sebesültekkel és az újjáépítés megkezdésével, ám

tévedtek… Még akadt egy feladat, ami a császár

számára elsőbbséget élvezett minden másnál.

A valódi felelősök felkutatása, az árulóké, akik minden bizonnyal köztük jártak. Hisz a mágusto-386

rony romba döntésére az ellenség nem lett volna

képes.

Mikor a katonák érte jöttek, Odayin még mindig a helyén, a sarokban ücsörgött. A sötét már

elmúlt körülötte, egyrészt azért, mert nappal volt,

másfelől meg az újoncszállás fele eltűnt mellőle,

a falak és a tető is. Hogy pontosan mi is történt

a mágustoronyban, mielőtt romba dőlt volna, azt

az udvar mágusai igen hamar kiderítették, sőt,

mondhatni végignézték. Az ifjú Odayin jól emlé-

kezett gyermekkorából, a varázstudók különleges

kristályaikon keresztül mindent láthattak, ami a

falakon belül történt, és rögzíteni is tudták azt.

A császár valósággal tombolt dühében, mindig

is sejtette, hogy unokaöccse egyszer hátba tá-

madja, ám ilyesmit még ő sem várt tőle. A palota

romokban hevert, a királyi család védtelenül maradt, iszonyú sokan meghaltak… és ez csupán a

kezdete volt annak a végtelenül hosszú listának,

ami az ifjú Odayin bűneit sorolta.

Ashin úr szíve szerint az akani katonák sorsára

juttatta volna unokaöccsét mindenféle tárgyalás

nélkül, szétszaggatni, kerékbe törni, felnégyelni…

Ám bárhogy is vágyott rá, nem tehette. Jobb híján

a legmélyebb tömlöcök egyikébe vitette, azokban

legalább nem esett kár az este folyamán.

Bár a fekete főnix varázslata elmúlt már, az

ifjú Odayin elméjére hasonló homály telepedett,

akárcsak éjszaka. Semmi nem érdekelte, mikor

elfogták, nem védekezett, mikor a tömlöcébe

rugdosták, egyszerűen összekuporodott, akár egy

magatehetetlen rongybaba. És bár őrei kiválóan

látták rajta, hogy akkor sem menne sehová, ha

387

börtöne ajtaját nyitva hagynák, súlyos láncokat

is kapott a csuklóira és bokáira, amik a tömlöc

falaihoz szegezték.

Mikor a katonák végre magára hagyták és

teljes sötétség borult rá, a fiú akkor nyert visz-sza valamit öntudatából. Kis idő elteltével szeme

hozzászokott a sötéthez, börtönében semmi mást

nem látott, csupán egy szalmazsákokból összedo—

bált ágyat, a nedves, nyirkos falakat és hatalmas

csúszómászókat, amik valósággal tenyésztek a

felgyülemlett ürülékben. Odayin hallotta, ahogy

nyüzsögnek, undorító neszezésük szinte széthasí-

totta a fejét. Így volt ez a falakról csöpögő poshadt vízzel, minden csepp, szörnyű fejfájás. A sötétben gyermekkora emlékei is visszatértek… lehetséges

volna, hogy apja is ebben a cellában raboskodott

annak idején? Őt legalább nem láncolták le… Bár

ő ártatlan volt… ő igen.

A Bölcsek Tanácsának körében is hatalmas

vita alakult ki az ifjú Odayin jövőjét illetően. A nagyhatalmú, meglett korú férfiakból és nőkből álló csoport csupán egyetlen dologban értett

egyet, mégpedig abban, hogy a fiúnak élnie kell.

Bárhogy is, de élnie. Nehéz ügy volt, nem csupán

a császár, hanem nyilvánvalóan a nép is holtan

akarta látni. Vagy legalábbis egy kínzómester

kezei közt.

– A fiúnak halnia kell! – ordította a császár, miközben veszett vad módjára rohangált a tanácsterem közepén, ő maga egyedül állt szemben a negyvenfős bírákkal.

– Nem, nagyuram. A vére túl értékes ahhoz, hogy

kiontassék. – Az öregúr, aki a Tanács szószólói 388

tisztségét tudhatta magánék, mert amúgy a többiek általában nemigen beszéltek, zord, szótlan,

morc alak valahány, olyasmit tett, amit kevesen

előtte az elmúlt évszázadokban. Tekintetét kemé-

nyen a császárra szegezte, szemrebbenés nélkül

állta a pillantását. Pedig a férfi szemeiben az őrület lángja parázslott, az őrülteknek pedig nem taná-

csos ellentmondani, pláne, ha király az illető.

– A vére! A vére! És ez az ostobaság Zinahil

örökségéről!

– Bocsásd meg fenséged, de ez nem ostobaság.

Shamedaj, az Ősöreg, már évezredek óta őrzi a

Szívet.

– Mi szükség rá?! A Birodalom olyan erős, mint

még soha a történelemben!

– Erős? Az elmúlt éjszaka nem ezt bizonyítja

számomra. – Az öregúr és társai egyöntetűen a

mennyezet felé tekintettek, pontosabban arra a

romhalmazra, ami maradt belőle. A tanácsterem

teteje hiányzott, a csonka gerendákról vízcseppek

potyogtak alá, hisz pár órával ezelőtt kisebb zápor

öntözte a kastély falait. Persze legalább segített eloltani a tüzeket. A füstszag még mindig a levegőben terjengett. A látvány némileg lenyugtatta Ashin urat is, abbahagyta a járkálást, és a Bölcsek irdatlanul hosszú, cirádás asztalához lépett.

– És akkor mégis, mit tanácsoltok, tiszteletre

méltó hölgyek és urak? A nép bizalma megrendült a hadseregben, nem hiszik, hogy képesek

megvédeni őket. Az az áruló fattyú nem csupán

a kastélyom rombolta le, hanem a tekintélyem is!

Az egész birodalmat válságba sodorta!

– A halálbüntetés szóba sem jöhet!

389

– Nem értem, mi szükség rá?! Hisz itt vagyok én

és a fiam! Elárulhatom, hogy nem szándékozom

távozni az élők sorából az elkövetkezendő ötszáz

évben! Ráadásként a herceg már maholnap férfivá érik, továbbviszi Zinahil örökségét. Arról nem

is beszélve, hogy még engem sem kell eltemetni

ebből a szempontból… a fenséges királynéval fiak

és lányok tucatjait nemzhetjük… – Az öregúr ha—

miskásan elmosolyodott, majd fejét a mellette ülő

hölgy felé fordította:

– Úgy hallottam, ez mostanság már nemigen

megy… – súgta a férfi egész halkan, az asszony

felvonta a szemöldökét, és az ő szája szélén is megjelent egy aprócska mosolyféle. A császár értetlenül forgatta a fejét, mivel nem hallotta, mit

pusmognak azok ott ketten, még csak meg sem

fordult benne olyan fokú tiszteletlenség, hogy róla

pletykálnak a jelenlétében.

– Mondtál valamit, Iftar mester? – Az öregúr

csupán megrázta a fejét, az asszony ellenben határozottan kijelentette:

– A fiúnak élnie kell, ez nem alku tárgya.

– Hát jó – vont vállat Ashin úr. Az idegtől már a

szeme is rángatózott. – Akkor marad a várbörtön,

elvégre ott is el lehet éldegélni néhány száz évig.

– A börtön maga a halál, patkányok, férgek,

tüdőbaj…

– Hogy oda ne rohanjak! Mindjárt utaljunk ki

neki egy luxuslakosztályt!

– A körülmények miatt még nem is aggódnánk… ám figyelmünket nem kerülte el, hogy a

férgeken kívül néha egész más is belecsusszan

a rabok ételébe. Példának okáért néhány csepp

Kőrózsa méreg… Ahogy az nyilvánvalóan történt

390

Erac Elvoran herceg esetében. – A teremre néma

döbbenet telepedett, a császárt nyíltan gyilkossággal vádolni, ez már valóban túlment miden határon. Az asszony azonban semmit nem vesztett

nyugalmából, jól tudta, mit csinál. Ashin úr nem

is dühödött fel a vád hallatán, csupán hallgatott,

majd némi gondolkodás után megkérdezte:

– Egyéb javaslat? Halál, kilőve. Börtön,

úgyszintén.

– Száműzetés.

– Száműzetés? Ez már valami. És ha a drága

unokaöcsém átlépi a meghúzott határokat, akkor majd rácsapunk egyet a kis fenekére, és ezt

mondjuk neki: „Ejnye-bejnye, fiacskám, rossz

voltál, sicc vissza, de rögtön!” Hát ez már valami.

Mi ütött mindenkibe?! Ha elengedjük, legközelebb

egy óriási sereggel tér vissza! A szövetségeseivel!

Vagy mit gondoltok, kik kopogtattak tegnap éjszaka az ablakainkon, a jótündér?! – A Tanács

tagjai összenéztek, mintha már jó előre kifundálták volna ezt az egészet, most csupán arra vártak,

hogy szóvivőjük ezt közölje az uralkodóval. Az

öregúr tekintetét ismét a császárra szegezte, és kijelentette: – Van egy hely, ahonnan nincs visszatérés.

– Tényleg? És hol, mert én még nem hallottam

róla!

– A Ködön túl. – Ismét néma csend ereszkedett

a teremre, maga Ashin úr is hatalmasra nyitotta

a szemeit meglepetésben.

– A Ködön túl… Egyáltalán, mi van ott?

– Egy világ. Hasonló a mienkhez, csak nyilvánvalóan más fajok lakják.

– Van köztünk bárki… aki járt már odaát?

391

– Köztünk nincs. Nem vagyunk olyan bolondok, és a tudásvágy sem hajszol minket. Vagy

legalábbis nem ebben a témakörben. – A férfi

mellett ülő hölgy bólogatott:

– Niben mester viszont… kissé habókos, ám

most hasznát vehetjük. Talán ő az egyetlen, akit

ismerek. Aki járt a Ködön túli birodalomban. Igaz,

régen… – A császár elgondolkodott. Bár egy átjáró

csücsült a világuk, az óceán közepén, ködbe burkolózva, mégis, alig akadt néhány fajtájabeli, aki

érdeklődést tanúsított volna iránta. Valami megfoghatatlan félelem, távolságtartás lett úrrá mindenkin, ha szóba került a Ködön túli birodalom.

Minden bizonnyal őseiktől örökölték ezt… Van

valami a túloldalon, valami rossz, valami idegen…

Az ötlet viszont, hogy unokaöccse élete hátralevő

részét abban a távoli világban töltse, egész csábító

volt. Így Ashin úr többet egy pillanatot sem tétová-

zott, kiadta a parancsot, hogy Niben mestert azon

minutában hozzák a színe elé. Az öregembert

megtalálni nem volt épp könnyű feladat, a kastély

állapotát tekintve.

Niben mester föld alatti laboratóriumában munkálkodott, mikor a katonák rátörték az ajtót. Nem

egy újabb bájitalt kevert éppen, és kísérleteit is

hanyagolta. Azon igyekezett, hogy a lehető legtöbb

holmiját kimenekítse az épületből. Bár laborja

megúszta az ostromot, hisz a palota alatt volt, nagyjából a pincékkel egy szinten, ám a fölötte lévő emelet padlózata megroggyant, nyilvánvaló-

an a rázuhanó hajó roncsaitól. Mivel a mennyezet

életveszélyessé vált, és a víz is csöpögött belőle,

ami bizonyosan tönkretette volna kísérleteit, az 392

öregúr úgy döntött, elköltözik. Bár rettenetesen fáradt és erőtlen volt, hisz az udvar mágusaként részt vett a főnix elleni küzdelemben, egymaga

pakolta könyveit, laborfelszerelését feneketlen dobozába. Az ütött-kopott, egyszerű ládának tűnő

varázstárgya egyik legféltettebb kincse volt, hisz

bármit belegyömöszölhetett volna, akár egy óriá-

si sárkányt is. Niben mester nem vette igénybe tanítványa, Ana segítségét, hagyta, hogy kialudja magát. A lány szörnyű állapotba került az éjszaka

történtek miatt, egy kis álomvarázs segítségével azonban tudott pihenni.

Mikor a mestert a császár elé cipelték, mindenre számított, csak arra nem, hogy a Ködön túli

birodalomról kell beszélnie. Úgy hitte, megint az

ostrommal kapcsolatban akarják kikérdezni.

– Jártam ott, bár már elég rég… – vallotta be az

öreg, azért jólesett neki, hogy végre valakit érdekel a mondanivalója. Még a mágusok közt is furcsa alaknak számított, társai mindig ferde szemmel

tekintettek rá, ezért is volt laboratóriuma a palota

alatt, és nem a mágustoronyban. Bár Niben mester ezúttal jól járt, hisz holmija sértetlen maradt.

– Mi van odaát? – kérdezte Ashin úr.

– Egy világ, hasonló a mienkhez. A faj, ami

lakja, embernek hívja magát. Házakat építenek,

városokat, fegyvert kovácsolnak, háborúznak,

valóban, akárcsak mi. Királyaik uralkodnak a

népek fölött, a mezőkön jobbágyok dolgoznak, er—

deikben szarvasok élnek, az égen sólyom röppen

tova. Viszont… Nem tudom, miként lehetséges,

ám van egy lényeges különbség. Az ő világukból

teljességgel hiányzik a mágia esszenciája. Sőt,

nemhogy hiányzik… a Ködön túli birodalomban

393

minden meghal, mit varázs éltet. Tudományom

mit sem ért, egyszerű öregember voltam. Igen,

öreg és ember. – A Tanács tagjai ismét összesúgtak, a császár érdeklődve hallgatta a mester beszámolóját. – Ezt a dolgot sem értem pontosan…

ám minden, ami a mi világunkról származik,

formáját megváltoztatja odaát. A ruháink, fegyve—

reink, ékszereink, testünk emberi lesz. A tárgyak

ugyan valamelyest megtartják funkciójukat, ám

teljességgel azonosulnak környezetükhöz.

– Ez mind nagyon érdekes… de még mindig

nem értem, miért jobb ez, mint bármi más.

– Bocsáss meg, fenség… talán valakinek szándé-

kában áll meglátogatni az emberek birodalmát?

– Szándékában? Úgy is fogalmazhatunk.

– Mert… volna itt még valami. Ezt sem értem

igazán… talán arról van szó, hogy testünk, vérünk

olyannyira átjárja a mágia esszenciája, hisz vilá-

gunk része, hogy odaát nem tarthatja meg eredeti

formáját. Egyszerűen… nincs helyünk abban a

világban. Sem magunknak, sem emlékeinknek.

Csupán kis időt töltöttem köztük, tanulmányoz—

tam a nyelvük, a szokásaik, ám egy idő után azt

vettem észre… alig tudom felidézni magamban

az itteniek arcát. A régi életem… talán csak kép—

zeltem, iszonyú honvágy és magány gyötört, ám

meglehet, ha tovább maradtam volna… még azt is

elfelejtem, hogy ki vagyok voltaképp. – A döbbent

csend nem távozott a tanácsteremből, az uralkodó is dermedten ácsorgott, próbálta megemészteni a hallottakat. Ha mindez igaz, a Ködön túli

birodalom… tökéletes büntetés unokaöccsének.

Örökös száműzetés élete végéig, magányosan, egy

394

idegen világban. Persze nem olyan tökéletes, mint

a szétszaggatás, de azért megteszi.

Mivel Odayin Elvoran bűne oly súlyos volt, hogy

még tárgyalást sem érdemelt, száműzetésének

híre igen hamar elterjedt a palotában. Mondhatni, már mindenki tudott róla, őt magát kivéve.

Magányosan kuporgott a cellájában, láncaitól

ugyan megszabadították, ám így sem mozoghatott

sokat, börtöne méreteit tekintve. Na nem mintha

ugrálni támadt volna kedve, majd két napot töltött

a sötétben, ám senki még csak rá se nyitotta az

ajtót. Csupán nyomorúságos ebédjét csúsztatták

be neki a kis ablakon keresztül. Bár mikor végre

fény tódult az arcába és látogatók érkeztek hozzá,

akkor sem mutatta, hogy bármiféle érdeklődést

tanúsítana a külvilág iránt.

Mikor Liani előtt csikordulva feltárult a tömlöc

ajtaja, kis híján felsikoltott a látványtól. Kedvese

kísértetnek, élőholtnak tetszett megtépett ruhá-

iban, zúzódásaival és koszos arcával. Férgektől

nyüzsgő szalmazsákon gubbasztott, a padlón és

falakon csótányok százai menekültek a fény elől.

– Uramisten… – suttogta a lány, és a mocsok—

kal, bűzzel nem törődve, azonnal a fiú nyakába

vetette magát. Tiburon döbbenten nézte őket, ő

nem ment beljebb, a folyosót tartotta szemmel.

Bár busásan fizettek az őröknek, hogy adjanak

nekik néhány percet. Na nem neki… a lánynak.

Tiburon egyetlen pillanatra sem kívánta látni

nevelt fiát, most is csak dünnyögött magában. –

Mit műveltek veled?! – kiáltotta Liani, és Odayin

arcát két kezébe fogta. A fiú tekintetéből minden

élet hiányzott. – Egy percig se aggódj… kiviszlek

395

innen… akárhogy is… – Tiburon megköszörülte a

torkát:

– Khm… fenség… Úgy hiszem, nem erről volt

szó.

– Hálás vagyok neked, Tiburon, amiért elintézted, hogy eljöhessek hozzá… talán…

– Nem! Ennyi, többre ne számíts! – A hercegnő hangja hirtelenjében megváltozott, szép arca

egész eltorzult, dühösen ordította:

– Tiburon Alaskar! Hogy hiheted el mindezt?!

A fiad! Nem látod, hogy csapdába csalták?! Ez

az egész… miattam van… Hogy is tehetett volna

olyasmit… – A férfi továbbra is dünnyögött az orra

alatt, igyekezett elkerülni nevelt fia szánni való,

elgyötört látványát. De nem sikerült neki… Iszonyúan dühös volt rá, legszívesebben megfojtotta

volna… Ám amint nyomorúságos körülményeire

pillantott… Bevillant neki egy emlék, mintha

húsz évet röpült volna vissza az időben. Erac úr

ártatlanul raboskodott, lehetséges volna, hogy a

történelem megismétli önmagát? Nem… hisz a

saját szemével látta… Mint parancsnoknak, joga

volt beletekinteni a mágusok által rögzített ese-ményekbe. Nevelt fia egyértelműen árulóvá lett, borzasztó rontást csempészett a mágustorony

belsejébe, aztán szépen végignézte művét. Liani

nem volt hajlandó a mágusok kristályába pillan—

tani, fejébe vette, hogy ez az egész egy furmányos

összeesküvés a fiú ellen…

Odayin mindkettejükre közömbösen pillantott,

Liani ölelését nem viszonozta, forró csókját jéghideg ajkakkal fogadta. Sőt, már-már ellenségesen

viselkedett, fejét minduntalan oldalra fordította, nem akart a lányra nézni. Liani semmit nem értett, 396

a nyomorúságos körülményeket látva azt hitte,

Odayin valósággal könyörögni fog neki, hogy vigye

ki onnan. És minden bizonnyal ő az egyetlen, aki

hisz ártatlanságában. A fiú nem tehette…

– Menj innen. – Ez volt Odayin első mondata a

lányhoz.

– De… miért..?

– Csak.

– Kiviszlek innen, meglásd…

– Nem kell. Menj innen. – Liani döbbenten

hátrált a fiútól, Odayin tekintete olyan félelmetes

formát öltött, hogy Tiburon azt hitte, megtámadja

őket. A lány döbbenten motyogta:

– Nem… az nem lehet… Te nem lehettél… Ugye

nem? Mondd, hogy nem…

– Akkor nem mondom – morogta gúnyosan

a fiú, teljességgel úgy tűnt, hogy elvesztette az eszét.

– De… miért? – A szüleimért, a bosszúmért,

és elsősorban… miattad. Odayin így válaszolt

magában, ám hogy hangosan is kimondja, annak

már nem látta értelmét. Hisz úgyis meghal, hamarosan. Valójában rettenetesen kínozták a lány

könnyei, ám úgy ítélte meg, jobb neki, ha azonnal

elveszti őt, mintha még éveket gyötrődne miatta.

Bár az a tény, hogy mindent a szerelmükért tett,

azért, hogy együtt lehessenek, a lány szívét talán

ez sem lágyította volna meg, hisz rengetegen

meghaltak azon az éjszakán… Liani nem volt az a

törékeny virágszál, aki mások előtt itatja az egereket, ám ezúttal úgy sírt, akár a záporeső. Többet

nem bírt Odayinra nézni, kihátrált a cellából és

elfutott. Tiburon még egész sokáig nézte nevelt 397

fiát, az elmúlt húsz évre emlékezett, majd rávágta

a cella ajtaját.

A nap, mikor Odayin Elvorannak el kellett hagynia a birodalmat, sőt a világát is, valóságos temetési szertartássá változott. Igen, ő valójában meghalt a népe szemében, és ezt bizony ki is mutatták. A

hajót hófehér vitorlával látták el, kísérői is fehér

ruhát öltöttek, és olyan is akadt, aki gyászéneket

dalolt a szertartáson. Ráadásként nem is akárki,

maga a királyné vállalkozott a feladatra. Tanama

asszony, bár rengeteg ismerősét, alattvalóját látta

meghalni azon az éjszakán, néminemű szánalmat

is érzett a fiú iránt. Legalábbis bizonyosan többet,

mint lánya. Liani nem is akarta hallani Odayin

nevét, a szertartás elől is makacsul elzárkózott.

– Neked kéne búcsúztatnod… – biztatta a királyné leányát, a hercegnő válasz helyett azonban

bezárkózott a szobájába. Illetőleg új lakosztályá-

ba, amit kijelöltek számára, Odayin Elvoran miatt

mindenét elvesztette. Nem is hitte volna, ám régi

játékai szörnyen hiányoztak neki… szinte gyerek

volt még. Tanama asszony hát magára vállalta a

szertartás levezénylését, legszebb ruháját, éksze—

reit öltötte magára, mintha csak egy uralkodót

temettek volna.

Kora hajnalban indultak, a köd oly sűrűn gomolygott a kikötőben, hogy szinte az orrukig sem

láttak. Innen indult el a kísértetmenet, melynek

még különösebb, gyászosabb hangulatot adott

a királyné csodálatos éneke. Liani a távolból, az

egyik épen maradt erkélyről figyelte, mi történik

odalent. Talán azért merészkedett ki a szabadba,

mert amúgy nem sokat látott a szertartásból,

398

csupán a hajó roppant nagy, hófehér vitorlái vil—

logtak a ködfelhők közt. Édesanyja hangja viszont

messze szállt.

– Még nem késő! Menjünk utánuk! – rikkantotta

Bagu, aki végig a hercegnő mellett maradt. Ahogy

a lány, ő maga sem igen tudta, miként viszonyuljon a történtekhez… Ott viszik a barátját… viszont

Odayin áruló lett, borzalmas dolgot művelt. Liani

szomorkásan megsimogatta a sárkány orrát, és

ezt súgta:

– Nem, Bagu… ezúttal nem. – Azzal megfordult és visszasietett a szobájába. A szörnyeteg nyugtalanul forgatta a fejét, majd gondolt egyet és néhány szárnycsapás segítségével felült a part

menti sziklák egyikére. Szárnyát kitárta, majd

félelmetes, mélyről jövő bömbölést küldött a tá-

volba, a maga részéről így búcsúzott barátjától.

Odayint tehát ez a két dolog kísérte utolsó útjára,

egy sárkány üvöltése és a királyné szívszaggató

éneke.

A hajón szolgálatot teljesítő matrózok, sőt, még

maga a kapitány is erős fenntartással fogadták úti

céljuk. Látogatás a Ködön túlra? Ahol még madár

sem jár, nemhogy épeszű wyor hajós? Hogy pontosan mitől féltek, azt ők maguk sem tudták volna

megmondani. A Pillangó gyászmenethez méltón

rendkívüli lassúsággal szelte a tenger hullámait,

a királynő az orrban állva, akár egy bűvös szirén,

még mindig énekelte szomorú dalát. Odayin

mögötte állt, kezeit összekötötték, nem kevesebb,

mint öt katona vigyázta minden mozdulatát.

Persze fölöslegesen, a fiú még csak arra sem mutatott hajlandóságot, hogy megmozduljon. Fejét

399

lehajtva, görnyedten ácsorgott, fogalma sem volt,

hová viszik, mi lesz vele. Bár nem is érdekelte.

A hajó mindeközben rendületlenül szelte a ködfelhőket, az árbockosárban szolgálatot teljesítő

őrszemnek igen össze kellett szednie magát, hogy

navigálhassa a Pillangót.

A kis csapat tagjai, akik utolsó útjára kísérték

Odayin Elvorant, szinte semmit nem tudtak a

Ködön túli világról. Maga a királyné meghallgatta

ugyan Niben mester fura, homályos beszámolóját,

ám nem sokat értett belőle. A változás azonban elmaradt, sem a Pillangó, sem utasai nem észleltek

magukon furcsaságokat. Talán a köd tette, ideig-

óráig megóvta őket az emberek világától. A partok

mentén is rendkívül sűrű ködfelhők gomolyogtak,

persze legalább nem kellett leleplezéstől tartaniuk,

mikor a hajó lehorgonyzott az öbölben. Odayin

őreivel egyetemben csónakba szállt, ő nem evezett,

csupán ácsorgott, és hallgatta a királynő énekét.

Ha valaki, egy ember azokban a korai órákban a

tengerparton jár, bizonyosan halálra rémül a lágy,

szívszaggató dallam hallatán, hisz könnyedén

kísértetjárást sejthetett volna mögötte. Talán az is

volt, hisz a szellemek nem tartoznak az emberek

világához, ahogy a wyor nép sem.

Mihelyst a csónak partot ért, a katonák megragadták a fiút és a homokra vonszolták. Ezután

minden szó nélkül otthagyták, még csak rá se

néztek, kezét nem oldották el. Odayin ekkor sem

mozdult, csupán ácsorgott, fejét lehajtotta. Igazság szerint nem fogta föl, mi történik körülötte.

Az esze értette, tudta, hová hozták, ám mindez olyan furcsa… végleges volt, akár a halál… A fiú hamarosan egyedül maradt, a sűrű ködben végleg

400

elveszett szeme elől a csónak és maga a hajó is.

Kis ideig még hallotta az evezők hangját, amint a

vizet szelték, majd az is elhalkult. Ahogy a királyné éneke. Odayin számára talán ez volt a fogódzó,

ami régi világában tartotta. Hogy megszűnt, már

nem védelmezte tovább, a változás is megindult.

A fiú nem tudta, mi történik vele, azt hitte, való-

ban meghal. Lerogyott a földre, és ezúttal könnyeit

sem tartotta vissza. Ám a távozás helyett teljesen

új külsőt kapott, teste összement, bőre színe megváltozott, ahogy haja és szeme is. A kuporgó fiú

helyett hamarosan egy embergyermek sírdogált a

part menti homokban.

Órákkal később a köd felszállt valamelyest, és

bár még mindig elég korán volt, az új világ első

lakója is megjelent. Az asszony halványrózsaszín

melegítőjében, fülhallgatóval a fején komótos

tempóban kocogott a tengerparton. Arcát kicsípte

a hajnali szél, a zene valósággal ordított a fülébe.

Nem sok kellett volna hozzá, és elfut a gyermek

mellett, ám valami mégis arra késztette, hogy a

víz felé fordítsa a tekintetét.

– Szentséges isten! – sikította a nő, és fülhallgatóját azonnal letépte a fejéről. Nem messze tőle

egy test feküdt a homokban, egy gyereké… Ahogy

közelebb óvakodott hozzá, kis híján elsírta magát,

olyan szánni való látvány volt. A sovány fiúcska

csendesen sírdogált, ütött-kopott rongyaiba legalább háromszor belefért volna. Cipő nem volt a

lábán, ellenben kezeit gúzsba kötötték. Az asszony

remegő kézzel előhalászta a mobilját és azonnal a

rendőrséget hívta, majd letérdelt a fiú mellé. Szíve

szerint azonnal kiszabadította volna, akár a kör—

meivel is kikaparta volna azt az átkozott kötelet,

401

de nem mert hozzányúlni, félt, hogy belekontár—

kodna a nyomozók munkájába. A nő megpróbált

beszélni a gyermekhez, minden nyelvet kipróbált,

amihez csak egy kicsit is értett. Az első percekben

a fiú ránézett és szólt is hozzá, ám elgyötört, apró

szájából csupán érthetetlen motyogás tört elő. Az

asszony nem is gondolt rá, hogy valójában egy

távoli nép szép, dallamos beszédét hallja.

Miután Odayin Elvoran eltávozott a Ködön

túlra, minden a régi kerékvágásban ment tovább.

Mérnökök és építészek egész hada látott neki a

munkának, hogy a lehető leghamarább újjávarázsolják a császári palotát. Maga az uralkodó

tovább folytatta áldatlan tevékenységét, már ami

a fia elrontását illeti, és mindemellett összetobo—

rozta a történelem leghatalmasabb, legerősebb

hadseregét. Az ostrom után újabb támadásokra

számítottak, ám az akani népnek újból nyoma veszett. Bizonyára visszatakarodtak a föld alá, ahová

valók, mindenki így gondolta. Újabb varázstudók

érkeztek a palotába, a mágusiskola régi fényében

tündökölt, Tiburon Alaskar pedig, bár a torony

összeomlását védence okozta, és nyilvánvalóan

megakadályozhatta volna, megtarthatta jól fizető

állást az udvarnál. Bagua, a sárkány is rendszeresen járta ellenőrző körútjait a birodalomban, minden ugyanolyan volt, mint azelőtt. Azaz mégsem,

egyetlen dolog mégis változott. Illetőleg valaki.

A hercegnő mintha néhány nap alatt felnőtt volna, ezt mindenki így látta. Nem a külseje változott,

sokkal inkább a tartása és viselkedése. A felnőttek

többsége rendkívül örült ennek, végre nem kellett

folyton szégyenkezniük miatta, egyedül a királyné

402

látta, mi is történt valójában. Leánya nem felnőtt,

nem lett érettebb, csupán búskomor. És a kétség,

ami vállát nyomta, oly súlyos teher volt, hogy tekintete évszázadokat öregedett. A vidám, cserfes,

szemtelen hercegnő, úgy tűnt, Odayin Elvorannal

együtt eltávozott a Ködön túlra.

Évek teltek el, a birodalomban béke honolt, az

emlékezetes éjszaka óta az akani népnek még

csak hírét sem hallották. Tanial herceg végre ifjú

korába lépett, és növekedés terén beérte nővérét.

Ám ezzel egy időben teljességgel el is távolodott

tőle, ahogy családjában, környezetében mindenkitől. A királyné félelmei beigazolódtak, fia teljességgel azonosult apjával és gondolkodásmódjával,

ő maga pedig semmit nem tehetett ellene. Hogy a

császár miként viszonyult fiához és tanításához,

azt kiválóan példázta az évenként megrende—

zett íjászverseny, melynek maga a palota adott

otthont.

A rendezvény amolyan évforduló volt, emlékezés az évekkel ezelőtti ostromra. Keringett valami

kósza pletyka, ami azóta már legendává vált, hogy

a harcok elején egy ifjú íjász megmentette a csá-

szár életét, így lett az ünnepség elmaradhatatlan

része az íjászverseny. A megmérettetésre bárki

benevezhetett, aki csak egy kicsit is úgy érezte,

hogy esélye van a díjak elnyerésére. A királyi gyermekeknek meg persze kötelező volt, legalábbis az

ifjú hercegnek bizonyosan. A császár úgy tartotta,

hogy fiának példát kell mutatnia, és persze azt is elvárta tőle, hogy győzzön. Vagy legalábbis jó helyezést érjen el. Maga az első hely lehetetlennek

tűnt, tekintve, hogy a távoli vidékek barbárnak 403

mondott népei is ellátogattak a versenyre. Ezek

a férfiak és nők szinte íjjal a kezükben születtek

és haltak, nemigen akadt, aki kenterbe verte

volna őket ezen a téren. A herceg mellett Liani is

minden évben nevezett, túl jó móka volt ahhoz,

hogy kihagyja, és nevelőapja előtt is szeretett bizonyítani.

Bizonyítani… az ifjú Tanialban is hasonló érzelmek munkálkodtak, mikor első nyílvesszője a

szalmabábukra függesztett cél felé röppent. Ügyes

találat volt, a fiú elégedetten elmosolyodott, úgy

hitte, apjának is megfelel majd. Ezután nővére

felé tekintett, a lány is ügyes íjász volt, ám ezúttal nem lehetett túl jó formában. Saját győzelménél már csupán az töltötte el nagyobb megelégedéssel, ha túlszárnyalhatta testvérét. Pontosabban…

féltestvérét.

A herceg saját csoportjában valóban a legjobb

eredményt produkálta az első fordulóban, míg a

bírák közelebbről is szemrevételezték a céltáblákat, maga a császár is kisebb sétára indult a

versenyzők közt. Nevelt lánya eredményét látva

elismerőleg bólintott, mert azért valóban szép

lövés volt, ha nem is a legjobb élete során, de azért szép. Ellenben fia eredményére csupán egy pillantást vetett, arca elkomorult, és ezt sziszegte

a fogai közt:

– Szánalmas. – A herceg kővé dermedten nézett

apja után, kezdeti öröméből hamar kijózanodott.

Miként is hihette, hogy egyszer, életében először

elégedett lesz vele?! Kétségbeesetten Liani felé pillantott, a lány hasonlóan ledöbbent, akárcsak ő maga.

404

– Ne is törődj vele… – próbálkozott a hercegnő

testvére vigasztalásával, ám ezzel csak olajat öntött a tűzre. A herceg rettenetes dühbe gurult, őt

ne sajnálja senki! Íját és nyílvesszőkkel teli tegezét a földhöz vágta, majd elrohant.

A királyné, mintha csak lovagi tornát szemlélt

volna, a családnak fölállított, díszes páholyban ücsörgött. Egészen eddig ő is jól érezte magát, ám fia távoztakor elkomorult a tekintete. Bár messze volt ahhoz, hogy beszélgetésük hallja,

jól tudta, mi történt már megint. Hisz évtizedek

óta ezt kellett néznie, ahogy férje gyötri fiát, vég

nélkül. Az íjászverseny valóban tipikus példa

volt az uralkodó viselkedésére. A herceg örökös igyekvése, hogy megfeleljen apjának, majd sorozatos kudarcai, már igen korán eltorzították a személyiségét. A királyné ezzel akkor szembesült

legelőször, mikor észrevette, hogy fiából hiányzik

a gyógyítás képessége. Pontosabban kiveszett,

kihalt belőle. Olyasvalaki, aki önző, tombol benne

a hatalomvágy, és szíve kőből van, aligha kérheti

a természet segítségét és oltalmát.

Tanama asszony még a kezdetekkor megpróbálkozott azzal, hogy fiát kimenekítse az udvarból.

Otthonában rendkívül nagy tudású bölcsek éltek,

azzal érvelt, hogy a herceg színvonalas oktatásban

részesülne a Könnyek Völgyében. Az uralkodó természetesen hallani sem akart a dologról, helyette

ő maga szerzett tanítómestereket fia számára.

A királyné ezenkívül megpróbált férje szívére és

eszére hatni beszélgetéseik alkalmával, ám Ashin

úr hihetetlenül makacs volt, és még abban sem

hallgatott felesége szavára, hogy milyen zoknit vegyen fel aznap. Tanama asszony tehát mást nem

405

tehetett, mint a lehető legjobban szerette fiát, hátha kicsit ellensúlyozhatja apja viselkedését. Ám a

királyné szeretete kevésnek bizonyult.

Furcsa és érthetetlen dolog volt, ám minél ko—

miszabbul, gonosz módon viselkedett vele, a herceg annál jobban szerette atyját. Bár talán nem

is szeretet volt ez, hanem sokkal inkább valami

torz ragaszkodás, ragaszkodás olyasvalakihez,

aki nála erősebb és nagyobb, aki előtt az egész

világ meghajol… Legalábbis egy ideig. Mert Ashin

úr voltaképp a saját sírját ásta, miközben azon

fáradozott, hogy fiából kemény, hajthatatlan, kö-

nyörtelen uralkodót faragjon.

Olyan dolog lehetett ez, mint a vadállatoknál

a területért folytatott harc. A nőstény ádázul

védelmezi kölykeit, míg azok megnőnek, hisz a

hím érzi, hogy egy nap majd eljön az az idő, mikor

gyermekei az életére törnek. Fia, aki erősebb és

gyorsabb nála, fölékerekedik, elűzi őt, talán az életét is elveszi. Bár a herceg nem volt sem erő-

sebb, sem gyorsabb apjánál, ám már egész korán érezte, hogy eljött az ideje változtatni életén.

Változtatni, vagyis trónra lépnie. Nem vigasztalta

az a tudat, hogy apja után egyenesen ő a korona

várományosa, biztos volt benne, hogy az öreg még

évszáza dokon keresztül keseríti az életét, ha nem

tesz valamit.

A sors fintoraként Ashin urat akkor érte utol

a halál, mikor ádázul védelmezte elveit fiával

kapcsolatban. A királyné az évek múlásával

már leszokott arról, hogy férjét bírálja gyerme-kükkel kapcsolatos viselkedése miatt. Ám Liani, aki akkor is szerette öccsét, ha az számítóvá és

406

hataloméhessé vált, sosem hagyta szó nélkül

atyjuk magatartását. Az emlékezetes vacsorán is

épp emiatt robbant ki a vita köztük, Ashin úr a

sárga földig lehordta a fiát, elkobozta tőle kedvenc

hátasát, amiért nem a megfelelő eredményt produkálta egy fontos vizsgáján. Már ezt önmagában

szörnyű volt hallani, ám a császár olyan megalázó,

gonosz kifejezésekkel illette a herceget, hogy más

jó érzésű személy még a kutyájával sem beszél

olyan módon.

– Most már elég ebből! Fogd be a szád! – ordí-

totta a lány, és nem sok választotta el attól, hogy

villáját nevelőapja kézfejébe mélyessze. Persze ahhoz igen sokat kellett volna futnia, vagy jól céloznia, az asztal méretét tekintve. Amúgy Lianinak

cseppet sem kellett lelkiismeret-furdalást éreznie

amiatt, hogy elrontotta a vacsora hangulatát,

hisz az uralkodó azt már előtte elintézte. – Még

egy szó… és… és én nem tudom, mit csinálok!

Te pedig csak hallgatsz! Ne hagyd magad! Mondj

valamit! – Ez utóbbi már testvérének szólt, a fiú

valóban csak ücsörgött a helyén és hallgatott. Bár

a tekintetében volt valami… ezt csupán a királyné

látta. Valami gonosz mosolyféle, felülemelkedés,

várakozás… A herceg helyett Ashin úr válaszolt

Liani szavaira, ő maga is ordított:

– Hogy beszélsz te velem?!

– Úgy, ahogy kedvem tartja!

– Még egy szó, és nagyon megjárod!

– Miért, mit csinálsz, börtönbe csukatsz?! Vagy

szörnyűséges száműzetésben lesz részem?! – A

száműzetés meglehetősen kínos téma volt odahaza Odayin Elvoran távozása óta, a hercegnő is

csupán haragjában mondta ki azt a bizonyos szót.

407

Ennek eredményeképp kínos csönd ereszkedett a

teremre, az uralkodó is nyugalmat erőltetett magára, és már csupán a fogai közt sziszegte:

– Annyi eszed sincs, mint az anyádnak! Már jó

előre megmondtam, nem tűröm, hogy bárki beleszóljon, miként nevelem a fiam!

– Ezt te nevelésnek nevezed?!

– Ááá, nem is értem, miért állok le veled vitázni

folyton. Túl ifjú vagy még ahhoz, hogy megértsd.

Talán idővel benő a fejed lágya.

– Mit is kéne megértenem? Gyerünk, magyarázd el, talán mégsem vagyok olyan hülye, és

megértem! – Ashin úr vére ismét a fejébe szökött,

öklével az asztalra csapott. Bár már ekkor érezte,

hogy valami nincs rendjén vele. Fejében enyhe

fájdalom lüktetett.

– Az öcséd vállát sokkalta nagyobb teher nyomja, mint azt te elképzelhetnéd! Halálom után ő

veszi át a koronát, hatalmas, gazdag birodalom

örököse! Ahhoz, hogy király lehessen, megvédhesse, ami az övé, ezreket küldjön csatába és

talán a halálba, erősnek kell lennie! Keménynek,

hajthatatlannak, könyörtelennek! Ez a dolgok

rendje! Meg kell tanulnia, hogy minden egyes

cselekedetének súlya van, mindenkinél jobbnak,

erősebbnek, okosabbnak, ravaszabbnak kell

lennie!

– És szerinted úgy lesz erős, ha fattyúnak és

idiótának nevezed? Egy jó király nem kegyetlen!

Szörnyeteget csinálsz belőle!

– Szörnyeteg? Mókás kifejezés. De talán talá-

ló is. Igen, szörnyeteggé kell lennünk, hogy mi tapossunk el másokat, és élhessünk! Csupán szörnyetegek képesek háborút nyerni, mert az

408

élet mit sem számít nekik! Ha eljön az idő, és a sors úgy hozza, fiam megmenti majd a népét azzal, hogy csatákat nyer és katonáit minden

lelkiismeret-furdalás nélkül küldi a halálba! Ezért

van, hogy mi uralkodunk, és nem az a paraszt,

aki a földet túrja odaát! A dinasztia évezredek óta

virágzik, és ehhez semmi köze Zinahil vérének!

Csak mi vagyunk! Igen, a szörnyetegek! – Liani

megsemmisülten hallgatott, nyilvánvalóan volt

némi igazság nevelőapja szavaiban, nem mindenki képes rá, hogy elviselje az uralkodás súlyát, sőt, nagyon kevesen… Ám volt itt még valami más is… A lány tekintetét a császárra szegezte, egész

halkan, nyugodtan beszélt:

– Mindez igaz… csak épp azt felejted el, hogy a

háborúkat is mindig az ilyen szörnyetegek kezdik.

Ez egy körforgás, amelyből minden bizonnyal már

nem szabadulhatunk… Nem érted? Minden király

szörnyeteget csinál a fiából, hogy megvédhesse

magát a másiktól… Pontosan azt hozod létre,

amitől rettegsz. – Ashin úr még csak fontolóra sem vette lánya szavait, helyette inkább felkuncogott, majd jó nagyokat kortyolt a borából. Liani az anyjára nézett, a királyné tökéletesen értette, miről beszélt, ez egy kissé megnyugtatta. Az viszont

már kevésbé, hogy öccse tekintetében is ugyanazt

a gúnyt, lesajnálást látta, mint az apjáéban.

– Elég ebből… még a vacsorám sem költhetem nyugodtan – morogta férfi, és a villája után

nyúlt.

– Te kezdted – tette hozzá Liani, hogy övé legyen

az utolsó szó. Ezután néma csend ereszkedett a

teremre, hosszú idő után először. Ezért aztán

valóságos, fülsértő robajnak tetszett, mikor az

409

uralkodó hirtelenjében a földre zuhant. Magával

sodort mindent, mi a keze ügyébe akadt, a terítőt

görcsösen markolta. Az volt az egyetlen, amibe

kapaszkodhatott, hisz fia kezére aligha számíthatott. A tányérok, ezüsttálcák, kristálypoharak

milliónyi cintányérként szóltak a márványpadlón,

Liani és a királyné azonnal az uralkodóhoz siettek,

ahogy a teremben strázsáló katonák és szolgálók.

A hercegnő különösen megrémült, azt hitte, ő

bosszantotta fel nevelőapját annyira, hogy végül

agyvérzést kapott, vagy valami hasonlót. Bármennyire is utálta, azt azért nem kívánta, hogy

meghaljon. Márpedig a császár halott volt, talán

abban a minutumban, ahogy a földre zuhant.

Tudata, lelke elhagyta, és bár mágusai napokon

át életben tartották a testét, végül belátták, hogy

új korszak köszöntött a birodalomra. Első Tanial

császár uralkodásának ideje.

A herceg nagyon ifjú volt még, ennek ellenére

olyan befolyásra tett szert az udvarban apja háta

mögött, hogy könnyedén elrendezte a dolgokat,

már ami az uralkodó halálát illeti. Tanial úrfi a

nyegle, agyongyötört kamasz álcája alatt szinte

mindent megtehetett, a Bölcsek java részét a

maga oldalára állította, atyja tudta nélkül szép kis vagyont gyűjtött össze. Ebből pedig kiválóan finanszírozhatta a mesterek lefizetését, akik a

császári család ételeit ellenőrizték halálos mérgek

után kutatva, majd az orvosokét, akik a gyönyö-

rű, tiszta kristályokért cserébe szemet hunytak

a király nyilvánvaló tünetei fölött, és egyszerű

szélütésként magyarázták halálát.

A királyné természetesen jól tudta, mi történt, elég volt fia szemébe néznie. Ám soha nem

410

emlegette föl a dolgot, tudta, nincs értelme. Fásul—

tan ugyan, de belenyugodott, hogy nem csupán

sajátja, hanem meg nem született fia életét is elrontotta, mihelyst kezét annak idején az uralkodónak nyújtotta. Na nem mintha lett volna más választása. Tanial úrfi pedig tobzódhatott a szabadságban atyja halála után, ennek eredményeképp pedig még kiállhatatlanabb és szemtelenebb

lett. Bár talán ez is csak álca volt, hisz ki tekint

komoly ellenfélként egy pimasz, gyerekes kamasz

fiúra?

Míg a wyor nép új uralkodójáról suttogott, Tanial

úrfi pedig koronázási ünnepségét tervezgette, hisz

már csupán azt kellett megvárnia, míg nagykorú

lesz, addig egy távoli birodalom szintén újdonsült

királyát ünnepelte. A különbség csupán annyi

volt, hogy az akani uralkodó, III. Agaros valóban

természetes halállal távozott az élők sorából.

Trónját fiára, Atianar hercegre hagyta, aki nem

csupán a koronát örökölte atyjától, hanem gondolatait, eszméit és terveit az eljövendőre nézve.

Mert bár az akani nép jó időre eltűnt a felszínen

lakók szeme elől, soha nem adták föl törekvéseik,

hogy bosszút állnak testvéreiken, és újból a fényben élnek.

Száműzetésük korokkal ezelőtt történt, oly

régen, hogy emlékeik már elvesztek, csupán kró-

nikáik lapján olvashatták történelmük, és hallgathatták legendáik, énekeik. Dalnokaik szerint,

azokban az időkben, mikor még démonok jártak

a földön, két testvér uralkodott népük felett. Egyikük kegyetlen, hataloméhes, másikuk önzetlen,

411

jóságos férfiú volt, természetesen előbbi a wyor, a

második pedig az akani nép őse.

Szörnyű háborúk dúltak akkoriban, mágusok

és boszorkánymesterek szabadon űzték praktiká-

ik, az átjárók más világokba tárva-nyitva álltak. A

tükrön túli birodalom minden lakója a halandókat

gyötörte. És bár a démonok hatalmas ellenfélnek

bizonyultak, mégis akadtak olyan elbizakodott

bűbájtudók, akik e szörnyetegek nyomába eredtek, hogy megkaparintsák a szívüket. Egy démon

szíve hatalmas ereklye volt, végtelen erővel látta

el tulajdonosát. Krónikáik csupán egyetlen személyt említenek, akinek sikerült mindez, Zinahal,

a szépséges, Uara szívét hordozta évszázadokon

át. A két testvér mindent megtett a hős leány szövetségéért, a kezdeti időkben együtt harcoltak, legkiválóbb bajnokaik visszaverték a démonok

seregét és megsemmisítették az átjárókat, örökre

bebörtönözve őket egy másik világba. Ám mihelyst

béke köszöntött a birodalomra, a wyor király

szörnyű tervet szőtt testvére ellen. Képtelen volt

osztozni a hatalmon és a földön, melyen uralkod—

tak, fivérét és háza népét elűzte, Zinahil szerelmét

pedig csellel szerezte meg. Az akanik királya, hogy

népének békességet találjon, a föld alá költözött,

és itt építette fel birodalmát, Darcant.

Az akani nép krónikásai ekképp mesélték

eredettörténetük, minden apró gyermekben ott

élt hát a vágy, hogy újból a fényben élhessenek,

és visszaszerezhessék jogos tulajdonuk, a földet,

ahonnan elűzték őseik. A császári palota elleni ostromra éveken át készültek, voltaképp mióta Agaros király trónra lépett, semmi más nem

412

foglalta le életük, csupán a bosszúvágy. Ez volt

Atianar herceg valódi öröksége.

A császári palota ostromára tett kísérlet csúfos

kudarcot vallott, ez azonban nem jelentette azt,

hogy az akani nép, vagyis sokkal inkább uralkodójuk, feladta volna azon mesterkedéseit, hogy

valamiképp megkaparintson egy szeletet a fenti

világból, jogos örökségéből. Mágusai és feltalálói

folyvást rettenetes harci szerkezetek, gépek megalkotásán dolgoztak, bűbájtudóik a legsötétebb

fekete mágia rejtelmeibe vetették magukat. Meg

kell hagyni, nem sok eredménnyel. Az évekkel

ezelőtti ostrom hatalmas érvágás volt föld alatti birodalmuknak, nagyon nehezen tértek magukhoz, mind az anyagiak, mind a szellemiek terén. Ám egy nap mégis rájuk mosolyogtak az

Ősök odaföntről, mert olyasmi jutott a kezükbe,

melyről álmodni sem mertek. Illetőleg álmodni

bizonyosan mertek, máskülönben az uralkodó

aligha fizette volna kalandozó csapatok százait, hogy megleljék a roppant erejű, felbecsülhetetlen értékű ereklyét.

Nahuatli már vagy fél éve úton volt kis csapatával, lábukat térdig járták Darcan birodalmának

útvesztőjében. Az évszázadok alatt a királyság

mind kisebb és kisebb lett, a dicső korok elmúltak, a régi csarnokok kiürültek, és csupán ősöreg

krónikák, térképek hirdették birodalmuk egykori

nagyságát.

A csapat rendkívüli kihívás előtt állt, egy legendás Ősük, Hokadalaj elveszett templomát kellett

felkutatniuk, melynek már a korai időkben is

nyoma veszett. Bár az évezredek alatt rendkívül

413

ocsmány népségek ették be magukat az alagút—

rendszerekbe és a lerombolt csarnokok törmelékei

közé, az ügy igazi nehézsége abban mutatkozott,

hogy az ősi templom hollétére vonatkozó bizonyítékok többsége nem máshol, mint a felszínen

rejtőzött.

A wyor nép sokszor nem is tudott róla, micsoda

titkok rejtőztek könyvtáraik mélyén, vagy épp az

otthonukban. Hupia azonban gondoskodott róla,

hogy ezek az irományok jó helyre kerüljenek. Bár

igen veszélyes küldetés volt, az asszony majd két

évet töltött a fényben járók közt, és megszerzett

minden információt, amire csak szükségük

lehetett. És persze emellett a gazdag wyor csa-ládokat értékeiktől is megszabadította. Hupia munkálkodását siker koronázta, kis csapatuk

elindult Hokadalaj templomának nyomába, ám a

föld alatti világ labirintusa oly hatalmas, végtelen

volt, hogy Nahuatli és társai valóban majd fél évet

bolyongtak az elhagyatott csarnokok közt.

Az akani nép hosszú életében fél év bizonyára

röpke időnek tűnt, ám nem akkor, ha kísértetjárta

barlangokban, dohos, romos termekben kellett eltölteniük mindezt. Ráadásként minden sarokban,

kő mögött ellenség lesett rájuk. Kígyók, bogarak

nyüzsögtek a csarnokok sötétjében, némelyikük

mérge egyetlen szempillantás alatt ölt. Nem egy

társukat, kísérőjüket vesztették el ily módon. Ám

a csúszómászóknál sokkalta rettenetesebb dolgok

is vártak rájuk, szinte mindennapos csatát vívtak

a legkülönfélébb dögevőkkel és ragadozókkal, melyek már évezredek óta tenyésztek a labirintusok

mélyén.

414

Mire elérték céljukat, a templom bejáratát, a csa—

patnak csupán kemény magja maradt, Nahuatli

legközelebbi barátai és társai, akik a legkiválóbb

tulajdonsággal bírtak ahhoz, hogy túlélhessék az

utat. Teherhordóik mind egy szálig elvesztették,

élelmük is odalett, így már jó ideje a környezetükben levadászott állatokból lakmároztak. Friss víz akadt bőven, a barlangrendszerekben édesvi—

zű patakok csörgedeztek. Annak ellenére, hogy

mindannyian a kalandlelkűek népébe tartoztak,

akik általában egyetlen percre sem tudnak meg-

ülni a hátsójukon, rendkívül hiányolták otthonuk

kényelmét, a jófajta borokat és ételeket. Ezért aztán, cseppet sem meglepő módon, hatalmas üdvrivalgás, kurjongatás visszhangzott a barlangrendszer falai közt, mikor a kis csapat átjutott a

törmelékek labirintusán, és először tették lábukat

Hokadalaj templomának lépcsőjére.

A terem óriási volt, míg Nahuatli és barátai az

oszlopcsarnokok közt jártak, nem is látták a vé-

gét, pedig népük az elmúlt korok alatt rendkívüli

képességre tett szert. Sötétben is úgy használták

szemüket, mint más fajok nappali világosságban.

Óvatosan haladtak előre, mivel tapasztalták már

néhányszor, hogy Őseik furmányos csapdákat is

hátrahagytak örökségük védelmére. A krónikák

úgy szóltak, hogy a régi csarnokok többsége a föld

alatt élő, különféle szerzetek sorozatos támadásai

miatt ürültek ki. Sőt, egy ízben, még a korai időkben, a wyor nép uralkodója is kísérletet tett arra

nézvést, hogy örökre eltüntesse elűzött testvéreit

még a föld alól is.

415

A kis csapat rémségesnél rémségesebb faragá-

sok közt folytatta útját, az oszlopokról, falakról ősidők szörnyei lestek rájuk. Emiatt is óvatosan haladtak, bár a sötétben kiválóan láttak, azért nehéz volt eldönteniük, melyik árnyék él, és melyik

alussza évezredes álmát kőbe vésve. Ám amint el-

értek a templom túlfelére, ahol hatalmas, cirádás

oltár várt rájuk, figyelmük is lankadt, és egyetlen

pontra szegeződött.

A lépcsősor tetején torz, védelmező angyalok kö-

rében megpillantották azt, amiért jöttek. Az óriási,

fenséges tükör a terem homályában pihent, akár

maga Nahuatli is átléphetett volna rajta minden

nehézség nélkül. Pedig a férfi fajtájának egyik legkiválóbb példánya volt, mind magasság, mind erő

terén. Eszét pedig pótolták társai, különösképp a

furmányos Hupia.

A kis csapat lecövekelt a lépcső aljában, innen

tekintettek föl az ereklyére. Legendáik úgy tartották, hogy a tükör az ősi átjáró egy darabja volt.

Most cirádás keretbe foglalva aludta évezredes álmát. Igen, valóban aludhatott, felülete leginkább

szürke, halott kőnek tetszett. Mivel az akanik

hasonlóan tartottak a tükröktől, akár a wyor nép,

még a sokat próbált kalandozóknak is gondot

jelentett, miként közelítsék meg.

– Egyszerű, sorsot húzunk – jelentette ki Acu,

aki Hupiához hasonlóan leginkább alvilági tudománya révén segítette csapatát a nehéz időkben.

Természetesen kiváló harcos is volt, máskülönben aligha élte volna túl az utat. A többiek csupán mormogtak az ötlet hallatán, jól tudták, hogy

társuk akkor is csalt, ha egyszerű, barátságos

kártyapartit játszottak tét nélkül. Nyilvánvalóan 416

semmi kedve a tükör közelébe merészkedni, ezért

ajánlotta föl a sorshúzást.

– Egyáltalán… minek nézzük meg közelebbről?

Elvégeztük a dolgunk… megtaláltuk… Elvinni

nyilvánvalóan nem tudjuk. – Emar, a csapat varázslója, mint mindig, most is bölcsen szólt. Persze hiába, ahogy általában. – Ez már az uralkodó

dolga, és a mesteré.

– Ne mondd, hogy téged nem érdekel, mi a fene

ez.

– Tudjuk, mi ez. A Fekete Tükör. Átjáró Júlahoor

birodalmába. – Hupia pár lépést közeledett a lépcső felé, elgondolkodva nézett föl.

– Fekete Tükör… én semmi feketét nem látok

benne. Olyan, mintha… kővé vált volna, vagy

ilyesmi.

– Hát épp ez az, amiért… nem kéne közelebbről

szemügyre vennünk… Valami… rosszat érzek.

– Te mindig rosszat érzel, Emar – mormogta

Nahuatli, majd elindult fölfelé a lépcsőn. A varázsló fintorogva elfordította a fejét, és ezt morogta magában: – Naná, ha a közelemben vagy. – A fiú félreérthetetlenül célzott vezetőjük meglehetősen barbár

külsejére és szagára. Na nem mintha nekik az

lett volna a legnagyobb gondjuk, hogy fürödjenek

útjuk során.

A többiek kicsit fellélegeztek, mikor a férfi döngő

lépteivel a tükör felé indult, örültek, hogy magá-

ra vállalta. Bár ha ilyesfajta helyzetbe kerültek, mindig ez volt a dolog vége. A nagy Nahuatli fel-

áldozza magát… Persze, a dicsőség is neki jutott.

Hallott valaki éneket a szépséges Hupiáról, vagy

a csavaros eszű Acuról? Vagy épp a nagyhatalmú

417

Emarról? Hát nemigen. Pedig már majd egy évszázada rótták együtt a kalandorok útját.

A férfi hamar feljutott a lépcső legtetejére, ott

megtorpant, és tekintetét a tükörre szegezte. Megvizsgálta a keret faragásait, sikító, vak, rettenetes maszkok néztek vissza rá. Az oltár mellett arcta-lan, szárnyas lények szobrai álltak, kik ősidők óta védelmezték e helyet. Nem szívesen ismerte be, de

önmagának is igen rossz érzése támadt, különösen

a tükör közelében, mintha… Gondolatmenetében

azonban nem juthatott tovább, hirtelenjében,

mintha csak egy óriás nyitotta volna ki fekete szemeit, a tükör felszínébe élet költözött. Emar, aki továbbra is a lépcső aljából figyelt, leginkább

ahhoz hasonlította a jelenetet, mint mikor a kővé

vált személy kiszabadul börtönéből, visszakapja

húsát és vérét. A tükör szürke felszíne eltűnt, helyébe koromfekete üresség lépett. Csupán aki közel állt hozzá, Nahuatli látta, hogy a fekete semmi álcája valóban egy tükör felszínét rejti.

Bár rossz érzése tovább fokozódott, képtelen volt

legyűrni kíváncsiságát. Nem csupán a környező

termet, hanem önmaga hasonmását is viszontlátta a túloldalon. Akár egy valódi tükörben, csupán

minden fekete volt és valahogy… üres.

– Mi történik?! – hallotta Hupia hangját

odalentről.

– Semmi – kiáltott vissza a férfi. – Valóban

semmi, csak… – Érezte, hogy már épp eleget

látott, tudta, jobb, ha távozik, elhátrál… Ám valami különös módon képtelen volt rá, hogy akár

egyetlen lépést is tegyen, mintha tagjaiba szörnyű

tompultság költözött volna. Talán csupán a döbbenet tette, vagy valami átok, nem tudta. Csak

418

nézte, bámulta önmaga torz képmását. A többiek

odalent már csupán annyit láttak, hogy karok ezrei nyúltak ki a tükör felszínéből, furcsa, groteszk

csápok, megragadták a férfit, és húzták a fekete

semmi felé.

Nahuatli küzdött, minden erejét latba vetette, ám mire társai segítségére siettek, addigra felsőtestét már elnyelte a végtelen üresség. Egy teljesen más világ bontakozott ki előtte, rémálmai elevenedtek meg a szeme láttára. Káosz, szörnyű

sötétség vette körül, a sötétben oly rémséges szörnyetegek mozogtak, hogy még a hős akani férfi

is kis híján meghalt félelmében. Bár testének fele

a túloldalon maradt, mégis úgy érezte, mintha

odaát járna, futna az életéért. Messze a távolban

vöröses fény pislákolt, mintha egy alagút végét látta volna. Hangok ezrei üvöltöttek a fülében, mégis, egy kitűnt mind közül.

– Nahuatli, az akanik népéből… – A többivel

ellentétben ez a hang kellemesen lágy volt, se nem

férfié, sem nem nőé, mégis egészen érzékei legmélyére hatolt. Hirtelenjében erős rántást érzett a

testén, majd pár pillanat múlva ismét saját vilá-

gában volt. Társai nem hagyták cserben, bármily

erősen is húzta magába a fekete üresség.

Míg Hupia és Acu tartották a testét, Emar bevetette hasznos bűbájainak egyikét. A varázsló

mozdulatai nyomán aranyszínű kötél teremtődött

a semmiből, minek egyik vége Nahuatli dereka

köré, a másik pedig az oszlopok egyikére tekere—

dett. A mágikus kötelék eztán folyamatosan zsugorodott, rövidült, olyan erővel rántva magával

a férfit, hogy pár pillanat alatt kiszabadították a

tükör fogságából.

419

Miután Nahuatli kibucskázott a sötétből, társaival együtt legurult a hosszú lépcsősoron. Mire

földet értek, mindannyian összevissza ütötték

magukat, de legalább sikerrel jártak. Hupia a

lehető leggyorsabban összeszedte magát és a férfi

fölé hajolt. A hatalmas Nahuatli eszméletlennek

tűnt, szemei nyitva voltak ugyan, ám egy cseppnyi fény sem parázslott bennük.

– Életben van? – kérdezte Emar, sajnos a gyó-

gyításhoz nem értett.

– Azt hiszem… – Hupia meghallgatta a férfi szívverését, semmi különöset nem tapasztalt. Ezután

a fejét vette szemügyre, sérülést sem talált, ami

az eszméletvesztést okozhatta volna. Végül pár

perc elteltével Nahuatli visszanyerte az öntudatát,

szemeibe narancsos fény költözött:

– Megvagy..? – hallotta az asszony suttogását.

– Igen…

– Mit láttál odaát?

– Én… nem… nem tudom. De tűnjünk innen.

– Barátai felsegítették a földről, majd azonnal a

kijárat felé indultak. Egyedül Emar tekintett még

vissza a különös tükörre, felülete semmit nem

változott azóta, hogy a férfi a közelébe ment.

Olyan volt, akár egy átjáró a csillagokba, a fekete

világmindenségbe. Nem öltötte fel újra halott kő-

maszkját, valóban felébredt.

Bár Nahuatli csapatának lényegesen kevesebb

idejébe került hazajutnia, mint megtalálniuk

Hokadalaj elveszett templomát, a Fekete Tükör

még hónapokon át várt csöndes magányában,

míg újra látogatói érkeztek. Ezúttal egy egész sereg zavarta meg nyugalmát, a hatalmas csarnok

420

valóságos táborhellyé változott. Maga Memmon

mester, a hatalmas mágus vezette csapatát a

templom belsejébe. Mikor odahaza fülébe jutott,

hogy megtalálták az ősi templomot, benne pedig

a tükröt, azonnal útnak indult. Sokáig nem is

igen akarta elhinni, hogy a sok balszerencse után

végre rájuk mosolyogtak az Ősök. A visszatérő

kalandozócsapat ugyan figyelmeztette őket, hogy

valami szörnyűség lakik a tükrön túl, ám a mester csupán mosolygott rajtuk. Hisz minden tükör

mögött démonok laktak, így volt ez már a korok

kezdete óta. Pontosabban azóta, hogy Júlahoor a

Tükrön túlra űzetett. Igen, Júlahoor, ő volt győzelmük záloga, az utolsó ősi démon, kinek szíve még

a mellkasában dobogott.

Memmon mester tudta, hogy borzalmas dologra vállalkozik, aminek kimenetele bizonytalan,

ám az életét is föláldozta volna népéért. Miközben

varázserejű rúnákat rajzolt a templom kövezetére, és szent énekekkel készítette föl magát az utazásra, társai és a katonák is biztosra vették, hogy pont erre készül. Meghal értük, a népéért.

Senki nem hitte, hogy sikerrel járhat. Ha valakit

csapdába ejtett a tükrön túli világ, onnan nem volt

visszatérés. Ennek ellenére az öregúr oly bátran,

büszkén lépdelt fölfelé a lépcsőn, mintha csak egy

kitüntetéséért igyekezett volna, a tükrön is önmaga lépett át, magabiztosan, felszegett fejjel.

A katonák ugyan már nem láthatták, ám amint

Memmon mester átcsusszant a másik világba,

elbizakodottsága azonnal lefagyott arcáról. Káosz

és zűrzavar vette körbe mindenhonnan, ahogy

azt a nagy Nahuatli is tapasztalhatta annak idején. A férfi a földre kuporodott, úgy óvta fejét a

421

tovaröppenő démonoktól és egyéb lényektől. Nagy

hatalmú varázsló volt, ám akkor valahogy eszébe

sem jutott, hogy megvédhetné magát.

Kis idővel később arra lett figyelmes, hogy minden elhalkult körülötte. Fölnézett, semmi mást

nem látott, csupán végtelen feketeséget. Azaz

mégsem, a távolban fölfénylett az alagút vége.

Memmon mester a vörös fény irányába indult,

nem tudta, hová tűntek a lények, akik valósággal

burjánzottak körülötte, ám jó jelnek tekintette

mindezt.

Az öreg mágus hamarosan elérte az alagút vé-

gét, egy vörös fénnyel megvilágított terembe jutott.

Azonnal észrevette, hogy Hokadalaj templomának

pontos mását látja maga előtt, ám a roppant csar—

nokban fordítva volt minden, mintha csak egy

tükörből nézte volna. A lépcső legtetejébe cirádás

trónszéket állítottak, az ősrégi, torz, csavarodott

minták közt ott ült ő, maga Júlahoor, az utolsó,

hatalmas démon, ki a földet járta egykoron.

Júlahoor nem volt sem férfi, sem nő, hisz a

démonok nemtelen lényekként születtek a világ

kezdetén, mégis valami olyan hihetetlenül erős

vonzalmat ébresztett a terembe lépő férfiban,

amit egyetlen akani asszony sem volt képes el-

érni évszázadokon keresztül. Pedig mondhatni,

a hatalmas mestermágus körül bizony fajtája

legszebbjei sündörögtek. Júlahoor teste egy szörnyetegé volt, vérvörös bőrén izzó erek futottak át,

melyek lüktettek, akár a mellkasa mélyén dobogó

szíve. Hosszúkás, ránctalan arcán kéken izzó szemek ültek, haj helyett fura csápok tekergőztek a

fején. Teste izmos volt, ám ugyanakkor karcsú is,

422

dereka vékony, csípője széles. Talán leginkább ez

adta asszonyi formáit.

Memmon mester, mihelyst a lépcső aljához ért,

a földre vetette magát és sírt, akár egy gyermek.

Ő, a mestermágus, ki soha, senki előtt nem hajolt

meg, még királya előtt sem. Ám Júlahoor hatalma, ami még nála is erősebb volt, ebben rejlett.

Kiválóan manipulálta a halandók érzelmeit, bárki,

aki csak a közelébe ért, nem tudott mást érezni

iránta, mint mérhetetlen csodálatot, hódolatot és

talán szerelmet.

– Ó, hatalmas Júlahoor… miként szolgálhat—

lak..? – Ezek voltak Memmon mester első szavai,

mihelyst a földre vetette magát. Eredeti terve, hogy szövetséget ajánl, és népe megmentése azonnal kiröppent a fejéből. Júlahoor sokáig nem

mozdult, csupán bámulta az előtte kuporgó férfit,

majd elmosolyodott:

– Köszöntelek birodalmamban, Memmon mester. Mikor az a másik… benézett hozzánk, már

ekkor tudtam, hogy eljössz. Láttam a gondolatai

közt, hogy te küldted. Ezért meghagytuk életét

is.

– Ó, hatalmas Júlahoor… – A démon hirtelenjében felkelt trónszékéből, és a lépcső aljába sétált, tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a mesterről.

– Tudom, miért jöttél. Népünk hasonlít egymáshoz, mindannyian száműzettünk, megfosztottak

minket attól, ami a miénk, elvették szabadsá-

gunk. Titeket a föld alá, engem ide űztek, a semmibe. Amit itt látsz, minden csupán illúzió, az én

elmém terméke. Időm java részét azzal múlattam,

hogy életet adtam teremtményeimnek, elhiheted,

423

sokan vannak. Mondd csak, Memmon mester,

az akanik népéből, mi van odaát? Elmúltak már

azok a korok, mikor a halandók démonok szívét

vágyták, hogy hatalmasabbak lehessenek?

– Hatalmas Júlahoor, te vagy az utolsó, az

egyetlen…

– Valóban? Ez mókás. Odaát már nem kéne

éhezniük a gyermekeimnek, és el sem pusztítaná őket senki. Tudom, miért jöttél, szövetségre vágysz. Ahogy én is.

– Mit tehetnék érted, hatalmas Júlahoor?

– Sok mindent. Többet, mint képzelnéd. Hozzásegíthetsz, hogy elhagyjam, elhagyjuk e helyet.

– Memmon mester most először pillantott föl meg-

érkezése óta, talán maga a démon engedélyezte

neki. Mindenesetre a férfi egyenesen Júlahoor

kéklő szemeibe nézett. Ha magánál lett volna,

minden bizonnyal feltűnik neki, hogy a szörnyeteg

tekintetéből hiányzik valami… Valami, ami minden élőében ott van, minden lényében, ki lélekkel

rendelkezik. A fény és csillogás, a tükör, melyben

viszontláthatjuk önmagunk és cselekedeteink.

Júlahoor szeme azonban üres volt, akárcsak

tükre, ami trónszéke mögött állt. A mester mit sem vett észre ebből, csupán mélységes szeretetét érezte ez iránt a különös lény iránt. – Mint tudod,

kedves vendégem, nem hagyhatjuk el e helyet.

Bebörtönzőink jól kifundálták mindezt, ám… valamire nem gondoltak. Ha segítesz nekem, én is

segítek rajtad, a népeden. Szavamat adom, hogy

minden egyes teremtményem a szolgálatodba

állítom, neked pedig olyan hatalmat adok, miről

halandó csupán álmodhat.

– Mit tehetek érted?

424

– Semmiség, apró csekélység… – dünnyögte a

démon, és újabb sétára indult, lassan körbejárta alattvalóját, mintha csak szemügyre kívánná

venni minden egyes porcikáját. Memmon mester

időközben feltápászkodott a földről, álmatag szemekkel követte Júlahoor lépteit.

– Csupán a fényed kell, hogy kijuthassunk innen. Átlagos halandóé talán nem volna elegendő,

ám a tiéd, Memmon mester, hatalmas és erős.

– A… fényem?

– Igen, ti talán… léleknek nevezitek. Ám hívjá-

tok bárhogy, utána egy leszel közülünk, és olyan

hatalmat kapsz, hogy már nem lesz rá szükséged

többé. – Júlahoor elhallgatott, bár ereje hatalmas

volt, bűbáját sosem használhatta, hogy halandók

fényét elvegye. Önként kellett adniuk. Memmon

mester most először gondolt népére, elméjében

képek peregtek, egy dicsőséges, mindent elsöprő

hadjáraté.

– Hogy… tehetném meg mindezt?

– Csupán akarnod kell. – Újabb csend ereszkedett a teremre, az öregúr dermedten ácsorgott.

Júlahoor türelmesen várt, majd mikor eljött az

idő, kecses karját a mágus felé nyújtotta. Rettenetes üvöltés visszhangzott a terem falai közt, a

lélek utolsó halálsikolya, mielőtt kitépik a testből, mi évszázadokon át hordozta.

Odakint, a túloldalon, a tábort vert katonák

semmit nem hallottak a történtekből, mégis a lépcső köré gyűltek, ami a tükörhöz vezetett. Mindannyian éreztek valamit, valami furcsát, valami

rettenetest… Hupia, aki újfent elkísérte a csapatot,

kikukkantott sátrából, a tömeget látva ő is azonnal a helyszínre sietett. Az első percekben semmi

425

különös nem történt, a tükör felszíne dermedten

csillogott. Kisvártatva azonban valami mozgolódni kezdett, a keret díszítése, a furcsa arcok sokasága, mintha életre kelt volna. Vak szemeik pislogtak, néma szájuk ordított, egy láthatatlan szobrász keze pedig újabb testvérük faragta a tü-

kör legtetején. Igen, ez a groteszk mű hamarosan

újabb arccal bővült, Hupia elszörnyedve ismerte

fel benne Memmon mester képmását. Ezután a

keret ismét mozdulatlanságba dermedt.

A katonák többsége, bár semmit nem értettek,

fejvesztve menekültek, csupán Hupia maradt a

lépcső aljában és még néhányan, akik túl kíváncsiak voltak ahhoz, hogy elfussanak. Ezúttal maga

a tükör fekete felszíne kelt életre, és Memmon mester lépett át rajta. Hasonlóan, ahogy távozott, feszes, büszke testtartással, botjával a kezében.

Hupia épp fellélegzett volna, hogy a férfit épen és

egészségesen látja, mikor megpillantotta a szemeit. Memmon mester tekintete üres volt, nem

tükröződött benne semmi, sem a terem falai, sem

a katonák, akiken végignézett, sem Hupia vonzó

alakja, sem a csarnok fényei.

Rettenetes időszak köszöntött a wyor nép

birodalmára. Falvak, városok néptelenedtek el

egyetlen szempillantás alatt, a maroknyi túlélők

rettenetes szörnyekről meséltek, akik legyilkoltak,

fölfaltak mindenkit, ki útjukba akadt. Asszonyo—

kat, gyermekeket, katonákat, még állataikat is.

Kezdetben a félelemből és halálsikolyokból

kevés jutott el a császári palotáig, vagy ha mégis

meghallgatták távoli vidékek követeinek beszá-

molóit, a nemes urak és hölgyek jót kacagtak

426

rajtuk. Hisz démonok már nem járnak a világban,

csupán mesék és legendák szereplői. Ám hamar

eljött az az idő, mikor a rettenetes hordák főurak

palotáit rombolták porrá, seregekeit pedig leölték

és fölfalták. Egyértelmű helyzet volt, egyre csak nyomulnak előre és előre, maga a császári udvar irányába.

Ez volt az egyetlen pillanat, mikor Tanial úrfi

megbánta, hogy túlontúl korán került hatalomra.

Bár fiatal kora miatt a koronát még nem hord—

hatta, a birodalom irányításának nehézségei már

teljességgel az ő vállát nyomták. Pontosan ilyen

vészterhes időkben! Apja még élhetett volna kicsit,

hogy ő foglalkozzon ezzel a roppant kellemetlen

üggyel.

Az ifjú király igen hamar rájött, az uralkodás nem csupán abból áll, hogy egész nap lógatja a lábát, finomabbnál finomabb étkeket eszik, és

mindenki az ő trónja előtt hajbókol. Természetesen tanult harcászatot és stratégiát, ahogy azt

atyja megkövetelte tőle, ám mindinkább érezte,

ez az ügy túlnő rajta, átcsapnak feje fölött a hullámok. Nem értette, miként, ám minden pró-

bálkozása arra nézvést, hogy visszaverje azt az átkozott csürhét, kudarcba fulladt. Birodalmára sötét árnyék vetült, félelem és rettegés, különösen

azután, hogy rájöttek kivel is állnak szemben.

Tanial úr leghatalmasabb mágusai segítségével

bepillantást nyert az ellenség tervébe, tudtak a Tükörről, torz testvéreikről és Memmon mesterről. Ahogy Júlahoorról is, hisz a démon hatalmas ereje minden jóérzésű lényben riadalmat keltett

birodalomszerte. Bűbájtudók, boszorkányok,

jósok minden éjszaka rémálmaikból ébredtek,

427

mióta feltárultak a Tükrön túli birodalom kapui.

Hogy tisztában voltak vele, kivel állnak szemben,

semmi előnyükre nem származott. Sőt, teljes

nyugtalanság, reménytelenség ütötte fel fejét

mindenhol, tudták, egy egész hordányi démonnal

nem küzdhetnek. A leendő császárnak viszont jó

időbe beletelt, míg elismerte vereségét.

Tanial úrfi a végsőkig küzdött, illetőleg seregei, kiket a szörnyetegek megfékezésére küldött.

Makacsul, önfejűen űzte halálba katonáit, hisz

apjától szerzett sebe mindvégig ott munkálkodott

benne. Bizonyítani akart, ám ahogy eddigi életében mindig, kudarcot vallott. Júlahoor seregei

sosem fogytak el, sőt, ha hinni lehetett a beszá-

molóknak, valójában megölni sem lehetett őket.

Mindezek ellenére volt még egy remény. Az oly

sokat emlegetett Szív.

Hogy maga a Szív mi is valójában, már senki

nem tudta, hisz korok óta Shamedaj rejtekében

bújt. Egy ereklye, hatalmas erejű drágakő, a

bölcsek így elmélkedtek. Arról sem volt fogalmuk,

mit is várhatnak tőle, végtelen erőről, hatalomról

beszéltek a krónikák. Csupa olyan dologról, ami

igen jól hangzott, különösen az ifjú uralkodó szá-

mára. Borzasztó volt, de ahogy végiggondolta az

elmúlt hónapok eseményeit, már nem is igazán

bánta Júlahoor felbukkanását. Hosszú idő után

az Elvoran dinasztiában ő lesz az első, aki hordozhatja a Szívet, és megkapja végtelen hatalmát!

Ennél jobbat el sem tudott volna képzelni. Ezért

aztán Tanial úrfi hatalmas izgalommal várta

a szertartást, jobban, mint saját koronázását.

Mert a végtelenül bölcs és ősöreg Shamedajtól

428

nem lehetett csak úgy elkérni a Szívet, hatalmas

engesztelő ünnepség, szertartás kellett hozzá.

A menet oly hatalmas volt, mintha az egész birodalom csatlakozott volna királyukhoz ezekben

a vészterhes időkben. A menet élén éneklő, kántáló főpapok haladtak, utánuk következett maga

Tanial úr, aki oly büszkén léptetett pompázatos

hátasán, akár egy földre szállt istenség. Mondjuk

annak is érezte magát. Birtokában a Szívvel több

lesz, mint egyszerű halandó, és miután elűzte

azt a Júlahoort minden rusnya teremtményével

együtt, szövetségesein pedig szörnyű bosszút állt,

valóban istenségként fog uralkodni birodalma

felett. Olyan hatalom birtokosa lesz, melyről apja

csupán álmodhatott. Igen, túlszárnyalja őt, legyő-

zi, és ezúttal nem vall kudarcot.

Az uralkodó után rögtön testőrök hada következett, és udvari mágusai, majd háza népe, testvére,

Liani hercegnő és egy rakás rokon, kiknek még

a nevét sem tudta. Egyedül édesanyja hiányzott.

Rendkívül bosszantotta, hogy a királyné nincs

jelen ezen a fontos eseményen, mintha legalábbis

a koronázását hagyta volna ki… Tanama asszony

szörnyűséges fejfájásra és lázra hivatkozott,

otthon maradt lakosztályában. A rokonok után

katonák csatlakoztak a menethez, majd boldog-boldogtalan a környező városokból és falvakból.

A hatalmasra duzzadt, feketébe öltözött kígyó

erdőkön, mocsarakon haladt keresztül, míg

megérkeztek a fenséges Shamedaj színe elé.

Vagyis pontosabban gyökerei közé, mert a nagy

Shamedaj nem volt más, mint egy ősöreg, bű-

bájos fa, kinek ágai már korok óta nyújtóztak a

429

birodalom csillagai felé. A krónikák úgy tartották,

hogy a bölcs Shamedaj csupán Zinahil örökö-

seinek adja át a Szívet, ha eljön az ideje. Mikor

szörnyű veszedelem fenyegeti a birodalmat. Mindenki úgy gondolta, hogy ez bizony az az idő…

vagy legalábbis remélték. Mindenesetre a papok

megkezdték rituális táncaikat, fülszaggató, szent

énekeket daloltak. A dobok hangja felverte az ősi

erdő nyugalmát, a sűrű tömjénfüst pedig minden

állatot elűzött a környékről. Nem csoda, ha a nagy

Shamedaj végül valóban felébredt erre a szörnyű

zsivajra.

A fa első látásra is valóban ősöregnek tűnt, oly

magasra nőtt, akárcsak a császári palota tornyai,

törzsét valószínűleg ezer, jól megtermett katona sem érte volna körbe. Nem csoda hát, hogy a menetben részt vevő kisgyermekek és gyengébb

idegzetű felnőttek igen messze szaladtak rémületükben, mikor a nagy Shamedaj megrázkódott és

beszédre nyitotta kérges száját:

– VALÓBAN HATALMAS VESZÉLY FENYEGETI BIRODALMAD, IFJÚ KIRÁLY – mennydörögte

a fa, ágait egész közel nyújtotta Tanial úrhoz, aki ennek ellenére büszkén, bátran ücsörgött a lován.

– Akkor bizonyára azt is tudod, miért jöttem

– válaszolta a fiú kissé szemtelenül. A körülötte

ácsorgó mágusoknak ez egyáltalán nem tetszett,

ám szólni sem mertek. Az öreg fa kis ideig csak

dünnyögött magában, majd kijelentette:

– PERSZE, HOGY TUDOM. A SZÍVÉRT, MELYET

KOROK ÓTA ŐRZÖK. ZINAHIL ÖRÖKÖSÉNEK.

– Pompás. Akkor essünk túl rajta. – Tanial úrfi

lepattant lováról, és várt. Nem tudta, hogy ez a

430

monstrum miként adja majd át neki a Szívet, de

mindenre felkészült. Ám Shamedaj mozdulatlan

és néma maradt. A király türelme fogytáig várt,

körülbelül tíz másodpercig, majd ingerülten kiáltotta: – Kezdjük!

– MICSODÁT, IFJÚ KIRÁLY?

– A szertartást! Vagy mit tudom én!

– MIFÉLE SZERTARTÁST?

– Melynek során átadod a Szívet! Nekem!

– ÁTADOM A SZÍVET, MIKOR ELJÖN AZ IDEJE. MIKOR SZÖRNYŰ VESZEDELEM FENYEGETI A BIRODALMAT. AKKOR ZINAHIL VÉRE

ISMÉT HORDOZZA MAJD UARA ÖRÖKSÉGÉT.

– Köszönjük a történelemórát, de most már

tényleg térjünk a lényegre. Figyelj csak, fafej!

Átadod, amit őrzöl, a Szívet, az örökösnek, nekem. Érthető voltam? Vagy esetleg mondjam lassabban?

– Fenség… – Tolba mester, aki a legközelebb állt

az ifjú uralkodóhoz, óvatosan megkocogtatta a fiú

vállát. – Fenség… a nagy Shamedaj nem szereti,

ha… nem kéne… – Ám Tanial úrfi lerázta magá-

ról a mágus kezét, és hetykén a fa elé sétált. Az

összegyűlt tömeg feszülten figyelt, egyetlen hang

sem hagyta el a torkuk. Liani csodaszép hátasá-

ról nézte az eseményeket, valami szörnyű dolgot

érzett már azóta, hogy elhagyták az otthonukat.

– A Szívet! Most! – kiáltotta a fiú, mihelyst lecö-

vekelt Shamedaj gyökerei közt. A fa nem mutatta,

hogy bármit is magára vett volna az ifjú wyor pimaszságaiból, a maga nyugodt tempójában, mennydörögve válaszolt:

431

– BÁR A BIRODALOMRA SÖTÉT ÁRNYÉK VETÜL, A SZÍVET, IFJÚ KIRÁLY, NEKED KI NEM

AdoM.

– Mi… micsoda?! – ordította Tanial úrfi, és

toporzékolt, akár egy dacos gyerek. – A Szívet akarom, azonnal!

– MINT MONDOTTAM. IFJÚ KIRÁLY, A SZÍVET

neked ki neM AdoM.

– Van fogalmad róla, ki vagyok?! Te túlmérete—

zett, ostoba gyújtós! Apám Ashin Elvoran császár,

a dinasztia dicső örököse!

– AZT TE CSAK HISZED, IFJÚ KIRÁLY. – Döbbent csend ereszkedett a tisztásra, ahol az ősöreg

fa annak idején megvetette gyökereit. Hallgatósá-

ga hamarább megértette Shamedaj szavait, mint

maga az uralkodó, a fiú tekintetében őrült láng

táncolt, homloka izzadt, és valami fura remegés is

úrrá lett tagjain.

– Az apám Ashin Elvoran, hatalmas uralkodó,

családfánk örök és dicső! Zinahil vérét hordozzuk

mindahányan!

– MINDAHÁNYAN, A FATTYAKAT KIVÉVE. –

Ezúttal halk sutyorgás kelt életre Tanial úrfi háta

mögött, vagy csupán a fiú hallotta így? Bomlott

elméje már tisztán hallani vélte, ahogy rokonai kuncognak, nevetnek rajta. Persze senki nem volt olyan elmeháborodott, hogy nevessen a királyon,

bármily meglepő fordulat is volt ez. Sőt, általános

megrökönyödés és rémület lett úrrá a tömegen.

Mindenki a saját felfogásával közelítette meg

a dolgot, a köznép úgy vélekedett, ilyesfajta er-kölcstelenség a császári udvaron belül, hatalmas balszerencse és rossz ómen. Az Elvoran család

tagjai és a nemes urak csoportja rögvest lázas 432

fejszámolásba kezdett, hogy vajon hányadik is

lehet azon a bizonyos trónöröklési listán. Ám a helyzet súlyosságát mégis leginkább a mágusok értették. Rémülten bámulták Shamedaj ősöreg,

kérges vonásait, a föld, melybe született, a szeme

és füle is volt egyben, mindenről tudott, ami a birodalomban történt. Tehát a bölcs Shamedaj semmiképp sem tévedhetett. A fáról rögvest

uralkodójukra esett a pillantásuk, Tanial úrfi valósággal dobálta magát, olyan roham jött rá. Már

valóban csak az hiányzott, hogy a földre vesse magát, akár egy hisztis gyerek.

– A Szívet akarom, azonnal! Fogalmad sincs,

kivel húzol ujjat! A Szív engem illet, csakis engem!

Császár vagyok!

– TÁVOZZATOK – mennydörögte Shamedaj,

és arca, szája eltűnt kérgei közt, visszahúzódott,

mintha máris álomba merült volna.

– Gyere elő, te férges gyújtósnakvaló! Parancsolom! – Ám a fa nem mozdult, Tanial úrfi pedig má-

gusai felé pördült. – Ne csak álljatok ott, mint akik gyökeret eresztettek! Csináljatok valamit! – A fiú őrült tekintete még a leghatalmasabb varázslókat

is óvatosságra intette. Szószólójuk, Tolba mester,

aki minden bizonnyal a legbátrabb is volt köztük,

halkan megkérdezte:

– Fenség..?

– Csináljatok valamit, azért vagytok! Talán

én mondjam meg, miféle bűbájt használjatok!

Gyújtsátok rá az erdőt, attól majd meggondolja

magát! Vagy tépjétek ki a gyökereit, küldjetek rá

dermesztő jeget, sáskajárást! Férgeket, terme—

szeket! – Természetesen az udvari mágusoknak

nem került volna sokba mindez, mondhatni, apró

433

ujjgyakorlat, ám Tolba mester alázatosan megrázta a fejét:

– Nem tehetjük, nagyuram…

– Mi az, hogy nem tehetitek?!

– Sajnálom, fenség… Shamedajt a legősibb,

leghatalmasabb varázs védi… egyszerűen nem

tehetjük…

– Idióták, hasznavehetetlenek vagytok mind!

Kontárok, szemfényvesztők! Akkor majd magam

csinálom! – Mindenki elhűlve nézte, ahogy a fiú

az egyik katonához rohant, elkobozta tőle harci

fejszéjét, majd nemes egyszerűséggel Shamedaj

törzsének esett vele. Az ifjú király vézna testalka—

tával valószínűleg nem sok kárt tehetett volna a

fában, ám rögvest az első csapás után Shamedaj

ismét életre kelt. Barátságos, kissé mélabús ábrázata helyett ezúttal dühös, torz maszkot öltött,

egyik ágával elkapta Tanial úrfit a lábainál fogva,

alaposan megpörgette a levegőben, majd olyan

messzire hajította, hogy a tömeg csak lesett utá-

na. Szerencsére Tolba mester még időben latba

vetette tudományát, és nem hagyta, hogy a király

összezúzza magát, egy gyors bűbáj segítségével

tompította zuhanását.

Bár őszintén megmondva, a jelenet elég vicces

volt, mégsem nevetett senki. Liani is csak elhűlve

figyelte az eseményeket, majd testvére földet érése

után azonnal a segítségére sietett:

– Ne nyúlj hozzám! – ordította a fiú, és kis híján

a földre lökte nővérét.

– Nem esett bajod?

– Takarodj az utamból! – A hercegnő rémülten

figyelte, ahogy testvére átverekedte magát a bá-

mészkodók tömegén és nyeregbe pattant.

434

– Hová mész?! – kiáltotta utána a lány, ám

Tanial úrfi természetesen erre sem válaszolt. Liani

szíve a torkában dobogott, valahol, a lelke mélyén

tudta jól, mi jár öccse fejében. Mire készül. Így azonnal lóra pattant ő maga is, és testvére nyomába eredt.

A királyi gyermekek kiváló lovasok voltak, és

mivel a legjobb hátast ülték az egész birodalomban, valóságos szélvészként söpörtek át az erdőn,

mezőn, falvakon, ahol a menet keresztülhaladt.

Liani egyetlen pillanatra sem tágított testvére

mellől, egész úton a nyomában lihegett, majd a

kastélyba érve is folyvást körülötte ugrált. Tanial

úrfi, akár egy dúvad, úgy csörtetett végig a termek

labirintusán, egyetlen pillanatra sem mutatta,

hogy észrevette volna nővére jelenlétét. Pedig Liani

csitította, vigasztalta, teljességgel hasztalan.

A fiú elsőként a kertek irányába rohant, édesanyjukat ott látták utoljára, Tanama asszony

nyugágyon pihent szeretett növényei és gyógyteá-

ja társaságában. Fejfájására csöndet, nyugalmat,

friss levegőt javasolt orvosa. Ám az asszonynak ezúttal nyomát sem találták, Tanial úrfi pillanatok alatt úti célt változtatott, és ezúttal rendületlenül menetelt a császári lakosztályok irányába.

– Mit akarsz?! Állj már meg! – kiáltotta Liani kétségbeesetten, már édesanyja hálószobája előtt jártak. Öccse azonban, ahogy eddig, rá se hederített. Sőt, arca eltorzult maszkká változott, és ezúttal kardját is kivonta a helyéből. – Mit mű-

velsz?! Azonnal állj meg! Bediliztél?! – A hercegnő

kétségbeesett sikoltására senki nem válaszolt,

pedig az őrök hada most is ott strázsált a folyosón

435

és a királyné lakosztálya előtt. Mivel mindenki közömbös képpel szemlélte őket, vagy épp nem volt bátorsága, hogy közbelépjen, a lánynak magának kellett intézkednie. Liani öccsére ugrott és

hozzálátott, hogy kardját kicsavarja a kezéből. Az

ifjú király, fizikai állapotát tekintve, valószínűleg előbb-utóbb elvesztette volna a küzdelmet nő-

vérével szemben, ám rögtön az első pillanatban

intett az őröknek, akik ezúttal nem késlekedtek.

A hercegnőt leválasztották az uralkodóról, majd

gondoskodtak róla, hogy több kellemetlenséget

ne okozhasson. Karjait hátracsavarták, Liani

moccanni sem tudott. Tanial úrfi eztán minden

akadály nélkül rohamozhatott a királyné lakosztálya felé, anyja ajtaját ezzel a felkiáltással rúgta be: – Te utolsó ribanc! – A hercegnő már valósággal

zokogott, testvére őrült tekintetét látva szemernyi

kétsége sem volt afelől, hogy megteszi… Ám a

császári lakosztályra teljes némaság borult, az

őrök még tétováztak kis ideig, majd maguk is a

bejárathoz óvakodtak. Liani is szabadult béklyó-

iból, már csupán a bal csuklóját szorította egy marcona katona.

Odabent, a lakosztály belsejében döbbenetes

látvány tárult eléjük. Tanial úrfi kivont karddal

ácsorgott a szoba közepén, tekintetét egyetlen

pontra szegezte. A királyné az íróasztalára borulva

feküdt, fejét a karjaira hajtotta, arca oly békés volt, mintha valóban csak aludt volna. Lianit és öccsét emlékek áradata sodorta magával, sokszor látták

édesanyjukat késő este, íróasztala fölött görnyedve. Az asszony nem csupán gyönyörűen énekelt,

436

hanem verseket is írt. Gyakorta éjszakákba

nyúlóan.

A királynén nem volt semmi külsérelmi nyom,

ám az üvegfiolát azonnal észrevehette bárki, aki

kicsit is körbenézett a szobában. Ott volt az ágy

mellett, az éjjeliszekrény tetején. Liani kitépte magát fogvatartója kezei közül és anyjához rohant,

átölelte, úgy sírt, akár a záporeső. Néha-néha

öccse felé is tekingetett, talán azt várta, hogy osz—

tozik gyászában, ám a fiú még mindig csak ácsorgott, kővé dermedten. Kardját végül leengedte, és

kiszaladt a szobából.

A hercegnő magára maradt, mindkét értelem—

ben. Az őrök kihátráltak a szobából, nem kívánták

a leányt gyászában zavarni. Másfelől pedig Liani

valóban egyedül maradt a kastély falai közt, egyedül édesanyja volt, aki törődött vele, aki szerette.

Az elkövetkezendő napokban, hetekben mindenki tudta, mi történt, és cseppet sem lepődött

meg a királyné tettén. Hogy fattyú gyermeket

hozott a világra, férjét, az uralkodót, sőt az egész

udvart az orránál fogva vezette éveken át, hát ez

hatalmas szégyen volt. Talán soha nem derül ki

botrányos viselkedése, ha a herceg nem indul a

Szívért azon a napon. Hogy a fiúnak ott, a nagy

Shamedaj színe előtt kellett megtudnia, akit eddig

atyjának hitt, semmi köze sincs hozzá… Szörnyű

botrány, szégyen. És gyávaság. A királyné inkább

meghalt, semhogy fia szemébe nézzen a menet

végeztével.

Ilyesfajta gondolatok keringtek az udvarban,

még több fájdalmat okozva ezzel a hercegnőnek,

és magának az uralkodónak is. Tanial herceg

437

hetekre bezárkózott a szobájába, nem mert senki szeme elé kerülni, annyira szégyellte magát

származása miatt. Hirtelenjében egész élete ösz—

szeomlott, ha színe elé hozzák valódi apját, hát őt

bizonyosan megölte volna.

Liani teljesen másként látta a dolgokat. Bár ő

maga is meglepődött, hogy édesanyja ilyen súlyos

titkot hordozott éveken keresztül, és még neki

sem mondta el, egyáltalán nem volt dühös rá.

Tanama asszony egyértelműen az uralkodóval

kötött házassága után lépett úgymond félre, hisz

előző férje már évekkel ezelőtt meghalt. És bár a

wyor asszonyok egész sokáig hordták szívük alatt

gyermekeiket, majd két évig, ez az időintervallum

mégiscsak több volt a kelleténél.

Hogy ki lehetett Tanial úrfi édesapja, azt soha

nem tudták meg. Liani sokszor hallotta, ahogy

ingyenélő rokonaik a kertésszel, a főkomornyik—

kal és egyéb alantas személyekkel viccelődtek.

Ám a lány tudta, bárki legyen is, nagyszerű férfiú

volt. Édesanyja hagyott búcsúlevelet gyermekeinek, melyet elsősorban leányának címzett.

Fiától csupán bocsánatot kért az éveken át tartó

hazugságért, mást nem üzent neki, hisz jól tudta,

fölösleges volna. A herceg már túlontúl eltávolodott tőle, szinte idegenként éltek egymás mellett.

Leányának azonban kitárta szívét és leírta gondolatait. A hercegnő gondos helyre tette édesanyja

utolsó szavait, szinte mindennap elolvasta a tőle

kapott levelet. Egy szomorú, ám büszke asszony

gondolatai bontakoztak ki a sorok közt, Liani szá-

mára ez a néhány mondat volt a legfontosabb, pár

nap után már kívülről fújta őket:

438

„Leányom, jól tudd, soha nem bántam,

amit tettem. Legfeljebb csupán azt, mikor

kezemet az uralkodónak nyújtottam.

Nem hallgattam a szívemre, és ezért

súlyos árat fizettem. Általában két út

létezik, amit elvárnak tőlünk, ezt súgja

eszünk is. A másikat szívünk diktálja,

és ha bárkinek beszélsz róla, megvetés,

el enségeskedés jut osztályrészedül. Ez

az út a nehezebb, ám mindenképp kifizetődőbb, hisz másként nem élhetsz. Legyél hát bátor, sose félj az ismeretlentől, ha szíved útja odavisz. Drága kis Hollóm, röpülj szabadon!

Most talán dühös vagy rám, amiért

magadra hagylak, tudom, rajtam kívül

senkid sincs e falak közt. Ám mást nem

tehetek. Bár nem szégyellem, hogy szerettem, családunk és az udvar megvetése hatalmas és borzalmas. Különösen testvéredé. Eltávozok, ám népünk tanítását sose feledd. Mindig ott leszek körülötted, szívem más élőében dobog tovább, látlak

a madarak szemével és érintelek a virágok szirmaival.”

Liani egyetlen percig sem haragudott édesanyjára, csupán mérhetetlen szomorúságot és magányt érzett. Ráadásként személyes gyászán túl

sötét árnyék vetült a birodalomra és testvérére is.

Vajon egy fattyú meddig maradhat király?

Hosszú idő után a Bölcsek tanácsa egyedül ült

össze, az uralkodó jelenléte nélkül. Ez ugyan felrú-

gott minden megállapodást, ám a Bölcsek mindig

439

is a szabályok fölé helyezték magukat, és ennek

gyakorta hangot is adtak a történelem során. Az

uralkodó jövője természetesen napirendi pontjaik

közt szerepelt, ám akadt egy ennél sokkalta fontosabb dolog is.

– Shamedaj csupán Zinahil örökösének adja ki

a Szívet. – Az uralkodó jelenléte nélkül a tanács

tagjai felszabadultan vitatkoztak, egymást túlki—

abálva beszélték ügyes-bajos dolgaik a kastély

egyik rejtett termének mélyén.

– Miként lehetséges, hogy nem tudtunk a királyné viselt dolgairól?

– Talán valaki tudott róla… csak épp nem tartotta fontosnak, hogy közölje velünk.

– Félelmeink beigazolódni látszanak. A csá-

szár valószínűleg soha nem volt képes rá, hogy

gyermeket nemzzen. Vele együtt Zinahil vére is

kiveszett.

– Kit érdekel az átkozott dinasztia?! Felőlem aztán egy majom is ülhet a trónon, sokkal nagyobb

gondunk az ellenség, ki határainkat fenyegeti.

A herceget rá kell vennünk, hogy újabb sereget

toborozzon, és Júlahoor ellen vonuljon.

– A Szív nélkül nincs esélyünk, azt hiszem, az

elmúlt hetek eseményei is ezt bizonyítják. – Iftar

mester, aki a tanács szószólói tisztségét tudta magáénak, ezúttal is megpróbált úrrá lenni a káo-szon. Felemelkedett székéből és integetve próbálta lecsillapítani társait. Ám a meglett korú férfiak és

asszonyok már olyannyira belemelegedtek a vitá-

ba, hogy csupán egyvalami segített. Iftar mester

halk, bűbájos szavakat mormolt, néhány pillanattal később néma csend ereszkedett a teremre.

A tanács tagjai elképedve vették tudomásul, hogy

440

tagjaik hevesen ránganak, szájuk mozog, ám

egyetlen hang sem jön elő a torkukból. Ez végre

arra sarkallta őket, hogy vezetőjük felé fordulja—

nak. Iftar úr színpadiasan meghajolt:

– Köszönöm kitüntető figyelmetek. Most, ha

megengeditek, elmondom az én véleményemet.

Való igaz, a Szív nélkül sötét kor köszönt ránk.

Régen történt már, mikor démonok és más

fattyak jártak köztünk, az efféle szörnyetegek

a mágia megnyilvánulásának legősibb formái,

akárcsak a sárkányok. Nem tudjuk, miként har—

colhatnánk ellenük. Rendkívül sajnálatos, hogy

ifjú királyunkról kiderült… nem veheti át Zinahil

örökségét. Ám van valaki, aki talán igen. – A csendvarázs, úgy tűnt, elvesztette erejét, mert az egyik asszony hozzátette:

– Shamedajt a legősibb varázs hozta létre... nem

hinném, hogy bármilyen módon becsaphatnánk.

– Nem is kell. – Iftar mester büszkén hordozta

végig tekintetét társain. – Talán már sokan nem

emlékeztek rá, mert vagy tíz esztendeje történt.

Ám akkor, bölcs előrelátásunk bizonyítékaként,

megmentettük egy ifjú herceg életét. Kinek véré-

ben Zinahil öröksége buzog, ki ugyan retteneteset

cselekedett, ám mégis túl értékes volt a halálhoz.

Odayin Elvorant száműztük. A Ködön túlra.

– Azt az éjszakát nem lehet elfelejteni… – düny-nyögték néhányan. Ám ezenkívül néma csend

ereszkedett a teremre.

– Hölgyeim és uraim. Úgy hiszem, eljött az idő,

hogy egy kisebb követséget indítsunk útnak abba

a távoli birodalomba.

– Ez volna az egyetlen esélyünk? Egy áruló kezé-

be helyezzük népünk leghatalmasabb ereklyéjét?

441

Ráadásként… ki tudja, mi van odaát? És ha már

nem is él?

– Bízzunk benne, hogy életben van. Másként

nem lehet. Hiszek a sorsban. Hiszem, hogy Odayin

Elvoran végzete, hogy korok után ő hordozza a

Szívet, Ősei dicsőségére.

– Valóban szerencse, hogy nem öltük meg

annak idején… – Újabb sutyorgás kelt életre a

teremben, Iftar mester gyűlésük első napirendi

pontját elintézettnek tekintette, ezért ezúttal nem

csitította társait. Csupán megköszörülte a torkát,

és visszaült a helyére. Azért ezt még odadünnyögte a mellette ülő idős hölgynek.

– És reménykedjünk benne, hogy az Elvoran

család eme ágának női tagjai némileg erkölcsö-

sebb magatartást tanúsítottak.

A csapatot a lehető legkörültekintőbben vá-

logatták össze. Elsőként mindjárt szükségük

volt egy bűbájtudóra, kinek ereje épp elég nagy,

ám korántsem olyan fontos személy, esetleges

vesztesége nem ró nagy terhet a császári udvar

védelmére. Választásuk az ifjú Anára esett, a

lány nemrégiben fejezte be tanulmányait a palotán belül működő iskolában, és képességeivel,

jó eredményeivel messze felülmúlta társait. Sőt,

még néhány mesterét is. Az ifjú hölgy kellőképpen

ambiciózus teremtés hírében állt egy ilyen vállalkozáshoz, nem is kellett sokáig győzködni.

Aztán szükség volt valakire, aki közelről ismerte

Odayin Elvorant, hasonló személyből mindjárt

kettő is akadt. Elsőként Tiburon Alaskar, aki

az elmúlt években is hűségesen szolgálta az udvart, az ifjú, rangja vesztett herceg nevelője volt

442

egykoron. A másik pedig maga a hercegnő. Mivel

a Bölcsek jószerével mindenről tudtak az udvarban, annak idején az ifjú szerelmesek bimbódzó

kapcsolata sem kerülte el figyelmüket. Mivel a

Bölcseket általában azért tartották, hogy bölcsek

legyenek, és kellőképp ravaszak, jól tudták, hogy

egy kedves, csábos arc sok mindenre képes, talán

többre, mint bármely kard vagy egyéb fegyver. A

hercegnő erről természetesen mit sem tudott, a

tanács úgy intézte a dolgot, hogy a lány magától

jelentkezzék a feladatra. Ha Liani hercegnő akár

csak megneszelte volna, hogy bájait akarják fölhasználni az ügyben, ott kő kövön nem maradt

volna…

A testőrség parancsnokának, Tiburon Alas—

karnak több szerepet is szántak. Egyrészről, mint

tapasztalt fegyverforgatónak, az egész expedíció

védelmét a nyakába varrták, különös tekintettel

a hercegnő testi épségére. Másfelől meg, mint

zord atya, a tanács tagjai abban reménykedtek,

majd kellő szigorral dörrent rá nevelt fiára, ha az

makacskodna visszatérését illetően. Ők hárman

alkották a csapat magját, ezenkívül még adtak

melléjük pár katonát, ám nem sokat, hisz az

expedíciót titkosnak szánták, nehogy az ellenség

időben megneszelje, mire készülnek. Hisz ha az

ifjú Odayin eddig túl is élte a Ködön túli birodalom viszontagságait, az akani nép és Memmon

mester csatlósai biztosan gondoskodnának róla,

hogy eltegyék az útból.

A kis csapat nem egészen egy hónapot kapott

a felkészülésre, idejük java részét Niben úr laboratóriumában töltötték, és olvasgatták, tanulmányozták a mester feljegyzéseit. A ködön túli 443

nép, az emberek nyelve meglehetősen kemény

diónak tűnt számukra, ám néhány szót mégis

megtanultak, szokásaikat eszükbe vésték. Niben

mester térképeket is készített annak idején, ezeket is megnézték, bár a legtöbb rajz átláthatatlan

firkálmány volt.

A sok furcsa mesét, amit az öregúrtól hallottak,

hitték is, meg nem is. Hogy testük teljesen más

formát kapna a ködön túl, ahogy minden felszerelésük a hajójuktól kezdve a legapróbb piszokig a

zsebükben… Ez elég hihetetlenül hangzott. Niben

mester figyelmeztetését a mágikus holmikat illetően ugyan meghallgatták, ám előszeretettel elfelejtették, különösen indulás előtt. A csapat java

része erős fenntartással viseltetett az expedíció iránt, különösképp a tengerészek, akik képtelen voltak babonáiktól megszabadulni. Persze maga

Tiburon sem lelkesedett az ötletért. A hercegnővel

ellentétben, vele nem vesződtek mindenféle trükkel, hogy önként vállalja az expedíció védelmét, egyszerűen közölték elvégzendő feladatát és any-nyi. A férfi még tíz év távlatából sem tudott megbocsátani nevelt fiának, sőt, az a bizonyos tüske a szívében még alaposan el is gennyesedett, hisz

nem volt senki, aki kihúzta volna. Talán egyedül

Liani várta az utat, persze érzéseit megtartotta magának, hisz édesanyja halála óta valóban nem akadt senki, akivel beszélhetett volna.

Igazság szerint a hercegnő, bármennyire igyekezett is, nem tudta Odayin Elvorant kiverni a fejéből. Tudta jól, hogy borzalmas dolgot művelt, és

esze azt súgta, sosem bocsáthat meg neki, mégis,

az évek múlásával egyre inkább rádöbbent, hogy

nem élhet nélküle. Fogalma sem volt, mi lehet

444

odaát, abban a messzi birodalomban, talán a fiú

már nem is él… Vagy épp megházasodott és gyermekei is születtek… Mégis, gyakorta álmodozott

róla, hogy egy nap utánamegy és megkeresi, még

ha évekbe telne is. Különösen édesanyja halála

után gondolkodott ezen, olyannyira magányos

volt, hogy szinte szólni sem tudott kihez, Bagut

leszámítva persze. Ráadásként a királyné levele

sem hagyta nyugodni. Valamiért az a különös

érzés gyötörte, hogy mikor anyja a szív útjáról beszélt, mely az ismeretlenbe viszi, a Ködön túli birodalomra célzott, ahol Odayin raboskodott.

Természetesen az, hogy kedvese után szökik,

éveken át csupán álom maradt, ám Liani ennek

ellenére megkezdte felkészülését új életére. Gyakorta leszökött Niben mester laboratóriumába, és

tanulmányozta az emberek nyelvét. Az öregúr beszámolóit is kívülről fújta már, úgy érezte, ismeri

a ködön túli világot, akár a tenyerét. Mikor csapatával áthajóztak az átjárón, szíve oly hevesen

vert, hogy majd kiugrott helyéből… újból láthatja

őt… Olyan boldogságot érzett, mint még soha

életében, vagy legfeljebb tíz évvel ezelőtt… ennek

ellenére fogalma sem volt, mi lesz azután, ha

rátalálnak Odayin Elvoranra. Vajon még mindig

szereti őt? Tudnak miről beszélni, szóba áll vele?

És egyáltalán… ő maga képes lesz megbocsátani

neki?

A rendkívül szigorú biztonsági intézkedések

ellenére Memmon mester számára nem maradt

titokban, mire is készülnek ellenfelei. Júlahoor betartotta szövetségük ráeső részét, olyan hatalommal ruházta fel a mágust, melyet halandó még sosem birtokolhatott azelőtt. Ráadásként

445

egy olyan birodalomba is bepillantást engedett

neki, mi egész világuk előtt rejtve volt. Memmon

mester megkapta azon képességet, hogy ő maga

és csatlósai sértetlenül utazhattak Júlahoor birodalmában. Az oly gyűlölt tükrök visszatértek

száműzetésükből, az akani varázslók valóságos

átjáróként használhatták őket.

Hatalma és befolyása révén Memmon mester

még a császári városba is vitetett egyet újdonsült

tükreiből, a csatorna révén bármikor átküldhette

kémeit a wyor birodalomba. Mikor hírét vette,

hogy ellenségeik csapatokat küldenek a ködön

túli birodalomba Odayin Elvoran felkutatásá-

ra, ő maga sem késlekedett. Az első napokban

gondolkodott rajta, hogy a fiúnak esetleg újabb

szövetséget ajánlhatna. Aztán elvetette mindezt,

legutóbbi találkozásuk óta az ifjú Elvoran úr minden bizonnyal igencsak neheztel rájuk. Elvégre ők

rángatták bele a háborúba, szövetséget, hatalmat

ajánlottak neki, aztán magára hagyták. Memmon

mester tudta, más lehetőség nincs, a hercegnek

halnia kell, és vele együtt Zinahil öröksége is örökre elvész. De mi szükségük lenne nekik a Szívre,

mikor Júlahoor szövetsége többet ér bárminél?

Így történhetett, hogy pár nap múltával nem egy,

hanem mindjárt két hajó is elindult az átjáróhoz.

Előbb a Karom, mely Memmon mester igencsak

népesre sikeredett csapatát szállította, majd a

Tűzsirály, ami ugyan apró volt, ám villámgyors, és

büszkén, félelem nélkül siklott az emberek világa

felé.

446