I.M. BROD
A DICSŐ LOVASBRIGÁD
A marsi kolónia, vagy ahogy magukat nevezték, a Független Marsi Konföderáció, nyugtalan, lázadó álmát aludta. Csend honolt a környező mesterséges holdak és űrbányászati állomások titánburkolata mögött, a számítógépek és kommunikációs berendezések csak a szokásos, lokális in-out jelzéseket villogtatták a konzolokon. Nem volt mit venniük vagy adniuk, mert a Novus Ordo Seclorum hajóhada többszörös gyűrűvel ölelte körül a Konföderáció csillagterét, és az elektromágneses hullámzavarók megakadályoztak minden kommunikációt.
A blokád már tizenhárom hete tartott, pedig a Novus Ordo Seclorum stratégái szerint - akik a kiéheztetést egyszerűbbnek tartották a partraszállás helyett - a kolónia csak 1-2 hétre elegendő tartalékokkal rendelkezett. De már közelgett az időpont, amikor a tábornokok megunják a várakozást, és az Új Világrend űrtengerész-gyalogosai elözönlik a Mars felszínét.
- A vér úgysem festheti vörösebbre! - acsarogtak a tábornokok, és valóban így is gondolták. - A Mars és a többi lázadó megérdemli a megtorlást, csillagpor sem marad azokból, akik a valaha volt leghatalmasabb birodalom ellen felkelnek! Meg fogja mindenki tanulni, hogy az űrbeli kolóniák fölött is a birodalom gyakorolja a hatalmat, és a függetlenségi törekvéseket kemény kézzel torolja meg.
Szabadság és függetlenség? Bátorság és önfeláldozás? Régi, elavult fogalmak...
Volfrám, nikkel, kadmium, kőolaj, metán, terrililium és természetesen az urán. Ezek az ércek és ásványkincsek minden érzelgős fogalom felett állnak. Akinél a vas, annál az igazság - vélekedtek a 16. században, és az emberiség az eltelt hatszáz év dacára, mit sem változott.
- Uram, öt óra van, ideje felkelnie! - A tisztiszolga, aki előző este a szállásra kísérte, most erősen megrázta Warren karját. Az, morogva és dünnyögve, de kinyitotta a szemét.
- Uhhh, menjen a pokolba, őrmester! - Az álomtól kábán felült, és igyekezett nem kancsalítani. - Mi a rossebet akar?
- Uram, a polgármester és az egyesített vezérkar egy óra múlva válságmegbeszélést tart a nagyteremben.
- És nekem ott kell lennem... - Warren megadóan bólintott, és lerúgta magáról az elektromos takarót. - Jézusom, de hideg van! - borzongott meg, és sietve magára húzta fűthető overallját.
- Őrmester, tudna szerezni valami ennivalót és kávét? Úgy érzem, mintha két napja nem ettem volna.
- Uram, ezzel mindenki így van a bázison, a vezérkar és a polgári kormány a minimálisra csökkentette a fejadagokat. - Az őrmester szomorúan megvonta a vállát. - Eddig nyolcvanan haltak éhen, főleg az idősebbek. Mindenki éhes.
- Maga is? - kérdezte Warren, s a választ meg sem várva a zsebéből elővett egy szelet csokoládét, és az őrmester kezébe nyomta. - Fogja!
- Nem fogadhatom el, uram - tiltakozott a tisztiszolga, de nem tudta levenni a szemét a csokoládéról.
- Vannak gyermekei, őrmester?
- Igen, uram, két fiam...
- Akkor vigye haza nekik, ha magának nem kell! Igazi marsi csokoládé - mutatott a Mars szeletre csendes tréfálkozással. - Ez parancs!
- Hálásan köszönöm. - Az őrmester elgombolta a zubbonya zsebébe, és önkéntelenül kezet nyújtott. Amikor észrevette, zavarában elvörösödött, és tisztelgésre emelte a kezét. Warren csak legyintett. - Miért van ennyire hideg? - kérdezte.
- Takarékoskodunk az energiával, uram. A fűtőrendszereket csak napi egy alkalommal kapcsoljuk be.
- Csoda, hogy nem fagynak meg - didergett Warren, és magasabb fokozatra kapcsolta ruhája fűtését. - Menjünk! - mondta, és kilépett az ajtón.
Az emberiség egyik legnagyobb téveszméje, hogy a zöld szín nyugtatja a szemet - gondolta, ahogy végighaladtak a sápadt mennyezeti világítástól penészzöldnek tűnő folyosókon. Nyomasztó érzés volt a Mars gyomrában tekergőző alagutakban járni, főleg annak, aki a Földtől közel háromszázezer kilométerre született, minden emberlakta helytől messze, a végtelen világűrben. Landolás előtt még látta a kolónia marsfelszíni kupoláit, de tudta, hogy a bázis kilométerekre nyúlik a kéreg alá.
Végre elérték az egyik központi csatlakozó járatot, ahol már valamivel nagyobb világosság volt. Warren felnézett, és látta, hogy fehér, tejszerű lapokon keresztül tör be a fény.
- Miből van? - bökött a mennyezetborításra.
- Kriolitüveg - válaszolta a tisztiszolga, és lelkes magyarázatba kezdett. - A Wankie 4-es bányából való kriolitot ónoxiddal és kvarchomokkal olvasztják össze, óriási nyomás alatt. Kissé átlátszatlan, de gyakorlatilag törhetetlen, uram. Az a mocsok rablóbanda erre a technológiára is rá akarja tenni a kezét.
Warren nem válaszolt, elgondolkodva lépkedett a tisztiszolga után.
Nem csoda, ha a NOS meg akarja tartani a marsi bányavilágot - gondolta -, az ásványok és az itt kifejlődött ipar minden vért megér. Vastraverzek mellett haladtak el, ahol néhány hegesztő szikrákat szórva fémlemezeket rögzített a traverzek törzséhez. Warren már tegnap este is megfigyelte a megszállás elleni készülődés jeleit. A katonaság és a lakosság barikádokkal torlaszolta el a közlekedőfolyosók szakaszait, és mindenhol fegyveres polgárőrök cirkáltak.
- Uram, kérdezhetek valamit? - Az őrmester Warren megérkezése óta rágódott valamin.
- Kérdezzen csak!
- Uram, a Plútó és a többi kolónia küld segítséget? Tudom, hogy tegnap egy szállítmányt hozott be a blokádon keresztül, amiért hálásak vagyunk, de katonai segítséget küldenek?
Warren megrázta a fejét, mire az őrmester szomorúan bólintott.
- Gondoltam... Megérkeztünk, uram.
Egy kétszárnyú ajtó előtt álltak meg, amin katonák és civilek rajzottak ki-be. - Az ott a polgármester - mutatott az őrmester egy magas, Warrent paszulybabra emlékeztető alakra. - Neki köszönhetjük, hogy még kitartunk. Egy éve előrelátásból lefölözte a fejadagokat, így még van erőnk ellenállni.
A polgármester meglátta Warrent, és odaintett neki.
- Jöjjön, százados, odabent már várják!
A terembe lépve Warren és a tisztiszolga megálltak, a falra vetített térképet és a tárgyalóasztalt bámulták. A nagy, kör alakú asztalt főleg katonák ülték körül, de jelen voltak a kolónia polgári kormányzatának tagjai is. A lázadók vezérkara - gondolta Warren, és az ősz, hatalmas termetű katonát kezdte figyelni, aki szólásra emelkedett.
- A vezérkari főnök - súgta oda neki az őrmester.
- Nem tarthatunk ki tovább, a bázis energiaszintje lassan a kritikus 10% alá csökken. Leállnak a levegőcserélő és létfenntartó rendszerek, és akkor csomagolhatunk. - McDouglas vezérőrnagy széttárta a karját. - Uraim, eddig tartott a parti, most ki kell teríteni a lapokat. A NOS flottája csak azért nem ágyúzott az űrbe bennünket, mert a bányákra és a berendezésekre nekik is szükségük van.
- Teljesen igaza van a vezérőrnagynak - állt fel a polgármester. - Nincs több élelem, ma reggel osztottuk ki saját készletünkből az utolsó fejadagokat. - Warrenre nézett. - Tegnap este Warren századosnak sikerült átcsúsznia a blokádon, de az egyhajónyi élelem nem sokat segít rajtunk. Kérem, tájékoztassa a vezérőrnagyot a NOS hajóinak helyzetéről! - Közelebb intette a századost, aki McDouglas felé fordulva jelenteni kezdett.
- Uram. A. J. Warren, a plútói védelmi erők századosa jelentkezem! - tisztelgett a vezérőrnagy felé.
- Mi a beosztása, fiam? - kérdezte az.
- Konvojparancsnok, uram - És hány tagú a konvoj?
- Már csak egy uram, nyolc hajót kilőttek a behatolás során.
McDouglas nagyot fújt.
- Mi a véleménye, fiam, mikorra tervezik az inváziót? Megvárják, amíg az éhségtől, magunktól kimúlunk, vagy harcolni akarnak?
- Uram, szerintem minél hamarabb le akarják zárni a háborút.
A polgármester mellett ülő fiatal nő felnevetett:
- Várnak már húsz éve és tizenhárom hete. Egy-két napot még csak kibírnak, nem?
McDouglas rosszallóan nézett a közbeszólóra.
- Doktornő, mi a helyzet a gyógyszerekkel? - kérdezte.
- Vezérőrnagy, jobb lenne, ha a katonái rögtön meghalnának, mert már nincs semmink, amivel el tudnánk látni a sebesülteket. - Warren felismerte a nőt, eleget látta a fényképét a körözéseken. Dr. Patrícia Richternek hívták, piszok jó orvos hírében állt, és a Novus Ordo Seclorum biztonsági szolgálatai legalább három éve vérdíjat tűztek ki a fejére.
- Doktornő, igyekszünk nem okozni önnek felesleges problémát - ígérte sötéten a vezérőrnagy. - Ha itt nem lehet a hasznunkra, akkor magának is evakuálnia kell. Folytassa, százados!
- Uram, négyszeres gyűrűt vontak a Mars köré, nem hiszem, hogy létezne bármiféle erő, amely keresztültörne rajtuk.
- Maga mégis átjutott, fiam. Hogy csinálták? - A teremben minden tekintet Warrenre szegeződött.
- Kihasználtuk a gyűrűk közötti tereket, és a korrekciós mozgásukat, uram.
McDouglas a civilekhez fordult.
- Ez azt jelenti, hogy a blokád nem áll, hanem keringő pályán van a Mars körül. De ha nem akarják, hogy a gyűrűk szétcsússzanak, vagy a bolygóvédelmi rendszerünk hatósugarába kerüljenek, állandóan korrigálni kell minden hajó pályagörbéjét. Így van, százados?
- Igen, uram, a korrekciós elmozdulásokat használtuk ki, hogy belopakodjunk a belső gyűrűig. Ott már nem bujkálhattunk tovább, és a vadászfedezetük végül elcsípett bennünket, uram.
- Sajnálom, fiam, de ez az egyhajónyi ellátmány is megérte az áldozatot, remélem, ezt maga is tudja.
Warren bólintott. A vezérőrnagy folytatta.
- Azt mondta, nincs erő, ami áttörné a blokádot. Ezt el is hiszem, a NOS mindent iderendelt, ami képes egyszer felszállni az űrbe. Az utolsó jelentések szerint közel kétezer csatahajó, cirkáló, romboló és fregatt vesz körbe bennünket, nem beszélve a tízezer vadász és nehézbombázó gépről. Mindenki eljött, hogy közösen ünnepeljék a Konföderáció bukását. Csodálnám, ha a Föld körzetében egyetlen űrjármű is maradt volna. Százados, ha a Plútónak lenne vagy ezer felesleges űrvadásza, most alaposan elhúzhatná a Föld nótáját.
- Uram, a Plútó környéki flotta...
- Tudom. - McDouglas indulatosan járkálni kezdett. - Nem avatkoznak bele, készülnek a különbékére. - A teremben méltatlankodó zsivaj tört ki. - Nyugodtan végignézik, amíg ezek átharapják a torkunkat! Legyen úgy! A Plútó hamarosan rájön, mennyit ér a NOS szava, hamarosan ők következnek. - McDouglas csendet intett. Arcát mély barázdák szántották végig. - Most már mindegy. Azért nem fogjuk megadni magunkat. Húsz év küzdelem után, ha kell, az utolsó csepp vérünkig harcolunk!
- Úgy van! Megmutatjuk nekik! - A terem hangosan zúgott. Warren szomorúan nézte az asztalt csapkodó, lelkes vezetőket. Amikor majd a tengerészgyalogság első ezredei behatolnak a bázisra, ezeknek az embereknek jobb lesz meghalniuk, akár harcban, akár a saját kezük által. A NOS különítményei vadászni fognak a vezetőkre, és a kezeik közé kerülni egyet jelent a kínhalállal.
A vezérőrnagy végigjártatta tekintetét a kigyúlt arcokon, és elégedett volt a hangulattal.
A polgármester is így gondolhatta, mert ünnepélyesen megszólalt:
- Készen állunk, hogy megkezdődjön az utolsó felvonás! Vezérőrnagy úr, kérem, rendelje el a kiürítést és a Cardigan-hadművelet megkezdését!
Az elkövetkező órákban Warren nem hitt a szemének és a fülének.
- Uram, mihez akarnak kezdeni, csak nem gondolják komolyan, hogy megtámadják a NOS hajóhadát? - kérdezte a parancsnoktól, amikor a megbeszélés után elkísérte a harcálláspontokhoz. Mindenütt fegyveres katonák nyüzsögtek, és a technikus személyzet őrült tempóban töltötte fel az együléses vadászgépek energiacelláit.
McDouglas vezérőrnagy utasításokat osztogatott szárnysegédeinek, akik az üzenetek átvétele után rohanva tűntek el a homályba vesző folyosórendszerekben.
- Uram, milyen haderővel rendelkeznek? - kérdezte Warren, a nap folyamán legalább tizedszerre. A parancsnok végül ránézett, és lassan beszélni kezdett.
- Arra gondol, hogy mit tudok szembeállítani a NOS hajóhadával? Megmondom, pontosan hatszáz BX-2-es vadászgépet.
- Ezekkel akarja megverni őket, uram? Egy csatahajó a közepes tűzerejével elfújja őket. - Warren idegesen mutogatott. - Uram, hatszázzal ellenük? Tegnap harminc csatahajó alatt csúsztam be, és ez csak a szektor egyik csücske volt.
- Azok miatt nem aggódom, fiam, egy csatahajó ritkán fog eltalálni egy ilyen kis és fürge járművet. A nagyobb bajt a tízezernyi vadászgép jelenti.
- És azokkal mit szándékoznak tenni?
A vezérőrnagy fáradtan válaszolt:
- Semmit. A háborút már tíz éve elveszítettük, a létünkért, az életünkért küzdünk. A kérdés, hogy maga mihez akar kezdeni, százados? Itt is maradhat, elkel a bázison a fegyvert bíró kéz. Ha nagyon mehetnékje van, üljön be a hajójába, és próbáljon meg kijutni ugyanúgy, ahogy bejött.
- Mik a pontos tervei, uram? - Warren megállt, és szembefordult a parancsnokkal. - Miért áldozza fel az embereit? - kérdezte.
- Ha minden jól megy, fiam, akkor nem lesz áldozat, csak szükséges veszteség. Százados, maga szerint mennyi idő alatt kerülnek a NOS vadászai harckészültségbe? Mert számításaim szerint ahhoz, hogy legalább háromszoros túlerőben legyenek a vadászaik, minimum ötven percre lesz szükségük. Egy anyahajó nem varázsdoboz és nem méhkaptár, nem rajzanak ki abból másodpercek alatt. Időre lesz szükségük, amíg az első gépet kibocsáthatják, és a dokkok indítási procedúrája sem engedi meg, hogy egyszerre minden gép elstartoljon. - McDouglas a fejét rázta. - Nem, én nem számolok minden ellenséggel, engem csak az az egy óra érdekel, amíg a polgári lakosságot szállító hajók egérutat nyernek.
- Figyelemelterelés, uram? - kérdezte Warren feszülten.
- Igen, az a tervem, hogy a megmaradt vadászgépeinkkel alaposan megzavarjuk a flottát, és amíg megpróbálnak bennünket levadászni, addig a kolónia lakossága biztonságos szektorba érhet.
- És ezt hogy akarja elérni, uram? Ahogy felszállnak, és a NOS beméri a hajókat, megkezdődik az ötven perc.
- Így van, fiam. Jól látja, megkezdődik a visszaszámlálás. Nagy segítség, hogy lesz helyünk manőverezni.
- Kissé hátrébb kellene szorítani őket, nem gondolja? - Warren már kezdte sejteni, hogy a vezérőrnagy terve nem is olyan őrültség, mint amilyennek hangzik.
McDouglas nem válaszolt, hanem magához intette az egyik technikust.
- Azonnal kerítse elő nekem Wassi őrnagyot!
Nemsokára a technikus egy alacsony, zömök férfi társaságában tért vissza, és a vezérőrnagy elsietett velük. Warren a délutánt ismerkedéssel töltötte. Végigbóklászta az összekapcsolt hangárrendszerek szintjeit, és megbámulta az ütött-kopott, sok csatát megjárt vadászgépeket. Némelyek törzsén több hegesztés és flekk volt, mint a hajó eredeti anyaga, de a pilóták jókedvűen és bizakodva készítették fel őket a bevetésre. Nem tudta, hány gépet rejtenek a hangárok, de gyanította, hogy a vadászok zöme a felszíni leszállókon várja a harc kezdetét.
Ugyanilyen kedélyes hangulat uralkodott a folyosók útvesztőjében felállított barikádok és harcálláspontok mögött. Egy konföderációs hadnagytól megtudta, csaknem négyezer fegyveres készül, hogy meglepetést okozzon az inváziós csapatoknak.
- Nem lesz nekik egy parti séta, az biztos - jelentette ki Holland hadnagy, és rácsapott elektromos rohamfegyverére. - Alaposan meglepődnek majd, és a meglepett NOS gárdistánál csak a halott NOS gárdista a jobb - nevetett fel végül. Az emberei is csatlakoztak hozzá.
Warren kétségek között vergődve bolyongott a folyosókon, nem tudta, hogy mihez kezdjen. A feladata első részét teljesítette, de a többire már nem marad ideje. Végül szerencsére összetalálkozott Patrícia Richterrel, és a doktornő elkalauzolta a központi irányító helyiséghez.
- Maga marad, vagy jön velünk? - kérdezte a lány.
- Magukkal?
- Igen, a Lekh Lekha parancsnoki hajóval. McDouglas onnan fogja a hadműveleteket irányítani, ha elkezdődik a harc. Itt csak a katonák maradnak, biztosítani.
- Mi értelme van az itteni védekezésnek? Meg fognak halni, vagy foglyul ejtik őket a gárdisták - értetlenkedett Warren.
- Ők katonák. Az a dolguk, hogy bennünket védjenek, vagy értünk haljanak meg - felelte Patrícia. - A hadifoglyoknak több esélye van a túlélésre, mint a polgári lakosságnak. Legalábbis remélem. Itt marad velük?
- Ha lehet, inkább az űrt választom - borzongott meg Warren attól a gondolattól, hogy a föld alatt kelljen lapulnia. - Tudja, én az űrben születtem, és ha választanom kell, inkább ott szeretnék meghalni.
A doktornő komoran bólintott.
- Meg tudom érteni, magának a Mars nem a hazája.
Vészcsengő vijjogása vetett véget a beszélgetésnek, és vörös, villogó fények kapcsolódtak a sápadt világításba. McDouglas hangja dörgött végig a szinteken:
- A felszíni starterek és szintes hangárok startkészültségbe! Negyven perc a startig!
A lány és Warren beleütközött az irányítóból kirobogó vezérőrnagyba és a stábjába.
- Jönnek vagy maradnak? - kérdezte rohantában a parancsnok. - Jó lesz, ha eldöntik, mert kezdődik az utolsó tánc.
- Mennénk, uram, ha lehet - felelte Warren.
- Akkor jöjjenek utánam, de siessenek, az isten szerelmére! - csattant fel a parancsnok, és elrobogott.
- Komolyan azt hiszi, hogy beválik a terve - mondta a százados a vezérőrnagy távolodó hátát figyelve.
- Csak a hit maradt meg nekünk, százados. - válaszolta a doktornő. - Az hal meg utoljára, tudja.
Újabb folyosók, újabb járatok. Warren és a lány áttörtetett az evakuáló polgárok felpakolt tömegein, és a százados csodálkozva látta, hogy semmi nyoma a fejetlenségnek. Amikor rákérdezett, Patrícia elhúzta a száját.
- Az elmúlt fél évben erre a pillanatra készültünk. A polgármester annyit gyakorlatoztatta a kolóniát, hogy már rutinszerűvé vált a menekülés.
A konföderáció maréknyi, de elszánt hadserege eközben befejezte a felkészülést. A legtöbb folyosót - az evakuációs útvonalakat kivéve - lezárták és biztosították. Csapdák, élesített aknák és harcra kész katonák várták, hogy megkezdődjön az invázió. Tudták, hogy amíg lefoglalják a Novus Ordo Seclorum gárdistáit, addig a blokádot fenntartó hajóhad nem kockáztatja meg a gyűrű felbontását, és a rövid hatótávolságú vadászgépek hiába erednek a menekülő konföderáció maradéka után.
Warren csatlakozott a vezérőrnagy stábjához a Lekh Lekha romboló fedélzetén. Csodálta a marsi technológiát, amellyel létrehozták ezt a kicsi, de rendkívül mozgékony hajót. A Lekh Lekha méreteihez képest hatalmas tűzerővel rendelkezett.
- Utah-2 osztályú hajó. - A másodnavigátor arca büszkeségtől ragyogott. - A földi flotta hasonló besorolású és teljesítményű csatahajói háromszor nagyobbak és háromszor lassabbak.
McDouglas a hatalmas panorámaablakokon keresztül a hangár többi gépét figyelte. Egy kopaszodó ezredes a felszíni starterek képei között váltogatva ellenőrizte a marsi vadász flotta készülődését. Sorra futottak be a rajok és századok harckészültségi jelentései, míg végül a vezérőrnagy felkapcsolta a kommunikátorát.
- Wassi őrnagy, mi felkészültünk!
A kihangosítón keresztül mindenki hallotta, ahogy az őrnagy bejelentkezett.
- Uram, a bolygóvédelem is készen áll! Engedélyt kérek az energiatárolók átkapcsolására!
Patrícia a századoshoz hajolva suttogott:
- Átirányítják a bázis összes energiáját az ágyúkba. Így az ütegek elérhetik a NOS flottáját. Ezzel leállnak a létfenntartó rendszerek, és csak 48 órára elegendő oxigén marad a bázison.
A parancsnok egy pillanatra körülnézett a vezérlőben összezsúfolódott törzsön, és kiadta a parancsot:
- Energiatárolókat átkapcsolni! Amint feltöltődtek az ágyúk, azonnal szóljon!
Wassi őrnagy tisztelgett, és eltűnt a monitorról. McDouglas végignézett az embereken. - Már nincs visszaút. Az a dolgunk, hogy minden erőnkkel eltereljük a figyelmüket, amíg az evakuációs konvoj kijut a körzetből.
Warren kíváncsian megkérdezte:
- Uram, hogy tervezi a támadást? Frontálisan? - Ez azt jelentette, hogy a vezérőrnagy erői őskori páncélos lovagokként szemberobognak az ellenséggel, de a parancsnok megrázta a fejét.
- Annak semmi értelme nem volna, százados. Nem kellene célzott lövéseket leadniuk, elég volna egy pontos és széles vonalú zárótűz. - Megnyomott néhány gombot a vezérlőn, mire a monitorokon kirajzolódott a NOS flottájának helyzete. A sötét űrben apró, vörös foltokként jelent meg minden idők leghatalmasabb emberi hajóhada.
- Ez itt a horizont 4-es szektorának képe - mutatott McDouglas a monitorra. - Ezen a ponton fogjuk megkezdeni a támadást. - Újabb gombokat nyomott meg, amitől a kép hátrébb csúszott, mintha valaki fordítva szorítaná szemére a távcsövet. - Na most lássuk a mieinket!
Sárga pontok halmaza jelent meg, előbb szorosan összecsoportosulva, majd szétcsúszva. A támadó flotta kibontotta szárnyait, és előreirányzott ék alakot vett fel. Egyre gyorsabban száguldott a NOS hajóhada felé, amely szintén megmozdult, és védelmi pozícióba lebegett. A gyűrű alakot váltott, és igyekezett a legelőnyösebb helyzetet elfoglalni a támadás visszaverésére. Warren elképzelte, ahogy a cirkálók fedezete alatt a hatalmas anyahajók oldalra fordulva elkezdik kiokádni magukból vadászgéprajaikat. A rombolók oldalütegeikkel célba veszik a vakmerően közeledő vadászokat, és az aranysujtásos sorhajókapitányok izgalomtól rekedten vezényelnek össztüzet.
A százados feszülten figyelte, amint McDouglas vezérlőjeleket küld támadó flottájának.
Sernmi nem marad belőlük egy ilyen gigászi sortűz után - gondolta Warren, de megdöbbenésére a nagy sebességű sárga pontok halmaza a NOS-flotta tűzvonala előtt megtorpant, majd alakzatot és röppályát váltott.
- Megkapták az új támadási parancsokat - magyarázta a vezérőrnagy.
A szimulált blokád igyekezett nyomon követni a támadás új szöget és irányát, de a hatalmas, lomha hajók közötti koordináció erre nehézkesnek bizonyult. Megjelentek az első rések. A támadó vadászgépek száguldásukkal és állandó irányváltásaikkal egyre jobban szétzilálták a gyűrűt.
- Most indulnak a polgárokat szállító hajók - mutatott McDouglas a felbukkanó kék foltokra. - Megkeresik a kialakult réseket, és átcsúsznak rajtuk. Persze lesz, akinek nem sikerül - tette hozzá a parancsnok, amikor néhány kék és sárga folt rövid felvillanás után elsötétedett.
Warren csak nézte a halálos táncot, ahogy a vadászok kiszámíthatatlan mozgásukkal egyre nagyobb réseket nyitottak a blokádon.
- Mi a véleménye, százados? - kérdezte a vezérőrnagy keserűen mosolyogva. - Valóban elmebeteg vagyok? Remélem, az ütegeink is be tudnak kapcsolódni a zűrzavarba.
- Uram, nem csodálkoznék, ha ezt a manővert a katonai oktatásban a bátorság és a vakmerőség példaképeként emlegetnék majd.
- Úgy legyen, fiam! - A vezérőrnagy visszafordult a monitorokhoz, amikor hívás érkezett.
- Az ütegek készen állnak a harcra! - Wassi őrnagy jelentkezett, mögötte védőruhás tüzérek futkostak. - Energiacellák töltésen, uram!
- Hány lövést tudnak leadni, őrnagy?
- Jobb lesz, ha igyekeznek, uram, mert a tárolók csak a negyedükig töltődtek föl.
- Az is több a semminél, csak célozzanak pontosan, őrnagy! Nem szeretném, ha bennünket lőnének hátba!
Wassi arcán mosolynak is vehető grimasz futott át. Elköszönt, és a vezérőrnagy törzse még láthatta, amint segédtisztje egy védősisakot nyom a kezébe. McDouglas a kommunikátorhoz lépett.
- Visszaszámlálás, a startig harminc másodperc! - szólt bele. - Isten óvja magukat!
Megremegett a hangár, ahogy a hajók bekapcsolták hajtóműveiket. Az ezredes monitorain Warren számára végtelennek tűnő sorokban remegtek a vadászgépek.
- Start! - adta ki a parancsot McDouglas.
A hangárok felszíni kupolái kinyíltak, és a rajok egymás után röppentek ki a világűrbe.
- Ez az előnye a hangárrendszereknek - mondta a kopasz ezredes. - Jóval nagyobb a kibocsátó kapacitásunk, mintha egy anyahajón lennénk.
A Lekh Lekha parancsnoki hídján mindenkinek a torkába csúszott a gyomra, ahogy felemelkedtek és egyre nagyobb sebességgel távolodni kezdtek a Konföderáció utolsó menedékétől. Aztán a gravitációs kiegyenlítők felnőttek a feladathoz, és Warren torkában is megszűnt a szorítás. Van még remény, hogy elvégezzem, amit kell - jutott eszébe.
- Éledeznek, uram! - A másodnavigátor a beérkező jelzésekre mutatott. - Mát tudják, hogy jövünk.
- Százados, most kezdődik az ötven perc. - McDouglas kesernyésen felnevetett, majd a kommunikátorba szólt: - Kezdjék a támadást, kísérje szerencse magukat! Lekh Lekha a Konföderáció ütegeinek! Tűz! Ismétlem, tűz!
A marsi ütegek iszonyú fénykavalkádot robbantva ki magukból életre keltek, s tűzokádó sárkányként martak bele a blokád hajóiba. A lézernyalábok és a torpedók, lehagyva a száguldó vadászgépeket, belerobbantak a lassan megmozduló monstrumokba.
A blokád cirkálói azonnal az anyahajók közelébe húzódtak, és pajzsaikkal megpróbálták felfogni a nekik szánt lézersugarakat. Szikrázó felvillanások követték a pajzsok kisüléseit, és óriási ováció az első torpedótalálatot. A pajzsok egy ideig ellenállnak a lézersugaraknak, de a rakéták és torpedók ellen mit sem érnek.
- Csak az a kár, hogy nincs több belőlük - szólalt meg az egyik pilóta.
A vadászgépek a marsi ütegek fedezete alatt felgyorsulva megközelítették a blokádot. Warren tudta, hogy küszöbön az igazság pillanata. Ellépett Patrícia mellől, aki szinte kábán figyelte a kibontakozó harcot. Ekkor Wassi hangja hallatszott a kommunikátorban.
- Elkészültünk, uram, még egy sortűzre van energiánk, és vége.
- Nem baj, őrnagy, köszönjük maguknak. Sok szerencsét odalent! - válaszolta a vezérőrnagy, és elkezdte beütni az irányváltás vezérlőkódjait.
- Vegye el a kezét a kapcsolótáblától! - Warren melléje lépett, és kibiztosított fegyverét a parancsnok mellének szegezte. - Ne próbáljon a panelhez nyúlni, mert lelövöm, uram!
Patrícia felsikoltott, és a törzs tagjai döbbenten néztek a századosra.
- Andrew McDouglas vezérőrnagy, ön és a legénysége a Novus Ordo Seclorum hadifoglyai. Lépjen hátra a vezérlőtől, uram, és ne csináljon ostobaságot!
Amikor a parancsnok eltávolodott, Warren egy gyors lövéssel szétégette a panelt.
- Biztos, ami biztos - jelentette ki. - Maradjon a helyén! - kiáltott az ezredesre, aki Warren lövésének pillanatában maga alá húzta a lábát, mint egy ugrásra kész tigris.
A vezérőrnagy döbbent fájdalommal nézett rá.
- Ki maga? - kérdezte.
- A. J. Warren százados vagyok a Különleges Osztagtól. - A parancsnok fejére szegezte a fegyverét, és a kezébe nyomta a kommunikátor mikrofonját. - Utasítsa a flottáját, hogy szüntesse be a harcot! Vége van.
Ian Smith őrnagy úgy érezte, mintha a gyorsulás lágy májkrémként kenné szét a BX-2-es vadászgép pilótaülésén. Vörös és arany karikák táncoltak a szeme előtt, és a gép a maximális sebességre felgyorsulva röpítette megkínzott utasát a NOS hajói felé. Mintha órák teltek volna el a start pillanatától, az őrnagy tapasztalt pilóta-érzékei bajt jeleztek. Összeszedte magát, és nagy erőfeszítéssel igyekezett a vadászgép műszereire koncentrálni. Mi történhetett? - gondolta, amint a sebesen pörgő stopperre pillantott. A módosítási parancsoknak már be kellett volna futniuk a hajó számítógépébe Megsercent a rádiója, és az őrnagy megfogadta, hogy saját kezűleg veri agyon, aki megszegi a rádiócsendet. Ha megéri.
- Itt McDouglas vezérőrnagy - hallotta a parancsnok ismerős hangját. Ian értetlenül hallgatta, de az értetlenséget hamarosan a megdöbbenés és a katasztrófa érzése váltotta fel.
- A Konföderáció támadó flottájához szólok. A Novus Ordo Seclorum ügynöke fegyvert szegez a fejemhez, jómagam és a hadműveleti törzsem foglyok vagyunk a Lekh Lekha fedélzetén. Azt az utasítást kaptam, parancsoljam meg, szüntessétek be a harcot, de én arra kérlek benneteket, hogy cselekedjetek belátásotok szerint!
A rádió újra sercegni kezdett, majd elhallgatott. Az őrnagy hitetlenkedve próbálta átgondolni a hallottakat, de az elkeseredés szinte megbénította. A támadásnak semmi értelme immár - futott át a fején. Nincs aki utasítást adjon a Konföderáció személy- és teherszállítóinak az indulásra, és senki nem fog a felszállt hajóknak irány- és sebességadatokat küldeni. Mindennek vége van - gondolta, és akkor, ott, alig néhány száz mérföldnyire a halálos tűzvonaltól, valami büszke, különös érzés töltötte el. Nem félt, mert a halál felé száguldva másodpercek alatt belenyugodott a végzetbe, és lemondott életéről. Az őrnagynak már csak egy számított, az a becsület, amely méltósággal ruházza majd fel eddigi életét, és halálát.
- Itt a Független Marsi Konföderáció támadó flottaparancsnoka, Ian Smith őrnagy - szólt végül a rádiójába. - Én folytatom a támadást - mondta rekedten, mire hatszáz pilóta szorította kesztyűs kezét ökölbe a botkormányon, és üvöltött fel teli torokból.
- Azonnal állítsa le őket, parancsnok! - kiáltott fel Warren hisztérikusan a Lekh Lekha fedélzetén. Ahogy körülnézett, sajnálkozó, lemondó pillantásokkal találkozott. - Vonja vissza a támadási parancsot!
De ekkor már késő volt.
Gyilkos tűzeső tört elő a Novus Ordo Seclorum flottájának fegyvereiből, pusztító és lángoló mezőt alkotva aratott a konföderációs hajók között. A támadók szétrebbentek, és újra meg újra nekiindulva enyésztek el.
Nem volt több már több rádióforgalmazás, nem voltak parancsok, nem voltak katonák.
A vezérőrnagy a süket csendet hallgatta, és könnyek folytak végig az arcán. Égett a szeme a sós könnyektől, és a tenyerébe hajtotta fejét, amikor Warren lekapcsolta a rádiót.
Percekkel, talán órákkal később a Lekh Lekha parancsnoki hídján mindenki döbbenten nézett föl, mert a rádió magától életre kelve, nem e világi dalt kezdett sugározni. Halk, zümmögő hanggal kezdődött, távoli, menetelő katonatorkok suttogtak bele a szélbe. „Nem dolguk a felelet, se kérdezni, hogy minek, dolguk: ott halni meg..."
Warren nézte, csak nézte a kommunikátor kijelzőjét, amely nem mutatott bejövő adást. A duruzsoló hangok egyre erősebbek lettek, már kihallatszott belőlük a lovak robogó patacsattogása és a kirántott kardok pendülése.
Hirtelen tisztán hallotta a rohamot vezénylő trombita recsegését, és az ősi, gyomorból jövő kurjantást, ahogy az ember mindent félredobva, félelmet, szerelmet, életet megtagadva, hőssé válva nekiindul, hogy bebizonyítsa, uralkodhat az istenek felett.
„És ágyú jobbfelől,
és ágyú balfelől
és hátul is ágyú öl
kartácsa pásztáz,
golyó s repesz között,
míg ló s lovas kidőlt,
bátran küzdöttek ők.
- S bár tátogott a Halál,
pokolból visszajött,
ki megmaradt,
de már nem mind a hatszáz.
S hírük él tovább!
rohamukért a világ ámulva hajráz!
Dicső, hogy vitt csatát!
Dicső a lovasbrigád!
A drága hatszáz.[1]
És a dal csak szólt tovább.
[1] Alfréd Lord Tennyson: A könnyűlovasság támadása. A krími háború idején, a tizenegyes huszárok, az angol könnyűlovasság hősies rohama az orosz ágyúállások ellen.