THOMAS A. TYLER
A SZÁMŰZÖTT

„A legcsodálatosabb élmény, ami bennünket érhet, a misztikum. Minden igazi művészet és tudomány születését a misztikum alapérzése övezi. Aki nem ismeri, akit nem tölt el csodálattal, az félig már halott, és köd ereszkedett a szemére."

(Albert Einstein)

Az öreg katona álmosan pislogott, ébredezett. Morcosan megvakarta borostás állát, és nehézkesen felemelte fejét. Szeme alatt idegesen rángatódzott egy ideg, majd lassan megnyugodott. Végre látott is valamit. Előző este alaposan kirúgtak a hámból, a rengeteg benyakalt bor megtette a magáét.

Egy vadóc külsejű, rettenetesen izgatott öt év körüli gyermek rázta a vállát.

- Papa, mesélj nekem! Mesélj, légy szíves! Mesélj a sárkányokról! Meg a vitézekről! Papa, mesélj már! - könyörgött a szőke kisfiú, és vadul megcibálta az öreg ruháját.

- Hagyj most békén! Nem érek rá. Sárkányok nincsenek, tudhatod. Pihennem kell, fáradt vagyok. Később, Ivánka, később! - tolta el szelíden a gyereket az öreg, és visszahanyatlott a párnájára.

A gyermek nem hagyta magát, ismét nekiugrott.

- Levente papa! Ezt nem teheted! Ilyenkor nem szokás aludni. Sárkányok vannak. Tegnap láttam a tévében, a földön is van egy csomó.

Az öreg krákogott egyet, majd felült.

- Egy csomó? Hol láttad?

- Hát a Children Channelen.

- Akkor nincsenek.

- De vannak. Az MHTV is bemondta, hogy megint látták a Loch Ness-i szörnyet. Az is sárkány. És tegnap volt az új Süsü. Az is az. Na, most mondd, hogy nincsenek sárkányok! Ennyit láttam tegnap, és ma reggel is - mutatta a gyerek két kezével, gyorsan billegtetve az ujjait. Fogalma sem volt, mennyi is az, de nagyon soknak kellett lennie.

Az öreg feladta.

- Magyar ember ebéd után alszik! Nem sárkányozik.

- Na persze, ha hagyják! - feleselt a gyerek.

Az öreg felült, és az apróság kénytelen volt hátralépni, hogy rendesen lássa. Volt mit nézni rajta.

Őszes haja és hajlott kora ellenére impozáns látvány volt a hatalmas ember, és a furcsa egyenruha, amelyet még otthon is viselt, csak még különösebbé tette. Végigsimította a mellét, megérintve a mellbimbója fölé varrt kis csontot, és halkan elnevette magát.

- Várj! Ivánka, várj még egy kicsit! Magamhoz kell térnem. Aztán mesélek. Ígérem.

Mormolt néhány szót, majd pár percig maga elé meredt, hogy aztán teljesen éberen emelje fel a fejét. A levegőbe szagolt és megborzongott: tudta, hogy ez valójában nem történhet meg, de azt is tudta, hogy mégis meg fog történni.

A déja vu érzés annyira megdöbbentette, hogy egy pillanatig megszólalni sem tudott. Minden egyes szót, minden mondatot, minden mozdulatot ismert előre.

Lassan formálta a szavakat, nemcsak a kérdést, de a válaszokat is.

- Mondd csak - kezdett hozzá -, szoktad nézni az űrt? A világűrt?

- Hát persze! - virult ki a gyerek rögvest. - Én ne nézném?

- És mit látsz ott?

- Háááát, hogy mit? A Demetrios holdjait, a Mezot és a Demiont - kezdte sorolni a kisfiú -, és látom a Phoebét is.

Az volt a legközelebbi bolygó, szabad szemmel is könnyen megismerhető a kettős nap vakító sugaraiban.

- Meg a kettős napot is látom - lelkendezett a gyerek – meg…

- Meg… - mormolta az öreg. - Szerinted én mit látok?

- Te mit látsz? - hökkent meg a gyermek. - Te? Hát ugyanezt. Nem?

- Nem. Én a sötétséget és a távolságot látom. Tényleg azt akarod, hogy meséljek? Akarsz még sárkányost?

A gyerek lassan visszaült a vackára, hevesen rázta fejét, igyekezett megérteni a mondottakat. A magasba emelte tekintetét.

-Mesélj nekem arról, amikor még harcos voltál! Amikor kinn voltál az űrben, és verted a sok hülye...

- Nem voltak hülyék. Tudod, hogy arról nem szeretek mesélni.

- Akkor az űrről mesélj! Hogy mi van kinn. Mi van felettünk. Ne mindig csak azt mondd, hogy sötétség, meg ilyenek. Én mást is látok ám.

- Mi van kinn? - Az öreg megköszörülte a torkát, és lassan megmozgatta a fejét. Bal kezével megmasszírozta a nyakát, és leült a gyermek mellé. - Na jó. Rendben van. Elmondom, mi van ott. Odakinn a múlt van. Amikor felnézel a csillagokra, a múltat látod. Azok a csillagok odakinn olyan messze vannak, hogy a fényt, amelyet kibocsátottak, sok ezer évvel ezelőtt sugározták ki.

- Ezt nem értem - bámulta döbbenten a gyerek. - Hiszen ott vannak kinn a csillagok, látom őket! Be akarsz csapni. Akkor ti hogy utaztatok egyik naprendszerből a másikba?

- Lassan. Addig, amíg fel nem fedeztük a mélyűrt, és meg nem alkottuk a mélyűri utazás új módját, addig nagyon lassan. A mélyűrben aztán nem kellett törődnünk a fény sebességével, átírtuk a fizika hagyományos világképét, és... legyőztük a távolságot, mint üveggolyót. Van üveggolyód?

- Az mi?

Az öreg elmélázott, mert eszébe jutott, hogy az ő nagyapja tartogatott a számára egy tucatnyi üveggolyót, ám még mielőtt átadhatta volna, meghalt.

Idegenek törtek az otthonukra, az apját megölték. Utólag úgy hírlett, hogy kóbor keresztes vazallusok lehettek, akik így akartak felmutatni a capitulare seniornak^[1] valami hősieset, de nem sokan hitték el ezt.

Levente elbújt a ház egyik sötét sarkába, s látta, hogy nem kozmokeresztények voltak, hanem mások, de sokáig nem merte elmondani apjának. A fehér csuklyás köpenybe öltözött, fehér lepellel beborított járműveken száguldozó alakok egy lángoló keresztet szúrtak a földbe, ám az elhamvadt, mire apja hazaérkezett.

Levente sosem látta többé az anyját: Leonóra eltűnt, elhurcolták...

Az akkor alig nyolcéves fiú sokáig játszótárs és barát nélkül maradt. Apja ezek után ritkábban ment el, általában munkát keresett, de nem sok eredménnyel. Állása nem volt, a bolygót sem tudta elhagyni, nem volt elég pénzük utazásra. Végül nem maradt más választása, mint hogy beadja egy menhelyre a gyereket. Egyetlen elfogadható intézet akadt a bolygón, a turániak által alapított Menedék. Pár éve működött csak, és a bentlakók nem nagyon jöttek ki a falai közül.

A Menedék lehetőséget adott a rászorulóknak az újrakezdéshez. Bennlakásos iskola volt, egészen apró gyerekek és érdeklődő idősek számára. A fiatal, de múltját tekintve ősöreg és hatalmas tudást birtokló Turáni Csillagköztársaság támogatta őket. Felépítettek egy iskolát, tucatnyi tanítót rendeltek ki, hogy ezt a mérhetetlen tudást átadja nem köztársaságbeli, de egyébként a magyar néphez tartozó turániaknak.

Levente apja, Boldizsár sokáig vívódott, bízott benne, hogy sikerül valami munkát találnia. Aztán a sokadik eredménytelen nap után maga elé ültette a gyereket.

- Levente! Beszélnünk kell. Nagyon fontos.

- Csak nincs valami baj, apa? - A gyermek meglepően magas és erőteljes volt, akikkel találkozott, azok láthatták, hogy igazi fanyűvő lesz belőle.

- Elfogyott az a kevés pénz is, amit eddig kaptunk, nem tudunk megélni - válaszolta csüggedten a fiatalon megőszült Boldizsár. - Ha nem teszek valamit sürgősen, holnap már nem tudok neked enni adni.

- Elmegyek a piacra, és dolgozom - próbált a fiú valamelyest segíteni a gondon. - Ketten is dolgozunk, és...

- Én sem kapok munkát, akkor te hogyan kaphatnál? - szakította félbe durván az apja, de rögtön meg is bánta hirtelen haragját. - Ne haragudj, fiam, nem könnyű munkát találni, érted?

- És akkor most mi lesz?

- Ha eladom a házat, a földet, mindent, akkor egy, egyetlenegy jegyet tudok venni, hogy elmenjen valamelyikünk innen. Arra gondoltam, hogy elutazom a Phoebére, ahol van valamennyi esélye annak, hogy munkát kapjak. Itt, a Demetrioson nincs semmi, sem háború, sem fegyverek, semmi. Ez egy nagy, üres léggömb! - Boldizsár dühösen köpött egy nagyot, majd folytatta. - Átmegyek a Phoebére, megpróbálok bekerülni valamilyen viadalba, vagy elszegődöm testőrnek. Bármit. De ott legalább van egy kevés esélyem, és akkor lesz pénzünk ételre, talán be tudom adni az amnesztiakérelmet is.

- És velem mi lesz?

- Te is turáni vagy... magyar. Nagyapa is magyar volt. Én is az vagyok. Ez az egyetlen, ami számít még. És ez az egyetlen lehetőségünk is.

- Be akarsz adni a Menedékbe?

- Az egyetlen lehetőségük, fiam. Az egyetlen, hidd el. És ha ott nem fogadnak be, akkor nincs tovább.

- Visszajössz értem?

- Hogy kérdezhetsz ilyet! - kapta az ölébe a kisfiút az apja, és összecsókolta a fejét. - Persze, hogy visszajövök! Amint lesz elég pénzem, jövök.

- Nagypapa halála miatt mész el, ugye? Azért mész el, mert nagypapa meghalt?

- Azért is - hajtotta le a fejét az ősz magyar. Csak a haja volt fehér, teste még mindig erőtől duzzadt. Akkor őszült meg, amikor hazaérve megtudta, hogy elrabolták asszonyát.

- Akkor az a hibás, aki nagypapa halálát okozta, ugye? Azért van minden. Utánuk mész? A fehércsuklyások után?

- Igen. Illetve nem. Nem megyek utánuk, nem tudom, hol keressem őket - nézett félre apja.

A fehér csuklya említése megborzongatta.

Egyvalamit azonban nem értett. Azok a keresztes lovagok, akiket eddig látott, fehér köpenyt hordtak égővörös kereszttel, nem pedig csuklyás köpenyt. Valami nem stimmelt. Mivel képtelen volt utánuk menni, inkább nem emésztette magát, bár az emlékek sokszor rátörtek.

- Akkor feladtad, igaz? A seregbe nem tudsz visszamenni? Nem engedik, ugye? Papa, ugye? - nógatta a fiú.

Erre nem tudott mit mondani, félelmetesen éles esze volt Leventének.

- Te azt mondod, hogy azok az emberek csuklyás köpenyt hordtak?

- Igen, fehéret.

- Utálom a kereszteseket - morogta Boldizsár.

- Én is. Akkor én is - jelentette ki Levente. - De ezek új keresztesek lehettek, mert egészen más jelvényük volt, mint amit a holocsatornán mutattak.

- Ezt hogy érted?

- Egészen más keresztjük volt, nem olyan.

- Egészen más kereszt? - kérdezte Boldizsár, de előre tudta a választ. - Egészen más?

- Aha - bólogatott a gyerek. - Egy körben egy nagy kereszt^[2]. Más.

Boldizsár megborzongott, és ökölbe szorította a kezét. Hallott már erről a szimbólumról, sőt, ismert a közelben egy bolygót is, ahol efféle emberek éltek. Nem ment oda senki sem látogatni, és nem nagyon érkeztek onnan látogatók. Eddig. Nem keresztesek jártak náluk, nem.

Annál rosszabbak. Dühösen a falra csapott, amikor eszébe jutott, hogy a feleségét elhurcolták. Apját, aki védte a fiatalasszonyt, lelőtték. Esélye sem volt szegénynek, fegyvertelenül esett el. Boldizsár csak remélte, hogy az asszony rájön, mi is történt vele, és előbb lesz öngyilkos, mintsem megkínoznák.

- Te nem fogsz velük találkozni. És én sem.

- Ha te nem, akkor én igen. Ha felnövök, akkor bosszút állok nagyapa gyilkosain. És megkeresem anyát. Addig megyek, amíg meg nem találom őket - nézett apjára Levente. - Tudod, magyar ember nem felejt. Nagyapa mindig ezt mondta.

- Azt sem tudjuk, hogy kik voltak, honnan jöttek - próbálkozott az apja valahogy elterelni a gyermek gondolatait.

- Meg fogom tudni! A Menedék jó hely, szívesen megyek oda - cirógatta meg apja vad borostáját Levente, és félszeg mosollyal leugrott az öléből. - Megyek, és összeszedem azt, amit vinni akarok. Nincs sok minden. Mindjárt indulhatunk. Mire felnövök, tudni fogom, kik voltak.

Boldizsár kiállt az ajtóba, és feszülten maga elé nézett Nem akarta, hogy a gyerek így gondolkodjon, de nem tehetett semmit, ő is száműzött volt.

Száműzött. Voltak már előtte sokan, akik megízlelték a száműzetés keserű kenyerét. Őt egész családjával száműzték. Igazságszolgáltatás, na persze!

Bár a megbocsátás gondolata néha felötlött benne, szinte azonnal kiverte onnan egy másik gondolat. Valaha, a Földön megalakuló zsidó államban, Izraelben fektették le először törvényben, hogy ha bárhol, bármikor megölik vagy bántalmazzák egy állampolgárukat, akkor meg fogják torolni, úgy, ahogy a Biblia megírta: „szemet szemért, fogat fogért".

Nem voltak bolondok, nem. Ők már akkor tudták, mekkora ellenérzéseket fog kiváltani a puszta tény, hogy létezik az államuk, épp ezért kellett ezt a kényszerű lépést megtenniük. És az évtizedek megmutatták, hogy a kényszer képes életformává válni.

És nem is bocsátottak meg soha az ellenük vétkezőknek.

Boldizsár jól emlékezett a múltjára ahhoz, hogy tudja: az ő jövője is harcban fog ráköszönni.

A kusza gondolatok lassan rendszerré álltak össze az agyában.

De addig, amíg rajta van a száműzöttek bélyege, amíg elméjét és mentális tudását kondicionálás tartja pórázon, nem sokat tehet pusztán két keze erejével.

Ám egyvalamire képtelen volt. Tovább várni.

Két óra alatt érték el a hegylánc alját, a nehezen mozgó terepjárónak sok időbe telt a dombos vidék leküzdése. Végül egy erődszerű építmény, a Menedék kapujában álltak meg.

A meg-megvillanó sztatikus pajzsok mutatták, hogy ide csak úgy nem lehet bejutni. És amikor tüzetesebben végignéztek a hosszú, bástyákkal tarkított falon, láthatták, hogy több tucatnyi automata plazmafegyver követi minden mozdulatukat.

- Ide bezzeg nem mer betörni senki - jegyezte meg epésen az öreg.

- Kellett volna? - szólalt meg egy hang előttük, és kitárult az ajtó.

Könnyűnek tűnő, zsebekkel teli kezeslábasba és egy díszvarrásokkal hímzett dolmányba bújt, negyven körüli turáni nyitott ajtót. A régmúlt divatjának és az ultramodern harcászati ruhának ez az ötvözete morbidnak tűnt. de a turánit egy cseppet sem zavarta. Kezében nyílpuskát tartott, a hátára erősített tegezben egy sorozat fényvessző. Egyik szeme előtt egy lézeroptikás célzókészülék, a másik vidáman csillogott.

- Újfalussy Boldizsár vagyok, ez a fiam, Levente.

- Mészáros Ádám - biccentett a kapus. - Szóval maga Újfalussy.

Az övéhez kapott, valamit babrált rajta. Két erőteljes villanás után egy átjáró nyílt a pajzson, és a szigorúnak nem tekinthető kapus betessékelte őket.

- Menjenek egyenest előre, és amikor elérik a tengert, akkor álljanak meg a móló előtt! Ott várják magukat.

- Miit? Miféle tengert? Itt? - nézte a kapust Boldizsár meghökkenve, és megtorpant. - Ezen a bolygón nincs tenger. Észnél van?

- Ezen csakugyan nincs - vont vállat a kapus. - Megmozdulna végre?

- Te jó ég! - csóválta a fejét Boldizsár. Valaki otthon már megint kitalált valamit!

- Most akkor ide jöttek, vagy sem? Ha igen, menjen le a tengerpartra, ott vannak az oktatók. Ha nem, hát nem, akkor viszlát! Mennem kell. Nem érek rá egész nap magukra várni.

- Én is bemehetek a gyerekkel? - kérdezte Boldizsár.

- Hogyan másképp akar eljutni a tengerig? - csóválta a fejét a kapus. Megigazította a fülére csatolt komot, és halkan válaszolt. - Várjon csak! Új parancsom van. Maga menjen fel a Várba. Ott szemben az a kisebbik torony, ott várja magát Szentirmai professzor úr. Fiam, te pedig igyekezz a tengerpartra játszani, mert délután már foglalkozás lesz. Kissé késve érkeztek. Mi tartott eddig?

- Hogy mi? - Levente próbálta felfogni, mit is mondott a furcsa egyenruhás kapuálló. Amikor megint a kapusra nézett, már egy új ruhát látott rajta, a kezeslábas átváltozott erős bőrnadrággá, és a dolmány könnyű gyolcsinggé.

- A célzókészülék és a világmindenség örök - nézett rá a fekete hajú, villogó tekintetű turáni, majd elindult a gyermeknek jelzett irányba. - Mozduljanak már végre!

Boldizsár felkaptatott a toronyba, és rá kellett jönnie, hogy itt semmi sem az, aminek látszik. Amikor a lépcsősor melletti ablakok egyikére emelte tekintetét, egy modern üvegablakon át nézett ki az udvarra.

- Pedig ez kőtorony - suttogta maga elé. - Rég volt már, amikor katonának mentem, régen. - Akkor sosem csodálkozott semmin, most meg...

Felért a legfelső szintre.

Széles, hosszú teremben, vastag szőnyegekkel borított padlón lépkedett, de nem látott senkit. A falakat régi pajzsok és állatbőrök díszítették.

- Nem volt az olyan nagyon régen - szólalt meg mögötte egy érces hang. - Szentirmai professzor vagyok.

Boldizsár sarkon fordult.

Egy teljesen jellegtelen arc nézett rá. A férfi unalmas, szürke, rosszul szabott ruhát viselt. Hát, azért ez már túlzás! Megint hülyének nézik.

- Igazán úgy gondolja? Maga a professzor, ugye? Elég ócska szoftvert használ, ha csak erre futja - bökött a ruhára és az arcra. - És melyik iskola tagja? Mert abban biztos vagyok, hogy nem így néz ki egy professzor.

- Egy jóféle iskoláé igen. Egy nagyon jó iskoláé – nevetett a professzor, de csak a hangja, a szeme nem. Nem szerette, ha kérdezés nélkül beszélnek hozzá. - Maga Újfalussy Boldizsár ezredes, a Kossuth íjászezred volt tisztje. Kilépett a szolgálatból, nézzük csak, hét éve. Jól gondom parancsnok?

- Úgy van. De nem egészen kiléptem. Ki kellett lépnem.

- És miért?

- Kényszerítettek rá - vont vállat Boldizsár. - Száműztek. Ha maradok, halálra ítélnek. Nagyon jól tudja.

- Persze, hogy tudom. És miért?

- Professzor, jobb lenne, ha a fiammal foglalkoznánk,nem?

- Nem. Miért is? Az ő ügye már el van intézve. Nos, miért is?

- Mert nem engedtem, hogy az egységemet bevessék egy védtelen és fegyvertelen földrész ellen. Megtagadtam egy ostoba ember ostoba parancsát. Megmutatná végre az arcát?

- Azok voltak? Mármint a lázadók? Fegyvertelenek voltak? - A professzort nem érdekelte a kérdése.

- Igen. Azok. Nos, ki maga?

- És maga megtagadta a parancsot, ugye? Egy íjásztiszt? Egy magyar íjászmester? Egy egész hadsereg parancsnoka? Egy íjászezred képes szupernóvává robbantani egy csillagot, ha akarja!

- Lázadást szítottam, parancsot tagadtam, zendültem. Ez állt a vádiratban. Mi kell még?

- Magát lefokozták és száműzték. Egy olyan helyre, ahol nincsenek turániak. Illetve csak nagyon-nagyon kevés befolyásuk van. Épp csak annyi, hogy a száműzött ne tudjon több bajt keverni.

- Nem tehetek arról, hogy közben megjelent itt a Menedék. Nem én kértem magukat, hogy jöjjenek. Ha arra a bolygóra költözik egy csapat turáni, ahol épp élek, el kell fogadnom. Aljas ítélet volt, amit rám róttak. És igazságtalan. Azt az embert kellett volna elítélni, aki kiadta azt a hibás parancsot.

- Erre még visszatérünk. Már régóta idejöhetett volnaowS Tud erről?

- Nem értem.

- Időközben amnesztiát hirdettek. A Kárpátia már három éve leszállt a Pannonra^[3], és az évfordulóra általános amnesztiát hirdettek. Már hónapok óta várjuk magát. Nem mondta senki sem? A felesége tudott róla, maga hogyhogy nem?

A rohadt életbe! Leonóra eltűnt, és nem mondhattad neki. A rohadt életbe! Senki sem szólt neki erről.

- Most komolyan beszél?

- Úgy nézek ki, mint aki hazudik? - vonta fel a szemöldökét a professzor.

- Nem. De hogy maga nem az, akinek mondja magát, az egészen bizonyos. Csak egy katona tudhatja mindazt, amiről eddig beszélt. Sőt. Nem is akármilyen katona, hiszen a Kossuth a Turáni Különleges Alakulat egyik oszlopos tagja. És arról nem szól a fáma, hogy minden egyes turáni tudja ezt. Tehát maga nem lehet Szentirmai professzor. Egyetlen professzor sem tudja, mi fán terem a Kossuth. Maga katonatiszt vagy valami elhárító - mutatta az ujjait sorban a szálfatermetű Boldizsár. - Nem tévedtem, igaz?

- Van abban valami, amit mond. Ésszerű, de nem egészen jó - rázta a fejét a másik férfi. - Én tudós vagyok, és bár nem Szentirmai a nevem, de ma már professzor vagyok a hadtudományok terén. Mit ád az ég, „Az íjászok képzése, és mentalitása, a mesterré válás fokozatai" volt a doktori disszertációm címe. Maga a negyedik olyan ember a világegyetemben, aki képes volt erre a rangra emelkedni, és íjászmesterként életben is maradni. A másik három meghalt - az utolsó épp egy hete. Azóta várom magát.

- És nemhiába - nevetett fel keserűen Boldizsár. - Mi lett volna, ha nem jövök?

- Akkor magáért megyünk.

- Magát nem tájékoztatták megfelelően. Az én kondicionálásomat maga Gunda főtáltos végezte, és ő nem szokott hibázni.

- Gunda? Ezt nem tudtam.

- A Hatujjú Gunda. Igen, ő. Mindaz, amire képes voltam, már csak emlék.

- Mert parancsot szegett - csattant fel a professzor, de Boldizsárt nem tudta kizökkenteni. - Veszélyeztetett egy csomó embert, és veszélyeztette az egész küldetést is. Maga miatt nem sikerült letelepednünk abban a szektorban.

- Nem túlzás ez?

- Maga a saját hadserege ellen fordította az embereit, és az íjászai lelőttek kilenc magyar vadászgépet és két csatahajót. A veszteség elérte a tizennyolcmilliárdot. Aranyforintban! Megölt hét embert! Hetet a saját nemzetéből csak azért, hogy megmentsen pár másik embert?

- Az a pár ember nyolcmilliárd-hatszázötvenmillió volt. - Boldizsár is megemelte a hangját. - A maga által annyira megbecsült vezetők kiadták a parancsot a megsemmisítésükre. A két, automatikusan irányított csatahajó szétlőtte volna az egész kontinenst. Lehet, hogy nem tud róla, de mi épp ott voltunk. Ha nem lövöm le őket, mi is ott veszünk a tűzben, milliárdokkal egyetemben. De nem ezért tagadtam meg a parancsot, mert ha vesznünk kell, hát elveszünk. Hanem mert nem hiszem, hogy jogunk van kollektív büntetésként egész népeket kiirtani! - fejezte be, a professzor arcához egészen közel. - Mindannyian ott pusztultak volna, ha nem teszem meg. Miért nem azt az embert vonják felelősségre, aki kiadta azt az ostoba parancsot? Miért nem neki mondja mindezt?

- Valóban úgy gondolja, hogy fel kellene tennem a kérést, vajon helyesen cselekedtem-e? Hogy a parancs, amelyet kiadtam, az helyes volt-e? Magából kiveszett minden épkézláb ötlet.

- Maga? Maga adta ki azt a parancsot akkor? - Boldizsár hunyorogva nézte a pökhendi férfit, majd a professzor lába felé köpött. A köpet félútig sem ért el, amikor sercegve levágódott a személyi pajzsról. - Maga meg akart ölni minket - mondta Boldizsár, és zsebre vágta a kezét. Megnyomta a dekódoló gombját, mert végre sikerült bemérni a működő frekvenciákat.

Két gyors gombnyomás után a műszer elkezdte lebontani Szentirmai pajzsát.

- Utálom a fajtáját. Viszont nem ezért vagyunk most itt, legalábbis én nem.

- Én viszont - sziszegte a professzor -, én igen. Azon a napon, a maga cselekedeteinek függvényében engem is lefokoztak, és átvezényeltek ide, erre a mindentől és mindenkitől távol eső, kietlen és mondhatom, ócska, szar bolygóra. Én képes voltam egész bolygóbirodalmakkal tárgyalni, és képes voltam sikereket elérni. Aztán jött maga meg a pálfordulása. Kivizsgálták az ügyet, és nem csak maga vesztett. Az egyetlen, ami a hét év alatt tartotta bennem a lelket, ami itt tartott, az maga volt. Évek óta azt várom, mikor jön el hozzám, és most itt van. Hogy miért, és mit akar, az mellékes. Itt van, végre a kezeim között.

- Tényleg - derült Boldizsár -, magát is kivágták? De nem azért nem ment el, mert engem várt, nem! - vigyorgott. - Egy lépést sem tehetne meg a mélyűrben magától, sőt, másik rendszerbe sem léphetne át, akárcsak én. Egy cipőben járunk, de nem az én pálfordulásom, hanem a maga ostobasága miatt. Miért akarta szétlövetni azokat az embereket? Miért nem volt képes előre látni, hogy mi lesz a következménye annak, amit tenni akar? Azért, mert nem képes rá! Faszfej.

A professzori álca egyszer csak eltűnt a fickóról, és egy elgyötört arcú, sebhelyes képű, félfülű katona nézett Boldizsárra, tekintetében lángoló gyűlölettel. Arcát több helyen hegek csúfították, melyeket mind a kalandozások során szerzett vitéz tettei, a ranglétrán elért magas beosztása és nem utolsósorban a leventeképzőben vívott párbajok következtében.

- Tulajdonképp megoldotta számomra a gondot, mellyel eddig gyötört - lépett közelebb Boldizsárhoz.

- Éspedig? - hátrált el a másik. Nem tudott harcolni, ellenfele személyi pajzsa áttörhetetlen volt, legalábbis egyelőre.

- El fogom mondani, ne aggódjon! De nem most. Most más jön.

- Nos - lépett még egyet hátra Boldizsár -, megyek. Hellyel nem kínáltak, és semmi nyomát nem látom annak, hogy valaha is pontot tehetnénk ennek az ügynek a végére.

- Ó, dehogynem, dehogynem - vihogott fel rosszindulatúan Szentirmai.

- Nem hiszem, hogy bármit is tehetne - villantotta fel ragadozómosolyát Boldizsár. - Hát, a Turáni Különleges Alakulatot eddig nem érdekelte a sorsom, ám most nagyon akarnak valamit, nagyon.

- És ezt honnan veszi? - Szentirmai dühösen meredt Boldizsárra. - Nem tudja, igaz? Mélybe zárt tudás, elfelejtett hatalom, azért ezt szeretem. Egyesek szerint maga roppant értékes, és csak azért nem látogattam meg, nehogy szétloccsantsam a fejét. Megtiltották. De van még valami: amíg íjászmesterként játszotta a nagyfiút, ezalatt született egy fia...

- Aha. És azt is mondták, hogy jó lesz vigyázni velem, mert öt másodperc alatt úgy megverem, hogy tíz év kóma után tér csak magához. Ugye? Máskülönben tényleg odatolta volna a képét. Szóval szükségetek van rá. És rám is.

- Nem, magára egyedül én pályázok - hörögte Szentirmai.

- Ha jól emlékszem, még a neve sem a sajátja, igaz? Valami Szabó, vagy mi a franc volt, nem? Kibaszottul pórias név.

A kódoló egy enyhe rezgéssel adta tudtul, hogy befejezte a munkáját, leoldott a pajzs. Boldizsár örömmel fogadta, hogy nem kell tovább húznia az időt ezzel az értelmetlen szópárbajjal.

- Nos, itt az ideje, hogy egy kis jó modort tanuljon, bassza meg! - csapott a tenyerébe Szentirmai. - Sikerült végre leoldania, mi? Sokat dolgozott vele, megérdemli hogy így hagyjam.

Boldizsár előrehajolt, mintha fel akarna ugrani, de aztán meggondolta magát. Megdörzsölte a szemöldökét, és hátradőlt.

- Igen, sikerült. De hogy megérdemlem? Nem tudja visszakapcsolni.

- Nocsak, a Kossuthban efféle kütyüket is tartottak? - próbálkozott Szentirmai, de tényleg nem sikerült újra aktiválnia a pajzsát.

- És még sok ehhez hasonlót - bólogatott Boldizsár.

- Na, még egyet mutasson! Csak egyet! - röhögte el magát a sebhelyes.

- Ne kísértse az istent! Térjünk vissza a tárgyra! Biztosítékot akarok az ide kinevezett kormányzótól, vagy helyi vezetőtől, akárkitől, hogy a fiam, Levente megfelelő ellátást fog kapni, és amint eléri a szükséges kort, tanulmányait az íjászok akadémiáján folytathatja.

Szentirmai megcsóválta a fejét.

- Nem ért semmit. Nem szabhat feltételeket, egyet sem. Egy kicsit sem. Hát nem világos?

- Ó, dehogynem - vigyorgott Boldizsár, bár tudta, hogy a végtelenségig tényleg nem feszítheti a húrt. Gyorsan kell cselekednie. Azt sejtette, hogy egy olyan emberrel hozta össze a sors, aki nagyon jól ismeri őt, de ő még mindig nem ismerte meg. - Van valami, amit nagyon akar. Vagy én, és akkor nem szórakozik velem tovább, vagy a gyerek. De akkor is búcsút vehet az életétől. Nos, melyikünkkel kezdi? - húzott elő a nadrágjából egy borotvaéles kommandóstőrt.

Szentirmai szeme fennakadt.

- Hogyan…hogy a fenébe hozta be azt a kurva kést? Le kellett adnia száműzetése megkezdésekor! Az egyenruháját le kellett volna adnia!

- Van még pár dolog, amit nem vettek el tőlem, miután idekerültem. Folytassuk, de kicsit gyorsabban! Elegem van ebből - nyomott meg egy, a kés nyelén kidudorodó apró gombot, és az ultrahang penge egy éles sivítással aktiválódott, majd elhalkult; rondán és vészjóslóan vibrált. Boldizsár az acélnál is keményebb neofából^[4] készült karfára tette, és egyetlen mozdulattal kettévágta. Felállt, hagyta, hogy a szék összedőljön alatta.

Megpörgette a kést az ujjai között, majd a halottfehér férfihoz lépett. Majdnem egy fejjel magasabb volt néhai felettesénél, pedig ő is az egeket verte.

- Egv munkát kell elvégezned, és ha kész, akkor mindketten elmehettek innen - mondta Szentirmai azonnal.

- Ez rosszabb, mint egy akciómozi - fintorodott el Boldizsár.

- De hatásos - nyögte nagy nehezen Szentirmai, és abban a pillanatban legalább öt lézersugár csapott le Boldizsárra.

Az íjászmester előredobta magát, és vetődés közben megfordult a tengelye körül. Ezek után hátraszaltózott, és fél térdre érkezve szemlélte a gyilkos sugarak áltál a szőnyegbe égetett lyukakat.

- Hamis - állapította meg.

Az igazi, eredeti kunsági szőnyegeket nem lehetett lézerrel megperzselni, különleges anyaga és szövése miatt egyszerűen áteresztette a fényt, és minden vele rokonságban lévő sugárzást úgy, hogy nem látszott rajta sérülés. Természetesen más jellegű fonással ugyanakkor képes volt vissza is verni a lézersugarakat, mint egy tükör a fényt. Remek átlőhetetlen védelem volt faliszőnyegként.

Ez a szőnyeg egyiket sem tudta.

Boldizsár most már jobban szemügyre vette, hova is jött. Szeretett volna élve elmenni, a gyerekkel együtt.

- Mondd csak - egyenesedett fel -, utoljára ki hált az anyáddal?

Szentirmai felhördült, de egy szót sem szólt.

Boldizsár két hatalmas ugrással átrepült az asztal fölött, és elkapta ellenfelét. Az óriási ütést mért a bordái közé, majd egy félköríves rúgással visszarepítette oda, ahonnan az imént felugrott.

Az íjászmester sziszegve állt talpra, de nem maradt túl sok ideje a töprengésre. Felkapta leejtett kését, és kivédte a falból kicsapódó pengéket.

A kés élével verte vissza a támadást, az ultrahang egyszerűen elporlasztotta a hosszú tőröket. Várt egy darabig, de nem jött több támadás. Ha nagyon akarták volna, akkor ezek már rég a hátába fúródnak, de úgy látszik, nem akarták.

Ha nagyon akarták volna, a lézertűz is folyamatos lett volna... Vigyáztak rá. Boldizsár kiegyenesedett, és kelletlenül kikapcsolta a pengét.

- A francba! Majdnem bedőltem. Öreg és fáradt vagyok ehhez az ugráláshoz. Ki a nyavalya vagy? Elmondanád végre? Ismersz, tudod, ki vagyok, mi voltam. Azt hiszem, én is ismerlek. Elszóltad magad, mert azt rajtunk kívül senki sem tudja, hogy az egyenruhánk milyen felszerelést tartalmaz. Neked a szemed sem rebbent, amikor elővettem a kést, bár igyekeztél megszeppenni. Honnan tudod, hogy az egyenruha tartozéka a kódoló? Nézzük csak, vadidegent nem küldtek volna, közembert szintén nem - sétált az asztalhoz. - Tán maradtak néhányan, akiket kedveltem és akikkel szót értettem. Fekete-Kertész; Deél-Ősi, Lontay Nagy Lajos, Barcsay Kázmér, ők tudják, hogy mi lehet velem a helyzet. Hogy miért nem vittek eddig ki erről az átkozott bolygóról, azt viszont nem tudom.

- Mert az a hülye Szentirmai meghamisította a papírost Csak három hete tudjuk, hogy itt vagy. Már rég amnesztiát kaptál, ha előkerülnek, el is felejtetted volna ezt a helyet, de a gazember eltüntetett mindent feljegyzést rólatok. Egy vizsgálóbizottság ülése után derült ki, hogy nem te voltál az, aki miatt meghiúsult az a támadás. Ráadásul nem is kellett támadni, mert mint kiderült, szövetségre akartak velünk lépni. Szentirmai azt akarta, hogy te legyél a bűnbak, és ez sikerült is neki, mialatt mi pár rendszerrel odébb portyáztunk. Eltaláltad, Lontay vagyok.

- Lajos, az anyád ne sirasson! - rázta meg a másik férfi vállát Boldizsár felvidulva. - És most mutasd azt a rusnya képedet!

A titkosszolgálat által használt személyi védelmi rendszer lekapcsolt, és Lontay vigyorgó arca tűnt elő Szentirmai forradásos ábrázata helyén. Kellemes megjelenésű, kiöregedett vagány képe volt, a szeme vidáman csillogott, de a hangja továbbra is rekedtes maradt.

- Nem jó a hangmodulátorod? - kérdezte Boldizsár.

- Á, fenéket. A sok cigi miatt van.

- Örülök, hogy látlak.

- Én is. Ne haragudj az előző incidens miatt, de tudnom kellett, hogy mire vagy még képes.

- Élek, mozgok. Többet élek, mint amikor katona voltam, kevesebbet mozgok, mint kellene.

- Gyere, üljünk le!

Félrerugdosták a szétszabdalt karosszék darabjait, egymás mellé húztak még kettőt, s leültek. Lontay nem kertelt.

- Szükség van rád.

- Mégpedig?

- Sztókay-Ősi diplomata lett. A Deél-Ősiek egyik rokona. Közeli rokona.

- Ismerem őket. A Tamás klán oldalága, ha jól emlékszem.

- Ki tudja? - vont vállat Lontay. - De azt tudom, hogy egy hét múlva ő lesz a nagykövetünk Realmon^[5]. Az a legszélső bolygó a szomszédos rendszerben.

- Hallottam róla. Sötét egy hely. És?

- A turáni titkosszolgálat szerint ott van a Ku-Klux Klán főhadiszállása.

- És?

- Azért küldjük oda Sztókayt. hogy biztosítva legyen a hátunk. De az a hely nem egészen tiszta. A klán működési területét Invisible Empire-nek nevezték el. Egy láthatatlan birodalom. Nos, a Demetrios is hozzá tartozik, a TT^[6] szerint. Ha Szentirmai nem keveri így a szart, akkor már rég tudunk rólad is, meg erről is. Egy itteni munkakereső hirdetésben bukkantunk a nevedre. Mindenki úgy hitte, hogy nem akarsz visszajönni az Alakulatba, hiába kaptál amnesztiát. Eltűntél.

- Gyerünk tovább!

- A feleséged ott van, legalábbis azt hisszük.

Boldizsár nagyot sóhajtott, és igyekezett összeszedni magát.

- Honnan tudjátok?

- Pár embert odaküldtünk, nézzen körül. Találtak egy csomó rabszolgát, bányákban, földeken, rengeteg helyen. Keményen verik őket, ha kell, példát statuálva gyilkolják le a népet, mint az állatokat. Igazi fanatikus bunkók. Úgy látszik, elfogyott az őslakosság, vagy már nincs elég. mert az elmúlt években a munkásokat több bolygóról szedték össze. Földiek, maelek^[7] és még vagy fél tucat idegen lény. Csináltunk egy próbaszkennelést, hét turánit dobott ki a számítógép, közöttük a feleséged nevét. Kihozzuk őket. Hatan egy vízi erőmű építésén dolgoznak, de a nejed éppen nem. Ő az egyik Dominion^[8] fejének a kastélyában van, a Grand Titán foglya. Kastély... - legyintett Lontay. - Egy téglaház, két emelettel.

- Ha nem tudnám, miről beszélsz, hülyének néztelek volna. De Levente is látta, hogy nem kozmokeresztények voltak és én is tudom. Szóval egy egész Ku-Klux-Klan birodalom? Az, amire én is gondolok? Törvények és minden ehhez hasonló nélkül?

- Így valahogy. Pontosan felderítettük ezt a társaságot. Nem a Grand Titán a legnagyobb főnök, van egy nála is hatalmasabb, de a hollétéről nem tudnak a jelentések, mintha a föld nyelte volna el. Nézd, mit szedtem össze neked a Ku-Klux-Klanról! - kapcsolt be távirányítóval egy térhatású kivetítőt, és azon megjelentek a Föld már ismert kontinensei. Ráközelített Amerikára, és egy narrátor halkan beszélni kezdett...

- A Föld 1867 tavaszán. A Pulaski Den Grand Cyclop-sa az összes Denből delegátust hívott Nashville városába, ahol egy titkos gyűlésen kidolgozták a klán szervezeti felépítését. Működési területét Invisible Empire-nek nevezték el. Az Invisible Empire-t Realmokra, azaz Királyságokra osztották; a Realmok az egyes államoknak feleltek meg. A Realmok a kongresszusi kerületeknek megfelelően Dominionokra oszlottak, a Dominionok a megyék szerint Province-okra, a Province-ok pedig Denekre. A rend legfőbb feje a Grand Wizard^[9], egy Realm parancsnoka a Grand Dragon^[10], egy Dominioné a Grand Titán, egy province-é a Grand Giant^[11], egy Dené pedig a Grand Cyclops lett. A klán 1867. július 4-én éjjel Tennessee állam minden megyeszékhelyén felvonulást tartott. Megadott jelre vonultak be a városokba minden irányból, némán és egy temetési menet lassúságával. A csoportok összehangolt mozgását füttyjelek biztosították. A kíváncsiak azt hitték, hogy majd lovaik alapján azonosítani tudják tagokat. Tévedtek: azokat is lepelbe burkolták. A sorozatos demonstrációknak az lett a következménye, hogy az esetek túlnyomó többségében a klánnak nem volt szüksége erőszakos beavatkozásra. A puszta tudat, hogy a klán jelen van a környéken, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a nemkívánatos események ne következzenek be Például a jenki kalandorok által szervezett éjszakai néger összejövetelek esetében elég volt, ha az összejövetelekre vezető utakon lepelbe burkolt lovasok jelentek meg; egy szó sem hangzott el, a gyűlések mégis sietve feloszlottak. Néha kisebb lovas egységek tűntek föl a fekete negyedek környékén, és egész éjjel némán járőröztek anélkül, hogy bárkinek is bántódása esett volna. Ha egy néger eldurvult és veszélyessé vált, egy két méter magas lovas kísértet látogatta meg, vizet kért, a csöbröt kiitta, és megjegyezte, hogy ez volt az első korty, mióta a jeruzsálemi csatában elesett. Persze a vizet egy hatalmas tömlőbe töltötte, de a látvány és a sokk miatt a babonás feketék elhitték a mesét. Egy csontváz kezét nyújtotta a néger felé, hóna alatt egy koponya volt, és azzal búcsúzott, hogy újra eljön, ha az illető magatartása meg nem javul. Ami a „rosszalkodó" fehéreket illeti, ők halálfejet és lábszárcsontokat ábrázoló pecséttel lezárt üzeneteket kaptak ajtajukra tűzve, hogy vagy megjavulnak, vagy odébbállnak.

Sokszor egy megyében minden hivatalnokot egyszerre figyelmeztettek, akik a legtöbb esetben késedelem nélkül el is kotródtak. Ritkán, ha a figyelmeztetések nem használtak, a delikvenst megkorbácsolták, még ritkábban felkötötték vagy lelőtték. A gyújtogatóknak és gyilkosoknak kötél járt. Egy nő megbecstelenítéséért korbács, visszaesőknek kötél. Akik egyenlőséget hirdettek és a feketéket izgatták, figyelmeztetést kaptak a gyors távozásra. Minden büntetést először gondosan mérlegeltek, csak aztán hajtották végre. Kétségtelenül előfordult az is, hogy egy-egy Den olyan emberekből állt, akik nem rendelkeztek a kellő és helyes judícium-al, azonban ezek pusztán egy elenyésző kisebbséget alkottak. 1868 szeptemberétől a kormányzati erők kemény büntetéséket szabtak ki a klánnal együttműködők számára és jelentős erőket mozgósítottak annak felszámolása érdekében. Mindezek ellenére a Ku-Klux-Klan teljes lendülettel folytatta tevékenységét egészen addig, míg a Grand Wizard 1869 februárjában ki nem adott egy proklamációt, mely szerint - tekintetbe véve az üldöztetéseket, valamint azt, hogy a klán elérte célját és helyreállította az élet normális menetét - a Ku-Klux-Klant feloszlottnak nyilvánította. Mindez Tennessee államban történt, ám a proklamációnak az állam határain kívül alig volt foganatja. A szervezet egészen 1872-ig aktívan tevékenykedett a többi államban. Ezekben az esztendőkben úgy a közvélemény, mint az állami szervek részéről a klán jelentős figyelmet vont magára. 1872-ben a Kongresszus visszaadta a déli államok legintelligensebb rétegeitől elvett politikai és hivatalviselési jogokat, csapatait visszavonta, így a „Nagy Ku-Klux Konspiráció" elérte célját és egyben aktualitását is vesztette. Így ért véget a Ku-Klux-Klan első érája, a szervezet ekkor latenciába vonult, hogy aztán a körülmények megkövetelte időben ismét felbukkanjon - fejezte be a narrátor a szöveget.

- Aztán az egész huszadik századon végigvonult ez a szemlélet, és utána is sokáig tartott. Azt hisszük, hogy azóta is tart. Nem lehet, vagy nem akarták abbahagyni, és amit eddig mesélt a pasi - bökött Lontay a vibráló holoképre -, az lepkefing a valósághoz képest. Halomra gyilkoltak egész falvakat, városokat, és akiknek kötelességük lett volna megállítani őket, azok is klántagok voltak. A rendfenntartók segítségével raboltak el embereket, maeleket, sőt, még vagy ötféle lényt, akiket nem is ismerünk.

- Tehát semmi jóra nem lehet számítani - állapított meg Boldizsár.

- Nem akartam, hogy egyik végletből a másikba essünk, de jól mondod. Ezek már eljutottak arra a pontra, ahonnan nincs visszaút. Felhatalmaztak, hogy adjak neked egy lehetőséget arra, hogy odamenj, és kihozd az asszonyodat és még egy aprócska kis feladatot végrehajts. Ha megtetted, visszakapod a rangodat és a vele járó kiváltságokat. Hogy köztünk maradjon, e nélkül is visszakapnád. Már rég visszakaptad.

- Nem számít, odamegyek. És a kondicionálásom? Ha nem veszik le rólam, akkor öngyilkosság az egész.

- Itt van a Menedékben Gunda, öt perc alatt megteszi. Nos, mi a válaszod?

- Mi az az aprócska feladat, ami még hozzájön?

- Még van ott valami. De azt már mi intézzük. Te eltereled a figyelmüket, ennyi.

- Ne hazudj! Mi az, amiért rám van szükség? Pont rám? Én, a száműzött, miért én kellek?

- Nincs elérhető közelségben egyetlen íjászmester sem.

- És nem találtatok megfelelő embert? Egyetlen táltos sincs, aki megoldaná a feladatot?

- Nos jó - vont vállat Lontay. - Ez messze nem csak szabadítási akció. Ez egy erődemonstráció, egy bemutató. Tudatnunk kell az itteniekkel, hogy minket, turániakat válasszanak szövetségesnek.

- Mi a francnak? - képedt el Boldizsár.

- Portyázásaink során bukkantunk rá a Realm rendszerre. Az amerikai földrész leszármazottai élnek ott, és történt közöttük néhány figyelemre méltó dolog. Van ott valami, hogy mi, azt nem tudom elmondani, de van ott valami. A politikusok itt a Demetrioson eddig nem figyeltek fel a „szomszéd" furcsaságaira, a Realm messze van. Ám a két birodalom a terjeszkedése során most összeért. A Demetrios haditechnikai potenciálja nem elég ahhoz, hogy meginduljanak egy egész bolygó ellen. Szövetséget ajánlottak, és mi elfogadjuk, mert nem árt, ha a Turáni Csillagszövetségnek errefelé is vannak provinciái. De azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy sok ezer hajót ide csoportosítsunk. Erődemonstráció, de magyar módra. Egy ember, egy csapat.

- Én vagyok az egy ember?

- És mi az egy csapat. Ha végeztünk, akkor szó nélkül szövetségre lépnek velünk, segítségünkkel kihelyeznek helyőrségeket, mi adjuk a katonaságnak az instrukciókat, fegyvereket, nekünk fizetik az adó egy részét, cserébe nem lesz többé gondjuk. De ha nem, akkor cicázhatunk velük fogyásig, vagy hagyjuk veszni az ügyet. Ez viszont ártana a presztízsünknek. És ötven naprendszer távolságban egyedül te vagy elérhető, hogy megoldd ezt az apró feladatot. Te segítesz nekünk, mi segítünk neked.

- És mi az az apró feladat?

- Be kell menned a klán főhadiszállására, és foglyul kell ejtened a Grand Wizardot. Az alatta szolgáló kisebb rangú vezetőket nyugodtan kiiktathatod. Azt az embert kell onnan elhozni, hogy átadhassuk a rendszerbeli igazságszolgáltatásnak, utána szét kell lőni a bázisukat. Ez egy kicsike kis város, pár tízezer lakossal. Van kábé kilenc potenciális célpont. A vezetők és a katonáik épületei. Mind klántag és mind fanatikus őrült, legalábbis eddig azok voltak. Egytől egyig benne vannak az emberrablásokban, a rabszolgatartásban, a gyilkolásban, a szabad garázdálkodásban. Azt hisszük, hogy ha megsemmisülne az összes vezető háza, és a katonaság laktanyái is, akkor utána nem mernének tenni semmit. A maradék lakosságnak életben teli maradnia, ez a helyiek követelése. Rád lesz bízva, hogy milyen csapást mérsz, és mekkora erővel. Akár a földdel egyenlővé teheted a várost, de megteheted, hogy csak a kilenc célpontot iktatod ki, tiéd a döntés. Kilenc erődöt szétszedni nem nehéz, ha nem akarod az egész várost lerombolni. Te meg tudod csinálni. Ha nekünk kell megtenni, akkor sokkal több áldozat lesz. A mi íjaink nem alkalmasak erre. És persze nem is vagyunk rá felkészülve. Ezért kellesz. És ha kihozod az asszonyodat, akkor te is jól jársz.

Boldizsár felemelte a kezét, jelezve, hogy egy kis időt kér. Levente jó kezekben van, érte nem kell aggódnia, A fiú sorsán túl pedig más nem számít. Némi töprengés után Lontayra nézett.

- És ti?

- Nekünk is van dolgunk.

- A kilenc célpont...

- A koordináták a fényíjban lesznek. A felszerelésed az íj mellett. Az íj ott van kinn, rád vár. Még valami?

- Ki az a Grand Titán? Tudjuk a nevét?

- Azt nem. De azt igen, hogy egy nő.

- Egy nő. Ez biztos?

- Holtbiztos.

- Hol van Gunda?

A Realm alig pár parszeknyire volt a Demetriostól, talán épp ezért érezhették azt, hogy ez már az ő felségterületük.

Miután Boldizsár kondicionálását levette a főtáltos, a férfi némi pihenőt kapott. Így is két napba telt, mire magához tért. A harmadik nap reggelén az ágyában fekve érezte a kinn áramló szelet, teste felfogta a nap sugárzását és erőt merített belőle, tudta, hogy a növények hogyan éreznek körülötte, egyetlen gondolatára állatok százai feküdtek le a közeli falvakban, gazdáik legnagyobb elképedésére. A természet áthatolt a csontjain, kitöltötte azokat, teste a világmindenség része lett, és birtokolta annak erejét.

Most visszakapta rangját, ismét íjászmester lett, erő és bizonyos hatalom felügyelője, az ősi tudások birtoklója. Ezt nem lehetett oktatni, erre csak születni lehetett. A történelem menetében volt olyan időszak, amikor egyszerre öt mester élt - ahogy most négyen -, de előfordult, hogy évtizedeken keresztül egyetlen mester sem jött világra. Ezért is alapították az íjászakadémiát. Ha nem születtek mesterek, akkor megpróbálnak képezni néhányat, hogy hasonlítsanak rájuk. Ez a turániak legtitkosabb, legértékesebb iskolája, és talán a legfontosabb is. Ezért nem féltette annyira a fiát Boldizsár. Ő is a vérvonalat vitte tovább, és ezért is kérte, hogy itt tanulhasson.

A Realm természetesen megtagadta a leszállást minden hajótól, de a turániak a technikájuk révén láthatatlanul és észrevétlenül szálltak le a várostól nem messze, egy nemrég kifejlesztett Denevér osztályú űrhajóval.

Lontay vigyorogva búcsút intett, és négy emberével együtt elindult egy alig lakott környék felé, homlokegyenest ellenkezőleg, mint amerre Boldizsárnak mennie kellett. Az ő célja az erdő mögött, a hegyek lábánál feküdt.

Boldizsár a hátára erősített tegez mellé csúsztatta a plazmaíját, leült és meditálni kezdett. Engedte, hogy átáramoljon rajta a bolygó aurája, hogy érezze a tengerek mélyét és a föld mozgását.

Az állatok beszéltek hozzá, és ő válaszolt nekik.

Aztán ő kérdezett, és válaszokat kapott.

Miután felállt, már el sem téveszthette útját. Ruhája beleolvadt a környezetébe, testének melegét, lépteinek, mozgásának zaját elnyelte a természet, úgy osont a fák között, mint egy lidércnyomás.

Láthatatlan, hangtalan, halálos. Akár a fák, a házak falai, a levegő, a fény... maga a bolygó.

Boldizsár érezte, hogy van a közelben valami, aminek nem volna szabad itt lennie, de nem tudta, mi az. Valami nem természetes dolog, valami, ami más, mint az itt élők. Elérte az erdő szélét, és letekintett a városkára.

A szemközti oldalon, mint valami kísérteties jelzőfény, egy hatalmas kereszt lángolt ki nem alvó lángokkal, alatta több tucatnyi ember sürgött-forgott, mint apró hangyák a bolyt megzavaró, égő fabotos kisfiú lába alatt. De az a keresztt nem játékszer volt, és nem is gyerekes kíváncsiságot elégített ki, hanem a fanatizált és feldühített tömeget kellett egy irányba terelje. A ktán vezetői ezt tartották a legfontosabbnak. Elvégre ha elfogy az ellenség, akkor vagy saját soraid között keresed, vagy szerzel magadnak. Egy erőszakkal fenntartott szervezet csak harcban képes élni, mert ha megszűnik ez a cél, akkor fel kell oszlatnia magát, hiszen értelmetlenné válik a léte.

Nem látta jól az embereket, de érezte őket. És azok nagyon élvezték azt. amit láttak.

Mentálisan aktivizálta a retinájába épített nagy felbontású távcsövet. A levett kondicionálás után minden technikai és mentális blokk elhárult, teste ugyanolyan hatékonyan működött, mint sok évvel előbb.

Gyorsan váltogatta a felbontást, míg végül egészen közelről látta az eseményeket.

Két emberszabású lógott egy-egy cölöphöz kötözve a kereszt mellett. Még közelebb hozta őket: maelek voltak. Zöldes arcuk szinte fürdött a verejtékben, valószínűleg ők féltek annyira, hogy mentálisan is érezte. Körülöttük tucatnyi fehér csuklyás, maszkos alak állt, időnként mondtak valamit, de Boldizsár nem hallotta. Nem messze az egyik ház tetején hosszú rúdon széles zászló lengett: a rend zászlaja.

A zászló egyenlő szárú háromszöget formázott, melynek alapja úgy egy méter, szárai vagy másfél méter hosszúak voltak. Alapszíne sárga, a szegélye vörös és cakkozott, és egy fekete repülő sárkányt ábrázolt. A lény testén szöveg, amit nem értett: „ Quod Semper, quod ubique, quod ab omnibus."' A sárkány nyelve vörös nyílhegyben végződött, a farka úgyszintén.

Boldizsár a fejét ingatta. Amerikában még volt valami ehhez társított eszme, de most, most mi értelme van? Akkora a világegyetem, hogy ez teljesen felesleges. Vagy mégsem? Megint érezte azt a nem idevaló tudatot, pár pillanatig ízlelgette, aztán sebesen bezárta elméjét. Lefojtotta, és egy sor mentális védelemmel látta el.

Úgy érezte, nem lenne helyes a kutakodás, hiszen nem ismeri a másikat. Próbálta boncolgatni, miféle szerzet lehet, de nem jött rá. Azt azonban egyre biztosabban érezte, hogy nem ember. Melyik a sok közül, villant át az agyán, melyik faj lehet az? Mit akar? A keresztre pillantva lassan megértette.

Kísérletezés? A hatalom birtoklása? Unaloműzés? Ízlelgeti az embert, mire képes, meddig lehet elmenni vele. Egy felsőbbrendű hatalom? Egy uralkodó faj?

Nem normális.

A két maelért nem sokat tehetek, gondolta Boldizsár. Lemondóan sóhajtott, és elindult. Csak Leonórára koncentrált.

Ha ő meglesz, végrehajtja a küldetését is. Világosan érezte az asszony jelenlétét, de tompán, mintha a föld alatt lett volna.

Él. Hihetetlen. Ennyi idő eltelt, és semmi baja. Még egy percig próbálgatta tudatának mentális csápjait, igyekezett közölni Leonórával, hogy itt van, de a nő nem felelt. Vagy a helyzete miatt nem érezte őt, vagy már nem képes rá.

Sebesen lerohant a házak mellett. Látott pár embert, és két szürke kicsit, de azok nem törődtek vele, egykedvűen, némán végezték a munkájukat, takarítottak, dolgoztak. Sehol egy robot vagy valamilyen gép, amely segítene nekik. Két kézzel, egyszerű szerszámokkal munkálkodtak. Semmi gépezet. Az utcákon fiatal kölykök randalíroztak, fel-le vágtattak kétmotoros gömbsiklókban, őrült hangzavart keltve. Ennek is köszönhette, hogy észrevétlenül lejutott. A széles utakon jó néhány újabb fejlesztésű jármű parkolt. Ezeken kívül szinte az összes többi le volt takarva, rajtuk a már ismert sárkány-szimbólum.

A legszélső ház fala mellé tapadt, majd átfutott a következő mögé. Nem vették észre. Két széles kalapot viselő, bőrnadrágos alakot látott meg az egyik tornácon. Kényelmesen ringatóztak egy nyugágyban. Amint a kert végébe ért, Boldizsár felegyenesedett. Az egyik pihenő alak az övéhez kapott, érezte, hogy ott van a magyar, de nem látta. A másik lenyúlt egy fegyverért, és felállt. Bámulták az erdőt. Aztán halk surrogást hallottak, mást nem. Mind kettő úgy halt meg, nézelődés közben. Lefordultak a teraszról, szívükben egy-egy nyílvesszővel. A plazmaíj tökéletes és sokoldalú fegyver, akár be van kapcsolva, akár nem.

Az egyik rabszolga felnézett a munkájából, de a közöny nem tűnt el arcáról még akkor sem, amikor a gazdáit meglátta holtan. Méregette egy kicsit a helyzetet, aztán fojtatta a munkáját. Boldizsár meghökkenve bámulta a szolgát, nem értette, miért nem fut el, miért nem szól. Miért nem tesz semmit?

Egy kötélen fehér csuklyás köpenyek himbálództak a szélben. Pillanatok alatt döntött. Az álcázójába beszkennelte az egyik ruhadarabot, majd aktiválta a rendszert. Most már rajta is köpeny volt. Összerántotta maga előtt, és átvágott az utcán.

Pár perc alatt benn volt a városka szívében. Két csuklyás férfi lépett ki az egyik ivóból. Érdekes módon nem sokan viseltek ilyet, a járókelőknek talán a fele, és azok is csak úgy szétnyitva, félig a vállukra vetve, hogy ha kell, felvehessék.

Mint egy egyenruha, villant át Boldizsár agyán.

Az is volt. Különböző jeleket vett észre rajtuk, ezek tudatták, hogy ki melyik Denhez tartozik. Nőt és gyereket egyet sem látott az utcákon.

Holtbiztos, hogy másik településen vannak.

Azok ketten gondosan megigazították a köpenyüket, és röhögve indultak egy áruház felé. Gúnyosan mutogattak a motorosokra, és a veszedelmes manőverek láttán beszóltak nekik.

Boldizsár hamarosan megértette, miért.

A motorosok más jeleket is viseltek. A két alak nem sokkal később befordult egy nagy kapun, mely fölött a Realm Bank emblémája díszelgett.

A pénz beszél...

Boldizsár menet közben meggondolta magát: elkanyarodott a kivégzőhely felé.

A város másik oldalára érve végre közelebbről is láthatók vannak a már alig pislákoló kereszt mellett. A két, cölöphöz kötözött fogoly mellén papírlap, rajta egy rövid mondat: így járnak a szökevények!

Szóval ezek ketten megunták ezt a marhaságot, elszöktek, de megtalálták őket.

Úgy döntött, ad nekik még egy esélyt. Ha van bennük annyi kurázsi, hogy megpróbálták a lehetetlent, akkor megérdemlik.

Háta mögött nem csitult a zaj, így könnyedén megközelíthette a két ott hagyott őrt. Azok nem figyeltek, hiszen ezen a bolygón még sosem történt semmi, ha foglyokat kötöttek ki, vagy éppenséggel kivégezték őket, soha. Az egyik hátranézett, de amikor látta, hogy egy testvér közeledik, nem törődött vele. Boldizsárnak ez kapóra jött, nyitott tenyérrel a hátukra csapott, az ujjai között tartott hegyes kapszulát a bőrükbe szúrta. Mint két üres zsák, úgy rogytak össze. A két alélt testről lehúzta a köpenyt, majd a ruhát. Levette róluk a maszkot, mely az arcukat takarta. Két rózsaszín, semmitmondó, jellegtelen ember arca volt, halottsápadtan, felpüffedve meredtek a semmibe.

Utálta az ilyeneket. Azokat, akik úgy vélik, hogy nekik nagyobb hatalmuk van, mint másnak, és ezt erőszakkal bizonyítják. Tényleg szarzsákok.

Átvizsgálta a ruhákat: érdekes módon golyóálló anyagból készültek, de csak olyan fegyverek ellen védtek, melyek még töltényt lőttek ki. Ezeknek ez is megfelelt, hiszen ki ellen kellett használniuk? Védtelen, magatehetetlen, fegyvertelen lények ellen. Arra meg jók voltak.

A két foglyot levágta a cölöpökről. Levette az írást a mellükről, és a zsebébe gyömöszölte.

- Ki vagy? - suttogta az alacsonyabbik mael, mialatt feltápászkodott és meglehetősen rémülten figyelte a magyart.

Nem is várta meg, míg válaszol.

- Te vagy a messiás, akit vártunk, az. eljövendő. Azért jöttél, hogy kiszabadíts minket! Áldott legyen Idualin^[12] és az ő próféciái!

Az íjászmester majdnem elnevette magát, de amint látta, hogy komolyan gondolják, kissé zavarba jött.

- Azért ez kissé túlzás... izé... emberek - morogta Boldizsár. - De segítek, ha ti is segítetek nekem. A feleségemet keresem. Azt mondják, hogy a Grand Wizardnál van. Hol találom azt a Grand Wizardot? Tudjátok, miről beszélek? Hol vannak a górék? Ezeknek a vezetői? Hol vallattak titeket, mit tudtok?

A két mael a kérdéstől inkább holt volt, mintsem élő, de nagy buzgón magyaráztá k, hogy melyik házba kell bemenni.

- A másik oldalon - biccentett a házak felé Boldizsár, - találkoztam olyanokkal, mint ti. Illetve, nem olyanok, inkább kis szürkék. Egy árva szót sem szóltak.

- Mert már nem is tudnak. Kiütötték a nyelvüket, ez a legkisebb büntetés. Nekünk ma este vágták volna ki. Utána megkínoznak, és mehetünk vissza a földekre dolgozni. Tudatbódító szerekkel teljesen elkábítanak, és onnan nincs visszaút.

- De nem is akartak beszélni.

- Ez egy ördögi hely, innen nem lehet szabadulni. Nincs hova menekülni. Aki itt tölt pár hónapot, annak vége. Elfásultak...

- És ti?

- Kettőnket nemrég raboltak el. Két rendszerrel odébb, a Plastigón élük. Éltünk - hadarta az alacsonyabb - Egyszer csak megjelentek a csuklyások. Aki ellenállt, lelőttek, minket betereltek a hajókba, és kész. Idehoztak bennünket. Két napja öten megszöktünk, megpróbáltunk eljutni egy űrhajóig, hogy elmenjünk, de elkaptak.

- Jó. Akkor most van két fegyveretek és ruhátok. Menjetek el a többiekért, és próbáljátok meg elérni az egyik hajót! Én elterelem a figyelmüket, azalatt elszökhettek. Talán sikerül.

- Nincs pilótánk. Mi nem tudunk felszállni, a pilótánkat megölték.

- Hogy az a …. káromkodott Boldizsár. - Na jó. A repülő mellett várjatok meg, aki tud jönni, jön, aki nem, marad. Körülbelül hány főre számítsak?

- Talán negyven. A többit már széthurcolták a bolygón.

- Negyven is több a semminél. Tűnés!

A maelek felkapták a ruhákat, a fegyvereket, és elfutottak.

Boldizsár eltöprengett.

Nincs semmi esély arra, hogy negyven maelt felvegyenek, vagy kiszabadítsák a többit. Sajnálta a dolgot, de azt mégsem mondhatta, hogy nem tesz semmit.

Elhessegette a témát, s az jutott az eszébe, vajon tudják-e a klántagok, hogy itt van, de ennek egyelőre semmi jelét nem látta. Nem vertek riadót, nem rohangáltak, nem volt nagyobb mozgás, mint eddig.

Gyorsan ráhúzta a két magatehetetlen alakra a maelek levetett ruháit, és a cölöphöz kötötte őket. Ha nincs kamera vagy érzékelő, akkor messziről nem fogják látni a különbséget.

Elindult bevégezni a feladatát. A magas, többszintes épületet, amire a maelek felhívták a figyelmét, túlságosan könnyen érte el.

A sarkon átállította az álcázórendszerét, és ismét felvette a háttér színét, láthatatlan lett. Minden fegyverét lekapcsolta, ultrahang fokosát maga mellett lógatva a kapuhoz settenkedett. Ha nincs begerjesztve a fokos, akkor is szét tudja csapni egy ember fejét, vagy képes arra, hogy kiüssön egy zárat az ajtóból, ha muszáj. A legfontosabb az, hogy az érzékelők nem tudják bemérni.

A bejárat mellett állva megértette, hogy miért nincsenek őrök; a széles és masszív kapu csak kódkártyával nyílt.

- Dilettánsok - morogta.

A keskeny résbe dugta a rohamtőrt, és egy pillanatra bekapcsolta. Az ajtó azon nyomban kinyílt, a zár szétesett a penge vibrálásától. Egy széles folyosó húzódott előtte, a végén halvány fényt látott. Eltette a kést, bement, és becsukta maga mögött a kaput.

Odakinn az egyik motoros riadtan fékezett, amikor látta, hogy nyílik és záródik a kapu, de amikor nem jött k senki, megnyugodva elszáguldott.

A Grandokkal nem mertek nagyképűsködni, féltek tőlük.

Boldizsár gyors ütemben végigkapcsolta az összes látható és nem látható tartományt a szemén. Az első két ajtó mögött nem volt senki, csak egy fegyverszoba, és különböző irodafélék. Mögöttük vagy öten ücsörögtek egy teremben, filmet néztek.

- Most kapják a képükbe a magasabb eszmét - fintorgott, és nem is tévedett sokat. Fogott egy mikrogránátot, és becsúsztatta az ajtó alatt. Azok öten továbbra is a székeken maradtak, de már nem néztek semmit. A gyorsan szétterjedő gáz hosszú órákra lebénította őket.

Úgy középtájon egy lépcsősor vezetett le és fel, mellette két mágneslift.

Először felfelé indult el. Itt is egy széles, ám gazdagon díszített folyosóra jutott. A falakon festmények, az ajtók mellett vázák, virágok, lába alatt süppedős szőnyeg.

Ez a hely nem katonai bázis, sokkal inkább egy apró kis kiváltságos övezet lehet. A magas rangú vezetők birodalma. Innen mennek időnként a saját városukba, hogy megjelenésükkel biztosítsák a hatalmat. De itt puha szőnyeg és... levédett falak. Nocsak. Nem lehet átlátni rajtuk. Kipróbált még két színtartományt, de egyiken sem látta. hogy mi a van a fal mögött. Az első ajtóhoz osont, és óvatosan benyitott.

Hatalmas ágyak, széles fürdőmedence, tükör; minden kényelemmel ellátott hely. Csak a lányok és a fiúk hiányoztak, kinek mi az ízlése.

Jól sejtette, ez egy monstre kupolda lehetett, egy kupleráj. Az agyát elöntötte a vér, hiszen valahol itt van Leonóra is. Ha erre kényszerítették, akkor... Megrázkódott a dühtől. Mocskok!

A második, majd a harmadik ajtó kinyitása után egy kicsit megnyugodott, mert nem tartózkodott senki benn. Még üres. Nem volt sem türelme, sem ideje arra, hogy végigjárja az egész épületet, és utána a fél várost.

Lontayék már lassan végeznek, bár nem is sejtette, mi a nyavalyával.

Ha a műszerek nem mutatnak semmit, akkor másképp keres tovább.

Behúzódott a legelső üres szobába, és bezárta az ajtót. Az ágy melletti kis asztalra egy füstölőt tett, majd letérdelt. Pár perc alatt elérte a misztikus tudati állapotot. Transzcendens révülésében mélyen és messzire nyúlt, hogy rátaláljon kedvesére. Érdekes módon Lontayékat azonnal megérezte. Nyilván velük is volt egy táltos, aki felderítette előttük a terepet, és folyamatosan felügyelt, nehogy meglepetés érje őket. Egy másik földrészen tartózkodtak, valami katonai szervezetet számoltak fel. Jól álltak, mert veszteségük nem volt, a bolygó azon fele viszont dübörgött a fényíjászok stratégiai csapásaitól.

És akkor megtalálta őt. Az idegent.

Hihetetlen, de pontosan alatta volt. Leonóra auráját is érzékelte, de nagyon halványan. Megint végigfutott a hátán a hideg.

Felrebbent a szeme; tudta, hogy miként lehet eljutni a titokhoz, és vele együtt Leonórához. Azt is tudta, hogy odakinn mi történik. Már vártak rá.

Végre normális kerékvágásban járt az agya, a sokáig tartó kondicionálás okozta gátak végképp leomlottak.

Az a két zöldbőrű a cölöpön honnan tudhatta, amit mondott? Gyakorlatilag ők küldték ide. Hm. Nem biztos, hogy lesz negyven ember a reptér mellett.

Hamar összeszedte magát. Az elme, akivel meg kell küzdeni, érdekes és nem várt meglepetésekkel szolgált. Gyorsan megnézte a terepet, kikandikált az ablak sarkán és látta, hogy az út túloldalán több barikádot emeltek, fegyveresekkel van tele a szemközti tető is. Két-három páncélozott jármű elzárta az út mindkét oldalát, mellete és mögötte tucatnyi fegyveres sorakozott. Hát hogyne. Vannak emberek, akik az anyjukat is eladnák, gondolt a két általa kiszabadított maelre, de legyintett: nem probléma. Végül is nem baj, ha sokan vannak, legalább nem kell majd keresgélni őket. Lerohant a bejárathoz, és összehegesztette az ajtót a pisztolyával.

Felerősített a falra és az ajtóra néhány mikrogránátot hogy ha netán betörnek, akkor a fal rárobbanjon a folyósóra és zárja azt el, majd elindult ismét a lépcsőn lefelé.

Jobbjába az ultrahang fokost vette, baljában egy, a magyar különleges erőknél rendszeresített P-K-26-os^[13] egyszerűsített sugárvetőt markolt. Bekapcsolta a személyi pajzsát, és futni kezdett. A harmadik ajtónál járt, amikor az kinyílt, és két puskás ember bukkant elő. Vagy nem voltak klántagok, vagy nem hordták a ruhát, számára édes mindegy volt, a fegyver számított. Mire felemelték a puskát, addigra halottak voltak. Boldizsár átugrotta a két torzót, félrerúgta a puskát markoló levágott kart, és ment tovább.

A fokos hangtalanul ölt.

Egy nyitott ajtón Boldizsár bevágott egy gránátot, és futott tovább. Mögötte a robbanás cafatokká tépte nemcsak a helyiséget, de a folyosón heverő hullákat is.

A Realmon uralkodó hét Grand Giant egyike kelletlenül fordult az ajtó felé a váratlan zajra, két embere már kinn volt, hogy rendet teremtsen, de mire kiáltásra nyitotta a száját, teste addigra szétspriccelt a térben. Boldizsár ismét ajtócsapódást hallott elölről. A sarokra érve egy gázgránátot vágott a falhoz, ami hosszan pattogott, gurult, mielőtt valami akadályhoz érve meg nem állt, és fel nem robbant. Az orrába dugott kis szűrők és a retinájára operált rendszer őt megvédte az efféle játékszerektől, de a kanyaron túl rendet vágott az ellene felsorakozottak között. Öt másodperc múlva már ott volt az okádó, tüsszögő, nyáladzó csuklyások között. Mint egy őrülten tomboló szél, úgy kaszálta le őket, lőfegyverét időközben eltette, mert zavarta a közelharcban. A fokosa ellen nem volt védelem. Eszébe jutott a katonai akadémia, amikor ősi mesékkel traktálták őket, hogy a buzogány meg a kard, meg a többi szálfegyverek milyen hatékonyak, de alig akarták elhinni. Csak akkor fogták fel, hogy a fokosok mire képesek, amikor az első bemutatón a kiképző felaprított egy marhát az orruk előtt. Utána kipróbálhatták a fegyvert kövön, fán, minden létező rideg és nehezen vágható anyagon, s amikor a fokos szabályosan átszelte a legkeményebb kőzetet is, akkor megtanulták becsülni.^[14]

Forgószélként csapott le, és tombolva gyilkolt. Szinte öntudatlanul, de lekapcsolta a pajzsát, és most kénytelen volt megállni, hogy letörölje magáról a rengeteg vért. A pajzs bármennyire jó szolgálatot tett, de közelharcnál eltaszította az ellenfelet, így inkább hátrányt jelentett, ha működött. Felkapott egy félbeszakadt fehér köpenyt, és megtörölközött. A köpenyegén egy gazdagon díszített jel azt mutatta, hogy még egy Grand adta át a lelkét a teremtőnek. Fejében nem csitult a hívó hang és a féktelen düh, de a vágóhídra emlékeztető folyosó és az émelyítő szag visszarántotta a valóságba. Tizenkét halottat számolt össze sebtében, de négy levágott kar is maradt a csata helyszínén. Rajta mindössze két sérülés volt, egy a karján érte - egy fegyvertussal rácsapott valaki -, a dereka táján pedig lövés érte. Belehasított a fájdalom.

Előkotorta a medikitet, és ráhelyezte a sebre. Az beadott neki egy érzéstelenítőt, két kis manipulátorával megkereste a golyót, és kiszedte. Egy perc múlva már helyre kis varrat díszelgett a helyén.

Visszadugta az övébe az alapfelszereléshez tartozó apró műszert, és ment tovább. Léptei halkan kongtak, pisszenés sem hallatszott. Vagy kétszáz métert haladt teljes csendben, aztán megállt. Egy élénkítő tablettát kellett bevennie, mert lelassult a vérében áramló adrenalin, és érezte a rátörő fáradságot. Nem kellett volna hagynia, hogy a medikit begyógyszerezze. Ez a tabletta két napig ébren tartja majd, ha ennyi idő kevés, akkor úgysem tehet mást. Lankadó agyát valahogy fel kellett rázni. Hiába nyitogatta végig az ajtókat, sehol senkit nem talált. Raktárak és más efféle helyiségek sorakoztak mögöttük.

Fenn valami mulató, idelenn meg egy raktár? Minden fal masszív, átláthatatlan, bosszantó. Rájött, az anyaguk nem engedi, hogy megnézze, mi is van mögöttük. Fura. Egész jó kis technológia. Próbaképp benézett néhány ajtón, és rábukkant két csuklyásra. Egy hatalmas szőke alak és egy napcserzette férfi valami fadarabot méregetett a tenyerén.

- Na gyere csak, hadd ütöm szét az agyadat! - lóbálta meg a napcserzette a baseballütőt.

A szőke egy kisméretű pisztolyt fogott Boldizsárra, és elsütötte.

Az íjász pajzsa azonnal aktivizálódott, és kivédte a támadást, lepergett a padlóra a kis fémdarab. A két alak kelletlenül elfintorodott, és Boldizsárnak ugrottak. A magyar a baseballütővel együtt a cserzett arcú fejét is szétcsapta. Akár a motolla, úgy pörgette a fokost, s leszelte a szőkének a lőfegyver csövét markoló ujjait.

A nagydarab szőke elkerekedett szemmel bámulta az ujjai csonkját, egyelőre nem érzett fájdalmat.

- Hol van a feleségem? - morrant rá Boldizsár. – Hol van a magyar asszony? Hol?

- Nem tudom, nem tudom! - kiáltott fel a férfi, és elájult.

- Ó, hogy a fennvaló...

Boldizsár szidta magát, nem kellett volna mindkettőt harcképtelenné tenni.

A utolsó szoba lehetett a koordinációs terem, mert tucatnyinál több műszer vette a rendszerből érkező híreket, de benn nem volt senki. Boldizsár a liftekhez ért ki. Úgy látszott, hogy időközben körbejárta az egész építményt, mert megint ott állt a már ismert lépcsőnél. Mivel az csak felfelé vezetett, kénytelen volt a liftre hagyatkozni.

Belépett, szemügyre vette a kapcsolótáblát. Még egy szint volt, amelyre el lehetett jutni, méghozzá lefelé, így hát megnyomta, majd azonnal széthasította a lift mennyezetét, és kimászott a fülke tetejére.

A lift megérkezett a kék szintre, és nyikorogva megállt. Abban a pillanatban legalább húsz lövés csattant, ami a zárt ajtót érte, és még vagy száz, amikor kinyílt.

- Ezt hogy utálom - dörmögte Boldizsár, majd beakasztotta a lábát, és lebukfencezett a nyíláson. Öt csuklyás alak nézelődött döbbenten a szétlőtt és üres lift előtt, majd hátrahőköltek a lebucskázó bőrruhás, tegzes alaktól. A P-K egyetlen hosszú sorozattal cafranggá darálta őket.

Boldizsár lábával elengedte a tetőn keresztbe futó vastag szerelvényt, és puhán leugrott. Egy hatalmas természetes barlangban állt, az egyetlen modern technikára jellemző dolog a rommá lőtt lift volt.

Az elektronfáklyák sokasága, és valami furcsa, a falból fluoreszkáló fény legalább öt elágazást világított be.

Leonóra a szélső baloldaliban volt, ezt biztosan tudta, de az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy nem szabad odamennic. Most még nem.

Lassan mormolni kezdett:

- Magyarok Asszonya! Tekints elhagyatott birodalmadra - nincs másban oltalmunk, csak tebenned bízunk, mi, árva magyarjaid. Szemléljed ügyünket, gyászos ügyünket,ne hadd, hogy elnyomják magyar nevünket!

Kérte földet és eget, vizet és tüzet, hogy óvja asszonyát amíg odaér hozzá. Eltette a pisztolyát, övébe dugta a fokost, és levette az íjat a hátáról.

Gyöngéden végigsimította, méregette a fegyver súlyát aztán bekapcsolta.

- Ébredj, mi oltalmaz, és erőt ád!

A fegyver zümmögni kezdett, feltöltötte a gravitációs tárolókat, és létrehozott egy parányi tértorzulást.

- Célkoordináták betáplálva, tűzparancs aktiválva - közölte ellentmondást nem tűrő hangon.

- Célokat tárold, addig van más célpontunk!

- Mozgás előttünk kétszáz méterre. Javaslat, aktiváld a denevért!

A denevér felderítőegység volt, minden Denevér osztályú hajót elláttak vele; mielőtt kiszállt volna, magához vett fél tucatot. Eddig csendesen szenderegtek a zsákja melyén.

A fülükbe suttogta a parancsot, majd a levegőbe dobott öt jószágot. Azok berepültek az elágazásokba, és eltűntek.

Boldizsár kiterjesztette hallását a már nem érzékelhető tartományok legszélére, és követte a denevérek röptét. A három középső járat zsákutcának bizonyult, nyolc kilométer után földomlás zárta el őket. Boldizsár átirányította a három denevért a két szélső járatba, jobbra kettőt, balra egyet. Azok nem visszafelé repültek, hanem egyenesen átvágtak a falakon. Ezek a kövön is képesek voltak átrepülni, s közben értékes adatokat sugároztak.

A bal oldali járatban repülő denevér éles kiáltást hallatott, majd megszakadt vele a kapcsolat; oda irányított társa még valahol a kőzetben repült. Az íjászmester figyelmeztette segítőit a veszélyre, és lassított röptükön. A két jobb oldali denevér sűrűn jelezte, hogy rátaláltak Leonórára.

Mivel a radarjelzéseiket érzékelte csak, és abból nem tudott képet alkotni, így csupán remélhette, hogy az asszony jól van. De megvolt.

Az ötödik denevér nem válaszolt többé. Boldizsár leadott egy hívójelet Lontayék felé, majd elindult a járatban.

Egyetlen löveg, egyetlen fegyver jelenlétét sem látta, és nem érzékelt az égadta világon semmit, csak a nagy ürességet, és a négy denevér halk várakozó jelzéseit.

Ez volt az összes őr? Hát nem védték a barlangot valami hősiesen és sokáig. Sejtette, hogy az őrök csupán jelképesek lehettek, nem volt rájuk szükség.

A járat kiszélesedett, és egy akkora csarnokhoz ért, hogy a fönti épület eltörpült mellette. Odabenn széles patak futott keresztül, a rajta átívelő fahíd mutatta, hogy arra kell mennie. Fentről hegyes kristályok csüngtek alá, a falak zöldes színben vibráltak. Boldizsár találomra kilőtt néhány világító rakétát, de a hídon túl nem lehetett látni semmit.

Akármi is volt ott, elnyelte a fényt.

Boldizsár nézte a sötétséget, és hirtelen rátört a félelem.

Görcsbe rándult a teste. Néhány másodpercig tartott, mire sikerült úrrá lennie érzelmein. Nagyon jól tudta, hogy az a valami igyekszik őt befolyásolni, és időbe telt, mire legyűrte.

- Nem gondolod, hogy elég volt? - kérdezte a sötéttől, kihúzva magát. - Ki vagy? Mit akarsz? Te vagy, akit Grand Wizardnak hívnak?

- Te ki vagy? - kérdezett vissza egy selymes női hang.

- Így nem jutunk előbbre - emelte fel az íjat Boldizsár. - Megmutatod végre magad?

- Túl sokat kérdezel, és túl sokat akarsz - hallotta a mélyből. - Mohó vagy, mint a többi ember.

- Mohó? Nem, kíváncsi talán, de mohó nem. Türelmetlen, igen. Ha most tényleg azt hiszed, hogy nekiállok barkochbázni veled, akkor tévedtél. Ezt most befejezzük.

A hídra lépett, és elsétált a közepéig.

- Boldizsár - hallotta maga mögött a halk kiáltást - Leonóra állt ott. Szépségéből mit sem vesztett, de bársonyos bőre megfakult. Szeme csillogása arról árulkodott hogy nem egészséges.

Az íjász leeresztette a fegyvert, és megfordult. Döbbenten nézte az asszonyt, és kérdőre vonta a denevéreket, de azok hallgattak.

- Leonóra - motyogta. - Istenem!

- Furcsa népség - suttogta a hang a sötétben. - Már nem is akarsz engem?

- Engedd el a feleségemet!

- Nem biztos, hogy akarom. És lehet, hogy már ő sem akarja.

- Az engem nem érdekel. Akármi lesz, magammal viszem.

- Igazán? Még ha velem kell szembeszállnod, akkor is?

A hang egyre erősebbé vált, míg testet nem öltött. Boldizsár nem hitt a szemének. Egy csodaszép nő állt vele szemben.

- Nos, megvívunk? Már amúgy is unatkoztam. Nagyon unatkozom. Régóta.

- Mi vagy te? Vagy inkább ki vagy te?

A törékeny nő könnyedén a falnak támaszkodott.

- Tetszem?

- Érdekes - jegyezte meg Boldizsár.

- Ennyi? Csak ennyit tudsz mondani, hogy érdekes?

A mentális támadás hirtelen, de nem váratlanul érte. Boldizsár ellenszegült, s tartotta magát. A nő ereje elgyengült, végül eltűnt. A magyar ismert néhány embert, aki képes volt ilyen támadásra, de azok nem nők voltak.

A szemben álló nő pedig nem ember.

Leonóra összerogyott.

Boldizsár nem vacakolt tovább. Rárontott a nőre, de mielőtt elérte volna, az felemelte a kezét.

- Állj meg! Elmondom, ki vagyok.

- Te vagy a Grand Wizard?

- Igen. Meglepő?

- Nő még sosem volt klánvezér.

- Nem, valóban nem. De nem volt más választásuk... Én indítottam ismét útjára a mozgalmat.

- Miért?

- Hogy miért? Egyedül voltam ezen a bolygón, teljesen egyedül egy halom bennszülöttel. A legrosszabb, ami érhet minket, ha egyedül vagyunk. Te is tapasztaltad, nem?

- De igen.

- Ha most elmész, életben hagylak.

- Nem tudom, mi lehet az, amivel rávehetnél.

A nő megvonaglott, vonásai eltorzultak, alakja nőni kezdett. Fél perc múlva egy sárkány állt a férfival szemben. A magyar mesékben megírt, szárnyas - igaz, egyfejű - sárkány.

- Mi a franc? - dörmögte Boldizsár. Célzásra emelte az íjat.

- Ne! - dörögte a sárkány. - Számkivetett vagyok. A népem kirekesztett, mert vesztettem egy hatalmi harcban. Mindenem feláldoztam, és vesztettem. Ide, ebbe a barlangba száműztek, itt élek már ötszáz éve.

- Ezt nem hiszem el - dünnyögte Boldizsár. - Ha ezt tudta Lontay, akkor kitekerem a nyakát.

- Itt ragadtam, és segítségre volt szükségem. Kellett valami, amitől nem őrülök meg egyedül. Egy kezdetleges kis birodalmat kezdtem építeni, amikor megérkeztek az első földlakók, valahonnan Amerikából. A dokumentációkban rábukkantam egy 1860-as klánzászlóra... egy sárkánnyal. Megtetszett. Ötven év alatt ezt sikerült összehoznom.

- Ezrek halálát okoztad csak azért, hogy ne unatkozz? Hogy megint megjátszhasd az uralkodó fajt? Ezreket raboltattál el és dolgoztattál rabszolgaként, csak hogy téged imádjának? Hogy te legyél a vezetőjük? Az asszonyomat elraboltad, az apámat megöletted. Azért, hogy bebizonyítsd, te vagy a bolygó ura?

A sárkány lassan visszaváltozott nővé.

- Igen.

- Ó, és miféle erővel bírsz majd rá, hogy ne öljelek meg? Visszaadod apám életét?

- Megtehetném, ha visszatérhetnék az én dimenziómba. De nem tudsz megsebezni, lehetetlen. Engem nem fognak a földi fegyverek. - A nő közelebb lépett. - Ne is próbálkozz! Hódolj be, és befogadlak. Egyből Grand Giant lehetsz...

Boldizsár pontlövésre állította az íjat^[15], és szó nélkül lábon lőtte a nőt.

Az lepillantott, először groteszk nevetésre görbült a szája, de hatalmas ordítás lett belőle.

A lába nem volt sehol, egyszerűen eltűnt.

Az üvöltést csak a másodperc törtrészére hagyta abba. Összerogyott, és vinnyogva, szűkölve húzta magát a falhoz.

- Ez lehetetlen! - suttogta döbbenten – Lehetetlen.

Megpróbált talpra állni, de nem sikerült. Megpróbált átváltozni, de többé nem tudott, képtelen volt rá.

Boldizsár dühösen a földre köpött, sarkon fordult, és a feleségéhez rohant.

Az asszony szemmel láthatóan beteg volt. Karja petyhüdten lógott, haja töredezett, fakó lett. Boldizsár segített neki felülni, de Leonóra nem tudta megtartani magát. Szeme elvesztette csillogását, légzése szaggatottá vált, majd megállt.

Meghalt, anélkül, hogy egyetlen szót is mondott volna, Boldizsár elhűlve figyelte, nem értette az egészet.

Mögötte a nő nagy nehezen szóra nyitotta a száját.

- Már akkor halott volt, amikor idejöttél, ember! Elkéstél. Én tartottam életben a testet.

- És mégis, miért?

- Érdekes dolgokról beszélgettünk.

- Miért ölted meg őt?

- Odafenn halt meg, használat közben. Ááá, látom, téged ez roppant módon bosszant.

- Egy rohadék vagy... Hazudtál, átkozott fattya, akármi is légy! Ha netán vannak fajtestvéreid, akkor jó lesz, ha figyelmezteted őket, mert jönnek a magyarok, és végük. Az utolsó darabig levadásszuk a ronda fejeteket.

- Az nem lehet. - A sárkányon meglepetés látszott. - Velük megállapodtunk. Mi nem támadjuk őket, és ők nem támadnak ránk. A magyarokkal nem ütközünk.

- Nekem erről elfelejtettek szólni - pattant fel Boldizsár, és átállította az íjat plazmalövésre. - Még egy percig mondhatod, aztán a bolygó magmájába olvasztom a rohadék kocsonyás agyadat.

A célzóoptika bekapcsolt.

- Nem ölhetsz meg. Nem teheted. A megállapodás...

- Sosem volt közöttünk megállapodás. Hol van a megállapodás? - csattant fel Boldizsár. - Hol? Mit fogok a gyermekemnek mondani, hol van az anyja? A megállapodás értelmében meghalt? Mit mondok? Hogy uralkodni szerettél volna még a büntetésed során is? Hogy megkegyelmeztem neked, mert a vezetőink között megállapodás volt? Ugyan már!

- A rohadt életbe - nyöszörögte a nő -, de fáj! Még sosem éreztem ehhez hasonlót. Két órába is beletelik, mire visszanő.

- Visszanő?

- Nem tudtad, igaz? Nem tudtad! Mit sem tudsz a megairákról, igaz?

- Nem, valóban nem. Amit tudnom kell róluk, azt majd összeszedem. Ehhez meg te nem kellesz.

Recsegés és távoli döngés hallatszott a barlangnak azon részéből, ahonnan Boldizsár is érkezett. A hangok alapján azonnal tudta: látogatói lesznek. A liftaknán ereszkednek lefelé.

A magát megairának mondó lény fölé lépett.

Legalább kéttucatnyi fehér csuklyás klánbéli óvakodott be a barlangba. Mint a szellemek mozogtak fehér lepleik alatt, ám a szellemek ritkán markolnak lézerfegyvert a kezükben.

Boldizsár igyekezett oldalra húzódni, miközben hol a nőt, hol az óvatosan közeledő csuklyásokat célozta. Bármelyik ellenfelét elsöpörhette volna, de nem lőtt... araszolt hátrafelé.

- Hé, klántagok! - mondta. - A vérvonalatok ellenére tudjátok, ki vezet benneteket? Egy idegen! Nézzétek a lábát! A tisztavérű emberiség vezetője egy idegen!

A csuklyásoknak elég volt egy pillantást vetniük a nő lábának helyére, hogy erről megbizonyosodjanak. Boldizsár megérezte a harag ködét elméjükön, és mentális erejével felfokozta kicsikét.

- Kihasznált benneteket, az eszméitek neki mit sem számítanak!...

- Tényleg azért voltunk, azért harcoltunk, estünk el sok ezren, mert egy kibaszott idegen fattyú akarta ezt? - lépett előre egy különlegesen hímzett kámzsában az egyik realmlakó. A még utolsó életben lévő Grand Giant vicsorogva indult el a híd felé, az őt követők szinte egymást taposták az igyekezettől, hogy ők is ott lehessenek. A hirtelen rájuk törő gyűlöletet Boldizsár az egekig fokozta, miközben igyekezett elhagyni a tűzvonalat.

A megaira láthatóan zavarba jött.

Boldizsár leeresztette az íját. Blokkolta a nő csuklyások ellen irányuló erős mentális impulzusait. Nem volt könnyű, és el kellett hozzá eresztenie a klántagok tudatát, de ezt ekkor már könnyedén megtehette. A megaira a magyarra pillantott, tekintetében gyűlölet ült. Sebesülten képtelen volt akkora tudati energiákat felszabadítani,hogy leküzdje az íjászmester erős elméjét.

Boldizsár többé már nem törődött vele, átszaladt a hídon Leonóra mellé. Utat nyitottak neki.

A rengeteg csuklyás a vérző, védekezésre képtelen nő fölé hajolt. A megaira döbbenten konstatálta, hogy nem tudja megfékezni támadóit.

Képtelen volt alakot váltani, képtelen volt hatalmával úrrá lenni az emberek cselekedetei felett. Képtelen volt erejét megidézni. Bukott volt és sebesült. Az első ütés ellen felemelte emberi karját. A második ellen már ennyire sem tudott védekezni.

Boldizsár mögött feltűnt pár alak. A magyar fokosát lendítve perdült arra, de most már kellemesebb társak érkeztek, Lontay, négy emberével.

- Mi a helyzet? - kérdezte kedélyesen, egy szivart rágcsálva.

- Mi a franc van a pofádban?

- Zsákmány. Valami karibi bolygóról hozták. Finom. Szóval?

- Sárkány, baszd meg - mutatott előre Boldizsár, ahol a klántagok éppen agyonverték vezetőjüket. - Sárkány vezette az egész bagázst. Vége van.

- Egy megaira - biccentett Lontay -, sejtettük.

- Te tudtad?

- Tudtam. A császári udvarból jött a füles. Meg kellett adni neked a lehetőséget, hogy kihozd Leonórát. Mi van vele?

- Már akkor halott volt, amikor lejöttem. A megaira tartotta életben.

- Értem - köpte ki a szivart Lontav -, tűnjünk el innen!

- Mi legyen vele? - biccentett Boldizsár a sárkány felé.

- Semmi. Az égvilágon semmi. Mi nem tudunk semmiről, ezt jól a fejünkbe vésték. Majd a politikusok eldöntik, mire jó ez a szituáció. Menjünk!

Felnyalábolták Leonórát, és a lifthez szaladtak. Még látták, hogy a megaira kileheli lelkét, és teste a halálát követően változni kezd... A feldühödött csuklyások agyamenten lőtték a sárkány tetemét, amely egyszerre belobbant. Önemésztő tűz volt. A körülötte dühöngök egyszerűen elpárologtak.

Lontayék beszálltak a liftbe, és annak elektromágnesei rendszerét használva felröppentek a csupasz aknában.

A földszinten a fal szépen beomlott ott, ahova Boldizsár a gránátjait elhelyezte, de tíz méterrel odébb valaki egy akkora lyukat lőtt bele, amin egy elefánt is befért volna. Kinn összeégett roncsok, lángoló házak és szanaszét heverő tetemek jelezték, hogy a magyarok nem a rejtőzést választották, amikor megjelentek itt.

A Denevér föléjük lebegett, és felszippantotta őket, - Elképzelhető, hogy negyven fogoly vár a reptér mellett. Fel tudjuk venni őket? - hajolt a pilóta fölé.

- Nincs senki a reptér mellett. Odamenjünk körülnézni?

- Nem kell. Induljunk!

A fedélzeten Boldizsár lefektette Leonórát az egyik kabinban, és hosszú percekig nézte az asszony sápadt arcát.

- Hogy döntöttél? Mi legyen a célpontokkal? - állt meg Lontay az ajtóban.

- Van még valaki, akit ki kellene hozni?

- A mieink a fedélzeten vannak.

Boldizsár biccentett, aztán kinyitotta az egyik rámpát, és felajzotta a fényíjat. Beállította a maximális hatásfokot, majd bekapcsolta a célzókészüléket. Kilenc lövést adott le gyors egymásutánban, és kikapcsolta az íjat.

Az űrhajó ajtaja ismét bezárult.

Odalent a felszínen kilenc, atombombáéhoz hasonló robbanás gömbje püffedt fel, és füst szökött az égbe. Kilenc város megszűnt létezni.

A Denevér feljegyezte az eseményeket, pályára állt, és eltűnt az űrben.

Menedékhez érve Boldizsár azonnal a tengerpartra igyekezett, ahol a fia együtt gyakorolt a többiekkel. A lábát beledugta a vízbe, de nem lett nedves. Illúzió.

- Apa, apa! - szaladt hozzá a fiú. - Megtaláltad anyát?

- Meg is, meg nem is - biccentett Boldizsár.

- Nem jött vissza - ingatta fejét Levente -, tudtam. Éreztem. Anya már nem volt ott, ugye?

- Nem, anya nem volt ott. Addigra már elment.

- Hiányzik.

- Nekem is, elhiheted. - A férfi előretartotta a kezét. Három üveggolyó csillogott benne. - Ez anya, ez vagy te, ez pedig én. Vigyázz rá, hogy mindig együtt maradjanak! Mindig. Akkor örökre velünk marad anya is.

Levente átvette a gyöngyöket, majd megölelte apját.

- Örülök, hogy itt vagy. Szeretnék valamit mondani. Itt maradok, és íjász leszek. Megengeded?

- Én is ezt szeretném - simogatta meg a kisfiú fejét az ősz íjász. - Én is pont ezt szeretném.

Három évtizeddel később Levente a tizenkét tagú íjászakadémia vezetője lett, ő irányította az íjászmesterek kiképzését.

Fia, az ifjabb Boldizsár néha megcsodálta a három üveggolyót, és kezdetben nehezen értette, ő miért nem játszhat velük. Azután átvette ő is apjától, ahogy amaz hajdanán a sajátjától. Most már tucatnyi golyó volt a kis erszényben.

És most Ivánkáé lett mind. Egyszer majd ő is mester lesz, talán egy boldog család és egy boldog nép élén.

================

[1] Capitulare senior: Keresztes lovasok vezetője.

[2] A Klán szimbólumai közül az ún. Vércsepp-szimbólum minden irányzatban és csoportban használatos. Ez fekete alapon vörös körben egy egyenlő szárú fehér kereszt. A kereszt szárainak belső felületét barna színnel erősítették meg. A kereszt közepén, a szárak által közrefogva, egy csúcsán álló négyzet látható, mely négyzeten belül - és így az embléma centrumában - vörös vércsepp ábrázoltatik. A vércsepp Krisztus vérét jelképezi.

[3] Az eseményre 2402. májusában került sor. A Novus Ordo Seclorum még érvényben lévő neokolonizációs törvényei értelmében a bolygó 111 évig Magyarország elidegeníthetetlen részét képezi.

[4] műfa - bútorokat, díszelemeket készítenek belőle, olcsó és tartós

[5] Realm: királyságok

[6] Turáni Titkosszolgálat

[7] mael: antropomorf idegen faj, zöldes a bőrük. Földművelő társadalomban élnek, de eljutottak már az űrkorszakba.

[8] Dominion: uradalom

[9] Grand Wizard: Nagy Varázsló

[10] Grand Dragon: Nagy Sárkány

[11] Grand Giant: Nagy Óriás

[12] Iduali: mael isten

[13] Polyák-Kosztolánczy. A híres fegyvermester energiafegyvere gyakorlatilag minden anyaggal megbirkózott, amelyet a földi ember eddig megismert. A nem ismert, vagy különleges helyzetekre illetve csapásmérőnek fejlesztették ki a plazmaíjat. P-K volt az, aki megalkotta az első működő plazmakilövő-rendszert.

[14] már számos fajtája létezik, ultrahang, lézer stb. vágóéllel

[15] A pontlövés a turáni plazmaíjászat egyik különleges technikája. Lényege, hogy a sugár nem szalad át a célon, hanem az érintkezés pillanatában maximális intenzitást fejt ki, és elenyészik. Nagy teljesítményű íjjal nem lehet pontövést végrehajtani, (idézve: Harrison Fawcett Szűz infrafényben című művéből)