

– Hamarosan indulok – feleltem. – De neked is el kell menned, akár velem, akár egyedül. Nem maradhatsz abban a házban, előtted a világ!

– Hét éve ez az otthonom… – felelte Melissa.

– Ez nem otthon – szakítottam félbe. – A férjed hol van?

Melissa tekintete el felhősödön.

– Nem tudom, ritkán szokta itthon tölteni az éjszakát.

– Na, többek közt erről beszélek. El kell innen menned, és új életet kezdened.

Melissa barna szeme szomorúságot tükrözött.

– De ugye,., melletted nem lehet?

Csak nagy sokára szólaltam meg.

– Nem ismersz engem, Melissa. Hidd el, nem én vagyok az, akire szükséged van. De segíthetek megteremteni az új életed alapjait, ha elmész innen. – Megadtam neki egy számot az UNIVERSE Aphroditén lévő központjából, ahova üzenetet hagyhat, ha eldönti, mit akar.

– Szeretlek, Marcus.

Nehéz volt erre mit mondani, és sajnos azt nem mondhattam, amit Melissa várt.

A közelben megreccsent egy gally. Összerezzentem. Amióta fejvadászok jártak a nyomomban, minden apró nesztől megijedtem.

– Szökj meg, és bízz bennem! Színésznőnek készültél, még nem késő valóra váltani az álmodat!

Melissa felkapta a fejét, zajt hallott, valaki teli torokból énekelt.

– Hazajött Jason! – suttogta idegesen. – Le kell tennem, mielőtt észreveszi, mert akkor kitör a botrány.

– Amilyen állapotban van, most bármibe beleköt – mondtam undorodva, legszívesebben újra bevertem volna a férfi képét, de ezúttal nem elégedtem volna meg egy ütéssel. – Gondolkodj azon, amit mondtam!

Melissa bólintott, aztán megszakadt a kapcsolat.

Hátradőltem a taxi pilótaülésében, és Melissán gondolkodtam.

Időközben lassan világosodni kezdett, az Aldebaran narancsszínűre festette az ég alját, ahogy lassan előbukkant a látóhatár mögül. Fáradt voltam, már egy napja nem aludtam. Ideje volt elindulnom az űrkikötőbe, hogy végre nyugalmam legyen.

Valami hatalmasat csörrent közvetlenül a bal fülem mellett.

Csak egy tizedmásodperccel később jöttem rá, hogy valaki bezúzta a taxi oldalablakit. Egy bionikus kéz fonódott a torkomra, és brutálisan kirángatott a taxiból.

Kaneborg nem törődött a testi épségemmel, láthatólag nagyon dühös volt, amiért korábban megszöktem előle. Eltaszított, a földre zuhantam.

Azonnal előrántottam Agram 19-esemet, de Kaneborg addigra ott termett, és kirúgta a kezemből a fegyvert. Aztán újabb és újabb rúgásokat mért rám.

Próbáltam védekezni, de egy három mázsás, csupa fém ember ellen nem sokra mentem.

Ám Kaneborg nem akart megölni, inkább csak megfélemlíteni. Ő is tudta, hogy élve minimum harminc százalékkal többet érek neki, mint holtan.

– Most már nem lesz, aki elszöktessen előlem, Marcus Barthez. Sejtettem, hogy az a nyomorék rulassai nem fog gondot jelenteni neked. Én mestere vagyok annak, hogy kitaláljam, mit csinálnak a prédák, most is tudtam, hogy fel fogsz bukkanni a Witherspoon kastély közelében, noha az ésszerű lépés az lett volna, ha eltűnsz a Thianna-holdról.

Kaneborg felrángatott, és vasmarokkal megszorította a csuklómat, miközben egy bilincset akasztott le oldaláról.

Ekkor lendültem támadásba.

Kaneborg éppen rá akarta csatolni a bilincset a csuklómra, amikor kirúgtam a lábammal, és oldalba találtam a bionikus lényt. Kaneborg felhördült, és enyhült a szorítása. Ezt kihasználva távolabb léptem, és egy körkörös rúgással a szeme helyére épített komputert céloztam meg. Igyekeztem minél nagyobb kárt tenni az érzékeny berendezésben.

Rúgásom nyomán a bal szeme körül fényes szikrázás támadt.

Kaneborg odakapott, és üvöltött.

Újra arcon rúgtam, láthatólag ez volt az egyik legérzékenyebb pontja. A bionikus lény hátratántorodott, de nem tágítottam mellőle.

Nem vettem észre a váll-lapján megjelenő ujjnyi nyílást…

Csak amikor már késő volt.

Egy mutató ujjnyi méretű nyílhegy vágódott ki a nyíláson, és belefuródott a vállamba. Feljajdultam, és kétségbeesetten odakaptam. Újabb nyílhegy röppent felém, ezúttal a combomba vágott bele, és szétroncsolt néhány izmot.

Kaneborg fejéből újabb szikrák csaptak ki, az egyik szenzora teljesen tönkrement, de ettől még teljes mértékben harcképes volt. Fejét kicsit oldalra fordítva nézett rám, aztán csuklólézerével megcélozta a mellkasomat.

– Ezzel csak azt bizonyítottad, hogy jobb lesz, ha holtan adlak át Carlos Witherspoonnak. Lehet, hogy bukom valamennyit az üzleten, de legalább a megölésed élvezete az enyém lesz!

A következő pillanatban megvillant a lézer, és elsötétült előttem a világ…

A parazitalények valószínűleg azonnal körülrajzották szétroncsolt szívemet, és hozzákezdtek regenerálásához. Az ilyen regenerálások után mindig pokoli éhség tört rám, de ez volt a legkevesebb, ami érhetett az életemért cserébe. A tüdőm égett, a mellkasom iszonyúan fejt, de éltem. Volt már ennél borzalmasabb „halálom” is, például amikor George Athonell egyik embere közvetlen közelről szétlőtte a koponyámat.

Amikor magamhoz tértem, Kaneborg éppen a taxi mellett állt, és óvatos mozdulatokkal a látását biztosító sérült szenzorját javította. Néhány koponyalemezt le kellett szerelnie, ezeket sorban a motorháztetőre pakolta a szerszámaival együtt.

Ahogy óvatosan felültem, elborzadtam a látványtól. A koponyalemezek nélkül Kaneborg emberi agya is látható volt…

Később, amikor utánanéztem Kane Thressana élettörténetének, kicsit megsajnáltam ezt az embert, és azt, amivé lett. De akkor nem ez vezérelte kezemet. Agram 19-esem nem messze hevert tőlem, óvatosan kúszni kezdtem féléje, és néhány másodperccel később ujjaim ráfonódtak a markolatra.

Kaneborg ekkor felém fordult.

Tüzet nyitottam.

Lézernyalábok csapódtak Kaneborg testébe. Megállás nélkül lenyomva tartottam a tűzkioldót, meg akartam ölni, el akartam pusztítani. Néhány nyaláb lepattant a megerősített páncélzatról, de több célzott sugárnyaláb érzékeny pontokat talált el a fején és a nyakán, és ez ellen Kaneborg nem tudott védekezni.

Egy energiasugár telibe találta a másik szenzorát, amitől gyakorlatilag megvakult. Utolsó lövéseim nyomán térdre rogyott, majd végül összeesett.

Felsóhajtva eresztettem le az Agram 19-est Szívem veszettül zakatolt, és csak lassan nyugodtam le.

„Megöltem a híres Kaneborgot…” – gondoltam. Azonban tudtam, hogy ezzel nincs vége. Ha itt maradok, Carlos Witherspoon újabb és újabb fejvadászokat fog idecsődíteni, de talán még akkor is, ha elhagyom a bolygót Jó néhány évnek kell eltelnie, mire a Witherspoon család visszavonja a vádiját.

A fogamat összeszorítva kihúztam a vállamba és a combomba fúródott nyílhegyeket, aztán nehézkesen Kaneborghoz bicegtem. A bionikus lény hasra fordulva, mozdulatlanul feküdt a főben. Tűnődve néztem a gépesített, egykoron teljes értékű emberre. Kane Thressana, a fejvadász…

Aztán meghallottam a kiáltozást.

Fénycsóvák szűrődtek át a fák közül, tucatnyi ember közeledett, az aljnövényzetben egyre hangosabbá vált csörtetésük.

– Errefelé érzékeltük a lövöldözést! – hallottam egy kiáltást, és közelebb volt, mint reméltem. – Ti ketten balra! Gyerünk! Igyekezzetek!

– A Dabarani Biztonságfelügyelet őrei! – szisszentem fel, és bevetettem maimat a taxiba. Azonnal beindítottam a hajtóműveket, és sebesen felemelkedtem. A parányi tisztást egyszerre elözönlötték a fegyveresek, többen célzásra emelték a fegyverüket, de addigra már túl magasra emelkedtem.

A Witherspoon kastély felől két járőrhajó szállt fel, az üldözésemre indultak, de esélyük sem volt, hogy utolérjenek. Túlságosan messzire jutottam, és hamarosan el is tűntem a város tornyai között.

A hajnali napfényben fürdőző épületek gyönyörű látványt nyújtottak, a narancsvörös sugarak visszatükröződtek a csupaüveg épületek oldalán. Lejjebb ereszkedtem, bekapcsoltam a robotpilótát, aztán hátradőlve gyönyörködtem a látóhatár mögül előbukkanó Aldebaran lángoló gömbjében. Tudtam, hogy néhány óra múlva már az űrben leszek, talán már a hipertérben, útban az Alfa Centauri és az Aphrodité felé. Egyre távolabb az Aldebarantól és a Thianna-holdtól….

És Melissa Witherspoontól.

Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni az asszonnyal, hogy mit fog tenni ezután, de szívből kívántam, hogy helyesen döntsön, és szabaduljon meg a Witherspoonoktól.

A taxival a város peremén kezdődő hatalmas űrkikötőig repültem, aztán leparkoltam, és gyalogosan léptem be a kikötő területére. Több ezernyi különböző hajó parkolt szerte a betontalapzaton, az ismert űr majd összes hajóját be lehetett azonosítani itt. Köztük volt az én hajóm is: az UNIVERSE-ben saját igényeim szerint kialakított luxuskorvett,

Mielőtt végleg elhagytam volna a Thianna-holdat, egy kis időre beültem a kikötő szélén, a várócsarnokok és az irányítóközpontok közelében álló bárba, az „Aldebaran szirénjei”-be.

A bár a kikötő legszélén, közvetlenül a tengerpartot övező sziklapárkányra épült, csupaüveg felső szintjének egyik ovális asztalánál ülve, rövid keresés után ráláttam luxuskorvettemre. A másik irányban pedig a tenger hullámain visszatükröződő, egyre magasabbra emelkedő Aldebarant vehettem szemügyre.

Ráértem, hiszen a Lord Witherspoon által felbérelt mindhárom fejvadász halott volt, és noha biztos voltam benne, hogy Carlos Witherspoon hamarosan újabbakat fog a rendszerbe csábítani, ez napokba tellett.

„Persze, ha el is tűnök innen, az sem fog garanciát jelenteni: egy ideig tartanom kell a Kaneborg-félék váratlan megjelenésétől.”

Belekortyoltam a narancsszínű, pikáns ízű Aldebaran koktélomba, és elgondolkodva hallgattam a bárt átható lágy zenét Majdnem minden asztalnál ültek néhányan, a társaság elég vegyes volt. Pilóták, kereskedők, turisták, és az embereken kívül még vagy öt másik fej egyedeit számoltam össze hirtelenjében.

Az ekkoriban ismert idegen fajok mindegyike alacsonyabb fejlettségi fokon állt, mint mi emberek. Voltak olyanok, akik űrhajót is csak akkor láttak először, amikor az első emberi felderítők leszálltak a bolygóra. De ehhez képest a többség igen gyorsan hozzászokott a csillagközi élethez. Vajon mi is így tettünk volna, ha egy idegen civilizáció idejekorán beavatkozik a történelmünkbe, és feltárja előttünk a világűr csodáit? Néha elgondolkodom azon, hogy vajon nem tettünk-e rosszat ezekkel a fajokkal, nem lett volna jobb, ha nem szólunk bele az életükbe? De a pénz mindig is nagyobb úr volt, mint az etika és a tolerancia. A kereskedők üzletet, profitot láttak az idegen fajok kiaknázatlan piacaiban, és kíméletlenül becsatolták őket az egyre hatalmasabbá váló kereskedelmi láncolatba. És csak terjeszkedtünk, egyre csak terjeszkedtünk…

Egy szőke pincérnő közeledett. Tekintetem néhány másodpercig elidőzött a mély dekoltázsa mögött feszülő domborulatokon, aztán amikor lerakott elém egy újabb Aldebaran koktélt, meglepetten szólaltam meg:

– Elnézést, de ezt nem én rendeltem. Bizonyára eltévesztette az asztalt.

– Egy úr rendelte Önnek, és az üdvözletét küldi – felelte a pincérnő.

– Kicsoda? – kaptam fel a fejemet

A pincérnő a bár túloldala felé mutatott, egy kis asztalnál ülő kopasz férfira, aki mosolyogva felém emelte poharát, és fenékig ürítette a benne lévő kékes színű italt.

– Azt üzente, hogy „Carlos Witherspoon már várja…” Maga személyesen ismeri Lord Witherspoont, ugye?

A pincérnő izgatottan várta a választ, nagyon kíváncsi lehetett, hogy ki vagyok valójában, de én már nem is figyeltem rá.

Dermedten bámultan a közel kétméteres nagydarab kopasz férfit. „Alex Conrad! De hát láttam, amikor Kaneborg lelőtte!”

Semmit sem értettem, azon kívül, hogy ismét hatalmas bajban voltam. Szívem majd kiugrott a helyéről, eddigi ráérős nyugalmam egy csapásra semmivé foszlott. Gyors pillantást vetettem az űrkikötő felé, ahol a kisebb-nagyobb űrhajók között ott állt az én luxuskorvettem is, és nagyon szerettem volna már a fedélzetén lenni.

Alex Conrad árgus szemekkel figyelte minden apró reakciómat, és egy hosszú másodpercig farkasszemet néztünk egymással.

„Hogy a fenében lehet még életben?”– gondoltam hisztérikusan, aztán egy képtelen gondolatom támadt. „És ha ez a fickó halhatatlan, akárcsak én?”

De ebben nem nagyon hittem. „A fejvadászok rengeteg trükköt ismernek, ez is valószínűleg egy volt közülük…”

Csak egyet tudtam: Alex Conrad az ellenségem, és vagy megszököm előle vagy megölöm, más lehetőség nincs. Izmaim pattanásig feszültek, vártam, hogy a fejvadász előkapja többfunkciós fegyverét, és tüzet nyisson rám, de ő nyugodtan ücsörgött tovább, igaz, tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.

Én viszont nem bírtam tovább idegekkel.

Felpattantam, és rohanni kezdtem a kijárat felé. Conrad azonnal utánam vetette magát. Kezében már ott volt többfunkciós fegyvere!

Szerencsére közelebb ültem a kijárathoz, így jóval előbb értem oda. Éppen keresztülrohantam az ajtón, amikor egy lézernyaláb, nem sokkal mögöttem szétégette az ajtókeret egy részét. Bent többen sikoltoztak, de Alex Conrad pár pillanattal később, átgázolva néhány pánikba esett vendégen, szintén elhagyta az „Aldebaran szirénjei” bárt, és az üldözésemre indult. Ő úgy tekintett rám, mint a vadász a prédájára, én viszont az életemért futottam.

„Nem szabad, hogy a fejvadász elkopjon!” – hajtogattam magamban, miközben lerohantam a kikötőbe vezető lépcsőn. Keresztülrohantam az egyik hatalmas kupolájú várócsarnokon, végül kiértem a szabadba, és a nyilvános kikötőrész felé kanyarodtam, ahol a hajóm is állt. A fejvadász végig ott loholt a nyomomban, és időnként megeresztett felém egy-egy lövést, de valószínűleg csak ijesztgetett, mert nem hittem, hogy ilyen rosszul célozna.

Az Aldebaran lángoló, narancsvörös gömbje egyre feljebb kúszott az égbolton, és a levegő is egyre melegebbé vált. Izzadtam, patakokban folyt rólam a verejték.

Luxuskorvettem közelébe érve távirányítással működésbe hoztam az ajtónyitó-automatikát, így mire odaértem, a rámpa már éppen leereszkedett. Felrohantam rajta, és rácsaptam a zárómechanika vezérlőpaneljára, aztán megkönnyebbülten elvigyorodtam.

A rámpa emelkedni kezdett, és a fejvadász még akkor sem érhetett ide időben, ha megjavítja a százméteres síkfutás emberi rekordját.

Ezt Conrad is felismerte, és dühödten tüzet nyitott felém.

Lézernyalábok villantak körülöttem, sisteregve nyelődtek el a bezáródó rámpa páncélburkolatán. Előresiettem a pilótafülkébe, és örültem, hogy végre eltűnhetek az Aldebaran rendszerből. Lehuppantam a pilótaszékbe, és ráérősen beindítottam a hajtóműveket. A hajó belső klímaberendezése kellemesen hűvös éghajlatot teremtett, ami felüdülés volt a kinti hőséghez képest.

Kíváncsi lettem volna, hogy Alex Conrad milyen képet vághat odakint a hajóm mellett. A prédája itt volt az orra előtt, és kénytelen lesz végignézni, ahogy megszökik előle, anélkül, hogy bármit is tehetne ez ellen.

Felsípolt az egyik konzol, és amikor odapillantottam, megdermedtem a rémülettől.

„Illetéktelen behatoló!”

Nem értettem, hogyan történhetett, de a fejvadász feltörte a zárat, és kívülről hozta működésbe a rámpát… „Fent van a hajón!”

A hajtóművek egyre hangosabban bömböltek, de így nem szállhattam fel. Megragadtam a pisztolyomat, és óvatosan elindultam a kijárat felé.

Túl nagy volt a csend, pedig azt vártam, hogy a fejvadász nagy zajjal nekem ront De csak a nyitott rámpán beáramló meleg levegőt éreztem, amint arcomat nyaldossa. Nesztelenül lopakodtam a kijárat felé, közben azon töprengtem, vajon Conrad hogyan tudta feltömi az UNIVERSE-technológia zárkódját.

A lámpa leeresztve állt.

Kipillantottam a szabadba, de Conradot nem láttam sehol.

Amikor megfordultam, a rámpa alól kinyúlt egy kéz.

Megragadta a bokámat, majd hatalmasat rántott rajta, amitől elvesztettem az egyensúlyomat, hanyatt vágódtam, és legurultam a rámpán. Agram 19-esemet elejtettem, a pisztoly koppanva hullott az űrkikötő betonjára.

Fejemet beütöttem, szemem előtt csillagok és színes karikák táncoltak, és amikor végre felültem, Alex Conrad ott magasodott felettem, különös, többfunkciós lézerpisztolyát mellkasomnak szegezte.

– Hello! – vigyorodott el a fejvadász. – Lord Witherspoon nem említette, hogy a préda ilyen elszánt és makacs lesz. Azt hiszem, kicsit feljebb kell srófolnom az árat…

Intett a fegyverével, hogy keljek fel.

– Láttam, amikor a bevásárlóközpontban Kaneborg megölt téged… – mondtam, miközben feltápászkodtam. „Vajon, hogyan csinálhatta?”

Tudni akartam.

– Így sokkal könnyebben tudtalak észrevétlenül követni. Bár azt hittem, a végén majd nekem kell Kaneborggal végezni, de végül te megtetted helyettem.

„Szóval csak trükk volt…” – a fejvadász szavaiból ezt vettem ki. Gondolkodás nélkül támadtam.

Követhetetlenül gyors mozdulattal ütöttem félre Conrad fegyverét, aztán gyomron rúgtam a nagydarab férfit. A fejvadász fájdalmasan felnyögött, de a fegyver még mindig a kezében volt Állcsúcson vágtam, amitől hanyatt vágódott, a pisztoly kirepült ujjai közül.

Kihasználtam a lehetőséget, és a rámpa alján heverő Agram 19-esemhez ugrottam, felkaptam, aztán fordulásból tüzet nyitottam a fejvadászra.

Az eltelt évszázadok alatt a célbalövés rutinná vált számomra. A három lézersugár pontosan Alex Conrad szívét járta keresztül. A fejvadász már halott volt, mire a betonalapzatra zuhant.

Lihegve támasztottam hajóm oldalát, próbáltam kifújni magamat, közben megvizsgáltam a zárszerkezetet, amit a fejvadász olyan könnyedén feltört Valami zajt hallottam a hátam mögül

„Nyögés…?”

Megperdültem, és még éppen láttam, amint Alex Conrad ördögi vigyorral felül. Döbbenten néztem, ahogy a fejdalomtól eltorzult arccal megragadja a földön heverő fegyverét, és rám emeli.

Csak álltam, képtelen voltam megmozdítani tagjaimat, aztán a fejvadász kilőtt felém egy fémszálas hálót. A fémtüskék eltávolodtak egymástól, és a háló közvetlenül előttem kifeszült, majd nekem ütközve hátrarántott, és nekiszegezett saját hajóm oldalának.

Az egyik fémszál olyan szerencsétlenül szorította le az Agramot tartó csuklómat, hogy átvágva a csontot, leszelte kézfejemet!

Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, és a fájdalomtól eltorzult arccal néztem a földre hulló, pisztolyomat szorongató kezemet.

És Alex Conrad, a halhatatlan Alex Conrad ott állt előttem.

„Egy másik halhatatlan!” – gondoltam. Nem lehetett kétséges.

A fájdalom ködén át is felfogtam ennek jelentőségét. Végre megtörtént a várva várt találkozás, de hogyan! Szólni akartam, de ő ekkor meghúzta fegyvere ravaszát.

A kábító sugártól elvesztettem az eszméletemet.

 

Amikor magamhoz tértem, a hajóm másodpilótaszékében ütem, karjaimat egy testbilincs szorította törzsemhez. Levágott kézcsonkomon egy sebtében elhelyezett kötés díszelgett. A csonk lángolt, a fajdalom felfutott a karomon, és szétáradt egész testemben.

Conrad a pilótaszékben ült, és a hajómat vezette. Ahogy meg tudtam állapítani, néhány perce szállhattunk csak fel. Újra bekötött csonkomra néztem. A fejvadász hiába kötözte be a sebet, és hiába éreztem a parazitalények okozta jótékony bizsergést, az érzés, hogy nem tudom mozgatni az ujjaimat, megőrjített. Csak most kezdtem átérezni, hogy mit is jelent ez.

„Mégsem vagyok olyan sérthetetlen, mint hittem!” – gondoltam keserűen. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz ezután a csuklómmal. Léteztek ugyan viszonylag tűrhető bionikus végtagpótlók, de ezek csak gyenge utánzata voltak a későbbi technológiáknak. És ráadásul felesleges is volt a pótláson gondolkodnom, hiszen most ennél sokkal nagyobb volt a tét: az életem!

– Meg kellett kötöznöm téged, túlságosan nyughatatlan vagy – vigyorgott Conrad, amikor észrevette, hogy magamhoz tértem. – Azt hiszem, a hajódat megtartom. Szeretem a profi munkát, és ez a kicsike a legprofibb, amit valaha is láttam.

„Halhatatlan!”

Beszélni akartam, megmondani neki, hogy sorstársak vagyunk, hogy én is találkoztam a Vándorokkal, de Alex Conrad leragasztotta a számat, így csak szánalmas hümmögésre tellett.

– Ne erőlködj! Ismerem a fajtádat, nem vagyok kíváncsi a könyörgésedre és a kétségbeesett ajánlataidra. Mind egyformák vagytok: megpróbáltok többet ajánlani, mint a megbízók. Gazdaggá tennétek, mesés vagyonokat ígértek. Aztán meg nem akartok fizetni, kiderül, hogy nincs is pénzetek. Tudod, hány hozzád hasonlóval találkoztam már eddigi életem során?

„Halhatatlan!” – nem érdekelt, amit Conrad mondott, egyfolytában arra gondoltam, amikor nemrég az űrkikötőben lelőttem, és néhány másodperccel később úgy kelt fel, mintha mi sem történt volna. Legalább olyan sokkoló pillanat volt, mint amikor három és fél évszázada a Maison rádöbbenteni saját halhatatlanságomra.

Szólni akartam, megmondani, hogy én ugyanolyan halhatatlan vagyok, mint ő, de betapasztott szám miatt képtelen voltam.

Conrad nyugodt magabiztossággal irányította a hajót. Magasan a felhők közt repült, hogy ne zavarja a forgalmat, és sejtettem, hogy néhány perc múlva le fogunk szállni a Witherspoon kastélynál.

„Ha csak egy másodpercre leverné a számra telt tapaszt…” – de a fejvadásznak eszében sem volt ilyesmit tenni. „Pedig akkor már nem a Witherspoonokhoz tartanánk, hanem távolodnánk az Aldebarantól…”

Hihetetlen érzés volt egy hozzám hasonlóval találkozni. Már azt hittem, egyedül vagyok a képességemmel.

„Egy másik halhatatlan!”

Érdeklődve néztem Alex Conrad kopasz fejét, széles vállát, miközben megkezdte a leszállást. Alattunk, a felhőkből előbukkanva megjelent Dabaran kontinens elnyújtott alakja, és ahogy lejjebb ereszkedtünk, hamarosan felismerhetővé vált a Witherspoon kastély is.

Kíváncsi voltam, vajon Alex Conrad mikor válhatott halhatatlanná, mióta élhet az emberek között? Vajon hogyan élhette meg ezt az új képességét? És hogyan élt, mit csinált azóta? Az, hogy fejvadászként tevékenykedett, különös ötletnek tűnt számomra, de valahol logikus volt, hiszen a képességeinek ott vehette a legnagyobb hasznát, ahol az életét kellett kockára tennie.

Számtalan mindent akartam kérdezni tőle, de képtelen voltam, és ez egyre jobban idegesített.

„Vedd már le ezt a kurva tapaszt!” – akartam kiáltani, de csak szánalmas nyögdécselésre, és hümmögésre tellett.

– Feleslegesen erőlködsz! Majd ha Lord Witherspoon előtt állunk, akkor beszélhetsz, addig nem vagyok kíváncsi rád. Neki majd magyarázkodhatsz!

Conrad rám nézett, és elvigyorodott.

– Bár van egy olyan érzésem, hogy nem is erőszak volt az. Amikor Carlos Witherspoon kiadta a megbízást, ott volt Melissa Witherspoon is, és furcsa módon inkább aggódást láttam a szemében. Ez pedig érdekes reakció egy megerőszakolt asszonytól. De ne félj, nem árulom el, hogy Melissa Witherspoonnak kedve támadt egy kis szexre a tohonya férje mellett. Azt a nőt én is lukra vágtam volna, úgyhogy szimpatizálok veled, haver. Csakhogy ez most üzlet, és ott szimpátiának nincs helye.

– Itt a Dabarani Biztonságfelügyelet! – harsant fel egy ellenséges hang a kommunikátorból. – Azonosítsa magát!

– Alex Conrad vagyok, Lord Witherspoon felbérelt fejvadásza. Meghoztam az árut. Élve! Engedélyt kérek a leszállásra!

– Engedély megadva, fejvadász!

Conrad tovább ereszkedett, már láthatóvá váltak a kastély tornyai, és mellette egy nagyobb leszállópálya, Conrad arrafelé vette az irányt.

– Talán felmerül benned a kérdés, hogy nem haltam meg, amikor a hajód mellett lelőttél – mondta elgondolkodva közben. – Nos, vannak olyan trükkök, amiket nem fogok elárulni. Úgy sem mennél vele semmire hátralévő rövid életed során.

Elfogott a nevetés, már amennyire betapasztott szájjal képes voltam nevetni.

„Ilyen rossz dumát!”

Conrad furcsálkodva nézett iám.

– Hát most meg mi olyan vicces? – kérdezte. – De tudod mit, nem érdekel. Felveszem a vérdíjat, a Witherspoonok meg azt csinálnak veled, amit akarnak. Nem irigyellek, az biztos. Három éve már szállítottam nekik egy rulassait, aki ellopott a kastélyból egy értékes festményt, és csak annyit hallottam utána, hogy halálra kínozták.

Egyre jobban féltem attól, ami rám várt. Rángatni kezdtem a testbilincset, de mindhiába. Képtelen voltam szabadulni.

„Te ostoba! Mindketten halhatatlanok vagyunk!”

Nagyon dühös voltam Conradra, pedig ő csak a dolgát tette.

Csakhogy mire alkalmam lesz megszólalni, már késő. Elképzeltem Carlos Witherspoont, aki meg akarja torolni a családján esett szégyenfoltot, az őrjöngő Jasont, aki gonosz vigyorral fogja végignézni kínzásomat, és Melissát… Sajnos biztos voltam benne, hogy az asszony mindent be fog vallani azért, hogy mentse az én életemet, és ezzel végképp tönkreteszi a sajátját.

„És amikor majd megpróbálnak megölni, fény derül halhatatlan mivoltomra.”

Ettől féltem a legjobban.

Borzalmas gondolataim támadtak arról, amit a Witherspoon család fog velem tenni, és hatalmába kerített az ősi rettegés attól, hegy képességemre kapzsi emberek vetnek szemet A XXI. század közepén a GSE multinacionális cég is kísérletezni akart velem, hogy megszerezze halhatatlanságom titkát. Szerencsére még időben sikerült megszöknöm előlük.

Most azonban sokkal nagyobb bajba kerültem.

A fák közül váratlanul három felhősikló röppent elő, és körbefogták a hajómat, közben vészesen közel merészkedtek hozzánk. Oldalukon a Thianna-hold hírcsatornáinak holoemblémája díszelgett.

– Átkozott hiénák! – szisszent fel Alex Conrad. – Úgy tűnik, kitudódott, hogy Carlos Witherspoon fejvadászokat bérelt fel valakinek az elfogására.

„Persze, mert végigdúltátok a várost és akár nyilvános helyen is lövöldözni kezdtetek, hogy elfogjatok!” – gondoltam gúnyosan.

Conrad leereszkedett.

A leszállópályát már korábban elözönlötték a Dabarani Biztonságfelügyelet emberei, akik, miközben kiszálltunk, célba vették a hírcsatornák magasból filmező siklóit, készen arra, hogy ha netán lejjebb ereszkednének, azonnal tüzet nyissanak rájuk. Conrad a testbilincsre kötött láncon rángatott maga után, és az örök gyűrűjében elindult befelé a kastélyba.

A kastély hatalmas épületegyüttes volt, belülről pedig hihetetlen pompa és fényűzés sugárzott. Márványoszlopok. Ősi, még a második évezredből származó bútorok és festmények, ugyanakkor a legmodernebb mai kényelmi berendezések keveredtek. Conrad bámészkodva haladt az őrök kíséretében, noha már nem először járt itt. Engem nem nagyon érdekelt őszintén szólva az teljes gyűjteményt nem tartottam többnek, mint felesleges, sznobokra jellemző fényűzésnek. Az évszázadok alatt megszerzett vagyonom mellett Carlos Witherspooné eltörpült, nekem mégsem jutott soha eszembe, hogy ilyen múzeumot csináljak az Alfa Centauri-i otthonomból.

Conrad rántott egyet a láncon, amikor kissé elkalandozva lemaradtam. Kézcsonkomba ettől égető fájdalom hasított. Éreztem a parazitalények által okozott bizsergést, de a fájdalom ezúttal makacs módon nem akart szűnni.

Mozgatni akartam az ujjaimat, csak a nagy ürességet éreztem a helyükön. Fogalmam sem volt, hogy a Vándorok által a testembe ültetett parányi életformák mihez kezdenek vele, de sejtettem, hogy az ő regeneráló képességük is korlátozott.

Beléptünk egy kisebb, az eddigiekhez hasonló fényűzéssel berendezett dolgozószobába, ahol már várt minket Carlos és Jason Witherspoon.

Az őrök négy fegyveres kivételével kívül maradtak, a vaskos, ódon faajtók nagyot döngve csukódtak be mögöttünk. Az idősebb Witherspoon egy íróasztal mögött ült egy kényelmes bőrfotelben, Jason fia pedig gúnyos mosollyal nézett rám egy ülőgarnitúrában terpeszkedve. A tekintetén azonnal láttam, hogy semmi jóra nem számíthatok.

– Nagyszerű, Conrad! – mondta elégedetten Carlos Witherspoon.

– Ismét nem csalódtam benned, noha nem gondoltam volna, hogy te, és nem Kaneborg fogja elém hozni ezt az alakot.

– Ennyi év után jobban is bízhatna bennem, uram – vigyorodott el Conrad. – Én soha nem hibázom!

– Látom – bólogatott Lord Witherspoon. – És Kaneborg halálával lassan te leszel az ismert űr elsőszámú fejvadásza. Azonban legközelebb próbálj meg kisebb feltűnést kelteni üldözés közben, mert idecsődült a Thianna-hold összes újságírója, és már így is egy sor baromságot hordtak össze rólunk. Azt meg végképp nem szeretném, ha a valódi igazság kitudódna. Igaz, Jason?

– Igen, apa – állt fel Melissa férje, aztán lassan odasétált elém. – És főleg azt nem, amit ezzel a szeméttel fogok csinálni!

– Akkor én nem is zavarok tovább – mondta gyorsan Conrad, mielőtt valami olyasmit kellene végignéznie, amit a legkevésbé sem szeretne. – A megállapodott félmilliót kérem átutalni a számlámra… és ráadásként, a többletköltségeim fedezésére szeretném megkapni Marcus Barthez hajóját is.

– Nagyon merész vagy, fejvadász! – mondta Carlos Witherspoon.

– A mohóság nem túl pozitív tulajdonság. Miféle többletköltségeid adódtak?

– Nem voltam megfelelően tájékoztatva a préda ellenálló képességét illetően, és ez majdnem az életembe került.

Jason ekkor felállt, és odalépett hozzám. Aztán gyomorszájon vágott. Nem bírta tovább a tétlenséget, és képtelen volt tovább visszafogni indulatait.

– Jason! – mordult rá az apja, de aztán újra Alex Conrad felé fordult. – Rendben, Conrad. Vigye a hajót, de most tűnjön el!

Ekkor nyílt az ajtó, és Melissa Witherspoon sietett be rajta. Riadtan rám pillantott, és azonnal tudtam, hogy mindent el akar mondani, csak hogy mentse az életemet. Meglátta kézcsonkomat, és a szája elé kapta a kezét.

– Ne félj, csak azt kapta, amit megérdemelt! – mondta Jason, és megcsókolta a felségét. Láttam az undort az asszony arcán.

– És hamarosan megfizet azért, amit veled tett – mondta Carlos Witherspoon.

– Jason – mondta remegő hangon Melissa, és szeméből könny– cseppek gördültek alá –, el kell mondanom, hogy…

Váratlanul Alex Conrad szólt közbe.

– Véleményem szerint nem a legjobb ötlet, amit.. – félbehagyta a mondatot nem tudta, hogyan fejezze be, amit elkezdett.

– Azt mondtam, elmehetsz, fejvadász! – sziszegte Carlos Witherspoon. – A fizetségedet átutaltuk, viheted a hajót is. Ne élj vissza tovább a bizalmammal!

Conrad rám nézett, aztán Melissa Witherspoonra. Meglepő volt, hogy megpróbálta megakadályozni, hogy az asszony elárulja a teljes igazságot:

– Igen, uram! – hajtott fejet végül. Egy pillanatig még tétovázott, aztán sarkon fordult.

„Ha elmegy, nekem végem!” – döbbentem rá az igazságra, és azonnal eszeveszetten hümmögni kezdtem, próbáltam magamra felhívni a fejvadász, vagy bárkinek a figyelmét. „ Vegyétek már le ezt a tapaszt a számról!”

Conrad meghallotta kétségbeesett hangomat, és visszafordult.

– Ja igen, ezt elfelejtettem levenni.

– Szóval, mit akartál mondani? – kérdezte közben Jason a feleségét. – Ő volt az, ugye? Ez az ember gyalázott meg téged és a családunkat!

Conrad letépte a tapaszt a számról, aztán a szemembe nézett.

Csak egy mondatot mondtam:

– Tudom, ki vagy, Alex Conrad… A Benedittik, a Vándorok engem is kiválasztottak céljaikra, és azzá tettek, amivé téged is.

Leírhatatlan volt a fejvadász arckifejezése, amikor felfogta szavaim jelentését.

Valószínűleg rá is olyan hatással volt ez a találkozás, mint rám. Mindketten azt hittük, hogy egyedül vagyunk az univerzumban, és most itt álltunk egymással szemben.

„Két halhatatlan…”

– Azt mondtam, elmehetsz, Conrad! – emelte fel a hangját Carlos Witherspoon.

Alex Conrad csak állt, és engem nézett.

Micsoda indulatok, érzések kavaroghattak a fejében azokban a pillanatokban! Csak néztük egymást, és mintha megszűnt volna körülöttünk a világ.

– Nem hallod, fejvadász?! – Carlos Witherspoon már üvöltött Jason és Melissa minket bámultak, nem értették, hogy mi történik. Láttam, ahogy az őrök közelebb húzódnak, és fegyvereiket ránk szegezik.

Aztán Conrad fejet hajtott Carlos Witherspoon előtt, majd megfordult, és öles léptekkel elindult kifelé. Megijedtem, hogy mégis képes lesz itt hagyni, és nem kockáztatja hírnevét és eddigi életiét.

„Nem mehetsz el!” – kiáltottam némán, és már a torkomon volt egy valódi kiáltás, amikor testbilincsem lehullott rólam. Alex Conrad távirányítóval oldotta fel a zárat.

Ugyanekkor a fejvadász megperdült, kezében megláttam többfunkciós fegyverét.

Az események követhetetlen gyorsasággal játszódtak le.

Conrad egy fémszálas hálót lőtt ki két őr felé, a háló a falhoz szegezte a két meglepett fegyveres férfit, aztán két kábító sugár el is csendesítette őket.

Conrad a másik két őr mellett termett.

Egyiküknek bezúzta a légcsövét, aztán a másik felé sújtott, aki azonban elhajolt az ütés elől, és a kopasz férfi feje felé rúgott. Conrad az alkarjával blokkolta az ütést, és megragadta támadója lábfejét, és kirúgta alóla a másik lábát. Az őr a földre zuhant Conrad kezében megvillant egy tőr, amit ki tudja, honnan húzott elő, majd fél térdre ereszkedett, és ellenfele álla alá döfte.

„ Uramisten, hol tanulhatott meg így harcolni!? ”

Conrad felpattant, és a két Witherspoonra szegezte fegyverét.

– Kicsit változtak a dolgok, Lord Witherspoon – mondta, és arcán a legkisebb rezdülést sem vettem észre. Még csak nem is lihegett, úgy állt ott, mintha mi sem történt volna. – Szükségem van erre az emberre, így magammal viszem. Természetesen a vérdíjat azonnal visszautaltatom, amint alkalmam nyílik rá.

A fejvadász felém intett, én pedig odasiettem melléje, és elvettem a felém nyújtott Agram 19-esemet. Fogtam volna a jobb kezembe, de jobb csuklóm csonkja miatt ez lehetetlen volt. Kényszeredetten a bal kezemmel ragadtam meg. Szokatlanul állt benne, eddig még soha nem kellett az esetlenebbik kezemmel lőnöm…

„ Újabb dolog, amit nem árt megtanulnom a későbbiekre...” – gondoltam.

– Ha most kilépsz azon az ajtón, halott ember vagy! – mondta a dühtől remegve Carlos Witherspoon. – Rád uszítom az ismert űr valamennyi fejvadászát, életed végéig a sarkadban lesznek.

– Akkor jó sok türelmet és hosszú életet kívánok nekik! – vigyorgott rám Conrad. Melissára pillantottam, aki értetlenül, de boldogan nézett vissza. Jason félig-meddig a felesége mögé húzódott, valószínűleg félt, hogy netalán lelövöm. És kedvem is lett volna, hogy megszabadítsam a Thianna-holdat egy ilyen patkánytól.

– Hogy jutunk ki? – kérdeztem Conradot. – A kastély tele van örökkel.

Conrad megvonta a vállát.

– Futunk, és lövünk mindenre, ami mozog!

– Fájdalmas lesz – feleltem.

– Lehetséges.

Megnyikordult az ódon faajtó, és két őr nézett be a dolgozószobába. Valószínűleg gyanús zajok szűrődhettek ki.

– Lőjék le őket!– üvöltötte Carlos Witherspoon.

Egymásra néztünk Alex Conraddal, aztán egyszerre perdültünk meg. Tüzet nyitottunk a két meglepett őrre, majd futásnak eredtünk kifelé.

Már nem volt visszaút..

Rohantunk, ahogy bírtunk, és közben folyamatosan lőttünk a meglepett őrökre. Tucatnyi őr lézengett a folyosón, Conraddal sorra terítettük le őket.

Bár inkább úgy fogalmaznék, hogy Conrad sorra terítette le őket, mert bal kezemmel nem igazán tudtam célozni, és így rendre mellé találtam. Viszont, ezáltal sikerült megszabadítanom Lord Witherspoont néhány méregdrága antik festménytől, a lézersugarak szép kis lyukakat égettek a múlt évezredbeli remekművekbe.

Kezdeti, váratlanság okozta előnyünk néhány másodperccel később semmivé foszlott.

Az őrök rájöttek, mi történt, és rövidesen már tucatnyi lézernyaláb záporozott közöttünk. Ekkor már nem törődtünk a válaszlövésekkel, hanem a nyakunkat behúzva rohantunk.

Megláttuk a kastély kijáratát…

A kétszárnyas, faragott ajtó előtt vagy tíz fegyveres várt ránk, úgy gondolták, ők képesek megállítani minket. Conrad leszedett közülük kettőt, de a következő pillanatban egyszerre több lézersugár is eltalálta. Kettő a lábába, egy a gyomrába fúródott. Bal kezemmel egyre hatékonyabban céloztam, és újabb két fegyverest terítettem le. Közben Alex Conrad megtántorodott, arcán láttam a fájdalmat. Egyik lába használhatatlanná vált, gyomorlövése pedig gyakorlatilag halálos volt.

Conrad összeesni látszott, de hirtelen előrelendült, és vadul tüzet nyitott ellenfeleinkre. Kicsit bizonytalan volt a mozgása, de különben jól volt. Furcsálltam, hogy még az eszméletét sem veszítette el. Néhány másodperc alatt végeztünk a megkövült őrökkel, és kirohantunk a szabadba.

– Újabb őrök! – hördült fel Conrad, meglátva a leszállópálya körül lézengő Dabarani Biztonságfelügyelet egyenruhásait. Sisakrádiójukon át éppen ekkor értesültek a riadóról, de kicsit későn. Őrült módon vágtunk utat magunknak a nem messze parkoló hajómhoz. Több lézernyaláb talált el már engem is, de bármennyire is legyengített, makacsul haladtunk tovább.

Olyanok voltunk, mint két megállíthatatlan robot. A magasból a hírcsatornák felhősiklói az első lövések fényvillanásai láttán azonnal filmezni kezdtek, valószínűleg szenzációs anyagot rögzítettek.

Mire felértünk a rámpán, testem minden porcikája égett, a parazitalények valószínűleg kétségbeesve próbálták regenerálni a sérüléseimet, csakúgy mint Alex Conradét.

– Azonnal szállj fel! – hörögte a fejvadász, mikor rácsaptam a rámpa zárómechanikájának vezérlőpaneljára, és a rámpa halk búgással felemelkedett.

Conrad térdre rogyott, testének majd minden pontját elszenesedett sebek borították, majd elterült a rámpán. Nem foglalkoztam vele, tudtam, hogy bármilyen súlyosak is a sebei, túléli.

Előre botorkáltam a pilótafülkébe, és azonnal beindítottam a hajtóműveket, majd fel is emelkedtem. A Dabarani Biztonságfelügyelet emberei vadul lövöldöztek hajómra, de már inkább csak tehetetlen dühből, mert szökésünket képtelenek voltak megakadályozni. Még láttam, amint a kastély bejáratán kiront a testes Carlos Witherspoon, mögötte a fia, és mindketten majd szétrobbantak a dühtől. Aztán megláttam Melissát is, amint szomorúan nézte a felemelkedő űrhajót.

„Képes lett volna elárulni magát, hogy megpróbáljon megmenteni. Őrültség lett volna, kislány!”

Reméltem, hogy nem marad már sokáig a férje mellett, hiszen nyitva állt előtte az élet. De volt valaki, aki még nála is jobban érdekelt.

„Alex Conrad, a halhatatlan!” – még mindig nem fogtam fel ennek a találkozásnak a jelentőségét. Közben luxuskorvettem egyre gyorsulva érte el a Thianna-hold felhőhatárát, rövidesen elhagytuk a hold és a Nagy-Thianna vonzását is. Valószínű, hogy Carlos Witherspoon már szervezte az üldözőcsapatot, de akkora egérutat nyertünk, amelyet lehetetlen volt behozni.

Beléptem a hipertérbe, és visszaindultam az Alfa Centauri A negyedik bolygójára, az Aphroditére, az UNIVERSE székhelyére. Ekkoriban ez volt a legnyugodtabb, legszebb bolygó, amit ismertem. Pedig alig több mint négy fényévnyire volt a kaotikus Földtől.

Felkeltem a pilótaszékből, és visszasiettem a bejáratnál hagyott fejvadászhoz.

Conrad a gyomrát szorítva ült a padlón, valószínűleg nagy fájdalmai lehettek.

– Jól vagy? – kérdeztem.

– Nem, de túlélem – próbált vigyorogni Conrad, aztán lassan feltápászkodott. – Hé, ember, szóval azt mondod, te is találkoztál a Vándorokkal? Mikor?

– 2055-ben,

– Az szép. És el is higgyem?

Meglepődtem a kérdésen, pedig érthető volt Conrad gyanakvása, sőt még az is, amit a következő pillanatban tett.

Lehajolt, és felkapta többfunkciós pisztolyát, amit még a felszálláskor ejtett el.

– Mit művelsz?

– Leellenőrzöm az állításodat – mondta Alex Conrad, és meghúzta a ravaszt.

A sugárnyaláb pont a szívem közepét járta át.

A külvilág elhomályosult körülöttem, és elvesztettem az eszméletemet.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire újra magamhoz tértem. Mintha mély álomból ébredtem volna, riadtan nyitottam ki a szememet. Szívem iszonyatosan fájt, pedig a parazitalények már a regeneráció vége felé járhattak.

– Te hülye állat! – hördültem fel, és nagy nehezen felültem. Conrad már állt, és folyamatosan vigyorgott.

– Köszöntelek, testvér. Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem hazudsz.

– Te barom! – nyögtem fájdalmasan.

– Jól van, nem kell annyira dühöngeni. Ha már kimentettelek a Witherspoonok karmai közül, ennyit igazán elviselhetsz. Nagy kockázatot vállaltam, és egy időre elbúcsúzhatom a hírnevemtől. Az a minimum, hogy meg akarok bizonyosodni róla: nem hiába tettem.

– Akkor most megnyugodtál.

– Tökéletesen – bólogatott Conrad. – Szóval, 2055. Nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozom hozzám hasonlóval, pedig már hány évszázada…

Láttam rajta, hogy elgondolkodik. Neki is hasonló érzései támadhattak, mint nekem.

– Te mikor találkoztál a Vándorokkal? – kérdeztem, és nagyon kíváncsi voltam Conrad történetére.

– 1148-han, Damaszkuszban…

Tátott szájjal meredtem a kopasz férfira. Erre nem számítottam.

– Igen, kicsit régebben élek, te csak egy kis taknyos vagy hozzám képest.

– A középkor legvérgőzösebb időszakában? De hát hogyan?

– 1113-ban születtem Némethonban, a teljes nevem Conrad Alexander Gottfried. Lovagként reszt vettem a második keresztes hadjáratban. Azok voltak aztán a szép idők… Damaszkusz ostroma alatt történt, hogy annak rendje és módja szerint felkoncoltak, és vérbe fagyva otthagytak a csatamezön. És akkor jöttek a Vándorok. Gondolhatod, milyen sokkot okozhatott nekem, egy középkorban élő embernek egy idegen civilizációval való találkozás. Nem értettem az egészből semmit még évek múltán sem, csak azt vettem észre, hogy többször megöltek, és sosem haltam meg. Aztán rájöttem, hogy különös képességem micsoda lehetőségeket ad számomra… És felfogtam azt is, hogy el kell titkolnom mindenki elől, főleg az Inkvizíció kegyetlen időszaka alatt, és főleg a kapzsi emberek miatt. Általában testőr, harcos vagy bérgyilkos voltam, pénzt kaptam a gyilkolásért. És ez a foglalatosságom a mai napig megmaradt. Sok híres embert tettem el láb alól, és hatalmas összegeket vettem fel érte.

– Találhattál volna más elfoglaltságot is…

– Minek? Harcos vagyok, annak születtem, ezen nem tudok változtatni. Ne akarj kioktatni! És te mihez kezdtél a halhatatlanságoddal, Marcus Barthez?

Elmosolyodtam.

– Talán elég, ha annyit mondok, hogy az igazi nevem Marcus Barbess.

– Barbess? – láttam, ahogy Gottfried – vagy maradjunk inkább a modernkori Alex Conradnál – lassan rakja össze a részleteket, és egyre nagyobb lesz a döbbenete.

– Marcus Barbess és az UNIVERSE? A titokzatos Barbess família, az ismert űr leggazdagabb családja, akiket senki sem lát, mert mérhetetlen vagyonukkal a háttérből irányítják a céget, és legendákat mesélnek róluk? Értem. Tehát nincs Barbess család, nincsenek örökösök, csak egy halhatatlan ember, aki az egészet mozgatja. Jó! Tetszik. Célratörő ember vagy, Marcus Barbess. Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy ilyesmire használjam a halhatatlanságot – Ötletes, nagyon ötletes.

Láttam rajta, hogy a lehetőségeken gondolkodik.

– Azt hiszem, eljött számodra az ideje, hogy a bérgyilkolás után áttérj az üzleti életre – mondtam. – Nekem elhiheted, hogy ez is van annyira izgalmas, és szerintem jóval kifizetődőbb.

– Hát, ha csak az ezrede igaz annak, amit hallottam rólad, már akkor is elhiszem.

– A pletykák valószínűleg alulmúlják az igazságot, bár én nem szeretem a fényűzést. De egyébként bármit megtehetek, bármit megszerezhetek magamnak, és most már te is. Végre nem vagyok egyedül. Tudod, mióta várok erre?

– Én azt hiszem, valamivel régebb óta – vigyorgott Alex Conrad.

Jobb csuklóm csonkjába éles fejdalom hasított Furcsa érzés volt, mintha valami motoszkált volna belülről.

– Azért a kezemet nem kellett volna levágnod – mondtam keserűen. Képtelen voltam felfogni, hogy nincsen de ujjaim, tenyerem, nem tudok dolgokat megfogni. – Szükségem lesz egy műkézre.

Conrad legyintett

– Ugyan! Nekem a teljes karomat levágták valamikor a XVII. században. – Felemelte ominózus karját, és megmutatta. Nem értettem semmit. – Időt kell adnod a parazitalényeknek. Képesek pótolni, újra– növeszteni.

Hitetlenkedve meredtem a karra, amely semmiben nem különbözött a másiktól.

– Nekem egy hónapomba és rengeteg táplálékba telt. A kézfejed nem tarthat tovább egy hétnél… Egyet kell tenned; rendkívül sokat enni, hogy pótold a parazitalények által felhasznált energiát, de erre magad is rájössz majd.

Csakugyan, máris éhes lettem.

– Közben elég groteszk lesz a látvány, de megéri, hisz újra lesz kezed.

Conradnak igaza volt, és ettől kezdve még jobban értékeltem a testemben lakozó parazitalényeket…

Bíztam benne, hogy jól ki fogunk jönni Conraddal, hiszen hosszú időn át kellett elviselnünk egymást. És együtt nagyobb volt a biztonságérzetünk is, valamint a remény, hogy talán együtt többet sikerül megtudnunk a Vándorokról.

Az Aphroditén heteken át csak beszélgettünk, mindketten elmeséltük eddigi élettörténetünket.

Conrad a XII. század óta nem is hallott a Vándorok felöl, így igencsak meglepődött a procyoni sztorimon. Próbáltunk okosabbak lenni, összefüggéseket keresni a Vándorok és a halhatatlanságunk között, de információ nélkül ez reménytelen kísérlet volt. Egyet tehettünk: kutatni kezdtük a nyomaikat.

Tíz nappal az aldebarani események után pedig váratlanul beállított Melissa Witherspoon. Otthagyta a férjét, és elköltözött.

Carlos Witherspoon nem tehetett semmit ellene, képtelen volt meg– akadályozni. Kicsit meglepődtem, nem hittem, hogy Melissa ilyen ha– mar rászánja magát erre a döntésre, sőt, tulajdonképpen azt sem hittem, hogy képes lesz otthagyni a férjét De Melissa tényleg okos és értelmes nő volt Szomorúan állt előttem, és nem bírtam ki, hogy ne vigasztaljam meg.

Újdonsült, halhatatlan barátom irigykedve ugyan, de békén hagyott bennünket, és megkezdte az UNIVERSE tanulmányozását, hogy bekapcsolódhasson az üzleti életbe, én pedig jó néhány hónapig kettesben maradtam Melissával.

Nagyszerű nő volt, ő sokkal jobban megérdemelte volna a halhatatlanságot, mint én.

Nem akartam végignézni, amint megöregszik. Pedig azt hiszem, szerettem, bármennyire is tiltakoztam ez ellen az érzés ellen. Már évszázadokkal ezelőtt elhatároztam, hogy élvezni fogom a nők társaságát, a gyönyöröket, amit a velük való szeretkezés nyújt, de távol tartom magam az érzelmektől.

Most mégsem sikerült…

Közben Melissa, a segítségemmel – bár nem volt rá igazán szüksége – elindult a színésznői pályán, és rövid időn belül hihetetlenül népszerű lett. Jó színész volt, és varázslatos szépsége mindenkit megbabonázott. Filmjeit nézték a férfiak, és epekedtek utána, nézték a nők, és irigykedtek szépségére, és együtt remegtek az általa alakított hősnőkkel.

És lassan önállóvá vált. Elvált Jason Witherspoontól, felvette leánykori nevét, és Melissa Crown néven futott be.

Óhatatlanul bekövetkezett a pillanat, amikor már nem maradhattunk együtt tovább. Elindítottam az igazi élet felé, de tudatosan igyekeztem egyre távolabb kerülni tőle, hogy könnyebb legyen számára is a szakítás. Nagyon nehezemre esett, noha tudtam, hogy mindkettőnknek így lesz a legjobb.

Két évre rá feleségül ment egy multimilliomos rendezőhöz, szült neki két lányt, és tényleg boldog életet éltek.

Onnantól kezdve nem nagyon néztem a filmjeit. Egyszerűen nem akartam tudomást venni arról, ahogy ez a gyönyörű asszony szép lassan megöregszik. Igyekeztem elfelejteni.

Ez volt a halhatatlanság legnagyobb csapdája.

Mindenkit túlélek.

De volt ennél sokkal fájdalmasabb viszonyom is, amikor végképp képtelen voltam parancsolni az érzelmeimnek…

Melissa hét évtizeddel későbbi halálhíre fájó emlékeket ébresztett bennem, de igyekeztem nem gondolni rá, arra a gyönyörű asszonyra, aki egykoron volt, és a véletlenül látott öregkori holoképére. Kegyetlen az élet, hogy ilyen rövid…

Nagyon kegyetlen.

Viszont Alex Conrad barátommal és sorstársammal meglepően jól kijöttünk. Sokat tanultunk egymástól, és rövid idő alatt nagyon jó barátok lettünk.

Egy halhatatlan barát.

 

Alex Conrad, a halhatatlan.

Nem voltam többé egyedül.

Milyen mássá is vált az életem! Nem kellett félnem, hogy Alex megöregszik és rájön halhatatlanságom titkára. Együtt járhattuk az űrt, szórakozhattunk, élhettük nagyvilági életünket, kutathattuk a titokzatos Vándorok nyomait, és más halhatatlanok után nyomozhattunk Néha marhaságokat csináltunk, olyanok voltunk, mint két rossz gyerek, akik folyamatos csínytevésekkel bosszantják a környezetüket. És tulajdonképpen gyerekek is voltunk.

Az idő pedig telt tovább, 2469-ben létrejött a Csillagliga, és a Kirajzás során szétszóródó emberi társadalom lassanként rendezett, szabályozott mederbe terelődött, így fejlődött tovább. A Csillagközi Törvénykönyv megteremtette a törvényi kereteket, a Csillagliga Flotta pedig az eszközt, a törvények betartatásához.

És az élet örök…

Legalábbis ekkor azt hittük.

 

 

Kim Lancehagen: A halál három arca

Ez a három, rövid történet az utolsó utazásról szól. A végsőről, az el nem kerülhetőről, aminek során először bukkan fel előttünk a túlsó part. Bárhogyan is próbáljuk halogatni ezt az utazást, egy napon útra kell, hogy keljünk. Nem mindegy persze, milyen felkészültséggel vágunk neki, mit viszünk magunkkal, s mit, kit hagyunk hátunk mögött. Nem mindegy, hogyan lépjük át a rettegett határt, s miben reménykedünk, mit keresünk ott, abban a másik tartományban. Három rövid történet következik tehát, három utazás története. Egy napon, amikor magad is elindulsz a fekete ösvényen, talán eszedbe jut majd valamelyik e történetek közül. Az egyik talán rólad is szól.

 

A VÁGÓHÍD