1. Orléans és környéke 1428 körül

bastille – bástya, erőd

île – sziget

porte – kapu

Az angolok ostromlétrákat vetettek a falnak.

A Tourelles-ban levő orléans-i osztag azonban nem engedte diadalmaskodni őket. Ágyú- és puskatűzzel, forró vízzel, forró szurokkal árasztották el a támadókat, s egymás után verték vissza a rohamokat.

Napnyugtakor az angolok kénytelenek voltak nagy veszteséggel visszavonulni. A kitervelt hadműveletről azonban nem mondtak le.

A következő két napot arra használták fel, hogy aláássák a földsáncot.

Amikor a védők ezt látták, megértették, hogy a kis erőd további védelme értelmetlenség: amint a földhányás összeomlik, a fedezéktől megfosztott Tourelles az angol ágyúk célpontja lesz.

A hős harcosok fájó szívvel hagyták el erődítményüket. Más lehetőségük azonban nem volt. Átkeltek a hídon, leromboltak két hídközt, s újabb barikádokat építettek.

Az ostromlók elfoglalták a Tourelles-t, s földsánccal erősítették meg a város felől. Első céljukat elérték: a hidat kivonták a forgalomból, és ezzel megszűnt Orléans közvetlen kapcsolata a Loire déli partjával.

Sir Thomas Montague, Salisbury grófja nagyszerű hangulatban volt.

Eddig minden úgy ment, mint a karikacsapás.

Terve lépésről lépésre megvalósult. A Tourelles bevétele nagy sikernek számított. Még két-három ilyen győzelem, s fel lehet készülni az általános rohamra.

Október 24-én, vasárnap hallgattak a fegyverek, zúgtak a harangok. Borongós őszi nap volt. El lehetett feledkezni a háborúról. Salisbury gróf azonban ilyesmiről sosem feledkezik meg. Még akkor sem ringatja magát ünnepi hangulatba, amikor valamennyi kapitánya iszik és tétlenkedik. A gróf a vasárnapi istentisztelet és a dús ebéd után az elfoglalt erőd átvizsgálására szólította fel tisztjeit. Ez nem keltett különösebb lelkesedést. De a legtöbben mégis felkerekedtek. Köztük Salisbury grófjának kedvence, legvakmerőbb és legkönyörtelenebb beosztottja, a normandiai lovasság parancsnoka, William Glasdale is.

...Az urak megjelentek a Tourelles bástyáján. Salisbury grófja levette a sisakját, és odanyújtotta apródjának. Aztán a védőpártázat egyik nyílásához lépett.

Az eléje táruló látvány magával ragadta.

Pillantása lassan siklott végig a falakon, tetőkön és az ostromlott város bástyáin.

William Glasdale tisztelettel figyelte parancsnoka arckifejezését. Igyekezett kitalálni a gondolatát, hogy aztán a szája íze szerint beszélhessen.

– Nézze, mylord, Kegyelmességed Orléans-ja. Ott terül el Kegyelmességed előtt, és vár Kegyelmességedre.

Ebben a pillanatban ágyútűz villan a Notre-Dame tornyáról. Aztán felhangzik a dörrenés. Hatalmas ágyúgolyó csap fütyülve a rés szélébe. Leomló faldarab hull a grófra, s leveri a lábáról. Egyetlen kiáltást, egyetlen nyögést sem hallat. Bíbor körgallérján alig vehető észre a vér. Amikor a megrémült angolok felemelik Sir Montague-t, szörnyű kép tárul eléjük: a kő súlyosan megsértette a gróf koponyáját, kiverte a szemét, és valósággal lemetszette a fél arcát...

Soha senki nem tudta meg, hogy ki adta le ezt az egyetlen vasárnapi lövést...

Salisbury halála egy másik eseménnyel esett egybe, amely hasonlóan kedvezett az ostromlottaknak. Hétfőn, október 25-én megérkezett a régen várt sereg Chinonból. Igaz, jóval kisebb, mint feltételezték: a király csak nyolcszáz zsoldost küldött, gascogne-i lovasokat és olasz lövészeket, de valamennyi vakmerő harcos, aki nem fél sem ördögtől, sem embertől; egyik-másik kapitányuk már országos hírnévre tett szert.

Ki ne ismerte volna például La Hire-t, a hős La Hire-t, a gascogne-iak csatában megőszült kapitányát? Poton Xaintrailles-nak, a rettenthetetlen harcosnak ez a katonatársa bátor rajtaütéseivel és vakmerő kirohanásaival sokszor megrémítette az ellenséget.

Messze földön ismerték – ha nem is hőstetteikről, de előkelő származásukról – az olyan parancsnokokat, mint például de Boussac marsall, Jacques de Chabannes és Louis de Culant.

Nagy reménykedéssel tekintettek Orléans lakosai magára Dunois grófra, akit nagyszerű stratégának és tapasztalt parancsnoknak tartottak.

A grófot akkor még általában „monseigneur le Bâtard”-nak[9] nevezték.

Jean, a Bâtard Lajos orléans-i herceg házasságon kívül született fia volt. Apja meggyilkolása után magasra csapott a burgundiak és az armagnacok közötti harc lángja. Maga a „Fattyú” az angolok fogságában sínylődő fivérét, Károly herceget helyettesítette Orléans-ban. Fontos szerepet játszott az udvarnál. Ifjú kora ellenére – még nem volt harmincéves – máris jól ismerte az életet. Természetes eszével hamar megértette, hogy zavaros időkben a sikerhez csalafintaság kell. Tudott képmutatóskodni, jó arcot vágni a rossz játékhoz. Óvatossága közismert volt. De rendkívüli bátorság és kitartás is élt benne, ez mindig megmutatkozott, amikor a körülmények megkívánták.

Dunois most nagy figyelemmel követte az ellenséges tábor minden eseményét, féken tartotta kapitányainak hevességét, s türelmesen várta a visszavágásra alkalmas pillanatot.

A főparancsnokuktól megfosztott godonok erősen elcsüggedtek. Egyik vezetőjük sem vállalta a kockázatot, hogy átvegye a kezdeményezést a hadműveletek folytatásában. Közeledett a hideg, csapadékos tél.

Az ostrom kezdetekor hatalmas angol hadsereg napról napra ritkult: kit megöltek, ki dezertált, hogy hazatérhessen Angliába, ki pedig belépett valamelyik rablócsapatba, s fosztogatta a környező falvakat és településeket.

Az angol kapitányok megértették, hogy tetemes erősítés nélkül Orléans-t nem vehetik be, s ezért csapataik nagy részét a közeli városokba vitték téli szállásra. A Tourelles-ban ötszáz harcosból álló sereget hagytak William Glasdale parancsnoksága alatt.

Sok francia parancsnok azt állította, hogy elérkezett a híd visszahódítására és a bal part megerősítésére alkalmas idő. Különösen kardoskodott a csata mellett La Hire; úgy vélekedett, hogy mindig az győz, aki először sújt le.

Dunois óvatossága azonban eleve féken tartotta ezeket a lelkes nekibuzdulásokat.

Úgy gondolkodott, hogy a Tourelles haladéktalan visszahódítása aligha eredményezne valamit. Amíg az angolok birtokukban tartják a környező városokat és várakat, a portereau-i magános bástya továbbra is védtelen. Közben a godonoknak bármelyik nap újabb erőik érkezhetnek, s akkor minden elfecsérelt harcos jóvátehetetlen veszteségnek számíthat. Ezért nem szabad kockáztatni az embereket.

Sikertelen roham helyett inkább mással kell foglalkozni: fel kell készülni a várható ellenséges sereggel való találkozásra.

Dunois szentül hitte, hogy a godonok most Orléans körülkerítése érdekében a jobb parton fognak felvonulni. Következésképpen haladéktalanul meg kell semmisíteni a jobb part minden elővárosát, amint korábban Pontereau-t is megsemmisítették.

Ezzel foglalkoztak az orléans-iak novemberben.

Monseigneur le Bâtard-t nem hagyta cserben a megérzése. November 30-án az angol erők a tapasztalt Sir John Talbot parancsnoksága alatt megjelentek a Tourelles közelében. Talbot felsorakoztatta a tüzérséget. Újból megkezdődött a tartós és kíméletlen ágyútűz. Ezután Talbot egyesült Suffolk gróf erőivel, átkelt a jobb partra, s északnyugat felől megkezdte Orléans bekerítését.

Sir John Talbot józanabbul nézte az orléans-i ostromot, mint az elhunyt Salisbury.

Lemondott a roham gondolatáról.

Úgy döntött, hogy másképpen jár el.

Erődgyűrűvel, méghozzá minél szorosabb gyűrűvel kell körülzárni Orléans-t, el kell vágni az élelmiszer- és hadianyag-szállítás útvonalaitól, majd pedig megadásra kell kényszeríteni a legyengült várost.

E terv sikeréhez természetesen idő, pénz és tartalékok kellettek. Ideje és pénze volt Talbotnak, a tartalékokat pedig – a hadvezér nyilván jól tudott erről – sietve előkészítették, hogy adott időben rendelkezésre állhassanak.

December és január folyamán az angolok a védőerődök egész rendszerét építették ki. Felhasználták a franciáktól elhagyott erődítményeket, új bástyákat, sáncokat emeltek, s összekötő utakat vágtak. Február első napjaira félig elkészült ez a rendszer.

Az erődítmények láncolata az Orléans-tól nyugatra levő Nagy Károly (Charlemagne)-sziget sáncával kezdődött. Innen északra és északkeletre vonult: itt állt a Saint-Laurent-bástya, a Croix-Boissée-sánc és a London-bástya. A Franciaország északi és nyugati vidékeire vezető fontos utak mentén ezek az erődök a környéknek majdnem egyharmadát felölelő ívben vették körül Orléans-t. A bal parton a Tourelles erődjén kívül megerősítették a Saint-Privé-sáncot és az Augustinusok bástyáját is.

Csakhogy keleten ez a gyűrű megszakadt. Orléans-tól keletre, a Párizsba vezető út és a Loire között az angolok egyetlen megerősített pontot sem tartottak kezükben.

Így a bekerítés nem volt teljes.

Ez sokban az ostromlottak aktivitásán is múlott. A népi csapatok és a zsoldosok nem üldögéltek karbatett kézzel a városban. Ki-kicsaptak, és gátolták az angolok munkálatait, ágyútűzzel árasztották el a félig felépült erődöket.

A lassú párviadal február első hetének végéig tartott. Azután olyan események játszódtak le, amelyek rendkívül megnehezítették a város védőinek helyzetét.

Február 9-én futár verekedte be magát Orléans-ba. Clermont gróftól, az auvergne-i hercegség urától jött. Amikor monseigneur le Bâtard elolvasta a gróf levelét, gondolatban hálát adott az égnek saját óvatosságáért. Igen, amint előre látta, a godonok újabb erői nyomulnak a város felé. A párizsi úton mintegy másfél ezer harcos közeledik Sir John Fastolf parancsnoksága alatt. Fastolf hatalmas élelmiszer-szállítmányt hoz a több hónapos ostromra. Ezt a sereget nem szabad tovább engedni, meg kell semmisíteni, az élelmet pedig zsákmányul kell ejteni.

Bármilyen óvatos volt Dunois, egyetlen perc késedelem nélkül útra kelt, hogy Clermont-nal találkozzék. Nyomában az éj sötétjének leple alatt másfél ezer főnyi sereg vonult ki La Hire, Xaintrailles és de Boussac marsall vezetésével.

...Ez a sereg két nap múlva tért vissza, majdnem a felére csökkenve.

Február 12-én zajlott le a csata, amely keserű és szégyenletes sorokat rótt a francia történelembe.

Délben a gascogne-i La Hire és Xaintrailles elsőnek látta meg a lassan Étampes felé vonuló angol oszlopot. Váratlanul törtek rá a találkozásra nem számító godonokra. Az első sorok megtorpantak, a hátsók pedig nyomták őket, ami mérhetetlen zűrzavarral fenyegetett. A franciák pompás állásokat tartottak kezükben, és övék volt a váratlan rajtaütés minden előnye.

La Hire már éppen rohamot akart fúvatni, s előre élvezte, hogy a legényei hogy ellátják majd az elképedt angolok baját, de hirtelen szomorúan kellett emlékeznie arra, hogy Clermont gróf engedélye nélkül a harcot nem kezdheti meg.

Sietve futárokat küldtek a grófhoz, akinek a serege valamivel hátrább helyezkedett el.

Így bosszantó halasztást szenvedett a rajtaütés.

A meglepetésükből magukhoz térő angolok kezdték átrendezni soraikat. Sietni kellett, egyetlen percet sem lehetett elvesztegetni. Milyen nagy lett a derék gascogne-iak csodálkozása és dühe, amikor a gróftól megérkezett a parancs: nélküle semmi szín alatt sem kezdhetik el a harcot!

A felháborodott La Hire olyan hevesen szorította kardja markolatát, hogy az majdnem eltört.

A meggondolatlan, tapasztalatlan Clermont, akit nemrég ütöttek lovaggá, magának akarja a dicsőséget, s kudarcba fullasztja az egész ütközetet!

S igen, amíg a franciák álltak és vártak, a godonok befejezték előkészületeiket. Szekértorlaszt építettek, s azok mögé lovasságot rejtettek. A szekerek elé, éllel az ellenség felé, karókat ástak be. A karók között lövészek helyezkedtek el felhúzott íjjal.

Hogyan lehet ezt végignézni? Clermont mégsem érkezett meg...

Végül az egyik kapitánynak elfogyott a türelme. Előrerontott, lovasai közel jutottak az ellenfélhez, de majdnem valamennyiüket lelőtték az angol íjászok. Ugyanilyen sors érte a második osztagot is, amely csak alig mozdulhatott el a helyéről. Ezután az angol lovasság előtört rejtekhelyéről, s megsemmisítő csapást mért a franciák megrendült szárnyaira...

...A vereség teljessé vált. A becsvágyó Clermont elrontotta az egész vállalkozást, s bele sem avatkozott a csatába. Amikor látta, hogy mi történik, nyomban visszafordult. Dunois megsebesült, alig menekült meg a fogságtól. Csak a bátor La Hire és Xaintrailles hősiessége mentette meg a sereget a megsemmisüléstől. Fedezték a futást, feltartóztatták az angolokat, s arra kényszerítették őket, hogy lemondjanak az üldözésről.

Mindez Rouvray falunál, Angerville közelében játszódott le. Ezt a francia harcosok szempontjából oly siralmasan végződött ütközetet „heringcsatának”, a „heringek napjának” nevezték el, mivel a szekéroszlop élelmiszerkészletében a legtöbb a sózott hal volt.

A rouvray-i csata kimenetele gyökeresen megváltoztatta az erőviszonyokat. Az angolok élelmet és tartalékokat kaptak, a franciák viszont nagy presztízs- és emberveszteséget szenvedtek. A feldühödött orléans-iak átkozódva fogadták Clermont-t, s ő embereivel együtt sietve elhagyta a várost. Nyomában más kapitányok is elvonultak; úgy menekültek az ostromlott városból, mint patkány a süllyedő hajóról. Elment de Boussac, aki menekülését azzal indokolta, hogy nehézségei támadtak birtokain, elment Culant és La Hire; s Xaintrailles is útra készen állt. Igaz, az utóbbiak a város polgárainak kérésére megígérték, hogy rövidesen visszatérnek, de nem nagyon hittek nekik.

Márciusban és április első felében az angolok befejezték Orléans bekerítését. Számos újabb erődöt és védelmi berendezést építettek; ezek a korábbi építményekkel együtt minden oldalról körülzárták a várost.

A London-bástyától északkeletre született meg a Rouen-sánc és a Párizs-bástya. Keleten a gieni utat ellenőrizte, és az átkelésre legalkalmasabb övezetet védte a Saint-Loup-bástya. Végül a bal parton, Toiles szigetével (Île-aux-Toiles) szemben megszilárdították a régi Saint-Jean-le-Blanc-bástyát, amely lehetetlenné tette az átkelést az Újtoronynál.

Nehéz napok következtek. A lovagok, akiket az orléans-iak hosszú hónapokon át itattak és etettek, a sors kényére hagyták a várost.

A godonok egyre szorosabbra vonták az ostromgyűrűt.

Már nem volt miben reménykedni.

A módos polgárok annyira elgyávultak, hogy az árulás útjára léptek. Tárgyalni kezdtek a burgundi herceggel, s felajánlották neki, hogy a kezére játsszák a várost, ha megszabadítja őket az angoloktól.

Orléans egyszerű lakosai azonban nem hajlottak az ilyesfajta egyezkedésre. Élesítették fegyvereiket, és edzették a szívüket. Készek voltak inkább meghalni, mintsem a hazát elárulni.

Akkoriban egyre gyakrabban jutottak el hozzájuk a Szűzről szóló hírek.

A felröppenő hírek terebélyesedni és terjedni kezdtek. Házról házra, csapatról csapatra, erődítményről erődítményre jártak.

– A lotaringiai szent lány Gienbe érkezett. Testvérünk ő, a szegény emberek közül való, nem olyan, mint az áruló urak! Elmegy a királyhoz, és megkéri, hogy adjon neki katonákat. Megjelenik seregével, és véget vet az ostromnak. Segít rajtunk! Megment bennünket! Áldja meg az Úristen!

Dunois gróf, aki az ostromlott városban maradt, felfogta, hogy a nép hite milyen erőt jelent. Elküldte követeit a királyhoz Chinonba, hogy siettesse a Szűz érkezését. Az orléans-iak szenvedélyes buzgósággal figyeltek mindent, ami a lány tevékenységével állt kapcsolatban.

Meglepte a nemességet, amikor megjelent a király fogadásán... Poitiers-ba vitték... Poitiers-ban jól megfelelt a papoknak – talpraesett lány!... Tours-ba és Blois-ba megy, hogy megkezdje csapatai szervezését... Nemsokára köztünk lesz a mi Szüzünk!...

S Orléans népe újból felbátorodott. Nem rémítették már az angol erődítmények és katonák. Várta Domrémyből Jeanne-t, a parasztlányt, és sorsát szilárdan a bátor hajadon sorsához kötötte.

MÁSODIK FEJEZET:
KARD ÉS ZÁSZLÓ

– Szeretem a kardomat – mondta Jeanne –, de százszor jobban szeretem a zászlómat.

A kard a háború és a halál előhírnöke, Jeanne fehér zászlaja pedig a békét és az életet jelképezte. A Szűz gyűlölte a hódítókat, izzón szerette volna eltörölni nyomukat a hazai földről, s ezért kardot ragadott. A zászlót azonban százszor drágábbnak tekintette. Nem akarta vérrel megfesteni a kardját, igyekezett Franciaország fölött a béke zászlaját kibontani. S a béke megteremtésének ügyéért nem kímélte erejét. Jeanne csak akkor emelte fel csillogó kardját, amikor világossá vált, hogy a békét csak fegyverrel lehet megteremteni.

A kardot és a zászlót Tours-ban szerezte, a vásárok és céhek városában, a kézműiparáról és pompás mestereiről híres városban.

Április közepén vitték át Poitiers-ból Tours-ba Jeanne-t. Ott sok barátjával találkozott, többek között Jean de Metzcel és Bertrand de Poulengyval is. Mindkét harcos a királyi sereggel érkezett, hogy felfegyverkezzenek, és vértezetet rendeljenek maguknak. Jeanne-nak is szüksége volt felszerelésre. Kijelölték azt a fegyverkovács műhelyt is, amely királyi parancsra rövid idő alatt teljes lovagi öltözetet készít neki.

Amikor Jeanne-nak megmutatták a kész vértezetet, sugárzott az arca az örömtől. Volt ott minden: sisak, felcsapható rostéllyal, a mellet és a hátat védő páncél, vállvédők, kesztyűk, térdvédők, lábszárvért és cipő. A mellvért fehér színű volt.

Mindezt fel kellett próbálnia, ami elég bonyolult dolog volt. Le kellett feküdnie a földre, s néhány ember egyenként, meghatározott sorrendben rárakta a vértezel egyes részeit; erős zsinórokkal és szíjakkal rögzítették azokat. Aztán felemelték, talpra állították Jeanne-t. Első pillanatban úgy érezte, hogy nem tud elmozdulni a helyéről. Csak erőlködve tudta behajlítani a térdét. A vért pántjai szörnyen csikorogtak, s húsába vágtak. A mester ellenőrizte a sebezhető helyeket, megjelölte, hol kell meghajlítani vagy lereszelni a fémet, s figyelmeztette a lányt, hogy az egymással érintkező részeket mindenütt zsírral kell kenni. A lovagok megnyugtatták Jeanne-t, hogy fokozatosan hozzászokik majd a vértezethez, annál is inkább, mert csak keveset kell benne járnia: olyan harci ruházat ez, amelyet főként lovaglásnál használnak.

Jeanne-nak nagyon megtetszett a fehér posztóból készült pompás köpeny, amelyet a tours-i szabó készített. Az ilyen rövid köpenyt a parancsnokok vértjük fölött viselték. Elöl nyitott ruhadarab volt ez; szép rojtok szegélyezték.

A lovagok elővezették Jeanne lovát – erős és kitartó állat volt, amely hozzászokott a zablához és a harchoz.

Hátra volt a kard és a zászló. Ebben a lány már nem hallgatott senkire, csakis a maga ízlésében bízott.

Volt kardja, amit a vaucouleurs-i kapitány ajándékozott neki. De olyan pengét akart, amely hírében felveszi a versenyt a Durandallal[10].

A lány visszaemlékezett rá, hogy amikor Chinonba érkezésük előtt Fierbois-ban pihentek, a helyi kápolnában sok ott őrzött fegyvert látott. Levelet intéztetett a fierbois-i templom papjaihoz, azzal a kéréssel, hogy küldjék el a kápolna oltára alatt fekvő egyik kardot. Rövid idő múlva meg is érkezett a kard. Ősi, rozsdás penge, rajta öt kereszt. A rozsdát letisztogatták, szép markolatot és hüvelyt készítettek neki. Azt beszélték, hogy az a kard volt ez, amellyel Martell Károly 700 évvel azelőtt legyőzte az arabokat a poitiers-i csatában...

A zászlóra Jeanne különös gondot fordított.

Akkoriban minden szakasz parancsnokának volt zászlaja. Ez rendszerint a tulajdonos címerét ábrázolta. A csatában a katonák a zászló szerint igazodtak, mert ahol a zászló lengett, ott harcolt vasba öltözött parancsnokuk.

Jeanne-t senki nem nevezte ki parancsnoknak, ő azonban érezte, hogy milyen szerep vár rá. Népvezér lett, és nagy zászlóra volt szüksége, amely menet és harc közben mindenhonnan jól látható. E zászlón a maga „címerét” akarta ábrázolni, amely egyszerű és kifejező, jól érthető minden katonának, parasztnak és városi polgárnak.

Felkeresett egy mestert, a skót Powert, aki megértette és meg is valósította a lány gondolatát. Nagy, fehér zászlót készített fehér rojtokkal. A zászló arany liliomokkal telehintett oldalán a mester az Úristent ábrázolta. A zászló másik oldalára egy galambot festett.

A zászlót magas rúdra erősítették. Jeanne megcsókolta, s megesküdött, hogy soha nem válik meg tőle.

Most már minden rendben volt. Befejezték az előkészületeket az útitársak is, a lány is. Gyülekezni kellett és indulni Blois-ba, az Orléans-hoz közel fekvő nagy városba, ahol alakulóban voltak az ostromlottak megsegítésére szánt egységek.

Blois szűk utcái zajosak, sok az ember. Marhacsordákat, juhnyájakat terelnek. Lőporos hordókat, halomnyi gerelyt és dárdát hurcolnak ide-oda. Nehézágyúkat és könnyű ostromágyúkat vonszolnak. Mindez a jövendő orléans-i seregé.

A sereget lassan, de gondosan egészítették ki. A város falai alatt mindennap új osztagok jelentek meg. Különböző helyekről érkeztek, olyan parancsnokok vezetésével, akik közül sokan már jártak Orléans-ban, és jól ismerték egymást. Összetalálkoztak a régi ismerősök – La Hire, Poton de Xaintrailles és de Boussac marsall. Általános figyelmet keltett a Laval-családból származó ragyogó arisztokrata, a fiatal Gilles de Rais. Megérkeztek a király legfőbb tanácsadói – monseigneur Regnault de Chartres, Franciaország kancellárja és de Gaucourt parancsnok. Csatlakozott hozzájuk az alençoni herceg is. VII. Károly ezeket a nagyurakat bízta meg a hadjárat előkészítésének ellenőrzésével.

Az orléans-i hadsereg, amely zsoldosokból állt ugyan, erősen elütött a martalócok megszokott bandáitól. Sok olyan ember gyűlt benne össze, aki őszintén kívánta a haza fölszabadítását. Jelenlétük nemzeti felszabadító sereg jellegét kölcsönözte az egész hadnak. S ennek a seregnek a lelke egy leány lett, aki a béke fehér zászlaját vitte a hadsereg élén.

Blois-ban Jeanne nem élt egyedül. Kisebb kísérete alakult ki hűséges és odaadó emberekből, akik szilárdan hittek a Szűzben, és hajlandóknak mutatkoztak vele együtt harcolni utolsó csepp vérükig.

A két lotaringiai lovagon kívül e csoporthoz tartozott Jean d’Aulon fegyvernök, a Szűz írnoka és fegyverhordozója, továbbá két apród és két herold. Csatlakozott hozzá Jean és Pierre, Jeanne két fivére is, akik nővérük után indultak Domrémyből.

Jeanne sokoldalú tevékenységet fejtett ki az orléans-i sereg előkészületeiben. Megismerkedett az emberekkel, igyekezett megismerni hangulatukat, megosztotta velük gondolatait és reménységeit. A lány óriási jelentőséget tulajdonított a katonai fegyelemnek. Igyekezett beleoltani a kapitányokba és a katonákba, hogy csak szilárd vezetés s a féktelen életről való lemondás esetén arathatnak győzelmet. Rákényszerítette a harcosokat, hogy tartózkodjanak a durva verekedésektől és tivornyáktól, könyörtelenül elkergette a seregből a rosszerkölcsű nőket, tiltotta a tábori életben szokásos lopásokat és rablásokat.

A kapitányok csodálattal nézték a fehér vértezetű, nem mindennapi hadvezért, s csak a fejüket csóválgatták. Sok mindent megértek, ilyet azonban még nem láttak...

Micsoda nagyszerű vezér ez a lány! Milyen bátran cselekszik, milyen magabiztosak a szavai és a tettei! Rettenthetetlenül megy magánosan a leghírhedtebb fenegyerekek és a legtrágárabb martalócok társaságába, egy cseppet sem fél tőlük, s majdnem mindig kiharcolja azt, amit akar. Hallgatnak rá! Végrehajtják a rendelkezéseit! Még az ősz La Hire, ez a javíthatatlan káromkodó is tartózkodik jelenlétében az ocsmány szavaktól! Vannak természetesen egyes csavargók, akiket még ő sem tud megfékezni. Egyesek iparkodnak dévajkodni, mások gúnyolódnak „katonái tudásán”, de a gúnyolódások nem bántják a lányt, s a vigyorgókkal hamar elbánik.

Mellette de Boussac, de Gaucourt, sőt maga az alençoni herceg is csak másodrendű parancsnoknak tűnik. A katonák senkit sem akarnak elismerni rajta kívül. Bizony, az ilyen vesződségekkel és kellemetlenségekkel amazok nem birkóznának meg!...

Jeanne levelet diktál. Nagyon nehéz munka ez. A homlokát ráncolja. D’Aulon tolla gyorsan szántja a pergament. Jeanne csak kigondol és kimond néhány szót, Pasquerel atya, a káplán pedig kijavítja fordulatait, s megadja a gondolatoknak a szükséges árnyalatot...

E levelet a godonoknak küldi! Jeanne már Poitiers-ból rövid felhívást intézett az angol katonai parancsnokokhoz. Az új levél részletesebb, tartalmasabb. Fő célja: meggyőzni az ellenséget, hogy a béke jobb a háborúnál!

Jean d’Aulon csak ír és ír. Szép egymásutánban veti a sorokat a sárgás pergamenre.

„...Anglia királya és te, Bedford hercege, aki a francia királyság régensének nevezed magad; te William Pole, Suffolk hercege; John Talbot úr és te, Thomas, Scales lordja, akiket a bedfordi herceg hadnagyainak neveznek...

Így! most a legfontosabb követelményt...

„...adjátok át Isten, az Égi Király által küldött Szűznek minden általatok Franciaországban elfoglalt és szétdúlt jó város kulcsát... Ő hajlandó létrehozni a békét, ha hallgattok rá..., és megfizettek mindent, amit Franciaországban magatokhoz ragadtatok...”

Jeanne felszólítja az Orléans alatt álló íjászokat és lovagokat, hogy térjenek vissza hazájukba. Mi dolguk Franciaországban? Menjenek haza a maguk ügyes-bajos dolgaihoz, hiszen akad éppen elég. Menjenek békével! Ha pedig nem teszik, ha nem akarnak felhagyni sötét ügyeikkel, hamar megkapják méltó bérüket...

„...Ha te, Anglia királya, nem teszed ezt meg, akkor én, aki katonai vezér lettem, arra kényszerítelek, hogy akarva, nem akarva elvidd embereidet Franciaországból, bárhol találjak is rájuk; s ha nem akarnak engedelmeskedni, akkor megparancsolom, hogy mindannyiukat öljék meg!...

„...Igen, így lesz, tudjátok meg! Aki kardot ránt, kard által vész el!” Jeanne azonban nem akarja a halálukat. Türelmesen magyarázza VI. Henriknek, hogy a francia korona úgysem fog a birtokába kerülni. A trón törvényes örökösét meg fogják koronázni, s aztán majd bevonul Párizsba. VII. Károly ügye igaz ügy, az egész nép ügye. Így ez az ügy győzni is fog. Ezért semmiféle erő nem menti meg a hódítókat, bármilyen nagy is a számuk. S minek ez a háború, minek értelmetlenül hullatni az angol és francia vért, mikor Európa déli részén megjelentek a könyörtelen és kegyetlen törökök? Nem kellene-e összefogni és segíteni a délkelet-európai népeket a közös ellenséggel szemben?...

S a befejezésben még egyszer a legfőbb:

„...Válaszoljatok, akartok-e békét Orléans városában? Ha nem akarjátok a békét, hamar megbánjátok majd, mert igen nagyok lesznek a veszteségeitek...”

Jeanne a levelet egyik heroldjával közvetlenül az angolok táborába küldte. A levélnek meg kell előznie a francia hadsereg megjelenését az ostromlott város alatt.

Április 27-re minden együtt volt. Az élelmiszert és a fegyvereket becsomagolták és felmálházták. Útra lehetett kelni. Akkor azonban újabb nehézség támadt: milyen utat válasszanak?

Blois-ból két út vezetett Orléans-ba. Az egyik a folyó jobb partján, Beauce-on keresztül, a másik a bal parton, Sologne-on át. A két út között távolság tekintetében jóformán nem volt eltérés: itt is, ott is két napot vett igénybe.

Az első útnak az volt az előnye, hogy egyenesen a Loire jobb partján álló Orléans-ba vezetett. Ott azonban a sereget és a karavánt az angoloktól megszállt erődök előtt kellett elvezetni, majd a városnál áttörni az angol állásokat.

A Sologne-on áthaladó út veszélytelenebb volt, hiszen francia birtokokon vezetett, a godonok nem láthatták. Orléans-nál viszont csónakokon kellett átkelni a széles Loire-on.

A Dunois utasításaihoz igazodó kapitányok a veszélytelenebb, bal parti utat választották. Megegyeztek, hogy a részekre osztott hatalmas szekéroszlop két csoportban kél útra.

Jeanne nem vett részt a kapitányok tanácskozásán. Csak zavaros elképzelések éltek benne arról, hogy hol fekszik Orléans, s milyen utak vezetnek oda. Az egyetlen, amit szilárdan követelt: vigyék közvetlenül Talbot állásai elé. Ezt meg is ígérték neki.

Szerdán, április 27-én, lovak patái dübörögtek azután át a blois-i hídon. A hatalmas sereg a part mentén vonult. A katonák mögött hatszáz szekér haladt élelmiszerrel és fegyverrel megrakodva, a szekerek után pedig négyszáz szarvasmarhát hajtottak. A csapat élén ott lovagolt a lány, fehér lovon, fehér vértezettel, fehér zászlóval a kezében.

Jeanne élesen elütött a többi lovastól. A lovagok, mint rendesen, könnyedén, teher nélkül lovagoltak tartalék lovaikon. Súlyos vértjeiket fegyverhordozóik vitték, harci lovaikat pedig az apródok vezették. A lány viszont teljes fegyverzetben haladt. A tapasztalt katonák javasolták neki, hogy szokja meg a vértet, ne vegye le néhány napig.

Amikor beköszöntött az alkony, s a mintegy nyolc mérföld utat megtett sereg éjjeli pihenőre tért, Jeanne vértezetében maradt. Sokáig nem tudott elaludni. Néha úgy rémlett neki, hogy szűk koporsóban fekszik, máskor pedig, mintha hóhérok csavarnák ki kezét és lábát.

...Amikor felébredt, egy ideig nem értette, mi történt vele. Az egész teste elzsibbadt és hasogatott. Teljesen összetörtnek és betegnek érezte magát. Nem, nem tud felállni, nem megy már sehova, minden mindegy...

De aztán erősen összeszorította a fogait, s a hűséges Mugot segítségével feltápászkodott. Arcát és kezét megmosta a patakban. Felmászott a lovára, s kezébe vette zászlaját. A fiatal apródon kívül senki sem sejtette, hogy mit érez.

Teljesen egészséges már! Semmije sem fáj. Előre, előre, Orléans-ba!...

S a sereg újból útra kelt.

A fehér vértezetű lány ütemesen ringott a nyeregben. A békét jelképező fehér zászló a feje fölött lobogott. Bíbor bársonytokjában a nehéz kard tompán verdeste acéllal borított oldalát.

HARMADIK FEJEZET:
A TALÁLKOZÁS

A sereg lassan kocogott a sűrű fűvel és bozóttal benőtt egyenetlen úton.

A reggel hűvösét a nappal tikkasztó hősége váltotta fel.

A nap áthevítette Jeanne vértezetét, s a lány nagyon rosszul érezte magát. Szomjúság gyötörte, szeme majd leragadt az álmosságtól. A zászlót át kellett adnia az apródnak, mert a keze minden pillanatban görcsbe szorult.

Nem vette észre, hogy az út emelkedni kezd. Az élen haladó osztag felért az Olivet magaslataira.

Gyenge hangot hozott a szél: a sereget megpillantó őrök jelt adtak a város lakosságának.

Zöldes lankán ereszkedtek le, s eljutottak a Bouchet-révhez.

S ott a lány olyan felfedezésre jutott, amely villámcsapásként hatott rá: a sereg és a város között széles folyó hömpölygött...

Az álmosság egy csapásra elszállt. Jeanne elfeledkezett a fájdalomról és a gyengeségről. Düh és keserű sértődöttség lett úrrá rajta.

Tehát becsapták!

Azt ígérték, hogy a sereget Talbot állásaihoz vezetik, s ehelyett a Loire túlsó partján lyukadtak ki! Azt hitte, hogy még ma választ kap levelére az angoloktól, s ehelyett most esetleg még napokig kell várakoznia! Szeretné látni, hogy ezek a bölcs urak hogyan szállítják át a sereget és a szekéroszlopot a folyón!

Kisebb osztag sietett a lányhoz. Élén gazdag ruhába öltözött fiatal férfi: Dunois gróf, néhány katona kíséretében. Amikor tudomást szerzett a sereg közeledtéről, személyesen akarta fogadni a Szüzet.

Jeanne sejtette, hogy ki jött elébe. Bevárta Dunois-t, s összehúzott szemöldöke alól haragosan pillantott rá.

– Kegyelmed tehát az orléans-i Fattyú?

Dunois könnyedén fejet hajtott.

– Igen, én. S őszintén örülök megérkezésének.

A lány mintha meg se hallotta volna az üdvözlést. Hevesen folytatta:

– Tehát a Kegyelmed tanácsára vezettek engem a part mentén, nem pedig egyenesen oda, ahol Talbot és az angolok állomásoznak.

Dunois magyarázni kezdte, hogy miért választották a bal partot. Jeanne azonban semmi mentegetőzést nem akart hallani. Szemébe vágta a grófnak:

– Kegyelmed be akart csapni, de saját magát csapta be!

S a sokat tapasztalt, óvatos és bölcs hadvezérnek és stratégának el kellett ismernie, hogy a fiatal parasztlánynak igaza van.

Valóban, abban a pillanatban, hogy Dunois a Burgundi-kaput átlépte, s a hatalmas sereget menet közben meglátta, nyomban megértette, hogy nem gondoltak mindent jól végig. Természetesen az út a bal parton összehasonlíthatatlanul veszélytelenebb, mint a jobb parton. De hogy szállítsanak át a folyón most hatezer katonát, mintegy ezer szekeret és több száz felfegyverzett, felvértezett lovast? A hídon lehetetlen átmenni, mivel a hidat lerombolták, s a bal parti hídfőt a godonok tartják a kezükben. Az ostromlottaknak csak néhány halászladik és kisebb bárka áll rendelkezésükre. Ezek segítségével ekkora tömeget csak hetek alatt lehet átszállítani. Az átkelés az ellenség szeme láttára történik. A godonok ezt kihasználnák, s erődítményeikből előtörve szétvernék a francia egységeket az átkelés közben.

Dunois kétségbeesetten csóválta a fejét, és szeme sarkából Jeanne-ra pillantott. Érti vagy nem érti, az mindegy, a tény azonban tény: a lánynak feltétlenül igaza van, okosabbnak bizonyult, mint sok tapasztalt katonai parancsnok.

Dunois rövid tanácskozást folytatott de Rais, de Boussac és La Hire urakkal, aztán felemás döntést hozott.

Csák a szekéroszlopot és néhány kisebb egységet kell azonnal átszállítani. A sereg éjszakára a Bouchet-révnél marad, majd visszatér Blois-ba. Ott felveszi a kapcsolatot a szekéroszlop visszamaradt részével, s újból elindul Orléans-ba, de most már a jobb parton...

Jeanne – kardoskodott Dunois – hagyja el a sereget, s vele együtt menjen a városba. Tudta, hogy a nép várja a Szüzet. Félt, hogy komoly zavargás tör ki, ha nélküle tér vissza.

Eleinte Jeanne kategorikusan visszautasította ezt. Nem válhatik el a seregtől, miután oly nagy lelkesedéssel vett részt a megszervezésében. Nem akarta elhagyni a hű embereket a nehéz és veszélyes helyzetben. Úgy vélte, hogy nélküle a katonák elveszítik lelkesedésüket, s közönséges zsoldosokká sekélyesedve szétszélednek.

A Bâtard-nak minden ékesszólását elő kellett vennie. Meggyőzően bizonygatta, hogy a csapat nem kerül veszélybe, a Szűzre pedig Orléans-ban olyan szükség van, mint a levegőre. A hosszú ostromtól kimerült nép egyedül csak benne reménykedik. Nem hallgatja meg az egyszerű emberek könyörgését, és védtelenül hagyja a várost?

A grófot a kapitányok is támogatták, s de Rais úr az egész sereg előtt ünnepélyesen megígérte, hogy megtartják Jeanne utasításait, és gyorsan csatlakoznak az ostromlottakhoz.

Jeanne fájó szívvel tett eleget a kérésnek.

A csónak nesztelenül siklott a szigetek közötti keskeny csatornákban, a füzesben. A csónakban Jeanne, Dunois, La Hire és de Boussac ült. Távolabb egy második, nagyobb sajka haladt, amelyben a két lotaringiai lovag, Jeanne két testvére és néhány harcos foglalt helyet. A nap már elbújt az Olivet magaslatai mögött. Hűvösödött.

A csónak minden baj nélkül kerülte meg a Bourdons-szigetet, majd Orléans-tól néhány mérföldnyire keletre, egy kis városkánál, Chécy-nél kötött ki.

Jeanne érdeklődött a bal parton hagyott szekéroszlop sorsa felől. Dunois azt mondta, hogy azt másnap reggel néhány csónakon egyenesen Orléans-ba szállítják. Ez megnyugtatta a lányt.

Csakhogy éjjeli szállásról is gondoskodni kellett. Guy de Cailly gazdag városi polgár, aki Jeanne-t és társait a kikötés helyén fogadta, felajánlotta, hogy háljanak az ő birtokán, Raillyban...

Az éjjel gyorsan repült.

Railly kora reggeltől úgy zsongott, mint a méhkas. Az orléans-iak százai életüket veszélyeztetve áttörtek az angol állásokon, és látni akarták a Szüzet. A tömeg a szó szoros értelmében megostromolta Raillyt. A birtok tulajdonosa már szinte megbánta, hogy szállást adott a „szentnek”...

Jeanne néhányszor kiment az orléans-i küldöttekhez, beszélt velük, és megígérte, hogy órákon belül megérkezik az ostromlott városba. A tömeg azonban nem oszlott szét. Egyesek elmentek, újak érkeztek helyettük, mindenki zajongott, követelőzött...

Ez nyugtalanította az óvatos Dunois-t. Arra gondolt, hogy ha itt ilyesmi történik, akkor mi lesz Orléans-ban! Elhatározták, hogy megvárják az estét, amíg a város némileg elcsendesedik és megnyugszik.

Délután hat órakor Jeanne és társai elhagyták Raillyt. Lassan, óvatosan kellett haladniuk. A lány később is jól emlékezett erre a pénteki napra, április 29-re.

Jeanne akkor érkezett meg Orléans-ba, amikor már beesteledett. A Burgundi-kapun keresztül értek a városba. Elöl a zászlóvivő apród haladt. Jeanne mellett Dunois lovagolt. Mögöttük haladtak a fivérei, a marsall és a kapitányok, a lotaringiai lovagok, a harcosok és a város polgárai. A főút mentén a Burgundi-kaputól két sorban állt az őrség, égő fáklyákkal. Közöttük vonult be a Szűz csapata.

A bevonulás rendje hamarosan megbomlott. Az utcákon szorongó több ezres tömeg áttörte az őrség láncát. Jeanne-t elszakították a lovagoktól. Az emberek egymást lökdösve és öklözve igyekeztek minél közelebb kerülni a Szűzhöz. Diadalittasan néztek a kiválasztottra. Mindannyian kiáltoztak. Akárcsak Poitiers-ban, sokan igyekeztek megérinteni a ruháját vagy legalább fehér lovát. Az asszonyok feléje nyújtogatták gyermekeiket, hogy áldja meg őket. Látszott, hogy elfeledkeztek mindenről, egyedül csak őt látták, egyedül csak rá gondoltak.

Jeanne lassan haladt a felemelt kezek és fedetlen fejek viharos tengerében. Szeme elködösödött, ajkáról nem tűnt el a boldog mosoly. Életében még soha nem érzett ilyesmit. Örömmel, mégis furcsa érzéssel figyelte az eseményeket.

Miért köszöntik ilyen melegen?

Miért szeretik ennyire?

Hiszen még semmit sem tett, a hőstettek ezután következnek...

Talán érzik a szegények, hogy közülük való, hogy elszakíthatatlan szálak fűzik az egyszerű néphez?!

Sejtik talán, hogy az egész nehéz utat csak értük tette meg?

S az emberek nem tágítottak, vele mentek, kísérték a régen várt Szüzet az egész városon keresztül, a Burgundi-kaputól a Renard-kapuig. Nem fáradtak bele a magasztalásába.

S valóban, minden oly csodálatosnak látszott: fehér vértezete, boldog arca, magabiztossága, amellyel a nyeregben ült. Mennyire elütött a büszke és dölyfös uraktól! Milyen egyszerű és mesterkéletlen, mennyire talpraesett!...

Különösen meglepett mindenkit az az eset, amely a nyugati Renard-kapu közelében játszódott le.

Az üdvözlő kiáltások közé hirtelen rémült sikoly hasított. A tömeg megdermedt. Kiderült, hogy az egyik fáklyás óvatlan mozdulatától meggyulladt a zászló. A tűz gyorsan terjedt ekkoriban, mert sok ház fából épült, s félő volt, hogy tűzvész támad. Rossz jel! Vészjósló előjel!

Mielőtt azonban a nézők felocsúdhattak volna, a veszély már elmúlt. Milyen pompásan ragadta meg Jeanne a zászlórudat! Milyen ügyesen és talpraesetten oltotta el a tüzet!

A Szűz erős karjával elhárította a veszélyt!

Igen, csoda ez a lány, s e csodának meg kell mentenie Orléans-t! Ki kételkedhetnék ebben?

A Renard-kapunál az út véget ért. Ott állt Jacques Boucher városi kincstárnok háza, ott jelölték ki Jeanne szállását. A lány még egyszer végignézett az őt körülvevő tömegen, búcsút intett, s állandó kíséretéhez tartozó társaival belovagolt az udvarra.

Boucher házában bőséges és ízletes vacsora várta. Az élményektől fáradt Jeanne azonban nem tudott enni. Kérte, hogy vegyék le vértezetét, aztán hamarosan mély álomba merült.

Jacques Boucher a város egyik leggazdagabb emberének számított. Pompás házát választották ki az orléans-iak szállásul Jeanne-nak. A falakat szép szőnyegek borították. Az asztalon drága ezüstedények csillogtak.

Jeanne korán ébredt, felverte az utca zaja. Kissé félrehúzta a függönyt, kinézett az ablakon – s nem hitt a szemének. Az utcán hemzsegett a nép. Az emberek az őröket lökdösve igyekeztek a házhoz jutni. Sokuknál fegyver volt.

Jeanne nem tudta, hogy a városban valóságos felkelés kezdődött előző este, és tombolt egész éjszaka. A város védői hallani sem akartak többé a kapitányokról, katonai vezetőkről, akikben már nem hittek. Ott volt már a Szűz, és ők csak a Szüzet követelték. Az ő vezetésével akartak haladéktalanul az angol erődítmények ellen vonulni.

Jeanne nagyon óvatosan viselkedett.

Kellemesen érintette a tömeg lelkesedése, de azt is megértette, hogy az elhamarkodott hadműveletektől vissza kell tartani a népet.

Amíg a sereg meg nem érkezik Blois-ból, addig a város védői nem rendelkeznek kellő erőfölénnyel. Kockáztatni pedig nem szabad. Emellett a lány reménykedett, hogy az angolok válaszolnak békejavaslataira.

Jeanne egész nap érdeklődött, hogy érkezett-e hír Talbottól. Amit megtudott, az nem hangzott nagyon vigasztalóan. A godonok fittyet hánytak a levelére, s még a heroldot is fogva tartották.

Erre a lány újabb heroldot küldött a Saint-Laurent-táborba.

A küldönc késő este, szomorú hírrel tért vissza. Az angolok láncra verték társát, s elevenen meg akarják égetni, mint a „boszorkány” segítőjét.

Jeanne megpróbált maga egyezkedni az ellenséggel. Végigment a hídon, felmászott a Saint-Antoine-bástya sáncára. Hangos szóval hívta az angol kapitányokat. A tourelles-i sáncon maga William Glasdale jelent meg. Kíváncsi volt a „boszorkányra”.

Jeanne követelte, hogy az angolok adják vissza a heroldot, s távozzanak Orléans alól.

Glasdale kinevette.

– Te takarodj, te szajha, és legeltesd tovább a teheneidet, míg el nem fogunk, és meg nem égetünk!

A harsogó kiáltozástól és kurjongatástól kísért válasz mélységesen felháborította Jeanne-t. Nem tudta visszatartani könnyeit. Őt, az ég küldöttét nevezik szajhának és boszorkánynak? Őt nem akarják meghallgatni? Annál rosszabb következményei lesznek ennek rájuk nézve.

– Mindegy, akkor is mindnyájan hamarosan tágultok innen – kiáltotta könnyein keresztül –, de te istentelen – s Jeanne Glasdale-hoz fordult –, te aligha leszel tanúja ennek!...

Jeanne minden hősiessége, csodálatos tulajdonságai ellenére, annak ellenére, hogy rettenthetetlen harcos és vezér volt, nő maradt; dühöngött, amikor útját keresztezték, és sírt, amikor fájt neki valami...

Jeanne másnap újra és utoljára kísérletet tett a megegyezésre, ugyanolyan sikertelenül. Ezután megértette, hogy békejavaslatai kőfalba ütköznek. Az ellenség nem akar békét. Készülni kellett a harcra.

Továbbra is emberek tengere övezte a Szűz szállását. Jacques Boucher nyugtalankodott, hogy a nép betöri házának ajtaját. Jeanne a blois-i sereg megérkezését várta, s igyekezett elterelni a heveskedő harcosok figyelmét. A néptömeg kíséretében megtekintette a várost, megvizsgálta a falakat, és felkereste a templomot.

Hétfőn, május 2-án a lány elhatározta, hogy megismerkedik az angol erődítmények elhelyezkedésével. Kiment a Renard-kapun, messzire a földekre, aztán félkör alakban megkerülte a város falait, egészen a Burgundi-kapuig. Ez lehetővé tette, hogy jól megismerje a jobb part valamennyi bástyáját, erődjét, tornyát és sáncát, s emlékezetébe vésse azokat.

Kedden, május 3-án a helyzet válságosra fordult.

A sereg még mindig nem jelent meg. Hírek kezdtek keringeni arról, hogy árulás történt. A nép azt hajtogatta, hogy de Boussac marsall megszökött, Regnault de Chartres érsek úr pedig szélnek eresztette valamennyi zsoldosát. Valaki azon aggodalmaskodott, hogy nem verték-e szét, nem semmisítették-e meg az angolok a francia sereget, miután Blois-t elhagyta, az Orléans-ba vezető úton.

Jeanne igyekezett eloszlatni a kételyeket és cáfolni a rémhíreket. Úgy beszélt a polgárokkal, mint a kis gyermekekkel, bizonygatta, hogy a sereg sértetlenül fog megérkezni. Biztosan komoly oka lehet a késedelemnek. Nyugodtan várni kell és védeni a falakat. Egy nap, legfeljebb kettő, s minden aggódás véget ér.

A lány nem tévedett. A következő nap hajnalán az őrszemek csapatokat vettek észre, amint a Beauce völgyében közeledtek.

Jeanne a sereg elé ment. Vele tartott La Hire és ötszáz harcos. A kapitányok aggódtak, hogy az ellenség rajtaüt a francia osztagokon, amikor azok erődítményeikhez közeledtek, de ez nem következett be. A godonok nem akartak harcba keveredni a számbeli fölényben levő sereggel. Újból, a gyakorlatban bizonyosodott be, hogy helyes gondolat volt Orléans-t a jobb parton megközelíteni.

Hál’ Istennek, minden előzetes művelet befejeződött! A szekéroszlop és a sereg Orléans-ba ért! Az úttól elcsigázott kapitányok és katonák rövid pihenőre térhettek.

Megkönnyebbülten lélegzett fel Jeanne is. A blois-i sereggel érkezett hűséges d’Aulonnal ebédelni indult.

Amikor az asztalt leszedték, Dunois lépett a szobába. Udvariasan meghajolt, s néhány mondatot mondott. Többek között megjegyezte, hogy az angolok szintén erősítést várnak, amelyet sir John Fastolf, a „heringek napjának” diadalmas hőse vezet.

Jeanne rögtön felélénkült.

– Bâtard, Bâtard – mondta –, az Isten nevében megparancsolom, hogy tüstént közölje, amikor hírt szerez ennek a Fastolfnak a megérkezéséről. Ha megjön, s erről nem szerzek tudomást – ígérem, hogy leüttetem a fejét!

Ez tréfa volt, s Jeanne elnevette magát. Elmosolyodott Dunois is, aki egyébként nem mutatkozott túlságosan víg embernek.

A Szűz nyers tréfájában azonban az igazság magva rejlett.

Jeanne igyekezett eloszlatni a polgárok kételyeit, de maga is kételkedett. Nem tudott teljesen hinni ezeknek az uraknak, még az udvarias és barátságos Dunois-nak sem. Úgy érezte, hogy azok a háta mögött tervezgetnek és tevékenykednek, s valamit állandóan titkolnak előtte, valamit nem mondanak el neki. Igyekezett elütni ezeket a gondolatokat, de hasztalanul. A gyanú újból és újból visszatért.

A közeljövő megmutatta, hogy a lány nem oktalanul gyanakodott.

NEGYEDIK FEJEZET:
AZ ÖSSZEESKÜVÉS

Dunois korántsem víg hangulatban távozott Jeanne-tól. Valami marta a lelkét. Úgy látta, hogy a lány sejti azt, amit titokban tartanak...

Jeanne ellen összeesküvés készült. S maga Dunois is részese lett ennek.

Hogy történt?

Azok az urak, akik VII. Károly közvetlen környezetében Jeanne-t támogatták, ezzel – úgy gondolták – a maguk jól felfogott érdekében cselekszenek. Legtöbbjüknek birtoka az angolok kezén volt, helyzetük javulását csak az uralkodó tekintélyének emelésétől várhatták. A „szent” lányt igen alkalmas eszköznek tekintették. Úgy gondolták, hogy Jeanne-t mintegy a király ügyének jelképéül lehet majd felhasználni, s ezzel a népet a kellő oldalra állíthatják. Eszük ágába sem jutott, hogy az írástudatlan parasztlány esetleg többre tarthat igényt, mint akaratuk vak végrehajtójának a szerepére. Ezeknek az uraknak, akik mélységesen megvetették az egyszerű embereket, Jeanne csak báb volt, mit sem érő gyalog a nagy játékban, amit ide-oda tologathatnak sakktáblájukon, s el is dobhatnak, ha már nem bizonyul hasznosnak. Ez a gondolat, amely elsősorban a reimsi érsek agyában fogamzott meg, s amelyet az érsek közvetlen környezete is helyeselt, eredményezte, hogy a Szüzet elküldték Blois-ba és Orléans-ba.

Az érseket azonban már Jeanne első lépései óvatosságra intették. A legkevésbé sem tetszett neki a lány Poitiers-ban tanúsított makacs magatartása. Az, amit Blois-ban személyesen tapasztalt, s az, amiről Orléans-ból hírt kapott, megdöbbentette a prelátust. Minél többet gondolkozott, annál inkább kételkedni kezdett régebbi elgondolásának helyességében.

Úgy látszik, hogy az a felfuvalkodott borostömlő, La Trémoille nem is volt olyan ostoba, amikor a lány azonnali megsemmisítését javasolta. Maga az érsek teljes mértékben engedett a kísértésnek, és mit sem törődött a mellékes körülményekkel. Egyébként nehéz is lett volna törődnie velük. Ki gondolhatta volna, hogy ez a tizenhét éves parasztlány, aki még az ábécét sem ismeri, ilyen tetterőt tanúsíthat? Kinek juthatott volna eszébe, hogy ez a lány beavatkozik a katonák dolgába, rendet teremt, követelésekkel áll elő, s haditerveinek megvalósításáért fog küzdeni? S a nép? A tömeg, az egyszerű katonák? Jelképből politikai tényezővé, engedelmes eszközből hadvezérré tették ezt a lányt, aki még a nemes és előkelő urakat is elhalványítja.

Mindez nagyon szomorú. A zsák megtalálja foltját. A söpredék felismerte a lányban a maga vezérét. S hova vezethet az ilyen vezér? Még jó, ha a godonok ellen! És ha?... Az érsek megrettenve szakította meg gondolatait. Jól ismerte a francia Jacquerie-t, az angol Wat Tyler vezette felkelést, jól emlékezett a párizsiak átkozott Caboche-felkelésére, amely majdnem az életébe került... Hiszen mindez megtörtént, méghozzá nem is olyan régen...

Regnault úr hátán a hideg futkosott. Nem, akkor inkább az angolok, mint az ilyen dolgok!...

De akkor is szomorú, ha nem is gondol a legrosszabbra. Minden rendnek jól kell tudnia, hol a helye. Mindenkinek el kell látnia a maga feladatát. A papságnak az a hivatása, hogy imádkozzék, a birtokos uraké, hogy harcoljanak és támogassák a trónt, a népnek pedig az a kötelessége, hogy fizesse az adót, és engedelmeskedjék urai akaratának... Orléans-ban pedig most minden megbomlott. A lány felborította a szent, hagyományos rendet. Az adófizetők fegyvert forgatnak és parancsolgatni kezdenek. Az előkelő urakat kezdik háttérbe szorítani. Ez nem vezet jóra. Mindenki győzelmet vár. A nép által kivívott győzelem azonban felér a vereséggel, a lehető legsúlyosabb vereséggel. Haladéktalanul mindent el kell követni, hogy meghiúsítsák a rongyosok szándékait.

Intézkedni? De hogyan? Félreállítani az útból a lányt, ahogy azt a főkamarás javasolja? Ez persze nagyon egyszerű volna. Akad bérgyilkos éppen elég. De nem lehet megtenni. Legalábbis most nem. Most nagyon drágán kellene fizetni ezért. A nép szenvedélye magasra csapott, hatalmas hullámmá dagadt, s ezt egy gyilkossággal nem lehet megfékezni. Csak mindent meghiúsítanának, mindent elrontanának. Nem, nem kell a lányt eltenni láb alól, már azért sem, mert mégiscsak hasznot hajthat. De korlátozni kell cselekvési körét, hogy az urak ügyének szolgálatára kényszerüljön. Azonnal elejét kell venni annak, hogy bármiképpen beavatkozhasson a hadvezetésbe. Maradjon csak meg jelképnek. Szórakozzék csak vele a nép, mint valami szenttel. De ez minden! Ezzel ártalmatlanná teszik a csőcseléket, a kapitányok és a lovagok pedig majd megteszik azt, amit tenniük kell. Akkor a győzelmet majd azok vívják ki, akiknek ki kell vívniuk: az urak. Akkor az uralkodó majd azok kezéből kapja a koronát, akiktől kapnia kell: az uraktól. Akkor majd mindenki a maga helyére kerül. Az egyszerű nép megmarad a járomban, a császár megkapja azt, ami a császáré, az Isten pedig, ami az Istené.

Az urak, akik az érsek körül csoportosultak, teljesen egyetértettek annak minden érvével és következtetésével, az öreg de Gaucourt pedig magára vállalta a tervek megvalósítását. Amikor előkészítették az újabb sereg elindulását Blois-ból, titkos tanácskozást hívtak össze. A nemes kapitányok – de Rais úr és a többiek – megegyeztek a fődologban. Ez is hátráltatta néhány nappal a sereg megérkezését az ostromlott városba.

Így az érseket árulással gyanúsító orléans-i polgároknak igazuk volt a maguk módján, csak nem tudták, és nem is tudhatták az egész ügy lényegét.

Amikor Dunois és de Boussac, akik Jeanne-nál előbb indultak a sereg elé, összetalálkoztak a kíséret parancsnokaival, ezek beszámoltak a blois-i eseményekről. Elhatározták, hogy még aznap értesítik a városban levő kapitányokat. S miközben a sereg pihenőre készült, Jeanne és d’Aulon pedig szállásukra tértek vissza, a nemes urak Cousinot-nak, az orléans-i herceg kancellárjának Rose utcai házában gyülekeztek tanácskozásra.

A tanácskozás rövid ideig tartott. Elhatározták, hogy haladéktalanul kitörnek a városból a Saint-Loup-erőd bevételére, amely a hasonnevű szigettel átellenben, a többi angol erődtől elkülönülve állt. Erről a vállalkozásról nem értesítik sem Jeanne-t, sem a városi népi csapatok vezetőit. Ha sikerül gyorsan és titokban végrehajtani a kigondolt tervet – vélték a kapitányok –, az záloga, lesz a további sikereknek. Ha Jeanne látja, hogy a hadműveletekben nélküle is dűlőre jutnak, bele fog nyugodni helyzetébe, s ez a népet is megnyugtatja majd.

Minden úr egyetértett. Dunois ugyanazt a nézetet vallotta, de a többiekkel ellentétben szorongás és kételkedés töltötte el. Előbbre látott, mint a többiek. Jól megfigyelte Jeanne-t, s kételkedett abban, hogy a lányt olyan könnyen félre lehet állítani. Súlyos gondokba merülten ment Boucher-hoz. A Szűzzel folytatott beszélgetés még fokozta rossz hangulatát. Mégis azt tanácsolta Jeanne-nak, hogy feküdjék le, pihenjen; majd nyugtalan szívvel távozott, mert tudta, hogy közben a lovagok már ütközetre készülnek.

Így kezdett kibontakozni ez az összeesküvés. Az előkelők esküdtek össze az egyszerű emberek ellen, az urak az adófizetők ellen, a papok és feudális urak a nép hőse ellen. Az urak szinte már hajlandók lettek volna fegyverszünetet kötni a godonokkal, mint annak idején, a Jacquerie napjaiban. Most azonban a nép ezt nem engedte. A sok ezernyi paraszt és városi polgár lelkesedéstől fűtve nem hagyta, hogy félrevezessék, és elárulják a haza ügyét.

ÖTÖDIK FEJEZET:
A SAINT-LOUP

A természet bőkezűen felruházta Jeanne-t olyan különleges belső képességekkel, amelyek kiegészítették hiányos tudását. Maga a lány és a környezetében levők e képességeket csodásaknak, Isten különleges adományainak tekintették. A végletekig célratörő és nagyszerű eszméinek megvalósításáért odaadással harcoló Jeanne sok mindent megérzett, ami nagy célja megvalósítását közvetlenül vagy közvetve veszélyeztette. Az egyébként hiszékeny és minden ravaszságtól mentes lányt ezen a téren nemigen lehetett becsapni. Megvolt az a ritka képessége, hogy sok mindent helyesen előre meglátott és megsejtett. Úgy vélekedtek róla, hogy a jövőbe lát, prófétai adottságokkal van megáldva. Valójában csak egészséges értelemmel és sajátos hatodik érzékkel, intuícióval rendelkezett. Az egzaltált és vallásos parasztlány úgy fogta fel az intuitív megérzéseket, mint felsőbb akaratot, mint szeretett szentjeinek hangját. Jeanne most, Orléans-ban egyre gyakrabban és figyelmesebben ügyelt ezekre a hangokra.

Lám, ma sem talált nyugtot...

Észrevette a kapitányok tartózkodó viselkedését. Találkozásukkor igyekeztek elkerülni a tekintetét. Világosan érezte az öreg de Gaucourt ellenséges magatartását. És Dunois látogatása? A furcsa beszélgetés Fastolfról, ami mögött mintha valami egészen más, valami közelebbi bújna meg?...

A lány gondolatai egymást kergették. Nem volt senki, akivel tanácskozzék. Rendkívül kifárasztotta reggeli útja, s elhatározta, hogy lefekszik, megpróbál aludni. D’Aulon, aki legalább annyira elfáradt, a földön készített pihenőhelyet magának, de alig hunyta le a szemét, érezte, hogy keltegetik. Jeanne állt előtte, és kétségbeesetten rázta a vállát.

– Keljen fel! Meggyőződésem, hogy valahol csata folyik. Nem tudom, hogy hol, talán Fastolffal csatáznak, talán a godonok erődjeit ostromolják, de haladéktalanul készen kell állnom.

Félálomban D’Aulon semmit sem értett meg.

Csak az utca zaját fogta fel. Nyomban felpattant a helyéről, nem szólt egyetlen szót sem, csak kezdte felsegíteni Jeanne-ra a vértezetét.

A háziasszony és a lánya rontott be.

D’Aulon rájuk bízta a lány felöltöztetésének befejezését, maga pedig rohant ki, s kiáltott a lovászoknak, hogy hozzák a fegyvereket és a lovakat. Az utcákon emberek futkostak. Tőlük tudta meg, hogy Saint-Loup-bástyánál ütközet folyik, s hogy a franciák nagy veszteségeket szenvedtek.

Az első, akit Jeanne meglátott, fiatal apródja volt. A lány szemrehányást tett neki tétlenségéért, s megparancsolta, hogy tüstént hozza a zászlót, maga pedig lóra pattant.

Mugot, hogy ne vesztegesse az időt, közvetlenül az ablakból nyújtotta neki a zászlót. Mielőtt a többiek felocsúdtak volna, a lány már teljes sebességgel vágtatott a Burgundi-kapu felé.

– Rohanjatok utána! – kiáltotta izgatottan a kincstárnok felesége.

...Az apród és a titkár kíméletlenül sarkantyúzta a lovát, de csak közvetlenül a kapunál érték utol Jeanne-t.

Ott nagy fejetlenség uralkodott.

Miközben a Jeanne-t körülsereglő népi seregek igyekeztek kijutni a városból, szembetalálkoztak a csatamezőről menekülő franciákkal.

Sietve hozták a sebesülteket.

Jeanne az egyik sebesült arcába nézett, majd Mugot-hoz fordulva halkan így szólt:

– Nem tudok irtózat nélkül francia vért látni...

De nyomban ezután szorosan megmarkolta a zászló rúdját, és útját állta a menekülőknek:

– Megállni! Ne a hátatokat mutassátok az ellenségnek! Előre!

A város felett megszólalt a riadó elnyújtott hangja...

Az ütközet két órával előbb kezdődött.

A kapitányok kitörésre a Saint-Loup-bástyát választották, mert ez a Loire partján a legalkalmasabb átkelőhely közelében állt. Az erőd állandó veszélyt jelentett a Sologne-on keresztül Orléans-ba tartó seregeknek. Ugyanakkor úgy látszott, hogy ezt könnyebb bevenni, mint bármelyik másik angol erődöt. A godonok főállásaitól külön, teljesen elszakadva álló bástyát sikeres roham esetén előbb bevehetik, mint ahogy az angolok a megsegítésére siethetnek. Mindez nyilvánvalónak látszott, csupán az volt fontos, hogy jól átgondolják és megszervezzék a támadást.

Csakhogy a kapitányok éppen ezt nem tudták véghezvinni.

De Gaucourt és a többiek elhatározták, hogy titokban, a Szűz és a városi népi csapatok tudta nélkül cselekszenek, s úgy gondolták, hogy tervüket villámgyorsan valósítják meg. Ezért, anélkül, hogy tartalékokról gondoskodtak volna, de Rais úr, akire a hadművelet vezetését bízták, szinte lélegzetvételnyi pihenő nélkül vezette csapatait az angol erőd ellen.

Ez a körülmény végzetesnek bizonyult.

Az elfáradt francia gyalogosok nem tudtak elég gyorsan és észrevétlenül az erődhöz jutni. Az angolok felfedezték őket, és riadót fújtak.

A francia kapitányok nem vártak ilyen gyors választ. A második roham ugyancsak eredménytelennek bizonyult. Sőt, a támadó, de szervezetlen erők, az erődbeliek váratlan kitörésétől félve, rendetlen sorokban menekülni kezdtek. Hiába buzdították a parancsnokok harcra őket. Úgy látszott, hogy megismétlődik a „heringek napja”.

Éppen ebben a pillanatban, amikor az egyes csapatok menekülése kezdte az általános pánik képét ölteni, megpillantották Jeanne zászlaját.

A városi polgárokból és katonákból álló sereg élén haladó lány fehér angyalhoz hasonlított.

A kitörésre és a franciák szétverésére készülő angolok sietve bezárták a kapukat, s újból elfoglalták harci állásaikat az erőd falain.

Jeanne szíve hevesen dobogott. Íme, az első hadi cselekedete! Az első igazi csata, amelyet feltétlenül meg kell nyernie!

Körös-körül felfegyverzett emberek sürgölődtek. Távolról kicsinek tűntek, mint a hangyák. Lövések dördültek.

Szörnyű-e mindez? Nem, a lány a legkisebb félelmet sem érezte. Csak szokatlanul nagy izgatottságot. S még valamit – szilárd hitet a sikerben.

A fiatal hadvezér gyorsan felmérte a csatatér helyzetét.

A dombon álló erődnek nincsenek magas falai – csak kettős karókerítés övezi. Ez jó. Ha tehát feljutnak a dombra, az erőd bevétele már nem lesz olyan bonyolult.

Mire való hát a megtorpanás?

Csak bátorság, csak egységes lelkesedés! – gondolkozás és késlekedés nélkül előre, mit sem törődve a nyilakkal és golyókkal, előre, hiszen többen vagyunk, mint ők, hiszen velünk az igazság, hiszen bennünket az a szenvedélyes akarat vezérel, hogy visszaszerezzük szülőföldünket!...

Jeanne siet. Körültekint, kiált embereinek, hívja őket, s lázas iramban lendül előre, felfelé.

Mintha varázs venné körül: a nyílvesszők körülötte hullanak le, egyetlen golyó sem tesz kárt benne.

Varázsereje – a rettenthetetlensége.

A lány feljut a magaslatra. A kezében csak a zászló. Ezt lobogtatja, lobogtatja és kiáltozik, mindig ugyanazt a szót:

– Előre!

S a megriadt kapitányok szeme előtt csoda játszódik le. Elfáradt katonáik, akik már semmire sem akartak hallgatni, akiket a halálfélelem kergetett – vajon ők-e azok? Megszégyenülten és lelkesen, tizenhét éves vezérükre büszkén, szinte újjászülettek; már nem félnek semmitől, már hisznek a győzelemben! Még egy lépés, egy és még egy!... Ez az utolsó földhajlat, amely mögött már meghúzódhatnak.

Még egy nekilendülés!... S az emelkedő véget ért!

Aha, angol urak, hová lett dicső kitartástok? Eldobáljátok íjaitokat és puskáitokat, felgyújtjátok a palánkot, nem bíztok benne, hogy tovább is tartani tudjátok?...

– Előre!...

Jeanne körülnéz, hogy még egyszer bátorítsa az övéit, s egyszerre megdermed.

Mi az ott lenn, jobbról? Nem kétséges, a godonok! Az orléans-i erdő felől érkeztek. Az ütközet annyira elhúzódott, hogy sikerült értesíteni Talbotot, az összegyűjtötte a csapatokat a nyugati erődökből, s most siet a bástya őrségének megsegítésére!

Jeanne tudja, hogy az ostromlottak nem láthatják állásaikból Talbot csapatait. Igaz, már csak egy szempillantás, és akkor észreveszik. Ezt azonban a Szűz nem engedi meg.

Nyomban megérlelődik benne az elhatározás.

Kiadja a parancsot:

– A városból jött gyalogos katonák azonnal sorakozzanak fel a godonok vonalával szemben, s zárják el előlük a bástyához vezető utat! Egyetlen pillanatot sem szabad elvesztegetni!

S néhány száz ember gyorsan átrendezi sorait. Dárdáik most az erdő felé fordulnak. A városi és paraszti katonák egyre újabb csoportjai csatlakoznak hozzájuk.

Talbot serege egy darabig mozdulatlanul áll.

A híres hadvezér gondolkodik.

Látja a dombon fellobbanó lángokat.

Látja maga előtt a rettenthetetlen sorokat.

Mindent megért. Tehát elkésett... Az ellenséget már nem szórhatja szét, az erődöt már nem mentheti meg.

Rövid parancs – és Talbot serege északnyugat felé fordul...

A harc mezeje a bátraké.

...Háromórás roham után az erődöt bevették. Az őrség egy része elmenekült a domb keleti lejtőjén át. Százhatvan angol elesett, negyven fogságba került. A támadók mindössze néhány harcost vesztettek. Estére az Orléans-ból küldött emberek a föld színével tették egyenlővé a bástya maradványait.

Így végződött ez a nap, 1429. május 4.

Nagy nap volt ez, s joggal tekintették Jeanne napjának. A Saint-Loup-bástya bevétele fontos eseménynek számított. Az angolok elvesztették egyetlen erődjüket a Loire jobb partján, Orléans-tól keletre.

Ez az ostromgyűrű megszakadását jelentette.

Azt jelentette, hogy a franciák ellenőrzésük alá vonták a Loire felső folyását, hogy lehetőségük nyílt akadálytalan átkelésre a folyón.

Jelezte ez a Tourelles közeli felszabadítását s nyomában az egész városét is.

A legfőbb azonban az volt, hogy az erőd bevétele a franciák első győzelme a sok hónapja tartó ostrom, sok vereség és sok kétségbeesett nap után.

S a győzelmet az urak akarata ellenére, az egyszerű emberek erejével, a rettenthetetlen parasztlány bátorságával és találékonyságával vívták ki.

Most már történhetett bármi, Jeanne-t joggal nevezték a nép hősének. Igazolta a hazafiak várakozásait.

A jég megtört. Újabb csaták következtek.

HATODIK FEJEZET:
A TOURELLES

– S bármit mondotok is, urak, ez a fiatal parasztlány megnyitotta nekünk az utat a Tourelles felé.

Ambroise Loré úr ravaszul elmosolyodott, s a társaira nézett. Az asztalfőn ülő de Gaucourt elhúzta a száját és hümmögött. A többiek hallgattak. Mindenki tudta, hogy Lorénak igaza van, de minek ezt emlegetni?

Május 5-én este gyűltek össze tanácskozásra, szokásukhoz híven Cousinot kancellár házában. Ott volt Dunois és de Boussac, de Rais, de Graville, La Hire és sokan mások.

A tanácskozás gyászos hangulatban kezdődött. Senki sem akart elsőnek megszólalni. De Gaucourt úr dorgálta a kapitányokat, mivel az előző napi csatában a kezdeményezést kiengedték a kezükből.

Loré replikája után Dunois emelkedett szólásra.

Azzal a megjegyzéssel kezdte, hogy nem a szemrehányások és viták idejét élik. Ami megtörtént, az megtörtént. S hála Istennek, hogy így történt, nem pedig rosszabbul. Le kell vonni a következtetéseket, s a jövőre kell gondolni.

Loré úr a legfontosabbat mondta ki – folytatta Dunois –, a Tourelles-ba valóban megnyílt az út. Szabad-e ezt kiaknázatlanul hagyni? Ő, Dunois, akit mindenki az óvatosság megtestesüléseként ismer, úgy véli, hogy ez alkalommal határozottan kell cselekedni, hiszen a helyzet rendkívül kedvező, s hasonló nemigen akad egyhamar. Csapást kell mérni a Tourelles-ra, mielőtt az angolok ezt megakadályozhatnák.

Mi történhet? Siker esetén – döntő győzelem. Hiszen a keleti és déli erődjeiktől megfosztott, a hídtól és a bal partról kiszorított godonok elvesztik egymással a kapcsolatot, s tehetetlenekké válnak. Ezután még az érkező erősítés sem változtathat a helyzeten. Vagy el kell hagyniuk a nyugati erődcsoportokat, vagy döntő ütközetbe kell bocsátkozniuk, amelyben a franciák jelentős fölényben lesznek.

De hogyan biztosítsák a hadművelet végrehajtását?

Ehhez a legfontosabb az ellenség figyelmének elterelése.

Amíg a Loire alsó folyása az angolok kezén marad, mindig átdobhatják csapataikat a jobb partról a Tourelles-hoz. Hogy ezt ne tehessék meg, le kell kötni erőiket a jobb parton...

Dunois szünetet tart, s végighordja pillantását a kapitányokon. Egyelőre még nem értik. Nem baj, majd megmagyarázza.

Az urak tudják, hogy a népi csapatok hogyan vetik magukat a harcba. Ez a söpredék azt képzeli magáról, hogy a föld sója, hogy már ért a hadviseléshez. Tegnap leckét adtak a nemesi rendnek. Ám legyen, holnap használják fel ezt a leckét maguk.

A nép előtt titkolni kell a hadművelet igazi tervét. Közhírré kell tenni, hogy az egyik jobb parti erőd – tegyük fel a Saint-Laurent-bástya ellen kell támadni, ahol Talbot fő erői állnak. A csőcselék bekapja ezt a csalétket. A Szűzzel együtt reggel a kijelölt erőd ellen fog indulni!...

Most már értik az urak? Mikor a nemes lovagok megkezdik a harcot a Tourelles-ért, a plebejusok magukra vonják az ellenfél fő erőit a Saint-Laurent-bástyánál. Az angolok természetesen eldöngetik a városiakat és a parasztokat, s lehet, hogy egy szálig szétverik őket. Sebaj! Mindenesetre megteszik a magukét, elvonják az ellenséget.

Így egyszerre két fontos feladatot oldanak meg. A nemes lovagok minden fennakadás nélkül beveszik a Tourelles-t, és biztosítják – hála és dicsőség nekik! – az orléans-i hősi eposz betetőzését, az aljanép pedig megkapja a magáét a godonoktól, akik egyidejűleg a nép istenített Szüzének is ellátják majd a baját!

Dunois befejezte, és szerényen lesütötte szemét. A kapitányok összenéztek. Ez tényleg ördögi terv! Lám csak, mit tud ez a szemforgató!...

Hosszú szünet után de Gaucourt szólalt meg. Összegezte a hallottakat.

A tanácskozás nagyon eredményesnek bizonyult. Dunois tervén nem lehet kivetnivalót találni. Már holnap meg kell valósítani. A hadművelet részleteit majd a helyszínen vitatják meg. Most a legfontosabb: féken tartani a nyelvet, is nem engedni, hogy a csőcselék bármit is megneszeljen a tanácskozás határozataiból.

A kapitányok felálltak, távozni készültek. Egyszerre La Hire ugrott de Gaucourt-hoz.

– És a Szűz?... Elfelejtettük meghívni a Szüzet.

Kirobbanó hahota volt a válasz ezekre a szavakra. Az ősz harcos végletekig együgyű és ostoba. Éppen jókor gondolt a Szűzre!

Dunois azonban váratlanul támogatta La Hire-t. Az adott esetben a derék kapitány kérdése nem is olyan együgyű. Az urak nem számoltak azzal, hogy a népnek tudnia kell a Saint-Laurent-bástya elleni hadműveletről. Ki értesítené erről, ha nem ez a parasztlány? Hívni kell őt. Magától értetődik, a hadművelet igazi értelméről, a Tourelles-ról egyetlen szót sem szólnak neki.

Ebben mindenki egyetértett.

A fáklyák imbolygó fénnyel világították meg Cousinot házának nagytermét. A kapitányok mozdulatlanul, szobormereven ültek. Jeanne gyors, ideges léptekkel járt fel-alá a szobában. Arca borús és feszült volt. Igyekezett eligazodni mindabban, amit hallott.

Nem, hiába vették elő ezek az urak minden ékesszólásukat! Semmit sem tudtak megmagyarázni neki. A lány nem tudja, hogy ostobák-e vagy képmutatók.

Kijelentették, hogy másnap korán reggel meg kell kezdeni a Saint-Laurent-des-Orgerils-erőd ostromát, ahol Talbot fő erői állnak. De mit eredményezhet ez, ha a Tourelles a godonok kezén marad? S miért kell neki pusztán a népi haderővel harcba indulnia? Nem értik meg a kapitányok, hogy a népi hadak egymagukban minden jóakaratuk ellenére sem tudnak megbirkózni ilyen feladattal? S hol lesznek közben a lovag urak? Jobbnak látják, hogy pihenjenek, és csak távolból szemléljék az eseményeket? Ez természetesen kedvükre való volna, de ilyen komoly ügyben nem helyénvalók az ilyenfajta „tréfák”. Nem szabad elfeledkezniük arról, hogy mégiscsak a város tartja el őket!

Nem, sületlenség, ostobaság az egész. Nem hihet bennük.

Jeanne megáll, végigméri a dermedten ülő alakokat, s hirtelen toppant egyet a lábával:

– Mondják meg Kegyelmetek: mit terveznek? – kiáltja dühösen. – Tudom, hogy sokkal többről volt itt szó, mint amit nekem elmondtak!

Dunois kertelni igyekszik.

– Ne türelmetlenkedjék, Jeanne. Egyetlen pillanat alatt nem lehet mindent elmondani. Nem hallgatott végig bennünket. Valóban csak azt határoztuk el, amit magának is elmondtunk. Egyébként – folytatta hanyagul –, ha az ellenség a bal partról a Saint-Laurent-bástya segítségére akarna sietni, mi a magunk részéről átkelhetnénk a folyón, s valamit tehetnénk az Augustinusok bástyája vagy a Tourelles környékén...

Jeanne hallgatja, és éppen az a rész ragadja meg a figyelmét, amelyet a ravasz diplomata kendőzni igyekszik.

Aha!... Már kezdi érteni! Kettős játékot terveltek ki... De nem úgy lesz, uraim! Még a gyerek is világosan láthatja, hogy nem a Saint-Laurent-bástya ellen kell támadni, hanem a Tourelles ellen! Az ellen irányítjuk a fő csapást!

Jeanne arca egyszerre felragyog. Dunois mosolyára mosollyal válaszol. Tudni akarja a tanács a véleményét?

Igen, most már mindent megmagyaráztak neki! Teljesen érti a terv lényegét. Úgy látja, hogy jobb tervet, legalábbis a Tourelles-t illetően, nehéz volna kigondolni. De nem gondolják-e a kapitány urak, hogy már nagyon későre jár, s a másnap reggelre való tekintettel aludni kellene térni?

A valóságban azonban éppen Jeanne az, aki nem gondolt alvásra. Sietve elhagyta a tanácsot, mivel az új hír túlságosan is fontosnak tűnt. Sürgősen fel kellett keresnie a városi osztagok parancsnokait. A lány tudta, hogy hol találja meg őket. Végigjárta a bástyaőrségeket, hogy elsősorban az ügyeleteseket értesítse.

A Saint-Samson-toronynál, ahol a lőszerraktár is volt, Jeanne fekete köpenybe burkolózó, tagbaszakadt férfival találkozott. Bár nagyon sötét volt, a lány megismerte, és örömmel csapott a vállára:

– Jó estét, barátom!

A férfi összerezzent, megfordult, majd barátságosan elmosolyodott. Jean Montesclčre, a vidám kedélyű tűzmester volt az. Pontosságával és ügyességével szerzett hírnevet. Az angolok úgy féltek ettől a tréfás embertől, mint a tűztől. S méltán, mert igen sok kellemetlenséget szerzett nekik. Néha a harc hevében Montesclčre halálos sebesültnek tettette magát, az ágyútalp mellé roskadt. Az örvendő ellenség ujjongó kiáltással rontott a lehetséges áttörés színhelye felé. S akkor a „halott” egyszerre „feltámadt”, s olyan fogadtatásban részesítette az angolokat, hogy már csak a csontjaikat lehetett összekotorni...

Jean Montesclčre rögtön rokonszenvet érzett lánydruszája iránt. A Szűz az őt jellemző előrelátással nyomban felismerte a tüzérség fontos szerepét. Hamar megszerette Jean mestert, a nagyszerű tüzért és jó embert. Most különösen örült a lány a váratlan találkozásnak. Nem merült el a részletekben, csak ennyit mondott:

– Holnap hajnalban légy az embereiddel a Burgundi-kapunál.

– A Burgundinál?

– Igen. S igyekezz a városi katonaság minden parancsnokát értesíteni.

Jean mester megvakarta a tarkóját.

– A Tourelles-ról van szó?

A lány igenlően bólintott.

Most végre nyugodtan hazaindulhatott, hogy aludjon néhány órát, amíg elérkezik a hajnal.

Május 6-án kora reggel Jeanne a Burgundi-kapuhoz vágtatott. Furcsa kép fogadta.

Az egész utat zajos tömeg töltötte meg. A kopjáikkal és íjaikkal dühödten hadonászó városi és paraszti katonák valamit kiáltoztak. A kapu előtt szótalan őrök járkáltak fel-alá acélvértezetükben. Ugyanott, kardjára támaszkodva, kelletlen arckifejezéssel álldogált maga de Gaucourt parancsnok is. A kapu zárva. Jeanne megkérdezte, hogy mi történik ott.

– Hát a parancsnok úr nem akar engedélyt adni, hogy a kaput kinyissák. Itt akarnak tartani bennünket, mint az egeret az egérfogóban. Nyilvánvaló, hogy csak a lovag urakat akarják kiengedni.

A lány haragra lobbant.

– Kegyelmed nagyon rossz ember! – vágta sire de Gaucourt arcába. – De akár akarja, akár nem, ezek a katonák kitörnek, és győzni fognak, mint ahogyan már a minap is győztek.

A Jeanne szavain felbátorodott polgári és paraszti katonák fenyegetően közeledtek az őrökhöz.

De Gaucourt érzi, hogy engednie kell. Hangos parancsszóval elrendeli a kapu kinyitását. Letörli a verítéket az arcáról, s az őt szorongató emberekhez fordul:

– Utánam! Magam leszek a kapitányotok!

Az átkelés sok időt vett igénybe.

A folyót az Újtoronynál elérő városi és paraszti katonák és íjászok a csónakokhoz siettek. Az egész meglevő „flotta” viszonylag kevés harcost tudott befogadni. Mivel féltek attól, hogy a bal parti erődök felől váratlan támadás éri őket, az átkelést két részben bonyolították le. Előbb Toiles szigetére szállították az embereket. A csónakoknak többször meg kellett tenniük oda-vissza az utat. Amikor már mindenki a szigetre ért, a lapos fenekű csónakokat szorosan egymás mellé sorakoztatták fel, egészen a túlsó partig. Ezen az összeeszkábált hídon kelt át a csapat Sologne-ba.

Alig léptek partra, Jeanne máris kibontotta zászlaját.

– Előre!

A Jean-le-Blanc-bástyánál meglepetés várt rájuk: nem volt kit megrohanni. Az angolok úgy vélekedtek, hogy a bal parti erődítmények egész vonalát lehetetlen megvédeniük, s mivel megsejtették az ellenfél tervét, elhagyták a bástyát, s az Augustinusok bástyájához vonultak, amely a hidat és a Tourelles-t védte.

Jeanne néhány harcossal előrenyomult, hogy kellően szemügyre vegye az angolok állásait.

A napfénytől pompásan megvilágított Augustinusok bástyáját minden részletében jól láthatták. Az angolok az Ágoston-rendiek volt monostorában rendezkedtek be. A védekezésre felhasználták a szilárd monostorfalakat, s árkokkal és földhányásokkal vették körül azokat. Az erőd legénysége alaposan megnövekedett a Jean-le-Blanc-bástyából visszavont emberekkel.

S az Augustinusok sáncai mögött a kék ég felé törtek a Tourelles erős tornyai.

Jeanne rögtön látta, hogy előző napi gondolata helyesnek bizonyult. Külön sem a népi haderő, sem a lovagok nem tudnának ilyen erődítményt bevenni. Mindannyiuknak közösen kell cselekedniük. Nagy szükség volna a tüzérségre is. A lovagok azonban nem jelentkeztek, s Jean tűzmester valamiért szintén késlekedett.

A lány elhatározta, hogy visszatér a városba a kényelmeskedők megsürgetésére.

Orléans-ban kellemetlen fogadtatás várta. A nemes kapitányok dühöngtek. Többen azt hangoztatták, hogy ha a csőcselék a maga feje szerint jár el, majd megtanítják kesztyűbe dudálni: megfosztják minden támogatástól. A Szüzet durva szitkokkal halmozták el.

Jeanne-t azonban nem nagyon bántották ezek a kirohanások. Tudta, hogy a paraszti-polgári katonák és a szegényebb lovagok mégis vele tartanak. Ezért magabiztosan viselkedett.

Dunois lépett a lányhoz. Nagyon letörtnek látszott.

– Mit tett, Jeanne? – mondta csöndesen. – Az egész tervünk összeomlott, és nem is tudunk kimenni a városból.

– Miért?

– Azért, mert az angolok a Saint-Laurent-bástyából, ahol a fő erőik vannak, meglátnák, hogy mi a Tourelles ellen indulunk, s rögtön rohamra indulnának Orléans ellen.

Jeanne elgondolkodott egy pillanatig, majd hirtelen felkacagott. Dunois csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Szamárság! Aki a farkastól fél – nem megy az erdőbe! A Saint-Laurent-bástya godonjai meg sem fognak moccanni!

– Honnan ez a nagy magabiztosság?

– Nagyon egyszerű! Ha Kegyelmed fél a godonoktól, akkor elhiheti, hogy azok még jobban félnek tőlünk. Az ellenség nem ismeri minden erőnket. Nem kockáztatják meg a jobb parti erődök elhagyását, mert félnek, hogy tüstént elfoglaljuk azokat, mihelyt kitették a lábukat.

A gondolat határtalanul egyszerű és... helyes volt. Dunois-nak ezt el kellett ismernie. Nem válaszolt semmit. Dühöngött, hogy megint – ki tudja, hányadszor már! – ostoba helyzetbe került.

Közben a kapitányok összegyűjtötték és rendezték csapataikat.

Montesclčre mester, akinek a lány szemrehányást akart tenni, megmagyarázta késlekedésének okát. Bár már kora hajnalban talpon volt, és a többi tüzér is csak alig valamit aludt, az általános zűrzavar közepette mégis sok idejüket és erejüket kellett elfecsérelniük arra, hogy előkészítsék a tűzfegyvereket, összegyűjtsék és szekerekre rakják az ágyúgolyókat és a lőport. Az emberekről csak úgy dőlt a veríték. Egyébként már minden elkészült, s meg lehet kezdeni az átkelést.

A lány La Hire-hez ment.

– Együtt haladunk az élen. A többiek – s itt azok felé fordult – csak kövessék monseigneur le Bâtard-t.

Közben a bal parton váratlan fordulat következett be.

A de Gaucourt által vezetett katonák, miután semmi csábítót nem találtak az elhagyott erődben, átadták magukat a henyélésnek.

Az idő múlott. Dél lett. A Szűz és az erősítés nem érkezett meg. De Gaucourt mogorván zsörtölődött a polgárokkal. Végül a városi katonák elvesztették türelmüket, s a maguk erejéből kezdtek rohamot az Augustinusok erődje ellen.

Ez nagy hiba volt.

A godonok nyomban észrevették, hogy a franciák milyen kevesen vannak.

Amikor a rendezetlen csapat az úton az erőd felé lendült, íjjal lőni kezdték, majd az erődből kitörve, nyílzáporral árasztották el őket.

Nehéz volna megmondani, hogyan végződik ez a kaland, ha az átkelőhelyen egyszerre meg nem jelenik egy kisebb csoport élén La Hire és Jeanne.

Jeanne már Toiles szigetén meglátta a menekülőket. Nyomban mindent megértett.

Az átkelés most is elhúzódik, akárcsak reggel.

A szigeten igen kevés a katona. Mégis kockáztatni kell. A helyzetet csak bátor és váratlan támadás mentheti meg.

Jeanne La Hire-re pillant. A bátor kapitány feléje bólint. A kis csapat a csónakokból épült hídon átkel a partra.

Jeanne megállítja a menekülőket.

– Utánam, aki szeret engem!

S már száguld is előre. Mellette – La Hire.

A godonok értetlenül megtorpannak.

Mi történt? Honnan ez a forgatag? Mitől váltak a nyulak oroszlánokká? Ó!... Már megint ez a boszorkány! Viharként tör előre a zászlajával. Nyilván nagy erő követi!...

S a godonok gondolkodás nélkül megfordulnak. Eszükbe sem jut, hogy az az osztag, amely elől meghátrálnak, jóval kisebb az övékénél, s jóval rosszabbul felfegyverzett.

Az angolok csak közvetlenül az erőd előtt álltak meg.

Újabb nyílzápor!

Jeanne a rendelkezésére álló elenyésző erővel nem akarta röptében bevenni az erődöt. Csak az volt a fontos, hogy az erősítés megérkezéséig megvessék a lábukat. A lány egyre sűrűbben kémlelt az átkelőhely felé. Végre megpillantotta a lovagok fekete tömegét, fejük fölött Dunois zászlajával. A lovagok nyomában a tüzérség vonult.

Hála istennek! Sikerült újabb próbát kiállniuk!

Az Augustinusok erődjét napnyugtakor vették be.

Montesclčre mester néhány sikeres lövéssel megtisztította az ostromlók útját. Jeanne az elsők között hatolt fel a földhányásra, s ott kitűzte zászlaját. Az árkok közötti átjárókban kíméletlen harc lángolt fel. Az erőd sorsa azonban már eldőlt. A godonok nem tudtak sokáig ellenállni a támadók féktelen rohamának. Az erők túlságosan egyenlőtlenek voltak. Az udvar elfoglalása után a népi csapatok és a lovagok rohamozni kezdték a monostor épületeit. Az angolok igyekeztek kitörni, és a Tourelles-ba húzódni. Ez csak kevésnek sikerült. A többség elesett vagy fogságba került.

A sötétség beálltakor a volt monostor fölött óriási máglya lobbant fel. A felkelők Jeanne parancsára felgyújtották az erődöt, hogy útját állják a győzelemtől megittasult katonák fosztogatásának.

Éjjelre a kapitányok Portereau-ban hagyták lovaikat és fegyverhordozóikat, s visszatértek a városba. A városi katonák és íjászok viszont a meghódított területen akartak éjszakázni.

Jeanne habozott. Nagyon szeretett volna a népi katonákkal maradni, hogy korán reggel megkezdhesse a Tourelles ostromát.

Ámde végtelenül elfáradt. A támadás során megsebesült a lába, s a beteg láb most folyton jelt adott magáról: kötést és pihenőt követelt. A lány úgy vélekedett, hogy erejére másnap nagyobb szüksége lesz, mint aznap éjszaka, amelyet álmatlanul töltene az állásokban. Ráadásul ismerte a kapitány urak rossz szokását, s félt, hogy reggel, a mai naphoz hasonlóan, mégiscsak vissza kell térnie Orléans-ba, hogy harcra késztesse azokat, akik jobbnak látják, ha babéraikon pihennek.

Jeanne-t nem csalta meg az előérzete. Mialatt befejezte szerény vacsoráját, kopogtak az ajtón. Egy nemes úr lépett be. Kijelentette, hogy a vezéri tanácstól küldték.

– A kapitányoknak meggyőződésük, hogy ezt a győzelmet csak Isten kegyelméből arattuk. Most azonban az angolok már tudják, hogy milyen kis létszámú a franciák serege. Mivel a város tele van élelemmel, a sereg kitűnően tarthatja magát, s nyugodtan várhatja a király segítségét. Ezért a hadvezéri tanács feleslegesnek tartja, hogy a közeljövőben támadásra vállalkozzunk.

Jeanne megrökönyödött. A falat a torkán akadt. Időbe tellett, amíg visszanyerte beszélőképességét.

Szóval így állunk! Az urak mindent tönkre akarnak tenni! Bosszúból azért, mert Jeanne kiragadta kezükből a vezetést, készek még az árulásra is, a legszörnyűbb bűnre az országgal és a néppel szemben!

S milyenek az érveik! A francia sereg kicsiny létszáma! De hiszen a francia sereg a városi polgárokkal együtt legalább kétszerese a godonoknak! Igen, „a város tele van élelemmel”; ezek szerint ezt az élelmet mind fel kell falni, a várost tönkre kell tenni, a szegényeket pedig szélnek ereszteni! Gyönyörű gondolat! Az urak várni óhajtják „a király segítségét”! Micsoda ostobaság! Milyen segítséget küldhet a dauphin, hiszen itt már mindenkit összegyűjtöttek, akit csak összegyűjthettek! Emellett egy-két napon belül megjön Fastolf serege, s akkor minden megváltozik. Akkor aztán ég veled, Tourelles, ég veled győzelem! Talán csak nem ezt várják és akarják a kapitány urak?

Jeanne összeszedi magát. Hangja nyugodt és magabiztos.

– Kegyelmeteknek megvan a maguk tanácsa, nekem pedig a magamé. A kapitányoknak az a véleményük, hogy a mostani győzelmet csak Isten kegyelméből értük el? Hát ne kételkedjenek: ez a kegyelem továbbra is ránk árad. Ha pedig megkísérlik a támadás meghiúsítását, ez a törekvésük kudarcot fog vallani.

Az éjszaka sürgés-forgással telt el.

Mintha a fél várost álmatlanság gyötörte volna. Az emberek a sötétséggel mit sem törődve futkostak az utcákon, élelmiszert, takarmányt, hadianyagot szállítottak. A Saint-Samson-bástya feltárta méhét. Mi minden nem volt ott: nyílvesszők kötegszámra, ládák ólomgolyókkal és lőporos hordók, dárdák, buzogányok, kelevézek, rőzsekötegek, ágyúk, nyilak, íjak és ostromlétrák. Mindezt a kikötőbe hurcolták. A két part között állandóan közlekedő csónakok súlyos terheket szállítottak.

Korán reggel pedig olyan hír érkezett, amely megdöbbentőn hatott: az egész munka hiábavalónak bizonyult. A nemes kapitányok azt közölték, hogy a támadást elhalasztják.

Mit tehettek? Hová mehettek? A városiak csak egy helyet ismertek, ahol tanácsot, vigaszt kaphattak, bánatuk enyhítését várhatták: Boucher kincstárnok házát, ahol Jeanne lakott. Csak a Szűz zúzhatta szét a kapitányok ármánykodását.

S az emberek a Szűz elé járultak...

Jeanne megnyugtatta az érkezőket. Végrehajtják azt, amit eltervezett. A rohamot azonnal megindítják. Késlekedés nélkül! A kapitányok? Nem sikerül a tervük.

Hiába kérte háziasszonya a lányt, hogy reggelizzen, hiába kedveskedett neki imént hozott friss hallal.

Jeanne csak mosolygott:

– Tegye el estére. Majd hozok magammal egy éhes godont, hogy ő is megkapja a részét.

Már lement a lépcsőn, amikor még hozzáfűzte:

– Este a hídon át jövünk haza.

A lány még egyszer szemügyre veszi a csatamezőt. Száz-százötven lépésnyi sík, egyenes terep, egyetlen bokor, egyetlen dombocska nélkül. Aztán az árok. Mögötte – magas földhányás. A földhányás után deszkapalló következik. S csak a palló után a Tourelles...

A támadóknak három szakaszt kell leküzdeniük, mielőtt az erődhöz érnek.

Először – az árok lejtőjéig. Közben az ostromlottak ágyútűzzel áraszthatják el a sík terepet.

A második szakasz – az árok. Ott még rosszabb. Az ellenség úgy célozhat e kis távolságra, mint valami céltáblára.

Végül – a földhányás. A legnehezebb valamennyi közül. A földhányás nagyon meredek. Létrát kell felállítani, azon kell felkapaszkodni. Közben nyílzáport és köveket, forró vizet, szurkot és olajat zúdíthatnak az emberekre...

Bizony, ez nehezebb dolog, mint a Saint-Loup vagy az Augustinusok bástyája. A Tourelles aggodalommal tölti el az embert, bevehetetlennek látszik. Az orléans-iak még jól emlékeznek rá, hogy az angolok sem tudták közvetlen rohammal bevenni.

S mégis be lehet venni!

A támadók számbeli fölényben vannak. Csak bátorság és a cselekedetek összehangolása kell. Ha azonban egyes csoportok külön törnek előre, a többiek, a többség pedig csak áll és vár, akkor nincs értelme a dolognak. Szükséges, hogy mindannyian összhangban, egyidejűleg csapjanak le. S az is szükséges, hogy az emberek megértsék a Tourelles helyzetének fontosságát. Hiszen az erőd két tűz között fekszik: a támadók és a város között. A népi haderő egy része s majdnem az egész tüzérség Orléans-ban maradt. Az orléans-iak éberen figyelik a bal partot. Mihelyt megindul az általános roham, nyomban lecsapnak az ellenkező oldalról. E kettős csapásnak valószínűleg nem tudnak ellenállni a godonok.

Jeanne-t azonban nyugtalanítja a kapitányok magatartása.

Meg is mondta nekik a véleményét. Azt várja, hogy mindegyik talpra állítja a maga osztagát. Ők azonban hallgatnak és tétlenkednek. Még rosszabbul viselkednek, mint tegnap. Köztük és közte – nagy a szakadék.

A lány végigjárja a sorokat, igyekszik bátorságot önteni a katonákba. Igyekszik meggyőzni a lovagokat és a városi erők parancsnokait. Hallgatnak rá, megértik őt.

Csakhogy példát kell mutatni.

Lelkesíteni kell ezeket az embereket, tettekkel kell őket meggyőzni arról, hogy a bátraknak nem is olyan félelmetesek a nyílvesszők és az ágyúgolyók. Jeanne vállára veszi az ostromlétrát.

– Utánam, aki szeret engem!

Nem néz körül, de érzi, hogy mennek, aztán futnak utána.

– Előre!

Itt az árok. Aztán a földhányás. Még egy erőfeszítés...

Jeanne felállítja a létrát, s az első fokra teszi a lábát.

Ebben a pillanatban nyílvessző fúródik a testébe, a jobb válla alatt hatol be a vért résén át.

Az erős ütéstől a lány elveszti egyensúlyát, s egy odafutó katona karjaiba hanyatlik.

...A füvön fekszik. Vértezetét levették róla. Mellette a hűséges Mugot, Pasquerel atya és d’Aulon. Körben lovagok és városi katonák. A lány keservesen sír, zokog, amúgy nő módjára. A fájdalomtól? Nem, bár a seb nagyon fáj: a nyílvessző a lapockája alatt fúródott a testébe. Elkeseredésében, mérgében, aggodalmában sír, hogy a roham elakad, mégpedig miatta akad el.

S hogy történt mindez? Hiszen alig egy perce a franciák még felülkerekedtek volna! A hátsó sorok tüstént előre törtek volna, s Orléans-ban megszólalnak az ágyúk. S akkor vége lett volna a godonoknak.

Miután azonban a földre hullott, a támadás megakadt. Kivitték őt a harc forgatagából, s a katonák és a lovagok nem jutottak el a Tourelles-hoz.

Most, hogy itt fekszik, hallja, hogy mit beszélnek. Az egyik kapitány azt meséli, hogy mennyire nekibátorodtak az angolok. Boszorkánynak tartják őt, köztudomású, hogy a vérét vesztett boszorkány az erejét is elveszti.

Jeanne ezt nem tudja hallgatni. Bal karjára támaszkodik, és felül. Könnyei felszáradnak. Megragadja a behatolt nyílvesszőt, s bár a fájdalom eltorzítja az arcát, gyors mozdulattal kirántja a nyilat a sebből. Tapasztalt katonák tépést csinálnak egy darab tiszta rongyból, só és olaj keverékével szórják be, majd ráhelyezik a sebre. Sikerül a vérzést elállítani. Ezután gondosan bekötözik a vállát.

S már talpon is terem. Megparancsolja, hogy adják rá a vértezetet és a sisakot. Azonnal vissza kell térnie a csatába. A támadást folytatják!

A kapitányok nem hisznek a szemüknek. La Hire helyeslőn bólogat...

Monseigneur le Bâtard lép ekkor a lányhoz. Kéri, hogy figyeljen rá egy kis időre.

Ma példátlan hősiességet tanúsított –, ehhez tiszta szívből gratulál. Mindenki el van ragadtatva tőle. Mindenkit meglep a bátorsága, kitartása és halálmegvetése.

De nem elég-e ennyi egy napra?

Nézze csak meg a nap állását: két-három óra múlva már alkonyodik. Jeanne alig áll a lábán, az emberek is elfáradtak és megéheztek –, nem szabad elfeledkezni arról, hogy sokan álmatlanul töltötték az éjszakát. Ezért ő, Dunois, elrendelte, hogy fújjanak visszavonulót.

Vissza kell vinni az embereket Orléans-ba, s pihenőt kell adni nekik. A rohamot holnap kell folytatni, esetleg holnapután vagy valamelyik más alkalmas napon.

Amíg Dunois beszél, Jeanne fülel, s valóban meghallja a kürt hangját. Igen, visszavonulást fújnak! Hiába volt a fáradság, a szenvedés és az aznap ontott vér. A halottakat nem bosszulták meg! A vállalkozást nem hajtották végre!

Nem, jobb, ha meghal, de ezt nem engedi! Minden kész, az embereket áthatja a vágy, hogy befejezzék azt, amit elkezdtek, s be is fejezik, akármit beszél monseigneur le Bâtard és a többi úr!

Jeanne válaszra sem méltatja Dunois-t, hanem a kürtöshöz ront, s megragadja a karját.

– Állj! Várj! Néhány szót akarok szólni az emberekhez!

Aztán az elfáradt harcosok soraihoz fordul.

– Isten nevében hamarosan bejuttok az erődbe! Még egy nekilendülés! Ne féljetek semmitől: az angolok nem győzhetnek le bennünket! Nézzétek! Már elhagyta őket az erejük! Fogytán a lőporuk és a golyójuk! Fegyvereik hallgatnak! Lövedékeik nem repülnek idáig!

Beszél, de közben Dunois szavaira gondol. Óh, sok mindenben igaza van, a lány tudja ezt. Természetes, hogy az emberek kimerültek. Természetes, hogy éhesek. De pihenhetnek majd holnap is. Most azonban sietni kell!

Szánalom szorítja össze a torkát. Rövid beszédét halk hangon fejezi be:

– Most pedig pihenjetek egy keveset. Az időből még nem futottunk ki. Egyetek és igyatok is valamit...

S újra megkezdődött a roham. Az emberek szótlanul nyomultak előre. Estére az angolok ellenállása valóban gyengébb lett. Elfogyott a hadianyaguk. Csak ritkán, elbizonytalanodva lőttek.

Az árokig akadálytalanul eljutottak. Megálltak. Az ellenségnek nyilván kevés golyója volt, de bőviben lehetett a köveknek és a szuroknak.

Le kell küzdeni az utolsó akadályokat. Az utat a Szűz zászlajának kell mutatnia. A sorok közül egy lovag lép elő – d’Aulon. Gyorsan leereszkedik az árokba. Utána a zászlóvivő katona halad.

Jeanne a harcosokhoz fordul:

– Figyeljétek a zászlót, s szóljatok, amikor a lobogó eléri a földsáncot!

Ezernyi szempár követi a két bátor harcost.

– Jeanne, a lobogó elérte a földsáncot!

– Akkor rettenthetetlenül előre! Győzünk!

...Mint az áradat zúdultak le a magasból. A feltartóztathatatlanul hömpölygő embertömeg elözönlötte az árkot.

Emberek százai lepték el a földsáncot.

Mi ez?... Sem kő, sem szurok! A godonok nem tartottak ki! Elhagyták a sáncot, és rendezetlen sorokban iparkodtak a palló felé. Sokan szörnyülködve mutogattak a Szűzre, akinek az alakja élesen kivált, amint ott állt a földhányás gerincén.

– A csodatevő él! Bár elfolyt a vére, varázslatos ereje megmaradt!

Magas megfigyelőállásából Jeanne mindent látott. Már nem csata folyt, hanem mészárlás. Az angolok teljes és végleges szétzúzása.

Amíg a godonok lövöldözve a palló felé vonultak vissza, hogy a Tourelles-ba húzódjanak, az orléans-iak a város felől törtek az erőd felé. A lerombolt hídközökön gerendákat vetnek át, s a népi katonák százai nyomulnak előre a hídnak az angolok által elfoglalt részére.

A városi polgárok felgyújtottak egy olajjal, szurokkal és kóccal megrakott bárkát. Az égő hajót a folyó levitte pontosan a palló alá, amely a partot a Tourelles-lal összekötötte.

Mielőtt az angolok megértették volna a helyzetet, a híd deszkái és szarufái már lángban álltak.

A godonok között pánik lett úrrá. Fegyvereiket elhajigálva és egymást taszigálva iparkodtak lejutni a lángoló hídról. Sokat közülük nyílvessző vagy golyó terített le, mások a lángok martalékai lettek, vagy a vízbe vetették magukat.

Néhány kapitány fedezte a menekülést. Köztük a híres William Glasdale, ez az egyszerű származású ember, aki könyörtelenségével és bátorságával vívta ki magas rangját. Kezében régi harci zászló – régi győzelmek tanúja.

Jeanne jól látta a híd előterét, a hídfőt.

Nem tudta levenni szemét a félelmetes látványról, a szörnyű halálra ítélt emberek elszánt arcáról. Ellentétes érzések ragadták magukkal a lányt...

Az utolsó menekülők átengedése után az angol kapitányok a hídra léptek. Büszkén, emelt fővel nyomultak előre az izzó lángtengerben. A menetet Glasdale zárta le...

Jeanne hangosan elkiáltotta magát:

– Állj meg, Glasdale! Rágalmak özönét zúdítottad rám, én mégis sajnállak téged és embereidet! Adjátok meg magatokat, amíg nem késő! Másképpen mindnyájan elpusztultok!

Glasdale megfordult, s gyűlölködve nézett a Szűzre.

Ebben a pillanatban a szarufák átégtek, s a palló összeomlott.

Glasdale és a többi kapitány a Loire hullámaiban lelte halálát.

A csata este hatkor ért véget, jóval a sötétség beköszöntése előtt.

Azt a hatszáz angolt, akinek sikerült a Tourelles-ig jutnia, a hős orléans-iak várták ott. Ezek a híd helyreállított pallóin törtek be oda. Kézitusa kezdődött, de nem tartott sokáig. Négyszáz godon elesett, a többi kegyelemre megadta magát.

Tíz órakor Jeanne fáklyák fényénél, mint azt reggel megmondta, a hídon át bevonult a városba. Mögötte a kapitányok haladtak. Utánuk a lovagok, a lövészek, a városi katonák, majd a foglyok.

Jeanne elrévedezett, mintha álmodna.

Nem tudta a helyzetet teljesen felfogni, nem tudott örülni neki. Ezeket az órákat csak hihetetlen akaraterővel tudta talpon tölteni. Most végképpen kimerült az ereje. A feje égett, a lába hasogatott, sebesült válla erősen fájt.

Mi történik körülötte? Valamit kiáltoznak, valakit éltetnek... Boldog, örömtől sugárzó emberek ezrei, a szemükben csillogó könnyekkel...

S még valami:

Donn-donn, donn-donn, donn-donn...

Miért harangoznak minden templomban? Milyen ünnep van ma?

Elvezették Boucher házához, levetkőztették és ágyba fektették. Az öreg orvos kibontotta a kötést, s elkomorodott. Az egész váll és mell gyulladásba jött és elkékült. Gondosan bekente gyógyírral a seb feltépett széleit, majd újabb kötést helyezett a sérülésre. Aztán hívta a házigazdát, s megmondta neki, hogy a lánynak teljes nyugalomra van szüksége. A legjobb, ha néhány napra nem kel fel. Vértet mindenesetre nem ölthet semmi szín alatt.

Jeanne mindezt nem hallotta. Álomba merült, amely halálhoz hasonlított, elborította, mint valami sötét hullám.

S csak valahol, tudatának legmélyén érezte alig hallható gyenge zsongással az egyenletes, szűnni nem akaró zúgást: Donn-donn, donn-donn, donn-donn...

A harangok zúgtak Orléans városában egész éjszaka.

HETEDIK FEJEZET:
AZ ORLÉANS-I SZŰZ

Jól lehetett hallani a harangzúgást Talbot táborában, a Saint-Laurent-des-Orgerils-erődben is.

Az angol kapitányok tanácsa nem volt vidám hangulatban. Az utóbbi napokban az őrök nem hagyták el a tornyokat, maga Talbot is szinte szünet nélkül a figyelőállásban tartózkodott.

Néhányszor oly görcsösen markolta a korlát fáját, hogy a körmei majdnem beletörtek, s már-már parancsot adott a sorakozóra és az erődből való kitörésre, hogy megsegítsék a Tourelles harcosait.

Ezt a parancsot azonban mégsem adta ki.

Talbot elég okos és elég tapasztalt ember volt.

Körülbelül fel tudta mérni az ellenség erejét.

Tudta, hogy a Tourelles-t semmiképpen sem tudja megmenteni, seregeinek maradványai pedig menthetetlenül elpusztulnak, ha végrehajtja a kitörést.

Már csak csodában vagy Fastolf váratlan megérkezésében reménykedett.

A csoda azonban nem következett be. Fastolf sem jelentkezett. Minden úgy végződött, ahogyan végződnie kellett.

S most, az éjszakai tanácskozáson csak egyetlenegy kérdés merült fel: mit tegyenek a továbbiakban?

A választ az utolsó két nap eredményei előre meghatározták. Orléans ostroma véget ért. Az ostromlókból ostromlottak lettek. Ha holnap a franciák megkísérelnék, hogy az utolsó jobb parti erődítményekkel ugyanazt tegyék, mint amit a bal partiakkal tettek, akkor az angol hadsereg megsemmisülne.

Tehát szedniük kell a sátorfájukat.

S Talbot el is határozta ezt.

A harangzúgás másnap is folytatódott. Nem szűnt meg május 8-án egész nap. E vasárnap nagy ünnep lett Orléans számára.

Korán reggel a városi tornyok őrei szokatlan eseményt vettek észre. Az angolok kivonultak az erődítményekből, s kezdtek csapatonként szép rendben felsorakozni. Minden csapat feje fölött zászlók lengedeztek. Mindez igen ünnepélyesnek és vészterhesnek látszott.

A városiak nyugtalanok lettek. Az utcákon megint fegyveres emberek kezdtek rohangálni. Csak nem arra készülnek a godonok, hogy megostromolják a várost?

Egyesek a harcot várva kezüket dörzsölgették. Ez az összecsapás könnyebbnek ígérkezik, mint a tourelles-i csata volt! A kapitányok arra számítottak, hogy itt, a sík terepen számbeli fölényükkel maguk alá gyűrik az angolokat, és sok foglyot ejtenek.

De Boussac marsall elsőnek vezette ki csapatait a városból. Nyomában kivonult a többi kapitány is.

Végül megjelent Jeanne.

A lány még sápadt volt, de magabiztosan viselkedett. Vértezet helyett könnyű páncélinget viselt.

A katonák rögtön istenített vezérük köré sereglettek. Úgy tekintettek rá, mint valami égi küldöttre.

Az egyik lovag megkérdezte, hogy harcolhatnak-e vasárnap?

Jeanne elmosolyodott...

– Még nem tudhatjuk, hogy szükség lesz-e harcra.

E szavakat sokan rejtélyesnek találták.

De nem volt bennük semmi rejtélyes. Jeanne mérlegelte a körülményeket, s szinte nem is kételkedett abban, hogy a godonok nem bocsátkoznak harcba. Miért szánnák most rá magukat... Csak arra gondolnak, hogy elvonulhassanak.

Hát menjenek!

Ne árnyékolja véres csata ezt az örvendetes napot!

S megmagyarázta gondolatait:

– Nem kell harci cselekményeket kezdenetek. Ne támadjátok meg az angolokat, ha azonban ők támadnak – védekezzetek bátran! Ne féljetek semmitől, s újból győzelmet arattok!

A papok zsoltárokat énekeltek. A godonok csapatai továbbra is csak álltak. Jeanne egyszerre mozgást észlelt soraikban.

– Figyeljétek a godonokat! – kiáltott fel az őröknek. – S mondjátok meg, hogy arccal vagy háttal felénk állnak-e?

Azt felelték, hogy az angolok háttal állnak és elvonulnak.

Az angolok körülbelül egy órányit ácsorogtak, hogy elvonulásuk ne tűnjön menekülésnek, majd harci rendben elvonultak nyugat felé. La Hire és de Loré mintegy száz lovassal utánuk indult, hogy megfigyeljék, milyen úton vonulnak.

Az angolok Meung felé meneteltek.

– Az Úrnak nem kedves, hogy ma harcoljunk – mondta Jeanne. – Majd legközelebb csapunk össze velük.

A katonák, parasztok és városiak seregestül özönlöttek az angolok által elhagyott erődítményekbe.

S végül mégiscsak kiderült, hogy az angolok elvonulása szégyenletes menekülés volt. Otthagyták ágyúikat, ágyúgolyóikat, ostromgépeiket. Gyáván cserbenhagyták sebesült és beteg bajtársaikat, s nem vitték magukkal a francia foglyokat sem.

A foglyokat kiszabadították, az ágyúkat és ágyúgolyókat beszállították a városba, az erődítményt pedig lerombolták.

Orléans utcáin diadalmenet vonult végig, a templomokban misét mondottak.

Orléans szabad!

A háborúban határozott fordulat következett be!

Aznap a kapitányok utolsó tanácskozásukra gyülekezetek Cousinot kancellár házában. Megjelentek mindnyájan: Dunois és de Gaucourt, de Boussac és Culant, Graville és de Loré, La Hire, Xaintrailles és sokan mások.

Csak Jeanne-t felejtették el meghívni, mint rendesen.

A kapitányok emelkedett hangulatban voltak. Lám, mégiscsak győzteseknek érezhetik magukat! Véget vetettek Orléans ostromának! Elűzték az angolokat!

De Gaucourt azt indítványozta, hogy szövegezzenek sürgős levelet a francia királyhoz, s értesítsék a győzelemről. Az indítványt nagy lelkesedéssel fogadták. A levél szövegezését Dunois-ra bízták.

A levélben írtak VII. Károlynak a dicső parancsnokok nehéz és forró napjairól, álmatlan éjszakáiról és harci gondjairól.

Ismertették a győzelemhez vezető utat és annak döntő szakaszait, megvilágították az egyes kapitányok szerepét a győzelemben, különösen kiemelték Dunois és az öreg de Gaucourt tevékenységének jelentőségét.

Megmagyarázták, hogy a győzelem csak azért olyan ragyogó és teljes, mert az egyes hadműveleteket részletesen kidolgozott tervek szerint bonyolították le, amelyeket a tanács monseigneur le Bâtard indítványai szerint állított össze.

Nem felejtették el megjegyezni, hogy a győzelem fő biztosítéka az Úr akarata volt, aki továbbra is kegyesen intézi a franciák sorsát.

A levél azzal ért véget, hogy a kapitány urak hűségükről biztosították szeretett uralkodójukat. Megígérték, hogy továbbra sem kímélik erejüket a trón és az ország boldogulása érdekében.

A levél kétségtelenül nagyszerűen sikerült.

Ennek a véleményüknek mindnyájan hangot adtak.

Egyszerre azonban félénken megszólalt egy hang, amelynek korántsem félénk ember volt a tulajdonosa. La Hire kapitány kérdezte meg:

– Nem kellett volna említést tenni a Szűzről is?

Mindenkinek megnyúlt az ábrázata. A tiszteletre méltó de Gaucourt arca elsötétedett, és olyan ráncos lett, mint a sült alma.

– Jóval állt elő!

Monseigneur le Bâtard azonban, aki élő megtestesülése volt a lovagiasságnak és a nemes érzéseknek, megjegyezte, hogy természetesen a Szűzről is említést lehet tenni.

S említést is tettek róla.

Ezt a mondatot javasolták:

„Részt vett a harcokban a Szűz is...”

Monseigneur le Bâtard az igazság kedvéért javasolta e mondat pontosabb megszövegezését:

...Néhány csatában részt vett a Szűz is...”

A javaslatot helyesléssel fogadták.

A tanács ülését ezzel befejezettnek nyilvánították. Távozás előtt de Loré úr odalépett Dunois-hoz, aki jó emlékezőtehetségéről volt híres.

– Nagyuram, nem tudná megmondani, hogy összesen hány napig tartott Orléans ostroma?

– Dehogynem, monseigneur: összesen kétszáz napig.

– S a Szűz megérkezése után hányadik napon ért véget az ostrom?

Dunois csodálkozva nézett a kapitányra.

– A kilencediken.

De Loré epésen megköszönte a választ. Több kérdése nem volt.

A történelem és az egyszerű emberek emlékezőtehetsége azonban kiigazította a nemes kapitányok levelét.

Május 8-a a francia nép első nemzeti ünnepe lett.

Orléans városában kezdték minden évben megünnepelni ezt a dicső évfordulót. S ennek az évfordulónak a hőse, legfőbb szereplője nem Dunois, nem de Gaucourt és nem VII. Károly lett, hanem Jeanne, az egyszerű parasztlány, aki szánakozó szívével, bátorságával, találékonyságával és vérével megmentette hazáját a megpróbáltatások nehéz napjaiban.

S „orléans-i Szűz” néven került be a történelembe.

NYOLCADIK FEJEZET:
HADJÁRAT A LOIRE MENTÉN

Az orléans-i győzelem fellelkesítette egész Franciaországot. Nem volt olyan város, olyan falu, olyan eldugott kis település, ahová az örvendetes hír el ne jutott volna. Az angolok és a burgundiak által megszállt területek lakossága ugyanúgy ujjongott, mint a többi francia. Suttogva adták szájról szájra a részleteket, feléledtek a reményeik, titokban harcra készültek.

A francia nép felemelte a fejét.

Az orléans-i események szertefoszlatták azt a legendát, hogy az ellenség legyőzhetetlen.

A diadalmas godonokat, akik előtt a legválogatottabb lovagseregek sem tudtak megállni, Jeanne, az egyszerű parasztlány verte szét és kergette el!

Agyba-főbe verték, karddal és dárdával ölték halomra, százával vetették fogságba az angolokat a hadviseléshez mit sem értő parasztok, iparos legények és mesteremberek!

Nem kell tehát csüggedni! Fokozni kell inkább az ellenállást! Előre kell haladni!

S a népi önkéntes csapatok harca újból megélénkült. Lendülete meghökkentette az angolokat és a velük szövetséges burgundiakat. A népi csapatok ellenőrizték az utakat, szétverték az ellenséges seregeket, elfogták az angol élelmiszer-szállítmányokat, sőt Normandiában várakat, városokat és egész kerületeket is elfoglaltak!

A mozgalom széltében-hosszában egyre terebélyesedett.

Hogy megszilárdíthassák a győzelmet, és előkészíthessék a hadjáratot észak – Reims és Párizs – felé, elsősorban a Loire középső folyásának birtoklását kellett biztosítani, fel kellett számolni az angolok erődítményeit és helyőrségeit, amelyek még a megboldogult Salisbury ideje óta álltak szétszórva a folyó két partja mentén. Meg kellett tisztítani Meung, Beaugency és Jargeau városát, amelyek Orléans-tól nyugatra és keletre feküdtek. Kívánatosnak látszott, hogy megelőzzék a régen várt John Fastolf seregeinek megérkezését is, hogy ne egyesülhessenek az ellenséges seregek, amelyeknek vezérei kétségtelenül visszavágásra készültek.

Jeanne elhatározta, hogy haladéktalanul a királyhoz megy újabb seregért.

A találkozás Tours közelében történt meg, és igen szívélyesnek látszott. VII. Károly levette a kalapját a fiatal parasztlány előtt, átölelte és megcsókolta. A hadsereg fenntartásához szükséges pénzt azonban megtagadta.

De hála az orléans-iaknak, Jeanne nem szűkölködött pénzben. Selles-en-Berry városába ment; itt már gyülekezni kezdtek a katonai egységek. A lány hamarosan meggyőződhetett arról, hogy az új hadsereg megalakítása nem lesz olyan nagyon bonyolult feladat.

Emberek ezrei várták a jelt.

S mihelyt megkapták, valamennyien elindultak, úttalan utakon, zúgó erdőkön és bővizű patakokon át – a sokat szenvedett Franciaország minden részéből.

Elindultak a parasztok sovány földjeikről és omladozó vityillóikból.

Elindultak a kézművesek, elhajítva szerszámaikat, elhagyva műhelyeiket.

Mentek vézna gebéiken a félig koldusbotra jutott nemesek, záloggal terhelve meg vagyonuk maradványait, hogy páncélt és kardot vásárolhassanak maguknak.

Mindnyájan a Szűzhöz siettek.

Május végére mintegy 12.000 ember gyűlt össze.

Az új hadsereg valóban népi hadsereg volt. Tudta, hogy miért kell megküzdenie. A Szűz harcosai nem kívánták húzni-halogatni a dolgokat, mint a nagyurak. Érdekükben állt a gyors és határozott siker.

Ebben a hadseregben meghonosítottak minden olyan jó szokást, amelyet Jeanne már áprilisban be akart vezetni blois-i első csapatában.

Névleg a sereg élén az alençoni herceg állt, de ez a nagyúr mindenben a Szűzre bízta magát, mert hitt Jeanne küldetésében.

Június 11-én a felszabadító hadsereg elhagyta táborát, s megindult Jargeau irányában. Ez volt az angolok legfőbb erődítménye a Loire középső folyása mentén.

Amikor Jargeau város kapitánya, Suffolk gróf megtudta, hogy a támadók milyen erővel közelednek, nyomban elcsüggedt.

Ilyen körülmények között még csak gondolni sem lehetett győzelemre. Nehezen lehetett reménykedni abban is, hogy a város tartani tudja magát az erősítés megérkezéséig. Igaz, a Szűz szabad elvonulást ajánlott az angoloknak. Az ajánlat csábító volt, de a büszke Suffolk gróf válaszra sem méltatta a parasztlányt. Egészen másra gondolt.

Mi volna, ha haladékot kérne a franciáktól? Ő, Suffolk gróf, ünnepélyesen megígéri, hogy két héten belül átadja a várost. Kijelenti, hogy ki kell dolgozni és meg kell vitatni a kapituláció tervét, ehhez idő szükséges. S ki merészelné kétségbe vonni az ő lovagi szavát? A gróf jól ismerte a francia kapitányokat, tudta jól, hogy kedvelik a halogatást.

Ha Suffolk grófnak sikerülne kieszközölnie ezt a két hetet, az erőd megmenekülne. Fastolf, aki már elindult Párizsból, megérkezhetne, s a franciáknak akkor nyomban abba kellene hagyniuk az ostromot, mert különben otthagynák a fogukat Jargeau alatt.

Suffolk grófnak azonban nem sikerült megvalósítania ezt az ötletét, mert a fáradhatatlan Szűz keresztülhúzta számítását.

Jeanne kibontotta a zászlót, s gyorsan leereszkedett az árokba. Királyi katonaság és a városok, falvak fegyveres csoportjai vették körül. A gyalogosok és lovagok harci kedvének fokozása érdekében a lány rábírta az alençoni herceget, hogy kövesse őt. A herceg jól megülte a lovát, de még soha nem ostromolt erődítményt gyalogosan, méghozzá az első sorokban.

– Előre, nemes hercegem, előre!...

Jeanne csodálkozva vette észre, hogy a herceg egyáltalán nem iparkodik a nyomában.

– Ó, nemes hercegem, fél talán? Talán elfelejtette, hogy megígértem a feleségének: élve és egészségesen hazaviszem?

Az efféle vigaszok nem hatottak a hercegre. Egyre rosszabbul és rosszabbul érezte magát, a lövedékek pedig egyre sűrűbben hullottak.

Amikor a lány meggyőződött arról, hogy ,,a szép herceg” nagy veszélyben forog, erőteljesen rákiáltott:

– Menjen, hercegem, menjen innen gyorsan; ne kockáztassa szükségtelenül drága életét; ne várja meg, amíg megölik!

Alig távozott a herceg, a helyére álló nemesurat valóban halálra sújtotta egy kő.

Jeanne a falakhoz ért.

Közben fenn kiáltás hallatszott. Suffolk gróf parancsára az angol herold jelentette, hogy ura a franciák főparancsnokával akar beszélni.

A nemes gróf már előre látta az elkerülhetetlen pusztulást, s ezért beleegyezett az erőd elhagyásába és a Szűz feltételeinek elfogadásába.

Túlságosan későn!

A heroldra ügyet sem vetettek. A létrák tucatjait támasztották a falakhoz.

Jeanne gyorsan felkapaszkodott, s már majdnem felért, amikor egy a toronyból lehajított kő fején találta. Megingott, és visszazuhant az árokba.

Elszörnyedt kiáltás harsant fel az ostromlók soraiban. Megölték hősnőjüket, megölték a Szüzet!...

De nem, nem olyan könnyű megölni ezt a rettenthetetlen lányt! A sisak megóvta, lecsökkentette az ütés erejét.

Fellelkesítette a közeli győzelem; talpra ugrott, s feje fölé emelte az előbb leejtett zászlót.

– Előre, barátaim, ne torpanjatok meg! Az angolok a kezünkben vannak!

A godonok összevissza futkostak, de hiába iparkodtak a hídhoz, amelyen a partra juthattak volna. A franciák a sarkukban voltak, ütötték, vágták, kaszabolták őket, a gazdagabban öltözötteket pedig foglyul ejtették.

Az egyik ragyogó vértezetbe öltözött lovag végre elérte a hidat. Maga Suffolk volt az. Átkozta a sorsot és be nem teljesedett reményeit, s már csak arra gondolt, hogy megmenekülhessen.

Francia lovas érte utol, megragadta a gróf lovának zabláját, s felszólította a nagyurat, hogy haladéktalanul adja meg magát.

Suffolk látta, hogy nem menekülhet. Hátul már mások is nyomulnak feléje. A hidat körülvették.

Suffolk gróf keserű szívvel megadta magát...

Jargeau alatt három és fél óráig tartott a csata. A franciák körülbelül húsz embert vesztettek. Az angolok vesztesége ötszáz fő volt, nem számítva a foglyokat. A nemes foglyok között Suffolk grófon kívül ott volt még fivére, John Pole is. A szerencsétlen hadvezér másik fivére a folyóba fulladt.

Amikor John Fastolf megtudta, hogy mi lett Jargeau sorsa, megváltoztatta hadának vonulási irányát.

Most a Loire középső szakasza Orléans-tól keletre teljesen felszabadult az angolok alól.

A következő napokban a felszabadító hadsereg elfoglalta a meungi hidat, amely a Loire két partját kötötte össze, majd pedig megindult Beaugency felé.

Június 15-én délben, amikor Jeanne serege Beaugency alatt állt, érdekes esemény zajlott le: két breton nemes érkezett, akik közölték, hogy magának a connétable-nak a serege kíván csatlakozni az ostromlók seregéhez.

Arthur de Richemont, Franciaország connétable-ja e sötét kor egyik legsötétebb embere volt.

A bretagne-i herceg fiaként de Richemont 1424-ben kapta meg a connétable kardját VII. Károlytól. A durva és mohó zsaroló, a kemény szívű egoista még a kisebb célok esetében sem riadt vissza a bűntől; méltó társa volt La Trémoille úrnak, akit maga juttatott az uralkodó környezetébe, s aki aztán kitúrta őt a király kegyéből.

De Richemont, aki akarata ellenére az udvar ellenzékébe kényszerült, mégis megőrizte magas rangját s azt a reményét is, hogy valamikor sikerül majd bosszút állnia a főkamaráson. A nagy hűbérurak többségéhez hasonlóan maga is csak a saját hasznát nézte, s hol az armagnacokat támogatta, hol a burgundiakat.

Az orléans-i eseményekből de Richemont megértette, hogy a godonok egykori sikereinek vége szakadt. A connétable elhatározta tehát, hogy kísérletet tesz VII. Károly megbékítésére. Ez vezette válogatott lovagi seregével Beaugency alá.

A kegyvesztett connétable váratlan megérkezése nagyon nehéz helyzetbe juttatta a kapitányokat. Sokan közülük lekötelezettjei voltak La Trémoille úrnak. Jól ismerték az udvarban uralkodó hangulatot. A kilátás azonban, hogy az ostrom küszöbén friss lovagi erőket kaphatnak, szintén nagyon csábító volt. Ráadásul a nemes connétable-t szembe lehetett állítani a Szűzzel és híveivel.

Az alençoni herceg előbb dühösködött, s kijelentette a követeknek, hogy ha de Richemont a seregéhez mer jönni, akkor a királyi sereg és a Szűz felveszik a harcot ellene.

Környezete rábeszélésére azonban lassan lecsillapodott a herceg. Jeanne is igyekezett meggyőzni.

– Segítenünk kell egymást – mondta.

A herceg, mint rendszerint, hallgatott a Szűzre, s annak kíséretében elindult a connétable fogadására.

Rövidesen lovascsapatot pillantottak meg, amelynek élén alacsony, barna képű, vastag ajkú, morc külsejű ember lovagolt.

De Richemont ügyet sem vetett a hercegre, hanem egyenesen a Szűzhöz fordult.

– Jeanne, azt mondták nekem, hogy maga ellenem akar harcolni. Nem tudom, hogy maga tényleg az Isten küldötte-e. Ha igen, akkor nincs mitől félnem, hiszen végrehajtom az Isten akaratát. Ha viszont az ördög küldötte, akkor még kevésbé félek magától.

Jeanne tartózkodóan és egyszerűen válaszolt a connétable-nak:

– Nagyuram, Kegyelmed nem az én akaratomból jött ide, de ha már idejött, akkor jó szívvel fogadjuk!

Beaugency kapitulációjára enyhe feltételeket szabtak a franciák. Az angoloknak szavukat vették, hogy miután elvonulnak, tíz napon belül nem nyúlnak fegyverhez; magukkal vihették lovaikat és személyi holmijaik egy részét is. A helyőrség parancsnokát és a városkapitányt túszként visszatartották.

S aztán mégis kiderült, hogy a godonok túlságosan elsiették a város feladását. Alig távozott a helyőrség Beaugencyból, a francia őr jelentette, hogy északkeletről, Patay falu felől hatalmas sereg közeledik.

John Fastolf, a legendás John Fastolf közeledett, akiről annyit beszéltek, és akitől annyira féltek.

Most végre megjelent a bátor Talbottal együtt s legalább ötezer főnyi válogatott hadsereg élén.

A Loire menti hadjáratot a Patay falva mellett vívott csata fejezte be. Az egyik legvéresebb ütközet volt ez, kétségtelenül a francia fegyverek egyik legragyogóbb győzelme ebben a háborúban.

Első pillantásra a Patay mellett vívott ütközet eredménye vagy csodának vagy érthetetlennek tűnik.

Valóban, bár a csatában angol részről legalább ötezer harcos vett részt, s alig másfélezernyi francia,

bár az angolokat olyan harci tapasztalattal rendelkező kapitányok vezették – Talbot, lord Scales, Falconbridge és Fastolf –, akik már nem egy csatát nyertek meg,

bár az angol hadvezérek nagyszerű állásokban voltak, jól helyezték el seregeiket, s a harcot olyan terv alapján vették fel, amely már nemegyszer ragyogó sikert biztosított,

bár a francia kapitányok legtöbbje gyáván viselkedett, s készen állt arra, hogy embereivel együtt kitérjen a határozott akciók elől,

– a csata az angol hadsereg teljes szétzúzásával és megsemmisítésével ért véget; két és félezer angol vesztette életét, mintegy másfél ezer fogságba esett, s ezren futásban kerestek menedéket; a franciák vesztesége pedig halottakban és sebesültekben... mindössze néhány ember volt!!!

Ezek az eredmények minden látszólagos hihetetlenségük ellenére is teljesen törvényszerűek.

Egyik megnyilvánulása ez annak a hatalmas fordulatnak, amelyet az orléans-i ütközet indított meg.

Világos bizonyítéka volt ez annak, hogy a hódítók teljesen demoralizálódtak, nem hittek saját erejükben, valósággal rettegtek a felszabadító hadseregtől és az orléans-i Szűztől.

Cáfolhatatlan bizonyítéka volt ez annak, hogy Franciaország népe saját kezébe vette hazája sorsát.

Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy az anyagi előny már szintén a franciák oldalán volt.

Bár francia részről a csatában nem egészen kétezer harcos vett részt, mintegy tízezer ember állt készen arra, hogy szükség esetén elfoglalja a helyét a harcolók soraiban.

Ez a hatalmas sereg az orléans-iak és más városok lakóinak áldozatkészsége folytán jó felszereléssel, jó fegyverzettel volt ellátva, minden rendelkezésére állt a győzelemhez. Otthon, saját hazájában harcolt, az angoloknak viszont rossz volt az élelmiszerellátásuk, elégtelen a tüzérségük, s idegen földön kellett harcolniuk, amely égett a talpuk alatt.

Röviden: ekkor már szemmel láthatóan érvényesülni kezdtek azok az anyagi és erkölcsi feltételek, amelyeknek összességükben meg kellett határozniuk a háború további menetét, és amelyek teljesen a franciáknak kedveztek.

S mindebben óriási érdeme volt Jeanne-nak, a domrémyi parasztlánynak.

A Patay mellett vívott csata, bár abban a lány személyesen nem vett részt, második nagy győzelme volt az orléans-i csata után.

Az ütközet előestéjén az angol táborban nyomott hangulat uralkodott.

– Maroknyi a seregünk a franciákkal szemben – mondta Fastolf Talbotnak. – Ha rajtavesztünk, elvész minden, amit a boldogult Henrik király olyan nehezen és olyan hosszú idő alatt hódított meg Franciaországban.

Ugyanakkor a francia táborban a következő párbeszéd zajlott le:

– Harcolunk-e, Jeanne? – kérdezte az alençoni herceg.

– Van-e jó sarkantyúja? – felelt a lány kérdéssel a kérdésre.

A herceget komolyan elfogta a félelem. Olyan sarkantyúkra gondolt, amilyenekre a franciáknak a „heringek napján” volt szükségük...

– Mit beszél, Jeanne? Talán menekülnünk kell?

A lány elmosolyodott.

– Nem, hanem üldöznünk kell a godonokat. S hercegséged is kénytelen lesz erősen sarkantyúzni a lovát, hogy utolérje őket.

A csata szombaton, június 18-án, a nap második felében zajlott le. Lefolyása nagyon egyszerű volt.

Az angol sereg széles sávban állt fel Beaugency és Janville között.

A válogatott harcosokból álló, John Talbot vezette élcsapat elsőnek szerzett tudomást a franciák közeledéséről. Talbot megparancsolta embereinek, hogy siessenek, s kedvező állást foglalt el az erdő szegélyén, Patay közelében. A godonok kezdtek felkészülni a harcra.

A franciák azonban felderítőiktől már előbb megtudták, hogy hol tartózkodnak az angolok. Ez alkalommal nem késlekedtek. Mielőtt az íjászok elhelyezkedhettek volna a harcosok között, Poton de Xaintrailles, Dunois és de Boussac csapatai viharként törtek rájuk és szétzúzták őket.

Magát Talbotot is foglyul ejtették.

A fő erőket vezető John Fastolf arra készült, hogy az élcsapathoz csatlakozzék. Amikor meglátta a harc rosszra fordulását, megfordította lovát, és kíséretével együtt elmenekült.

Ez általános pánikot robbantott ki. A godonokon rémület lett úrrá. Zászlóikat, fegyvereiket elhajigálva menekültek, ki merre látott. A franciáknak csak üldözniük kellett őket, lekaszabolni vagy foglyul ejteni az angol harcosokat.

Az üldözést elsősorban a legtalpraesettebbek, Xaintrailles és La Hire végezték.

A franciák fő erőit be sem vetették a harcba.

Jeanne-t minden tiltakozása ellenére tartalékban tartották. Az alençoni herceg Jargeau után féltette a bátor lány életét.

A csata végén Jeanne látta, amint egy francia úgy rávágott angol foglya fejére, hogy az összerogyott. A lány leszállt lováról, odasietett, igyekezett magához téríteni és megvigasztalni a szerencsétlent. Nem tudott megbékélni a kegyetlen és értelmetlen vadsággal, amelyet mindenütt tapasztalnia kellett, a könyörtelenséggel, amely mindenütt várt az egyszerű és szegény emberekre, azokra, akikért mindig fájt a szíve...

A Patay mellett vívott csata csodálatos trófeákat hozott. Se szeri, se száma nem volt a zsákmányolt fegyvernek, zászlónak és lónak. Úgy látszott, hogy az angol hadsereg nem áll lábra többé. Lovagjainak színe-virága a franciák kezébe került. Talbot, Thomas de Scales és sok más kapitány kényszerült osztozni másfél ezernyi katonájának sorsában és várni a kiváltását. Csak a csatából elsőnek menekülő és hihetetlenül gyorsnak bizonyuló John Fastolfnak sikerült eltűnnie. Ezért gyávasággal vádolták – és talán joggal.

Az alençoni herceg nem tudott lemondani arról az élvezetről, hogy a legfontosabb fogollyal, a rettenthetetlen Talbottal elbeszélgessen.

– Hitte volna ma reggel – kérdezte a herceg –, hogy az események Kegyelmetek szempontjából ilyen fordulatot vesznek?

Az angolnak nem akaródzott beszélnie. Komoran nézett a hercegre, s csak fogai között sziszegte:

– A hadiszerencse forgandó.

A Patay mellett aratott győzelem majdnem olyan nagy visszhangot keltett az országban, mint az orléans-i csata.

A harangok megint zúgtak minden székesegyházban és minden templomban, s megint áldották a Szüzet, aki győzelemre vitte a francia zászlót.

Most már ingadozni kezdett néhány olyan nagyobb hűbérúr is, aki eddig megvetéssel kezelte a ,,bourges-i királyt”.

A hatalmas bretagne-i herceg, az egyik legnagyobb úr, aki sokáig kettős játékot játszott, az armagnacokhoz pártolt.

Maga Burgundi Fülöp is egyre jobban és jobban kiábrándult az angolokból, s komolyan gondolkozni kezdett a VII. Károllyal kötendő fegyverszüneten.

Egyes feudális urak igyekeztek tárgyalási lehetőséget keresni közvetlenül a Szűzzel.

Ezeknek az eseményeknek a hatására még az udvari kancellária is más nyelven kezdett beszélni.

Most a győzelmet kihirdető királyi közleményekben már Jeanne neve állt az első helyen. A többi kapitányt csak futólag említették meg, sőt a nemes connétable neve nem is szerepelt.

De Richemont lovagjai valóban jóformán részt sem vettek az utolsó vállalkozásban. A connétable nem bízott abban, hogy haladéktalanul kibékülhet a királlyal, ezért úgy döntött, hogy elhagyja a francia sereget, s visszatér birtokaira. Távozása előtt azonban megkísérelte végrehajtani régen tervezett ötletét.

A connétable nem véletlenül figyelt fel Jeanne-ra, nem véletlenül beszélt vele. Látta, hogy a lány értékes, s értéke minden győzelemmel tovább emelkedik. De Richemont pedig főként abból a szempontból nézte az embereket, hogy mennyit érnek aranyban. Ez a nagyúr nem riadt vissza az emberrablástól sem. Kitervelte, hogy elrabolja a Szüzet, mint ahogy régebben már elrabolta Franciaország kancellárját, Regnault úr elődjét, s csak hatalmas váltságdíj ellenében adta ki.

Már mindent előkészítettek. Külön embert választottak ki, az ilyen ügyek nagy szakértőjét, bizonyos André de Beaumont-t, akinek a lány elrablását végre kellett hajtania.

A dolog az utolsó pillanatban hiúsult meg. André de Beaumont megijedt, hogy széttépik őt a Szűz katonái. Inkább elviselte ura haragját, minthogy elveszítse életét.

S Jeanne újból kedves dauphinjának a színe elé került.

A király a Loire partján álló saint-benoît-i kastélyban fogadta a Szüzet.

Milyen sok minden megváltozott első találkozásuk óta! Mintha egy örökkévalóság választotta volna el egymástól azokat az eseményeket, amelyek között a valóságban mindössze három és fél hónap múlt el.

Akkor szegény lányként érkezett, akit bolondnak vagy megszállottnak tartottak. Akkor nem akarták fogadni, kigúnyolták, nem hittek neki.

Ma dicsőséggel övezetten, az egész ország által istenítve jelenik meg, miután tervének igazságát a valóságban bebizonyította. Ma – a nép hőse, legyőzhetetlen hadvezér, a haza megmentője. Próbálnák csak ma gúnyolni, próbálnának csak ma kételkedni a szavaiban! Ma mindenki megsüvegeli, olyan mélyen meghajolnak előtte, mint a legnagyobb úr előtt.

S valóban, ilyen ember előtt meg is kell hajolni.

Aligha ismerné fel ma benne valaki a kicsiny és fáradt, hosszú fekete zekébe és nyűtt csizmába öltözött apródot, ahogy a chinoni fogadáson megjelent.

A kíváncsi udvaroncok előtt napbarnított ifjú halad könnyed és kecses léptekkel, példás ízlésű öltözetben.

Fekete selyemharisnyája pompásan feszül karcsú lábán. Bársony félcsizmája, amelyet külső oldalán paszományok díszítenek, a legújabb divat szerint készült. Rövid brokátzekéje kék, arannyal hímezve; derekánál keskeny övvel fogja össze, az övön kicsiny tőr csüng málnapiros tokban. Arannyal átszőtt köpenye pompás redőkben hull alá, s látni engedi a kék, a zeke színével egyező atlaszbélést.

De minden hihetetlen változás, az új és a régi minden meghökkentő ellentéte mellett valami egyáltalán nem változott meg: a lány tiszta lelke, fennkölt és ragyogó törekvései, igazságszeretete, hite a győzelemben.

S nem azért érkezett, hogy diadalával kérkedjen vagy kitüntetésért könyörögjön, nem azért, hogy előnyös udvari méltóságot kapjon vagy az uralkodó rokonszenvét megnyerje.

Csak azért jött, hogy emlékeztesse a királyt: küldetése még nem ért véget.

Sürgetni jött Károlyt, hiszen a komor előérzet súlyos kőként nyomta a szívét.

A király átölelte a lányt, s ezt mondta neki:

– Sajnálom, Jeanne, hogy olyan nehéz megpróbáltatásokat kellett kiállnia.

Jeanne-nak könnyek szöktek a szemébe.

De nem engedte érzéseit szabadjára. Emlékezett a legfontosabbra, amiért jött. Térdre ereszkedett Károly előtt, és ezt mondta neki:

– Ó, dauphin! Nem késlekedhet tovább. Most Reimsbe kell mennie, hogy megkoronázzák, és törvényes uralkodó legyen.

A lány mélyet lélegzett, és csendesen hozzáfűzte:

– Siessen, dicső dauphin, hiszen az idő múlik, és soha nem lesz több ilyen kedvező pillanat. Siessen, mert nem élek sokáig, s még olyan sok dolog vár rám!

KILENCEDIK FEJEZET:
FÉNY ÉS ÁRNYÉK

Az 1429. május-júniusi események kisebb forrongást idéztek elő VII. Károly udvarában.

Amikor az első hullám elült, a trón tanácsadói erősen gondolkozni kezdtek. S volt is miről gondolkozniuk. El kellett dönteniük, hogyan értékeljék a jelent, s mit tegyenek a legközelebbi jövőben. Mindaz, ami Orléans-nál és a Loire középső folyása mentén történt, szinte hihetetlennek tűnt.

Sürgős intézkedésekre volt szükség. De milyenekre? Ezt nem olyan könnyű eldönteni.

Mint mindig, a legegészségesebb ötletekkel mindig őeminenciája, a reimsi érsek állt elő.

Régebben célszerűnek tartották a parasztlány kirekesztését vagy legalábbis azt, hogy sikereinek ne támadjon széles körű visszhangja. Most – s ezt még az engesztelhetetlen La Trémoille-nak is meg kellett értenie – ilyesmire gondolni sem lehetett. Nem lehetett tovább hallgatni a Szűzről, hiszen legendákat szőttek köréje; már nemcsak Franciaországban írtak és beszéltek róla, hanem más országokban is.

Hát beszéljenek! Hát írjanak! Az még jó is!

A fontos csak az, hogy hogyan beszélnek, és hogyan írnak.

Ha már az egész világ tudja, hogy a győzelmeket a Szűznek köszönhetik, akkor minden erővel be kell bizonyítani, hogy a Szüzet valóban az Isten küldte, mert az Úrnak kedves Franciaország.

Tudja meg mindenki, hogy a lány csak eszköz. Minden az Úr bölcsességének köszönhető, mivel a Szüzet választotta akaratának végrehajtójául, s ezért minden cselekedetében csak az isteni kinyilatkoztatás, az isteni kegyelem nyilvánul meg.

Mindennek a csoda a magyarázata. A csodát pedig Isten hajtotta végre.

Tehát mindenkinek le kell borulnia Isten és akaratának végrehajtója – az anyaszentegyház előtt. Az Isten küldöttét pedig, az írástudatlan parasztlányt fel kell emelni azokhoz – az előkelőkhöz –, akiknek a kedvéért az Úr a győzelmeket küldte.

A Jeanne hőstetteiről szóló elbeszélések kezdtek megtelni hihetetlen, csodás részletekkel. Kiderült, hogy az orléans-i csodás győzelmet, Franciaországnak a Szűz által történő megmentését már régen megjövendölték. Beda Venerabilis krónikaíró, Merlin varázsló és jövendőmondó és sokan mások a neves tekintélyek közül már több évszázaddal előbb mindent megmondták, mindent megjövendöltek!...

Franciaországot elárasztották az ilyesfajta, csodával tele írások.

Tollat ragadtak a skolasztikus „tudomány” képviselői is. Az embruni érsek, monseigneur Jacques Gelu, aki nemrégiben még kételkedett a Szűzben, és Jean Gerson neves párizsi hittudós, aki az armagnacokat támogatta, vaskos tudományos értekezéseket írt az udvar által megkívánt szellemben.

A Szűzről írott műveket terjedelmüktől, a szerző tekintélyétől és a mű formájától függetlenül, egyetlen azonos törekvés hatotta át. Leszögezték, hogy sem a nép, sem a katonák, sem a Szűz nem tehetnek a csodás győzelmekről. Mindez kizárólag Isten keze műve.

Jeanne-nak most már megvolt a tisztsége, több teljes fegyverzete és lovai. Az udvari szabók készítették ruházatát.

Röviddel az orléans-i győzelem után a király címert adományozott Jeanne-nak. Kék pajzs közepén kard, két arany liliommal.

Jeanne szívesen vette az udvari mesterek szolgálatait. Maga választotta ki ruhaanyagát, – szerette a szépet és a pompásat.

Az új címert Jeanne testvérei használták, a nemesség kérdését pedig egyelőre levették a napirendről.[11]

A legfontosabbat megtették.

Őeminenciája teljesen elégedett lehetett.

Igen, nehéz perceket kellett átélnie, sok mindent kellett átgondolnia és átértékelnie, végeredményben azonban igaza volt, amikor nem lépett a La Trémoille által javasolt útra! Helyes magatartás esetén kifizetődik mindaz a nyugtalanság, amit a lány okozott, s politikai hasznot is hajt. S nemcsak politikai hasznot...

A ráérő megfigyelők, akik ezekben a napokban pompás ruhájában láthatták a magabiztos ifjú lovagot, sok mindenen elgondolkozhattak.

Micsoda mesés emelkedés! Szinte már hihetetlen!

Ez az egyszerű parasztlány, aki tegnap még tehenet legeltetett az isten háta mögött, lám, mennyire előretört!

Az Úr útjai valóban kifürkészhetetlen ék!

Milyen boldog lehet!

Soha helytelenebb vélemény még nem született.

A lány nagyon boldogtalannak érezte magát. Ekkor kezdett először foglalkozni a halál gondolatával, tizenhét éves korában, ereje és egészsége teljében.

Gondolatait borús árnyak sötétítették. S a komor előérzet éppen azokban az órákban jelentkezett, amikor külsőleg minden túlságosan is pompásnak látszott.

A tábori élet nehéz, nélkülözésekkel terhes napjaiban, roham vagy véres támadás idején, sebesülten vagy végtelenül elcsigázva Jeanne sohasem csüggedt el. Ellenkezőleg, bátorítani és lelkesíteni tudott mindenkit. Éppen rettenthetetlensége, halálmegvető bátorsága és a sikerekbe vetett rendíthetetlen hite volt a legfőbb fegyvere, erejének forrása, amellyel megnyerte bajtársai szívét.

Mihelyt azonban a nemes kapitányok társaságába vagy az udvarba került, a papok és arisztokraták körébe, a helyzet merőben megváltozott.

Jeanne elhagyatott és végtelenül magányos kislánynak érezte magát, mintha sűrű, sötét erdőbe tévedt volna. Minden idegen, kellemetlen, visszataszító lett. Egymással versengő gőgbe és képmutatásba ütközött. Nagyon jól tudta, hogy sokan irigylik, és rosszat kívánnak neki.

Nem tévesztette meg a látszólagos figyelmesség és az udvarias bókok.

Emellett – s a lány nem kételkedett benne – sokan továbbra is boszorkánynak tartották.

Jeanne mindig egyszerűen és közvetlenül viselkedett, magabiztosan fejtette ki nézeteit, a félénkségnek még az árnyéka sem mutatkozott nála.

Erre szüksége is volt. Ezt követelte a küldetése.

S a küldetés maradéktalan végrehajtása érdekében el kellett vinni a dauphint Reimsbe, hogy koronás uralkodó legyen.

A koronázás megszilárdítja a győzelmet. Kicsúszik a talaj a megszállók lába alól.

És azután?...

Azután... Ha válaszolni tudna erre a kérdésre! Ha tudná!...

Az árnyak egyre sűrűsödtek. A jövő hallgatott.

Csak egy volt világos: a legközelebbi út Reimsbe vezet, s erről az útról nem térhet le!

TIZEDIK FEJEZET:
AZ ÉSZAKI ÚT

Az udvar nagyon hűvösen fogadta a reimsi útnak és VII. Károly megkoronázásának ötletét.

La Trémoille úr, a király legfőbb hitelezője és tanácsadója egyenesen ellenezte ezt a tervet. Az északi út nem sokszorozta volna meg gazdagságát és birtokait: minden birtoka az ország délnyugati részében feküdt, Poitou-ban. Champagne és Île-de-France visszatérte erősen növelte volna más urak gazdagságát és tekintélyét, akik most a főkamarástól függtek. Igen, a fölkent uralkodó is jobban érezné az erejét, s aligha maradna olyan félénk, engedelmes ifjú, amilyen most.

S még egy személyes természetű dolog is megkeményítette La Trémoille szívét.

Az előírások szerint a koronázás idején a király kardját a connétable-nak kellett tartania. Ha VII. Károly kibékülne a félelmetes de Richemont-nal, a főkamarásnak leáldozna. Nagyon jól tudta, hogy a bosszúálló és könyörtelen breton nem bocsátotta meg, és soha nem is fogja megbocsátani azt, ami a múltban történt.

La Trémoille-jal részben az alençoni herceg is együtt érzett. A fiatal herceg egyáltalán nem igyekezett növelni uralkodó unokabátyja hatalmát. Sokkal jobban izgatta saját hercegségének a sorsa, amelyet még mindig nem sikerült visszahódítania. Ezért az alençoni herceg azoknak az uraknak az élére állt, akik nem északkelet, hanem északnyugat felé, Normandiába és a szomszédos területekre akartak előretörni.

Nem állt érdekükben a reimsi út olyan nagyuraknak sem, mint Dunois vagy de Gaucourt.

A félénk és határozatlan VII. Károly a koronázás nyilvánvaló előnyei ellenére szintén ingadozott.

Az udvar általában nem mondott le a háborúról, de jobbnak látta a lassú, körülményes küzdelmeket, amikor minden nagyúr realizálhatja a maga igényeit, az uralkodó nem túlságosan erős, a nép pedig nem hallat túl sokat magáról.

Csak egyetlen vezető udvari méltóság akadt, aki ebben a kérdésben egyáltalán nem értett egyet a többséggel: monseigneur Regnault de Chartres.

A kancellár meglepő világossággal értette meg, hogy a kérdés így vetődik fel: most vagy soha!

Már régen előre látta azt, amin a többiek nem gondolkoztak. A hadjárat menete miatt rendkívül lehangolt angol kormányzat – tekintélye erősítése érdekében – most átküldheti Franciaországba VI. Henriket, a gyermekkirályt, hogy Reimsben megkoronázzák a francia koronával.

Ha ez sikerülne nekik, VII. Károly súlyos erkölcsi csapást szenvedne, ő, az érsek pedig mindörökre kénytelen volna feladni azt a reményét, hogy ismét gazdag és hatalmas legyen.

Regnault úr mindezt világosan látta, és sok mindenre készen állt, csakhogy biztosítsa és siettesse a mindent megmentő utat. Sürgött-forgott La Trémoille körül, anyagi előnyöket juttatott neki, s a connétable menesztését ígérgette. Nyomást gyakorolt a félénk uralkodóra, s telebeszélte az államtanács tagjainak a fejét is.

Mindez azonban csak keveset ért volna, ha a kancellár úrnak nincs olyan szövetségese, aki erősebb az udvari klikknél és a király kegyencénél.

Ez a szövetséges a Szűz volt.

A Szűz mögött pedig ott állt a nép.

Jargeau és Patay után a felszabadító hadsereg nem széledt szét. Ellenkezőleg, napról napra növekedett, mint a hatalmas folyammá áradó patak.

Gien városában, a gyülekezés helyén június végére már mintegy harmincezer ember állt fegyverben.

Ezek az emberek tudták, hogy hova vezet az útjuk.

Látták maguk előtt a kimerítő és veszélyes utat, a sok száz mérföldet az ellenség által végigpusztított országban.

Nem reménykedtek magas jutalomban és katonai kitüntetésekben.

A népi harcosok, Franciaország egyszerű emberei égtek a vágytól, hogy befejezzék azt, amit olyan sikeresen megkezdték.

Úgy vélték, hogy a felszabadított haza el sem képzelhető törvényes uralkodó nélkül.

Vágyaik megegyeztek a Szűz gondolataival. A Szűz küldetése az ő küldetésük is volt.

S ez a hatalmas áradat feltartóztathatatlan lavinaként elsöpörhetett minden útjába kerülő akadályt.

Megállhatott volna vele szemben La Trémoille úr vagy az alençoni herceg?...

Így a Szűz és a nép egysége, amelyet az agyafúrt prelátus oly makacsul és hiába igyekezett szétrombolni, most a történelem akaratából az érsek úr szándékát segítette.

A reimsi hadjáratnak a háború egyik legfontosabb hadműveletévé kellett válnia. Amellett, hogy VII. Károly megkoronázásának tényével csapást mér az angolokra, helyes végrehajtása komoly stratégiai előnyökkel is kecsegtette a győzteseket.

A Loire menti hadjárat után Franciaországban csak kisebb angol erők maradtak, főként Normandiában. A Champagne-ba bevonuló franciák siker esetén elvághatták Normandiát a burgundi herceg birtokaitól. Burgundia elszigetelésével, és a csapatok gyors Reimsbe dobásával egyenesen Párizs ellen lehetett fordulni, a győzelem majdnem teljesen bizonyos reményével. A főváros visszaszerzése pedig meghozhatta a háború gyors befejezését.

A hadjárat természetesen rengeteg nehézséggel járt. A valamikor virágzó és gazdag Champagne a háború folyamán sok vért vesztett. Állandó élelmiszer- és takarmányhiány fenyegetett. A városokban, amelyeken a franciáknak át kellett vonulniuk, az ellenség helyőrségei állomásoztak.

Voltak azonban olyan tények is, amelyek sikerrel kecsegtettek, ezeket az udvar is jól ismerte.

Champagne lakossága nem hajlott sem az angolok, sem a burgundiak felé. Az egyszerű emberek, parasztok és városiak tömegei türelmetlenül várták a felszabadító hadsereget, s készek voltak annak támogatást nyújtani. A patríciusok, a gazdag vállalkozók és kereskedők között, akik gazdaságilag Franciaország déli részével álltak kapcsolatban, szintén sok híve volt VII. Károlynak. Igaz, valamennyien féltették jövedelmező állásaikat és vagyonukat, s ezért erősen ingadoztak, mert féltek szembekerülni bármelyik harcoló féllel. A franciák túlereje és az az ígéret, hogy minden kiváltságukat érintetlenül meghagyják, meggyőzően hatott ezekre az urakra, s arra késztette őket, hogy megszegjék az esküt, amit az angol régensnek és a burgundi hercegnek tettek.

Végül a király meghajolt a kényszerítő körülmények előtt, s beleegyezett a hadjárat megkezdésébe. La Trémoille leszerelése érdekében őt állították a hadsereg élére. Jeanne útmutatása szerint leveleket küldtek Champagne városaiba; ezekben megmagyarázták a hadjárat céljait.

Június 27-én a csapatok kezdték elhagyni Gien városát, és megindultak északkelet felé.

Gienből Reimsig az út mindössze húsz napig tartott.

Az első nem várt akadályba Auxerre városánál ütköztek. A burgundi herceghez hű városi vezetők nem akarták beengedni a falak közé a királyi hadsereget. Jeanne azt indítványozta, hogy rohamozzák meg a várost. La Trémoille azonban más módot talált. Megegyezett a város vezetőivel; a franciák kötelezték magukat, hogy nem lépnek be Auxerre városába. Ez a megegyezés a városiaknak tízezer aranyukba került, amely nyomban eltűnt a leleményes főkamarás feneketlen zsebében.

Sire de La Trémoille megelégedetten simogatta hájas pocakját. A hadjárat határozottan kezdett tetszeni neki!...

A felszabadító hadsereg tovább nyomult előre.

Troyes-ban újból meg kellett állni. Most komolyabbnak látszott a helyzet, s úgy tűnt, hogy sokáig megrekednek.

Troyes városa emlékezetes hely az armagnacok számára. Valamikor éppen ott kötöttek szégyenletes békét az angolokkal, amely a jelenlegi királyt megfosztotta trónjától. Izabella, az aljas királyné éppen itt mondotta fattyúnak a fiát...

Azóta Troyes-t állandóan az ellenség tartotta kezében. Ez a nagy ipari központ gyapjúszövet készítésével vetette meg gazdagsága alapját. A gyapjúszövők hatalmas testülete szoros kapcsolatban állt az angolokkal és burgundiakkal. Angol nyersanyag és burgundi vásárok nélkül nehezen boldogulhattak volna a troyes-i vállalkozók és kereskedők. Ezért VII. Károly váratlan megérkezése nagyon nehéz probléma elé állította őket.

A franciák nem kerülhették el Troyes-t. Nem kockáztathatták meg, hogy a várost megkerüljék, s csapataik hátában hagyják.

Július 5-én reggel a Troyes-ba vezető úton a király levelet intézett a városi tanács tagjaihoz. Elküldték Jeanne levelét is, amelyben a lány igyekezett rábeszélni a magisztrátust, hogy engedelmeskedjék törvényes uralkodójának, s nyissa meg a város kapuit.

A városháza nagytermében fojtott volt a levegő. Ma, a szokással ellentétben, a város egész vezetősége összegyűlt. A patríciusok fényűző, gyöngyökkel kirakott, gazdag szőrmével díszített brokátmentéikben pompáztak.

Egymás után szólalt fel Jean Laiguisé, Troyes püspöke, és sok más úr.

A vezetőség körében nem volt véleményeltérés. Világos ügy. Nem adják fel a várost. 1420-tól őrzik hűségüket a burgundiak és angolok iránt. Ha ezt megszegik, könyörtelen bosszú vár rájuk és ami a legfontosabb, teljes pénzügyi csőd is. S tulajdonképpen mit akar ez az úgynevezett „dauphin”? Talán nem tudná kikerülni őket? Vigye az irháját jó egészséggel. A város erős, élelmiszerrel el van látva, több hónapos ostromot is kibír. Csak nyomban katonát kell kérni a burgundi hercegtől, s írni kell Champagne más városainak is, hogy egységesen cselekedjenek. A dauphinnak pedig diplomatikusan kell válaszolni – utalni kell arra, hogy a város polgárainak nincs más választásuk:

„...Minden kívánságunk és jóakaratunk ellenére is kénytelenek vagyunk számolni a városban állomásozó csapatokkal, amelyek sokkal erősebbek nálunk...”

Ekkor az egyik tanácsos figyelmeztette a többieket a Szűz levelére. A levelet felolvasták. Harsány hahotát keltett.

– Ebből a levélből az egész világ láthatja, hogy az esztelen lány az ördög megszállottja, – jegyezte meg az egyik tanácsos.

A polgármester jóízűen elnevette magát.

– Itt nem esztelenségről van szó. Egyszerűen buta tyúk, amely kakast akar szerezni magának.

Mind csak úgy dőltek a nevetéstől.

Elhatározták, hogy Jeanne levelét válaszra sem méltatják. Széttépték és a tűzbe hajították.

Július 8-án, pénteken a király rendkívüli tanácsülést hívott össze. Meghívták a vérbeli hercegeket, az állandó tanácsadókat és a katonai vezéreket. Az urak igen borongós hangulatban voltak. Vigasztalan képet vázoltak fel.

Már négy napja vesztegelnek Troyes előtt. Golyókkal fogadták őket. Arra gondolni sem lehet, hogy a városba békésen bevonuljanak. Rohamozzanak? Ez esztelenség lenne. A város falai egykönnyen nem vehetők be. Vegyék körül ostromgyűrűvel? Készleteivel a város több hetet is kibírhat. Ráadásul Troyes levelezésben áll Châlons-nal és Reimsszel – valóságos koalíció alakult ki. Ha ezek a városok együttműködésre lépnek, ha a godonok vagy a burgundiak friss erőket vetnek be, akkor az armagnacokra pusztulás vár. S amíg a hadsereg éhezik, nincs miben reménykedni. Félre kell tenni a büszkeséget, s visszafordulni Gienbe. Aki ezzel most nem ért egyet, az később meg fogja bánni, de akkor már késő lesz.

Végül hívatták a Szüzet.

Jeanne sápadtan és nyugtalanul jelent meg. Szíve megsúgta, hogy itt dől el a hadjárat sorsa.

A királyhoz lépett, s térdet hajtott.

– Dicső dauphin, ne bánkódjék. Legkésőbb három napon belül bevonul a városba.

A tanácsadók meglepődtek. Nagy kő esett le a reimsi érsek szívéről. Lám, itt a váratlan megmentő! Ezek azok a szavak, amelyekre most szükség van!

Amikor a városházán megjelenő kapitány közölte a vezetőséggel a legutóbbi eseményeket, azok nem hittek neki.

Laiguisé püspök és még néhány úr a város falaira ment, hogy saját szemükkel győződjenek meg az eseményekről.

Lám, a kapitány nem csapta be őket. Az armagnacok elhatározták Troyes megostromlását. Már ide-oda rohangásznak, rőzsenyalábokat és gerendákat cipelnek, készítik elő a tüzérséget. Esztelenek!...

De mennyien vannak! Mindenütt feketéllenek a harcosok! Ezrével vannak!

S az ott ki, ott elöl az ároknál, fehér zászló alatt? Ah, ez a hírhedt Szüzük! Nézzétek, rendelkezik, mutogatja a parancsnokoknak a falak gyenge pontjait, s maga is rőzsekötegeket dobál az árokba!

Nézzétek a tyúkot!...

Most már egyáltalán nincs kedve nevetni Laiguisének. Társaira sandít. Leverten hallgatnak, nem szólnak egy szót sem, csak bámulnak egymásra. Mindegyik ugyanarra gondol...

...A város ostromát a vezetőség nem engedhette meg. Nagyon bátrak voltak, amíg abban reménykedtek, hogy az armagnacokat sikerül jobb belátásra bírni. De azt is nagyon jól tudták, hogy az egész városi szegény nép, a kézművesek, mesterlegények, gyapjúkártolók, nem az ő oldalukon állnak. Napról napra várták a felkelést. Ha a városi szegények egyesülnek az ostromlókkal, akkor nem menti meg a vezetőséget semmiféle helyőrség. Akkor mindnyájuknak vége, annál is inkább, mert a feldühödött armagnacok a város bevétele után feltétlenül vissza fognak emlékezni a régi árulásra.

Nem, akkor már jobb feláldozni a hasznot, mint végképpen elbúcsúzni az élettől. Az ördögbe a burgundi herceggel, ha nem küld segítséget! Az ördögbe Bedford régenssel, ha hallgat és vár! Ők, Troyes vezetősége nem tudnak tovább várni.

Miután Laiguisé püspök úr leereszkedett a falakról, megparancsolta, hogy a kapitányok azonnal jelentkezzenek a városházán.

Jeanne-nak nem kellett megostromoltatnia a várost. Átadták azt a királynak azzal a feltétellel, hogy a helyőrség szabadon elvonulhat, s a gazdag polgárok megtarthatják minden kiváltságukat.

Vasárnap, július 10-én korán reggel íjászok és parasztok kíséretében Jeanne bevonult a felszabadított városba.

Jeanne Troyes utcáin lovagolt. Az imént állította fel az őröket a sorompónál és a főutcán, amelyen a király kíséretének végig kell haladnia. Figyelmét egyszerre hangos kiáltozás és jajgatás vonta magára. A zaj a Châlons-i-kapu felől érkezett, ahol a városból való kivonulásuk előtt az angolok és burgundiak gyülekeztek. A kapitulációs egyezmény értelmében magukkal vihették fegyvereiket és vagyonukat is. Milyen nagy lett a lány csodálkozása, amikor összekötözött franciák tömegét pillantotta meg, akiket az ellenséges katonák botokkal és alabárdokkal tereltek a kapu felé. Kiderült, hogy a helyőrség tisztjei elhatározták: magukkal viszik a fogoly francia harcosokat, mint tulajdonukat...

Amikor a foglyok meglátták Jeanne-t, könyörögni kezdtek neki, hogy mentse meg őket.

Jeanne nagy dühvel követelte az angoloktól, hogy engedjék szabadon zsákmányukat.

A godonok és a burgundiak azonban nem akartak ráhallgatni.

– Ez álnokság, csalás! – kiáltozták. – Nem engedjük az egyezmény megszegését!

A lány kardjához kapott.

– Az embereink itt maradnak, ti pedig vagy lemondtok róluk, vagy nem mentek el innen!

Megparancsolta, hogy zárják be a kapukat, s azonnal küldjenek futárt a királyhoz.

VII. Károly nem akarta megszegni a „lovagi” egyezményt, de attól is félt, hogy Jeanne-nal szembeszegüljön. Bánatos szívvel parancsolta meg kincstárnokának, hogy fizessen váltságdíjat a fogoly franciákért.

Jeanne Troyes-ban tanúsított bátorsága és a város kapitulációja döntőnek bizonyult az egész reimsi vállalkozás szempontjából.

Mindeddig Châlons városának vezetői azt gondolták, hogy szembeszállnak a felszabadító hadsereggel. Tartós ostromra készültek, s írtak Reimsbe, felhívták annak magisztrátusát, hogy kövesse példájukat.

Troyes eleste után a châlons-iak megváltoztatták szándékukat. A harc értelmetlen és veszélyes lett volna. Látták a nép hangulatát, s érezték, hogy úgysem tarthatják magukat, ezért a vezetők, élükön a püspökkel, átadták a királynak a város kulcsait, s a város nevében teljes engedelmességet fogadtak.

Július 14-én a hadsereg bevonult Châlons-ba.

Július 16-án reggel a sereg már csak négy mérföld távolságra állt Reimstől.

Ott, Sept-Saulx régi várában fogadta VII. Károly a reimsi polgárok küldöttségét, amely meghívta a városba.

Napnyugta felé az élcsapatban lovagló Jeanne meglátta a gyönyörű, gótikus székesegyház körvonalait.

Az út véget ért.

A leeresztett hídon, a déli kapun át a felszabadító hadsereg a néptömeg üdvözlése közben bevonult Franciaország koronázó városába.

TIZENEGYEDIK FEJEZET:
A BETELJESEDÉS

Reims lakosai egész éjjel díszítették a várost az ünnepélyes szertartásra: gondosan megtisztították az utcákat, a házak homlokzatát, virágokból és falevelekből készült füzérekkel ékesítették az ablakokat.

A székesegyházhoz vezető Parvis utca ünnepi külsőt öltött.

A reimsi érsek és a király fő tanácsadói szintén alig aludtak valamit: sok mindenen kellett gondolkozniuk, sok mindent kellett megvizsgálniuk.

A koronázás hagyományos rendje egész sor szertartást foglalt magában, amelyeknek teljesítése az adott helyzetben rendkívül nehéznek bizonyult.

A francia uralkodókat nemzedékről nemzedékre Nagy Károly koronájával koronázták meg. Ez azonban, akárcsak a híres Karoling-kard és az aranyjogar, Saint-Denis kincseskamrájában, az angolok kezében volt.

Meg kellett elégedni azzal, ami volt.

A reimsi székesegyház sekrestyéjében aranykoszorút őriztek, amely beillett koronának.

Július 17-én, vasárnap korán reggel négy nagyúr de Boussac marsall vezetésével a Saint-Rémy apátságba indult. Az apátúr díszes ruhában fogadta őket, kezében egy ládikóval, amely galambot ábrázolt, a ládában egy ampullával. Ebben az ampullában volt a kenet – a szent olaj. A hagyományok szerint valamikor ezzel kenték fel az első francia királyt, Klodvigot.

A szent ampullát a négy nagyúr ünnepélyesen elvitte a reimsi érseknek.

Pontosan tíz órakor megkezdődött a szertartás.

A menet lassan haladt a Parvis utcában. Orgona lágy zenéje hallatszott. Jeanne tágra nyílt szemmel nézte a lenyűgöző építészeti csodát.

Távolról a székesegyház mérhetetlenül nagy csipkeépítménynek látszott.

Ez a hatalmasság azonban nem volt fojtogató. A homlokzat boltívei, az óriási tornyok és az angyallal díszített égbetörő tető mintha elszakította volna a szemlélőt a földtől.

Jeanne lelke ujjongott.

Láthatatlan szárnyak ragadták meg, s szállt fel a mérhetetlen kékségbe, az angyalokhoz, az égbe, a nap felé...

Már régen nem töltötte el ilyen szárnyaló érzés.

Mintha gyermekkorában Bourlemont ősi várának őrtornyába kapaszkodna fel, mintha az ábrándképek ragyogóan fényes világának királynője volna, a tündérmesék kicsiny tündére...

Ez azonban már nem mese volt.

Nagy küldetése közel áll a beteljesedéshez.

A lányt lenyűgözte a székesegyház külseje, benn pedig minden másról elfeledkezett.

Ilyen csodálatos szépséget eddig még soha nem látott.

A templom magas bolthajtásait karcsú oszlopsorok tartották. Szelíd fény hatolt át a színes üvegű sok ablakon. Egyes ilyen üvegeket órákig is lehetett bámulni. A csodálatos díszítések és arabeszkek között Jeanne észrevett néhány gyermekkora óta ismert alakot. Az ott fő védőszentje, szent Mihály... Amott szent Katalin és szent Margit... S mennyien vannak még! Megszámolni sem lehetne őket!

A lány a főoltárhoz lépett, s észrevette, honnan érkezik a legerősebb fény. Az oltár fölött közvetlenül hatalmas kerek ablak, bonyolultan egymásba fonódó díszítések keretében. Ez az ablak méreteiben jóval túlszárnyalta a többit, csodás virághoz hasonlított, amelynek különböző színű szirmai vannak. Az ablakokon betörő napfényt megsokszorozta a földön álló és a kőboltozatokról lecsüngő nagy, áttört gyertyatartókban elhelyezett viaszgyertyák aranyos ragyogása.

Jeanne szívét mérhetetlen lelkesedés töltötte el. Milyen csodákat is élt át!

Mennyi csodát tett az Úr általa, az egyszerű, írástudatlan parasztlány által!

Visszaemlékezett egész útjára. Milyen nehéz is volt! Milyen hihetetlen erőfeszítésekbe került, hogy legyűrje az akadályokat, legfőképp a rosszindulatot!

Valois Károly a főoltár felé haladt. Szokása ellenére nem remegett a térde, a háta nem görbült meg. Méltóságteljesen lépkedett: érezte az események jelentőségét.

A szertartásmester dörgő hangon mondta a tizenkét francia pair[12] nevét és címét.

A hat világi pair közül a felhívásra egyetlenegy sem válaszolt. A hat egyházi pair közül három felelt.

A távollevőket a vér szerinti hercegek és a trón legfőbb tanácsadói helyettesítették.

A királyi kardot a connétable helyett sire Charles d’Albret-re bízták, La Trémoille féltestvérére.

Az oltár előtt álló király hangosan, érthetően mondta el az eskü szavait. Ünnepélyesen megfogadta, hogy megőrzi az egyház kiváltságait, nem terheli adókkal a népet, igazságosan és könyörületesen fog uralkodni.

Behozták az aranyozott lovagi fegyverzetet, s az alençoni herceg felöltöztette az uralkodót. A vért fölé világoskék mentét adott a királyra, amely hermelinnel volt szegélyezve és arany liliomokkal kihímezve.

Ezután VII. Károly térdet hajtott, az érsek pedig felkente homlokát a szent kenettel.

Az orgona újból felcsendült. Láthatatlan kórus éneke zengett végig a templom hajóján.

Monseigneur Regnault de Chartres lassú mozdulatokkal, nagy hozzáértéssel végezte a szertartást. Ott állt az emelvényen a király előtt, s jól látta a templomot megtöltő ezreket. Drága palástja csillogott a ferdén aláhulló fénysugaraikban. Magas süvege jól kiemelte merev arcának nyugodt méltóságát.

Az érsek magabiztos mozdulattal emelte le a bársonyvánkosról a koronát, s a király feje fölé emelte.

Az ének egyre hangosabb és hangosabb lett.

A prelátus vértelen ajkai hangtalanul suttogtak, morzsolták az ima szavait.

Szinte megittasodott. A legnagyobb diadal pillanatát élte. Életének legfontosabb pillanatát.

Felteszi a koronát ennek az ifjúnak a fejére, s ez az ifjú ettől Franciaország törvényes uralkodója lesz. Uralkodója? Hát tud ez uralkodni? Nem, Valois Károly szánalmas statiszta..., az igazi uralkodó ő, monseigneur Regnault, a királyság kancellárja, a reimsi érsek, herceg és pair. Ki merne most már ujjat húzni vele? Csak nem az a felfuvalkodott kegyenc? Nem, La Trémoille úr rövidesen pihenni megy. Hát még ki állhat az útjába? De Gaucourt?... Dunois?... De Trčves? Nem, uraim, mától kezdve mindnyájan egy nótára fogtok táncolni! Az egyetlen veszélyes versenytárs – de Richemont – kegyvesztett. Ezek a kis, fogatlan kutyák, ezek a tanácsosok, udvari talpnyalók természetesen szóba sem jöhetnek.

Az érsek pillantása végigfut a nagyurakon, akik az oltár körül állnak. Ajka szögletében alig látható finom mosoly vet ráncot.

Nem, neki nincs és nem lesz versenytársa. Nem lesz hozzá fogható ember. S nem véletlen, hogy itt, ebben a templomban egyedül ő áll büszkén, felemelt fejjel. A többiek, beleértve az uralkodót is, csak csúszó-mászók, akik hajlonganak az ő szerencséje előtt.

A mosoly azonban egyszerre eltűnik a prelátus arcáról. Pillantása megáll azon a fiatal lovagon, aki fehér zászlót tart a kezében. A lovag magasra emelt fejjel áll ott.

A Szűz!

Lám, ez vetélytárs!

Mit vetélytárs? Ellenség!

A legszörnyűbb, a legengesztelhetetlenebb, állandó ellenség.

Az érsek gondolatainak folyama a másodperc egy tört részére megakad. Aztán érzi, hogy lelke mélyéről a gyűlölet néma hulláma csap magasra, egyre nő, terebélyesedik, s elárasztja egész lelkét.

Valamikor az érsek Jeanne kártyájára tette fel egész tétjét. Akkor az helyesnek bizonyult. De istenem, mennyi bajt, mennyi nehéz megpróbáltatást okozott ez a lány! Milyen szörnyű kockázatot vállalt vele! Szó szerint borotvaélen táncolt!

S most a lány hősnek képzeli magát.

Előretör, igyekszik elhomályosítani őt, a királyság első emberét!

S ami a legszörnyűbb – erő áll mögötte!

Rá figyel az egész nép.

Nem, nem ő, a pair és herceg áll ma az általános figyelem középpontjában.

Hiába igyekezett az udvaroncokkal együtt, hogy megszelídítse. Hiába vitte közelebb az uralkodóhoz. Kígyót melengetett...

De most már elég! Vége! Elég volt a kétségből és ingadozásból! Megtett ez a lány mindent, amit megtehetett. Most már ideje, hogy eltűnjön a színről. Menjen! Minél előbb, annál jobb! Az érsek majd biztosítja neki az utat. Segítségére lesz az egész udvar. Szövetségese lesz a király kegyence is. Nem, La Trémoille háttérbe szorításától még korai volna beszélni. Ő alkalmas az ilyen ügyek lebonyolítására.

Jeanne érzi, hogy valaki kitartóan nézi, s arra fordul. Szeme találkozik a prelátus gyűlölködő pillantásával.

Az egész szertartás mintegy öt órát vett igénybe.

A vége felé a résztvevők és a nézők elfáradtak, s alig álltak a lábukon. A gyertyák csonkig égtek a gyertyatartókban. A tömjén bódító illata az égett viasz szagával keveredve megfájdította a fejet.

Jeanne már régen megvált a zászlótól. Átadta az egyik apródnak, maga pedig lelépkedett az emelvényről. Emelkedett lelkiállapotának nyoma sem maradt.

Hirtelen felzúgtak a harsonák.

A kórus üdvözölte a királyt.

Valois Károly kiegyenesedett, felszegte a fejét, amelyen már a korona díszelgett, s palástjával a földet söpörve távozott az oltártól.

Ekkor Jeanne térdre ereszkedett előtte.

– Dicső királyom – mondta –, most már teljesítettem küldetésemet. A haza dicsőségére véget vetettem Orléans ostromának, s idehoztam Felségedet, hogy méltó módon felszenteljék, s ezzel bebizonyosodjék, hogy Felséged Franciaország törvényes uralkodója, Felségedet illeti meg az ország.

A hangja rekedtes, halk. A szeme megtelt könnyel.

Nyomban a koronázás után a király megkezdte hűséges vazallusainak megjutalmazását.

La Trémoille úr grófi címet kapott.

De Rais urat Franciaország marsalljává nevezték ki.

A birtokok, tisztségek és címek csak úgy záporoztak az uralkodó kezéből, akárcsak valami bőségszaruból. Igaz, sok tisztséget egyelőre nem lehetett a valóságban betölteni, sok birtokot pedig vissza kellett még hódítani, de most mindenki tudta, hogy mindennek elkövetkezik majd az ideje. A boldog király nem feledkezett meg egyetlen udvari emberről sem.

Megemlékezett a Szűzről is.

Kegyes és bőkezű akart lenni, s ezért megkérdezte Jeanne-t, hogy milyen jutalmat akar fáradozásaiért. Ha volna kérése, elmondhatja.

A lánynak azonban csak egyetlen kérése volt.

Azt akarta, hogy a király mentse fel az adózás alól szülőföldjét, az ellenség által többször végigpusztított Greux és Domrémy falvát.

A Szűz kívánságát teljesítették.

Hej, folyt a mulatozás aznap Reims városában!

Palotájában az érsek úr ünnepi ebédet adott a király és kísérete tiszteletére.

S mi volt az utcán!

Mindenütt asztalokat, padokat, fatuskókat, ládákat állítottak fel. Ponyvák alatt és a szabad ég alatt, konyhákban és máglyákon, nyárson és serpenyőkben sütötték az ökrök tucatjait, birkák százait, tyúkok és nyulak ezreit.

De mit ér az evés ivás nélkül? A száraz falatot nehéz lenyelni!

Erre is gondoltak.

Mindenütt hordókat görgettek, kancsókat és korsókat cipeltek. Az érseki palotából hatalmas bronzszarvast vonszoltak ki, színültig töltve burgundi borral. A szarvas mellén csap volt, s mindenki kívánsága szerint ihatott a nemes italból.

A vigalom késő éjjelig tartott. Alig akadt olyan polgár, aki aznap éjjel az ágyában aludt volna. Teljes öntudatlanságig ettek és ittak, aztán a padokra vagy az asztalokra roskadtak.

Igen, a reimsiek számára emlékezetes nap volt 1429. július 17-e, a koronázás napja!...

Az érseki ebédnél Jeanne igyekezett vidámnak és fesztelennek mutatkozni. Ez azonban elég rosszul sikerült neki. Nem tudta elfelejteni azt a pillantást, amelyet a templomban véletlenül elfogott. Ez pontosan megerősítette minden korábbi megfigyelését és sejtelmét. S most, az asztalnál újból látta ezt a szemet, de már változott formában, hidegnek és nyájasnak – mint rendszerint.

A becsípett udvari emberek egyébként ügyet sem vetettek a lányra. Ezért, amikor a herold csendben közölte vele, hogy az apja várja, észrevétlenül elhagyhatta az asztalt.

Az apja!... Az első pillanatban nem hitt a fülének. Oly rossz szemmel nézett rá, szinte már meg is átkozta. Anélkül jött el a házától, hogy elbúcsúzhatott volna. S most mégis itt van!...

Jeanne igyekezett felidézni magában apja markáns arcát, csendes, fojtott hangját. Jacques d’Arc nem volt beszédes ember. Inkább nagyon szigorú; gyakran tanította móresre a gyermekeit ököllel vagy kötéllel. Szótlan szeretetét és leplezett gondoskodását azonban állandóan érezhette Jeanne.

Milyen nagy szüksége van erre most!...

Nem véletlenül gondolt Jeanne majdnem egész nap a templomban, majd utána a palotában a múltra, szülőfalujára, a tölgyerdőre, a Bois-Chenure, a tündérek fájára. Nem véletlenül történt, hogy amikor a király a kívánsága felől kérdezte, szülőföldjére emlékezett. Hogy szeretett volna most otthagyni csapot, papot, s elmenni az apjával haza, nyájas édesanyjához, az egyszerű emberek közé, a barátok és gyermekkori játszótársak közé!...

Mikor meghallotta, hogy az apja várja, azt sem tudta, hová legyen örömében.

Sokáig nem kellett keresgélnie. Jacques d’Arc ott állt a Parvis utcában, a „Csíkos szamárhoz” címzett öreg vendégfogadó előtt. Jeanne nagy örömmel pillantotta meg mellette fáradhatatlan jó barátját, Durand Laxart bácsit.

A beszélgetés lassan indult. Nem volt miért sietniük: az egész éjszaka előttük állt. Jeanne apródonként értesült az apjától mindenről, amit hallani akart: híreket kapott az anyjáról, a pajtásairól, a faluról.

Jacques d’Arc nagyon megörült, amikor megtudta, hogy lánya gondoskodása nyomán szülőfalujukról levették az adóterheket. Pompás dolog! A falu újjáépítése sok pénzt felemésztett, s igen nagyra nőtt az adósság a királyi adószedőnél is – a parasztok el sem tudták képzelni, miből fedezzék mindezt.

Az öreg lassanként beszédesebb lett. Elmondta, hogy a környéken mindenkit nagyon megleptek Jeanne hőstettei. A földiek nagyon büszkék rá. Büszke a lányára ő, Jacques d’Arc is, bár ezt kevés embernek ismeri be.

Az öreg nem titkolta, hogy mikor lányát a koronázáson csillogó vértben és pompás ruhájában meglátta a király oldalán és a legnagyobb urak között, bizony alaposan elcsüggedt. Megijedt, hogy nem lett-e gőgös a kis Jeannette, s hajlandó-e még szóba állni az apjával. Nagyon örül – mondotta –, hogy a lány ugyanolyan maradt, mint amilyen valamikor volt: egyszerű, becsületes és szerény. Ezt el is meséli majd, amikor hazatér a falujába.

Durand Laxart tágra nyílt szemmel nézte a hőst, s valamin gondolkozott. Végre reggel felé, amikor a beszélgetés már lankadni kezdett, nem bírta tovább, s feltette azt a kérdést, amely már régen ott ült a nyelve hegyén.

– Jeannette, kislányom, mondd meg nekem becsületedre, ugye, te nem félsz semmitől?

Jeanne sokáig hallgatott.

Aztán halkan, kényszeredetten ezt felelte:

– Nem félek semmitől, csak az árulástól.

A hajnali pirkadatban a lány megint jól látta a reimsi érsek úr pillantását.

HARMADIK KÖNYV:
A JUTALOM