CHERUBION SCIENCE FICTION 23.

 

ÉN, A HALHATATLAN

 

SCIENCE FICTION ANTOLÓGIA

 

 

 

Szekesztette: Nemes István

 

 

Brandon Hackett: Én, a halhatatlan – 2055. Újjászületés

 

Marcus Barbess vagyok. Születtem 2019-ben, több mint háromezer szabványévvel ezelőtt.

Halhatatlan vagyok.

Legalábbis mostanáig úgy hittem, az vagyok. Most mégis haldoklom…

Sok mindent láttam, talán túl sokat is. És elfáradtam, megtörtem.

Halhatatlanság. Évezredeken át tartó élet…

Sokáig gondtalanul élveztem a határtalan technikai fejlődés adta lehetőségeket, anélkül, hogy rövidke életem miatt kellett volna aggódnom. Nem voltak előttem korlátok, csak kihasználásra váró lehetőségek. És az idő nem számított. Ott voltam a legtöbb fontos történelmi eseménynél, és ahogy telt az idő, egyre több közöm lett az emberiség sorsát befolyásoló nagy döntések meghozatalához.

De a felelősség nyomasztó volt.

És iszonyú érzés a halandók elől bujkálni, magányosan, társ nélkül élni. Akiket megismertem, hamarosan rövid életük végére értek. És hiába jöttek új ismerősök… Az érzés egyre nyomasztóbbá vált, és soha nem tudtam feldolgozni. Szerencsére az idők folyamát találkoztam hozzám hasonlókkal, akikkel boldog voltam.

De mindez a múlté, mára elvesztettem őket, és újra egyedül vagyok

Félek, mert tudom, hogy a halál közeleg.

Nem emlékszem, mikor féltem utoljára ennyire,..

 

A későbbi korok embereinek és értelmes lényeinek szánom ezeket a feljegyzéseket. Megismerhetik belőlük a galaktikus történelmet, a Földet elhagyó első űrutazások korától kezdődően az Űrbirodalmak több évezredes korszakán, háborúin keresztül egészen addig ameddig részese lehettem. És megismerhetik belőle egy olyan ember személyiségének, gondolatainak változását, fejlődését, aki háromezer évnyi tudást, tapasztalatot halmozott fel…

Amikor ezeket a történeteket rámondom a kristálytárolóim memóriablokkjaira, már nem sok maradt az általunk egykor uralt univerzumból. De bízom benne, hogy hamarosan újra kilépünk a „sötétség” korából, és a tudás, fejlődés újabb, magasabb szintjére lépünk. Talán az én emlékeim, gondolataim is hozzájárulhatnak ehhez.

Elég a szónoklatokból…

Az egész történet a Terrán, régi nevén a Földön kezdődött. Pontosabban a hozzá legközelebbi bolygón, a Marson…

 

Ezeket a feljegyzéseket az Eredetkutató Régészeti Unió (ERU) egyik expedíciója találta 11085-ben, egy kihalt bolygón, amely egykoron a Dewaynes¹ nevet viselhette. Nem tudhatjuk, hogy mennyi a valóság alapjuk, de az Eredetkutatás szerint megdöbbentően sok részletben egyezik a múltról és származásunkról alkotott, nagyon hiányos információinkkal. Helyenként eltúlzottnak tűnő történetet ellenére is kilencvenhárom százalékos valószínűséggel el kell fogadnunk a valósághűségét, és az utóbbi évezred legnagyobb leletének kell tekintenünk.

Azonban a Marcus Barbess által elmondottak egy sor újabb kérdést vetettek föl…

 

¹ Marcus Barbess feljegyzéseiből később kiderült, hogy a megállapítás téves volt. A Dewaynes nem a bolygó neve volt, hanem egy hatodik évezred végi csillagközi nagyhatalom uralkodó családjáé.

 

ERU – titkosított dokumentum, betekintés kizárólag Gamma-9 prioritás feletti hozzáféréssel vagy császári engedéllyel.

 

KRISTÁLYMEMÓRIA – ESEMÉNYDÁTUM: 2055.

 

Mars, a vörös bolygó. A Nap körül keringő planéták közül a negyedik. Ebben az időben mindenki odavágyott, köztük a családom és én is. Az emberiség végérvényesen kilépett a világűrbe, a más égitestekre való utazás, amely kezdetben csupán néhány kiválasztott és hősként tisztelt ember kiváltsága volt, most mindenki számára elérhetővé vált.

A XX. század az Űrkutatás hajnala volt, aztán jött a XXI. század, és az események hihetetlen módon felgyorsultak. Micsoda korszak volt, és micsoda lehetőségek! Az első Mars-expedíció fél éves utazást követően 2014-ben landolt a bolygón, és nem sokkal később, a Hold után másodikként az idegen égitestek közül, az emberiség itt is megvetette lábát. Kolóniák alakultak, először az USA és az EU finanszírozásában, majd lassan a hatalmas multinacionális cégek vették át a hatalmat. Az új bányák, területek birtoklásáért majdnem világméretű háború tört ki.

Ez annyira jellemző volt erre a korra… De ha jól meggondolom: a későbbiekre is.

Azonban a külső űr felé nyíló újabb lehetőségek következtében az egymással való marakodás helyett egyfajta területfoglaló verseny vette kezdetét.

De nem is ez a fontos. Annyi minden más, sokkal fontosabb esemény történt…

Többek közt ekkor ért véget addigi életem, és ekkor kezdődött el egy új.

Egy új, amelyre akkor a legkevésbé sem vágytam…

 

2055-re már több mint egy évtizede volt annak, hogy az első kolóniákat felépítették a Marson, amelyek szórakozási– és munkalehetőségekkel tárt karokkal fogadták a turistákat, ki vándorlókat.

Feleségem, Tommy fiunk és én az előbbiek közé tartoztunk. Ahogy százezernyi más embert, minket is vonzott az újdonság, és befizettünk egy kéthetes ott tartózkodást jelentő utazásra. Én a munkám miatt már többször jártam a Marson, de sokat eddig nem láttam belőle. Az egyik multiplanetáris cég, a General Sony Electric (GSE)² űrkutató mérnöke voltam, és új meghajtások kifejlesztésén dolgoztunk. A GSE ekkor már saját űrhajó parkkal rendelkezett, menetrendszerinti járatokat üzemeltetett a Marsra, a Holdra, és sorozatosan szerezte meg a kisbolygó övezet ásványkincsekben bővelkedő aszteroidáinak tulajdonjogát.

Ha tudtam volna, hogy addigi életem, céljaim, életfelfogásom mekkora változáson mennek keresztül ott…

 

² GSE: A General Electric és az őrülten terjeszkedő Sony fúziójából a XXI. Század második évtizedében létrejött óriás mamutcég, amely az elsők között ismerte fel az űrkutatás rohamos fejlődésével nyíló lehetőségeket.

 

Az űrutazás nem volt kényelmes dolog, annak ellenére, hogy a GSE és a többi társaság is mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb kényelmet biztosítsák az utazás alatt. Ezek az űrhajók akkor hipermodernnek tűntek, igaz, hogy néhány évszázaddal, évezreddel később már csak megmosolyogtam őket, elképesztő lassúságukat és primitív meghajtásukat.

Mennyit változott azóta a világ, el sem hittem volna akkor, hogy hova jutunk. Mindenki optimistán tekintett előre, az emberi civilizáció és csillagközi birodalom évezredekig folyamatosan terjeszkedett, fejődött. De csak az hatodik évezred elejéig…

Gondolom, önök, a jövő nemzedéke tudják, hogy mi történt Talán már egy új birodalom részeseiként találják meg feljegyzéseimet és talán fontos ismereteket találnak bennük az önök múltjáról, amely ugyanakkor az én teljes életem volt.

De kissé elkalandoztam…

Kétheti utazás után a GSE űrhajója megérkezett a Marsa. A vörös bolygó már ott ragyogott előttünk, az utasok többsége a kilátóablakok előtt tolongott, hogy láthassák a legendás planétát.

– Mikor szállunk le, apa? – kérdezte Tommy. Láttam szemében az izgatottságot amint fantáziája megindul a bolygó láttán.

– Hamarosan – feleltem. – Egy órán belül belépünk a légkörbe.

– Megint olyan hangos lesz, mint amikor felszálltunk? – kérdezte Tommy aggodalmas arccal.

– Sajnos igen – feleltem, és megsimogattam kisfiam szőke fejét – De nem tart sokáig, utána pedig már ott leszünk a Marson.

Jessica leguggolt Tommyhoz, és a szemébe nézett:

– Csak nem félsz?

– Nem, mami– mondta Tommy dacosan, én pedig gyönyörködve néztem őket. Boldog voltam, ez volt addigi életem legboldogabb időszaka. Minden olyan tökéletesnek, mesébe illőnek tűnt Sikerek a munkában, gyönyörű feleség, gyerek. Mi kell még?

Ha tudtam volna…

A GSE űrhajó nemsokára behatolt a Mars ritkás légkörébe, és megkezdte a leszállást Beszíjazva ültünk a székekben, az űrhajó őrülten rázkódott, mintha darabokra akart volna szétesni. A hangzavar elviselhetetlenül visszhangzott fülünkben. Tommy görcsösen, szorította kezemet én pedig a fülsértő zajt túlkiabálva próbáltam bátorítani.

Aztán a dübörgés, rázkódás alábbhagyott a GSE űrhajó egy döccenéssel megállapodott a Mars Gagarin űrkikötőjének talaján. A panorámaablakokon túl a Mars sziklás hegycsúcsai tárultak szemünk elé.

Kiszálltunk.

A légnyomás-kiegyenlítés után csőalagútakban jutottunk be a marsi városegyüttes biztonságot és védelmet jelentő kupolája alá. Útlevélvizsgálat csomagellenőrzés következett, Aztán Tommyt és Jessicát otthagyva előrementem, hogy csomagjainknak szerezzek egy poggyászkocsit.

Hamarosan rá is akadtam egy sor összeláncolt kocsira.

Hirtelen hatalmas dörrenés rázta meg a várócsarnokot!

A légnyomás eltaszított, csak egy pillanattal később jöttem rá, hogy egy irtózatos erejű robbanás volt

Kétségbeesetten néztem Tommy és feleségem felé, de a koromfekete füsttől nem láttam semmit.

Egy pillanatra néma csend lett.

Aztán valaki felsikoltott. Többen jajveszékelni kezdtek, orvosért kiáltoztak. Véres tetemeket, tántorgó sebesülteket láttam mindenfelé.

„Tommy és Jessica ott álltak a robbanás közelében!” – gondoltam, és már én is torkom szakadtából üvöltöttem.

A füstgomolyag villámgyorsan oszlani kezdett Enyhe szellő támadt. Először nem értettem, hogy mi történik, de nemsokára világossá vált minden.

A robbanás kitörte az érkezési csarnok üvegburkolatát, a bent lévő levegő egyre gyorsabban áramlott kifelé. Néhány pillanattal később orkánszerű szélroham támadt, székek, asztalok repkedtek mindenfelé, berendezés-panelek szakadtak ki a falból, fém– és műanyagszilánkok fúródtak bőrömbe. Emberi testek, végtagok, testrészek emelkedtek fel a földről, sűrű vérpermet festette vörösre a szürke falakat,

A biztonsági rendszer azonnal hermetikusan lezárta az érkezési csarnokot az épület többi részétől, hogy megakadályozza a nagyobb károsodást.

Ezzel egyúttal elzárta a menekülés egyetlen lehetőségét.

Halálra voltunk ítélve.

A légörvény elrántott, ösztönösen próbáltam megkapaszkodni az összeláncolt poggyászkocsik egyikében, de ujjaim lecsúsztak a fémes felületről.

Aztán kirepültem az ablakon a Mara felszínére. Kétségbeesetten próbáltam lélegezni, de nem volt mit! Ereim egymás után pattantak el a nyomáskülönbségtől. Csak másodperceim voltak hátra.

Tudtam, hogy szeretteim már halottak. Pont a lehető legrosszabb helyen álltak, amikor a robbanás történt, semmi esélyük nem volt az életben maradásra.

„Jessy! Tommy!” – gondoltam kétségbeesetten, és szinte megőrültem az elvesztésük iránt érzett fájdalomtól.

Nem gondoltam semmire, meg akartam halni. A családom nélkül nem volt értelme az életemnek.

Az utolsó másodpercekben a Mara vörös egét láttam.

Testem mintha lebegett volna, aztán hirtelen egy fénycsóva vetült rám.

„Ez a halál” – gondoltam.

Behunytam a szemem, hogy kövessem Tommyt és Jessicát.

Sajnos, akkor mások döntöttek helyettem.

 

Kinyitottam a szemem.

És azon nyomban be is csuktam, éles fény vakított el.

Egy ágyon feküdtem. Fogalmam sem volt, mi történt, az emlékek csak nagyon lassan törtek újra élő agyam mélyéről.

Újra kinyitottam a szememet, ezúttal óvatosabban. Egy kórteremben voltam, zárt, ablaktalan szobában. Egy kopaszodó, szemüveges orvos ült az ágy szélén. Hófehér köpenye szinte beleolvadt a szintén fehér falak egyhangúságába. A doktor megvárta, míg kitisztul a fejem és a látásom, és csak azután szólalt meg:

– Üdvözlőm. Dr. Moss vagyok, a GSE marsi magánkórházának orvosa. Hogy érzi magát, Mr. Barbess?

Megmozdultam az ágyban, de ettől minden porcikámba elviselhetetlen fájdalom hasított. Feljajdultam.

– Ne mozogjon sokat, még nagyon gyenge a szervezete. Csoda, hogy egyáltalán túlélte a robbanást

„Robbanás?”

Már emlékeztem. Képek jelentek meg előttem: Jessica, Tommy, az űrkikötő, a várócsarnok…

Nem törődve a fájdalommal, hirtelen felültem. Dr. Moss szemébe néztem, közben megragadtam a csuklóját.

– Hol van a feleségem és a fiam? – szegeztem neki a kérdést. Dr. Moss nem mert a szemembe nézni, és ebből már tudtam, hogy mit fog mondani.

– A felesége és fia meghaltak a robbanás során. Sajnálom. Visszahanyatlottam az ágyra, és forogni kezdett velem a világ.

„Az nem lehet! Jessica! Tommy! Nem!”

Emlékek, képtöredékek villantak fel előttem. Emlékeztem a pillanatra, amikor Jessica megmondta, hogy terhes. Láttam magam előtt Tommy születését Aztán hármasban sétáltunk az óceánparton. Nevettünk, boldogok voltunk…

– Mi történt? – kérdeztem halkan, közben könnycseppek gördültek végig az arcomon. Minden összezavarodott körülöttem. – Egyáltalán, én hogyan maradtam életben? Emlékszem, hogy kirepültem a Mars felszínére, nem sokkal a robbanás után…

– És utána mi történt? – szegezte nekem a kérdést Dr. Moss. – Emlékezzen!

Erőltettem az agyamat, anélkül, hogy belegondolom volna az orvos hirtelen támadt kíváncsiságának hátterébe. Igaz, akkor még honnan is tudhattam volna?

Képtelen voltam gondolkodni. Jessica és Tommy arca jelent meg előttem. Éreztem feleségem bőrének illatát, hallottam kisfiam csilingelő hangját, amint kíváncsi kérdéseivel éppen az őrületbe kergetett.

„Minden elveszett!” – gondoltam kétségbeesetten. „Miért nem haltam meg én is? „

– Emlékezzen! – ismételte meg Dr. Moss.

– Hagyjon békén! – kiáltottam. – Jessy! Tommy! Miért?!

Dr. Moss türelmesen várt néhány percig, megvárta, mig kicsit lenyugodtam, és összeszedtem magam.

– Nem emlékszem – ráztam végül a fejemet. – Azt éreztem, hogy meghalok, aztán behunytam a szemem. Amikor néhány perccel később kinyitottam, már itt feküdtem ezen az ágyon. Mióta vagyok itt?

– Három napja – felelte Dr. Moss. – Azóta eszméletlenül fekszik, most tért először magához. Sajnálom, ami a családjával történt. Sajnos a várócsarnokban tartózkodó összes ember életét vesztette, a biztonsági alakulatok nem tudták időben lezárni a sérült részt Több mint százan haltak meg. A robbantásért az egyik marsi elszakadáspárti terrorszervezet vállalta a felelősséget, ezzel akarták felhívni magukra és követeléseikre a figyelmet.

Szavai alig jutottak el a tudatomig, gondolataim egész máshol jártak: Jessica, Tommy! Miért?!

Ürességet éreztem.

– Igazából fogalmunk sincs, hogy maga egyáltalán hogyan maradt életben, Mr. Barbess.

Erre felkaptam a fejem.

– Ezt hogy érti?

Dr. Moss a szemembe nézett, és mintha azt latolgatta volna, hogy mennyit mondjon el nekem. De erre csak később jöttem rá…

– Nos, Ön azt mondta, kirepült az ablakon a Mars felszínére. Gondolom, arra sem emlékszik, hol találták meg a mentőalakulatok?

Azt hiszem, nagyon értelmetlen arccal nézhettem rá.

– A biztonsági kamerák rögzítették az egész eseményt, és jól látható volt – ahogy állította –, amint ön is kirepül a légnyomáskülönbség szívóhatása következtében. Meg tudná mondani, hogy akkor hogyan került onnan újra a Marsváros belsejébe, a lezárt várócsarnok mögötti területre? Ugyanis ott találták meg félholtan néhány órával később.

– Nem tudom – ráztam meg a fejemet – Semmire sem emlékszem.

És ez igaz is volt Akkor…

Dr. Moss felállt

– Rendben, én hiszek magának, Mr. Barbess. De a cégtől hamarosan mások is beszélni fognak önnel, olyan emberek, akik mindenáron tudni akarják az igazságot.

A doktor már az ajtóban állt.

Jobb lesz; he velük őszinte lesz, és ha valóban nem is emlékszik semmire, legalább elő tud állni egy épkézláb és főleg hihető magyarázattal, mire ideérnek…

Dr. Moss megérintette az ajtónyitó gombot, majd kilépett a halk szöszenéssel falba csúszó ajtón, és egyedül hagyott gyászommal és fájdalmammal. Éreztem, hogy burkoltan fenyegetett, finoman a tudomásomra hozta, hogy a velem történtek nagyon különösek.

„A GSE fejesei pedig azonnal ugranak, mint hiénák a koncra!” – gondoltam dühösen. Nem voltak illúzióim, sejtettem, hogy kellemetlen kérdésekre kell választ adnom. De nem érdekelt az egész.

Csak egyre tudtam gondolni: halott feleségemre és fiamra. A legszörnyűbb az volt, hogy valóban fogalmam sem volt, mi történt Emlékeztem életem minden percére, a Jessicával való első találkozásunkra, Tommy születésére, és az egész Mars-utazásra, de erre nem.

„Szeretlek, Jessica!” – gondoltam. „És téged is, Tommy. Bármi történt is velem…”

Azt hiszem, zokogtam.

 

Kicsit később valamelyest megnyugodtam, és megpróbáltam ésszerűen felmérni helyzetemet. Kezdett nyomasztóvá válni a kórterem, igazából még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Dr. Moss említett valamilyen GSE-magánkórházat, de hiába voltam GSE alkalmazott, nem tudtam a Marson ilyesmiről.

„Miért nem jön már valaki?!”

Felkeltem, és kicsit még szédelegve odamentem az ajtóhoz, hogy kimenjek a folyosóra, hátha megtudok valami információt.

Ahogy az ajtó kinyílt, két GSE emblémás, zöld mellpáncélt viselő, felfegyverzett biztonsági emberrel találtam szemben magam. Egyikük egészen a gyomromig tolta előre lézerfegyverét.

– Azonnal menjen vissza a szobájába! – szólt rám. – Felsőbb parancsra a kórtermet nem hagyhatja el.

– De hát.. – Annyira meghökkentem, hogy egy értelmes mondatot sem tudtam kinyögni. – Én csak…

– Nem hallotta?! – ripakodott rám a másik biztonsági. Láttam rajta, hogy feszült és ideges. – Vissza a szobába! Mozgás!

Rémülten léptem hátra, a férfi pedig ezúttal már rám zárta az ajtót. Hiába nyomogattam belülről az ajtónyitót, csak egy sípoló hang hozta tudomásomra, hogy kívülről blokkolták a zárat

Fogoly voltam. A saját cégem foglya.

„Mi történhetett, ami olyan fontos lehet a GSE-nek, hogy képes erre? Talán félnek valamitől?”

Ledőltem az ágyra, és rövidesen álomba merültem.

Álmodtam.

Újra átéltem a robbanás utáni pillanatokat, amikor levegő után kapkodva kirepültem a szabadba. Emlékeztem a fénycsóvára, ami rám vetült és amiről azt hittem, hogy a halál jött el értem.

Aztán testem atomjaira bomlott, és néhány másodperccel később egy tágas teremben találtam magam. Fuldokolva rogytam térdre, és kapkodtam a levegő után. Meglepődve vettem észre, hogy tudok lélegezni.

Lassan feltápászkodtam, és ahogy körülnéztem, egész testemben remegni kezdtem attól, amit láttam. A falak, a berendezés nagyon furcsa volt, mintha nem is emberek készítették volna. A zöldes színű belső falakat furcsa mintázatok – talán írásjelek? – díszítették. Az egész belső elrendezés nagyon ősinek tűnt,

„Egyáltalán hol vagyok? Mi történt velem? „

Egyre inkább kétségbe estem.

Aztán megláttam egy kilátóablakot. Lassan odabotorkáltam, és kibámultam rajta.

Megszédültem a látványtól.

A Mars ott lebegett a szemem előtt.

„De hát hogy kerültem ide, és mi ez az egész? „

Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, és nem volt, aki megválaszolja. Meg kellett volna halnom, erre hirtelen egy űrhajón találom magam? Igazából abban sem voltam biztos, hogy ez egy űrhajó. Azt azonban egyre biztosabbnak éreztem, hogy nem emberek építette objektum.

Idegenek? A XX. század második felétől egyre többen hittek más civilizációk létezésében, de az akkori lázas kutatásokat, furcsa, fénylő jelenségektől mutogatott, bizonyítéknak kikiáltott fényképeket, felvételeket a XXI. század második felének embere csak megmosolyogta.

Az viszont tény volt, hogy léteztek más civilizációk. Ennek bizonyítékát már a Marson először járó űrhajósok megtalálták, amikor egy lecsupaszított, több millió éves űrjármű roncsaira bukkantak. Keresztül kasul feltúrták a Mars felszínének nagy részét, de más nyomot ekkor még nem találtak.

És most ott álltam egy idegen, a földinél jóval fejlettebb civilizáció űrhajóján, akik láthatólag megmentettek a halálból.

„De miért engem, és mért csak engem? Vagy lehet, hogy másokat is…? Jessica!”

Ekkor a fejemben egy különös hang szólalt meg.

„Sajnálom, kiválasztott, de feleségedet és gyermekedet nem állt módunkban megmenteni Ne táplálj hiú reményeket.”

Megperdültem, de a terem üres volt. Sehol egy lélek.

Megszédültem. Először nem is figyeltem a szavak értelmét, csak a tény döbbentett meg, hogy valószínűleg egy másik civilizáció értelmes élőlénye szól hozzám. Aztán felfogtam, mit mondott

– Nem! – kiáltottam, és dühödten az üvegablakra csaptam. – Ha engem képesek voltatok megmenteni, akkor őket miért nem?

Szeretteim elvesztésének fájdalma dühhé változott.

– Nem tudom, kik vagytok, és honnan jöttetek, de őket miért nem tudtátok megmenteni? Miért??

„Sajnálom kiválasztott, de csak egy embert menthettünk meg, és ez így van jól.”

Rájöttem, hogy a lény gondolati úton beszélt hozzám.

„Jól gondolod, kiválasztott.”

– Olvasol a gondolataimban?

„Remélem, megbocsátod. Csak teljesebb képet akarunk kapni rólad és személyiségedről. Biztosak akarunk lenni benne, hogy jól választottunk.”

– Kik vagytok ti egyáltalán?

„Benedittik, a ti nyelveteken Vándorok. Évmilliók óta járjuk a Galaxist, és kutatjuk eredetét… De ez kosszá történet, egyelőre nem kell mindent tudnod. Még nem. Lesz még elég időd. Ezentúl mindenre lesz időd.”

Nem értettem, miről beszél, hogyan is értettem volna?

– Miért hívsz kiválasztottnak? – kérdeztem.

„Kiválasztottunk, megvizsgáltunk, és alkalmasnak találtunk arra, hogy részese legyél az ajándéknak…”

Már nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, milyen ajándéktól van szó, amikor a lény újabb gondolathullámot küldött agyamba.

„Egyelőre ennyi elég lesz. Hamarosan még találkozunk, kiválasztott”

– Láthatnálak egy pillanatra? – kérdeztem félve, mert majd megőrültem a kíváncsiságtól, hogy teljes életnagyságban is megpillanthassam az idegen civilizáció képviselőjét.

Mögöttem sisteregni kezdett a levegő, rémülten fordultam meg a zaj hallatán.

A terem közepén egy közei két és fél méter magas, szelíd tekintetű lény materializálódott Hosszú sötét köpenyt viselt, ami eltakarta testét, csak a feje és keze lógott ki alóla. Nagy fülei elálltak, fejét világos, rövid szőr borította, szeme szelíden csillogott.

Első gondolatom az volt, hogy a feje bizonyos fokig hasonlít egy kutyáéhoz, ha csak minimális mértékben is.

„A földön élő kutyák barátságos, kitartó és hűséges állatok” – hallottam fejemben az újabb gondolatot. „Megtisztelő az összehasonlítás, kiválasztott. Most mennem kell. Hamarosan újra találkozunk.”

A Vándor egy apró kézmozdulatot tett. mire látásom elhomályosult, és elvesztettem az eszméletemet.

 

Felébredtem.

Dr. Moss ott állt a szoba közepén, és éppen engem nézett.

– Álmodott – állapította meg. – Ne is tagadja. Örülnék, ha elmesélné…

Hát mindent megtettem volna, csak ezt az egyet nem. Fejemben őrülten kavarogtak az álom által előcsalt emlékek. Tudtam, hogy valóság volt, de még nem emlékeztem minden részletre. A GSE talán megsejthette, hogy valami ilyesmi történt velem, valószínűleg ezért akartak annyira kiszedni belőlem minden információt.

„Lehet, hogy bemérték az idegen űrhajót? „

Dr. Mossra néztem.

„Majd én döntöm el, hogy mit mondok el nektek. Előbb ismernem kell a teljes igazságot.”

– Szóval nem beszél – sóhajtott fel Dr. Moss. – Azt hiszem, rosszul döntött, Mr. Barbess. Higgye el, jobban járna, ha elmondaná mindazt, amire emlékszik. A GSE ügynökei mindenképpen meg fogják tudni az igazságot, és ha ellenszegül, nem lesznek kíméletesek. Árulja el, kikkel találkozott, és mit tettek magával? Hogyan tudta túlélni ezt a balesetet?! Ha nem beszél önszántából, apró szeletekre vágják az agyát. Hogy mennyire lesz fájdalmas, az csak önön múlik.

Megrémültem a szavak hallatán.

– Azt nem tehetik! Én földi állampolgár vagyok, a GSE alkalmazottja…

– Maga már halott, Mr. Barbess – mondta Dr. Moss. – A robbanást a várócsarnokban senki sem élte túl. Marcus Barbess is életét vesztette…

Döbbenten meredtem rá, ahogy felfogtam utolsó mondatának valódi értelmét. Dr. Moss elindult az ajtó félé.

– Gondolkodjon, Mr. Barbess! – szólt még vissza. – Talán még nem késő, hogy megkímélje magát valami olyasmitől, amit még az ellenségemnek se kívánnék. Higgyen nekem, én tudom, hogy mi vár önre…

Gondolkodtam. Megdöbbentettek Dr. Moss szavai, és éreztem, hogy nem a levegőbe beszél. A GSE vezetése sejtett valamit „életben maradásom” gyanús körülményeivel kapcsolatban.

„Tudnak valamit, amit én nem!” – ismertem fel az igazságot. „Dr. Moss végig titkol valamit!”

Kétségbeestem.

A doktor megérintette a nyitógombot, az ajtó besiklott a falba…

Ebben a pillanatban felugrottam, és előre vetettem magam. Fellöktem Dr. Mosst aztán a két megdöbbent biztonsági ember között kirohantam a folyósára. Az egyik irányból két öltönyös férfi és négy másik biztonsági ember közeledett. Értem jöttek.

Sarkon perdültem, aztán csak rohantam, anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek.

– Lőjék le! – kiáltotta Moss, előbotorkálva a szobából.

A két biztonsági ember nem teketóriázott.

Tűvékony lézersugarak hatoltak át testemen, láttam saját gőzölgő véremet előbuggyanni a mellkasomból, éreztem az égett hús orrfacsaró bűzét, és elviselhetetlen, szúró fájdalom áradt szét testemben. Összeestem.

A mennyezet lámpáinak fénye elhalványult, mintha egy sötét és mély alagútba zuhantam volna. Hallottam, amint valakik fölém hajolva beszélgetnek. Az egyik hang talán Dr. Mossé volt, de a hangok egyre távolodnak.

Az eszméletvesztés határára kerültem.

– Mit művelt, Moss? – förmedt rá valaki az orvosra. Feltehetőleg az egyik öltönyös. – A GSE-vezetőség megmondta, hogy ennek a Barbessnek az élete mindennél fontosabb. Erre a szemünk láttára löveti le?!

– Meghalt? – kérdezte a másik ügynök.

– Nem tud meghalni – mondta Dr. Moss. – Halhatatlan, ahogy mondtuk.

A szavak jelentése csak nehezen jutott el tudatomig. Közben valakik hordágyra fektettek.

„Halhatatlan?” – nem voltam biztos benne, hogy jól értettem Dr. Moss szavait Aztán rájöttem, hogy a lézersugarak égette sebek már nem fájnak, csak furcsa, tompa bizsergést éreztem azon a részen, ahol átjárták testemet

Valaki széthúzta a ruhát a mellkasomon…

– Látják? – Ez Dr. Moss hangja volt. – Valamiféle apró lények, mikroorganizmusok kerültek a testébe. Regenerálják a szöveteket, sejteket Eddig képtelenek voltunk mintát venni belőlük.

– Úristen! – mondta egy másik hang, az egyik ügynöké. – Ez nem emberi! Mi a fene történhetett ezzel a Barbesszel? Hogyan kerülhettek ezek beléje?

– Hamarosan megtudjuk – hallottam a másik ügynök hangját. – Haladéktalanul átszállítjuk a GSE katonai kutató bázisára. Ha kell, darabokra szedetem az agyát, de tudni akarok mindent!

Mielőtt elvesztettem az eszméletemet egyre csak egy gondolat járt a fejemben.

„Nem tudok meghalni! Halhatatlan vagyok…?”

 

Újra álmodtam, és újra a Benedittik, a Vándorok űrhajóján voltam.

Egy sima asztallapon feküdtem, és csöveket dugtak le a torkomon, majd húzták vissza őket, tűket szúrtak testem különböző részeibe. Nagyon meg voltam ijedve, de meglepő módon nem éreztem fájdalmat Három Vándor állt körül, de egyikük sem ért hozzám egy ujjal sem, minden automatikusan működött.

Mégis halálosan rettegtem.

Az általam már ismert Vándor megérezte félelmemet, és nyugtatni igyekezett.

„Ne félj, kiválasztott Nem fáj, és nem is fog fájni. Apró organizmusokat, speciális élőlényeket juttatunk a testedbe, akikkel mostantól együtt, szimbiózisban fogsz élni. Testedből táplálod őket, ők pedig megállítják tested öregedési folyamatait, regenerálják sérült sejtjeidet, szöveteidet, szerveidet, immunissá tesznek a betegségekkel szemben. Várható maximális életkorod több mint százszorosára növekszik.”

– Az több mint tízezer év! – szakadt ki belőlem. – Annyi ideig élhetek?

„Igen” – felelte az első Vándor, és csak ő szólt hozzám, társai némán figyeltek. „Szervezeted jóval ellenállóbbá válik egyúttal. Meghalhatsz, de csak nagyon speciális körülmények között Ha tested minden sejtje megszűnik létezni, akkor a parazitatények már nem lesznek képesek regenerálni, és ők is elpusztulnak. Tehát óvakodj a tűzhaláltól, és tested bárminemű megsemmisülésétől Akkor elélhetsz tízezer évig is…”

– Miért? – kérdeztem.—Miért én kapom ezt a lehetőséget?

„Te vagy a kiválasztott. Az Idők folyamán voltak már mások is, és talán lesznek még ezután is. Bizonyos időközönként ellátogatunk bolygótokra, és megvizsgáljuk a fejlődés mértékét. Ekkor kiválasztunk egy, vagy több emberpéldányt, akit megajándékozunk ezzel a kiváltsággal. Egyet azonban ne feledj. Ez nem szórakozás, nem játék, hanem felelősség. Lassan majd megtanulod, és megérted, hogy milyen felelősséget kaptál a kezedbe. Akkor majd tudni fogod, hogy mi lesz a feladatod.”

– Ezek szerint vannak mások is…?

„Vannak. De nagyon kevesen. Ti vagytok, ti lesztek az emberiség őrei. Hamarosan kijuttok a külső űrbe, és szembesültök az Univerzum csodáival. Rajtatok múlik, hogy mit tesztek az új ismeretekkel

De hosszú ideig úgysem fogod megérteni Évszázadok telnek el, mire rádöbbensz felelősségedre.”

Gyomromban furcsa bizsergést éreztem, és megrémültem attól, amit a Vándor mondott, gondok.

„Miféle szörnyű élőlényeket rakhattak belém?”

A belém ültetett paraziták mikroszkopikus nagyságúak voltak, és nélkülem, testem éltető energiái nélkül ők sem élhettek. Egyfajta szimbiózis alakult ki, ahogy később megértettem. De ekkor még nem nagyon foglalkoztatott a dolog, és nem is nagyon hittem el, azt, ami velem történt.

„Most pedig visszatérsz a tieid közé. Használd ki új lehetőségeidet Ne feledd, mostantól ott leszel a jövőbeli történelem minden fontos eseményénél, és csak rajtad múlik, hogyan alakul fajod sorsa. S ne feledd, titkold képességedet embertársaid elől! Ha elmegyünk, egyedül magadra számíthatsz…”

– Elhagyjátok a naprendszerünket?

„Igen. Hamarosan ti is szembesültök az Univerzum végtelenségével, és akkor majd újra találkozunk.”

– Ezek szerint visszatértek? – kérdeztem.

„Igen. De az nagyon soká lesz. Az Univerzum hatalmas, és mi őseink, teremtőink eredetét kutatjuk már évmilliók óta, miközben más fiatalabb fajok egyedeinél mi is teremtéssel próbálkozunk. Ha eljön az időd, újra találkozunk…”

A Vándor szavai hallatán ezernyi újabb kérdésem támadt.

„Lehet, hogy ők teremtették volna a földi életet? Biztos számtalanszor jártak már a Földön, be-beavatkozva történelmünkbe…”

Kérdezni akartam, de ekkor az első Vándor felemelte egyik hosszú ujjú kezét. Forogni kezdett velem a szoba, és, akárcsak az első beszélgetés alkalmával, most is elhomályosult a látásom, és elvesztettem az eszméletemet.

 

Felébredtem. Már mindenre emlékeztem, értettem, miért tartottak fogva, és hogy a GSE mit akart tőlem.

„Rájöttek, mi történt velem, és a maguk hasznára akarják fordítani ezt a képességet.”

Nem voltak illúzióim arról, hogy a GSE vezetői mit akarnak. Hirtelen több dolog eszembe jutott, a legyőzhetetlen katonától kezdve a saját életük meghosszabbításáig.

„S ne feledd, titkold képességedet embertársaid elől!” – jutottak eszembe a Vándor intő szavai.

Kezdtem érteni, hogy mire gondolt

 

„Kapzsi emberek kezében ez olyan hatalommá válhat, ami romba döntheti a Földet. Hiszen ki ne akarna örökké élni, az öröklét hatalmát kihasználva másokon uralkodni?”

Elképzeltem az egymást gyilkoló embereket, amint mohón igyekeznek egy kis tégely felé, melyben Vándorok parazitái várják gazdatestüket. Csak képletes vízió volt, de sejtettem, hogy nem kevés a valóságalapja.

Ilyenek vagyunk, emberek.

Évtizedekkel később én is beleestem ebbe a hatalom-csapdába. Túlságosan magabiztossá, arrogánssá váltam, azt gondoltam, hogy mindent büntetlenül megtehetek. Szégyellem is életemnek azt az időszakát, de hiszem, hogy azokon a meggondolatlan cselekedeteimen keresztül vezetett az út afelé, amelyre a Vándorok próbáltak rá terelni. De ez már egy másik történet…³

Egyben biztos voltam: el kellett tűnnöm a GSE szeme elől, és új életet kellett kezdenem. Muszáj volt megszöknöm, különben a GSE ügynökei tényleg darabokra szedik a testem, hogy megtudják halhatatlanságom titkát.

 

³ Lásd: Én, a halhatatlan; 2069. – A hatalom kísértése

 

„A GSE elszántságát ismerve, talán még sikerülne is nekik” – gondoltam.

Ekkor még nem igazán tudtam felfogni, hogy a Vándorok mit is adtak nekem ajándékba. Csak azt tudtam, hogy értékes és izgalmas dolog. Titkon mindig is hosszabb életre vágytam, látni akartam más naprendszereket az emberiség jövőbeli történelmét. De szerintem sokan mások is hasonló dolgokra vágytak. Vissza akartam jutni a Földre, csak ott volt esélyem elrejtőzni a GSE emberei elöl. A Mars kolóniái túl kicsik voltak ehhez.

„Meg kell szöknöm!” – elhatározásom egyre nőtt. Élni akartam, amire a GSE karmai között egyre kevesebb esélyem volt.

Nyílt az ajtó, és négy GSE címeres mellpáncélt viselő biztonsági ember lépett be a kórterembe. Lézerfegyverüket azonnal rám szegezték.

Erről eszembe jutottak az álmom előtti események.

„Lelőttek!”

Megtapogattam a mellkasomat, de nyomát sem éreztem sebnek.

– Igen, Mr. Barbess – mondta Dr. Moss, aki a két GSE ügynök társaságában éppen belépett az ajtón. – Halálos sebei begyógyultak, és nincs semmi baja. Gondolom, fogalma sincs, mi történhetett?

– Nincs – feleltem, aztán fejemmel a GSE ügynökei felé biccentettem. – De majd önök kiderítik, ha nem tévedek…

– Ki fogjuk deríteni – felelte az egyik ügynök de azt már nem biztos, hogy túléli. A halhatatlanság nagy kincs, sokkal többet ér, mint a maga élete. – A férfi intett a biztonságiaknak, ketten rögtön mellém ugrottak, és egy masszív bilincset csatoltak csuklómra. Aztán a négy férfi körbevett, és kiléptünk a folyosóra.

– Tüntessék el minden nyomát annak, hogy ez a Barbess valaha is itt járt! – mondta a másik ügynök Dr. Mossnak. – Marcus Barbess meghalt a terrortámadáskor, és felejtse el, amit az elmúlt néhány napban látott és hallott. A saját érdekében, doktor’

Láttam, hogy Dr. Moss nyelt egy nagyot, aztán elgondolkodva nézte, amint egyre távolodunk a folyosón. Azt hiszem, sajnált engem, még ha nem is volt alkalma igazán megismerni. Orvos volt, és a GSE vezetői olyan dolgokra kényszerítették, amelyek gyökeres ellentétben álltak mindazzal, amire orvosként felesküdött.

„Az élet megőrzése és védelme mindenek felett!” – gondoltam keserűen.

„Hát nem ez lenne az elsődleges?”

Segítenie kellett volna nekem, nem pedig megpróbálni kiszedni belőlem halhatatlanságom titkát. Segítenie kellett volna, mert beteg voltam, még ha hosszú ideig nem is ismertem fel a betegségemet. Beteg, a halhatatlanság örökéletű, halálos betege. Szenvedtem, mert ennél nagyobb kínt nem lehet elképzelni. Számtalanszor meg akartam halni, főleg azok után, amiket átéltem, és amit a Vándorok, a Benedittik valójában terveztek velem…

De mindig életben maradtam.

 

Fogva tartóim gyűrűjében egy zárt, üvegfalú függőfolyosón haladtunk keresztül. Az ablak túloldalán láttam alattunk a szédítő mélységet és a GSE egyik hatalmas méretű szerelőcsarnokát. Futószalagokon robotgépek szereltek össze roppant méretű űrhajóalkatrészeket, hajtóműrendszereket A GSE fő profilja nem az űrhajógyártás volt, hanem legkülönfélébb mikroelektronikai berendezések előállítása, de rohamosan fejlesztették az űrhajógyártási részleget is, hogy utolérjék a GMSS-t, amely egyelőre egyeduralkodó volt ezen a területen.

Néztem a mélységet és az irodaközpontokat, amelyek között éppen áthaladtunk. Megfordult a fejemben, hogy mi történne, ha áttörve az üvegen, levetném magamat a mélybe, de elvetettem az ötletet.

Igazság szerint nem mertem megtenni.

Hiába tudtam, hogy halhatatlan vagyok, fel még nem fogtam, mit is jelent ez. Nem voltam tisztában valós képességeimmel, és nem hittem, hogy egy ilyen zuhanást megúszhatok élve, bármilyen parazitalényeket ültettek is testembe.

Pedig túléltem volna, mint ahogy később számtalan hasonló halálugrást is túléltem, amikor képességeimet, tűréshatáromat teszteltem. Sajnos, gyorsan rájöttem arra, hogy noha életben maradok, a sérülések okozta pokoli kíntól nem szabadulok meg.

Valahogy meg kellett szöknöm.

Egy belső hangárhoz értünk, ahol már várt ránk a GSE egyik légköri hajója és féltucatnyi GSE biztonsági ember. Kíséretem így még nagyobb lett, szökési esélyeim rohamosan csökkentek. Dr. Moss, vagy az egyik ügynök korábban valami olyasmit mondott, hogy egy GSE katonai kutató bázisra visznek.

A hajó láttán rájöttem, hogy a kutatóbázis Marsváros egybefüggő épületegyüttesén kívül van.

„Onnan már nehéz lesz megszökni Most kellene megpróbálnom…”

Az egyik biztonsági ember durván megtaszított, és ezzel pillanatnyi elhatározásom el is elillant.

Kényszeredetten fellépdeltem a GSE-hajó rámpáján. A két ügynök leültetett az egyik székbe, és négy biztonsági ember is felszállt, mielőtt a rámpa bezárult. Aztán a hajó a talapzattal együtt süllyedni kezdett, a dokkolólift az indulási szintre vitte a hajót Csak sejtettem, hogy felettünk bezáródott egy légmentesen záró kapu, majd nem sokkal később a talapzat nagyot zökkenve megállt.

Előre pillantottam szkafander-tároló szekrények utáni nyitott pilótafülkéig, és egy rövid alagút végén megláttam a vörös bolygó sziklás felszínét

Dübörögve keltek életre a hajtóművek, a GSE-hajó kisuhant a felszínre. A pilóta egy emelkedő ívű fordulóval Marsváros elnyúló épületei fölé kormányozta a hajót, és számomra ismeretlen célja felé indult.

Az ablakból néztem a város fényeit, majd az űrkikötőt, amelynek betonján négy hatalmas bolygóközi űrhajó állt. Aztán mindent magunk mögött hagytunk. Kietlen, vöröslő, sziklás felszín felett repültünk.

– Hova megyünk? – fordultam az egyik GSE ügynökhöz. Közben egy őrült terv körvonalazódott fejemben.

Halhatatlan voltam…

– Sok köze ugyan nincs hozzá, Barbess – felelte az egyik ügynök –, de van itt a hegyekben egy titkos GSE kutatóbázis, ahol az USA kormányának megbízásából végzünk különböző kísérleteket…

– Ne is folytassa! – szakítottam félbe. – Gondolom, illegális kísérleteket. Nem érdekelnek a disznóságaik…

– Hamarosan úgyis a saját szemével fogja látni – vigyorodott el az ügynök, és karját a magasba emelve nyújtózkodni kezdett. Zakója alatt megvillant a lézerpisztolya.

Gondolkodás nélkül, ösztönösen cselekedtem.

„Halhatatlan vagyok…”

Megbilincselt kezeimmel kirántottam a pisztolyt, és az ügynökre fogtam.

Amaz rémülten meredt rám. Óvatosan felállt, majd hátrálni kezdett. Én is felálltam, és a fegyverrel sakkban tartottam a riadt férfit. Igyekeztem társai tűzvonalában tartant. Kezem remegett, még soha nem csináltam ilyesmit, soha nem fenyegettem fegyverrel másokat. De most az életemtől volt szó, és élni akartam.

– Ne lőjön! – mondta esdeklően az ügynök.

– Oldozzon el! – kiáltottam. – Különben lelövöm! Gyerünk!

Az ügynök óvatosan közelebb lépett, és kioldotta bilincsemet. Végre szabad voltam. Sakkban tartottam mindenkit, és biztos voltam benne, hogy nem mernek semmit sem tenni ellenem.

A másik ügynök azonban másképp gondolkodott.

– Lőjék le! – kiáltotta a négy biztonsági embernek, anélkül, hogy belegondolt volna parancsa következményébe. Az ügynököt, akinek megszereztem pisztolyát, előretaszítottam, és a pilótafülke felé hátráltam. A biztonsági emberek ekkor nyitottak tüzet, a tűzvonalban álló ügynök testét lézersugarak járták át.

Én is lőttem, de nem céloztam, és nem gondolkodtam. A lézersugarak az oldalfalba csapódtak, és sisteregve fúrták át magukat a burkolaton.

A levegő süvítve kezdett kiáramlani a hajóból…

– Mit csinálsz, te őrült? – kiáltotta halálra vált arccal az ügynök.

A két pilóta eddig semmit sem vett észre a hátuk mögött zajló eseményekből, most pedig már késő volt.

Megfordultam, megcéloztam a műszerfalat, és néhány lövéssel szétégettem. Szikraeső csapott fel a pultokból.

Lézernyalábok találtak el. Elvesztettem az egyensúlyomat, aztán elkaptam a pilótafülke ajtaját, abban támaszkodtam meg. Szemem előtt elhomályosult a világ, amint a kín szétáradt testemben. Halálos felelem lett úrrá rajtam.

Lehet, hogy a parazitalények villámsebesen begyógyítottak minden sebet, de a fájdalmat nem tudták orvosolni.

Iszonyú fajdalmaim voltak.

Átkoztam magam, amiért ilyen ostobaságot találtam ki.

Ekkor az irányíthatatlanná vált GSE-hajó éles szögben megdőlt, és zuhanni kezdett a felszín felé.

Többé már nem én voltam a fontos, a többiek rájöttek, hogy hamarosan meghalunk, ha nem csinálnak valamit.

„Azaz, csak ők halnak meg, hiszen én halhatatlan vagyok.”

Csak reméltem, hogy tényleg így van. A GSE marsvárosi épületében egyszer már megtörtént a lehetetlen, nagyon reméltem, hogy nem véletlen volt.

Ösztönösen megragadtam egyet a pilótafülke előtti szekrényben álló narancsszínű szkafanderek közül. Láttam a halálra vált arcokat a becsapódás előtti utolsó pillanatokban, és tisztában voltam vele, hogy ezek az emberek meg fognak halni.

„De vajon velem mi lesz?” – villant át az agyamon a gondolat. Testemben egyre jobban szétáradó pokoli fejdalom ellenére is görcsösen szorítottam a szkafandert…

Féltem, halálosan féltem.

Állítólag halhatatlan voltam. Lelőttek, de nem haltam meg Azonban ösztöneim, tudatalattim számára ez képtelenségnek tűnt A pánik egyre jobban elhatalmasodott bennem, ahogy a levegő egyre csak süvített kifelé, és egyre vészesebben közeledtünk a felszínhez.

Tekintetem összefonódott a halálra vált arcú ügynökkel. Szeméből a halál nézett vissza rám.

Aztán a hajó becsapódott a kopár talajba. Fülsiketítő robajt hallottam, megállíthatatlanul, őrülten rázkódva, a köveken csikorogva csúsztunk tovább, aztán egy éles sziklának ütköztünk.

A hajótörzs éles reccsenéssel kettévált, és a GSE embereinek sorsa bevégeztetett.

A hajó levegője azonnal elillant, és aki nem halt meg a becsapódáskor, most nemsokára levegő nélkül, a nyomáskülönbségtől elpattant erekkel lelte halálát.

Amikor a hajó a sziklának ütközött, kizuhantam belőle, a szkafandert görcsösen szorítottam a kezeim közt.

Csak utána jöttem rá, hogy mekkora szerencsém volt. A két részre szakadt GSE-hajó darabjai néhány másodperccel később lezuhantak egy marsi kanyon mélyébe.

Éreztem, iszonyúan égő légcsövemet, az oxigénhiánytól zúgott a fejem, és kétségbeesetten lélegeztem be a semmit. Nyakamon, karomon kidudorodtak az erek, majd sorra elpattantak. Fáztam, nagyon hideg volt, de a Vándorok parazitalényei teljes energiával dolgoztak bennem, fenntartották széteső vérkeringésemet igyekeztek regenerálni elpattant ereimet, szerveimet pedig megóvták a károsodástól.

És éltem, bármennyire is percek óta halottnak kellett volna lennem.

Pokoli fájdalmaim voltak.

Valahogy belepréseltem magamat a szkafanderbe, légmentesen lezártam a sisakot és megindítottam a levegőáramlást. Remegő testtel a földre rogytam, úgy lélegeztem be az éltető oxigént.

„Túléltem, nem haltam meg” – gondoltam, és hihetetlenül boldog voltam.

A GSE-hajó a kanyon alján feküdt darabokra zúzódva, nem hittem, hogy egyhamar megtalálják, legalábbis nagyon reméltem. Mars város tornyai a távolban magasodtak, szerencsére még nem jutottunk nagyon távolra. Levegőkészletem vagy tíz órára volt elegendő a kijelzők szerint. Nem is volt biztos, hogy kitart, amíg visszaérek.

„De mit nekem levegő!” – gondoltam. Hiszen perceket töltöttem lélegzetvétel nélkül a Mars felszínén, és semmi bajom nem történt! Valóban halhatatlan voltam!

Elindultam a Marsváros távoli tornyai felé.

Testemet iszonyú fájdalom marcangolta, mindet lépés hatalmas erőfeszítésbe telt, de a parazitalények láthatólag stabilizálták állapotomat, és megkezdték a gyógyítást. Éreztem, amint egyes pontokon alábbhagy a fájdalom. Nem tudtam, mit csináltak velem, de nagyon hálás voltam nekik.

„Halhatatlan vagyok!”

Szabadnak éreztem magam. Megszabadultam a GSE-től, és kitárult előttem az univerzum!

„Több mint tízezer évig élhetek, ott leszek minden fontos történelmi eseménynél! Eljutunk más naprendszerekbe, kapcsolatba lépünk más értelmes lényekkel…”

Milyen naiv is voltam.

De nem is naivnak nevezném magamat, inkább tudatlannak. Olyan voltam, mint egy gyerek, aki rádöbben az előtte álló lehetőségekre. Akkor tényleg azt hittem, hogy ez egy nagyszerű dolog lesz, tele élményekkel, szórakozással, korlátlan lehetőségekkel. És egy darabig így is volt…

 

Néhány nap múlva az egyik Föld felé tartó bolygóközi űrhajón ültem, és egy pohár whiskyt kortyolgattam. Természetesen nem GSE-űrhajó volt, hanem a GMSS egyik ionhajtóműves hajója. Valamivel lassabb volt, mint a konkurens gyártmányok, de számomra biztonságosabb. Soha többé nem akartam kapcsolatba kerülni a GSE-vel. Nem voltam biztos benne, nem jönnek-e rá a roncsokból, hogy túléltem a lezuhanást, és nyomtalanul eltűntem, mindenesetre hét és fél hét múlva, amikor megérkeztem a Földre, félve léptem ki a várócsarnokba.

De nem várt senki, sem GSE-ügynökök, sem más.

Azonnal megtettem az óvintézkedéseket.

Hogy a GSE nehogy rájöjjön, hol vagyok eladtam a házunkat, és mint a család távoli rokona és örököse, én rendelkezhettem a vagyon felett.

Jessica és Tommy emléke nagyon mélyen élt bennem…

 

Évtizedek teltek el – talán egy évszázad is volt –, mire fájó emlékük lassanként elhalványult, elvesztésük okozta fájdalmam alábbhagyott Halhatatlan lettem, de hatalmas árat fizettem ezért a kiváltságért.

Sokáig kételkedtem benne, hogy megérte-e?

Ma pedig, három évezred távlatából ismét kételkedem…

Új életet kezdtem. Újjászülettem egy hihetetlenül változó emberi világban. Az idő értelmét vesztette számomra, lelassult, megállt, határtalan új lehetőségek nyíltak előttem. És ez még csak a kezdet volt…

 

 

Greg Egan: Átmeneti Álmok

 

– Nem tudjuk megmondani, milyenek lesznek az átmeneti álmai. Mindössze az biztos, hogy nem fog emlékezni rájuk.

Caroline Bausch biztatóan mosolyog. A Gleisner-torony hatvannegyedik emeletén lévő irodája annyira stílusos, hogy az már fáj – íróasztala három kör alakú üveglapon álló obszidián ellipszis, a falakat pedig a legújabb euklidészi monokrómok díszítik de maga a nő a legkevésbé sem az a robot, amit a hűvös, geometrikus enteriőr látszólag megkövetelne. Nem kétlem, hogy a kontraszt szándékos, és hogy az arca tervezésénél puszta üzleti megfontolásokból fordítottak az alkalmazói olyan nagy figyelmet arra, hogy olyan lefegyverzően természetes legyen, hogy még a legcinikusabbak se találhassanak kivetni valót benne.

Néhány feledhető álom? Ez elég ártatlanul hangzik. Majdnem ennyiben is hagyom a dolgot – de valamit nem értek.

– Majdnem nulla fokos leszek, amikor letapogatnak, igaz?

– Igen. Sőt, egy kicsit alatta. Telepumpálják fagyálló diszacharidokkal, és az összes testnedvét cukorüveggé hűtik. – Megbizsereg a fejbőröm a szavai hallatán – de a rám törő érzés nem félelem, hanem türelmetlen várakozás; a legkevésbé sem tűnik fenyegetőnek a gondolat, hogy a testemből egy óriási jégnyalókát csinálnak. A Bausch íróasztala mögötti polcot néhány elegáns fújt üveg szobrocska díszíti. -Ez nem csak leállítja az összes anyagcsere-folyamatot, hanem kiélesíti az NMR-spektrumot is. Ahhoz, hogy minden szinapszis erejét pontosan meg tudjuk mérni, egyebek között a neurotranszmitter típusok közötti apró eltéréseket is meg kell tudnunk különböztetni. Minél kisebb a hőzaj, annál jobb.

– Értem. De ha az agyamat kikapcsolja a hypothermia... akkor miért fogok álmodni?

– Nem az agya fog álmodni. Hanem az általunk létrehozott szoftvermodell. De, mint mondtam, semmire sem fog emlékezni belőle. A végén a szoftver tökéletes másolata lesz az ön – mély kómában lévő – szerves agyának, és úgy fog magához térni a kómából, hogy pontosan emlékszik mindenre, amit a szerves agy a letapogatás előtt tapasztalt. Nem többre, és nem kevesebbre. És mivel a szerves agy semmiképpen sem fogja érzékelni az átmeneti álmokat, a szoftver sem fog emlékezni rájuk.

A szoftver? Egyszerű, biológiai magyarázatra számítottam; az altató vagy a fagyálló mellékhatására; a lehűlő idegsejtek által kibocsátott erőtlen, véletlenszerű szignálokra.

– Miért programozzák a robot agyát arra, hogy álmodjon, ha úgysem fog emlékezni rá?

– Nem programozzuk. Legalábbis explicit módon nem. – Bausch arcára ismét kiül az a túlságosan is emberi mosoly, nem leplezve fürkésző pillantását, az annak az eldöntésére szánt pillanatot, hogy tulajdonképpen mennyit is kell elmondania nekem. De az is lehet, hogy az egész csak újabb kiszámított megnyugtatás. Látja, én robot vagyok, mégis úgy tud olvasni belőlem, mint egy nyitott könyvből.

– Miért rendelkeznek tudattal a Gleisner-robotok? – teszi fel a költői kérdést.

– Ugyanazért, amiért az emberek. – A beszélgetés kezdete óta várom ezt a kérdést; Bausch legalább annyira tanácsadó, mint eladó, és az is a feladatai közé tartozik, hogy a lehető legelfogadhatóbbá tegye számomra a megvásárolni készült új létezési módot. – Ne kérdezze, melyik idegsejt-struktúrákról van szó... de akármelyikekről is, nyomon kell követni őket a letapogatás során, és minden egyébbel együtt újra kell teremteni őket a modellben. A Gleisner-robotok azért rendelkeznek tudattal, mert pontosan úgy dolgozzák fel az információkat... a világról és saját magukról kapott információkat... mint az emberek.

– Tehát elfogadja a gondolatot, hogy a tudatos emberi agyat szimuláló szoftver önmagában véve ugyanolyan módon tudatos, mint a szimulált emberi agy?

– Természetesen. Nem lennék itt, ha nem fogadnám el. – És nem beszélnék magával, ugyebár. Nem látom szükségét, hogy részletezzem a választ – hogy bevalljam, azóta kezdtem megbarátkozni az egész dologgal, mióta a Dallas és Tokió alatti tíztonnás szuperszámítógépek elkezdték átadni helyüket a két lábon járó, parányi processzorokkal és élethű testtel rendelkező Gleisner-robotoknak. Amikor a Másolatok végre kiszabadultak virtuális valóságaikból – akármilyen nagyszerűek, akármilyen részletesek is lett légyenek azok –, és esélyt kaptak arra, hogy hús-vér emberek módjára a világban éljenek, egyszerre nem úgy gondoltam a letapogatásra, mint az élve eltemetés modern megfelelőjére.

– Akkor azt is elfogadja – folytatja Bausch –, hogy a tapasztalatok létrehozásához nem kell más... mint bizonyos számításokat elvégezni azokon az adatstruktúrákon, amik ugyanazokat az információkat kódolják, amiket az agy struktúrája?

A szakzsargon indokolatlannak tűnik, nem értem, miért ragad le ennél a kérdésnél – de nyájasan így felelek:

– Igen, természetes ezt is elfogadom.

– Akkor gondolja végig, mi következik ebből! Hiszen a Gleisner-robotot... a letapogatáson átesett, öntudatlan személy tökéletes Másolatát... vezérlő kész szoftver előállításának teljes folyamata egyetlen hosszú, az emberi agyat leképező adatstruktúrákon végzett számítássorozat.

Némán emésztem a hallottakat.

– Nem szándékosan idézzük elő az átmeneti álmokat – folytatja Bausch –, hanem valószínűleg nem elkerülhetetlenek. A Másolatokat valahogyan létre kell hozni... nem ugorhatnak elő a semmiből teljesen kialakítva. A letapogatónak meg kell szondáznia a szerves agyat, meg kell mérnie a milliárdnyi metszet NMR-spektrumát, majd egy nagy-felbontású anatómiai és biokémiai térképpé kell alakítani ezeket a méréseket. Más szóval: több billió számítást kell elvégezni egy hatalmas adathalmazon, ami az agyat képezi le. Ezután ennek a térképnek a fel-használásával kell kialakítani a működő szoftvermodellt, magát a Másolatot. Újabb számítások.

Azt hiszem, majdnem értem, amit mond... de lényem egy része egyszerűen elutasítja a gondolatot, hogy ha elég nagy felbontásban leképezzük az agyat, akkor attól maga a leképzés álmodni fog.

– Viszont ezek a számítások nem az agyműködést próbálják utánozni, igaz? – kérdezem. – Hanem csak előkészítik a programot, ami majd tudatra ébred, miután elkészül és futni kezd.

– Igen... és miután a program készen van és futni kezd, mit fog csinálni, hogy tudatos legyen? Egy sor változást fog generálni az agy digitális leképzésében... olyan változásokat, amik a normális idegsejt-aktivitást utánozzák. Ám már előtte, ennek a leképzésnek a létrehozása is egy sor változást foglal magában. A számítógép üres memóriájától nem lehet eljutni egy adott emberi agy részletes szimulációjáig néhány billió közbenső lépés nélkül – melyek nagy része részben vagy egészben, így vagy úgy, ugyanannak az agynak a lehetséges állapotait fogja leképezni.

– De miért eredményezne ez valamiféle... szellemi tevékenységet? Mármint az adatok teljesen más célból történő újrarendezése.

Bausch hajthatatlan.

– A céloknak semmi köze az egészhez. Az, hogy az élő agy újrarendezi az emlékeket, önmagában elég a hétköznapi álmok kialakulásához. Szellemi tevékenység kiváltásához pedig az is elég, ha egy elektródát szúrunk a halántéklebenybe. Tudom: az agy tevékenysége annyira összetett, hogy bizarr elképzelni, hogy ugyanazokat az eredményeket szándékolatlanul is el lehet érni. Azonban az agy összetettsége a struktúrájában van kódolva. És akár tetszik, akár nem, ha hozzányúlunk ehhez a struktúrához, magához a tudathoz nyúlunk hozzá.

Ebben bizonyos fokig igaza van. Akármi történik az aggyal, az valamilyen érzetet kelt – nem feltétlenül kell a tudatos gondolkodás rendezett folyamatának lennie. Ha a gyógyszerek vagy a betegségek véletlenszerű hatásai felismerhető szellemi eseményeket váltanak ki – lázálmokat, skizofrén epizódokat, LSD-utazásokat –, akkor miért ne tehetné ugyanezt egy Másolat aprólékos genezise? Egyik el nem készült NMR-térkép, egyik befejezetlen szoftvermodell sem „tudhatja”, hogy még nem kellene öntudatra ébrednie.

És mégis...

– Hogyan lehet biztos mindebben, ha senki sem emlékszik az álmokra?

– A tudat matematikája még csecsemőkorát éli... de minden, amit tudunk, határozottan arra utal, hogy egy Másolat létrehozásának szubjektív elemei is vannak... bár a tapasztalatnak semmi nyoma nem marad.

Még most sem sikerül teljesen meggyőznie, de azt hiszem, be kell érnem a szavával. A Gleisner Vállalatnak nem áll érdekében nem létező mellékhatásokat kitalálnia – és már az is kellőképpen lenyűgöz, hogy egyáltalán veszik a fáradságot, és figyelmeztetik ügyfeleiket az átmeneti álmokra. Amennyire tudom, a régebbi cégek – az akkoriban alapított letapogató klinikák, amikor a Másolatoknak még nem volt fizikai teste – soha egyetlen szót sem ejtettek a problémáról.

Tovább kellene lépnünk, még rengeteg dolgot meg kell beszélnünk – de nem tudok elszakadni ettől a nyugtalanító felfedezéstől.

– Ha ahhoz eleget tudnak – kezdem tűnődve –, hogy biztosak legyenek az átmeneti álmok létezésében... akkor nem tudnák egy kicsit tovább vinni a matematikát, és elárulni, milyenek lesznek ezek az álmok?

– Hogyan tehetnénk? – kérdezi Bausch ártatlan arccal.

– Nem tudom. Vizsgálják meg az agyamat, aztán futtassák le a másolási folyamat szimulációját... – Észbe kapok. – Aha! De hogyan szimulálhatnak egy számítást... anélkül, hogy végre ne hajtanák?

– Pontosan erről van szó. A különbségtétel értelmetlen. Az a program, amelyik megbízhatóan képes lenne előrejelezni egy álom tartalmát, önmaga is átélné azt, ugyanolyan teljességgel, mint az átmeneti folyamat „ön”-je. Akkor meg mi értelme az egésznek? Akkor is túl késő megkímélni magát a traumától, ha az álmok kellemetlennek bizonyulnak.

A traumától? Kezdem azt kívánni, bárcsak beértem volna egy megnyugtató mosollyal és a tökéletes amnézia ígéretével. Néhány feledhető álommal.

Most viszont, hogy – homályosan – tisztában vagyok a dolog okaival, ezerszer nehezebb elkerülhetetlenként elfogadni. Lehet, hogy a hypothermia beálltával elkerülhetetlenek a neurális görcsök – de az, ami egy számítógép belsejében történik, elméletileg teljesen ellenőrizhető kellene hogy legyen.

– Nem tudnák figyelni az álmokat, miközben megjelennek, és szükség esetén beavatkozni?

– Attól tartok, nem.

– De...

– Gondoljon csak bele! Olyan lenne, mint az álmok megjóslása, csak még rosszabb. Az álmok megfigyelése azt jelentené, hogy újabb példányokat kell létrehozni az agyszerű adatstruktúrákból – azaz újabb álmokat kellene létrehozni a folyamat során. Azaz még ha meg is figyelhetnénk az eredeti álmokat... ha megfejthetnénk és irányíthatnánk őket... az ezt végző szoftverhez akkor is kellene egy másik szoftver, ami figyeli, hogy lássuk, mik annak a számítási mellékhatásai. És így tovább, a végtelenségig.

– A jelenlegi eljárás szerint a Másolat a lehető legrövidebb folyamat révén, a lehető legegyenesebb úton jön létre. Legkevésbé sem lenne szerencsés nagyobb számítási teljesítményt, bonyolultabb algoritmusokat... újabb és újabb, a tapasztalat aritmetikáját tükröző rendszereket bevonni.

Hátrébb csúszok a székemen, próbálva elhessegetni az egyre erősebben rám törő szédülést. Minél többet kérdezek, annál szürreálisabb az egész téma... de úgy tűnik, egyszerűen nem tudom befogni a számat.

– Ha azt nem tudják megmondani, miről fognak szólni az álmok, és ha nem tudják befolyásolni őket... azt legalább elárulná, milyen hosszúak lesznek? Mármint szubjektíve.

– Csak akkor, ha lefuttatjuk az álmokat álmodó programot. – Bausch bocsánatkérően néz rám – de az az érzésem, elegánsnak, sőt, helyénvalónak tartja a dolgok jelen állását. – Ilyen a matematika: nem lehet lerövidíteni az utat. Hipotetikus kérdésekre nincsenek válaszok. Nem tudjuk bizonyossággal megmondani, mit fog átélni egy tudatos rendszer... anélkül, hogy a kérdés megválaszolása során létre ne hoznánk azt a tudatos rendszert.

Erőtlenül felnevetek. Az agy leképzései, amik álmodnak. Az álmok előrejelzései, amik álmodnak. Álmok, amik hatással vannak minden gépre, ami megpróbálja létrehozni őket. Pedig már azt hittem, hogy most, hogy Másolatként lehetővé vált teljes egészében a fizikai világban élni, teljesen megszűnt a virtuális lét kerge metafizikája. Azt reméltem, hogy zökkenőmentesen átköltözhetek a testemből egy Gleisner-robotba...

És visszatekintve persze pontosan ezt is fogom tenni. Ha átlépem az ember és gép közötti szakadékot, az nyomtalanul el fog tűnni mögöttem.

– Tehát semmit sem lehet tudni az álmokról? – kérdezem. – És nem lehet elkerülni őket? Ez közel áll a matematikai bizonyossághoz?

– Igen.

– Ám az is hasonlóan biztos, hogy nem fogok rájuk emlékezni?

– Igen.

– Önnek sincsenek emlékei... a saját álmairól? Akár csak egy érzésről? Egy képről?

Bausch türelmesen elmosolyodik.

– Természetesen nincsenek. Szimulált kómából tértem magamhoz. A legutolsó dolog, amire emlékszem az, hogy elaltatnak a letapogatás előtt. Nincsenek eltemetett nyomok, rejtett emlékek. Nincsenek láthatatlan forradások. Nem is lehetnek. A szó valódi értelmében én soha nem is éltem át az átmeneti álmokat.

Végre célpontot találok dühömnek.

– Akkor... miért figyelmeztetnek? Miért hívják fel a figyelmemet valamire, amit garantáltan el fogok felejteni? Valamire, amiről a végén garantáltan kiderül, hogy nem is éltem át? Nem gondolja, hogy jobb lenne semmit sem mondani róla?

Bausch habozik. Úgy látszik, most először sikerült zavarba hoznom – és nagyon meggyőzően játssza el. De bizonyára legalább ezerszer feltették már neki ezt a kérdést.

– Amikor az átmeneti álmokat álmodja... – válaszol –, az lehet a legfontosabb, hogy tudja, min és miért megy át. Hogy tudja, hogy nem a valóságot látja. Hogy tudja, hogy nem fog örökké tartani.

– Lehet. – Ám ez nem ilyen egyszerű, és ezzel ő is tisztában van. – Van valami elképzelése arról, hogy miután összeáll az új elmém, pontosan mikor válik részévé ez a tudás? Meg tudja ígérni nekem, hogy emlékezni fogok ezekre a vigasztaló tényekre, amikor szükségem lesz rájuk? Tudja garantálni, hogy valaha is értelmet nyer az, amit elmondott nekem?

– Nem. De...

– Akkor mi értelme?

– Gondolja, hogy ha hallgatunk, akkor lett volna bármilyen esélye arra, hogy az igazat álmodja?

Odakint az utcán, a téli napsütésben megpróbálom lerázni magamról a kételyeimet. A George Streetet még az előző esti ünnepség színes konfettiszőnyege borítja: hat év vérontás – bombázások és ostromok, járványok és éhínségek – után úgy tűnik, véget ér a kínai polgárháború. Öröm áraszt el, ahogy lepillantok a papírzászlók tépett maradványaira, és felidézem a remek híreket.

Fázósan összehúzom magamon a kabátomat, és elindulok a városháza előtti megállóhoz. Évek óta nem volt ilyen hideg június Sydneyben, a felhőtlen ég mínusz fokokat hozott éjszakára, és sokáig megmaradó deret reggelre. Megpróbálom elképzelni magam Gleisner-robotként, ahogy ugyanazon az úton járok, de úgy döntök, hogy nem érzem a csípős szelet. Örömteli kilátás – és ha teljes mértékben, harmonikus módon mesterséges leszek, az olyan bosszantó apróságok sem fognak zavarni, mint a duzzanatok a mesterséges térdkalácsom és csípőízületem körül. Nem kell majd félnem az influenzától, a tüdőgyulladástól vagy a földön körbeseprő legújabb, gyógyszer-rezisztens diftériától.

Alig tudom elhinni, hogy a sok-sok évi kifogáskeresés és halogatás után végül aláírtam a szerződéseket és mozgásba lendítettem a gépezetet. Önelégültségemből egy sor komoly betegség rázott fel: egy hörghurut, egy vesefertőzés és egy daganat a jobb talpamon. Immun-rendszerem a citokin-injekcióktól sem működött úgy, mint húsz évvel ezelőtt. Augusztusban százhetven leszek. Szürreálisan hangzik. De hát úgy hangzott a huszonhét, a negyvenhárom és a hatvanegy is.

A vonaton még egyszer sorra veszem fenntartásaimat, remélve, hogy végleg elfeledhetem őket. Az átmeneti álmokat nem lehet elkerülni, megjósolni vagy irányítani... mint ahogy a hétköznapi álmokat sem. Radikálisan más eredetűek lesznek... de semmi okom azt hinni, hogy zavart agyam tartalmának más megidézési módja zavaróbb lesz, mint bármi, amit eddig tapasztaltam. Mégis, mit gondolok, milyen rettenetet őrizhetek elzárva a koponyámban, ami csak arra várna, hogy a kómában lévő emberből a kómában lévő gépbe való adatáramlás során ámokfutásba kezdjen? Néha voltak rémálmaim – némelyik nagyon nyomasztó –, de még gyerekkoromban sem féltem az alvástól. Akkor meg miért féljek az átmenettől?

Alice babot szed a kertben, amikor a Meadowbank állomásról felkaptatok a dombra. Felegyenesedik, és felém int. Még most sem tudom elhinni, hogy ilyen közel a városhoz ekkora kertünk van. Megcsókoljuk egymást, majd együtt megyünk be a házba.

– Előjegyeztetted a letapogatást?

– Igen. Július tíz. – Ennek így elég tárgyilagosnak kellene hangzania; az összes műtét közül, amin elmúlt tíz év során átestem, ez lesz a legbiztonságosabb. Kávét főzök; szükségem van valamire, ami átme-legít. A konyha ragyog a napfényben, de idebent hidegebb van, mint odakint.

– És minden kérdésedet megválaszolták? Most már nyugodt vagy?

– Azt hiszem. – De semmi értelme magamban tartani a dolgot; minden elmondok Alice-nek az átmeneti álmokról.

– Szeretem az álmodás után ébren töltött első néhány pillanatot – jegyzi meg. – Az egész még frissen él az elmémben... de végül el tudom helyezni valamilyen összefüggésben. És pontosan tudom, mi történt velem.

– A megkönnyebbülésre gondolsz, hogy semmi sem volt valós? Hogy valójában nem mészároltál le száz embert a szupermarketben? Hogy nem voltál anyaszült meztelen? Hogy a rendőrség mindenek ellenére mégsem zárt be? Tudod, a dolog visszafelé is működik. Csodálatos illúziók lesznek porrá.

Felhorkan.

– Ami ilyen könnyen porrá lesz, az nem nagy veszteség!

Mindkettőnknek töltök a kávéból.

– Az átmeneti álmoknak mindenesetre furcsa lehet a végük – töpreng Alice. – Tudsz róluk, mielőtt még elkezdődnének... de nem tudsz róluk, miután véget értek. – Megkeveri a kávéját, szótlanul nézem a csésze pereme mellett kavargó folyadékot. – Vajon hogy múlik az idő egy ilyen álomban? Egyenesen ugye nem haladhat. Minél jobban sikerül a számítógépeknek leképeznie a kómában lévő agy minden apró részletét, annál kevesebb tér marad... helytelen információknak. Kezdetben viszont egyáltalán nem lesz információ. Valahol középen kell lennie a legnagyobb kitérésnek az „álomemlékek” felé. Tehát lehet, hogy az idő az elején és a végén áramlik be, és az álom látszólag a közepén ér véget. Szerinted?

Megrázom a fejem.

– El sem tudom képzelni, milyen lenne.

– Lehet, hogy két külön álom van. Az egyik előre halad, a másik visszafelé. – A homlokát ráncolja. – De ha középen találkoznak, akkor mindkettőnek ugyanúgy kell végződnie. Hogy végződhet pontosan ugyanúgy két különböző álom... hogyan épülhet fel a korábban történtekről őrzött ugyanolyan emlékekből? Aztán a letapogató megalkotja az agy térképét... és a második szakaszban létrehozza a térképből a Másolatot. Két ciklus. Két álom? Vagy négy? Vagy gondolod, hogy mind egybeszövődik?

– Nem igazán érdekel – morgom dühösen. – Egy Gleisner-robotban fogok magamhoz térni, minden más akadémikus kérdés. Nem is fogok álmodni.

Alice kétkedve néz rám.

– Gondolatokról és érzésekről beszélünk. Ugyanolyan valóságosak, mint bármi, amit a Másolat érezni fog. Hogy lehet ez akadémikus kérdés?

– Én rengeteg számításról beszélek. És ha összeadunk mindent, amit ezek tesznek velem, akkor a végén nullát kapunk eredményül. Kómában lévő emberből kómában lévő gépet.

– Hamu a hamuhoz, por a porhoz.

Néha csak úgy kibuknak a száján a szavak: altatódalok töredékei, régi versek sorai – nem tehet róla. Mégis felállt a karomon a szőr. Lenézek ráncos ujjaimra, csontos csuklómra. Ez nem én vagyok. Az öregedés olyan, mint egy tévedés, egy kerülőút, egy baleset. Húsz éves koromban halhatatlan voltam, nem? Még nem késő visszatalálni.

– Bocsáss meg! – suttogja Alice.

Felnézek rá.

– Ne csináljunk nagy ügyet belőle. Eljött az ideje, hogy gép legyen belőlem. Nem kell mást tennem, mint lehunyni a szememet, és átlépni egy szakadékon. Aztán néhány év múlva rajtad a sor. Ez a legkönnyebb dolog a világon.

Átnyúlok az asztal fölött, és megfogom a kezét. Amikor megérintem, csak akkor veszem észre, hogy reszketek a hidegtől.

– Látod, látod! – csóválja meg a fejét Alice.

 

 

Nem tudok aludni. Két álom? Négy álom? Középen találkoznak? Eggyéolvadnak? Honnan fogom tudni, hogy végük van? A Gleisner-robot magához fog térni a kómából, és vidáman élni fogja az életét – de ha esélyt sem kapok arra, hogy visszanézzek az átmeneti álmokra, és felismerjem, mit jelentettek, akkor hogyan fogom őket a helyükre tenni?

A mennyezetet nézem. Ez őrület. Több ezer álmom lehet, amire nem emlékeztem felébredéskor – örökre eltűntek, olyan biztosan, mintha amnéziámat számítógépek szabályozták és garantálták volna. Számít, hogy valamilyen nevetséges álomkísértettől féltem, vagy azt hittem, hogy kimondhatatlan bűnt követtem el... és már nem lesz esélyem kinevetni azokat az illúziókat?

Kimászok az ágyból – és amint felállok, nincs más választásom, mint teljesen felöltözni, különben megfagyok. A szobát holdfény tölti be, gond nélkül látok mindent. Alice megfordul álmában, és felsóhajt. Ahogy nézem, gyengédség-hullám önt el. Legalább én megyek először. Legalább meg tudom majd nyugtatni, hogy nincs mitől félnie.

A konyhában rájövök, hogy sem éhes, sem szomjas nem vagyok. Fel-alá járkálok, hogy felmelegítsem magam.

Mitől félek? Nem arról van szó, hogy az álmok leküzdendő akadályok lennének – elbukható próbák, ítéletek, amiket talán nem élek túl. Az egész átmeneti folyamat előre meghatározott – és épségben át fog vinni új megtestesülésembe. Még ha valamilyen bonyolult metaforát álmodok is az embertől a gépig vezető „nehéz” utazásomról – mezítláb járok egy végtelen, izzó szénnel borított pusztaságban, vagy hóviharban próbálok felhágni egy megmászhatatlan hegycsúcsra... és még ha nem is sikerül az út végére jutnom a számítógépek tovább csikorognak, és a Gleisner-robot magához fog térni.

Ki kell mennem a házból. Halkan távozom, a vasútállomással szemközti 24 órás szupermarket felé indulok.

A csillagok könyörtelen éllel ragyognak, a levegő mozdulatlan. Ha jobban fázom is, mint nappal, túl zsibbadt vagyok ahhoz, hogy észleljem a különbséget. Egyáltalán nincs forgalom, egyetlen házban sem világítanak a lámpák. Majdnem három óra lehet; évtizedek óta nem jártam kint ilyen későn. Ennek ellenére ismerősként üdvözölnek a holdfény által megvilágított kertvárosi gyepszőnyegek szürke árnyalatai. Tizenhét éves koromban mintha fél életemet azzal töltöttem volna, hogy hajnalig beszélgettem a barátaimmal, majd pontosan úgy botorkáltam hazafelé a néptelen utcákon, mint most.

A szupermarket ablakai kékesfehéren izzanak a beléjük ágyazott reklámok melegebb színei körül. Belépek az épületbe, és a kihalt polcsorok felderítésére indulok. Semmi sem csábít, de abszurd bűntudatot éreznék amiatt, hogy üres kézzel távozom, ezért felkapok egy doboz tejet.

Az egyik reklámhologrammal egy középkorú férfi babrál; odabiccent, miközben kiviszem az árut az ajtón. A mágneses mezők érzékelik és naplózzák a vásárlást.

– Jó hírek jöttek a háborúról? – kérdezi a férfi.

– Igen! Remekül alakul minden.

Elfordulnék, de csalódottnak látszik.

– Nem emlékszik rám, igaz? – kérdi.

Megállok, és alaposabban is szemügyre veszem. Kopaszodik, a szeme barna, az arckifejezése kedves.

– Ne haragudjon...

– Régen, még kisfiú korában, az enyém volt ez az üzlet. Emlékszem rá, hogy ide járt vásárolni az édesanyjával. Aztán eladtam, és elköltöztem a városból... már nyolcvanöt éve... de most visszajöttem, és megint megvettem a régi üzletet.

Bólintok, mosolygok – pedig még most sem ismerem fel.

– Egy ideig egy virtuális városban éltem – folytatja. – Volt ott egy torony, ami egészen a holdig ért. Egyszer felmásztam a tetejére.

Elképzelem az űr feketeségében az égre törő kristály csigalépcsőt.

– De kijött, ahogy látom. Vissza a világba.

– Mindig is szerettem volna visszakapni ezt a boltot.

Azt hiszem, most már emlékszem az arcára – bár a neve még mindig nem jut eszembe. Ha tudtam egyáltalán valaha.

Önkéntelenül is megkérdezem:

– Mielőtt letapogatták... figyelmeztették az... átmeneti álmokra?

Elmosolyodik, mintha egy közös ismerősünk nevét mondtam volna ki.

– Nem. Akkor nem. De később hallottam róluk. Tudja, régen a Másolatok gépről-gépre vándoroltak. A számítás-kapacitás iránti igény növekedésével és csökkenésével, az árak változásával... a karbantartó szoftver időnként szétszedett és elköltöztetett minket. Japánból Kaliforniába, Kaliforniából Texasba, Texasból Svédországba. Milliárdnyi adatcsomaggá szedett minket szét, és ezernyi különböző útvonalon küldött át a hálózaton, hogy aztán ismét összerakjon. Néha naponta tízszer is.

Libabőrös lettem.

– És... ugyanaz történt? Átmeneti álmok?

– Úgy hallottam. Mi észre sem vettük, hogy átraktak minket a világ másik felére; nekünk úgy tűnt, egyetlen pillanat sem múlt el. De hallottam pletykákat, hogy a matematikusok bebizonyították: az adatok minden fázisában álmok keletkeztek. A hátrahagyott Másolatban, miközben kitörölték. Az új helyen összeállított Másolatban. Ezek a Másolatok nem tudhatták, hogy csak közbenső lépések egy lefagyasztott pillanatfelvétel egyik helyről a másikra való költöztetése közben – és a digitalizált agyaikon végrehajtott változtatások elméletileg nem jelenthettek semmit.

– És leállította dolgot, miután rájött, hogy mi történik?

Felkuncog.

– Nem. Nem lett volna értelme. A Másolatokat még egy számítógépen belül is folyamatosan költöztették: áthelyezték, egyik helyről a másikra gyömöszölték, hogy felszabadítsák és újra hasznosítsák a memóriát. Másodpercenként több százszor.

Úgy érzem, megdermed a vér az ereimben. Nem csoda, hogy a régi cégek nem hozták fel az átmeneti álmok témáját. Okosabb voltam, mint hittem, hogy megvártam a Gleisner-robotok megjelenését. Egy Másolat áthelyezése a memóriában aligha hasonlítható össze az emberi agy összes szinapszisának feltérképezésével – az így keletkezett álmok sokkal rövidebbek, sokkal egyszerűbbek lehetnek –, de maga a tudat, hogy az ember életét apró szellemi kerülőutak szaggatják meg, a tudat örvényei minden mozgás sodrában, maga ez a tudat is elviselhetetlen lett volna.

Hazamegyek. Esetlenül markolom a tejesdobozt fázós, reumás ujjaimmal.

Amikor felérek a domb tetejére, fényt látok a bejárati ajtónk fölött, noha tudom, hogy sötétben hagytam ott a házat. Biztosan felébredt Alice, és rájött, hogy nem vagyok otthon. Felnyögök gondatlanságom miatt; maradnom kellett volna, vagy legalább hagyni neki egy cetlit. Megszaporázom lépteimet.

Ötven méterre sem járhatok a háztól, amikor kígyózó fájdalominda hasít a mellkasomba. Ostobán lenézek, nem egy kinyúló ágba sétáltam-e bele; semmit sem látok, de a fájdalom visszatér – most már szilárd, mint egy húsba hatoló nyílvessző és térdre rogyok.

A bal csuklómon halkan felsípol a karkötőm, tudatva, hogy segítséget hívott. Azonban olyan közel vagyok a házhoz, hogy nem tudok ellenállni a késztetésnek: talpra állok, hátha meg tudom tenni a távolságot.

Két lépés után kifut a vér a fejemből, és ismét elesek. A tejesdoboz a mellkasomhoz nyomódva kiszakad, s a hideg folyadék az ujjaimra ömlik. A távolból hallom a mentő szirénáját, tudom, hogy nyugton kellene maradnom – de valami arra kényszerít, hogy tovább menjek.

A fény felé kúszok.

 

 

A betegszállító ágyat, s rajta engem toló mütősfiú úgy néz ki, mint aki épp most jött rá, hogy ez az a hely a földön, ahol legkevésbé szeretne lenni. Némán egyetértek vele, és leengedem a fejem, hogy ne lássam idült fintorát, de aztán a felettem elsuhanó mennyezet látványa még jobban elkedvetlenít. A folyosó világítópaneljei annyira egyformák, a köztük lévő hely annyira szabályos, hogy úgy érzem, mintha körbe-körbe tolnának.

– Hol van Alice? A feleségem? – kérdezem.

– Most nem fogadhat látogatókat. Majd később arra is sor kerül.

– Kifizettem egy letapogatást. A Gleisneréknél. Ha veszélyben vagyok, értesíteni kell őket. – Mindez kódolva van a karkötőmben; a számítógépek tudni fognak róla, nincs mitől félnem. A kilátás, hogy néhány órán vagy percen belül szembe kell néznem az átmenettel, klausztrofóbiás rettegéssel tölt el – de még így is jobb, mint túl sokáig halogattam volna a megállapodást.

– Azt hiszem, ebben téved – feleli a műtős.

– Micsoda? – Erőlködve felemelem a fejem, hogy ismét a látóterembe kerüljön. Visszataszítóan vigyorog, mint egy bár kidobóembere, aki épp most vett észre valakit nem megfelelő cipőben.

– Azt mondtam, hogy szerintem téved. A kartonján semmi sincs a kifizetett letapogatásról.

Felháborodott izzadtság önt el.

– Hiszen ma írtam alá a szerződéseket!

– Persze, persze. – Benyúl az egyik zsebébe, és egy marok hosszú vászoncsíkot húz elő, hogy aztán elkezdje betömni velük a számat. A karjaimat az oldalamhoz kötözték; csak moroghatok tiltakozásul, miközben a vászontól és a saját nyálamtól fuldoklok.

Valaki az ágy elé lép, és velünk jön, latinul suttogva.

– Ne szomorkodjon! – vigasztal a műtős. – A felső szint csak a jéghegy csúcsa. A hullám taraja. Hányan tartozhatunk egy ilyen elithez?

Köhögök, félrenyelek, levegő után kapkodok, reszketni kezdek a pániktól – aztán lecsillapszom, és kényszerítem magam, hogy lassan, egyenletesen lélegezzek az orromon keresztül.

– A jéghegy csúcsa! Maga szerint a szerves agyat valamiféle mágia mozgatja? Egyik helyről a másikra? Minden pillanatban? Azt hiszi, hogy egy üres téridő-szeletet át lehet alakítani egy olyan bonyolult struktúrává, mint az emberi agy.... átmeneti álmok nélkül? A fizikai világban legalább olyan bajos az adatok mozgatása, mint bármelyik számítógépben. Tudja, mennyi erőfeszítés kell ahhoz, hogy csak esetlen atomot a helyén tartsunk? Azt hiszi, létezhet majd valaha egyetlen koherens, tudatos én, ami fennmarad az időben – anélkül, hogy milliárdnyi töredékelme alakulna ki és pusztulna el körülötte? Anélkül, hogy átmeneti álmok burjánzzanak és tűnjenek el a semmiben? Tele van velük a levegő. Nézze!

Oldalra fordítom a fejem, és lenézek a padlóra. Az ágyat spirális fényörvények, agytekervényekhez hasonló szivárványívek veszik körül áramolva, hullámozva, saját maguk kisebb változatait köpködve.

– Mit gondolt? Azt hitte, maga Mr. Nagymenő? Az egy a milliárdból? Aki a csúcson van?

Ismét görcsös pánik és undor vesz rajtam erőt. Fuldoklom a nyálamtól, remegek a hidegtől és a félelemtől. Akárki is halad az ágy előtt, jéghideg tenyerét a homlokomra teszi; elrántom a fejem.

Kétségbeesetten próbálok szilárd talajra bukkanni. Tehát ez az én átmeneti álmom. Rendben. Hálás lehetek: legalább tudom, mi történik. Bausch figyelmeztetése végül is segített. És nem vagyok veszélyben; a Gleisner-robot magához fog térni. Hamarosan elfelejtem ezt a rémálmot, és tovább élem az életem, mintha mi sem történt volna. Sebezhetetlenül. Halhatatlanul.

Tovább élem az életem. Alice-szel, a hatalmas kerttel körülvett házban? Izzadtság csorog a szemembe; kipislogom. A kert a szüleim házánál volt. Hátul, nem elöl. És azt a házat már rég lebontották.

Akárcsak a vasútállomással szembeni szupermarketet.

De akkor hol laktam?

Mivel foglalkoztam ?

Kit vettem feleségül?

– Az az Alice az általános iskolában tanította – mondja a műtős vidáman. – Alice Valami. Beleszeretett a tanítónőjébe. Ki hitte volna?

Van egyáltalán valami, ami igaz? A beszélgetés Bausch-sal... ?

– Ha-ha! Azt hiszi, hogy okos barátaink a Gleisnernél elmondták volna? Ne röhögtessen már.

Akkor honnan tudok az átmeneti álmokról?

– Csak maga találhatta ki az egészet. Belülről. Egyedül. Gratulálok.

A jeges kéz ismét megérinti a homlokomat, a kántáló mormogás hangosabb lesz. Félelemmel eltelve hunyom le a szemem.

– Persze lehet, hogy tévedek a tanárral kapcsolatban – mondja elgondolkodva a műtős. – Maga meg tévedhet a házzal kapcsolatban. Lehet, hogy nem is létezik a Gleisner Vállalat. Számítógépes másolatok az emberi agyról? Nekem ez túl vad.

Erős kezek ragadják meg a vállamat és a lábamat. Leemelnek az ágyról, és megfordítanak. Amikor elmúlik a mozgás okozta szédülés, a hátamon fekszem, a halványkék ég távoli, téglalap alakú foltjára meredve.

"Alice” hajol a képbe, és egy marék földet szór rám. Szeretném megvigasztalni, de nem tudok se mozogni, se megszólalni. Hogyan szerethettem ennyire, ha nem voltam szerelmes belé, vagy ha ő nem volt valós? A többi gyászoló is földet dob rám; nem érzem a rögöket, de egyre több darab tűnik el az égből.

Ki vagyok én? Mit tudok biztosan az emberről, aki a robotban magához fog térni? Kétségbeesetten próbálok leszögezni egyetlen biztos tényt róla, de alaposabban megvizsgálva minden zavarrá és kétséggé foszlik szét.

– Hamu a hamuhoz, por a porhoz – kántálja valaki.

A sötétségben várok. Jobban fázom, mint valaha.

Valahol fény villan, körülöttem mozgás kezdődik. A szivárványörvények, az átmeneti álmok örvényei fénylő férgekként szövik át a talajt – mintha még oszlásnak indult agyam részei is összezavarnák az elmúlást a gondolkodás kémiájával, belülről, az érzékszervek okozta zavaroktól, az emlékektől, vagy az igazságtól mentesen újraértelmezve széthullásukat.

Gyönyörű illúziókat szőve maguknak, és valami teljesen mással összetévesztve a halált.

 

Frank Mobile: A nagy menekülés

Egyre gyorsuló ütemű, mélyen zengő dobolás kísérte a fantasztikus virtuozitásba csapó fuvola és kürtszólamokat, ahogy a csúcspontjához közeledett az előadás. Őszinte élvezettel nyúltam el a testemhez illeszkedő puha fotelben, s teljesen átadtam magam a muzsikának, Baháddin halhatatlan szerzeményének. Fejem fölött a legközelebbi galaxis ezüstfehér korongja uralta az űrbe nyíló panoráma ablakot. Szinte látni véltem, ahogy forog láthatatlan tengelyén a végtelenben.

A galaxis természetesen forgott, de évezredekig kellene kitartóan bámulnom ahhoz, hogy szabad szemmel bármi változást fedezhessek fel rajta, miközben az anyagát alkotó száz milliárdnyi csillag odébb vándorol az űrben. Tudtam, csak a képzeletem játszik velem, ahogy összehasonlítja a tíz évvel ezelőtti látvánnyal. Kereken tíz éve ugyanis, hogy utoljára láttam, pontosan ebben a fotelben ülve, s akkor még egészen más látványt nyújtott.

Néhány dallamos futamot követően hegedűk és hárfák lágy szólama váltotta fel a dobszót, majd fokozatosan elhalkult és csönd lett a megfigyelő fedélzeten. Véget ért a szám.

Öltem még egy darabig, nyugodtan szemlélődve az előttem nyújtózó univerzumban, aztán egy korong alakú, acélkékre festett térhajó érkezése zavarta meg a meditációmat. Jobbról úszott be a látóterembe, kilométeres távolságban maradva a költözőbárkától. Oldalán a civilizációnk pajzsos címere, ablakaiból aranysárga fény szüremlett elő a végtelenbe. Alighanem az egyik őrjárat érkezett vissza a rendszer pereméről. Egyenesen a bárka elején található hangárfedélzeti bejáró felé igyekezett, ami valahol az én megfigyelőpontomtól balra, lent helyezkedett el, jó két kilométerre innen.

Úgy gondoltam, szólok a központi agynak, indítsa el a fedélzeti akusztifonon Baháddin másik klasszikus opusát, a Mélység vonzásában-t, de megzavartak a magányos műélvezetben. Az övemre erősített személyi kommunikátor visszafogott csipogása tudatta velem a következő pillanatban, hogy keresnek. Sóhajtva egyenesedtem föl, s kapcsoltam vételre.

– Mejid hadnagy! – jelentkeztem semleges udvariassággal.

– Itt Hamid kapitány. Kérlek, gyere a hídra! Szükségem lehet rád. – A költözőbárka parancsnoka nyugodtan beszélt, alig érezhető dallamossággal ejtve a szavakat. Meglehetősen jó a hallásom, ezért mindig megérzem a társaim hangjában megjelenő érzelmeket, apró változásokat. Nekem, mint a 7-es számú költözőbárka kommunikációs tisztjének a munkámhoz tartozik, hogy észrevegyem a másokkal való kapcsolatteremtés közben az apró nüanszokat, nem nyelvi kifejezéseket. Mivel a kommunikátoraink képernyőjét csak indokolt esetben szoktuk használni, nem láthattam Hamid arcát, mégis sejtettem, a lelkemben éreztem, hogy történt valami.

– Máris indulok. Tíz perc! – Bontottam a vonalat és felálltam. Vetettem még egy utolsó pillantást a törhetetlen üvegen túli kozmoszra, mielőtt elhagytam volna a néptelen megfigyelő fedélzetet, ahol több sorban álltak a nemrég portalanított pihenőfotelek. A térhajó már eltűnt a látómezőből, csak a galaxisom maradt a feketeségben, és a körötte halványan kivehető gömbhalmazok parányi felhői.

Kiléptem az összekötő folyosóra a legközelebbi ajtón, mögöttem a központi agy automatikusan lekapcsolta az amúgy sem valami erős világítást. Senki sem járt mostanában ebben a szektorban, így a légkondicionáló halk susogásától eltekintve teljes csend fogadott az átjáróban. Jobbra fordultam, ahol az első kanyar után a fényliftek alagútrendszere húzódott keresztül ezen a szinten. Mellettük barátságosan hunyorgó, mozgó, levélzöld pászmák jelezték a fémfalon, hogy merre vezetnek innen.

Beléptem a lefelé vezető alagútba, és nyugodtan lepillantottam a feneketlennek tűnő aknába. Alattam több száz méternyi mélység, az alagút falán piros jelzőcsíkok és tömör feliratok jelezték, éppen hol tartok az ereszkedésben. A testemet lebegtető gravitációs mező teljesen átlátszó volt, csupán a rejtett világítótestek fénye keltette bennem azt az érzetet, mintha egy fényoszlopban süllyednék alá az alsóbb fedélzetek irányába.

Menet közben azon tűnődtem, mi oka lehet Hamidnak, hogy engem a hídra hívjon a szolgálati időmön kívül. Tegnap a 84. szinten dolgoztam a 19. javítóbrigáddal, és ma elvileg szabadok vagyunk. A többiek valószínűleg tanulnak vagy a játékteremben múlatják az időt, míg a feleségem több más asszonnyal együtt a közelgő ünnepnapra készül a lakórészlegben.

Mivel az átszállóhelyig még volt néhány percem, bekapcsoltam a kommunikátoromat, és felhívtam Lailát. Vámom kellett néhány csippantásig, mire vételre állt, s az első, amit meghallottam, a háttérben zajló általános zsivaj volt.

– Laila élelmezésügyi tiszt!

– Szia, drágám! Hogy haladtok a búcsútortával?

– Szia, Mejid. A sütőben van, most formázzuk rá a szobrocskákat. – A feleségem hangja örömöt és enyhe fáradtságot tükrözött, szeretetet ébresztve iránta a szívemben. Tudtam, hogy amíg én a zenehallgatással és a csillagok bámulásával voltam elfoglalva, ő a konyhában dolgozott reggel óta, önként és boldogan, hogy részt vehet az ébredési ünnepség előkészületeiben.

– Mikor végeztek? Szeretnék átmenni veled a parkba.

– Hatra, azt hiszem, elkészülünk. Gyere értem, jó? Hol vagy most?

– Úton a hídra. Hamid berendelt valamiért. Majd hívlak, mielőtt odaérnék. Szia! – Bontottam a vonalat. Nem szeretek hosszasan fecsegni a komon keresztül, ezért mindig csak annyit beszélek, amennyit muszáj. Tudtam, hogy Laila szeretné megkérdezni, miért hívtak, de a lift közben elérte az átszállószintet, én pedig nem akartam fölöslegesen magyarázkodni. Hisz’ még magam sem tudtam, miről lehet szó. Kiléptem a fényoszlopból.

A költözőbárkának ebben a termében mindig nagy volt a nyüzsgés, mert erről a csomópontról lehetett a leggyorsabban eljutni mindenhová az éber szektorokba. Közvetlenül a hangárcsarnok mellett helyezkedett el a hajó jobb első részén, s tucatnyi fénylift akna, közlekedő folyosó és mozgójárda beálló indult ki belőle.

Egy kézlegyintéssel üdvözöltem a munkába igyekvő javítóbrigádok védőruhás tagjait, a kimenőben sétálgató, szabadnapos kollégáimat, és felugrottam a parancsnoki híd irányába vezető mozgójárdára. Útközben a folyosó bal oldalán ablaksor húzódott, amelyen túl a hangár-csarnokba lehetett kilátni. Többen álltak már előttem a járdán, főleg tisztek, frissen vasalt sötétkék egyenruhában, és mindannyian a kivilágított csarnokban folyó munkát figyeltük. Épp akkor vontatták el az útból az imént dokkolt járőrhajót, s két újabb egységet állítottak a fogadónégyzetekre a villogó lámpájú robot targoncák. Mögöttük a startfedélzet végét lezáró többrétegű, sárga fényben ragyogó erőtérkapu tartotta vissza a benti levegőt, nehogy elillanjon a kozmosz sötét végtelenjébe.

– A hídra mégy, Mejid? – kérdezte egy hang barátságosan a hátam mögül. Erős kezet éreztem a vállamon, miközben félig hátrafordultam Tarhan felé, aki olajtól maszatos arccal vigyorgott rám. Úgy látszik, valami komoly dologról lehet szó, mert Hamid az összes fontos embert berendelte a hídra, még a karbantartó főtisztet is. Tarhan százados volt a felelős a költözőbárka jelenleg esedékes generáljavításáért, és éppen munkából jött. Koszos kezeslábasán telepakolt szerszámos mellény, derékövén műszerdobozok, a másik kezén nagy sebtapasz.

– Szia! Gondolom te is – állapítottam meg, s kezet ráztam régi barátommal, akivel az első ügyeletünk idején ismerkedtem össze, úgy ötszáz évvel ezelőtt. Tarhan százados kedves fickó volt, egy nabateus nemesi család sarja, és imádott komolyzenét hallgatni, akárcsak én. Rövidre nyírt, koromfekete haja néhol már őszülni kezdett, de az arcára nézve senki meg nem mondta volna, hogy bizony elmúlt háromszázötven éves. A flotta jelenleg ébren lévő legénységének legöregebb tagjai közé tartozott, mégis olyan jó erőben volt, hogy a tornateremben eddig még nem akadt legyőzője kedvenc sportágában, a birkózásban.

– A 7115-ös dormitóriumban voltam a brigádommal, amikor Hamid átszólt, hogy fáradjak be hozzá – ráncolta homlokát a barátom. Mélybarna arcán vegyes érzések futottak át, én tökéletesen megértettem a gesztusnyelven közölt véleményét a történtekről.

– Biztos oka van rá – vélekedtem józanul, visszafordulva a menetirányba a járdán.

– A teljes hűtőrendszert le kellett cserélnünk, mert túl sok hibát találtak benne a diagnoszták. Dzsafarra mondom, kész csoda, hogy nem romlott el egyik szarkofág sem, amíg úton voltunk!

Türelmesen hallgattam a technikai részleteket, bár nem sokat tudok a hibernációs berendezésekről, amikben a költözőbárka utasainak elsöprő többsége szunnyad csaknem tíz évszázada. Amióta útra keltünk, már kétszer voltam hidegre téve, akárcsak a társaim az ébrenléti csoportból. A vándorlás sokáig tart és veszélyekkel teli, ezért tíz évente, minden egyes megállásnál, amikor a flotta bárkái megpihennek valahol, lecseréljük az ébren lévőket. A szükséges karbantartások, és a hajó biztonsági átvizsgálása, nagyjavítása után fel fogjuk ébreszteni a következő legénységet, mi pedig befekszünk a kriosztátjainkba újabb ötszáz évre. Ezt az őrségváltást fogjuk megünnepelni holnap este, hacsak közbe nem jön valami.

Elhagytuk a hangárba néző ablakokat, majd kisvártatva megérkeztünk. A többi tisztet követve leugrottunk a járdáról, s a széles, jól kivilágított folyosón végigmasírozva beléptünk a bárka parancsnoki hídjára.

– Örülök, hogy megjöttetek! – köszöntött minket Hamid kapitány, akit hetek óta nem láttam személyesen. Őszintén szólva a hídon sem jártam már vagy két hónapja, így igencsak meglepett az a nyüzsgés, ami a helyiségben fogadott.

A falnál körbefutó vezérlőkonzolok előtt teljes létszámban ott ült az ügyeletes személyzet, középen pedig a kormányállás és a navigáció blokkjánál szerelők hada tevékenykedett, két diagnosztikai robot segédletével. Rajtuk kívül még vagy húsz tiszt és közösségi tanácsos to-porgott a kapitány körül, aki a holografikus vetítőasztal mellett magyarázott valamit Mahmud alezredesnek, az előőrs kötelék parancsnokának.

– Menjünk át a fő eligazítóba! – intett Hamid türelmetlenül, előre terelve minket a jobb oldali kijárat felé. A meghívott csapat, a bárka vezérkari törzse halkan beszélgetve helyezkedett el a szomszédos helyiség nagy, ovális asztala körüli székeken. Hamid intésére a központi agy becsukta mögöttünk az ajtót, ő pedig megállt előttünk és késlekedés nélkül magyarázni kezdett.

– Örülök, hogy végre ideértetek. Szokatlan esemény történt fél órája, amely miatt Kvádzsa tengernagy harci készültségbe szeretné helyezni a flottát. Mahmudra bízom, hogy mondja el a részleteket, mivel az ő felderítői botlottak bele az idegenekbe.

Hamid leült, s minden szempár a mellette gubbasztó alezredesre irányult, a bejelentéssel együtt járó feszültségtől terhesen. Láttam a kapitány arcán, hogy alighanem komoly dologról van szó, ami nem tűr halasztást. Ettől aztán furcsa bizsergés kezdte eluralni a tudatomat, és szomorú emlékek villantak fel bennem a régmúltból.

Fedélzeti sajátidő szerint immár 990 esztendeje, hogy a flottánk elindult otthonról. A Spirilla birodalom hanyatlóban lévő társadalma több évszázados késlekedés után végre újra úgy döntött, hogy folytatja a kitelepülést a galaktikánkból. Már nagyon közel voltunk a gravitációs kút határához, csupán évezredeink maradtak, hogy elmeneküljünk a Nagy Vonzó elől. Én akkor fejeztem be az extrakommunikációs főiskolát, és habozás nélkül jelentkeztem az új flottába.

A birodalmunk a Nagy Menekülés kezdeti évezredei óta hanyatlófélben volt, és sorra veszítettük el a szövetségeseinket, majd a központtól távolabbi csatlósainkat. Mindenki a saját bőrét igyekezett menteni a közelgő vég elől, s szerintem nekünk is ezt kellett volna tennünk mindvégig. Az ok a galaxisunk elkerülhetetlen pusztulásának évmilliók óta köztudott ténye volt, amit a csillagászok Nagy Vonzónak neveztek a történelem hajnala óta.

A Nagy Vonzó nem más, mint az univerzumunk falát alkotó gigantikus anyagkoncentráció. Egy fekete lyuk, amelynek tulajdonképpeni belsejében helyezkedik el mindaz, amit ismert világegyetemnek nevezhetünk. Az univerzumunk gömbszerű buborékának középpontjából árad folyamatosan az anyag minden irányba, a centrális fehér lyukból, s áll össze a dinamikusan csavarodó téridő hullámterében csillagokká, galaxisokká. Ezek nagyjából egyenletes sebességgel repülnek szerteszét, majd évmilliárdok múltán elérik az önmagába visszagörbülő rendszer határát, ahol fénysebességre gyorsulva becsapódnak a tömör neutronfalba. A gravitációs tér itt már iszonyatos, szó szerint palacsintává lapítja a felé rohanó csillagvárosokat, melyek a távolból erős vörös eltolódást szenvedve, kvazárok képében hullanak a pusztulásba. Itt állítólag a téridő és az anyag is visszafordul valahogy,

s újra középen bukkan elő a fehér lyukból, puszta fény és elemi részecskék formájában.

Egyetlen intelligens faj sem akadt a galaxisunkban, amelyik szerette volna megvárni a szétkenődést a Nagy Vonzó koromfekete felületén. Már százezer évvel azelőtt, hogy a fokozódó gyorsulás miatt torzulni kezdő galaktikus spirálunk halója elérte volna a kritikus határt, megkezdődött a kivándorlás az univerzum belső tartományai felé. Ezernyi civilizáció fogott össze kisebb-nagyobb csoportokban, hogy közös erővel próbáljanak új életet kezdeni százmillió fényévekkel hátrébb, a Nagy Vonzótól való biztonságos távolban. Szinte ahányan voltak, annyiféle módon akarták átmenteni önmagukat az iszonyatos távolságon keresztül.

Még az indulásunk előtt olvastam a civilizációnk fennmaradt történelmi feljegyzéseinek kivonatát, amit két csillagközi háborún kellett átmenteniük a tudósainknak. Nem értesültünk minden távozó fajról, de a nagyobb migrációkat figyelemmel kísértük, mint ürítik ki a bolygóikat.

A többség, hallgatva az istenekre, csupán a lelkeket és a bennük őrződő tudást igyekezett útnak indítani. Szubanyagi lélekűrhajók egész flottái ugráltak ki a galaxisból az északi pólus irányában, ezt látták a parafelderítőink is. Előtte a még testben élő lelkek egyfajta kollektív öngyilkosságot elkövetve megszabadultak az anyagi testüktől, s hátrahagyták lakatlanná váló bolygóikat, összes felhalmozott javaikkal egyetemben. Majd a célban teremtenek maguknak új világokat, új életet.

Az itt maradó szomszédaik természetesen kihasználták a zsákmányszerzés lehetőségét, és összemarakodtak a talált kincseken, ami aztán a Spirilla birodalmat is több háborúba és számtalan csetepatéba belesodorta. Más, kevésbé fejlett civilizációk nem csak lélekben távoztak a galaxisból, de űrhajóikon időmegállásba fagyasztva magukkal vitték a bolygójuk egész élővilágát is, növényeket, állatokat és a saját anyagi testüket. Aztán akadtak olyan fajok, akik holdnyi méretű űrállomásokra költöztették a népüket, s úgy vágtak neki a végtelennek. Olvastam egy népről, a Perdiniekről, akik annyira ragaszkodtak szentként tisztelt atyabolygójukhoz, hogy letérítették azt a pályájáról, és mesterséges, törpe napokkal körbevéve elindultak vele a legközelebbi galaxishalmaz irányába.

Mi a legkézenfekvőbb megoldást választottuk. Három hullámban hat flottát indítottunk útnak ezer éven belül, rajtuk a birodalom hibernált polgáraival, a kiválasztottakkal. Mindegyik óriás költözőbárkán tízmillió személyi fagyasztórendszemek volt hely, s csupán pár ezren maradtak ébren a fedélzeten, hogy vezessék és védjék, karbantartsák az űrhajókat a hihetetlenül hosszú úton. A legközelebbi biztonságos galaxis volt a céljuk, mivel a korabeli technológiai korlátok miatt csupán háromezerszeres relatív fénysebességgel voltak képesek ugrálni a téridőben. Aztán megszakadt velük a kapcsolatunk, amikor a birodalmunk háborúba keveredett két kiürült, de lakható bolygó megszerzése miatt a Karivenda császársággal.

A háborúk után szerencsére időben észhez tért a fajunk, és folytatni próbálta a kitelepítést, mivel az éjszakai égbolton már igencsak erős vörös eltolódást szenvedtek a Nagy Vonzó irányába eső csillagok. így épült meg a mi flottánk.

Tizenhat nagy költözőbárka; szabályos henger alakú, masszív építmények. A fedélzetükön kereken nyolcmillió személyi hibernátorral, de a háborúkkal együtt járó technológiai fejlődés eredményeképpen sokkal modernebb térugró hajtóművekkel. Ha kilépünk a galaxis csillagoktól hemzsegő, sűrű tartományából, a köztes térben csaknem háromszázharmincezerszeres relatív fénysebességgel helyeződhetünk át a térben, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt a számunkra. Persze nem fogunk tényleges fizikai mozgást végezni, csak a térugrások eredményeként ilyen távolságot megtéve helyeződünk előbbre és előbbre a világűrben. így ezer év alatt 330 millió fényévet tehetünk majd meg. Csaknem az öt százalékát annak a becsült távnak, ami bennünket az univerzum közepén egzisztáló nagy fehér lyuktól elválaszt.

Most itt voltunk, szinte egy karnyújtásnyira a célállomásként kijelölt spirálgalaxistól, de sajnos négy bárkával kevesebben. A 13-as egység az utazás 79. évében tűnt el, alighanem egy számítási hiba eredményeként, amit nem vettek észre az ugrásokat ellenőrző, ébren őrködő navigátorok. Ez nekik alighanem az életükbe került, akár a lefagyasztott utasoknak, mert a visszaküldött felderítőink azt jelentették, hogy gigantikus robbanás nyomait találták meg egy magányos csillag gázbolygójának felszínén, ami épp az utunkba esett.

A 11-es hajó negyven évvel később, a nemtér-nemidőben veszett oda, sejtelmünk sincs mi okból. Az 5-ös egységet a 490. évi pihenő idején támadta meg egy agresszív faj, amely el akart bennünket űzni a rendszeréből. Nem állt szándékunkban az ő felségterületükön letelepedni, de a hajóink javításra szorultak, és le kellett parkolnunk őket valahol. Sajnos rosszul választottunk, a magányos törpecsillag körzete így az 5-ös bárka utasainak sírhelyévé lett az összecsapás során. Megleptek minket, de gyorsan bosszút álltunk az önmagukat Poxoknak nevező csápos lényeken, aztán folytattuk Odüsszeiánkat az univerzum belseje felé.

A 2-es számú bárkánk pedig a 4. korai költöző flottával maradt, amellyel a 610. évben futottunk össze. Az ő valószínűsíthető útvonalukat követtük, és egy mélyüri gömbhalmaz szélén értük utol őket.

Mivel a mi hajóink százszor gyorsabban haladtak náluk, a 2-es bárka ébren lévő legénysége úgy döntött, elkíséri őket egy darabon, amíg átadják távoli őseinknek az új hajtóművek építéséhez szükséges tudást. A bárkák átépítése után követni kezdtek minket, mindössze néhány éves lemaradással. Tartottuk velük az időszálas kapcsolatot, akár az elhagyott atyabolygónkkal, ahol azóta újabb flotta építésébe kezdtek az unokáink.

Mindez alig néhány másodperc alatt futott át az agyamon, miközben Mahmud alezredes feltápászkodott a székéből, és aktiválta a tárgyalóasztal közepén lévő holografikus vetítőgépet. Szikár, kvarcolástól bámult arcán gondosan leplezett aggodalom ült, mint aki nem képes eldönteni, mi volna a legoptimálisabb döntés az előttünk álló helyzetben.

– Először megmutatnám a jelenlegi pozíciónkat! – villantott bele az interferencia keltő ceruzájával az előttünk lebegő holovízióba. A környező univerzum csillagait láttuk, s egy ívelt, azúrkék csíkot köztük, ami a flottánk haladási útvonalát volt hivatva jelképezni.

– Itt vagyunk most, ennek a gömbhalmaznak a szélén, tíz évi utazásra a célunktól.

Ezzel nem mondott újat, mindannyian pontosan tisztában voltunk a helyzetünkkel. Három hónappal ezelőtt álltunk meg egy kettőscsillag vonzáskörzetében, hogy kijavítsuk a bárkáinkat, és felébresszük a következő útszakasz éber legénységét. Holnapra elvileg befejeződik az általános karbantartás, és az ünnepi bulit követően megkezdhetjük a váltószemélyzet kiolvasztását.

Váltott a kép, a kettőscsillag körül parkoló költözőbárkák pillanatnyi pozícióját megjelenítve. Gyémánt alakzatban keringtünk a rendszer peremén, biztonságos távolságban az egymást kerülgető, sárgás fényű napoktól. Bolygók nem voltak a rendszerben, csupán néhány kisebb üstökös és kósza aszteroida. Pontosan ezért esett rá a mindig a flottánk előtt járó felderítőink választása, mert lakatlan területnek minősült. Nem szerettünk volna újabb háborúba keveredni a bennszülöttekkel, ezért mindig ilyen félreeső helyeket választottunk a megálláshoz.

– Két hete előre küldtük a járőreinket, hogy vizsgálják át a haladási irányunkba eső szektorokat. Mindössze egy helyen találkoztak intelligens lényekkel, akik igen szelídnek bizonyultak, és nem rendelkeznek olyan fejlett technikával, ami veszélyeztethetné a hajóinkat. Viszont láttak valamit, ami teljesen meglepő és valószínűtlen volt. Lejátszanám a felvételt, amit az 1-es bárka felderítői készítettek, úgy tizenkétezer fényévre innen. Egy magányos, mélyüri csillagról van szó, aminek csupán egy barna törpe kísérője van.

A gravitációs távcsővel rögzített mélyűri holofilmet a központi agy színezte ki utólag, hogy egyértelműbb legyen a számunkra, nem csak a puszta mindenséget látjuk, középen a kedvenc galaxisom távoli tányérjával. Sárga és zöldeskék felvillanások tucatjai csillantak meg a távolban, mint gyorsan felfúvódó és szétoszló gázfelhők. Belsejükben erős tömegkoncentrációt jelző piros területek, majd néhány szürke vonal, aztán hirtelen szertefoszlott az egész.

– Most lejátszom még egyszer, lassítva és kinagyítva – mondta Mahmud töprengve. Mi pedig egyszerre nyögtünk fel, ahogy megláttuk a gázfelhők mélyén megbújó szabályos struktúrákat.

– Csupán tizedmásodpercig tartózkodtak a térben, aztán már ugrottak is tovább – kommentálta a gömb alakú, ismeretlen űrhajók képét az alezredes. – Sikerült még egy ponton észlelni a belépésüket. A 16-os bárka járőrei húszmilliárd kilométerrel arrébb látták őket ugyanakkor, az ennek alapján becsült pályavonaluk metszi a mi tartózkodási helyünket.

A bejelentés egyértelmű volt. Idegen űrhajók közelednek térugrással felénk, és bármikor itt lehetnek. Összeütközni ugyan nem fogunk egymással, mert az űrben rengeteg hely van, és a hajók előtt ugráló felvezető szondák észlelik az akadályokat, de nem tudhatjuk, mi célból járnak erre. Ellenségesek vagy barátságosak? Tudnak rólunk vagy meg fognak lepődni, ha ideérnek?

– Körülbelül hány hajóról lehet szó? – kérdezte Kábusz százados, a védelmi csoport vezetője.

– Huszonegy kicsiről és ugyanennyi nagyról – állította meg a képet Mahmud ott, ahol tisztán látszott az egyik nagy gömbhajó fémes burkolata. – A kicsik nyilván a felvezető szondáik vagy a felderítő egységek, a nagyok pedig akkorák, mint egy kisebb üstökös. Mindnek különböző a mérete, tizenhat és húsz kilométer közötti átmérővel rendelkeznek.

– Az ugrási térköz és látszólagos időtartam alapján úgy becsüljük, hogy valamivel gyorsabban haladhatnak, mint mi – tette hozzá Hamid kapitány, mire többen felsóhajtottak az asztalnál. Szóval valószínűleg fejlettebbek nálunk.

– A kérdés csak az, hadihajók vagy nem. – Kábusz százados súgott valamit a mellette ülő tanácsos társának, miközben mindketten rám pillantottak.

– Kvádzsa tengernagyot ez nem érdekli! – legyintett könnyedén Hamid. – Az idegenek várhatóan huszonkét óra múlva lépnek be a rendszerünkbe, ezért utasított minket, hogy gyorsan fejezzük be a javítási munkálatokat, és készítsük föl a bárkáinkat a menekülésre vagy a harcra. Tulajdonképpen ezért hívtalak össze benneteket. Tarhan százados? Hogy állunk?

Minden szem a karbantartók főnökére irányult, aki erre leakasztotta övéről a személyi komputerét, és maga elé rakta az asztalra.

– Nos, mindjárt megnézem, kapitány. Elvileg még ötven szekció átvizsgálása van hátra az alsóbb szinteken, hátul.

– Kérek egy tervrajzot középre! – mondta Hamid a központi agynak, amely összekapcsolódott Tarhan számítógépével, és az aktuális adatok alapján kiszínezte a levegőben megjelenő költözőbárka átlátszó modelljét. A harminc kilométer hosszú, és mintegy negyedekkora átmérőjű henger belsejében zöld mezők jelezték az ébrenléti szektorokat, kékek pedig a hajótest kétharmadát elfoglaló raktéren belüli hibernációs termeket. A hangárok, alkatrész raktárak és automata hulladék újrahasznosító gyáregységek barnák voltak, a taton elhelyezkedő hajtóművek és generátorok sárgák, a fegyvertornyok pedig a burkolaton pirosak. Néhány hibernáló szekció területén narancsszín keresztek villogtak, mutatván az ott folyó munkálatokat a hajó hátsó részén.

– Ha semmi sem jön közbe, holnap reggelre végezhetünk. – becsülte fel optimistán Tarhan a helyzetet. – De a fegyvertornyok némelyike még üzemképtelen. Tizennyolcat nem volt időnk kijavítani, itt felül és oldalt!

A bárkának 248 önálló, komplex fegyverzettel ellátott automata lövegtornya volt a páncélozott burkolaton. Lézerágyúk, torpedóvetők, részecskeszórók. Egyszer már szükségünk volt rájuk, amikor ránk támadtak a Poxok. Tudtuk jól, rövidesen újra kelleni fognak, ha amazok valamiért belénk kötnek.

– Akkor visszarendelem munkára a pihenőbrigádokat. – döntötte el Hamid azonnal. – Kezdjék meg a tornyok átvizsgálását! Mejid hadnagy!

Már vártam, hogy szólítani fog, a testemben mégis szétáradt az izgatottság izomfeszítő érzése. Tisztában voltam a rám váró feladatokkal, és ez feldobta a hangulatom. Végre valami olyat kell csinálnom, ami miatt ébren vagyok a fedélzeten. Most kipróbálhatom, milyen jó vagyok extrakommunikációból.

– Igen, kapitány!

– A te dolgod lesz felvenni az idegenekkel a kapcsolatot, ha belépnek a körzetünkbe. Javaslom, hogy maradj itt a hídon, mert bármikor szükség lehet rád. Remélhetőleg az idegenek közt is vannak telepátiára érzékeny lelkűek, és nem okoz majd gondot a metakommunikáció. Nem tudjuk, milyen egyéb távközlési módszereket használnak a gondolatcserén kívül, ezért a gravizofonokat is széles sávú vételre kell állítanunk.

A kapitány eligazított még néhány tisztet, és utasította a tanácsosokat, hogy tájékoztassák a hajó legénységét, de én már nem figyeltem rájuk. A gondolataim az előttem álló mentális feladat végrehajtása körül forogtak, s nyomban elkezdtem felidézni a kiképzésen tanultakat.

Véget ért az eligazítás, az emberek többsége elhagyta a hidat. Én a flottaközi fliudszál kommunikációs tiszt konzolja mellett kaptam helyet, közvetlenül a kapitány széke előtt. A diagnosztikai robotok már elhagyták a vezérlőtermet, az utolsó technikusok most szerelték vissza a kormányállás műszerblokkjának védőlemezeit. A költözőbárkánk irányítóközpontja kezdett teljes kapacitással működni, minden ember a szolgálati helyén ült.

Aztán következtek a várakozás idegőrlő órái, miközben sorra futottak be a jelentések a hajó egyes pontjain folyó munkálatokról. Az ébrenléti legénység 2500 tagja pihenés nélkül dolgozott a bárka felkészítésén, még az ünnepi előkészületeket is félbeszakították emiatt. Laila csak egyszer keresett, közölve, hogy kirendelték őket a 139-es lövegtorony átvizsgálására. A parkba tervezett sétánkról nem esett szó. Tudtam, hogy a feleségem nem igazán profi karbantartó, de jól tudott bánni a hibakereső rendszerekkel, ezért egy diagnosztikai robot mellé osztotta be a főnöke.

Igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni a fotelemben, és szótlanul szemléltem a parancsnoki hídon zajló munkát. Normál körülmények között én a másodvezérlőben teljesítek szolgálatot, ami innen valamivel hátrébb helyezkedett el, így az itteni férfiakat és nőket csak látásból ismertem. Ha megérkeznek az idegen térhajók, csupán le kell hunynom a szemem, és a megfelelő tudatállapotba merülve kinyitni elmémet a külvilágra. Kevesen képesek közülünk olyan szintű telepatikus metakommunikációra, mint én, ezért lettem tulajdonképpen kommunikációs tiszt a flottánknál.

Ahogy közeledett az idegenek érkezésének várható pillanata, Hamid kapitány sorra kirendelte őrjáratba a hangárban várakozó naszádjainkat. A felderítőink, amiket előre küldtünk, nem tértek vissza, majd bevárnak minket a mélyűrben ha folytatjuk utunkat a galaxis felé. A navigációs asztalon közben a flottánk többi egységének mozgását kísérhettük figyelemmel.

Kvádzsa tengernagy parancsára a bárkák mindössze ezer kilométerre csökkentették térközüket az alakzatban, és a szélekre küldték naszádjaikat, védelmi pozícióba. A haladási irányunktól balra, lent ragyogott a két csillag, amely körül keringtünk eddig, más említésre méltó objektum nem volt a közelünkben.

Fárasztó dolog húsz órán keresztül készültségben maradni, ezért időnként tettem egy sétát a teremben, akárcsak a többiek, megcsodálva a fali monitorokon ragyogó kijelzéseket és holografikus ábrákat. Egyszer enni is kimentem a szomszédos pihenőszobába, ahol a tisztek a tegnapi fedélközi birkózóverseny eseményeit tárgyalták. Tarhan századosnak ezúttal sem akadt legyőzője, úgy hallottam fél füllel.

Épp a fotelemben bóbiskoltam, valahol az álom és ébrenlét határán, amikor az egyik emanációs nyomkövetőnél az ügyeletes altiszt felkiáltott.

– Megérkeztek! Itt vannak az idegenek!

Felbolydult méhkashoz lehetne leginkább hasonlítani azt, ahogy a híd kinézett a következő percekben. Mindenki rohant a műszereihez, vezényszavak harsantak, rövid utasítások és kérdések szálltak a hajó belső hírközlő rendszerén keresztül. Mielőtt becsuktam volna a szemem, hogy alámerüljek a metakommunikációhoz szükséges szintre, vetettem egy kíváncsi pillantást a nagy térmegjelenítőn mozgó objektumokra.

Huszonegy kis golyócska lépett be a téridőbe, tőlünk úgy két fénypercnyire. A flotta köré gömbszerűen kihelyezett, távoli időszálas mikrokamerákon keresztül észleltük őket először, majd a hajónk saját gravizorai is befogták a gravitációs hullámaikat. Szinte egyszerre érkeztek, minimális kronodivergenciával, ami nagyon pontos navigációra, azaz fejlett űrtechnikára utalt. Ezek voltak az idegenek felvezető szondái, amiket mindig maguk előtt ugráltatnak az űrhajók, hogy felderítsék velük a teret, mielőtt beugranának oda.

Mindössze egy tizedmásodperccel később érkeztek meg a nagy gömbhajók, közvetlenül a szondák mögé, gyorsan oszló, halovány ködbe burkolózva. Ezüstfehér burkolatukon ismeretlen jelzések, a műszereink nyomban nekiláttak a belső terük pásztázásának. Mielőbb meg kell tudnunk, milyen lények utaznak bennük, hányan vannak, milyen a hajókon alkalmazott technológia és főként, milyenek a fegyvereik.

– Nem ugranak tovább! – állapította meg a nyomkövető azonnal. – Úgy látszik, idáig jöttek. A nagy hajók alakzatot módosítanak, és újabb kis egységeket bocsátanak ki!

– Kezdjék sugározni a békejelzéseket! – mondta Hamid kapitány, majd egy kezet éreztem a vállamon. – Rajtad a sor, Mejid, beszélj velük!

Alámerültem a telepátiához szükséges tudatállapotba. A lelkem figyelme visszavonult a testemtől, hogy a feladatra koncentrálhasson. Aztán megnyitottam magam a külső gondolatok és érzések előtt, hogy összekapcsolódhassak a többi bárkán dolgozó telepatákkal. így együtt, egy tudati halmazban sokkal hatékonyabban tudunk kommunikálni az idegenekkel, mint ha külön próbálkoznánk vele.

Az első, amit így, csoportként észleltünk, a szeretet és béke volt, telve jóindulattal irányunkban. Az idegenek legalább olyan jó pszichikai képességekkel rendelkeztek, mint mi, mert ők kezdeményezték a metakommunikációt, és meglepő tisztasággal gondolták felénk a mondandójukat. Öröm volt számunkra átérezni az adásukat.

– Optalevon népe üdvözli a csillagrendszerben tartózkodó hajórajt! Békével jöttünk, átutazóban vagyunk a területen, távoli csillag-rendszerek felé. Fogadjátok szeretetünk, várjuk válaszotokat.

– Spirilla birodalom költözőflottája vagyunk, szintén átutazóban! Üdvözlünk benneteket, békével vagyunk irántatok! – gondoltuk el közösen az ilyenkor szokásos üdvözlő formulát.

Aztán a parancsnoki bárkán működő kommunikációs főtiszt, Kadir őrnagy átvette a szót, és attól kezdve ő tárgyalt az Optalevonokkal, mi pedig figyeltünk és félszavakkal tájékoztattuk a hajónk legénységét. Éreztem, hogy körülöttem mindenki megkönnyebbül a hírre; az idegenek szintén barátságos fajta. Aztán újra a telepatikus társalgásra koncentráltam, nehogy bármiről is lemaradjak ebben az izgalmas pillanatban. Vajon hová tartanak ezek a lények?

Elenyészően kicsi a valószínűsége annak, hogy összefussunk egy másik migrációval az univerzumban, ráadásul nem tűntek ismerősnek még a központi agy adatbankja számára sem. Biztosan nem a mi galaxisunkból valók, ráadásul a haladási irányuk is ellentétes a mi útvonalunkkal. Ez mindenesetre igen elgondolkodtató tény volt, amire rövidesen meg is kaptuk a választ.

– A... galaxis felé igyekeztek? – kérdezték az idegenek rövid szünet után. Nem értettük azt a fogalmat, amit a csillagvárosra használtak, ezért az a számunkra csupán furcsa recsegésként, sípolásként jelentkezett a lelkünkben.

– El kellett hagynunk a saját galaktikánkat, mert elértük a Nagy Vonzót. – válaszolta Kadir őrnagy. – Befelé tartunk az univerzumban, a centrum irányába. Lakható, biztonságos csillagrendszereket keresünk, ahol letelepedhetnénk és befogadnak a környező intelligenciák.

– A Nagy Vonzó az univerzum peremét jelenti nálatok? A külső falat? Belezuhan a csillagvárosotok a ...? – Az idegenek érzései meglepetést és csodálkozást sugároztak.

– Igen. Minden intelligens faj menekülni kezdett a galaxisból, mi most a becsült migrációs sáv szélén vagyunk. Karbantartásra álltunk meg, rövidesen indulunk tovább. Ti hová igyekeztek?

Itt egy rövid időre megszakadt a kapcsolat, az Optalevonok érezhetően gondolkodóba estek. Nem tudtuk, miről van szó, de figyeltünk tovább, várva a választ. A két flotta nem jött közelebb egymáshoz, ők is pályára álltak a két csillag tömegközéppontja körül. Aztán áradni kezdtek felénk a gondolatok, és alig győztem felfogni a jelentésüket.

– Mi kifelé költözünk az univerzum belső területeiről. A fajunk nagyon ősi, a belső tartomány népeinek szabad ligájához tartozunk. Azért megyünk kifelé, a Nagy Vonzó irányába, mert túl nagy a zsúfoltság az univerzumunk belső tartományaiban. Évmilliárdok óta létezik ez a... világbuborék, és a fejlett fajok száma egyre nagyobb a centrumában. Folyamatosan érkeznek új csoportok a peremterületekről, a falnak ütköző galaxisokból. Egy nagy beköltözést már a mi fajunk is csinált, talán ötmilliárd éve, nem tudjuk pontosan. Azóta az élőhelyünk újra kisodródott a belső tartományból, de a zsúfoltság nem csökkent. Sok a konfliktus mindenfelé, mert nincs elég hely a fajoknak. Nem akartunk állandóan háborúzni a szomszédainkkal, ezért úgy döntöttünk, keresünk egy másik otthont magunknak. Hibernálva szállítjuk a lakosságot. Szeretnénk letelepedni egy olyan galaxisban, ahol van hely. A ... szerint ilyet csak a peremvidéken találunk, ahonnan már mindenki elmenekült.

– De az veszélyes! – gondolta döbbenten Kadir őrnagy. – A Nagy Vonzó gravitációs ereje beszív benneteket!

– Megállunk a határ előtt és pár százezer évenként visszább vontatjuk majd a csillagrendszerünket. Van hozzá ... technológiánk, meg tudjuk csinálni!

– Azt mondjátok, nincs már elég hely az univerzumban? – Életbevágóan fontos volt ez a kérdés a számunkra, magam is beleborzongtam a felismerésbe.

– Hely mindig van, csak jó hely nincs. Tudunk róla, hogy egyes öreg, fejlett intelligenciák időnként elhagyják az univerzumot, és kiköltöznek a káoszba. Új univerzumokat teremtenek a feneketlen mélységben, a ... tartományában. A mi vezetőink azonban úgy döntöttek, inkább maradunk ebben a világbuborékban. Nem tartottunk velük. Karbantartást végzünk, aztán megyünk tovább a Nagy Vonzó felé. Béke legyen veletek!

A kapcsolat megszakadt, az Optalevonok nem kívántak egyelőre többet beszélni velünk. Nyilván volt elég dolguk a hajóik fedélzetén.

Mi, a bárkáink telepatái váltottunk még néhány gondolatot egymással, aztán megszakítottuk a közös tudatmezőt, s én visszasüllyedtem a privát lelki szférámba.

Kinyitottam a szemem, tekintetem körbefutott az engem bámuló emberek arcán, akik végighallgatták a közvetített szavaimat a kommunikáció közben. Tudtam jól, most mindenkinek ugyanaz a kínzó gondolat kering a lelkében, miközben a holografikus vetítőernyőn látható csillagos mélyűrt bámuljuk. A kép közepén a célállomásnak kijelölt galaxis tányérja lebegett, ahová már vagy ezer éve úton vagyunk, egy szebb jövő reményében.

Végül Hamid kapitány volt az, aki kimondta a később klasszikussá váló kérdést, fáradtan masszírozva a homlokát, enyhén elkeseredett tekintettel.

– Akkor most merre meneküljünk tovább?

 

Allen Newman: Acélkoporsó

1.

Az ébredés fájdalmas volt. Rosszabb a halálnál.

Iszonyatos görcs rántotta össze az izmait, és ujjai úgy görbültek be, mintha soha nem akarnának kiegyenesedni. A testét fagyott hústömegnek érezte, bőre sötétlilára váltott, ereiben a vér feltorlódott jéghegyek között tört utat magának. Hiába tudta, hogy mindezen tünetek a hibernáció utóhatásai, a kínt az ok ismerete nem enyhítette. Gondolata kihűlt testű madárként vergődött koponyája csontbörtönében.

Fázott. Remegett. Haldoklott.

A jégkristályok szétfeszítették az érfalakat: mindez néhány száz évvel korábban a biztos halált jelentette volna a felolvasztottak számára, mára azonban erre is megtalálták a megoldást.

A szívdobbanásnyi idő alatt lefagyasztott test az ébredést követően is ép marad. Maradandó károsodás nem mutatható ki: mindez a medidocnak köszönhető, amely regenerálja és újjáépíti a megrongálódott sejteket.

Quincey kívülről fújta a prospektus bevezetőjét, ez azonban nem segített elviselni a fájdalmat. A reklámfüzet nem ejtett szót a kínról, talán azért, mert semmilyen tréning nem készíthette fel erre az érzésre.

Megpróbálta hátrafeszíteni a lábfejét, hogy enyhüljön a görcs, de se a lábát, se a kezét nem tudta mozdítani. Kétségbeesve tekergőzött, a fején kívül azonban más tagja nem engedelmeskedett az akaratának.

– Nyugodj meg! Mindjárt jobban leszel! – hallotta maga felett a testetlen hangot, de az ibolyakék ragyogáson kívül semmit nem látott.

A hang azonban ismerős volt, ezért nem próbálkozott tovább a felüléssel. Nyugton maradt, és a fájdalomtól zsibbadtan várta, mi fog történni.

Lassan, elképzelhetetlenül lassan, melegség áradt végig a tagjaiban, és az örök fagy hidege felengedett. Most már tudta, mit érezhetett volna egy mamut, amit a sarki jégpáncél alól ásnak elő, ha történetesen építenek egy akkora medidocot, amibe belefér otromba termete.

Vércsekarommá görbült keze, amely eddig a szemét igyekezett kivájni, most tehetetlenül az oldala mellé hullott, mintha kihúzták volna belőle a merevítő huzalokat. Pánikba esve ismerte fel, hogy deréktól lefelé is megszűnt minden kapcsolata a testével: eddig legalább a fájdalom tudatta vele, hogy él, most azonban egyáltalán semmit nem érzett. Átfutott az agyán, hogy talán végleg megbénult – rohadt prospektus, semmi nem igaz abból, amit leírtak –, de az ismeretlen férfi ismét megszólalt, és halk hangja elsöpörte az agyában megfogalmazódott kétségeket.

– A medidoc szerint kutya bajod. Néhány perc múlva felkelhetsz. Táncolni még nem tudsz majd egy ideig, ahhoz előbb vissza kell nyerned az erődet, de túlélted a fagyasztást, és ez a lényeg!

A bénultsággal együtt a farkasvakság is múlóban volt, és most már látta a fölé hajló alak körvonalait. A sötét sziluett háta mögül kéken ragyogva tört elő a neonlámpák fénye.

Könny szökött a szemébe. Kipislogta.

Egy tenyér csusszant be a háta mögé – érezte az emberi bőr melegét –, és az ismeretlen férfi ülő helyzetbe kényszerítette.

– Látsz? Tudod, ki vagyok?

Mindkét kérdésre nemmel akart felelni, ám mielőtt kimondta volna, rádöbbent, hogy ez nem lenne igaz. A szeme elől tisztult a homály és most már rádöbbent, hogy hol van, és ki áll vele szemben.

Hórihorgas, feje tetején kopaszodó férfi, keskeny arca közepén póznaként emelkedő sasorral. Idősebb, mint amilyenre emlékezett, de határozottan ismerős.

– Schulz doki!

A hajóorvos elmosolyodott.

– Örülök, hogy megismertél. Üdvözöllek a fedélzeten, Quincey! Túl kell esned még néhány vizsgálaton... tudod, IQ teszt, reflex-vizsgálat, terheléspróba, szervi rendellenességek, a szokásos... aztán újra szolgálatba állhatsz.

– Megnyugtató ezt hallani.

– Jól van. Akkor próbálj felállni!

Quincey óvatosan kinyújtotta a jobb lábát, addig, amíg lábujja a langyos fémpadlóhoz nem ért, aztán ránehezedett. Schulz doki átkarolta a vállát, és segített neki talpra állni, ennek köszönhetően nem vágódott el. Továbbra is a hajóorvosra támaszkodva, elindult a távolban szürkéllő ajtónyílás felé. Meglepően hamar elérte.

Pár lépés távolságra jártak, amikor az ajtó sziszegve oldalt csúszott, és Quincey megkérdezte:

– Tudom, hogy a hibernátorban lehetetlen érzékelni az eltelt időt, mégis úgy tűnik, mintha csak tegnap indultunk volna útnak. Milyen messze járunk az Alephtől?

– Elég messze. Földi idő szerint 2527. április 3-át írjuk. Alig néhány hónapja keltünk útra.

– Akkor... Miért olvasztottak fel? Tíz év után kellene csak szolgálatba állnom.

– Vészhelyzet állt elő. Niccolo megőrült. De erről majd a kapitány akar beszámolni, személyesen. Hamarosan gyűlést tart az ebédlőben.

2.

Két órával később, a vizsgálatok végeztével Quincey a többiekkel együtt ott ült az ebédlőben. A kerek fémasztal körül vele együtt négyen foglaltak helyet.

Schulcz doki a kinyomtatott leleteket nézegette, melyeket időről-időre összehasonlított a laptopján lehívott felvételi adatokkal, és teljesen elmerült a munkájában.

Katanga, a fekete bőrű gépész unottan rágózott, arcáról lerítt az érdektelenség. Köztudomású volt, hogy a kopaszra borotvált nő utálja a hasonló összejöveteleket: míg rajta kívül mindenki egyenruhát öltött, ő átizzadt, tengerzöld atlétatrikóban feszített. Quincey tekintetét mágnesként vonzották a vékony anyag alatt domborodó, kemény bimbójú mellek, de amikor a pillantása találkozott az elégedetten vigyorgó gépészével, gyorsan elkapta a szemét, és inkább Poljakov felé fordult.

A szláv származású nő csontos arcán felsőbbrendű arckifejezés honolt, karját melle előtt keresztbe fonta, és egyenes derékkal ült a széken, mintha karót nyelt volna.

A biztonsági tiszt dolga a lehető legunalmasabbnak számított egy telepeshajón: az emberek a hatalmas raktérben hevertek, fagyos álomba merülve átaludták az utat, és a fedélzeten csak az öttagú személyzet volt ébren. A legénység nem először hajózott együtt, ismerték egymás szokásait, így ritkán adódott olyan eset, amely bármiféle közbeavatkozást igényelt volna. Poljakov ebből kifolyólag kettős feladatot látott el, másodgépész is volt egyben. Tíz évig tartott a szolgálat, aztán felolvasztották a következő váltást, és helyet cseréltek velük. Tíz év dögunalom várt minden biztonsági tisztre. Ennek ellenére mindegyikük fennhordta az orrát.

A fekete gépész állandóan hergelte a biztonsági tisztet. Most is hátradőlt a székében, és csizmás lábát az asztalra helyezte. Poljakov vasvilla-tekintettel fordult feléje.

– Vedd le a lábad az asztalról!

Katanga megrántotta a vállát.

– A hajózási szabályzat nem tiltja.

– De igen. Első fejezet hármas pont: A kapitánnyal szemben nincs helye tiszteletlen viselkedésnek. Az asztalra helyezett láb pedig véleményem szerint a tiszteletlen viselkedés kategóriájába tartozik.

– Az ám, de hol a kapitány?

Poljakov összeszorította az ajkait, ettől olyanná vált az arca, mint aki mindjárt elsírja magát.

– Hamarosan megérkezik. Utoljára mondom, hagyj fel a tiszteletlenséggel!

– Amint megjön, megteszem.

Quincey csendben maradt. A két nő intézze el a vitát egymás között. Ha közbeszól, mindketten ellene fordulnak, így viszont lehetséges, hogy elfajul a veszekedés, és kilátás nyílik egy kis bunyóra. A párviadal végeredménye nem látszott kétségesnek: a két nő közül a gépész volt az alacsonyabb, ráadásul a langaléta biztonsági tiszt bizonyára ismerte a pusztakezes harc fogásait.

Ssssisssshhh!

Váratlanul feltárult az ajtó, és a nyíláson Rodriguez kapitány lépett be. A hajóparancsnok hosszú, szőke haját kontyba fogta, és a vállán, mint mindig, most is ott ült házikedvence, a kwakhi. Az apró lény a cerkófmajom és a pincsikutya keresztezésének látszott: öt ujjú, emberszerű végtagjai segítségével úgy kapaszkodott és mászott, mint egy majom, ám értelmi képességei – erről tanúskodott ostoba ábrázata -egy túltenyésztett kutyáéval voltak egyenrangúak.

Rodriguez kapitány energikus léptekkel az asztalfőn álló üres székhez sietett, és leült. Quincey elismerően állapította meg, hogy a kapitány nem csak csinos, de még a mellei is nagyobbak, mint a gépésznek, beosztottjával ellentétben azonban azokat nem tette közszemlére, hanem inkább szűk overalljába gyömöszölte, mintha szégyellené őket. A három nő között vitán felül ő volt a legszebb, s egyben a legmegközelíthetetlenebb.

– Katanga, vegye le a lábát az asztalról! – mordult rá a kapitány a kopasz gépészre.

– Elnézést, kapitány!

A megszólított gyorsan engedelmeskedett a parancsnak.

Poljakov elégedetten hátradőlt, és arcára rögtön kiült a na-ugye-én-előre-megmondtam vigyor.

Schulz doki felszólítás nélkül kikapcsolta a laptopját, és a papírokat is távolabb tolta a keze ügyéből.

A kapitány megköszörülte a torkát.

– Üdvözlöm a körünkben, Quincey!

– Köszönöm, kapitány.

– Nos, azért gyűltünk most össze, hogy megvitassuk a helyzetet.

– Milyen helyzetet? – szólt közbe szemöldökét felhúzva Katanga. – Attól, hogy Niccolo megörült, nem kellene a gatyánkba rondítanunk!

– Az én hatásköröm eldönteni, hogy mikor tekintem kritikusnak a helyzetet, és mikor hívom össze a hajótanácsot. Niccolo első tiszt elméje megbomlott, ezért a feladatát a következő váltás első tisztje – itt biccentett Quincey felé – fogja ellátni.

– Szerintem felesleges volt Quinceyt kiolvasztani – morogta maga elé a gépész, de úgy, hogy a véleményét mindenki hallja. – Az első tiszt ugyanúgy nem csinál semmit, mint a biztonsági tiszt.

Poljakovnak ennyi elég volt, hogy beliluljon a feje.

– Kapitány, maga is hallotta mit mondott Katanga gépész! A sértésért öt kredit levonást javaslok a béréből!

– A saját béreddel szórakozz, Hókefélke!

– Elég legyen! – emelte fel a kezét Rodriguez kapitány. – Katanga, fogja be a száját! Ha még egyszer kérés nélkül megszólal, tíz kreditet vonok le a béréből. Poljakov, maga pedig csak a feladatkörébe tartozó ügyekben tegyen javaslatot!

A két nő elhallgatott. A gépész elgondolkodva forgatta a rágót a szájában, a biztonsági tiszt pedig villámló szemmel meredt maga elé.

– Doktor magán a sor. Ismertesse, mennyire súlyos Niccolo első tiszt állapota. Az elejétől kezdje, mert Quincey még semmit sem tud a dologról.

– Őszinte leszek. Fogalmam sincs, mitől bomlott meg Niccolo elméje. A Remény elindulása után öt hónappal jelentkeztek rajta az első tünetek. Nyugtalanság, álmatlanság, összefüggéstelen beszéd. Először azt hittem, az okozza a bajt, hogy nem tudja feldolgozni a Földtől való elszakadás, és a majd’ száz évig tartó utazás gondolatát. Azt azonban kezdettől fogva furcsának találtam, hogy a „honvágy” ilyen hamar úrrá lett a legénység egy tagján. Próbálkoztam altatókkal és hangulatjavító gyógyszerekkel, de egyik sem használt. Az őrültség egyre jobban elhatalmasodott rajta. Mint tudjátok, a hajón nincs nappal és éjszaka, csak a belső ritmus fenntartása érdekében járnak az órák, és tartjuk be az időrendet, mégis Niccolóra mindig este nyolc és tíz között tör rá a roham, és hajnaltájt nyugszik csak meg.

– Miben nyilvánul meg az őrültsége? – kérdezett közbe Quincey.

– Először összetört minden tükröt, amit csak meglátott. Aztán a raktérbe járt imádkozni, pedig korábban nem gyakorolta a vallását. Amikor hajlandó volt szóba állni velem, akkor valamiféle Mesterről hadováit, aki eljön közénk, és a tanítványává fogadja majd őt. Aztán nyersen kezdte el falni a húst, de csak azért, hogy az „élet italát”, a vért, felszürcsölhesse. Akkor zártuk be a fogdába, amikor szét akarta tépni a kapitány kwakhiját.

Az állat felkapta a fejét, mintha meghallotta volna, hogy róla beszélnek.

– Szegény Leelee!

Rodriguez kapitány megsimogatta a kwakhi hátát, erre az morrant egyet, és barátsága jeléül felkunkorította hosszú farkát.

– Miután bezártuk, Niccolo könyörögni kezdett, hogy engedjük a Mesterhez, és amikor nem tettünk eleget a kérésének, a saját húsát kezdte el marcangolni. Véresre kaparta az arcát, és fel akarta vágni az ereit. Kénytelenek voltunk lekötözni, és minden este őrt állítunk az ajtaja elé. Itt tartunk most.

– Ezt tényleg elég rosszul hangzik. És mit akartok kezdeni vele?

– Én le akartam fagyasztani – szólt közbe a kapitány. – De a doki azt mondta, ezzel csak elnapolnánk a problémáját. Amikor elérjük az Alephet, úgyis fel kell ébresztenünk, és akkor ugyanolyan őrült lesz, mint volt. Jelenleg tehát a doki tanulmányozza, és megpróbálja megfejteni, hogyan lehetne visszaállítani az elméje épségét, vagy legalább stabilizálni az állapotát, hogy ne jelentsen veszélyt magára és a környezetére.

– Előbb-utóbb sikerrel járok. Nem akarom ilyen hamar feladni.

A kapitány jóváhagyólag bólintott.

– A maga dolga, doki. Nem szólok bele. Quincey, elég erősnek érzed magad?

– Igen.

– Remek. Akkor mától szolgálatba állsz. Délután négytől átveszed az őrséget Poljakovtól.

Quincey szíve körül fagyos ujjak szorultak össze. Abban reménykedett, hogy csak a hibernáció utóhatásaként tört rá a baljós érzés, de ezzel még magát sem sikerült becsapnia.

 

3.

A fogda előtti folyosón valami gond lehetett a világítással. A steril kék fény pillanatokra elhalványult, és közben halk sercegés hallatszott. Quincey fél óráig bírta a villódzást, aztán a szoba ajtaja mellett elhelyezett panelhez lépett, és megnyomta a kommunikátoron a „gépház” feliratú gombot.

Rövid csend után a képernyő kivilágosodott, és megjelent rajta Katanga fekete ábrázata. A nő vastag ajkát csücsörítve kérdezte:

– Na mi újság, szépfiú?

– Energia kimaradás van az A szektor második szintjén.

– Igen? És ez mit jelent?

– Elromlott a világítás.

– Mindjárt ellenőrzöm – mondta Katanga, és kopasz feje eltűnt a kamera látóteréből.

Kisvártatva a gépész újra előbukkant.

– Igazad volt. Valahol túlterhelődött a hálózat. Holnap majd, ha lesz időm, megvizsgálom. Addig bírd ki valahogy. Mikor jár le a szolgálatod?

– Éjfélkor.

– Ha van kedved, meglátogathatsz. Jó nagy az ágyam, ketten is elférünk benne. És engem nem zavar, ha összegyűrődik a lepedő...

Quincey arca elvörösödött. Magának sem merte eddig bevallani, de kívánta a szégyentelen fekete nőszemélyt. Valami állati vonzerővel bírt, aminek nem tudott ellenállni.

– Majd meggondolom a dolgot! – mondta gyorsan, és kikapcsolta a kommunikátort.

Quincey ellenőrizte a fogda ajtaját, aztán visszaült a helyére. Őrségben tilos volt bármiféle szórakozás, ami elvonja a figyelmet a tevékenységtől. Ezért nem nézhetett 3D lemezeket, és még a zenehallgatás is meg volt tiltva.

A neoncsövek sercegésén kívül más zaj nem hallatszott. A telepeshajó belsejében – a légmentesen záródó szobákat kivéve – állandó volt a hőmérséklet, ezért még a lehűlő fémek pattogása sem zavarta meg a csendet. Az őrség unalmas órái lassan teltek. Nem történt semmi említésre méltó, egészen tizenegy ötvenig.

Tíz perccel a váltás előtt Niccolo dobálni kezdte magát, és úgy ordított, mint akit nyúznak.

– Mesteeeeeeer! Mesteeeeeer!

A zárt ajtó tompította a hangot, de így is majd megállt Quincey szíve, amikor a fogoly először felüvöltött. Az első tiszt a nyílásba illesztette a nyakában lógó azonosítókártyát, és kibiztosított, kábítósugárra állított pisztollyal a kézben lépett be a fogdába.

Niccolo szeme nyitva volt, de összenőtt szemöldöke alól csak a szemfehérje villant elő. A fogoly szája szélén hab csordult le, és a testét úgy megfeszítette, hogy a rugalmas szíjak a húsába vágtak. Közben pedig hörgött és ordított, néha érthető, de legtöbbször érthetetlen szavakat.

– Mi a fenének nem bírtad ki még egy kis ideig! – szitkozódott Quincey, aztán legalacsonyabb fokozatra állította a fegyverét, és meghúzta a ravaszt.

Niccolo testén remegés futott végig, de ezen kívül más jelét nem adta, hogy bármiféle hatása lenne rá a kábítólövedéknek.

Quincey újra és újra tüzelt, és közben egyre erősebbre állította a sugár intenzitását. Végül a fogoly elcsendesedve visszahanyatlott az ágyba.

Másodpercre pontosan, éjfélkor megérkezett Poljakov. Az egyenruhája frissen vasaltnak tűnt, és szertartásos merevséggel közeledett a vibráló fények megvilágította folyosón. Miután átvette a szolgálatot, megkérdezte, hogy történt-e bármi rendkívüli.

– A világítás, mint látod, kihagy. Beszéltem Katangával, és megígérte, hogy ha lesz ideje, holnap megjavítja.

– ígérni mindent lehet. Bejegyzem a hibát a műszaki naplóba, akkor majd csipkedi magát. Ha nem teszi, levonnak a béréből. Más?

– Tizenegy ötvenkor Niccolónak rohama volt. Kiabált és dobálta magát.

– Mit mondott?

– A Mesterről zagyváit, hogy ő akar lenni az első tanítványa, és ne hagyja magára, meg hasonlókat.

– Bejegyezted az orvosi naplóba?

– Még nem.

– Akkor tedd meg most.

Quincey bekapcsolta a felvevőt, és elmondta még egyszer ugyanazt, amit korábban megosztott a biztonsági tiszttel. Miközben beszélt, megfogadta, hogy legközelebb mindent rögzít, és Poljakovnak csak annyit vet majd oda, hogy hallgassa meg a felvételt.

Az első tiszt hamar végzett, és elindult a gépház felé. Annak ellenére, hogy egész nap szinte semmit nem csinált, elég fáradtnak érezte magát. Mégis arra az elhatározásra jutott, hogy egy kis testmozgás nem fog megártani, feltéve, ha Katangát nem nyomta még el az álom.

A hajó kiszélesedő, több szintes törzsét hosszan elnyúló, boltozatos raktárhelyiségek foglalták el. Quincey végiggyalogolt a plexifedeles koporsók között, miközben léptei visszhangozva verődtek vissza a terem fémfalairól. A kék világításban az egymás mögött sorakozó hibernátorok olyanok voltak, mint a sírdombok, azzal a különbséggel, hogy ezek belsejébe be lehetett pillantani, és ott békésen szunnyadó emberek, és nem fosztó húsú, megsárgult csontvázak látszottak.

Quincey felpillantott a hatalmas védőpanelekre, amelyek végigfutottak a hajó gerincén. Ha majd megérkeznek, és pályára állnak az Aleph körül, félrecsúsztatják a fémlemezeket, hogy a telepesek „odakintről” is szemügyre vehessék és megcsodálhassák új otthonukat. Most azonban az űr végtelen feketeségén kívül nem lett volna mit nézni, maradt hát szürke fémfalak látványa, és a lassan mindenkire rátelepedő bezártság-érzés.

A raktár után máris a gépházba vezető keskeny folyosón találta magát. Kellett a hely a hatalmas üzemanyagtartályoknak, és ezért a hajó konstruktőrei épp csak annyi teret hagytak szabadon, amin egy ember – vállait behúzva – át tudta küzdeni magát. Hamarosan kitágult a folyosó, mivel Quincey elérte a lakómodult, amin túl már a csillagmotorok birodalma kezdődött. Oda csak sugárzásvédő öltözetben volt tanácsos behatolni.

Katanga szobájának ajtaja félrecsúszott előtte, pedig arra számított, hogy a gépész bezárja éjszakára. Ha már így alakult, kopogás nélkül lépett be a szobába, aztán értetlenül megállt az ajtóban. Felesleges volt beljebb mennie, mert ahol állt, onnan az apró helyiség minden zugát belátta. Katanga nem volt sehol. A gépész takarója félre volt dobva, az asztalán pedig egy elmosatlan tányér és pohár hevert.

Quincey sarkon fordult, és már elindult volna visszafelé, amikor a szeme sarkából mozgásra figyelt fel. A csillagmotorokhoz vezető folyosón mintha két ember ölelkezett volna, de mivel elég távol voltak, az első tiszt nem tudta megítélni, hogy nem csalta-e meg a szeme. A két alak közül az egyik Katanga lehetett: magatehetetlenül hevert a fekete lebernyeges, ismeretlen férfi karjaiban, és egy hullasápadt arc -csak a szeme vöröslött, mint az izzó parázs – hajolt föléje.

Quincey futva indult meg feléjük, és közben ellenőrizte a csuklójára erősített műszeren, hogy nem válik-e veszélyes mértékűvé a sugárzás, aminek most kiteszi magát. Csak egy pillanatra nézett a folyadék-kristályos kijelzőre, ám ennyi elegendőnek bizonyult, hogy az elveszítse szem elől az ismeretlent. A fekete lebernyeges fickó egyszerűen beleolvadt a sötétségbe, mintha soha nem is létezett volna. Amikor az első tiszt a helyszínre ért, már csak az ájultan heverő Katangát találta ott.

Quincey a nő mellkasára tapasztotta a fűlét, aztán a pulzusát is ellenőrizte: gyengén ugyan, de vert a szíve. Ölbe vette a gépészt, és futva megindult vele visszafelé. A hálóhelyiségbe érve az ágyába fektette Katangát, aztán a fali kommunikátoron felhívta a hajóorvost.

Schulcz doki csak sokára kapcsolta be a készülékét. A szemeit még nem nyitotta ki, és ásítva kérdezte:

– Mi történt?

– Katanga rosszul lett. Elvesztette az eszméletét. Gyere a szobájába, és vizsgáld meg azonnal!

– Jól van, mindjárt ott vagyok.

Quincey visszaült az ágy szélére, és várt. A gépész a szokásosnál sápadtabbnak tűnt. Megvizsgálta a nő koponyáját, de azon nem látszott sérülés, nem ütötte be sehová. Fogalma sem volt, mitől ájulhatott el, mivel külsérelmi nyom nem látszott rajta, csak két apró sebhely a nyakán, amelyekből alig szivárgott a vér.

A hajóorvos hamarosan megérkezett, és megvizsgálta Katangát.

– Ilyet még nem láttam! – csóválta aztán a fejét aggodalmasan Schulz doki.

– Mi a baja?

– Kivérzett. Pedig a nyakán lévő sebek túl kicsik ahhoz, hogy ekkora vérveszteséget okozzanak.

Quincey megragadta a hajóorvos vállát.

– Meg tudod menteni?

– Vérátömlesztésre van szüksége. Ha megkapja, életben marad. Vigyük az orvosi szobába.

Antigrav övet csatoltak a gépész derekára, hogy semlegesítse a hajóban uralkodó mesterséges gravitáció hatását, aztán a lebegő gépészt könnyedén átúsztatták az üzemanyagtartályok közötti szűk folyosón.

Az orvosi szobába érve Schulz doki csoportazonos vért keresett, aztán bekötötte a transzfúziót.

– Most hagyjuk pihenni. Néhány óra múlva jobban lesz.

– Itt maradok mellette! – jelentette ki Quincey, ám a hajóorvos gyengéden kituszkolta a szobából.

– Felesleges lenne maradnod. Menj, feküdj le, a műszerek jelzik, ha változás áll be az állapotában.

Az első tiszt engedelmeskedett. A szállására ment, de még sokáig nem sikerült elaludnia, mert az ismeretlen, fekete lebernyeges alak hullasápadt arcát, és vöröslő szemét látta maga előtt.

 

4.

Másnap dél körül Katanga magához tért.

Amikor Quincey megkapta az üzenetet, azonnal az orvosi szobába sietett. Meglepetésére már a helyiségben találta Rodriguez kapitányt is.

A gépész erőtlen mosollyal üdvözölte a látogatókat.

– El tudja mondani, mi történt magával? – kérdezte a parancsnok.

– Nem emlékszem semmire. Az egyik pillanatban az ágyamban feküdtem, aztán pedig már itt ébredtem fel. A többi ostoba rémálom. Lángoló szemek, csontok és vér, tengernyi vér. Nagyon gyengének érzem magam.

– Az állapota megfelelő, csak pihennie kell, és visszanyeri az erejét! – szólt közbe a doki.

– Van valami elképzelése, hogy mi ejtette a sebeket Katanga nyakán?

– Nincs. Olyasféle a nyom, mintha harapás volna, de nem hallottam, és nem is olvastam még olyan lényről, amely hasonló sebet ejtene. Talán egy génmanipulált denevérfajta? Nem tudom. De természetesen okozhatta valami hegyes szerszám is, foghoz hasonló.

A kwakhi felborzolta szőrét, és dühösen fújt egyet.

A kapitány megvakarta az apró állat füle tövét.

– Jól van, mindjárt megyünk, Leelee – mondta, aztán az első tiszt felé fordult. – Quincey, maga látott valamit?

– Nem vagyok biztos benne. Úgy tűnt, mintha egy földig érő, fekete köpenybe burkolózó alak tartaná Katangát a karjaiban, de túl távol állt tőlem. Lehet, hogy rosszul láttam.

– Ettől nem lettünk okosabbak. Doki, vigyázzon a betegre, maga pedig Quincey, foglalja el a helyét a hajóhídon.

A nap további része unalmasan telt. A robotpilótába induláskor betáplálták a célt, s az hiba nélkül tette a dolgát. A kapitány és az első tiszt feladata abból állt, hogy ellenőrizték a beállításokat, nem tértek-e el az iránytól, megfelelő hatásfokkal működnek-e a csillagmotorok, a hajót nem érte-e külső sérülés, nem hibásodtak-e meg a létfenntartó rendszerek. Ha valamilyen hibát észleltek volna, intézkednek a kijavításáról, de ilyen eset a tíz éves ébrenlét alatt csak ritkán fordulhatott elő. Ennek ellenére minden nap végigmentek a szokásos rutinon.

A vacsorát csendben fogyasztották el, mindenki a gondolatába merülve evett. Quincey nem volt igazán éhes, ezért az étel felét a tányérján hagyta, majd távozott, hogy leváltsa a börtöncella előtt posztoló Poljakovot.

A biztonsági tiszt az ajtó mellett ült, kezében a kibiztosított pisztollyal. Természetesen erre nem lett volna szükség, főképp azért, mert a fogoly odabent még le is volt szíjazva, de Poljakov élvezte, ha a fegyver markolata a tenyerébe simul.

– Hogy van Niccolo? – kérdezte Quincey.

– Végigaludta a napot. A doki volt benn nála egyszer, más nem történt.

Az első tiszt átvette a szolgálatot. Az idő ismét irtózatosan lassan telt, a világítás pedig megint ki-kihagyott, és a zúgás fülsértőbbnek hangzott, mint előző éjszaka. A gépész az orvosi szobában feküdt, így hiába jegyezték be hibát a műszaki naplóba, nem tudta megjavítani.

Quincey az órájára pillantott. Tizenegy múlt néhány perccel. Arra gondolt, hogy a dupla szolgálat miatt még legalább nyolc órát kell kibírnia, amikor sötétségbe borult a folyosó. A süket csöndbe váratlanul belehasított a cella ajtajának halk szisszenése.

Az első tiszt felemelte a pisztolyát, de a tömény feketeségben nem látta, hogy kire, és merre kellene tüzelnie. Felajzott képzelete rémeket festett a folyosó falára: úgy érezte, hogy a vérére szomjazó dögök körbevették, és lelapulva, ugrásra készen várnak arra a pillanatra, amikor hátat fordít nekik.

Meghúzta a fegyver ravaszát.

Színes energianyalábok égettek perzselt szélű lyukakat a sötétségbe, de a sugarak intenzitása olyan alacsony volt, hogy azok fényénél alig látott valamit. Annyit mindenesetre sikerült megállapítania, hogy nem lesnek rá szörnyetegek a folyosó túloldalán.

A fogda ajtaja azonban nem nyílhatott ki magától. Ellenőriznie kellett Niccolót. Beóvakodott a cellába, és eltapogatózott az ágyig, amelyre az őrültet szíjazták. A sejtése nem csalta meg: a rugalmas hevederek elszakadtak, és a fogolynak hült helye volt. Visszabotorkált a fali kommunikátorig, de aztán rá kellett jönnie, hogy energia híján az sem működik.

Talán az egész hajó hálózata felmondta a szolgálatot?

Nem tudhatta. Elindult a folyosó mentén a vezérlőterem felé. Két fordulót tett meg a falhoz lapulva, amikor a távolban halványkék derengést pillantott meg. Megszaporázta a lépteit, és hamarosan elért egy működő kommunikátort. Először a kapitányt hívta.

– Kapitány, a fogoly megszökött!

– Ne ugrasson, Quincey! Le volt kötözve, cellába zártuk, és őr állt az ajtaja előtt!

– Tudom, én vigyáztam rá. Mégis megszökött. Kialudt a világítás, és nem láttam semmit. A sötétben elsurranhatott mellettem. Megvizsgáltam az ágyat, a szíjakat elszakították.

– Hol van most?

Quincey körbenézett, és meglátta a festett feliratot a feje fölött.

– B szektor második szint.

– Jól van, ne mozduljon. Poljakovval mindjárt ott vagyunk.

A kapitány és a biztonsági tiszt kézi reflektorokat is hoztak magukkal, és amikor bekapcsolták, szinte fényárba borították a folyosót. Mintha egy-egy törpe nap gyúlt volna ki a kezükben, annyira erős, narancsszín fényt sugároztak a lámpák.

A folyosón ketten fértek el egymás mellett, ezért Quincey hátramaradt, és társai mögött haladt előre. Az orvosi szobában szembesültek azzal, amivel korábban az első tiszt. Az elszakíthatatlan, rugalmas szíjak tépetten lógtak, a műszerek képernyői pedig sötétek voltak.

Rodriguez kapitány körbejárta az ágyat, és leguggolva megvizsgálta a fali csatlakozókat is. Közben a válláról leugrott a kwakhi, és gazdáját utánozva körbeszimatolt a szobában. Kisvártatva a parancsnok felegyenesedett, és hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Az agyműködést figyelő berendezés zárlatos lett, és tönkrevágta a hálózatot. Nem értem hogy történhetett. Semmi nem akaszthatta ki annyira a gépet, hogy beadja a kulcsot.

– És a szíjak?

– Emberi erővel lehetetlen szétszakítani. Ha mégis Niccolo csinálta, akkor egy kézzel palacsintává lapíthat bennünket.

– Majd meglátjuk! – mondta magabiztosan Poljakov, és a maximumra tekerte a bénítósugár erejét.

– Meg kell keresnünk azt az őrültet, mielőtt magában, vagy másban kárt tenne. Szólok a dokinak, aztán megkezdjük a hajtóvadászatot...

 

5.

Végigjárták a hajót, és módszeresen átkutatták minden zugát. Az orrban, a vezérlőteremben kezdték, aztán jöttek a közös helyiségek, majd a legvalószínűbb búvóhely, a többszintes raktár. A kapitány harmadfokú készültséget rendelt el, ez azt jelentette, hogy minden ajtó automatikusan bezárult, és ezeket csak az ő nyakában lógó kártyával lehetett kinyitni. Kibiztosított fegyverrel haladtak szektorról szektorra, és minden szintet végignéztek. Az ajtók szisszenve záródtak be mögöttük, és ezzel elzárták az ellenőrzött részt a többitől.

Ahogy a C szektor, és a raktárhelyiségek vége felé közeledtek, úgy lett egyre nyugtalanabb a kapitány házikedvence. A kwakhi ijedten pislogott jobbra-balra, vinnyogott, és a szőrét borzolta. Rodriguez kapitány egyszer rá is ripakodott, amikor az állat túl erősen kapaszkodott a nyakába.

– Leelee, mindjárt megfojtasz! Fogd vissza magad, mert nem kapsz több mogyorót!

A kwakhi megsértődhetett, mert váratlanul leugrott a kapitány válláról, és makogva eltűnt a hibernátorok között.

– Menjünk utána, uram? – kérdezte a doki.

A kapitány legyintett.

– Hadd menjen, messzire nem szökhet. Az ajtókat bezártuk magunk mögött.

Még két terem volt hátra, mielőtt elérték volna a D szektort, és az üzemanyagtartályokat. Érezték, hogy szorul a hurok, és nemsokára megtalálják a szökevényt.

Quincey keze annyira izzadt, hogy markából majdnem kicsúszott a fegyver. Tenyerét a nadrágjába törölte, aztán ismét felemelte a pisztolyát.

Elhelyezkedtek két oldalt, és Poljakov bólintással jelezte, hogy a kapitány nyithatja az ajtót.

Rodriguez parancsnok behelyezte a kártyáját, és amikor a nyílás feltárult, félrelépett a tűzvonalból.

Nem kellett tovább keresniük Niccolót. Az őrült ott térdepelt velük szemben, és a sarkain hintázva siránkozott. Összefüggéstelen szavait alig lehetett érteni.

– Mester, mester, miért taszítasz el magadtól? Miért nem engem választasz? Vedd a vérem! Én vagyok az egyetlen... Az egyetlen, aki tudtam az érkezésedről... A leghűségesebb tanítványod leszek... Mester, vedd a vérem...

Poljakov nem volt kíváncsi a litánia folytatására. Bár Niccolo ártalmatlannak tűnt, beleeresztett egy sorozatot. Még akkor is lőtt, amikor a fickó fennakadt szemmel oldalt dőlt.

– Hagyja abba, ez parancs! – szólt rá a biztonsági tisztre az indokoltnál keményebben Rodriguez kapitány, majd intett a hajóorvosnak.

– Doki, vizsgálja meg, nem esett-e komolyabb baja.

– Remélem, feldobja a talpát... – morogta maga elé Poljakov.

A kapitány nem utasította rendre. Úgy látszik ő is unta már, hogy a volt első tiszt ennyi gondot okoz.

– Nem teljesült a kívánságod, te hóhér! – egyenesedett fel a doki.

– Lehet, hogy adódnak majd mozgáskoordinációs problémái, de rendbe fog jönni.

– Mit csináljunk vele? – kérdezte Quincey.

– Doki, nem vállalhatjuk a felelősséget Niccolo tetteiért. Vagy a lefagyasztás, vagy az elektrosokk. Válasszon!

Schulz doki arca elkomorult. Ahogy összevonta szemöldökét, olybá tűnt, mintha sötét felhők vonultak volna át az orrnak nevezett meredek hegycsúcs fölött.

– Elektrosokk.

 

6.

A kwakhit, bár a gazdája megállt, és füttyögve körbejárt a teremben, aznap éjszaka nem találták meg. Miután benyugtatózták és lekötözték Niccolót, Rodriguez kapitány lefújta a harmadfokú készültséget, és mindenkit ágyba parancsolt.

Másnap reggel aztán váratlan eseményekkel kellett szembesülniük.

Poljakov visszament a raktárba, ahol az állatka eltűnt, és hamarosan megtalálta a kwakhit. ott feküdt az egyik hibernátor hűtőcsöve mellett.

Kibelezve.

Rodriguez kapitányt szinte egyszerre próbálta felhívni a biztonsági tiszt és a hajóorvos. Miután Rodriguez rezzenéstelen arccal végighallgatta Poljakov beszámolóját, bekapcsolta a doktor hívását. Nehéz volt úrrá lenni az érzései felett, de kapitányként – legalább a legénység előtt – meg kellett őriznie a méltóságát, vagy annak látszatát. Schulcz doki azonban még az előzőnél is rosszabb hírrel szolgált: Katanga gépész az éjjel elhalálozott.

– Tudja már a halál okát? – kérdezte pillanatnyi döbbent csend után a parancsnok.

– Kivérzés.

– Az lehetetlen. Tegnap kapott vérátömlesztést. Több litert adott neki. Hová lett az a rengeteg vér?

– Nem tudom! – rázta a fejét elkeseredett arccal a doki. – Talán valaki, vagy valami lecsapolta Katanga vérét. Az utolsó cseppig.

– Ha így történt, akkor valamilyen nyomának maradnia kellett, nem?

– A nyakán lévő apró sebeket újra felnyitották, más jelet azonban nem találtam.

A kapitány elgondolkodva ráncolta a homlokát.

– Maradjon a holttest mellett. Szólok Poljakovnak és Quinceynek és ott találkozunk magánál. Készüljön fel, visszük Leeleet is: mielőtt bármiféle következtetést akarnánk levonni, jó lenne, ha őt is megvizsgálná.

– Miért, mi baja a kwakhinek?

– Azon kívül, hogy széttrancsírozták és kirángatták a beleit, mondhatnám semmi.

Öt perccel később kinyílt az orvosi szoba ajtaja, és belépett Rodriguez kapitány. Olyan óvatosan vitte oda a vizsgálóasztalhoz az apró állatkát, mintha elsőszülött gyermekét tartaná a karjában.

A parancsnok mögött Poljakov érkezett, akinek az egyenruhája mellrészén most hatalmas barna folt sötétlett, ott, ahová korábban a szétmarcangolt kwakhi bélsara csörgött.

– Magán a sor, doki! – szólt Rodriguez. – Nézze meg Leeleet! Vajon mi okozhatta ezeket a szörnyű sérüléseket?

A hajóorvos jó ideig elpiszmogott az állatka testén, mindenféle orvosi műszereket húzott végig a teste felett, megvizsgálta a sebszéleket, és a központi agytól is kért le információkat.

Végül aztán megvakarta az orrnyergét, és annyit mondott:

– Hát, nem lettem okosabb.

– Mégis, mit állapított meg?

– Úgy tűnik, valamiféle vadállattal lehet dolgunk, de a karomhosszúság alapján nem találtam a létező ragadozókkal egyezőséget. A gyilkos lénynek akkora mancsa lehet, mint egy embernek, de a karmai pengeélesek, és kb. öt centiméter hosszúak.

– Szóval vadállattal van dolgunk? – kérdezte hitetlen hangon Quincey.

– Ezt nem mondtam, csak azt, hogy úgy tűnik.

– Az ugyanaz.

– Nem, az nem ugyanaz.

A kapitány feltartotta a kezét.

– Hagyják abba! Foglaljuk össze inkább, mit tudunk. Egy: Leeleet egy ötcentis karomhosszúságú lény... egyelőre nevezzük így... belezte ki. Kettő: Katanga nyakán harapásnyomot találtunk, melyen át kiszívták a vérét. Nem tudjuk, hogy a két esetnek van-e köze egymáshoz, és azt sem, miféle ellenféllel állunk szemben, és az hogyan került a hajóra.

Poljakov ezt a pillanatot választotta a közbeszólásra.

– Vizsgáljuk meg a biztonsági kamerák felvételeit. Itt az orvosi szobában biztos működött, és talán a raktárban levők közül is sikerült egynek néhány képet rögzítenie.

A kamerák azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt. Éjféltől tekerték előre a lemezt, és öt percenként megálltak, hogy pár másodpercre belepillanthassanak a felvételbe. Hamar megtalálták az éjszakai behatolót rögzítő képkockákat, mégsem értek velük semmit. A képernyőn csak egy elmosódott, homályos folt látszott, mintha a „film” túl sok fényt kapott volna. A ködbe burkolózó alak a semmiből lépett elő, s amikor távozott, Katanga már élettelenül elnyúlva hevert az ágyon. A gépész nyakán keskeny vérpatak csordult alá.

A raktárban elhelyezett kamerák még kevesebbet rögzítettek, a gyilkos a látószög peremén mozgott, amikor a kwakhi morogva rárontott. A mészárlás képei szerencsére szintén lemaradtak a szalagról.

– Mi lehet ez? – kérdezte értetlen arccal a képernyő előtt ülő kapitány. – Akinek bármiféle, akár a legvadabb elképzelése van, az most mondja el!

Schulz doki félénken megjegyezte:

– A Mester, akiről Niccolo beszélt. A sötétség ura.

– Ne gyerekeskedjen...

– A saját szavaira kell emlékeztetnem kapitány: ha nincs más megoldás, el kell fogadnunk a lehetetlent. Katanga nyakán harapásnyomokat találtam, és most már az is eszembe jutott, hogy valamikor régen, gyermekkoromban olvastam történeteket a vérszívókról. De rég volt, és többre nem emlékszem. A központi agy segítségére lenne szükségem.

– Rendben, lásson neki! Mi addig lefagyasztjuk Katanga és Leelee holttestét, és majd az új világon megfelelő szertartás kíséretében eltemetjük őket. Vagy esetleg szüksége van még rájuk további vizsgálatok céljából?

– Nem, nincs. Vihetik mindkettőt. Ne tartsak magukkal?

– Fölösleges. Berakjuk őket Quincey üres hibernátorába, aztán jövünk vissza.

A hajóorvos nem kérdezett többet: a laptopja fölé hajolt, és azt sem vette észre, hogy a társai mikor távoztak a szobából. Schulcz lefuttatott egy keresést, majd miután kapcsolatokat talált, lázasan újabb és újabb fájlokat hívott le a képernyőre. Miközben lapozott, nyelvét izgatottan kidugta, és morgott, mint a szimatot fogott kutya.

Amikor Rodriguez, Poljakov és Quincey visszatért, a hajóorvost ugyanabban a görnyedt pózban találták, mint amilyenben távozáskor látták. A kapitánynak nagy önuralomra volt szüksége, hogy leüljön mellé egy székre, és ne rázza meg a dokit vállánál fogva, hogy ha másképp nem megy, erőszakkal bírja szóra.

– Vámpír – mondta végül fel sem pillantva Schulz doki.

– Folytassa!

– A vámpírhit több mint ezer éves kelet-európai hagyományra vezethető vissza. A vámpír más emberek vérét szívja, s ebből meríti az erejét. Valójában holt lény, amely a hajnaltól alkonyaiig tartó órákat a koporsója belsejében tölti, és csak éjszaka indul vadászatra. Állítólag emberfeletti erővel rendelkezik, nincs tükörképe, nem eszik, nem iszik. A legenda szerint majdnem halhatatlan, és parancsol a farkasoknak is. Érdekes módon több nép hagyományában is előfordul a vérszívó története, de igazán csak akkor vált világszerte ismertté, amikor egy Bram Stoker nevű író...

– Elég, elég, elég! – tartotta fel a kezét Rodriguez kapitány. – Engem mindössze három dolog érdekel. Egy: mennyi a legenda valóságalapja, létezhet-e ilyen lény a XXVI. században, kettő: ha igen, hogyan jutott fel egy vámpír az én hajómra, és három: hogyan lehet megölni?

– Ami a legendát illeti, nem tudni, hogy a vámpírhit több igazság-tartalommal bír-e, mint a sárkányokról, farkasemberekről és egyéb szörnyetegekről szóló mesék. Stoker vámpírja mögött azonban, akit egyébként Drakulának hívtak, ismert történelmi személyiség állt, aki a XV. század második felében, Havasalföldön uralkodott, s már életében hírnévre tett szert kegyetlen tetteivel és törökellenes harcával. Maga a Drakula név eredete Luxemburgi Zsigmond korába nyúlik vissza. Drakula apja, a havasalföldi uralkodó család salja, Vlad, tagja lett a Sárkányos Társaságnak, s felvette a Vlad Drakul („draco”, mint sárkányos) nevet, mely átszállt fiára is, Vlad Tepesre...

– Akkor ezt a kérdést hagyjuk! – állította le a magyarázásba ismét belelendült hajóorvost Rodriguez. – Fogadjuk el, hogy a vámpírok léteznek. De hogy élték túl a századokat, és mit keresnek a Remény fedélzetén?

– Talán ők is ki akarnak települni velünk együtt. A mi vérünket szívják, rajtunk élősködnek: olyanok, mint a patkányok, amelyek mindenhová elkísérik az embert.

– Remek. És hogyan szabadulhatnánk meg tőlük?

– Több lehetőség is van. A legbiztosabb, ha fakarót döfnek a szívükbe, és levágják a fejüket, akkor rögtön porrá omlanak. De a vámpírok ki nem állhatják a fokhagymát, a keresztet, és a szenteltvizet sem.

– Ezek közül fakaró nem található a raktárban, fokhagyma igen, de csak gumó formájában, és most nincs időnk arra, hogy eldugványozzuk, majd megvárjuk, míg kihajt. Tudtommal a hajózószemélyzet egy tagja sem vallásos, úgyhogy a szenteltvíz és a kereszt beszerzése is nehézségekbe ütközik.

Mindannyian hallgattak egy sort, és elgondolkodva meredtek maguk elé.

Poljakov törte meg a csendet.

– Keresztet tudunk készíteni magunknak, megvannak hozzá az eszközeink. Nem nagy ügy: két fémdarabot, egy rövidebbet és egy hosszabbak merőlegesen egymáshoz forrasztunk.

– Lássunk hozzá! – csapta össze a két tenyerét a hajóorvos, de mielőtt felállhatott volna, a kapitány visszatartotta.

– Doki, ezt bízza ránk. Magának más dolga van, ha elfelejtette volna. Elektrosokk kezelésnek kell alávetnie Niccolót. Holnap aztán, ha majd magához tért, akkor felébresztjük Katanga váltását, és a hibernátorába lefagyasztjuk a volt első tisztet. A gépész feladatát addig magára bízom, Poljakov.

– Köszönöm a bizalmat, uram.

A kapitány és két társa elhagyták az orvosi szobát, ám Quincey, mielőtt kilépett volna az ajtón, még egyszer visszanézett. A pillantását szinte vonzották a padlóra alvadt sötét foltok, és a Katanga ágyáról lehúzott, sarokba dobott véres lepedő.

7.

Quincey nem tudott aludni. Éjfélkor kellett volna leváltania Poljakovot, aki most a vezérlőterem és a börtöncella között járőrözött, ezért már délután négykor ágyba bújt. Frissen akart ébredni, de nem jött álom a szemére, és csak forgolódott.

Az agyában a történetek és filmrészletek keringtek, amiket elkért a dokitól, és elolvasott illetve megnézett. Ha lehunyta a szemét, maga előtt látta, amint Van Helsing professzor felnyitja Drakula gróf koporsóját.

A gróf sem holtnak nem látszott, sem alvónak, nyitott szeme nem volt üveges, mindig sápadt arcán élet pírja sejlett. Vére nem lüktetett, szíve nem vert, lélegzete nem hagyott párás nyomot. Két megnyúlt szemfogától indulva vérpatakok alvadtak az állára.

Nem csoda, hogy nem bírt elszenderedni.

Napnyugta. Elkezdődtek a sötétség órái.

Tudta, hogy a telepeshajón ennek nincs semmi jelentősége, mivel a nappal és éjszaka egybefolyt, és a Remény fedélzetén csak a mesterséges fény világított, mégis ötpercenként az órájára pillantott. A foszforeszkáló mutatók csigalassúsággal haladtak előre. Nyolc óra tíz.

Egy sóhajtással felült az ágyban, és felkapcsolta a villanyt. A steril kék fény a mozdulattal egy időben elöntötte a szobát.

A sarokba ment, lezuhanyozott, aztán belebújt az egyenruha nadrág részébe. A zubbonyt nem vette fel, mert borotválkozni készült. A társai bolondnak nézték ezen szokása miatt, mivel a legtöbben szőrteleníttették magukat, vagy lézerborotvát használtak, ő viszont a több száz éves, elefántcsontnyelű késre esküdött. A lesajnáló tekinteteket mindig vállrándítással vette tudomásul: mindenkinek van valamilyen különleges szokása, neki a hosszadalmas és óvatos borotválkozás volt a mániája.

Habbal kente be az arcát, és elővette a kissé már csorba borotválkozótükrét. Használhatott volna fényesre polírozott nikkellemezt is, de ő ragaszkodott a szintén családi örökség részét képező foncsorozott tükörhöz.

Nyílott az ajtó a háta mögött. A borotvakést az arcához érintette, és a csontnyél fölött a tükörbe pillantott, de nem látott senkit a háta mögött.

Furcsa. Az ajtó mozgásérzékelővel van ellátva, magától nem nyílik ki.

Megfordult.

Katanga, a gépész állt előtte meztelenül, és mély tüzű szemeivel őt nézte.

Lehetetlen! Katanga halott.

Quincey fél szemmel hátrasandított, de a fekete bőrű nő tükörképét továbbra sem látta!

Az első tiszt keze remegni kezdett, és az éles penge a bőrébe metszett. Felszisszent a fájdalomtól. Amikor a kést elvette az arcától, néhány csepp vér festette vörösre a fehér borotvahabot.

Katanga elmosolyodott, és ekkor szájából kivillant piros nyelve és metsző fehér fogai. A nő felső két szemfoga megnyúlt, és elkeskenyedett.

A vámpírt megszédítette a vér látványa, és karmos ujjú kezével Quincey nyaka felé kapott. A férfi hátrarántotta a fejét, így Katanga ujjai a nyakában lógó láncra fonódtak, melyre egy apró fémkeresztet fűztek.

Katanga dühösen felszisszent.

– Asszt hisszed, hogy esz megvéd téged? Hit nélkül sssemmit nem ér! Tudom, hogy kívánssz, hagyd hát, hogy megcsókoljalak!

Quincey iszonyodva hátrált a vámpír elől, aki puha, ragadozókra emlékeztető léptekkel ment utána. Az első tiszt háta a falnak ütközött. Már nem volt hová menekülnie.

Katanga arcát egyre közelebb tolta az övéhez, annyira közel, hogy orrát megcsapta a nő dohos lehelete. A harc feladása látszott az egyetlen értelmes megoldásnak. Csupán hátra kellett volna hajtania a fejét, és nyakát önként felkínálni a vámpírnak, hogy az puha bőrébe mélyeszthesse a fogait. Olyan könnyűnek és magától értetődőnek tűnt az egész! Örök életűvé válna, s ezért csak annyi lenne a büntetése, hogy más emberek vérét kellene szívnia.

– NEM! – kiáltotta Quincey, és lecsapott a borotvával.

Az éles kés mély vágást ejtett a vámpír arcán, és lemetszette a férfi torka felé közeledő kéz két ujját. A borzalmas sebekből nem folyt vér, Katanga mégis sziszegve ugrott hátra.

Az első tiszt ellenfele meglepetését kihasználva felkapta az asztalról a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt. A fegyver csövéből lila színben izzó lézernyaláb vágódott ki, és perzselt szélű lyukat robbantott a vámpír két melle közé. Izom és hús füstölt el egyetlen fényes villanásban.

Katanga hitetlenkedő arccal meredt levágott ujjú jobb kezére, aztán lepillantott a mellkasában füstölgő nyílásra.

– A halhatatlanságot kínáltam sszámodra – mondta aztán. – De lehet, hogy fordítva csinálom: elősször megöllek, és csak asztán vesszem a véredet!

Quincey agya kétségbeesve kutatott a megoldás után. Fakaró és fokhagyma nem volt nála, a nyakában lógó kereszt semmit nem ért. Már csak egyetlen dolgot tehetett.

Gyors ujjmozdulattal a legfelső fokozatba billentette az intenzitásszabályzót, és célra emelte a fegyverét.

Katanga előrelendült, hogy beváltsa a fenyegetését.

Az ujjnyi vastag lézersugár balról-jobbra haladva átmetszette a nyakat, de a vámpír tovább jött előre. Már ott állt Quincey előtt, és kinyújtott karmokkal föléje tornyosult.

– Pusztulj el végre! – ordított kétségbeesve a férfi.

Váratlanul Katanga nyakán a lézersugár hagyta sötétlő vonal két széle elvált egymástól, és a vámpír feje hátracsuklott. A vigyorgó arckifejezésbe torzult koponya a padlón koppant, aztán lassan a szoba közepe felé gurult. A fejnélküli test egy pillanatig még állva maradt, aztán összerogyott.

A vámpír húsa nem omlott porrá és hamuvá, mint a legendákban, csupán nem mozdult többet.

Quincey a biztonság kedvéért a lézersugárral több darabra vágta Katanga testét, aztán a darabokat egy szemeteszsákba dobálta. Miután végzett, megpróbálta a zsákot a vállára emelni, de túl nehéznek bizonyult.

Háromszor kellett fordulnia a légzsilip és a szobája között, mire a vámpír minden testrészétől megszabadult.

 

8.

Quincey óvatosan haladt végig a folyosón. Minden kereszteződésben megállt, és felmérte a terepet. Sokszor pillantott a háta mögé is, de nem követte senki.

A vezérlőterem felé el kellett haladnia az orvosi szoba előtt, ezért megállt, és kopogás nélkül, a fegyverét maga elé tartva lépett be.

Az ajtó túloldalán sötét fogadta. Bal kezével megtalálta a kapcsolót, és megérintette.

– Mi a fenét akarsz... – ült fel az ágyában hunyorogva Schulz doki, aztán az órájára pillantott, és hozzátette: – Ilyenkor...

– Még csak nyolc harmincöt van.

A hajóorvos megrázta a fejét.

– Akkor is. Már aludtam.

– Hagyjuk a mellébeszélést. Mutasd a nyakad! – szólt rá a kelleténél talán keményebben Quincey.

– Megőrültél? Mit akarsz tőlem?

Az első tiszt felemelte a pisztolyát.

– Azt mondtam, mutasd a nyakad, nem haraptak-e meg téged is a vámpírok!

– Mi az, most már te is hiszel a létezésükben?

– Majd utána megvitatjuk.

Schulz doki kigombolta a pizsamáját, és jobbra-balra forgatva a fejét megmutatta, hogy nincs a nyakán sebhely.

– Nos, elégedett vagy? Elárulod végre, hogy mi ez az őrültség?

– Igen. Katanga alig fél órája meglátogatott.

– Katanga? De hiszen ő halott!

– Emlékezz, doki, miről szólnak a legendák! A vámpírok áldozatai maguk is vámpírokká válnak. Kikelnek a sírjukból, és ők is az emberek vérét szívják.

– Erre nem gondoltam. Nehéz a mesékből kihüvelyezni, hogy mi igaz, és mi nem.

– Elhiszem. Viszont azt tudnod kell, hogy a kereszt nem rettentette vissza a vérszívót. Ha nincs a kezem ügyében a pisztolyom, most már én is közéjük tartoznék.

– Hogy sikerült megölnöd?

– Levágtam a fejét, aztán feldaraboltam a testét, és minden darabját kidobtam az űrbe.

A hajóorvos elismerően bólintott.

– Tehát mégsem halhatatlanok.

– Nem azok. De azonnal meg kell vizsgálnunk mindenkit, és azokkal együtt, akik nem fertőződtek meg, át kell kutatnunk a hajót a vámpír után. Lehet, hogy az összes hibernátort át kell kutatnunk, mert nem tudhatjuk, melyikben fekszik a szörnyeteg.

– Rendben. Felöltözöm, felcsatolom a fegyverem, és indulhatunk a kapitányért.

Rodriguez kapitánynak azonban már nem tudták elújságolni a jó hírt, hogyan lehet elbánni a vérszivókkal. A hajóparancsnok ugyanis holtan hevert a vezérlőterem ajtajában, és amikor megvizsgálták a nyakát, a kulcscsontja fölött két apró, vérző sebhelyet találtak.

– A rohadt életbe! – szűrte a fogai között a káromkodást Schulz doki. – Most mi a fenét csináljunk?

Quincey letépte, majd zsebre vágta a halott nyakában lógó azonosítókártyát, aztán ráfogta a pisztolyát.

– Én felaprítom, te pedig hívd fel Poljakovot, hogy jöjjön ide azonnal.

– Nem teheted ezt a parancsnokkal! – siránkozott az orvos.

– Dehogynem! Miért, te szeretnéd azt, ha holnap arra ébrednél, hogy föléd hajol, és beléd mélyeszti a szemfogait?

– Nem... – mondta bizonytalanul Schulz doki. – De nincs más megoldás?

– Ha tudsz jobbat, szólj!

A hajóorvos hallgatott.

– Akkor ezt megbeszéltük. Ha nem akarod nézni, fordulj el, és hívd végre Poljakovot!

9.

Mire Poljakov megérkezett, a kapitány darabjai már odakinn, a semmiben lebegtek, vagy talán már el is maradtak az űrhajó mögött.

A biztonsági tisztnek is bizonyítania kellett, hogy nem esett a vámpír áldozatául, és miután körbefordult, csak aztán tudta meg, hogy mi történt. Poljakov némán hallgatta végig társai beszámolóját, és egyszer sem kérdezett közbe. Miután Quincey elhallgatott, mindössze annyit jegyzett meg:

– Ha nem cseréli el velem a szolgálatot, most nem beszélgetnék itt veletek...

– Azt mondod, hogy a kapitány cserélt veled?

– Igen, azt. Jól hallottad. Látta rajtam, hogy teljesen kiakadtam az állandó éjszakai őrségtől, és mivel ő nem tudott aludni, felajánlotta, hogy ellátja helyettem a feladatomat.

– Ki a fenét érdekel ez a baromság! – csattant fel idegesen Schulz doki. – Ha nem vettétek volna észre, nagy szarban vagyunk. Inkább azzal foglalkozzatok, hogy mit tehetünk ebben a helyzetben!

Quincey megdörzsölte az állát.

– Nem sok választásunk maradt. Vagy bezárkózunk és megvárjuk a nappalt, hogy akkor számoljunk le a vámpírral, vagy elindulunk, és most vesszük kézbe az ügyet!

– Esetleg ha eljutnánk az egyik hibernációs raktárig, akkor felébreszthetnénk néhányat a telepesek közül. Ha többen vagyunk, nagyobb az esély, hogy sikeres lesz a vadászat! Doki, mennyi ideig tart kiolvasztani valakit?

– Az attól függ... – kezdte a hajóorvos, de befejeznie már soha nem sikerült.

Váratlanul sötét árnyék vetült rájuk. Fekete lebernyeg szárnya lebbent, és egy vöröslő szemű, hullasápadt alak zuhant közéjük!

A vámpír eddig denevérmódra a mennyezeten függeszkedett, és amikor elunta a beszélgetés hallgatását, cselekvésre szánta el magát.

A szörnyeteg két lábra érkezett, és még az egyensúlyát sem vesztette el. Poljakov és Quincey öntudatlanul is hátralépett, de a doktor a helyén maradt.

Schulz doki tátott szájjal meredt a kortalannak tetsző alakra, és még akkor sem mozdult, amikor annak csontsovány ujjai a torkára fonódtak.

Kreeeecccs!

A csendben a roppanás fülsértőén hangosnak hallatszott. A hajóorvos törött nyakkal csúszott a földre.

Quincey ekkor eszmélt. Felemelte a pisztolyát, és rálőtt az előtte álló lényre.

A vámpír követhetetlen gyorsasággal lendült előre, és a lézersugár az arca helyett a vállába égetett pénzérményi méretű, sötétlő lyukat. Mielőtt az első tiszt korrigálhatta volna a hibáját, a vérszívó egyetlen mozdulattal kiütötte a fegyvert ellenfele kezéből. A pisztoly a folyosó fémfalához koppant, majd elérhetetlen távolságba csúszott.

Quincey fegyvertelenné vált, és lélekben már felkészült a halálra, a vámpír azonban nem ért rá, hogy tovább foglalkozzon vele. Poljakov ugyanis teljes erővel hátba rúgta a szörnyeteget, s ez még a halálontúli teremtményt is megrendítette. A mozdulat minden más embernek a gerincét törte volna, a vérszívót mégsem terítette le.

A vámpír megfordult, és bal kezével ellenfele feje felé kapott. A biztonsági tiszt alkarjával hárította a támadást, és ököllel sújtott a hullasápadt arcba.

A csontrecsegés már ismerős zenéje hangzott fel ismét.

A szörnyeteg felmordult, és egy lépést hátrált. Orra formátlanná lapult, vér mégsem csörgött belőle.

Quincey felmérte, hogy milyen messze került tőle a fegyvere: csupán egy ugrásnyira hevert, de ahhoz, hogy elérje, el kellett volna siklania a vámpír mellett. Ezt nem merte megkockáztatni. Nem tudta mit tegyen. Nem akarta magára hagyni Poljakovot, de segíteni sem tudott neki.

A biztonsági tiszt látva az ökölcsapás hatását vérszemet kapott, és egy gyors sorozattal támadott. Ökle motollaként járt: áll, mellkas, gyomorszáj. Poljakov kemény ütéseitől még egy márványszobor is kifeküdt volna, de a biztonsági tiszt elkövetett egy nagy hibát. Csak a támadásra figyelt, és elfelejtett védekezni.

A vámpírt bizonyára megrendítették az ökölcsapások, de a fájdalom egy halott számára mást jelentett, mint az élőknek. Poljakov feje kartávolságon belülre került, a vérszívó pedig kihasználta a lehetőséget. Kobraként lendült előre, és két oldalról megragadta ellenfele koponyáját. A biztonsági tiszt menekülni próbált, ám hiába törte szilánkosra ellenfele bordáit, nem tudott kiszabadulni a karmos kezek szorításából.

A vámpír előretolta ocsmány ábrázatát, és hegyes szemfogait a biztonsági tiszt nyakába mélyesztette.

Szürcsölés zaja hallatszott, és Poljakov kapálódzó karjai lehanyatlottak.

Quinceynek már nem volt oka maradni. Veszni hagyta a fegyverét, és futva indult meg a vezérlőterem felé.

Az ajtó félrecsúszott előtte, ő pedig kapkodva előszedte a zsebéből Rodriguez kapitány azonosító kártyáját.

A vámpír felpillantott. Szemfogairól vér csepegett a padlóra. Mint egy rongycsomót, úgy dobta félre kiszipolyozott áldozata testét, és lassan megindult Quincey felé.

Az első tiszt benyomta a kártyát a nyílásba, azonban hiába várta, hogy összecsússzanak a fémlapok, ám nem történt semmi.

A vérszívó elvigyorodott: ettől szája körül megfeszült a bőr, és láthatóvá vált erőszakos fogsora.

Quincey remegő kézzel kirántotta a kártyát, de a hirtelen mozdulattól majdnem elejtette azt. Gyorsan a plasztiklap után kapott, és újra bedugta a helyére.

Az ajtó meg sem moccant.

Hirtelen ráébredt, mi lehet a gond. Fordítva kell behelyezni. Kihúzta hát, és megfordította.

A vámpír felgyorsította a lépteit. Nem tudhatta, hogy miben bízik az utolsó ember, ám minél hamarabb végezni akart vele.

Felhangzott az ismerős sziszegés, de az ajtószárnyak elviselhetetlenül lassan közeledtek egymás felé. Már majdnem összeértek, mikor az utolsó pillanatban egy hosszú karmokban végződő kéz csúszott be a köztük tátongó nyíláson. A fém felsírt, mintha fájdalmat érezne, az ajtó azonban kérlelhetetlen egyhangúsággal mégis bezárult, és a fémlapok szinte papírlap vékonyságúvá sajtolták a közéjük szorult hosszú ujjakat. Lehet, hogy a vámpír természetfeletti erővel bírt, ám egy hidraulikus ajtó erejével még ő sem vetekedhetett. A vérszívó kirántotta a karmát a satuként rácsukódó ajtószárnyak közül.

Quincey felsóhajtott megkönnyebbülésében. Megmenekült.

Diiinggg!

Iszonyatos döngés hallatszott, amibe az egész hajó belerázkódott. Aztán csend. Úgy tűnt, a szörnyeteg egyelőre feladta, hogy vállal törjön utat magának, és lemondott arról is, hogy az első tiszt vérét vegye. Quincey elvánszorgott a vezérlőpultig, és ledobta magát a parancsnoki székbe. A bőrhuzat egy kissé be volt horpadva, ott, ahol a Rodriguez ülepe korábban belesüppedt. Az előírások szerint tilos volt a kapitány helyét elfoglalni, de most már nem maradt senki, aki a hajózási szabályzatra emlékeztesse.

Vetett egy pillantást a fémlemezek takarta ablakokra, és elképzelte, milyen látvány nyújthat odakintről a telepeshajó, amint vak magabiztossággal suhan a célja felé. Hosszú acélhenger, amelynek a fedélzetén csak halottak tartózkodnak. Lefagyasztott, kihűlt testű emberek, vámpírok, és egy kétségbeesett arcú alak, a vezérlőpultra borulva. Ez már nem is űrhajó, hanem egy hatalmas acélkoporsó.

Ellenőrizte az útirányt: nem tértek el a komputer kiszámította pályától, egyenesen az Aleph felé haladtak. Minden valószínűség szerint el is fogják érni.

Kilencvenhárom év múlva.

 

10.

Quincey tudta, hogy a vezérlőteremben tilos az étkezés, ezért itt nem tárolnak semmi inni- vagy ennivalót. Az ebédlő a B szektorban, elérhetetlen távolságban található. Nem akarózott kimennie, hiszen sejtette, hogy a vámpír odakinn les rá. A harchoz nem érzett elég bátorságot magában, mégis, hogy önmagát meggyőzze, körbenézett a teremben. Természetesen semmiféle, fegyverként használható tárgyat nem talált.

Elhatározta, hogy inkább éhen hal, de nem hagyja el a helyiséget.

Visszaült a helyére, és a kijelzőket figyelte. A tömegdetektor mutatója átlendült a zöldből a sárga tartományba. Ellenőrizte a hajó helyzetét, és lekérte az adatokat a központi komputertől. Névtelen csillag mellett haladtak el éppen. A csillag G3-as típusú volt, valamivel kisebb, és valamivel vörösebb, mint a Nap. Egyetlen bolygó keringett körülötte, de elnyújtott ellipszis alakú pályán: bizonyára túl hideg volt az emberi ízléshez képest, ezért nem gyarmatosították.

Quincey kezdett éhes lenni. Normális körülmények között hosszú ideig bírta étkezés nélkül – előző este vacsorázni is elfelejtett –, de most a tudat, hogy nincs semmi, amit elrágcsálhatna, nehezebbé tette, hogy elviselje üres gyomra követelődzését. Még egyszer végiggondolta a lehetőségeit, de másodjára is arra jutott, hogy két választása maradt: az éhhalál vagy a vámpírral való szembenézés.

Az órájára pillantott: reggel tizenegy múlt. Éjszaka aludt egy keveset, de nem annyit, hogy kipihenje magát. Tizennégy órája zárkózott be a vezérlőterembe.

Lehet, hogy a vámpír hajnalban visszatakarodott a koporsójába, és most nyugodtan kimerészkedhet. Vagy ez is csak tévhit, és ugyanúgy nem ér vele semmit, mint a nyakában lógó kereszttel?

Még egy-két napot kell várnia, és megkapja a választ a kérdéseire. Hamarosan az éhség kikergeti majd a búvóhelyéről; a gyomra korgása segít majd, hogy úrrá legyen a félelmén. A vámpír valószínűleg csak erre vár: ha áldozata előmerészkedik, rögtön elkapja, és kiszívja a vérét. Aztán a szörnyeteg aludni tér, és megvárja, míg valaki megtalálja az űrhajót. Lehet, hogy az Aleph telepesei, űrkalózok, vagy egy mentőhajó, de valaki biztosan rábukkan majd a Reményre. A rádióüzenet küldése értelmetlen – lassabban érkezne meg a Földre, mint az űrhajó, ha megfordítaná –, és hiába hagyna hátra figyelmeztető felvételeket, mire azokat megnézik-elolvassák, és elhiszik az abban foglaltakat, a borzalom újrakezdődik...

Dacosan összeszorította a száját. El akarta pusztítani a halálon túli lényt, mely lemészárolta a társait. Személyesen nem mert szembenézni vele, de ha már mindenképp halnia kell, akkor magával akarta rántani a végső megsemmisülésbe.

Újra a kijelzőre pillantott. A G3-as típusú csillag szinte karnyújtásnyira volt.

Gondolkodás nélkül előrehajolt, és kikapcsolta a robotpilótát. Az ujja táncot járt a billentyűzet fölött, és módosította az űrhajó útirányát.

Figyelem: a megadott koordináták helytelenek! Kérem, adja meg újra az irányvektort! A hajó útjában nagy tömegű test található!

– Tudom, öreg! – morogta Quincey, és megismételte a műveletet.

Kérem, helyezze be az azonosító kártyáját, és erősítse meg az útirány módosítást!

– Ahogy akarod!

Behelyezte Rodriguez kapitány kártyáját, és végre megjelent a kijelzőn a várt kiírás: Koordináták módosítása sikerült!

A Remény megrázta magát, aztán fordulni kezdett. Quincey tudta, hogy őrültséget csinált, de már nem volt visszaút. A hajót egyenesen a napba irányította.

Hátradőlt a székében, és kifújta az eddig visszatartott levegőt. Még tíz perc, és az acélkoporsó fémcseppekké olvad szét. Egy utolsó nagy lángrobbanásban megsemmisül több ezer ember, és gyors halál vár a halhatatlan vámpírokra is.

A hajó váratlanul megállt. Egy ideig sodródott az űrben, aztán lelassult. Partra vetett bálnaként döglődött a semmi közepén, a névtelen G3-as csillag közelében.

Quincey először a csillagmotorok meghibásodására gyanakodott, de amint lehívta az adatokat, kiderült, hogy sokkal prózaibb oka van a leállásnak: kikapcsolták a hajtóműveket.

Ezt csak Poljakov tehette. Úgy látszik, kitalálta, mi a terve, és mivel vámpírrá lett, nem akart ropogósra sülni, és ilyen hamar lemondani az örök életről.

Quincey elkeseredetten dőlt hátra. Hiába szánta rá magát az önfeláldozásra, hiába lett úrrá a gyávaságán, még a méltóságteljes halál lehetősége sem adatott meg számára. Kiveszett belőle minden akarat. Gyengének érezte magát, s nem csak az éhség miatt.

Váratlanul felrikoltott a vészjelző, és ezzel egyidejűleg vörös folt jelent meg a vezérlőterem ajtajának közepén.

Az első tiszt szinte azonnal rájött, hogy mi történt. A Remény raktárában mezőgazdasági és egyéb gépeket is vittek magukkal, hogy megkönnyítsék a telepesek életét. Poljakov talált egy bányászfúrót, beüzemelte, és most azzal akarja szétvágni az acéllemezt.

Az ajtó hamarosan áthevült, cseppfolyóssá vált, és fehéren izzó lézersugár bukkant elő a fémpocsolyából.

Quincey bénultan figyelte, ahogy a vakítóan fénylő penge fokozatosan felfelé halad, és félkört kanyarít az ökölnyi nyílásból. A kivágott fémdarab füstölögve a földre zuhant, és a rés túloldalán láthatóvá vált a faltörő kosra emlékeztető szerszámot szorongató Poljakov, és a mögötte álló fekete lebernyeges alak. A biztonsági tiszt arca még soványabb volt, mint életében – a bőr pergamenszerűen tapadt koponyájára –, ennek ellenére elégedetten nyalta végig megnyúlt szemfogait.

A két vámpír átlépett az ajtó maradékán, és megindult áldozatuk felé.

Quincey szeme tébolyultan járt kettejük között. Biztosra vette, hogy csak pillanatok vannak hátra az életéből.

Hirtelen eszébe villant a 3D film jelenete, amit Schulz dokival együtt néztek meg.

A vámpírok napnyugtakor bújnak elő a koporsójukból, és hajnalig vadásznak. De nem azért teszik ezt, mert nappal aludniuk kellene, hanem mert nem viselik el a napfényt.

Az első tiszt háttal állt ugyan a vezérlőpultnak, de így is megtalálta a tenyérnyi gombot, amit csak kilencvenhárom év múlva akartak első ízben használni. Jobb kezével teljes erőből rácsapott.

Iszonyatos csikorgás hallatszott. Túlvilági hang. Mintha valaki egy márványkoporsó nehéz fedelét tolta volna arrébb.

Az űrhajó gerincén, az orrtól az üzemanyagtartályokig végigfutó védőpanelek szétcsúsztak, és a hatalmas fémlemezek között beáradt a nap gyilkos fénye. Túl közel jártok a G3-as csillaghoz, így a vöröses fény pillanatok alatt elárasztotta a hajó belsejét.

Quincey szinte azonnal megvakult, így nem látta, hogy mi történt a vámpírokkal. Csak az üvöltésüket hallotta. Az emberi észlelés határán mozgott az idegborzoló hang, elviselhetetlenül éles volt, és évezredek kínja rezgett benne. Nem is üvöltés volt ez, hanem fejhangú visítás, olyasféle, amikor nyúzzák az embert, vagy...

Vagy amikor kiszikkad és széttöredezik a bőre, felforr a vére és elpárolog a húsa.

Az ibolyántúli sugárzás perzselte Quincey arcát, szinte csontjáig hatolt a hőség. Úgy érezte, mintha szurokkal leöntötték és meggyújtották volna. Az első tiszt tudta, hogy örülhet, ha felhólyagosodott bőrrel megússza, de még valószínűbb, hogy egész testén bőrátültetésre lesz szükség. A fájdalom szinte kibírhatatlan volt, de amikor arra gondolt, hogy mit élhet át most a két vámpír, vigyor ült ki az arcára.

A védőpaneleket csak azután csukta be, amikor a vámpírok fülsértő sikítása régen elhallgatott, és már kezdte úgy érezni, hogy az agya puhára főtt a koponyája belsejében. Csak ekkor nehézkedett rá újra a gombra.

Amikor a fémlemezek döndülve egymáshoz csapódtak, vak szeméből könnyeket pislogva, szédelegve elindult az ajtó felé. Érzett még magában annyi erőt, hogy elvánszorogjon a medidocig, de ennél többet már nem. Ha szerencséje van, a gép helyes diagnózist állít fel, és megfelelő kezelésben részesíti, ha nem, akkor majd a mit sem értő telepesek kaparják el az Alephen. Kivéve, ha ők is helyrehozhatatlan károsodást szenvedtek.

Miközben az ajtó felé haladt, a lábával szétrúgott két hamukupacot, de mivel megvakult, ezt észre sem vette...