G. B. Shaw: Szent Johanna

ELSŐ FEJEZET:
A WINCHESTERI BÍBOROS

A canterburyi apátság tornyának hatalmas órája tízet ütött.

A bíboros alig észrevehető kézmozdulattal elbocsátotta az udvari embereket, s csak két titkárát tartotta vissza. Őeminenciája rendkívül kimerültnek érezte magát. A mai nap sok kellemetlenséget és zűrzavart hozott, s álmatlan éjszaka várt rá: végig kell gondolnia az eseményeket, gondolkozni, diktálni s elküldeni a levelet Franciaországba.

Az utóbbi napok hírei erősen nyugtalanították a bíborost. Lényegében sok évtized politikája vallott kudarcot. Ha V. Henrik király hirtelen kilépne a sírjából, bizony alaposan elszörnyülködne. A kardinális azonban mindent más szemmel nézett, mint a megboldogult uralkodó. Az elkeseredés mellett valahol a lelke mélyén gonosz örömöt is érzett. A körülmények összejátszása folytán újabb lépéssel került közelebb céljához. A kontinensen elszenvedett kudarcok elsősorban a vetélytársait sújtották. Most azok természetesen nem vergődhetnek zöld ágra nélküle. Most a kéréseket majd könyörgés váltja fel – ehhez kétség nem férhet. S ha már így van, akkor keményebb feltételeket szabhat.

A winchesteri bíboros végigfutott az elmúlt évek eseményein, s el kellett ismernie, hogy az idő az ő nagyravágyó terveinek dolgozott.

Amikor V. Henrik lehunyta a szemét, s a két királyság tízhónapos gyermekére maradt, a kormánykerékhez három legközelebbi rokona állt, az uralkodó Lancaster-ház egyenes ági leszármazottai.

Egyikük, a mai winchesteri bíboros, aki akkoriban még csak püspöki rangot viselt, az elhunyt király nagybátyja.

A két másik – a gloucesteri és a bedfordi herceg – V. Henrik öccsei.

A jövendő bíboros Anglia leggazdagabb emberének számított. A legfontosabb helyet töltötte be a királyi tanácsban. Gloucestert lordprotektornak nevezték ki. Bedford pedig régensi címet kapott, s Franciaországba indult a hadműveletek irányítására.

S akkor megkezdődött a játék...

A ravasz winchesteri püspök lassan, de biztosan vezette a maga pártját. Felhasznált minden lehetőséget, versenytársainak minden ballépését.

A tét a legfelső hatalom volt.

A játék nem bizonyult túlságosan nehéznek, mert a püspök versenytársai ügyetlenül vagy szerencsétlenül lépegettek.

A lordprotektor, ez a könnyelmű gondolkodású és feslett életű ember nyomban politikai és szerelmi intrikákba keveredett. De azok a kísérletei, hogy megnyerje a nép rokonszenvét, s a nagybácsi ellen hangolja a parlamentet, nem jártak sikerrel.

Gloucestertól eltérően Bedford okos és tehetséges embernek, tehetséges diplomatának és tapasztalt hadvezérnek bizonyult. A kontinensen elért első győzelmeit azonban nem tudta megszilárdítani. Jeanne d’Arc megjelenése megállította sikeres útján, a Loire mentén és Patay mellett elszenvedett vereségek pedig megsemmisítették hadseregét.

Közben Winchester püspöke megkapta a bíborosi kalapot. Ez növelte befolyását és jövedelmeit. A főpapságra támaszkodva magához ragadta a hatalmat a tanácsban, elnyomta Gloucestert, s majdnem teljesen kiszorította az állam kormányzásából.

Ezután Bedford került sorra.

Patay után a kardinális kancelláriáját elárasztották a Franciaországból érkező panaszos levelek. Az elbátortalanodott régens pénzt és katonákat kért a prelátustól.

A winchesteri kardinális ujjongott örömében. Már csak néhány jól kiszámított lépés kell, s megszerzi azt, amire oly sokáig és oly állhatatosan törekedett.

Azonnal nagy sereget kell gyűjteni, hogy Franciaországba küldhesse. A sereg élén a kicsiny VI. Henriknek s neki, a kardinálisnak kell állnia. Gyors meneteléssel, az ellenséget megelőzve kell Reimsbe mennie, hogy ott megkoronázzák Henriket a francia koronával.

Ha ez sikerülne, a bíboros végképpen háttérbe szoríthatná balszerencsés versenytársait, egyetlen régens és a két királyság legfőbb kormányzója lehetne.

Közben a római pápa keresztes hadjáratra készülődött az eretnekek, a husziták ellen. Az angol bíboros – a katolikus egyház buzgó fia – többször dörgedelmes hangon prédikált a szekták ellen, s a pápa, aki rábízta a hadjárat megszervezését, búcsúcédulák árulásából gyűjtött pénzt küldött neki, hogy „Krisztus harcosait” Csehországba vigye. A bíboros több ezer íjászt fogadott zsoldjába. A királyi tanáccsal történt megegyezése alapján azonban – a tanács a maga részéről hatalmas pénzösszeget bocsátott rendelkezésére a hadviselés vezetéséhez – a bíboros úgy döntött, hogy a „kereszteseket” nem Csehországba küldi, hanem... Franciaországba! Így kétszeresen szerzett pénzt, jövedelmeiből egyetlen garast sem költött katonákra, s a becsületesség álarcában hadsereget kovácsolt össze, hogy az a hatalom tetőpontjára segítse.

Látszólag minden ment, mint a karikacsapás. De éppen ekkor, a lázas előkészületek csúcspontján a winchesteri püspök újabb levelet kapott, amely roppant dühre gerjesztette. Bedford azt közölte, hogy a franciák megelőzték az angolokat, s a legendás Szűz segítségével Károly dauphint törvényes szertartások szerint megkoronázták Reimsben.

Ez kegyetlen csapás volt. Eddig a bíboros nem tulajdonított túlzott jelentőséget a Szűzről szóló meséknek. Sőt, szinte szövetségesének tekintette: Jeanne Bedford gyengítésével közvetve segítette a kardinális terveit. Most azonban minden megváltozott. A bíboros először értette meg a helyzet igazi állását, s heves gyűlöletet érzett az „átkozott boszorkánnyal” szemben.

De egyáltalán nem esett kétségbe. Egész nap udvari emberekkel tárgyalt jelentéktelen ügyekről, de mindig csak egyre gondolt feszülten, hogy a feje is belefájdult. S minél többet gondolkodott, annál inkább megkönnyebbült.

Mikor leszállt az est, mindenkit elbocsátott, s amikor egyedül maradt akaratának csendes végrehajtóival, már teljesen nyugodtnak érezte magát.

Nagy léptekkel járkált fel-alá a gyenge fénnyel megvilágított teremben.

Sűrű szemöldökű, csúf és aszott arca olyannak látszott, mintha kőből faragták volna.

Diktált.

Egyik titkára rögzítette azokat a gondolatokat, amelyeket a bíboros meg óhajtott jegyezni, a másik pedig azt, ami Bedfordnak szólt.

Lényegében semmi szörnyű nem történt. Hiszen Párizs – Franciaország fővárosa – az angolok kezén maradt! Csak az útirányt kell megváltoztatni, s VI. Henriket egyenesen Párizsba vinni, ahol a gyönyörű Notre-Dame-ban ugyanolyan jól meg lehet koronázni, mint Reimsben, annál is inkább, mivel a legfontosabb koronázási jelvényeket Saint-Denis-ben őrzik!

Hogy újabb kellemetlenség ne következzék be, csak néhány óvatossági rendszabályt kell megtartani.

Azonnal csapatokat kell átdobni Franciaországba, hogy körülvehessék és megvédhessék Párizst.

Bármi áron meg kell tartani a burgundi herceg szövetségét. Mindenki tudja, hogy a burgundi gonosz ember, és megrövidítettnek érzi magát. Oda kell neki vetni a legzsírosabb falatokat, minden áron tele kell tömni a bendőjét, nehogy ebben a válságos pillanatban elárulja a kardinálist.

S még egy...

A bíboros karosszékébe ereszkedett, s fejét a tenyerébe hajtotta.

A legfontosabb, ami csaknem elkerülte a figyelmét!...

Tervei teljes sikere érdekében rontani kell a reimsi koronázás hitelét. Minden áron be kell bizonyítani, hogy VII. Károly felkenése törvénytelenül, az ősi szabályokkal ellentétesen történt. Hogyan tegyék ezt meg? Nincs annál egyszerűbb! Segít ezen az anyaszentegyház, mégpedig nem másként, mint a francia papok felhasználásával!...

Mindkét titkár egyszerre rezzent össze; csodálkozva néztek egymásra. Mi történt Őeminenciájával? Csak nem vesztette el az eszét a nyugtalanító gondolatok terhe alatt?

A kardinális hahotázott, hahotázott, mintha hisztérikus rohama lenne. Az asztalba kapaszkodott, s majdnem lerántotta a bársonyterítőt. Homlokát kiverte a veríték, a szeme pedig majdnem kiugrott üregéből...

Hej, Istenem, ezt zseniálisan kigondolta! Egyszerű gondolat, méghozzá gyilkosan egyszerű. Ha sikerül valóra váltani, akkor nincs többé miért nyugtalankodni.

Az utóbbi hónapokban állandóan csak erről a Szűzről duruzsoltak a fülébe. Sok kapitány úgy vélekedik, hogy boszorkány, aki a sátán segítségével aratja sikereit.

Ebből kell kiindulni!

Ő, a bíboros haladéktalanul a szent inkvizícióhoz fog fordulni segítségért. Annak az emberei majd pert indítanak. Segít majd az inkvizíciónak a párizsi egyetem hittudományi fakultása is. Sok olyan embert fog találni, aki részt kíván venni ebben az ügyben. Csak pénz legyen! Pénzt pedig, hála Istennek, lehet sajtolni a francia parasztokból.

Nem lesz nehéz elítélni a Szüzet.

Csak meg kell vizsgálni a dolgokat, s feltehetőleg annyi eretnekséget találnak benne, amennyit csak akarnak. S ha a lányt eretnekként megbélyegezték, akkor bebizonyosodott, hogy VII. Károly megkoronázása az ördög műve, tehát hajítófát sem ér!

Ez azonban kevés. A Szűz hitele megrontásának fenekestül fel kell forgatnia a közvéleményt, s meg kell fordítania a csapatok hangulatát. A franciák menthetetlenül elcsüggednek, az angol harcosok viszont fellelkesülnek, ha megtudják, hogy kudarcaiknak csak egy boszorkány vagy eretnek volt az oka.

E boszorkány eltávolítása után a háború menete végérvényesen megváltozik.

Az angolok újból győzelmeket aratnak majd, kikergetik a „dauphint” a lakájaival együtt Franciaországból, a győzelmek minden babérját pedig ő, a winchesteri bíboros fogja learatni! Akkor aztán valóban ő, egyedül ő dönt majd a két királyság sorsáról, s ki tudja, talán egész Európa sorsáról is...

A kardinális már régóta nem nevetett. Teljesen hatalmába kerítette az új terv. Igen, csakis így lehet cselekedni...

Igaz, egyelőre valami még hiányzott hozzá: maga a Szűz.

Amíg a franciák élén áll, az egész ötlet értelmetlen, az egész per hiábavaló.

A winchesteri püspök azonban szentül hitte, hogy ha minden lehetőt megtesz, kezébe kerül a Szűz. A bíboros úr nagyszerűen ismerte az emberi lelkeket. Nem kételkedett abban, hogy akadnak olyanok, akik segítenek neki. Sejtette, hogy magában a francia táborban is vannak a hatalmasok között sokan, akik a Szűz ellenségei és megfelelő feltételek esetén a bíboros szövetségesei lesznek.

Csak pénz kell hozzá!...

A kardinális arca megint kővé vált. Lediktálta az utolsó mondatokat, s követelte, hogy a kész kéziratokat mutassák be neki ellenőrzésre. A titkárok zajtalan léptekkel távoztak.

Az apátság toronyórája négyet ütött.

A bíboros szeme szórakozottan pihent meg a homályos ablaküvegen.

A hajnal sápadt fénye terjedni kezdett a ködös Britannia felett.

MÁSODIK FEJEZET:
FURCSA HÁBORÚ

A királyi menet lépésben haladt. Az első sorban VII. Károly, mögötte Dunois, Jeanne és a reimsi érsek úr lovagolt.

Az üdvözlő kiáltások nem akartak csendesedni. Az emberek „hosszú életet” kívántak az uralkodónak, dicsőítették az orléans-i Szüzet és a Szűz győzelmeit.

Jeanne lelke örvendezett. Izzó szeretetet érzett ezek iránt az emberek iránt. Nem tudta magába fojtani kitörő örömét.

– Milyen jó nép ez – fordult szomszédjához –, mennyire örül dicső királyának! Oh, hogy szeretném, ha életem végén itt temetnének el!

Az érsek rövid, éles pillantást vetett a lányra. Pillantása szúrt, mint a tőr.

– Talán te sejted, Jeanne, halálod helyét?

Valami az érsek kérdésében kínosan érintette a lányt. Lassan a kancellár szemébe nézve, minden szót külön tagolva válaszolt:

– Ahol Istennek tetszik! Nem tudom sem az órát, sem a helyet jobban, mint Kegyelmed.

Aztán elfordult, és csendben, szinte önmagának hozzáfűzte:

– Adná az Úr, az én Teremtőm, hogy letehessem a fegyvert, visszatérhessek a szüléimhez, s testvéreimmel együtt legeltessem a juhokat. Boldogok lennének, ha viszontlátnának.

Senki sem mondott ellent Jeanne-nak.

A menet tagjai az egész további úton hallgattak. Mindegyik a maga gondolataival volt elfoglalva.

VII. Károly megrészegült a saját diadalától. Hogy megváltozott minden a koronázás nyomán! Milyen örömmel fogadják és üdvözlik a jó városok, hogy igyekeznek újból az alattvalói lenni! Most, úgy látszik, harc nélkül elveheti már az angoloktól egész zsákmányukat!...

Egyébként Károly már kezdett belefáradni a diadalba és a felvonulásokba. Egyre gyakrabban és gyakrabban emlékezett vissza vidám kastélyára a Loire mellett. Úgy vágyott a csendre, a nyugalomra, mint még soha...

Jeanne imént kimondott szavain gondolkozott.

Igazat mondott vajon? Vagy talán egyszerűen nem akart válaszolni az érsek tűszúrására?

Nem, igazat mondott.

Ez volt minden álma.

Szülőfaluja, a csendes Meuse, a sűrű, olyan jól ismert, de mégis mindig titokzatos Bois-Chenu, a szívének kedves emberek...

Ez volt végső törekvése.

Mégis szilárd meggyőződés élt benne, hogy mindezt soha többé nem látja viszont.

Tudta, hogy álma nem válik valóra.

Miért?

Erre a kérdésre a lány minden nehézség nélkül tudott válaszolni.

Igen, teljesítette a kötelességét, bevégezte azt a küldetést, amelyre az Úr kiválasztotta. Megszüntette Orléans ostromát, s elvitte VII. Károlyt Reimsbe.

De ez még nem a vég.

Még nehéz és elszánt harc vár rá.

A fővárost is fel kell szabadítani az angolok és a burgundiak uralma alól.

Teljesen ki kell űzni az ellenséget a haza földjéről.

Be kell gyógyítani a sebeket.

Félreállhat-e, amíg a harc nem ért véget?

Megbocsáthatatlan közömbösség volna ez! Mit közömbösség! Egyszerűen árulás!

Nem, az ő nagy szánalma és nagy szeretete erősebb, mint személyi nyugalmának gondolata, a nyugalomé családi körben, szeretett emberek között.

Az ő sorsa az, hogy mindvégig harcoljon! Vagy győz, vagy elesik az egyenlőtlen harcban, de meg nem hátrál, amíg a küzdelem véget nem ér.

Regnault de Chartres úr szintén Jeanne szavain gondolkozott.

S körülbelül ugyanolyan gondolatai támadtak, csak némileg más formában.

Haza akar térni Jeanne a falujába? Ostobaság, álcázza magát! Ki távozik önként a boldogságtól és szerencsétől, a sikertől és dicsőségtől? Ő, az érsek már régóta figyeli, s teljesen határozott következtetésekre jutott. A lány szakadatlanul halad előre, s haladni fog továbbra is, hacsak meg nem gátolják ebben.

Egyébként, ha feltételezzük is, hogy valóban falura akarna menni, azt nem szabad megengedni. Most túlságosan veszélyes. Most ő a nép zászlaja. Ezt a zászlót semmiképpen sem szabad az aljanép kezébe adni.

Igen, kedves lányom, túl sokat tettél, túl sok dicsőséget szereztél. Nem lehet téged sem itt hagyni, sem elengedni. Most már csak egy út vár rád: amelyik a sírba vezet. S erről az útról nem téríthet le semmiféle fondorkodás, semmiféle ravaszkodás.

A királyi menet végigjárta a várost, s visszatért a főkapuhoz. A tömeg pedig még mindig ugyanolyan sűrű sorokban állt, s még mindig lelkes kiáltások remegtették meg a levegőt.

Jeanne rögtön a koronázás után Párizs alá akart vonulni.

Minden a kigondolt terv sikerét ígérte.

Az Orléans-nál megtört és Patay-nál majdnem teljesen megsemmisített ellenség Reims után szinte levegővé foszlott. Angolokat sehol sem lehetett látni. A burgundi kapitányok sietve visszahúzódtak keletre. Champagne és Île-de-France városai egymás után küldték el kulcsaikat Valois Károlynak. A nyert értesülések szerint Párizs alatt a godonok helyzete erősen megrendült. Bedford kétségbeesetten üzent a winchesteri püspöknek és a burgundinak, s csapatokat követelt tőlük. Az angolok azonban messze voltak, Jó Fülöp pedig megjelent ugyan Párizsban, de katonák nélkül.

Ilyen körülmények között nem nehéz a főváros bevétele, szinte egy csapásra meg lehetne szállni Párizst!

Csak egy a fontos: a gyorsaság.

Senki előtt sem volt titok, hogy a winchesteri bíboros nagy hadsereget készített elő, amelyet bármelyik nap átdobhat a kontinensre.

Meg kell előzni az angolokat.

Ezt a gondolatot a lány minden eszközzel igyekezett beleoltani királyába. Eleinte VII. Károly mintha egyetértett volna Jeanne-nal. A koronázást követő napon megparancsolta, hogy készüljenek fel a hadjáratra.

Később aztán hirtelen minden megváltozott. A király visszavonta parancsát.

La Trémoille szélnek eresztette a hadsereg egy részét. Az udvarnál sokat emlegették a békét.

Béke!...

Milyen csodálatosan hangzott ez a szó! Milyen drága volt Jeanne-nak! Nem azért emelte-e országa fölé fehér zászlaját, hogy a békét megteremtse? A béke – zöldellő erdők és mezők, ének a Ribiszkés-pataknál, virágzó szőlőskertek, kövér nyájak, bevetett föld és a szántóvetők örömteli élete!

A béke – a boldogság.

Jeanne képzeletében azonban a „béke” szó elszakíthatatlan kapcsolatban állt két másik szóval: szabadság és függetlenség.

Nélkülük ez a szó elhalványodik, semmivé foszlik. Nélkülük nincs semmi értelme.

Béke csak akkor virulhat Franciaországban, ha az utolsó ellenséges katona is elhagyja az ország határait.

Az ellenség azonban nem megy el önként.

Már régen elmúlt az az idő, amikor a lány naiv módon hitt abban, hogy a godonokat rá lehet erre beszélni. Az élet megtanította az igazságra. Az igazság pedig az, hogy a békét, a szabadságot és a függetlenséget könyörtelen csatákban kell kiharcolni.

Most Jeanne kardja jól szolgálta zászlajának dicsőségét. Szavára egy emberként kelt fel a haza védelmére az egész francia nép. S a lány többször elmondta a gyáváknak és kicsinyhitűeknek: „Kopjáink hegyén visszük a békét az ellenségnek!”

Milyen békéről beszélhetnek hát mostanában az udvari urak, amikor minden erőt össze kell szedni az ellenség leverése érdekében?

A diadalmenet folytatódott.

VII. Károly négynapos reimsi tartózkodása után a szomszédos területekre utazott. A király továbbra is fogadta városainak hűségnyilatkozatait. Megengedhette magának ezt a fényűzést, miközben teljhatalmú megbízottjai a békéről tárgyaltak.

Útját Vaillyban kezdte a király, ahol megkapta Soissons és Laon kulcsait. Július 23-án megérkezett Soissons-ba; onnan dél felé fordult; Château-Thierrybe és Provins-ba ment. Milyen kellemes volt elfogadni azt, ami magától hullott az ölébe!

Közben az angolok nem vesztegették az időt. Július 25-én Bedford megkapta a winchesteri kardinálistól a régen várt csapatokat. Az új hadsereg ötezer főből állt. Ezt a számot a régens a kétszeresére növelte; fegyverbe szólította Normandia és Île-de-France hűbérurait is. Így már szilárd védelmet teremtett Párizsnak. Jeanne minden balsejtelme valóra vált.

De mit érdekelte mindez a francia udvart, amikor a reimsi érsek úr ezekben a napokban sikeresen tárgyalt Fülöp herceggel!

Szigorúan véve azonban a tárgyalások nem folytak olyan nagy sikerrel. Minden kívülálló világosan látta, hogy a burgundi herceg ravaszkodik. Világos volt az is, hogy az angolok nem egyeznek bele a békébe. Időt nyertek, s most elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy a maguk játékát játsszák.

Végül nem született meg a béke.

De elterjedt a hír, hogy fegyverszünetet kötöttek a burgundi herceggel, igaz, hogy mindössze tizenöt (!!!) napra.

A herceg teljhatalmú megbízottjai azonban állítólag azt bizonygatták, hogy ez csak előzetes fegyverszünet, hogy a tárgyalásokat mindaddig folytatják, amíg a felek nem érnek el komoly egyezményt, s ami a legfőbb – nagy ígéretet tettek: a burgundi megígérte, hogy Párizst 15 nap leforgása alatt átadja Károlynak!

Ez viharos örömet keltett az udvarnál. Ez aztán a kancellár! Kiharcolta a magáét! Háború nélkül, pénz nélkül megkaphatják a fővárost a burgundi kezéből. A király tanácsadói úgy vélekedtek, hogy most már nyugodtan visszatérhetnek a Loire túlsó partjára.

A franciák többsége azonban nem osztozott ebben a diadalmas hangulatban. A népi hadsereg tagjai már régóta unták a tétlenséget. Nem volt ínyükre az a gondolat, hogy a „bourges-i királyságba” menjenek. Ami pedig a „burgundi szemfényvesztőt” illette, neki egyáltalán nem hittek.

De hittek Jeanne-nak, aki továbbra is azt tervezte, hogy Párizs ellen vonulnak.

A király az általános elégedetlenség ellenére is a Loire mögé vonult volna, ha az angolok ebben meg nem akadályozzák.

Bedford hercege, aki jelentős erőkkel rendelkezett, kivonult Párizsból, és megindult a francia sereg ellen.

Augusztus 5-én összecsaptak az angol sereggel, s miután az angolok megpróbáltak átkelni a Szajnán, a királyi hadsereg éles fordulattal északnak, majd északnyugatnak fordult.

A hadműveletek felújultak.

Valóban furcsa háború folyt. Nem volt egyetlen csata sem, de számtalan mérföldet tettek meg. Mindegyik fél igyekezett túljárni a másik eszén, s jobbnak látták, ha nem bocsátkoznak nagy, nyílt ütközetbe, hanem ide-oda vonulgatnak, kisebb csetepatékban mérik össze erejüket.

Közben Regnault úr tovább vesződött a burgundi diplomatákkal, Bedford hercege pedig ugyanakkor levelet küldött VII. Károlynak. Ebben kifejezte: mennyire sajnálja a „szerencsétlen népet”, s ocsmány sértésekkel illette az uralkodót, így igyekezett végül is döntő csatára bírni.

A franciák néhányszor bele is mentek a harcba. Ámde minden alkalommal kiderült, hogy az angolok mesteri csapdát állítottak, s a Crécynél, Azincourt-nál és Rouvray-nél is kipróbált régi taktikai eszközökkel győzelmet arattak az ellenség felett. A francia kapitányok néhány újabb vereség után nem akartak többé nyílt ütközetbe bocsátkozni. Beérték jelentéktelen lövöldözgetésekkel vagy kisebb összecsapásokkal.

Ez a taktika azonban elcsigázta a hadsereget, és semmi hasznot nem hajtott. A hangulat egyre romlott a francia táborban.

S közben Jeanne állandóan Párizsra gondolt...

VII. Károly követeket küldött Beauvais-ba és Compičgne-ba, felszólította e városokat, hogy hódoljanak meg. Beauvais püspöke, Pierre Cauchon a winchesteri bíboros bábja volt. A nép azonban felkelt a püspök ellen, s a város elhagyására kényszerítette.

Augusztus 17-én a Crépyben tartózkodó király megkapta Compičgne kulcsait.

Compičgne városa fontos stratégiai pont volt a burgundi és a francia birtokok határán. Észak kulcserődjeként többször is gazdát cserélt. Compičgne lakosai azonban franciáknak tartották magukat, s nem akartak más hatalmat maguk felett királyukon kívül.

Compičgne kapitányává VII. Károly kegyencét, La Trémoille-t nevezte ki.

A támadás állandó veszélyétől fenyegetett polgároknak azonban tevékeny és erőskezű vezetőre volt szükségük. Jól tudták, hogy a gőgös La Trémoille-nak a kapitányi tisztség csak pénzszerzésre kell, ezért felkérték a királyt, hogy hagyja meg régi kapitányukat.

A kapitány helyi születésű ember volt, a reimsi érsek rokona, Guillaume de Flavy, mohó és kíméletlen férfi, de híres a bátorságáról és katonai szakértelméről, s már szolgált La Trémoille keze alatt.

Mindennek számbavételével kompromisszumos megoldást találtak, amely ellen a kegyenc sem tiltakozott. La Trémoille megelégedett a kapitányi ranggal és a jövedelmek egy részével, Flavy pedig megőrizte tisztségét és hatalmát.

A főkamarás jó szemmel nézte helyettesét, engedékenyen bánt vele. Látta, hogy a jövőben ez az ember több jó szolgálatot tehet neki.

Compičgne-ba hamarosan követek érkeztek monseigneur Regnault vezetésével, akit korábban Arrasba küldtek, hogy tárgyalásokat folytasson a burgundi herceggel. Megérkeztek a burgundi teljhatalmú megbízottai is. Mivel a tizenöt napos fegyverszünet lejárt, Károly Compičgne-ba vonulását pedig a burgundi veszélyesnek találta, felújították a tárgyalásokat.

Jeanne mindent látott, és mindent értett. Biztosra vette, hogy a „jó burgundi hercegnek” az az ígérete, hogy Párizst átadja, nem más, mint üres ígéret, így is lett. S most kezdhettek újból mindent elölről. Mit eredményezhetnek az új tárgyalások? A lány nem várt semmi jót. Bánatos szívvel töltötte a múló napokat. Nem tudta tovább elviselni ezt a furcsa háborút. Most természetesen már nehezebb Párizst bevenni, mint egy hónappal ezelőtt, de mégiscsak lehetséges. Pedig Párizs nélkül az északon aratott győzelmek nem érnek semmit. Mi az értelme annak, hogy a királyt olyan sok város elismerte, ha a legfontosabb, az ország ősi központja az ellenség kezében marad?

Augusztus 23-án Jeanne végképp elhatározta magát. A király beleegyezésével a leghatározottabb hangon felszólította az alençoni herceget:

– Szép hercegem, készítse fel a maga és a többi kapitány embereit. Végre látni szeretném Párizst.

Jeanne jól tudta, hogy milyen a hangulat a hadseregben. A harcosoknak nem kellett sok rábeszélés. A Szűz és a király unokatestvére hatalmas sereggel kivonult Compičgne-ból. 26-án már Saint-Denis-ben voltak.

Saint-Denis-től alig két mérföldre pedig ott feküdt Párizs, az ígéret városa.

HARMADIK FEJEZET:
A KELEPCE

A Párizs elleni támadás időpontját szerencsésen választották meg. Néhány nappal előbb az angol régens, akit fellelkesítettek a normandiai eseményekről érkező hírek, összegyűjtötte seregeinek legnagyobb részét, s Rouenba vonult. Párizsban mindössze körülbelül kétezer godon és burgundi maradt. Jeanne hadseregéhez viszonyítva ez elenyésző erőnek számított. Mégsem lehetett arra gondolni, hogy a főváros megrohamozása könnyű dolog lesz.

Párizsban néhány év óta a burgundi párt volt túlsúlyban. A megtollasodott mesteremberek és kereskedők, a tisztviselők és hűbérurak, a parlamenti tagok és az egyetem tanárai általában ellenséges magatartást tanúsítottak az armagnacokkal szemben. A hatóságok minden lehetőt elkövettek, hogy szítsák ezt a hangulatot.

De a párizsiak körében mégsem uralkodott teljes összhang. A városban sok armagnac is volt, s bár nem mertek nyíltan tevékenykedni, a roham sikere esetén ez a párt eléggé megbízható segítséget nyújthatott a Szűznek.

Augusztus 28-ának borús, esős reggelén Jeanne a Montmartre magaslatáról figyelte az eléje táruló pompás kilátást. Az alençoni herceg magyarázgatta neki a látottakat, s megnevezte a legfontosabb pontokat.

A lány sohasem gondolta volna, hogy Párizs ilyen nagy. Ilyen hatalmas várost még életében nem látott.

A főváros két hatalmas épülettömeggel nyúlt el a Szajna két partja mentén. A jobb parti részt köd borította ezen a reggelen, szinte játékszernek látszott. Középen sziget húzódott, itt székesegyház magas tornyai törtek az ég felé. A Notre-Dame volt az. A bal parti városrészt lehetett jobban látni. Mennyi magas ház, mennyi palota és templom! Ott a Saint-Eustache-templom, arrébb a Saint-Germain-l’Auxerrois-temploma, s amott a híres Louvre! S milyen hatalmas, milyen erős falak és mennyi bástya!

Különösen megfigyelte Jeanne a kapukat és a hidak előtti erődítményeket.

Közvetlenül előtte állt a Montmartre-kapu, balról a Saint-Denis-, jobbról a Saint-Honoré-kapu.

A lány állhatatosan figyelte a Saint-Honoré-kaput. Úgy vélte, hogy az a legalkalmasabb az ostromra. A Montmartre-ról sűrű bokrok húzódtak lefelé, majdnem egészen a falakig. Közvetlenül a halmoknál álltak az előváros lakóházai. Ha ezeket az épületeket elfoglalják, veszteség nélkül juthatnak a kapuig.

De mennyire meg volt erősítve maga a kapu! Hatalmas, három bástyás erőd, aztán a felvonóhíd, majd két négyszögletes bástya és újabb híd!

Mindegyik bástyán rengeteg lőrés, s mindegyik lőrésben ágyúk!

Nem, arra gondolni sem lehet, hogy ezt a kaput bevegyék. Miután átkeltek a széles árkon, meg kell ostromolni valahol a falakat, a bástyáktól legtávolabb eső ponton. Nehéz lesz, de nem lehetetlen.

Szótlanul tértek vissza Saint-Denis-be. A hangulatuk ugyanolyan borongós volt, mint az ég.

S még borongósabb is lett volna, ha Jeanne megtudja, hogy Compičgne-ban aznap írták alá azt a szerződést, amely végzetes az ő tervei szempontjából.

Mielőtt a hadműveleteket megkezdték volna, Jeanne igyekezett békésen kiegyezni.

Párizs ágyúlövésekkel válaszolt.

Néhány napig lövöldözés folyt a Saint-Denis és a Saint-Honoré-kapunál. Jeanne minden előzetes hadműveletben részt vett. Egyre világosabban látta, hogy melyik hely a legalkalmasabb a rohamra. A tartalékok biztosítása érdekében azonban össze kellett gyűjtenie az egész hadsereget. A csapatok jelentős részét még mindig a király tartotta magánál. Ki kellett harcolni, hogy elküldje azokat.

Károly az új fegyverszüneti szerződés aláírása után nyomban Senlis-ba utazott, szeptember 7-én pedig már Saint-Denis-ben ebédelt. A királlyal érkezett a sereg többi része is.

Aznap különösen heves lövöldözés folyt. A burgundi lövészek teljesen kimerültek. Az angol kapitányok valamennyi északi kapunál erős osztagokat tartottak készenlétben, hogy bármelyik percben kitörjenek. A város falairól átkokat és fenyegetéseket szórtak az „armagnac szajhára”. Mindenki világosan tudta, hogy a roham ideje közel van.

A támadásra Jeanne a következő napot jelölte ki.

Szeptember 8-a a naptár szerint nagy katolikus ünnep volt. Több kapitány aggódott, hogy szabad-e ezen a napon fegyvert fogni. A Szűz azonban eloszlatta a kétségeket. Hát nem kedves a győzelmük Istennek? S nem vasárnap kergették-e ki Orléans-ból a godonokat? A dolog lényege nem az, hogy melyik nap csinálják, hanem az, hogy miként készültek fel. Ha az embereket, fegyvereket és ostromgépeket rendben előkészítették, a hangulat pedig harcias, akkor bele kell vágni, s minden sikeresen megy majd.

A sereg hajnalban hagyta el a tábort. Jeanne két csoportba osztotta a katonákat. Az egyiknek be kell vennie a falak egy részét a Saint-Honoré-kapunál. Ezt a sereget maga Jeanne vezette. Az alençoni herceg vezette másik sereg tartalékban marad. Ezt a csoportot Jeanne a Montmartre alatt, megbízható fedezékben helyezte el. A második seregnek figyelnie kellett az ellenség műveleteit, hogy kellő pillanatban rohamra indulhasson.

A Szűz serege sikerrel jutott át az elővároson, s megérkezett az árokhoz. Az árokban nem volt víz. Jeanne és katonái a burgundi ütegek tüzével mit sem törődve, az árokba vetették magukat, s feltörtek a nagy kettős földhányásra.

Ott szörnyű csapás várta a Szüzet.

A földhányás mögött másik széles árok húzódott, tele vízzel.

Jeanne tudta, hogy harcosai figyelik. Még csak nem is mutatta, hogy az események meglepték. Zászlajának rúdjával megmérte a víz mélységét, s parancsot adott, hogy minden lehető eszközt vigyenek oda az átkelés biztosítására.

Végtelenül nehéz órák teltek el.

Mivel a vizesárok akadályával senki nem számolt, nem készítették elő az átkeléshez szükséges eszközöket. Lótás-futás kezdődött. A harcosok ide-oda rohangásztak, gerendákat és deszkákat cipeltek, farönköket görgettek. S mindezt szakadatlan tűzben! Különösen jó célpontot nyújtottak a kettős földhányáson tevékenykedő emberek. Szinte minden lövés talált. Nehéz volna megmondani, hogy hány ember feküdt már ott...

Előkészületekkel telt el az egész nap. Az emberekre ráborult az alkony. Rettenthetetlenül és zúgolódás nélkül hajtották végre a Szűz minden parancsát. Lassan, de pontosan, lankadó erővel, de bátorságukat megőrizve végezték munkájukat.

A falon szolgálatot teljesítő angolokat és burgundiakat félelem fogta el. Ágyúkkal, puskákkal és íjakkal lövöldöztek, látták, hogy az ellenség hullik, a támadók száma azonban mégsem csökkent. Igen, ezek maguk az ördögök! Nem hiába áll boszorkány az élükön! Már cipelik is az ostromlétrákat! Mindennek vége!...

Néhány kapitány és lövész elhagyta a falakat, rohant a templomba. A párizsi kereskedők sietve bezárták üzleteiket. Itt-ott felütötte fejét a hír, hogy az armagnacok már a városban vannak...

Jeanne az első pillanatban nem érzett fájdalmat. A nyílvessző olyan helyen fúródott a bordái közé, ahol nem védte vért. Ostobaság! Kis karcolás az egész! Már van tapasztalata az ilyesmiben!...

Összeharapta a fogát, kirántotta a nyílvesszőt, majd felemelte páncélingét, s kezével összeszorította a seb széleit. A szörnyű fájdalomtól földre roskadt. A vér kibuggyant az ujjai között.

Nem, csak nem csüggedni! Csak nem abbahagyni!..

Néhány harcos lépett oda hozzá. Jeanne csupán ekkor vette észre, hogy már teljesen besötétedett. Szeptemberben gyorsan köszönt be az alkonyat...

A lány tudta, hogy akárcsak akkor a Tourelles alatt, már csak egy kis, egészen kis kitartásra van szükség, némi erőfeszítésre, s az övék a győzelem. Végére értek az átkelésnek, már vitték is az első létrákat. A város védői abbahagyták a mocskos káromkodást, amellyel Jeanne-t egész nap elárasztották. Kimerültek és elcsendesedtek. Még lövöldöztek, de már erőtlenül, a korábbi biztonság nélkül.

Akárcsak ott, a Tourelles alatt...

Az esti szürkületben a kürt is ugyanúgy harsant, mint akkor.

A kürt? Jeanne megremegett.

Ki merészel visszavonulót fúvatni? Milyen jogon?

A kürt azonban könyörtelen. Egyre harsog és harsog. Már más kürtök is csatlakoznak hozzá, különböző helyeken.

A fáradt harcosok értetlenül bámulnak egymásra. Sokan elhajítják a létrát, a földhányásról a száraz árokba ugrálnak, s rohannak a kürtösök felé.

– Álljatok meg! Hiszen a csatamező a tiétek! Még egy kis erőfeszítés, s a falat bevesszük!

A Szűz kiáltása szinte alig hallható. Aznap már túlságosan sokat kiáltozott.

Egyszerre körülsereglik. Mondanak neki valamit. Megragadják a karját, s igyekeznek felemelni. Ellenáll, mint valami megszállott. Azok azonban sokan vannak, ő pedig sebesült. Megpillantja de Gaucourt kaján arcát. Az elmosolyodik. Nyilván most úgy érzi, hogy megtorolta orléans-i szégyenét.

A lány kéri, hogy várjanak, mindössze csak néhány percet, esküszik, hogy sikerre viszi a dolgot.

Az alençoni herceg elfordul. A lányt felemelik, hogy átvigyék az árkon, s lóra ültessék.

Az alençoni herceg semmit nem mondott el Jeanne-nak. Nem vallotta meg neki, hogy előző nap, amikor egyfolytában tíz órát állt a Montmartre-on, erőt vett rajta a kishitűség. Nem mondta meg azt sem, hogy az álnok kígyóhoz hasonló, ravasz de Gaucourt folyton azt hajtogatta, hogy a hadműveletet be kell szüntetni, mert becstelenül kezdték azt meg, ünnepnapon; addig hajtogatta a magáét, amíg elérte a célját. Az ifjú herceg könnyen hitt, gyenge volt, s most rettenetesen szégyellte magát Jeanne előtt.

Ezért, amikor kora reggel Jeanne belépett a herceg sátrába, és sürgetően követelte, hogy gyűjtsék össze a csapatokat, a herceg nem vitatkozott, hanem nyomban a kapitányok keresésére indult.

A lány olyan keménynek mutatkozott, mint a kő. Ami nem sikerült az előző napon, az sikerülni fog ma. így volt ez a Tourelles-nél is. A legfontosabb – a szilárdság és a kitartás. Ember van elég, a tegnapi tapasztalatok sok mindenre megtanították őket, ma gyorsabban fog menni a dolog.

S valóban, minden gyorsan ment. A herceg fél óra alatt összegyűjtötte a sereget, az emberek bátran és elszántan indultak. Jeanne elfelejtette sebét. Könnyedén pattant fel lovára, megfordult, intett, és hangosan kiáltotta:

– Nem térek vissza a város bevétele nélkül.

E szavakat jó előjelnek tekintették.

Párizs alatt a támadókat kellemes meglepetés várta.

Szembe velük nagyobb embercsoport jött, az élen vasba öltözött délceg férfi. Ki az? A város küldötte talán?

A dalia Jeanne-hoz és az alençoni herceghez lovagolt. Sire de Montmorency volt, Île-de-France egyik legnagyobb hűbérura. Harcosok seregével érkezett, francia zászló alatt kívánt harcolni. Közölte, hogy Párizsban, különösen az egyszerű nép körében sok a hívük, akik üdvözletüket küldik a felszabadító hadseregnek, és sok sikert kívánnak.

Jeanne könnyekkel a szemében erősen átölelte Montmorency urat. Nem csalódott számításaiban! Ma győztesként térnek vissza!

A parancsnokok rendezték az ezredeket. Minden készen állt a támadásra. S egyszerre, akárcsak az előző napon, hirtelen megint felharsant a kürt.

Valaki elkiáltotta magát:

– A király nevében!

Az ostromlókhoz két lovas vágtatott.

Clermont gróf és kísérője sietett lélekszakadva az alençoni herceghez.

Írást húzott elő, s hangosan olvasni kezdte.

...Őfelsége, VII. Károly megparancsolta, hogy minden parancsnok és katona haladéktalanul térjen vissza Saint-Denis-be...

Az ég elsötétült Jeanne szeme előtt. Mondani akart valamit – de nem tudott. Szinte megdermedt.

Az alençoni herceg sápadtan és zavartan adott parancsot a kapitányoknak. Montmorency semmit sem értett, s Clermont grófra bámult...

A királyi paranccsal nem lehetett szembeszegülni.

Minden összeomlott. A mérhetetlen erőfeszítések, sok száz ember pusztulása, napok és hetek izzása – mindez hiábavaló volt, porrá omlott...

Néhány nappal korábban Saint-Denis-nél Jeanne parancsára hidat vertek. A lány ezt tekintette az utolsó reménynek: ha a bal part ostroma nem sikerül, megkísérelhetik, hogy átkeljenek a jobb partra, s gyors csapást mérjenek olyan helyen, ahol az ellenség nem is várja.

Most kiderült, hogy a híd nincs többé. A király parancsára éjszaka szétszedték.

Minden világos. A szavaknak és panaszoknak nincs jelentőségük, mit sem érnek. Jeanne nem is szólt egyetlen szót sem, de őt sem kérdezte senki semmiről.

VII. Károly szeptember 13-ig maradt Saint-Denis-ben. Aznap körlevelet küldött a nagyobb északi városokba, s e levélben megmagyarázta, hogy azért utazik el olyan váratlanul, mert a Loire túlsó partján nagy sereget akar gyűjteni. Nyomban el is indult dél felé.

Szeptember 21-én a felszabadító hadsereg három hónapos hadjárat után újból visszaérkezett Gienbe.

NEGYEDIK FEJEZET:
ELÁRULVA ÉS ELADVA

S egymás után múltak a borús, vigasztalan napok...

1429 őszének szürke hétköznapjai.

Úgy látszott, hogy a szerencse elpártolt Franciaországtól.

Röviddel Gienbe való visszatértük után a király tanácsadói szélnek eresztették a hadsereget. Az udvar kastélyról kastélyra vándorolt, majd megtelepedett a Loire középső folyása mentén. Jeanne szomorúan, nyomott hangulatban követte a királyt.

Azokban a napokban mindörökre megvált tőle sok hadjáratának társa, az alençoni herceg. A párizsi hadművelet kudarca után az ifjú herceg hazautazott Beaumont-ba, amelynek vicomte-ja volt. Arra számított, hogy a későbbiekben megszervezi a Normandia ellen régóta tervezett hadjáratot, hogy visszaszerezze földjeit és jövedelmeit.

Időközben a király unokatestvére elhidegült a Szűztől. A párizsi kudarc arra a gondolatra juttatta a herceget, hogy az isteni erők elfordultak Jeanne-tól; ha pedig így áll a dolog, akkor a lány már elvesztette szemében korábbi értékét.

A hadjárat megindulása előtt mégis írásban hívta meg a Szüzet, hogy vegyen részt a vállalkozásban. A király tanácsadói, La Trémoille és de Gaucourt urak azonban elutasították a herceg meghívását. Más terveik voltak. Nem akarták kiengedni a lányt a kezükből, mert úgy döntöttek, hogy kisebb hadműveletekre használják fel a „bourges-i királyság” területén.

A május-júniusi erélyes csapások eredményeként a Loire középső folyásának vidékét sikerült teljesen felszabadítani az ellenség alól, a folyó felső folyásának vidéke azonban továbbra is a burgundiak kezében maradt. Birtokukban tartották többek között a jól megerősített Saint-Pierre-le-Moustier-t s La Charitét. Ez a körülmény eddig nem nagyon idegesítette VII. Károly tanácsadóit, most azonban, hogy az udvar megvetette a lábát a Loire-tól délre, jónak látták, hogy megszabaduljanak a kellemetlen szomszédtól, aki állandóan fenyegette őket.

Jeanne egy esős októberi napon átlovagolt Bourges-ba, ahol a hadseregnek fel kellett készülnie. Jelentősebb hadat nem sikerült összegyűjteni. A Szűz november elején elenyésző erőkkel jelent meg Saint-Pierre-le-Moustier alatt. Ott újabb „csodát” tett.

...A roham elérte tetőpontját. Az emberek úgy hullottak, mint ősszel a legyek. Sokan úgy látták, hogy minden elveszett, s futásban kerestek menedéket. D’Aulon, aki a lábán sebesült meg, szintén a csatatér elhagyására készült. Amikor körülnézett, szinte megdermedt a rémülettől: az erőd falánál Jeanne hadakozott maroknyi csapatával.

A harcos fájdalmát leküzdve irányította lovát a kétségbeesetten küzdő lányhoz.

– Azonnal fúvasson visszavonulót! Nem látja, hogy szinte senki sem maradt itt!

Jeanne levette sisakját, s letörölte arcáról a verejtéket.

– Senki sem maradt? Nem igaz! Ötvenezer főnyi hadsereg harcol mellettem! Nem tágítunk, amíg be nem jutunk az erődbe!

A rettenthetetlen példa újból megtette a magáét. A Szűz harci kiáltása eljutott a megrendült szívekbe. A menekülők megálltak.

Az erődöt pedig bevették.

La Charité alatt azonban minden másképpen fordult. Amikor Jeanne látta, hogy nincs serege, erősítésért Riom, Bourges és Orléans városához fordult. A magisztrátusok hallgattak a lány kérő szavára, de nagyobb segítséget nem tudtak nyújtani.

Az élelmet és az ostromhoz szükséges eszközöket nélkülöző, az ellenség által alaposan megcsonkított, éhségtől és hidegtől gyötört kicsiny sereg a szeme láttára olvadt el, s november végén a Szűz minden eltökéltsége ellenére kénytelen volt beszüntetni a támadást.

Ez volt a második kudarca Párizs után.

Közben egész Franciaország figyelmét megint az északi rész kötötte le, elsősorban Compičgne városa.

Mielőtt a francia seregek elhagyták Île-de-France és Champagne területét, a Szajna és az Oise medencéjében erődvonalat hoztak létre a felszabadított területek fedezésére. Olyan városokból állt ez, amelyek augusztusban hűséget esküdtek a francia királynak: Creil, Senlis, Pont-Sainte-Maxence, Compičgne és Soissons.

A burgundi herceg komolyan nyugtalankodott. Vajon mit jelentene számára Île-de-France és Champagne kormányzójának tiszte, amelyet Bedfordtól szándékozott elragadni, ha nem tudja gyakorolni az e tisztséggel járó reális jogokat? Magasröptű tervébe, hogy egységes államot alakít ki az Északi-tengertől Savoyáig, éket vert Jeanne. Ezt az éket mindenképpen, semmitől vissza nem riadva el kell távolítani.

Fülöpben a legnagyobb nyugtalanságot az erődítmények közül Soissons és Compičgne keltette.

Hamarosan kiderült, hogy Soissons-nal zöld ágra vergődhet. A város kapitánya – kétszínű és mohó ember – szívesen kezdett tárgyalásokat a burgundi herceg ügynökeivel. Világosan látszott, hogy pénzért még az árulástól sem riad vissza.

Rosszabbul állt a helyzet Compičgne-nyal.

A herceg tudta, hogy a város VII. Károlyra felesküdött lakossága egy emberként gyűlöli a burgundiakat, a kapitány pedig nem kockáztatja meg, hogy a városiak akarata ellenére cselekedjék.

Pedig Compičgne megszerzése különösen fontos lett volna. Ez az erős város uralkodott Franciaország északi részének fő útjai fölött, s addig, amíg az armagnacok kezében marad, a burgundiak területébe hatoló ék megmozdíthatatlan.

Az angol kormányzat hajlandónak mutatkozott, hogy a burgundi hercegnek mindenre kiterjedő támogatást nyújtson. Az Aisne és az Oise mentén álló armagnac erődök az angolokat is legalább annyira nyugtalanították, mint a burgundi herceget: amíg ez a veszély fennáll, a winchesteri püspök nem tudja eljuttatni a kiskorú VI. Henriket Párizsba.

Miközben a burgundiak és az angolok terveket szőttek, és a szükséges megoldáson törték a fejüket, váratlan helyről érkezett segítség: a francia királyi tanácstól.

Ez a segítség a Franciaország szempontjából olyan szerencsétlen augusztus 28-i fegyverszüneti szerződés.

A fegyverszünet nyilvánosságra nem hozott cikkelyei tartalmazták azt a kötelezettséget, hogy „ideiglenesen” átadnak a burgundi hercegnek a Szajna és az Oise vidékén néhány erődítményt, többek között Compičgne városát is.

Jó Fülöp diadalt ülhetett. Már csak a szerződés gyümölcseit kellett learatnia.

Ez azonban nem mutatkozott könnyűnek. A tanácsos urak a szerződés megkötésekor nem egyeztették össze ígéretüket a compičgne-iak véleményével. Azok pedig nem akarták a burgundiak uralma alá kerülni.

Compičgne polgárai rendkívüli bátorságot és elszántságot tanúsítottak. Igyekeztek rábeszélni őket, fenyegetőztek is, de semmi nem tudta megingatni eltökéltségüket. Igaz hazafiakként inkább készen álltak a halálra, de nem akartak meghódolni az ellenségnek.

A „jó herceg” elégedetlenkedett és követelőzött. Regnault úr ravasz cselhez folyamodott. Tanácsára Clermont gróf, a király teljhatalmú megbízottja azt javasolta a compičgne-iaknak, hogy a város védelmére fogadjanak be erős királyi helyőrséget. Clermont úgy számított, hogy ezután könnyen átadhatja a várost a burgundiaknak. A városiak azonban megsejtették a gonosz szándékot, s kategorikusan visszautasították a „segítséget”. Igyekeztek hatni rájuk szeretett kapitányuk, Guillaume de Flavy felhasználásával is. A kapitány óvatos formában megpróbálta észre téríteni az engedetleneket. Amikor azonban megértette, hogy közbenjárása úgysem jár sikerrel, felhagyott a próbálkozással. Flavy kapitány legalább olyan ravasz volt, mint amilyen bátor. Mint az érsek embere és kegyence hajlott arra, hogy teljesítse az udvar bármilyen előírását, de nem úgy, hogy aláássa népszerűségét és tekintélyét, melyeket mindennél többre becsült a világon.

Ekkor Clermont, aki a „békés” eszközöket megunta, és nem tudta, hogy mit tegyen, elhatározta: ő a maga részéről mossa kezeit. Üzenetet küldött a burgundi hercegnek, s abban burkoltan felszólította: jöjjön és vegye be a várost. A compičgne-iak magukra maradtak. A francia király teljhatalmú megbízottai a kívülálló megfigyelők szerepét vették fel.

Csak erre várt a ragadozó burgundi. Most már semmi sem tartotta vissza a közvetlen hadműveletektől. Gyorsan értesítette az angolokat, s kezdte előkészíteni a csapatait Compičgne ostromára.

Így az 1430-as év kezdetén Compičgne-ra az a sors várt, hogy Franciaország második Orléans-ja legyen. Az Oise menti erőd most elfoglalta a Loire-parti erőd helyét. Compičgne sorsa természetesen nem dönthette el a háború kimenetelét. Bizonyos mértékben azonban megszabta mind az angol-burgundi, mind a francia-burgundi viszony jövőjét. Ez pedig gyorsíthatta vagy lassíthatta a végleges megoldást. A helyzetet világosan megértették a végleges győzelem hívei és ellenségei egyaránt. Éppen a Szűz ne értette volna? Tétlenül és közömbösen nézhette-e ilyen körülmények között az eseményeket?

Beköszöntött az új tavasz. A nap ragyogóbban sütött, a nappalok hosszabbak lettek. Gyakori utazásai során a többiektől elszakadt Jeanne fáradhatatlanul járta a mezőket, mohón szívta magába a részegítő tavaszi levegőt. A mindig beszédes és közlékeny lány azokban a napokban zárkózott lett, magába mélyedt.

A kora tavaszi képek önkéntelenül is előcsalták emlékeit. Mi is történt egy évvel ezelőtt?

...A Coudray-torony. Március...

Visszaemlékezett a királlyal és az alençoni herceggel megtett útjára.

Aztán a tisztítótűz...

Majd Tours, Blois és Orléans. Már áprilisban...

Most ismét április következik. S lelkében ugyanolyan kínlódások. Ugyanaz a szenvedélyes lelkesedés hajtja előre, mindig a veszély felé, ahol a legnehezebb, ahol a legnagyobb szükség van rá...

Minden pontosan ugyanúgy van.

S még sincs úgy semmi.

Most már minden részletében tudja azt, amit régebben csak sejtett. Gyűlölik. Üldözik. Igyekeznek elválaszthatatlan fallal elkülöníteni a néptől. A néptől, amelyből erejét és bátorságát meríti, amelytől rettenthetetlenségét és harci sikereit nyerte. Eltávolítanak tőle mindenkit, aki szintén hisz benne, s akikben ő is megbízik. Hol vannak a bátor lotaringiaiak?... S az ősz La Hire?... S Pasquerel?... Az alençoni herceg?... Az urak minden lépését figyelik, minden gondolatát igyekeznek ellesni. Addig nem nyugszanak, amíg el nem pusztítják.

Ugyanúgy bánnak vele, akárcsak Compičgne-nyal.

Csakis Compičgne-ban lehet a helye!

...Jeanne egy vakítóan szép áprilisi reggelen hagyta el az udvart. Sikerült magával vinnie néhány száz katonát. A kapitányok közül a régi ismerősök mentek vele – Ambroise de Loré és Poton de Xaintrailles. Az utolsó pillanatban csatlakozott hozzá az olasz lövészek százada is, Baretta kapitány vezetésével.

A kis csapat észak felé vette az útját.

A hír, hogy a Szűz visszatért a harc mezejére, gyorsan bejárta a városokat és falvakat. Az önkéntes futárok nem kímélték a lábukat, a lelkesítő hírek szájról szájra jártak.

Most Melunben van... Most már Lagnyban... Győzelem!

Jeanne kicsiny serege Lagnynál szétverte az angolok hetyke bandáját, amely már hetek óta pusztította a környező vidéket. Franquet d’Arras, ez a könyörtelen gonosztevő a győztes lány fogságába került, s ő az igazságszolgáltatás kezére adta.

Île-de-France és Champagne egyszerű népe ujjongott örömében.

A Szűz nem hagyta cserben őket, megint velük van!

A városok felajánlották segítségüket és támogatásukat. Mindenfelől özönlöttek az önkéntesek osztagai, és Jeanne kicsiny csapata hamarosan kétezer főnyi sereggé duzzadt.

Az ellenség nyugtalankodott. A burgundi herceg levele nyomán megnyugodott winchesteri bíboros, amikor hírül vette, hogy Compičgne bevétele már csak napok kérdése, hozzákezdett terve megvalósításához. Április 23-án Calais-ban nagyobb angol sereg szállt partra VI. Henrikkel, akit a prelátus Párizsba akart vitetni. Hiába! Jeanne újabb fellépése gátat vetett ezeknek a terveknek. A párizsi út el volt zárva. Compičgne hosszabb védelemre készült fel, Normandia északi részén újból megkezdődtek a partizánharcok. Bedford nem garantálta a veszélytelen utat a fiatal uralkodónak. S az angol katonák sem kívántak összetalálkozni az „armagnac boszorkánnyal”. A feldühödött kardinális rendeletet adott ki „azok ellen, akik félnek a Szűz varázslataitól”. De hiába igyekezett felkelteni a harcosok becsvágyát, hiába fenyegetőzött börtönnel, a kellő hatást semmiképpen sem érte el. A tűzkeresztségen még át sem esett újoncok, akik hallottak az orléans-i és patay-i „csodáról”, és tudták, hogy régi társaik közül mennyi nem tért haza, minden újabb Franciaországból érkező hírre remegni kezdtek.

VI. Henrik sokáig ott maradt Calais-ban.

A bíboros csak egyet tehetett: erősítést küldött Jó Fülöpnek. A hercegnek nagy erőkre volt szüksége. Most már mindenki tudta, hogy Compičgne-nál a dolgok nem oldódnak meg napokon belül. Csakis szabályos ostromról lehetett szó.

Május 13-án Jeanne megérkezett Compičgne-ba.

Az első ismerős arc, amelyet a városban meglátott, a reimsi érsek arca volt.

...Az érsek Jeanne előtt hét nappal érkezett Compičgne-ba. Várta a lányt, s nem vesztegette hiába az idejét...

A compičgne-iak nagy lelkesedéssel fogadták, megmentőjükként üdvözölték a Szüzet. A város legjobb házában szállásolták el, s megérkezése örömére hálaadó misét mondottak. Jeanne azonban nem maradt a városban. Sietett, hogy a Compičgne-ba vezető utakon ellenőrizze a helyzetet, s kapcsolatot teremtsen a szomszédos helyőrségekkel. Kisebb csapata élén tíz napig járta az Oise és az Aisne völgyét, hogy megelőzze az ellenséget.

Kiábrándulás várta.

A legfőbb szövetséges, amely Compičgne körülzárását megakadályozhatta, Soissons volt. Soissons azonban megtagadta a francia sereg bebocsátását. Guichard Bournel városkapitány már régóta titkos tárgyalásokat folytatott Fülöp herceggel, s most nyíltan az ellenség mellé állt. Ez komoly csapást jelentett. Az angolok és burgundiak ezzel egyidejűleg Compičgne-tól északkeletre számos megerősített helyet elfoglaltak, s gyorsan nyomultak előre dél felé.

A kör bezárult.

Amikor Jeanne látta, hogy a város körülzárását nem tudja megakadályozni, megváltoztatta szándékát. Május 23-án reggel, az ostromlók orra előtt – száguldó osztaga újból betört Compičgne-ba.

Monseigneur Regnault közben elhagyta a veszélyes övezet határait.

Flavy kapitány elmagyarázta Jeanne-nak a távollétében kialakult helyzetet.

Az ellenség elfoglalta az Oise szemközti, északi partját, s katonai erőket vonultatott fel a négy legfontosabb ponton.

A burgundi herceg főhadiszállását Coudunban, Compičgne-tól egy kilométernyire ütötte fel.

Jean de Luxembourg, a herceg főkapitánya északkeletre, Clairoix-ban, az Aronde és az Oise találkozásánál helyezkedett el.

Nyugaton, Venette-nél az angolok tábora állt.

Compičgne közvetlen közelében, a jobb parti híd előtt álló erődítményekhez közel, Margnynál külön burgundi hadtest állt Baudon de Noyelles vezetésével.

Jeanne rögtön látta, hogy hol az ellenség sebezhető pontja. Nem szabad bevárni, amíg a herceg és az angolok megváltoztatják állásaikat, hanem csapást kell mérni a Margnynál levő hadtestre. Siker esetén – márpedig Baudon de Noyelles csekély létszámú seregét számításba véve, a sikerhez nem férhetett kétség – tovább kell folytatni ezt a támadást, s a Clairoix-ban állomásozó burgundiakra kell lesújtani. Ha ez a hadművelet is sikerrel jár, az angolok harapófogóba kerülnek, a város, a folyó és a hátuk mögött álló győztes sereg harapófogójába.

A tervet a váratlan támadásra építették. A siker legfőbb biztosítéka az volt, hogy a szövetségesek ne ocsúdhassanak fel, és ne hangolhassák össze hadműveleteiket.

Flavy kapitány helyeselte a Szűz tervét. Jeanne nyomban cselekedni akart. A kapitány azzal érvelt, hogy elő kell készítenie az embereket, s néhány óra haladékot kért.

A kitörést délután öt órára határozták el.

A reggeli istentisztelet idején történt, a Saint-Jacques-plébániatemplomban.

Jeanne a templom mélyén állt, az egyik oszlophoz támaszkodva. Alig figyelt oda a pap monoton hangjára. Riadt gondolatok űzték egymást fáradt agyában. S egyszerre szörnyű, vigasztalan bánat fogta el. A szíve fájdalmasan összeszorult.

Ilyen érzések máskor is elfogták Jeanne-t. Most azonban különösen rosszul érezte magát. Mi történt? Fél a vereségtől? Nem hisz a sikerben és a maga erejében? Az ilyen gondolatok távol álltak a rettenthetetlen lánytól. Nem ilyesmi aggasztotta. Hát akkor mi? Nem tudott válaszolni rá. Talán Flavy kapitány marcona és hideg tekintete, ami oly csodálatosan emlékeztetett az érsek úr ravasz szemére?...

A mise véget ért. Amikor a hívek meglátták a Szüzet, mindnyájan köréje sereglettek. Valamennyien észrevették a lány szokatlan hangulatát. Mind hallgattak. S akkor Jeanne hangosan kimondta azt, amit addig magának sem akart elhinni:

– Drága barátaim!... El kell mondanom: biztosan tudom, hogy eladtak és elárultak engem. Tudom, hogy kik tették. Nem szolgálhatom tovább hazámat, mert rövidesen a halál martaléka leszek...

A következő pillanatban Jeanne már megbánta szavait. Minek kell ilyesmiről beszélni? Miért rémisztgeti a szegény emberek lelkét, akiknek elég a maguk bánata is? Ki enyhíthetné az ő sorsát?

Nem! El kell űzni a nyomasztó gondolatokat! Most nincs ideje az elernyedésnek! Mindent meg kell tennie, ami csak az erejéből telik. S legelőször sikerrel végre kell hajtani a tervezett hadműveletet.

A kitörés, amint tervezték, pontosan öt órakor kezdődött.

Elöl almásderes lován Jeanne vágtatott. Fehér vértet viselt. Selyemköpenye lobogott a szélben. Fivérei, Pierre d’Aulon, az olasz Baretta és Guillaume de Flavy kapitány követte. A kitörésben mindössze körülbelül hatszáz ember vett részt.

Eleinte minden jól ment. Miután a francia csapatok áradata elhagyta a nagy felvonóhidat, Margny felé tört. Csata kezdődött, s az ellenség hátrálni kezdett. Flavy kapitány azonban egyszerre kurta parancsot adott embereinek, s visszafordult a város felé.

Mi történt? A Szűz körülpillantott, s jobbról nagy porfelhőt vett észre. Csak a burgundiak lehettek Clairoix-ból. Miért hagyták el egyszerre a táborukat? Ki figyelmeztette őket? Az eredeti tervre természetesen most már gondolni sem lehetett. Habozás nélkül vissza kell térni a városba. Ha a francia sereg nem mozog elég gyorsan, az a veszély fenyegeti, hogy maga kerül harapófogóba.

A Szűz egy pillanatra megdermedt. Villámként hasított belé a gondolat: miért nem szólt neki Flavy semmit? Az ő serege már a hídon jár, már majdnem bejutott a városba!

Az ellenség közeledett. Egyetlen pillanatig sem lehetett késlekedni. A franciák soraiban fejvesztettség lett úrrá, s az előbb még bátran rohamozó harcosok rendezetlen tömegben menekültek.

Jeanne megértette, hogy mi a feladata: tervszerű visszavonulássá enyhíteni a pánikszerű menekülést. Megértették ezt legközelebbi fegyvertársai is. A bátor férfiak közös erőfeszítéssel fedezték egységeik visszavonulását. Úgy verekedtek, mint az ördögök, s hamarosan megállították a támadók erőteljes rohamát. Jeanne reménykedve fordult az erőd felé! Hála Istennek. A franciák legnagyobb részének sikerült elérnie a hidat. Nem lesz nagy a veszteség!

S egyszerre a lány olyasmit vett észre, amitől a vér is meghűlt az ereiben...

A lihegő Flavy néhány lovag kíséretében felment a falakra. Onnan úgy láthatta a csatamezőt, mint a tenyerét. Éber tekintettel figyelte a lebegő köpenyes, fényes vértű kis alakot. Az, mint mindig, most is túlfeszíti a húrt. Valaki azonban, talán d’Aulon, nem engedi. A fegyverhordozó megragadja a Szűz lovának zabláját, s magával húzza a lovat. Már el is szakadtak a burgundiaktól, s most lassan közelednek a híd felé. Már el is értek oda. Itt az idő...

A kapitány ajka megremegett. Egyik alárendeltjéhez hajolt, s valamit mondott neki. A lovag értetlenül felrántotta a szemöldökét, s hátrahőkölt. Erre Flavy a falon a főkapu tornyához futott, s harsogva adott parancsot a szolgálatos őrnek. A következő pillanatban a rozsdás láncok megcsikordultak, s a híd emelkedni kezdett...

Szörnyű kép volt! Azok a harcosok, akiknek sikerült felugrálniuk a hídra, most borsóként potyogtak le onnan. Mások, akik nem érkeztek idejében, a hátsó sorok nyomására az Oise hullámaiba zuhantak, ahol a pusztulás várt rájuk.

A kapitány azonban mindezt nem vette észre. Tekintete továbbra is a világos alakra szegeződött.

Most nem menekül meg! Már körülvették. Még hadakozik, forgatja kardját a feje fölött. Valaki most ügyesen mellésodródik, s megragadja a köpenyét... Lerántja a lóról... Mindennek vége!...

Guillaume de Flavy mélyet sóhajtott, s rá sem pillantva a közelében állókra, lesietett a falról. Fiatal tiszt futott vele szembe. A tiszt arca ólomszürke volt.

– Sire, a kaput bezárták, s a hidat felvonták!

– Az én parancsomra.

– De hiszen kívül rekedtek...

– Tudok mindenről, de nem kockáztathatom a rám bízott erőd sorsát.

A kapitány félrelökte az őt zaklató embert, s tovább akart menni. A tiszt azonban utána futott.

– Uram, még nem veszett el minden! Újabb kirohanást kezdhetnénk! A Szűz megmentése érdekében minden polgár részt vállalna benne!

A kapitány körülnézett, aztán jeges pillantással végigmérte a tolakodót. Micsoda hülye! S ilyen emberekkel van körülvéve! Az első adandó alkalommal megszabadul ettől a pimasztól.

Most azonban nem ez a fontos: késlekedés nélkül futárt kell indítani az udvarhoz...

Amikor a király megtudta, hogy a Szüzet a burgundiak elfogták, hirtelenében nagyon rosszul érezte magát. Az uralkodóban valami olyasféle érzés támadt, mint a lelkiismeretfurdalás.

– Talán tárgyalásokat kezdhetnénk a kiváltásáról? – kérdezte félénken a főkamarást.

– A kiváltásáról? – La Trémoille kövér arca rendkívüli csodálkozást tükrözött. Félig kinyitotta a száját, majd gúnyos mosolyra torzult az arca.

– Ennyire meggazdagodott volna Felséged? Csak nem kapott valahol újabb birtokokat? Akkor talán inkább adósságai egy részét kellene törlesztenie.

A király nagyot nyelt és elhallgatott. Pedig még szeretett volna valamit mondani. Szerette volna odavetni, hogy a franciáknak vannak nemes foglyaik, s megkísérelhetnék azok kicserélését a lányért, anélkül, hogy pénzt kellene kiadniuk. Egyszerre azonban minden iránt mélységes közöny fogta el. Mi az ördögnek kellett a lánynak odamennie! Végül is mi neki a Szűz? Már régóta csak kellemetlen teher. Nem akart hallgatni senkire. Mindenben a maga feje után ment. Most megfizethet a makacsságáért. Ha a király minden parasztjáért emészteni kezdené magát, még lélegzetvételre sem jutna ideje!

Monseigneur Regnault gondosan figyelte a királyt, pontosan kiolvasta annak minden gondolatát.

– Ne nyugtalankodjék Felséged! Jeanne csak azért pusztult el, mert nem akarta alávetni magát a tapasztaltabb embereknek, és a maga feje után cselekedett. Ez az Isten ujja! Felséged nem bűnös semmiben. S ráadásul jó helyettesre is akadtam: fiatal pásztor keresett fel bennünket Gévaudanból, aki csodás jeleket látott. Meggyőződésem, hogy ez a pásztor hamar elfeledteti Felséged alattvalóival a nyakas kis parasztlányt.

Monseigneur Regnault úgy beszélt Jeanne-ról, mint aki már meghalt.

A lány azonban még élt. A lelke tele volt szeretettel és bátorsággal. Hitt a győzelemben, és nem kételkedett saját erejében.

Még várt rá az utolsó hőstett.

ÖTÖDIK FEJEZET:
„A MAGAS POLITIKA”

Fél év múlt el, amíg döntöttek a burgundiak foglyának sorsáról. Hat hosszú hónapon át hurcolták egyik kastélyból a másikba, egyik tömlöcből a másikba, s hagyták, hogy kétségek gyötörjék: kiszabadul-e, visszatartják-e túszként? Átadják hóhérainak? vagy kiszolgáltatják az angoloknak?

Közben Jeanne viszályok középpontjában állt.

Az íjász, aki Jeanne-t elfogta, parancsnokának, a Bâtard de Wandonne-nak adta át foglyát. A wandonne-i Fattyú továbbküldte a lányt hűbérurának, Jean de Luxembourg-nak. Ez pedig közvetlen vazallusa volt Jó Fülöp hercegnek, aki a feudális rend szokásai szerint magának követelhette a foglyot, hogy saját őrizetébe vegye. Ezt azonban Jó Fülöp nem tette meg. Jobbnak látta, ha a Szűz hűbéresénél marad, mert azzal időt nyerhet, s szabadon felmérheti a kialakult helyzetet.

A „jó hercegben” azonban feltámadt a kíváncsiság. Látni akarta a legendás Szüzet, s ezért, amikor hírt szerzett az eseményekről, nyomban Margnyba sietett.

Sötét, homályos terem alacsony boltívekkel s kikopott kőpadlózattal. A keskeny ajtótól balra megrepedezett domborművekkel kirakott kandalló. Mellette durván ácsolt asztal és összecsukható ülőzsámoly. A szoba szomorú egyhangúságával éles ellentétben állnak az összesereglett emberek, a tarka bársonyba és selyembe öltözött urak. Élénken, hangosan fecsegnek egymással, nevetgélnek. Érdekes látványt várnak. Ki az asztalnál foglal helyet, ki a kandalló oldalának dől, mások pedig egyenesen a kőpadlóra ülnek. A legpimaszabb és leggőgösebb udvaroncok, Európa egyik legragyogóbb udvarából.

S köztük van uruk is.

A többiektől külön áll. Bal kezét behajlítja, jobb kezével pedig botra támaszkodik. Mint mindig, most is pózol. Ruházata hangsúlyozottan egyszerű és választékos. Az Aranygyapjas Rend széles lánca pompásan csillog hosszú bársonyköntöse bíborszínű szövetén. Arca az öregedő Caesar antik portréjára emlékeztet: ugyanolyan éles és mély ráncok a keskeny ajkak mentén, ugyanolyan egyenes orr, fölötte a magas homlok, mély barázdáival, s ugyanolyan beesett szem. S ugyanúgy semmi szőrzet az arcon, semmi haj a fejen: ostoba betegség irtotta azt ki, amelyet a vénuszi örömök közepette szerzett... Egyébként Burgundi Fülöp nem sokat törődik a betegségekkel. Karcsú és fiatalos, akárcsak tíz évvel ezelőtt. Most is átdőzsöli az egész éjszakát, reggel pedig tüzes paripán száguldozik, és pontosan célba talál íjával.

„Jó hercegnek” nevezték el. Különösen a nőkhöz volt „jó”: beszélték, hogy minden burgundiai faluban volt gyermeke. Sok ágyast és két hites feleséget fogyasztott el. Nemrégiben ülte nagyszerű lakodalmát, amely fényűző pompájával és gazdagságával mindenkit ámulatba ejtett: harmadik házasságát ünnepelte, a távoli Portugália egyik hercegnőjét vette feleségül, akit rokoni szálak fűztek az angol Lancaster-házhoz. A herceg „jósága” érzékenységében nyilvánult meg. Szentimentális ember volt, sűrűn ontotta könnyeit. S legalább ugyanolyan bőségesen ontotta – a vért is.

Gáncs nélküli lovagnak és példás katolikusnak tartották. Védnöke volt a lovagi rendnek, a hagyományos lovagi szokásoknak. Keresztes hadjárat gondolatával foglalkozott, s még arról is ábrándozott, hogy valamikor szentté avatják. Az égiektől azonban nagyon messze állt. Kapzsi nyerészkedő volt, aki a világon mindennél többre becsülte a fényűzést és a világi javakat. Ravasz diplomataként rászedte barátait és ellenségeit egyaránt; machinációinak közvetlen céljául a királyi korona megszerzését tűzte ki.

A herceg sorsa furcsa módon egybefonódott a Szűz sorsával. Fülöp először Orléans alatt hallott a Szűzről. Akkor Jeanne közbelépte kitépte a burgundi kezéből „Franciaország szívét”, s majdnem szembefordította az angolokkal is. Másodszor a reimsi hadjárat során botlott az „armagnac boszorkányba”; ez a hadművelet majdnem katasztrófával végződött számára. Igaz, hogy Regnault érsek úr váratlan segítségével sikerré változtatta ezt a készülő katasztrófát. A Szűz azonban Compičgne alatt harmadszor is hallatott magáról. S ki tudja, hogy mi lett volna, ha a francia táborban nem akadnak a hercegnek titkos barátai.

S most hatalmában van a lány!

A vas tompán zörög a kőpadlón. Az ajtóban egy lovag jelenik meg, majd egy másik. Meghajolnak a herceg előtt, s előre lökik a lányt. A fogoly keze hátrakötve. Rövid fekete haja erősen kuszáit. Tépett rövid köpenye alól kilátszik a vértezete.

Hirtelen csend szakad a teremre.

A herceg elmélyülten mustrálja végig foglyát.

Ez tehát a hírhedt Szűz! Szűz? Lány! Vértbe öltözött kölyök! Ostoba maskara! S ez rémisztgette hosszú hónapokon át a tapasztalt harcosokat és hadvezéreket? Bizony, nagy ostobaság az egész!

A herceg nem tudja, hogy dühöngjön-e vagy nevessen.

Ajkai önkéntelenül mosolyra rándulnak.

Harsány hahota csendül. Valaki vaskos tréfát ereszt meg, egy másik furcsa fintort vág...

A herceg int, s csend támadt.

Beszélték, hogy szép lány. A herceg nem úgy látja. Nem talál benne semmi női bájt. Koszos, mindenütt véraláfutások és zúzott sebek. Borzas kis verébkölyök! Egyszerűen szánalmas!

Hirtelen azonban találkozik a tekintetük.

Elcsodálkozik.

Érzi, hogy testén egyszerre kellemetlen remegés fut végig.

Micsoda tekintet! A lélek legmélyére hatol! Felébreszti a lelkiismeretet!

A herceg elveszti a fejét. Szeretne elfordulni és eltávozni. De nem! Még csak az kellene!... Majd rákényszeríti, hogy lesüsse a tekintetét!

Eleinte csendesen beszél. Aztán egyre hangosabban és hangosabban. Végül ordítozni kezd. Mocskos káromkodások hagyják el a száját. Olyan szavakat mond ki, hogy még a mindenhez hozzászokott udvaroncok is elpirulnak bele...

A csörgősipkás, púpos törpe titokban meglöki egy sötét köpönyeges úr könyökét.

– Sire Monstrelet[13], ügyeljen arra, hogy mit mond ő hercegi fényessége. Kegyelmednek, mint udvari történetírónak mindenről be kell számolnia az utókornak!

Monstrelet utálkozva fordítja félre a fejét e tréfa hallatán. Nem, jobb, ha elfelejti, amit hallott. S mindenkinek jobb volna, ha elfelejtené...

...A herceg tajtékzik a dühtől.

A szemek továbbra is beléhatolnak. Most azonban könnyek csillognak ezekben a szemekben...

A herceg dühe hirtelen elszáll. Egyszerre úgy érzi, hogy kicsiny és fáradt lett.

Lehorgasztja a fejét, s csendesen így szól az udvaroncokhoz:

– Menjünk, uraim!

Az események gyorsan fejlődtek. A párizsi egyetem, amely a burgundi herceg pártján állt, azt követelte, hogy Jeanne-t mint eretnekgyanús személyt állítsák egyházi törvényszék elé. Az egyetem véleménye alapján ünnepélyesen bejelentette jogát az „eretnekre” Pierre Cauchon, Beauvais püspöke mint inkvizítor, mert Jeanne-t az ő egyházmegyéje területén fogták el.

A burgundi herceg gondolkozott.

Nagyon valószínűnek látszott, hogy mindezek a követelések egy valakitől indultak el. S nem volt nehéz kitalálni, hogy ez a valaki csakis a mindenható bíboros lehet. Ha pedig így áll a dolog, akkor nincs ok a sietésre. A „jó herceg” tudta, hogy a winchesteri püspöknek milyen nagy szüksége van a Szűzre. Itt alkudni kell, amíg csak ki nem sajtolja a lehető legtöbbet. Azonkívül a burgundi nem akart dönteni a Szűz kérdésében, amíg el nem dől Compičgne sorsa.

Jeanne értékes drágakőnek számított, amelynek a segítségével hatni lehet a makacs városiak szándékaira; amíg a város engedetlenkedik, az ilyen zálogtól nem lehet megválni.

Így aztán az első puhatolózások válasz nélkül maradtak.

Jó Fülöp nem sokat tévedett, amikor úgy számolt, hogy a francia egyházi férfiak háta mögött az angol kormányzat vezetője áll. De az igazság sokkal bonyolultabb volt. Mindegyik igénylőnek megvoltak a maga indokai.

Az inkvizíció már régóta titkolt félelemmel figyelte, hogy mi történik Franciaországban. Volt is erre éppen elég oka.

A nyugtalan XV. századot élték.

Három pápa küzdött egymással. Az egyházellenes eszmék dudvája mindenütt elterjedt. Az angol lollardok után a cseh husziták is felléptek. Husz János magister támadta Róma tekintélyét, és tagadott bizonyos egyházi tanításokat. S a magisternek nemcsak Prágában tapsoltak... A katolikus világnak csak nagy nehézségek árán, a világi és egyházi hatóságok erejének összefogásával sikerült visszavernie az eretnekek támadásait. A konstanzi zsinat elítélte Huszt, s megszüntette az egyházszakadást: újból egy pápa állt az egyház élén. Ezzel azonban az ügy nem ért véget. A felkelő Csehország a forradalmi fertőzés tűzfészke lett. A megégetett magister tanítványai megverték „Krisztus harcosait”, s székében terjesztették eszméiket. Németország... Lengyelország... Magyarország... A huszita röpiratok a messzi Pireneusi-félszigetig is eljutottak. Veszélyeztették a papok és a szerzetesek tekintélyét, hatalmát, vagyonát, létét. Kétségbe vonták az egész fennálló rendet.

Amikor pedig Franciaországban hirtelen megjelent a Szűz, az egyházi hatóságok nem tudták leplezni riadalmukat. S a riadalom nem is volt alaptalan: a poitiers-i kihallgatáson Jeanne mindenki füle hallatára kijelentette: Isten akarata és szava nemcsak a papság közvetítésével juthat el a hívőkhöz!

„A Mi Urunk könyveiben több van, mint a ti írásaitokban!”

Nem véletlen, hogy e szavak hallatára úgy megzavarodtak a tisztelendő atyák: az isteni kinyilatkoztatás az egyház dogmáival szemben – de hiszen ez a szekták alaptétele! Ha minden hivő közvetlenül az Istennel kezd érintkezni, akkor a katolikus egyház feleslegessé válik, s pusztulás vár rá! Magától értetődik, hogy maga a Szűz nem jutott ilyen következtetésekre. Nem tartotta magát a husziták hívének. Távol álltak tőle az egyházi viták.[14] Nem gondolt a hittudományi finomságokra, hanem csak a maga nagy küldetésére. A következtetések azonban önmaguktól adódtak.

Az inkvizíció nem volt sem vak, sem süket.

Figyelte a lány tetteit, minden lépését. Az első gyanúk igazaknak bizonyultak. A lány mit sem törődik a papság gyámkodásával! A szegényekkel cimborál, azokból állította össze seregét! Kijelentette, hogy Isten nevében cselekszik! Bálvány lett, amely előtt éppen úgy hajlonganak, mint az Isten előtt!...

Nem csodálkozhatunk tehát, hogy az inkvizíció és az egyetem az első lehetséges alkalommal bejelentette jogát az „eretnekre”.

A párizsi egyetemi teológusok hosszú éveken át az angol-burgundi párt bőkezűségéből éltek és gazdagodtak. A doktorok és magisterek jó fizetést húztak, sok beneficiumot[15] kaptak. Éppen ezért nagy rémületet keltett bennük Jeanne megjelenése Párizs alatt!...

Ezt nem lehet elfelejteni. „Jámbor” lelkükben vad gyűlölet támadt azzal szemben, aki miatt rettegniük kellett. Aki kezet emelt az ő jólétükre, annak el kell pusztulnia!

Nem kevésbé földi indokok vezérelték Cauchon püspököt sem. Kénytelen volt elhagyni előbb Reimst, majd Beauvais-t is. Csak azért vesztette el a püspökségét, mert hívei az armagnac Szűz oldalára álltak, s őt, a püspököt elűzték, megfosztották minden vagyonától és jövedelmétől. Megbocsáthatja-e ezt az ember? Pierre Cauchon korántsem a krisztusi igék szellemében élt, s amikor megütötték a jobb orcáját, nem tartotta oda a balt is. Milyen nagy volt az öröme, amikor megtudta, hogy Jeanne-t az ő egyházmegyéjében fogták el! Nem kételkedett benne, hogy neki, csakis neki van joga elítélni veszélyes ellenfelét, aki egyben eretnek is.

Egyébként csatlakoztak ezekhez az elképzelésekhez más, nem kevésbé nyomós szándékok is. A körülmények összessége alkalmasnak mutatkozott arra, hogy Cauchon hamarosan „a nagy politika” egyik központi alakja legyen.

Akkoriban Winchester püspöke még Londonban tartózkodott, s különös figyelmet fordított kíséretének egyik tagjára.

Hatvanéves, erőteljes, mozgékony ember volt ez. Francia, aki jól beszélt angolul. Magas egyházi rangot viselt, de nem idegenkedett világi megbízatásoktól. A bíboros finom érzékével kiszimatolta ennek az udvaroncnak, Pierre Cauchonnak – aki mindig olyan szívélyesen és szolgálatkészen viselkedett – bizonyos különleges sajátságait. Értesüléseket gyűjtött róla, s látta, hogy nem tévedett, olyan emberrel van dolga, aki alkalmas a főszerepre a kigondolt misztériumjátékban.

Pierre Cauchon tárgyilagos üzletember volt. A siker és a pénz kedvéért hajlandónak mutatkozott feláldozni mindent, még a lelkiismeretét és a becsületét is.

Már kora fiatalságában megtanulta a képmutatás és csalás művészetét. Számító és rideg emberként magabiztosan haladt a karrier útján, miközben hajlongott az erősek előtt, s elnyomta a gyengéket. Harminckét éves korában rektora lett a párizsi egyetemnek, negyvenéves korában már több jövedelmező tisztsége, beneficiuma volt, negyvenkilenc éves korában pedig elnyerte a püspöki süveget.

Vagyonát a XV. század első évtizedeinek zavaros vizeiben halászta össze. A burgundi párthoz csatlakozott, sikeresen tevékenykedett Párizsban, s élére került az armagnacokkal leszámoló „bíróságnak”. „Ítéletei” alapján a hóhérok az emberek százait végezték ki, s ezek vagyonának jelentős része a bíró úr zsebébe vándorolt.

Cauchon később is hűséges szolgája maradt a haza ellenségeinek. Részt vett a troyes-i szerződés megszövegezésében, 1429 nyarán és őszén többször felszólalt a burgundi herceg nevében a Franciaország szempontjából oly kedvezőtlen tárgyalásokon.

E tárgyalások közben Cauchon többször is találkozott a reimsi érsekkel. Monseigneur Regnault közvetlen főnöke volt: a beauvais-i egyházmegye a reimsi egyházi tartományhoz tartozott. Annak ellenére, hogy ellenséges feleket képviseltek, a két rokon lelkű ember hamarosan közel került egymáshoz, s megtalálták a közös nyelvet. Ez mindkettejüknek megkönnyítette a ravasz játékot.

Beauvais elvesztése Cauchont teljesen a winchesteri bíboros karjába kergette. Az bátorította őt, s szította bosszúvágyát. A püspök magas jövedelmet húzott. A mindenható kardinális célzott arra, hogy az elvesztett egyházmegyét pótolhatná a roueni tartomány... Az ilyen bőkezű adományt azonban természetszerűleg meg kellett érdemelni. Ám ez nem riasztotta el Cauchont. Tudta, hogy mit követelhetnek tőle. Ugyanolyan jól tudta azt is, hogy urainak kívánságai egyeznek az ő óhajaival.

Az idő múlott. A szenvedélyek fellángoltak. A párizsi egyetem újból és újból zaklatta Jeanne fogvatartóit. A „jámbor atyák” igen erős kifejezésekkel követelték, hogy a burgundi herceg és vazallusa teljesítsék kötelességüket, s adják ki végre a foglyot.

Mire várnak az urak? Talán nem értik, hogy az ilyen ügyet nem lehet halogatni? Talán el akarják veszíteni jó katolikus hírnevüket?

Az ilyen érvek azonban nyilvánvalóan nem nagyon izgatták a burgundit. A követelések továbbra is válasz nélkül maradtak.

Erre a winchesteri püspök nyíltan kezébe vette a dolgot. Legelőször is igyekezett kidolgozni a pontos tervet.

Igényt tart a Szűzre az inkvizíció? – Jó!

Egyházi törvény elé akarja állíttatni az egyetem? – Nagyszerű!

Jogot formál rá Cauchon püspök is? – Annál jobb!

De nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ki támogatja és biztosítja mindannyiukat – őfelsége, Henrik, Anglia és Franciaország királya. A király nélkül, vagyis pontosabban – a winchesteri bíboros nélkül nem érnek el semmit. S a burgundi herceg és vazallusa sem véletlenül játssza meg a süketnémát. Ingyen nem adják ki a zsákmányukat. A Szűz elsősorban hadifogoly. Tehát mint ilyenért, váltságdíjat kell érte fizetni. A váltságdíjat pedig csak az angol kormányzat fizetheti meg: az egyházi hatóságok az ilyesmiben nem illetékesek. A pénznek „a jó herceg” természetesen nem tud ellenállni. S amikor a fogoly az angolok kezében lesz, akkor majd át lehet adni az egyházi hatóságoknak.

Különleges egyházi bíróságnak kell ítélkeznie felette.

Annak a „szent inkvizíció” képviselője is tagja lesz.

A bíróság tagjai pedig az egyetem legrangosabb hittudósai, professzorai.

Elnökké Cauchon püspököt kell kinevezni.

Így aztán igazságosan kielégítenek mindenkit, beleértve a burgundi herceget is, s a vádlott mintaszerű bíróság elé kerülhet.

Mit lehetett volna felhozni ez ellen?

A fekete reverendás, barázdált arcú öreg könnyedén szállt le lováról. A kamarás a herceg lakosztályába vezette. Jó Fülöp a külső tisztelet minden jelével fogadta a püspököt, s miután az megáldotta, helyet mutatott neki maga mellett.

A két politikus vizsla szemmel méregette egymást.

Egyik sem tudta visszafojtani a mosolyát.

Már régi ismerősök voltak. Cauchon a burgundi jóvoltából lett püspök, a burgundi pedig hosszú éveken keresztül megbízható ügynökeként használta fel őt. Mennyire kiismerték közben egymást! Nem sokat kellett beszélniük és kertelniük. Szavak nélkül is mindent világosan értettek. A herceg tudta, hogy a prelátus milyen céllal érkezett, a püspök pedig sejtette, hogy mit fog neki válaszolni a herceg.

A fogadás ceremóniája mégis a szabályoknak megfelelően zajlott le, sietség nélkül. Mindketten megőrizték méltóságukat, s megadták egymásnak a tiszteletet.

Cauchon hosszú, ékes beszédbe kezdett a hitről és az istenfélelemről. Bókokat mondott a hercegnek, magasztalta az egyháznak nyújtott támogatását, istenfélelmét és szent életét. Őfensége nyilván e boszorkány kérdésében is jól tudja kötelességét, s azt kétségtelenül teljesíteni is fogja.

A herceg nem sietett a válasszal. Beszélt a nehéz időkről, a szörnyen terhes kiadásokról, amelyeket folytonosan vállalnia kell angol szövetségeseiért... Ami a Szüzet illeti, ebben a kérdésben tehetetlen. Vajon a püspök nem tudja, hogy a lány Luxembourg úr hadizsákmánya?

Dehogynem, a püspök ezt igen jól tudja. Tudja azt is, hogy a lányt Jean de Luxembourg-nak a Bâtard de Wandonne adta át. Persze, mindennek utánanéztek. Őfelsége kormánya nem is hátrál meg a költségek elől. A kormány úgy döntött, hogy méltányolja a szövetségesek igyekezetét. A Bâtard de Wandonne néhány száz livre járadékot fog kapni, Luxembourg úrnak pedig hatezret fizethetnének...

A herceg hallgat. Arcáról nem lehet semmit leolvasni. A püspök is hallgat egy darabig, aztán folytatja.

Hatezer livre – hatalmas összeg! Egész vagyon! S kiért? Egy közönséges parasztlányért! Gondolkozzék csak ezen őfensége! Ha nem volna az angol kormánynak különleges elképzelése, soha senki nem ajánlott volna fel ekkora összeget...

A herceg elmosolyodik. Igen, természetesen, a pénz az pénz. Ő, a herceg, jól ismeri a mélyen tisztelt kardinális úr „különleges elképzeléseit”. A jelenlegi helyzetben a lánynak különös jelentősége van. Nem kisebb érték, mint valami vérbeli herceg...

Cauchon kivédi a támadást. Kijátssza utolsó kártyáját is.

Őfelsége kormánya hajlandó nagyon nagy áldozatokra. Ő, Cauchon, olyan értelmű felhatalmazást kapott, hogy a legvégső esetben tízezerig elmehet. Tízezer!... Ez több, mint egy vérbeli herceg ára! Ez már egy király váltságdíjának felel meg! Ilyen hatalmas összeg beszedéséhez őfelségének a normandiai parasztok utolsó ruhadarabját is le kell húznia...

A hercegnek a szempillája sem rezdül. A normandiai parasztok sorsa szemmel láthatóan nem érdekli. Cauchon azonban túlságosan jól ismeri őfenségét. A püspök alig észrevehető jelekből, a herceg kezének könnyed megrezdüléséből s a szokásosnál hosszabb hallgatásából érzi: már pedzi a horgot! Úgy folytatja, mintha mi sem történt volna.

Tízezer – roppant sok pénz! Óriási szerencse annak, aki ezt a pénzt kapja. Ez azonban már a végső határ. Egyetlen livre-rel sem mehet tovább. Ha a herceg makacskodik, őfelsége inkább lemond tervéről, semhogy a tárgyalásokat folytassa.

A herceg feláll. A kihallgatás véget ért. Az ajánlat természetesen csábító, de ismétli, hogy itt nem sok függ tőle. Nem gazdája annak a parasztlánynak. Beszéljen a püspök úr Luxembourg úrral.

S már búcsú közben hirtelen hozzáfűzi:

– Kérem, közölje őeminenciájával, hogy gondoskodjék a pénzről. Lehetséges, hogy talán semmi sem lesz a dologból, de a pénznek mindig készenlétben kell lennie. Ilyen tönkretett országban egyáltalán nem könnyű dolog összeszedni tízezer livre-t.

...Miután a lány néhány napot Margnyban töltött, átvitték Beaulieu várába, amely szintén Luxembourg nagyúr tulajdonában volt. Jeanne gazdája azonban továbbra is nyugtalankodott foglyának sorsa miatt: Beaulieu közel feküdt a hadműveletekhez, s nem számított különösebben erősnek.

Nemcsak az ellenség miatt kellett nyugtalankodni, hanem a szövetségesek miatt is: az angoloknak semmibe sem került volna, hogy titokban elrabolják a lányt. Egyszer Jeanne majdnem elmenekült a kastélyból. Sikerült elhagynia szobáját, s kijutott a belső udvarból is. A kapus csak az utolsó pillanatban vette észre, és fordította vissza. Mindez arra kényszerítette Jean de Luxembourg-t, hogy veszélytelenebb helyet keressen. Végül aztán állandó székhelye, Beaurevoir mellett döntött; augusztus elején odaszállították a lányt.

A Pikardia és Cambrésis határán fekvő Beaurevoir, mélyen bent a burgundi tartományban megbízható erődnek látszott. A magas és szilárd falak mögött hatalmas donjon állt – négyszögletes, többemeletes kőtorony. Ott élt Luxembourg nagyúr családja; a felesége, Jeanne de Béthune és agg nénje, aki szintén a Jeanne névre hallgatott.

Népes szolgahad is élt a kastélyban. Jeanne börtönéül a donjon egyik emeleti szobáját jelölték ki.

Egyébként Jeanne beaurevoiri tartózkodását szinte nem is lehet börtönnek nevezni. Hosszas fogsága során a leány először élvezhetett viszonylagos szabadságot és emberi bánásmódot. Először villant fel benne a remény halvány sugara.

Beaurevoir úrnői figyelmesen kezelték Jeanne-t. Ezt nemcsak a személyes rokonszenv okozta, amelyet Jeanne rendszerint keltett maga iránt. Mindkét hölgy gyűlölte az angolokat, s titokban az armagnac párthoz húzott. Jól ismerték a Szűz hőstetteit. Őszintén örültek sikereinek. Jeanne de Béthune azt kérte a férjétől, hogy kezdjen azonnal tárgyalásokat a franciákkal. A foglyot a papok és az angolok követelik. Viszont a Szűz francia, a Valois-trón meg-mentője. Az armagnacoknak sokkal több joguk van hozzá, mint az inkvizítoroknak és az idegeneknek! Jean de Luxembourg úr mint lovag és nemesember nem hagyhatja mindezt figyelmen kívül. Azonnal kapcsolatba kell lépnie a francia hatóságokkal, s Jeanne asszony, Jean de Luxembourg nagynénje, VII. Károly keresztanyja hajlandó a közvetítő szerepét vállalni.

...A tárgyalások nem jártak sikerrel. Igaz, a francia kormányzat tett egyet s mást. Kiváltottak néhány foglyot, akik Jeanne-nal együtt estek fogságba, többek között Jeanne bátyját, Pierre-t és d’Aulont is. A Szűz kiváltásáért azonban semmit sem tettek. Ehelyett a reimsi érsek levelet küldött Franciaország északi részébe, s abban azt közölte a „jó polgárokkal”, hogy a Szűz több súlyos bűnt követett el, fényűzően élt, gőgös lett, nem engedelmeskedett a tapasztaltabb embereknek, s ezért az Úristen elfordult tőle.

Beaurevoirba mindig sok ember tért be. Megálltak ott a vándorkereskedők és hírnökök, s néha hetekre is megszálltak ott a szívélyes házigazda barátai.

Jeanne gyakran beszélt a vendégekkel, s mohón hallgatott minden hírt, amely a szabadság honából érkezett. Figyelmét különösen egy fiatal lovag, sire Aimond, seigneur de Macy kötötte le, aki egy ideje valamilyen okból gyakorta megfordult a kastélyban...

Sire Aimond-nak Beaurevoir környékén feküdt a birtoka. Amikor Jeanne-t először megpillantotta, kellemesen meglepődött: a „vérszomjas boszorkány” helyett szép és kedves lányt látott, akinek csillogó szeme és kellemes hangja volt.

De Macy sokat beszélgetett Jeanne-nal, s szívesen válaszolt minden kérdésére.

Később már majdnem mindennap találkoztak.

A lány újra erőre kapott. Úgy érezte, hogy a lovag rokonszenvez vele, megérti. Remélte, hogy számíthat a segítségére. Sire Aimond-ban szinte már pártfogóját és megmentőjét látta...

Az illúzió azonban nem tartott sokáig. Az ifjú léhűtő, aki biztos volt a szép fogoly védtelenségében, hamarosan felfedte gyakori látogatásai célját...

Olyan megsemmisítő visszautasításban volt része, hogy nyomban abbahagyta próbálkozását. Micsoda büszke fruska! Helyesebben: micsoda kis bolond! Ilyen helyzetben adni a nebáncsvirágot, s megsérteni, a nemes lovagot!...

Ezután sire Aimond de Macy nem jelentkezett többé Beaurevoirban.

Jeanne reménye szertefoszlott.

Egyszer, amikor reggelizett, papi ruhába öltözött, testes ember lépett a szobába. Az ismeretlen sokáig, makacsul kérdezgette a lányt. Ráncos arcú, kellemetlenül hideg tekintetű ember volt. Amikor távozott, Jeanne-nak azt mondták, hogy az illető Beauvais püspöke, aki valamilyen tárgyalásokat folytat Beaurevoir urával.

Az utóbbi időben megváltozott a légkör a kastélyban. A lány észrevette, hogy nem olyan őszinték hozzá, mint régebben. Jeanne de Béthune bánatosan néz rá, s mintha kerülné... Mintha valamennyien elháríthatatlan és szörnyű események bekövetkezését várnák...

A lány határozott. Gyakran és hosszú ideig üldögélt szobája ablaka előtt. Néhány nappal előbb észrevette, hogy az udvar egyik részén a kőművesek, nyilván javítás céljából, félig lerombolták a falat. Ha sikerülne kijutnia az udvarra!...

Késő éjjel, amikor a kastély népe aludt, Jeanne Istennek ajánlotta lelkét, s kiugrott az ablakon...

... Reggel félholtan találták az udvar kőkockáin...

A hölgyek nagy igyekezettel ápolták a sikertelen szökés után. Néhány napig senkit sem ismert meg, s az ételt sem fogadta el. Aztán ugyanazt a mondatot kezdte hajtogatni:

– Jobb meghalni, mint az angolok kezébe kerülni!...

A winchesteri bíboros elvesztette a türelmét. Július, augusztus, szeptember... Mennyit kell végül is várnia? Hiszen már mindent régen elrendeztek, mindenben megegyeztek. Azt akarta, hogy a Szűz pere és VI. Henrik megkoronázása gyors ütemben kövesse egymást: az ilyen nagy erejű kettős csapásnak óriási hatása lehet. Már mindent előkészítettek a második lépés végrehajtásához. A fiatal király végre elhagyta Calais-t, és sikeresen eljutott Rouenig. A bíboros arra gondolt, hogy Rouenból veszélytelen úton Párizsba vitetheti őt. Az átkozott burgundi azonban akadályozta az egész dolgot. Még mindig megtagadta a boszorkány kiszolgáltatását. Pontosabban: nem mondott sem igent, sem nemet, mert nyilván várt valamire. De mire?... A kardinális óriási erőfeszítések árán, minden megbízottja mozgósításával végre kisajtolta az adót az engedetlen normandiaiakból. A váltságdíj – a tízezer livre – már a kezében volt, és várta a sorsát. A herceg azonban nem fogadta el a pénzt. Politikai biztosítékokról és területi engedményekről példálózgatott. A kardinális erre is ráállt. Fülöp azonban tovább folytatta furcsa játékát.

Erre a bíboros elhatározta, hogy másképpen cselekszik. Elég volt a könyörgésből és az udvarlásból! Megtanítja azt a burgundi medvét, hadd lássa, hogy mekkora a kardinális ereje!...

A bíboros parancsára az angol kikötőket elzárták a németalföldi hajók előtt. Az angol kereskedőknek megtiltották, hogy nyers gyapjút adjanak el Flandriának, vagy holland vásznat vásároljanak. Ez megbénítja majd az érintett tartományok termelését, s érezhetően veszélyezteti a herceg anyagi érdekeit.

Erre a nagy erőfeszítésre már szinte nem is volt szükség. Október végén a herceg úgy érezte, hogy többé nincs értelme a fogoly visszatartásának.

Végeredményben Jeanne sorsát Compičgne döntötte el, a hős város, amely fél éven át visszaverte az ellenség heves rohamait, fél évig ellenállt a nehéz ostromnak, és szembeszállt mindenkivel. Éppen kitartása mérte az utolsó csapást arra, akinek oly sokat köszönhetett.

Franciaország megmenekült, de a Szűz elpusztult.

Valóban, az a körülmény, hogy nem tudta bevenni az északi részek kulcspontját, alapos megfontolásra késztette Fülöpöt. Az angolok hiába csábítgatták földadományaikkal és hangzatos címeikkel. Kezdte megérteni, hogy Franciaország olyan erő, amellyel nem tud megbirkózni. Ettől a pillanattól kezdve Burgundi Fülöp egyre jobban eltávolodott eredeti szövetségesétől, s kezdte keresni a megbékélést VII. Károllyal.

Ugyanakkor Compičgne felszabadulása szükségtelenné tette, hogy Jeanne továbbra is a burgundi keze között maradjon. S utolsó ajándékként odadobta őt szövetségesének, akivel szakítani készült, olyan ajándékként, amelyért megkapott mindent, amit csak megkaphatott. Magától értetődik, hogy e lépés megtételekor tudta, hogy a francia király nem fog neheztelni ezért.

Október 26-án megszüntették Compičgne ostromát. Ezen a napon a herceg követelni kezdte a Szüzet vazallusától. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent...

Jeanne de Béthune félretéve minden büszkeségét, térdre omlott férje előtt. Kérte, hogy ne tegyen ilyen becstelenséget. Hiába! Jean de Luxembourg-nak nem volt ereje a lány megmentéséhez. Az ellenvetést nem tűrő hatalmas burgundi herceg könnyen tönkretehette és megsemmisíthette. Azonkívül – s ezt Luxembourg úr nem vallotta meg – a pénz egy részét már felvette Cauchontól.

A burgundinak átadott Jeanne-t november elején megbízható kísérettel Arrasba szállították, Jó Fülöp északi rezidenciájára. Onnan átvitték a Somme torkolatában fekvő Le Crotoy várába, közvetlenül a tengerpartra. Ott a herceg egyik tisztje átadta a lányt az angol kormány meghatalmazottjának.

Jeanne a további utat bilincsbe verve, egész angol sereg kíséretében tette meg. Élete állandóan veszélyben forgott: néhány angol kapitány úgy vélekedett, hogy a boszorkánnyal nem kellene sokat teketóriázni, bírósági ítélet nélkül zsákba kellene varrni s belefojtani a legközelebbi patakba. A parancsnokok, akik fejükkel feleltek a rájuk bízott fogolyért, csak nehezen tudták megakadályozni ezt az önbíráskodást.

A szomorú menet egy hideg decemberi napon érkezett meg Normandia fővárosába.

A lány lelkéből kétségbeesett kiáltás tört elő:

– Ó, Rouen, Rouen! Hát téged jelöltek ki, hogy utolsó állomásom légy?...

Így múlt el ez a kínzó fél év. A világ hatalmasai diadalmaskodtak. Kielégülést nyert becsvágyuk, mohóságuk s „a nagy politika” érdekei is.

De miért hallgatott az „édes Franciaország”, mialatt elveszejtették megmentőjét?

Talán a győztes nép, az évszázados álmából felébredt nép közömbös lett azzal szemben, aki talpra állította?

Első pillantásra így is tűnhetett. Franciaország mintha megbénult volna. Az egyszerű embereket már maga Jeanne fogságba esésének ténye is erősen megrázta. Csodát vártak. Imádkoztak érte. Engedheti-e az Úr kiválasztottjának elbukását?...

Az udvar igyekezett kihasználni a nép vallásos érzületeit. A reimsi érsek személyesen s nyílt és titkos ügynökei légiójának felhasználásával igyekezett beleoltani mindenkibe, hogy az Úr elfordult a Szűztől.

Hasztalan! A dermedtség nem tartott sokáig. A hazaszerető franciák tudták, hogy ki harcol értük, és ki árulja el őket. S 1430 utolsó hónapjaiban, azokban a napokban, amikor Compičgne példát mutatott az önfeláldozó hősiességből, az egész országban a lelkesedés újabb hatalmas hulláma csapott magasra.

Mindenütt népi osztagok gyülekeztek. A Jeanne-nal egyetértők, a Szűz hívei a kormányzat akarata ellenére is reménykedtek megmentésében vagy megbosszulásában. Két kapitány, akik a legközelebb álltak az orléans-i hős leányhoz, szintén részt vett ebben a mozgalomban. Az ősz La Hire Normandiában fegyverkezett. A bátor Poton de Xaintrailles délről tervezett támadást.

Az ellenség mindezt előre látta. Semmi sem érte váratlanul. A winchesteri püspök újabb „keresztesek” ezreit hozatta be Angliából. Normandia katonai táborrá változott. Kegyetlen leszámolás kezdődött. A háború folyamán a godonok még soha ilyen nekivadultan nem kegyetlenkedtek. A megszálló hatóságok különleges rendeleteket adtak ki a „rablók és csavargók” ellen. Emberek százai kerültek akasztófára vagy a bakó bárdja alá. A hódítók tűzzel-vassal válaszoltak a Szűz megmentésére irányuló minden kísérletre.

S közben megkezdődött a „szép per”.

HATODIK FEJEZET:
„A SZÉP PER”

A látszat ezt mutatta:

Cauchon püspök felbujtotta VI. Henrik királyt a pör megindítására. A király a püspök kérelmére átadta a vádlottat az egyházi hatóságoknak, de egy kikötéssel: ha a bírák nem tudják „észhez téríteni” a lányt, akkor vissza kell szolgáltatniuk az angoloknak. Gyakorlatilag ez a következőket jelentette: ha a papok nem juttatják Jeanne-t máglyára, akkor a godonok fogják elpusztítani. Egyházi bírósággal vagy anélkül – elkerülhetetlen pusztulás várta tehát.

Egyébként Cauchon nem akarta kiengedni a zsákmányt a karmai közül. Azt várta, hogy roueni érsekké emelkedik, s hajlandó lett volna valósággal felülmúlni önmagát, csakhogy kiérdemelje gazdáinak kegyes jóindulatát.

Igyekezett „szép pert” szervezni.

A bizottság tagjai a következők voltak: maga a bíboros, két leendő bíboros, 11 püspök, 16 apát, számos hittudományi doktor és jogtudós.

A törvényszék munkájában a legtevékenyebben részt vett a párizsi egyetem, valamint sok normandiai hittudós és jogász is.

Összesen mintegy háromszáz embert vontak be ebbe a pörbe.

A háromszázból legalább kétszázkilencven francia volt.

Buzgalmukat az angolok a francia parasztoktól kisajtolt pénzzel jutalmazták.

Cauchon püspök nem kételkedett a bírák megbízhatóságában. Mindegyikük kellő tapasztalatokkal rendelkezett. Mind értette feladatát, s igyekezett azt a lehető legjobban megoldani.

A püspököt egészen más dolog zavarta.

Két körülmény hátráltatta a per megkezdését, mégpedig olyan mértékben, hogy az eljárás valójában csak három hónappal a vádlott kiadása után indulhatott meg.

Az egyik a színhely kérdése volt. Az egyetem amellett kardoskodott, hogy a pert Párizsban bonyolítsák le. A winchesteri bíboros és Bedford azonban elutasította a fővárosi hittudósok követelését. Párizst nem tartották eléggé megbízhatónak. Szerintük a legmegfelelőbb az angol Normandia szívében fekvő Rouen, amelyet zsúfolásig megtöltötték angol katonasággal. Beauvais püspöke azonban nem lehetett a bíróság vezetője idegen tartományban. Az egyházi törvények szerint pert csak a saját egyházmegyéje határain belül indíthatott és vezethetett, azt pedig akkoriban az armagnacok tartották kezükben. Igaz, a roueni érseki szék üresen állt, s azt a winchesteri bíboros Cauchonnak ígérte. A független roueni káptalan azonban nem óhajtotta idegenek jelölését támogatni. A dolog azzal végződött, hogy Cauchonnak ideiglenesen átengedték a roueni érsekség területét.

A második nehézség még komolyabbnak bizonyult. A vádnak nem volt megalapozott tényanyaga. Jeanne máglyára ítéléséhez természetesen éppen elegendő lett volna az, amit a roueni bírák tudtak. Az inkvizítorok az eretnekek tömegét égették meg, nemegyszer jelentéktelen vádak alapján. Ebben az esetben azonban más volt a helyzet. Hiszen ennek mintaszerű „szép pernek” kellett lennie! Ahhoz, hogy erősen hassanak a hívőkre, s olyan benyomást keltsenek, amilyent a winchesteri bíboros várt, tények, reális tények kellettek.

Cauchon először elküldte embereit azokra a helyekre, ahol Jeanne élt és tevékenykedett – Domrémytől Vaucouleurs-ig, Troyes-ig és Blois-ig. A szorgos ügynökök alig-alig tudták összeszedni a szükséges „tanúkat”, hogy összefabrikálhassák a vád pontjait. Olyan „nyomós” tényeket is bevettek a vádba, hogy a lány kicsiny korában a „tündérek fája” mellett játszott, nem engedelmeskedett a szüleinek, sőt még a fierbois-i „varázskard” történetét is. Amikor látták, hogy mindez túlságosan kevés, a püspök a nyomozás komolyabb eszközeit vette igénybe. Az egyik atya, Nicolas Loiseleur magára vállalta a kém aljas szerepét. Bejutott Jeanne cellájába, földijének adta ki magát, beférkőzött a lány bizalmába, s számos, a nyomozás szempontjából értékes adatot szedett ki belőle.

Most végre Cauchon biztosabban érezhette magát. Február második felében elhatározták, hogy megkezdik a vádlott kihallgatását.

Akkoriban Jeanne már teljes mértékben felismerte helyzetének szörnyűségét és veszélyességét. Beaulieu és Beaurevoir boldog álomnak tűnt a szemében...

A lányt nem merték a városi börtönben tartani. Az angolok túlságosan nagyra becsülték a foglyukat ahhoz, hogy kockáztatták volna elvesztését. Olyan tömlöcöt és olyan porkolábot kellett keresni, amely és aki lehetetlenné teszi a lány megmentésének minden reményét.

Rouen erődítményei közül a legerősebb és legbevehetetlenebb az az ősi királyi vár volt, amelyet a XIII. században II. Fülöp Ágost király építtetett. E vár egyik tornyába zárták Jeanne-t. A könyörtelen Warwick gróf, a város parancsnoka megesküdött, hogy úgy vigyáz foglyára, mint a szeme fényére.

Először külön ketrecben tartották a lányt. Ezt a ketrecet úgy építették, hogy a fogoly csak állni tudott benne. Hogy a szerencsétlen kínjait fokozzák, nyakánál, kezénél és lábánál fogva a ketrec egyik vasrúdjához bilincselték.

Mennyi ideig élt így? Jeanne nem tudott volna felelni erre a kérdésre. Lelkében minden összekeveredett, megszűnt az idő, és semmi más nem létezett, csak a tompa fájdalom meg a szörnyű fáradtság.

Amikor végül kiengedték ebből a ketrecből, helyzete csak valamit javult. A bástya középső emeletén levő kamrája igazi kődoboz volt, szinte teljesen fény nélkül. A lány kezét-lábát továbbra is megbilincselték. Derekára fémövet raktak, amelyhez öt-hat láb hosszú lánc volt kovácsolva, s annak másik végét lakattal vastag fagerendához erősítették. De így legalább leülhetett vagy lefekhetett nyomorúságos ágyára.

Ó, ezek a szörnyű napok, ezek a lidérces éjszakák!... Szinte alig aludt. Öt durva, külön kioktatott katona teljesített éjjel-nappal szolgálatot mellette. Minden éjjel többször is felkeltették a lányt, s hangosan a fülébe harsogták:

– Kelj fel, boszorkány, vár az égő máglya!

Vagy:

– Kelj fel, szabad vagy!

Arra számítottak, hogy így gyengítik a foglyot, megfosztják akaratától, és jól „előkészítik” a vallatásra.

Egyszer tarka, röhögő csoport özönlött a cellájába. Valamennyien előkelő urak voltak. A lány nyomban felismerte az egyiket: régi „tulajdonosa”, Luxembourg úr lépett hozzá. Így szólt:

– Jeanne, jó hírt hoztam. Hajlandó vagyok kiváltani téged, ha megígéred, hogy sohasem emelsz többé fegyvert ellenünk.

A lány a beszélőre emelte tekintetét. Természetes, hogy gúnyolódnak vele!

Így felelt:

– Istenemre, csúfolódtok velem. Tudom, hogy semmi lehetőségetek nincs arra, hogy megtegyétek azt, amit itt felajánlotok, és nem is akarjátok. Tudom, hogy az angolok meg akarnak ölni, mert abban reménykednek, hogy halálom után elfoglalhatják az egész francia királyságot. De ha százezerrel többen volnának is a godonok, mint most – s itt Jeanne hangja csodálatosan határozott lett –, akkor sem tudnák meghódítani Franciaországot!

A röhögés félbeszakadt. Minden arc megnyúlt. Sir Humphrey of Stafford, az angol hadvezér nem tudta türtőztetni magát, kardjához kapott, s ott helyben le akarta kaszabolni a vakmerő lányt. Meg is tette volna, ha Warwick gróf vissza nem tartja. A roueni vár parancsnoka osztotta Stafford gróf dühét, de tudta, milyen fontos a per s a leány halálra ítélése; ezt nem szabad egy hirtelen dühkitörésnek tönkretennie.

Február 21-én, szerdán Jeanne-t először vezették nyilvános kihallgatásra.

Elhatározták ugyanis, hogy a kihallgatást nyilvánosan rendezik meg. A vár királyi kápolnájában összegyűlt a bíróság 47 tagja, továbbá tanúk, katonák, tisztviselők, sőt városi polgárok is. Cauchon püspök foglalta el az elnöki széket. Mellette a vád képviselője, Jean d’Estivet helyezkedett el.

Negyvennél több pap. Fiatalok és öregek, kövérek és soványak, de mindannyian kipihentek, jóllakottak és erősek.

S velük szemben a fiatal hajadon, szinte még kislány, nyűtt férfiruhájában; a hosszú fogság elgyötörte, erőtlen a súlyos láncoktól, a könyörtelen porkolábok agyonkínozták.

Azok járatosak „tudományukban”, sokéves gyakorlattal rendelkeznek; tapasztalt szakértők állnak szolgálatukra, híres törvénytudók, ékesen beszélő hitszónokok. Mindannyian az erős angol hadsereg dárdáira támaszkodnak, s rendelkezésükre áll a gazdag államkincstár.

A lánynak viszont nincs semmije. Nem tud olvasni, és nem ismeri a hittudomány finomságait. Senki sem bátorítja, senki nem nyújt neki kezet, senki nem ad neki jó tanácsokat. Sőt: tanácsadóiként besúgók, árulók, ádáz ellenségei jelentkeznek, akik a halálát akarják.

A lány sejti, hogy mindenképpen halál vár rá. S mégis erősebb amazoknál.

Erősebb, mert hisz az igazában. Nem tudják megtörni sem vasketreccel, sem éheztetéssel, sem gúnyolódással. Tudja, hogy itt, a bíróság előtt kell befejeznie azt, amit szabadsága idején megkezdett.

– Ezért születtem! – vágja bírái szemébe.

S ha ott nem sajnálta a vérét, itt sem fog rimánkodni az életéért.

Igen, egykönnyen nem fogják elvenni a papok az életét.

– Vádlott, mi a neved s a korod?

– Falumban Jeanette-nak hívtak, Franciaország pedig Jeanne-nak nevez... Nemrég múltam tizenkilenc éves.

Cauchon püspök szigorú tekintettel méri végig a lányt.

– Először is esküdj meg az evangéliumokra, hogy csakis az igazat vallod.

– Nem tudom, mit akar kérdezni tőlem. Apámról, anyámról, önmagamról és tetteimről szívesen beszélek. Vannak azonban olyan dolgok is, amelyekben csakis az Isten és királyom, Károly illetékesek. Azokról még akkor is hallgatni fogok, ha lenyakaznak.

Zaj keletkezett. A doktorok és ülnökök felháborodtak: a lány kikötéseket merészel tenni!... Férfiruhában jelent meg a bíróság előtt, s nyilvánvaló engedetlenséggel kezdi!

Valóban, ez volt Jeanne első kihívása a bírósággal szemben: nem ismerte el a „jámbor atyák” illetékességét mindabban, ami az Istennel és a királlyal való kapcsolatára, vagyis küldetésére vonatkozik. S el is érte, amit akart. Hosszas és sikertelen rábeszélés és fenyegetőzés után Cauchon kénytelen volt elfogadni a lány által megszabott esküszöveget, mert nem akarta, hogy az ülést félbeszakítsák.

S nyomban következett a második kihívás.

A püspök kiközösítés terhe alatt megtiltott neki minden szökési kísérletet. Jeanne úgy válaszolt, hogy a bírák az ajkukba haraptak:

– Nem ismerem el ezt a tilalmat. Ha sikerülne megszöknöm, egyetlen ember sem tehet szemrehányást azért, hogy megszegtem a szavam.

Ezután tiltakozott az ellen, hogy nehéz bilincsekbe verték. Cauchon erre megjegyezte, hogy kétszer már majdnem megszökött Luxembourg úrtól; ezzel magyarázta az óvintézkedést.

– Nem tagadom – mondta Jeanne –, hogy szeretnék megszökni. Minden fogolynak joga van a menekülésre!

A lány szavaira zűrzavaros lárma tört ki. A papi bírák ordítoztak, és öklüket rázták. Micsoda hihetetlen pimaszság! Gondoljuk csak meg: a vádlott kétségbe vonta a legrangosabb hittudósok és jogi doktorok véleményének helyességét! Nyíltan kijelentette, hogy meg akar szökni a „szent törvényszék” elől, amelynek zúgolódás nélkül engedelmeskednie kellene! Már magában ez is halálos bűn.

A pernek azonban példamutatóan szabályosnak kell lennie, „szép pernek”, s ezért tűrni kellett; az egész eljárást a szabályok megtartásával kellett lefolytatni.

Vég nélküli kihallgatások... A lány gyakran emlékezett vissza Poitiers-ra... S ha az a tisztítótűz volt, ez itt feltétlenül maga a pokol. Ezernyi kérdéssel halmozták el, a fontosakat összekeverték a jelentéktelenekkel, s állandóan igyekeztek csapdába csalni. A papok teljesen el akarták leplezni a per politikai jellegét, s minden figyelmüket teológiai finomságokra fordították, mert arra számítottak, hogy így könnyebben állíthatnak kelepcét a vádlottnak.

A második nyilvános üléstől kezdve Cauchon a párizsi egyetem büszkeségére, Jean Beaupčre-ra, a neves hittudósra bízta a kihallgatás vezetését. Beaupčre magisternek nagy igyekezettel segítettek bölcs kollégái, mégpedig olyan hévvel, hogy a vádlott kénytelen volt megkérni őket:

– Tisztelendő urak, ne egyszerre beszéljenek mindnyájan, mert így nem tudok válaszolni!...

Jeanne most már nem az volt, aki Poitiers-ban. Az elmúlt két év sok mindenre megtanította. Tudta, hogy nemcsak az életéért harcol, hanem hazájáért is. Rendkívül óvatos lett, s egészséges gondolkozása kisegítette ott is, ahol a tudás kevés lett volna.

Az első ülések egyikén Beaupčre magister ravasz kérdést tett fel, nyilván azzal a céllal, hogy vesztét okozza.

– Jeanne, a kegyelem állapotában érzed-e magad?

Mindnyájan feszülten várták a lány válaszát. Akárhogy válaszol is, kelepcébe esik. Ha „igennel” felel, a „fennhéjázás” bűnét követi el, hiszen senki sem tudhatja pontosan, hogy a kegyelem állapotában van-e. Ha „nemet” mond, ezzel megerősíti, hogy méltatlanul vallja magát Isten küldöttének, mert hisz nem árad rá az Úr kegyelme.

Jeanne megoldotta a nehéz kérdést, mégpedig meglepő egyszerűséggel és találékonysággal:

– Ha nem vagyok a kegyelem állapotában, imádkozom Istenhez, hogy helyezzen oda, s ha a kegyelem állapotában vagyok, kérem az Urat, hogy tartson meg benne.

A bírák meglepődtek.

Nem sikerült tőrbe csalniuk egy másik fogas kérdéssel sem. Akkoriban a katolikus Európát a „szkizma”, az egyházszakadás marcangolta. Több egyidejűleg megválasztott pápa harcolt egymás ellen. A konstanzi zsinat megszüntette ezt az állapotot, de hamarosan megint két pápát választottak.

Jeanne-t megkérdezték:

– Melyik pápát vallod az igazinak?

A lány elcsodálkozott. Túlságosan távol álltak tőle az egyházi viták.

– Hát nemcsak egy pápa van?

Azt felelték, hogy nem.

– Akkor magától értetődőn az az igazi pápa, aki Rómában székel.

Ez kifogástalan válasz volt...

S bármiről kérdezték, mindig megtalálta a legegyszerűbb és legpontosabb feleletet.

Megkérdezték:

– Gyűlöli-e Isten az angolokat?

Jeanne így válaszolt:

– Szereti-e, gyűlöli-e, erről nem tudok semmit... De azt tudom, hogy minden angolt kikergetnek Franciaországból, kivéve azokat, akik itt halnak meg.

Feltették a kérdést:

– Vajon nem nagy bűn-e engedély nélkül elhagyni az apa és anya házát?

– Minthogy Isten parancsolta, meg kellett tennem – felelte Jeanne –, ha száz apám és száz anyám lett volna is.

Nekiszegezték:

– Mondd, helyes volt-e rohamot vezetni Párizs ellen Miasszonyunk szent születése napján?

– Úgy vélem, hogy Miasszonyunk ünnepeit kétségtelenül meg kell tartani – vágta rá Jeanne. – Az ünnepnapokat lelkiismeretem szerint elejétől végig mind meg kell tartani.

Megkérdezték:

– Milyen boszorkányfogásokkal lelkesítetted harcra a katonákat?

S Jeanne így felelt:

– Azt mondtam nekik: „Hatoljatok merészen az angolok sorai közé!” s én magam ezt tettem!

Kérdezték tőle:

– Miért kerestek fel a szegények, s miért tiszteltek úgy, mint valami szentet?

A lány így válaszolt:

– A szegények azért szerettek, mert nem tettem nekik semmi rosszat, sőt mindenben segítettem őket, ahol csak tudtam.

S tovább kérdezték:

– Miért részesítették a reimsi koronázás idején nagyobb tiszteletben a te zászlódat, mint a többi hadvezérét?

S Jeanne büszkén rávágta:

– A szorongattatásokban legelöl járt, miért ne járt volna elöl a megtiszteltetésben?

A kihallgatáson részt vevő egyik angol nem tudta türtőztetni magát, s közbekiáltott:

– Istenemre, nagyszerű nő ez! Kár, hogy nem angol!...

Sok időt fecséreltek el, de csak meglepően kevés bizonyíték gyűlt össze. A per már a második hónapja folyt, a „tudós atyák” azonban még mindig csak egy helyben topogtak.

A winchesteri bíboros háborgott. Hát hiábavalóságokra fecsérelte a pénzét? Adta ügyetlen papjai! Bolonddá teszik, mint korábban a burgundi!

A kardinális azért tartózkodott Rouenban, hogy a gazda szemével figyelje az események menetét. Igyekezett nyomást gyakorolni, fenyegetőzött, nem fukarkodott az ígéretekkel.

A papok minden lehetőt elkövettek, hogy meggyorsítsák a per lefolyását. De mit tehetnek ezzel az ördögi lánnyal, ha nem akar besétálni a felállított kelepcébe? Sőt, egyszerre a hívei is kezdik felütni a fejüket!

Cauchon már február elején bevonta a munkába Jean Lohier-t, a neves normandiai jogtudóst. A püspök arra számított, hogy ebben az emberben komoly támaszra talál. Mennyire csodálkozott és dühöngött azonban, amikor Lohier mester gyilkos jellemzést adott a perről!

A normandiai véleménye szerint az egész eljárás érvénytelen! A nyomozás nem szolgáltatott semmi anyagot, s szabályellenesen folyt le. A bírákra és segédeikre állandó nyomást gyakoroltak. A kihallgatások során olyan személyeket is bevontak a perbe, akiket nem idéztek meg. (Itt nyilván a francia királyra gondolt Lohier.) Még számos szabálytalanságot említett, többek között azt is, hogy a lány nem részesül kellő jogi védelemben.

Teljesen egyetértett Lohier mesterrel a bíróság egy másik tagja Nicolas de Houppeville mester is, aki azt állította, hogy Jeanne-t nem ítélhetik el a franciaellenes párthoz tartozó hittudósok. A lánynak már volt egyházi vizsgálatban része Poitiers-ban is. S ha a poitiers-i papok, s ami a fő, a reimsi érsek, Beauvais püspökének közvetlen elöljárója annak idején megvizsgálta, s a próba kedvező eredménnyel járt, akkor nincs helye további tárgyalásnak.

Ezek az elszigetelt véleménynyilvánítások egyébként nem használtak Jeanne-nak.

Lothier mester véleményének leszögezése után sietve elhagyta Rouent, mert nagy veszélyben forgott.

Houppeville magisternek nem sikerült eltávoznia – börtönbe vetették.

A winchesteri püspök és Cauchon nem kímélte azokat, akik gátolták őket abban, hogy leszámoljanak áldozataikkal.

Végül aztán a bírák rábukkantak az eredményre vezető útra!

Jeanne-t gondosan kihallgatták látomásairól és a „hangokról”. A kihallgatásnak ezeket a részeit különösképpen kiélezhették, és a megfelelő irányban forgathatták. Jeanne azonban nagyon óvatosnak bizonyult. A hangok szíve hangjai voltak, küldetésének a hangjai. Már az első ülésnapon, amikor esküt tett, leszögezte, hogy jogában áll hallgatni legbenső dolgairól.

A szőrszálhasogató teológusok azonban értettek a kérdezéshez: egymás szavába vágtak, hol váratlan kérdéseket intéztek hozzá, hol pedig csak úgy mellesleg odavetve kérdeztek meg valamit, s mégiscsak rákényszerítették, hogy beszéljen egy s másról...

Március 14-én a börtönben maga monseigneur Cauchon kérdezte ki az inkvizítor képviselője és néhány más teológus jelenlétében.

A bíró megkérdezte: miért mondta egy előző alkalommal, hogy a beauvais-i püspök e perrel nagy veszélynek teszi ki magát?

Jeanne így felelt:

– Többször mondtam a beauvais-i püspök úrnak: Bírámnak nevezi magát Főtisztelendőséged. Nem tudom, az-e valóban? De vigyázzon, nehogy rosszul ítéljen, mert ezzel nagy veszélybe kerül; én figyelmeztetem, nehogy aztán, ha a Mi Urunk a püspök urat ezért megbünteti, kötelességmulasztás terhelje emiatt az én lelkemet.

Majd pedig így folytatta:

– Szent Katalin biztosított, hogy segítséget fogok kapni. Nem tudom, hogy megszabadítanak-e a fogságból, vagy valami felkelés tör-e ki a per alatt, s ezáltal menekülök meg... Többnyire azt mondják a hangjaim, hogy egy nagy győzelem szabadít ki. Aztán biztatnak: Viselj el mindent, ne félj a mártíriumtól. Végül a paradicsomba jutsz!

– Mióta ezt mondták a hangok, azt hiszed, hogy bizonyosan üdvözülsz, és nem jutsz a pokolra?

A kérdés nagyon ravasz volt. Eddig a börtönből való megmenekülésről volt szó. Most a püspök kihasználta Jeanne hevességét, s az örök üdvösségnek, a lélek üdvözülésének kérdésével kezdett foglalkozni. Az egyház tanítása szerint egyetlen ember sem tudhatja, hogy lelke a paradicsomba vagy a pokolba jut-e. Jeanne-nak az ilyesfajta kérdésekre ugyanolyan óvatosan kellett volna válaszolnia, mint korábban a kegyelem állapotára vonatkozó kérdésre.

A lány azonban már túlságosan elcsigázott, erőtlen és ingerlékeny lett. Egyes pillanatokban elvesztette a veszély megérzésének képességét.

– Igen, ebben éppen olyan szilárdan bízom, mintha már üdvözültem is volna.

A bíró társaira nézett. Pillantása diadalt árult el.

– Ez fontos válasz. Mit gondolsz, kell-e ezek szerint még gyónnod?

Jeanne visszahőkölt. Megértette, hogy túl merészen beszélt.

– Úgy gondolom, hogy ha halálos bűnben leledzenék, Szent Katalin és Szent Margit azon nyomban elhagyott volna. De persze tudom, hogy az ember sohasem moshatja eléggé tisztára a lelkiismeretét.

De már késő volt. Merész szavai elhangzottak, jegyzőkönyvbe vették azokat. Cauchon nagyon elégedett volt.

Most már világosan látta, hogy a további kihallgatást milyen irányba kell terelnie.

Március 17-én minden kertelés nélkül a vádlott mellének szegezték a legfontosabb kérdést, amelynek el kellett döntenie a per egész sorsát:

– Jeanne, aláveted-e szavaidat és tetteidet, akár jók, akár rosszak, a mi anyaszentegyházunk döntésének?

Jeanne ösztönösen megsejtette a szavak mögött rejlő kelepcét.

Kijelentette, hogy nem lát különbséget Isten és az egyház között.

Megmagyarázták neki, hogy ez tévedés. A katolikus hittudósok különbséget tesznek a „diadalmas egyház” és a „harcos egyház” között. Az előbbi égi, az utóbbi földi. Az elsőhöz az Isten, az angyalok és a szentek tartoznak, a másodikhoz a pápa, a bíborosok, püspökök és a papság. Az adott esetben, amikor a bírák az anyaszentegyházról beszélnek, a földi egyházra gondolnak, amelyet éppen ez a bíróság is képvisel.

– Nem akarod alávetni magad a harcos egyháznak?

A lány igyekezett megint kitérő választ adni.

– Franciaország királyához az Istentől, Szűz Máriától, a szentektől és a mindenek felett győzedelmes égi egyháztól jöttem. Ennek az egyháznak alávetem magam, elé tárom minden dolgomat, a múltbelieket és a jövőbelieket egyaránt. Ami a harcos egyházat illeti, arról most semmi többet nem mondhatok.

Minden világos volt. A bírák és az inkvizíció megtudták azt, amit tudni akartak. Március 18-án a kihallgatásokat befejezettnek nyilvánították.

Munkába kezdett Jean d’Estivet, az ügyész. Segédei közreműködésével szinte sebészi operációt végzett a Jeanne kihallgatásáról felvett jegyzőkönyveken. Kidobtak azokból mindent, ami bármilyen mértékben is a lány javára szólt. A többit pontokba szedték, a lényegeset elválasztották a másodrendűtől, s kellő meggyőző erőt és formát kölcsönöztek a mondatoknak.

...Elvetették azt a gondolatot, hogy a lányt boszorkányként ítéljék el. Ehhez nem volt elég adatuk. Minden a lány jó magatartását, erkölcsösségét, istenes életét bizonyította. Igaz, hogy d’Estivet összeszedte még a legsemmitmondóbb tényeket is, az olyanokat, mint a „tündérek fája”, engedetlenség a szülőkkel stb., hogy azokat megfelelő helyen felhasználhassa. A fő csapást azonban a vádirat Jeanne-ra mint eretnekre akarta mérni.

Igen, istenfélő volt, de Istenbe vetett hite eltorzult, szemben állt a katolikus egyházzal. Sőt: tagadta, nem ismerte el ezt az egyházat.

A tények nyilvánvalók.

Azzal, hogy a vádlott megtagadta a férfiruha levetését és a nemének megfelelő ruha felvételét, Istent káromolja, gúnyolja, áthágja az isteni törvényeket és a kánonjogi előírásokat.

Amikor a vádlott azt mondta, hogy meggyőződése: lelke üdvözül, ezzel visszautasította a papság minden támogatását. S minek kellene neki a mise, a gyónás, az áldozás, az egész egyházi szertartás, a szentségek, s végül maga az egyház, ha a lelke az egyház megkerülésével is egyesülhet Istennel? Éppen ezért eretnekségnek, hamisságnak és fennhéjázásnak minősítették ezt a felfogást.

Amikor a vádlott kijelentette, hogy alárendeli magát az Istennek, de nem a harcos, földi egyháznak, ezzel nemcsak az adott törvényszéket utasította vissza, hanem az egész katolikus egyházat, annak minden intézményét, a pápát, a püspököket és a papokat is, vagyis teljes mértékben tagadta az egyházat mint szervezetet és legfelső szellemi, lelki hatóságot.

Mindez azt jelentette, hogy a vádlott tévelygésbe esett, eltért a katolikus egyház tanaitól, s engedett az ördög kísértésének. Azokat a hangokat és látomásokat, amelyekről azt hiszi, hogy Istentől és a szentektől származnak, valójában a Sátán és annak cimborái küldték. Sötét erők eszköze lett, „az emberi nem ellenségének” akaratát hajtja végre, s kirekesztette magát az egyház igaz gyermekeinek sorából; ezzel megsemmisülésre ítélte önmagát...

...A vádirat eleinte hetven cikkelyből állt. Ezeket aztán tizenkét cikkelybe vonták össze. E tizenkét pontot megvitatás végett megküldték több testületnek, elsősorban a párizsi egyetemnek, amelynek tekintélyével alá kellett támasztania a roueni atyáknak, Jeanne bíráinak a döntését.

A „szép per” utolsó szakaszához érkezett.

HETEDIK FEJEZET:
„MEG KELL TAGADNOD!...”

A feladat első részét sikeresen megoldották. A vádiratot mesteri hozzáértéssel, minden szabálynak megfelelően fogalmazták meg. Most már csak az volt a fontos, hogy a vádlott elismerje és megtagadja tévelygéseit.

Igen, Winchester püspökének terve csak akkor járhatott a kellő eredménnyel, ha a lány elismeri, hogy eretnek. Ha Jeanne kijelentené, hogy küldetését az ördög sugalmazta, azzal súlyos erkölcsi csapást mérnének a francia ellenfélre, s végtére ez az egész eljárás végső célja.

Pedig a vádlottnak esze ágában sem volt, hogy egyetértsen a vád pontjaival. Félni lehetett attól, hogy még a halál pillanatában is makacskodni fog. Ebben az esetben a kivégzés, ahelyett hogy tanulságos leckéül szolgálna, szörnyű kárt okozhat az angoloknak: a nézők szemében a Szűz az igazság vértanújának tűnhetik.

Ennek elkerülése érdekében minden erőt arra kellett fordítani, hogy a lányból kicsikarják a vádirat lényegének elismerését. Sőt, az is kívánatos, hogy nyilvánosan megtagadja „bűneit”, azaz alávesse magát az un. abjuratio szertartásának, s ezzel hitelét rontsa a franciák minden győzelmének, így VII. Károly megkoronázásának is.

A feladat e részét a per második, március 27-én kezdődő szakaszában kellett elvégezni.

Jeanne helyzete rosszabb lett. A porkolábok egyre elviselhetetlenebbül viselkedtek. A „jámbor atyák”, akik mindennap felkeresték, hogy „rábeszéljék”, rettenetesen meggyötörték beszédeikkel, kérdéseikkel.

A lány hősiesen küzdött. A lelkét nem tudták megtörni. De nem bírta erővel. Április derekán súlyosan megbetegedett.

...Amikor Jean d’Estivet mester megtudta, hogy a lány nem tud felkelni betegágyából, nyomban felkereste cellájában; orvos is volt vele. Az orvos kérdésére a beteg elmondotta: előző nap a beauvais-i püspök egy halat küldött neki; fél, hogy ez az oka betegségének. D’Estivet gorombán rárivallt:

– Te rágalmazó! Te szajha! Heringet és más sós ételeket ettél, az ártott meg!

Az ügyész tudta, hogy a lány igazat mond, s hogy az ünnep alkalmából monseigneur Cauchon valóban halat küldött a fogolynak. Gyanús bőkezűség! Talán meg akarta mérgezni a püspök? Az ügyész erősen elfáradt a per folyamán, s nem látott tisztán. Lehet, hogy a vádlott halála a börtönben lenne a legkönnyebb és legtermészetesebb megoldás?

Az angolok mindezt más szemmel nézték. A rendkívül nyugtalan lord Warwick izgatottan intézkedett, orvosokat hívatott:

– Minden áron meg kell gyógyítani! Túl sokba került a királynak, semhogy bírói ítélet nélkül haljon meg!

Jeanne viaskodott a lázzal. Időnként öntudatlan volt. A múlt emlékei zaklatták állandóan.

Látta a szüleit: apja szigorú arcát s anyja bánatos tekintetét. Anyja állhatatosan nézte, s csóválta a fejét; mintha mondani akarna valamit. Mi a gondja? Miért bánatos?

...Az ég határtalan síkját a magas torony körvonalai szakítják meg. S a lány már ott érzi magát. Felismeri a keskeny, csorba, fűvel benőtt lépcsőket. Milyen sokáig kell mennie! Egészen belefáradt, s a nap erősen süti a fejét...

De már fenn is van! Csodás! Micsoda kép! Távolról barátságosan integet feléje tölgyeinek zöldjével a Bois-Chenu. Ott a Ribiszkés-patak és a „tündérek fája”.

A „tündérek fája”!... Miért olyan nehéz visszaemlékezni rá? Hiszen ott, a patak partján mindig vidáman és felszabadultan játszadozhattak.

Nem, a patak egészen fekete lett. Felhő emelkedik ki belőle, amely sötét lepelként fedi el az eget. Egyre feljebb és feljebb tör... Milyen szörnyű! Már nem süt a nap, nincs már semmi, csak sűrű sötétség. S a lány zuhan, óriási gyorsasággal, egyre mélyebbre zuhan ebbe a sötétségbe.

Hol van? Mindenütt bűz és üresség. Kicsiny kis ablak, alig észrevehető keskeny rés. A sarokban valami fehér... Mi az?... Csontok halmaza! Szörnyűség! Hiszen Bourlemont kastélyának föld alatti zárkájában van! Mielőbb elmenekülni innen!... Fel, a fényre!... Hiszen elég, ha kitör innen, s a félelemnek máris vége.

Nem találja a nyílást. Nincs is nyílás sehol. A föld alatti tömlöcből nincs kiút...

Mi zizeg körötte? Valaki hangosan elkacagja magát... Hát nem egyedül van itt? S hogy lehet, hogy ezt nem vette észre mindjárt? Mennyi ember! Mind több kúszik elő a sötétből. Az urak! Mind jól öltözött és vidám. Csak az egyik van talpig feketében.

A dauphin az, természetesen, a „dicső dauphin”. Rögtön megismerte. Most már nem is olyan szörnyű itt. Valamikor megmentette a dauphint, s most majd az menti meg őt!...

Igyekszik odajutni hozzá, boldogan nevet rá, s feléje nyújtja a kezét:

– Üdvözlöm, dicső dauphin! Adjon Felségednek az Isten hosszú és boldog életet!

A dauphin azonban valamiért elfordul tőle. Igyekszik elfogni a pillantását, belenézni a szemébe. De nem, ez lehetetlen: a dauphinnak nincsen szeme, a helyén sötét gödrök tátonganak. Rémületében meg akarja ragadni a dauphin karját, de az visszahúzódik, s elrejtőzik udvaroncai háta mögött. Már teljesen el is tűnt.

A kacagás egyre hangosabb. Ördögi pofák vicsorítják a fogukat. Milyen furcsa! Miért van ezeknek az uraknak ördögi pofájuk? Szörnyű maszkok ezek, de mindet jól ismeri; ez a reimsi érsek úr, az sire de La Trémoille, emitt a „jó herceg”, amott pedig Cauchon püspök és d’Estivet mester... Nincs menekvés! Már elérték, hahotáznak, s kinyújtják szörnyű mancsukat. A lányt rémület fogja el.

...Felriad. Ágya mellett Cauchon püspök, d’Estivet magister és néhány más ember áll.

A „jámbor atyák” elhatározták, hogy kihasználják Jeanne betegségét.

Április 18-án a beteg cellájában valóságos misztériumjáték játszódott le.

A papok „röviden és könyörületesen” igyekeztek rábeszélni a lányt. Minek makacskodik? Mit nyer vele? Királyában reménykedett, de a király elhagyta. Nagy győzelemre számított, de abból nem lesz semmi, ehelyett hóhér fog végezni vele a máglyán. Most súlyos beteg – vajon nem az Isten intése-e mindez? Gondolkozzék csak! Ha hajlandó levenni a férfiruhát, s megtagadja tévelygéseit, akkor meggyóntatják, s meg is áldoztatják. Akkor az Úr kegyes lesz hozzá. Teste – ha meghal – megszentelt földben nyugodhat, lelke pedig élvezheti a paradicsom örömeit. Ha viszont megbánás, áldozás nélkül hal meg, tetemét a szemétre vetik, lelke pedig egyenesen a gyehenna tüzére kerül.

Különös ékesszólással igyekezett a lelkére beszélni Nicolas Midi, a neves párizsi hitszónok. Latba vetette egész híres művészetét. Hol emelt, hol letompított hangon, hol a paradicsom égi magaslataira, hol a pokol fenyegető szakadékára mutatva igyekezett rábeszélni a lányt, hogy vesse alá magát az egyház tekintélyének.

Látszólag el is érte a célját. Jeanne figyelmesen hallgatta a prédikátort. Amikor azonban az befejezte a mondókáját, a beteg lány gyenge hangon így szólt a püspökhöz:

– Remélem, hogy testem megszentelt földbe temetik. Ha pedig nem, akkor mindenben az Úrra bízom magam.

Néhány nap múlva Jeanne-t a vártorony kínzókamrájába vezették. Ott voltak a bírák és – a hóhérok. A püspök jelt adott. Erre az egyik vörösruhás hóhér lassan kezdte felmutatni Jeanne előtt különös szerszámait; magyarázgatta, hogy melyiknek mi a célja.

A bírák figyeltek.

Nos, megértette ez az átkozott eretnek? Mintha az arca egy kicsit elsápadt volna. Amikor majd a hóhér szeplőtlen testedet fogja sanyargatni ezekkel a szerszámokkal, amikor kitépi a körmeidet, s a lábadat szorítja ezekkel a fogókkal, nyilván beszédesebb leszel!...

A hóhér hosszasan magyarázgatott.

Ezután d’Estivet mester szólt néhány szót Jeanne-hoz, tanácsolta neki, hogy még egyszer jól gondoljon meg mindent...

– Nézd, Jeanne, a jelenlevők készek téged az elnöklő püspök megbízásából a kínzásnak alávetni, hogy visszavezessenek az igaz útra, s ezáltal megmentsd lelked üdvösségét, amelyet hazug kitalálásaid komolyan veszélyeztetnek!

A lány így szólt:

– Ha minden tagomat eltöritek is, akkor sem tudok mást mondani. Ha pedig a testem nem állja ki a kínzásokat, s a szám esetleg felesleges szóra nyílik, később megtagadom mindazt, amit mondtam.

D’Estivet magister a püspökre pillantott. A püspök a vállát vonogatta.

...A kínzásról mégis lemondtak. Jeanne nagyon gyenge volt, s talán nem bírta volna ki. A beteg halálát pedig az angolok nem bocsátották volna meg. Azonkívül, ha nyilvános kivégzést akarnak, nem jó, ha előzőleg nagyon megkínozzák a lányt. Nincs idő megvárni, míg úgy-ahogy felépül. S ami a legfőbb, értelmetlenség lett volna kínozni, ha aztán, a nyilvánosság előtt úgyis minden szavát visszavonja.

...Jeanne lassan, de felgyógyult. A doktorok segítettek-e, akiket Warwick gróf küldött, vagy egyszerűen felülkerekedett fiatal szervezete? Mindenesetre május elején már fel tudott kelni az ágyából.

Winchester püspöke tovább nem akart és nem tudott várni. Minden határidő lejárt. Sötét felhők tornyosultak mindenfelől. Normandiában La Hire egymás után aratta győzelmeit, s Rouen felé tört előre. Franciaország északi részén a népi önkéntes csapatok új akciókat kezdtek. A királyi várban, a Jeanne börtönével szomszédos kamrákban százszámra sínylődtek az ilyen „útonállók”, kivégzésükre várva, de ezek az átkozott franciák szemlátomást nem akartak észhez térni.

A winchesteri bíborosnak tehát gyorsan be kell fejeztetnie a hosszúra nyúlt pert, s minden erejét a normandiai háborúra kell fordítania. Csakis Normandia lecsillapítása után gondolhatnak VI. Henrik megkoronázására. Ráadásul Bázelban újabb zsinat összeültét várták. A bíboros sokat remélt ettől a zsinattól: fel akarta emelni szavát a „szkizma” kérdésében, s döntőbíróként akart fellépni a pápák harcában.

S e fontos események küszöbén kell az idejét vesztegetnie, várnia, hogy mit mond az a hitvány lány!

A kardinális türelme elfogyott. Ha a lány nem akar lemondani tévelygéseiről, az ördög vigye őt, hajtogassa csak a magáét! A párizsi egyetem helyeselte és jóváhagyta a vádiratot. Tehát el kell készíteni a máglyát, s vége a hercehurcának! Nagy kár persze, hogy a nagyszerű terv meghiúsult, de mit lehet tenni a francia papok piszmogása ellen? A lehető legjobban ki kell használni azt, amit eddig sikerült elérni.

Cauchon igyekezett rábeszélni az angolokat, hogy várjanak még egy keveset. A püspök önérzetén csorba esett. Nem akarta, hogy gazdái tehetetlennek tartsák. Még mindig remélte a roueni érsekséget. Nem, ki fogja harcolni, hogy a lány megtagadja sugallatait, küldetését! Van még tartalékban egy nagyszerű ötlete, amelyet kipróbálhatnak.

– Kelj fel, boszorkány, vár rád a máglya!

Jeanne annyira megszokta ezt a kiáltást, hogy ügyet sem vetett rá. Még a szemét sem nyitotta ki. Erre belerúgtak.

– Hozzád beszélek! Kelj fel!

Nem, ez már nem a szokásos beszéd! Az őrök arcán látszott, hogy nincs kedvük a tréfára.

Jeanne felült fekhelyén, s egyszerre mindent megértett.

Tegnap a papok különösen dühöngtek. Újból felolvasták előtte a tizenkét pontot, amelyeket már a párizsi egyetem is jóváhagyott. S megint – ki tudja hányadszor! – igyekeztek rábeszélni, hogy tagadja meg bűneit. Újból prédikálni kezdtek neki. Hogy mindörökre végezzen ezekkel a dolgokkal, határozottan ezt felelte:

– Ha már látom a hóhért és a máglyát, ha már égek a tűzben, akkor sem mondok mást, mint amit már mondtam. Kitartok amellett, amit a perben mondtam – halálomig.

A püspök úr kijelentette, hogy a „rábeszélés” ideje lejárt.

Mi lesz ma?...

Furcsa... Leveszik a bilincseit...

Az ajtóban két csuhás alak. Jean Beaupčre és Nicolas Loiseleur tisztelendők.

Beaupčre atya közölte, hogy az ítélethirdetésre kijelölt helyre viszik. Ott utolsó lehetőséget nyújtanak neki, hogy megbánja bűneit. Utána felolvassák az ítéletet...

Loiseleur tisztelendő lekísérte az utcára, ahol szekér várta.

– Jeanne – súgta neki –, higgy nekem. Csak a te hasznodat akarom. Végy női ruhát, s tedd azt, amit követelnek tőled. Nem akarnak rosszat neked. Ha engedelmeskedsz, az egyház kezébe adnak. Megmenekülsz az angoloktól. Ellenkező esetben meghalsz!

A lány elgondolkozott. Ez valami új: „az egyház kezébe adnak... megmenekülsz az angoloktól...” Eddig erről semmit nem mondtak neki. Ó, ha sikerülne kicsúsznia a godonok kezéből, megmenekülnie ezektől a szörnyű pribékektől! A papok talán nem értik: azért nem akarta levenni férfiruháját, mert mindig férfiak őrködnek körülötte! Ha ez a rend megváltozna, ha egyházi börtönbe kerülne, akkor természetesen nem makacskodna tovább. Ami pedig a nézeteinek, sugallatainak, tetteinek megtagadását illeti, azt várhatják mindhalálig: nem tagadja meg hitét és cselekedeteit még élete megmentése árán sem...

A Saint-Ouen-temetőt zsúfolásig megtöltötték az emberek. Aznap, május 24-én majdnem egész Rouen ott gyűlt össze. Az emberek érdekes látványt vártak: a dombrémyi Jeanne, a szörnyű boszorkány, akivel a gyerekeket ijesztgették, ott fogja megbánni bűneit; s ott hirdetik ki előtte az egyház ítéletét. A boszorkányról számos mendemonda járta, eddig azonban még kevesen látták. De sok roueni tudta, hogy a Szűz nem boszorkány, nem eretnek. Beszéltek, hogy ő mentette meg Franciaországot, s hogy szereti az egyszerű népet. Az ilyen véleményeket azonban csak titokban, suttogva hangoztatták: mindenki hallott róla, hogy az angol urak hogyan égettek meg Párizsban egy asszonyt azért, mert az kijelentette: hisz Jeanne isteni küldetésében.

A szép, gótikus templommal szemben két emelvény állt. Az egyiken a bírák foglaltak helyet. A winchesteri bíboros mellett Cauchon püspök és az inkvizítor ült. Oldalt helyezkedtek el a nagytekintélyű prelátusok, doktorok és magisterek.

Az őrökkel szorosan körülvett második emelvényt figyelte mindenki. Ott állt a vádlott s egy másik ember, akinek el kell érnie, hogy a lány megtagadja, megbánja bűneit.

Ismert prédikátor volt ez, a teológia doktora, Langres és Beauvais kanonokja, Guillaume Erard mester. Olyan nagy prédikátori sikerrel dicsekedhetett, hogy alig tudott eleget tenni a meghívásoknak. Most is türelmetlenül várják a gazdag Flandriában. Erard magister idegeskedett. Sajnálta, hogy beleegyezett a mai prédikációba. A flamandok jól fizetnek, itt pedig nem sok üti a markát. Elhatározta, hogy anyagi veszteségeit legalább politikai tőkéjének növelésére használja fel: prédikációjával megsemmisítő csapásra készült VII. Károly ellen, hogy behízeleghesse magát angol gazdáinál.

Erard mester azzal kezdte, hogy szemére vetette Jeanne-nak rengeteg bűnét. Bűnt követett el az Isten, a katolikus hit, a királyi hatalom ellen. Franciaországban még nem akadt párja ennek a szörnyűségnek. A lány egy személyben boszorkány, eretnek, szkizmatikus és feslett nőszemély. Megsértett minden isteni és emberi törvényt, szörnyű csapást mért az országra és királyára. Egyébként, akit Jeanne királynak nevez...

– Ó, nemes francia dinasztia – áradozott Erard –, te, amely mindig védelmezője voltál a keresztény hitnek, mennyire beszennyeztek téged! Károly, a fattyú, aki királynak nevezi magát, eretnek és szakadár, s összekötötte sorsát egy rosszhírű, gonosztevő nővel, aki telve van minden gonoszsággal! S nemcsak ő tette ezt, hanem egész papsága is, akik megvizsgálták ezt a nőt. Ez szörnyű bajt és pusztulást von majd maga után!...

Jeanne oda sem figyelt e prédikációra. Már régen megszokta ezeket a szavakat és fenyegetéseket, már régen megunta. Mohón szívta magába a friss levegőt, az eget nézte, figyelte a madarak repülését. Arra gondolt, hogy milyen jó szabadon élni, járni a zöld fűben, lovagolni a mezőn és az erdőben. Ebben talán már sosem lesz része. Nem akarta ezt elhinni. Kiszabadul a godonok kezéből! Fülében egyre ott csengett Loiseleur suttogása „...megmenekülsz az angoloktól... az egyház kezébe adnak...” Természetesen ezeknek a papoknak a kezébe kerülni sem valami nagy gyönyörűség. De – ez az életet jelenti. Most az a fontos, hogy időt nyerjen... Aztán... feltétlenül nagy győzelem következik majd, amely megmenti őt is és az egész országot is.

Erard mester észrevette, hogy a vádlott ügyet sem vet rá. Rákiáltott:

– Hozzád szólok, Jeanne! Neked mondom, hogy királyod eretnek és szkizmatikus!

Jeanne megremegett. Ez a förtelmes pap az ő királyát gyalázza! Ezzel sérti a drága Franciaországot, az egész népet, az ő ügyének minden sikerét is! Nem, az ilyesmit nem engedheti meg!...

Kénytelen volt félbeszakítani a papot, de ezt a lehető legnagyobb udvariassággal tette:

– Hitemre, uram, minden tiszteletem ellenére hajlandó vagyok megesküdni az életemre, hogy királyom egyáltalán nem olyan, mint ahogy Tisztelendőséged állítja, hanem jó keresztény... Ami pedig az én szavaimat és tetteimet illeti, azokat Isten parancsára tettem, s én egyedül vagyok értük felelős.

Helyeslő nevetés harsant. Valaki tapsolni kezdett.

– Hallgattassátok el! – kiáltotta Erard mester.

A prédikáció hatása szertefoszlott.

Jeanne megfeszített erővel gondolkozott. Hogyan, milyen módon nyerhetne időt? Hogyan vegye rá őket, hogy elhalasszák az ítélet kihirdetését... S egyszerre világosság támadt az agyában. Egyszer a kihallgatás idején két szerzetes azt tanácsolta neki cellájában, hogy fellebbezzen a római pápához. Amikor Cauchon erről tudomást szerzett, majdnem megölte ezeket a jóakaróit. Akkoriban e tanácsnak nem vette semmi hasznát. De miért ne használhatná fel azt most? Itt, az emberek előtt a bírák kénytelenek lesznek figyelembe venni ezt a követelést.

Jeanne felemelte a kezét.

– Mondani akarok valamit... Hajlandó vagyok alávetni magam a mi pápánknak. Kérem, hogy ügyemet adják át neki. Hallgasson meg engem személyesen...

A prelátusok megriadtak. Winchester püspöke tagadólag rázta a fejét. „A pápa túlságosan messze van” – felelte Erard. Mindenki tudta, hogy ha a pápához fordulnak, azzal csak az időt húzzák. S féltek minden halogatástól, mégpedig legalább annyira, mint amennyire a lány kívánta azt.

Jeanne kérését kategorikusan elutasították.

Aztán az előírások szerint háromszor felszólították, hogy bánja meg bűneit. Ezt viszont Jeanne tagadta meg.

Chauchon felállt a helyéről, felvett egy pergamentekercset s szétteregette. Az ítélet volt az. A püspök pillantást váltott Erard-ral, majd olvasni kezdett. Lassan olvasott, gondosan hangsúlyozott minden egyes szót.

,,...a Mi Urunk, Istenünk nevében. Az egyház valamennyi pásztora, aki hűségesen szívén viseli nyája sorsát...”

Jeanne látta, hogy a tekercs nagyon hosszú. Előbb csak üres, semmitmondó szavakat hallott. Jól tudta azonban, hogy mi lesz a vége... Az emelvény mellett ott állt a szekér, rajta az áldozatát váró hóhérral...

A lányt papok vették körül. Köztük volt a vele együttérző Massieu, s az az ember is, akiben bízott – Loiseleur mester. Valamennyien igyekeztek rábeszélni, hogy engedelmeskedjék az egyháznak. Mit követelnek tőle? Nem valami sokat! Mondjon le férfiruhájáról, és vesse alá magát az egyháznak. Ezután átvezetik az egyház börtönébe, női felügyelet alá. A jelenetet gondosan figyelő Erard mester megszólalt:

– Tedd, amit tanácsolnak, s megmenekülsz!

Jeanne-t mintha köd vette volna körül. Egymással váltakozó két hangot hallott. Az egyik az ítéletet olvasta. A másik ezt mondta: „Engedelmeskedj!” Egyszerre úgy érezte, hogy ezek a papok együttérzéssel és szánalommal vannak iránta. Úgy látta, hogy amikor Cauchon tekintete elszakad a pergamentől, s reá szegeződik, szintén kérleli: „Szegény lány, szánd meg magad! Tedd, amit tanácsolnak, s megmenekülsz!”

S a két hang eggyé olvadt. S ez az egy hang így beszélt:

– Engedelmeskedj! Nem sokat követelnek tőled!

Jeanne körülnézett. Lenn hömpölygött a tömeg. Az első sorokban elhelyezkedő angolok ököllel fenyegették. Tekintetükben türelmetlenség és düh izzott.

A hang pedig beszélt:

– Engedelmeskedj, s megmenekülsz a godonoktól! S erre elkiáltotta magát:

– Engedelmeskedni akarok az egyháznak!

A püspök abbahagyta a felolvasást, s megkönnyebbülten felsóhajtott.

A tömegben zavar támadt.

Az angol katonák és kapitányok egyetlen szót sem értettek a történtekből, de nem tetszett nekik, hogy a boszorkánnyal társalogni kezdenek. Sokan sejteni kezdték, hogy aznap nem lesz részük kivégzés látványában. Kövek kezdtek repülni a papok felé. Beaupčre magisternek majdnem leszakították a reverendáját. Kiáltások harsantak:

– Megfizettek ezért, aljas papok!

Az általános zűrzavarban Erard mester előhúzott köpenye újjából egy kétrét hajtott papírt, átadta Massieu-nak, s az olvasni kezdte a szöveget, amelyet Jeanne-nak alá kell írnia.

Jeanne rosszul hallotta és értette a szöveget. Zavartan tépelődött: Helyesen cselekedett-e? Abban, ami történt, természetesen nincs semmi rossz. Nem mondott és nem mond le a legfontosabbról. Joga volt-e azonban arra, hogy a legkisebb engedményt is tegye, nem mér-e ezzel csapást egész élete munkájára?

...A heves elégedetlenség egyre növekedett. Most már a winchesteri bíboros közvetlen környezetéből is sokan háborogni kezdtek. Hogyan, nem égetik meg a lányt? Akkor miért fizettek ki érte akkora összeget?... A bíboros káplánja azt kiáltotta Cauchon-nak, hogy az eretnekekhez húz. Valóban, miért kellett félbeszakítani az ítélet felolvasását?

Warwick gróf bosszúsan mondta:

– Rosszul áll az ügy! Úgy látszik, a lány elkerüli megérdemelt sorsát.

– Ne nyugtalankodjék, Sir – felelte neki csendesen Cauchon. – Nem szalasztjuk el a zsákmányt!

A winchesteri püspök káplánja, Calot magister semmiképpen sem tudott lecsillapodni. Azt bizonygatta szomszédainak, hogy a püspök kedvezni akar Jeanne-nak.

– Hazudsz! – kiáltott rá Cauchon.

– Te pedig elárulod a királyt! – felelte a káplán.

A szóharc verekedéssé fajult volna, ha a kardinális le nem csillapítja bizalmasát. Maga a bíboros az egész idő alatt nyugodt maradt. Jól tudta, hogyan is áll igazában a helyzet.

Jeanne követelésére Massieu újból felolvasta előtte a szöveget, amelyet Erard magister adott át. Abban nem volt semmi új: a vádlottnak engedelmeskednie kell az egyháznak, női ruhát kell öltenie, s nem szabad férfimódon viselnie a haját. Az egész hat rövid sor.

Jeanne kijelentette, hogy alá akarja írni a papírt. Az általános zűrzavarban a lány nem vette észre, hogy a winchesteri püspök titkára egy másik papírt nyújt felé, amely több lapból áll.

Mivel nem tudott írni, nagy cikornyát biggyesztett oda. Erre a titkár megfogta a kezét, s keresztet íratott vele a papírra. Jeanne elmosolyodott.

– Nézd – mondta az egyik angol a szomszédjának –, a boszorkány kinevet bennünket!

Cauchon püspök nyomban előhúzott a zsebéből egy másik, előre elkészített tekercset.

Az az ítélet volt az, amelyet arra az esetre szántak, ha az eretnek megtagadja bűneit. Ez így hangzott:

„Isten nevében, ámen. Végre, gyakori, szeretetteljes figyelmeztetések és hosszú tétovázás után Isten segedelmével visszatértél az Anyaszentegyház kebelébe, és – mint hisszük – bűnbánó szívvel és igaz hittel visszavontad tévelygéseidet, esküvel megtagadtad minden eretnekségedet. Az egyházi előírásoknak megfelelően ezennel feloldunk az egyházi kiközösítés alól... De mert vakmerően bűnt követtél el Isten és a Szentegyház ellen, végérvényesen és visszavonhatatlanul – fenntartva jogunkat a megkegyelmezésre és enyhítésre – az üdvös bűnbánat gyakorlása végett örök börtönre ítélünk, hogy ott a fájdalom kenyerén és a bánat italán sirasd bűneidet, és ezentúl ne kövess el olyat, amit siratnod kellene.”

Valóban, az egyház kegyelme határtalan volt...

Jeanne továbbra is gépiesen mosolygott. Abban a pillanatban minden közömbösnek tűnt előtte. Csak azt várta, hogy az egyházi börtönbe szállítsák, minél messzebb a kegyetlen godonoktól.

Milyen nagy lett a csodálkozása és rémülete, amikor meghallotta a püspök dörgedelmes parancsát:

– Vigyétek vissza a vádlottat oda, ahonnan idevezettétek!

Monseigneur Cauchon ha akarta, sem tudta volna egyházi börtönben elhelyezni a lányt: a winchesteri püspökkel kötött megegyezés értelmében „vissza kellett adni” az angoloknak.

Így ért véget ez a nap. Cauchon püspök társai segítségével ügyesen végrehajtotta a rábízott feladatot.

Jeanne-t mindenki becsapta: a hatalmas bíboros, a bölcs prédikátor s a bírái is. Amit nem sikerült elérniük meggyőzéssel és erővel, azt elérték hazudozással és ravaszsággal. Most, bár Jeanne nem tagadta meg bűneit, nyilvánosan bűneinek megbánásáról beszélhettek. Most, bár úgy érezte, hogy megmenekült, meg lehetett ölni.

Megölni? De hogyan? Hiszen „végérvényesen és visszavonhatatlanul” életfogytiglani börtönre ítélték!

A „kegyes anyaszentegyháznak” azonban volt tartalékeszköze, amelyre Cauchon is gondolt, amikor Warwick grófot megnyugtatni igyekezett.

A „szent inkvizíció” elmélete és gyakorlata szerint minden „eretnekségbe esett” ember megmenthette testét és lelkét, ha őszintén megbánta és megtagadta bűneit (abjuratio). Ha azonban újból a régi „bűnbe” esett, már semmi sem menthette meg. Az ilyen „visszaeső bűnöst” elkerülhetetlenül a máglya várta.

Cauchon nem kételkedett abban, hogy a lány rövidesen el fogja pusztítani magát. Ehhez teljesen elegendő az, hogy valami olyat mondjon vagy tegyen, amelyet „eretnekségbe való visszaesésnek” minősíthettek.

A püspök nem tévedett: nem kellett sokáig várnia.

NYOLCADIK FEJEZET:
„FAREWELL”

Május 27-én, vasárnap a várost bejárta a hír: „Az elítélt megint férfiruhát öltött!”

Nyomban doktorok, baccalaureusok, tisztviselők serege sietett a várba.

Az angolok ellenségesen fogadták őket.

Csütörtök volt a „megtagadás napja”. Utána a vár őrségét alaposan megerősítették. Az udvaron mintegy száz katona ődöngött. A katonák gyűlölték a francia papokat, mert úgy vélekedtek, hogy a Szűz az ő szorgoskodásuk nyomán kerülte el a kivégzést. Ezért, amikor Jeanne férfiruhába öltözésének hírére a bíróság tagjai bevonultak a várudvarra, sértésekkel és fenyegetésekkel árasztották el, árulóknak, armagnacoknak szidalmazták őket. Az egyik baccalaureus hiába igyekezett megmagyarázni a félreértést. Majdnem agyoncsapták egy alabárddal. A papok, csuhájukat felfogva, rémülten menekültek onnan.

Monseigneur Cauchon, a helyettes inkvizítor és számos pap megbízható, Wawrick gróf által küldött őrség kíséretében másnap, hétfőn jutott csak be Jeanne cellájába.

Ott elég sokáig időztek.

Warwick gróf türelmetlenül várta a püspököt. Emlékezett a május 24-én kapott ígéretre. Nagyon nyugtalanította Jeanne sorsa: még mindig félt, hogy a lány megmenekül a haláltól. Aznap el kellett utaznia Rouenból. S bár az utazásra kijelölt óra régen elmúlt, a gróf még mindig halogatta az indulást, mert egészen biztosan meg akart győződni arról, hogy a püspök megtartja a szavát.

Végre megjelent a küszöbön kíséretének élén Cauchon, s Warwick gróf a püspök arckifejezéséből mindent megértett. Amikor tekintetük találkozott, a püspök elmosolyodott, s mindössze egyetlen szót mondott:

– Farewell![16]

Ez az egyszerű szó a püspök szájából sok mindent jelentett.

Jelentette azt, hogy a gróf nyugodtan elutazhat.

Jelentette azt, hogy a püspök úr nem hiába kapta a sok csengő aranyat-ezüstöt: „becsületes munkáját” minden veszély és halogatás ellenére sikerrel elvégezte.

S jelentette azt, hogy a Szűznek vége.

Jeanne-t nyomban „a megtagadás” (abjuratio) után visszavitték gyűlölt tömlöcébe. A borbély leborotválta a haját, a szabó pedig női ruhát hozott: magának Bedford hercegnőjének ajándékát. Ezután a lányra visszarakták bilincseit.

A következő vasárnap azonban – mint már említettük – elterjedt a hír: „Jeanne újra férfiruhát öltött.”

Mi történt közben? Mi ment végbe a leány lelkében? Hogyan került vissza a férfiruha a börtönbe? Miért öltötte fel? Mindez valószínűleg örökre tisztázatlan marad. Csak annyi bizonyos, hogy amikor a hír elterjedése utáni hétfőn a püspök és kísérete megjelent a börtönben, Jeanne-t férfiruhában, borotvált fején férfisapkával találta. Fájdalomtól eltorzult arcán ömlöttek a könnyek.

Cauchon intett a jegyzőkönyv vezetőjének, majd a vádlotthoz fordult.

– Jeanne, mikor és miért vetted fel ezt a ruhát?

– Tegnap reggel, mert a férfiruhát szívesebben hordom, mint a nőit.

– Ki kényszerített rá?

– Magamtól tettem.

– De megesküdtél, hogy soha többé nem veszel fel férfiruhát!

– Az ígéretemet válaszul a Kegyelmed ígéretére tettem; megígérte, hogy leveszik láncaimat. Megígérte, hogy egyházi börtönbe szállítanak át. Itt, a férfiak között, jobban érzem magam férfiruhában.

Mindez logikus volt. A püspök úgy döntött, hogy nem feszegeti a részleteket, annál is inkább, mert eljárását nem tudta igazolni, a részletek pedig szükségtelen leleplezésekkel fenyegethettek. Más oldaláról közelítette meg a dolgot.

– Jeanne, hallottál-e csütörtök óta „hangot”?

Mivel az eretnek alávetette magát az egyháznak, s megtagadta tévelygéseit, megtagadta a „hangokat” és látomásait is. Jeanne tudta ezt. Mégis bátran felelte:

– Igen, hallottam.

– Mit mondott?

Jeanne felállt az ágyról. Szeme már száraz volt.

– Azt, hogy az Úr sajnálja, hogy életem megmentéséért engedtem a rábeszélésnek, s gyengének mutatkoztam. Azt mondta, hogy életemet mentve árulást követtem el. Azt is mondta, hogy ott a vérpad emelvényén bátran kellett volna felelnem a prédikátornak, mivel az csaló volt, s hogy az is hazugság volt, amit a szememre vetett. Ha azt mondanám, hogy nem Isten küldött, kárhozatra ítélném magamat. Az igazság az, hogy Isten küldött. A hangok azt mondták, hogy nagy gonoszságot tettem, amikor azt vallottam, hogy nem cselekedtem jogosan. Azért mondtam ezt, mert féltem a máglyától.

Ezt mondta Jeanne hangosan és szilárdan.

A jegyzőkönyvet körmölő pap ezt írta a lap szélére: „Responsio mortifera”, ami ezt jelenti: „Halált hozó válasz”.

S valóban, most már nem volt kétség. Jeanne „újból eretnekségbe esett”, s ezért csakis a halál várhatott rá.

Május 29-én, kedden, a bírák és az ülnökök a püspöki palotában gyűltek össze. Rövid vita után elfogadták a határozatot:

„...átadjuk az elítéltet a világi hatóságoknak, kérve, hogy szelíden bánjanak vele...”

Ez a szövegezés azt jelentette, hogy Jeanne máglyára kerül. A kérés, hogy „szelíden bánjanak vele”, szokásos formula volt, arra szolgált, hogy megőrizze a látszatot: nem az egyház veszi el a „bűnös” életét, sőt könyörög érte.

Az „eretnek” nyilvános elítélését másnapra tűzték ki.

Reggel körülbelül kilenc óra lehetett, amikor Jeanne-t utoljára kivezették börtönéből. Szekérre ültették, s lassan végigvitték a keskeny, kanyargós utcákon. A szekeret nyolcvan angol katonából álló őrszemélyzet kísérte.

A lányt mélységes bánat töltötte el. Sírt. Most, amikor a halál már oly közel volt, hirtelen megérezte helyzetének egész szörnyűségét. Szenvedélyesen szeretett volna élni: mindössze tizenkilenc éves volt! Különösen félt a máglyától. Úgy vélte, hogy ennél szörnyűbb szenvedés nincs. Jobb volna, ha lecsapnák a fejét, mint hogy ifjú leányteste hamuvá legyen.

Szétfoszlott az utolsó remény is. Most már semmi sem menti meg. Nem jött el a nagy győzelem, amelytől annyit várt.

Néhány napja a hős Poton Xaintrailles serege majdnem Rouenig verekedte magát. A godonok erői azonban erősebbeknek bizonyultak. A bátor franciákat szétkergették, hős vezérüket pedig foglyul ejtették.

Nem maradt tehát más hátra, mint a halál, a szörnyű halál.

Jeanne szorosabbra zárta ajkait. Nagyon nehéz volt a szíve. De lesz elég ereje, hogy méltóságteljesen fogadja szörnyű sorsát!

A Régi Piac téren a helyzet emlékeztetett arra, ami az elmúlt csütörtökön a Saint-Ouen-temetőben történt. Ugyanolyan töméntelen nép, az angol fegyvereknek ugyanaz a csillogó fénye, s ugyanúgy emelkednek a fából ácsolt emelvények is, az egyiken a bíróság tagjaival, a másikon pedig a prédikátor, áldozatát várva.

Most azonban harmadik emelvényt is felállítottak a téren.

Ez igen magas. Az alapja gipsz, rajta körben fahasábokból rakott máglya. Középen oszlop. Azon tábla, ezzel a felirattal:

„A magát Szűznek nevező Jeanne, hazug, ártalmas népbolondító jósnő, megrögzött istenkáromló, a sátán szolgája, hitehagyott, szakadár, eretnek...”

Erre a helyre az elítéltet a formaságok lebonyolítása után vezetik fel. Egyelőre azonban, akárcsak a múltkor, a prédikátorral szemben helyezkedik el.

Ma a prédikációt Nicolas Midi mondja, a teológia doktora, akinek már volt alkalma „rábeszélni a megátalkodott eretneket”.

A prédikáció témája: „Ha tehát az egyik tag szenved valamit, együtt szenved vele valamennyi tag...”

Nicolas Midi mester emelkedett hangulatban van. Nagy hévvel beszél. Azt bizonygatja, hogy a felgyógyulás egyetlen lehetősége – „az üszkös tag levágása”.

S ezekkel a szavakkal fejezi be:

– Távozz békével, Jeanne! Az egyház többé nem tud érted semmit sem tenni, átad a világi hatóságoknak!

A lányt térdre kényszerítik. Intik: gondoljon a lelkére, bánja meg bűneit, amíg van ideje rá.

Jeanne hallgat. Csak a könny csorog két vékony patakban beesett arcán.

S egyszerre, akárcsak akkor reggel, a püspök úr emelkedik fel. Arckifejezése bánatosan fontoskodó. Az ítélet felolvasásával mintegy tovább folytatja a prédikáció témáját:

„...Téged, Jeanne, akit általában Szűznek neveznek, hitehagyottnak, eretneknek, szkizmatikusnak, bálványimádónak, ördögidézőnek nyilvánítunk... s kiközösítünk az egyházból... átadunk a világi hátóságoknak, de kérjük, hogy enyhítsék ítéletüket, s mentsenek meg a csonkítástól és haláltól...”

„Az anyaszentegyház soha nem ont vért, nem szomjazza azt.” Ha azonban Rouen város baillija bátorkodott volna e kérésének eleget tenni, s „megmentette volna a haláltól” a lányt, pillanatokon belül őt magát is kiközösítették és eretneknek nyilvánították volna.

2. Jeanne d’Arc útja

Az idő már dél felé jár. Az angol kapitányoknak és katonáknak fogytán a türelmük. Mit húzzák az időt ezek a papok? Vagy megint meg akarják menteni a boszorkányt, mint a minap? Azt nem! Ha most is ármánykodni próbálnak, maguk sem távoznak élve!

A katonák az emelvények körül kiáltozásban törnek ki.

– Hé, ti papok! Csak nem akarjátok, hogy itt ebédeljünk?

Nicolas Midi mester széttárja karjait, mutatván, hogy befejezte prédikációját. A bailli tapsolt egyet. Katonák rontanak az emelvényre, megragadják a lányt, s vonszolni kezdik lefelé. Jeanne-t átadják a hóhérnak...

A vérpad valóban nagyon magas volt. Azért csinálták így, hogy mindenki láthassa az eretneket. De ő is láthatott mindent és mindenkit. Amíg a hóhér az oszlophoz kötötte, váratlanul előbukkant a nap. Fényében szinte megfürödtek az emberek, a fák és a háztetők. A lány szeme messzire tévedt, szenvedélyesen igyekezett visszaemlékezni valamire.

S hirtelen emlékezett.

Emlékezett gyermekkorának egyik legtisztább képére, amely sokszor megjelent előtte később, ébren és álmában egyaránt.

Újból a „szigeti erőd” régi bástyájának csúcsán áll, az elhagyott Bourlemont-kastélyban. Csodálatos fény övezi, a tündérek csodálatos országa határtalanul nagynak tűnik. S ő e hatalmas ország kicsiny királynője, egy boldog álomvilág uralkodónője...

Ó, milyen boldog, hogy megtalálta az utat ide, fel, a sötét, föld alatti élet mélyéből! Most már semmi sem szörnyű, s nem is lesz soha. Kitört a sötétből a fényre, s győzedelmeskedett!

S mint a villám vakító fénye, valami hirtelen Jeanne értelmébe hasít.

Igen, győzedelmeskedett! Itt a rég várt „nagy győzelem”, amiben olyan kitartóan reménykedett, s amelyben végül már nem hitt!

Győzelem ez az aljas bírák, a hazugságok és rágalmak felett, a magány gyötrődései és rémségei felett!

Győzelem ez a halál felett is!

S – ki tudja? – talán ennek a győzelemnek, amely betetőzi küldetését, ugyanolyan gyümölcsöket kell hoznia, mint amilyeneket a reimsi, orléans-i és patay-i győzelmek hoztak!

S a magas vérpadon Jeanne utolsó üdvözletet küld népének, a nagy és szenvedő, a hatalmas és meggyötört népnek.

Üdvözletét küldi, s szemét a tiszta kék égre szegezi mindaddig, amíg a sűrű fekete füst mindörökre el nem takarja előle az eget.

KILENCEDIK FEJEZET:
A HŐSTETT HALHATATLAN MARAD

Jeanne meghalt.

Hamvait a Szajnába vetették.

Még az emlékét is egyházi átokkal sújtották.

Minden európai udvarnak és a Szentszéknek is megküldték a perre és a kivégzésre vonatkozó iratokat.

VI. Henriket diadalmasan megkoronázták Párizsban.

Mindez azonban semmi hasznot nem hajtott a godonoknak.

A winchesteri püspök ravasz terve recsegve-ropogva összeomlott.

A nagy fordulat, amelyért Jeanne az életét áldozta, már beköszöntött. Nem aludhatott ki az a hatalmas hazafiúi lelkesedés, amely Orléans és Patay csodáját szülte. A Szűz alakja ott lebegett a népi harcosok seregei fölött. A roueni máglya még csak szította a hódítókkal és hóhéraikkal szemben érzett engesztelhetetlen gyűlöletet.

S bár a háború a francia hűbérurak ingadozó magatartása miatt még sokáig elhúzódott, kimeneteléhez nem férhetett kétség.

A godonok győzelmei már a múlté voltak, azokat semmiféle mesterséges fondorlattal nem lehetett felújítani.

1435-ben a szövetségeseiből régen kiábrándult Burgundi Fülöp békét kötött VII. Károllyal. Az armagnacok és burgundiak véget vetettek sokéves viszálykodásuknak, s egyesült erővel fordultak a közös ellenség ellen.

1436-ban Károly csapatai Richemont vezetésével bevonultak Párizsba.

1449-ben a franciák birtokukba vették Rouent, majd egész Normandiát.

1453-ban az angolokat teljesen kikergették Guyenne-ből.

Így ért véget ez a küzdelem, amelyet az utókor „százéves háborúnak” nevezett el.

S valóra vált a Szűz meggyőződése, aki ezt vágta a bírák szemébe:

„...minden angolt kikergetünk Franciaországból, kivéve azokat, akik itt halnak meg.”

A számításaikat Jeanne halálára alapozó nagyurak többsége kegyetlenül csalódott.

Bedford hercege röviddel Jeanne szomorú vége után halálát lelte, katonai kudarcai miatt összeomolva, önérzetében megbántva, vetélytársaival szemben érzett csillapíthatatlan gyűlöletben.

A winchesteri bíboros túlélte Bedford és Gloucester hercegét is. Nagyszabású terveit azonban nem tudta megvalósítani. Franciaországi veresége aláásta a tekintélyét Angliában is. Nem sikerült a döntőbíró szerepét sem betöltenie a zsinaton. Kiábrándultan, elcsigázottan, politikai villongások közepette fejezte be napjait, miközben már érlelődött a „piros és fehér rózsa harca”.[17]

Hamarosan eldőlt a sorsa sire de La Trémoille-nek is. A francia udvarban összeesküvést forraltak, amelynek az élén a kegyenc helyébe furakodni vágyó reimsi érsek állt. Az összeesküvés miatt VII. Károly kibékült a connétable-lal, de Richemont-nal, s ő lett a kegyence. Richemont parancsára La Trémoille-t meg akarták ölni, de csak megsebesítették és börtönbe vetették. Később kiszabadult, hatalmát, befolyását azonban nem nyerte többé vissza.

Nem alakult szerencsésen Beauvais püspökének a sorsa sem. Bár Cauchon úr becsülettel szorgoskodott a per idején, és sikeresen véghez is vitte a rábízott ügyet, a jutalmat nem nyerte el. Miután az angolok nem látták hasznát Jeanne kivégzésének, elfeledkeztek a szorgos bírónak tett ígéretükről. Nem kapott sem magas tisztséget, sem nagyobb jövedelmet. A roueni érsekség kicsúszott a kezéből. Csak a lisieux-i püspökséget tudta elnyerni, 1442-ben, két évvel a reimsi érsek előtt hunyt el.

Az egyetlen, amit elért, a „hírnév” lett: az orléans-i ünnepségek napján még a mi korunkban is az egész nép átkozza a nevét...

Aki a lehető legtöbb hasznot húzta a Szűz életéből és halálából, az a „szeretett, dicső dauphin”, VII. Károly király volt.

Jeanne-nak köszönhetett mindent: a megbecsülést, a földet, a jövedelmet és a koronát. Ő viszont semmit sem tett a lány megmentéséért, de annak hősiessége következtében, a nép szeretetére építve, győztesként került ki a nehéz háborúból, s kortársai és az utókor szemében nagy dicsőséget szerzett. „Diadalmas” lett a mellékneve.

1450-ben megindította Jeanne d’Arc „rehabilitálásának” folyamatát.

Vajon a megmentőjéről való önzetlen gondoskodás vitte erre a lépésre VII. Károlyt?

Semmi esetre sem!

A király, aki végre birtokába vehette a királyságot, egyszerűen nem akarta, hogy azt gondolják róla: boszorkány és eretnek kezéből kapta királyságát, koronáját.

Nem volt könnyű az új pert megindítani. Az anyaszentegyház tekintélyének gyengülésétől félő pápa sokáig nem adta beleegyezését. Az új bíróság csak 1455 telén, ötéves huzavona után kezdte meg munkáját.

Jeanne ügyében „tanúként” hallgattak ki sok olyan embert, aki korábban közreműködött a lány elítélésében. Most ezek a papok, szerzetesek, tisztviselők minden erejükkel bizonygatták áldozatuk „szentségét”, istenfélelmét, kiváló magatartását és rendkívüli lelki tulajdonságait. Újból szóba került a rengeteg „csoda”, amelyeket Jeanne vitt véghez.

A hős leányt „áldozatnak” tüntették fel.

A roueni bíróság ítéletét érvénytelenítették.

S a katolikus egyház 1909-ben boldoggá avatta a Domrémy-ből származó szegény pásztorlányt, 1920-ban pedig felvette szentjei közé.

A nép Jeanne-ban ma is az egyszerű parasztlányt látja, aki a népből indult el, és a népért halt meg.

Ez a Jeanne bátran harcolt az ellenséggel, s döntő győzelmeket aratott.

Erődöket vett be, városokat hódított meg.

Tisztán és önzetlenül szerette hazáját, s igyekezett mindenütt kibontani a béke fehér zászlaját a vérrel öntözött föld felett.

A szegények békéjéért és boldogulásáért áldozta fel az életét.

S az idő nem halványította el alakját, nem csökkentette az élénk érdeklődést nagyszerű élete és tragikus sorsa iránt.

Sok évszázad múltán is megihleti az írókat, a szobrászokat, a festőket.

S hős honfitársai hazájuk legnehezebb és legsötétebb napjaiban is harci osztagaikat Jeanne d’Arcról nevezték el.

Jeanne él ma is.

S élni fog mindörökké.

Mert Jeanne – nagy hőstett megtestesítője. S a hőstett halhatatlan...

JEANNE D’ARC ÉLETÉNEK LEGFONTOSABB DÁTUMAI

1412. január 6.	Jeanne születésének feltételezett dátuma
1428. május	Első útja Vaucouleurs-ba
1429. február	Második útja Vaucouleurs-ba
1429. február 23-március 6.	Útja Vaucouleurs-ból Chinonba
1429. március 8.	A próbatétel
1429. március 27-április 18.	Jeanne Poitiers-ban
1429. április 29.	Megérkezése Orléans-ba
1429. május 4.	A Saint-Loup bevétele
1429. május 7.	A Tourelles bevétele
1429. május 8.	Orléans ostromának megszüntetése
1429. június 12.	Jargeau bevétele
1429. június 17.	Beaugency kapitulációja
1429. június 18.	A patay-i csata
1429. június 27.	Indulás Gienből az északi hadjáratra
1429. július 10-11.	Troyes kapitulációja
1429. szeptember 7-13.	VII. Károly megkoronázása
1429. szeptember 21.	Jeanne Párizs alatt
1429. július 17.	A sereg visszatérése Gienbe
1429. november	Saint-Pierre-le-Moustier bevétele. A La Charité-i kudarc
1430. április 28.	Jeanne elhagyja az udvart
1430. május 13.	Megérkezése Compičgne-ba
1430. május 23.	Jeanne-t elfogják a burgundiak
1430. december 8.	Átadják az angoloknak
1430. december 23.	Megérkezése Rouenba
1431. február 21.	Jeanne első nyilvános kihallgatása Cauchon elnökletével
1431. május 24.	Megtagadja eretnekségét a Saint-Ouen-temetőben
1431. május 30.	Jeanne kivégzése