Brandon Hackett: Én, a halhatatlan – 2069. A Hatalom kísértése

 

A nevem Marcus Barbess. Születtem 2019-ben, több mint háromezer szabványévvel ezelőtt.

Halhatatlan vagyok

Ennek a történetnek az idején már tizennégy éve.

A Vándorok, az Univerzum titkait évmilliók óta kutató faj tagjai kiválasztottak homályos céljaikra, és a testembe ültetett parazitalények révén valóban nem tudtam meghalni.

Miután felfogtam, hogy mi történt velem ott a Marson⁴, számtalan módon próbáltam megtapasztalni képességeim határát. Néha talán túlságosan őrült módon is. Az alatt a néhány év alatt kevés csontom maradt épen az öncélú kísérletezések következében.

De nem erről akarok mesélni. Egy sokkal szégyenletesebb dolgot műveltem akkor, a hatalom iránti vágytól elvakulva, és félve attól, hogy valaki rájön a titkomra.

Sokat gondolkodom, beszéljek-e erről egyáltalán, de azt hiszem, fontos, a kezdeti motivációm megértéséhez. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ezzel az időszakkal zárult le életemnek az a szakasza, amelyben valóban élnem kellett volna. Évszázadokkal, sőt évezredekkel később már teljesen más léptékek és erkölcsi normák léteztek, amelyek más életfelfogást követeltek.

Tizennégy év telt el, mióta megszöktem a GSE ügynökei elől. Lehet, hogy még jó ideig kerestek, de sosem akadtak a nyomomra. A konkurens interplanetáris vállalathoz, a GMSS-hez szegődtem, mint űrkutató mérnök, és hamarosan magas pozíciót szereztem.

Magának a GMSS igazgatótanácsának egyik oszlopos tagja lettem Egyre inkább kezdtem élvezni a hatalom adta lehetőségeket, és itt nem csak a magas pozícióra, hanem képességeim adta lehetőségekre gondolok⁴. Ahogy a GSE hatalmas, háttérbe húzódó vezetői képesek lettek volna feláldozni az életemet a cég és a saját érdekeiknek megfelelően, most hasonló pozícióba kerülve én is ugyanezt tettem, anélkül, hogy erre akkor és ott rádöbbentem volna.

 

⁴ Lásd: Én. a halhatatlan: 2055. – Újjászületés

 

Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU) egyik expedíciója találta 11085-ben. Hangsúlyozzuk kijelenteni, hogy az önmagát Marcus Barbessként megnevező férfi, létező személy volt, ennek számtalan írásos nyomát találtuk a történelmi feljegyzésekben. Az ERU vezetőségének javaslatára hamarosan nagyszabású feltáró expedíciót indítunk ebbe a szektorba a legendás Föld és a többi társvilág tündöklő birodalma, és körülbelül öt évezreddel ezelőtti bukása, valamint az azt követő Sötét korszak okainak feltárására.

 

ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel vagy császári engedéllyel.

 

KRISTÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNYDÁTUM: 2069.

 

Előző életem, feleségem és fiam emléke lassan elhalványult, és egyre mélyebbre süllyedt bennem. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen elfelejtem őket. Normális körülmények között nem tudtam volna élni nélkülük, de a Vándorok ajándéka mégis új célt, új életet adott.

Tényleg úgy éreztem, mintha újjászülettem volna.

Tudtam, hogy magasabbrendű vagyok, mint a többi ember, és ezt igyekeztem maximálisan ki is használni. Mindig is megvetettem a törtető és arrogáns embereket, és most én is ilyenné váltam. Mindent megtehettem, és céljaim eléréséhez semmitől sem riadtam vissza. Tisztában voltam vele, hogy halhatatlanságom eleve predesztinál az uralkodásra, a többi tudatlan irányítására.

Hatalmat akartam.

Még a legbüszkébb, legerkölcsösebb emberek hitét is megingatja a mások feletti hatalom érzése, én pedig ráadásul sajnos egyik csoportba sem tartoztam.

Tizenkét évi kemény munka és saját magam menedzselése révén bekerültem a GMSS igazgatótanácsába, ami valóban maga volt a hatalom. A GMSS időközben vezető szerepet ért el az űrhajók és űrállomások gyártásában, gyakorlatilag aki kapcsolatba került a világűrrel, az kapcsolatba került velünk is.

Gazdag lettem, nagyon gazdag. Azon kevesek közé tartoztam, akiknek saját lakosztálya volt az egyik Föld körüli űrállomáson, név szerint a GMSS-Deltán, mely egyben az addigi történelem legnagyobb űrállomása is volt. Ez akkor nagy szó volt, talán alig néhány száz embernek adatott meg ez a kivételes lehetőség. Rengeteg munkát és energiát fektettem ebbe az űrállomásba, én voltam az egyik vezető tervezője, és most élveztem a művemet. Lakosztályom ablaka pont a Földre nézett, és a kilátás gyönyörű volt.

Éppen egy fiatal, barna hajú lánnyal szeretkeztünk, amikor váratlanul megszólalt az elsődleges prioritású hívószignál, ami csak az igazgatótanácsot érintő sürgős üzenetek esetén szólalt meg…

Pedig jól szórakoztunk. Kikapcsoltam a lakosztály gravitációját, és a súlytalanság állapotában ölelkeztünk. Kicsit ugyan furcsa volt, de mindkettőnket felizgatott a helyzet. A lány – ha jól emlékszem, talán Ginának hívták – gyönyörű volt, de a külsején kívül semmi nem vonzott benne, a vele folytatott kapcsolat inkább csak testi vágyaim kielégítésére szolgált, mint ahogy nem egy lány esetében a későbbiek folyamán. Hogy ő mit gondolt, azt nem tudtam, de valószínűleg nagyon imponálhatott neki, hogy a GMSS egyik igazgatósági tagja felfigyelt rá. Talán még karrierlehetőséget is remélt Később valóban egyengetni kezdtem az útját, főleg, mert a szexen kívül mást is nagy lelkesedéssel csinált, és kimondottan használható emberem lett egy ideig.

Amíg a közelembe engedtem. De aztán, amikor már kezdett gyanússá válni, hogy nem öregszem, távolabb helyeztem magamtól, és más, fiatalabb lányok léptek a helyébe. Ha belegondolok, az idők folyamán rengeteg hozzá hasonló nőt segítettem magasabb pozícióba, de legalább ugyanennyit nem, mert nem voltak elég okosak, értelmesek.

Amikor megszólalt a szignál, azonnal tudtam, hogy valami fontos történhetett

– Gravitáció be! – mondtam.

Lassan ereszkedtünk vissza a padlóra, a komputer fokozatosan állította vissza a mesterséges gravitációt. Láttam, hogy Gina kicsit morcos arcot vág, de nem nagyon érdekelt

– Ne haragudj, de sürgős üzenetet kaptam – mondtam neki, és megsimogattam arcát. – Lehet, hogy le kell mennem a Földre.

Gyorsan felöltöztünk, aztán egy csókkal kitessékeltem a szobából, majd rögtön a falba épített képernyőhöz léptem.

– Üzenetek? – mondtam, mire a komputer felvillantotta a képernyőre a beérkezett új üzeneteket, összesen kettő volt belőlük. – Lejátszás!

– Első üzenet: 2069. június 20.14:11 – közölte a komputer.

Egy idősebb férfi arca tűnt fel a képernyőn, Joseph Vernon, a GMSS elnök-vezérigazgatójának személyi titkáráé.

– Látom, jól szórakozik, Mr. Barbess. Vernon elnök úr nem, ha tudná, mit művel azzal a fiatal lánnyal itt az állomáson, szerintem pedig a perverzitás határát súrolja. Szíveskedjen visszafogni magát, különben részletes jelentést teszek az összes törvénytelen ügyletéről és undorító kedvteléseiről, és akkor magának vége! Bár…, azt hiszem, ezzel csak jót tennék a cégnek.

„Menj a francba, Thomas Jobs!” – gondoltam az őszes hajú férfi arcába nézve.

– Menj a francba, Jobs! – ismételtem meg hangosan, a mennyezet felé nézve, amerre a láthatatlan kamerákat sejtettem. – Szerintem irigykedsz, mert mindent elérek, amit akarok. Egy sunyi kis kukkoló vagy, és ha megtalálom a rejtett kameráidat, akkora botrányt csapok, hogy az állásodba kerül!

Sejtettem, hogy Vernon elnöknek semmi köze nincs ehhez az egészhez, a talpnyaló Jobs saját szakállára dolgozott. Thomas Jobs sok kárt tehetett a karrieremben, tudtam, mekkora befolyása van Vernon elnöknél. Tennem kellett valamit, hogy befogjam a száját, és elérjem a következő kitűzött célomat: át akartam venni a GMSS irányítását, hogy a saját akaratom szerint formáljam tovább, hosszú távú, évszázadokon átívelő terveket szőve.

Nem volt sürgős, időm volt bőven, de vigyáznom kellett, mert egy hiba, és repültem volna a GMSS-tól. Akkor a nulláról kezdhettem volna mindent, amihez nem biztos, hogy lett volna még egyszer erőm és kitartásom.

– Második üzenet: 2069. június 20. 15:01. Elsődleges prioritás – mondta a komputer, aztán a képernyőn egy rövid szöveg jelent meg:

– RENDKÍVÜLI IGAZGATÓSÁGI ÜLÉS MA 18:00-kor. Helyszín: FÖLD, GMSS-center, New York.

Sok kedvem nem volt pont ma este a Földre menni, de nem volt választásom. Ugyanakkor érdekelt is a dolog, mert nem sűrűn hívtak össze rendkívüli ülést. Ekkor még nem sejthettem, hogy ez a megbeszélés és következményei gyökeres fordulatot hoznak a Föld jövője és az én életem szempontjából is.

„Valami fontos dolog történhetett” – gondoltam. „Talán valamelyik konkurens cég? Talán a GSE? „

A GSE gyűlölt névvé vált számomra. Mindent megtettem, hogy tönkretegyem őket. Piaci pozíciójuk a GMSS, valamint az én hathatós közreműködésem segítségével fokozatosan romlott, hatalmas piacokat szereztünk meg töltik…

Egy elegáns öltönyt vettem fel, majd rendeltem egy űrsiklót Mint kiderült, még két igazgatósági tag tartózkodott az űrállomáson, így egy hajóval mentünk le a Földre. Egy ilyen út ekkor már viszonylag gyors és rutinszerű volt Hamarosan a GMSS-center melletti magán leszállópályán landoltunk. Tizennyolc óra előtt öt perccel pedig a GMSS tripla üvegtornyainak egyikében, a legfelső szinten berendezett tárgyalóteremben vártuk Joseph Vernon érkezését

Közben azt találgattuk, mi történhetett.

Az ovális, fénylő tárgyalóasztalnál nyolcán ültünk – Öt férfi és három nő. Mindegyiküket ismertem, korábban behatóan tanulmányoztam életrajzukat, jellemüket, személyiségüket. Mint ahogy valószínűleg ők is az enyémet amikor bekerültem az igazgatótanácsba.

És ott ült Thomas Jobs is. Ezen kicsit meg is lepődtem, mivel nemrégen hagyott nekem üzenetet még a GMSS-Deltán, és tudtam, hogy ő is fent volt az állomáson.

„Külön hajóval jöhetett, talán Vernon elnök magángépével.” – gondoltam.

Thomas Jobs gyűlölködő pillantásokat vetett rám. Belevigyorogtam a képébe, hogy tovább bőszítsem, aztán néhány másodperccel később kitekintettem a panorámaablakon.

A GMSS épületegyüttese New York toronyházainak többsége fölé magasodott, gyakorlatilag rá lehetett látni az egész városrengetegre. Régi, XX. századi épületek keveredtek a modernebb és magasabb, hipermodern irodaközpontokkal. Számtalan légiautó szelte a levegőt, az autógyártók az elmúlt évtizedekben a felszín helyett a levegőt vették célba. Régi és új márkák hódították meg a felhőket, a felszíni közlekedés lassanként visszaszorult, és néhány évtized múlva teljesen meg is szűnt.

A nap lassan lenyugodni készült, az ég alja érdekes színekben pompázott, miközben fokozatosan felkapcsolódtak a város éjszakai fényei.

Nyílt a tárgyaló kétszárnyú ajtaja, és belépett Joseph Vernon, a GMSS XXI. századi történelmének legendás alakja.

Az idős, ősz hajú, hajlott hátú férfi botra támaszkodva járt, de kora ellenére sugárzott belőle a határozottság és egy olyan belső erő, ami talán csak keveseknek adatott meg. Vernon a XX. század vége felé született, és fél életét a General Motorsnál töltötte. Részt vett a 2019–es névváltoztatásban és tőkeemelésben, majd egyre feljebb kerülve a ranglétrán, 2051-től már ő ült az elnöki székben. Hatalmas vagyonáról naponta cikkeztek az újságok, és ehhez egy olyan szerénységgel vegyes magabiztosság társult, ami népszerűvé is tette.

Érdeklődve vártam, hogy mit fog mondani.

„Valóban fontos dologról lehet szó „ – gondoltam, ez az első pillanatban látszott az arcán.

Szemügyre vettem a Vernonnal érkező másik két embert is. Egyiküket már láttam néhányszor: egy magas, robosztus testalkatú testőr volt, aki mindenhova elkísérte az elnököt A kopasz izomemberről lerítt, hogy bárkit képes a másodperc törtrésze alatt akár puszta kézzel is megölni.

Azonban a másik férfi még meglepőbb volt számomra. Egyenruhát viselt, a GMSS magánhadseregének egyenruháját, ezredesi ranggal. A magánhadseregek abban az időben még illegálisak voltak, de ennek ellenére egyre több cég érezte szükségét saját harci erő kiképzésének, hogy ha úgy alakul a helyzet, legyen mit bevetni.

„Ha ez az ezredes itt van” – tűnődtem – „akkor úgy tűnik, szükség lesz a magánhadsereg bevetésére.”

A férfi talán még veszélyesebbnek tűnt, mint Vernon személyi testőre, noha vagy egy fejjel alacsonyabb volt nála Szája szélén jellegzetes mosoly bujkált, ami sokak szemében eloszlatta azt a fenyegető érzést, ami például Vernon testőrét körülölelte.

„Ki lehet ez a fickó?”

Kezdett érdekelni, hogy mit fog mondani Joseph Vernon.

Az elnök odasétált az ovális tárgyalóasztal egyik végéhez, helyet mutatott az ezredesnek, de ő nem ült le. Vernon testőre a bejárati ajtó mellé állt.

– Nos, hölgyeim és uraim, gondolom, meglepődtek ezen a váratlan megbeszélésen – szólalt meg Joseph Vernon. Hangja reszelőssége ellenére is energikus volt. – Nos, olyan horderejű eseményről szereztünk tudomást néhány órával ezelőtt, amely haladéktalan cselekvést igényel.

– Katonai beavatkozást? – kérdezte John Andersen, a Felszíni Járműüzletág igazgatója, egy negyvenöt év körüli szemüveges férfi, és jelentőségteljesen a vele szemben helyet foglaló ezredesre nézett.

Az ezredes közönyösen nézett végig az igazgatótanács tagjain. Tekintete megakadt rajtam. Álltam a pillantását, és egyre jobban érdekelt, hogy ki lehet.

– Katonait, Mr. Andersen – felelte Vernon elnök, és botjára támaszkodva sétálni kezdett a tárgyalóasztal szélénél Sosem ült le, pedig már nem volt fiatal. – A GSE-ről van szó.

Mintha áramütés ért volna, izmaim úgy feszültek meg a gyűlölt név hallatán. Az ezredes észrevette ösztönös reakciómat.

– Kiszivárogtak információk a GSE kutatási részlegéről, amelyre ez utóbbi hónapokban kiugróan magas összegeket költenek bizonyos fénysebesség feletti kísérletek pénzügyi finanszírozása céljából.

– Ahogyan mi is ugyanezt tesszük – jegyezte meg Dr. Mary Richards, a GMSS Kutatás-Fejlesztési igazgatója. – Ez természetes, hiszen ki akarunk törni a naprendszerből, ami a jelenlegi meghajtási rendszerekkel csak emberöltőnél hosszabb idő alatt lehetséges. Sajnos a kutatások jelenlegi állása szerint még legalább hetven évre lesz szükség, mire akár csak elméleti módon megoldjuk a fény feletti meghajtás problémáját. Onnan pedig még legalább ötven év egy gyakorlatban is működő hajtómű kifejlesztése. Ez rendkívül hosszú idő, uram, de megéri a várakozást.

– Mit szólna ahhoz, kedves Mary – mondta Vernon negédes hangon ha azt mondanám, hogy a GSE tudósai nemrég komoly áttörést értek el ezen a ponton.

– Az… az lehetetlen! – hebegte döbbenten a nő. Többen felhördültek az asztal körül, köztük én is.

Vernon dühödten a tárgyalóasztalra suhintott botjával. Az éles csattanástól mindenki összerezzent, és dermedt csend támadt a teremben. A csillogó asztallap megrepedt – nem először a GMSS mindenható ura nem éppen visszafogott természetéről volt híres.

– Többször említettem már – mondta kemény hangon Vernon hogy nem szeretem, ha munkatársaim azt a szót használják, hogy lehetetlen! Nincs lehetetlen, minden probléma csak idő, pénz és agy kérdése. Úgy tűnik, a GSE jelen pillanatban mindhárom ponton előttünk jár.

– Mennyire pontosak ezek az információk a GSE-ről? – kérdeztem.

– Á, Mr. Barbess – fordult felém Vernon. – Vártam már, hogy megszólal, hiszen ha jól tudom, ön néhány évig a GSE-nél dolgozott, és feltehetőleg valamennyiünknél jobban ismeri legfőbb konkurensünket. Nos, az információk biztos forrásból származnak. A GSE tudósai olyan elméleti modellt alkottak, amelynek gyakorlatba történő átültetésével lehetővé válhat a fény feletti sebesség elérése.

– Hogyan? – kérdezte Thomas Jobs.

– Engem nem érdekelnek a technikai részletek – mondta Vernon. – Csak egy dolog: kellenek ezek az információk! A fénysebesség feletti űrutazás létfontosságú a GMSS jövője szempontjából. Most, mikor átvettük a GSE vezető szerepét, nem engedhetjük meg magunknak, hogy lépéselőnyre tegyenek szert, méghozzá olyan lépéselőnyre, amely örökre megpecsételheti a sorsunkat. Bemutatom Jake Dermont ezredest, a GMSS különleges kommandójának parancsnokát Úgy döntöttem, hogy egy kis akciócsoport behatol a GSE központjába, és megszerzi az információkat

Néma csend telepedett a tárgyalóra, senki nem mert megszólalni. Dermont ezredesre néztem, akit ennek az őrült akciónak a vezetésére jelöltek ki. Mert őrültségnek hangzott az egész terv. A GSE biztonsági rendszerei legalább olyan jók voltak, mint a mieink, és ráadásul nem is ismertük Őket Dermont nyugodtan ült a székében, miközben több igazgatósági tag az ellenvetésének adott hangot.

– Elnézést, Mr. Vernon – szólalt meg végül Jeremy Montellini, az Űrállomás és Űrhajó Üzletág igazgatója. – Miért érzem azt, hogy ez egy átgondolatlan akció?

– Szívesen meghallgatjuk az ön átgondoltabb javaslatát, Mr. Montellini – fordult a kopasz férfi felé Vernem. Hangja negédes volt, mégis vészjóslóan csengett. – És remélem, hogy van javaslata, mert nem szeretem azokat az embereket, akik mindenben csak a hibát és a rosszat keresik, és csak azt tudják mondani, hogy nem, ez nem jó ötlet. Nos, Mr. Montellini, öné a szó! Hogyan birkózzunk meg ezzel a létfontosságú problémával, hogyan szerezzük meg a GSE-től az információkat?! Remélem, van legalább egy használható gondolata…

Vernon hangsúlya ezúttal már több volt, mint fenyegető. Montellini elsápadt, és kétségbeesetten hebegett-habogott. Látszott rajta, hogy fél, segítségkérően nézett a többiekre, de senki nem vette a bátorságot, hogy állja félelemmel teli tekintetét.

– Mr. Montellini? – kérdezte újból Vernon. – Óhajt ma még mondani nekünk valamit?

– Sajnálom, elnök úr – mondta remegő hangon Montellini, nagy nehezen összeszedve magát – Rosszul fogalmaztam, amiért elnézést kell kérnem a jelenlévőktől. Az akció részleteiről akartam bővebbet megtudni, de kérdésem félreérthető és megtévesztő volt..

– Milyen igazgató az, aki nem tud pontosan és lényegre törően fogalmazni? Mr. Montellini, komolyan el kell gondolkodnom, hogy helyes döntés volt-e önt ebbe a pozícióba helyezni. Ide tetterős emberek kellenek, akik nem ijednek meg semmitől, és vállalnak bármilyen kockázatos feladatot, vagy döntést a cég érdekében.

Montellini lehajtotta a fejét, és szótlanul meredt maga elé. Azon gondolkodtam, vajon mennyire ásta el magát Vernon elnök előtt. Vajon leváltja-e, és eltávolítja valamelyik távoli kolóniára, ahol nem lesz útban, vagy ad neki még egy esélyt?

Vernon a botjára támaszkodva a panorámaablakhoz sétált. Tekintete a távolba tévedt, aztán rövidesen újra felénk fordult.

– Az akciót már majdnem minden részletében kidolgoztuk. Dermont ezredes és csapata készen áll a végrehajtására.

– Nem kockázatunk sokat egy ilyen jellegű akcióval? – kérdezte óvatosan Anderson. – Ha nem sikerül, és embereink lebuknak – mert számolnunk kell ezzel a lehetőséggel is akkor a GSE komoly hadjáratot indíthat ellenünk. Jogi úton és a médián keresztül egyaránt.

Andersonnak igaza volt, de csak részben.

„Ha nem cselekszünk „, gondolkodtam, „akkora GSE nemsokára olyan előnyre tesz szert, amellyel a GMSS már nem tud versenyezni.

Egyetlen másik lehetőség, ha kutatóink nagyon gyorsan ráakadnak ugyanarra az elvre, eljárásra, ami a fény feletti meghajtáshoz szükséges.

És Mary Richards szavaiból az derült ki, hogy ettől jelenleg nagyon messze vannak „

– Ha nem cselekszünk – szólaltam meg akkor a GMSS nemsokára eltűnik a süllyesztőben. Mindannyian tisztában vagyunk a fény feletti meghajtás fontosságával. Elhagyhatjuk a naprendszerünk kényszerű börtönét, felfedezhetjük a világűrt. Kolóniák, új ismeretek, nyersanyagok, technológiák és értelmes életformák… Ez a jövő kulcsa!

Itt elhallgattam. Eszembe jutottak a Vándorok, a Benedittik, akik évmilliók óta járták a csillagokat, és akik halhatatlanná tettek.

– Látom, legalább Mr. Barbess pontosan látja, hogy mi forog itt kockán – sétált vissza az asztalhoz Vernon.

Thomas Jobs villámló tekintettel nézett rám. Nem tetszett neki, hogy az elnök dicsér engem.

– A fény feletti utazás valóban a jövő kulcsa. Olyan, mint egykoron a tűz, a kerék, a lőpor, az autó, vagy a repülés volt a régebbi korok embereinek. Aki először jut a birtokába, az szabályokat teremthet, markában tarthatja a világot, irányíthatja, és hihetetlen gazdagságra tehet szert. Gondolják végig! Jelenleg csak a naprendszerünkben tudunk gondolkodni: Föld, Mars, Hold, aszteroidák, Jupiter és Szaturnusz gyűrű, néhány külső űrállomás. Ezzel szemben hamarosan bolygórendszerek tucatjai felett uralkodhatunk, kolóniákat hozhatunk létre, Földhöz hasonló éghajlatú bolygókon. És ezek nagy része annak a kezében lesz, aki hozzájuttatja az emberiséget ehhez az új tudáshoz.

Vernon jól látta a lehetőségeket, de már túl öreg volt ahhoz, hogy teljes egészében végig tudja gondolni. Túl rövid volt az élete ehhez Alig néhány éve lehetett már csak hátra, ezalatt pedig az általa elképzelt dolgoknak egyszázada sem volt megvalósítható. De számomra… Ekkor értettem meg először igazán, hogy mekkora lehetőségek nyíltak előttem. Meg kellett ragadnom a hatalmat!

– Ahogy Mr. Andersen mondta: sokat kockáztatunk. De a tét ezúttal minden, vagy semmi. A világűr feletti uralom, vagy a süllyesztő. – Vernon itt jelentőségteljesen rám nézett. – A döntést már meghoztam: Dermont ezredes csapata készen áll. Azonban szükségem van valakire, aki felügyeli az akciót, és ha váratlan helyzet alakul ki, meghozza a szükséges döntést. Valaki, aki a kommandóval tart, képviseli a vezetőséget, és dönt

Jake Dermont tekintete rám siklott. Mintha ő máris kiválasztotta volna magának a legalkalmasabb embert De tekintetéből lenézés sugárzott. A szükséges rosszból a legkevésbé rosszat kereste volna?

– Úgy érti, egyikünk maga is behatolna a GSE központjába a kommandósokkal? – hitetlenkedett Thomas Jobs.

– Jól érti, Thomas. Ez az akció katonai jellegű, de a vezetőség megbízásából. Ezért szükség van valakire, aki nem katonai fejjel gondolkodik. Kockázatos, de elengedhetetlenül fontos ezt megtennünk.

Veszélyes lehetőség volt Az illető életveszélynek lesz kitéve, bármikor meg is halhat, a katonák nem nagyon fognak törődni vele.

,,Viszont, ha sikerül… Aki ezt véghezviszi, az lehet Vernon utódja!” – döbbentem iá a valóságra.

– Én vállalom, uram – emeltem fel a kezemet

Vernon helyeslően bólintott, mintha pontosan erre számított volna. Thomas Jobs viszont felhördülve, egyet nem értésének adott hangot.

– Szerintem Marcus Barbess a legkevésbé alkalmas erre a feladatra. Egy sunyi, link alak, aki leginkább csak semmittevésével és bizonyos személyek önkényes előléptetésével tűnt ki eddig…

Elmosolyodtam, ezzel tovább ingereltem.

– Most is csak vigyorog! Másból sem áll az élete, mint szórakozásból, a…

– Elég lesz, Thomas! – intette csendre Vernon, és kérdően rám nézett.

„Most megkapod Jobs!”

– Nos, engem személyesen Vernon elnök nevezett ki évekkel ezelőtt, érdemeim elismeréséül – mondtam, aztán Vernonra néztem. – Mr. Jobs ezek szerint megkérdőjelezi az ön döntésének helyességét.

Jobs elsápadt, beleesett a saját maga által ásott csapdába.

Joseph Vernon szája szélén halvány mosoly jelent meg, aztán személyi titkárára nézett.

– Valóban így gondolja, Thomas?

– Dehogy is, uram! – rázta meg a fejét kétségbeesetten Jobs, és azonnal visszakozott – Elnézést kérek. Bevallom, nem túlságosan kedvelem Mr. Barbesst, de ez személyes indíttatású, és nem tartozik az Igazgatótanácsra. Emellett alkalmasságát sem befolyásolja. Egy pillanatra fölém kerekedtek az érzelmek. Természetesen megkövetem, és teljes mértékben támogatom. Ő nagyon jól ismeri a GSE-t, tehát tökéletesen alkalmas a feladatra…

Elfogadtam bocsánatkérését, noha tudtam, hogy ez a legkevésbé sem nekem szól, hanem Vernon elnöknek.

„Jól kivágta magát”, gondoltam. „Jó lesz vigyázni vele, mert ki tudja, mire képes. Veszélyes ellenfél lehet…”

– Nos, akkor mindent megbeszéltünk – Vernon elnök az órájára nézett. – Köszönöm a részvételüket. Mr. Montellini, Öntől holnap kilenc órára kérem az Uránusz-űrállomás projektanyagait, és készüljön fel, hogy megbeszélhessük a részleteket.

Montellini bólintott, aztán a többiekkel elindult kifelé. Vernon intett Dermont ezredesnek és nekem, hogy maradjunk. Thomas Jobs is maradt volna, de Vernon másképp gondolta.

– Köszönöm, Thomas. Ma már nem lesz szükségem önre. Holnap, a GMSS-Deltán találkozunk.

– Igen, uram – felelte csalódottan Jobs. Egy fagyos pillantást lövellt rám, aztán kisietett a szobából.

– Nem csalódtam önben, Marcus – tette a vállaltira a kezét Vernon, – Maga az egyetlen használható ember közülük – intett kissé megvetően a távolodó igazgatók felé. – Amit tenni fogunk, nagyon kockázatos, de sajnos ez az egyetlen lehetőség. A jövőnk a tét. Dermont ezredes ugyan valószínűleg nem sokra tartja önt, de ő katona, és más az értékrendje. A tetteket többre értékeli a szócséplésnél. Igaz Dermont? ’

– Így van, elnök úr – bólintott az ezredes. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni. – És továbbra sem értem, hogy mi szükségünk van civil személyekre az akció során?

Jake Dermont rám nézett, és nem mondhatnám, hogy sok kedvesség áradt tekintetéből.

– Marcus Barbess mostantól a felettese – mondta Vernon elnök az ezredesnek. – Nem kell gondolkodnia rajta, hogy miért. Ő jó! ismeri a GSE-t, még ha másfél évtizede ott is hagyta a céget. Tudja, hogy mit keresnek, és én megbízom benne. Ennyi, gondolom, elég?

– Igen, tökéletesen-hajtott fejet az ezredes.

– Helyes – felelte Vernon. – Az akciót ma éjjel fogják végrehajtani, holnap át akarom adni a Kutatás-Fejlesztés kezébe az anyagot. Már így is lemaradásban vagyunk.

– Ma éjjel? – hökkentem meg. – Azt hittem, komoly felkészülésre lesz szükség…

Vernon elmosolyodott.

– Az ezredes már délelőtt óta ezen dolgozik. Kiválasztotta az embereit, a felszerelést, és tisztában van a rájuk háruló felelősséggel, ön is tisztában van vele, Marcus?

„Jobban, mint hinné” – gondoltam.

– Meg szeretném nézni az akcióra kijelölt embereket – feleltem végül, noha kétségem sem volt afelől, hogy az ezredes a legjobb embereit válogatta össze.

– Ahogy óhajtja – felelte közönyösen Dermont.

Vernon elnök és testőre, valamint Jake Dermont társaságában liftbe szálltunk, és elindultunk lefelé. Sokat ekkor még nem tudtam a GMSS magánhadseregéről. Közvetlenül Joseph Vernon irányítása alá tartoztak, ő pedig vigyázott, hogy minél kevesebb szivárogjon ki róluk.

 

A lift nagy sebességgel száguldott a lefelé, és mielőtt észbe kaphattam volna, már a felszín alatt folytattuk az utunkat. A lift a tizedik szinten állapodott meg. Sosem gondoltam volna, hogy a GMSS-center alatt ilyen katonai bunker létezik. Vernon látta a csodálkozásomat.

– Remélem, Marcus, értékeli, hogy ilyen titkokba avatom be. Ez itt a GMSS egyik katonai bázisa.

Amint kinyíltak a liftajtók, azonnal négy lézerfegyver csöve meredt ránk. A négy egyenruhást nem hatotta meg sem Dermont ezredes, sem Vernon elnök megjelenése. Megvárták, míg mindketten odaléptek egy kis pulthoz, és a tenyérlenyomat azonosítóra tették kezüket.

– Belépés engedélyezve – mondta egy automata hang, miután összevetette a lenyomatokat a memóriabankjában tárolt információkkal.

A katonák csak ekkor eresztették le fegyvereiket

– Sokat nem fog látni a bázisból, mert nem akarom, hogy ha esetleg a GSE emberei elfogják, akkor ilyen információkról is tudjon. Abban nem kételkedem, hogy Dermont ezredesből és egyik emberéből nem húznak ki semmit, de maga sajnos nem katona…

Igazat adtam Vernon elnöknek, amiért minél kevesebbet akart elárulni az ehhez hasonló titkokból. Én voltam a csapatban a gyenge láncszem, akit elfoghatnak, kivallathatnak. Dermont emberei erre is ki voltak képezve, de én nem. Csak egy puhány menedzser voltam, de mégis szükség volt rám. Mint utólag kiderült, Vernon elnök parancsot adott az ezredesnek, hogy ha elfognak, lőjön le.

Dermont ezredes kommandója egy néhány szintes lakórészben várakozott. Amikor beléptünk a szobájukba, a négy férfi és egy nő azonnal felugrott, és vigyázzba merevedett. Mindannyian fekete nadrágot, fekete, rövid ujjú GMSS címeres pólót viseltek, arcukról sugárzott az elszántság és magabiztosság.

– Pihenj! – mondta Jake Dermont, mire a kommandósok szinte egyszerre kisterpeszbe léptek, kezüket összefogták a hátuk mögött.

Végigmértem őket, néztem a kidolgozott, izmos testeket, aztán tekintetem megállapodott egy pár oda nem illő, formás mellen.

„Egy nő a csapatban, de micsoda nő!” – gondoltam. Jóval törékenyebbnek látszott a többi izompacsirtánál, de inkább nem akartam megtudni, miféle képességei lehetnek, hogy ide bekerült. Hosszú, barna haját feltűzve hordta, csillogó zöld szeme vonzotta tekintetemet. Bal melle fölötti kis névtábláról leolvastam a nevét’ J. Shellen, őrmester.

„Vajon mi lehet a J betű?’’ – tűnődtem, és azonnal eszembe jutott a fájdalommal teli név; Jessica.

Éreztem, hogy a mélyre temetett emlékek újra a felszínre törnek. Jessica és Tommy emléke gyakorta előtörtek, de nem akartam ott ki-mutálni fájdalmamat, ezért bevált technikával a lehető legmélyebbre szorítottam vissza érzéseimet Felül kellett kerekednem a múlton, hiszen a Vándorok jóvoltából megnyílt előttem a jövő.

– Shellen őrmesterre ne úgy tekintsen, mint egy nőre! – jegyezte meg Dermont ezredes, mire a többiek kajánul elvigyorodtak. – Ő a csapat harcművésze. Gyakorlatilag bármelyikünket képes puszta kézzel harcképtelenné tenni. Még magát is, Svensson, hiába vág pofákat rá! Hihetetlen, hogy ennyi idős korára hogyan volt képes ilyen fokon elsajátítani több harcművészet! ágat. – Az ezredes a huszonöt év körüli lányra tekintett, aki mereven nézett maga elé. – És nem is sikerült eddig kiszedni belőle erről semmit. Igaz, Shellen?

– Igen, uram! – felelte katonásan a nő.

„ Több mint csinos” – tűnődtem.

– Ha már Shellent ilyen jól megismerte, bemutatom a csapat többi tagját is – folytatta Dermont, és a sor szélén álló, nála vagy egy fejje] magasabb szőke férfi mellé lépett – Ő Svensson Őrmester, mesterlövész.

Svenssonról a neve nélkül is meg tudtam volna állapítani, hogy skandináv származású. Ő volt a legmagasabb a csapatban.

– Turner hadnagy, a helyettesem, és robbanásszakértő-az ezredes egy fekete bőrű, hihetetlenül lazának tűnő férfi elé lépett.

– Carter őrmester, kódfejtő és mérnök.

A sötéthajú, meglepően jóképű férfit inkább egy reklám plakát címlapján tudtam volna elképzelni, mint itt. De elképzelhető volt, hogy itt még annál is többet keresett.

– Végül pedig Budai őrmester, szintén mesterlövész. Ők a legjobbak. És ehhez az akcióhoz másra nincs is szükség, ez az optimális létszám.

Az ezredes Vernonra pillantott.

– Igazából, Mr. Barbessel már túl sokan is leszünk.

– Nem kell a mellébeszélés, Dermont – vigyorgott Joseph Vernon. – Marcus Barbess mostantól a felettese, és jó lesz, ha ezt most már mielőbb felfogja. Nem azért kapja hatalmas fizetését hogy megkérdőjelezze az Igazgatótanács és az én döntéseimet!

– Igenis, uram! – vágta haptákba magát Dermont, de tudtam, hogy kötelességből, és nem pedig meggyőződésből.

– Én valóban nem vagyok katona, ezredes – szólaltam meg –, azonban nem ismer engem, és nem tudja, hogy mire vagyok képes. Bízzon bennem, különben nem lesz esélyünk a GSE központjának belsejében. Egymásra leszünk utalva, és szüksége lehet a helyismeretemre, bármennyire is azt hiszi, hogy tökéletesen megtervezett akcióról van szó.

Vernon helyeslőén bólogatott, aztán Dermonthoz intézte szavait:

– Ismertetné az akció vázlatos tervét, ezredes?

– Természetesen, elnök úr! – Jake Dermont intett Carter őrmesternek, aki odaugrott a szoba közepén, egy asztalon álló digitális vetítőhöz, és bekapcsolta. A szemközti falon megjelent a GSE épületének képe.– Emlékeztem rá, hiszen évekig itt dolgoztam. – Ez a GSE üvegtornya, Detroitban. Néhány órán belül odarepülünk egy siklóval. Kódfejtő csapatunknak egész napos munkával sikerült néhány kódot szereznie, amellyel bejuthatunk az épületbe, onnan viszont improvizálnunk kell.

Vernon elnök elgondolkodott az ezredes szavain.

– Azt hiszem, nem árt, ha felülvizsgáltatjuk a saját biztonsági rendszerünket. Nincsenek illúzióim: ha mi kevesebb, mint egy nap alatt szereztünk belépőkódokat a GSE központjába, akkor nekik valószínűleg még kevesebb időbe telhet. Folytassa, ezredes!

– Sokat gondolkodtam Turnerrel, hogy fentről vagy lentről hatoljunk be, végül a földszint mellett döntöttünk. A tetőre csak járművel jutunk el, és azt túl gyakran ellenőrzik. Itt – lépett oda a kivetített képhez Dermont, amely átváltott a GSE épületének alaprajzára –, van egy hátsóbejárat, a személyzet részére. Ennek a bejáratnak a kódját szereztük meg…

– Ha jól emlékszem – szóltam közbe a bejárat mögött van egy biztonsági őrposzt, négy-öt emberrel és kamerákkal. Ezt nem látom a térképen.

– Lehet, hogy azóta megszüntették – jegyezte meg Turner hadnagy. – Az ön ismeretei kissé elavultak, ha jól tudom.

– Valóban – feleltem hűvös hangon. – De egyrészt nem hiszem, hogy a GSE időközben spórolna a biztonságon, másrészt jobb, ha a legrosszabb variációval számolunk, különben elég hamar véget ér az akció.

– Jelölje be, amit Mr. Barbess mond, Carter! – mondta Dermont.

Az őrmester ujjai követhetetlenül mozogtak a vetítő billentyűzetén, és a térképen hamarosan megjelent egy őrposzt négy emberrel, és kamerákkal.

– A behatolás hajnali egy és kettő óra között történik. Ekkor már nem sokan tartózkodnak az épületben. Csak a takarítók és az őrszemélyzet.

– Az őrszemélyzet azonban talán még erősebb szokott lenni éjjel, mint nappal – mondtam. – A GSE vezetői is tisztában vannak vele, hogy ha valaki be akar hatolni hozzájuk, az éjjel teszi meg. Tudom, ez régen volt, de biztos vagyok benne, hogy ezek a bevett szokások nem változtak tizennégy év távlatában sem.

Dermont ezredes az állát vakargatta.

– Carter! Tegye a maximálisra becsült őrlétszámot a megfelelő helyekre – mondta végül.

„Ezek szerint tudok újat mondani” – gondoltam elégedetten. A többi katonára néztem, és tekintetem összeakadt J. Shellen őrmesterével. Bájos arca volt, és a szeme…

„A keresztnevedet még mindig nem tudom, de meg fogom tudni” gondoltam, és rákacsintottam.

Semmi reakció.

– A kutatást részlegük valahol az épület közepe táján van – folytatta az ezredes, de megint közbeszóltam.

– Hetvennyolcadiktól a nyolcvankettedik szintig. És ez biztos információ, mert az épület tervezésekor meg kellett határozni a beépített berendezések miatt.

– Jelölje be, Carter! – sóhajtott az ezredes, és mintha kezdett volna beletörődni, hogy mégis szükségük van rám. – Ekkor kezdődik az akció kényesebb része. Be kell jutnunk a kutatási részleg termináljába, ahonnan Carter kiszedi az adatokat. A mi feladatunk, hogy megvédjük őt, és kihozzuk az adatokat Sajnos a kutatási részleggel kapcsolatban nagyon hiányosak az információink, így nem tudunk semmit sem az őrszemélyzetről, sem a biztonsági berendezésekről,

– Van egy beépített emberem – mondta Joseph Vernon. – Ő juttatta el hozzánk ezeket az információkat is. Már értesítettem a ma éjszakai akcióról, mire bejutnak, pontosan meg tudja mondani, hogy hol találják az adatfájlokat, és hogyan férnek hozzá.

– Azt a részt nagyon szigorúan őrzik – emlékeztem vissza. – Nem lesz egyszerű.

– Megoldjuk, elnök úr! – felelte magabiztosan Dermont.

Kicsit túl magabiztosnak tartottam, de később rádöbbentem, hogy képességeihez képest még szerény is volt

– Nincs vesztegetni való időnk – mondta Vernon. – Mr. Barbess, számítok az ön ismereteire is. Ezredes, induljanak mielőbb! Útközben avassa be Mr. Barbesst a részletekbe, és ne feledje: mindenben engedelmeskedik neki!

– Igenis, elnök úr!

 

A GMSS, teherhajónak álcázott katonai siklójával az út nem tartott sokáig Detroitiba. Az esti sötétségben csodás látvány volt a megannyi jelzőfény, a toronyházak ablakainak világító sokasága. A GMSS hajó pilótája, Jordan tizedes megkezdte az ereszkedést, mi ezalatt a hátsó részben készülődtünk.

A katonák nem nagyon foglalkoztak velem, és én megértettem, hogy nem akarnak leereszkedni hozzám. A GMSS felső vezetéséből érkező hátráltató tényező voltam számukra, a szükséges rossz, akit kénytelen voltak elviselni, és akire ráadásul még vigyázniuk is keltett Talán még Miss J. Shellenben láttam valamiféle érdeklődést. Be kellett vallanom magamnak, hogy a lány egyre jobban tetszett.

– Elárulná, hogy mit jelent a J. a Shellen előtt, őrmester? – mosolyogtam rá, miközben ő éppen a lézerkarabélyát ellenőrizte.

Bevetettem a legsármosabb mosolyomat, mégsem arattam nagy sikert.

– Majd ha kiérdemli – felelte a lány fagyos mosollyal. Turner és Svensson harsányan felröhögött a válasz hallatán.

– Jól megmondtad neki, Shellen! – mondta Turner.

– Ha jól emlékszem – fordult feléje a lány, de már nem mosolygott–, te sem tudod a keresztnevemet, seggfej.

– Bekaphatod, Shellen! – Turner kihívóan a saját lába közé mutogatott

– A tiédet Turner? – a lány hihetetlenül lenéző szemekkel pillantott a Turner által mutatott irányba. – Ne nevettess! Még magad is csak hosszas keresés után találod meg, amikor vizelési ingered támad!

Most Svensson, Carter és Budai röhögte el magát Turner dühös arccal nézett rájuk.

„Ez a lány nem illik ide!” – villant át agyamon a gondolat. Bármennyire is úgy beszélt, és cselekedett, mint a többiek, akkor sem illett ide. Olyan volt mint aki álca alá rejti valódi énjét ezzel védekezik a külvilág ellen. A keménység gyakran meglepő törékeny telket rejtegetett…

Jake Dermont is halványan elmosolyodott a szóváltás hallatán, aztán felém nyújtott egy Agram 9-es lézerpisztolyt.

– Használt már ilyet Mr. Barbess?

– A nyolcas sorozatot igen – feleltem, és elvettem a fegyvert. – Sokban különbözik ez attól? – vizsgálgattam a pisztolyt.

– Néhány elektronikai módosítás, szabályozható tűzerő, tizenöt százalékkal megnövelt pontosság, digitális lövésszámláló. Nagyjából ennyi. Érzékenyebb és pontosabb. Nagyobb hozzáértést igényel, mint a nyolcasok.

– Értem.

A pisztoly fogását súlyelosztását méregettem. Szinte simult a tenyerembe.

Mindenki sötét kommandós ruhát viselt indulás előtt én is kaptam egyet. Semmiféle GMSS-re utaló jel nem volt rajtunk, mint ahogy a felszerelés egyik darabján sem: ez életbevágóan fontos elővigyázatosság volt. Dermont mindegyik emberénél lézerkarabélyt láttam.

A következő meglepetés akkor ért, amikor sorra egymás után odaléptek az egyik ládához, és egy-egy napszemüveget vettek ki belőle.

Feltették őket, aztán néhányan valamit állítgatni kezdtek a szemüveg oldalán.

„Napszemüveg?” – hökkentem meg, hiszen éjszaka lévén erre volt a legkevésbé szükség. „Vagy lehet, hogy nem egészen az, aminek látszik…?”

Dermont is feltette a sajátját, aztán odaszólt Budai őrmesternek:

– Budai! Forduljon felém!

Az őrmester engedelmeskedett.

– Állítson valamit az irányzékán, mert Mr. Barbesst látom, nem pedig magamat.

Budai megnyomott valamit a szemüveg oldalán, feltehetőleg egy parányi gombot.

– Most jó – mondta Dermont.

Tátott szájjal álltam, csak lassan értettem meg, hogy mire szolgálnak ezek a napszemüvegek. Dermont észrevehette a zavaromat, mert magyarázni kezdte rendeltetésüket és működésüket.

– Ha jól sejtem, még nem látott ilyesmit, Mr. Barbess. Ezek napszemüvegnek álcázott kommunikátorok. Egyfelől hangkapcsolatot biztosítanak a csapat tagjaival, másfelől rögzítenek, és továbbítanak minden képanyagot a GMSS-centerbe. Ezen felül, én a parancsnoki szemüvegemen bármelyik emberem kameraképét figyelhetem, ami megkönnyíti az akció vezetését, és a szükséges döntések meghozatalát

Tetszett a dolog. Noha évszázadokkal később az ilyesmit már egy a szemgolyó elé ültetett hártyával oldották meg, később pedig a fejbe épített mikrokomputerek az agyba továbbították a hasonló képanyagokat, de ebben az időben ez hihetetlen újdonság volt.

– Adjon nekem is egy parancsnoki szemüveget, ezredes – mondtam.

Dermont meglepődve nézett rám, de látva határozott és komoly arckifejezésemet, és emlékezve Vernon elnök szavaira, amelyben engem az ezredes fölé helyezett, nem mert ellenkezni. Intett Carter őrmesternek, aki a ládából elővett egy parancsnoki szemüveget, majd odadobta nekem. Elkaptam, és feltettem. Tökéletesen állt, oldalt pontosan annyira volt szoros, hogy még fejjel lefelé se essen le rólam. Dermont magyarázni kezdte a működését.

– Kétoldalt, félkörben láthatóak a többiek kameraképei. Akármelyikre fókuszál rá a szemével, az beugrik középre, és onnantól azt látja valóságnak.

Kipróbáltam. Shellen őrmester éppen engem nézett.

– Csak arra vigyázzon, nehogy ezt a képet képzelje valóságnak. Sokan mentek már a falnak az újonnan kinevezett parancsnokok közül, amikor összetévesztették a kameraképet a valósággal.

Az ezredes hangjából enyhe gúnyt éreztem ki.

– A jobb felső sarokban lévő ikonra nézve tudja eltüntetni a kameraképet. Ezt jegyezze meg, különben, elég kellemetlen helyzetbe kerül, mivel nem lesz képes a saját látómezeje visszaállítására.

Ráirányítottam a szemem az ikonra, mire Shellen őrmester kameraképe visszazoomolt a helyére.

– A bal alsó sarokban annak a tárgynak a távolságát látja, amelyikre egy pillanattal előtte nézett. Gratulálok, Mr. Barbess: Shellen őrmester melleinek, öntől számított távolsága 2,781 méter. Gondolom, jobban szeretné, ha egy kicsit közelebb lennének?

Mindenki nevetett, én pedig megzavarodtam. Shellen felmutatta a középső ujját Dermontnak, de ő is mosolygott.

– Ezek szerint ön látja, amit én? – értetlenkedtem.

– Ahogy ön is az én kameraképemet. ha akarja – bólintott Dermont ezredes, még mindig mosolyogva. – A parancsnoki szemüvegek minden összekapcsolt szemüveg kameraképét mutatják, így egy másik parancsnoki szemüvegét is.

– Ezredes! – szólt hátra Jordan tizedes a pilótafülkéből. – Megérkeztünk.

Dermont arcáról egy másodperc alatt eltűnt a mosoly. Előresietettünk a pilótafülkébe. Detroit városközpontjának közepén a GSE épülete, a hárombetűs címerrel a közepén, ott tornyosult előttünk.

A GSE épülete régi emlékeket ébresztett bennem, a lassan végleg elfeledett korábbi életem emlékeit. Valaha én is itt dolgoztam. Feleségem volt és gyermekem. De mindez már a múlté volt. Meghaltam, újjászülettem, más emberré lettem. Az életem csak ekkor kezdődött igazán. Jessica és Tommy arca jelent meg előttem, mélyről bukkantak elő, és a fájó emlékektől könnyek jelentek meg szemem sarkában. Szerencsére a parancsnoki szemüveg jótékonyan eltakarta az ezredes elöl.

„Nem felejtelek el benneteket soha!” – gondoltam ekkor, és hittem is, hogy így lesz.

De túl sokat éltem, és három évezred iszonyúan hosszú idő… Sajnos néhány évszázad elteltével már az arcukat sem tudtam felidézni, bármennyire is szerettem volna. Később találkoztam más nőkkel, sokan tetszettek, egyik jött a másik után. De igazi, mély érzéseket csak egy.,., vagyis két nő iránt éreztem. Különlegesek voltak mindketten, hamarosan róluk is mesélek.

Talán megértik, hogy nem akarok ide-oda ugrálni az időben. Mindent pontos időrendi sorrendben szeretnék elmesélni, csak nehéz mindig az adott korra koncentrálni, mikor a fejemben évezredek tudása és információja halmozódott fel. Visszatekintve a régebbi korokra, most teljesen más szemmel látom azokat az időket, mint akkor, amikor megéltem őket Ez kiküszöbölhetetlen dilemma, mégis megpróbálom nagyrészt az akkori gondolataimat, gondolkodásmódomat, érzéseimet érzékeltetni. Nem mindig fog sikerülni, ezt nézzék el nekem.

A GMSS tehersiklója leereszkedett a GSE épülete közelében álló nyilvános parkolóba. Svensson őrmester kinyitotta az ajtót, Dermont emberei egymás után ugráltak ki a siklóból, és tűntek el a sötétben. Jordan lekapcsolta a teherhajó jelzőfényeit, aztán átsietett a hátsó részbe, ahol beüzemelte a kommunikációs rendszereket, a digitális monitorokon megjelentek a napszemüvegek közvetítette kameraképek.

– Tudja mi a dolga, Jordan? – kérdezte az ezredes.

– Igen, uram. Figyelem az életjeleiket, és egy másodperccel sem maradok tovább, ha már senki nincs életben, vagy ha minden élő fogságba esett, vagy ha ön utasítást ad a bázisra való visszatérésre.

Jake Dermont helyeslőén bólintott, aztán hozzám fordult.

– Jöjjön, Mr. Barbess, és maradjon mindig a közelemben. Próbáljon meg nem útban lenni.

Kedvem lett volna valami csípőst választ adni az ezredesnek, de visszafogtam magam. Végül is tényleg kölönc voltam a hátukon.

Kiszálltunk a siklóból. Dermont embereinek nyomát sem láttam. Öt perc híján éjfél volt már.

Az ezredes megragadta a csuklómat, és egy bokros rész felé mutatott, körülbelül száz méterrel arrébb. Meg is pillantottam a mögötte megbúvó kommandósokat Futásnak eredtünk, és nem sokkal később mi is ott guggoltunk a többiek mellett. Kikukucskáltam a levelek közül, és a parkolót követő park végén megláttam a GSE épületének hátsó bejáratát.

– A szemüvege távcsőként is működik – magyarázta a mellettem guggoló Shellen őrmester. – Bal felső plusz-mínusz ikonnal tud zoomolni.

Meglepetten néztem a lányra.

– Köszönöm, J. – feleltem. – Tényleg nem árulja el a keresztnevét?

– Egyszer, talán – felelte a lány pajkosan. – De azt ki kell érdemelnie!

– Bármire képes vagyok, hogy kiérdemeljem – feleltem incselkedve.

– No, csak vigyázzon, igazgató úr! Ne tegyen könnyelmű ígéretet, mert a végén még szaván fogom.

– Állok elébe!

Shellen ezúttal rám mosolyodon.

Dermont ezredes szakította félbe beszélgetésünket, már ha ezt egyáltalán annak lehetett nevezni.

– Négy perc múlva érkezik egy húszfős takarító csoport a hátsó bejárathoz, hogy megkezdjék éjszakai munkájukat Közvetlenül utánuk fogunk behatolni. Shellen, maga lesz a csalétek. Svensson és Budai fedezik. Carter, maga tönkrevágja az őrkameráikat, amíg be nem jutunk.

Nem igazán értettem, hogy mindezt hogyan akarják végrehajtani, és egyáltalán hogyan akarnak bejutni, de nem is az én gondom volt

Jake Dermont indulást vezényelt

Futva közelítettük meg a GSE épületet, majd a park szélén álló sövényrész mögött bújtunk meg. A magasban néhány sikló húzott el az épület közelében.

Shellen őrmester lecsatolta magáról az összes fegyverét és Turner hadnagyra bízta, majd megszabadult zubbonyától. Alatta egy világoskék pólót viselt, ami mellett első ránézésre a nadrágja és a bakancsa is sima utcai öltözéknek tűnt Sportos alakja volt, karcsú dereka. És nagyon formás feneke… Alaposan végigmértem, és tetszett a látvány.

Egy nagyobb méretű, élénksárga siklóbusz ereszkedett alá a magasból, oldalán megláttam a Night Cleaner takarítótársaság címerét. Ez a cég szerte a világon irodaépületek takarítására szakosodott, és majdnem minden hasonló toronyház takarítását ők végezték.

„Feltehetőleg itt is több turnusban dolgoznak” – gondoltam. „Ahogy az épületben dolgozók befejezik a munkát, ilyen tájban kezdik meg teljes személyzettel a takarítást.”

A siklóbusz leereszkedett, a takarítószemélyzet tagjai hangosan beszélgetve indultak meg a hátsó bejáratrész felé. Dermont intett embereinek, Shellen, Svensson, Carter és Budai négy irányban indultak meg a bejárat felé. Hamarosan beleolvadtak a sötétségbe, ráadásul többnyire valamilyen fedezék mögött haladtak.

A takarítók odaértek a bejárathoz.

A szemüveggel rázoomoltam az ajtóra, hogy lássam, mi történik. A sötétített üvegajtók félrecsúsztak, és két zöld egyenruhás GSE őr állt mögöttük. Fegyvereiket a takarítókra szegezték, nem voltak valami barátságosak. Elkérték a papírjaikat, majd egyenként összevetették a listán szereplő fényképeket a takarítók arcával. Végül intettek, hogy bemehetnek.

Svensson, Budai és Carter egyre közelebb lopakodtak, oldalról közelítették meg a bejáratot. A takarítók eltűntek az épületben, a sötétített üvegű ajtók visszacsúsztak a helyükre. Teltek a másodpercek, aztán Dermont kiadta a parancsot.

– Kezdhetitek!

Láttam, hogy Carter, kezében egy kéttenyérnyi számítógéppel lázasan dolgozik az egyik fa rejteke mögött, Shellen őrmester pedig határozott léptekkel elindult a bejárat felé. Svensson és Budai tüzelőpozíciót vett fel. Carter akkor jelzett Dermont ezredesnek, és ahogy az ajtó feletti két biztonsági kamerára néztem, láttam, hogy azok negyvenöt fokos szögben az égre meredtek. Az őrök a benti monitorokon csak a park fáinak lombkoronáját láthatták.

Shellen őrmester odalépett az üvegajtóhoz. Megigazgatta a haját, aztán az álcázott napszemüveget feltolta feje tetejére, és bezörgetett az ajtón. Az őrök már valószínűleg idegesek lehettek a kamerák miatt.

– Ezredes, hat hőforrást érzékelek! – jelentette Carter, mikor leolvasta számítógépe kijelzőjét

– Hallottátok? – mondta az ezredes a kommunikátoron át a többieknek. – Hat őr!

– Hallottuk, ezredes – felelte Svensson. – Nem gond.

Nyílt az ajtó, három GSE őr rontott ki rajta. Fegyverüket azonnal a lányra szegezték, és idegesen tekingettek körbe. Shellen ijedtséget színlelve lépett hátra, és a szája elé kapta a kezét.

„Az őrök gyanakodnak a kamerák miatt” – gondoltam. Újra rázoomoltam az ajtóra, és bejárat belső részében észrevettem a másik három őrt, amint társaikat biztosították.

– Megvan mind a hat célpont! – mondta feszült hangon Dermont ezredes. – Készüljetek!

– Ne mozduljon, hölgyem! – rivallt rá ez egyik őr a lányra, miközben két társa durván végigtapogatta, hogy nincs-e nála fegyver.

– Mit csinált a kamerákkal? – kérdezte az előbbi őr.

– Tessék? – kérdezte Shellen, sírás közeli állapotot produkálva. – Nem értem… hé, hogyan merészeli? – csapott oda hirtelen az egyik őr kezére, aki durván benyúlt a lába közé, fegyver után kutatva. Válaszul azonnal egy fegyvercső nyomódott a halántékához.

Ismertem ezt a fajta eljárást. Emlékeztetett arra, amikor tizennégy éve a Marson a GSE őrök nekem ugrottak, miután el akartam hagyni szobámat azután a robbanás után. Emlékeztem arra az érzésre, és el tudtam képzelni, hogy egy nő mit érezhet Shellen őrmester egyszerűen elsírta magát.

– Nem is mondta – fordultam Dermonthoz mosolyogva hogy Shellen őrmester színésznő is egyben?

– Figyeljen inkább! – felelte az ezredes. – Nagy meglepetés fogja érni. Csak, hogy tudja, kivel akar kikezdeni…

– Én… csak… – pityergett a lány. -…Lerobbant a siklóm… nem messze innen… Valami energiaingadozás, vagy mi… Senki nem segít… nekem?

Az őrök gyanakvása azonnal lelohadt, elfeledkeztek a kamerák leállásáról és a legelemibb óvatosságtól is. Csak azt látták, hogy egy gyönyörű, fiatal lány megijedt tőlük, és teljesen kiborult.

A hátsó három őr is önkéntelenül kijjebb lépett.

Aztán egyikük homlokán megláttam egy lézeres célvezető sugár vörös fénypontját.

– Ne sírjon, kislány! – mondta barátságosabb hangon az előbbi őr. – Merre van a siklója?

– Arra,.. – mutatott baloldali irányba Shellen kinyújtott kézzel. A következő pillanatban azonban karja visszacsapódott, és torkon vágta a GSE őrt. A férfi a nyakát markolászva tántorodott hátra. Shellen megpördült, és egy villámgyors mozdulattal fejbe rúgta. Az őr eszméletlenül csuklott össze.

Shellen ezzel egy időben félreütötte egy másik őr feléje irányuló fegyverének csövét. Hirtelen féltérdre ereszkedett, és gyomorszájon vágta a férfit A fickó elkerekedett szemekkel görnyedt össze; és levegő után kapkodott.

– Jézusom! – suttogtam.

A harmadik őr ekkor tért magához a döbbenetből, és megcélozta Shellent. A másik három, hátrébb álló őr szintén.

Ekkor lépett akcióba Svensson és Budai, a két mesterlövész. Alig tudtam követni, hogy mi történik.

Lézersugarak villantak fel, a hátrébb álló három őr közül kettő homlokát tűvékony, lézersugarak fúrták át

Aztán a két mesterlövész már helyet is változtatott, a bokrok takarásában rohantak új pozíciót felvenni.

A harmadik őr őrülten lövöldözött abba az irányba, ahonnan az iménti lövések érkeztek. Shellen kihasználta a gyomorszájon vágott őr harcképtelenségét, és másik támadója felé rúgott A fegyver kirepült a férfi kezéből, a következő rúgás pedig a tarkóját érte. Eszméletlenül esett össze.

Svensson és Budai megint tüzet nyitottak, ezúttal is halálos pontossággal. A gyomron rúgott és az őrülten lövöldöző őr egy pillanattal később halott volt.

– Gyerünk! – pattant fel Dermont ezredes. – Halottakat és sebesülteket eltűntetni, utóbbiakat elaltatni!

Odasiettünk a nyitott bejárathoz, közben a látottakon gondolkoztam.

„Ez a lány elképesztő! De ugyanez igaz a két mesterlövészre is!”

Egy teljesen más beállítottságú, más képességekkel rendelkező világ tárult itt a szemem elé. És ekkor rádöbbentem néhány lényeges dologra. Halhatatlan voltam, de bizonyos körülmények között meg tudtam halni. Emlékeztem a Vándorok szavaira.

„…Ha tested minden sejtje megszűnik létezni, akkor a parazitalények már nem lesznek képesek regenerálni, és ők is elpusztulnak.. Tehát óvakodj a tűzhalától, és tested bárminemű megsemmisülésétől…”

„Mindig lesznek ellenségeim, és ha netán ilyen képességű bérgyilkosokat küldenek rám, ők meg fogják találni a módját, hogy megöljenek!”

Halhatatlan voltam, de mégis meg tudtam halni. Tudtam, hogy meg kell tanulnom vigyázni magamra, meg kell tanulnom, megvédeni magam. Időm pedig volt rá bőven.

Dermont ezredes szavai szakították félbe gondolataimat.

– Vigyázzon Miss Shellennel, Mr. Barbess! – mondta. – Furcsa lány, szinte semmit nem tudtunk meg róla az együtt töltött egy év alatt. Mintha nem is ebben a világban élne…

– A megfelelő kezekben minden farkas kezes báránnyá válik – jegyeztem meg tréfásan.

– Maga tudja, Mr. Barbess – vonta meg a vállát Dermont – De emlékezzen arra, amit mondtam! Gondolom, sejti, milyen izomzata van a lánynak. Én félnék a combjai között, az biztos! Bár szívesen kipróbálnám…

Dermont rám kacsintott, mire elvigyorodtam, Aztán újra Shellenre néztem, aki éppen felfűzött haját igazgatta, és még csak nem is lihegett.

A többiek bevonszolták a halottakat és a sebesülteket a portához, és a pultrész mögé rejtették az összes testet Carter rácsatlakozott a központi komputerre, majd a feltört kódok segítségével nekilátott a szükséges adatok lehívásának. Dermont odalépett melléje és figyelte, amint dolgozik.

– Mr. Barbessnek igaza volt – mondta Carter. – A kutatási részleg tényleg a hetvennyolcatok és a nyolcvankettedik szint között található. Megtaláltam a szervert is a nyolcvanegyediken, amely a kutatási részleg sajátja. Hihetetlenül be van biztosítva, innen kizárt, hogy feltörjem, de helyben se sok esélyt látok rá.

– Ne feledjék, bent van Vernon elnök egy embere – szóltam közbe. – Számíthatunk a segítségére.

– Én nem bízom ebben az emberben – jelentette ki Dermont. – Nem szeretem az árulókat. Aki egyszer azzá vált, újra megteheti.

– Meg sem fordul a fejében, hogy Vernon maga juttatta be? – kérdeztem.

– Az lehetetlen – rázta meg a fejét az ezredes. – Az ilyen embereket minden módon leellenőrzik. Vernon embere csakis olyasvalaki lehet, aki évek, évtizedek óta itt dolgozik. Minél régebben, annál jobb…

Dermont ezredesnek igaza lett. Csak arca nem számítottam, hogy még ismerni is fogom.

– Hagyja, Carter! – tette az őrmester vállára a kezét Dermont. – Majd fent újra próbálja, és talán ez a titokzatos segítő is a segítségünkre lehet ebben.

Turner és Budai lehívták a legközelebbi liftet, közben Shellen őrmester visszavette fegyvereit és felszerelését, aztán Svenssonnal a terepet biztosították, nehogy valaki meglepjen minket, A lift megérkezett, mindannyian beszálltunk, az ezredes pedig megnyomta a hetvenhetedik és hetvennyolcadik emelet gombjait.

– Vernon azt állította, hogy az embere a hetvenhetediken fog várni ránk – mondta az ezredes. A lift megindult felfelé. – Svensson és én beszélünk vele, a többiek egyenesen a hetvennyolcadikra mennek, és feltérképezitek a terepet Aztán nézzétek meg azt a szervert a nyolcvanegyediken. Az őröket, takarítókat likvidáljátok.

– Én magával tartanék, ezredes – jegyeztem meg.

– Én viszont szeretném, ha nem tenné – felelte Dermont – Veszélyes lehet. Magán van parancsnoki szemüveg, kövesse nyomon, hogy mi történik, ha érdekli. Ha velem valami történne, Turner hadnagy veszi át a parancsnokságot.

Megértettem az ezredes gondolatmenetét, és magamban igazat adtam neki. Ő az akció végrehajtásáért felelt, és a kockázatot igyekezett minimálisra csökkenteni.

A lift megállt a hetvenhetediken, az ajtók kinyíltak. Budai és Turner kiugrottak az ajtón, lézerfegyvereikkel körbepásztázták a folyosót, Dermont, Shellen és Svensson a liftből fedezték őket A folyosó félhomályos volt, az éjszakai takarékvilágítás halvány lényét a speciális szemüvegek felerősítették, így teljesen tisztán láttunk.

– Sehol egy lélek – eresztette le a fegyverét Budai és intett az ezredesnek. Svensson és Dermont kiszálltak a liftből, Budai és Turner pedig vissza.

– Figyelje a kameraképemet, Barbess! – emlékeztetett Dermont, mielőtt bezárultak a liftajtók. Aztán a lift megindult felfelé. De azonnal meg is állt, megérkeztünk a következő emeletre.

Az ajtók kinyíltak, Turner és Budai kirontott, Shellen fedezte őket, de ez a folyosó is üres volt Carter, Shellen és én kiléptünk a liftből. Carter kinyitotta mikroszámítógépét, és a GSE épületének alaprajzát tanulmányozta egy ideig.

– Ezen az emeleten csak laborok vannak – olvasta le a képernyőről az adatokat. – A felettünk lévő szinten irodák és még néhány labor.

– Ezredes! – Turner a napszemüveg kommunikátorán át Dermontot hívta. – Felmegyünk a nyolcvanegyedikre, a központi szerverhez! Carter megpróbálja kiszedni belőle az adatokat.

– Rendben, Turner – jött a válasz. – Carter, maga meg ne kockáztasson! Hamarosan lesznek legális belépőkódok, már ha a kapcsolatunk időközben nem gondolta meg magát Addig lehetőleg ne próbálkozzon veszélyes dolgokkal I

– Igenis, uram!

Három emelettel feljebb jókora meglepetés fogadott bennünket három GSE őr személyében.

Éppen a lift előtt haladtak el, amikor megérkeztünk.

Ők is, mi is meghökkentünk.

Láttam a felénk forduló fegyvercsöveket, de Shellenhez és Turnerhez képest hihetetlenül lassúnak tűntek. Shellen félreütötte az egyik őr fegyverét, aztán jobb lába előre lendült, és állcsúcson találta az előbbi őr társát Az első őr feléje ütött, de a nő könnyedén blokkolta a támadást, és fordulásból nyakhajlaton rágta, hogy amaz eszméletlenül rogyott társa mellé.

Turner gyomorszájon vágta a harmadik férfit, aki összegörnyedve elejtette fegyverét. A sötét bőrű hadnagy ekkor beletérdelt az arcába, és az őr eszméletlenül terült el a padlón.

Az egész jelenet mindössze néhány másodpercig tartott. Csak tátott szájjal bámultam a számomra akkor még hihetetlennek tűnő gyorsaság láttán. Azt hiszem, ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy meg kell ismernem néhány harcművészeti irányzatot. Azon kevesek, akik a harcművészetek révén tökéletes uraivá váltak testüknek és szellemüknek, az egész életüket rááldozták a tanulásra, de nekem nem pusztán egy életnyi idő állt rendelkezésemre, hanem számtalan! Persze ekkor még nem éreztem át halhatatlanságom jelentőségét. Később, néhány évszázad elteltével értettem meg igazán, hogy bármit megtanulhatok, az idő, mint korlát, nem létezett számomra.

Annyi emlék, esemény és ismerős képe él a fejemben, nehéz csak az adott korra és annak történéseire koncentrálnom. Mindenről valami egészen más jut eszembe, amely teljesen átértékeli az akkori eseményeket, és a körülöttem lévő személyeket…

Carter őrmester bement az első irodába, és miniszámítógépét rákötötte az egyik asztali komputerre, majd rácsatlakozott a GSE belső hálózatára. Ujjai követhetetlen gyorsasággal zongoráztak a billentyűzeten, adatok, számsorok futottak át a képernyőn, belépési kódok jelentek meg, amelyeket az őrmester azonnal fel is használt a belső hálózatba történő egyre beljebb jutáshoz. Turner, Budai és Shellen eltüntették az őröket az egyik raktárszobában, és biztosították a szintet

Én a parancsnoki szemüvegem segítségével rákapcsolódtam Dermont ezredes kameraképére. Dermont és Svensson négy szinttel lejjebb, óvatosan haladtak előre a félhomályban. Tőlük nem messze nyitva állt egy ajtó, az ajtórésen át fény szűrődött ki a folyosóra.

Az ezredes intett Svenssonnak, hogy fedezze, aztán odasétált az ajtóhoz. Lassan kitárta, majd belépett rajta. Svensson az ajtónyílásból biztosította a terepet.

Az ízlésesen berendezett szoba nem volt túl nagy, egy íróasztal, néhány szekrény és egy bőrkanapé alkotta a berendezést Az íróasztal mögötti fekete bőrfotel háttal állt az ajtónak, láthatólag ült benne valaki, mert enyhén ide-oda forgott, ahogy gazdája az ablakon át Detroit városának éjszakai fényeit nézte. Aztán az ismeretlen az ablaküveg visszatükröződésében megláthatta a váratlan jövevényt.

– Maga ugye Jake Dermont ezredes? – kérdezte egy rekedtes hang.

– Az vagyok.

– Úgy látom, viszonylag könnyedén sikerült bejutniuk.

– Ez a dolgunk. De emellett pontos információkat kaptunk, amelyek nagyban megkönnyítettek a dolgunkat

A bőrfotel lassan megfordult, és egy szemüveges, őszes hajú, erősen kopaszodó férfit láttam meg az ezredes kameraképén ét a fotelben terpeszkedni.

A férfi ráncos arca láttán elakadt a lélegzetem.

„Ismerem!”

Először nem emlékeztem rá, hogy pontosan honnan, azért, mert a GSE-beli munkahelyem ismerős arcai között próbáltam keresni.

Aztán jött az iszonyú felismerés.

„Mars, 2055. Dr. Moss!”

Dr. Moss!

Az orvos, aki a GSE megbízásából próbált rájönni, hogy hogyan is lettem halhatatlan az után a merénylet után, ahol meghalt a feleségem, a fiam, és megszűnt addigi életem. Talán ő volt az egyedüli, aki ismerte a titkomat, és feltehetőleg fel is ismert volna. Bizonyára úgy tudta, hogy meghaltam. Jócskán megöregedett, arcát mély barázdák szántották, szeméből fáradság tükröződött

„Pont ő? Ez a sors keze. Hogyan kerülhetett ide, és vált a GSE árulójává?”

– Ugye tudja, hogy még mire van szükségünk? – kérdezte feszülten Dermont,

– Hogyne tudnám – mosolyodon el Dr. Moss. – A belépőkódokra, hogy ellopják a fény feletti meghajtásra vonatkozó adatokat, amelyeket a GSE tudósai évtizedes munkával kísérleteztek ki.

A doktor hangjából enyhe gúnyt véltem kihallani. És az ezredes is.

– Ha elítéli, amit teszünk, akkor miért segít nekünk? – kérdezte, és keze fegyvere markolatára siklott.

– Vannak sokkal rosszabb dolgok is, mint a GMSS – sóhajtotta Dr. Moss. – Itt van például a GSE. Lehet, hogy hatalmas előrelépést tehetünk ezzel a felfedezéssel, de nem ezzel a vezetőséggel és ideológiával. Már szembesültem néhányszor a felülről áradó undorító hatalomvágyukkal. Ők nem az emberiség érdekeit nézik, de még csak nem is a GSE-ét, hanem kizárólag a saját magukét Átgázolnak bárkin, ha ezáltal nagyobb haszonhoz jutnak… Nézze, én tudom, hogy maguk sem azok a kimondott szentek… ez az akció jól példázza, hogy semmitől sem riadnak vissza. Mégis… Beszéltem néhányszor Joseph Vernonnal, a GMSS elnökével, és engem meggyőzött arról, hogy ha ebben a játszmában nem önök nyernek, akkor az emberiség nehéz idők elé néz.

Csak később, a Kirajzás évtizedei alatt értettem meg igazán, hogy miről is beszélt Moss.

– Kevés az időnk… – jegyezte meg Dermont

– Jó, jó – mondta fáradt hangon Dr. Moss. Felállt, odasétált az ezredeshez, aztán átadott neki egy cédulát. Az ezredes elvette, és leolvasta a számokat

– Carter! Adom a Kutatási részleg tizenkét jegyű titkos kódját. Kapcsolatunk szerint ezzel nagyon gyorsan hozzáfér az adatokhoz Barbess, figyeljen Carterre, nehogy elcsesszen valamit!

– Hogy mondta? – kapta fel a fejét Dr. Moss. – Barbess…?

A doktor emlékezett a nevemre! Az ezredes kameraképén láttam, hogy Moss összeráncolja a homlokát, és a néven töri a fejét, régi emlékek közt vájkál. Éreztem, hogy rá fog jönni, hiszen egy halhatatlan embert nehéz elfelejteni.

– Ismertem egy Barbesst… – mondta bizonytalanul a doktor, és kérdőn Dermontra nézett. – Valamikor régen, másfél évtizeddel ezelőtt.

„Emlékszik!” – estem kétségbe. „Emlékszik!”

– Ezredes! – szóltam Dermonthoz a kommunikátoron át. – Ne mondjon rólam semmit! Később lebuktathat bennünket! Beszélni akarok vele.

Dermont aprót biccentett a fejével, jelezve, hogy értette.

Lázasan törtem a fejemet, hogy mit tegyek. Féltem.

Féltem attól, hogy fáradtságos munkával felépített szerepem és a megvalósítandó céljaim semmivé fosztanak, ha kiderül az igazság. Újra előtört az a régi érzés, amit marsi szökésem után jó darabig éreztem. Mindenkiben az üldözőmet láttam, késekkel, szikékkel jöttek, hogy az életem árán is megszerezzék maguknak a halhatatlanságot. Nem akartam újra bujkálva élni.

Magam is meglepődtem szavaimon: találkozni akarok vele?

A lifttel elindultam lefelé. A parancsnoki szemüveg kameraképén át láttam, amint Carter őrmester behelyez egy lemezt, és a Dr. Mosstól kapott kódok segítségével belép a belső hálózat titkos részeibe, majd keresni kezdi a számunkra létfontosságú adatokat.

– Megvan! – kiáltott fel néhány másodperccel később. Ahogy kinagyítottam a kameraképét, láttam, hogy éppen belép a kutatási adatbázisba.

Közben a lift megállt a hetvenhetedik emeleten. Óvatosan kilestem és meggyőződtem róla, hogy senki nincs a folyosón, csak aztán léptem ki a liftből. Az ezredes valószínűleg láthatta, hogy közeledem, mert befejezte a társalgást Dr. Mosszal.

– Köszönjük az együttműködést és a segítséget – szűrődlek ki szavai a nyitott ajtó mögül. – Javaslom, hogy sürgősen hagyja el az épületet, nehogy a GSE emberei összefüggéseket keressenek az adatok ellopása, és az ön személye között. De előbb még… Egy perc türelmét kérem.

Az ezredes és Svensson őrmester kiléptek a szobából. Dermont odalépett elém.

– Igyekezzen, Mr. Barbess! – mondta Jake Dermont – Kevés az időnk. Carter perceken belül elkészül, és akkor sürgősen el kell tűnnünk.

– Rendben – mondtam. – De addig nem kell foglalkozniuk velem.

Figyeljék a lifteket, és biztosítsák a terepet!

Ezzel finoman a tudomásukra hoztam, hogy magánjellegű beszélgetést akarok Dr. Mosszal, és nincs szükségem fültanúkra.

– Ahogy óhajtja – vonta meg a vállát Dermont aztán Svenssonnal együtt visszasiettek a liftekhez.

Levettem a parancsnoki szemüveget ezzel megszakítottam mind a vizuális, mind az audio kapcsolatot Jake Dermonttal és a többiekkel is. Nem volt szükségem arra, hogy más is fültanúja legyen kényes beszélgetésünknek, és bíztam abban, hogy az ezredes, noha biztosan átkozódik, és a pokolba kíván engem, tiszteletben tartja ezt

Mély levegőt vettem, majd odasiettem az ajtóhoz, és beléptem rajta.

Dr. Moss alaposan meglepődött, amikor beléptem az ajtón. Tudtam, hogy emlékszik.

– Üdvözlöm, Dr. Moss – mondtam, és ráncoktól körülölelt szemébe néztem. – Sok idő telt el a Mars óta, ugye? – Ezzel nem hagytam semmi kétséget afelől, hogy tényleg az vagyok, akinek gondolt.

– Barbess! Marcus… Barbess! Lehetetlen! – hebegte hitetlenkedő arckifejezéssel. – Tényleg életben van? Lehetetlen! Olvastam a GSE hivatalos jelentését a balesetről, ami a hajót érte, amellyel át akarták önt szállítani a GSE katonai bázisára. A hajó egy szakadékba zuhant, és senki nem maradt életben.

– Az után a zuhanás után ez volt a logikus végkövetkeztetés – mosolyodtam el. – Azonban én nem tudok olyan könnyen meghalni, talán elfelejtette? – kérdeztem gúnyosan.

A régi emlékek újra előtörtek belőlem, görcsösen megszorítottam kezemben az Agram 9-est. Igazság szerint, arra sem emlékeztem, hogy került oda. Dr. Moss is észrevette a pisztolyt, és idegesen nyelt egyet.

– Mit akar tőlem? Egyáltalán mit keres itt?

Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla, hogy mit akarok. Csak azt tudtam, hogy a doktor az egyetlen ember, aki emlékezhetett az arcomra, és ismerte titkomat.

– A GMSS-nél dolgozom, és igyekszem elfelejteni a múltat – feleltem végül az előbbi kérdésére.

– Nem sokat öregedett – jegyezte meg Dr. Moss.

Elmosolyodtam.

– Valóban. De tizennégy év nem olyan sok idő. Ha azt nézzük, hogy tízezer évig, vagy még tovább is élhetek, akkor az én időszámításom szerint csak alig néhány nap.

– A GSE leállította a kutatást a maga eltűnése, „halála” után, mivel semmilyen bizonyíték nem maradt a létezésére, sem arra, hogy élnének magához hasonló emberek.

„Hozzám hasonló emberek?” – gondolkodtam el Dr. Moss szavain.

„A Vándorok azt állították, hogy már többször jártak a Földön, és hogy időnként kiválasztottak néhány embert, akit halhatatlanná tesznek…”

Nem is értem, hogy addig miért nem gondoltam bele ebbe. Pedig annyira nyilvánvaló volt. De ekkor még tapasztalatlan voltam. Elsősorban csak magammal foglalkoztam, próbáltam kihasználni meghosszabbodott életem adta lehetőségeket.

– Megnyugodhat, Mr. Barbess. Én nem fogom elárulni Önt. Ismerem a GSE hatalmasságainak gondolkodását, de akkor nem tehettem ellene semmit. Báb voltam, és még most is az vagyok. Megöregedtem, és sok mindenre rájöttem. Többek között az önnel történt, tizennégy évvel ezelőtti találkozásom döbbentett rá egyre-másra. Őszintén örülök, hogy életben maradt. Halhatatlansága talán megkülönbözteti magát a többi embertől, és alkalmasabbá teszi bizonyos dolgokra.

– Ez természetes – feleltem. – Hiszen évezredekig élhetek.

– Nem érti – rázta meg a fejét Dr. Moss. – Figyeljen meg bármely embert, aki élete során nagyobb hatalomhoz jutott. Királyokat, hadvezéreket, kormányfőket, cégigazgatókat, vagy akárki mást. Mi motiválta őket? Elhivatottság? Nem hiszem, legalábbis csak nagyon kis százalékuknál lehetett ez az elsődleges ok. A pozíció révén történő gyors meggazdagodás? Igen, ez sokkal inkább. Hiszen ki akar szegényen élni, ha a hatalom által mindent megteremthet magának? És hatalomvágy? Ez még valószínűbb, és egyben a legveszélyesebb is. Szeretünk másokon uralkodni, parancsokat osztogatni, mások sorsa felett dönteni. Bevallom, még én is, noha nekem nem adatott meg ez, ahogy a társadalom jelentős része számára is elérhetetlen álom marad. De aki bekerül a hatalmi hierarchia legfelsőbb szintjeire, gyakorlatilag a társadalmi szabályok, a törvények fölé emelkedik. Gondoljon csak bele! Bármit megtehet, még akár ölhet is, csak arra kell vigyáznia, hogy a széles nyilvánosság ne szerezzen tudomást tetteiről.

– Ezen nem lehet változtatni – feleltem. – A hatalmat mindenki, vagy legalábbis majdnem mindenki szereti, és akinek megadatik a lehetőség, az kíméletlenül ki is fogja használni. Olyan ez, mim egy ízletes gyümölcs. Miért ne kóstolnám meg, ha már az enyém? Igaza van abban, amit elmondott, de nem lehet csak olyan embereket vezetővé tenni, akik nem akarnak irányítani Egyrészt nagyon kevés ilyen ember létezik, másrészt szerintem előbb-utóbb mindenkin kitör a hatalomvágy, még ha csak azután is, hogy olyan pozícióba került És különben sem értem, hogy mi köze ennek az én halhatatlanságomhoz?

– Ön melyik csoportba tartozik, Mr. Barbess? – szegezte nekem a kérdést Dr. Moss.

Tűnődve forgattam meg kezemben az Agram 9-est, és Moss szavain gondolkoztam.

„Mintha rá akarna vezetni valamire?”– gondolkoztam. „De látom rajta, hogy fél, azt hiszi, meg akarom ölni, talán ezért próbál a közelembe férkőzni, és meggyőzni, hogy nem árul el.”

A kezemben tartott fegyverre néztem.

„Valóban meg akarom ölni?”

– Hogy melyik csoportba tartozom? – ismételtem meg a kérdést – Azt hiszem, az én esetem nagyon speciális, de ezzel, gondolom, ön is tisztában van. Én is hatalmat akarok, ez emberi gyarlóság. Viszont nekem nem olyan sürgős. Évezredek állnak még előttem, és a mai szemmel nézve határtalan lehetőségek tárulnak majd elém. Ügy fogalmaznék, hogy különleges képességem eleve predesztinál a többi ember feletti uralkodásra.

– Pontosan – értett egyet kicsit nagyképű szavaimmal Dr. Moss, amin meg is lepődtem. – De szerintem nincs teljesen tisztában iménti szavai valódi jelentésével. Induljunk ki abból, hogy ön egy átlagos ember volt, átlagos célokkal. Azonban most, halhatatlanná válva, kezdi más szemmel nézni a világot Míg előtte csak egy szűk, százéves idősávban gondolkodott, mostanra ez az idősáv évezredekre tágult ki. Miután meghallottam, hogy meghalt, még hónapokig eljátszogattam magamban a halhatatlanság gondolatával, és az ön helyébe képzettem magamat. Biztos vagyok benne, hogy nem sok különbség lenne a helyzetre való reagálásunkban. Mivel az idő önnek nem korlát, előbb– utóbb hatalomra fog kerülni, bármilyen formája legyen is az a hatalomnak. Nem is hiszem, hogy más lehetne a célja Az első évtizedekben, évszázadokban valószínűleg ön sem fog elütni a többi olyan embertől, akinek megadatik a hatalom, az irányítás lehetősége. De már kezdettől ott lesz az az érzés, amit az előbb említett: képességei predesztinálják. Nemsokára rá fog jönni fontos szerepére az emberiség történelmében, és az irányítás elhivatottsággá válik. Mr. Barbess, véleményem szerint – de remélem, nem bízza el a kelleténél jobban magát – a Föld történelmében ön a valaha létezett legjobb potenciális vezető. Hosszú időre tervezhet, anélkül, hogy fenyegetné a halát közeledte, és ha követ is el hibákat, rengeteg ideje lesz a tanulásra, és ezek kijavítására.

„Úgy tűnik megvan az első rajongóm” – gondoltam. Akkor nem igazán gondoltam bele Dr. Moss okfejtésébe, pedig milyen igaza volt!

De még túl mélyen élt bennem a GSE-től való félelem és az üldöztetettség érzése.

– Egyet kifelejtett a számításból, doktor – feleltem. – Amikor megvizsgált, bizonyára rájött arra, hogy nem vagyok teljesen sérthetetlen, bizonyos körülmények között én is meg tudok halni. Emiatt pedig sosem kerülhetek a nyilvánosság szeme elé hosszabb időre, nem tudódhat ki halhatatlanságom. Félek, és a Marson történtek rádöbbentettek arra, hogy az emberi kapzsiságnak nincsen határa. Ha egyénenként nézem a többi embert, bárkit halhatatlanná tennék, de ha a Föld többmilliárdnyi lakójára egyszerre gondolok, ez nem olyan egyszerű…

– De egyénenként van értelme… – mondta óvatosan Dr. Moss, és ezzel el is árulta magát. Rádöbbentem, hogy ő is nagyon szeretne halhatatlanná válni. Igaz, ki nem? Valószínűleg azt hihette, hogy talán rendelkezem azzal a képességgel, vagy eszközzel, amivel esetleg halhatatlanná tehetném.

„Dr. Moss mégsem olyan önzetlen, mint amilyennek mutatja magát, és mégsem az emberiség érdekeit tartja csak a szeme előtt?” – tűnődtem, és az Agram 9-esemre pillantottam.

Az idő gyorsan telt, már jó néhány perce beszélgettem a doktorral. A folyosó csendes volt, és számítottam Jake Dermontra, hogy időben figyelmeztet, ha valami baj van.

Megbíztam benne, Dr. Mossban viszont már nem annyira, hiába tűnt egy kedves, idősödő öregúrnak.

– Én a társadalom érdekeit próbálom szem előtt tartani, doktor. Gondoljon bele, mi lenne, ha kitudódna? Egyre többen válnának halhatatlanná. Mindenkinek úgysem adatna meg, ez pedig óriási ellentéteket, gyűlölködést szülne. A másik dolog a népesség kérdése. Nincs halálozás, a népesség hihetetlen mértékben gyarapodna… Nem, ebbe még belegondolni is szörnyű. Csak a káoszt látom…

Emellett ott csengtek a fülemben a Vándorok intő szavai:

„…ne feledd, titkold képességedet embertársaid elöl!”

– Maga persze könnyen beszél, hiszen halhatatlan! – fakadt ki Dr. Moss, de aztán gyorsan visszafogta magát. – Ha észérvekkel nézem, akkor valóban igazat kell, hogy adjak önnek – folytatta. – Nos, emiatt talán valóban nem lehet önből, például császár, aki ezer évig uralkodik, és akit több milliárd ember tisztel és fél. De a háttérből irányítva maga határozhatja meg a történelem folyását, saját képre formálhatja a világot…

Tetszett, amit Dr. Moss mondott, de ekkor egyre inkább egy számomra is meglepő, sötét gondolatom támadt.

„Meg fogom ölni Dr. Mosst!”

Sosem öltem még embert, de egyre inkább úgy éreztem, hogy veszélyes lehet rám. Féltem tőle, és attól, amit rólam tudott.

Dr. Mossra néztem, és életem addigi legnehezebb döntése előtt álltam. Mindig megbíztam másokban, de most túl nagy volt a tét.

– Csak kevés ember tudhatja majd meg, ki vagyok valójában – mondtam. – Én fogom eldönteni, hogy kik lesznek azok, kikben bízom meg annyira, hogy beavatom őket.

– Ezek szerint én vagyok az első kiválasztott, aki ismeri a titkát – mondta Dr. Moss, erőltetett mosolyt kényszerítve arcára. Hangja kissé remegett, talán sejtette, hogy kényes témához értünk.

– Nézze, doktor – mondtam. Nem akartam tovább bonyolítani a helyzetet. – Félek magától. Ismeri a titkomat, és bárkinek elmondhatja. El sem tudja képzelni, milyen érzések tomboltak bennem, miután megszöktem a Marsról, és visszatértem a Földre. Nem tudhattam, hogy a GSE milyen következtetéseket vont le a lezuhant hajójuk roncsaiból. Rettegtem, hogy a nyomomra akadnak, megtalálnak, elhurcolnak egy hideg laboratóriumba, és szétdarabolják testemet, hogy megfejtsék titkomat. Rettegtem attól, hogy bárki rájön, hogy halhatatlan vagyok. Éveknek kellett eltelnie, mire feldolgoztam ezt, és végiggondoltam, mit kezdek ezzel a lehetőséggel. És ön most a puszta létével veszélyezteti a céljaimat.

Lassan felemeltem az Agram 9-es pisztolyomat, és ráfogtam a doktorra. Láttam az arcára kiülő halálos rémületet.

– Én nem akarom magát megölni, Dr. Moss – folytattam. – Mégis… azt hiszem, meg kell tennem. Győzzön meg róla, hogy ne tegyem!

Dr. Moss arckifejezését a mai napig sem tudom elfelejteni. Nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy bármilyen észérvet képes lesz nekem mondani. Talán csak egy esélyt akartam adni neki, a saját lelkiismeretem megnyugtatására? Mindenesetre az idős orvos kapkodva szedte a levegőt félelmében, homlokán izzadtságcseppek jelentek meg, és ahogy zsebéből zsebkendőt húzott elő, hogy letörölje, keze iszonyúan remegett.

– Én… én nem árulom el magát, Mr. Barbess! – felelte végül, hangja most már nagyon remegett. – Megígérem. Nem tudom, mily bizonyosságot adhatnék még önnek?

– Én sem tudom, doktor – mondtam.

Továbbra is ráfogtam a fegyvert, de látva az idős ember halálfélelmét, kezdeti határozottságom egy csapásra elinalt. Éreztem, hogy nem leszek képes megölni. De ha a jövőmre gondoltam, tudtam, hogy meg kell tennem, különben soha nem lesz nyugtom.

„Erősnek kell lennem! Én magasabb rendű vagyok a többi embernél!” – gondoltam.

– Kérem, ne öljön meg! – Dr. Moss szemében könnycseppek jelentek meg, és ettől újra meginogtam.

Hirtelen szaggatott szirénahang harsant fel a folyosón, és az egész épületben.

– Figyelem! Illetéktelen behatolók a nyolcvanegyedik szinten. Betörés a Kutatási részleg adatbázisába! Biztonsági riadó minden egységnek! Az épületet lezárni, a behatolókat likvidálni!

– „Mi a franc…?” – előkaptam a parancsnoki szemüvegemet, és feltettem a fejemre.

– Ezredes, mi történt? – kérdeztem.

– Barbess! – Dermont hangja nagyon dühösnek hallatszott. – Elhiszem, hogy magánjellegű beszélgetést folytat, de legközelebb ne merészelje megszakítani a teljes kommunikációt csapata többi tagjával! Hiányos volt a Moss által megadott kód! Engedélyezte ugyan az adatok megtekintését, de letöltés közben szükség lett volna egy másodlagos kódra is, ennek hiányában beriasztotta a teljes épületet! Kurva nagy bajban vagyunk! Carter épp most próbálja a bent ragadt adatokat kivarázsolni! Szerencsétlen Dr. Moss! Segíteni akart, de nem járt eléggé alaposan utána a dolgoknak! Hozza ki, magunkkal visszük!

– Lehet, hogy szándékosan árult el bennünket! – mondtam, noha sejtettem, hogy nem ez történt. – Likvidálnunk kell!

– Na, ebben én nem veszek részt, Barbess! Csináljon, amit akar, de ha fél percen belül nincs a liftnél, akkor itt hagyom!

– Baszd meg, Dermont! – kiáltottam, és lekaptam a szemüveget a fejemről. Nem volt szükségem nézőkre ahhoz, amit tenni akartam.

– Sajnálom, Dr. Moss, de nincs szükségem potenciális tanúra! Tudom, hogy nem árulna el, mégsem hagyhatom életben, mert elméleti lehetőségét sem akarom annak, hogy bármi megakadályozzon terveim végrehajtásában!

– Ne tegye… Kérem!

Nem törődtem az idősödő férfi szánalomra méltó arckifejezésével.

A szemébe néztem…

Aztán meghúztam a ravaszt.

A lézernyaláb átlyukasztotta Dr. Moss szívét, és füstölgő lyukat fúrt testébe. Az idős orvos elernyedt bőrfotelében.

Halott volt, ahogy múltam utolsó darabja is meghalt egyben.

„Milyen könnyen ment!” – gondoltam, és nem éreztem semmit, csak ürességet. Nagyon furcsa volt.

Kiléptem a folyosóra, és újra visszavettem a parancsnoki szemüvegemet.

– Siessen! – kiáltotta Jake Dermont. Svenssonnal a lifteknél álltak, és heves karmozdulatokkal integettek felém. – Nem szeretnék összetalálkozni egy GSE ügynökkel sem! Mi van Dr. Mosszal? – kérdezte, amikor futva odaértem a lifthez.

– Meghalt – feleltem. Dermont rám nézett, de mivel nem mondtam semmit, ennyiben is maradt a dolog. Beugrottunk a liftbe, és felmentünk négy szintet a többiekhez. Ahogy az ajtók szétcsúsztak, Budai és Shellen lézerfegyvere meredt ránk, aztán gyorsan leeresztették őket. Idegesek voltak, és okkal.

Carter és Turner rohant felénk a folyosón. Carter kezében ott volt az adattároló, amelyet rövidesen az ezredes kezébe nyomott.

– Rohadt egy rendszerük van! Ilyen másodlagos letöltési kódról eddig még nem hallottam. Naná, hogy amikor kérte, nem tudtunk mit beírni! – magyarázta. – De azért sikerült kiszednem az összes bennragadt adatfájlt is!

– Nagyon gyorsan el kell tűnnünk – mondta az ezredes. – A GSE emberei le fogják zárni a teljes épületet. Minél hosszabb ideig maradunk bent, annál nehezebb dolgunk lesz, és annál nagyobb a valószínűsége, hogy mindannyiunkat megölnek. Merre jutunk ki a leggyorsabban?

– Tető! – felelte Carter őrmester tenyérnyi mini-komputere térképét tanulmányozva. – Rázós, de ha Jordan felszáll a tehersiklóval, fel tud szedni bennünket. Viszont nagy ellenállásra számíthatunk!

– Lefelé? – kérdezte Dermont

– Szerintem azt elfelejthetjük – felelte Carter. – Ott még a tetőtérnél is jobbak a biztonsági rendszerek, és háromszor annyi az őr…

Hirtelen nyílt az egyik közeli liftajtó.

Éreztem, hogy valami baj van. Az ezredes és emberei villámgyorsan fordultak a lift irányába, fegyvereiket célzásra emelték.

Mintha lassított filmként peregtek volna az események.

A liftajtó még félig sem nyílt ki, máris lézersugarak cikáztak mindenfelé. Svensson pont a legrosszabb helyen állt, egyszerre vagy három-négy lézernyaláb égette át mellkasát. A nagydarab katona térdre rogyott, szájából vér buggyant ki, aztán elterült a padlón. Orromat megcsapta az égett hús szaga.

– GSE ügynökök! – kiáltotta Dermont ezredes, és hanghordozásából arra következtettem, hogy ez számunkra nagyon rosszat jelent.

A liftfülkéből három, testhez simuló ruhát viselő férfi ugrott elő, Shellen és Turner azonnal tüzet nyitottak rájuk, de a GSE ügynökök meglepő módon mintha mindig félresiklottak volna a lézersugarak útjából. Budai őrmester maga mögé rántott, aztán ő is lőni kezdett. A mesterlövész három pontos lövést adott le, ezúttal mindhárom talált. Két GSE ügynök átlőtt koponyával esett össze, a harmadiknak a lézernyaláb leszelte a fegyvert tartó karját.

Ez azonban nem akadályozta meg, hogy rárontson Shellenre. A lány megpróbált félreugrani, de a GSE ügynök túl gyors volt.

Ekkor vált gyanússá a dolog. Dermont valamiért nagyon tartott ezekkel az ügynökökkel való találkozástól, és már értettem, miért.

„Kik ezek?” – kérdeztem magamban, aztán az utolsó ügynök leszakadt karrészére nézve rájöttem. Drótok, áramkörök lógtak ki, és tökéletes szimbiózist alkottak a kar élő szöveteivel.

„Kiborgok?!” – nem hittem a szememnek. Emlékeztem a tizennégy évvel ezelőtti kutatási irányvonalakra, hallottam is érintőlegesen ezekről a fejlesztési területekről, de nem hittem volna, hogy ennyi idő alatt ilyen eredményeket értek el.

Shellent hanyatt döntötte a kiborg ügynök, mindketten a földre zuhantak. A lány kisiklott a szorításából, és felugrott. A félkarú ügynök szintén…

Dermont és Turner szitává lyuggatták, tucatnyi tűvékony lézersugarat eresztettek a testébe.

– Ez nem legális kutatási eredmény! – Mondtam ki a kiborgra nézve. – Ilyet a kormány soha nem engedélyezne!

– Nem hiszem, hogy érdekelte őket az engedély – jegyezte meg keserűen Dermont. Carter őrmesterre pillantott, aki a földön fekvő Svensson mellett térdelt.

– Meghalt – rázta meg a fejét Carter. Dermonton láttam a társa elvesztése iránti dühöt, valószínűleg emberveszteség nélkül szerette volna végigcsinálni az akciót…

– Megint jön egy lift! – kiáltotta Budai, Szerencsére a GSE ügynökök liftje még ezen a szinten volt.

– Beszállás! Gyorsan! – kiáltotta az ezredes. – Carter! Értesítse Jordant, hogy azonnal jöjjön a tetőhöz!

Beugrottunk a liftbe, Dermont rácsapott a tetőtér szintje előtti emelet gombjára. Az ajtók bezárultak, a lift sebesen emelkedni kezdett.

– Figyeljen mindenki! – hadarta az ezredes. – Az utolsó előtti szinten szállunk ki, ezzel talán megzavarjuk a GSE embereit. A tetőparkoló tele lesz őrökkel, de tatán még sincsenek olyan sokan. A liftajtók előtt már biztos, hogy várnak ránk, ezért amint a lift megáll, mindenki lőjön, már a csukott ajtókon keresztül is! Iszonyú kavarodás lesz! Egy csoportban kell maradnunk, csak akkor tudunk hatékonyan védekezni. Ez elsősorban önnek szól, Mr. Barbess. Sajnos, mostantól egyre kevésbé tudjuk garantálni a biztonságát.

– Ezzel már a kezdettől fogva tisztában voltam, ezredes – feleltem. – Vállaltam a kockázatot, amikor magukkal jöttem, és azt hiszem, a GMSS jövője fontosabb, mint az én életem.

Micsoda macsó szöveg volt! De könnyen mondhattam ezt, hiszen halhatatlan voltam, ráadásul az ezredesnek láthatólag tetszettek szavaim.

– Felkészülni! – mondta Dermont

A lift megállt. Budai, Shellen és Turner azonnal tüzet nyitottak, a lézernyalábok sisteregve fúrták át magukat a liftajtón, fekete, elszenesedett peremű lyukakat égettek rajta.

Aztán az ajtók becsusszantak a falba. Láttam az előttünk heverő öt holttestet, aztán láttam Shellent és Budait előre vetődni, egyikük balra, másikuk jobbra célzott. Lézersugarak cikáztak közöttük, de egyik sem találta el őket. Az ő fegyvereik viszont halálos pontossággal osztogatták a halált.

Hamarosan minden elcsendesedett. Tiszta volt a terep.

Kiléptünk a liftből. Kétoldalt GSE őrök füstölgő holttestei hevertek. Odasiettem Shellenhez, és segítettem neki feltápászkodni.

– Máskor csak óvatosan az ilyen vakmerő akciókkal! – mondtam neki, felvéve legmegnyerőbb mosolyomat – Nem szeretném, ha valami baja esne…

– És miért nem, kedves igazgató úr? – kérdezte a lány szemtelen mosollyal. – Tényleg ennyire szeretné közelebbről szemügyre venni a melleimet? – Shellen, szavait követően kihúzta magát, domborulatai ezáltal még jobban előre meredtek.

Nyeltem egy nagyot.

– Nem erről van szó – mondtam aztán. Sajnos a szemét nem láthattam a kommunikációs szemüveg takarása miatt. – Csak nem szeretném, ha baja esne.

– És miért nem szeretné?

Erre nem tudtam mit felelni. De Shellen láthatólag nem is várt választ.

– Előbb fog magának baja esni, amit viszont én nem szeretnék – mondta. – Igyekezzen a közelemben maradni, én majd megvédem.

„Ezek szerint én sem vagyok közömbös neked?”– gondoltam.

– Még mindig nem tudhatom meg, hogy mi a teljes keresztneve? – próbáltam kihasználni az oldottabb beszélgetés adta lehetőséget.

– Már mondtam: csak, ha kiérdemli – felelte a lány, és nem tudtam eldönteni, hogy ezúttal is komolyan gondolja-e, vagy csak játszik velem? Ha tudtam volna…

Dermont ezredes váratlanul félbeszakította fura, évődő beszélgetésünket.

– Figyeljen rám mindenki! A folyosó végén van egy tűzlépcső, azon megyünk fel a tetőtérhez. Carter, mutassa a térképet!

Mindannyian Carter kezében tartott mini számítógép köré gyűltünk, amely az épület tetőterének alaprajzát mutatta. Láttam a katonákat, ahogy memorizálják a térképet, lerítt az arcukról, hogy tökéletesen megbíznak Jake Dermontban, bármilyen helyzetben feltétel nélkül képesek életüket kockáztatni a döntéseitől függően. Ez az odaadás pedig csak a jó parancsnokok kiváltsága. Éreztem, hogy terveim végrehajtásához nagy szükségem lesz az ezredesre, de ekkor még nem tudhattam, hogy nem is lesz olyan nehéz az oldalamra állítani.

A tetőparkoló egy szögletes, az épület átmérőjénél szélesebb betonlap volt, amellyel egyben megnövelték a parkolásra alkalmas felületet. Egy kisebb rész fedett volt, itt parkoltak a fontosabb személyek gépei, a többi jármű a szabad ég alatt állt. A torony tetejéről hatalmas antennák magasodtak az égig, összekötve a GSE-központot a külvilággal.

– Őrposztok vannak itt és itt! – mutogatott Carter a tenyérnyi képernyőn. – Észrevétlenül nem fogunk átjutni.

– Pontosan emiatt egy kisebb káoszt és felfordulást kell csinálnunk – mondta Jake Dermont. – Váratlanul rontunk ki, felrobbantunk néhány siklót – ez a maga feladata lesz, Turner –, és lövünk mindenre, ami mozog. Ha sikerül megzavarnunk az őröket, akkor eljuthatunk élve a teherhajóinkig. A másik lehetőséget gondolom, nem kell felvázolnom…

– Nem, uram! – harsogták egyszerre az emberei. Bíztam benne, hogy tudják, mit csinálnak.

– Akkor indulás!

A folyosó végén nem sokkal később megtaláltuk a lépcsőházat. Az ezredes csendre intett mindenkit, aztán fellopóztunk a legfelső szintre. Biztos voltam benne, hogy az ajtó mögött ezúttal is őrök állnak, és Dermont emberei is így gondolták. Turner berúgta az ajtót, Shellen és Budai kirontottak rajta, és vadul tüzeltek minden irányba. Aztán Carter és Turner követte őket. Turner ruhája belső rekeszeiből öklömnyi thermogránátokat húzott elő.

A thermogránát hatalmas hőt termel, és megolvaszt majdnem minden anyagot. Pontosan nem ismertem a működési elvét, de azt tudtam, hogy nagyon nem ajánlatos a közelében tartózkodni a detonáció pillanatában.

Turner az egyik gránátot egy vörösen fénylő sportgép alá gurította, Dermont és én is kirontottunk. A többtucatnyi GSE őr elképedve nézte a váratlan támadást. Sokuknak ez volt az utolsó emlékképe, mert Budai, Shellen és Carter módszeresen és halálos pontossággal szedte le őket-

Ekkor repült a levegőbe a vörös sportsikló, a detonációtól a talaj is megremegett a lábunk alatt Néhány őrre olvadt fémdarabok fröccsentek, és égették bele magukat a bőrükbe, húsukba. Nem lettem volna a helyükben, főleg miután meghallottam fájdalomkiáltásaikat.

A nyílt tetőrész felé rohantunk, közben Turner újabb thermogránátot hajított el.

Budai és Carter fedezték a visszavonulásunkat, J. Shellen pedig igyekezett a közelemben maradni, aminek nagyon örültem. A GSE őrök között feltűnt néhány GSE ügynök, és tudtam, hogy ez nem jó jel. Turner thermogránátjai egymás után robbantak fel, siklók szakadtak millió apró darabra, de addigra a GSE emberei is túlságosan eltávolodtak a hátsó résztől, és egyre közeledtek hozzánk. Ilyen közel pedig veszélyes lett volna gránátot használni.

Turner hadnagyot váratlanul mellbe találta egy lézernyaláb.

Egy pillanatra mindenki megtorpant, annyira hihetetlennek tűnt, hogy a nagydarab, fekete bőrű parancsnok-helyettest eltalálták. Aztán három újabb lézersugár szelte át testét, és a hadnagy élettelenül dőlt et a földön.

Budai fél térdre ereszkedve fejbe lőtte a társát meggyilkoló két GSE ügynököt, majd villámgyorsan leszedett még három őrt Minden lövése halálos volt

Egyre gyorsabban és kétségbeesettebben hátráltunk.

– Ott van Jordan! – mutatott a magasba Dermont ezredes.

A tehersikló pilótája is észrevett bennünket, és villámsebesen ereszkedni kezdett. A GSE emberei ráeszméltek, hogy mi a tervünk, és valamennyien megindultak felénk.

Szemem sarkából megláttam, hogy egy GSE őr Dermontot veszi célba, és reflexszerűen arrébb löktem az ezredest. A lézersugár így a jobb vállamba fúródott, karomba iszonyatos fejdalom hasított Az ezredes meghökkenve nézett rám. Nem látta, hogy eltalált volna a sugár, csak annyit vett észre, hogy feltehetőleg az életét mentettem meg. Biccentett egyet megköszönésképpen, de tudtam, hogy mostantól teljesen másképp fog gondolkodni rólam. Karom sajgott, összeszorított fogakkal tűrtem fájdalmat. Tisztában voltam vele, hogy a Vándorok által a testembe ültetett parazitalények máris hozzáláttak a seb gyógyításához, és a seb nemsokára beheged.

Egyre sűrűbben záporoztak körülöttünk a lézersugarak, de végre odaértünk a tehersiklóhoz. Jordan idegesen, riadt arccal tette le a gépet, Carter és én beugrottunk hátulra, majd nyomban utánunk Dermont is. Budai és Shellen fedeztek bennünket. Jordan emelkedni kezdett, és a tehersikló hátuljával úgy fordult, hogy az utolsó két ember is beugorhasson.

Budai intett Shellennek, hogy menjen előre, miközben állandó tűz alatt tartotta a közeledő GSE őröket. Carterrel és Dermonttal a tehersikló hátuljából próbáltuk őket fedezni.

Ekkor Shellen gyomrát hirtelen átlyukasztotta egy lézernyaláb. A lány elkerekedett szemmel esett térdre, arcára volt írva a leírhatatlan kín, de görcsösen tüzelt tovább.

– Menj! – kiáltotta rekedten Budainak. A mesterlövész egy pillanatig habozott, de tudta, hogy a lánynak igaza van. Elrebegett egy „sajnálom”-ot, aztán lendületet vett, és beugrott a tehersikló hátuljába.

– Nem hagyhatjuk ott! – ragadtam meg Dermont karját – Hiszen még él!

– Halálos sebet kapott – mondta az ezredes. – Sajnálom. Ő is tudja, hogy ha megpróbáljuk megmenteni, azzal kockára tesszük a küldetésünket. Ő igazi katona, Marcus. Tudja, hogy a csapat és a feladat előbbre való, mint az egyének élete.

Jordan a magasba lendült a tehersiklóval. Láttuk, amint Shellent GSE őrök veszik körbe, rászegezik fegyverüket. Néhányan hiábavaló kísérletet tettek, hogy eltalálják az egyre magasabbra emelkedő tehersiklónkat.

Shellen hirtelen felpattant, és egy váratlan rúgással harcképtelenné tette a hozzá legközelebb átló őrt. Felkapta fegyverét, és a tetőparkoló pereme felé hátrálva, tüzet nyitott a GSE embereire. Néhányat el is talált közülük, de válaszul tucatnyi lézersugár találta el.

A lány elvesztette egyensúlyát, és a parkoló korlátján átfordulva lezuhant a mélybe.

Elfordítottam a fejemet

Nem akartam látni…

„Milyen szép, hosszú élete lehetett volna!” – gondoltam keserűen. „Akár még velem is…”

A „hosszú” relatív fogalom volt, nagyban függött attól, hogy kinek a szemszögéből nézzük.

Később, lassan hozzászoktam a számomra fontos emberek halálához, és ahhoz, hogy bárkihez is kerülök közel, ott leszek élete utolsó perceinél, ha kitartok addig mellette.

Ez azonban túl nagy teher volt. Többnyire egy idő után leléptem, és tovább álltam. Nehéz döntések voltak ezek, de még mindig kevésbé fájdalmasak, mint végignézni bármelyikük megöregedését, mialatt én egyre jobban élveztem a halhatatlanságomat, meghosszabbodott életemet. Meg aztán féltem is, hogy ha valaki rádöbben a titkomra, akkor újra menekülnöm kell. Lehet, hogy ez önző gondolkodásmód volt, de sajnos abban az önző világban szükséges óvatosság is egyben.

Ráadásul az emberi tulajdonságok az évezredek folyamán kevesebbet változtak, mint gondoltam volna. Fejlődtünk, civilizálódtunk, hatalmas birodalmakat irányítottunk, csillagközi háborúkat vívtunk, de nem tanultunk a hibáinkból. Továbbra is gyűlölködtünk, irigykedtünk, hazudtunk, csaltunk, és csak magunkra gondoltunk. Aztán a Sötét korszak időszakában, amikor a természet és a génmanipulációk szülte hihetetlen képességű emberek és más fajok egyedei rászabadultak a lakott világokra, ezek az emberi tulajdonságok átfogalmazódtak…

Sajnáltam J-t – még a keresztnevét sem sikerült megtudnom és tudtam, hogy már nem is fogom soha megtudni. Igaz, bármennyire is tetszett a lány, és bármennyire is fájt a halála, tisztában voltam vele, hogy úgyis csak egy néhány évtizedes kaland lett volna. Megöregedett volna, míg én semmit sem változom, és ez borzalmas érzés lett volna mindkettőnk számára.

De ennek ellenére is akartam őt.

Ekkor kezdtem először átérezni a halhatatlanság szomorú igazságát.

„Nem fogok tudni hosszú kapcsolatot létesíteni senkivel, a legtöbbször magányos leszek!” – gondoltam keserűen, és ha nehezen is, de az első évszázadokban sikerült ezt megtartanom. Az egyetlen lehetőségem az volt, ha találok hozzám hasonló embereket.

De ez akkor lehetetlennek tűnt. Hiszen honnan találjam ki bárkiről, hogy ő is halhatatlan? Mint évszázadokkal később kiderült még azt sem ismertem fel, aki hosszabb ideig az orrom előtt volt

A tehersikló meglódult Jordan maximális sebességre kapcsolta a hajtóműveket. így aztán, mire a GSE hajói utánunk eredhettek volna, már elvesztünk a Detroit toronyházai közt cikázó gépek millióinak rengetegében.

– Sikerült! – dőlt hátra fáradtan az ezredes. – De milyen áron? Túl sok embert áldoztunk ezért a vacakért – húzta elő zsebéből az adattárolót. – Valamiért nem vagyok biztos abban, hogy megérte-e?

– Ezredes, azt hiszem, jobb lenne, ha átadná a lemezt – nyújtottam ki a kezemet. – Innen az igazgatóság hatáskörébe tartozik az ügy, és ennek én vagyok a képviselője.

Dermont a kezembe nyomta az adattárolót, rajta az akkori világ talán legértékesebb adataival.

– Mindazonáltal – folytattam magam is osztom az aggályait. Hogy Svensson, Turner és Shellen halála megérte-e mindezt, azt csak a jövő évtizedei, talán csak évszázadai tudják majd igazolni.

Innen, háromezer év távlatából hozzá kell tennem, hogy megérte Bármennyire is apró konfliktusnak tűnt ez a későbbi korok birodalmainak gigászi csatáit nézve, mégis sorsdöntő volt az emberiség akkori továbbfejlődése és a naprendszeren kívülre jutása szempontjából.

– Köszönöm, hogy megmentette az életemet – nézett a szemembe Dermont, és tudtam, hogy valóban komolyan gondolja. Éreztem, hogy mostantól más szemmel néz rám, mint eddig. Talán még tisztel is, és sok mindent hajlandó lenne megtenni értem.

Már tudtam is, hogy mi lesz az első, ha visszatértek a GMS-centerbe, New Yorkba. Volt fél órám, hogy meggyőzzem őt, Budait és Cartert terveimről.

Sikerült.

Az ütőkártya a kezemben volt.

 

Joseph Vernon azonnal fogadott bennünket tágas irodájában. Ott volt vele Thomas Jobs és Vernon gorillatestőre is. Nehéz perceknek néztünk elébe.

– Szóval sikerrel jártak – mondta elégedetten Vernon elnök. – TV bekapcsol! Hírcsatorna!

A mennyezet egy pontjáról egy keskeny plazmatévé ereszkedett le, a késő éjjeli hírműsorban a GSE toronyépületét láttuk, a megölt őrök holttesteit és a tetőparkolónál véghezvitt pusztításunkat. Az előtérben a GSE igazgatótanácsának egyik tagja nyilatkozott éppen, meglehetősen idegesen. A narrátor közölte, hogy a GSE szakértői szerint a GMSS kommandósai törtek be az épületbe, és ipari kémkedéssel vádolták a Joseph Vernon vezette céget. Csakhogy nem volt bizonyítékuk, cégjogászaink pedig cáfoltak mindent, és perrel fenyegetőztek, ha továbbra is kapcsolatba hozzák a GMSS-t ezzel a bűncselekménnyel.

Semmit nem lehetett ránk bizonyítani, még az otthagyott kommandós holttestek alapján sem. Hivatalosan egyikük sem volt alkalmazottja a GMSS-nek, független zsoldosként voltak nyilvántartva, akiket bárki felbérelhetett.

– Itt vannak az adatok – húztam elő a lemezt, és meglobogtattam Vernon szeme előtt. Jobs már mozdult, hogy elvegye. – De előtte itt az ideje, hogy a GMSS jövőjéről tárgyaljunk.

Jobs odaért, de amikor a lemezért nyúlt, a mellettem álló Budai hatalmas pofont kevert le neki. Jobs a hátsó falig tántorodott vissza.

– A GMSS ezekkel az adatokkal – folytattam, mintha mi sem történt volna – évszázadokra megalapozhatja vezető pozícióját, de csak akkor, ha a vezetés megfelelő kezekbe kerül…

– Mi a fenét jelentsen ez, Marcus?! – kérdezte dühödten Vernon. Hadonászni kezdett a botjával, és Jake Dermontra nézett. – Dermont! Mit képzelnek maguk? Mi folyik itt?! Azonnal tartóztassa le ezt az embert, különben kirúgatom!

Thomas Jobs véres száját tapogatta, és fájdalmas arccal, megszeppenve lépett Vernon elnök mellé.

– Uram, ön nem a főnököm többé! – mondta komor arccal Dermont.

– Felmond? – lepődött meg Vernon. – De miért? Mondják már el, mi ez az egész?

– Az ezredes nem mond fel – feleltem. – Maga lesz az, aki távozik a GMSS elnöki székéből, és átadja a helyét nekem.

Egy pillanatra halálos csend támadt.

Aztán – valószínűleg Vernon titkos jelére – a testőrgorilla rám ugrott. Jeges rémület lett úrrá rajtam, de mint kiderült, felesleges volt aggódnom.

Jake Dermont előttem termett, elkapta a nála egy fejjel magasabb gorilla karját, és rántott rajta egyet. Hangos reccsenés adta tudtunkra, hogy el is törte a vastag kart. A gorilla felüvöltött, de még nem vált harcképtelenné. Ordítva egy lézerpisztolyt kapott elő ruhája alól, amikor is Carter és Budai egy-egy lézersorozatot eresztettek a hatalmas testőrbe.

Joseph Vernon tehetetlenül nézett kedvenc testőre holttestére.

– Maguk megőrültek… – suttogta döbbenten.

– Uram, én megmondtam, hogy ne bízzon meg Marcus Barbessben – jegyezte meg neheztelően Thomas Jobs. – Hallgatnia kellett volna rám!

– Fogja be a száját, Thomas! – förmedt rá Vernon, aztán felém fordult.

– Remélem, tud valamilyen magyarázattal szolgálni, Mr. Barbess – mondta. – Nem tudom, hogy mit akar, és hogyan sikerült Jake Dermontot is a maga oldalára állítani, de hátha megmagyarázza, hogy miért kellene magának átadnom a helyemet?

– A GMSS jövője iránti elkötelezettségem miatt – feleltem. – A lemezen lévő adatok birtokában a GMSS a jövő évszázad szupervállalata lesz, a leghatalmasabb csillagközi cég, akkora, amekkorát el sem tud képzelni. De addigra maga már nem fog élni. Én fiatal vagyok, tudok hosszabb távra tervezni, és meg is vannak a terveim. Maga viszont, elnök úr, már csak néhány évben gondolkodhat, nem lenne képes felfogni, és azonosulni egy hosszú távú stratégiával. Erről nem tehet, ez idős korának következménye. Minden ember csak annyi időre képes előre gondolkodni, ameddig a saját életét elképzeli.

Az én életein pedig nagyon hosszúnak ígérkezett, sajnos hosszabbnak, mint szerettem volna.

– Szép gondolatok, Mr. Barbess – mondta Vernon. – A cég jövője! Elkötelezettség! Ezzel a szöveggel tudta az ezredest és embereit a maga oldalára állítani, vagy vagyoni és hatalmat is ígért nekik?

Jake Dermont arcán megfeszültek az izmok, és Joseph Vernonra fogta pisztolyát.

– Téved, Mr. Vernon. A pénz engem ezen a szinten már nem motivál. Sokkal inkább, ha valaki olyan jövőképpel áll elő, amiben lehet hinni. A külső űrbe való kilépés talán az egyik legnagyobb lehetőség az emberiség eddigi történetében, és azt akarom, hogy olyan emberek kezében legyen, akik úgy használják fel, ahogy az emberiségnek a legjobban megfelel.

– Mióta ilyen humánus, ezredes? – kérdezte gúnyosan Thomas Jobs. – Mr. Vernon háromszor annyit ígér látatlanban, mint ő! – biccentett gyűlölködve felém.

– Hallgasson, Jobs? – rivallt rá ismét Vernon. – Megmondtam világosan, nem?

– I… igen, uram. – A személyi titkár zavarodottan hajtotta le a fejét.

– Szóval, ezredes, ön azt hiszi, hogy Mr. Barbess nem saját maga miatt akarja átvenni a GMSS irányítását? Azt hiszi, hogy nem pusztán személyes érdekek vezérlik?

– Pontosan, uram. De ha mégis, akkor úgyis megölöm, ahogy ezt már korábban meg is mondtam neki.

Miután felvázoltam a lehetőségeket, Vernon elnök korlátjait, valamint a jelenlegi helyzet kényes mivoltát, Jake Dermont valóban a tudomásomra hozta, hogy ha nem ennek megfelelően fogom irányítani a céget, akkor azonnal megöl, hogy helyrehozva azt a hibát, hogy mellém állt.

– Maga nagyon naiv ember, ezredes – jegyezte meg keserűen Vernon, aztán hozzám fordult – Maga viszont Barbess, sokkal ügyesebb, és még arcátlanabb, mint hittem. Hogyan akarja megvalósítani a hatalomátvételt?

– De uram! – szólt közbe ismét Jobs. – Csak nem akar engedni ezeknek a zsarolóknak? Ekkora őrültséget nem tehet! Hívom a biztonságiakat és pillanatok alatt eltűntetik ezt a négy árulót!

Budai fegyvere követhetetlen mozdulattal került elő zubbonya alól.

A tűvékony lézersugár pontosan a homloka közepén találta a döbbent személyi titkárt. Thomas Jobs két pislogás között halt meg, majd nagy puffanással dőlt el.

Ahogy elnéztem, Vernon elnököt nem rázta meg túlzottan emberének halála. Láthatólag már beletörődött a vereségbe.

Én a jövőt képviseltem, ő pedig a múltat. Lehet, hogy el tudta volna még irányítani a céget egy, esetleg két évig, de aztán már túl idős lett volna az ezzel járó stressz tartós elviseléséhez.

– Az ajánlatom a következő: lemond a GMSS-ben lévő részesedéséről, ha jól tudom, ez valamivel több, mint harminc százalék, és átíratja az én nevemre, valamint lemond az igazgatói posztról, és engem jelöl meg örökösének.

– Ez még nem garancia arra, hogy valóban ön is lesz az elnök.

– Valóban nem – feleltem – de harminc százalékos tulajdonrésszel jelentős szavazatmennyiséggel fogok rendelkezni. És azt se felejtse el, hogy én szereztem meg a GMSS-nek a fénysebesség feletti meghajtás elvét, ezzel többet tettem a cégért, mint a legtöbb ember, aki itt dolgozik. Meg tudom nyerni az igazgatótanács nagy részét Nekem kész tervem van a jövőre vonatkozólag, és hatalmassá tehetem a GMSS-t, amely így évszázadok múlva is tündökölni fog. Cserébe élete végéig akkora végkielégítést kap, mint amekkora a mostani fizetése.

Tudtam, hogy Joseph Vernonnak nem volt családja, feleségétől elvált, gyermekük pedig nem született. Vernon méltányos ajánlatot kapott, reméltem, hogy el is fogadja.

– És mi van, ha nemet mondok? – kérdezte.

– Akkor kénytelenek leszünk megölni önt, ami ugyanoda vezetne, hogy én veszem át az irányítást, csak néhány okiratot kell meghamisítanunk.

Ezt szerettem volna a legkevésbé. Dr. Moss megölése után mégis fel kellett készülnöm erre a lehetőségre is.

– Látom, jól kigondolt mindent, Mr. Barbess. Ezek szerint semmilyen formában nem vehetek részt a cég döntéseiben.

– Ha hajlandó rá, akkor igen – mondtam. – Szükségem lenne önre, mint tanácsadóra. Bízom a szakértelmében, és abban, hogy néhány dolgot finomítani tudunk a terveimen, ha akar segíteni.

Ez az érv, úgy tűnik hatásos volt.

– Rendben, Mr. Barbess. Támogatni fogom elnökké választását, és bízom benne, hogy tudja, mit csinál. A cég mostantól az ön kezében van.

 

Néhány héttel később én lettem a GMSS igazgatótanácsának elnöke, valamint a cég vezérigazgatója is egyben. Egyöntetűen állt mellém mindenki, és noha voltak homályos célozgatások Joseph Vernon váratlan lemondásának okaival, valamint testőre és személyi titkára titokzatos eltűnésével kapcsolatban, soha semmilyen konkrét bizonyíték nem került elő. Mint ahogy nem akadt bizonyíték a GSE azon vádjaira sem, hogy a mi ügynökeink hatoltak be a központi épületükbe, és törtek fél néhány titkos adatbázist. Jó kis rágalmazási pert akasztottunk a nyakukba, hamarosan több millió dolláros kártérítést voltak kénytelenek kifizetni.

A GSE kutatói fantasztikus áttörést értek el, sikerült megoldaniuk a fénynél gyorsabb űrutazás elméleti problémáját, és felvázolni a szükséges meghajtási rendszert. Ezzel legalább negyven év előnyt szerezhettek volna a GMSS addigi kutatási eredményeiből ítélve. Most viszont ugyanolyan lapokkal indultunk, és utasításomra rengeteg pénz öltünk bele a kísérletekbe. Hihetetlen verseny indult meg a fény feletti meghajtás gyakorlati megvalósításáért.

Lassan haladtunk előre, de néhány évtizeddel később, még az évszázad vége előtt, megszületett az első gyakorlati kísérlet, amelynek sikere után nyilvánvalóvá vált, hogy a GSE elvesztette a versenyt, ők akkor még a megfelelőnek vélt hajtóműrendszerrel kísérleteztek. 2118-ban elindult az első expedíció az Alfa Centaurira, majd a többi közeli csillagra, a Tau Cetire, az Epszilon Eridanira, a Procyonra.

A Procyon-expedíció újabb áttörést eredményezett, ráakadtunk az első nem emberi fajra, akik az embereknél jóval fejletlenebbek voltak, tudósok szerint egy a földi állatoknál valamivel nagyobb intelligenciaszinten álltak, és kellőképpen értelmesek voltak ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsünk velük. Ez körülbelül 2132 tájékán lehetett, öt évvel azután, hogy a GSE-t, megroggyant piaci pozícióját követően beolvasztottam a fény feletti meghajtásból hatalmassá nőtt GMSS-be, és létrehoztam az UNIVERSE nevű csillagközi óriáscéget.

Jake Dermont két évtizeden át állt mellettem, támogatott, ha kellett, védelmezett.

Viszonyunk az idők folyamán bensőségesebb lett, barátokká lettünk, de az idő múlásával egyre kevesebbet mertem találkozni vele. Megöregedett én viszont semmit sem változtam, és titkomat még előtte sem mertem felfedni. Rengeteg hasznát vettem képességeinek, végül húsz évvel első találkozásunk után nyugállományba helyeztem, akkora jutalmat adva neki, ami önmagában is a világ leggazdagabb embereinek egyikévé tette…

 

Megöltem egy embert. Ma már sajnálom, noha most is azt hiszem, meg kellett tennem. Akkor azonban nem éreztem bűntudatnak a legkisebb szikráját sem, pedig Dr. Moss ártatlan volt, sőt ártalmatlan. Erre csak akkor jöttem rá, amikor évszázadok elteltével újragondoltam addigi életemet.

Később is kényszerültem mások meggyilkolására, sajnos olyanokéra is, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy rossz időben, rossz helyen jártak. De utána mindig szörnyű lelkiismeret furdalásom támadt, ami Dr. Moss esetében jó ideig elmaradt.

Átvettem a GMSS irányítását, de milyen módon! Kihasználtam a hatalmamat, lehetőségeimet. Végül is minden ember ezt teszi, hogy előbbre jusson. Ha így nézzük, akkor helyesen cselekedtem, és ráadásul engem nem pusztán személyes érdekek vezettek. Ezt bizonyítja, hogy Jake Dermont az elkövetkező két évtizedben nem próbált megölni. Vagyis talán megvalósulni látta azt, amiről neki és embereinek a tehersiklóban bebeszéltem, miközben visszarepültünk New Yorkba.

A fénysebesség feletti utazás sokáig kizárólag az UNIVERSE monopóliuma volt, amin elképesztő vagyont szereztünk, ezeket a technológia korszerűsítésére fordítottuk. Csak így, a kereskedelmi előnyöket kihasználva volt lehetőség ekkora ugrásszerű fejlődésre, ráadásul ilyen rövid idő alatt.

Évtizedeken belül naprendszeren kívüli kolóniák alakultak, új nyersanyagok bányászata kezdődött, és elképesztő kivándorlási hullám indult meg a felfedezett Föld-típusú bolygók felé. A külső űr távolságainak összezsugorodásával határtalan gazdagság köszöntött a Földre, a határok kitágultak, megjelentek az első naprendszeren kívüli kolóniák amelyek az évszázadok múltával egyre nagyobb önállóságra törekedtek, és ebből veszélyes konfliktusok is származtak.

A procyoniakkal való találkozás pedig új irányba terelte a kutatásokat… De ezek mind más történetek. Most kezdem igazán felfogni, hogy mennyi mindent kell elmesélnem, hiszen rengeteg dolog történt vetem.

Nem biztos, hogy a végére fogok érni…

 

Öreg vagyok és fáradt. Öreg, de nem fizikai értelemben. Háromezer évem ellenére jobb állapotban vagyok, mint az emberek többsége huszonéves korukban. Az agyam, a szellemem fáradt el, de iszonyúan. Az emberi agy nem arra lett kitalálva, hogy ennyi mindent lásson, feldolgozzon, raktározzon. Túl sokat láttam… és túl sokat kellett harcolnom…

 

 

Chuck Palmer: A hetedik fegyver

Menninger az űrhajó parancsnoki termében kedvenc széke mellett állt, a támlának támaszkodva. Az ajtón három ember lépett be, tisztelegtek. A legidősebb előlépett:

– Tábornok, a csatát megnyertük. A mérleg: 5 ellenséges hajó megsemmisítve, 3 harcképtelenné téve, 8 elmenekült. Veszteségünk 3 hajó, 21 fő. Elfogva: három hajó, hét fő. Óhajt velük beszélni?

– Később, Koster – intett Menninger olyan mosollyal, amelytől Kosternek meg a másik kettőnek a háta borsózott. – Egyelőre távozhatnak, uraim.

 

 

Passer ujját a szájára téve intett, majd hangtalanul formálva a szavakat ennyit mondott:

– Lehallgatás!

Lassan a cella sarkába hátrált, fejét felszegte, rejtett kamerák után kutatva körülnézett. Mivel nem látott semmi gyanúsat, körbejárta a helyiséget hangrögzítőket keresve, bár tudta, ha ott lennének is, kevés esélye van arra, hogy felfedezze őket. Amikor végzett, magához intette a többieket.

– Azt hiszem, tudom, hogy szökhetünk meg – mormolta. – Két emberre lesz szükségem.

– Mi a terved? – kérdezte Connell.

– A cellát csak egy ember őrzi. Plusz egy ember a folyosón. A többit nem tudom, talán három másik őrszem lesz még utunkban.

– Úgy akarod, ahogy a Fortonon csináltuk? – suttogta Rens.

Passer bólintott.

– De el kell tűnnünk innen – vetette közbe Terry. – Az én hajóm megsemmisült, Rensé szintén. Connell?

– Elfogták – felelte Connell. – De aligha használható. Totálkáros. Passer?

– Az enyém szintén. De a titkos raktáram ép – mosolygott Passer. – És van ott elrejtve egy MFC-6-osom. Ez talán elég ahhoz, hogy ne tudjanak rögtön a nyomunkba eredni.

– Tegyük fel, hogy sikerül megszerezni. De mondd már végre, hogyan lépünk le – nógatta Benton.

– A mentőkabinokban – felelte Passer.

– Te viccelsz! – ingatta a fejét Linda. – Még ki sem tettük a lábunkat, máris fenéken lőnek!

– Nem – vágott közbe Passer. – Ez egy 3.3-as sorozatú fregatt, új széria. Ezeken nem is kabinok vannak, hanem minicirkálók. Talán fel is vannak fegyverezve...

– Honnan tudod?

– Két hónapja fogtunk el egyet a Gontnál. Kicsit lerobbant, de sok mindent jól lehetett látni rajta. Jól megnéztem a mentőrendszert. Nagysebességű hajók voltak, egyszemélyesek. Negyven darabnak kellene lennie összesen.

– Jó, tegyük fel, hogy megszerezzük őket. Merre megyünk? Mert szerintem mindenhol utolérnek – vonta meg a vállát Foley.

– Ezt most kell megbeszélnünk – bólintott Linda. – A mentőhajón valószínűleg nincsenek kódolók. Azt javaslom, a start után szóródjunk szét.

– Mindenképpen – mondta Connell. – Ha Passer MFC-je működik, egy ideig eltart, amíg utánunk erednek. Hacsak Menninger nem tartogat valami meglepetést, addigra lőtávolon kívül leszünk.

– Oké, térjünk rá a találkozási pontokra – indítványozta Rens.

 

 

Menninger az intercom gombjait nyomogatta, mígnem a képernyőn egy húsos arcú egyén képe jelent meg.

– Figyeljen jól, Brenner. A foglyokat nem akarom rögtön kihallgatni. Át kell őket helyezni egy preparált cellába. Vigyázzon, ez a Passer nevezetű egy tapasztalt, öreg róka. Ügyeljen arra, hogy a hangrögzítők jól el legyenek rejtve.

– Videofelvételt is akar? – kérdezte Brenner.

– Szükségtelen. Passer rögtön kiszúrná. Mennyi időbe telik az előkészítés?

– Talán harminc percbe.

– Csinálják minél gyorsabban. Nem akarom, hogy addig is elszalasszunk valamit. Amint áthelyeztük őket, fel kell készíteni a különleges labort. Ha nem tudunk meg semmi érdemlegeset a lehallgatással, szükség lesz rá.

– Ahogy parancsolja.

Menninger kikapcsolta az intercomot. Mosolygott. Szinte biztos volt abban, hogy a lehallgatás eredménytelen lesz. Ebben az esetben a másik eljáráshoz folyamodik, a különleges laborhoz, ahol eddig még mindenki beszélt... és amit eddig még senki sem élt túl.

 

 

– Mehetünk – intett Foley, miután az ártalmatlanná tett őrt elhelyezte a cella sarkában.

– Oszoljunk kétfelé – javasolta Terry. – Együtt könnyebben észrevesznek.

Passer bólintott. A hajón két párhuzamos főfolyosó húzódott végig, amelyek a parancsnoki teremnél összefutottak, és az orr felé egy folyosóban folytatódtak. A két főfolyosót keresztfolyosók kötötték össze, ezek egyikében álltak most a szökevények. Passer, az egyetlen közöttük, aki valamelyest ismerte az ellenséges fregatt felépítését, most balra intett. Rens és Linda óvatosan kilestek a sarkon.

– Tiszta a levegő – súgta Rens némileg meglepve, hogy a folyosót őrző embert nem látta. Megindultak az orr felé, a keresztfolyosóknál meg-megállva bepillantottak, az őrszemeket keresve, majd továbbosontak. A főfolyosó enyhe ívben kanyarodott, és kisvártatva meglátták a második őrszemet. Hangtalanul behúzódtak a legközelebbi keresztfolyosóra. Connell a sarokhoz lapult, a cellát őrző porkolábtól zsákmányolt fegyvert szorongatva. Az egész csak egy pillanatig tartott. A katona gyanútlanul elsétált előttük, Connell előreugrott, egy villanás, és már vonszolta is a magatehetetlen testet a keresztfolyosóra.

– Tovább – intett Passer. – A következő keresztfolyosónál lesz.

Továbbosontak. A folyosóval szemben, ott, ahol várták, egy súlyos ajtó állt. Passer az őrszem azonosítókártyáját a zár nyílásába csúsztatta, míg Linda és Rens ugrásra készen lapultak mellette. Az ajtó nehézkes szisszenéssel kinyílt. Passer bekémlelt, de nem látott embert odabenn. Széles, félkör alakú lépcsősor vezetett le a dokkokhoz, ahol az elfogott űrhajók álltak. Passer a bal oldali dokkra mutatott.

– Ott van. Lemegyek. Connell és Terry, gyertek velem a hajóra, Rens és Foley, maradjatok a lépcsőnél! Ha valaki bejön, húzódjatok le és jelezzetek! A többiek álljanak a dokk bejáratához.

A csoport szétoszlott. Passer benézett a dokk bejáratán, de rögtön vissza is húzódott.

– Ketten őrzik a hajót – sziszegte. – Kétfelől kerülgetik. Amikor eltűnnek a túlsó végénél, bemegyünk. Connell balra, Terry és én jobbra. Amint előbukkannak, ugrás!

Újból belesett, aztán intett:

– Most!

Ugyanolyan gyorsan és csendben történt, ahogy az imént a folyosón. Passer néhány pillanattal később már a vadászgép belsejében volt. Kiemelte a padló egyik burkolólapját, bebújt alá és az egyik üzemanyagtartályhoz fiirakodott. Néhány percnyi matatás után elégedetten bújt elő, kezében egy citromsárga ellipszoidot tartva.

– Megvan. Sejtettem, hogy nem fogják megtalálni, ahhoz túlságosan felületesek. Ezzel jócskán megnőttek az esélyeink, feltéve, ha sikerül meglépnünk.

Kiosontak a dokkból, csatlakozva a kint várakozókhoz.

– Nemsokára felfedezik az őrök eltűnését – mondta Benton.

– Addigra a mentőhajóknál kell lennünk – felelte Passer. – Azoknak a másik főfolyosón kell lenniük. Kihasználjuk a zűrzavart és meglépünk.

 

 

– Hogyhogy megszöktek?! – sziszegte Menninger. – Ki vigyázott rájuk?

– Polly közkatona – felelte Koster a homlokát törölgetve.

– Hadbíróság – vetette oda Menninger.

– Még eszméletlen. Nem hi...

– Nem érdekel! – rivallt rá a tábornok.

Koster behúzta a nyakát, és elhallgatott.

– Meg kell találnunk őket!

– Már elindítottam a járőröket. Minden helyiséget átkutatnak – készségeskedett Koster. – Elálltak a fegyverraktárhoz vezető utat.

– Ez teljesen fölösleges, Koster. – Menninger hirtelen megfordult.

– A dokkok! Azonnal küldjön embereket a dokkokhoz! Vissza fogják szerezni a hajóikat!

 

 

Benton a falburkolatot tapogatta, majd egy ponton erősen megnyomta a műanyag lapot. A lap kipattant a helyéről, és lágyan a padlóra hullott. Mögötte vezetékek sokasága tűnt fel. Passer ezalatt óvatosan lecsavarta a sárga ellipszoid egyik végét. A kupak alól zöldes kocsonyába ágyazott tűk sokasága bukkant elő. Passer félrecsúsztatta az ellipszoid oldallapját, és néhány gombot nyomott meg az alatta rejtőző klaviatúrán. A kocsonya életre kelt, szinte lüktetett a furcsa eszköz végében. Passer ekkor a kocsonyát óvatosan a falban futó vezetékekhez érintette, amelyek apró kékes villanások kíséretében, akadálytalanul hatoltak bele. Amint a gél az egész nyalábot körülölelte, rögzítette az ellipszoidot.

– Ezzel megvolnánk – nyugtázta elégedetten. – Benton, visszateheted a burkolatot.

A keresztfolyosó túlsó vége felől ekkor lábdobogás és beszédfoszlányok hallatszottak.

– Kezdődik – dünnyögte Foley. – Épp ideje lelépnünk.

– Reméljük, ezt az ajtót is nyitja – mormolta Linda, miközben a zárba csúsztatta az őrszem kártyáját. Óráknak tűnő másodpercek múlva az ajtó félresiklott. A szökevények berontottak, az ajtó visszazárult... éppen egy pillanattal azelőtt, hogy az első járőr felbukkant a folyosón.

 

 

Koster egyáltalán nem irigyelte magát. Már előre verejtékezett, miközben Menningerhez igyekezett a parancsnoki terembe. Amikor belépett, a tábornok csak egy pillantást vetett rá, máris tudta, hányadán állnak.

– Nem sikerült?! – rivallt rá a beosztottjára.

– Ööö... mire a járőr odaért, már jártak ott. Az őröket lefegyverezték. ..

– Hogyan?! Nem működött a behatolásjelző?! – kérdezte Menninger fojtott dühvel.

– A dokkokhoz... izé, nem szereltünk fel, mert úgy gondoltuk, hogy...

– Miii?! Ezt nem mondja komolyan! – A tábornok már üvöltött. -Ezt nem viszi el szárazon, Koster! Maga sem kerüli el a hadbíróságot!

– De a hajók megvannak – sietett Koster a saját védelmére. – Még nincsenek teljesen rendbe hozva, és ezt nyilván észrevették. El is hagyták a dokkokat, így már csak idő kérdése, hogy elkapjuk őket.

– Ezért a hanyagságért akkor is felelni fognak! – füstölgött Menninger. Hirtelen elakadt a szava, agyában kigyúlt a vészjelző. Még mielőtt megszólalhatott volna, szaggatottan csipogni kezdett a vezérlőpult. Koster odarohant, de a tábornok már tudta, mit fog kiáltani.

– A mentőhajók! Éppen most startolnak!

Menninger a parancsnoki székébe ugrott. Bekapcsolta az intercomot, beütötte a riadókódot.

– Minden járőr a mentőhajókhoz! – kiáltotta a mikrofonba, miközben a hajón mindenhol megszólaltak a riadócsengők. Ujjai máris a központi számítógép klaviatúráján zongoráztak, hogy központilag próbálja meg leállítani a mentőhajók kilövését. Kisvártatva betoppant a vezérlő készültségi stábja, mindenki elfoglalta a helyét. A nagy holokijelzőn megjelent a MENTŐHAJÓK KILÖVÉSI PARANCS VISSZAVONÁSA menü, az azonos hangjelentéssel kísérve. Menninger lázasan a megerősítést jelző gombra állította a kiemelést, de még mielőtt kiadta volna a parancsot, elemi erővel felsivítottak a vészjelző szirénák, elnyomva a riadócsengőket. A hajó remegni kezdett.

– Mi a fene ez?! – kiáltotta a tábornok. Válaszul kihunyt a világítás.

 

 

A mentőhajók vakító fénylobbanással, hangtalanul váltak ki a fregatt testéből. A nagy hajótest mögött sápadt, sárgás fénnyel világított a kis naprendszer központi csillaga, mellette apró agyaggolyónak látszott csupán a bolygó, amely felett az imént fejeződött be az ütközet. A mentőhajók az ellenkező irányba suhantak; pillanatok alatt kis ponttá zsugorodtak, majd eltűntek az űr feketeségébe veszve. A hármas számú űrhajó azonban csendben, a pompázatos fénylobbanás nélkül bukdácsolt ki a zsilipből: a kilövés pillanatában a központi utasításra a kapu becsapódott. Az érzékelők ugyan jelezték, hogy az átjárón épp áthalad egy hajó, de a fregattot megbénító üzemzavar éppen ekkor zavarta meg az ajtó automatikus újranyitását. Az pedig a tehetetlenségénél fogva rácsapódott Terry gépének farára. A hajtóművek nem indultak be, így a hajó most a katapult energiájától hajtva, imbolyogva, lassan távolodott a fregattól.

Terry előbb a gépben esett kárt próbálta felmérni. Mivel a tartalék energiaellátó rendszer működött, először megpróbálta újraindítani a hajó elektronikáját. Másodszori próbálkozására sikerült; a primér rendszer bejelentkezett és hozzálátott az öndiagnosztikához.

– Eddig nem rossz – dünnyögte Terry. A rádióhoz nyúlt, amely biztatására szintén életre kelt. Terry elmosolyodott. Az elektronika közben megtalálta az első hibát: csipogva jelezte a kettes hajtómű üzemanyag-szivattyújának leállását. Terry azonnal átállította a vezérlést a másik hajtómű szivattyújához; így csökkent teljesítménnyel bár, de használni tudta mindkét motort. Megpróbálta beindítani őket. Elsőre indultak, de amint nagyobb teljesítményre kapcsolt, vijjogva megszólaltak a túlmelegedést jelző szenzorok, ezért alapjáratra állították a motorokat.

– Patt – ráncolta a homlokát. Alapjáraton szinte egyáltalán nem tudta növelni a jármű sebességét. Hátradőlt az ülésen, és megvárta, amíg a rendszer befejezi a diagnosztikai rutint. Egy csomó apróbb hibát jelzett, amivel nem kellett törődnie, de a navigációs rendszer, amit a legjobban féltett, gyakorlatilag nem károsodott. Rögvest jobb hangulatban látott neki a terv kidolgozásának. Először is a Passerre! előzetesen megbeszélt útitervhez szükséges pályaadatokat dolgoztatta ki a géppel. Amíg az a legkedvezőbb variációkat számolgatta, kipillantott a hajó ablakán. A fregattot már nem látta szabad szemmel, de a térletapogató kijelzőjén ott volt. Ez azt is jelentette, hogy amazok a hajójukon szintén látják. Társai járműveit viszont már nem tudta befogni.

A navigátor időközben elkészült jelentését vizsgálgatva azon töprengett, miként tudná a sebességét kívánatosán megnövelni. Tudta, hogy nincs sok ideje; el kell tűnnie a fregatt közeléből, még mielőtt elhárítják az MFC-6 által keltett zavart. Mindenesetre az a tény, hogy eddig nem eredtek a nyomába, azt jelenti, hogy a szerkezet valóban működik – de csak idő kérdése, mikor hatástalanítják. A hajtóművek adatait böngészve úgy döntött, hogy megpróbálja a blokkoló rendszert kiiktatva rövid ideig csúcsrajáratni a motorokat addig, amíg a hajó kellő sebességre nem gyorsul. A túlmelegedést gátló berendezések alig tíz százalékos hatásfokkal működnek a sérülés miatt, és a manőver után alighanem teljesen tönkremennek, a hajtóművekkel együtt. Ha ez bekövetkezik, a hajó szinte irányíthatatlanná válik, alig lehet majd irányt változtatni, lefékezni pedig egyáltalán nem, legfeljebb katapultálni. Terry mégis leginkább attól tartott, hogy tűz üt ki a hajón. Végiggondolta az összes lehetőséget, de az idő szorítása miatt nem maradt más választása. Gyorsan végzett a beállításokkal, és a gyorsító karra tette a kezét.

– Hát akkor, egy nagy kalappal – mormolta, és ütközésig húzta a kart.

A motorok elkínzottan felhördültek a hirtelen terheléstől. Hangjuk a mély búgásból gyorsan váltott zúgásra, majd magas süvítésre. A mentőhajó megrázkódott, sebessége nőttön-nőtt. Odabenn a kabinban eszeveszett tempóban gyúltak ki a vészjelzők, sivításukkal hozzájárulva a hangzavarhoz. Terry ekkor baljós fütyülésre figyelt fel, amely kivált a motorok sivításából. Még mielőtt rájött volna, mi is az, a bal motor mennydörgésszerű robajjal levált a hajótestről, narancsszínű csóvát vonva maga után. Terry pánikszerűen rácsapott a kikapcsolóra. A másik motor sisteregve leállt; a hirtelen csendet csak egy ütemes, pattogó hang törte meg.

Alig akarta elhinni, hogy életben maradt. Azonnal nekilátott a helyzetfelmérésnek. Először a lehetséges tüzet kereste. Néhány kisebb kábelizzáson kívül nem talált komolyabb veszélyt, azokat is éppen oltotta a tűzoltó automata. A hajó külső burkolata megsérült ugyan a bal oldalon, de le tudta zárni az összes rekesz ajtaját, így nem kellett attól tartania, hogy a levegője számottevően elszökne. Az ablakon kipillantva azt is észrevette, hogy a leszakadt motor impulzusnyomatékát a másik hajtómű nem tudta teljesen korrigálni, így a hajó lassan körbeforog. A navigátorberendezés szinte teljesen ép maradt – ettől egészen jókedvre derült egy-két jelentéktelen adattól eltekintve minden funkciója működött. Leolvashatta, hogy a kívánt sebességet nem érte ugyan el, de az így is jelentősen megnőtt. Ami viszont rögtön lelohasztotta a jókedvét, az energiaellátás státusza volt. Mivel mindkét motor generátora tönkrement a túlmelegedéstől, az összes berendezés a tartalékárammal működött. A legnagyobb baj az volt, hogy az akkumulátorok a bal motor tőszomszédságában voltak, és nagyrészt szintén tönkrementek. Terry rádöbbent, hogy néhány percen belül minden – beleértve a fűtő- és a levegőkeringtető rendszert is – teljesen áram nélkül marad.

 

 

Még mielőtt a parancsnoki teremben kitört volna a fejetlenség, felgyulladt a vészvilágítás. Menninger körülpillantott. A központi számítógép nagy képernyőjén egymásnak ellentmondó jelentések futottak szédítő iramban. A térletapogató és a navigátor kijelzőin rendszertelen adatok jelentek meg, majd tűntek el ismét. Az irányítópulton jelzőfények villogtak kaotikusán. Az intercomból szabálytalan szófoszlányok áradtak. A tábornok zavarodottan kapkodta a fejét, amikor egy agyonhajszolt technikus esett be az ajtón.

– Mi folyik itt? – lépett hozzá Menninger.

– Vírus! – szusszantotta a technikus. – Egy vírus került a rendszerbe, uram. Már azonosítottuk. Úgy tűnik, nem nagyon rosszindulatú. Most dolgozunk az eltávolításán.

– Az mennyi időbe telik?

– A kiirtása percek kérdése. De meg kell találnunk a forrását, és ehhez segítségre van szükségem. Ez csakis külső beavatkozás lehet, valószínűleg egy elektronikus akna, amit a vezetékekre csatlakoztattak. A kiirtás után újra bootolnunk kell... ez rövid kiesést okoz majd. De előbb ki kell iktatnunk a forrást, különben a bootolás után megint megfertőz.

– Milyen segítség kell?

– Végig kell nézni az összes vezetéket, ami kívülről hozzáférhető. Emberek kellenek, akik leszedik a burkolatot. Ha van ötlete, hogy hol lehet az akna, szívesen meghallgatom.

Koster a tábornok intésére kézirádióján nekilátott a kutatás szervezéséhez.

– A dokkoknál kezdjék – tette hozzá Menninger.

A technikus közben rádióján a saját csapatát látta el utasításokkal, majd távozott.

Óráknak tűnő várakozás kezdődött. Egy idő után hirtelen sötétség borult a hajóra, kialudtak az eddig villogó monitorok és a jelzőfények, elhallgattak a hangszórók. Pár másodpercnyi szünet után a nagy képernyő életre kelt.

– Bootolnak – dünnyögte a tábornok. – Ezek szerint megtalálták.

A monitorok sorra megelevenedtek, kigyulladt a világítás, beindultak a ventillátorok. Mintegy végszóra belépett a technikus is, kezében a sárga ellipszoidot tartva.

– Megtaláltuk és hatástalanítottuk. Valóban a mentődokkok közelében bukkantunk rá. Most már csak a navigátor adatainak a rekonstrukciója van hátra, de pillanatokon belül végzünk vele. – Megemelte az aknát, majd a pultra tette. – Eléggé primitív típus. Nem okozott nagyobb károkat. A továbbfejlesztett változatai jóval veszélyesebbek.

– Rendben – bólintott Menninger, elbocsátó mozdulatot téve. A térletapogató holokijelzőjéhez lépett. A távolban, a műszer hatótávolságának határán egy halvány ikont vett észre.

– Bemérni – utasította a pultot kezelő tisztet. – Gyorsan, mielőtt eltűnik!

A tiszt gyors parancsokat ütött be a billentyűzetén. A bemért adatok megjelentek a nagy képernyőn. Menninger gyorsan átfutotta őket, és szélesen elmosolyodott. Az adatok alapján nyilván az egyik elkötött mentőhajó lesz az. De miért halad ilyen lassan? Éppen elég ideje volt arra, hogy biztonságos távolságra jusson. A tábornok arra a következtetésre jutott, hogy a hajó vagy üres és az indítórendszer tévedésből lőtte ki, vagy üzemképtelen, s a rajta tartózkodó már nincs életben. Biztosra akart menni.

– Kövessük azt a hajót – utasította Kostert. – És hozassa a kettes kilövőhöz a titkos rakományt!

 

 

Terry reményei lassan szertefoszlottak, amint a térletapogatón feltűnt egy hajó. Semmi kétsége nem maradt afelől, hogy ez a fregatt. Végignézte az energiaállapotokat. Néhány percen belül a kabin hőmérséklete csökkenni kezd, mégpedig gyorsuló ütemben. A légszivattyút pedig már eddig is háromszor kellett újraindítania. Pillantása a rádióra esett. Ez a műszer fogja utolsónak cserbenhagyni, mivel saját beépített tartalékelemei vannak. Passerrel és a többi társával úgy egyeztek meg, hogy teljes rádiócsendet tartanak a leleplezés elkerülése végett, és csak a kívülről jövő adásokat fogják. Töprengéséből a légszivattyú alarmja zökkentette ki. Szinte gépiesen nyúlt a billentyűzet felé, hogy újraindítsa. Többszöri próbálkozás után sem indult be. Kesernyés grimasszal éppen azt kezdte számolgatni, meddig tart ki a kabinban rekedt levegő, amikor a rádió kattanva életre kelt.

– Hármas számú mentőhajó, itt Menninger tábornok, a Cyon-kötelék parancsnoka beszél a Cyon-2 fregattról. Hajóját bemértük és követjük, rövidesen elfogó pozícióba kerülünk. Nincs esélye a menekülésre. Állítsa meg a hajóját!

Terry a térletapogatóra pillantott – rögtön látta, hogy teljesen feleslegesen. A kijelzőn már csak itt-ott villant fel egy-egy homályos kép. Fázósan összehúzta magát, csak most döbbent rá, hogy a kabin hőmérséklete lecsökkent. A hőmérőn a számok egyre gyorsabban váltották egymást, máris fagypontnál jártak. A rádió ismét megszólalt, az iménti üzenetet ismételték meg. Terry lerázta magáról a fagyos bénultságot, és a rádióhoz nyúlt. A hőmérséklet már jóval fagypont alatt járt, sietett, hogy végezzen, mielőtt ujjai teljesen elgémberednek. A vételt többsávúra állította, hogy fogni tudja a fregatt adását akkor is, ha más sávokon próbálkoznának. A kimenetet ráállította a vételcsatornára, így a rádió mindent továbbsugárzott, ami a vevőn beérkezett. Az egyik adásfrekvenciát a társaival előre egyeztetett sávra állította, a másikat a fregatt hullámhosszára. Remélte, hogy a többi szökevény hallani fog mindent, ami történni fog, és a fregatton nem veszik észre, hogy két sávon ad egyszerre.

Mire az átkódolással végzett, ujjai teljesen merevek és hidegek lettek. Álmosság vett rajta erőt. Néhány erőteljes mozdulatot tett a karjaival, hogy késleltesse a kihűlést. A rádió harmadszor is megismételte a fenyegetést.

 

 

A műveleti tiszt a fejét rázta.

– Semmi válasz, egyetlen csatornán sem. – Székével a térletapogatóhoz gördült, majd a központi monitor adatait tanulmányozta. – Nemsokára elég közel érünk hozzá ahhoz, hogy a fedélzeti műszerek telemetrikus adását fogni tudjuk... Na, itt is vannak. Élő ember van a fedélzeten!

Miközben Menninger a monitort fürkészte, a rádióból pattogás és rövid recsegés hallatszott. A tábornok harmadszor is megismételte a felszólítást. A telemetrikus adatokat látva bosszúsan felmordult.

– Persze, hogy nem válaszol – dörmögte maga elé. – A hőmérséklet alig kétszáznyolc Kelvin. A levegőkeringés leállt.

– Nem tudom megállítani... a hajómat... tábornok... – hallatszott egy csikorgó hang a rádióból, kísérteties nevetéssel kísérve.

Menningert mintha felvillanyozták volna.

– Ember, nincs sok esélye. Mondja el, merre menekültek a többiek! Ha időben odaérünk és életben lesz, garantálom, hogy hadifogolyként nem esik semmi bántódása!

– Mire menne vele... maga seggfej... nem tudja utolérni... – Erőtlen köhögés szakította félbe a csikorgó hangot. – És én... hiszen már be is adtam... a kulcsot... seggfej...

A tábornok a vállát vonogatta. Valóban nem érnek oda időben, addigra a fickó régen csonttá fagy. De nem is szándékozott őt életben hagyni. Mielőtt azonban elpatkolna, kissé lehűti a reményeit.

– Ne reménykedjen, fiam – duruzsolta a mikrofonba. – Ha most nem segít, azzal nem menti meg a többieket.

– Nem is... mondok... semmit... – megint az erőtlen nevetés.

Menninger közbevágott.

– Elfelejti, hogy a legmodernebb fregattal van dolga, amely a legmodernebb fegyverekkel rendelkezik. Teljesen szükségtelen, pontosan tudnom a pozíciójukat. Nem is követjük tovább a hajóját. Inkább tartok egy kis bemutatót abból, ami mindannyiukra vár. Milyen kár, hogy a végét nem fogja tudni élvezni...

– Fordulj... fel... seggfej! – hörögte Terry alig érthetően.

– Játssza át az összes hozzáférhető telemetrikus adatot a hajóról, mindent, ami idáig történt a fedélzeten. Azután abbahagyjuk a követést. A kettes kilövőben leszek – közölte a tábornok, és kisietett a vezérlőteremből.

 

 

A kettes kilövőállásban, Koster felügyelete alatt végeztek a titkos rakomány kirakodásával. A robotokat kísérő szakasz parancsnoka éppen jelentést tett, amikor Menninger belépett.

– A rakomány 42/13 számú tétele, rendeltetése ismeretlen, hét darab, rendben és előírás szerint átszállítva – tisztelgett Kostemek és a tábornoknak, majd embereivel a nyomában távozott.

Menninger végignézett a kilövőállás kezelőin, megsemmisítő pillantást vetett Kosterre, végül tekintete megpihent a helyiség közepén sorba kirakott, hét hosszúkás, acélpántokkal megerősített, vörös műanyag ládán.

Kostemek ismételten borsózni kezdett a háta. Nem tudta biztosan, mire készül a főnöke, de most már halványan sejtette: ha a ládákat, amelyeknek a tartalmát a tábornokon kívül senki sem ismerte, ide hozták, akkor nyilván valamilyen fegyver lesz bennük.

– Nyissák fel! – rendelkezett Menninger az egyik ládára mutatva.

Két technikus hozzálátott felnyitni a láda fedelét. A belsejében halványkék szivacsos anyagba burkolt, hosszúkás tárgy feküdt. Egy kézi daru segítségével kiemelték, és a mellette álló láda tetejére rakták. A tábornok odalépett, néhány mozdulattal leszedte róla a szivacsos borítást. Koster kiguvadt szemmel bámulta, a technikusok szintén.

Egy rakéta volt benne. Az SM-53F „Diamond Snake” – negyed kilótonnás, intelligens, nagy hatótávolságú, fotonikus fegyver, minden harci pilóta rémálma. A legújabb, még fejlesztés alatt álló, „szupertitkos” rakéta, amelyet még nem is állítottak hadrendbe, de hírneve már jó előre megelőzte. Azt rebesgették, hogy saját maga választja ki a célpontját, és lehetetlen lerázni. Irídiumötvözettel bevont fejrészén szivárványosan csillogott a lámpák fénye, karcsú törzse szinte lebegni látszott.

Menninger, élvezve meglepetésüket, lassan ellépett a rakétától.

– A Gyémántkígyó! Honnan az ördögből szerezte? – csúszott ki Koster száján, de rögtön meg is bánta.

– Tényleg tudni akarja, Koster? – mordult rá a tábornok.

– Oöö... csak izé, én úgy tudom, hogy nincsenek hadrendbe állítva...

– Úgy is van. De most nagyon jól jönnek. Szereljék a kilövőállásra!

A technikusok nekiindultak a daruval, óvatosan átemelték a súlyos rakétát az egyik kilövősínre. Némi bizonytalankodás után rákapcsolták a kilövést vezérlő kábeleket is, majd egyikük a tábornokhoz fordult.

– Azt hiszem, nem fogjuk tudni kezelni... Őszintén szólva, egyikünk sem ismeri ezt a típust.

– Nem is kell. Elég, ha én ismerem – lépett Menninger a nyitott ládához. Egy kis csomagot emelt ki belőle, amely egy vaskos kábelt és néhány apró, fura alkatrészt tartalmazott. A kábel egyik végét a központi adatrendszer mozgatható termináljának egyik szabad portjához kötötte, a másikat a rakéta törzsén megbúvó, kicsi ajtó alatt lévő csatlakozóba dugta. Fogta a kis alkatrészek egyikét, bedugta a fejrész egyik nyílásán és állított vele néhány kapcsolón. Majd a rakétát a szervomechanizmus segítségével betolta az indítótubusba. Az ajtó rázárása után a fegyver indítópozícióba került. – Mostantól fogva megkettőzik az őrséget az ajtó előtt. Rajtam kívül senki sem jöhet be ide – rendelkezett a tábornok. Utolsónak hagyta el a helyiséget.

Rögtön a vezérlőbe sietett. Egy intéssel elbocsátotta a posztjáról a fegyveroperátort, és beült az ülésébe. A központi számítógép klaviatúráján keresztül kapcsolatba lépett a kilövőállással. A megfelelő kód megadása után a rakéta intelligens keresőfeje bejelentkezett a képernyőn. Menninger nyugtázta a bejelentkezést, és megadta a célpont leírását. A rakéta szinte azonnal hozzáférést kért a fregatt központi adatbázisához. A tábornok megadta a megfelelő kódot és a visszaigazolást. Néhány másodpercnyi szünet után a képernyőn megjelent az adatok tömege, amit a rakéta az adatbázisból kapott információk alapján számított ki. Megtalálta többek között a mentőhajó telemetriás adatainak egy részét is, amit még azelőtt sikerült átjátszani, hogy a mentőhajó ellenőrző rendszere tönkrement volna. A többit extrapolációkkal egészítette ki, szinte tökéletes pontossággal megállapítva a céltárgy jelenlegi helyzetét. Végül közölte, hogy a sikeres bevetés va-lószínüsége 97.443 százalék, és engedélyt kért a kilövésre. Menninger elégedetten dőlt hátra a székében. Sátáni mosoly kíséretében engedte útjára a halált.

 

 

Terry már nem érzett fájdalmat; az apró, éles tűszúrások is abbamaradtak, amelyek eddig minden lélegzetvételét kísérték. Lehelete azonnal megfagyott, finom zúzmaraként hullott a kabin padlójára. Már nem tudott válaszolni a rádióján időnként felhangzó üzenetekre és felszólításokra sem.

Azt sem látta, hogy a hajója bal oldala felől kis ezüstös fénypont tűnik fel. A pontocska növekedett, lassan, de határozottan egy rakéta áramvonalas alakját öltötte magára. A rádió még egyszer, utoljára megszólalt:

– Sajnálom, hogy ilyen makacs maradt, katona – hallatszott Menninger hangja a műszerfalból. – Persze nem sokra ment vele. Nyilván nem tudja, mi az a tárgy, ami rohamosan közeledik a hajójához. Nos, én segítek, és elárulom: egy SM-53F, egy „Gyémántkígyó”, amelyik bemérte a hajót mindössze tizenöt perccel a kilövés után. Nem fog sokkal tovább tartani a társainak a megtalálása sem. Ég önnel!

Az SM-53F egy halk kattanással kibiztosította magát, és a következő pillanatban Terry hajója hangtalan lobbanással izzó sárgásfehér tűzgömbbé változott, amely lassan, egyenletes zsugorodással hunyt ki. fématomok egyre táguló, forró felhőjét szórva szét az űrben.

 

 

Menninger a fegyvertechnikusok szakaszával megérkezett a kettes kilövőhöz. Elégedetten nyugtázta, hogy utasításának megfelelően az ajtó előtt kettőzött őrség posztok Az őrök készségesen ajtót nyitottak a tábornoknak, a technikusok osztagát viszont csak Menninger intésére engedték be.

A tábornok a második ládára mutatott.

– Állítsák kilövési pozícióba – rendelkezett. A technikusok munkára fogták a darukat. Miután a fegyver az indítósínre került, Menninger csatlakoztatta az adatterminálhoz, és betolta a tubusba. Pillantásával végigsimogatta a maradék öt ládát, majd a technikusok mögött elhagyta a helyiséget.

A központi vezérlőben a kóddal aktiválta az intelligens keresőfejet. A fegyver komputere kérte a cél leírását.

„MENTŐHAJÓK” – Menninger mindössze ennyit adott meg a keresőfejnek. Amaz a megfelelő engedélyeztetés után belemerült a fregatt adatbankjába, majd kisvártatva előadta a kidolgozott variációkat. A kijelzőn adatok sokasága jelent meg.

Az SM-53F regisztrálta, hogy a hajó készletéből hét mentőhajó hiányzik. Megtalálta a kódszámukat, a kilövés pontos időpontját, a rajtuk tartózkodó személyek számát. Ugyancsak regisztrálta az előző Gyémántkígyó indítását, annak összes vonatkozó adatával együtt, egészen a becsapódásig. Az adatok összevetésével kiszámította, hogy a rakéta a hármas számú mentőhajót megsemmisítette, ezért azt a potenciális célpontok listájáról törölte.

A térletapogató naplóállományából megállapította a maradék hat hajó irányvektorát a kilövést követő időszakaszban. Ezt kiegészítette a hajók telemetrikus adataival addig a pontig, míg a telemetrikus adást a fregatt képes volt fogni. Végezetül megkérdezte, hogy a tábornok saját maga választ-e ki a hat lehetséges cél közül egyet, vagy rábízza ezt a rakétára.

Menninger hátradőlt az ülésében, és elgondolkozott. Minden hajó más irányban távolodott, tehát biztosra vette, hogy a kezdeti szétszóródás után előbb-utóbb irányt változtatnak. Akárhogy törte is a fejét, nem tudta kitalálni, hol lehet a szökevények találkozási pontja. Némi habozás után a nyolcas számú mentőhajóra tippelt, mivel annak irányvektora majdnem egybeesett a fregatt jelenlegi irányával, majd engedélyezte a rakétának az önálló célkiválasztást.

A kijelzőn ismét szédítő iramban jelentek meg a további adatok. Az SM-53F az ötös számú hajót javasolta célpontnak, mivel annak a sebessége volt a legnagyobb és valószínűleg elsőként fog a találkozási pont felé fordulni. Mivel a fregatt sebessége többszörösen meghaladja a mentőhajókét, nem jelent nagyobb nehézséget utánaeredni, és kisebb „ugrások” után cirkálva, a térletapogatóval keresni a fordulóval mindenképpen lelassuló szökevényt. Menninger álla nem ettől a logikától esett le.

A rakéta ugyanis listát adott a legvalószínűbb találkozási pontokról, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a szökevényeknek mindenképpen saját bázisaik közelébe kell kerülniük. A listán szereplő bázisok többségéről pedig a fregatt adatbankja, de még maga a tábornok sem tudott.

– Honnan valók a találkahelyek koordinátái? – kérdezte a klaviatúrán keresztül Menninger.

– A birodalmi központi hírszerzés adatbankjából – hangzott a keresőfej válasza. – Az ön kódjával beléptem és lekértem a körzetünkre vonatkozó legfrissebb hírszerzési adatokat. A bázisok nagy része csupán feltételezett, közvetlen bizonyíték nem áll rendelkezésre. Számításaim helyességének valószínűsége 56.16 százalék, tehát stratégiailag figyelembe vehető.

A tábornoknak borsózni kezdett a háta. A fegyver nemcsak hogy könyörtelen logikával választ célpontot, de a vezérkari alcsoport tagjának személyes kódját sem habozik pofátlanul felhasználni a cél érdekében.

Szemügyre vette a találkozási pontok listáját. Az első helyen egy jelentéktelen rendszer állt – a csillagatlaszban kellett utánanéznie, hogy képet kapjon róla. A rakéta a viszonylagos közelsége miatt választotta, lévén a mentőhajók hatótávolsága meglehetősen korlátozott. A második helyet egy még jelentéktelenebb naprendszer foglalta el, szintén elég közel, viszont az eléréséhez a szökevényeknek a forduló után egy rövid ideig a fregattnak a menekülés idején elfoglalt pozíciója felé kellett volna haladniuk. A többi pont már távolabbra esett, ezekkel nem is foglalkozott.

A tábornok visszafordult a billentyűzethez, és jóváhagyta a célpontot. A rakéta azonnal közölte a javaslatait: az ötös számú mentőhajó azonnali követését, a feltételezett fordulópont környékén felderítő cirkálást, az esetleges befogása és azonosítása esetén indítást. Következő lehetőség az azonnali indítás, ekkor a rakéta maga végzi el a keresést; mivel a sebessége nagyobb a fregatténál, jóval hamarabb végezhet. A hatótávolsága azonban jócskán lecsökken, így a találat esélye az elfogadható 75 százalék alá kerül. Végezetül még közölt néhány kiegészítő információt, például azt, hogy a megsemmisített mentőhajó a telemetria szerint valószínűleg több sávon rádiózott, de a frekvenciákat az üzemzavar miatt nem tudta pontosítani. Utoljára pedig közölte, hogy a mentőhajók katonai támadása ellentétes a Csillagközi Egyezmény hadviselésről szóló fejezetének II/213. pontjával.

– A pofátlansága az égig ér! – füstölgött Menninger. Az interkom felé fordult. – Irányítás! Új irány egy-hét-pont-kettő, négy-kilenc-pont-öt, mínusz hét-három-pont-hat, sebesség három-egy-egy. Két romboló elkísér bennünket. Koster!

– Igen, uram!

– Most azonnal összeállít egy vadászköteléket, fél parszekes körzetben átfésülik a környéket! Ha végeztek, a flotta többi hajójával Sloan ezredes vezetése alatt áttelepülnek egy megadott pontra és várják a további utasításokat!

– Igenis, tábornok! Ööö... izé, uram, miért kellenek a rombolók?

– Maga tökfej! Csak nem képzeli, hogy ha tényleg vannak ott ellenséges bázisok, egészben hagyom őket?! Van még kérdése?

– Nem, nincs, uram. Azonnal intézkedem!

 

 

Passer, Benton, Linda, Foley, Rens és Connell – ki-ki a saját hajójában – dermedten hallgatták végig Terry tragédiáját. Társuk jóvoltából minden szót hallottak, egészen az utolsó pillanatig.

– Te jószagú űr! – borzongott meg Rens. – Ez a vadbarom Gyémántkígyókkal lövöldöz utánunk! Na, ideje felkötni az alsóneműket.

Immáron sokadszor kérte le a többfunkciós kijelzőre az irányra és a megtett távolságra vonatkozó adatokat. Passerrel és a többiekkel azt a jelentéktelen csillagrendszert választották találkozási pontnak, amely a szabványos űrnavigációs térképeken a nem túl előkelő B622 jelzést viselte. A fregattól való távozásuk után viszont mindegyikük más irányvektor mentén távolodott, hogy a követést megnehezítsék. Egy bizonyos táv megtétele után pályamódosítást kellett végrehajtaniuk, amellyel a B622 irányvektorára állnak rá.

Rens úgy ítélte meg, hogy most már éppen ideje megkezdeni a kanyarodást. Ujjai sebesen szánkáztak a klaviatúrán, egyenként változtatva a navigációs adatokat. Időnként lekérte a csillagatlaszt, majd ismét belemerült a munkába. Gyorsan szeretett volna végezni.

 

 

A fregatt már a második cirkálási ciklusból jött kifelé, amikor a térletapogató kis tömegű járművet jelzett.

– Megközelíteni, azonosítani! – rendelkezett Menninger.

A fregatt lassan a céltárgy irányába fordult, és gyorsulni kezdett.

– TR-3 típusú mentőhajó – jelentette a felderítőtiszt. – Az azonosítókódját még nem vesszük. Viszonylag lassan halad.

– Ez lesz az – mormolta a tábornok elégedetten. Szinte ugyanabban a pillanatban jelent meg a rakéta üzenete a kijelzőn, azonnali indítást kérve.

– Tüzelünk, uram? – pillantott fel a fegyveroperátor.

– Még nem – rázta meg a fejét Menninger. – Szeretném tudni, merre fordul.

A befogott hajó ebben a pillanatban éles kanyart vett.

– Kilövés engedélyezve – szólalt meg a tábornok. Megfordult, és a vezérlőterem kijárata felé indult, menet közben az interkomba szólva. – Fegyvertechnikusok a kettes kilövőhöz!

Mögötte a dúrüveg ablakok előtt elsuhant a Gyémántkígyó hajtóművének csóvája, amint megkezdte halált hozó útját Rens hajója felé.

 

 

Rens rezignáltan vette tudomásul a balszerencséjét. Passer tervének ez volt az egyik nagyszerű húzása és egyben gyenge pontja is. A szétszóródás után ugyanis a fregatt egyszerre csak egyiküket képes követni, és ha elég sokáig üldözi, a többi némi szerencsével egérutat nyerhet. Passer biztosra vette, hogy Menninger nem kockáztatja meg a többi, részben sérült fregatt szétküldését egyszerre hét irányba, az ellenség közvetlen közelében védtelenül hagyva a nehézcirkálókat és a kevésbé mozgékony rombolókat. Az az egy szökevény viszont nyilvánvalóan áldozati báránnyá válik, és hogy éppen Rens legyen az – nos, ez benne volt a pakliban. Ezt is megbeszélték, és senki sem tiltakozott – katonák voltak. Arra viszont nem számítottak, hogy a tábornok SM-53F prototípusokat cipel magával, még kevésbé, hogy a szökevények ellen fogja használni őket. És persze nem számítottak Terry balesetére sem.

A fregatt ikonja abban a pillanatban tűnt fel a térletapogató kijelzőjén, amikor a fordulót befejezte.

– Ez egy ilyen nap – sóhajtott fel Rens, szeme sarkából a közeledő rakéta fénypontját figyelve. – Lássuk, mit tehetünk!

A hajtóműveket nincs értelme leállítani. Rens úgy tudta, hogy a rakétának nem a hőkereső vagy a lézerradar, hanem a tömegérzékelő a fő célazonosító berendezése. A vadászgépek tükörreflexe, ami megzavarhatná a lézerradart, amúgy sincs a mentőhajón felszerelve. Az egyetlen aktív védelem, amit Passer jól tippelt meg, egy apró önvédelmi iongéppuska volt – szúnyogcsípés egy nagyobb hajónak. Marad tehát a manőverezés és esetleg egy jó lövés.

Rens kikapcsolta a robotpilótát, és megmarkolta a botkormányt. Néhány éles szögű forduló után meggyőződött arról, hogy a fénypont még mindig követi, és lassan, de határozottan kezd körvonalat ölteni. Tudta, hogy nincs értelme elmenekülni – minden rakéta sebessége nagyobb, mint bármely űrhajóé. Egy választása maradt: szemből tüzelni rá, még mielőtt a fotonikus harci rész hatósugarába kerülne. Tisztában volt azzal, hogy ilyen távolságból az iongéppuska vajmi kevés kárt tud tenni a fegyverben, és csak a gondviselésben bízhat.

Ebben is balszerencséje volt. A hagyományos rakéták ellen némely esetben hatásos taktika ezúttal csődöt mondott. Rens egyik szemét a távolságmérőn tartva, csökkentette a sebességet. Ujja ráfeszült a tűzgombra, amikor a botkormányt megrántva, megkezdte a klasszikus harangmanővert.

Megrettenve tapasztalta, hogy képtelen a rakétát szemből befogni. A hajóval szinte egy időben a rakéta is leírt egy félspirált, és a nevéhez méltón, alattomosan akár egy kígyó, hátulról közelített a céljához. Rens eltaszította a botkormányt, és bekapcsolta a rádiót.

– Srácok, itt Rens. Fekete Péter kiesett a pakliból. Sok szerencsét!

Az SM-53F halk kattanással kibiztosította magát, és Rens hajója eltűnt a mindent felemésztő ionfáklyában.

 

 

Menninger elégedetten ereszkedett az ülésébe, miután visszatért a kettes kilövőállásból. A következő Gyémántkígyó betöltve, a célpont ismét egy mentőhajó.

Most már teljesen szabad kezet adott a fegyvernek. Amaz rövid analízis után ontani kezdte a szokásos adathalmazt. Kiszűrte az előző két célpont megsemmisítését. A Rens fordulója utáni irányvektor alapján újraértékelte a menekülési útvonalak lehetséges végpontját – ezúttal az előző listán másodikként szereplő naprendszert tüntette fel nagyobb valószínűséggel. A megmaradt öt hajó közül a hatos számút javasolta következő célpontnak, mivel annak kezdeti sebessége volt a legalacsonyabb és némi szerencsével még a tervezett irányváltoztatás előtt elérhető, illetve ugyanez a hajó tartózkodott a fregatthoz fizikailag a legközelebb. A javasolt megközelítési pálya jó eséllyel tette befoghatóvá a szökevényt, akár a forduló előtt volt még, akár utána. A keresőfej még egy hasznos információt talált – azt a rádiófrekvenciát, amelyet az imént elpusztított mentőhajó utasa utoljára használt.

A tábornok töprengve olvasta a kijelzőn hullámzó adatfolyamot. Szeme megakadt az elfogott frekvencián, és agyában egy terv kezdett kibontakozni.

– Igen – mormolta. – Éppen ideje lesz egy kicsit felgyorsítani az eseményeket.

A navigációs egységet hívta.

– Irányítás! Új pályaadatok következnek...

 

 

A hatos számú mentőhajó már befejezte az irányváltást, a jármű a B622 felé száguldott. Benton magába roskadva gubbasztott az ülésében.

Benton volt a csapat benjáminja. Rens halála lesújtotta; kedvelte a nagydarab pilótát annak ellenére, hogy amaz gyakran ugratta őt zöldfülű mivolta miatt. Rens majd’ száz bevetésével szemben neki ez volt a harmadik csatája – és ő annak rendje és módja szerint el is vesztette.

Amikor a rádión keresztül értesült Terry lelövéséről, nem akart hinni a fülének. A birodalmiak igencsak érthetik a dolgukat, ha alig negyedórán belül képesek voltak őt hidegre tenni. Azt viszont még kevésbé értette, hogyan akadtak Rens nyomába. Passer tévedett volna, és több fregatt is az üldözésükre indult? Rens utolsó üzenetében azonban világosan jelezte, hogy ő a „Fekete Péter" – ez volt a megbeszélt kódja az első megtalált szökevénynek. Talán Terry lelövését csak a birodalmiak találták ki megtévesztésül? Mi ez az egész?!

Benton idegesen kiugrott az ülésből, és fel-alá járkált a kabinban. Eszébe jutott, hogy Menninger valamiféle fegyverről beszélt – rémlett neki, hogy valahol, valamikor már hallott pusmogni a Gyémántkígyóról. Akkor nem figyelt igazán oda, de úgy tűnt, hogy a társai meglehetősen tartottak tőle. Most már bosszantotta, hogy nem emlékszik a részletekre.

Megállt, érezte, hogy egyre inkább erőt vesz rajta a kétségbeesés. Már-már azon volt, hogy a társaitól rádión kér segítséget, de aztán sikerült legyűrnie magában a pánikot. Passer és Rens is nyomatékosan a lelkére kötötték, hogy semmilyen körülmények között se törje meg a rádiócsendet, kivéve, ha már a vég elkerülhetetlen. Tekintettel a tapasztalatlanságára, a pályáját a többiek különös gonddal választották meg, hogy lehetőleg ne ő legyen a „Fekete Péter”.

Arra azonban nem számítottak, hogy az SM-53F-et vetik be ellenük. Benton jól megtanulta a hagyományos fegyverzetű hadviselés szabályait; most is precízen tartotta magát azokhoz. Visszaült az ülésébe, kiszámíttatta a fedélzeti komputerrel azt az időt, amire a fregattnak szüksége van az út megtételéhez Rens lelövésének helyétől az ő jelenlegi pozíciójáig. Elégedetten nyugtázta, hogy még maximális sebességgel haladva sem érhet időben oda – addigra ő már réges-rég a térletapogató hatósugarán kívül lesz, még a forduló utáni irányvektor mentén is. Esélyük sem lesz, hogy befogják és célba vegyék egy rakétával. Benton megnyugodott. Passer taktikája mégiscsak beválik.

Akkor is nyugodtan ült, amikor a hajó fölött megjelent egy ezüstös fénypont.

 

 

Passer akkor kezdett el aggodalmaskodni, amikor tudomást szerzett a Gyémántkígyó bevetéséről. Connellt és Foleyt nem féltette: mindketten eléggé tapasztaltak ahhoz, hogy taktikát tudjanak váltani az új helyzetben. Linda felől már nem volt egészen biztos. A lány később került az osztaghoz, miután a saját csapatának zöme elpusztult, és a túlélőket más egységekhez osztották be. Áthelyezése után Connell vette őt a szárnyai alá, elmondása szerint a lány jó vadászpilóta, igaz, forró helyzetekben olykor hajlamos elemi hibákat ejteni. Passer nagy vonalakban ismerte az előző osztagnál elért eredményeit, és mivel már túl volt a harmincadik bevetésén, feltételezte, hogy tud magára vigyázni.

Egyedül Benton aggasztotta. Valószínűnek tartotta, hogy a fiatal pilóta nem ismeri az SM-53F-et. Nem tudja, hogy az egyetlen, amit tehet, hogy azonnal irányt változtat, és letér a B622 felé mutató vektorról. Passer nem zárta ki, hogy Rens elfogása pillanatában már a találkapont felé haladt. Ez esetben a Gyémántkígyó kiszámíthatja a többi hajó valószínű pillanatnyi helyzetét. Az egyetlen esély: minél gyorsabban kitérni, ezzel a fegyvert cirkálásra kényszeríteni, remélve, hogy a hajtóműve még a cél befogása előtt kimerül. És persze imádkozni, hogy a kitérő manőver után elég kakaó maradjon a mentőhajóban a B622-ig.

Passer tépelődött. Először arra gondolt, hogy a rádión üzen Bentonnak. Őt magát ugyan bemérik, és valószínűleg végeznek vele, de az újonc még megmenekülhet. Ha azonban következőnek nem Bentont veszik üldözőbe, vagy már elkésett a figyelmeztetéssel, fölöslegesen áldozza fel magát. Az esély egy a háromhoz. Passer habozott.

 

 

Linda dühösen csapkodta az ülés kartámaszát.

– Mocskos szemetek! – sziszegte a fogai között. Kis híján sírva fakadt a tehetetlenségtől. Rens igazán rendes fickó volt, meg Terry is. Persze Connell a legrendesebb. Mindig ott terem, ha szüksége van rá; eddig már két esetben mentette meg a biztos pusztulástól, amikor az ütközetekben elvesztette a fejét. Kedves srác, vonzódott is hozzá, és a legjobb úton vannak afelé, hogy komolyan összejöjjenek.

A forduló előkészítésén dolgozott, amikor Rens hajóját kilőtték. Miután lecsillapodott, végrehajtotta a fordulót, és végiggondolta a rádióban hallottakat. Ha Menninger nem hazudik, és tényleg SM-53F-esekkel lövöldöz utánuk...

– A nemjóját! Az a dög nyilván képes kiszimatolni, merre tartunk.

Visszapördült ülésével az irányítópult felé, és tanulmányozni kezdte az üzemanyag, a megtett út és a környező objektumok adatait. A fedélzeti számítógéppel kidolgoztatott néhány lehetséges kitérési útvonalat. Az eredménnyel nem volt igazán elégedett. Zavarta, hogy nem ismeri pontosan a Gyémántkígyó hatótávolságát; ha biztosan el akarja kerülni, nem marad üzemanyaga a találkozási pontig. Igyekezett értelmes kompromisszumot találni, több lehetőséget is végiggondolt, míg végül kiválasztotta a megfelelőnek látszó verziót. Nekilátott a navigációs egység átprogramozásához. A munka végeztével hátradőlt az ülésen. A hajó elkanyarodott, és ráállt az új pályára.

Merengéséből a gyomra korgása riasztotta fel. Felállt, és az élelmiszeradagolóhoz ballagott. Miközben arra várt, hogy az önmelegítő konzerv elkészüljön, megszólalt a rádió.

– Itt Menninger tábornok, a Cyon-kötelék parancsnoka beszél. A Cyon fregatt mentőhajóin tartózkodó szökött raboknak. Nincs esélyük. A hármas és az ötös számú egységet megsemmisítettük. A négyes számú mentőhajót követjük, befogása és megsemmisítése folyamatban van. Csupán idő kérdése, mikor kerülnek sorra. Egyetlen lehetőségük van, hogy elkerüljék a pusztulást: az azonnali megadás. Ismétlem: ha életben akarnak maradni, azonnal adják meg magukat és közöljék a pozíciójukat!

A konzerv halk zörejjel hullott a padlóra. Linda megbabonázva meredt a műszerfalra. Lassan elindult a pult felé, miközben a rádióban a tábornok megismételte a felhívást. A lány belerogyott az ülésbe, arcán egy könnycsepp gördült végig.

– Ez nem lehet... Irgalmas űr!... A négyes hajó... Connell!

Kapkodva maga elé rántotta a klaviatúrát és munkára fogta a fedélzeti számítógépet. Jóformán végig sem gondolta, mit csinál, csupán egy valami lebegett a szeme előtt.

– Segítenem kell neki, míg nem késő! Most rajtam a sor!

 

 

Connell elégedett vigyorral terpeszkedett az ülésben. A támlát lehajtotta, lábát felrakta a vezérlőpultra. A kitérő manőver pályáját úgy tervezte meg, hogy az első szakaszban szinte visszafelé száguldott, majdnem a fordulópont felé. Kissé kockázatos húzás – remélte, hogy még az észlelési távolságon kívül marad, amikor a rakéta a fordulópont táján elhalad vele szemben, a nyomát keresve. Nyilván jól pofára esik majd, ha a kiszámított pozícióban senkit sem talál, erre elkezd majd cirkálni, egyre nagyobb körben. Elképzelte, amint a fegyver egyre tanácstalanabbá válik, és mire rájön, hogy már csak egy lehetséges irányban tudja keresni, már régen kormányozhatatlan ócskavas lesz.

Már-már elszundított az ülésben, amikor megszólalt a rádió. Connell értetlenül ült fel a tábornok felhívását hallván.

– Ez meg mi a szösz? Befogtak??? Engem?!

Gyorsan a térletapogatóra pillantott, de az csupán azt mutatta, amit az imént is: egyetlen hajó sem volt az észlelési körzetben.

– Mi ez a marhaság? – kérdezte félhangosan. – Ha bemértek, miért nem lőnek? Ha már lőttek, pont most kellene szétesnie a seggemnek. Ha messziről indították, akkor meg most kellene elhaladnia a fordulópontnál.

Várt egy sort, azután újra ellenőrizte a térletapogatót. Megint semmi.

– Most szórakoznak ezek?... – elakadt a szava, amint világosság gyúlt az agyában. – Te jószagú protonfelhő! Ezek arra számítanak, hogy majd jön valaki segíteni! Meg kell állítanom...

Keze ösztönösen mozdult a rádió felé. Az utolsó pillanatban rántotta vissza.

– Hogy én mekkora marha vagyok! Ez csapda! A francba, már majdnem megszólaltam. Még csak az kéne, hogy bemérjenek!

Elhátrált a vezérlőpulttól, mintha attól félne, hogy akaratlanul is bekapcsolja a rádiót.

– Phű, kis híján befuccsolt a briliáns manőverem – fújtatott Connell. – Nagy űr! Csak nehogy valaki marhaságot csináljon. Srácok, mindenki menjen szépen tovább a maga útján! Én köszönöm, jól vagyok. Te hatalom, csak nehogy valaki idejöjjön segíteni...

– Segítség! Srácok, baj van! – A rádióból ezúttal Benton hangja sikoltott.

Connell úgy pördült meg, mint akibe villám csapott.

– Passer, követnek... egy rakéta ragadt rám!... Nem tudom lerázni, nem megy... mit csináljak?! Foley, Connell mondjatok már valamit! ...nem tudom befogni... nem tudok lőni... te jó űr, itt van! Uto... – A rádió elnémult.

Connell a kezébe temette az arcát.

– Négyen maradtunk.

 

 

Menninger csalt. Nem követte Benton hajóját: azonnal kilőtte a rakétát. Eddigi tapasztalatai alapján biztos volt benne, hogy a fegyver önállóan is elboldogul. Időt akart megtakarítani és minél közelebb kerülni a maradék négy hajóhoz. Gyorsan kellett cselekednie: a szökevények már közel jártak a feltételezett találkozási ponthoz.

Azt ötlötte ki, hogy az elfogott frekvencián bejelenti valamelyik találomra kiválasztott mentőhajó befogását. Arra számított, hogy a hírre egy másik szökevény rádiózni kezd, vagy megfordul, hogy segítsen, esetleg éppen a kiszemelt szökevény igyekszik majd helyesbíteni a tévedést. Amint megszólal egy rádió, a hajót be tudják mérni és máris indíthatják a rakétát. Közben a hatos hajóra kilőtt fegyver is célba ér -a többiek nem tudják majd eldönteni, hogy a fregatt a közelében van-e vagy pedig a négyes hajót követi. Mindenképpen alaposan összezavarodnak.

Mindeközben ő már régen a következő célpontot fogja üldözni.

A negyedik rakéta egyelőre nem választotta ki áldozatát. Mivel a mentőhajók mostanra már eléggé közel kerültek a feltételezett találkozási ponthoz, nagyobb valószínűséggel foghatók majd be annak közelében. A keresőfej számításba vette azt is, hogy az előző találatokról értesülve, a maradék négy szökevény megváltoztathatja az addigi útirányát és kitérő manőverbe kezdhet. A mentőhajók korlátozott üzemanyag-tartaléka viszont mindenképp a fegyver javára billenti a mérleget. Előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek visszatérni eredeti úti céljukhoz.

Menninger ugyanerre a következtetésre jutott. Parancsára a fregatt teljes sebességgel száguldott a B622 felé.

 

 

Connell tétovázott. Idegesen járkált fel-alá a vezérlőpult és a csöppnyi kabin fala között. Benton, a zöldfülű nyilván nem tett kitérő manővert, ráadásul a végén megtörte a rádiócsendet.

Connell nem volt biztos Linda felől. A lánynak ugyan volt annyi esze, hogy eddig csendben maradt, de afelől kétségei támadtak, hogy a kitérő manővert végrehajtotta-e. Legjobban azonban az nyugtalanította, hogy a hamis rádióbejelentés nyomán megpróbál segíteni neki – ha nem számol azzal, hogy ő letért az eredeti pályájáról, nemcsak hogy elkerülik egymást, de az esetleg őt üldöző egységek a lányt fogják megtalálni.

Döntésre jutott. Belevetette magát az ülésbe, maga elé rántotta a billentyűzetet és lázas munkába kezdett.

Mindenképpen figyelmeztetni akarta a lányt. A rádiózással persze felfedi a pozícióját, és nyilván azonnal üldözőbe veszik. Azt próbálta kiszámítani, hogy a fregatt feltételezett helyzetét figyelembe véve, elég ideje marad-e arra, hogy teljes sebességre kapcsolva egérutat nyeljen. Utoljára Bentont lőtték ki. A fiú nem tért le eredeti pályájáról, ebben biztos volt. A fregatt nyilván a közelében lesz. A számítások alapján komoly esélye van rá, hogy a fregatt onnan még teljes sebességgel sem éri utol. Az viszont rögtön világossá vált, hogy az üzemanyaga nem lesz elég a B622-ig. Mindegy. Linda még megmenekülhet. Némi szerencsével még az ő sodródó mentőhajóját is időben megtalálhatják.

Befejezte a navigációs egység programozását. Hátradőlt az ülésben, és megragadta a mikrofont.

– Linda! Azonnal változtass irányt! Letértem a pályámról, nem találsz meg. Semmi bajom.

 

 

A lány bénultan ült az ülésben. Még fel sem ocsúdott a Benton lelövése okozta megrázkódtatásból, amikor Connell rádióüzenete megérkezett. Nem értette a dolgot. Connellt üldözték és Bentont találták el, de Connell letért a pályájáról... Itt valami nem stimmel. Visszakereste a megtett útra és a jelenlegi helyzetére vonatkozó adatokat.

– A francba, tényleg lelépett – morogta a fogai között. – Már majdnem elértem a pályáját, látnom kellene.

Tépelődött egy sort, aztán vállat vont.

– Nos, ha valóban nem üldözi senki, akkor nincs értelme keresni. Irányt változtatunk. Úgyis kevés a kakaó, menjünk szépen haza.

Nekifogott a B622 felé vezető vektor beprogramozásának.

 

 

Koster óvatosan szólította meg a gondolataiba merült tábornokot. – Uram...

Menninger felkapta a fejét.

– A... a rombolókról jelentik, hogy nem képesek tartani a jelenlegi sebességünket.

– Igen, a rombolók. Rádiózzon vissza, hogy találkozunk az általam megadott koordinátákon. Kövessenek bennünket a lehető legnagyobb sebességgel.

– Igenis – készségeskedett Koster.

– Tábornok úr, rádióforgalmazást észleltünk – jelentette ekkor a felderítő tiszt. – A forrás bemérése folyamatban van. Szinte bizonyos, hogy a szökevények egyike lesz az.

Ezzel egy időben a készenlétben várakozó SM-53F is kilövési engedélyt kért.

– Megvan a forrás!

– Ez itt van az orrunk előtt – mormolta Menninger a monitorra pillantva. – Úgy látszik, sikerült kiugratnom a nyulat a bokorból. Legalábbis az egyiket.

Visszapördült a konzolokhoz, és engedélyezte a Gyémántkígyó indítását. Amikor elfordult a klaviatúrától, Koster csodálkozó ábrázatával találta magát szemközt.

– Valami nem tetszik, Koster?

– Izé, csak arra gondoltam, hogy... szóval minimális kitérővel befoghattuk volna a fickót és hagyományos fegyverrel is támadható lett volna. Ez így... nem lesz túlságosan... izé... költséges?

Menninger jeges pillantást vetett rá.

– Háború van, Koster, és jegyezze meg, hogy a háborúban csak egyvalami költséges: az, amikor veszítünk. Egyébként eszem ágában sincs kitérő manővert tenni. Szorít bennünket az idő, és még hárman maradtak. Az én hajómról pedig nem lehet büntetlenül megszökni.

Felállt, és távoztában odavetette:

– Küldje a technikusokat a kettes kilövőbe!

 

 

Connell lépre ment. Feltételezte, hogy Benton mentőhajóját a fregatt fogta be, tehát annak a közelében tartózkodik. Egyáltalán nem számított arra, hogy Menninger jóformán a sarkában lohol.

Alaposan megrökönyödött, amikor a térletapogatón feltűnt egy gyorsan mozgó pont. A sebessége szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy csakis egy harci rakéta lehet.

Connell agya villámsebesen járt. Arra semmi esélye, hogy a fegyvert elkerülje vagy megsemmisítse.

– Szóval innen fúj a szél – dünnyögte az orra alatt. – Ezek az űrszemetek egész idő alatt a nyomomban voltak. Nagy marha vagyok. Elhitették velem, hogy szegény Benton közelében mászkálnak.

Felegyenesedett.

– Hoppá! Ha én elhittem, akkor ezt hiszik a többiek is. Tudniuk kell, hogy csőbe húztak bennünket, nehogy úgy járjanak, mint én.

Már szabad szemmel is látta a közeledő SM-53F-et. Kényelembe helyezte magát, egyik szemét a rakétán tartva, kedélyesen beszélni kezdett a mikrofonba.

– Helló, mindenkinek! Szomorúan tudatom a kedves túlélőkkel, hogy jól átvertek bennünket. Menninger tetves hajója itt cirkál a közelemben, és miután voltam olyan marha, hogy rádiózzak, már a seggemre is akasztott egy SM-53F-et. Számoljatok azzal, hogy a környéken van és ajánlom, hogy mindenki tartsa a száját. Linda, remélem, jól vagy és nem csinálsz semmi hülyeséget. Na, már ide is ért ez a nyavalyás. Majd gondolok rád az epicentrumban...

 

 

Menninger csupán egy futó mosollyal nyugtázta a négyes mentőhajó rádióforgalmazását. Minden figyelmét az ötödik fegyver programozásának szentelte.

A keresőfej belemerült a központi számítógép adattárába. Az elemzés végeztével szokás szerint ontani kezdte az adatokat. A tábornok arra számított, hogy ismét a B622 közelében végrehajtandó cirkálást fog javasolni. Az SM-53F azonban megállapította, hogy a lelőtt négyes számú mentőhajó rádióüzenetét egy másik mentőhajónak címezte, amelyet egy Linda nevű személy irányít. A tartalomból arra következtetett, hogy a másik hajó a négyes felé tart, illetve tartott. A két hajó pályájának ismeretében jó esély kínálkozik a második befogására, amennyiben sikerül azonositani.

– Honnan a pokolból tudjam, ki melyik hajóban ül?! – füstölgött Menninger. – A mentőhajók nem kérnek személyazonosítást az indításhoz.

Lehívta a monitorra a mentőhajók standard telemetriáját. Egyre kedvetlenebből böngészte a terjedelmes adathalmazt. Nem talált közöttük a fedélzeten tartózkodók nevére, sem a nemére vonatkozó utalást. Kedvetlenül eltolta maga elől a klaviatúrát és megfordult az üléssel. Mögötte egy csoport tiszt beszélgetett Kosterrel. A hadsegéd apró alakja szinte elveszett a szálfatermetű katonák között.

A tábornok megdermedt. A látvány valamit sugallt neki; lázas igyekezettel próbálta megragadni a tovatűnő gondolatot. Némi küszködés után bevillant a kép, amint elvezetik előtte a foglyokat: hat férfit és közöttük egy törékeny alkatú nőt. Már tudta, mit keres.

Visszafordult a monitorhoz. A keresőfejet utasította, hogy azonosítsa azt a mentőhajót, amelyiken a legkisebb tömegű utas tartózkodik.

A Gyémántkígyó egy pillanat alatt kiemelte a kilences számút, és elkezdte kiírni az elfogó pályára álláshoz szükséges adatokat.

A kettes számú mentőhajóban Foley töprengő arccal bámult az ablakon túl sziporkázó csillagokra. Az eddig történteket szótlanul hallgatta végig, próbálva hideg fejjel elemezni a rádióban hallottakat. Connell utolsó üzenetére sem szólt semmit – Foley mindig is hallgatag fickó volt.

Menninger felhívása nem zökkentette ki a nyugalmából. Elég tapasztalata volt már ahhoz, hogy felismerje benne a lehetséges csapdát. Passerhez hasonlóan mérlegelte, hogy figyelmezteti Bentont, de aztán elvetette az ötletet. Nem akart kockáztatni, amíg nem tudja legalább hozzávetőlegesen a fregatt helyzetét. Először, a többiekhez hasonlóan, azt hitte, hogy az Benton hajója körül cirkál. Nyomban új számításokat végzett, és módosította a kitérő manőver pályáját, hogy Benton útvonalától távolabb kerüljön. Szomorúan vette tudomásul, hogy ennek a tévedésnek az eloszlatása Connell életébe került.

Most nem kevésbé súlyos problémával kellett szembenéznie. Az üzemanyaga fogytán volt, egyre inkább világossá vált előtte, hogy nem tudja folytatni az elkezdett kitérőt, sőt, egy irányváltoztatás után már a célig sem lesz elég. Magában csendben átkozódott, amiért Menninger felültette: a második kanyarodáshoz túl sok anyagot fogyasztott.

Döntenie kellett. A fedélzeti számítógép nem kecsegtette semmi biztatóval. A jelenlegi irányt tartva nemsokára kisodródik abból az övezetből, ahol még idejében elérhetik valamelyik lakott világról. Amennyiben visszafordul a B622 felé, a manőver során elhasználja gyakorlatilag az összes üzemanyagot, onnantól irányíthatatlanul sodródik majd tovább. Nem lehetett kizárni a lehetőséget, hogy a tábornoknak sikerült azonosítania a találkozási pontot. Ebben az esetben egyenesen a karjaikba szalad. Viszont egy kis szerencsével ekkor magára vonja a figyelmet, a többieknek maradhat annyi idejük, hogy egérutat nyeljenek.

Nem volt sok vesztenivalója. Nekilátott a forduló beprogramozásának.

 

 

Linda előregörnyedve, csendben ült az ülésben, arcán kövér könnycseppek peregtek végig. Ujjízületei kifehéredtek, amint a vezérlőpult peremét szorongatta, vállát időnként megrázta a hangtalan zokogás. Teljesen magába roskadt. A hajó szinte magától haladt a találkozási pont felé, Connell eredeti pályájával majdnem azonos útvonalon.

 

 

Csak lassan tért magához. Először nem is fogta fel, mi zökkentette ki a fásultságából. Amint felocsúdott, fülét megütötte a térletapogató diszkrét bippelése.

A fregatt már jó néhány perccel ezelőtt befogta, a rakétaindítás után távolodni kezdett a mentőhajótól, még mielőtt annak kisebb hatósugarú műszere észlelni tudta volna. A gyorsan közeledő pont már az SM-53F-et jelezte.

A lány fokozatosan döbbent rá reménytelen helyzetére. Paradox módon eddigi szorongása egy csapásra eltűnt, átadva a helyét valamiféle fatális, bénult nyugalomnak. Még egyszer végiggondolva a helyzetét rájött, hogy már csak egy dolga maradt.

Miközben odakinn a fényes pont kérlelhetetlenül kezdett alakot ölteni, fásultan elfordította a rádió kapcsolóját, és maga elé húzta a mikrofont.

 

 

Passerben forrt a keserűség. Tehetetlenül kellett végighallgatnia, ahogy a gondosan felépített terv összeomlik, és ahogy egymás után veszíti el a bajtársait. A balszerencse kíméletlenül üldözte őket. Terry, Rens, Benton, Connell és most utoljára Linda is... Már csak ketten maradtak, ő és Foley. Csak remélni tudta, hogy a társa szerencsésebb lesz a többieknél.

Már csupán kis távolság választotta el a céljától. Amint közeledett a megbeszélt találkozási ponthoz, egyre inkább erőt vett rajta a nyugtalanság. A hosszú évek alatt kialakult ösztöne veszélyt sugallt.

Alaposan utánagondolva a történteknek rájött, hogy nem is alaptalanul. Benton hajóját a forduló után fogták be. Ha Rensszel is ugyanez volt a helyzet, a két útvonalból nem nehéz kikövetkeztetni az úti célt. A legkézenfekvőbb megoldás, ha a fregatt oda siet, és megvárja, amíg az áldozatok a karjaiba sétálnak. Az egész azon áll vagy bukik, hogy melyikük ér előbb oda. Passer egyáltalán nem volt biztos abban, hogy előnye az üldözőivel szemben elégséges. A legrosszabb az egészben, hogy a nagyteljesítményű térletapogatójukkal amazok sokkal korábban felfedezik őt, mint fordítva.

A vezérlőpult felé fordult, és lázas számításokba kezdett. Az üzemanyaga nem lesz elég ahhoz, hogy biztonságos kerülő útvonalon közelítse meg a B622-t. Ahhoz is kevés, hogy egy másik rendszerbe próbáljon eljutni. Azt sem tudja megállapítani, hogy a fregatt már megelőzte-e a találkaponton. Foley-val nem tud egyeztetni, ha a rádiót használja, azonnal bemérik, és akkor...

Hirtelen egy ötlet kezdett körvonalazódni előtte. Számba vette az összes lehetséges variációt, majd hosszas töprengés után meghozta a végleges döntést.

– Legyen dupla vagy semmi – dörmögte maga elé. Lelassította a mentőhajót, azután leállította a hajtóműveket. Hátradőlt az ülésben. – Lássuk, kinek sikerül utoljára átverni a másikat.

 

 

– Tábornok, elértük az extrapolált találkozási pontot – jelentette a navigációs tiszt a vezérlőterembe belépő Menningemek.

– Rendben, álljunk spirális cirkáló pályára – biccentett a tábornok, miután helyet foglalt az ülésben. A kettes kilövőállásból érkezett vissza az imént; a hatodik SM-53F az inditótubusban pihent, készen az indításra.

Mielőtt azonban megkezdhették volna a cirkálást, a térletapogató jelezni kezdett.

– Objektum az A22 szektorban – közölte a felderítés. – Lassan halad, iránya hozzávetőlegesen azonos a miénkkel. Azonosítás hetvenöt másodpercen belül. Mi a parancsa, uram?

– Elfogó manőver – vetette oda Menninger. – Ez egy újabb szökevény lesz.

– TR-3 típusú mentőhajó – állapította meg a felderítőtiszt egy perc múlva. – Az azonosítókód hármas. A telemetria adatai szerint a hajtóművek nem üzemelnek. A B622-től kissé eltérő irányba sodródik.

– Nos, ez csúnya balszerencse. Szegény pilótának nyilván száraz a tankja. – A tábornok ironikus mosollyal Koster felé fordult. – Úgy néz ki, hogy kissé elvétette a célt és rossz irányba sodródik. Meg kell kímélnünk a hosszú kínoktól, mielőtt elpusztulna a kietlen űrben, nemde, Koster?

A monitor felé intett, amelyen már jó ideje a Gyémántkígyó kért kilövési engedélyt. Koster behúzta a nyakát, inkább egy szót sem szólt.

Menninger visszapördült a vezérlőpulthoz, és hatodszor is útjára engedte a halált.

– Elfogó manővert befejezni – adta ki a parancsot. – Nem akarom, hogy túl közel kerüljünk hozzá és észrevegyen bennünket. Visszaállunk a cirkálópályára. Egy emberünk még hátravan. Nem szeretném elszalasztani a vele való találkozást.

 

 

A rádió riasztotta fel Passert a feszült várakozásból. Foley jelentkezett. – Nincs szerencsém, cimbora. Elfogyott a kakaóm, sodródom, és a fregatt utolért. Remélem, biztonságban vagy. Az átkozott Gyémántkígyó itt repül a hatosomon. Már nincs értelme katapultálnom. Egyedül maradtál, próbáld meg ép bőrrel megúszni.

Az adás megszakadt. Passer keze ökölbe szorult.

Nincs értelme tovább várni. Kezdődhet az utolsó játszma.

Megpöccintette a rádió kapcsolóját. Frekvenciát váltott, és leadta az üzenetet.

– Azonosítás: K463C. Macska a galambok között. Ismétlem: azonosítás K463C. Macska a galambok között. Vége.

Remélte, hogy a szövetségiek vették az adást a B622 bázisán. Még egyszer, utoljára ellenőrizte a fedélzeti rendszereket, aztán hátradőlt és várt. Jöhet a tánc.

 

 

– Rádióforgalmazást észlelünk – jelentette a felderítőtiszt. – Más frekvencián fiat, mint az eddigi adások. A forrás bemérése folyamatban.

– Amint bemérték, forduló a forrás irányába, elfogó pályamanőver – rendelkezett Menninger. A monitoron végigfutó adatokat böngészte.

– Ez nyilvánvalóan kódolt üzenet. Jelentsék, ha érkezik rá válasz!

Ujjai a klaviatúrán zongoráztak. A hetedik SM-53F-essel kommunikált. A fegyver automatikusan ellenőrizte az előző rakétaindítások eredményeit, a rádióforgalmat, szokás szerint a kijelzőre zúdított egy hatalmas adattömeget. Végezetül a pontosabb találat érdekében, az utolsó rádióüzenet küldőjének azonosítását javasolta, elkerülendő egy vétlen hajóra történő fölösleges indítást.

– Rádióforrás bemérve – közölte a felderítés. – Az objektum pontosan mögöttünk van.

– Nocsak, valaki elkésett a találkáról. – A tábornok hidegen elmosolyodott. – Ne várakoztassuk meg! Teljes forduló, aztán maximális sebességgel előre!

Az ablakok mögött elmozdult a csillagos ür, amint a fregatt méltóságteljesen nekikezdett a fordulónak. Enyhe lökés jelezte a hajtóművek felpörgetését, a hajó fokozatosan felvette a legnagyobb sebességet. A térletapogatót előre fókuszálták, kismértékben növelve ezzel a hatósugarát.

– Űrjármű az A03 szektorban. TR-3-as mentőhajó – sorolta a felderítőtiszt, amint egy vörös ikon feltűnt a holokijelzőn. – Azonosító kód hetes. Üzemanyag gyakorlatilag zéró, a hajtóművek nem működnek. Közepes sebességgel sodródik felénk.

Az SM-53F terminálja csipogni kezdett, az azonosítást követően a keresőfej azonnali indítást kért.

Koster köhécselni kezdett.

– Tábornok, nem lenne hasznosabb... ööö... ha inkább elfognánk? Esetleg..

– Nincs időn foglyokkal vacakolni, Koster! – csattant fel Menninger. – Esetleg.. hagyná újból megszökni?

– Nem, én... csak arra gondoltam...

– Ne gondoljon semmire! Amint a rombolók ideérnek, felderítem azt a nyavalyás rendszert és kifüstölök onnan mindenkit! Nincs szükségem akadályozó tényezőkre. Rakétaindítás engedélyezve!

A felderítőtiszthez fordult.

– A térletapogatót állítsa vissza szimmetrikus üzemmódba. Nemsokára megérkeznek a rombolók.

A monitorok felől újabb bippelés hangzott fel.

– Tábornok, az SM-53F jelenti, hogy az aktiválás valószínű időpontjában a C zónában leszünk. Megerősítést kér a támadás befejezéséhez – jelentette a fegyveroperátor. – Ehhez az ön kódja szükséges. Esetleg tegyünk kitérőt?

– Nem szükséges. – Menninger gyors léptekkel a monitorhoz sietett. – Közel lesz ugyan, de a C zóna fotonszintjét még éppen elbírjuk baj nélkül.

A billentyűzeten keresztül megadta a kódot, utasítva ezzel a rakétát, hogy a célpontot minden körülmények között semmisítse meg. A Gyémántkígyó új fent gyorsulni kezdett.

– Tartjuk az irányt és a sebességet. Koster, nézzen utána, hogy a felszínről távolítsanak el minden érzékeny berendezést. Időben oda kell érnünk a...

– A célpont növeli a sebességét! – vágott közbe izgatottan a felderítés. – Bekapcsolta a hajtóműveket!

A fegyveroperátor várakozón nézett a tábornokra. Mielőtt Menninger szólásra nyithatta volna a száját, a felderítőtiszt újból megszólalt.

– Ellenséges hajók a C73 szektorban! Nagy sebességgel közelednek. Összesen öt darab, valószínűleg három fregatt és mögöttük két nehézcirkáló!

 

 

Passer jeges nyugalommal csatolta magára az ülés biztonsági hevedereit. Amint végzett a csatok rögzítésével, hozzálátott a vezérlőpult ellenőrzéséhez. Kikapcsolt minden olyan műszert, amire pillanatnyilag nem volt szükség, hogy a minimumra csökkentse az energiafogyasztást. Fél szemét a térletapogatón tartva körülnézett, nem maradt-e éghető anyag a közelében, majd a keze ügyébe készítette a fényszűrővel ellátott nehéz pilótasisakot.

A térletapogató halkan bippelni kezdett. Egy gyorsan közeledő objektumot jelzett a mentőhajó előtt. Passer feszülten figyelt. Rövid időn belül fel kell tűnnie a fregattnak is. Minden azon múlik, hogy jól számította-e ki az útvonalát; ha a fregatt nem szembejön, elveszett.

A holokijelzőn kisvártatva megjelent a lassúbb mozgású második vörös ikon is. Felsóhajtott. Szinte pontosan szemből érkezett. A két űrhajó sebessége összeadódott, a távolság gyorsan csökkent. A rakéta nagyjából félúton lehetett, amikor a mozgása lelassult. Passer ellenőrizte a távolságát a fregattól, és halványan elmosolyodott. Ellenfelei belekerültek az SM-53F elméleti hatósugarába. Itt az ideje, hogy még közelebb kerüljenek az epicentrumhoz. Fejére húzta a sisakot, kezét a gázkarra helyezte, és várt. Ahogy számította, a fegyver rövid idő múlva ismét gyorsulni kezdett. Megkapta tehát a megerősítést.

Csak erre várt.

Ütközésig lökte előre a gázkart. A hajtómű felsivított, a gyorsulás az ülésbe préselte a testét. Az üzemanyag utolsó adagjai a maximális sebességre gyorsították a mentőhajót, az összes biztonsági korlátot figyelmen kívül hagyva röpítették a rakéta és a mögötte haladó fregatt felé. A térletapogató kijelzőjén ekkor tűnt fel három további objektum. Fellélegzett; lecsapta a sisak ellenzőjét, és megragadta a katapultkart.

A hajtóművek az üzemanyag elfogyása után egy rándulással leálltak. Az SM-53F megkezdte a kitérő manővert, hogy a szemből végrehajtott becsapódás helyett hátulról támadhasson. A mentőhajó előtt feltűnt a szemben száguldó fregatt. Passer megrántotta a katapultkart. A pirotöltetek lerobbantották a mentőhajó testéről a kabint, amely a tehetetlenségénél fogva, hangtalanul száguldott a fregatt felé. A hátrahagyott törzs gyors ütemben lassulva oldalirányba tért ki. Passer bekapcsolta az apró manőverező rakétáit, hogy stabilizálja, irányba állítsa és a lehető legnagyobb sebességre gyorsítsa a kabint. El kellett érnie a fregattot, még mielőtt a rakéta működésbe lépne.

A Gyémántkígyó befejezte a hátrakerülő manőverét. Éppen a végső fázishoz kezdte a gyorsulást, amikor a célpont hirtelen két részre vált előtte. Csupán egy ezredmásodpercig tétovázott, a beépített intelligencia a nagyobb tömegű rész támadása mellett döntött. Egyre gyorsulva megközelítette a törzset, és halk kattanással élesítette magát.

Passer ekkor haladt el a fregatt mellett. Erős légvédelmi zárótűzre számított, de meglepetésére csupán néhány kósza ionnyaláb villant el a kabin mellett. Az űr hirtelen kifehéredett körülötte, néhány pillanatig mintha folyékony fényben lebegett volna, amely még a sisak erős polárszűrői alatt is elvakította. A kabint füst töltötte meg, a vezérlőpult összes gombja és a mennyezet olvadozott, forró műanyagcseppek fröccsentek szét. A fény lassan halványulni kezdett, majd egy hirtelen lökés következett, amint a vörösen izzó, táguló ionfelhő végigsöpört a kabinon, lesodorva-leolvasztva róla az összes antennát.

A füst lassan oszladozni kezdett. Passer kicsatolta magát az ülésből, és az oldalsó ablakokhoz botorkált. A dúrüveg foltokban elhomályo-sodott, de nagyobb baja nem esett: a fregatt leárnyékolta a detonáció legnagyobb részét. A még áttetsző részeken kipillantva meglátta azt a néhány fényesebb pontocskát, amelyek apránként kiváltak a sziporkázó csillagok hátteréből. Szövetségi hajók voltak, az övéi, akiket a rádióüzenete riadóztatott. Óvatosan, lassan közelítettek a harcképtelenné vált fregatt felé.

Remegő térdekkel rogyott vissza az ülésbe. Bajtársaira gondolt, miközben arra várt, hogy a szövetségi csatahajók odaérjenek hozzá és a fedélzetükre vegyék.

Sokáig kellett várnia.

 

Kyra Potter: Haláltánc

Közönyösen néztem végig hajóm megviselt burkolatán. Az utóbbi időben megtanultam már annak is örülni, hogy épen úsztam meg az ütközetet. Megszokott mozdulattal simítottam végig a gépem elejére festett, fekete párducfejen. Minden bevetés előtt és után megsimogattam. Ez már szokásommá vált.

Túl régóta tartott már ez a háború. Mi, fiatalok már nem is tudtuk, miért tört ki. A háborús térségben azonban a legtöbben beléptek a hadseregbe. Én azonban csak akkor tettem meg ezt a lépést, amikor a szülőbolygóm is a kitorok kezére került. Családommal sikerült időben elmenekülnünk, a tüske azonban megmaradt.

Egy állomáshajó fogadta be a menekülteket. Ott találkoztam először vadászrepülőkkel. Rengeteg időt töltöttem a hangárban, figyeltem a szerelőket és a pilótákat. A hajó elkerülte a meleg helyeket, ezért egyszer sem láttam bevetés közben a repülőket. Egyszer azonban rádión belehallgathattam a legendás Kobra század, a repülés ászainak bevetésébe. Ekkor döntöttem, és beléptem a hadseregbe. Szüleimet kész tények elé állítottam; anyámat semmi sem vigasztalta, apám viszont megbékélt azzal, hogy pilóta leszek.

Azóta eltelt két csillagegység. Számos bevetésben vettem részt, de az utóbbi időben kezdett igazán forróvá válni a levegő. A kitor hadsereg minden erejét beleadta a harcba. Mint a sebesült vadállat, aki az utolsó pillanataiban megpróbál felülkerekedni.

Egyelőre sikerült is nekik.

A szerelőkre hagytam venatoromat, hogy újra normális gépet kalapáljanak belőle. Hátam mögött hatalmas robajjal szállt hasra az egyik visszaérkező pyrobol. Többször megpördült a tengelye körül. A hangárban tartózkodók rémülten ugrottak el az útjából. Úgy tűnt, csak a dokk fala állítja meg, de végül alig egy méterrel előtte lenyugodott.

Önkéntelen sóhaj tört fel belőlem, miután megláttam a gép orrára festett sellőt. A gép navigátora gyermekkori barátom, reméltem, hogy ép bőrrel megúszta.

Miután az ajtó csikorogva és akadozva kinyílt, megjelent az ugyancsak szakadt legénység. Arcukon mégis diadalmas mosoly terült szét.

– Hát, te meg hova tűntél? – lépett mellém Ynra Foul, a Nimfa kapitánya.

– Én is örülök, hogy jól vagy – vigyorogtam a képébe, mivel pontosan tudta, hogy egy hajtóművel nem szállhattam szembe az ellenséggel.

– Még sosem gondoltál rá, hogy pyrobolt vezess? – kérdezte miközben a legénységi szállás felé tartottunk.

– Eszem ágában sincs! – hárítottam el a kérdést már vagy huszadszor. – Éppen elég munka magamra vigyázni. Semmi kedvem másik öt emberért is aggódni!

Állandó vita volt köztünk arról, hogy jobb szerettem a venatort a pyrobolnál. Ebben az is közrejátszott, hogy a bombázók – lassúságuk és méretük miatt – sokkal kiszolgáltatottabbak; nem véletlenül kell venator kíséretet adni melléjük.

A csata közben véget ért. Újabb haladékot kaptunk a kaszástól. Sérült és sértetlen hajók tértek vissza. Csodálattal néztem a flotta ászait, a Kobra egység pilótáit.

Újoncként néhányszor együtt gyakorlatoztunk velük. Pontosabban ők is ott gyakorlatoztak, ahol mi. Amikor megjelentek, csodálattal vegyes alázattal és egyben vágyódással kotródtunk el a felszállómezőből. Irigykedve néztük váll-lapjaikat, és magunkban fogadkoztunk, hogy mi is elérjük a századosi vagy ezredesi rangot. Pedig a repülők közt az igazi tekintélyt nem a rendfokozat, hanem a tényleges repülőtudás és a harci teljesítmény szabta meg. Volt kötelékparancsnok, aki csak legénységi állományú repülőkatona volt. Közösen küzdöttünk, együtt étkeztünk, csak az egyenruha megkülönböztető jelzései tettek különbséget közöttünk.

– Fogalmam sincs, hogy csinálják! – rázta a fejét Ynra. – Szinte még karcolás sincs a gépeiken!

– Halhatatlanok! – válaszoltam.

– Tyr Kailan hadnagy, az eligazítóba! – kiáltott rám egy őrmester.

Csodálkozva néztem Ynrára. Hiszen csak most értem vissza! Kezet fogtunk a kapitánnyal, aztán kíváncsian siettem az eligazítóba. Csendben leültem, és a holotábla előtt magyarázó századosra figyeltem.

– A Cales zónában lévő flotta komoly veszteségeket szenvedett. Ezért átirányítanak oda néhány gépet. Az ottani repülőegységeket teljesen megsemmisítették, az anyahajókkal együtt. Csak kevés a túlélő.

– Miközben beszélt, lejátszotta a beérkezett felvételeket. Szörnyű volt úgy látni a hajók megsemmisülését, hogy nem avatkozhattunk közbe.

– Pill Gerard lesz a venatorok kötelékparancsnoka, a pyrobolokat Vernon Graft vezeti. Sok szerencsét!

 

1.

Rövid pihenő, aztán a kötelékparancsnokunk gyors eligazítást tartott. Én az ék bal oldalán, a harmadik helyet foglaltam el.

Elvégeztük az utolsó ellenőrzéseket a ruhánkon, felvettük a sisakot. Aztán indulás a géphez. Megsimogattam a fekete párducot, és beugrottam a fülkébe. Amikor a szerelők intettek, egy gombnyomással magamra csuktam a deklit, és óvatosan megindultam.

Örültem, hogy a szerelők meg tudták javítani a gépem. Összeszoktunk már, az orrán ordító fekete párduc a kabalám lett. Pedig az állatfej eredetileg az egység megkülönböztető jelzése volt, de miután ide kerültem, már csak ez az egy gépük maradt. Ezt kaptam meg én, miután a pilótája a visszatérés után meghalt.

Nem túl kellemes kezdés. De nekem szerencsét hozott. Eddig.

A kiképzőm szerint nagyon jól és vakmerően repültem. Követési gyakorlatban egyszerűen nem lehetett lerázni. Azonban kiváló repülőtudásom esztelen vakmerőséggel párosult. Szerencsére mindig felnéztem a kiképzőmre, ezért amikor a tudomásomra hozta, hogy a vakmerőségem hamar a halálomat okozhatja, változtattam a stílusomon. Ezért nyerhettem el a mostani helyemet. Abban az időben pedig újoncként zászlóshajóra kerülni óriási kezdésnek számított.

Életben maradásomban az is közrejátszott, hogy azóta sosem kísértettem a sorsomat. Például hamar megtanultam, hogy nem jó repülő-kabala stréberkedni. Emiatt sosem jelentkeztem önként készültségbe. Ha rám került a sor, úgyis beosztottak. Ez az utóbbi időben egyre gyakrabban történt meg, ahogy fogyatkoztak a pilóták és a gépek.

Nem féltem a haláltól, nem is gondoltam rá. Persze a félelem azért jött hívás nélkül is, de le kellett győzni. Sokszor hangzott el bevetés előtt: megint megyünk a halálfélelmet gyakorolni. Akinek ez nem ment, nem sokáig maradt nálunk. Sokan azt gondolták, a repülők élete csak kaland, mint a propagandafilmekben. Aztán amikor az első bevetésen legyőzte őket a félelem jeges rémülete, előbb-utóbb visszaléptek. Senki sem szólta meg őket ezért. Nekik és nekünk is jobb volt, hogy minél előbb rájöjjenek, ez az élet nem nekik való.

A másik, ami egy pilóta pályafutását befolyásolja, az első győzelem. Néhányan a szerencsétlen körülmények miatt a harcban nem tudtak felülkerekedni, gátlásokat és komplexusokat szereztek, amelyek talán egész életükben megmaradtak.

Nekem szerencsém volt, már az első bevetésemen beszereztem az első győzelmemet. Bár azokkal a lestrapált gépekkel szemben, amellyel az ellenfél akkoriban rendelkezett, még egy gyerek is győzött volna. Fölényben voltunk sebességben, manőverező-képességben és fegyverzetben. Olyannyira, hogy észre sem vettek minket. Mind az Ötöt végigpásztáztam célzókészülékem koncentrikus köreiben, és egyre jobban a nyakukra másztam. Ostoba gondolat futott át az agyamon: jelt kellene adni nekik! Leadtam egy sorozatot, olyan távolságból, ahonnan még nem érhettem el őket. A fickó végre észrevette, mi a helyzet, és nem túl ügyes elhárító manőverbe kezdett, miközben egyik sorozatom elkapta. A többi gép inkább szétszóródott, és felvette a nyúlcipőt.

Nem volt túl figyelemre méltó győzelem, de önbizalmat adott. Azon a napon azonban szinte lelkiismeret-furdalásom támadt. Még a bajtársak szerencsekívánatai sem estek jól. Azóta megtanultam, hogy a harcban egyetlen tétel érvényes: te, vagy én?!

 

 

A gépek a felszállási vonalon sosem a harcászati sorrendben álltak. Kifelé menet helyezkedtünk el. Csoda, hogy ilyenkor sosem ütköztünk össze.

Összesen kilenc venatorból és öt pyrobolból állt a kötelék. Egyre közelebb kerültünk a kritikus övezethez, ahol be kellett lépnünk az ellenség légterébe.

A háborúban álló felek övezetekre osztották az űrteret, amely az ütközetek eredményének megfelelően állandóan változott. Jelenleg a saját zónánkban – aránylag biztonságban – haladtunk, mivel ez a rész a mi ellenőrzésünk alá tartozott, ez azonban nem zárta ki az ellenséges támadás lehetőségét.

A kötelékparancsnok állandó kapcsolatban állt a flottával, akik informáltak minket a pillanatnyi állásról. Amikor kikerültünk a hatáskörükből, a zászlóshajónk vette át a radarirányítást. Ezután tőlük kaptuk a továbbhaladáshoz szükséges információkat – napszél, meteorraj, ellenséges gépek, stb.

– Itt a radarirányítás! – hallatszott a rádióban. – Átléptük a határt! Mostantól még jobban figyeljetek!

Felesleges volt a figyelmeztetés. Amint elhangzott a bűvös szó, ,határ”, olyan éberek lettünk, mint a denevérek. Mi venatorok szűk kötelékbe rendeződtünk, megfelelő távolságban a pyroboloktól. Az összes műszer teljes hatásfokkal dolgozott. Néha körbepásztáztam tekintetemmel az űrteret, bár a szűk kötelék nem biztosított túl jó kilátást.

Láttam, hogy Ferna, egy fiatal, de ügyes pilótalány balról mellém zárkózik, de a kötelékparancsnokra, a műszerekre és a rádióra kellett figyelnem.

Elsősorban a határnál, az úgynevezett betörési térségben számíthattunk ellenfelekre. A radar hamarosan ellenséges gépeket mutatott, de egyelőre semmilyen parancs nem hangzott el. Az ellenség jóval előttünk, a mi irányunknak megfelelően haladt. Hamarosan kiléptek a radarról. Szerencsénk volt, nem vettek észre minket. Valószínűleg éppen egy bázisára visszatérő felderítőegységet láttunk.

Ez azonban nem maradhatott végig így. Előbb-utóbb belefutunk egy felderítőegységbe. Két-három Venator még elbújhatna előlük, de egy ekkora létszámú flotta, túl feltűnő jelenség.

– Itt a radarirányítás! Kitorok mögöttünk! Felénk tartanak! – hallatszott a rádióban.

Aztán Pill Gerard szólalt meg a saját frekvenciánkon:

– Támadó alakzat! Készenlétbe a fegyvereket!

Hármas csoportokba rendeződtünk. Kis szárnyainkat kiengedtük. A szívem szaporán ver, tenyerem izzadtan tapad a botkormányra. Szeretem ezt a csatát megelőző feszültséget. A másodpercek végtelennek tűnnek. Pedig pillanatok alatt változik a helyzet.

Már láttuk az ellenséges vadászgépek mustársárga burkolatát. A következő pillanatban pedig már itt is voltak. A pyrobolok közben lépcsőzetes alakzatba rendeződtek.

A mi hármasunkat hárman támadták. Majdnem szembe jöttek. Szembetámadást vártam, de a jobb szélső balra kitért, és szintben maradt. A másik kettő leborított.

– A jobb szélső az enyém! – kiáltottam a rádióba.

– Enyém a bal! – mondta Ferna.

Az ellenséges gépek megeresztettek egy sorozatot ránk, de egyikünket sem találták el, és megkezdődött a kergetőzés, a halálos tánc. Kiszemelt ellenfelemmel vadul estünk egymásnak. A fickó jól repült, de a gépe hátrányban volt az enyémmel szemben. Egy nagyon szűk fordulóban hirtelen csaptam le rá, mint sólyom a zsákmányára. Egészen közelről az oldalába eresztettem egy hosszú sorozatot.

Azonnal kigyulladt, de a lendület továbbdobta. Éppen hogy elkerültem az összeütközést. Elhúztam alatta, de a jobb szárnyammal belekaptam. Azonnal ellenőriztem a szárnyvégekbe épített fegyvert, s keserűen állapítottam meg, hogy mostantól csak két fegyverem maradt: a másik szárnyban és az orrban.

Nem volt vesztegetni való időm. Új ellenfelet kerestem magamnak. Közben felmértem a helyzetet, és örömmel láttam, hogy eddig mi állunk győzelemre. A vadászainknak sikerült lefoglalnia az összes kitort. Hármat már ki is lőttünk. Egyikük sem tudott a pyroboljaink közelébe férkőzni.

Amikor a negyedik is felrobbant, a többi hirtelen megfordult, és elhúztak.

– Marad a készültség! – mondta Pill.

Ez a hirtelen megfutamodás nagyon is gyanús volt. A kitor pilóták nem a gyávaságukról híresek. Sajnos ez nagyon is azt jelentette, hogy valahonnan erősítést várnak.

Búcsút mondhattunk a kényelmes utazásnak. A meteorveszély miatt nem haladhattunk akkora sebességgel, hogy még a visszaérkezésük előtt kilépjünk a zónából.

– Fölülről jönnek! – kiáltotta egyik társam.

Ekkor már mi is láttuk a radarjainkon. Aztán a zöld háttér vibrálni kezdett, és sötétbe váltott.

– Radarzavarás!- kiáltottam.

Innentől kezdve elsősorban a szemünkre számíthattunk!

Igaz, volt egy tartalék gezonkristályos radarunk, amelyet nem tudtak zavarni. De ez elsősorban a szonárra hasonlított, és teljes rádiócsend kellett volna a használatához. Ütközetben azonban lehetetlen volt betartani a rádiócsendet, hiszen a csata hevében sokszor egymást figyelmeztettük a veszélyre.

– Emelkedés és szembefordulás! – hallatszott a parancs.

Nem várhattuk meg, hogy a vadászgépek lecsapjanak ránk. Rendesen igénybevettük a gyorsulás-kiegyenlítőket, amikor erősen magunk felé húzva a botkormányt felkaptuk a gép orrát. Aztán egy félfordulattal már szemben is álltunk az ellenséggel.

A rémülettől még a lélegzetem is elállt.

A kitorok legalább háromszoros túlerőben támadtak!

Kötelékparancsnokunk hatalmas csatakiáltással tört ki. Mi pedig megrészegülve utána, egyenesen bele a sűrűjébe.

Az ellenfél döbbenten állta első rohamunkat. Erre nem számítottak. Mire észbe kaptak, két gépüket már ki lőttük. Én nagy sebességgel hátulról támadtam. A hátsó rajból elém került kitort szinte ütközési távolságból lőttem le. Jókora lemezdarabok szakadtak le a gépéről. Föléje húztam, és ekkor vettem észre, hogy az ellenséges század kellős közepébe csöppentem.

Nem volt túl kellemes érzés!

A hozzám legközelebb eső gépre egészen közelről zúdítottam egy hosszú sorozatot. És mielőtt én is bekaphattam volna néhány lövedéket, szárnyvégre állítottam a gépet, és élesen lefelé fordulva másztam ki a slamasztikából.

De ezzel még nem volt vége. Egyiküknek sikerült rám tapadnia. Átkozottul közel, a kabinom fölött húztak el a lövedékek. Még a nyakamat is behúztam.

– Tyr, ketten is rajtad vannak! – hallottam a figyelmeztetést.

Gyorsan leborítottam a gépet. A hurok végén felkaptam az orrát. Aztán egy félorsóval megfordultam. így az utánam száguldó gépek pont a hasukat mutatták felém. Mindkettőt elintéztem.

Újabb ellenfél után néztem. Egyik társamat négyen is szorongatták.

– Jövök, Dev! – kiáltottam.

A leghátsót egyszerűen elintéztem. A következőt viszont elsőre nem találtam el. Észrevette sorozatomat, és rendkívül élesen jobb felhúzott fordulóba kezdett. Jól láttam a felségjelét, és a vörösre festett orrot. Vissza kellett fognom a gépem, nehogy túlrepüljek rajta. Akkor felcserélődnének a szerepek: én lennék elöl, ő pedig hátul. A távolság egyre kisebb köztünk. Pokolian szűkít, szinte eléri a saját farkát. A sorozatom a farka mellett húz el. Csak lövöm egyfolytában. Megint olyan szűken fordul, hogy a gyorsulás-kiegyenlítő kijelzője vadul villogni kezd. Közben átfut az agyamon, hogy csak akkor kapom el, ha még jobban ráhúzok. Ha kések, meglóg. Vagy rosszabb esetben ő lesz az üldöző. Felhúzom a gépet. A kijelző villog. A szemem előtt vörös karikák. Ujjam rátapad a lövőgombra.

A látásom kitisztul, és látom, sőt, érzem az előttem lévő robbanást. Szerencsére csak az apró törmelékbe futok bele. Az ellenséges gép több darabra esett szét, és lángolva pörög.

A rádióban kiáltások, figyelmeztetések, győzelmi jelentések, de az ellenség még mindig létszámfölényben van.

– Mindenki vissza! – harsog Pill parancsa.

Értetlenül fordulok a pyrobolok felé. Nem értem Pillt. Hiszen így a nehézkesen mozgó bombázók felé csalogatja az ellenséget! Pedig éppen ezt akartuk megakadályozni.

De a parancs az parancs!

A pyrobolok közelébe érve észlelem, hogy mind az öt hajó teljes fegyverkészültségben az ellenséges század felé néz.

Tüzelni fognak!

Azért hívtak vissza minket, nehogy bennünk is kárt tegyenek!

Az első nehézfegyver-sorozat az egymáshoz közel rendeződő gépek között ér célba. A többszörösen robbanó lövedékek óriási pusztítást visznek végbe. Gyorsan szétrebbennek, de már késő. A többi hajó éppen erre számítva, a környéket sorozza meg. Végül a kitorok feladták, és visszavonultak.

– Szép volt, Vernon! – mondja Pill.

Azért az ellenfél létszámfölényét mi is megsínylettük. Két venatorral kevesebben folytattuk utunkat.

Bevetés közben nem lehet a hallottainkért könnyet ejteni. Nem engedhetjük meg magunknak ezt a gyengeséget. Szükség van az erőltetett keménységre. Mind a halál árnyékában élünk, magával a halállal táncolunk.