Az álmokon túl Andrew Lucas Mcilroy

Prev Next

3.

Egy sosemvolt élet emlékei

Mennyivel más volt a reggel a Ralson-tanyán,

mint odahaza a városban. Csönd, béke, nyugalom, sehol egy autó vagy siető, káromkodó

gyalogos. Csupán a madarak csivitelését lehetett

hallani a közeli erdőből és az ereszcsatornából, no

meg a kakas kukorékolását, aki minden bizony-nyal későn kelő, lusta jószág lehetett, hisz elmu—

lasztotta a napfelkeltét, és helyette kora délelőtt

próbálta felverni a ház lakóit. Oliver persze erre

sem ébredt föl, a szokatlan csönd hihetetlenül

mély álomba ringatta, még azt sem vette észre,

mikor nevelőanyja beoldalazott a szobájába egy

tálca kíséretében.

Cecil Ralson mindig is elkényeztette nevelt fiát;

hogy végre, hosszú idő után hazajött, jó alkalom

volt, hogy ismét dédelgethesse és a kedvében

járjon. Az asszony mihelyst belépett az ajtón,

azonnal észrevette, hogy a fiú még javában alszik.

Nem akarta fölébreszteni, ezért lábujjhegyen

beljebb lopakodott, a tálcát letette az íróasztalra,

majd kiosont a szobából.

Ki tudja, talán a finom illatok voltak, amik végre

életet leheltek a fiúba, mikor Oliver először kinyitotta fáradt szemeit, pillantása rögvest az ágya végében lévő tálcára esett. Bár nagyon éhes volt, kicsit még pihent, nyújtózkodott a takarója alatt.

Furcsán érezte magát régi szobájában, minden

ugyanúgy volt, mint mikor elköltözött. Sőt, gyerekkora óta semmi nem változott.

Mikor először tette lábát a Ralson-tanyára,

nevelőszülei nagy gonddal berendezték neki az

emeleti szobák egyikét, telepakolták játékokkal,

a falakra képeket festettek. Mindez már legalább

tíz éve történt, azóta semmi sem változott. Oliver

rácsodálkozott az ágya fölött lévő harangjátékra,

aminek függői fából készültek, bárányok, felhők,

csillagok mintájára. Az ágyneműje is a régi volt,

vidám mackók és bohócok bukfenceztek a párnáján és a takaróján. A mennyezetről csillagok és

bolygók képei néztek le rá, a falakon rajzfilm és

mesefigurák közt kiválóan megfértek a különböző

focicsapatok zászlói és logói. A sarokból vidám hintaló pislogott feléje egy összeeszkábált kard és íj társaságában.

Oliver felült az ágyában, kissé előrébb mászott,

hogy az asztal tetejéről megkaparinthassa a tálcát,

és hozzáfogott a reggelihez. Cecil néni szalonnát

sütött neki és pirítóst, a kenyér mellé két különféle ízű lekvárt is tett. A bögrében felforralt, cukrozott, vaníliás tej illatozott. Bár a reggeli nagyon finom volt, a fiú mégis keserű szájízzel falatozott. A körü-

lötte lévő dolgok, a szobája, Cecil néni kedvessége

egyre mélyebb lelkiismeret-furdalással töltötte el.

Pontosabban az, hogy sosem volt képes kellőképpen viszonozni nevelőszülei gondoskodását.

Nevelőanyja épp a nappaliban, a tévé előtt ült,

mikor Oliver lecaplatott a lépcsőn. A két ember

kezdetben csupán szemezett egymással, a fiú

tétován toporgott, mintha nem is otthon volna,

hanem idegenek közt. Az asszony végül kedvesen

elmosolyodott, kötését lerakta az öléből és kezét

Oliver felé nyújtotta:

– Gyere, drágám, ülj ide mellém. Ízlett a reggeli?

Megetted?

– Igen, nagyon finom volt, köszönöm – válaszolta a fiú, és nevelőanyja kérésének eleget téve ő is

lekuporodott a kanapéra, a tévé elé. A készülék

olyan volt, akár maga a ház vagy épp az udvarban

parkoló kocsi, ütött-kopott és ősrégi. Egy borzalmas show-műsor ment éppen, szerencsére alig

látszott belőle valami a képernyőn futkosó csíkoktól. – Na haragudj, hogy ilyen hirtelen… – kezdte

volna a beszélgetést Oliver, ám Cecil néni azonnal

leintette:

– Egy szót se erről. Nem is tudod, mennyire

örültem, mikor felhívtál. – Valóban, mások minden bizonnyal káromkodva, dühösen fogadták

volna, ha egy rokonuk azzal zaklatja őket előzetes

bejelentés nélkül, hogy azonnal menjenek ki érte

a pályaudvarra. Az asszony azonban úgy élte

meg, mintha valami nagy, váratlan nyeremény

pottyant volna az ölébe. – Inkább mesélj. Mi van

veled mostanság? Még mindig abban a szörnyű

étteremben dolgozol?

– Igen…

– Miért nem keresel valami mást? Olyan okos,

tehetséges fiú vagy, bizonyára akadna valami

más is. Vagy tanulhatnál, beiratkozhatnál egy

levelezős szakra, és akkor sokat lehetnél itthon. A

lakásod is a régi?

– Igen.

– El kéne költöznöd, annyi pénzért bizonyára

akadna jobb is. Az a hely… dohos és huzatos,

megbetegszel. – Oliver arcára halvány mosoly

kúszott föl, ismerte már, milyen az, mikor Cecil

néni arra kér valakit, hogy meséljen magáról.

Nyilvánvalóan ő fog beszélni egész végig. Persze

nem is bánta. Arra mindenesetre készült, hogy

gondjait megossza nevelőanyjával, már ami a betegségét illeti. Általában nem szeretett magáról és

problémáiról társalogni, most mégis úgy érezte,

hogy beszélnie kell róla valakinek… Türelmesen

végighallgatta Cecil néni kedves csacsogását a

városról, a tanya ügyes-bajos dolgairól, a szomszédokról, akik mérföldekre laktak tőlük. Mindez

legalább jó volt arra, hogy összeszedje magát és

gondolatait, mielőtt belekezdett volna:

– Cecil néni… most pár napig szabadságon

vagyok… – kezdte mondandóját.

– Az jó – bólogatott az asszony, bár jókedve egy

csapásra tovaszállt, mihelyst észrevette a gondterhelt felhőket fia tekintetében. – Valami baj van,

igaz? – kérdezte halkan, és elsápadt. Oliver csak

bólintott.

– Orvosnál jártam pár napja, illetőleg a

kórházban…

– Uramisten! Rákos vagy! – sikította Cecil

néni, és végleg az utolsó csepp vér is kifutott az

arcából. Oliver csupán egyetlen pillantást vetett

az asszonyra, és azonnal látta, mi forog a fejében.

Nevelőanyja gondolatban már a sírja mellett

zokogott…

– Nem, nem! Nem vagyok, dehogyis! Szó sincs

ilyesmiről, csak… Az utóbbi időben furcsán

éreztem magam, láttam dolgokat… Az orvosom

szerint meglehet, hogy epilepszia, beutalt különféle vizsgálatokra. – Láthatólag Cecil néni szívéről

hatalmas kő esett le.

– Jaj, hála istennek… már azt hittem, valami

komoly bajod van…

– Az epilepszia szerinted nem elég komoly?

– Nem tudom, én nem értek hozzá. Csak…

annyit láttam róla a tévében, hogy… Ez nem az

betegség, mikor rohamok törnek rá az emberre

és…

– De igen, bizonyos esetben.

– És neked is volt ilyen rohamod?

– Állítólag.

– De akkor sem értem. Kiskorodban nem volt

ilyen problémád, és később sem.

– Az orvos szerint a kimerültségtől lehet.

Amúgy még nem is biztos a dolog, a vizsgálatok

majd eldöntik, bármi más is lehet… – Oliver kis

híján elszólta magát, hogy egyáltalán nem szándékozik visszamenni a rendelésre, de aztán még

időben észbe kapott. Cecil néni mindeközben

együttérzően bólogatott, majd magához vonta

nevelt fiát, mintha még mindig gyerek lett volna,

és kedvesen megcirógatta a tarkóját.

– Mindig mondtuk apáddal, hogy a város csak

tönkreteszi az embert. Maradj itt, amíg jólesik, pihenj. Sőt, költözz haza! Meglátod, milyen jó volna… – Oliver csendesen tűrte a babusgatást, míg Cecil néni a karjai közt szorongatta, pillantása a

kandalló fölé tett fényképekre esett. Ott voltak ők

mindannyian, mindhárman, az a család, ami az-

óta még kisebb lett… Már csak ketten maradtak.

Az egyik fotóról mosolygós, nyakkendős úriember

nézett vissza rá, Mr Ralson itt még nagyon fiatal

volt, a kép az esküvőjén készült.

Oliver tekintete tovább kalandozott, a szoba

másik végében, az ablak alatt a zongora, a kandalló mellett lévő üres sarok, hagyományosan a

karácsonyfa helye. Horgászbot, társasjátékok a

szekrény tetején, ez a ház csupa emlék… Kellemes

emlékek… de valahogy… mégis idegen. Oliver

iszonyú dühös volt magára, ezek az emberek a

lelküket is kitették érte annak idején, még most

is… Ő pedig… még arra is képtelen volt, hogy

apának és anyának szólítsa őket.

A keskeny, elhagyatott sikátorban egyetlen lé-

lek sem járt, tökéletes hely volt. Csupán egy napot

töltöttek az idegen világban, Tiburonnak máris

sajátos véleménye alakult ki az embereknek nevezett lényekről, akik a Ködön túl laktak. Hihetetlenül önzőek, tudatlanok és primitívek, nagyjából

ez volt az elgondolása. Mindenesetre a kis csapat

úgy döntött, jobb, ha kíváncsi tekintetek nélkül

űzik praktikáikat, elvégre nem ismerték a helyi hatóságokat és erejüket. Ezért hát a kis csapat megfelelő helyet keresett, amit meg is találtak a

fentebb említett sikátorban. Ana sokat tollászkodott, míg a városban bolyongtak, ruháit és haját

igazgatta, láthatólag cseppet sem volt elégedett külsejével.

– Vajon hogy nézhetek ki? Biztos borzalmasan – morfondírozott állandóan, társait őrületbe

kergetve ezzel. Ennek ellenére a kirakatok előtt úgy slisszolt el, mintha valami gonosz szörnyeteg lesett volna rá a túloldalról, egyetlen pillantást sem vetve képmására. Tiburon ugyan néhányszor hozzálátott, hogy az utcán talált kövek segítségé-

vel megszabaduljon a bosszantó jelenségtől, már

ami a kirakatokat illeti. Bár néha Anát is szíves

örömest fejbe kólintotta volna, de hát udvari varázslóval miként tehetett volna ilyesmit egy alantas személy, mint ő. Az óriás végül a kirakatok

üvegét is békén hagyta, vezetőjük, a vörös hajú

leányzó még idejében megakadályozta.

Ana mindenesetre nem mondott le arról, hogy

valamiképp megszerzi az információkat saját

külsejét illetően, így igen megörült, mikor rejtekhelyükön, a keskeny utcában méretes tócsára

bukkant. Mivel itt már nem kellett kíváncsi te-kintetektől tartania, halk mormolásba kezdett, majd csupán néhány mozdulatába telt, és a sáros

vizet kiemelte a helyéből. A tócsa ovális, fodrozódó

formává alakult előtte, a víztükör pár másodperc

elteltével simává vált, Ana pedig megpillanthatta

régóta vágyott képmását. A felület oly tökéletesre

sikeredett, akár egy valódi tükör, egyetlen szépséghibája az volt csupán, hogy a hátulján folyamatosan csöpögött a vízben felgyülemlett sár. Ana

pár pillanatig szemrevételezte helyes, kerek pofiját

és szöszke fürtjeit, egyáltalán nem tetszett neki,

amit látott. Persze nem is tollászkodhatott sokáig,

a víztükör hirtelenében szétpukkadt előtte, akár

egy buborék, a sáros víz pedig beterítette a lányt.

– Fúj… – köpködte Ana, és jobb híján a ruhája

ujjával törölte meg az arcát. – Ez borzalmas! – fakadt ki hirtelen, és társai felé fordult. – Ez a világ borzalmas, a varázslataim mind besülnek!

– Számítottunk erre – válaszolta higgadtan a

vörös hajú lány. – Niben mester szerint a Ködön

túl minden meghal, mit mágia éltet, ami a mi

világunk része… – Elhallgatott, így gyászolta a medáljában lévő festett miniatúrát, ami a szeme láttára tűnt el. Az édesanyja portréja volt benne.

Végül keserűen elmosolyodott és a szőke lányra

emelte a tekintetét:

– Ezért hoztunk téged. Elég erős vagy hozzá,

hogy a segítségünkre lehess.

– Igen – mondta büszkén Ana, a bók láthatólag

igen jólesett neki. Rögtön jókedvre derült, sem sáros ruhája, sem külseje nem érdekelte többé.

Helyette széthajtogatta a zsebében lapuló térké-

pet, majd rövid keresgélés után alkalmas felületet

is talált, ahová letehette.

A bűbáj roppant egyszerű volt, Ana letérdelt

a térkép mellé, majd óvatosan a tenyerébe fújt.

Lehelete nyomán hófehér tollpihe jelent meg a

semmiből, ami pörögve, forogva lassan eresz—

kedni kezdett. A lánynak jó párszor újból kellett

kezdenie a varázslatot, míg végül sikerrel járt. Az

az átkozott toll minduntalan eltűnt, hasonlóképp,

ahogy azt a miniatúra is tette még megérkezésükkor. Végül Ana összeszedte minden erejét, és az

apró pihe megérkezett a térkép felszínére, szára

pedig határozottan egyetlen pontra mutatott. Mielőtt a toll újból eltűnt volna, a vörös hajú leány

összehúzott szemekkel méregette a tengerparti

városka nevét, a térképen ez állt: Raindale.

– Esővölgye – mondta a lány saját nyelvére lefordítva az írást. – Jól hangzik.

– Szerencsénk van – harsogta Tiburon. – Le—

vitorlázhatunk odáig. – A mellette ácsorgó kicsi lányra nézett, vörös fejbúbján kívül aligha látott belőle mást. Valami reagálást várt tőle, parancsot,

utasítást vagy bármi egyebet. Ám vezetőjük szótlan maradt, még mindig nem tudott elszakadni

a térkép látványától. Arca kipirult, tekintetében pedig különös fények csillogtak.

A tanyán töltött napok kellemesen teltek, Oliver

el sem tudta képzelni, hogy miféle ördög bújt belé,

mikor elment hazulról. Persze akkor még úgy

érezte, hogy szöknie kell… furcsa álmai és érzései

elől. Nevelőszülei bármennyire is szerették, mindent megadtak neki, ő mégis idegennek érezte

magát, ahol csak megfordult. Nem értette, miért

gondolta úgy, hogy a városban ez majd másként

lesz. Sőt, csak rosszabb volt. Napjai piszmogással

és heverészéssel teltek, hihetetlen, de mintha a tanyán nem is létezett volna az idő. Festékeit is újból elővette, ezúttal egy különös tájat rajzolt, vízeséssel, sárkánnyal és egy gyönyörű, fekete angyallal a domboldalban.

Cecil néni roppant büszke volt fiára, úton-útfélen hangoztatta, hogy a kissé furcsa, hallgatag

fiú valójában zseni, csodagyerek. Lehetett is ebben valami, Oliver gondolkodásmódja már egész

a kezdetektől oly bölcs volt, akár a sokat megélt

öregeké, nagyon könnyen tanult, különösen az

irodalom és a nyelvek ragadtak rá hihetetlenül

gyorsan. Annak idején pár nap alatt, magától

megtanult zongorázni, és nagyon szépen rajzolt,

ezt is egyedül tanulta. Az asszony nevelt fia leg-

újabb művét is csodálattal szemlélte, különösen

az eleven színek és a felhők közt röpködő, furcsa

lovak tetszettek neki. No és a domboldalban álló

alak sem kerülte el a figyelmét. Cecil néni hümmögött kicsit, megköszörülte a torkát, kezét karba

fonta:

– Hát… A lányoknál gyakorta megesik, hogy

egész életükben a fehér lovas hercegükről álmo—

doznak, bár már ez sem divat mostanság. De hogy

egy fiú folyvást a hercegnőjét várja, ezt sosem 72

hittem volna. Nem baj, ha romantikus vagy,

Oliver drágám, de ez már egy kicsit túlzás. – A fiú

úgy kapta föl a fejét, mintha valami szörnyűséges

váddal illették volna:

– Miről beszélsz?! – Cecil néni mosolyogva

megkopogtatta a papírt, ahol a lány állt a képen.

Majd anélkül, hogy bárki kérte volna, sarkon

fordult, a szoba másik végébe tipegett és lázas keresgélésbe kezdett az egyik fiók mélyén. Nem telt bele pár perc és az asszony ismét visszatért,

hatalmas kupac papír társaságában. A rajzokat

mind leborította Oliver mellé a kanapéra, egyet kiválasztott közülük, és a papírra bökött. A fiú vörös fejjel nézte gyerekkori mázolmányait, amik még így, egyszerűségükben is túl jók voltak egy

kilencéveséhez képest. Cecil néni eztán az összes

rajzot áttanulmányozta, mindegyiken, kivétel

nélkül ott volt az ismerős arc, a furcsa angyal a

domboldalról. Még külön érdekességként Oliver

rajzkészségének fejlődését is nyomon követhette

a szemlélődő: az idő, az évek múlásával a fiú festményei mind jobbak és jobbak lettek.

– Biztos egy rajzfilmben láttam – intézte el Oliver

egyetlen kézlegyintéssel a témát, pedig nagyon jól

tudta ő maga is, hogy szó sincs ilyesmiről. Cecil

néni csak somolygott, majd persze azt is kibökte,

ami már igen régóta bökte a csőrét:

– Ettől függetlenül, már igazán találhatnál magadnak valami rendes, csinos lányt. Túlságosan

magányos vagy, és búskomor. A barátnőm unokája nagyon fess, ifjú hölgy, ha gondolod, meghívhatnánk valamikor ebédre vagy vacsorára.

– Eszedbe ne jusson… – sziszegte a fiú, majd

dühösen elkezdte összerámolni a papírjait és

festékeit. Tudta, hogy eztán már semmi kedve

nem lesz a rajzoláshoz, és nyugalma is odalett.

– Miért? Bizonyára sok közös témátok lenne,

July régésznek tanul, és imádja a könyveket… –

Mielőtt a dolgok még tovább fajultak volna, Oliver

fölpattant a kanapéról és festőkészletével együtt

felfutott a lépcsőn, hogy szobájában végre nyugta

legyen.

Cecil néni cseppet sem sértődött meg, mosolyogva nézett a fiú után, valószínűleg azt sem bánta volna, ha nevelt fia tör-zúz, amerre csak jár. Az idős asszony olyan sokáig élt egyedül, és oly régóta vágyott fogadott gyermeke társaságára,

hogy semmi nem érdekelte. Egyetlen dolog volt

fontos, hogy Olivert végre ismét otthon tudhatta.

A kanapén hagyott régi rajzokat féltett kincsként

gyűjtötte újból egy csokorba, majd ismét biztonságba helyezte őket a fiók mélyén.

Míg a papírokat rendezgette, több régi fotó-

albumra is rábukkant, eztán ezeket vette elő.

Letelepedett velük egy fotelba és a maga lassú, komótos módján alaposan átnyálazta valahányat.

A fényképek java részét természetesen Oliver nö-

vekedésének különféle fázisai tették ki, bár a gyűjtemény nem lehetett teljes. A fiú már kilencéves

volt, mikor nevelőszüleihez került, kisebb koráról,

csecsemőként nem készültek róla képek.

Ahogy maga Oliver, származása is teljességgel

titokzatos és kifürkészhetetlen volt. Annak idején

nem máshol, mint a tengerparton találtak rá

a vézna, magatehetetlen fiúcskára, aki majd fél

évet töltött a közeli menhelyen, ahonnan végül

hazavitte a Ralson házaspár. Cecil néni elmosolyodott, eleinte, mint mindenki más, csecsemőt

vagy legalábbis kisebb gyereket szerettek volna.

Ám mikor meglátta Olivert, illetőleg akkor még

másként hívták… A szokványos Thomas nevet

aggatták rá, ám a fiú olyan gyámoltalanul, reszketve tekintett a világba, akár egy szegény kis Twist Oliver Dickens meséjéből, hát így kapta Oliver a nevét annak idején. Persze sokan állítják,

hogy a gyermekeket nem lehet folyvást más néven

szólítani, rendkívül személyiségromboló és káros.

Ám a fiúnak oly mindegy volt, a Thomasra sem

hallgatott, sőt, semmi egyébre. A gondozók eleinte

úgy vélték, hogy a fiú valójában süketnéma vagy

fogyatékos. Sok vizsgálaton kellett túlesnie, mire

rájöttek az ellenkezőjére, Oliver nagyon is okos fiú volt, némaságának oka pedig, hogy egyáltalán nem beszélte a nyelvet. Származását illetően hamar megszületett a leglogikusabb magyarázat.

Minden bizonnyal illegális bevándorlók hozták

magukkal az országba, akik csónakkal értek partot, kijátszva a határőrséget. Itt aztán, valamilyen

okból kifolyólag nem tartottak igényt tovább a

gyermek társaságára, és egyszerűen otthagyták.

Sokáig próbáltak rájönni, eleinte a gondozók,

majd a szülők, hogy Oliver milyen nyelvet is beszélt voltaképp, ám ezt soha nem sikerült kiderí-

teniük. Aztán, ahogy telt az idő, a fiú egyre jobban

megtanulta a körülötte élők nyelvét, sajátjáról

pedig megfeledkezett. Mindenesetre, hamarabb

kezdett beszélni, mint hogy a lelkén ejtett sebek

begyógyultak volna.

Az újdonsült szülőknek fogalmuk sem volt róla,

fiuk miken mehetett keresztül, mielőtt hozzájuk

került. Mindenesetre a kis Oliver oly rémülten

szemlélte a körülötte lévő világot, hogy biztosra 75

vették, durva, embertelen személyek gondoskodtak róla azelőtt, már ha egyáltalán törődtek vele.

A fiú különösen félt a modern háztartási gépektől,

mint például a mosógéptől, vagy épp a hajszárító-

tól. Az autótól is rettegett, éveknek kellett eltelnie, hogy önként beszálljon. A tévé kezdetekben tetszett neki, aztán megunta. Az mindene-esetre egyértelműen kiderült, hogy olyat sem látott azelőtt.

Mind közül azonban a tükörhöz fűződő, igencsak

barátságtalan viszonya volt a legkülönösebb. Cecil

néni sosem felejtette el az első alkalmat, mikor újdonsült fiacskájára vadonatúj ruhát adott, haját

formára vágta, majd az előszoba óriási tükre elé

állította. Oliver csupán egyetlen pillantást vetett

saját képmására, majd fülrepesztő sikításba

kezdett, dobálta magát, rúgott, ütött-vágott, soha

nem viselkedett úgy, sem azelőtt, sem később.

Cecil néni a gyerekre cseppet sem volt dühös,

sokkal inkább előző gondviselőire, akik ki tudja,

mit műveltek vele annak idején. Igen, bizonyára

valami szörnyű dolognak kellett történnie, ha a

fiúcska ennyire retteg saját magától, vagy épp a

tükörtől.

Aztán a szeretet, megértés és gondoskodás

meghozta gyümölcsét. Bár Oliver egész életében

meglehetősen furcsa fiú maradt, gyermekkorá-

ban szerzett lelki sebei begyó gyultak, legalábbis

az asszony ezt remélte. Az utóbbi időben történtek

aggasztották kicsit, ám hamar megtalálta a gyógy-

írt is. Fiát rá kell vennie, hogy hazaköltözzön, ő

majd megóvja minden rossztól és stressztől. Cecil

néni azt sem bánta volna, ha kis nyugdíjából élete

végéig el kell tartania nevelt fiát, csak maradjon

vele, az otthonában.

Oliver sokat gondolkodott Cecil néni ajánlatán,

már ami hazaköltözését illeti. Ahogy teltek a napok, rádöbbent, hogy igazság szerint semmit sem

szeretne jobban, mint otthagyni a várost és gyötrelmes, végletekig unalmas munkáját. Ráadásként úgy tűnt, hogy a tanya csendje, nyugalma

végre megváltást hozott számára, furcsa álmai,

látomásai tovatűntek. Hát mégiscsak fáradt volt

és kimerült… ennyi az egész. Egyetlen bökkenőt

a munka jelentett, Raindale kicsi város volt, nem

hitte, hogy könnyűszerrel állást találna. Egy nap,

mikor épp a könyvtárba igyekezett, ez a problé-

mája is megoldódni látszott.

Kerékpárját maga mellett tolva fölfelé igyekezett

a városka dimbes-dombos főutcáján, mikor egy

kék cetlire lett figyelmes a vegyeskereskedés tornácán. Mr Dormer, a bolt tulajdonosa, kisegítőt,

illetőleg eladót keresett. Oliver eltett magának egyet a letéphető számok közül, és bár ezt leszá-

mítva még egyetlen lépést sem tett újdonsült állá-

sa érdekében, máris jobb színben látta a világot.

Legalábbis képletesen. Mert bár Raindale kis város

volt, rengeteg zölddel, gyönyörű, nagy parkkal és

kevés autóval, Oliver hasonlóan szürkének látta,

akárcsak előző otthonát. Ettől függetlenül egész

jól érezte magát, valóban nem értette, miként

lehetséges, hogy annak idején a városba szökött.

Pár nappal később azonban minden reménye

szertefoszlott. Mr Dormer egy közeli rokonának

ajánlotta fel az állást a vegyeskereskedésben,

tehát a munka ugrott. És mintha mindez nem

lett volna elég, különös látomásai is visszatértek.

Ráadásként nem akárhogy.

Már napok óta furcsán érezte magát, nem tudta

megmagyarázni, de mintha várt volna valamire…

vagy valakire… Mint mikor nevezetes nap, karácsony vagy születésnap közeledik, esetleg létfontosságú vizsga, sorsfordító esemény. Oliver a

fürdőszobában, a tükör előtt ácsorgott, képmását

figyelte már vagy egy teljes percen keresztül. Saját

maga sem értette, miért. Általában kerülte önmagát, sohasem sikerült túllépnie azon a rendkívül

zavaró érzésen, hogy egy idegen arc les vissza rá a

tükrön túlról. Gyerekkori fóbiájától már megszabadult, pontosabban nem is emlékezett rá, mekkora

hisztit csapott legelőször, mikor Cecil néni a tükör

elé vonszolta. Bár azt meg kell hagyni, mindig is

érzett valamiféle megmagyarázhatatlan idegenkedést eme fényes, különös felület iránt, sötétben

például gyakorta letakarta valamivel. Kezdetnek

megmosta az arcát majd megtörülközött, borotválkozással még nem kellett sokat vesződnie, azt

a néhány pihét hébe-hóba eltüntette az álla alól,

és máris szalonképesen nézett ki.

Pillanatok alatt történhetett, Oliver ezúttal nem

látott semmiféle fényt vagy színes kavalkádot.

Egyszerűen csak kinézett a törülköző mögül, és

ott volt. Furcsa szerzet bámult vissza rá a tükrön

túlról, a fiú nem ember volt, valami más… Hosszú,

koromfekete haja meztelen vállát érte, bőre színe,

akár a hamu, hegyes fülei kikandikáltak fürtjei

alól, amiket tollakkal és különféle korongokkal dí-

szített. Arcán kacskaringós tetoválás futott végig,

mellkasán nemkülönben, ám itt az ábrákat jókora forradás szelte ketté. Oliver cseppet sem ijedt

meg, kezdetben közömbösen szemlélte a tükörből

pislogó alakot. A fiú ugyanúgy állt, akárcsak ő,

kissé meghajolva, fejét lehajtva, kezében Cecil

néni gondosan összehajtogatott, fehér törülköző-

jét tartotta. Végül Oliver vette a bátorságot és jobb kezével a tükör felé nyúlt, az ismeretlen is ugyan-

így tett. Egyikük sem érintett mást, mint hideg,

párás felületet. Aztán a látomás egyetlen pillanat

alatt szertefoszlott, mihelyst hangos kopogtatás

kelt életre a fürdőszoba ajtaján.

– Oliver, kedvesem. Odabent vagy?

– Igen…

– Igyekezz, ha azt akarod, hogy bevigyelek a

városba… Valami gond van? – Az asszony persze

azonnal kiérezte nevelt fia hangjából, hogy valami

nem stimmel odabent, így anélkül, hogy engedélyt

kért volna rá, a fürdőbe nyitott. Oliver a dereka

köré csavart törülközővel ácsorgott a mosdó fölött,

holtsápadt arca duplán fénylett a félhomályban,

egyik a tükörből, a másik teljes valójában.

– Mindjárt megyek – mondta a fiú egyszerűen,

és összeszorított szájjal elfordult, ezzel jelezvén, hogy cseppet sem igényli nevelőanyja társaságát, pláne hívatlanul.

– Rendben, odalent leszek… – Cecil néni gyorsan visszavonulót fújt és kihátrált a fürdőből.

Oliver ismét egyedül maradt, tükörbeli képmás-

ára pillantott. Minden normális volt… vagy mégsem? Különös felfedezést tett… Vajon mitől van,

hogy az a furcsa szerzet, a fiú a tükrön túlról…

ismerősebb neki, mint tulajdon képmása… Oliver

megérintette a helyet a mellkasán, ahol a forradást látta pár perccel ezelőtt, persze semmit nem

érzett.

Raindale, ahhoz képest, hogy milyen kicsiny

városka volt, méretes, színvo nalas könyv tárral

rendelkezett. Két teljes emeletet rendez tek be a könyvek számára, akadt média-és internetszoba meg egy padokkal és vetítővel ellátott terem, ahol

különféle előadásokat és tanfolyamokat tartottak.

Voltaképp a könyvtár volt a városiak egyetlen szó-

rakozása közel s távol, a kocsmán kívül, persze.

Oliver aznap órákat töltött a természetfeletti jelenségeket tanulmányozó tudományos kötetetek,

mint például a jó öreg Däniken és a tudományos—

fantasztikus irodalom közti részlegen, ezen az

apró helyen, ahová a fantasyt és egyéb irodalmi—

lag be nem azonosítható könyveket bezsúfolták.

A többnyire egykötetes, nevenincs írók munkái

közt helyet kaptak a különféle szerepjátékok óri-

ási, színes szabálykönyvei, amiről aztán a helyiek

végképp nem tudták, hogy eszik-e, avagy isszák.

Oliver ez alatt az idő alatt egy ültő helyében kiolvasta egyik kedvenc regényét, a többit pedig

hatalmas toronyba rakta, és így oldalazott le a lépcsőn a könyvtáros kisasszonyhoz, ahol kikölcsönözte őket, nagyjából századszorra.

Mikor kilépett az épület ajtaján, hátizsákja olyan

nehéz volt, mintha téglákat cipelt volna. A fiú itt

megtorpant és körülnézett, elsősorban Raindale

városka főterét fürkészte a tekintetével. Halvány

remény élt benne, hogy nevelőanyja kocsiját is

megpillantja majd a parkoló járművek közt, örült

volna, ha vár rá, és hazaviszi. Persze tudta, hogy

ez lehetetlen, Cecil néni már útban volt a legkö-

zelebbi város felé, valami örökösödési papírokat

kellett intéznie. Végül fogta magát, hátizsákját 80

megigazgatta, majd leszaladt a könyvtár hosszú

lépcsőjén.

Már vagy egy teljes napja kóvályogtak Raindale

városka házai és keskeny utcái közt. Bár az emberek lakta település nem volt nagy, mégis jobbnak

látták, ha különválnak, több csapatot alkotva,

az eredményes keresés érdekében. A vörös hajú

leányzó és Tiburon, a különös óriás javarészt a

városka északi területén járőröztek, még a közeli

erdőt is átkutatták. Később persze rájöttek, hogy

az fölösleges volt, hisz a Ködön túliak már egyáltalán nem laktak a biztonságot nyújtó fák közt.

Ahogy azt a neves Niben mester említette nekik,

megjegyzendő, tévesen. Persze nem ez volt az

egyetlen, amiben az öreg tévedett. Mindenesetre

a nap vége felé Tiburon és védence a városka

főterén kötöttek ki, pontosabban egy kisebb mellékutcában, ahol ráláthattak az egész emberlakta

településre, legalábbis ami az ő vadászterületüket

illeti.

– Tűt szénakazalban… – morogta az óriás, miközben bosszúsan, karba font kezekkel támasztotta a sikátor falát. Úgy tűnt, már egyáltalán nem

érdekli küldetésük. A lány azonban érdeklődve

fürkészte Raindale városka központját, az ide-oda

szaladgáló embereket és járműveiket.

– Megtaláljuk.

– Mégis, hogyan?! Talán az udvari boszorkád

ismét bevethetné magát, szerezzünk térképet a

városról! Úgy könnyebben…

– A közelben van… érzem.

– Pff… érzed. Ebben a világban minden varázslat meghal, meglehet, hogy tévedsz.

– Ez nem varázslat.

– Hanem micsoda? – A lány arca hirtelenjében

lángvörös lett, előbb zavarában, majd a dühtől.

Tiburon azonnal észrevette, és sokkalta udvaria—

sabb, tisztelettudóbb hangnemre váltott. A lány

pedig, hogy zavarát palástolja, hozzátette:

– Amúgy meg, szerinted van ezen a világon

bárki más, aki megértené a nyelvünket?

– Hát… nem, nem hinném.

– Na látod. Még ha a külseje meg is változott…

Ez alapján rögvest megismerjük. – A lány elmosolyodott és tekintetét ismét a térre szegezte.

Nem telt bele egy perc sem, hirtelen fölsikoltott,

kezeit a szája elé kapta és úgy motyogta: – Te jó

ég! Ott van! Ő az! Biztosan ő az! – Ezúttal Tiburon

is előmászott rejtekhelyéről, és abba az irányba

fordult, amerre a lány mutatott. Egy alacsony,

még az itteni fajtához képest is vézna fiatalember

igyekezett lefelé a szemközti épület lépcsőjén.

– Akkor, mire várunk? – kérdezte a férfi, szemé-

ben nyoma sem volt az örömnek, avagy izgatott—

ságnak. Sőt, sokkal inkább sötét fellegek gyűltek

a tekintetében, mihelyst a fiúra nézett.

– Nem, majd én… Te maradj itt.

– Biztos vagy benne?

– Igen. – A lány kihúzta magát, fejét felszegte,

mintha valami igen fontos diplomáciai találkozóra

készülne, majd elindult a könyvtár felé. Tiburon

is kikúszott a sikátor mélyéből és elhelyezkedett

az egyik lámpaoszlop tövében, ám ennél tovább

nem merészkedett. Innen figyelte árgus tekintettel, amint védence átsétál a téren.

Oliver gondolataiba merülve caplatott le a lépcsőn, nem figyelt senkire és semmire maga körül.

Ahogy általában, saját kis világába zárkózott,

ahol rajta kívül senki másnak nem volt hely.

Ezért aztán igencsak rossz néven vette, mikor egy

kívülálló durva és tapintatlan módon valósággal

dörömbölni kezdett ennek a világnak a kapuján.

Valaki megszólította a háta mögül, kedves, vé-

konyka hang volt. A fiú hirtelenében megpördült,

egy ismeretlen lányt látott maga előtt. Haja lángvörös volt, fehér arcát ezernyi szeplő pettyezte, ócska, filléres szemüvegkeretet hordott. Szó mi szó, szegény elég csúnyácska volt, egyedül zöld szemei csillogtak úgy, akár a smaragd. A lány köszönt neki, legalábbis úgy sejtette, mivel a

dallamos, idegen nyelvből semmit nem értett. A

csaj bizonyára turista, talán útbaigazítást kér…

Oliver így okoskodott, ezért latba vetette legjobb

nyelvtudását, hogy megértesse magát vele. Pró-

bálkozott franciául, olaszul, portugálul, egy kicsit

tudott németül és japánul is. Na nem mintha a

vörös hajú leányzó tősgyökeres ázsiai lett volna.

Semmi eredménnyel nem járt, a lány magyarázott

neki, kezdetben lelkesen, majd egyre elkesere—

dettebben, végül elhallgatott. Oliver szánakozva

megrázta a fejét.

– Sajnálom, de nem értelek. A következő utcá-

ban van egy turisztikai információs központ. Információ – ismételte magát abban a reményben,

hogy ez a nemzetközi szó majd érthető lesz, az irányt is mutatta hozzá. A furcsa lány azonban nem mozdult, tekintetében döbbenet ült, és zavartság. Zöld szemeit Oliverre meresztette, ettől a fiú is zavarba jött. – Most… mennem kell. Sok szerencsét… – Azzal Oliver sarkon fordult, és amilyen gyorsan csak tehette, elmenekült onnan.

A lány döbbenten bámult a távolodó fiú után.

Olyannyira belefeledkezett gondolataiba, hogy

észre sem vette, mikor Tiburon mellé sétált.

– No, mi az? – kérdezte a férfi.

– Nem tudom… – dadogta a lány, majd kétségbeesetten az óriásra nézett. – Nem értett meg! Egy

szót sem értett abból, amit mondtam!

– Nem ő volt.

– De igen! Biztos, hogy ő az! A külseje teljesen

más… mint mindannyiunké… De a tekintete

nem változott! – Tiburon szemében hirtelen fellegek gyűltek, és öklével bosszúsan a tenyerébe

csapott:

– Akkor szórakozik velünk a kis nyikhaj!

– Nem, nem hinném… A szemeiben őszinteséget

láttam… és nem ismert meg. Egyáltalán nem.

– Akkor? Mi lesz?

– Nem hagyjuk annyiban! Utána!

– A többiekkel meg kéne beszélni, hogy…

– Nem érdekel! Elveszítjük szem elől, gyerünk! –

Azzal mindketten a fiatalember nyomába eredtek.

Így történt, hogy majd egyórás séta után Oliver

nem egyedül érkezett meg a Ralson-tanyára. Hátizsákjában ott lapultak a könyvei, majd egy tucat,

no meg a két ismeretlen, akik tisztes távolságból,

de végig a nyomában voltak.

Egész kellemes estét fogtak ki aznapra, a levegő lehűlt ugyan, ám már korántsem volt az a

hideg, őszies időjárás, mint pár nappal azelőtt.

A ködnek nyomát sem látták, és bogarak százai

berregtek a fák ágai közt. Tiburon és a lány már

órák óta kuporogtak rejtekhelyükön, egy öreg,

vastag fa lombaji közt. Menedékük az erdő szélén

állt, tökéletes rálátásuk nyílt a völgyben elterülő

Ralson-tanyára. Mindketten csendben figyeltek,

azt is szó nélkül hagyták, mikor a különös jármű

begördült az udvarba. Tiburon végül úgy ítélte

meg, többet kell látnia ahhoz, hogy eredményesebb legyen megfigyelő munkájuk, így a hátizsákja után nyúlt.

Oliver épp fürdéshez készülődhetett, pizsamá-

jával a kezében, derekára csavart törülközővel

flangált a szobájában. A férfi azonban egyetlen pillantást sem vethetett rá, legalábbis közelebbről.

Tiburon egy hatalmas, katonai távcsövet emelt ki

a hátizsákjából, homlokráncolva, dühösen forgatta kezei közt a különös tárgyat, láthatólag fogalma

sem volt róla, mit lát.

– Ez meg mi a rügyes rosseb? – morogta bosz—

szúsan. A lány csak egy futó pillantást vetett a

tárgyra, majd közömbösen kijelentette:

– Talán valami messzelátó. Úgy vettem észre,

hogy tárgyaink a Ködön túl megtartják valamelyest a funkciójukat. Vagy legalábbis a formájuk…

– A lány megilletődötten forgatta kezei közt az esernyőjét. – Bár… erről fogalmam sincs, micsoda

lehet…

– Az ördögbe is! – Tiburon belenézett a távcső

lencséibe, de mivel fordítva tartotta, ahelyett, hogy közelebb hozta volna, egész aprónak látta a körülötte lévő dolgokat. Végül fogta magát és a messzelátót belehajította a sötétségbe. Miután eldobta, már rögtön meg is bánta, a különös tárgy

voltaképp féltve őrzött, aranyozott távcsöve volt,

valóságos ereklye, amibe varázslatos rúnák képét

és a császári címert vésték. Védencére pillantva

csupán ennyit fűzött a dologhoz: – Ez a hely való-

ban szörnyű… Hogy élhetnek így?!

– Hát, nem lehet könnyű nekik, annyi bizonyos. Neki főleg nem… – A lány fejével a tanya felé

bökött.

– Mindjárt elsírom magam.

– Szerinted… tényleg nem ismert meg? Lehetsé-

ges, hogy ennyi idő alatt elfelejtse a nyelvünket?

– Egy nagy elnáspángolás. Az kell neki.

– Tiburon… Nem azért jöttünk, hogy fölhány—

torgassuk neki a múltat. Szükségünk van rá,

haza kell vinnünk.

– Tudom, tudom. De azért azt ne várd tőlem,

hogy megbocsássak neki.

– Nem, nem várom… – suttogta a lány, és egész

visszakúszott a fa törzséig, itt kényelembe helyezte

magát, hátizsákját a feje alá rakta. – Azt hiszem,

alszom kicsit…

– Már épp kérni akartalak rá.

– Ma már nem hiszem, hogy történne valami

érdemleges… – A lány lehunyta a szemeit, való-

ban nagyon fáradt volt. Annak ellenére, hogy teljesen ismeretlen világba tették lábukat, a helyzet

cseppet sem volt idegen számára, odahaza igen

gyakran éjszakázott fa tetején, többnyire csak

szórakozásból. A levelek zizegő éneke, az éjszakai

erdő illata, mind-mind ismerős volt számára, a

közeli lombkorona közt huhogó bagoly nemkü-

lönben. Igen hamar elaludt, fél perc múlva még

utoljára, félálomban ezt motyogta: – Azért furcsa…

Észrevetted? Vajon miért olyan szürke minden..?

Ezúttal álom volt, semmi más, mégis oly való-

sághű. Az elmúlt napok nyugalma után Oliver

szinte meg is feledkezett látomásairól, ám aznap

éjjel ismét különös képek peregtek a szemei előtt.

Újból látta a furcsa, mégis ismerős világot, és a

gyönyörű, fekete angyalt a domboldalon. Ki tudja,

miért, ám ez alkalommal még közelebb érezte

magához, mint eddig bármikor. Ám váratlanul

valami megváltozott. Eltűnt szeme elől a mező,

vízesés, távoli kastély képe, helyette sötét, rideg

teremben állt. Mintha egy ódon kastély falai közé

repült volna hirtelenében, előtte, a durva, mintás

kőpadlón tűz éledezett. Lángok… ám ezek is oly

különösnek tűntek. A lángok éjfeketén nyújtóztak, tekergőztek, akár valami taszító kígyófészek

vagy férgek tucatjai. Oliver dermedten állt, érezte,

hogy valami rossz történik, mégsem tett semmit. A

tűz egyre terjedt, hamarosan akkorára nőtt, akár

a terem maga, a lángok közt pedig óriási madár

ropta félelmetes káosztáncát. Olyan volt, akár egy

főnix, legapróbb tolla is lángocskákból állt, ám a

tűz narancsos fénye helyett koromfekete színben

játszott valahány. A fekete főnix lángja felemésztett, lerombolt mindent, a régi nyugodt, mesebeli,

színes álomvilág maga volt a káosz…

Oliver izzadtan, zihálva ébredt, olyan félelem

szorította össze a szívét, amit rég nem érzett. Legfeljebb gyermekkorában. Fogalma sem volt, mi

történt, szeretett álmodni, ha tehette volna, semmi

mást nem csinál egész életében, csak alszik. Ám

ezúttal, évek óta először, nagyon nehezen aludt

vissza, a szívét összeszorító félelem nem enyhült,

és órákon keresztül csak forgolódott.

Mivel keveset aludt, egész későn ébredt, úgy

déltájt. Mire felöltözött és nagyjából összeszedte magát, Cecil néni már az ebédet is elkészítette.

Oliver tehát megebédelt, morcosan és morgolódva,

rendkívül bosszantotta, hogy fél napja elveszett éjszakai rémlátomása miatt. A fiú már jó ideje fejébe vette, hogy munkát kerít magának a környéken. Természetesen egyáltalán nem fűlt hozzá a foga, de nevelőanyján sem kívánt élősködni,

hisz kevéske nyugdíjából nagyon nehezen élt.

Mire Oliver elfogyasztotta Cecil néni remek

narancsos csirkéjét, már kora délután felé járt az

idő, így nem volt értelme nyakába venni a várost új

állás reményében. Mivel jobb ötlete nem maradt,

ismét szeretett könyveihez fordult, hogy elüsse az

időt. Kezdetben a tornácon olvasott, majd mivel

igen szép, tavaszias idő volt, elhatározta, hogy egy

kis sétára indul a közeli erdőbe. Egy kis magányos

pikniket tervezett magának, fölpakolta a könyveit

és egy rakás süteményt, így indult útnak. Elvégre

mi lehet jobb annál, mint a fűben heverészni, egy

jó könyvet olvasni, és közben Cecil néni hírneves

teasüteményét majszolni. Eleinte azt is tervbe

vette, hogy a Ralson-ház egyetlen házőrzőjét is viszi magával, hadd futkosson, szimatoljon kedvére. Ám Malac, a keverék bokszer túl lusta volt ahhoz, hogy kimozduljon a házából és otthagyja

szeretett tányérját. A kutya alaposan rászolgált nevére, nemcsak hogy fölfalt mindent, ami az útjába került, olyan kövér is volt, akár egy disznó,

még arca és fülei is egy sertésére emlékeztettek.

Oliver hagyta hát a lusta kutyát, és egyedül indult

felfedezőútjára.

Gyerekkorában mennyit sétált a fák közt, szinte

egyenként ismerte valamennyit. Raindale azon

szerencsés kisvárosok közé tartozott, amiket

elkerült az úgynevezett „fejlődés”, így a közeli erdők érintetlenül maradhattak, és a fák többsége

már évszázadok óta növekedhetett háborítatlanul.

Oliver ugyan a dombtetőre érve már rálátott a

messze húzódó autópályára, ez pár éve még nem

volt így, ettől eltekintve tökéletes nyugalom, béke

uralkodott a környéken. A fiú letelepedett hát az

egyik fa tövébe, elővette kedvenc regényét és a süteményeket, majd hamarosan irtóztató gyorsasággal falta valamennyit, mind a betűket, mind az édességet. A dombról rálátott a tanyára is, Cecil

néni épp azzal foglalatoskodott, hogy a párnákat

és az ágyneműt kipakolta a párkányokra.

A fiú épp szünetet tartott két fejezet közt, mikor

furcsa neszre lett figyelmes a háta mögött. Semmi

rosszat nem sejtett, hisz ahogy az öreg fák, az erdő állatai is békében éltek Raindale közelében, akadt itt szarvas, róka, menyét és még ki tudja,

mi minden.

Oliver gyanútlanul fordult meg, így alaposan

megrémült, mikor két alakot fedezett fel a fák közt. Ijedsége csupán néhány pillanatig tartott, hisz a lány, akivel szembe találta magát, cseppet sem volt félelmetes. A mellette ácsorgó óriás már

megért volna néhány szót ebből a szempontból,

de Oliver addigra már kellőképpen megnyugodott. Különösen azután, hogy fölismerte, a téren

látott külföldi csaj került a szeme elé kísérőjével

együtt… vagy mi fene. A fiú fölpattant a földről, és

vidáman kérdezte:

– Hát ti? Eltévedtetek? – Hirtelen eszébe jutott,

hogy a két ember valószínűleg semmit nem ért

abból, amit mondott. Főtt is a feje emiatt, hogy

az ördögbe fogja visszakalauzolni őket a főútra?

Azonban legnagyobb meglepetésére a lány hirtelenében megszólalt, csaknem tökéletes kiejtéssel:

– Most már értesz? – Oliver döbbenten

dadogta:

– Igen… Jól titkoltad, hallod-e. Bizonyára nagyon mókás dolog volt átverni engem a palánkon.

– A két idegen egymásra nézett, a lány tanácstalanul, a férfi bosszankodva. Végül ismét a lány vette föl a beszélgetés fonalát, egyenesen Oliver szemeibe nézett, pár lépést közeledett hozzá.

– Nem ismersz meg? Mi vagyunk…

– De, igen. Hogyne ismernélek, tegnap találkoztunk a téren.

– Akarod, hogy fölképeljem?! Szíves örömest

megteszem! – harsogta Tiburon saját nyelvükön,

és bár Oliver egy szót sem értett belőle, a hangsúlyból tökéletesen kiérezte, hogy nem mondhatott valami kedves dolgot, már ami őt illeti. A lány

csak bosszúsan legyintett egyet, majd ismét a fiú-

ra függesztette kétségbeesett, már-már könyörgő

tekintetét.

– Én vagyok, Liani. Ő pedig Tiburon. – A lány

elmosolyodott, kicsit reszketve, reménykedve.

– Liani, szép név – ismételte Oliver, tőle szokatlanul cinikusan. Nem is igazán értette, miért viselkedik így, leginkább azzal magyarázta magának, hogy senki se örülne, ha vadidegenek

zaklatnák mindenféle ostobasággal. Ez a két

ember láthatólag teljesen zakkant volt, honnan

is jöhettek? A fickó leginkább egy óriási, orosz medvére emlékeztette. – Szép név, valóban. De…

most ha megbocsátotok… mennem kell. Ha itt

jobbra fordultok, találtok egy kis földutat, az kivisz egészen az autópályáig. – A fiú sebtében 90

összekapkodta a könyveit, majd hozzálátott, hogy

szélsebesen elhagyja a helyszínt. A lány azonban

rákiáltott, Oliver pedig megtorpant. Ezt hallotta a

háta mögül:

– Odayin! – A fiú hitetlenkedve rázta meg a fejét,

és ismét a két idegen felé fordult:

– Nem értem a nyelvetek, olyan nehéz ezt fölfogni?! – A lány tekintetében teljes, mély döbbenet

ült, először szóhoz sem jutott, hol maga elé pislogott, hol föl, a mellette tornyosuló óriásra. Végül

ezt dadogta:

– Nem… nem emlékszel a saját nevedre? – Néma

csönd ereszkedett közéjük, csupán a madarak

csiviteltek fölöttük, a fák ágain. Liani kétségbeesetten tördelte a kezeit, láthatólag fogalma sem volt, mit kéne tennie. Bezzeg Tiburon, már-már

eltorzult arccal méregette az előttük toporgó fiút,

láthatólag nem sok választotta el attól, hogy le—

keverjen neki egyet. – Valóban… nem emlékszel

semmire? Hogy lehetséges ez?

– Átver minket! Ez nyilvánvaló! – ordította az

óriás, és döngő léptekkel Oliver felé indult. A fiú

hátrált pár lépést, bár nem volt szükség rá, mert

Liani még időben megállította a férfit:

– Várj! Miért hazudna nekünk?

– Mert egy kis mocsok!

– Nekem sosem hazudna!

– Én is ezt hittem! Nagyon sokáig ezt hittem!

– Tiburon végül megtorpant, dühösen fújtatott,

akár egy bika. A lány, miután sikerült megakadá-

lyoznia a tragédiát, ismét Oliver felé indult.

– Gyerekkorunk óta ismerjük egymást, hát

semmire sem emlékszel? Tiburon pedig… apád

helyett apád volt, és rengeteget tanultál tőle…

– De nem eleget. – Úgy tűnt, az óriás ezúttal taktikát választott, és duzzogva, karba font kezekkel arrébb sétált. Oliver rémült tekintettel, szájtátva ácsorgott. Ez a hatalmas hústorony laposra akarja verni, a lány pedig… összevissza

fecseg mindenféle ostobaságot… Hol is van a

legközelebbi elmegyógyintézet? Mert ezek ketten

bizonyára onnan szöktek meg. Leginkább ilyesfajta gondolatok keringtek a fiú fejében, és mivel az

őrültekkel nem tanácsos vitába szállni, egy mély

levegőt vett és bólintott:

– Ahhha… – A lány tekintete azon nyomban

felderült, izgatottan, mosolyogva folytatta, vagy inkább hadarta: – Na végre! Odayin kedves, vissza kell jönnöd

velünk, szükségünk van rád! Atianar újabb

hadjáratra készül, és leghatalmasabb varázslója,

Memmon segítségével szövetségre lépett a Tükrön

túliakkal. Tanial herceg képtelen rá, hogy hordozza a Szívet, hogy miért… ez elég hosszú történet,

most nincs időnk rá. Vissza kell jönnöd velünk!

Tudom, hogy ami régen történt… Még bizonyá-

ra… sértett lehetsz és dühös. De nem hagyhatod

cserben a néped! – Oliver a szemeit meresztgetve

megvakarta az állát:

– Ahhha… hát igen…

– Ugye visszajössz velünk? – A lány reménykedve, szinte esdekelve nézett rá, már-már normálisnak tűnt… A fiú nagy levegőt vett és bólintott:

– Vissza… persze, vissza… Csak előbb…

Hmm… – Oliver a tanya felé pislantott, egy gyors

hajrá, és máris az udvarban lehet… Hátrálni

kezdett, nagyon óvatosan. Közben arcán teljes komolysággal, megkérdezte: – Na és… mi a helyzet a

sárkánnyal? – Liani boldogan, tökéletes természetességgel legyintett.

– Ó, Bagu, ő nagyon jól van. Hiányzol neki.

– Igen, hiányzom… Khmm…

– Indulhatunk? A hajó az öbölben vár, legalább

két nap, míg felhajózunk az átjáróig, és lehet, hogy az időjárás sem lesz a megfelelő.

– Igen, indulhatunk… mindjárt… csak… visz-sza kell mennem a házba… a… a kardomért. – A

lány lelkesen bólogatott, Tiburon feszülten figyelt,

hasonló testtartásban, ahogy pár perccel azelőtt.

Oliver pedig, némileg biztonságban tudva magát,

megfordult és kimért léptekkel elindult. Mikor úgy

ítélte meg, hogy kellő távolságba jutott, hirtelen

nyakába szedte a lábait és futásnak eredt. Ám a

fiú elszámította magát, vagy inkább képtelen volt

Tiburon hatalmas méreteivel kalkulálni. Mihelyst

az óriás meglátta, hogy a fiú szökni próbál, rá-

vetette magát és teljes súlyával a földre teperte.

Tiburon vetődése még egy profi futballjátékosnak

is a becsületére vált volna, Oliver pedig… hirtelenében úgy érezte, mintha egy több száz éves

fatörzs gyűrte volna maga alá.

– Eresszetek el… hagyjatok… – ordította, már

amennyire összepréselt tüdeje engedte. – Mindketten totál zakkantak vagytok, eresszetek! –

Tiburon föltápászkodott, a kapálózó fiút maga

felé fordította, hatalmas öklét pedig máris emelte,

hogy egy jól irányzott ütéssel alaposan átrendezze

az ábrázatát. A tragédiát ismét Liani akadályozta

meg:

– Hagyd, ne bántsd! Engedd el…

– De megszökik! Én azt mondom, egy zsákba

vele, és vigyük!

– Nem cipelhetjük magunkkal erőszakkal…

– Dehogyisnem!

– Nem… Tiburon, engedd el… erőszakkal nem

visszük haza. – Az óriás, bár láthatólag cseppet

sem értett egyet vele, a parancsot teljesítette, és

elengedte Olivert. A fiú azonnal felpattant a földről és elszaladt, futtában ezt azért még odakiáltotta nekik:

– Őrültek vagytok, húzzatok el innen, mielőtt

kihívom a rendőrséget! – Liani teljesen megsemmisülten nézett a távolodó fiú után, az óriásra tanácstalanul pislogott, mintha ő várt volna parancsot tőle, s nem fordítva. Tiburon ezt morogta:

– Nem tudom, hogy mekkora erőket képes

mozgósítani ez a… Rend Őrség. De jobb, ha most

megyünk. – A két ember pillanatok alatt eltűnt a

fák közt, természetesen ez nem azt jelentette, hogy

a kis tanyát, illetőleg Olivert szem elől tévesztették volna. Maga a fiú is tudta ezt, most már határozottan érezte, hogy minden lépését figyelik.

Bár Oliver a rendőrséget nem hívta ki, azért

megnézte, hogy Robert bácsi ősrégi puskája még

mindig a helyén van-e. Mivel Cecil néni semmit

sem változtatott a ház berendezésén, és férje

holmijait is a helyén hagyta, Oliver könnyen megtalálta a fegyvert a vitrin mögött, jó néhány doboz

töltény társaságában. Azt azért nem hitte, hogy

szükség lesz rá, mindenesetre nevelőanyját megakadályozta abban, hogy lábát kitegye a házból.

Cecil néni csupán állatait, köztük Malacot kívánta megetetni, ám a fiú előzékenyen átvállalta tőle,

nehogy az őrült turisták ezúttal az idős hölgyet

pécézzék ki maguknak, és meghívják képzeletbeli

világukba uralkodónőnek.

Igen furcsa volt ez az egész… Oliver, mióta csak

az eszét tudta, semmi másra nem vágyott jobban,

mint ami az elmúlt napon történt vele. Hogy

egyszer csak a semmiből különös figurák tűnnek

föl, és elviszik őt valahová, egy képzeletbeli világba, egy helyre, amiről mindig is álmodott. Hogy

kiderül, ő valaki egészen más, másként hívják,

másként néz ki, és semmi köze nincs a Földnek

nevezett valósághoz. Most, hogy megtörtént vele,

egy szót sem hitt az egészből. Persze, hogy nem

hitt, hisz az tökéletes vallomása lett volna annak,

hogy valóban megőrült. Bármennyire is vágyott

rá, bármennyire is szerette volna, tudta jól, világa

nem létezik. Minden lakója, teremtménye csupán

az ő képzeletének szüleménye, és ha valaha is

normális életet akar élni, akkor sürgősen le kell

szoknia a folytonos álmodozásról.

Annak ellenére, hogy nem tervezett visszautat

Sharstonba, pontosabban az orvosa rendelőjébe,

Oliver meg akart gyógyulni. Megy az mindenféle

borzalmas szerkezet és pirula nélkül is, csak

akarnia kell. Nyugalomra és csendre van szüksé-

ge. Bár életcélt még mindig nem sikerült találnia

magának, az jó kezdet volt, hogy kézzel-lábbal

kapálózott új munka után. A Mézes-beli állását

már elvesztette, ez bizonyos, hisz szabadságát

jóval hosszabbra nyújtotta az engedélyezettnél,

ráadásul nem is szólt róla főnökének… Szóval valószínűleg azóta már más fiú vagy lány gürcöl helyette az idióta medvefülekben. Oliver cseppet sem

bánta, legalább jó alkalom volt a változtatásra.

Kezdetnek megvett minden létező újságot,

amiben álláshirdetések szerepeltek, majd órákon

keresztül böngészett és telefonált. Tudta jól, hogy

a közelben nem talál munkát magának, legfeljebb

egy másik városban, és valószínűleg órákat kell

majd utazgatnia nap nap után. Nem volt épp kecsegtető kilátás, de inkább ezt választotta, mint

hogy nevelőanyján élősködjék, felnőtt fejjel. Miután

elfogytak a hirdetések, Oliver ismét felkerekedett,

hogy a városba eljutván újabb újságokkal töltse fel

készleteit. Ezúttal kerékpárral ment, ahogy a régi

szép időkben, mikor iskolába igyekezett. A bicikli

is ugyanaz volt, régimódi, poros, fékje nyikorgott,

a küllőkre szerelt kártyák azonban még mindig

ugyanolyan szépen kattogtak, akárcsak régen.

Oliver kora délelőtt ért be a városba, átkereke—

zett a téren, majd lefékezett Raindale egyetlen újságosbódéja előtt. Fölpakolta a teljes rakományt,

már ami a hirdető újságokat illeti, és elindult a

közeli park irányába. Nagyon szép, napsütéses

idő volt, úgy tervezte, leül egy padra, és ott helyben átböngészi a hirdetések egy részét. A tavaszias időjárás egész jó kedvet hozott Oliver számára,

mindez azonban nem tartott sokáig.

Bár nem felejtette el a tanya közelében megismert két őrültet, sosem gondolta volna, hogy

újból látja őket. Erre föl nem ott kukkolják megint

az egyik mellékutcából?! A fiú hirtelenjében olyan

dühös lett, hogy arca egész kipirult, szeme sarká-

ból megnézte magának a két idegent, akik a falnak

lapulva, az árnyékba húzódva figyelték őt. Ennél

többet nem szentelt rájuk az idejéből, leginkább

úgy tett, mintha észre sem vette volna őket, és ment tovább. A különös eseményeknek azonban még korántsem volt vége. Úgy tűnt, ama bizonyos

elmegyógyintézet továbbra is köpködte magából az

ápoltjait, mert pár utcával arrébb Oliver ismét egy

igen fura figurával futott össze. A magas, betege—

sen sovány ázsiai férfi szintén egy sikátor tátongó

szájában ácsorgott, ám ő, meglepő módon, meg

sem próbált eltűnni Oliver szeme elől. A férfi nem

csupán származása miatt számított idegennek

Raindale városában… Volt valami különös a tekintetében és egész megjelenésében. Olcsó, barna

öltönyt és nyakkendőt viselt, ám méltóságteljes

testtartása sokkal inkább valami fejedelmi öltö-

zéket és fejdíszt követelt volna. Oliver akaratlanul

is megborzongott, ez az ember más volt, mint az a

kettő. A lány és az óriás két esetlen, mókás figura,

még ha bosszantók is… Ez a férfi azonban… egész

lényét valami különös, megfoghatatlan erő járta

át, különös… és félelmetes. Oliver bosszankodva

haladt tovább, biztos volt benne, hogy már megint

élénk fantáziája játszott vele. Rendületlenül tolta

maga mellett kerékpárját, tekintetét dühösen,

makacsul egyetlen pontra szegezte, mintha ezzel

elejét vehetné újabb képzelgéseinek. Ám hiába

erőlködött.

Hirtelenjében valami egész különös morajlás

kelt életre Raindale városka házai közt, a fiú pedig

megtorpant, és fülelt. A hang leginkább egy óriá-

sira nőtt, beteg, taknyos elefánt trombitálásához

hasonlított, ami hosszan visszhangzott az épületek fölött. Oliver körbenézett, az utcákon emberek

jártak le s föl, ám rajta kívül senki nem figyelt fel a különös jelenségre. A fiú összevont szemöldökkel méregette a házak tetejét, hamarosan olyan látvány tárult a szeme elé, amitől a lélegzete is elállt.

A legpompásabb, többemeltnyi magas épület

maga a polgármesteri hivatal volt, küllemét

tekintve egyáltalán nem lógott ki Raindale régi, középkorból fönnmaradt házai közül. Piros cserepes tetején kémények hada sorakozott, több tucat antenna és végezetül a városka egyik büszkesége,

a kovácsoltvas, fekete szélkakas. Ám úgy tűnt,

ezúttal valami egészen más is birtokba vette a hivatal épületét. A cserepek mögül kezdetben két óriási, fekete szárny bukkant elő, majd a hozzá

tartozó karmos mancsok és fej. A szörnyeteg úgy

kapaszkodott fel a tetőgerincre, mintha piheköny-nyű macska lett volna, csupán néhány cserép

bánta, amik rettenetes súlya alatt leszánkáztak a

járdára. Oliver tátott szájjal bámult a sárkányra,

újból körbenézett, de senki nem látta, amit ő. Pedig

néhányan, akik épp a hivatal környékén sétáltak,

káromkodva ugrottak el a lezúduló cserepek elől.

– Nincs ott semmi… csak képzelem… – mondo—

gatta magának a fiú, és már épp készült rá, hogy

hátat fordítson agyszüleményének, mikor a sárkány váratlanul elrugaszkodott a tetőről, és óriá-

si, hártyás szárnyaival a levegőbe röppent. Nem is

szárnyalás volt ez, sokkal inkább zuhanórepülés,

melynek célja láthatólag nem volt más, mint a

park széle, ahol Oliver kerékpárjával ácsorgott. A

fiú mozdulatlanná dermedt.

– Ez nem valóság, ez nem valóság… – motyogta

egyre bizonytalanabbul. Az óriási szörnyeteg átszáguldott a tér fölött, sem őt magát, sem hatalmas árnyékát nem látta senki. A sárkány kissé

nehezen navigált az alacsony épületek közt, egyik

szárnyával jó adag vakolatot vert le a házak oldaláról, a következő pillanatban egy útjába kerülő

lámpaoszlop teteje sínylette meg a találkozást.

Mindez oly kézzelfogható bizonyítéka volt a való-

ságnak, hogy Oliver nem várt tovább. Kerékpárját

eldobta, összegyűjtött újságjai szanaszét röpültek,

ő maga pedig futásnak eredt.

Kezdetnek átrohant a parkon, a körülötte

sétálgató emberek láthatólag igencsak furcsán

néztek rá, üldözőjére azonban egyetlen pillantást sem vetettek. A város túlfelére jutva Oliver egyre kétségbeejtőbb helyzetbe jutott, bármilyen gyorsan is szaladt, egyre közelebbről hallotta az

óriási szárnyak suhogását, szinte már a feje fölött.

Fogalma sem volt róla, mi történik vele, ha képzeletének szüleménye utoléri… mindenesetre nem

akarta megtudni. Jobb ötlete nem lévén befordult

az egyik keskeny utcácskába, úgy okoskodott,

hogy a szűk hely miatt üldözője megtorpan, vagy

legalábbis nem lesz képes használni irdatlan szárnyait. A fiú számítása részben bejött, a sárkány

pár pillanatra megállt a sikátor szájánál, majd a földre ereszkedett, és eztán karmos mancsain folytatta vadászatát, legalább olyan gyorsan, mint

pár pillanattal azelőtt.

Oliver futott, ahogy a lába bírta, bár érezte, hogy ereje lassan elhagyja. Igazán nagy bajba viszont akkor került, mikor rájött, hogy csapdába

esett. A sikátor zsákutca volt, a végén csupán né-

hány szemeteskonténer várta, és többemeletnyi

magas téglafal. A fiú, más lehetősége nem lévén,

szembefordult támadójával, aki időközben beérte őt. A sárkány pontosan olyan volt, mint ami

képzeletében élt az ilyesfajta lényekről, karmai borotvaélesek, hatalmas agyarai nemkülönben.

Sárga, apró szemeiben szinte látni vélte önmagát,

különösen, mikor a szörnyeteg felé kapott, hogy

egyetlen mozdulattal befalhassa. Oliver, még egy

utolsó mentő ötletként, beugrott a konténerek

mögé. Koszban, szemét közt landolt, a sárkány

állkapcsa élesen csattant a fémfelületen. Földön

fekve a fiú kissé kifújta magát, ám csupán néhány

pillanatig lehetett biztonságban. Úgy tűnt, a szörnyeteg nem csupán gyors és hatalmas, hanem

kellőképp intelligens is, kis idejébe telte csak, míg rájött, hogy a konténereket játszva arrébb gör-getheti, ezzel hozzájutva zsákmányához. Ezután Oliver valóban védtelen maradt, mást nem tehetett, mint a falnak lapult, és várt. A sárkány újból

lecsapott, állkapcsa csupán centikre csattant a

fiú arcától. Hogy ezúttal miért hibázott, azt Oliver

csupán akkor tudta meg, mikor ki merte nyitni a

szemeit.

A fiú igencsak meglepődött, mihelyst felfogta,

hogy életben van, hát még akkor, mikor meglátta

az őt zaklató óriást és kicsi barátnőjét a sikátorban. A tagbaszakadt férfi olyan erővel bírt, hogy

megragadta a szörnyeteg farkát és egyetlen lendülettel hátrarántotta. Csupán néhány centire,

ám ez is épp elegendő volt, hogy Oliver elkerülje

fájdalmas halálát a sárkány állkapcsa közt. A

lány mindeközben előreszaladt és legalább olyan

meglepetést okozva, akárcsak óriási barátja,

fekete esernyőjével csépelni kezdte a szörnyeteg

mellső mancsát és fejét. Ennek ellenére úgy tűnt,

mindkettejük erőfeszítése hiábavaló, a sárkány

nem törődött az oldalába hasító fájdalommal,

erejét is összeszedte és újból Oliver felé csapott.

Ezúttal még az óriás sem tehetett semmit, az

100

állkapocs épp összezáródott volna a reszkető fiú

körül, mikor egész különös dolog történt.

A sárkány teste hirtelenében semmivé foszlott,

az egész jelenség olyan volt, mintha hirtelen valaki fölnyitotta volna egy konfettis doboz tetejét,

milliónyi apró, fekete pernye szállt szanaszét a sikátorban, majd ezek is eltűntek, nyomtalanul.

Az utcára néma csend ereszkedett, Oliver csak a

saját zihálását hallotta. Megpróbált fölállni, ám visszazuhant a földre, megcsúszott valami rothadó hulladékon, ami a konténerek mögött bújt.

Időközben a két ismeretlen a közelébe óvakodott,

legalább olyan megviseltnek tűntek, akárcsak ő.

– Ez Memmon volt… – mondta Liani szuszogva,

és úgy tűnt, egyetlen pillanatot sem szentel a szemét közt kuporgó fiúnak.

– Persze, hogy ő! – harsogta Tiburon. – Ki más

képes megidézni egy fekete sárkányt a Ködön túl,

és ráadásul ennyi ideig! Úgy tűnik, mégiscsak van

valami előnye ennek a világnak. – Oliver végre kezdett felocsúdni a kezdeti rémületből, tanácstalanul, bizonytalanul pislogott a két alakra: – Ti… ti is láttátok?

– Mit csuda? – kérdezte a férfi, és cinikusan

körbenézett. – Ja, hogy sárkány látni? Tiburon

látni sárkány. Tiburon fogni sárkány.

– Az… az meg hogy lehet? – Oliver végre ösz—

szeszedte magát és föltápászkodott, az óriás

tekintetében megvetést, a lányéban aggódást lá-

tott, mindkettő meglepte. Hirtelenjében az futott

végig az agyán, hogy talán mégsem őrült, mások,

az utcán sétáló emberek is láthatták, amit ő. Ez

mindennél fontosabbá vált számára, még annál

101

is, hogy megköszönje ennek a két embernek, ami-

ért megmentették az életét.

Oliver nyakába szedte hát a lábait és kirohant

a sikátorból, majd koszosan, büdösen lefékezett

az első járókelő előtt, aki az útjába akadt. Az idős

hölgy csak mosolygott rá, valószínűleg túl rossz

volt a szeme, hogy felháborodjon a fiú külsején.

Oliver így kezdte mondandóját:

– Elnézést… ne haragudjon… megkérdezhet—

ném, hogy látott-e… – egy óriási sárkányt a város

fölött… na persze, micsoda hülyeség. – Szóval…

látott valami… szokatlant pár perccel ezelőtt?

– Szokatlant? – mosolyogta az asszony.

– Igen.

– Hát… igen. Láttam.

– És… mi volt az?

– Micsoda?

– Hát amit látott!

– Maga nem Mrs Ralson fiacskája?

– De igen… mit látott? – Az idős hölgy közelebb

húzódott a fiúhoz, és szinte a fülébe súgta:

– Ne mondja el senkinek, de láttam a postás Mr

Harrisont a tanítónővel csókolózni az iskolaud—

varban, tanítási időben! Ráadásul felesége van, és

három gyereke! – Oliver megilletődötten toporgott,

majd kényszeredetten elmosolyodott, elköszönt

az asszonytól, és tisztes távolságra menekült. A

járdán már két ismerőse várta, a lány és az óriás.

A fiú nem tudta, mit mondhatna, teljesen össze—

zavarodott. Hogy lehetséges, hogy csak hárman

látták, mi történt valójában? Valójában… talán

mindhárman őrültek…

– Na, mi a helyzet? – kérdezte Liani, meglehetős

gúnnyal a hangjában.

102

– Nem tudom… – sóhajtotta Oliver. Különös

volt, de egyre inkább azt vette észre, hogy már cseppet sem tartja idegennek ezt a két embert.

Persze, hisz megmentették az életét…

– Legutóbb túl hamar elrohantál. Máskülönben talán azt is elmondhattuk volna neked, hogy

veszélyben vagy.

– Veszélyben..?

– Igen. Tudod, míg nekünk az az érdekünk,

hogy hazagyere velünk, mások inkább holtan

látnának.

– Mi a fene volt ez az egész?! – Oliver olyan kétségbeesetten fakadt ki, hogy a lány és az óriás felhagytak addigi gúnyos ábrázatukkal, végül

Liani tekintete egész megenyhült, és egyenesen a

fiú szemeibe nézett:

– Jól van. Most tisztázzunk mindent, őszintén.

Valóban nem emlékszel semmire, vagy csak azért

játszod meg magad, hogy lerázz minket?

– Nem tudom… mire kéne emlékeznem…

– suttogta Oliver, és ő is állta a lány tekintetét.

Furcsa… de hirtelenjében mintha ismerőssé vált

volna számára ez a smaragdzöld szempár. Nem a

színe vagy az alakja miatt, sokkal inkább a lélek,

amit benne látott. Lianinak is csupán néhány

pillanatába telt, hogy felfedezze az őszinteséget a

fiú szemeiben.

– Hát… ha így állunk… akkor beszélgetnünk

kell. Meglehetősen hosszan. – Azzal sarkon fordult

és elindult a park irányába. A két ember azonnal

követte őt, mintha csak parancsot teljesítettek

volna. Oliver kábán és zavartan, Tiburon dacosan

és döngő léptekkel.

103

Mesedélután a parkban. Bizonyosan minden

járókelő erre gondolt, aki csak hallotta a három

ember beszélgetését. Vagy egy kedvenc könyvük,

filmjük vitatták meg a kis mesterséges tó közelé-

ben, padon ülve, sütkérezve a tavaszi nap fényé-

ben. Kicsit Oliver is hasonlóan érezte magát, amit

Liani mesélt neki, oly hihetetlennek tűnt, mármár lázálomnak vagy egy őrült képzelgéseinek.

Ám ahogy belegondolt az elmúlt hetek, hónapok

eseményeibe, sőt egész életébe, furcsa látomásai

és álmai egyre inkább értelmet nyertek. Oliver egy

különös történetet hallott Aghar birodalmáról,

ami a hatalmas óceánon túl fekszik, és amelynek

uralkodója a nagytiszteletű Tanial herceg, akit

hamarosan császárrá koronáznak. A lány és csapata egy átjárón keresztül érkezett ebbe a világba,

amit ők egyszerűen csak a Ködön túlnak hívtak.

Küldetésük célja pedig nem más, mint hogy őt

hazavigyék.

– Ez a világ… meglehetősen furcsa – szőtte tovább a mondandóját Liani, miközben szemét le

sem vette a csillámló tóról és lakóiról, a hófehér

hattyúkról. Úgy tűnt, végre talált valami szépet is a Ködön túli birodalomban. – Közülünk nem sokan jártak itt, de tudjuk, hogy minden megváltozik, amint áthajózunk az átjárón. Minden, a

ruha, amit hordunk, az ékszerek, amit viselünk,

a tárgyaink... Mi magunk is, a külsőnk. Talán

azért lehet, mert a mi világunkban mindent mágia

éltet, testünk részévé vált. Itt pedig, a ködön túl,

meghal minden varázslat.

– Én is… másként nézek ki? – kérdezte Oliver.

Liani mellett ült a padon, ám mégsem tudta jól

104

érezni magát, mert Tiburon folyvást ott járőrözött

mögöttük, és figyelt, árgus szemekkel.

– Igen… – mosolyogta a lány. – Teljesen másként. Nehéz volt megtalálnunk téged, mert csak

Ana, a varázslónő praktikáiban bízhattunk.

– Mondjuk, használhattátok volna az inter netet

– vigyorogta Oliver, hisz jól tudta, hogy a lánynak

fogalma sincs róla, miről beszél. – Egyébként,

van még egy fontos kérdésem. Ha mindez igaz,

amit elmondtatok, hogy a fenébe kerültem ide?

– Úgy tűnt, elérkezett beszélgetésük legkínosabb

pontja. A lány zavartan forgatta a szemeit, majd

hirtelen fölpattant a padról, Tiburon mellé szaladt

és valamit a fülébe súgott. Persze csak azután, hogy az óriás lehajolt hozzá. Ezután váltottak pár szót a saját nyelvükön, majd Liani ismét Oliverre

mosolygott, bár ezúttal kissé kényszeredetten:

– Erről sincs semmi emléked? – A fiú megrázta

a fejét. Cecil nénitől sokszor hallotta a történetet, miszerint a tengerparton találták őt, még gyerekként. Talán hajótörést szenvedett? Ráadásul ez újabb kérdést is fölvetett:

– Na várjunk csak. Azt hiszem, mégsem én

vagyok az emberetek.

– Miért?

– Mert… Ezzel a külsővel, nem csak úgy előug—

rottam a semmiből. Felnőttem… gyerek voltam,

vannak emlékeim a gyerekkoromról… – A lány,

ha lehet, eztán még zavartabban forgatta a fejét:

– Az meg hogy lehetséges? Nem értem…

Tiburonnal azt beszéltük, hogy talán a hosszú

évek, amit a Ködön túl töltöttél, elvették az emlé-

keid… Niben mester is említett hasonlót… De ez

nem magyarázat a gyermektestre…

105

– Mi szabja meg a külsőd, ha átlépsz az

átjárón?

– Nem tudjuk. Talán semmi, véletlen. Vagy egy

belső tulajdonságod.

– Túl gyerekes voltál, barátocskám – morogta

Tiburon a saját nyelvén. Oliver ebből szintén alig

értett valamit, a gúnyt azonban tökéletesen ki-

érezte belőle. Ez az óriás vajon miért nem kedveli

őt? Mielőtt még a helyzet kínosabbá vált volna, Liani közbelépett: – Egy a lényeg, te vagy, akit keresünk. Tudom.

Elfogadod a védelmünk és a segítségünk, hogy

hazajuttassunk?

– Nem válaszoltál egy kérdésemre. Hogy kerültem ide?

– Igazság szerint… ezt mi sem tudjuk pontosan.

Talán elvesztél, vagy valami hasonló. – A lány még

új külsejében is képtelen volt jól hazudni, elpirult, sűrűn pislogott, és feltűnően kerülte Oliver tekintetét. Meglehetősen gyanús jelenség… A fiú

azonban jól érezte, hogy ennél többet úgysem fog

kihúzni belőle, így újabb fontos kérdést tett föl:

– Miért kell hazavinnetek?

– Hogy hagyhatnánk, hogy egyedül élj itt? Biztos nagyon magányos vagy… – Oliver gyanakvása

kissé enyhült, nagyot sóhajtott. Valóban… egész

eddigi életére egyetlen jelző volt hivatott: magá-

nyos. Ha mindez igaz, ha nem álmodik… végre

rálelt a magyarázatra. Hogy miért volt oly idegen

számára minden és mindenki, még saját képmása

is. Liani, bár kissé bizonytalanul, így folytatta: –

És… unokatestvéred, a trónörökös is látni kíván.

Szükségünk van rád… Hogy pontosan miért…

106

Erre nincs fölhatalmazásom, ő fogja elmondani

neked. Ha visszajössz velünk.

– Fölhatalmazás… szép. És elvárnátok, hogy

fejeset ugorjak a semmibe? Anélkül, hogy az or—

romra kötnétek bármit is?

– Bízhatsz bennünk! Hisz az életed is

megmentettük.

– Ja, igen. A sárkány. Következő kérdés. Az mi

a fene volt, és hogy került ide?

– Nem csupán mi érkeztünk Agharról. Hogy

pontosan kikkel is állunk szemben, azt nem tudom, mindenesetre egy biztos. Atianar mágusa,

Memmon a közelben van, ő idézte meg a sárkányt,

szerencsére ebben a világban az ő varázslata sem

élhet sokáig.

– Nem ez az első, hogy megpróbáltak megölni…

– Hirtelenében Oliver előtt világossá vált a metró-

alagútban történtek értelme is. Hát valóban nem

őrült…

– Látod? Amilyen gyorsan csak lehet, vissza

kell jönnöd velünk. Akár azonnal indulhatnánk,

a hajó odalent várakozik az öbölben.

– Hajó?

– Igen. Felvitorlázunk Sharstonig, ahol az átjáró

van. – Liani kiszaladt a parkot átszelő kis földútra, mintha máris indulásra készen állna. Tiburon is csatlakozott hozzá, úgy tűnt, az óriás is teljességgel készpénznek veszi, hogy küldetésük első fele

sikerrel járt, már ami Oliver megpuhítását illeti.

A fiú azonban tétovázott, még az is percekbe telt

neki, hogy fölkászálódjon a padról.

– Hát… Sharstonba amúgy is vissza kell mennem a holmimért, a lakásomba… De ha nem ha—

ragudtok meg, én inkább busszal mennék odáig.

107

– Busszal?

– Igen, az egy nagy jármű, amibe sokan beférnek. És aránylag gyorsnak mondható.

– Régen szerettél vitorlázni. – A fiú erre már nem

mondott semmit, csak megvonta a vállát. Akárhogy is, azért még annyira nem bízott bennük,

hogy vakon kövesse őket. Abban reménykedett,

hogy a Sharstonba vezető út egy kis haladékot

jelent számára. Amíg átgondolhatja a dolgokat. A

lány végül csípőre tette a kezét, és felszegett fejjel ennyit tett hozzá: – Jól van. De mi is megyünk.

A barna színű, ütött-kopott távolsági busz már

dugig volt, mikor begördült a raindale-i állomásra.

Oliver bölcsen és türelmesen kalauzolta kísérőit

a földi közlekedés útvesztőiben. Először is elmagyarázta Tiburonnak, hogy az idős néniket nem

illik megfogni és arrébb tenni a lépcsőről, mint egy zsák krumplit, hogy védence, Liani rangjának megfelelő tiszteletet kapjon és elsőként szálljon föl a furcsa járműre. Aztán következett a jegy megvásárlása.

– A pénzedért jegyet kapsz, egy kis darab papírt. Azzal bárhová elutazhatsz – magyarázta

Oliver, és tárcájából már elő is készítette a kívánt

érmemennyiséget.

– Nekünk nincs pénzünk – mondta Liani

egyszerűen.

– Nem baj, meghívlak titeket. Bár a barátodnak… meglehet, hogy pótdíjat is kell fizetnem…

– Oliver elvigyorodott, és mivel látta, hogy a lány

nem érti a poén lényegét, hozzátette: – A súlya 108

miatt. – Erre már Liani is elmosolyodott, majd halkan hozzátette: – Sssss… még meghallja.

– Azt hittem, nem ért minket.

– Sok szót ismer…

– Miről pusmogtok ti itt? – kérdezte az óriás, és

egész közel hajolt védenceihez. Liani a saját nyelvükön válaszolt:

– Ó semmit, csupán érdeklődött, hogy ki is

vagy te valójában. Mondtam, hogy a testőröm.

– Tiburon, valami berögződött kényszer miatt,

hirtelen haptákba vágta magát, és harsogva,

büszkén jelentette:

– Tiburon Alaskar, a császári testőrség parancsnoka és hivatásos, udvari cápavadász. –

Liani kacagva lefordította a férfi szavait, Oliver a

szemeit meresztgette:

– Cápavadász? Te jó ég… – Az óriásnak egyáltalán nem esett jól, amiért kikacagták, pláne, hogy

nem is értette, miért. A lányra nem haragudha—

tott, a fiúval kapcsolatban viszont már készült, hogy egy jól irányzott nyaklevessel ellensúlyozza sérelmeit. Oliver azonban még idejében sorra került, föllépett a busz lépcsőjén, itt pedig a férfi már nem érte el. Vagy legalábbis nem akart nagyobb feltűnést kelteni a különös jármű belsejében.

A fiú megvette a jegyeket, majd mindhárman

a busz hátsó részébe verekedték magukat. Pár

percen belül elhagyták a raindale-i állomást, bár

a busz tömve volt, egy ülőhely mégis akadt Oliver

mellett:

– Gyere, ülj le! – mondta a lánynak. Liani úgy

kapaszkodott, mintha az élete múlt volna rajta,

apró kezei egész elfehéredtek. Arca nemkülönben.

109

A fiú elgondolkodott rajta, hogy valóban szörnyű

élmény lehet életében először utazni egy ilyen

rakás, döcögő ócskavason.

– Nem kell, tényleg… – suttogta a lány.

– Hosszú út lesz, ülj le. Meglátod, úgy majd jobban érzed magad. – Oliver átvette a lány esernyő-

jét, hogy legalább azzal ne kelljen foglalatoskod—

nia, és könnyebben leülhessen. Liani halványan

elmosolyodott, a fiú mellé oldalazott, majd egy éles kanyarban akarata ellenére belehuppant az ülésbe. – Így ni – vigyorogta Oliver.

– Valóban jobb. Sokkal. – A fiú lenézett a kezei

közt lévő ernyőre, azon tanakodott, hogy vissza—

adja-e a lánynak, hisz láthatólag nagyon ragasz—

kodott hozzá. Annak ellenére, hogy már napok

óta egy csepp eső sem esett. Legalábbis tudomása

szerint.

A látomás oly hamar jött, mint általában, Oliver

hirtelenjében azt vette észre, hogy egy kecses tőr—

kard pengéjét tartja a kezei közt. A fegyver kosárrésze valami rózsaféle virágot mintázott, ezt nem

tudta jobban megnézni, mert a kép pillanatok

alatt szertefoszlott, és újból a régi, fekete esernyőt szorongatta. A fiú zavartan Lianira nézett, a lány elmosolyodott:

– Te is láttad… ugye?

– Igen… azt hiszem…

– Mióta megérkeztünk, és más formát kaptunk… én is sokszor látok dolgokat… Mintha álmodnék… Te… semmit nem változtál… bár nem

tudom, hogy az idő a Ködön túl…

– Láttál… engem? Úgy, ahogy… régen?

– Igen… – Oliver zavartan átnyújtotta Lianinak

az esernyőjét. Mindketten somolyogtak, jó ideig,

110

aztán mosolyuk egyre kényszeredettebb lett, és

rendkívül kínos csönd állt be köztük. Hol egymás

szemébe néztek, hol elszégyellték magukat, és a

mellettük száguldó tájat figyelték. Oliver egyre biztosabb volt benne… ez a lány… valóban ismeri…

méghozzá egész közelről. Érezte, hogy az emlékei

mind-mind ott buzognak a tudata mélyén, de

egyszerűen képtelen előcsalni őket. Végül, több-

órányi hallgatás után ezt kérdezte:

– Mi… akkor ezek szerint már elég régóta ismerjük egymást…

– Igen… gyerekkorunk óta…

– És… mi…

– Voltaképp, szegről-végről rokonok vagyunk.

– Rokonok? – Oliver igencsak igyekezett, hogy

csalódottsága ne érződjék ki a hangjából.

– Igen, mondhatni… – Liani ismét elfordult,

tekintetét a kinti tájra szegezte. Csupán akkor rezdült össze, mikor Oliver véletlenül a vállát fogta meg az ülés támlája helyett egy különösen éles kanyar következtében.

Az öreg villa már vagy fél évszázada üresen állt

a part közelében, legutóbb akkor laktak benne,

mikor a háború idején tulajdonosai a bombázás

elől vidékre menekültek. Azóta senki nem lépte

át a Lawman-rezidencia küszöbét. Pedig a ház

lenyűgöző helyen állt, sziklák közt, egész közel a

tengerhez. Mikor hatalmas vihar tombolt odakint

a végeláthatatlan óceánon, a hullámok néha oly

óriásira nőttek, hogy hófehér tajtékuk szinte a ház oldalát verte. Persze a kilátáson kívül más érdeme nemigen maradt a régen pompázatos, tulajdonosa gazdagságát hirdető épületnek. A falak 111

megroggyantak, mindent por, pókháló, szemét

lepett el, és élősködők. Egerek, csótányok futkos—

tak mindenfelé, a padláson denevérek fészkeltek,

a szemét közt férgek és undorító csúszómászók

tenyésztek. Az épületbe nem vezették be a villanyt,

sem a gázt, sem a vizet, mindezek tükrében aligha

csodálkozhatott valaki, hogy ingatlanügynökök

több generációja árulta már az ősrégi Lawman-rezidenciát, sikertelenül.

Ám ezúttal úgy tűnt, mégis új lakók érkeztek,

ha a helyiek közül valaki kirándulni vagy csupán

sétálni indult Raindale városka tengerpartjára,

láthatta, hogy bizony rendkívül különös szerzetek mozgolódtak mind a villa kertjében, mind

az épületen belül. Bizonyára egy csapat szakadt

csöves… a legtöbben így gondolkodtak. Mások

pedig híresztelték, hogy végre sikerült elcsípniük

a Lawman-rezidencia sokat emlegetett szellemeit.

Pedig az új lakók korántsem voltak kísértetek, bár

meg kell hagyni, valóban furán viselkedtek.

Kezdetnek mindjárt ott volt a két őr, akik folyvást le s fel járkáltak a bejárati kapu előtt. Aztán

akadt még belőlük a tornácra, sőt a tetőre is, bár

ez utóbbi meglehetősen veszélyes vállalkozás volt

a foghíjas cserepeket és düledező kéményeket

tekintve. Továbbá marcona külsejű férfiak és asz—

szonyok járőröztek a villán belül is, tagadhatatlan

tényként, hogy a Lawman-rezidencia valóságos

erődítménnyé vált. Rendkívül fontos személy lakhelyévé. Vajon kit őrizhetnek a csupa esernyős,

sétapálcás, fura figurák? Persze, ha fegyver lett volna náluk, a helyiek azonnal értesítik a rend-

őrséget… Elvégre, a kísértetek nem hordanak

géppisztolyt és semmi más egyebet. A komor,

112

többnyire fekete ernyők azonban tökéletesen illettek a képbe, elkárhozott, átkozott lélek valahány…

Az övükbe tűzött, vagy épp a csizmájuk szárában

rejtegetett apró késeket és bicskákat pedig senki

nem látta.

Bár csupán pár napja érkeztek, a varázsló

máris otthon érezte magát, a sötét, lepukkant,

egerekkel és csúszómászókkal teli épület saját kis

birodalmára, a laboratóriumra emlékeztette. Maga

is hasonló volt, komor, tekintetéből hiányzott a vidámság vagy bárminemű érdeklődés a halandó világ dolgai iránt. Ez persze nem azt jelentette, hogy Memmon, a hatalmas mestermágus gonosz személy lett volna, nem szorult belé több alattomosság, mint bármely más halandóba a Ködön

innen és túl. Egyszerűen csak tette a dolgát, amit

elvártak tőle, ráadásként ez a komolyság amúgy

is népe sajátja volt. Arról nem is beszélve, hogy

fél életét sötétben, lombikok és varázsfőzetek közt

töltötte; miként várható el ilyen személytől, hogy

örvendezzen a felszíni nap sugarainak vagy bármely más gyarlóságnak?

Szó mi szó, Memmon mester tökéletesen megelégedett búvóhelyükkel, a sziklák tetején álló

épületet már akkor kiszúrta maguknak, mikor

hajójuk lehorgonyzott az öbölben. Szerencséjük

volt, amiért a villát üresen találták, bár a lakókkal sem lett volna sok gondjuk. Néhány csontvázzal több vagy kevesebb a szekrényben, az már nem

oszt, nem szoroz. A férfi saját lakosztályának az

egyik hálószobát választotta, bár a gerendákon

csüngő denevérek nem zavarták, a rendetlenség

és por már annál inkább. Néhány apróbb bűbáj

113

segítségével megpróbálta rendezettebbé, tisztábbá változtatni a termet, ám rendrakó, illetőleg portalanító varázslatai nem éltek tovább néhány percnél. Bár amúgy sem talált sok bútort lakosztálya mélyén, egy óriási ágy, nehéz ruhásszekrény, csupán ennyi maradt a Lawman-rezidencia

tulajdonában, valószínűleg azok a holmik, amik

túl nagyok voltak ahhoz, hogy különösebb előké-

szület nélkül ellopják őket.

Bár a szoba nem sok luxussal kecsegtetett, az

erkélyről való kilátás lenyűgöző volt. Memmon

mester általában nem fecsérelte az idejét ilyesmivel, mégis órákat töltött azzal, hogy az alant hullámzó, felkorbácsolt tengert bámulta.

– Kicsit olyan, mint odahaza – jött egy lágy,

ám annál határozottabb hang a szoba rejtekéből.

Memmon mester megfordult és apró mandulasze—

meit az ágy körül sétálgató fiatal fiúra emelte. – Ez a világ szörnyűséges… Csak a tenger, az ugyanolyan. A kilátás a Nagy Vízre, akárcsak odahaza.

– Ahogy mondod, fenség. Bár a színek… Mintha gonosz bűbáj ülne az egész szigeten. Átok, ami

fölfalta a színeket. – Memmon mester végignézett

saját öltözékén, majd szemrevételezte kézfejét és

tenyerét is. Szürkének látta önmagát, ahogy kö-

rülötte minden mást. Ezután ismét a fiúra nézett,

és elgondolkodott. Miként lehetséges az, hogy a

dicső Jariath dinasztia leszármazottja, a hatalmas

Atianar király egy taknyos kölyök testét kapja a

Ködön túli birodalomban. Persze meglehet, hogy

az itteniek teljesen másként tartják számon az

életkorukat. A herceget egyáltalán nem zavarta

előnytelen külseje, bár valószínűleg nem is volt 114

tudomása róla. Minek is érdekelné, hisz csupán

pár napig maradnak. Reményeik szerint.

– Átok… – morogta a fiú, és szép arca fintorba

torzult. – Talán mégiscsak a katonáim kellett volna küldenem. Bár ezekkel sem megyünk sokra.

– Atianar úr letekintett a keze ügyében lévő fekete

ernyőre. Láthatólag fogalma sem volt, mire való.

Az ajtónál strázsáló őrök ugyanígy tettek, bár

egyikük meglehetősen ügyesnek bizonyult, rájött

a roppant bonyolult szerkezet működési elvére, és

kinyitotta az esernyőjét.

– Ahha… – morogta maga elé. – Ez valami pajzs—

féle. – Társa, talán irigy volt rá, amiért ilyen sikert ért el az idegen holmit illetően, vagy csak egyszerűen úgy tartotta kedve, késével fölhasította az ernyő fekete anyagát. Valószínűleg csupán uralkodójuk jelenléte akadályozta meg őket abban, hogy egymásnak essenek, egyetlen valamirevaló

fegyverük, az idegen világban zsákmányolt bicskák már igencsak nyiladoztak a zsebeik mélyén.

Bár egy jófajta, masszív baseballütő is volt náluk,

a buzogányok és egyéb zúzófegyverek Ködön túli

formája. Atianar úr és Memmon mester közömbös

arccal szemlélték a jelenetet, a fiú elfintorodott:

– Mindannyian hasznavehetetlenek vagytok. Ti

a fegyvereitek nélkül, te pedig, Memmon uram, a

varázserőd nélkül. – A két katona és a varázsló is

heves tiltakozásba kezdett.

– Nagyuram, nem a mi hibánk! Odayin Elvoran

valami varázslathoz folyamodott… mikor épp a

közelébe értünk, szörnyű sikoltást hallottunk…

kis híján beleőrültünk… az a furcsa kocsi pedig,

amiben utaztunk… mindenkit a földre dobott!

115

– Odayin Elvorannak soha nem volt varázs—

ereje, de ha lenne is, egyetlen pillanatra sem használhatná itt, a Ködön túl. Erre csak én vagyok képes… – Memmon úr ezúttal egyenesen az uralkodóra szegezte a tekintetét. – Bocsásd meg,

fenség… Talán úgy látod, hogy kissé túlbecsültem

az erőm… de biztosíthatlak, hogy legközelebb…

– Nem. Te magad mondtad. Ebben a világban

minden varázslat halálra ítélt. Nézz körbe, a legnagyobb udvari mágusommal utaztam, és egy

ilyen koszos lyukban kell töltenem az időm.

– Csupán néhány nap…

– Azt nem hinném. Elvesztettük szem elől. Ki

tudja, hová az ördögbe utazott már megint.

– Újból megtalálom neked, fenség.

– Igen, aztán megint napokat hajózhatunk,

hogy utolérjük. Mire kikötünk, addigra már valahol máshol lesz. – A fiú hirtelen megpördült, mert

hatalmas robaj kelt életre a szoba másik végében,

a bejáratnál. Valóban, a kétszárnyú ajtó valósággal kiszakadt a helyéből, a küszöbön egy tagbaszakadt őr állt, kissé kreolos, leginkább mexikói

vonásokat kapott a Ködön túli világtól. A szobá-

ban strázsáló őrök is pórul jártak, egyikük, aki az

ajtó előtt állt, hasra esett, másikuk pedig bevert

orrát tapogathatta, hisz az ajtószárny szépen a falhoz préselte. A küszöbön toporgó férfi, mihelyst meglátta az uralkodót, rögtön meghunyászkodott

és hajlongva motyogta:

– Bocsáss meg, fenség… nem tudtam, hogy

jelenléteddel megtisztelted Memmon mester hajlékát… – A varázsló utálkozva morogta:

– Mert nekem nem jár az az alapvető udvariasság sem, hogy kopogsz az ajtón.

116

– Nem. Vagyis igen, csak…

– Történt valami? – kérdezte a fiú, megunva

testőre és udvari mágusa szócsatáját. A férfi

fölegyenesedett, bár még mindig nem mert az

uralkodóra nézni, tekintetét valahová a penészes

tapéta mintázatára szegezte:

– Találtunk valamit… idebent a házban. Aminek

talán hasznát vehetnénk. Kérlek, kövess, fenség.

Memmon mester… – A férfi elhúzódott az ajtóból,

és udvariasan kivárta, míg mindkét feljebbvalója

a folyosóra lépett. Ezután a kis csapat élére állt,

hogy kalauzolja őket a folyosók és lakosztályok sora közt. Veszélyes utazás volt ez, különösen a lépcsőn, minden lépésük nyomán hangos reccsenés, nyikorgás visszhangzott a villa falai közt.

A terem, úgy tűnt, javarészt megúszta az idő

pusztítását, és a tolvajok is elkerülték. Talán azért, mert hatalmas, kétszárnyú bejáratát egy óriási la-kattal zárták el az illetéktelenektől. A megmaradt bútorokat fehér lepedőkkel fedték, amik megszürkültek az idő folyamán és a rengeteg por súlya

alatt. A király és varázslója érdeklődve jártak a különös kísértetek közt. Bár a szobának méretes ablakai voltak, az üvegen vastagon ült a kosz, így

a teremben meglehetős félhomály uralkodott.

Memmon mester megpróbálkozott egy apró

varázslattal, melynek nyomán rezgő, fehér láng

kelt életre a levegőben. A fény ugyan nem tartott

sokáig, néhány percen belül semmivé foszlott, ám

legalább addig jó szolgálatot tett, míg a katonák

megmutatták, mire is bukkantak voltaképp a régi

ház berendezései közt. A lepellel takart bútorok

közt akadt egy igen méretes tárgy is, hatalmas 117

volt, a padlótól szinte a mennyezetig ért. A falnak

támasztva, vastag porréteg alatt várta, hogy valaki

újból felébressze.

– Itt van – mondta a katona, aki egészen idáig

kísérte a herceget és varázslóját. A férfi egyetlen

mozdulattal lerántotta a leplet, alóla cirádás keretbe foglalt, hatalmas tükör bukkant elő. Memmon

mestert lenyűgözték a látottak, perceken keresztül csodálta a keret kacskaringós faragásait, a virágokat, leveleket, szárnyas angyalokat és más furcsa, Ködön túli lényeket. Leginkább mégis a

tükör fényes, hibátlan felülete vonta magára a

figyelmét. Az uralkodó csupán ennyit fűzött hozzá

a látottakhoz:

– Pompás. Használhatjuk valamire ideát?

– Hogyne, fenség. Ez… hatalmas ajándék. –

Memmon mester apró kezét végigfuttatta a tükör

hideg felületén. – Utazhatunk, akárcsak odahaza… Különös. – A férfi szemeit összehúzta, pár pillanatra felsejlett előtte valódi képmása. Pompá-

zatos, bíborszínű talárja, arany ékszerei, hosszú,

hófehér haja, fekete bogárszemei és méretes

fejdísze. A látomás csupán néhány másodpercig

tartott, ezután a tükör megremegett, akár a tó vize, ha kavicsot hajítanak belé.

– Valóban különös, rengeteg csatornát látok. Ez

a világ, mintha minden apró szeglete tükrökkel

volna tele, mintha az itteniek nem tartanának a

túloldalon lakóktól. Bárhová utazhatunk. Hamar

megtaláljuk, nagyon hamar. – Amint ezt kimondta, fény varázslata semmivé foszlott, és ismét

félhomály ereszkedett a szobára.

118

4.

Az utazás

Régi otthona, az ütött-kopott bérház, semmit

nem változott az elmúlt hetek alatt. Legfeljebb még nyomorúságosabb és szánalmasabb lett, bár meglehet, hogy ezt Oliver csupán Raindale után

látta így. Persze… mi is változhatott volna… Talán

kifestik az egészet, vagy megjavítják a liftet, netalán kicserélik az égőket a folyosókon? Vagy valaki

bezárja az idős házmesternét a sufniba, hogy

ne bosszantson másokat? Oliver gondterhelten

vezette kis csapatát a bérház lépcsőjének útvesztőjében. Lianinak és testőrének egyetlen szót sem

kellett szólnia, tekintetükből bárki kiolvashatta, mennyire taszítónak találják ezt a helyet.

– Biztos valami rosszat tett – mondta Tiburon a

saját nyers stílusában. – És börtönbe zárták.

– Nem hinném, hogy a börtönbe ki és be lehetne sétálni. Ráadásként ki építene tömlöcöket több

emelet magasan, hisz azok a föld alá valók. – A

lány és az óriás saját nyelvükön társalogtak, az

idő múlásával Olivernek egyre ismerősebb lett a

szép, dallamos nyelv, ám még vajmi keveset értett

belőle.

– Mit mondott? – kérdezte a fiú.

– Ez a hely… olyan, mint a börtön – vallotta be

Liani, miközben zavartan pislogott. Oliver csak

morgott:

– Ja, végül is.

– Te itt laksz?

119

– Itt laktam. De most… inkább hazaköltözöm.

Vagy mit tudom én… – Ez a bizonyos „haza” fogalom most elég zavart volt a fiú számára, még egy-

általán nem tudta, hogy elfogadja-e a lány meghí-

vását, már ami a hajókázást illeti. Világéletében

úgy hitte, ha ilyesmi történik vele, hanyatt-homlok menekül ebből a szürke, ocsmány világból.

Most azonban, hogy valósággá vált, meglehetősen

riasztó volt.

A lift előtt sokat tétováztak, végül Oliver úgy döntött, igénybe veszik a szolgáltatásait, bár nem volt biztos benne, hogy Tiburon barátjuk nem

tesz-e valami kárt a szerkezetben. A súlya miatt,

persze. A lift végül, ha csikorogva és nehézkesen

is, végül felszállította őket az ötödik emeletre, Oliver a harmadik környékén összefutott az idős házmesternével, legalábbis látta az asszonyt a

rácsokon keresztül néhány pillanat erejéig. Hihetetlen volt, de Mrs Lovgrove ugyanabban az

öltözékben, megszokott papucsában és hajcsavaróival leste a folyosót áldozat után kutatva. A fiú

fejében megfordult, hogy az öreglány talán valóban

klinikai eset, ám az utóbbi időben annyit gondolt

különféle intézményekre, ahol elmeháborodotta—

kat ápolnak, hogy inkább gyorsan elhessegette

magától ezt az egészet. Abban viszont biztos volt,

hogy az öregasszony pár percen belül az ajtaján

fog dörömbölni. Tévedett, Mrs Lovgrove nem jött a

nyakára, talán a múltkor nagyon megsértődött.

Kis otthona sem nyerte el vendégei tetszését,

ezen szintén nem csodálkozott. Liani úgy óvakodott előre a nappaliba, mintha valami förtelmes,

szörnyek lakta barlangban járna. A lány furcsállva forgatta ide-oda a fejét, az előszoba tükre előtt

120

valósággal elosont. Oliver elsőként a hűtőbe nézett

be, néhány szelet penészes felvágotton és romlott

tejen kívül mást nem talált.

– Sajnos… nem tudlak megkínálni titeket

semmivel.

– Úgy érted, étellel? – kérdezte a lány.

– Igen…

– Nem érdekes. Amúgy sem vagyunk éhesek. –

Oliver sandán az óriás felé pillantott, a fél napot

együtt töltötték, és a férfi egyetlen falatot sem evett.

Liani nyilvánvalóan a saját nevében beszélt.

– Van egy kis pénzem. Leugorhatok, hogy hoz—

zak nektek valamit…

– Ne! Inkább maradj… Hamarosan amúgy

is indulunk, odahaza majd ehetünk. – Tiburon

mindeközben felfedezőútra indult az apró lakásban, mivel nem koncentrált, Oliver szavaiból

semmit sem értett. A szoba minden egyes szeletét

alaposan átvizsgálta, közben, csak úgy mellékesen, saját nyelvén megjegyezte:

– Majd kilukad a gyomrom. Ettől a kis nyik—

hajtól akár éhen is veszhetünk. – Liani azonnal

leintette:

– Tiburon! Nem azért vagyunk itt, hogy degesz—

re tömjük magunkat. Első a feladat.

– Degeszre… – morogta az óriás, és ezúttal

a fürdőszoba felé indult. – Egy szelet kenyérért odaadnám a fél karom… – Oliver némán hallgatta végig a beszélgetést, közben próbált úgy tenni, mintha nem is figyelne vendégeire, hozzálátott, hogy összeszedje a holmiját, amiért hivatalosan

jött. Akadt egy régi bőrönd az ágy alatt, abba kezdte belepakolni a ruháit, könyveit és néhány apróságot, amit még vinni akart. A szekrény

121

mélyén lapuló számítógép olyan régi volt, hogy elhatározta, azt itt hagyja az új lakóknak. Ám nem

csupán ez a hasznavehetetlen roncs bújt meg a

sötétben, Oliver kiemelte a mappát, amiben rajzait tartotta. Persze rögtön megbánta, mert a lány

azonnal lecsapott rá:

– Odahaza is sokat rajzoltál. És nagyon szépeket – mondta Liani mosolyogva, és kérdés nélkül

hozzálátott, hogy a rajzmappát kiszedje a fiú kezei

közül. Oliver azonban nem hagyta magát, bár

tudatosan aligha gondolt bele, pontosan miért

is, de nem szerette volna, ha Liani meglátja azt a

rengeteg portrét arról a fekete hajú lányról…

– Nem tudom, hogy odahaza milyen voltam… de

ezek itt szörnyen gyengére sikerültek. Ocsmányságok. Ne… ne nézd meg. Nem akarom. – Liani

azonnal elengedte a mappát, bár szemrehányó

tekintettel nézett a fiúra:

– Jól van… nem nézem, ha nem akarod. – Oliver

kényszeredetten elmosolyodott, rajzait pedig a falnak támasztotta. A kínos csönd elkerülése végett

új témába kezdett:

– Szóval, akkor… meddig is maradtok? Úgy

értem…

– A hajó úgy… holnap reggel éri el a város kikö-

tőjét. A többiekkel ott találkozunk.

– Akkor… az éjszaka még hátravan…

– Igen…

– Van szállásotok?

– Nem… nincs…

– Nálam maradhattok, ha gondoljátok. Az

ágyam lehet a tiéd, Tiburon barátod pedig…

van egy matrac, amit fölfújhatok neki. – Elég

furcsa ötlet volt az óriást egy felfújható matracra

122

fektetni, bizonyára keze-lába lelógna róla, már ha

egyáltalán kibírná a súlyát. Ám Oliver olyannyira

zavarban volt, hogy ilyesmire nem is gondolt. A

vécé jellegzetes zubogó hangja és igencsak káromkodáshoz hasonlatos ordítás sietett a segítségére,

hogy meneküljön a kellemetlen helyzetből. Liani

és a fiú a fürdőszoba bejáratához siettek, Tiburont

az apró helyiség közepén találták, a kád mellett.

A férfi indulatosan megpördült, és vádlón Oliverre

mutatott:

– Ez a kölyök boszorkánymesterkedésre adta a

fejét!

– Ugyan, Tiburon… – somolyogta a lány, és beljebb merészkedett, pedig neki már nem sok hely

maradt az óriás mellett.

– Láttad volna, amit én! – harsogta a férfi, és a

vécécsészére mutatott. – Ráadásul tükrökkel ag—

gatja tele a vackát, mi ez, ha nem mesterkedés?!

– Az apró fürdőszobatükör ártatlanul pislogott az

újonnan jöttek felé, Oliver ugyanígy tett, aki semmit nem értett az elhangzottakból. Mikor az óriás

a vécé fölé hajolt, csupán ennyit tett hozzá:

– Kérlek, ne kelljen elmagyaráznom, hogy az

mire való. – Időközben Liani is felfedezte magá-

nak a fürdőszoba nyújtotta csodákat, különös

tekintettel a kád szélén hagyott tusfürdőre. A lány

ördögi ügyességgel szinte pillanatok alatt rájött, hogy a kupakot miként kell kipattintani a helyé-

ből, majd mélyet szippantott az illatából.

– Hmm… milyen finom, ez valami… virágméz?

– kérdezte a fiútól. Mielőtt azonban Oliver vála—

szolhatott volna, Tiburon is magához ragadta a

tubust, és védencéhez hasonlóan mélyet szippantott az illatból. Ez még csak helyénvaló lett volna,

123

ám eztán fogta és a fiú legnagyobb megrökönyö-

désére a tusfürdő egész tartalmát belenyomta a

szájába. Úgy tűnt, az ő világukban ha valaminek

jó illata van, akkor az minden bizonnyal ehető

is. Oliver nem tudta, mit mondhatna, így inkább

hallgatott. Csak úgy, magának, ennyit fűzött a

dologhoz:

– Kösz, hogy bekajáltad a tusfürdőm. – Hogy az

óriásnak ízlett-e a különös vacsora, azt már nem

várta meg, kifordult a fürdőből és visszabattyogott

a szobába. Mindenesetre lelki szemei előtt már

látta, ahogy Tiburon barátja óriási buborékokat

böfög, mint egy buta rajzfilmfigura.

– Felétek minden olyan fura… – kezdte Liani a

beszélgetést, mihelyst visszatért a fürdőből. – Mielőtt útnak indultunk volna, Niben mester megmutatta a feljegyzéseit a Ködön túli világról, mesélt

a szokásaitokról, tanította a nyelvetek… Szóval

felkészültünk. Mégis, minden szörnyen idegen. Itt

van például a pénzetek. Mióta használjátok őket?

Na és azok a hatalmas járművek…

– A ti Niben mesteretek pontosan mikor is járt

errefelé?

– Ó, nem rég, úgy pár ezer éve.

– Akkor nem csodálom, hogy megváltoztak

azóta a dolgok. Tudod, mi, emberek… – ezt Oliver

lelkiismeret-furdalás közepette mondta ki. – …

Szóval, mi hajlamosak vagyunk mindig változtatni és újat alkotni, az utóbbi ötven év alatt egészen

az űrprogramig jutottunk. Járműveket küldünk

az űrbe és a közelebbi bolygókra.

– A csillagokba?

– Ha úgy tetszik… – A lány arcára boldog mosoly kúszott fel, tekintete elhomályosult, mintha

124

emlékek egész áradata rohanta volna meg hirtelenjében. Végül csak ennyit mondott, szinte

suttogva.

– Odahaza sokat néztük a csillagokat, együtt…

– A meghitt hangulatnak egy csapásra vége lett,

mihelyst Tiburon előtrappolt a fürdőből, a padló

úgy döngött alatta, hogy Oliver biztos volt ben-ne, hamarosan látogatót kapnak az alant lakók személyében. Az óriás láthatólag még mindig

bosszankodott és zsörtölődött, talán a vacsorája

feküdte meg a gyomrát. A fiúnak mindenesetre

ismét szöget ütött a fejében valami:

– Mi ez a dolog… a tükörrel? – Liani szeplős arcocskája hirtelen olyan komoly vonásokat öltött,

hogy Oliver valóban megrémült tőle. – Mintha…

félnétek tőle. Ez amolyan… babona?

– Babona? Nem… A mi világunkban a tükör…

amolyan átjáróféle. Mind, kivétel nélkül. A tükrön

túl egy másik világ van, ahol rettenetes lények laknak, démonok és ördögök. Ha a tükörbe né-

zel, ellopják az arcod és a lelked. Ti… nem féltek

ettől?

– Nálunk a tükör csupán eszköz, dísze a háznak, megnézheted magad benne, hogy lásd…

kócos vagy-e, vagy valami hasonló.

– És… nem tűnnek el emberek, mikor ilyesmit

csinálnak?

– Nem. Nem hinném. – Oliver elhallgatott, hirtelenében rálelt egy emlékre. Egyszerű, fürdőszobai

tükör jelent meg előtte, és a borzalom, a hatalmas

trauma, mikor először látta meg saját, idegen

képmását. Majd később az a fura, megfoghatatlan félelem, valahányszor elosont a tükör előtt a

Ralson-tanyán. Még mostanság is… ha sötétben,

125

árnnyá silányult képmását nézte, szinte érezte,

hogy nincs egyedül, valami figyeli, valami rossz…

– Azt hiszem, a te világod védve van. Talán,

mert nem ismeritek a varázslás tudományát.

Azért aggathattok tükröket mindenhová, mert

biztonságban vagytok.

– Talán… – Oliver kitekintett az ablakon, mikor

megérkeztek az állomásra, már kora estefelé járt

az idő. Azóta jócskán besötétedett. – Bizonyára fáradt lehetsz… – mondta a lánynak zavartan. – Nyugodtan pihenhetsz, ha van kedved. – A fiú az

ágyához botorkált és lerántotta róla a pokrócot,

amivel még utazása előtt sebtében letakarta az

ágyneműt. Na nem mintha máskor gondosabb

lett volna. – Az ágynemű… még egész tiszta, csak

néhányszor aludtam benne… adnék újat… de

az a mosodában van. – Liani felkuncogott, majd

jelezvén, hogy tökéletesen megfelel neki, felkú-

szott az ágyra és elterült a paplanon. Látszott a

szemein, hogy már valóban fáradt lehetett. – Így

ni – mondta Oliver elégedetten, majd az óriás felé

sandított.

– Tiburon barátodnak pedig… megkeresem azt

a matracot. – Bár a férfi kevés szót értett a helyiek nyelvéből, saját nevének említése azonnal felkeltette az érdeklődését. A lánytól kérdezte: – Mit akar?

– Elővesz neked egy matracot, hogy azon alud—

hass. Kényelmesen. – Tiburon ismét haptákba

vágta magát, hasonlóképp, ahogy azt az állomáson tette, és a földiek nyelvén, tört kiejtéssel

kijelentette:

– Tiburonnak nem kell, Tiburon alszik kemény

földön, mindig. Most. – Oliver megvonta a vállát,

126

és a pokrócot magához véve lekucorodott az ágy

közelében lévő sarokba. Liani egész végig követte

őt okos, gyönyörű szemeivel. A fiú túl lusta volt

ahhoz, hogy saját magának fölfújja a matracot,

bár őszintén megmondva, amúgy sem igen tudta,

hol keresse. Talán már rég kölcsönadta valakinek.

Vagy kidobta.

Az éjszaka eseménytelenül telt, Oliver egész

sokáig gondolkodott, rágódott az elkövetkezendő

napon, végül őt is elnyomta az álom. Úgy tűnt,

Lianit sem zavarta a város zaja, vagy csak túl fá-

radt volt. A közeli kocsmából éktelen ricsaj szállt

tova a város fölött, egy idióta a kocsija rádióját bömböltette a ház előtt, a szomszédok sem mellőz-ték szokásos veszekedésüket és verekedésüket a közeli lakásban. Ennek ellenére a lány édesdeden

aludt, csupán Tiburon őrködött, egészen hajnalig.

Mikor világosodni kezdett, a férfi mégis elbóbis—

kolt kicsit, talán úgy ítélte meg, hogy a sötétség

elvonultával és a város csendesedésével a veszély

is elmúlt.

Mikor Oliver kinyitotta a szemét, mindkét vendége aludt körülötte, Liani halkan szuszogott, az

óriás pedig fújtatott, félreérthetetlenül jelezvén, hogy hamarosan mélyebb álomba merül. És horkolni fog, akár egy vén medve. A fiú kábán pislogott maga köré, a félhomályban vajmi keveset látott. Éppen ezért az előszobából érkező fény olyan érzékenyen érintette, mintha valaki zseblámpával villogtatott volna a szemei közé. Pedig a

tükör ragyogása nem volt élesebb a holdfénynél,

Oliver hamar hozzá is szokott, így az elejétől a vé-

géig nyomon követhette az eseményeket. A tükör

127

csillámló felszíne, mint valami megnyújtott alufó-

lia papír, hihetetlen, groteszk formákba torzult, vastag csápokat növesztett, melyek tekergőztek, akár egy szörnyeteg karjai. Végül elérték egészen

a padlót, ahol is sorban köpködték ki magukból

az utazókat, az előszobát szempillantás alatt idegen, tagbaszakadt fickók lepték el. Ha Oliver nem

látta volna, miként érkeztek, azt hitte volna, egy

kommandós alakulat egységei törték rá az ajtót.

Már az első alak megjelenésekor ordította:

– Tiburon! – Az óriás pillanatok alatt talpon

volt, ki tudja, tán nem is aludt, csupán lehunyta a

szemeit néhány pillanatra. Hogy a férfi pontosan

mit kiáltott, káromkodott-e, vagy őket figyelmeztette, azt Oliver nem tudta, mindenesetre néhány

szívdobbanásnyi idő elég volt hozzá, hogy fölfogja

a helyzet súlyosságát. Őérte jöttek, már megint.

Ráadásként támadóit is felismerte, a két fickót a metróalagútból. Ezúttal mindannyian emberi formájukat viselték, fegyvert nem látott náluk,

csupán késeket az övükbe tűzve, egyiküknél

pedig baseballütőt. Oliver egyre inkább kezdett a

túloldalról jöttek fejével gondolkodni, ez a bizonyos ütő odaát valami hatalmas husáng, vagy egyéb zúzóeszköz lehetett. A többi katona fegyverzete, a kardok valószínűleg használhatatlanná váltak, mihelyst átléptek az átjárón, sétapálcákkal és

esernyőkkel pedig nem látták értelmét harcolni.

Tiburon első cselekedeteként elkapta Oliver

grabancát és az ablak felé penderítette, még ezt is

hozzátette, egész jó kiejtéssel:

– Kifelé! – Ezután valóságos oroszlánként

vetette magát a tömegbe, fegyver híján az öklét használta, bár hatékonyságban az sem maradt el 128

egy jobbfajta harci kalapácstól. Oliver dermedten

ácsorgott azon a helyen, ahová az óriás jóvoltából

került, Liani azonban helyette is cselekedett. A lány egyetlen pillanatra sem vesztette el lélekje-lenlétét, kitárta az ablakot, majd felmérve a kinti terepet, a bamba fiút áttuszkolta a párkányon.

Oliver nagyot nyekkenve érkezett meg a tűzlépcső

apró teraszára, hamarosan Liani is követte:

– Gyerünk, ne bambulj már! Mássz! – A fiú

végre összeszedte magát és a létra legfölső fokára

lépett. Ezután már gördülékenyebben mentek

a dolgok, Oliver gyakorlott tűzoltó módjára szá-

guldott lefelé a létrán, az ősrégi, vasból készült szerkezet nyikorgott, csikorgott alattuk, az egész utcát felverték álmukból. A negyedik környékén

egy cigarettázó férfi figyelte őket, a harmadikon

pedig Mrs Lovgrove hajcsavaros, köntösös rémképével futottak össze. A látvány ezúttal még a szokásosnál is ijesztőbb volt, hisz az idős házmesterné éjszakai arcpakolását sem mosta le magá-

ról. Az asszony nem érte be annyival, hogy nagy

szemeket meresztett a fiúra, kitárta az ablakot és

ordította:

– Mr Ralson! Mi az?! Tűz van?!

– Nem, nincs, Mrs Lovgrove… – Oliver már a

következő emeletnél tartott, de kötelességének

érezte, hogy válaszoljon. – Nyugodjon meg!

– Nyugodjak meg?! Akkor meg mi az úristent

csinál a tűzlépcsőn?! – Az öregasszony látóterébe

hamarosan Liani is bekerült, aki kicsivel később

indult ugyan, ám hasonlóan igyekezett, akárcsak

Oliver. A házmesterné szemében világosság gyúlt,

ezúttal még hangosabban rikácsolta: – Ahha!

Mr Ralson! Vegye tudomásul, hogy ez nem

129

nyilvánosház! Nem cipelhet fel minden jöttment

fruskát a tudtom nélkül! Hallja?! – Bár Liani való-

színűleg nem volt tisztában a „nyilvánosház” valódi

jelentésével, így meg sem sértődhetett, Oliver ezt

azonban mégsem hagyhatta szó nélkül. Mihelyst

lába ismét talajt ért, és a lányt is földre segítette, visszakiáltotta a harmadik emeleti ablak felé: – Fogja be, vén satrafa! És vegye úgy, hogy

elköltöztem! – Mrs Lovgrove épp készült volna,

hogy a holtakat is felébressze méltatlankodó riká-

csolásával, mikor újabb alak mászott az ablaka

elé, ráadásként akkora, hogy az egész kilátást

eltakarta előle. Tiburon meglehetősen esetlenül

kapaszkodott a tűzlétra korlátjába, különösen

azután, hogy fölülről egy méretes bakancs bele—

taposott az arcába. Nem kevesebb, mint három

személy függött a régi bérház létráján, panaszos,

nehézkes nyikorgása hosszan visszhangzott a

reggeli csöndben. Csupán pillanatok kérdése

volt, hogy az egész az utca kövezetére zuhanjon.

Tiburon elkapta támadója lábát, hogy egy erős

rántás kíséretében a földre küldje, ám a katona is

hasonlóképp makacsul kapaszkodott, akárcsak ő

maga, így hamar felhagyott a kísérlettel. Helyette

az utcán ácsorgó két fiatal felé ordított:

– Siessetek! Találkozzunk annál a fura vízesésnél! Tudod, hol van!

– Igen, tudom! – kiáltotta vissza Liani. – Vigyázz

magadra! – Azzal a lány megragadta Oliver karját,

és futásnak eredt. A fiú, bár semmit nem értett az

iménti beszélgetésből, engedelmesen tűrte, hogy

vezessék. Mielőtt még eltűntek volna a következő utca fordulójánál, egy utolsó pillantást vetett

Tiburon felé.

130

Az óriás még mindig ellenfelével hadakozott,

láthatólag nem sok eredménnyel. A férfi végül

elunta a dolgot és valószínűleg ő maga is látta,

hogy a létrát tartó szerkezet már nem bírja sokáig,

így átlendült a hozzá legközelebb eső ablak párká-

nyára, Mrs Lovgrove lakásához. Üldözője ugyanígy

tett, így mikor a tűzlétra hangos robajjal földet ért, már csupán egyetlen személy tartózkodott rajta, a másik katona. Az idős házmesterné épp a telefon—

nal bíbelődött, mikor az ablaka ripityára tört, és

két egymást csépelő, harapó, rúgó ember gördült

be a konyhája padlójára. Az asszony hatalmasat

sikított, biztosítva, hogy a rendőrség a szokásosnál hamarabb a helyszínre érjen, hisz épp őket

hívta.

Bár több hét is eltelt a metróalagútban történtek óta, és Oliver már kötést sem viselt, sebe még

mindig sajgott, különösen, ha mege rőltette magát.

Miközben rendületlenül követte vezetőjét, Lianit,

oldala egyre jobban szúrt, végül nem bírta tovább,

és elengedte a lány kezét. Oliver megtorpant, egy

lámpaoszlopnak támaszkodott, hogy kifújhassa

magát.

– Lassítsunk… kicsit… – nyögte a fiú. Liani

csúfondáros grimaszt öltött, és karba fonta a

kezeit:

– No mi az? Elpuhultunk?

– Nem… csak a sérülésem… – A lány arca

azonnal megenyhült, sőt, láthatólag igen erős

lelkiismeret-furdalás tört rá, bűnbánóan Oliver

mellé somfordált.

– Ne haragudj… rosszul érzed magad?

– Nem… már sokkal jobb. Hová… hová is rohanunk voltaképp? – Liani néhány aggodalmas

131

pillantást vetett a mögöttük húzódó utcára, mivel

semmi gyanúsat nem látott, egész higgadtan

mondta:

– A városodban van egy vízesés, Tiburonnal ott

találkozunk. Nem kell rohannunk, de siessünk.

– Milyen vízesésről beszélsz?

– Majd meglátod, gyere! – A lány ismét kinyújtotta a kezét, Oliver tétovázott pár pillanatig.

Nem mintha szemernyi kétsége is lett volna Liani

jóindulatát illetően… Sokkal inkább azért, mert

hirtelenjében újabb emlékre bukkant a tudatalattijában. Ez… mintha már megtörtént volna vele,

valamikor… régen… Ám a kép hamar szertefoszlott, a fiú pedig elfogadta Liani felé nyújtott, apró kezét, és újból útnak indultak, ezúttal sokkal lassabb tempóban.

Bár már lassan egy éve lakot Sharstonban, Oliver

alig ismerte a várost, hisz nem járt el otthonról,

munkahelyét leszámítva. Azt azonban még így is

tudta, hogy egy fia vízesés sincs a környéken. A

különös jelenségre végül az egyik parkban bukkantak rá. Az eredetileg szökőkútnak tervezett valami egy óriási medencében kapott helyett, három

tükörsimára csiszolt, több emelet magas hasábból

állt, ezekről zubogott alá a töméntelen vízmennyi—

ség. Az egész nyilvánvalóan műalkotásnak indult,

aztán szörnyű, absztrakt ocsmányság lett belőle.

A legviccesebb az egészben mégis az volt, hogy a szökőút valamiképp fölkerült Sharston nevezetességei közé, ki tudja, miként, talán nem volt más… Mindenesetre a három oszlop ott díszelgett

a képeslapokon és prospektusokon, elriasztva a

turistákat.

132

Maga az alkotás sem vonzott sok látogatót, mikor Oliver és Liani megérkeztek a medence mellé,

csupán egy csapat galambbal és néhány szakadt

csövessel kellett osztozniuk a látványon.

– Ez nem vízesés. Csak egy rondára sikeredett

szökőkút – mondta a fiú közömbös képpel, rájött,

hogy semmit sem vesztett annak idején, mikor

nem látogatta ezt a városrészt.

– Szökőkút? Nálunk a szökőkutak csodaszé-

pek, a parkokban gyakran zenészek játszanak.

Olvasgathatsz, nézelődhetsz, vagy csak egyszerű-

en pihenhetsz. Mind a szemed, mind a lelked.

– Hát, nekünk csak ez jutott – fintorogta a fiú,

és hogy elejét vegye újabb konfliktusoknak, szó

nélkül aprót csúsztatott a kéregető koldusok

kezébe. A medence amúgy önmagában rendkívül

ocsmány hely volt, a járdán és a vízben is ciga—

rettacsikkek úsztak százszámra, egy elpusztult

galamb oszladozó teteme a porban hevert más

hulladékokkal együtt. Talán a víz árthatott meg

szegénynek. A lány és a fiú egyre feszültebben vá-

rakoztak, és bár Oliver már jó időt eltöltött itt, az emberek világában, ugyanolyan rémült szemekkel figyelte a főúton kavargó forgalmat, akárcsak Liani.

– Tiburon… nem aggódsz miatta? – kérdezte

végül a fiú.

– Ó, tud ő vigyázni magára. Hamarosan itt

lesz… De ne aggódj! Addig én megvédelek. – Liani

kacsintott egyet és elmosolyodott. Oliver kissé

megszédült… újból az a furcsa érzés… emlékek…

valahonnan, nagyon régről. A fiú elpirult, maga

sem igazán értette, miért. Mintha a lány bele—

133

láthatna a gondolataiba… Végül, hogy leplezze

zavarát, újabb témába kezdett:

– Egyébként… mi az ördög volt ez az egész? Lehet, hogy már megint képzelődtem… de a tükör…

– Liani arca egész elsápadt, miközben Oliver szavaira figyelt: – Mintha… azok a fickók… mintha

a tükrön keresztül érkeztek volna. Azt mondtad,

hogy a mi világunkban ilyesmi nem lehetséges.

– Nem, én azt mondtam, hogy az emberek

világában a tükrön túl nincs semmi. Semmi, csupán üresség. Ám ettől függetlenül egy hozzáértő

személy használhatja csatornának… olyasvalaki,

aki elég erős hozzá, hogy varázslata fennmarad—

hasson a kellő ideig. Memmon mester képes rá…

Ez pedig azt jelenti, hogy sehol nem vagyunk

biztonságban. Sietnünk kell… Tiburon, hol vagy

már?! – Akár egy varázsütésre, a szemközt lévő

utca forgatagából ismerős alak bukkant föl, Oliver

és Liani az első pillanatban kiszúrták, hisz majd

két fejjel magasodott a körülötte hangyaszorga—

lommal futkosó emberek fölé.

A két fiatal nem várta meg, hogy Tiburon eljus—

son a szökőkútig, ahhoz át kellett volna vergődnie

az úttesten, abból pedig nem származott volna sok

jó. Oliver gyakorlott városi lévén hamar átsegítette

Lianit a zebra és zöld, piros lámpák útvesztőjé-

ben, az óriással két utca kereszteződésében találkoztak. A férfi egyetlen szót sem szólt, legalábbis

ami üldözőit és kalandjait illeti, sőt, még csak védencét sem köszöntötte. Egyszerűen elkapta Oliver gallérját, és akár egy alávaló bűnözőt, úgy

megrázta, hogy a lélek is majd kiszállt belőle.

– Hogy jutunk el leghamarább az öbölbe?!

Olyan sok jármű van itt, valamelyik biztos odatart!

134

– Tiburon saját és az emberek nyelvét felváltva használta, igyekezett, hogy a fiú megértse mondandóját, ám ha egy-egy szó nem jutott eszébe, kénytelen volt kipótolni azt. Oliver azonban így is

kiszűrte belőle a szükséges információt:

– Húszpercenként megy busz a part felé… –

nyögte a fiú. – Eressz el…

– Mutatni út!

– Oké, oké. – Oliver, mihelyst szabadult és

lélegzethez jutott, az utca végében ácsorgó buszmegálló felé mutatott: – Onnan indul, de… én

nem tudom, hogy akarom-e ezt egyáltalán… –

szegény fiú így fejezte volna be a mondandóját,

ám már senki nem volt kíváncsi rá. Tiburon

megindult a maga döngő, nehézkes léptein, Liani

is azonnal követte, bár ő azért hátra-hátralesett,

hogy megnézze, Oliver velük van-e még. Illetőleg

nem esett-e valami baja, vagy nem rabolták-e el.

Mindenesetre igen furcsa volt az egész, tekintve,

hogy voltaképp őérte jöttek, ő a fontos, védendő

személy… Tiburon nem kedveli őt valamiért, ez

nyilvánvaló volt. Látszott minden mozdulatán,

rezdülésén, de legfőképp a szemein.

Félúton a buszmegálló felé aztán kiderült, hogy

az óriásnak mégsem olyan sürgős elérnie az öbölbe, mert megtorpant az újságárus bódé mellett,

olyan hirtelen, hogy Liani egyenesen beleszaladt

a hátába.

– Auu… mi van? – kérdezte a lány, miközben

apró orrát tapogatta. Tiburon válaszra sem méltatta, egyszerűen csak lekapott egy újságot a

többi közül és olyan indulatosan kinyitotta, hogy

csoda volt, amiért nem tépte szét. A magazinból

egy igen hosszú, rögzített poszter gördült ki, a 135

rajta szereplő, meztelen lány formás topánkái kis

híján a földet érték.

– Miféle boszorkánymesterkedés ez már

megint?! – ordította Tiburon, a bódéban ücsörgő

fickó hasonlóképp indulatosan válaszolt:

– Héj, haver! Ez nem könyvtár! Vagy megveszed,

vagy húzz a sunyiba! – Oliver nagy bátorságról tett

tanúbizonyságot, mikor kiszedte az óriás kezei

közül a magazint, és visszaadta a tulajdonosának,

vagyis az újságárusnak.

– Köszönjük, majd máskor – mondta egyszerű-

en, majd futólépésben elindult a megálló irányá-

ba. Sietsége elsősorban annak volt köszönhető,

hogy el akart szökni a hatalmas pofon elől, amit

Tiburontól várt, ám a férfi még csak meg sem

közelítette. Lianival tisztes távolságból követték, majd lecövekeltek mellette az oszlopnál, ahol a kiplakátolt, aktuális menetrendet láthatták. A lány és a férfi hevesen vitatkoztak valamin, ám

Oliver egy kukkot sem értett belőle, így inkább tekintetét az autópályán elszáguldó járművekre szegezte. Busznak nyomát sem látta, vagy legalábbis olyannak nem, ami a megfelelő irányba

haladt volna.

Kis idő elteltével Liani Oliver mellé somfordált,

a lány megszeppenve téblábolt a szokatlan, szá-

mára ismeretlen környezetben. A fiú azonban

még valami mást is felfedezett a tekintetében,

Liani smaragdszemeit idegesen jártatta ide-oda,

hol az autókat, hol a szemközt lévő kirakatokat

kémlelete. Oliver hamar rájött, mit figyel. Bárhová

nézett, bármerre fordult, tükröződő felületekkel

találta szembe magát, ablaküvegek a házakon,

járműveken, a kirakatokon… Vajon ezek is

136

számítanak? Valahol, előrébb az utcai lámpák pirosra válthattak, mert az előttük haladó kocsisor

megtorpant, nem messze tőlük kicsi, kék járgány

parkolt le. Liani azonnal elkapta a tekintetét, mert

a visszapillantó tükörben meglátta saját, falfehér

képmást.

– Ez a világ borzalmas… – motyogta, ki tudja,

hányadszor. Oliver közelebb húzódott a lányhoz,

valami hihetetlen késztetést érzett, hogy átölelje,

a szárnyai alá vegye és megvédje mindentől… ám

hasonlóan erős volt a szégyenérzet is, ami visszatartotta ettől. Végül csak ennyit kérdezett:

– Minden tükröződő felület alkalmas… az utazásra… ahogy fogalmaztál?

– Nem tudom… nem hiszem. Elvégre… akkor

még egymás szemébe se nézhetnénk, nem igaz?

– Hát… az valóban furcsa volna. – A fiú sanda pillantást vetett az autóra szerelt tükörre. –

És… egyébként milyen méretű felület alkalmas

ilyesmire?

– Nem vagyok járatos a tükörmágia használatában, de úgy tudom, hogy a méret nem számít.

Csupán egy a lényeg, hogy a felület tökéletesen

ép legyen. Nem lehet rajta karcolás vagy törés, egészen apró sem. A legegyszerűbben úgy szüntetheted meg a csatornát, ha összezúzod a tükröt.

– Időközben az autósor ismét elindult, a jármű-

vek hasonló sebességgel suhantak el mellettük,

akárcsak pár perccel ezelőtt. Liani felsóhajtott, láthatólag megkönnyebbült. A kék kocsi és gonosz tükre messze száguldottak tőlük.

Oliver körbenézett, a megállóban rajtuk kívül

csupán egy fiatal nő ácsorgott. Öltözködését tekintve egy jobbfajta prostituált is lehetett volna,

137

ám a negyed közbiztonsága nappal meglehetősen

jó volt, és ilyesfajta pillangókat kizárólag sötétedés után lehetett találni. Ám akkor dögivel.

A lány tősgyökeres városi volt, közömbös képpel

szemlélt maga körül mindent, még az óriási fickó

sem keltette fel különösebben a figyelmét, pedig

Tiburon igazán nem mindennapi jelenség volt.

Csak ácsorgott a megállóban tűsarkú cipellőjé-

ben, seggig érő, apró nadrágjában, ha fejét nem

forgatta volna néhanapján, hogy szöszke fürtjeit

a válla mögé dobja, közönséges próbabábunak

nézhette volna bárki. Ám úgy tűnt, mégis akad

valami, ami képes kirázni a fásultság tompultsá-

gát ennek a városi lánynak a tekintetéből.

A fiatal nő fekete, csillogó táskájára nézett,

szemöldökét érdeklődve összevonta. Ha sötétebb

lett volna, talán a halvány, holdfényű derengést is

észreveszi, ami a félig elhúzott cipzár mögül jött.

A lány szétnyitotta a táskáját, kis ideig kutatott

benne, majd rátalált arra, amit keresett. Apró, szétnyitható sminkkészletét magához vette, majd érdeklődve figyelte a benne lapuló tükör különös,

hullámzó felületét. Mikor saját képmása helyett

valami furcsa, torz férfiarcot pillantott meg, mindent elhajított, ami a keze ügyében volt, még a táskáját is, ő maga pedig sikítva futásnak eredt.

Már amennyire divatos cipellői engedték.

A tükör csillogva pörgött a levegőben, csupán

néhány másodpercbe telt, míg ripityára tört az

aszfalton, ám ez a rövidke idő is elég volt ahhoz,

hogy három utazót kidobjon magából, szintén a

járdára.

Oliver és két társa már akkor érzékelték a

veszélyt, mikor az imént látott lány a táskájába

138

nyúlt, nem érte váratlanul őket a katonák érkezése. Tiburon és Liani azt tervezték, hogy ismét

hasonló módszerhez folyamodnak, akárcsak első

alkalommal, a férfi föltartja őket, a lány pedig menekíti Olivert. Ám ezzel egy időben régóta várt buszuk is megérkezett, a fiú pedig helyettük is döntött: – Föl, gyerünk! – kiáltotta Oliver, és két társát

a busz bejáratához tuszkolta. Úgy tűnt, a tükrön

keresztül való utazás nem lehetett egyszerű, avagy

kellemes dolog, a katonáknak jó időbe beletelt, míg összeszedték magukat az aszfaltról, addigra a kis csapat már a jármű belsejében szorongott.

Miután a busz ajtaja összezáródott, a katonáknak esélyük sem volt elkapni őket, értetlenül

bámultak a különös, áthatolhatatlan, áttetsző felületre. Majd hasonló bamba képet vágtak, mikor

a furcsa jármű, célpontjukkal együtt, elszáguldott

az orruk előtt. Oliver pedig először adott hálát a

városnak, amiért a buszsofőröket is hasonlóan

bunkóra nevelte, mint többi lakóját. Elvégre a férfi

megtehette volna, hogy ajtót nyit a három fickó-

nak, akik lekésték a járatot, ám az merő jóindulat

lett volna.

Ismét megszöktek üldözőik elől, legalábbis

egy időre. Liani leginkább ilyesmin törte a fejét,

miközben megpróbált talpon maradni a zötykö-

lődő busz belsejében, ülőhely már egy darab sem

akadt. Ám nyugalma nem sokáig tarthatott, igen

hamar felfedezte a sofőr fülkéjében lévő méretes

visszapillantó tükröt. A lány arca újból elsápadt.

A mellette lévő ülésben egy fiatalasszony utazott,

piperekészlete neki is igen hamar előkerült a táskájából, pár hellyel arrébb egy lány a mobiljával

139

szórakozott, aminek a fedőlapján apró tükör

csillogott.

– Le kell szállnunk, nem vagyunk jó helyen… –

motyogta Liani, hol Tiburonra, hol Oliverre pislogott. A fiú, mivel a lány minden rezdülését figyelte, azonnal rájött, mi zavarja. Ami pár perccel ezelőtt történt, még mindig nehezen hitte, nem is volt rá

ideje, hogy fölfogja. A feszült légkört viccelődéssel próbálta elütni: – Nyugi… ilyenkor nincsenek ellenőrök. Kö-

szöntelek első bliccelésed alkalmából.

– Miről beszélsz?

– Semmi… nem érdekes. Hamarosan elérjük a

partot.

– Azt nagyon remélem… – Hogy pontosan mi is

lesz akkor, mikor kiszállnak a buszból, Oliver még

mindig nem tudta. Vajon mi várja őket az öbölben? Egy óriási vitorlás… tele fura szerzetekkel?

És egyáltalán… ő maga mit fog csinálni? Mielőtt

még tovább elmélkedhetett volna, gondolatmenet-

ét fülsértő fékcsikorgás szakította félbe. Buszuk

letért a külső sávról, és olyan erővel csapódott neki egy parkoló járműnek, hogy az utasok egytől egyig a földön kötöttek ki. Liani félelme beigazolódni látszott, a sofőr olyannyira meglepődött a különös jelenség láttán, hogy rögvest elvesztette uralmát a jármű fölött, sőt, talán józan eszét is.

Mindez nem volt nagy csoda, elvégre aligha mindennapi dolog, ha egy rakás fura alak bukkan

elő a visszapillantó tükörből, akik egy csapásra ellepik a vezetőfülkét.

A baleset helyszínét rögvest óbégató és sopánkodó járókelők lepték el, akik minden figyelmüket az

ablakon dörömbölő sofőrnek szentelték, így nem

140

is nagyon törődtek azzal a három emberrel, akik

kisurrantak a busz ajtaján. Pedig Tiburonnak

erővel kellett szétfeszítenie az ajtószárnyakat, ami

mondjuk nem esett nehezére.

Mikor a kis csapat átverekedte magát a bá-

mészkodók tömegén, azonnal látták, hogy balesetük egész jó helyen történt, már ha szabad ilyet

mondani. A part közelében álltak, egy kisebbfajta

bevásárlóközpont parkolójában. Hallották a tenger morajlását, és a szél is friss, sós levegőt hozott magával. Egyetlen percet sem tétováztak, futásnak eredtek.

Maguk a katonák sem keltettek különösebb

feltűnést, pedig meglehetősen bárdolatlan módon

viselkedtek, félrelöktek, eltapostak mindenkit, aki

az útjukba akadt. Senki nem tett nekik szemrehányást emiatt, egyrészről nem mertek szólni,

másfelől pedig megértően bólogattak, elvégre

bizonyára hatalmas sokk érte őket a baleset miatt. Az utcán összegyűlt tömeg egyedül a sofőrre

meresztette furcsálló, rosszalló tekintetét, aki

láthatólag teljességgel elvesztette a józan eszét.

Először az üveget kaparta kínjában, majd hozzá-

látott, hogy az ablakon keresztül meneküljön a

járműből. Szegény fickó, később sem értette, mi

történt vele, azt meg végképp nem tudta, miként

fogja magyarázni a károkat. Elvégre azt senki nem

hiszi majd el neki, hogy néhány fickó előmászott a

visszapillantó tükörből…

Oliver és két védelmezője hamar elérték a

partot, hanyatt-homlok menekültek, pedig még

csak arra sem szakítottak időt, hogy meglessék,

valóban üldözik-e őket. Az aszfaltot hamarosan

141

puha homok váltotta fel a talpuk alatt, az emberek is eltünedeztek a közelükből. A nyári szezonra

tartogatott, üres, elhagyatott bódék mögül azonban egy ismerős alak bukkant föl, úgy tűnt, vár

valamire. Illetőleg valakikre, mert amint meglátta

a feléje közeledő kis csapatot, heves integetésbe

kezdett.

– Fenség, erre! Siessetek! – Mikor Liani lefékezett mellette, a melegítőt és sapkát viselő öregúr

ezt is hozzá tette: – A hajó készen áll az indulásra, a csónak… erre. – A férfi néhány, alig észrevehető, sanda pillantással illette Olivert, majd kötelességtudóan nyakába szedte a lábait és a part menti

sziklák felé vezette a kis csapatot.

– Ő Jiko, a Tűzsirály fedélzetmestere – magyarázta a lány, miközben fölkapaszkodtak az egyik

kisebb homokdűne tetejére. Oliver nem tudta, mit

mondhatna minderre, a feléje irányuló ellenséges

érzelmeket hasonlóan erősnek érezte, akárcsak

Tiburon barátjuk esetében.

A domb tetején a kis csapat ismét megtorpant,

először a mögöttük lévő tájat fürkészték, majd

az előttük elterülő hatalmas óceánt. Az időjárás

rendkívül szerencsés volt hajózás szempontjából,

olyan erős szél nyargalászott a parton, hogy Liani

apró termetével kis híján legurult a dombtetőről.

Közvetlenül a parton két ember ácsorgott, egy

ütött-kopott, rozoga csónakot fogtak közre.

– Gyere – mondta Liani, és határozottan megszorította a fiú karját, mintha attól tartott volna, hogy az utolsó pillanatban megszökik. Bár talán volt is oka rá, Oliver láthatólag teljes mértékig összezava—

rodott, és lecövekelt a dombtetőn. Ezúttal hasznát

vette üldözőiknek, a katonák már a strandbüfé

142

környékén jártak, a veszély közeledte végre magához térítette a fiút, és a kis csapat leszánkázott

a homokdűne tetejéről. A parton ácsorgó két férfi

egyetlen pillanatot sem vesztegetett az érkezők

üdvözlésére, a csónakot vízre tolták, bepattantak,

evezőjüket pedig készenlétben tartották. Elsőként

Liani szállt be, rangsorban Oliver követte volna,

ám a fiú csak ácsorgott, nagyra meresztett, riadt

szemekkel.

– Gyere! – kiáltotta a lány.

– Én… nem lehet… nem búcsúztam el a nevelőanyámtól… nem mehetek el csak így…

– Erre nincs idő! Gyere!

– Visszajöhetek még..? – Liani elképedt a kérdés hallatán, végül némi lelkiismeret-furdalás

közepette rábólintott:

– Igen… biztos… De most gyere! – Oliver még

gondolkodott néhány pillanatot, majd ő is bepattant a csónakba. Őt követte Jiko, a fedélzetmester, majd Tiburon. Bár az óriás még egyszer

latba vetette hihetetlen erejét és úgy megtolta a

csónakot, hogy az apró jármű egész hosszan

szánkázott a hullámokon, mielőtt bárki is használhatta volna az evezőket. Oliver reszketve ült a

helyén Liani mellett, rettenetesen fázott a jéghideg

szélben, és persze félt is, bár ez utóbbit nem vallotta be magának. Nézte, mint távolodik tőlük a

szárazföld, előttük pedig nem volt más, csupán

a végtelen óceán. És még valami, egy apró hajó a

láthatáron.

Mikor Liani mesélt neki a Tűzsirályról, Oliver

valami hatalmas, káprázatos, többárbocos vitorlásra gondolt. Ehelyett a hajó, kis túlzással lehetett csak így nevezni, leselejtezett, ütött-kopott, 143

modern vitorlás volt, az emberi technológia

elavult, ám tagadhatatlanul hasznos vívmánya.

Persze tudta, hogy a Ködön túlról érkező dolgok

más formát öltenek, ám akaratlanul is újból megfordult a fejében a gondolat, hogy voltaképp nem

egy gigantikus tréfa áldozata-e.

A Tűzsirály csendesen ringatózott a tenger

hullámain, egészen addig nyugalom honolt a

fedélzetén, míg a csónak és utasai megérkeztek.

Ezután a vitorlás valóságos felbolydult méhkassá

változott, a legénység kezdetben azon fáradozott,

hogy a kis csapatot kimenekítse a vízből, majd a csónakot is fölhúzták. Oliver megjelenése csupán néhány pillanatig keltett érdeklődést, ám ez a rövidke idő is épp elég volt ahhoz, hogy a fiú

ismét érezze, egyáltalán nem olyan társaságba

csöppent, ahol kedvelnék őt. Ana, aki időközben

megpróbált rangjához méltó öltözéket szerezni, és

valami borzalmas, sátorszerű fekete ruhát viselt,

csupán ennyi hozzáfűznivalót intézett a megszeppent fiúhoz:

– Pha. – Azzal karba tett kézzel elfordult, és elvonult a hajó túlfelére. Időközben Liani kiadta a parancsot az indulásra, a horgonyt felhúzták,

vitorlát bontottak, és a Tűzsirály, nevéhez méltón,

már száguldott is tova az óceán hullámain. Miközben a legénység le s föl rohangált a fedélzeten, az

apró hajóhoz képest túlontúl sokan voltak, Oliver

megszeppenve bámulta őket, kérdezni csupán

ennyit mert:

– Most… hová is megyünk voltaképp? – Vá-

laszt nem kapott, ráadásként Tiburon kis híján

a földre döntötte, mikor elrobogott mellette. Alaposan oldalba taszította a fiút, és nem is titkolta,

144

hogy direkt csinálta. Oliver régi sebét tapogatva

Liani mellé somfordált, aki úgy tűnt, a kapitányi

tisztséget is betöltötte, árgus szemekkel figyelte legénysége minden mozdulatát: – Csak én hiszem úgy… vagy valóban nem kedvel engem? – kérdezte Oliver, és fejével Tiburon felé bökött. Liani nem nézett a fiúra, úgy motyogta: – Ne is törődj vele. – Azzal a lány, ahogy a hajón mindenki, a lehető legtávolabb húzódott Olivertől.

– Ez remek… mintha leprás lennék… – morogta

a fiú, és szomorúan lekuporodott a korlát mellé,

úgy gondolta, itt talán nem lesz útban senkinek.

Mivel saját gondja épp eléggé lefoglalta, nem vette

észre a változást, ami végbement Liani arcán és

testtartásán.

A lány szinte összegörnyedt, tekintetébe sötét

fellegek úsztak, vagy sokkal inkább esőfelhők.

Liani lopva Oliver felé pillantott, szörnyen bántotta, amiért olyan közömbösen beszélt vele, de egyszerűen… nem mert másként viselkedni.

Különösen a többiek előtt. Bár igazából saját

maga sem tudta, mit is érez valójában. Nagyon

szégyellte, de hirtelenében olyan elkeseredettség

lett úrrá rajta, hogy gyönyörű smaragdszemeibe

könnyek szöktek, hatalmas erőfeszítésébe került,

hogy visszatartsa őket. Különös módon egyedül

Tiburonnak, a hatalmas, esetlen, érzéketlen

óriásnak tűnt föl mindez, persze meglehet, hogy

kapott külseje egész más személyiséget takart.

Szokatlan gyengédséggel fordult a rábízott leány

felé, hatalmas lapátkezeit a vállára tette.

– Valami baj van? – kérdezte halkan. Liani csak

legyintett és szipogott néhányat. – Semmi, csak…

145

Igazából, olyan régóta vártam erre… – motyogta,

és fejével Oliver felé bökött. – Hogy visszajöjjön…

És most… még csak nem is emlékszik rám…

– Ez az egész… bizonyára nagyon felzaklat té-

ged… nem kellett volna jönnöd…

– Én akartam jönni! – A lány felszegte a fejét,

a könnyek eltűntek a szeméből, és sértődötten

arrébb sétált. Tiburon készült rá, hogy a nyomá-

ba szegődjön, ám ekkor éles kiáltás harsant az árboctetőről.

Kosár híján a legénység egy tagja a kötelekbe

kapaszkodva figyelte a tengert, egyik karjával a part menti sziklák felé mutatott: – Hajó a láthatáron, fenség! A varázsló! – Ez

már Oliver érdeklődését is felkeltette, megfordult,

és a korlát fölött a part irányába fordult. A hófehér luxusjacht valóban a sziklák mögött rejtőzhetett, honnét tudták, hogy a sokat emlegetett mágus

és testőrsége utazik rajta, azt Oliver nem értette.

Bár őszintén, ki másnak jutott volna eszébe üldözőbe venni a Tűzsirályt, márpedig láthatólag ez

történt.

– Nekünk miért nem ilyen jutott? – kérdezte

Oliver fanyalogva, miután gyors összehasonlítást

végzett saját vitorlásuk és a jacht között. Választ

persze nem kapott, így visszahuppant a földre.

Különös volt, de egy cseppnyi émelygést sem érzett, mintha világéletében a tengereket járta volna,

pedig hajón még sosem utazott. Csak csónakban,

nevelőapjával horgásztak néhányszor.

A jacht feltűnése ismét felbolydult méhkassá

változtatta a Tűzsirály fedélzetét. Oliver nem értett a hajózáshoz, annyit azonban még ő is észrevett, hogy a vitorla és rengeteg kötél közt vergődő

146

legénység minden bizonnyal a legnagyobb sebességet igyekezett kicsikarni az apró vitorlásból.

A fiú ide-oda kapkodta a fejét, úgy figyelte őket,

ekkor történt.

Ezúttal kicsit más volt, mint az elmúlt hó-

napokban, nem látott különös fényeket vagy

színkavalkádot, egyszerűen csak megváltozott

a szeme láttára minden, egyetlen pillanat alatt.

Hirtelenjében egy háromárbocos, kecses vitorláson találta magát, a hajótest, a padló valami igen különleges, vörös árnyalatú fából készült.

Az ócska, ember alkotta tákolmánynak nyoma

sem volt, helyét valóságos műalkotás vette át, egy

idegen nép keze munkája. A körülötte burjánzó

organikus minták és formák első látásra valóban

kaotikusnak tűntek, különösen az ember vitorlás

szürkesége után. Ám Oliver hamar rájött, hogy

minden egyes apró motívumnak, mintának megvolt a maga helye és funkciója. Az orrárboc alatt,

orrdísz gyanánt egy tovasuhanó sirályt faragtak,

a madár hatalmas szárnyai felkúsztak egészen

a hajótest feléig, így külső szemlélő számára úgy

tűnhetett, mintha a Tűzsirály valóban röpült volna a tenger hullámai felett. Repült… de mégsem

elég gyorsan.

Erre a pár pillanatra nem csupán saját vitorlá-

suk mutatta meg valódi alakját Oliver számára,

hanem az őket üldöző jacht is. A varázsló hajója

óriási volt, egy tengerjáró szörnyeteg, teste és árbocai éjfekete, a kabin ajtaja fölé akasztott lámpásokban zöld lidércfény táncolt. Akár egy elátkozott kísértethajó, úgy suhant a vízen, mégis

hasonlóan gyönyörű volt, akárcsak a Tűzsirály

maga, igazi műalkotás.

147

Bár a látvány lenyűgöző volt, Oliver mégis elfordította a fejét, tekintetével Lianit kereste. Igazából nem is gondolt bele, miért. Túl rövid idő volt ez ahhoz, hogy megfogalmazza magában a leány

eredeti külsejére vonatkozó kérdéseit. Valóban

nem gondolt rá… Körülötte mindenki megváltozott, új külsőt kapott Tiburontól kezdve Anáig, az

udvari boszorkányig, ám Oliver csupán egyvalakit

látott. A hajó elejében, oly közel az orrárbochoz,

hogy a felkorbácsolt hullámok permetje szinte

az arcát érte, ott állt az angyal. Az angyal az álmaiból és a festményeiről. Fekete haja hatalmas,

vészjósló vitorlaként lebegett a szélben, elegáns ruha helyett nadrágot és mellvértet viselt, ám ezen öltözékben is oly kecses, gyönyörű volt, hogy

Oliver órákig nézni tudta volna. Liani háttal állt

a fiúnak, arcát a messzi horizontra függesztette.

Talán megérezhette, hogy figyelik, mert hirtelen

megfordult, ám ebben a pillanatban a látomás is

szertefoszlott, minden visszanyerte az emberek

világának illúzióját.

Liani smaragdszemeit Oliverre meresztette,

fehér, szeplős arcát pirosra csípte a hideg tengeri levegő. A fiú rögtön elkapta a tekintetét, nem

tudta, mit mondhatna. Úgy érezte magát, mintha

leütötték volna, kábán ácsorgott a korlát mellett,

már a tengert sem figyelte. Hosszú perceket töltött el ebben az állapotban, így igencsak meglepte,

mikor előttük, a végeláthatatlan óceánon egy kü-

lönös, kiterjedt ködfolt bukkant föl. A partot már

jócskán elhagyták. Sharston közelében gyakori

volt az esős, ködös időjárás, előfordult, hogy a strandot is vastag, szinte áthatolhatatlan ködfelhő

burkolta. Ám aznap sütött a nap, vagy legalábbis

148

meglehetős gyakorisággal bukkant elő a felhők

mögül, és a széljárás is kedvező volt. Oliver tehát

nem értette, miként került oda az a bizonyos

ködfolt. Szívesen kérdezett volna, de nem mert.

És értelmét sem látta.

A Tűzsirály egyenesen a szürkület felé siklott,

hamarosan minden eltűnt körülöttük, a nap, a

felhők, a szél, még maga a tenger is. A vitorlák

dologtalanul, petyhüdten csüngtek az árbocról,

a hajót sűrű, szürkésfehér fátyol lepte be, Oliver

szinte az orráig sem látott. Senki nem mozdult,

mintha hirtelenjében nem csupán az óceán tűnt

volna el, hanem a vitorlás egész legénysége is.

A fiú nem bírta tovább, botladozva Liani mellé somfordált, aki jó kapitányhoz méltón még mind helyén, a hajóorrban ácsorgott.

– Mi ez? – kérdezte Oliver suttogva, nem akarta

hangjával megtörni a kísérteties csendet. Választ

persze most sem kapott, a lány feszülten figyelte

az előttük gomolygó ködfelhőt. A fiú nyugtalanul

téblábolt le s föl, a szürkületből hamarosan a fedélzetmester és maga Tiburon is előbukkant, mindannyian vártak valamire. Kis idő múlva Oliver

is megtorpant, az elé táruló látvány olyannyira ledöbbentette, hogy még lélegezni is elfelejtett.

A sűrű ködből egy hajó bukkant elő, vörös volt,

akár a Tűzsirály, ott úszott közvetlenül előttük, a

két vitorlás orra szinte összeért. Ám nem ez volt az

egyetlen furcsaság, a másik hajó fedélzetén négy

ember ácsorgott, három férfi és egy lány, Oliver

hamarosan saját, rémült képmásával szembesült

a különös, tükröződő felületen. Bár nyílt tengeren

sosem járt, nevelőapja gyakorta szórakoztatta

legendákkal és tengerésztörténetekkel, Oliver

149

számára hirtelenjében minden világossá vált,

mihelyst eszébe jutottak az ismert mese sorai:

„Jól vigyázz, tengerész, a világnak végén,

hol megpillantod hajód és saját magad,

óvakodj a ködtől, mert azon túl démonok

és szörnyetegek várnak. Ha a végtelen

óceánon szembetalálkozol önmagaddal,

ragadj lapátot és fordulj vissza, mert a

szelet vitorláidba hiába várod.”

Oliver dermedten ácsorgott a különös átjáró

küszöbén, a Tűzsirály orrárboca és vitorlája már

eltűnt a túloldalon, hamarosan ők következtek. A

fiú pár pillanatig egész közelről látta saját képmá-

sát, majd minden összemosódott előtte, mintha

a tükör felülete hirtelen összeolvadt volna, akár

egy olcsó, vásári nyalóka. Fogalma sem volt,

teste hová lett abban a néhány szívdobbanásnyi

időben, ám tudata tökéletesen működött. Oliver

fejében pedig az járt, miféle világ várja a ködön, az átjárón túl. Az álmain túl.

150

5.

Prev Next