DAVE HOWARD
ÖLD MEG YORK KETCHIKANT!

1.

2977 - három évvel a gilleth-mutáns háború után Megálltam a teste felett. Alélt volt. Horzsolások borították az arcát, a kezét. Az egyik karja a teste alá szorult. Ruhája, amely a legújabb divat szerint készült, enyhén szakadozottan feszült rajta. Hosszú volt az üldözés.

Előnyben voltam vele szemben, hiszen nálam volt fegyver, nála pedig semmi. Szinte kiszolgáltatottnak éreztem.

Felnéztem a tetőre, ahonnan lezuhant. Hatméteres magasságban a párkány széle még látszott. Onnét esett le. Ha lábra érkezik, már nem lenne itt, elmenekült volna. De megcsúszott, és a kábítólövés sugara is elérte.

Közelebb hajoltam, de nem túl közel. Soha nem lehet elég óvatos egy mutáns. Első

pillantásra nem tűnt úgy, hogy bármije is el lenne törve. Ájultában nem látszott arcán fájdalom. Talán szerencséje volt. De nekem is. Sikerült az, ami előttem oly sokaknak nem.

York Ketchikan védtelenül fekszik előttem, nem is tudva, hogy azonnal meghúzhatom a ravaszt. Mégsem voltam elégedett, a hajsza közben kétségek merültek fel bennem. Ennek ellenére meg kell húznom a ravaszt, hogy eleget tegyek klánom parancsának.

Megemeltem a fegyvert, és York Ketchikan arcára irányítottam.

Lőni akartam. Felpattant a szeme.

2.

- Gyere be, Nuan!

Az ajtón kívül csupán halk suttogásnak tűnt a klánvezér hívása; dörgedelmes hangja volt, de a hangszigetelők elfojtották. Felálltam a székről, amelyen várni illik az invitálást, majd megnyomva a zárszerkezetet beléptem.

Odabent hideg tekintetek fogadtak.

A hivatalos fogadóterem nem szűkölködött a pompában, ám nem azért jöttem, hogy megcsodáljam. A helyiség közepén, sajátságos trónján Demetrius Peet, a klánvezér ült, enyhén előredőlve. Nagydarab mutáns, akinek minden izma megfeszült, ha kellett. Bozontos szemöldöke egyetlen vonalat képezett szeme felett. Orra horgasán meredt előre. Mellette két oldalról a testőrök, talpig vörösben. Szemük lehunyva. Teljes koncentrációban, minden rezdülésre készen.

A tróntól pár lépésre ott állt a klánvezér bizalmasa, a bolygó egyetlen női klán-instruktora. Egyenes szabású, fekete ruhában volt, feje kopaszon csillogott. Szeme ugyancsak fekete, és pillantása vesébe hatolt. Az ő meglátásai és javaslatai alapján dolgozott a bolygófelügyelet, a Griefstrickeni^[1] Operátor Különítmény.

Tőle két lépésre, a terem acélfala mellett pedig a hadvezetés, a hírszerzés és a klán titkos különítményét vezető férfiak.

Amikor beléptem, akkor kezdett el igazán foglalkoztatni a gondolat, hogy mit keresek én itt. Azzal küldtek értem, hogy azonnal jelenjek meg a Klánpalotában. Gondolni semmire sem mertem: én nem létezem, ha nekik nem jutok eszükbe. Csak egy vagyok a sok közül.

A rám szegeződő tekintetek kereszttüzében csupán arra voltam kíváncsi, hogy mit akarnak tőlem.

- Lépj előrébb! - parancsolta a klánvezér, miután tiszteletem jeléül meghajoltam mindegyikük felé.

AZ intésre közelebb mentem. Amikor Demetrius Peet feltartotta a kezét, tudtam, hol a helyem, és megtorpanja a klán-instruktorral egy vonalban. Meglepődtem, és nem is kicsit. Ez azt jelenti, hogy a klánvezér most csak nekem fog szólni!

A testőrök, ha nem kell, nem hallanak.

Térdre ereszkedtem, és lehajtottam a fejem.

- Nuan! - kezdte Demetrius Peet. - Dobd el a múltad, felejtsd el a jelened!

Tudtam, mi következik. Ezeket a szavakat akkor használják, amikor kijelölnek egy feladatra, és semmi más nem számíthat.

Feszülten figyeltem. Tekintetemet nem emelhettem fel.

- Parancsolj, uram!

Ez lehetett a végszó, ugyanis alig hallható bugás kezdett vibrálni a levegőben. Az audiopajzsok semmivel össze nem téveszthető hangja.

- Nuan - vette át a szót a klán-instruktor -, a katonai kiképződ szerint figyelemre méltó tehetség vagy. Érzéked van a fegyverek használatához, rövid idő alatt jól kiismered magadat idegen helyen, és kiváló a helyzetértékelő képességed is.

- Igen, asszonyom.

Ha a kiképzőm ezt gondolja, én nem kételkedhetek a szavában.

- Egyetlen csatában sem vettél még részt. - Ez kijelentés volt a részéről. Valóban, abban az évben soroztak be és képeztek ki, amikor véget ért a háború. Csak egy hét kellett volna, és csatába küldenek. Szégyenkezve néztünk a visszatérőkre, akik több ütközetben is bizonyítottak. Senkik lettünk egy háború nélküli világban.

- Így van, asszonyom!

- Nem élted meg tehát a háborút, mégis olyan feladatot ró rád a sors, ami visszavisz téged a háború idejébe.

Három éve ért véget a gilleth-mutáns háború, ahogy az emberek nagystílűen elnevezték, fogalmuk sem lévén róla, miről is szólt ez a harc, ebben a dimenzióban. Be kell vallani, az átlag mutánsnak sem. Csak a pár kiválasztott, az a pár ezer mutáns, akiknek ősi kötelességük volt megvívni ezt az összecsapást, ők tudhattak mindent. No meg a gillethek. Az, hogy véget ért, milliókat tett céltalanná ebben a világban, és feltehetően másutt is.

A klán-instruktor elhallgatott, majd a klánvezérre nézett. Amaz bólintott neki, majd kiküldte az audiopajzson túlra. Egyedül maradtam Demetrius Peettel. Ez nagy ritkán adatott meg bárkinek is.

- Halld hát szavam! - kezdte Peet klánvezér. - York Ketchikannek halnia kell! Ezt a célt tűzöm ki eléd, amíg a küldetésed nem teljesíted, vagy meg nem halsz... Amit a célpontodról tudnod kell, az annyi, hogy megérdemelte a halált. Apámat ölte meg három évvel ezelőtt, aki a hirtelen vég miatt nem hagyhatott testamentumot, és nem lehettek utolsó szavai. Ezért Ketchikannek bűnhődnie kell. Ez az ok. - Demetrius hangjában haragot érzetem. Folytatta. - A miértekre nem kell, hogy választ keress, nem a te feladatod! Apám halála után utolsó szavak nélkül maradt a birodalom. A vezér dicstelen vége miatt neve csak akkor kerülhet fel az emléktáblákra, ha gyilkosa megbűnhődött.

Bólintottam, de nem mondtam semmit.

- York Ketchikanre az utóbbi három évben több zsoldost és fejvadászt küldtem, mint amennyit a szokás megenged.

Ismertem a szokás törvényeit. Bosszút csak egyszer állhatsz. Egyetlen esélyed van, ha elszalasztod, meghalsz. Ugyanakkor, ha a célpont megússza, akkor az Istenek óhaja nyilván az, hogy éljen. Nem vádolhattam a vezért, hogy ennek ellenében cselekedett. Néha a birodalom érdeke kívánja, hogy az ősök parancsait megszegjük.

- Hat személyt jelöltem ki eddig - mondta komoran Dimetrius Peet - és mind a hat halott. Te leszel a hetedik.

Gondolom, nem arra célzott, hogy én is meghalok.

- Vagy megölöm, vagy ott veszek - feleltem szertartásán. Meg akartam ölni York Ketchikant, hogy végre tehessek valamit a klánomért.

Peet klánvezér átnyújtott egy csomagot, és elhessentett magától. Felálltam, és kisiettem a teremből anélkül, hogy bárkire ránéztem volna. Mögöttem hangosan kattant a bezáródó ajtó.

Fejemet felszegve indultam haza. Összepakoltam a legszükségesebb dolgaimat, majd el sem köszönve a családomtól elindultam az űrrepülőtérre. Egyedül a templomot ejtettem útba, ahol egy rövid ima kíséretében megtisztítottam a lelkem.

Jegyet váltottam a következő járatra. Úgy éreztem, a végzet irányítja utamat. Egyetlen embert kell megtalálnom az egész galaxisban. York Ketchikant. Meg kell találnom és meg kell ölnöm - így kívánja a klánbosszú.

3.

Sem képem, sem leírásom nem volt York Ketchikanről. Csak a nevét tudtam, ám a vadászathoz ennyi elég is. Támpontul mindössze utolsó tartózkodási helyét kaptam meg.

Így kerültem a Point'a'fínger űrállomásra, ami egy fekete lyuk halódó szomszédságában lebegett, cirka fél fényévre a vonzáskörzettől. A háborúból maradt fent, a fegyverzet nagy részét leszerelték.

Magát az űrállomást legális, mobil, ám lassan mozgó egységnek könyvelték el. Nem kellett attól tartani, hogy razziát tartson rajta bármely bolygó- vagy űrfelügyelet. Egyszerű átszállót jelentett két hajó közt. Mégis előfordult, hogy az állomás fenntartóinak biztonsági emberei kidobtak valakit a zsilipen.

Belevetettem magam a Point'a'finger élő forgatagába. Mivel először hagytam el szülőbolygómat, furcsán hatott rám a kultúrák ily sokrétű keveredése, és bűze.

Sokáig tartott, míg kiismertem magam. Az öltözetek, viselkedési formák mind-mind összezavartak. Nálunk nem létezett olyan, hogy a nő fedetlen kebellel járjon, itt pedig az sem volt ritka, hogy csupán ékszerekbe öltözzön valaki. Úgy kerített hatalmába a paranoia, ahogyan megostromolt az idegenség érzete.

Az űrállomás legmagasabb pontja egy teremben, vagy akár folyosón nem volt több mint két és fél méter. Néhol még annyi sem. Drótok, hálózati elemek ereszkedtek az elhaladó arca elé, vagy pontkamerákkal kellett farkasszemet nézni. Nem volt olyan folyosórész, amit ne leptek volna el a bazári árusok, zugüzérek, élő tűz fölött sütögető lacikonyhások. A kis üzleteket zsúfolásig megtöltötték a legújabb technikai cuccok, fegyverek, eredeti antikvitások és szintetikus boldogságot ígérő kacsintások.

Füstös, égett szagú folyosókon, termeken át vezetett az utam. A ruházatom nem keltett feltűnést, úgy választottam meg, hogy egyszerre legyen rejtő és átlagos. Seszínű zubbonyomban bárhová bejutottam. Nem viseltem azonosító jeleket magamon, egyetlen fegyveremen vagy kiegészítő kellékemen nem volt hovatartozást jelző embléma.

Ám információt szerezni nehezebbnek bizonyult, mint vártam. Hogy feltűnést ne keltsek, csakis olyanokkal álltam le beszélgetni, akik kellően felöntöttek már a garatra.

Három nap után sikerült begyűjtenem az első érdemleges információt. Egy fickónak szegeztem unalomig ismételt kérdésem, hogy hallott-e York Ketchikanről, amikor egyszerű, tömör választ kaptam: egy jobbegyenest.

Hogy miért, azt nem firtattam, ehelyett követni kezdtem.

Meg kell jegyeznem, hogy utóbb kiderült: a hátas-vállú „fickó" egy harcias amazon. Meglebbenő, térdig érő kabátja alatt egy fél méter hosszú, paralltechnikán alapuló olitacél sújtófegyvert tartott. Kerülni akartam a konfliktust, ezért csak óvatosan jártam a nyomában, nem akartam már az elején elszúrni a dolgot. Megtudtam a nevét: Josemary Barett.

Egy napomba telt, amíg a nő úgy lenyugodott, hogy megkockáztathattam egy második beszélgetést. A Kocsma „Őrült Rockbandához” nevezetű helyen ült, a söntés mellett. A háttérben állatias, barbár, üvöltő dum-dum zene szólt.

- Szóval, ismeri York Ketchikant? - kiabáltam túl a ricsajt, miközben felkészültem rá, hogy ismét hiába próbálkozom.

- Mi köze hozzá? - tette le a poharat Rosemary Barett.

Haja meglebbent, szürke szemében tüzet láttam. Vadul lobogót. Semleges választ adtam.

- Találkoznom kell vele.

Furcsa, kutató pillantással mért végig, majd ajkát lebiggyesztve így szólt:

- Maga mutáns, ugye?

Kár lett volna tagadni.

- Grandor - bólintottam, majd körbenéztem. - Miből gondolja?

- A bőre színéből. Igaz, hogy alig üt el egy fehér emberétől, de néhol mintha tigriscsíkos árnyalatú lenne. - A szemére bökött. - Implant, jobb a színfelismerő képességem, mint az átlagnak. A bajkeverőket is könnyebben felismerem.

Igaza volt. Nekünk, grandoroknak ugyanannyi közünk van az emberhez, mint az összes többi mutáns fajnak, ám jóval kevesebb változáson mentünk át az utóbbi harmincezer évben, mint a többiek. Az, hogy minket mutánsnak neveznek, csak történelmi jelentőséggel bír. Kevesen tudjak, hogy a mutáns fajok közül csupán néhány képes az emberrel úgy párosodni, hogy közös utódot hozzanak létre. A mi népünk ilyen. Azokban a századokban, amikor az emberiség kilépett a kozmoszba, és az utána következő őrült korszakán túllépett, a von Anstettenek uralkodó alatt újra találkozhatott a két faj. Az emberiség szexuális vágya túllépett a fajok közti határokon. Olykor még állatokkal is párosodtak, csupán a perverziójuk miatt. Az emberiség nagy része undorító.

A grandorok ellenérzésekkel figyelték a földi terjeszkedést, de nyílt agresszióba nem torkollt egyetlen találkozásunk sem, egészen a gilloth-mutáns háború kitöréséig.

- Hölgyem - kezdtem újra, kissé közvetlenebb hangon -, az, hogy a pigmentjeim milyen formákat alkotnak, valóban érdekes, ámde lényegtelen. Az ön szemében én mutáns vagyok, maga pedig az én szememben csak egy ember. - Reméltem, hogy az ember szót sikerült eléggé lekicsinylő formában használnom.

Haragosan nézett rám.

- Hát jó, grandor. Legyen, ahogy maga akarja! Hogy mit tudok York Ketchikanről? Soha nem fogom elárulni egy mutánsnak. Soha, és ezt jól jegyezze meg!

- Hölgyem, túl messzire megy! Körbenézett már? Látja ezt a forgatagot körülöttünk? Azt hiszem, senki sem venné a fáradságot, hogy idenézzen, amikor szétdurrantom a fejét - fenyegettem meg. - Jobban teszi, ha elmondja, amit tud.

- Miért érdekli az magát? - vicsorgott rám. Hirtelen megéreztem a gyomrom környékén a sújtófegyver nyomását. Hogy hogyan sikerült észrevétlenül kiszednie a kabátja alól, nem is sejtettem.

Az volt a tervem, hogy felhergelem, és sikerül majd meggondolatlan cselekedetre késztetnem, de nem ilyesmire számítottam.

- Jobb, ha tudja, hogy a barátaim figyelnek minket - folytatta Rosemary Barett, és az asztal alatt még erősebben szorította a gyomromhoz a fegyvert.

Éreztem is a fenyegetést. Kétoldalt mozgolódás támadt, majd felénk indult pár fickó. A nő megálljt intett szabad kezével, mire visszafordultak.

Rosemary Barett ezzel együtt visszahúzta a fegyverét is. Pár centit. Kiszakadt belőlem a tüdőmben rekedt sóhaj.

- Jó barátok...

- Jók bizony - értett velem egyet gúnyos mosollyal. – És most én kérdezek! Miért akarja megtalálni York Ketchikant?

Hazudhattam volna, de tudtam, egyetlen szavamat sem hinné el. Miért ne mondtam volna el az igazat?

- Meg akarom ölni.

- Egészségére - felelte, és felnevetett. De a sújtófegyvert el nem tette volna.

Megpróbáltam odébb tolni. Mintha csak zavarna. Nem ment.

- Úgy gondolja? Nem is érdekli?

- Nem igazán. Számomra York Ketchikan teljesen érdektelen.

- Miért?

- Ha szépen kér, elmondom - húzta mosolyra a száját. Valószínűleg mulattattam. Engem viszont dühített.

Kérdő tekintetemre egyszerűen közelebb intett magához. Egészen közel hajoltam, éreztem a leheletét, amint a fülembe súgta a választ:

- Mert nem ismerem.

- Hogyan? - szakadt ki belőlem a kérdés. - Nem ismeri?

- Nem.

Csak néztem a szemébe, és nem értettem a dolgot.

- Miért ütött meg, amikor róla kérdeztem?

- Erre egyszerű a válasz - mondta, és elvette végre a sújtófegyvert a gyomromtól. Ám nem engedte le, csak a térdén pihentette, ujja a ravaszon. Elég egy kicsiny mozdulat... - Az ilyen helyeken nem szeretik a kérdezősködőt. Az igazat megvallva, úgy általában sehol sem szeretik. - Körbemutatott. - Amint látja, ezen az űrállomáson rengetegen vannak azok, akik nem emberek, nem mutánsok. Képtelen lenne összeszámolni, hogy hány faj is van jelenleg a Point'a'fingeren. Bizalmatlan a galaxis lakója, ha idegen helyre téved. És vele szemben is bizalmatlanok. Magáról senki sem tud semmit. Tegnap érdeklődtem maga után, ahogy maga is utánam. Csak pár napja érkezett, nem csinál itt semmit, és az adatai szerint nem is óhajt továbbmenni. Az ilyeneket, akikről semmit sem tudni, fenntartással kezeli az értelmes lények kilencvenkilenc százaléka.

Elhallgatott, majd rendelt még egy italt. Hallgattunk. Én feszült voltam, az ő arcán pedig csak a szórakozott unalom látszott. Aztán folytatta:

- Manapság, amikor a világban annyi minden történik, az értelmes fajok kissé távolabb húzódnak egymástól. Kevés az összekötő erő. Nézzen csak végig ezen az alig százötvenezer fényév átmérőjű galaxison! Ahogy a csillag, rendszerek, ködök, zónák elkülönülnek egymástól, úgy különülnek el a fajok is. Manapság már megszűnt a keveredés. Agresszió és félelem uralkodik mindenütt.

- Ilyen sötéten látja a dolgokat? - kérdeztem. Járt az agyam: rejteget valamit és hazudik, vagy tényleg igazat mond.

- Milliárdnyi a nézőpont és érdek. És már annyi ígéret hangzott el, hogy a „szeretlek" is közhellyé vált. Ócska közhellyé.

Csalódott volt. Egy csalódott amazon. Lehet, hogy rossz passzában kaptam el. Egy párkapcsolat vége után. Mondjuk kinéztem belőle, hogy a sújtófegyverrel vetett véget a viszonyának.

- A világok közti meg nem értés és az eleve feltett fenyegetés visszarántja a haladást. Nem látott még olyan kapcsolatfelvételt, ahol ne lett volna valamelyik fél kezében fegyver, ugye?

Ez valahogy közelről érintett. Most őelőtte volt a fegyver, és egyenesen rám szegezte. Az előbbi pár másodpercben folyamatosan visszatért felém a vetőcső. Csak remélni mertem, hogy a ez a kapcsolatfelvétel vér nélkül fog zárulni.

- Meglehet - feleltem, csak hogy mondjak valamit.

- És most térjünk vissza magához! - mutatott rám, egyenesen az orromra bökve. - Idejön, pár napig lődörög, majd nekem szegez egy kérdést. Mit vár tőlem ezek után? Hogy boldogan dalolva elcsivitelem magának, tudom ki az, aki után érdeklődik? Hogy a kezébe adom az illetőt? Ha ezt hitte, álomvilágban él.

Vajon így árulja el magát mindenki, aki először téved idegen helyre? Még hogy jó a helyzetértékelő képességem!? A kiképző instruktorom csalódott lenne.

Körbenézve mindenféle alakot láttam. Lecsúszott figurákat, akik az időt próbálták elbliccelni, és pénzt szerezni valahogyan egy továbbútra. Szerencsejátékosokat, akik kártyázni jöttek, kereskedőket, szabadnapos tengerészeket. Ha jobban odafigyelt a grandor, láthatta, hogy kik a vezetők és kik a beosztottak.

A fajok közti keveredés alapját a pénz képezte. Akinek több volt, azt tisztelték. Mégis, nem kis számban voltak olyanok, akik a másikra rápillantva elhúzták az ajkuk, esetleg az orrukat fogták be. Némelyeket odébb rugdostak. Páran azok közül, akiknek korábban rugdosni volt kedvük, meghunyászkodtak, amikor egy törpe ipoki^[2], aki nem lehetett magasabb fél méternél, úgy járt körbe, mintha legalábbis a galaxis császára lenne. Ám a háta mögött kigúnyolták.

A nő azt gondolja, hogy álomvilágban élek? Egyelőre nem feleltem, csak néztem rá. Szerintem nem is várt feleletet.

Nagy kortyokkal kiürítettem a poharam. Mielőtt letelt volna a hosszúra nyúlt pillanat, megemeltem a fejem.

- Ha ezt gondolja, téved. Csupán mert idegen vagyok és nem rendelkezem kellő külvilági tapasztalattal, hibás következtetést vont le rólam. Rendben, igaza van, kívülálló vagyok egy számomra ismeretlen helyen. Kilógok a sorból.

Erre felnevetett.

- Azokon a helyeken, ahol az emberek egyszerűen élnek, furcsának tűnhet a meg nem értés. Ránéznek valamire, és azt mondják, ez így és így van. Hajlamosak általánosítani. És az apróbb különbségeket már nem veszik észre. És ebből bizony bajuk akad, nem is kevés.

- Ha az ember bonyolítja az életét, komplexszé válik és belebolondul a sokrétűségbe.

- Hiába mond ellent, nincs igaza - felelte. - A sokrétűség a fejlett intelligencia alapja. És aki nem rendelkezik kellő ismerettel és intelligenciával, nem fogja megérteni a világot. Kívül marad mindenen, hiába próbálja meg magáévá tenni a tudást.

- Maga most elfogult, sőt: egyszerűen többnek tartja magát másoknál. Lebunkózza a vidéki parasztot.

- Így lenne? Nyugodtan magára veheti - dobolt az ujjaival az asztalon. Idegesített.

Körülnéztem. Nem akartam meggondolatlan lenni, tehát csak óvatosan figyeltem meg a kocsmát. Az volt legfeltűnőbb, hogy a falak megerősítést kaptak. A halványan derengő erőtér ellenére is megfeketedett foltokat lehetett látni. Illesztéseknek, pótlásoknak sem volt híja.

Tűzpárbaj esetén nem kellett attól tartani, hogy léket kap az űrállomás.

Szemügyre vettem a kocsma vendégeit. Most nem az érdekelt, hogy mennyi és milyen faj képviselteti magát. Az éberségüket, fegyverzetüket, hovatartozásukat próbáltam meg felderíteni és elmémbe vésni.

Magányos, feszülten figyelő alakok jobbról egy hosszúkás asztalnál. Mellettük egy seggrészeg banda, csapatba verődő matrózok, akiket csakis a szórakozás érdekelt. A sarokban kalóznak tűnő figurák, akik mindenre mogorván reagáltak. A pultnál egy szerencsefia, aki túl hangosan szórakozott, és ismeretleneknek fizetett újabb és újabb köröket. Kurvák, szintetikus örömlányok. És néhányan, akik megpróbáltak beleolvadni a tömegbe. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem. Egyedül a pult mögött tevékenykedő csapos látszott önmagát adni. Könnyen tehette. Külön erőtér védte a söntést.

Azok, akik az előbb a nő intésére hátramaradtak, sikertelenül vegyültek el újra a tömegben. Mellettük kiszúrtam még pár embert, akik szintén szemmel tartották az asztalunkat. Eltöprengtem rajta, hogy miért nem jöttek eddig ide hozzánk. Ha a kiképzésem egy ponton tényleg sikeres volt, akkor az a jó megfigyelőképességem.

Arra jutottam, hogy egy hirtelen mozdulattal csak magamra haragítanám őket, de én segítségre senkitől nem számíthatnék.

- Nem veszem magamra, ha ez megnyugtatja - vakkantottam. - De remélem, hogy nem, Rosemary Barett.

- Úgy hiszem, a társalgásunk ezen a ponton megrekedt. Váljunk el, mintha sohasem találkoztunk volna!

A beleegyezésemre sem várt, felállt az asztaltól, és otthagyott. Ekkor úgy döntöttem, hiszek neki, tényleg nem tudott semmit.

Ez volt az első próbálkozásom, hogy nyomára akadjak York Ketchikannek.

És milyen rossz próbálkozás volt!

4.

Ezek után úgy döntöttem, hogy a virtualitásban próbálom kideríteni, merre jár. Még a Point'a'fingeren felléptem a szupercellulárisra.

Ahogy sejtettem, szinte semmit sem találtam róla.

Szinte semmit. Feljegyzéseket találtam csupán, amikből az derült ki, hogy York Ketchikan előszeretettel használja a csillagközi személyszállító luxusjachtokat.

A biztonsági nyilvántartásokba belépve kiderült, hogy elég zűrös életet él. Ahol megfordult, rendszeresen rendbontásról, fegyveres akciókról számolt be a helyi adatbank, és ezekben nyakig benne volt. Ám egyszer sem sikerült szándékosságot, előre kitervelt akciót rábizonyítani.

A személyéről, családjáról, múltjáról semmit nem tudtam meg.

Annyi plusz információval keltem fel a géptől, hogy tisztában voltam vele, hová utazott utoljára: egy hete érkezett meg a Freedayre, Meenard városába.

Ideje volt, hogy személyesen is találkozzak vele.

5.

Felszálltam a Freeday felé induló járatok egyikére. Kiszámítottam az átszállási lehetőségeket, és a lehető leggyorsabbat választottam. Csak a fél galaxist kellett átszelnem.

Nem hosszú út.

A Freedayen felszabadultan szívtam be a friss levegőt, és bámultam meg a szabad eget. Részegítőnek találtam az űrkikötő körül elterülő hatalmas, végeláthatatlan virágmezők különös illatorgiáját. A szél mozgásba hozta a virágszőnyeget, amely tengerként hullámzott. Az ég csodálatosan tiszta és kék volt, a felhők valahol a látóhatár peremén ültek meg. Fehér, áttetsző vonalaik mögött hegyek bújtak meg.

Ez a világ első pillantásra talán szebb volt, mint az én szülőbolygóm. Varázslatos. Új élmény.

Egyedül én szálltam le a kompegységgel.

Aztán emlékeztettem magam, miért is vagyok itt. Megszaporáztam a lépteimet, és a hangosan kopogó keramiton át gyalog indultam el a két kilométerre fekvő város felé. Kellett ennyi séta a hetekig tartó bezártság után, és jármű sem érkezett elém.

Ami a reptéren fogadott, az szöges ellentétben állt a város megpillantásakor rám törő érzéssel. Ha a mezőket a békesség és a természet csodájának találtam, akkor ezt éppen az ellentétjének.

A város romokban hevert. Az épületek roskatagon támaszkodtak egymásra. Nem messze elektromos zizegés hallatszott. Egy elszakadt kábel statikus halálhörgése.

- Üdvözöllek, idegen.

- Ki szólt? - néztem körül.

Egy lehasadt épülethomlokzat alatt tanyát ütő férfi tekintett rám. Halvány mosollyal az arcán intett közelebb. Kicsiny tábortűz égett előtte. Hogy miért, csak akkor értettem meg, amikor egy még rángatózó patkányfélét húzott fel egy fémnyársra, és ráhelyezte az erre a célra kialakított támasztékra. Égett szőr és hús bűze csapott az orromba.

Vonakodva léptem közelebb.

- Mi történt itt? - kérdeztem.

- Leszakadt az ég, és eljött a Halál fekete lován - felelte az ember. Arcát tépett szélű sebek rosszul összeforrt vonalai csúfították. Kiserkenő szakálla maga előtt tolta a hámló bőrt. Egyetlen szeme furcsán égett.

- Értem - mondtam, és köhintettem egyet.

- Egy nap, azt hiszem, múlt hét szerdája lehetett, vagy talán csütörtök... - kezdte újra. - Amikor összetűzés kezdődött a város múzeális értékű negyedében, akkor... Tudja, itt nálunk nagy becsben tartják az emberek a múltat. Voltak nekünk szép palotáink, ékszereink, festményeink, miegymás. Én nem nagyon ismerem a történelmet, mert egész életemben azért éltem, hogy eltartsam a családom, de gazdagok voltunk...

Ahogyan beszélt, úgy tűnt, nincs is itt. Beszéd közben folyamatosan a sülő patkányt igazgatta és böködte egy élesre faragott bottal.

- Most hol van a családja?

- Valahol ott - felelte, és egy hatalmas romra mutat Egy összetöredezett fém és beton hegyre. Megfeketedett folyadék száradt a tövében. Undorodva gondoltam arra, hogy rengetegen lehettek az épületben, amikor összedőlt. Vajon létezik ennyi vér, ami még mindig szivárogni látszik onnét?

- Értem - feleltem zavartan. - Sajnálom.

- Csak az a kő ne lett volna! - mondta az ember, miközben sikerült kipukkasztania a sülő patkány felpuffadt hasát. A testnedvek kiomlottak és a tűzre folytak. - Jó ebéd. Kér?

Visszanyeltem feltörő hányingerem.

- Milyen kő? - fordítottam a szélbe az arcom. Szerencsére nem a tűz felől fújt.

- A kő! Úgy bizony! - bólogatott az ember. - Szép lehetett, legalábbis ezt mondják. Az bizony. Finom - mosolyodott el. Egészen a tűz fölé hajolt, hogy megszagolja ebédjét. Eközben a lángok belekaptak a ruhájába. Oda sem nézve hessegette el az aprócska lobokat.

- És a kő? - kérdeztem. - Azért rombolták le a várost?

- Ó, a fene sem tudja! - legyintett. - Mi csak annyit tudtunk az egészről, hogy elrabolták. A hírekben mondták be. Azután ránk szabadult az égi lovas, és eljött a világvége. - Feltekintett az égre, mintha megint az égi lovas feltűnését várná. - De... - folytatta megnyugodva - úgy látom a világnak még nincs vége. Jó ez így! - heherészett. - Tényleg nem kér?

Elhárítottam az invitáló mozdulatot. Eltoltam a patkány félig átsült dögét az orrom elől.

- Köszönöm, az előbb ettem. Nem hallott valamit egy York Ketchikan nevezetű emberről? - Nem tudtam mást kérdezni. És még szerencsém is lehet.

- Ketchikan? - kiáltott szinte fel. - Az egy kedves ember! - Az öreg hosszan bólogatott mellé, és vigyorgott. Szájához emelte a sült patkányt, és jóízűen beleharapott.

A belsőségek kicsurrantak a szája sarkánál. Nyelvével kapart utánuk. - Finom! - kiáltott fel.

- Embrió! – kurjantotta és az ujjával kipiszkálta a patkány gyomrából az anyaméhben kuporgó kicsinyt. - Csemege!

Már ezek után kezdtem kételkedni, hogy a Freedayen valamit is remélhetek.

Felálltam mellőle, és komótosan búcsút intettem. Velem nem törődve hozzálátott, hogy a gusztustalan belsőségeket kiszürcsölje a patkány gyomrából.

Beljebb haladva a városba a rombolás tucatnyi képével találkoztam. Leomlott házak, robbanások ütötte kráterek az utcán, napon aszalódó emberi torzók és totális fejetlenség. Megkerestem azt a helyet, ahol felállították az újjáépítésért felelős különítmény bázisát. Fél napot vártam a bejutásra. Innen továbbküldték az ideiglenes városi önkormányzathoz, ahol már nem volt fogadás.

Beesteledett.

Kerestem egy viszonylag ép házromot, és meghúzódtam egy szoba sarkában. Éjjel esett egy keveset, akkor fedett helyre vonultam vissza. Halovány derengéssel köszöntött rám a reggel.

- Parancsol? - nézett fel az ideiglenes városi önkormányzat irodájában egy beteges kinézetű, erősen bandzsító ember. Az asztali holofelírat szerint John Pickard volt a neve. Meggyötört tekintetét néha rám, máskor pedig két méterre tőlem, valahová a messzeségbe vetette. Nem tudtom, mikor néz rám.

- Egy York Ketchikan nevezetű férfiról szeretnék többet megtudni.

Ahogy kiejtettem a számon Ketchikan nevét, riadtan összehúzódott. és nem sok kellett hozzá, hogy bemásszon az asztal alá, melynek egyik lába kitörött, és mappákkal volt aládúcolva.

- Ketchikan? - kérdezte remegő hangon, és szeme ringlispílként járt jobbra-balra. - Ugye nem azt mondta, hogy Ketchikan?

- De. Azt mondtam - feleltem. Gondoltam, óvatosabb kellene hozzáállnom a dologhoz. - Meg szeretném találni.

- Mit akar tőle?

Fenébe az óvatoskodással!

- Meg akarom ölni.

Varázsütésre kisimultak Pickard ráncai, és a szeme is rendbe jött. Felugrott, és megszorította a kezem.

- Barátom!

Hátrahőköltem ezen a hirtelen hangulatváltáson.

- Nem kér egy teát? Kávét? Esetleg valami erősebbet? - készségeskedett Pickard.

- Nem... - nyögtem. - Szeretnék gyorsan végezni. York Ketchikant keresem. És sürgős.

Elengedte a kezem. Kiráztam belőle a szorítás okozta zsibbadást. Megigazítottam magamon a ruhát, és a helykínálást elfogadva leültem.

- Ketchikan, Ketchikan, az a mocskos... - motyogta, és a papírokat dobálgatva keresett valamit az asztalán felhalmozott stócban. Mivel ott nem talált semmit, átrohant a szoba másik végébe, és a kitört ablak melletti szekrényben merült cl. Már attól tartottam, megfullad, úgy dobált mindent. A leülepedett por felszállt a levegőbe, és az egész szobát beterítette.

- Szemét állat... csirkefogó... rohadék... hazug... - Ilyesmiket motyogott magában, de végül hangosan felkiáltott, hogy megvan.

- Itt is van. Nézze!

Az orrom alá dugott egy köteg papírt, meg egy digitális adattáblát.

Elvettem tőle, és hátradőlve a széken átfutottam őket. Minden, amit Ketchikan a bolygóra érkezésekor leírt, kitöltött, bevallott, ott volt előttem feketén-fehéren. Nyolc napja érkezett a Freedayre. Hajó neve, behozott technika. Beutazás célja: üzleti út. Ami ezután következett, az már a két nappal ezelőtt történt incidens rá vonatkozó részek plusz a feltételezések.

York Ketchikan a város muzeális zónájában töltötte azt estét, egy Palace Constantinus nevű helyen. Az ötszáz fős szálloda lakójaként tűzpárbajba keveredett egy helyi alvilági bandával. Rövid úton elintézte őket. A kiszálló rendfenntartók felvették a szemtanúk beszámolóit, de York Ketchikan már eltűnt a közelből.

Ugyanekkor betörést jeleztek a meenard-i ékszerbarlangból. A föld alatt létesített Üzleti Múzeumban több folyosón is beszakadt a föld. Eltorlaszolt termek, berobbantott válaszfalak várták az újra kivonuló osztagokat. Szerencsére az incidens éjszaka történt, így csak a portás és alig pár biztonsági őr tetemét találták meg később. És a bolygó legnagyobb hamisítóüzemét.

Az üzem melletti ékszerterem teljes egészében eltűnt. Megállapították, hogy vagy dezintegrátorral lőtték szét, vagy teljes egészében kiemelték ebből a dimenzióból. Nem sikerült kideríteni, mert ezután elszabadult a pokol.

Pickard, amikor látta, hogy a leírásokkal végzek, egy virtuális újságot nyomott a kezembe.

A lap szerint egy égi lovas szállt alá a Freeday légkörébe. Hihetetlen módon, ahogyan eddig ezen a bolygón nem tapasztalták, egyenesen az űrből érkezett, mindenfajta segédeszköz nélkül. Egyenesen a muzeális zónában landolt. Minden elektronikus műszer lefagyott. Egy messziről pásztázó kamera felvette, ahogy elővette hosszú pallosát, és a földre sújtott vele. Pontosan az ékszerbarlang fölött. Lesújtott, mire megnyílt a föld. A hasadáson keresztül a lovával együtt eltűnt a mélyben.

Láttam a holoillusztráción. Beleborzongtam...

Pár perc múlva földrengés rázta meg a várost. Ez volt a Pusztítás első hulláma. Majd különös szerkezet emelkedett a levegőbe, amit a lovas követett. Hatalmas energiáit küldött a menekülő után. A város többi része ebben pusztult el. Végül egy újabb hajó érkezett, ami felvette a kisebb menekülő szerkezetet, majd azzal együtt eltűnt a csillagok közt.

A holofelvételen csak az eset vizuális anyagát találta. York Ketchikanről nem volt felvételük.

- Ennyi az egész? - kérdeztem félredobva a virtuális lapot.

- Miért? Nem elég?

- Az valójában nem derült ki belőle, ön miért utálja York Ketchikant. Sikerült megtudnom, hogy kapcsolatban állt a történtekkel, de hogy ő volt-e az okozója, nem állítanám kellő biztonsággal.

- Ó, nagyon sok minden nem került bele az aktába és az újságba - dörzsölgette Pickard a kezét fáradtan. - Itt van például az, amikor a város vezetőit megkérte, hogy engedélyezzenek számára kutatási időt az ékszerbarlang melletti tárnákban. Nem kapott rá engedélyt. Másnap visszajött; ugyanaz. Erre felkapta a vizet, és szétverte az irodát.

- Ez miért nem szerepel az aktában?

- Tizennyolcan voltunk ellene.

- Értem. - Magamban megmosolyogtam az esetet. A bürokrácia útvesztőjében általában pökhendiek a hatalmon lévők. Ideállít valaki, akit nem ismernek, és kér tőlük valamit. Azt hihették, hogy bolondot csinálhatnak belőle, esetleg jutalékra számíthattak, amit York nem adott meg. Van így. És a szégyen. Senki nem örül neki, ha megalázzák. - Más?

- Igen, igen... nagy összeggel támogatott egy szeretetotthont és egy árvaházat.

- Akkor miért nem adtak neki kutatási engedélyt? Hiszen könnyített a maguk költségvetésén, nem igaz?

John Pickard erre gúnyosan elhúzta a száját.

- Valószínűleg azért tette, hogy megbocsássunk neki, és megadjuk az engedélyt a kutatására. Számító egy rohadék.

Ezek után otthagytam.

Tűt keresni a szénakazalban könnyebb, ha van nálad mágnes. De nálam nem volt, így apránként kellett leemelnem a szálakat a kazalról.

Visszatértem az űrrepülőtérre. Az űrállomáson megtudtam, hogy a hajó, ami elmenekült a lovas elöl, a szomszédos rendszer felé haladhatott, ahol féregjárat nyílik. Jó pénzért visszatért értem a komp, és ismét útnak indultam. Reméltem, hogy több szerencsével járok, mint itt.

6.

A bolygó körül csak egy kicsiny űrállomás keringett. Felesleges is lett volna egy nagyobb, ugyanis a Dien mind a hét holdja külön bázisként működött. Most aztán összeszedhetem magam. Rengeteg búvóhely.

A hét hold és a bolygó hadban álltak egymással. A bolygónak igaz, hogy hatalmas készletei voltak, ám az űrben nem igazán tudott érvényesülni. Minden hajóját, amit felküldött, azonnal hét hatalmi rendszer támadta meg. Ugyanez volt a felállás a holdakkal is. Képtelenek voltak a bolygón landolni, mert annak elhárító ütegei rendre levadászták őket. Csak és kizárólag kommandós akciók juttattak le a felszínre, mint ahogy csak egy magányos vadászgépnek volt esélye a felszín elhagyására.

Ez a különös rendszer egyáltalán nem szívelte a látogatót, csakis a kereskedőhajókat. Ennek értelmében az érkező mélyűri járatok is csupán lassítottak a rendszer perifériáján. Aki itt akart kiszállni, arra furcsán néztek, aki innen szeretett volna elmenni, arra gyanakvóan.

Ez egy olyan helye volt az egész furcsa univerzumnak, ahol a ki- és bejutás ugyanolyan nehéz és körülményes.

Az állandó harcok mellett csak egyetlen tényező lepett meg. A leánykereskedelem. Hogy pontos legyek: a lány és asszonyrablás, amely egy ősi, űrkorszak előtti szokásból eredt. Ezt sokszor kihasználták a csempészek és a szervezett bűnözés is.

A faj még fiatal volt, éppen csak hogy elhagyta a szülőbolygóját. Már nem tartoztak a tiltott világok közé, a Corps de Invisible Armée feltehetően eltakarodott innen de még nem is nyíltak meg teljesen. Egyetlen kolonizálható bolygója sem volt a rendszernek, csupán gázóriások - élettelen szikladarabok.

A hét hold és az anyabolygó különös helyzete miatt kuriózummá váltak itt a „becsületes" bűnszervezetek. A rendszer ellenőrzéséért felelős apparátus is inkább volt alvilági, mint legális.

Azért nagy nehezen átjutottam az ellenőrzésen. Csalódottan vették tudomásul, hogy nem utazik hölgy a társaságomban, gyanússá váltam, ám nem tudtak velem mit kezdeni. Talán, ha lett volna velem valaki, akit elrabolhatnak, örömmel vették volna érkezésem.

Leszálltam a Dien és a holdjai közti független, külső űrállomáson. Talán ez lehetett a rendszer legbékésebb pontja, amit a Garratthi Kereskedővilágok Konföderációja tartott fenn. Úgy fogadtak, mint egy különc utazót, és megkaptam az összes extrém hely térképét. Ám óva intettek a tizenegyes alatti szintektől. Állítólag az alább eső emeleteken a hét hold és a bolygó érkező szektorai vannak, biztonságosan elkülönítve egymástól. Biztosra vettem, hogy York Ketchikan, ha járt errefelé, azokon a szinteken is megfordult.

Csak két nap előnye volt velem szemben, és nem kizárt, hogy még itt van a rendszerben. És ha igen, akkor talán gyorsan ráakadok. Nem bír feltűnésmentesen közlekedni sehol.

Lementem tehát az egyes hold szektorába.

Lehívtam az információkat egy nyilvános terminálról, de Ketchikan nem látogatott el ebbe a szektorba. Ám az információs egy zárt hálózat volt, és minden leszállószinten külön nyilvántartást vezetnek, tehát mindegyik szektort külön-külön ellenőriznem kell, hogy biztos legyek.

Kiadós tortúrára számítottam. Az első szeparált szinten nem akadtam a nyomára. Hogy a másodikra átjussak, vissza kellett mennem a felső szintre, mert csak onnan nyílt út. Idegesítő megoldás volt ez az ellentétek kiküszöbölésére, ezerszeres túlbiztosítása, hogy az alsóbb szintek ne keveredhessenek egymással.

A háború okáról annyit, hogy a hurlongok, ennek a rendszernek a lakói azért küzdenek, hogy melyik klikk legyen az egyetlen teljhatalmú képviselő a kozmosz többi faja felé.

Fogalmuk sincs arról, mi zajlik kint.

Szerencsém volt, már a harmadik próbálkozásra a Dien emeletére kerültem. Itt nyomára akadtam Ketchikannek: az adatok szerint leszállt a bolygóra.

Követtem a példáját.

A garratthi felségjelzés alatt leszálló kereskedőhajót senki sem bántja, így aztán egy ilyenre kéredzkedtem fel az űrállomáson. Megkérték az árát.

- Üdvözlöm a Dienen, uram, az Örömasszony városa nevében! - fogadott a kilépésnél egy nagyon csinos hurlong nő . Humanoid volt, négyujjú kezével, és tarajra emlékeztető csontkinövéssel a fején. Füle nem látszott, csak egy aprócska lyuk a feje két oldalán, amit nem takart hajkorona.

- Örülök - biccentettem mosolyogva.

- Azonosítsa magát, kérem! Rutinellenőrzés. Elég a DNS-mintájával igazolnia, hogy nem hurlong.

Miután hitelt érdemlően kiderült rólam, hogy grandor vagyok, a nő kedvessége hirtelen megsokszorozódott.

- Nem akar elrabolni? - kérdezte csintalanul. Kevesen lézengtek a kiszálló résznél, tehát szélesebbre vonta mosolyát. - Nincsenek sokan, biztosan sikerülne!

- Sajnálom, majd legközelebb.

Rám kacsintott.

- Szaván fogom!

Bejelentkeztem abba a szállodába, ahol Ketchikan is szobát foglalt magának. A kérdésemre a portás igenlően felelt. Tehát még itt van.

Nem mentem fel a szobámba, ehelyett leültem a szálloda halljában. Kezembe vettem egy helyi újságot. Nem olvastam, csak néztem ki a fejemből. Sokáig vártam. Ketchikan nem bukkant fel, tehát úgy döntöttem, hogy iszom valamit, amíg várakoznom kell. Láttam a bár dupla szárnyú bejáratát szemben a bejárat jobb oldalán nyíló folyosórészen.

Sietős léptekkel átvágtam a fogadótéren, s mielőtt beléptem volna a bárba, visszapillantottam a lépcső és gravoliftek felé. Nem volt mozgás.

Mihelyst odaléptem a bárpult elé, a hurlong kiszolgáló máris rám szegezte tekintetét.

- Mit parancsol, uram?

Gyorsan le akartam nyomni egy frissítőt, hogy mihamarabb visszatérhessek a hallba. Felnéztem az itallapra, hogy mit is tartogatnak a külvilágiak számára. A galaxisszerte nagyon népszerű szkaff-lightot választottam.

Nem ültek sokan a bárban, még korai volt az idő.

Felhajtottam az italt, és már éppen fizetni akartam, amikor megakadt a szemem az egyik szeparált bokszon. Mintha a York nevet hallottam volna ki az onnan hallatszó, nagyhangú nevetésből. Közelebb óvakodtam.

A hangok alapján körülbelül nyolcan lehettek a boksz takarásában. Leültem egy üres asztalhoz, és intettem a pincérnek, hogy jöjjön. Rendeltem tőle még egy italt. Úgy helyezkedtem, hogy be tudjak pillantani a bokszba. Sajnos ügyesen oldották meg a szeparációt, csak egy hosszúkás résen láthattam be.

A hurlong nem egy croll-méretű faj. Ennek ellenére az odabent ülő alak eltakarta az egész rést, talán a legnagyobb példány lehetett a Dienen. Iszonyúan kövérnél tűnt. Közel harminc centis tarajának teteje már visszakunkorodott, olyan hatalmas volt, a csúcsa vörösen hajladozott, ahogyan a fejét mozgatta.

Rácsapott az asztalra.

- Jó humora van, Mr. Ketchikan! Nem csodálom, hogy a lányok annyira szeretik. - Felkapta a poharát, és egy hajtásra kiürítette. Lecsapta az asztalra, mire megcsörrent az egész tákolmány. - Ugye nem fárasztották ki nagyon?

Nem hallottam, hogy Ketchikan mit felelt, de a nagydarab ismételten felröhögött. A társaság átvette a nevetést, majd szétesett a boksz, úgy ütögették az oldalát.

Ketchikan megint mondott valamit, amit nem értettem. A nagydarab most csak felgöcögött.

- Rendben van, Mr. Ketchikan. Az üzlet megköttetett. Legyen éjfélkor a klubomban, ott majd mindent elrendezünk. Az előlegét elfogadom, a többit ott és akkor fizeti. Persze lehet, hogy rálicitálnak.

A társaság lassan kisorjázott a bokszból. A nagydarab hurlongot három testőr vette körül. Mellettük lépkedett még két vékonyabb, tarajos alak, és két ember. Az egyik a húszas éveinek közepén járhatott, a másik pedig már jócskán az ötven fölött.

Az öregebbik jól tartotta magát, de ráncain és kissé hajlott hátán már meglátszott a kor. Haja rálógott a homlokára, és a hosszú, összekötött copfja a háta közepét verdeste. Kezében botot tartott, amit nem is arra használt, hogy rátámaszkodjon, hanem inkább csak kellék volt. Barátilag megveregette a fiatalabb vállát.

Az minden bizonnyal York Ketchikan volt. Magas, jó kiállású, atletikus termete elütött a hurlongokétól. Ruganyosan járt, és erő lakozott a mozdulataiban. Körülnézett a bárban, de nem tulajdonított nekem nagy figyelmet. Nem én voltam az egyedüli földönkívüli itt.

A bárból kiérve kettévált a csoport. A hurlongok hamar eltűntek a szemem elől.

Felálltam és indultam utánuk. York Ketchikan és az öreg a hallban megálltak egy percre. Elbúcsúztak egymástól.

Egy oszlop takarásában hallgattam őket.

- Felmegyek a szobámba, hogy este a legjobb formámban legyek - mondta York.

- Rendben. Szükség is lesz rá. Besterme kemény üzlettel. És remélem, azt a szédült tyúkot féken tudja tartani.

- Nem kell aggódnia, Mr. Carreno! Kézben tartom.

- Ennek örülök. Még bajt hozhat ránk, és akkor fuccs az üzletnek.

Az egyik tükörben végre megláttam őket. York kezet nyújtott Carrenónak.

- Nézze meg a bankszámláit, és adogassa őket ősszel - búcsúzott Ketchikan. - Nem árt megtudnia, meddig ér takarója. Kínos, ha az embernek kilóg a nagylábujja...

- Visszamegyek a hajóra, és lebonyolítok pár hívást. Tízre jöjjön értem!

York végre elindult felfelé a szobájába. Egy bankónak köszönhetően megtudtam, melyikbe. Nem siettem, tíz óra messze volt még, ha ő ráér, én is ráérek. Vártam egy órát, reméltem, hogy pihen, mielőtt belevetné magát az éjszakai életbe.

A szobámban átöltöztem, felvettem egy álcaruhát, aminek anyaga hozzáidomult a környezet színéhez. Nem nyújtott tökéletes álcát, de árnyékosabb helyeken nem lehetett kiszúrni. Lecseréltem a cipőmet. Az új lábbelimben a legkisebb zajt sem ütöttem, mehettem vele akár kavicsra is, semmit nem lehet belőle hallani. Kézbe vettem egy kést. Fénytelen, csillogásmentes fekete pengéje volt. Nem ultrahang vagy lézerkés. Acélból öntötték, fegyvermester készítette, egy ilyen minden grandor katonának testéhez tartozó felszerelése.

Még egyszer átgondoltam magamban a dolgot. Itt, a cél közelében belém hasított, hogy sohasem öltem meg még senkit. Háborúban megteszi a grandor, mert ott elkerülhetetlen. De hidegvérrel megölni valakit, aki nem számít rá? Megrántottam a vállam. Nem számít. Peet klánvezér parancsa vezetett. Nem érezhetek semmit, teszem a feladatom.

Megvizsgáltam a folyosót. Amikor senki sem járt arra, kiléptem az ajtón, és felszaladtam két emeletet. A gravo-lift halkan jár, ám a kabinja csapdává is válhat. A falhoz támaszkodva kutattam szememmel York Ketchikan szobájának ajtaja után, A kilincsre kiakasztotta a táblát: „Ne zavarjanak!" Nem akarom zavarni, ha minden jól megy, semmit nem vesz észre...

Odaléptem az ajtóhoz. A hurlong faj fejlettsége még nem érte el azt a szintet, hogy komoly gondot okozzon kinyitni a zárat, és a halk kattanást is sikerült elkerülnöm. Az ajtó nyitva állt. Résnyire nyitottam. Odabentről nem szűrődött ki fény. Gyorsan beléptem, és visszazártam az ajtót. Megálltam az ajtó mellett. Csendben voltam. Csak egy falióra tiktakolása hallatszott a fejem felett.

Szemből, a nyitott ablakon át, kellemes meleg szél fújt be, meg-meglibbentette a függöny szárát.

Kezembe fogtam a kést, és beléptem a hálóba. A szemem már hozzászokott a félhomályhoz. Jól kivettem az ágy körvonalait. A fekhely, rajta a takaróval, csak egy homályos folt a hálószoba közepén. Az ablakon itt be volt húzva a függöny.

Az ágy mellé léptem, felemeltem a kést, és a takaró alatt domborodó testre sújtottam. Többször egymás után. Nem kockáztathattam, biztosra kellett mennem.

A tizedik csapás után végre úgy éreztem, elég volt.

Ekkor döbbentem rá, hogy meg sem rezzent a test. Émelyítően nyugodtan pihent.

Kétkedni kezdtem. Nincs senki, aki ilyen mélyen képes aludni. Legalább egyszer meg kellett volna rándulnia. Sújtásra készen emeltem meg újra a kést, miközben óvatosan lehúztam a takarót a testről.

Nem York Ketchikan feküdt az ágyon.

A testnek csupa vérnek kellett volna lennie, ám nem így volt.

Felkattintottam az éjjeli lámpát.

Egy nőalak hevert az ágyon. Szeme üresen és fakón meredt a plafonra. A szúrásnyomok rőtfeketén tátongtak ott, ahol lesújtottam rá. Más sérülés nem látszott rajta, mégis, több órája halottnak kellett lennie. Kinézetéből ítélve egy női bérgyilkos korpuszával néztem farkasszemet.

Megvizsgáltam a szobát. York ruhái mellett egy nő szétszórt ruháit találtam. Ezek szerint itt helyezte el a hölgyet, akiről Carreno beszélt. Lent nem a bérgyilkosról volt szó.

Visszamentem az első szobába. Megvizsgáltam az ajtót és rá kellett jönnöm, hogy York és a nő nem az ajtón át távoztak. A zárat belülről blokkolták. Akkor viszont merre mentek?

Egy fuvallat megbizsergette a tarkóm. Az ablak felé fordultam. Kinéztem. Párkány nem volt, amin átmászhattak volna egy szomszéd szobába. Ám nem tartottam kizártnak, hogy valamiképp megoldották a dolgot, még személyes antigravitációs parallok nélkül is. A szemben lévő épület nem lehetett messzebb, mint tíz méter. A negyvenfokos tetőn széthúzták a díszítő cserepeket, így feljuthattak a gerincre. És a gerinc hosszában ott futott egy másik épület, amibe így könnyen bejuthattak. Onnét pedig bárhová.

Ha jól számolom, majd egy óra előnyük lehet.

Kikönyököltem a párkányra. Nagyot sóhajtottam.

York Ketchikan, hamarosan eljön az idő, amikor úgyis megöllek!

6.

York Ketchikannek két időponthoz kellett tartania magát: az egyik a tíz óra, a másik a tizenkettő. Az űrreptérre mentem, hogy ott megcsíphessem őket. Annyit tudtam, hogy tízre ide kell érnie Ketchikannek is. Sajnos fogalmam sem volt róla, hogy melyik hajón várja Carreno.

Ezért aztán felmásztam az egyik toronyra, és egy elektrontávcsővel figyelni kezdtem a területet.

Tíz előtt pár perccel egy alakot láttam az épületek árnyékában osonni. A haladási útja egyértelművé tette, hogy melyik hajó a célja.

Nem használtam mesterlövészpuskát. Személyesen kell végeznem vele. Pedig olyan könnyű lett volna az egész épületet a levegőbe repíteni. De a becsület, ahogyan a vadászat törvénye diktálja, nem enged meg ilyesmit.

Megvártam, amíg beér a hajóba, egy luxusjachtba. Nem ütött el annyira a többitől, de mégsem volt nehéz megtalálnom az éjszaka fényeiben. Távolról megfestettem lézerrel, majd lemásztam a toronyról, és laza futással a közelébe mentem.

Arra sem kellett sokáig várnom, hogy kiérjenek.

Carreno és York Ketchikan alig tíz perc múlva lesétált a rámpán. Mind a ketten kifogástalan öltözékben, a Pienen ez idő tájt oly divatos öltönyféleségben feszítettek. Carreno tipikus és minden bizonnyal itt vásárolt zakót, nadrágot és inget hordott, míg Ketchikan egy olyan nyakkendőt kötött, amit nem ismertek itt. És a cipője is inkább a földi huszadik századi bőrcipő volt, mintsem az itt használt divatcsizma. Különc.

Nem beszélgettek, pedig jó lett volna tudni, hogy pontosan hová is tartanak, mert akkor megelőzhettem volna őket.

Vagy száz méterről követtem párosukat. Egyszerre hirtelen megtorpantak, Ketchikan megfogta Carreno karját, és visszafordult. Pontosan felém nézett.

Szerencsére egy elég sötét helyen tartózkodtam, szabad szemmel nem láthatott. York visszalépett, s én amilyen gyorsan csak tudtam, bevágódtam az alá a hajó alá, amelyik mellett éppen álltam. Könnyű teherszállító volt, áldottam is érte. A has alatt a támasztóláb jó fedezéket nyújtott. Úgy nyúlt ki a hajó aljából, hogy még volt vagy egy méternyi hely felfelé is. Pillanatok alatt felmásztam addig, ameddig lehetett. Az utolsó pillanatban.

Amikor öt perc múlva, feszülten kapaszkodva úgy döntöttem, hogy most már elmehettek, lemerészkedtem.

Sajnos addigra már messze jártak.

7.

Éjfél is elmúlt, mire megtudtam, hol lehetnek. Kérdezősködnöm kellett, de úgy, hogy ne keltsek feltűnést, ezért aztán elkaptam egy alvilági fickót. Megszorongattam nyakát, hogy elárulja, hol lehet Besterme, az a hurlon, akivel Ketchikanék tárgyaltak.

Nem akartam végezni az informátorral, de túl hevesen állt ellen, amikor a kábító sugárral ártalmatlanná akartam tenni. Kicsit erősebben szorítottam hát meg a nyakát, és eltört a csigolyája. Meghalt.

Ez volt életemben az első alkalom, hogy egy értelmes lényt megöltem. Az adrenalin segített feldolgozni, de a remegés csak lassan múlt el. A kiképzésem során gilleth avatarokkal küzdöttem, ellenük harcoltam. A rájuk rakott maszk személytelenítette a küzdelmet. Ezt ellenpontozandó a kiképző instruktor mindannyiunkat alávetett egy terhelt mentális kiképzésnek, melynek köszönhetően át tudtuk értékelni a küzdelmeket, mintha megtörténtek volna. Ily módon elméletileg képesek voltunk arra, hogy adandó alkalommal, gondolkodás nélkül meghúzzuk a ravaszt.

Ám az elmélet és a virtualitás mégsem ugyanaz, mint az éles szituáció.

Mélyeket lélegeztem, s az összpontosítás gyorsan segített. Ha lett volna időm, átértékelem addigi önmagam, és azt, hogy most mi történt velem. Nem szabadott volna így hatnia rám az első halálnak még akkor sem, ha tulajdonképpen egy ártatlant öltem meg. De nem volt idő töprengésre, meg kellett találnom Ketchikant.

A város hatalmas volt a maga szolid módján. Bolygó-mértékkel mérve, ahol a technikai civilizáció és az új kor hajnala éppen csak beköszöntött, ténylegesen nagy volt.

Örömasszony városának központi része - ahogyan itt nevezik: az Öröm Forrása - ugyanúgy helyet adott a dicsőséges városvezetésnek és a konszolidált polgári morálnak, mint az alvilágnak és a brutalitásnak. A fent és a lent világát egyaránt pompás, díszes és kellően elegánsra varázsolt épületegyüttesek alkották. Itt is, mint bárhol máshol a világegyetemben, a bűnszervezetek sokat adtak arra, hogy hogy ápolt, tetszetős környezetben éljenek.

Megtaláltam, amit kerestem. A felhőkarcoló alatt kiépített szórakozóhelyet könnyű volt észrevenni. A bejárat előtt felvonuló lányok, a termetes őrség tárt karokkal várt. Megfizettem a borsos belépőt, és átvizsgáltak. A fekete pengét nem vették észre.

Kellemes hangulat fogadott: boldogságot hajszoló hurlongok vettek körül. Itt-ott földönkívüliek szórakoztatták egymást, önmagukat. A zene furcsa volt ugyan, de kellemesen lüktető.

Átvágtam a tömegen, gondosan ügyelve a kezemben tartott pohárra, amiben az errefelé olyannyira kedvelt, aranyszínű rózsapezsgő folydogált. Felmértem a területet. Három nagyobb ajtó vezetett ki a teremből, mindhárom őrizetlenül. A negyedik előtt, amit elméletileg a személyzet használt, többen is álltak gyanúsan domborodó öltönyeikben. Olyan, mintha iksz-szel jelölnék a kincs helyét, mosolyodtam el.

Hogy átjussak rajtuk, kisebb kavarodást kellett okoznom.

Egy alakot tarkón vágtam, és nekilöktem egy kisebb csoportnak. Már előre kinéztem őket. Olyanoknak tűntek, mint akik sűrűn balhéznak. Megdöntöttem egy magasított széket, és a lábammal azt is közéjük küldtem. Ezzel egy időben a pezsgőspoharamat bevágtam a mellettük beszélgető társaság közepébe.

Ezek után amilyen gyorsan csak lehetett, elosontam a közelből.

Pillanatok alatt kitört a verekedés.

A figyelem a táncparkettre terelődött. A személyzeti bejáró előtt posztoló alakok - nagy bánatomra - nem álltak be a verekedésbe, hogy rendet tegyenek. Az átkozottak.

De legalább őket sem figyelte senki. Egy biztonságis húzott mellettem, elkaptam a kezét, és a földre küldtem. Két könyökütés után ájultan terült ki. Elvettem a fegyvereét, azzal megoldhatom a gondjaimat. A fal mellett a negyedik ajtót őrző alakok közelébe férkőztem, és négy rövid lövéssel elkábítottam őket. Rájuk borítottam két asztalt, és elvettem egyikük fegyverét.

Ha már két kezem van.

Senki sem látott, hála a szolid fényeknek, a dübörgő zenének, és a középen zajló zűrzavarnak Besurrantam az ajtón. Amikor behajtottam, mintha elvágták volna a kinti hangorkánt.

Keskeny folyosóra jutottam, amiről valóban a személyzet öltözője nyílt. Ám a folyosó folytatódott, és egy kanyar után lépcső indult el lefelé. Óvatosan lelestem.

Jól számítottam: odalent még egy ajtó, és előtte két hurlong, akik nem rejtegették fegyverüket. Ellenben kezüket lazán tartották, és tarajuk a lopva lehúzott piától vörösen ragyogott. Egyikük éppen valami port szórt a fejére. hogy elrejtse az árulkodó nyomot.

Velük nem lehettem kíméletes. Egyszerre kellett lőnöm két fegyverből. A kábítót magas fokozatra állítottam. Az őrt álló lézerét nem kellett, azt gyilkolásra készítették eredetileg is.

Nagy lélegzetet vettem, majd kiugrottam a fordulóból. Lőttem.

Egy hang nélkül dőltek el.

Leszaladtam, és átléptem felettük. A fülemet az ajtóhoz tapasztottam. Női kacaj, mély hangú, öblös nevetés, majd csend.

Sajnos nem tudtam, hogy hányan lehetnek odabent, így pedig nem tanácsos rájuk rontani. Körülnéztem. Fent, a plafonon a szellőző rácsa adott egy ötletet. Egymásra pakoltam a halott őröket, és a hátukra álltam. Felhúzódzkodtam; a szellőző keskeny volt ugyan, de elfértem benne. Leemeltem egy válaszfalelemet, átkúsztam a szoba fölé.

Csendben mozogtam, nem hallották meg. A szoba sarkába jutottam, ahonnét beláthattam mindent. A rács mögül áttekintettem az egész helyiséget. Odabent nyolc lány állt az ajtó melletti sarokban, és egymással pusmogtak. Időnként felkacagtak, és Ketchikanre mutattak lopva.

A szoba közepén egy nagyobb asztal mellett, a főszéken foglalt helyet Besterme. Mellette kétoldalt a testőrei álltak, és a személyi titkára, vagy akárki, aki fontoskodva tartott a kezében egy holomonitort. Az asztalnál jobbról két másik tarajos ült, a viselkedésükből ítélve ők is tárgyalófelek köze tartoztak. Balról ugyancsak ketten, testőrrel a hátuk mögött. A helyzetből ítélve elégedetlenek lehettek az eddigi eredményekkel. Ők nem hurlongok voltak. Az emberi fajhoz tartoztak.

Végül, az asztal túlsó oldalán Carreno és Ketchikan.

- ...ezek szerint Mr. Carreno ajánlotta eddig a legtöbbet - emelte fel kezét Besterme, mintha lesújtana egy árverési kalapáccsal. - Valaki még többet? Mr. Pettermee! - fordult Besterme a szólított felé. - Megér magának potom négy és fél milliócskát ez a nyolc lány? Tudja, hiszen kipróbálta, milyen édes nedveik vannak, ugye?

Pettermee felhorkant. Csúnya, zömök arca volt, melyben beteges színű szeme megvillant. Odasúgott valamit a mellette ülőnek. A válasz egy bólintás volt.

- Megadom. De ez az utolsó ajánlatom. Hacsak nem ad még hozzá valami pluszt és kedvezményt.

- Négy és fél - hagyta figyelmen kívül Pettermee utolsó mondatát Besterme. - Kinek nem okoz nehézséget szerényke vagyonomat gyarapítani, és hozzájutni eme gyönyörű lányokhoz? Eddig az én lányaim voltak és csodálatos életben részesítettem őket. Ők is örülnek majd egy kis levegőváltozásnak, esetleg egy új bolygónak, ahol luxusban élhetik le életüket.

- Négy és nyolc - mondta Ketchikan, és ismét a lányokra kacsintott. Azok szemlesütve elpirultak, de látszott rajtuk, ingyen is vele mennének. Meg is lett róla a véleményem. Piszok mázlista. De halnia kell.

- És négy egész nyolc millió! - örvendezett Besterme. Szokása szerint az asztalra csapott jókedvében. - Ön túl jó hozzám, Mr. Ketchikan!

- Legyen öt, és ez az utolsó ajánlat a részünkről - mondta az egyik hurlong tarajos, aki eddig az állát támasztotta. Csupán a tekintetét fordította Besterme felé, állát mozdulatlanul nyugtatta kézfején. A társa vadul bólogatott, Besterme jól szórakozott rajtuk.

- Ugyan, ilyen hamar vége a licitnek? Hát nem érdemelnek többet ezek a lányok? Hisz olyan bájoskák és ártatlanok!

Gondolom, még folyt volna a bájcsevely, de ekkor az emberi páros, Pettermee vezérletével felpattant a helyéről.

- Köszönjük, de nekünk ennyi elég volt - dühöngött. - Még sohasem láttam ennél gusztustalanabb licitet. Minket eleve vesztesnek hozatott ide. Tudta, hogy mennyit vagyunk képesek fizetni. Maga csak fel akarta veretni az árat! - fröcskölte a szavakat.

Besterme láthatóan megdöbbent. Vagy jól játszotta a szerepét.

- Ne gondolja, hogy ez szándékomban állt. Becsületes lánykereskedő vagyok. Nézze csak meg a többieket. Mr. Carreno és Mr. Teneron milyen nyugodtak, tudták, hogy mire vállalkoznak. Tudták, hogy lehetnek nyertesei ennek a csodálatos éjszakákat ígérő versenynek, mint ahogy vesztesei is. Senki sem fedte fel, mennyivel is rendelkezik. Ez egy igazi versenytárgyalás. Kérem, kedves Pettermee, nyugodjon meg! Legyen méltó vesztes, ne hozzon szégyent ránk!

- Játsszák csak tovább ezt a játékot, játsszák, míg tehetik! - mondta Pettermee gúnyosan elhúzott szájjal. - Számítottam valami ilyesmire!

- Hogyan? - hökkent meg Besterme. - Maga érti ezt, Mr. Carreno?

- Én értem - válaszolt helyette Ketchikan. - Ha kívánja, megosztom önnel, Mr. Besterme.

- Kíváncsian várom, uram, ha már ez az undok alak, aki nem képes felhajtott fejjel veszíteni, ilyen cinikus.

Pettermee meg sem várva a párbeszéd végét, felugrott az asztalra.

- Inkább elmondom én! - kiáltotta. Társa és két testőre energiafegyvert rántott, és az asztal körül ülőkre szegezték.

Dicséret illeti Besterme önuralmát, a hurlong egy pillanatra sem esett pánikba. Testőrei ugyanakkor fegyvert rántottak, és főnökük elé ugrottak. A másik hurlong páros egyik tagja fegyvert rántott az emberekre, amíg a társa mögéje húzódott. A titkár, aki eddig fontoskodva bólogatott, most megrettenve szaladt a lányok közé. Azok egymásra borultak, és veszettül visongattak.

Pettermee magabiztosan pöffeszkedett az asztal tetején.

Ketchikan és Mr. Carreno viszont olyan nyugalommal álltak az asztal másik oldalán, mintha mi sem történt volna.

Kezdtek elgémberedni a tagjaim. Szűk volt a szellőző, és mozdulni sem volt sok helyem. Ellenben kezdett igen csak érdekelni a lent kibontakozó szituáció. Úgy tűnt, hamarosan elszabadul a pokol, amiben talán elintézhetem Ketchikant.

- Tudják, uraim - kezdte Pettermee -, most pontosan fél egy van. A testőreim öt perce uralják a bárt. A vendégek kirúgva, a személyzet vagy meghalt, vagy ártalmatlan. És most - nézett az órájára - mindjárt nyílik az ajtó, és az embereim belépnek rajta. Úgyhogy kérem, legyenek most önök a méltó vesztesek, és sorakozzanak fel a fal mellett.

- Nem hiszem, hogy erre szükség lesz - mondta Ketchikan, és nem törődve a rá irányuló fegyverekkel járkálni kezdett.

- Mr. Ketchikan, meg sem kérdezem, hogy mitől ilyen biztos magában. Ennél az energiafokozatnál meg fog főni a testpajzsa mögött, mint kacsa az agyagtálban!

- Szálljon le az asztalról, szedje össze az embereit! - mosolyodott el Ketchikan. - Most még elmehet.

- Ahogy eddig sikerült kiismerem, maga egy nagyszájú alak, akinek túl sok szerencse adatott. Eddig a pillanatig!

- Istenem, Pattermee, maga olyan hülye, hogy szégyellem már, hogy ember!

Pattermee elvörösödött, és ingerülten előre lökte fegyvert tartó kezét. Aztán meghúzta a ravaszt.

Azt vártam, hogy Ketchikan most azonnal meghal. De nem.

Pattermee ismét meghúzta a ravaszt, majd ezt tette az egyik, lófarkas embere is. Nem történt semmi. Mindketten zavartan pillantottak az energiavetőjükre. Annak láthatóan semmi baja sem volt. Ám a tényen mit sem változtatott: a fegyver döglött volt.

- Hogy elejét vegyem a tanácstalanság perceinek - Ketchikan arcára ráfagyott a mosoly -, elmondom, hogy egy ügyes kis szerkezet megbénítja az energiafegyvereket ebben a szobában. Még testpajzsra sincs szükségünk.

- És akkor maga hogyan akar elbánni velünk? - vicsorgott Pattermee. - Le akar ütni talán? És mihez kezd az embereimmel, akik mindjárt belépnek ide? Őket is megveri?

- Most kiegészítem hiányos történelmi ismereteit. Nem csak energiafegyverek léteznek. Vegyük például ezt! - vett elő egy réginek látszó fegyvert Ketchikan. - Mr. Pettermee, tudja, mi az a lőpor?

Ebben a pillanatban berobbant az ajtó. Egy pillantás elég volt, és Pettermee szája gúnyos mosolyra húzódott. Leugrott az asztalról, és az ajtó felé rohant.

Ketchikan lövése lábon találta. A férfi elterült.

Ám a kitörő poklot nem lehetett elkerülni. Ketchikan úgy szedte le a berohanó fegyvereseket, mintha csak lőgyakorlaton lenne. Pettermee testőrei egymás hulláin keresztül tapostak át, hogy bejuthassanak. Ám amint beértek, a fegyvereik csütörtököt mondtak.

Golyót kaptak a fejükbe.

Én meg csak lestem fentről, hogy mi történik.

A szoba egyes pontjain kézitusa alakult ki, amelyben az öklök mellett egyéb használati tárgyak is szerepeltek. A lányok sikongattak, a licitálók egymással dulakodtak. Pettermee-t saját testőrei taposták agyon a kavarodásban.

Nem várhattam tovább. Visszakúszni nehezebb volt, hisz megfordulni sem tudtam a szellőzőjáratban. Farolva igyekeztem minél gyorsabban kijutni. Visszaértem oda, ahol felmásztam. Ám elég volt csak lepillantanom, máris nyilvánvalóvá vált, hogy elkéstem. Egy perc alatt kiürült az előtér, csupán a hullák maradtak az ajtó előtt. És a csend.

Ám odabent még mindig ott állt Ketchikan, Carreno, Besterme, Teneron és a testőrök. Mindannyian engem néztek, aki épp most ugrottam le a folyosóra a szellőzőből.

Ketchikan és társai mind előreszegezték fegyvereiket, és érdeklődve néztek rám. Eldobtam a pisztolyokat.

- Ki maga? - kérdezte Besterme haragos tekintettel.

Egyetlen pillanat alatt döntöttem.

Felrohantam a lépcsőn, de még hallottam Ketchikan hangját:

- Hadd menjen!

És én mentem, neki az éjszakának.

8.

Nem sok választott el a haláltól. És attól sem, hogy életem legnagyobb bakijának öngúnyoló részese legyek. Az áldozatom szemébe néztem, és elszaladtam, ezt nem lehet mentegetni még akkor sem, ha ezer jó oka is van. Hihetetlen volt az egész, és visszagondolva mindig szégyenkezem miatta. Mit tehettem volna? Semmit. Akkor csak arra volt időm és lehetőségem, hogy meneküljek a kényes és veszélyes szituációból. Ám ennek ellenére mart a saját tehetetlenségem érzete.

Mire úgy ahogy lenyugodtam és hideg fejjel voltam képes gondolkodni, már megint szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint York Ketchikan elhagyta a bolygót.

Híre itt is megmaradt azok körében, akik ellene voltak vagy éppen mellette.

Miután felszálltam a Dionról, és átküzdöttem magam a hét hold ellenséges területein, újra kutatni kezdtem Ketchikan nyomát.

Azokban a napokban a keserű düh a kudarc miatt úgy hajtott, hogy csak azt éreztem, úgy állíthatom helyre az önbecsülésem, ha mielőbb megölöm Ketchikant. Most már magam miatt kell megtennem.

Azonban a megfutamodásom okozta késlekedés miatt elvesztettem Ketchikan nyomát, és távolabb kerültem a klánvezér parancsának teljesítésétől.

Pár héttel később kiderült, hogy Mr. Carreno, aki Ketchikan üzlettársa volt, valójában egy jól jövedelmező, ám igencsak mocskos bűnszövetkezet egyik vezetőjeként funkcionált, egy fél galaxist átfogó leánykereskedő szervezetben. Nem sokáig. A sikeres üzlet után Ketchikan eltette láb alól, és felszámolta a teljes bűnhálózatot. Hogy mit nyert az ügyön, nem tudtam kideríteni, ám ennek hatására, s talán a személyes találkozás miatt is, kezdtem York Ketchikan személyét átértékelni. Ketchikan egyszerre volt szerencsefia, titokzatos, naiv, bosszantó, hidegvérű, forrófejű, és még sorolhatnám.

Nem tudtam mit kezdeni vele.

Lehet, hogy a lánykereskedelmet az áldozatok miatt számolta föl? Nem találtam más magyarázatot. Ám egy olyan embert, akiben nincs meg a gonoszság, lélektelenség, önzés, azt nem lehet úgy megölni, hogy lelkifurdalás ne okozzon.

Dion naprendszerének szomszédságában volt a bűnhálózat székhelye. Amikor odaértem, már csak a romjai között kérdezősködhettem. Sok száz menekülővel találkoztam, emberekkel és mutánsokkal egyaránt. Ők áldották Ketchikan nevét.

És mindegyik tudta, hogy merre ment.

Csakhogy mindenki mást mondott.

9.

Hatalmas a galaxis. Azonban most, amikor az utazás olyan rövid ideig tart, hogy grandor ki sem aludhatja magát tisztességesen az indulástól az érkezésig, mégsem tűnik olyan nagynak. Ám ez nem jelenti azt, hogy könnyű megtalálni valakit. Világok százezrei sorakoznak egymás mögött, és a szupercellulárisnak felfoghatatlanul sok híre van. Még a legújabb keresőrendszerek is tökéletlenek az új információk feldolgozásához.

Majdnem fél évembe tellett, amíg újra nyomára akadtam Ketchikannek.

Kezdeti tapasztalatlanságom, amely a külvilágban sok gondot okozott számomra, már a múlté volt. Az utóbbi idő alatt kiismertem magam a világban, már képes voltam elrejteni vagy kompenzálni a tudatlanságomat. Láttam, mi tesz egy egyént elfogadhatóvá mások szemében, aki idegenül is tekint rám. Sokat tanultam az élettől, amiben élni kényszerültem. Állandó csillagközi vándorlásomnak köszönhetően több tapasztalatot szereztem, mint gondolni mertem volna.

Rengeteg fajt ismertem meg személyesen, és még többről hallottam. Bővültek a harcról szerzett ismereteim is.

Nem egyszer keveredtem kényszeresen konfrontációkba, veszélyes küzdelmekbe. Eleinte a kiképzésem és a szerencse segített meg, utóbb viszont már a tapasztalat. Emlékszem, az instruktorom is sokszor mondta, hogy az éles küzdelemnél nincsen jobb kiképző. Ő csak fizikailag-szellemileg készíthetett fel, de minden mást csak saját hibájából és idővel tanul a grandor.

Az élet törvénye: tanulj, vagy elbuksz.

Volt időm tájékozódni a galaxis ügyeit illetően is. Mivel haza nem mehettem, amíg el nem végzem a feladatom csak a híreket figyeltem.

Otthon, a Griefstrickenen nem volt békés a helyzet. Lázongások törtek ki a jelenlegi hatalom ellen. Tüntetések, amik a Klánpalota előtt zajlottak. Persze a klánvárosban, Tor-Grandban, nem történtek atrocitások, de már három és fél éve nem követte hivatalos és az ősök neveit hordozó papok által megbecsült szertartás a szent ünnepet, ahol az ősökre emlékeztek meg. Hiányoztak az utolsó klánvezér szavai, vagy dicső emlékezete. Ketchikan miatt. És miattam is.

A hírek miatt elfogott a honvágy. Otthonom bekúszott a gondolataim közé. A levegő illata, a barátok, a család. Mindannyiuktól búcsú nélkül jöttem el, nem mondhattam azt nekik, hogy hamarosan visszatérek.

Ám a külvilág rengeteg csodája némileg kárpótolt érte. És annyi ismeretlen dolog volt még előttem!

De a hazatéréstől, a klán elégedettségétől, a kalandvágyamtól mind-mind elválasztott egy feladat, egy kötelesség: Demetrius Peet parancsa.

Két hete sikerült rátennem a kezem egy könnyű, csillagközi repülésre képes űryawl-ra. Nem volt nagy, viszont nekem tökéletesen megfelelt. Előző gazdája már nem tiltakozhatott ellene, hogy birtokba vegyem. Meghalt. Hogy hogyan, ne firtassuk.

És ami a legfőbb, tudom, hol van York Ketchikan. És én is odaérek pár órán belül.

10.

Leszálltam az amsterdoomi űrreptéren. Mivel az űryawl kicsi volt, könnyen megkaptam a landolási engedélyt. Ha nem így lett volna, akkor fent kellett volna hagynom a bolygó körül keringő fogadóállomásnál, és komppal leszállnom.

Újabb illatorgia fogadott a bolygón. Szinte mindig izgalommal vártam, hogy egy planéta levegőjét szívhassam, hisz mindnek megvolt a maga különös és számomra újszerű illata.

Amsterdoom világa ismét az embereké volt. Hiába nagy a galaxis, az emberiség mégis mindenhová befészkelte magát. A Kolóniaháborúk korában számtalan bolygórendszert foglaltak el vagy tettek lakottá. A 29. század maga volt a káosz. Akik ott és akkor éltek, azok nem igazán ismertek a nyugalmat.

Az Amsterdoom elég szabatos világnak tűnt. Az emberek közvetlenek és barátságosak. Félreérhetetlenek, egyszerűek, önmagukat adók és őszinték. De mégiscsak emberek.

Belépésnél a vámos alaposan megvizsgálta az igazolókártyámat, majd rám nézett.

- Üdvözlöm, Mr. Nuan 'An. Bár nem igazán szeretjük a mutánsokat, mégis legyen üdvözölve. Vannak itt olyan helyek, ahol jól érezheti magát. A mutáns negyedet igencsak tudom ajánlani, ott éri a legkevesebb atrocitás. Elmehet még a Senior negyedbe is, amire egy félkontinensnyi üdülőpark esik, és ha nem akar, nem találkozik emberekkel - mondta, végig a szemembe nézve. Egyszerű ám kényelmes öltönyben feszített, aminek a kivágásából egy virágmintás nyakkendő állt ki, majd az egész mellkasát elborítva. Ehhez viselte a combközépig sem érő rövidnadrágot. Meztelen lábára csak egy szandált húzott. Hátratolta kiszőkített hajának tincseit, és úgy folytatta. - Milyen célból érkezett hozzánk?

- Becsületbeli ügyben.

- Üzleti út?

- Úgy is mondhatjuk.

- Akkor kötve hiszem a becsületbeli ügyet. Azok inkább halálosak.

- Ha maga mondja - egyeztem bele. - Szép a nyakkendője.

Büszkén nézett le a virágmintákra.

- Az elegancia errefelé sokat számít - mondta. - Szerezzen be ön is valamilyen más öltözéket!

- Köszönöm a tanácsot - kinyújtottam a kezem az igazolókártyám után.

- Ööö... - belebámult a lefutó adatokba, és előhívta még egyszer a képemet és az azonosító jegyeimet. - Sokan szórakozni jönnek az Amsterdoomra - mondta. - Itt minden perc egy cseppnyi élet. Kihasználatlanul nem marad egy pillanat sem. - Közelebb hajolt hozzám - Nézze, a mutánsokat nem nagyon szeretik errefelé, így ha nem akarja, hogy bármiféle konfliktusba keveredjen, akkor kerülje el az emberlakta részeket, de legalábbis szabaduljon meg ettől a fekete ruházattól! Nekem nincs bajom magukkal, de nem mindenki van így. Túl közeli még a háború emléke...

Nekem mondja? Már számos alkalommal találkoztam a mutánsokkal szembeni negatív megnyilvánulással. Ha ránk néznek, megvetéssel a szemükben teszik. És az agresszió a levegőben lóg minden alkalommal. Így rákényszerülünk a szeparációra. És minél inkább elkülönülünk, annál erősebb lesz a diszkrimináció.

- Tudom, és köszönöm.

Viszont nem mindenhol van ez így, szerencsére. Itt csak nem szeretnek minket, ez jó jel. A nem-szeretemből meg bármi is lehet.

Bár nem hiszem, hogy jót tesz majd a hírünknek, ha egy mutáns megöl itt egy embert. Márpedig én ezért érkeztem ide.

11.

Tetszett ez a világ. Minden szeglete világos, napfénytől sugárzó. Mentes minden sötét sikátortól. A szórakozó negyedek a világ minden ismert színében pompáztak.

És alig pár óra alatt nyomára akadtam Ketchikannek.

York Ketchikan egy kávéház teraszán üldögélt. Úgy tűnt, vár valakit.

Öltözködésben hozzáidomult az Amsterdoom világának divatjához. Világos színű öltönyben, színes nyakkendővel, tarkónál összefogott, megnőtt fekete hajával ugyancsak nehéz dolog volt kiszúrni őt a kavargó tömegben, ami elrejtette. Amikor megpillantottam egyvalami rögtön szemet szúrt: némiképp megváltozott. Sötét árkok húzódtak két szeme alatt, és tekintete is komorabb volt, mint legutóbbi találkozásunkkor.

Előtte egy üvegpohárban zöldes színű, jeges üdítő lötyögött, ahogy a pohárral játszott. Órájára nézett, majd az utcát vette szemügyre. Hátradőlt, és kényelmesen süttette arcát az Amsterdoom élénksárga napjával.

Ekkor mellé lépett a pincér, és tálcán átnyújtott egy borítékot. A küldő neve nem szerepelt a papíron, Ketchikan előbb megforgatta, s csak azután tépte fel. Kérdésére a pincér tagadóan megrázta a fejét, majd továbbállt. Ketchikan érdeklődve olvasta el a borítékból kihúzott papírt.

„ Tor Kona Peet klánvezér meggyilkolása miatt, amit három és fél éve követett el a Griefstrickenen, párbajra hívom, itt vagyok, és még ma megölöm!"

Elolvasta még egyszer a rövid üzenetet, amit én küldtem neki. Körülnézett, hogy árulkodó arcokat keressen, de nem talált. Jól megbújtam egy szomszédos kávéház teraszának vendégei között. Italos platinakelyhemen tükröződő arcát figyeltem, nem néztem rá közvetlenül.

Jól sikerült az első lépés. Összezavartam. Megbolygattam a nyugalmát. Jól leplezte a feszültséget, de amint megérkezett az, akit várt, jól láthatóan megkönnyebbült. Egy hölgy lépett mellé. Markáns arcú, erős állkapcsú, hidegkék tekintetű nő. Amikor York Ketchikan felállt, hogy üdvözölje, a nő egy szó nélkül arcon csapta.

El kellett mosolyodnom. Ketchikan napja, úgy látszik kezd tönkremenni. És én még teszek is rá pár lapáttal.

Párosuk nem keltett nagy feltűnést. A pofonra ugyan odatekintettek néhányan, de nem keltettek zavart. A pincér fejcsóválva lépett oda hozzájuk, tudakolva, kérnek-e valamit, és ha igen, elfogyasztják, vagy egymásra öntik?

York elzavarta a pincért, majd karon ragadta a nőt, és átléptek a kávéház térmagasságú díszkerítésén.

A nap, mintha csak nekem akarna örömet szerezni, még odaadóbban kezdte szórni sugarait, felszárítva még az utolsó felhőfoszlányokat is.

Utánuk eredtem.

Séta közben azon morfondíroztam, hogy vajon mennyire volt tőlem okos dolog felhívni York Ketchikan figyelmét önmagamra; hogy itt vagyok, és az életére török. Felkészülhet rám, és nehezebb lesz elkapnom. El is menekülhetne, de nem az a típus, aki meghátrál. Az üzenetből sejtheti, hogy valószínűleg egy grandor áll az útjába. Egy grandor, aki éjfélig adott neki időt, hogy élvezze az életet.

Ellenérvem is volt azonban: a levelemmel megzavartam. Mindenhol ellenséget fog látni, és csapdát sejteni. Túlzott paranoia lesz úrrá rajta a nap hátralévő részében. Figyelni fogja az árulkodó jeleket. Én pedig csak arra várok, hogy egyetlen pillanatra megtörjön.

Lelkileg megfeszítem.

Követni kezdtem őket. A nő belekarolt ugyan Yorkba, de látszott a rajtuk a távolságtartás. York udvariasan, szinte baráti hangon csevegett vele, mégis, mind a ketten szertartásosan viselkedtek.

Néha lemaradtam, néha közelebb mentem hozzájuk, miközben folyamatosan változtattam megfigyelési helyzetemet. Olykor átmentem a rendezett, zöld gyeppel kereteit járdákon a túloldalra, a terek ellentétes oldalára, üvegelőterek ablakai mögé; haladtam mellettük, majd visszatértem mögéjük. Az amsterdoomi épületekre jellemző takaros rendezetlenség következtében könnyű volt elkerülnöm a lebukást. Nem aggódtam, hogy túlzottan lemaradok, és elveszítem a nyomukat. Arra a papírra, amire az üzenetet írtam, apró nanorobotokat fújtam, amik folyamatosan küldték nekem a jeleiket. Okos dolog a technika. York Ketchikan nem is tudja, hogy áruló technológia kapaszkodik ujjbegyeinek ráncaiba.

Úgy döntöttem, hogy ismét ráijesztek. Jóval előttük, egy reklámtáblára szabad szemmel nem látható, gyenge intenzitású lézersugárral felégettem Tor Kona Peet nevét.

Figyeltem, ahogyan odaérnek. York éppen egy vicc közepén tartott, amikor meglátta a táblára égetett szavakat. Elhallgatott, majd körbepillantott. Megigazította öltözékét, keze ügyébe helyezte a fegyverét. Újra gondterhelt az arca.

A nő mellette semmit nem vett észre.

Közeledett az este. Egy óra és lemegy a nap. Eljön az én időm.

Megkísértett a gondolat, hogy gyorsan, észrevétlen ölöm meg, de nem vitt rá a lélek. Ketchikan azzal, hogy Dienben elengedett, rászolgált a nyílt küzdelemben elszenvedett halálra.

Demetrius Peet, a klánvezér valószínűleg azonnal kitagadna a klánból és minden ismert univerzumból, ha tudná, hogy esélyt adok apja gyilkosának. Az én olvasatomban viszont az Istenek döntése lehet, ha túléli. Vallási tanítóm, aki őszbe borult fejjel is tiszta gondolatokkal bírt, büszke lenne rám. Az Istenek mindig segítik azokat, akik hisznek bennük és tisztelik parancsolataikat.

York Ketchikan egy étterembe vitte társnőjét. A nap éppen lement, amikor helyet foglaltak egy asztalnál. Még két és fél óra éjfélig.

Mivel megéheztem, én is bementem a vendéglőbe, és helyet foglaltam. Gyorsan rendeltem egy könnyű és gyorsan fogyasztható vacsorát.

Ketchikan nem szúrt ki, pedig folyton járatta a tekintetét. Nekem megvolt a rejtő álcám: szabadon maradt testrészeimet finom rétegű álbőr borította, így úgy néztem ki, mint bármely ember. Öltözetemet is ennek megfelelően választottam meg. Jellegtelen, ámde mégis divatos ruhám olyan volt, mint bárki másé a vendéglőben. Ha nagyon elmaszkírozom magam, azzal ugyanúgy feltűnő lettem volna, mintha leülnék vele szemben, és ráköszönnék a fejére szegezett fegyverrel.

Az időzítésem tökéletes volt. Sejtettem, hogy hosszabban fognak vacsorázni. Még csak a bornál tartottak, amikor én már végeztem. Előre rendeztem a számlát, így bármikor távozhattam. Amikor a szomszéd asztalnál egy négyfős társaság fizetett és felállt, elkaptam a pincér karját. Kezébe nyomtam az utolsó üzenetemet, és megkértem, adja át York Ketchikannek. Én nem vártam meg, hogy elérje Kctchikanék asztalát, rögtön kiléptem az ajtón.

Mire a pincér megmutathatott volna Ketchikannek, aki minden bizonnyal rákérdezett, hogy kitől jött az üzenet, már a szemben lévő ház lépcsőin futottam felfelé.

Futás közben szedtem elő a Hugert, egy messzire hordó, ám pontlövő fegyvert. A tető széles volt, díszes párkánnyal körülfuttatva, amiben virágok és különböző színű növények úsztak.

Felfeküdtem a tetőre és biztos kézzel a párkányra fektettem a Hugert. Dúdolni kezdtem egy otthoni katonaindulót.

Alig öt percet kellett várnom arra, hogy York Ketchikan kilépjen az étteremből. Körülnézett. Amikor felemelte a tekintetét a sötétségbe borult tetőre, ahol rejtőztem, meghúztam a ravaszt.

Éppen akkor értem a katonainduló rohamot vezénylő részére. Egyenesen a mellébe találtam.

Megtántorodott, de nem esett el. A testpajzsa felfogta a lövést, ugyanakkor ahogy a pajzs szétszórta az energiákat. az étterem ablakai kirobbantak mögötte.

Akár ott is állhatott volna, hogy rezzenéstelen tekintettel fogadja a többi lövést, hisz szinte meg sem kottyant a pajzsának a Huger ereje. Vagy éppen menekülőre is foghatta volna, hogy kikerüljön a sugarak útjából, és elinaljon. Ám nem ezt tette.

Az étteremből sikolyok és kiáltások szűrődtek ki. Az ablakra feszülő függönyök lángra kaptak. Ketchikan ott állt a tűztenger előtt, és engem nézett. Be kell vallanom, hogy egy pillanatra megijedtem. Hideg tekintetével egyenesen rám meredt.

Még egyszer rálőttem. A pajzsa ezt a lövést is eltérítette.

Ketchikan ekkor rohanni kezdett a ház felé, aminek a tetején feküdtem, és pillanatok alatt eltűnt a lépcsőházban. Ha jól számoltam, tíz másodperc és felérhet.

Van olyan őrült, hogy egyenesen a karjaimba rohanjon?

Kitámasztottam a Hugert, és leszedtem róla a biztosításokat, így koncentrálatlan, ámde pusztító erejű energiákat tudok majd ráküldeni.

Elmormoltam egy rövid, pár szavas imát az ősi szárnyas Istenekhez, akik a csillagokba száműztek minket a Földről. Megropogtattam a nyakamat, majd erős kézzel tartva a fegyvert, a feljáró ajtajára szegeztem. Amikor feljöttem ide, becsuktam magam után. Feszülten figyeltem az ajtó lapját.

Ám Ketchikan késett.

Az ajtó nem nyílt, Ketchikan nem robbant ki rajta, hogy számon kérje rajtam a lövést, és én sem tehettem meg, hogy számon kérjem rajta a múltat.

Máshonnét érkezett a támadás.

Alólam robbantotta ki a tetőrészt. Egyszerűen leestem az egy emelettel lejjebb fekvő lakásba. Nem volt otthon senki, aki panaszkodhatott volna.

Keményen fogtam talajt. A romokra érkeztem, amik beterítették a szobát. A tulaj nem lesz boldog, ha hazajön A lakásban annyi fény volt, amennyi beszűrődött az ablakon a lent lassan elfojtott tűzből, és amennyi a nyitott plafonon át a csillagokból áradt.

A lehető leggyorsabban felpattantam, majd leakasztva az övemről egy gránátot, kivetődtem az ablakon. A gránátot repülés közben dobtam vissza a szobába.

Ekkor tudatosult bennem, hogy Ketchikan lőtt még egyet felém a szoba egyik sötét sarkából, de elvétette. A sugár éppen hogy csak elkerült.

Két emelet magasról ugrottam, ami azt jelentette, hogy minden bizonnyal csonttörés lesz a vége. Ám nem azért vetődtem ki, mert pánikba estem. Agyam elemző szeglete tudta, hogy nincs más választásom.

Tisztában voltam vele, hogy mire fogok megérkezni. A ház előtt jókora bokrok álltak, amit szorgos kezek állati formákra nyírtak. Egy időben a fenti robbanással, egy nyúlhoz hasonló bokor hátába csapódtam be.

Tompítottam az esést, amennyire tudtam, majd a hátamra fordultam. Megemeltem a Hugert, amit repülés közben sem eresztettem el. Az ablak felé irányoztam csövét, számítva arra, hogy Ketchikan, ha túlélte a robbanást, kíváncsi lesz rá, mi lett velem.

Nem kellett csalódnom. Először is, Ketchikan élt és virult. Másrészt, az ablakban állt és éppen célba vett. Egyszerre tüzeltünk.

A sugarak félúton találkoztak. Az én Hugerem a biztosítások hiánya miatt koncentrálatlanul ontotta a tűzet, míg Ketchikan egyszerűbb kézi fegyvere - valószínűleg egy Heckler, az energiavillanás színéből ítélve - szánalmasan gyenge teljesítményt nyújtott.

A sugarak találkozásánál a levegő felforrt, és ózon szagát sodorta tova a szél.

Az én fegyverem szélesebb ívben szórt, ezért a Heckler sugarain át elért Ketchikanig, akit a gigászi energiakisülés hátralökött, ám a pajzsa megint felfogta a lövés erejét. Átkozottul jó személyi pajzsa van! Nekem is kell szereznem egy ilyet!

Nem hagytam lélegzethez jutni. Felugrottam, és az épület felé rohantam. Ugyanekkor haladt el egy ódon városnéző légpárnás busz a ház előtt. Az utca ekkorra teljesen elnéptelenedett.

Külvilági turisták városnézését zavarta meg Ketchikan, aki az ablakból egyenesen a hangosan csodálkozók közé vetette magát. Megtorpantam, majd a jármű felé indultam. A busz tetejéről emberek ugráltak le. Sokban fogadtam volna, hogy Ketchikan nem szép szavakkal parancsolta le őket.

A jármű felgyorsított. Egy hosszú ugrás után a bal kezemmel sikerült elkapnom a busz hátsó részén lévő kis erkély finoman cizellált korlátját. Felhúztam magam.

Ketchikan a gázra lépett. Erősen kellett fogódzkodnom, hogy le ne essek. Egy hirtelen kanyarban majdnem lerepültem a buszról. A kezembe belenyilallt a görcsös kapaszkodás okozta kín, és amikor a jobbommal is a rácshoz kaptam, elejtettem a Hugert. Fémesen csattant a kövön, én meg egyre távolodva nézhettem csak utána. Nem gond, van másik.

Átmásztam a korláton, és előre indultam.

Száguldottunk, mint a megveszekedett fene. A busz úgy tört előre, mintha ki akarna szakadni a világegyetemből. Egyenesen, a forgalomra fittyet hányva suhantunk el az éjszakai belváros villanyfüzéres, színes utcáin.

Odaértem a vezetőfülke közelébe. Lövésre emeltem a kisebb intenzitású Smissont.

Ám York Ketchikannek helyén volt az esze. Egyetlen sugárral szétlőtte a kormányművet és a vezérlést, majd kivetette magát a buszból. Hatalmasat csobbant a szökőkút vízében, amely mellett éppen elszáguldottunk.

Nekem nem sok esélyem volt követni. Amikor visszafordítottam a figyelmem az út felé, észre kellett vettem, hogy nemsokára vége lesz. A sebesség miatt a következő kanyart már nem lehet bevenni, nem beszélve arról, hogy senki sem ül a már nem létező kormánynál. Hogy szakadjon meg!

A busz egyenesen egy bevásárlóközpontnak tartott.

Nem tehettem mást, mint hogy ahol a hátsó, a meghajtó gravotengelyeket sejtettem, szétlőttem a busz farát A nagydarab jármű elvesztette stabilitását, és leült a hátsójára. Szikraesőt húztunk magunk után, majd lassulva, de belerobbantunk a bevásárlóközpontba. A páncélüvegek felsikítottak, amikor áthatolt rajtuk a busz. Egy acélvázat sikeresen kiütött a helyéről, minek következtében a jármű megpördült, és letarolva két kiberbabákat és kiberállatkákat tartó sort, nagyot csikordulva megállt.

Eközben csak kapaszkodnom kellett.

Ezek után kimásztam a roncsból. Amikor a biztonságiak meglátták nálam a fegyvert, fejvesztve elmenekültek. A vásárlóközönség nagyobb lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot: ki mit ért, azt vitt. Szabad volt az út. A biztosító leírja a kárt.

Kirohantam, és visszafelé vettem az irányt. Ketchikan ekkor mászott ki a szökőkút vízéből. Meglátott. Hajáról az arcára csorgott a víz. Kitörölte a szeméből, majd elmosolyodott. Üres volt mindkét keze.

Nem normális. A helyében én menekülőre fogtam volna.

Elkapott egy légikocsijából kiszálló hölgyet, majd pár szóval elkérte tőle a járművet. Nyitott tetejű, élénkvörös Montalgit, aminek a legnagyobb előnye az volt, hogy dekoratívra alkották. Gyors volt ugyan, de nem utolérhetetlen.

Felröppent a levegőbe. Én sem voltam rest, egy felém suhanó kétgravótárcsás motor nyergéből egyszerűen kiemeltem a suhancot. Meglepetés tükröződött az arcán, amikor benne szorult a lélegzet. Szólni sem volt ideje. Amikor lehuppant a diszkövekre, én már gázt adtam, és a Montalgi után vetettem magam.

Ketchikannek össze kellett szednie magát, hogy lerázzon. A motor könnyen fordult, gyorsan repült, és a hirtelen irányváltásokra is jól reagált. A stabilizátoroknak hála könnyen lőhettem. Megsoroztam a levegőt Ketchikan újonnan rekvirált Montalgija felé. A sportjármű eszeveszett cikcakkokat vágott le a levegőben. Folyamatosan tüzelve egyre közelebb jutottam hozzá. Eltaláltam egy elém kerülő madarat - füstölögve zuhant alá.

Ketchikan ráeszmélt, hogy nagyon könnyen kilőhetem alóla a járgányt. Egy merész fordulattal egyenesen a városközpont hatalmas felhőkarcolói közé kerültünk. A csupaüveg épületek között, a fényvisszaverő ablakokon visszatükröződő másaink egyik épületről a másikra ugrálva követtek minket.

Átsuhantunk egy épülő torony acélvázai között. A dolgozó szintetikusokat irányító éjszakai munkások a fejükhöz kaptak, majd hogy le ne essenek a gerendákról, inkább feláldozták a szintiket. Örömömre, Ketchikan összeszedett egy atomforrasztóval serénykedő pókszerű szálrobotot. A fémpók hajlékony, ám erős fogókkal rendelkező csápjai belemartak a jármű testébe, miközben szokatlan sikolyokra ragadtatta magát.

Hogy a vezérlést a pánikból kirángassa, Ketchikan szétlőtte a robot vezérlőközpontját, ami nagyon hasonlított egy túlfejlett bibircsókra. Ezzel megakadályozta, hogy a fémpók darabokra szedje a Montalgi elejét.

Ketchikan hirtelen fékezett, majd a magasba kapta a kormányt. Fölém került, és megfordította a Montalgit. Most fejjel lefelé vezetett, és lőtt. Ki kellett térnem. Lebuktam, majd két ház között gyorsan leállítottam a motort, csak a gravotárcsák dolgoztak.

Volt neki is pótfegyvere...

Figyeltem, mikor jön utánam. Régi csel. De nem dőlt be. Csak arra gondolhattam, hogy az épület mögül kibukkanva akar majd leszedni. Ha nem jött utánam, akkor odafent vár, hogy valamelyik oldalon méltóztassak kijönni, hogy leszedhessen a levegőből. Patthelyzet. Egymásra várunk.

Ő ráér, nekem viszont el kell végeznem a feladatom Ha nem lehet jobbra, sem balra menni, akkor marad lefelé, vagy a felfelé. Lefelé nem volt értelme, tehát felfelé tűnt nagyon is logikusnak. Ám még mielőtt úgy cselekedtem volna, felrémlett kiképző instruktorom emlékhangja: „Ha nem tudod megkerülni, törd át!"

Egy gyors mosollyal az arcomon mentem neki az épületnek. Szerencsémre egy egész táblányi ablak nyitva állt Szellőztetik az épületeket, hisz a takarítók ilyenkor dolgoznak. Berepültem az ablakon. Azonnal megéreztem a fertőtlenítők édeskés illatát. Vanília. Hiába, az ízlés megkövetelte.

Gyorsan kellett haladnom, mielőtt Ketchikan megsejt valamit. A folyosókon keresztülszáguldva a takarítórobotok és a folyékony mikrotisztítószerek hullámoztak mellettem a falon, padlón. Így megy ez.

Egy takaros irodában végre lassíthattam. Az ablak mögött ötven méterre a Montalgi lebegett, melynek vezetőülésében Ketchikan széttárt karral várt. Mindkettőben fegyver volt. Jobbra-balra figyelt. A sötét ablak mögül megcéloztam, majd hirtelen gázt adva kirobbantam az üvegen. Folyamatosan tüzeltem. A Montalgi nem volt képes útját állni a fegyver sugarainak.

A jármű karosszériája egy pillanat alatt leamortizálódott. Amikor a motorháztető felpattant, York Ketchikan személyi pajzsa is dolgozni kezdett.

Logikusnak tűnt, hogy a kocsit lőjem szét. Ha lezuhan, földet érve a Montalgival együtt semmisül meg a robbanásban, ám az ösztöneim, és az adrenalin csak arra sarkalt, hogy őt lőjem.

A Montalgival billegve azonban el tudta kerülni a sugarakat. Jó sofőr, azt meg kell hagyni. Aztán felröppent a magasba.

Eddig tartott páros küzdelmünk. Megjelentek a levegő királyai, a Légi Rendfenntartó Sasok. Azt hittem, hogy Ketchikan közéjük fog lavírozni, hogy menedékre leljen, de kellemesen csalódnom kellett. Ő is, ahogyan én én tettem, menekülni kezdett az ionlövedékek elől. Ha egy eltalálja a motoromat, azonnal lezuhanok. Én valószínűleg megúsznám: még a földet érés előtt elkapnának egy vonósugárral, és maguk után vontatva letennének egy csendes helyen. Mondjuk, a légierő riadoztatott állományának kellős közepére. Nem tetszett ez a lehetőség.

Könnyedén elmenekülhettem volna, ugyanis a gravotárcsás bringa, amit elszedtem a sráctól, egész feltuningoltnak hatott, ám nem engedhettem Ketchikant meglógni. Nem törődtem a körülöttem vijjogó röppentyűkkel, a közelébe férkőztem.

A hangos szirénák szerintem jobban zavarták a Sasokat, mint minket, de sebaj. Egy jól irányzott lövés-sorozattal átszakítottam egyikük pajzsát, amit Ketchikan már meggyengített. A rendfenntartók járműve füstölögve hagyta el a légteret.

Egy pillanatig együtt harcoltunk a közös ellenség ellen.

Még három, kék színben játszó röppentyű szálldosott körülöttünk. Közös erővel meghátrálásra késztettük őket. Úgy tűnt, inkább bevárják az erősítést. Nem igen szokhattak az ilyesfajta helyzetekhez és agresszív tűzerőhöz.

Visszavonultak, de úgy, hogy elzárják az utakat mindenfelé. A távolban már feltűnt egy másik raj.

Amikor magunkra maradtunk az épületek közt, egymásra bámultunk. Vagy száz méter választott el minket egymástól. Farkasszemet néztünk.

Hallottam, amint Ketchikan átkiált hozzám:

- Jön utánam, vagy horgonyt vet?

- Nem hunytak még ki a csillagok! - feleltem hangosan.

- Ez igennek számít?

Újra kezdtük a fogócskát.

Kilőttünk az égre. Felettünk a csillagok hidegen, mégis ragyogón szórták sugaraikat. Az Amsterdoom holdja sápadtan mutatta óriási szemhez hasonló felszínét. A csillagok között gyorsan mozgó pontok húztak csíkokat az égre. Közeledő, távolodó csillaghajók.

Alattunk a város fényei. Színesek, homályba vesző. Állandó mozdulatlanságban. Csak a talajszinten közlekedő járművek és az utcákon szaladó futófények éltek. Ezen kívül csak a látvány maradt, ami vetélytársa sem lehetett az égbolt tündöklésének.

Azt hittem, Ketchikan billegő gépét gyorsan utolérem. De tapasztalnom kellet, hogy ez nem is olyan egyszerű. A Sasok utánunk lőttek, és eltalálták a hátsó stabilizátort, amely rakoncátlankodni kezdett. Eleinte észre sem vettem, de ahogy az élesebb kanyarok megviselték a légterelőket, úgy kezdett ugrálni.

Fülem mellett a szél fütyült.

Ketchikan Montalgija pedig egyre jobban füstölt.

Kihajolt a füstködön keresztül, és a kormányzással nem törődve, feltérdelt az ülésre, és két kézzel biztosan tartva a fegyvert megsorozta a robogóm. Hogy elkerüljem a frontális tüzet, a motor alját kellett mutatnom. Egy ujjmozdulattal megváltoztattam a vertikális állást. Így azonban vakon repültem. A találatok nyomán darabok törtek le a gép alsó lemezéről, szikrák és olvadt fémdarabok röppentek szét a levegőben. Minden óvatosságom ellenére az egyik sugár súrolta a bal karomat. A ruhám azon a ponton rögtön leolvadt és tüzet fogott. Nem tudom, miként, de sikerült a lángokat elpaskolnom, ám a ruha anyaga beleégett a bőrömbe. Izzott, mint egy felhevült implant.

A motor megbillent, és hagytam oldalra dőlni. Mielőtt teljesen oldalra buktam volna, megrántottam a kormányt. Az úgy ahogy kivitelezett orsó után teljes gázt adtam, és York Ketchikan járművének vágódtam. Nem volt nehéz, hisz amaz vezérlés hiányában leállni látszott.

Ha nem kapaszkodik meg idejében, kiesik a járműből Egy kézzel lógott a szélvédőn. A másik kezében levő Hecklerrel viszont, szerencsémre, nem tudott befogni. A motorom egyenesen a csomagtartóba fúródott. Mivel a meghajtása még üzemelt, és szorosan beakadt, a két eggyé forrt jármű irányíthatatlan manőverbe kezdett.

Mind a ketten kapaszkodtunk, és veszettül kerestük az üdvözítő megoldást. Elrepültünk két toronyház között. Az egyiknek a felső szintjein éppen valami mulatságot tartottak. Az ablakok mögül észrevettek minket, és azonnal mutogatni kezdtek felénk. Biztosan akadt olyan, aki annak szurkolt, hogy lezuhanjunk. A jó kurva anyját!

Végül ugyanazt a megoldást találtuk meg mindketten.

A két toronyház között jó pár kifeszített euticéniumsodrony feszült. Nem túl sűrűn, de az ismét kihagyó motor, és a bizonytalanul ingó járműpáros tettekre kényszerített minket: kivetődtünk a sodronyok és az éjszakai város fölé.

- Remélem, elvéti! - kiáltotta Ketchikan zuhanás közben.

- Hasonló jókat! - akartam volna magam is viszontkívánni neki, de már meg is érkeztünk.

Tíz méteres szabadesést követően sikerült egy karral elérnem az egyik sodronyt. Száraz, lágy érintése volt. Ám nem vízszintesen feszültek ki a toronyházak között.

- Régen történt, spongyát rá! - hallottam Ketchikan hangját. Elfordítottam a testem. A szomszédos sodronyon ott lógott ő is.

- Mi?

- Tor Kona Peet! - mondta ki a halott klánvezér nevét. - Régen történt, felejtsék már el!

- Nem lehet. Szükségünk van az emlékére! - morrantam fel.

Mindkettőnk kezében ott volt a fegyver. Ahogyan csak lehetett, megpróbáltuk a másikra fogni kapaszkodás közben. Nehezen ment, ugyanis a magas szelek rendesen belekaptak ruháinkba, és le akartak rántani a mélybe.

- Maga már a hetedik, aki ugyanazért akar megölni.

- Számomra viszont az első.

- Egyiküknek sem sikerült - nevetett Ketchikan. Hajába belemarkolt a szél és a ruhája ujját lobogtatta. Szeméin magabiztosság sugárzott. - A törvényeik szerint a gyilkosra csak egyszer lehet kimondani az ítéletet, és ez már a hetedik alkalom.

- Számomra viszont az első - ismételtem.

- Önigazolás! - mondta lekicsinylően Ketchikan, azzal elengedte az euticéniumsodronyt. Ez nem épeszű!

Ám alatta négy méterrel egy ugyanolyan sodrony feszült. Elkapta, majd mászni kezdett az egyik felhőkarcoló felé.

Utána lőttem, de ilyen kilengés mellett nem lehetett pontosan tüzelni. Másznom kellett, ha utol akartam érni. Ha eljut az épület faláig, akkor bejutnia sem lesz nehéz a Hecklerrel a kezében.

És akkor könnyedén leszedhet engem. Igyekeznem kellett, de nem voltam olyan gyors, mint ő.

Még húsz méter lehetett hátra nekem, amikor Ketchikan elérte a falat, és belőtt egy közeli ablakot. Bemászott, majd rám fogta a fegyvert. Tüzelt.

Sok esélyem nem volt. Csak egyet tehettem. Egy kézzel erősen megmarkoltam a sodronyt, míg a másikkal közvetlen a tenyerem mellett szétlőttem. Zuhanni kezdtem a ház felé, ahogyan a sodrony rögzített vége közelebb rántott hozzá. Minden rettenetes gyorsan történt. Csak akkor tudtam ismét lőni, amikor csupán egy méterre voltam az üvegtől.

Az üvegdarabok az arcomba csapódtak, ahogy átzuhantam a lehulló cserepek zuhatagán a szobába. Hasra estem, és elejtettem a fegyvert. A szemközti fal állított meg.

Feltápászkodtam, és hátamat a falnak vetettem. Miután kitéptem az alkaromba fúródott üveget a húsból, elbotorkáltam a Smissonig, és felvettem. Kellett egy kis idő, míg a szédülésem elmúlt, de nem késlekedhettem egy pillanatot sem.

Ismét jó hasznát vettem a nyomkövetőnek, Ketchikan két emelettel volt felettem, és tőlem jobbra tartott. Az ujjai pórusába ágyazódott nanorobotok pontosan elárulták, merre tart.

Nem volt teljesen hülye. Nem használta a liftet, ami árulójává válhatott volna. Könnyű elintézni, hogy a benne utazó több száz méter zuhanás után a földszinten kössön szuperszétkenődő piszokként.

A lépcsőn érkezett lefelé. Nem hagyhattam, hogy leérjen!

Még a közelben sem volt, amikor tűz alá vettem a lépcsőfordulót. Nem tehetett mást, visszafordult.

- Egy olyan gyilkosságért akar megölni, ami nekem akkor az életet jelentette. És nem volt más lehetőségem, minthogy védjem magam! - kiáltotta lefelé.

- A gyilkosság az gyilkosság - mondtam, és lőttem. Közel sem járt hozzá a lövés. - Ne mentegetőzzön! Nem engedhetem futni.

- Magát akarom menteni, maga vadbarom! Ám hogy tisztázzuk a helyzetet: nincsen lelkiismeretfurdalásom Tor Kona miatt. Ha tudni akarja az igazat, véletlen volt. Nem ismertem föl az elém ugró alakot azonnal. - Felém lőtt. Talán, hogy amíg fedezék mögé vetődök, addig is elgondolkozzam a dolgon.

- Ezt hogy érti? - A falhoz szorítottam a hátamat. Beszélgetünk?

- Akár egy kecske is lehetett volna...

- Maga a klánvezért egy kecskéhez meri...

- Nem. Felejtse el! De van még valami: ha történetesen tudtam volna, hogy Tor Kona az, akkor szándékos lett volna a lövés. És akkor joggal tüzelhetne rám. Utólag örültem is, hogy ő akadt az utamba. Gerinctelen féreg volt, miatta akartak megölni ott, a Griefstrickenen. Ki akarta játszani a gilletth küldöttséget. A gillethek meg velem akartak végezni a szerződésszegés miatt. Menekülnöm kellett előlük is, a mutánsok elől is. Ha a gillethek nem elégedtek volna meg az ő halálával, nem hiszem, hogy az ön világa még egyben lenne. Tehát örüljön, hogy nekem sikerült megölnöm Tor Kona Peet klánvezért. Az ő halála a maguk népének az életét jelentette.

Ketchikan ezt úgy mondta, mintha éppen megköszönné a kellemes teadélutánt.

- Ketchikan, maga megölte a klánvezérünket, ezért meg kell halnia - mondtam. Nem is tudtam igazából, mi ért. Most kételkedem?

- Istenem, de fafejű! Ezért utáltam maguknál lenni. Semmit nem értettek meg, csak hajtogatták a baromságaikat! - kiáltotta.

Valamit válaszolnom kellett.

- Demetrius Peet klánvezér parancsát követem...

Nekem ez elég volt, és úgy látszott, Ketchikannek is.

Megindult föl. Egymásra tüzelve rohantunk a lépcsőkön felfelé.

A lövések eléggé megviselték a lépcső tartóelemeit. Sok helyen átszakadt, és figyelnem kellett, hova teszem a lábam. Na meg a lezuhanó darabokat is célszerű volt elkerülni. Még sem hagytam fel a tüzeléssel.

A pajzsom kezdett lemerülni, s úgy véltem, az övé is.

- Meghalsz, York!

- No fene, máris tegeződünk? - nevetett elkeseredett dühömön.

Egészen a tetőig üldöztem. Már várt, és ahogy felbukkantam, lőtt. Egyetlen, pontos lövéssel használhatatlanná tette a Smissonomat.

Előbb a fegyvert bámultam, aztán őt.

- Na! - intett a Hecklerrel. - Menjen haza aludni!

- Nem tehetem - vicsorogtam. - Ha nem akarja, hogy örökké a nyomában legyek, meg kell ölnie.

Tudta, hogy komolyan beszélek. Megcsóválta a fejét.

- Hát - mondta, és meghúzta a ravaszt. Vártam a testembe csapódó energiák borzalmas, végső kínját, hogy a fájdalom és a tűz elemésszen. De az ő fegyvere is lemerült. Élettelenül feküdt a tenyerében.

Csodálkozva meredt a fegyverre.

Egy pillanattal korábban még azt hittem, hogy meghalok, ám most ismét egyenlők lettek az esélyek. Ott álltunk egymással szemben, és farkasszemet néztünk. A tetőrész lépcsőzetesen emelkedett, tízméternyi terasz, majd úgy hatméternyi mélység. A csúcson álltunk. Valaki elég otthonosan berendezte. Padok, egy kicsi medence, sok-sok törpecserje, furcsa szobrok.

Az én pajzsom szinte lenullázódott, fegyverem semmi. York Ketchikannek hiába volt még működő testpajzsa, azzal nem árthatott nekem.

Ott álltunk fent, egy több száz méter magas épület tetején. Körülöttünk a sötétség, alattunk, mellettünk házak, emberek, akik mit sem sejtenek küzdelmünkről. Felettünk a csillagok. Szépek, szikrázóak. Csendesek. Csak a lélegzetünk törte meg a csendet. Ziháltunk az elmúlt percek erőfeszítéseitől.

- Ki maga? - kérdezte.

- A nevem Nuan An. Grandori vagyok. - Ezzel mindent elmondtam magamról, amit tudnia kell.

- Azt írta a levélben, hogy éjfélig meg akar ölni - nézett az órájára Ketchikan. - Még van úgy nyolc percünk. De előtte szeretnék kérdezni valamit!

- Mi lenne az? - kérdeztem, és közben elcsodálkoztam. Már csak nyolc perc lenne éjfélig? Nem hittem volna. Hogy repül az idő gyilkosság közben!

- Gondolom - kezdte Ketchikan -, az Ősök szent neveit hordozó papok nem akarják elismerni Demetrius uralkodását. De ellene sem tehetnek semmit. Ha Demetrius nem képes bizonyítékot felmutatni a halálomról, legfeljebb jogtalanul viseli a klánvezéri címet. Így van? Ha életlen maradok is ő marad az uralkodó!

Igazat kellett adnom Ketchikannek. De mégsem. A Klántörvény, a klán hatalma és szava fontosak számomra. Nem ágálhattam az ellen, aki uralkodik. A törvény, ami kötött bennünket, megfogta a karom. Ha megölöm Ketchikant, hősként térhetek haza.

- Egy olyan világról beszél, amit nem ismer pontosan.

- Meglehet.

- Ennyit tud mondani?

- Mit akar még? Mit tegyek? Haljak meg a kedve szerint? - kérdezte hirtelen támadt kedvetlenséggel Ketchikan. - Van egy érdekes dolog... Néha rettenetesen nehéz élni, az ember mégsem akar megszabadulni az életétől.

- A halála egy egész világnak lesz megváltás a bizonytalanságból.

- Ezek az önigazolások jellemzőek minden keményfejű népre! - vont vállat.

Feldühödtem.

- Téved, ha azt hiszi, hogy mind olyanok vagyunk, amilyennek elképzel bennünket.

- Akkor most egy provokatív kérdés: a klánvezérnek engedelmeskedik minden harcos, de a lelkében gyökeret vert erkölcsi igazságokat kell néha tetteiben követnie. Itt kint, a külvilágban, maga szerint melyik az erősebb?

Csak hallgattam. Volt valami Ketchikan szavaiban, ami mellbe ütött. Vallási tanítóm szerint, az élet értelmét önmagadban keresd. Kiteljesedésem pillanata még messze volt.

Hallgattam, és néztem őt. Nem tudtam válaszolni.

- Már csak öt perc éjfélig. Valamit ígért - mondta nekem, és lassan küzdőállásba ereszkedett.

Harc közben az ember nem gondolkodik. Csak küzd. Elővettem az utolsó légsújtó gránátomat, és feléje hajítottam. Elszökkent, és egy pad mögé vetődött. A gránát felrobbant. Alig pár méteres hatótávolsága volt, ám ez éppen elég volt ahhoz, hogy pillanatnyi előnybe kerüljek. Előre vetődtem, és a robbanás után egy fél másodperccel már Ketchikan testét érte a lábam. Messziről ugrottam, és teli talppal értem el. Megtántorodott, de nem esett el. A falnak feszítette a hátát, és visszatámadott.

Fellendítette a lábát, ám nem vitte végig az ívet.

A holtpont előtt megváltoztatta a súlypontja helyzetét, és a gyomromba bokszolt. Fel sem vettem, egyből válaszoltam. Alkarral blokkolta az ütést, majd gyorsan fogást váltott, és megragadva az alkarom és a vállam, kihasználva testem súlyát és lendületét, a falnak vágott.

Eszeveszetten gyors volt.

Még meg sem támaszthattam magam, négykézláb ért a rúgása. Átrepültem egy pad felett. Groteszk pillanatokat képes rögzíteni az elme. Csak annyit láttam, hogy a padot pirosra festették, és hogy valaki belekarcolta a nevét.

Szerencsére sikerült jól talajt fognom. Finoman átgördültem a vállamon, és talpra ugrottam.

Ketchikan robbant a látóterembe. Felemeltem a kezem, és védekezés helyett azonnal meglendült az öklöm. Egy időben érte arcunkat a csapás. Ketchikan orra vére eleredt, nekem pedig felhasadt a szemöldököm. Szemembe vér folyt.

De nem volt idő ezzel törődni. Sípcsontunk összetalálkozott, kezünkkel pedig egymás karját próbáltuk kicsavarni. Megpróbáltam megragadni a torkát, de ezzel hibát vétettem. Szabadon maradt az egyik keze. Erős, szívtájékra célzott ütése kipréselte belőlem a levegőt. Nem is hallottam, inkább csak éreztem a reccsenést. Az egyik bordám megrepedt.

Felrántottam a térdem, hogy méltatlanul, de fölénybe kerüljek. Jól védekezett. Térdet összezárva semlegesítette a rúgást, és így egy fejjel alacsonyabbra került. Egy ütéskombinációval előbb az alhasamat, a gyomorszájamat, és a bordáimat sorozta meg.

Csak fejelni tudtam. Az utolsó pillanatban lehajtotta a fejét. A homlokunk egymásnak csapódott. Egy másodpercre megszédültem.

Ő viszont meg sem érezte. Csak jött előre, és ütött.

Védekeztem, támadtam, ütöttem, blokkoltam. Rúgtam, megpördültem. Összefolytak a mozdulatok.

Egy esésnek látszó kitéréssel sikerült megakadályoznom, hogy elérjen. Megpördültem a tengelyem körül. Ki akartam söpörni alóla a lábát. Észrevette a szándékot, de már nem tudta elkerülni, hogy legalább az egyik lábát ki ne rúgjam. Nem esett el, de megtántorodott, és az egyensúlyát sem nyerte még vissza, amikor a mozdulatsort folytatva előbb lábbal, majd ököllel is fejen találtam.

Elterült a földön, de rögtön fel is pattant.

- Eddig maga a legjobb - mondta.

- Reméltem - lihegtem.

- Jót tesz a külvilági tapasztalat!

Apró, ám gyors léptekkel közeledett. A mozdulatok végén, minden lépésnél csattant az ökle a levegőben. Rövid, energikus mozdulatok. Beszívtam a levegőt, és egyetlen mozdulatba sűrítettem az energiámat. Nehéz volt, de úgy sikerült megakasztanom, hogy a mozdulat felénél járt, amikor kiléptem, és vállon ütöttem. A felkar és a váll találkozásánál. Ezután pedig térden rúgtam. Megbicsaklott.

Már kezdtem örülni, hogy fölénybe kerülök, amikor úgy éreztem, beszakad a mellkasom. Fejjel szállt belém, és sikerült feldöntenie.

Kiszakadt minden levegőm, és azt hittem megfulladok. Hanyatt estem, és megéreztem, hogy valami a csípőm tájékán nyomja a hátam. Nagy nehezen leküzdöttem magamról Ketchikant, és hátraugrottam.

Mindketten ziháltunk. Ismét egymással szemben álltunk. Hátranyúltam, hogy megnézzem, mi zavart. A kábítófegyver. Eddig tudatában sem voltam, hisz csakis a letális fegyvereket akartam használni, erről teljesen megfeledkeztem.

Ránéztem a fegyverre, majd Ketchikanre.

Nem várt, azonnal ugrott. Én meg lőttem.

12.

Megálltam a teste felett. Alélt volt. Horzsolások borították az arcát, a kezét. Az egyik karja a teste alá szorult. Ruhája, amely a legújabb divat szerint készült, enyhén szakadozottan feszült rajta. Hosszú volt az üldözés.

Előnyben voltam vele szemben, hiszen nálam volt fegyver, nála pedig semmi. Szinte kiszolgáltatottnak éreztem.

Felnéztem a tetőre, ahonnan lezuhant. Hatméteres magasságban a párkány széle még látszott. Onnét esett le. Ha lábra érkezik, már nem lenne itt, elmenekült volna. De megcsúszott, és a kábítólövés sugara is elérte.

Közelebb hajoltam, de nem túl közel. Soha nem lehet elég óvatos egy mutáns. Első pillantásra nem tűnt úgy, hogy bármije is el lenne törve. Ájultában nem látszott arcán fájdalom. Talán szerencséje volt. De nekem is. Sikerült az, ami előttem oly sokaknak nem.

York Ketchikan védtelenül fekszik előttem, nem is tudva, hogy azonnal meghúzhatom a ravaszt. Mégsem voltam elégedett, a hajsza közben kétségek merültek fel bennem. Ennek ellenére meg kell húznom a ravaszt, hogy eleget tegyek klánom parancsának.

Megemeltem a fegyvert, és York Ketchikan arcára irányítottam.

Lőni akartam. Felpattant a szeme.

Túlságosan közel álltam hozzá! Szemmel alig követhető mozdulattal két lába az enyémre kulcsolódott, és a földre taszított. Könyékkel az arcomba csapott, aztán még egyszer. Én is ütöttem egyet, utána elsötétült előttem a világ.

Csak annyit tudtam még felfogni, hogy kiesik kezemből a kábítófegyver, és messzire pattan.

Nem tartott sokáig a sötétség.

Amikor kinyitottam a szemem, a felettem ragyogó kristálytiszta csillagokra nézhettem. Zavartalanul élték mindennapjaikat, egy cseppet sem csökkentve ragyogásukat És minket figyeltek. Csendesen, mindentudóan.

Egy halk csipogás térített vissza a csillagok közül. Oldalra néztem. Ketchikan feküdt mellettem. Csendesen lélegzett. Felemelte a karját, és az órájára nézett.

- Elmúlt éjfél. Maga egy nyomorult szószegő!...

13.

Másnap hosszasan sétálgattam az Amsterdoom északi féltekéjén fekvő New Hall'nd városának utcáin. A levegő édes volt, és minden az élettől nyüzsgött.

Fejemben ezernyi gondolat kergette egymást. Vajon visszatérhetek-e Griefstrickenre? Szemébe nézhetek-e a klánomnak, családomnak; és elfogadom-e az ítéletüket? Mi változott meg bennem? Ilyen kérdések pörögtek vég nélkül koponyám mélyén. Erkölcs és parancs...

És York Ketchikan.

Lehet-e az Istenek döntése az, hogy nem tudtam megölni?

Ha igen, ha nem, elrendeltetett.

Sétáltam az utcán. Hogy gondolataimat végül eltereljem, beültem egy állandóan nyitva tartó holomoziba, és megnéztem egy kosztümös filmet: Brett Shaw III - Hosszú az út a trónig, bébi.

================

[1] Griefstricken: Bolygó hatvankétezer fényévnyire a Földtől. Olyan mutánsok lakják, akik harmincezer évi mutáció ellenére is még képesek az emberrel közös utód létrehozására. Magukat grandoroknak nevezik.

[2] ipokil: Mókás kinézetű, ám annál veszélyesebb lény. Túlfejlett éntudattal rendelkeznek. Inkább meghalnak, mint hogy vesztesek legyenek. Ha idegen helyen vannak, mindegyik hord magánál egy kiélesített atomtöltetet. Szerencséjükre még nem kellett háborút viselniük. Ezt annak tudták be, hogy a többi faj fél tőlük. Naiv népség.