Az álmokon túl Andrew Lucas Mcilroy

Prev Next

Andrew LUCAS MCiLroy

Az álmokon túl

Andrew LUCAS MCiLroy

AZ ÁLMokon túL

LiLLi Kiadó

Budapest

2008

Az álmokon túl

Címlapgrafika: Lucas

ISBN: 978 963 9837 140

LiLLi kiadó

Budapest

www.LiLLi.hu

Mindazoknak, akik valaha is úgy érezték,

hogy nem tartoznak ehhez a világhoz.

Valami másra vágytak, nem biztos, hogy

szebbre, jobbra, de másra.

1.

Egy szürke város

Már hetek óta esett, egyfolytában, megállíthatatlanul. A helyiek gonosz varázslatot, avagy

az ősök haragját sejtették a különös jelenség

mögött, katasztrófák egész áradata sújtotta a vidéket. Megmozdultak a hegyek, sár és kőzuhatag

pusztította az erdőket, a falvak java része víz alá

került. A rengetegben tanyázó vadállatok éheztek,

akárcsak az emberek, így nem volt csoda a szörnyeteg felbukkanása. Vagy épp ez is a büntetés

részét képezte.

A szántóföld, a mező sem hasonlított régi önmagára, a növekvő búza, a zöldellő fű, a virágok

rég eltűntek, és dögletes mocsár maradt csupán a

helyükben. Nyomasztó, szürke, halott táj. A harcos, bár megtermett férfi volt, térdig gázolt a sáros vízben, kardját kivonva, összehúzott szemekkel fürkészte a körülötte lévő félhomályt. Olyan sűrű,

fekete felhők kavarogtak az égen, hogy nem is

tudta eldönteni, nappal van-e vagy éjszaka. Persze

ez már hetek óta így volt. A köd és az eső is ellene

játszottak, oly kövér cseppek peregtek le az arcán,

hogy szinte alig bírta nyitva tartani fáradt, szürke

szemeit. Mivel szinte semmit nem látott maga

körül, megpróbált a hallására hagyatkozni, megtorpant és figyelt. Kis ideig semmi nem történt,

csupán az esőcseppek kopogtak rendületlenül

páncélja viseltes, fénytelen felületén. Aztán hirtelenében meghallotta. Semmivel össze nem téveszthető, mélyről jövő morajlás, rettenetes visszhang

a köd sűrűjéből. Elsőként óriási, szürke folt jelent

meg a félhomályban, a férfi nem mozdult, csupán

a fejét emelte meg kissé. Még akkor is várt, mikor

két kutakodó, borostyánszín szempár tűnt föl a

ködből, hozzá rút, pikkelyekkel borított, éjfekete

fej és hosszú nyak tartozott. A sárkány óriási volt,

és bár teste java része még mindig homályban

maradt, a férfi soha nem látott hozzá foghatót.

Kezdetben mindketten csupán bámultak egymásra, a szörnyeteg pislogott néhányat tányér

szemeivel, mintha őt magát is zavarná az eső,

pedig ha van olyan időjárás, ami e gonosz teremtmények kedvére való, hát az bizonyosan ez volt. A

harcos fejében ilyesfajta gondolatok kavarogtak,

nem csoda hát, hogy ő csapott le először. Bár maga a sárkány láthatólag semmiféle hajlandóságot sem mutatott a támadásra, a férfi nem várt tovább, elsőként a szörnyeteg álla alá célzott.

Kardját szinte markolatig döfte a lágy részekbe, az

éles penge talán egészen a sárkány szájpadlásáig

jutott. A szörnyeteg felüvöltött, fájdalmas ordítása

valóságos orkánként söpört végig a vidéken. Fejét

fölrántotta, hozzásegítve támadóját ahhoz, hogy

kardját ismét visszaszerezhesse. A férfit rendkí-

vüli erővel áldották meg istenei, ám még neki is

problémát jelentett volna fegyverét visszarántania

a kemény hús és csont közül. A sárkány megrázta

magát, pillanatokkal később ő maga is támadásba lendült, óriási, agyarszerű fogaival a férfi felé

kapott, majd jobb mellső mancsával arrébb taszí-

totta, bele a sártengerbe. Bár az éles karmok fölhasították páncélját, a harcos pillanatokon belül

talpon volt, még épp időben, hogy kardjával ismét

állhassa a sárkány agyarainak támadását…

A harcos és a sárkány, két szörnyeteg, élethalálharc, így szerepeltek ők ketten a fényes borítón,

körülöttük díszes keret valami kelta motívum

alapján. Rendkívül hatásos festmény, bár a téma

elcsépelt, a művész mégis úgy oldotta meg a feladatot, hogy tele volt izgalommal és varázslattal.

Komor színek, mindenhol csak szürke és barna,

csupán a borító legalján virított óriási, vörös betűkkel a cím: Alizmar átka.

A különleges, varázslatos hangulathoz cseppet

sem illő, fülsértő csipogás töltötte be a szobát, az

ébresztőóra rendületlen, könyörületet nem ismerő hangja. A régmúltban talán színes, megkopott

takaró alól fáradtan tapogatózó kéz nyúlt elő, jó

időbe beletelt, míg rátalált az óra gombjára. Ezután csönd lett végre, már amennyiben az utcáról

beszűrődő zajokat valaki csöndnek hívja. Rohanó

emberek ezrei, autók, buszok, villamosok megszokott zsibongása szűrődött be a koszos ablakokon

keresztül. Vagy tán a falakon át, hisz az emeleti,

apró lakás falai olyanok voltak, akár a papír. A

takaró újból megmozdult, ezúttal egy kócos fej

is megjelent vörös, csíkos arccal, összeszűkült, fáradt szemekkel. A fiú pislogott néhányat, az ágy fölött lévő órára pillantott, majd összeszedte minden erejét és kikászálódott a takaró alól. A könyv

tompa puffanással ért földet a padlón, a sárkány

és a harcos szemrehányóan néztek fölfelé az álmos

óriásra, aki még perceken keresztül ücsörgött az

ágya szélén. A fiú végül megdörzsölte a szemeit,

felvette a könyvet a földről és biztonságba helyezte

az éjjeliszekrényen, az óra mellett. Pár pillanatot

szentelt a festett borítónak is, majd elindult a fürdőszoba felé.

Kis idő elteltével, miután fölöltözött és valamelyest rendbe tette magát, Oliver Ralson végre

visszanyerte emberi formáját, és már nem hasonlított száz évvel későbbi, összeaszott önmagára.

Ami igen üdítő, pláne ha valaki csupán a tizenki—

lencedik évét tapossa. Ezt maga a fiú is örömmel

vette tudomásul, mihelyst megpillantotta magát

a kicsiny lakás egyik tükrében, ami ez előszoba

falán lógott. Arca kisimult, már csupán halvány

nyoma volt rajta a párnájának, szemei kinyíltak,

mogyoróbarna haját megfésülte, vagy legalábbis

próbálta. Egyetlen dolog volt, amit még a hideg

víz sem tudott elűzni megjelenéséből, az a furcsa

tompultság, fásultság, ami olyannyira tanyát vert

a tekintetében, hogy azt bárki észrevette. Városi

embereknél nem ritka az ilyesmi, ám ez a fiú mégis

más volt… Ha egy pszichológussal vagy épp pszi—

chiáterrel találkozott volna össze az utcán, az illető

minden bizonnyal azonnal beutalja egy klinikára

öngyilkos hajlama miatt. Valóban, a fiatalember

tekintetéből teljességgel hiányzott az élni akarás és bármiféle érdeklődés a való világ dolgai iránt. Nem volt ez másként a lakásával, a szobájával sem. Alig

néhány holmi itt-ott a sarokban, minden szürke

és egyhangú, plakátoknak, csábos hölgyek bájainak nyoma se, valahol, a szekrény aljában alig

használt számítógép porosodott. Egyedül talán a

könyvek segítettek valamicskét az olcsó, huzatos

lakás hangulatán, akadt belőlük néhány az ágy

alatt, az ablakpárkányon és a fürdőszobában.

Oliver maga is fanyalogva vette szemügyre

lakása berendezéseit, mintha zavarná szegényes

motyója, pedig egyáltalán nem érdekelte. Lehetett

volna jobb is, ha akarja. Hihetetlenül jó eszű

fiú volt, a legtöbb egyetem tárt karokkal fogadta

volna. Egy átlagos fiatal bármilyen álmát köny-nyűszerrel valóra válthatta volna, lehetett volna ügyvéde belőle, vagy orvos, akár régész vagy más egyéb, szert tehetett volna egy jó kis zsíros állásra, hogy saját háza legyen, autója, heteken át tartó álomnyaralás, vagy épp föld körüli túra saját lu—

xusjachtján. Bármit elérhetett volna, de egyszerű-

en nem akarta. Nem látta értelmét. Ahogy semmi

másnak sem. Annak sem, hogy nap mint nap

bejárjon dolgozni, de azért ennie kellett, lakbért

fizetni nemkülönben. És amúgy is, élete olyannyira hidegen hagyta, hogy a változtatás még csak föl

sem merült benne. Pedig munkáját hihetetlenül

gyűlölte. Persze bármit is csinált volna, ugyanúgy

utálta volna, így teljességgel mindegy volt.

A Mézes Puffancs átlagos gyorsétterem volt a

város központjában, barna tetős, földszintes épü-

lete két utca kereszteződésénél és egy benzinkút

mellett állt. Jellegtelen külsejével tökéletesen

illeszkedett Sharston toronymagas épületei közé,

szmogtól és a nagyvárosok bűzével terhelt atmoszférájába. A reggeli forgalom egész szépen alakult,

Oliver már a buszmegállóból látta a parkolóban

pihenő kocsikat és kerékpárokat. Két rendőrau—

tó is képviseltette magát a sorban, nemhiába, a

Mézes Puffancs messze híres volt finomabbnál

finomabb fánkjairól. Tulajdonképpen ez volt az

étterem fő profilja, a fánk, cukros, fahéjas, mogyorós, csokoládés, lekváros, töltött, vagy épp

lyukacsos, minden, mi valaha előkerült a szorgos

fánkkészítők keze alól. Ám mivel Sharston óriási

város volt, és a gyorséttermek gomba módra szaporodtak, bizony a Mézesnek is haladnia kellett a

korral. Pár éve rátértek a különféle hamburgerek

és pizzák forgalmazására is, így az üzlet piacképes

maradt, és egész szép hasznot termelt. A környék—

beliek szerették az éttermet, reggelente főként a

fánk fogyott, délután pedig a hamburger és egyéb

hasonlók, a családok szívesen töltötték itt az idejüket, volt, hogy születésnapot is ünnepeltek. A

gyerekek különösen imádták az étterem logóját, a

fánkot majszoló, sapkás medvebocsot.

Bertie-t, a Mézes mackóját mindenki szerette,

kivéve az alkalmazottakat. Ez leginkább a sapka

miatt volt, ugyanis az étterem dolgozóinak kivétel

nélkül egy rendkívül idétlen, medvefülekkel díszí-

tett baseballsapkát kellett hordaniuk. És persze

azt sem díjazták, ha magának Bertie-nek a bőrébe

kellett bújniuk egy-egy akció alkalmával. Mikor

Oliver a bejárathoz ért, ő is csupán egy rendkívül

megvető pillantással illette a fényes neonreklámként vigyorgó Bertie-t, majd belépett az üzletbe.

Oliver nem jött előbb és nem is késett, pont

időben érkezett, ahogy általában. Szekrényéből

előhalászta az egyenruháját és átöltözött, a gyű-

lölt sapkát sem felejtette el. Hamarosan ott állt teljes harci díszben, munkára készen, mégsem mozdult. Rápillantott az órájára, várt kicsit, majd

a sajátja melletti szekrényt is kinyitotta. Kulcsa

volt hozzá, a polcokon lévő holmik közt is teljes

nyugalommal kutatott. Végül egy pár cipőt tett ki

a padlóra, közvetlenül a szekrény elé, egy pólót

pedig hanyagul a kitárt ajtóra hajított. Épp hogy

elkészült vele, alacsony, szemüveges úr robbant

be az öltöző bejáratán.

– Á, itt vagytok? – kérdezte Mr Ashley, a Mézes

Puffancs tulajdonosa. Hasonló egyenruhát viselt,

akárcsak beosztottjai, a sapkát sem felejtette el.

Oliver közömbös képpel nézett a férfira:

– Mikey épp a folyó ügyeit intézi… – füllentette a

fiú, hisz rögtön észrevette, hogy főnöke a mellette

lévő nyitott szekrényt fürkészi. Még ezt is hozzá-

tette a biztonság kedvéért: – Azt mondta, hogy inkább most megy, mint munkaidő alatt. – Mr Ashley elismerőleg bólogatott:

– Helyes, helyes… csak igyekezzetek. Ma a

kasszánál vagytok, mindketten.

– Igen, tudjuk a beosztást. Egy perc és ott

vagyunk. Legalábbis remélem. – Ez utóbbit már

csak magának motyogta, főnöke időközben kiszaladt az öltözőből, legalább olyan hirtelen, ahogy

érkezett. Oliver hol az óráját nézte, hol a szekrény

elé kipakolt holmikat. Ő megtette, amit kellett, ennél többet ne várjon tőle senki emberfia. Már épp

indulni akart, mikor ismét nyílt az öltöző ajtaja és

egy fiatal fiú szánkázott be a fényesre koptatott,

régi kőpadlón.

Mikey Freemen képtelen volt időben megérkezni

a munkahelyére, pedig csupán egy sarokra lakott

a Mézes Puffancs épületétől. Oliver mindig pontos

volt, pedig az ő lakása a város másik végében állt,

buszra, majd metróra kellett szállnia, hogy idő-

ben megérkezzen. Mióta együtt dolgoztak, lassan

egy éve, azóta élt köztük a megállapodás, hogy Oliver kipakolja barátja szekrényét is, mintha már megérkezett volna. Az öreg Ashley még sosem jött rá a trükkre, persze Mikey nem is késett

olyan sokat, hogy feltűnő legyen. Mindig csak pár

percet, persze ez is épp elég lett volna ahhoz, hogy

röpüljön munkahelyéről. A kipakolósdi már olyan

rutinosan folyt, hogy Mikeynak eszébe sem jutott

megköszönnie barátja segítségét, egyszerűen

csak a szekrényhez futott és villámgyorsan öltözni

kezdett.

– Na? Mi újság? – kérdezte, miközben egyenruhája utolsó tartozékát, a sapkát is a helyére igazította.

– Semmi – válaszolta Oliver közömbös képpel.

– Na, látom, már megint jókedved van. – Mi key

fölröhögött, az együtt töltött hónapok ellenére sem

tudta megszokni barátja fancsali ábrázatát. A

két fiú tökéletes ellentéte volt egymásnak, Oliver

sohasem mosolygott, minden egyes mozdulata

kimértnek tűnt, Mikey viszont folyton nevetett

és pattogott, akár egy gumilabda. A pszichológi-

ával foglalatoskodók bizonyára két szóval illették

volna őket, depressziós és hiperaktív. Munkájuk

megtartása érdekében természetesen mindkettőjüknek változtatniuk kellett természetes

viselkedésükön. Oliver megpróbált jókedvűnek

látszani, inkább kevesebb, mint több sikerrel,

és a vásárlókhoz is kedves volt. Mikeynak pedig

folytonos mozgáskényszerét kellett legyűrnie és

némi nyugalmat erőltetnie magára. Mindenesetre

a pénztárgépeknél való szolgálatot mindketten

utálták, a konyhában sokkal jobban érezték magukat. Ott Olivernek nem kellett kommunikálnia

mindenféle városi bunkóval, Mikey pedig kedvére

zsonglőrködhetett a fánkokkal és sült krumplis

zacskókkal.

A reggeli roham után végre egy kis nyugalom

következett, csupán néhány ember lézengett a

Mézes ebédlőjében. Egy fiatal anyuka a kislányá-

val, két járőr, akik szokásos fánkadagjukat tömték

magukba, és néhány srác, ők minden bizonnyal

lógtak az iskolából. Oliver és Mikey saját pénztárgépüknél ácsorogtak, a két fiú rendkívül furcsán

festett mackófüles sapkájában, hisz inkább

illettek volna egy vagány robogóra vagy valami

hasonlóra. A medvefülek még Mikey jókedvét is

elvették, az ebédlő bal oldalán hatalmas tükörfal

állt, így a fiú állandóan szemügyre vehette, milyen

nevetségesen néz ki.

– Mit csinálsz ma? – kérdezte váratlanul, és mivel semmi dolga nem volt, átsétált Oliver térfelére.

A pultnak támaszkodott, és így figyelte a Mézes

elégedett vendégeit, különös tekintettel a fiatal anyukára.

– Hogyan?

– Van valami terved ma estére? – Mikey tisztá-

ban volt vele, hogy barátjának soha semmi terve

nincs, már ami a szórakozást illeti, ő maga mindig próbálta elcsalni valahová, moziba, házi vagy

épp különféle egyetemi bulikba, sztriptízbárba,

vagy csak egyszerűen inni egy jót, vagy kettőt…

Soha nem járt sikerrel, ám ő mégsem adta fel.

– A haverokkal csocsóbajnokságot rendezünk

Larsonéknál. Hiányzik egy ember, jöhetnél.

– Nem hinném, hogy menne – mondta Oliver

közömbös képpel.

– Hogy ne menne? Csocsózni mindenki tud!

– Hát én nem. Illetve… még sosem próbáltam.

– Még sosem?! Az hogy a jó büdös életbe lehet?! – Mikey akkorára tátotta a száját, hogy akár

két hamburger is belefért volna rajta egyszerre, ráadásként meglepetésében kis híján átesett a pulton. Mivel ordított is, minden szempár rá szegeződött, még a konyhai munkára beosztott dolgozók is kikukucskáltak a folyosóra, hogy

megnézzék, mi történt. Mikey kicsit szégyenkezve

vette tudomásul, hogy már megint megfeledkezett

magáról, és visszasomfordált a helyére. Oliver

felsóhajtott, kedvelte barátját, azt viszont utálta,

ha megpróbálta rátukmálni a saját elképzeléseit

arra nézvést, hogy neki mi a jó és mit kéne csinálnia. Mikey képtelen volt fölfogni, hogy utálja

a zenét, amit hallgat, utálja azokat a srácokat, akikkel lógni szokott, utálja a helyeket, ahová szórakozni jár… Pontosabban… Az utálat nem is a legjobb szó arra, amit Oliver érzett. A fiú kicsit

elgondolkodott. Idegen… talán ez volt a legmegfelelőbb kifejezés mindarra, amit Mikey és a hozzá

hasonló srácok kedveltek. Idegen… és furcsa…

és taszító. Fölösleges dolgok, minden fölösleges…

Mielőtt még Oliver mélyebbre süllyedt volna a

búbánat mocsarában, egy apró cetlit vett észre a

pénztárgép oldalának döntve. Felvette, kihajtotta

és olvasni kezdte:

Kedves Oliver!

Köszönöm szépen a könyvet, amit kölcsönadtál, nagyon tetszett, pár óra alatt kiolvastam. Holnap nappalis leszek, akkor visszaadom.

A szép gyöngybetűk itt egy kicsit bizonyta—

lanná váltak, megremegtek, mintha a levél

írója habozott volna, hogy le merje-e írni a

következőket:

Itt a számom, ha van kedved, fölhívhatsz:

12345578

Miranda

Oliver összehúzott szemöldökkel méregette a

cetlit, ám nem volt elég éber, és a rövidke üzenet

pár pillanaton belül egy szemfüles ragadozó pré-

dájává vált. Mikey úgy csapott le a cetlire, akár

egy keselyű, és fennhangon olvasni kezdte:

– Kedves Oliver! Köszönöm a könyvet, itt a szá-

mom, ha akarod, megdughatsz!

– Hogy te mekkora bunkó vagy! – Oliver a cetli

után nyúlt, ám barátja gyorsabb volt. Mikey arcán

kaján vigyor táncolt, egészen addig, míg az ebédlőben ücsörgő anyuka felháborodottan fölpattant

az asztaltól. Vörös fejjel összepakolta a kislánya

holmiját, majd mindketten kitrappoltak az üzletből. Nem volt kétséges, miért. A többi vendég,

hímneműek lévén, csak jót röhögtek magukban.

Mikey kissé elbizonytalanodva bámult az asz—

szony után, rájött, hogy már megint ostobaságot

művelt.

– Szerinted bepanaszol? – kérdezte megillető-

dötten. Oliver, aki még mindig dühös volt barátjá-

ra, könyörtelenül kijelentette:

– Igen, biztosan. – Azzal a fiú kábultságát

kihasználva visszaszerezte a cetlit, és az inge zsebébe süllyesztette. Mikey hanyagul vállat vont, 17

majd ismét visszasurrant a saját térfelére. Azért

azt nem bírta ki, hogy kommentár nélkül hagyja a

történteket. Bár ezután nem szólt semmit, szépen

elmutogatta, mit tanácsol barátjának. Bal kezéből

láthatatlan telefonkagylót formált és a füléhez

emelte, szájával pedig, túlságosan is jól artiku-lálva, ezt súgta: „Hívd föl, jó csaj!” Oliver semmit nem reagált barátja tanácsára, a cetlivel sem igen

tudta, mit kezdjen. Biztosra vette, hogy Mirandát

nem fogja fölhívni, viszont ahhoz sem volt szíve,

hogy a kukába dobja, így hagyta a helyén, vagyis

a zsebében. Azt mindenesetre bánta, amiért nem

volt óvatosabb, hisz tudta, Mikey egész héten

ezzel fogja piszkálni. Még szerencse, hogy barátságuk kizárólag erre a nyolc órára, a munkaidőre

korlátozódott. Mindenesetre az aznapi megpró-

báltatásoknak még korántsem volt vége.

Olivernek fogalma sem volt róla, mi történik vele

olyankor. Önmagát éppúgy megrémisztette, mint

a körülötte lévőket. Azt sem értette, miért pont akkor, azon a helyen tör rá az a furcsa érzés…

és a látomások. Vagy inkább álmok… nem tudta.

Mindenesetre semmi köze nem volt fáradtságához

vagy kialvatlansághoz, aznap délelőtt is egész kellemesen érezte magát, vagy legalábbis tűrhetően.

Egykedvűen ácsorgott a pult mögött, ahogy általában, épp nyílt a bejárati ajtó, a szemébe tóduló

éles fényt pár pillanatig ennek tudta be… aztán…

hirtelenjében minden összemosódott a szeme

előtt. Kisebb korában előfordult, hogy elájult né-

hányszor, ám ez teljesen más volt.

Mintha ezernyiféle szín csapott volna össze

körülötte, akár egy óriási, tajtékzó hullám. A

tarka kavalkád nyomán pedig egy teljesen más

világ bontakozott ki a szeme előtt. Akár egy kifestőkönyv vagy színes rajzfilm, minden ragyogott

körülötte, oly élesen, ahogy emberi szem sosem

láthat a valóságban. Hófödte hegycsúcsokat lá-

tott, erdőt és mezőt, csodás virágokat és állatokat.

De legfurcsább maga az ég volt, bíborszínű felhők

úsztak a rózsaszín horizonton…

– Héj! Oli! – Valóságos, fizikai fájdalommal járt,

mikor a kiáltás kitépte őt ebből az álomvilágból,

Oliver összerándult és barátja felé fordult. Mikey

egész elképedve nézett rá, az előtte ácsorgó, megilletődött család nemkülönben.

– Mi van veled, haver? – súgta Mikey, majd

fejével jelentőségteljesen a vendégek felé bökött.

Oliver a családra nézett, az apa, magas, kigyúrt

férfi, cseppet sem tűnt megértőnek, az anyuka

két kisfiával döbbenten bámultak. Oliver zavartan téblábolt, bár az elmúlt néhány perc teljesen

kiesett az emlékezetéből, jól tudta, mi történt, hisz nem ez volt az első eset. Ezek az emberek minden bizonnyal perceken át próbálták szóra bírni, ő

azonban csak bámult, kimeredt szemekkel. A fiú

még mindig képtelen volt rá, hogy megszólaljon,

ezt Mikey is hamar észrevette.

– Kérem, fáradjanak ehhez a pénztárhoz –

mondta a lehető legnyájasabban, szerencsére

sikerrel járt és a kis család átbandukolt a pult másik felére. Miközben Mikey fölvette a rendelést és beütötte az összeget a pénztárgépbe, tekintete

folyamatosan barátja felé kalandozott. Oliver még

mindig ugyanúgy ácsorgott, bamba tekintettel,

ahogy pár perccel korábban. Miután a vendégek

megkapták a rendelt Puffancs burgereket és

üdítőket, ráadásul helyet is találtak maguknak

az egyik asztalnál, Mikey végre elszabadulhatott.

Óvatosan barátja mellé somfordált, és tőle szokatlan együttérzéssel megkérdezte:

– Jól vagy?

– Hogy...? Igen, igen… – válaszolta Oliver,

tekintetébe visszaköltözött az élet, bár még mindig zavarban volt. Mikey összehúzott szemekkel

fürkészte barátját, mivel semmi rendelleneset

nem talált rajta, jóindulata is egy csapásra

szertefoszlott.

– Már megint beszívtál, mi? – Szerencsére

aránylag halkan mondta, ám Oliver így is kellő-

képp felháborodott az alaptalan vád hallatán:

– Mi?! Nem, dehogy! Úgy értem… mi az, hogy

már megint!?

– Már láttalak így bambulni, rózsaszínű fellegek úsztak körülötted, mi? Haver, nekem semmi

bajom nincs ezzel, csak ne munkaidőben. Vagy

azt akarod, hogy kirúgjanak?

– Nem szívtam!

– Ezt magyarázd nekik. – Mikey az asztal felé

bökött, ahol az imént látott család ebédelt. Bár

láthatólag már túltették magukat a történteken, a

két kisfiú még mindig megilletődött pillantásokat

küldött a pult mögött ácsorgó srácok felé. Érthető… – gondolta Oliver. Elvégre elég ijesztő lehet,

ha perceken keresztül szólongatnak valakit, ám

az még csak meg sem rezdül. Nyilván ők is most

járnak itt utoljára, elvégre ki szeretné olyan étterembe vinni a gyerekeit, ahol drogos pénztárosok

szaladgálnak. Illetőleg bámulnak. Bár ilyesmiről

szó sem volt, hisz ahhoz túlságosan egyszerűen

élte az életét, hogy ilyesmihez hozzájusson, mindenesetre elismerte, a felvetés jogos. Mi másra 20

gondolhatnának, elvégre még maga sem tudja,

mi a fene van vele… Talán beteg? Egész életét vé-

gigkísérték ezek a furcsa képek, a látomások, ám

kizárólag álmaiban. Igen, álmaiban egy teljesen

más világban járt, és bár ez is egész életvitelére

rányomta bélyegét, mégis aránylag normálisan

tudott létezni civilizált közegben. Minden rendben

volt, míg az álom álom maradt… Ám az utóbbi

időben valami megváltozott. Az utolsó csapás akkor érte, mikor a család kifelé tartott az üzletből.

Az egyik kisfiú, lehetett úgy ötéves, odasúgta a testvérének: – Biztos zombi… – Azzal mielőtt még kiléptek

volna az ajtón, játék pisztolyát Oliverre emelte, és képzeletben egy egész sorozatot küldött a pult mögött ácsorgó fiú felé.

A visszaút sosem volt olyan gyötrelmes, mint a

reggeli. Bár kora este felé az embertömeg is meg—

szaporodott a buszokon és villamosokon, mégis,

az a tudat, hogy hazafelé tart, sokat segített. Kis

otthona, az olcsó, külvárosi lakás valóságos menedékhellyé vált Oliver számára, nem is hagyta el

sosem, csak ha muszáj volt. Ez a bizonyos muszáj

pedig csak és kizárólag a munkahelyére korlátozó-

dott. Azért akadt néhány tényező, ami megzavarta

Oliver nyugalmát még saját kis birodalmában is.

Példának okáért ott voltak a zajos szomszédok,

mikor borzalmas zenéjüket teljes hangerőre

csavarták, sokszor elképzelte, hogy rájuk töri az

ajtót és magnójukat ripityára zúzza a fejükön. Na

és ott volt Mrs Lovgrove. A kedves, aranyos Mrs

Lovgrove. Az öregasszony foglalkozását tekintve

házmester, kukkoló és hivatásos bosszantó volt.

Más szórakozása nem lévén abban lelte örömét,

hogy folyvást a ház lakói után szimatolt.

Mikor Oliver holtfáradtan megérkezett a lépcső-

házba, semmi másra nem koncentrált, mint hogy

a lehető leghalkabban közelítse meg kis otthonát,

az ütött-kopott bérház legfölső emeletét. Használhatta volna a liftet, ám a régi szerkezet talán még a háború előtti időkből való volt és olyan hangosan nyikorgott, hogy még a holtakat is felébresztette,

ha valaki igénybe vette a szolgáltatásait. Az öreg

Lovgrove pedig korántsem volt halott. A fiú kis ideig tétovázott az ütött-kopott, cirádás liftajtó előtt, végül egy nagyot sóhajtott: – Nem hiszem el, hogy beijedek attól a satrafától… – dünnyögte magában, majd nekilátott

hosszú vándorútjának, fölfelé a lépcsőn. Ám

mindenféle óvintézkedés hiábavalónak bizonyult,

épp elhagyta a veszélyzónát, a harmadik emeletet, Mrs Lovgrove birodalmát, mikor egy ismerős

hang szólította meg a félhomályból:

– Héj! Juhúúú! Fiatalember! Mr Ralson! Kérem,

várjon! – Oliver megtorpant a lépcsőfordulónál, ki

tudja, miért, de az az érzése támadt, hogy a vénasszony már órák óta leste a folyosót, csakis őmiatta. Megtehette volna, hogy továbbmegy, mintha

nem hallaná… ám tapasztalata szerint akkor soha

az életben nem szabadul tőle. Ezért megfordult,

és nyugalmat erőltetve magára, megkérdezte:

– Mrs Lovgrove? Valami gond van? – Az asz—

szony hálóköntösben, hajcsavarókkal a hajában

ácsorgott a folyosó közepén, megjelenése annyira

klasszikus volt, hogy meg lehetett volna mintázni

róla a bosszantó házinéni szobrát.

– Csak szeretném jelezni önnek, hogy ez így

nem lesz ám jó.

– Micsoda?

– Épp sepregettem a maguk folyosóján, mikor

megláttam.

– Micsodát?

– Égve hagyta a villanyt a lakásban.

– Nem hinném…

– De bizony! Láttam!

– A kulcslyukon keresztül, mi...? – dünnyög te a

fiú maga elé, szerencsére Mrs Lovgrove már kellőképpen süket is volt. Illetőleg csak azt hallotta

meg, amit meg akart hallani.

– És szólt a tévé is!

– De Mrs Lovgrove, nekem nincs is tévém.

– Az nem lehet, mindenkinek van!

– Hát nekem nincs. Most ha megbocsát, nagyon

fáradt vagyok. Jó éjszakát.

– Hát… menjen csak. Biztos sokat dolgozik.

Bár nem kéne olyan későn lefeküdnie, a múlt éjjel is. Hajnali egykor még mindig égett magánál a

lámpa. – Oliver ezt már a lépcsőn fölfelé trappolva

hallotta, Mrs Lovgrove éles hangja visszhangzott az

egész házban. Persze tökéletesen illett a penészes,

málladozó falakhoz és a pislákoló világításhoz.

Mikor Oliver benyitott az ajtón, lakásában teljes

sötétség fogadta, megcáfolván Mrs Lovgrove elmé-

letét az égve felejtett lámpáról. Talán az ablakon

beszűrődő éles napfényt látta az öreglány a kulcslyukon keresztül, legalábbis a fiú így okoskodott.

Többet nem is törte rajta a fejét, túl fáradt volt hoz-zá. Kabátját földobta a fogasok egyikére, ő maga pedig az ablakhoz sétált és kitekintett az alant elterülő városra. Gyakori szokása volt sötétben, 23

hosszan gyönyörködni a csodás kilátásban, ha

máskor nem is, sötétedés után lélegzetelállító

volt Sharston végtelennek tűnő, ragyogó látképe.

Toronymagas irodaházak ablakaiban fények ezrei

gyúltak, az utcákon járművek és lámpaoszlopok

fénye pislákolt. Gyönyörű… mégis idegen. Oliver

megborzongott, fogalma sem volt, miért, hisz nem

fázott. Végül megunta a sötétben kuporgást, és

lámpát gyújtott.

A hűtőből előkotort valami régi, szinte már kö-

vületnek számító felvágottat, és készített magának

egy szendvicset. Miközben megvacsorázott, az

aznap történteken gondolkodott, az inge zsebébe

rejtett üzenet is eszébe jutott. Elővette a cetlit és újból elolvasta. Mira valóban csinos lány volt, és kedves. Nem túl okos, de kedves… Olivernek volt

egy olyan érzése, hogy a könyvet is csupán azért

kérte kölcsön tőle, hogy legyen némi kontaktus

köztük, mert máskülönben nem olyan fajtának

nézett ki, mint aki túl gyakran olvasna. Mindegy,

legalább annyi haszna volt a dolognak, hogy egy

kiváló regény újabb közönségre talált.

Oliver ismét a cetlin lévő számra pillantott.

Nincs is telefonja, sem mobil, sem vezetékes. De

ha lenne, akkor sem hívná föl. Mit mondhatna

neki? És egyáltalán… semmi értelme az egésznek.

Általában nem nézte meg jól a körülötte lévő embereket, Miranda szöszke, göndör fürtjeire, kék

szemeire mégis emlékezett. Valóban csinos, de

mégis… valahogy… annyira idegen, más… Persze,

minden bizonnyal én vagyok más. És furcsa... –

gondolta szomorúan a fiú, és többet nem is törte

a fejét ilyesféle dolgokon. Még a szendvicsét sem

ette meg, egyszerűen lefeküdt aludni, pedig alig

múlt nyolc óra. Végre megszabadulhatott minden

gondjától és a város szürkeségétől, hisz egyetlen

hely volt, ahol jól érezte magát, az álmaiban.

A másnap hasonlóan gyötrelmesen indult,

akárcsak az előző, Oliver olyan fáradt volt, hogy

alig bírt kikecmeregni az ágyból. Úgy érezte, minél többet alszik, annál álmosabb lesz reggelente.

Nem mintha ennyire lusta lett volna, egyszerűen

csak oly nagy gyötrelmet jelentett neki elszakadnia álmaitól, hogy legszívesebben az egész napot

átaludta volna. Szerencsére aznap műszakja a

Mézes konyhájába szólította, és bár valósággal

hányingere volt már a forró olaj átható szagától,

mégis jobban örült ennek a munkának. Naphosszat sütötte a hamburgerpogácsákat, sült

krumplit, fánkot és egyebeket. Roppant unalmas

elfoglaltság, mégsem bánta, mert legalább békén

hagyták. Mikeyt kivéve persze, aki szokásához

híven fáradhatatlanul megpróbálta rátukmálni

saját ízlését, és persze folyvást bohóckodott.

– Már a fülemen jön ki a sült krumpli – morogta Mikey, miközben a rendeléseket igyekeztek

szorgalmasan teljesíteni. – Látod? – A fiú be is mutatta ezt a bizonyos jelenetet, mikor Oliver felé fordult, két vaskos krumplihasáb lógott ki a füleiből és egy-egy orrlyukából. Oliver elmosolyodott,

leginkább azért, hogy mutassa, értékeli barátja

erőfeszítését, már ami az ő jobb kedvre derítését

illeti. Másvalaki gurult volna a kacagástól, hisz Mikey igencsak viccesen festett. A fiú végül megunta a dolgot, a krumplikat kiszedte az orrából és füléből, majd visszatette őket az egyik zacskóba,

a hamburger mellé. Oliver megrökönyödve nézte,

ahogy egy munkatársuk fölkapta a rendelt Puffancs menüt, és a különös utat bejárt krumplik

máris útban voltak az étkezde felé, ahol minden

bizonnyal valaki elfogyasztja majd őket, jóízűen.

Édes tudatlanság. Persze Olivert nem izgatta

túlzottan a dolog, pár perc múlva már meg is

feledkezett róla. Nem úgy, mint Mikey a tegnapi

cetliről.

– Na, felhívtad? – kérdezte, miközben egy egész

vödör fagyasztott krumplit öntött a forró olaj közé.

A fülsértő sercegés, ropogás közepette Oliver nem

is értette, mit kérdezett. Vagy inkább nem akarta

érteni.

– Mi?

– Mira! Fölhívtad?

– Nem. Nincs telefonom.

– És apród sincs, amit bedobhatnál egy

fülkénél?

– Nincs. – Ezt Oliver már meglehetősen durván

tette hozzá, így Mikey is visszavonulót fújt és csak

legyintett egyet:

– Pffff… te tudod. Pedig mára még egy randit is

megbeszélhettetek volna. Szabad lesz mindkettő-

tök délutánja. – Oliver szemei szikrákat szórtak,

barátja megesküdött volna rá, hogy még soha életében nem látott ennyi elevenséget a tekintetében,

így valóban nem feszítette tovább azt a bizonyos

húrt.

Oliver pedig belátta, hogy társának sajnos egy—

valamiben igaza volt, a közös szabad délutánban.

Ő, Mikey és Mira kis csapata aznap egy időben

fejezik be a műszakot, vagyis elkerülhetetlen,

hogy találkozzanak.

Oliver már az öltözőben is kínosan érezte magát, és nem csupán azért, mert Mr Ashley spórolt

a berendezésen, nem építtetett külön női és férfi

fülkét. Ez utóbbi amúgy senkit nem zavart, hisz

az egyenruhát egy pólóra is föl lehetett húzni, és

ha egy lány arra vetemedett, hogy melltartóra

vetkőzött, az sem érdekelt senkit.

– Kit érdekel egy lány melltartóban, mikor

kinyitod az újságot és ott anélkül láthatod őket

– hangoztatta bölcsességét Mikey, majd mindennap. Olivert sokkal inkább a kínos csönd zavarta,

és Mira kissé szemrehányó, csalódott tekintete.

Akkor sem látott mást, mikor mindannyian ki-

özönlöttek az étkezde hátsó bejáratán, és a közeli

buszmegálló felé vették az irányt.

– Na, én tépek – rikkantotta Mikey, és ereklye—

ként őrzött gördeszkáját a hóna alól az aszfaltra

csapta.

– Hová sietsz? – kérdezte Mira, és nagyra meresztette kissé butácska, ám gyönyörű szemeit.

– Várják a videojátékai – tette hozzá Jo, Mira

állandó munkatársa és legközelibb barátnője. A

csúnyácska lányon még látszottak az éjszakai

buli nyomai, feketére festett körmei, szemhéja és

szája széle.

– Játékok?! Csak viccelsz, ugye? – Mikey tett

néhány kört a kis csapat körül, vigyorogva barátja felé kacsintott, majd mielőtt még elszelelt volna, ezt rikkantotta: – Na csá, legyetek rosszak. Holnap találkozunk. Sajnos. – Azzal már száguldott is tova, árkon-bokron keresztül, kis híja volt, hogy

nem végezte egy autó alatt, miközben átsüvített

az úttesten. Oliver sokáig nézett utána, eztán még

kényelmetlenebbül érezte magát, hisz egyedül

maradt a két lánnyal. Mira kedvesen mosolygott,

ahogy általában, Jo fanyalogva fintorgott, szintén

általános viselkedésforma volt a részéről. A fiú is

csak ácsorgott, kukán és tehetetlenül. Végül Mira

törte meg a köztük lévő csendet.

– Mondd csak, van még könyved attól az írótól?

Tényleg nagyon tetszett.

– Hát… igen. Azt hiszem, van. Már elég rég

olvastam… Amúgy nem túl ismert, csak néhány

regénye van. Eddig. Majd elhozom neked, ha

akarod.

– Igen, köszönöm. Amúgy… tegnap hagytam

neked egy cetlit, megtaláltad?

– Igen… – Mira egyre jobban elbizonytalanodott,

fehér orcájába pír szökött, a fiúéba nemkülönben.

Így a lány jobbnak látta, ha nem firtatja tovább

a dolgot. Igazság szerint valójában nem szeretett

olvasni, egy kezén meg tudta volna számolni,

hány könyv fordult meg eddig a kezei közt. Mikor

a regényt kölcsönkérte Olivertől, csupán barátnő-

je, Jo tanácsát követte, aki szerint egy fiút úgy lehet a legkönnyebben megfogni, ha rendkívüli érdeklődést mutatnak a hobbija iránt. „Ha olyan

fiú kell, aki videojátékokért él-hal, dumálj előtte

naphosszat a hülye játékairól, ha az autókat

szereti, szereled föl magad autósmagazinokkal,

ha sznob idióta, akkor áradozz előtte hangverse—

nyekről és hasonlókról, ha a focit szereti… Fuss

minél messzebbre, mert azt nem lehet elviselni

ép ésszel.” Mivel Oliver olyan zárkózott volt, hogy

szinte semmit nem tudtak róla, csupán azt láthatták, mikor könyveit hurcolta magával, innen

jött a nagy ötlet. Szegény Mira még a könyvet is

elolvasta, pedig szörnyen unta, hogy legyen majd

közös témájuk első találkájuk alkalmával. Vagy

bármikor. Úgy tűnt, a terv nemigen akart összejönni. Azért a lány nem adta föl olyan könnyen,

bár érezte, hogy aligha megfelelő az alkalom, azért

rákérdezett:

– Holnap… moziba megyünk a haverokkal. Jö-

hetnél te is, ha van kedved. – A haverokkal, akik

időközben szépen lemorzsolódnak… Bár Mira

mindezt akkor nem gondolta végig, úgy is jó ötletnek tűnt. Oliver ezt már cseppet sem így gondolta,

fejét lázasan törte valami frappáns válaszon, ami

nem sértő, mégis hihető. Persze semmi nem jutott

eszébe.

– Nem… nem hinném, hogy ez jó ötlet volna…

nem érek rá… – nyögte ki végül. Azzal, mielőtt még tovább fajult volna a helyzet, sarkon fordult és elrohant a buszmegálló irányába. Arra azért

még sikerült rávennie magát, hogy köszönésképp

odaintsen a lányoknak, majd a megállóba érve

elbújt az egyik oszlop mögött. Itt végre menedéket

talált, bár még mindig érezte magán Mira és barátnője furcsálló, kutakodó tekintetét. Hisz legalább

feleakkorának kellett volna lenni szélességben,

hogy az oszlop tökéletesen elrejtse. Tisztában volt

vele, hogy már megint hülyét csinált magából, de

egyszerűen nem tudta, mit kezdjen a helyzettel.

Ráadásként a java csak ezután jött. Az emberek

nagy része sokszor esik abba a hibába, hogy ostoba módon azt hiszi, kiszemelt célpontja már elég

messze van tőle, vagy éppenséggel süket, mint az

ágyú. Jo is így lehetett ezzel, bár ha tisztában lett volna vele, hogy Oliver tökéletesen hallja beszélgetésüket, valószínűleg az sem érdekelte volna.

– Biztos meleg – mondta a lány fennhangon, és

szemét le se vette az oszlop mellett bujkáló fiúról.

– Nem, nem hinném. – Maga Mira sem különbö-

zött az átlagtól, és még csak fel sem merült benne,

hogy Oliver hallhatja őket, mégis kedvesebb volt

barátnőjénél. – Szerintem csak… valami nagy

csalódás érhette.

– Ja, persze. Sanyarú gyermekkor, mi? Na,

húzzunk innen! – Azzal a két lány sarkon fordult,

menet közben Mira még hátra-hátrapillantott

a megállóban ácsorgó fiú felé. Oliver a szeme

sarkából figyelte őket, ki tudja, miért, de Mira és

Jo leginkább két madárra emlékeztette, kedves,

apró énekesmadárra és egy nagy ronda, fekete

varjúra.

Mikor az ütött-kopott, koszos busz bedöcögött

az állomásra, Oliver teljesen megsemmisülten

baktatott föl a lépcsőn. Szerencsére akadt ülő-

helye, máskülönben tán nem is bírta volna ki a

hazautat. Hirtelenjében olyan fáradtság és kétségbeesés lett úrrá rajta, hogy valósággal beájult az

ülések közé. Ezután csak bámult, hol a mellette

elsuhanó utcákat, házakat, hol pedig saját képmását a mocskos ablaküvegen. Miért ilyen szürke

minden? És idegen… Egész életében valami furcsa, piszkosszürke árnyalatban látta a körülötte

lévő világot, ám ezúttal még rosszabb volt… Más,

nem helyén való, mintha hamis volna… ahogy az

arc is, ami visszanézett rá az üvegről.

Rosszkedve a hosszú út alatt sem enyhült, még

annak sem tudott örülni, mikor átlépte a bérház

kapuját és fölfelé trappolt a lépcsőn. Az első

emeleten megtorpant, pár pillanatig szemezett a

liftajtóval, majd gyorsan döntött. Az ősrégi szerkezet csikorogva, üvöltve indult fölfelé a fiúval, ahol csak elhaladt, iszonytató visszhangot keltett a folyosókon. Természetesen Mrs Lovgrove már az

első pillanatban kifülelte, hogy valaki épp fölfelé

igyekszik, szokásos hajcsavaróival és köntösével

már ott toporzékolt a folyosón. A felvonót megállí-

totta, és maga is beszállt az apró fülkébe. Különö-

sen örült neki, hogy az emeleten lakó fiatalembert

találta ott, mert kukacoskodó megjegyzéseit nem

minden házbeli viselte el. Mr Ralsonnak soha

nem volt egy rossz szava sem hozzá, mások bezzeg gyakorta elküldték melegebb égtájakra, vagy

épp nyomdafestéket nem tűrő szavakat vágtak a

fejéhez.

Mrs Lovgrove tehát nyugodtan hódolhatott

hobbijának, egész úton fecsegett megállás nélkül,

még akkor sem hagyta abba, mikor mindketten

kiszálltak a liftből. Oliver egyáltalán nem figyelt a vénasszonyra, valamit a lakógyűlésről és a szám-lák befizetéséről hablatyolt, bár ebben sem volt biztos. Csak akkor szabadult meg tőle, mikor a lakásába lépett és szó nélkül becsukta orra előtt

az ajtót. Nem volt valami udvarias dolog, de a fiút

ez sem érdekelte. Mrs Lovgrove felháborodottan

kopogott, dörömbölt még egy darabig, végül

feladta és visszatért őrhelyére, hogy másokat

zaklathasson.

Oliver fellélegzett, mihelyst végre egyedül lehetett, bár az áhított nyugalomra így sem talált rá.

Nem értette, miért, de valami különös nyugtalanság lett úrrá rajta, le s föl járkált a szobában,

majd régi holmijai közt kezdett kutatni a szekrény

mélyén. Nem tudta, mit keres, sőt, egyáltalán az

sem jutott el a tudatáig, hogy valójában kutat valami után. Csak akkor nyugodott meg, mikor végre rátalált. Ott volt egy óriási mappában, a szekrény oldalának döntve, több tucat rajz, festmény között.

Oliver régebben szeretett rajzolni, és egész jól csinálta, tehetsége azonban csak és kizárólag a fantáziájában élő dolgokban mutatkozott meg. Ki

tudja, talán a világ túl szürke volt ahhoz, hogy lefesse. A rajzok közt akadtak csendéletek, táj-képek, mind tele furcsábbnál furcsább lényekkel és növényekkel. Ám mégis a legszembetűnőbb az

a különös portrésorozat volt, amit Oliver a kezei

közt tartott. Mind egyetlen arcot ábrázolt, akadt

köztük, ami kicsit gyengébbre sikerült, ám volt olyan is, ami szinte megszólalt.

Egy különös leány arca nézett vissza Oliver

komor tekintetére, bőre színe szürke volt, zöld árnyalatokkal. Enyhén mandulavágású, hatalmas szemei koromfeketék, akárcsak gyönyörű, selymes haja. Fürtjei közül, amiket különféle

korongokkal és tollakkal díszített, hosszú, kecses

fülek kandikáltak elő. A fiú sokáig nézte a képeket, lassan megnyugodott, csupán keze remegett.

Fejében ismerős, kedves hang szólt a régmúltból:

„Már megint manókat rajzolsz, Oliver,

drágám?”

Manókat… A fiú elfintorodott, majd a képeket

visszatette a mappába. Ahogy újból végiggondolta

a nap eseményeit, egyre inkább biztos volt benne,

hogy a körülötte élőknek igazuk van. Vele vala—

mi nagyon nincs rendjén. Végül fogta magát és

lefeküdt aludni, még korábban, mint tegnap.

Nem tudta, hogy ébren van-e, vagy csak álmodik.

Az ágyában feküdt, sötétség vette körül, csupán

az ablakon szűrődött be némi fény, minden bizonnyal a közeli üzlet neonreklámjai. Oliver felült,

majd maga sem tudta, miért, de kikászálódott a

takarója alól és botladozva a szoba közepére sé-

tált. Már ekkor érezte, hogy valami nem stimmel

vele.

Hirtelenében éles fény tódult az arcába, mire újból képes volt látni, minden megváltozott körülötte. Eltűnt a félhomály és a szoba szürkesége, helyét észvesztő színkavalkád vette át. Hasonló volt

ahhoz, amit az étteremben látott, csak épp sokkal

hatalmasabb, intenzívebb. És… körbevette, hatá-

rozottan bekerítette, csapdába ejtette. A kavargó,

forgó, nyúló színkavalkád mindenre rátelepedett,

a bútorokra, a falakra, a csillárra, mintha egy láthatatlan kéz dolgozott volna hatalmas ecsetvoná-

sokkal. Mindezek nyomán pedig gyönyörűséges

táj bontakozott ki, erdők, mezők, vízesések, Oliver

csak bámult, cseppet sem félt. Pedig a színes

kavalkád egyre inkább közelített felé, vészes gyorsasággal, majd mielőtt még feleszmélhetett volna,

a hullámok átcsaptak fölötte. Ő maga is részese

lett ennek a festett világnak, ezt azonnal érezte és

látta is. Lenézett a lábára és kezeire, pizsamájá-

nak már nyoma sem volt, furcsa, hosszú szárú

csizmát és nadrágot viselt. Ujjai megnyúltak, bőre

színe zöldesszürkés árnyalatokban pompázott.

Vajon az arca… milyen lehet? A falitükörnek már

hűlt helye volt, a szobája teljesen eltűnt körülötte, 33

helyét egy varázslatos, virágokkal teli domboldal

vette át. Arcát tehát nem tudta megnézni, csupán

vállaira omló, fekete fürtjeit látta. Ám nem is foglalkozott sokáig külsejével, a körülötte lévő világ

teljesen lenyűgözte.

Még soha nem látott ehhez fogható színeket,

különös madarak röppentek tova az égen, énekük

andalító volt… és ismerős. A távolból, a rózsaszín

horizonton egy kastély és város képe bontakozott

ki, az égbolton furcsa szerkezetek szálltak… Minden lenyűgöző és csodálatos… mégis… hirtelené-

ben különös érzés hasított belé. Egy érzés, ami

mindent kitörölt a fejéből. Tudta már… ott van ő

is… érezte, és hamarosan láthatta is.

Kecses alak tűnt fel a domboldalon, feléje közelített, mintha a szél sodorta volna magával. Oliver

figyelt, szíve a torkában dobogott. A lány hófehér

ruhát viselt, olyan volt, akár egy angyal, hollófekete hajzuhataga valóságos fátyolként lobogott

körülötte az édes szélben. Arca, mint egy formás

vízcsepp, gyönyörű és tündöklő, szemei fekete,

ragyogó gyémántok. A fiú úgy érezte, még soha

nem látott nála szebb teremtést, hihetetlenül boldog volt, mégis, torkát sírás fojtogatta. A lány rezzenéstelenül nézett, tekintetében különös bánat

ült. Végül elmosolyodott, szemeibe a vidámság

csillogása költözött, majd az égre tekintett. Mintha csak ezt mondta volna, Oliver szinte a fejében

hallotta:

„Lásd, nézz föl!”

Bár nehezére esett elszakadnia az angyal látvá-

nyától, a fiú is az égre emelte a tekintetét. Megérte, olyasmit látott, ami lenyűgözte, szíve ismét majd 34

kiugrott helyéből. Az ismerős világ újabb szeletét

tárta föl előttük, a magasban, bíborszín fellegek

közt lángoló főnixek szálltak tova, szinte egybeol—

vadtak a nap sugarával. Kecses pegazusok a szél

szárnyán szálltak, nem messze tőlük, a vízesés

felett pedig óriási szörnyeteg, egy sárkány röppent

tova a horizonton. Kis idővel később Oliver ismét

a lány felé pillantott, de már késő volt. A színes

világ szertefoszlott előtte, minden lakójával és csodájával.

A színek visszahúzódtak oda, ahonnan jöttek,

semmi más nem maradt utánuk, csupán a szürke

falak és a szoba berendezései. Mikor a fiú magá-

hoz tért, a szoba közepén ácsorgott, úgy pislogott

körbe, mintha álomból ébredt volna. Talán úgy is

történt… Mindenesetre csalódottsága leírhatatlan

volt, oly hatalmas ürességet érzett a szívében, hogy ezúttal valóban elsírta magát.

2.

A ködön túlról

A parti sziklák vastag ködfelhőbe burkolóztak,

az eső is szemerkélt. A nyáron tündöklő, turisták

ezrei által látogatott tengerpart most kihalt, elhagyatott táj volt csupán. A hajnal már rég elmúlt,

mégsem járt senki a homokbuckák közt, a partra

vontatott, ütött-kopott csónakok magányosan

ásítottak az őrbódé oszlopai mellett. Csupán

egyvalaki állt a tengerparton, ő is leginkább azért,

mert nem volt hová mennie. Az éjszakát is a kis

épületben töltötte, egész szépen berendezkedett,

szegényes motyójából ágyat készített magának,

még főzni is tudott. Vagy legalábbis megmelegíthette a beszerzett babkonzerv tartalmát, ami így

különlegesen finom lett. Az őrbódéban jól érezte

magát, nem zavarta senki és semmi, kora délelőtt azonban mégis kimerészkedett a szabadba.

Egyrészről azért, mert nem bírta a bezártságot, másfelől meg kis társának is voltak bizonyos szükségletei.

Az öregasszony közvetlenül a parton állt, a

hullámok rendszeres időközönként ellepték ütött-kopott, viseltes cipőjét. Ráncos arca, hosszú,

kócos haja és fekete öltözéke miatt leginkább egy

mesebeli, gonosz boszorkánynak tetszett, félelmetes külsejére azonban alaposan rácáfolt az a

különleges gyöngédség, amivel a kezei közt ficán—

koló kiskutyát simogatta. Furcsa páros voltak ők

ketten, az öregasszony saját külsejét láthatólag teljesen elhanyagolta, ám kis barátját, a hófehér 36

ölebet oly tisztán tartotta, hogy egy filmsztár sem

bánhatott volna vele különbül. A kiskutya sárga

mellénykét viselt, nehogy megfázzék rövid szőre

miatt, nyakörve kék volt és csont alakú üveggyöngyök csillogtak rajta.

Az asszony mozdulatlanul ácsorgott, tekintetét

egyetlen pontra szegezte, valahová a tenger felé, a

sűrű ködbe. Hogy pontosan mit nézett, talán még

maga sem tudta, csupán bámult üveges tekintettel. Nyugalmát azonban hamarosan megzavarta

valami, a kezei közt lévő kiskutya váratlanul hangos csaholásba kezdett. Az üres parton, a sziklák

közelében hosszan visszhangzott az apró jószág

haragos vakkantása, az öregasszony nem tudta,

mire vélje, kezdetben csitítani próbálta:

– Sssss… mi ütött beléd? Nincs ott semmi…

legfeljebb csak a sirályok. Túl kicsi vagy te ahhoz,

drágaságom, hogy sirályokat üldözz. Keresztbe

lenyelnek azok a szörnyetegek. – Ám hiába simogatta, ölelgette, a kiskutya nem csendesedett, sőt,

haragos vakkantása hamarost sípoló morgásba

torkollott. Az öregasszony ekkor érezte meg. Kis

védence reszketett, nem csupán szeszélyből uga—

tott, valamitől rettenetesen félt. Tekintetét ismét

a tenger felé fordította, ám hiába meresztgette a szemeit, a sűrű ködön kívül mást nem látott.

Aztán hirtelen ő is észrevette. Ölebe addigra már

a morgással is felhagyott, csupán nyüszített és reszketett, akár a nyárfalevél. Az öregasszony szájtátva bámult, fogalma sem volt, mit is lát voltaképp.

A sűrű ködből, a sziklák mögött hirtelenében

sötét foltok bukkantak elő, sokáig tartott, mire rájött, hogy egy furcsa hajó éjfekete vitorláit látja.

Miféle hajó az, amelyik ilyen ködben képes kifut—

ni… és miféle hajó az… amelyik fekete vitorlákkal

szeli a tengert… Már ez önmagában elég félelmetes

volt, ráadásként az elmúlt évtizedekben igencsak

erős veszélyérzet is kialakult benne, persze nem

véletlenül. Az asszony azonnal tudta, hogy nincs

jó helyen, nem szabadna látnia… Így fogta magát

és kis barátját, majd amilyen gyorsan csak tudott,

az egyik partra vontatott csónak mögé menekült.

Egész apróra összehúzta magát, és várt.

Hamarosan furcsa hangok keltek életre a

parton, emberek, férfiak beszélgettek, kiabáltak

egymással. Külföldiek lehettek, mert pergő, dallamos nyelvüket nem értette. A kiskutya reszketve

nyüszített gazdája ölében, szerencsére néhány

kedves simogatás elég volt neki, hogy ezt is befe—

jezze. Eztán már csak gülüszemeit meresztgette

gazdájára, aki legalább annyira félt, mint ő.

Majd egy órán keresztül lapultak a csónak mellett, a homokban. A kiáltások már rég elhalkultak,

ám ők mégsem mozdultak. Mire előmerészkedtek, már a köd is felszállóban volt, és az eső sem

szemerkélt. Sőt, mintha a nap is bontogatta volna

szárnyait a szürke felhők mögött. Az asszony

óvatosan közelítette meg a partot, babonás ember

lévén biztosra vette, hogy egy kísértethajó horgonyzott le Sharston közelében. Aztán meglátta a lábnyomokat a homokban. A szellemeknek nincsenek lábnyomaik. Tekintetét ezután a sziklák

felé emelte, hogy ismét szemügyre vehesse a hajót

fekete vitorláival, ott sem talált semmit. Mindezek

ellenére biztos volt benne… valami érkezett a kö-

dön túlról…

Újabb gyötrelmes nap, ismét a pénztárgép mellett. Ráadásul hétvége lévén hatalmas forgalom

volt a Mézesben, Olivernek és társainak egyetlen

percnyi lélegzetvétel sem jutott. Persze talán jobb

is volt így, legalábbis a fiú rendkívül örült neki,

hogy senki nem zaklatta. Mikey rendületlenül

jegyezte a megrendeléseket, ujjai sebesen jártak a

pénztárgép billentyűin, kisebb gondja is nagyobb

volt annál, hogy megint faggassa jövőbeli terveiről

és Mirával való kapcsolatáról. A lányok is rengeteg munkát kaptak a nyakukba, szakadatlanul

süthették a fánkokat, krumplit és hamburgert.

Nem jutott idejük pletykálkodni és kiszaladgálni

a konyhából. Persze ettől Oliver még rosszul érezte magát, fáradt volt és levert. Folyvást éjszakai

látomásán járt az agya, ráadásul reggel ismét

megtörtént vele… Az öltözőben. Pár percre kiesett

a fejéből minden, helyette különös, színes világot

látott. Szerencsére pont egyedül volt, mikor a roham rátört… Mert már csak így nevezte, roham.

Mindenesetre remélte, hogy az aznapi kellemetlenséget letudta a reggeli eseményekkel. Nem is történt semmi baj egész délelőtt, sőt, délután sem. A

hazafelé út viszont… Oliver végletekig pesszimista

volt, ám azt még ő sem gondolta, hogy aznap nem

ér haza. És valahol egész más helyen köt ki.

Minden ugyanúgy történt, ahogy általában.

Oliver felszállt a buszra, ülőhely nem lévén majd

félórát himbálózott ide-oda az ülések közt, a kapaszkodót markolva. Az állomás mozgólépcsőjén

közömbös ábrázattal utazott, ahogy más város—

iaktól látta, pedig félt. Maga sem tudta, miért, de

gyermekkorától kezdve valami különös félelemmel nézett a mozgólépcsőre, mióta Sharstonba

költözött és nap mint nap használnia kellett…

megszokta.

A metró is tömve volt, Oliver ismét ácsorogha—

tott. Mégis, ezt a járművet sokkal jobban szerette,

a sötétben, az állomások közt robogva mintha

egy teljesen más világban jártak volna. A fiú

elbűvölten nézte a mellettük elsuhanó fényeket,

bár a fülkében egy talpalatnyi hely sem volt,

mégis teljes csönd uralkodott, csupán a kocsik

zakatolását lehetett hallani. Minden a megszokott

volt, egészen addig, míg váratlanul minden fény

kialudt a metrószerelvény belsejében. Az utasok

részéről némi morgolódás következett, néhá-

nyan káromkodva rakták el aznapi újságjukat.

Tudták, ha valami elromlik, azt nem egyhamar

javítják meg. Ettől eltekintve minden ugyanúgy

zajlott tovább, ahogy eddig, közömbös tekintetek

és néma csönd. Oliver is tovább bámulta a kint

tovasuhanó fényeket, az alagút falára szerelt kicsi

lámpák hihetetlen sebességgel peregtek a szeme

előtt. Még egy és még egy és még egy… vég nélkül,

rendületlenül. Mintha valaki egy zseblámpával

villogtatott volna az arcába. Aztán hirtelen… ismét

rátört az a furcsa érzés. Legelőször arra gondolt,

hogy a sötétben talán senki nem veszi észre, mire

elérik a következő megállót, újból normális lesz.

Ám a látomások ezúttal elmaradtak. A fiú az utasok felé fordította a tekintetét, álmatagon bámult

végig az ácsorgó embereken. Senki nem törődött

vele, két férfit kivéve.

Oliver nem szokott hozzá, hogy leplezetlenül

bámulják, a városi ember, még ha meg is nézett

magának valakit, azonnal elfordította a tekintetét,

ha áldozata észrevette. Ez a két ember azonban

más volt. Egyikük ült, a másik mellette ácsorgott, kissé esetlenül kapaszkodott az ülőhelyek

mellett felszökkenő oszlopban. Mindkettő ősré-

gi, már-már antik darabnak számító esernyőt

szorongatott a kezei közt… pedig nem is esett

már vagy hetek óta. Egyértelmű helyzet volt, őt

bámulták, még csak meg sem próbálták leplezni.

Oliver megborzongott, nem tudta, miért. Bár a

két férfi kétség kívül félelmetes látványt nyújtott.

Mindkettő kigyúrt, magas ember volt, épp csak a

homlokukról hiányzott a felirat: Verőlegények és

pénzbehajtás.

Oliver esetlenül toporgott a helyén, bár tudta,

hogy azt kéne tennie, de egyszerűen képtelen

volt tekintetét levenni a két emberről. Így a változást nyomon követhette az elejétől egészen a

végéig. A két férfi feléje indult, lassan furakodtak

előre a tömegen, arcuk, ruházatuk hirtelenében

különös változáson ment át. Utcai öltözékük, az

egyszerű farmer és póló, éjfekete páncéllá vált, díszes mellvértjük meg-megcsillant az elsuhanó lámpák fényében. Hófehér hajuk a vállukat érte,

borostyánszín szemeik valósággal világítottak a

félhomályban.

Már megint egy látomás… Oliver összerezzent.

Látomás… de oly valósághű… Hamarosan rájött,

hogy ez teljesen más, mint az eddigiek. A két férfi

valóban ott volt, az utasok kitértek az útjukból,

előreengedték őket, ám teljes közömbösséggel

tették mindezt. A fiú hamar rádöbbent, hogy

senki más nem látja azt, amit ő. A felfegyverzett,

páncélos alakok elől már mindenki fejvesztve

menekült volna. Vagy ki tudja, talán még ezt is

megszokott közönnyel figyelnék... A két ember…

jöhetett volna akár egy filmforgatásról… vagy valami fantasy találkozóról… Oliver fejében lázasan

keringtek a gondolatok, közben a két férfi egyre

közeledett felé, arcán pedig továbbra is táncoltak

a kinti lámpák fényei. A villanások már olyannyira

zavarták, hogy fizikai rosszullétet érzett. Nem sok

kellett volna hozzá, hogy összeessen, a körülötte

lévő világ összefolyni látszott előtte.

A különös, páncélt viselő alakok végül a közelébe értek, Oliver szinte semmi mást nem látott,

csupán a penge villanását a lámpák fényében.

Fájdalom hasított az oldalába, ezzel egy időben pedig éles, fülsértő csikorgás kelt életre a fülkén kívül. A vonat lefékezett, olyan váratlanul, hogy

minden utas a földön kötött ki, még azok is, akik

a helyükön ültek. A metrószerelvényt hamarosan

jajgató, káromkodó, sikító emberek lepték el, és

teljes sötétség. Oliver is a padlón feküdt, alig tudott magáról. Csupán azt érzékelte, mikor valaki

az arcába világított egy zseblámpával:

– Héj! Fiatalember, jól van? – A kalauz aggódó

tekintettel nézett végig a fiún, véres kabátja azonnal szemet szúrt neki. A férfi villámgyorsan elő-

kapta a rádióját és beleordított: – Jöjjenek a kettes kocsihoz, súlyos sérült! – Oliver kábán pihegett, a körülötte mozgolódó embertömeg hamarosan

óriási, egybefüggő masszává vált, végül elsötétült

előtte minden.

Egyágyas, kicsi kórteremben tért magához.

Olyannyira meglepődött új környezete láttán,

hogy menten fölpattant az ágyból, illetőleg csak

akart, mert az oldalába hasító fájdalom azonnal

visszadobta a matracra. Oliver felszisszent, majd

óvatosan kényelembe helyezte magát. Arca falfehér volt, haja kócos és csimbókos. A jobboldalt

lévő üvegfalon át rálátott a zsúfolásig telt kórházi

folyosóra. Úgy tűnt, valakinek szemet szúrhatott

hirtelen jött ötlete, már ami a felkelést illeti, mert hamarosan egy nővérke kukkantott be a szobá-

ba. A lány hatalmas szemüveget, elnyűtt, kopott

köpenyt viselt, mégis meglepően csinos volt.

– Látom, felébredt. De nem szabad ám még

felkelnie. Várja meg a doktor urat. Ő majd beszél

magával. – Mivel szinte semmire nem emlékezett

az elmúlt napok eseményeiből, Oliver értetlenül

és nyugtalanul forgatta a fejét.

– Hogy… hogy kerültem ide?

– Volt egy kisebb baleset a metróalagútban.

– Baleset...?

– Igen, a híradóban is benne volt. Pedig nem

halt meg senki. Khm… Bocsánat, nem akartam

tapintatlan lenni…

– Mások is…

– Sok embert elláttunk tegnap, de a java részük

csupán kisebb sérüléseket szenvedett. Horzsolá-

sok, agyrázkódás, néhány törött kar.

– És én...? – A nővérke elmosolyodott, Oliver

ágya mellé sétált, és finoman lehúzta róla a takarót. A fiú is bekötözött oldalára nézett, eddig azt sem vette észre, hogy félmeztelenül fekszik az ágyon. A lány pár pillanat alatt megvizsgálta a kötést, majd mielőtt távozott volna, egy kedves

mosolyt is küldött Olivernek:

– Hamarosan visszajövök kötést cserélni. Addig

maradjon nyugton. Szüksége van valamire?

– Hát… azt hiszem, egy kicsit szomjas vagyok.

– Mindjárt hozom – mosolyogta a lány, azzal kihátrált a szobából. Oliver megsemmisülten feküdt

az ágyán, lassan kezdtek visszatérni az elmúlt

napok eseményei, különös tekintettel a metróban

történtekre. Persze ettől még nem érezte jobban

magát, sőt. Eszébe jutott különös látomása a két

férfiról és a borzalmas, villódzó fényről. Ez utóbbi

olyan rossz érzésekkel töltötte el, hogy még mindig

belefájdult a feje.

Az elkövetkezendőkben mindent megkapott,

amit ígértek neki, először is vizet, majd fél órával

később a kötéscserét. A délután folyamán még

kezelőorvosa is meglátogatta. A sürgősségi osztály

ügyeletes doktora fiatal, hórihorgas férfi volt, a kórterem ajtaján alig fért be, kis híján beverte a feje búbját. A kezdeti nehézségek ellenére orvos

és beteg hamar beszélgetésbe elegyedett, a fiatal

doktor leült Oliver ágya mellé, és hosszas érte-kezésbe kezdett a fiú állapotáról. A legfogósabb kérdésnek maga a seb bizonyult, egyikük sem tudott rájönni, hogy is szerezte voltaképp.

– Elég mély, szúrt seb – mondta a doktor úr,

miközben barna szemeit le sem vette betegéről,

mintha csak azt fürkészné, mikor mond igazat,

és mikor nem. – Ám igen szerencsés módon nem

ért létfontosságú szervet, hamar begyógyul majd.

Amúgy… van valami sejtése, miként sebesült

meg? Esetleg… tartott magánál kést? Könnyen

előfordulhatott a fékezésnél, hogy…

– Nem, nem tartottam magamnál. Sem akkor

és máskor sem.

– Biztos benne, hogy a balesetben sérült meg?

Mert ha esetleg megtámadták, és bántalmazták,

azt jelentenie kell a rendőrségen. Sok megkéselt

beteggel találkozunk itt a sürgősségin…

– Nem késelt meg senki! Talán… nem tudom…

A fékezéskor leszúrtak egy esernyővel, vagy mit

tudom én.

– Hát jól van. Pár napig bent tartjuk, aztán majd

csak kontrollra kell visszajönnie. Hanem… volna

itt még valami más is. Az utastársai szerint…

– Oliver duzzogó ábrázata hirtelenében ismét

falfehér lett. Hát mégis… mások is látták volna,

amit ő? Talán mégsem őrült? Ám legnagyobb csalódottságára a doktor így folytatta: – A szemtanúk

szerint valamiféle rohama volt a fékezés előtt. Van

erről valami emléke? – Oliver elgyötörten feküdt

a paplan alatt, szeme előtt ismét leperegtek a fülkében történtek, különös tekintettel a fények villódzására. Nem tudta, mit mondjon… Mi a jobb,

ha hazudik, vagy elárulja a teljes igazságot? Bár

amúgy teljességgel közönyös volt a világ dolgai iránt, a betegségtől való félelem felülkerekedett rajta.

– Fényekre emlékszem, villanó fényekre az

arcomban… aztán… – Hozzá akarta tenni két

különös támadóját, végül mégsem tette. A doktor

együttérzően bólogatott:

– Bár nem a szakterületem, lehetséges, hogy

epilepsziás rohama volt.

– Epilepszia? – Oliver, ha lehet, még jobban

elsápadt.

– Nem kell rögtön halálra rémülni. Bár meglehetősen kellemetlen betegség, az utóbbi években

rendkívül kecsegtető eredmények születtek az

epilepszia kezelésére. A legtöbb beteg tünetmene—

tesen tudja élni az életét, normálisan, mint bárki

más. De mint mondtam, ez nem az én szakterü-

letem. Ha felgyógyult, szeretném, ha megkeresné

egy kollégám. Itt a kórházban. Ő majd elmondja

magának, mit kell tennie, milyen vizsgálatokon

kell túlesnie, hogy megtudjuk, valójában mi baja

van. Lehetséges, hogy csak egyszerűen… kimerült. Mondja csak, ugye tanul még?

– Nem… dolgozom.

– Akkor azt ajánlom, vegyen ki egy kis szabadságot, és pihenjen. Miután hazaküldjük, még

amúgy is jobb, ha ágyban tölt néhány napot.

Na, fel a fejjel, minden rendben lesz. – A doktor

elmosolyodott, fölpattant Oliver ágya mellől és a

kijárat felé indult. Mielőtt még kilépett volna az

ajtón, visszapillantott a búslakodó fiú felé:

– Nagy mázlija van. Kifogta az osztály legcsino—

sabb nővérkéjét. – Azzal vigyorogva bevágta maga

után az ajtót. Oliver, a biztató szavak ellenére, teljesen megsemmisülten feküdt az ágyán, az üvegablakon keresztül még jó ideig kísérte orvosa

útját a sürgősségi folyosóján. Semmi más nem

járt a fejében, csupán egyetlen szó: epilepszia. Bár

még sosem foglalkozott a betegséggel, így nem is

tudhatta, valójában milyen tünetekkel jár, máris

biztos volt benne, hogy az utóbbi hónapok külö-

nös látomásai ennek a számlájára írhatók. Hát

valóban őrült vagyok… – gondolta elkeseredetten,

és eztán még mélabúsabb ábrázatot öltött, mint

általában.

A kórházban töltött napok hihetetlenül lassan

teltek. Bár Oliver amúgy nem volt egy izgága fiú,

az egész napos fekvés és semmittevés alaposan

kikezdte az idegeit. Néha lejárt sétálni a kertbe,

külön orvosi rendelvényre, vagy épp ráfanyalo—

dott a szobájában lévő televízióra. Egy műsorban

foglalkoztak a metróban történt eseményekkel,

állítólag a szerelvény meghibásodása okozta a

balesetet, a vezető inkább hirtelenében lefékezte

a keze alá adott járművet, mint hogy nagyobb baj

legyen. Talán elviselhetőbb lett volna a kórházi lét, ha valaki meglátogatja, de ilyen nem történt.

Munkahelyét fölhívta, hogy pár napig hiányozni

fog, így társai, köztük Mikey, jól tudták, hol van.

De egyiküknek sem jutott eszébe meglátogatni őt.

Oliver igazság szerint nem is bánta, nagyon jól tudta, hogy barátságuk Mikeyval kizárólag a Mé-

zes határain belül szólt. Csupán egyvalaki akadt,

aki minden bizonnyal azonnal kocsiba pattan,

hogy meglátogassa. Ám ő már meglehetősen öre—

gecske volt, és Oliver nem akarta fölzaklatni ilyen

csip-csup üggyel.

A nap, mikor elhagyhatta a kórházat, egyszerre

volt megváltás és átok. Egyrészről örült, hogy

végre hazamehet, másfelől viszont elérkezett az

idő, mikorra bejelentették a másik doktorhoz, a

különféle mentális betegségek szakértőjéhez, kü-

lönös tekintettel az epilepsziára.

Dr. Eagleton kedves, mosolygós, középkorú

hölgy volt, irodáját rendkívül ízlésesen rendezte be. Mind a bútorok, a falakon sorakozó festmé-

nyek, szőnyegek nyugtatólag hatottak a betérő

páciensek elméjére, Oliver mégis reszketve, sután

ücsörgött a doktornő asztala előtt. Az asszony

elegáns kosztümöt és sálat viselt, a fiú többna—

pos, elnyűtt ruházatát, hisz senki nem volt, aki

holmiját bevitte volna utána a kórházba. Oliver külseje miatt is szégyellte magát.

– Nos, Mr Ralson – kezdte a beszélgetést Dr.

Eagleton, egy kedves mosoly és felkínált cukor—

kás doboz kíséretében. – Először is szeretném

megkérdezni, hogy valaha előfordult-e már önnel

hasonló. Átküldték hozzánk a kórtörténetét,

semmi különöset nem láttam benne. Viszont

gyakorta előfordul, hogy a betegek nem fordulnak orvoshoz a problémájukkal. Legfeljebb csak

akkor, mikor már végképp képtelenek kezükben

tartani a helyzetet. Az utóbbi években, vagy akár

gyermekkorában, voltak hasonló tünetei?

– Nem… nem rángatóztam a földön fekve, ha

erre gondol.

– Mint sok más betegségnek, az epilepsziának

is vannak fokozatai. A családjában esetleg előfordult hasonló?

– Erre… sajnos nem tudok válaszolni. Örökbe

fogadtak.

– Értem. Nos, az epilepszia bizonyos fajtái ge—

netikus módon öröklődhetnek, ezért lett volna jó

tudni néhány dolgot a hátteréről. Persze számos

más oka is lehet a betegség kifejlődésének. Mondja, Mr Ralson, fogyaszt tudatmódosító szereket,

gyakran, vagy akár alkalmanként?

– Nem vagyok drogos. – A doktornő helyeslő-

leg bólintott, majd páciense tájékoztatását így

folytatta:

– Ezenkívül epilepsziát okozhatnak különféle

elváltozások az agyban, sérülések, daganat. Mostanában nem volt balesete? Nem érte nagyobb

trauma a fejét?

– Úgy érti, a metróban történteken kívül? Nem…

nem emlékszem ilyesmire. – Oliver agyában folyvást különös álmai és látomásai zakatoltak. Az

lett volna a leghelyesebb, ha őszintén mindent

elmond magáról a doktornőnek… de egyszerűen

képtelen volt rá.

– Szeretném, ha visszajönne hoz zám. Mond juk,

úgy… egy hét múlva. – Az asszony lázasan kutatott

a határidőnaplójában, hamarosan meg is találta

a legmegfelelőbb alkal mat. – Kedd, délután négy

óra. Mit szól hozzá? – A fiú tekintete leginkább ezt

mondta: „Muszáj?” Ennek ellenére természetesen

rábólintott. – Remek. Neuropszichológiai vizsgá-

latok sorára lesz szükség, ezt én végzem majd.

Ezenkívül el kell mennie EEG-és MRI-vizsgálatra.

– Oliver nagyra meresztett szemekkel, falfehéren

ücsörgött a székében, szinte dadogta:

– Ez… az… amivel az agydaganatot tudják

kimutatni?

– Részben. Az elektroencefalográf az agy

elektromos működését vizsgálja, különböző

hatásoknak kitéve a szervezetét, mint például a

villanófény teszt, megtudhatjuk, hogy valóban

epilepsziáról van szó, vagy más egyébről. Az

epilepszia fajtájra is következtethetünk az ered-ményekből. A neuropszichológiai vizsgálatokon pedig különféle teszteket és feladatokat kap majd,

teszteljük a memóriáját, az észlelését és még sok

más egyebet. Ezek a feladatok arra hivatottak,

hogy megmutassák az agy esetleges gyengeségeit,

hibás működését, azt a területet, ami a betegség,

a rohamok kialakulásáért felelős lehet.

– És ha… többet nem történik velem hasonló?

Ha csak… egyszer fordult elő?

– Az is könnyen megeshet, Mr Ralson. Az emberek többsége élete során legalább egyszer átél

hasonló rohamot, csak ezek oly jelentéktelenek

lehetnek, hogy nem fordulnak orvoshoz vele. Ideg—

kimerültség, fáradtság vezet az effajta tünetek—

hez. – A doktornő elhallgatott, fürkész szemekkel

vizsgálgatta az előtte reszkető fiatalembert. Mivel

tökéletesen látta rajta, hogy mennyire megviselték

az elmúlt napok eseményei, kötelességének érezte, hogy a következőket is elmagyarázza neki: – Az

epilepszia súlyosabb formái általában már kora

gyermekkorban jelentkeznek, mivel önnek eddig

semmiféle problémája nem volt, nagy valószínű-

séggel a kimerültség, túlhajszoltság, a stressz

számlájára írhatók a tünetei. Ám ha mégsem, akkor is tudnia kell, hogy manapság már rendkívül

jó gyógyszerek vannak az epilepszia kezelésére,

ezek az úgynevezett antiepileptikumok. Általuk

tökéletesen tünetmentessé válhat a páciens,

teljesen normálisan élheti az életét. Vannak más

megoldások, különféle műtéti eljárások, ám ezeket természetesen csupán különleges helyzetek—

ben alkalmazzuk. Kérek magának időpontot az

MR-vizsgálatokra is, szerencsére itt a kórházban

nagyon jó felszerelésünk van. – Azzal a doktornő

már emelte is a telefont, pár perccel később pedig Oliver máris három beutaló tulajdonosa volt,

mindegyik külön napra szólt.

Bár Oliver hálás volt, amiért törődtek vele és emberszámba vették, ráadásként egész szép, kerek tájékoztatóval is ellátták, mégis közömbös

képpel méregette a cetliket. Mikor kilépett a rendelő ajtaján, már akkor jól tudta, hogy úgysem

fog elmenni a vizsgálatokra. A beutalókat csak

azért nem dobta ki az első kukába, mert félt, hogy

valaki meglátja. Mondjuk, a kedves doktornő az

emeleti ablakok egyikéből. Így a cetliket zsebre rakta, majd meg is feledkezett róluk. Miközben átvágott a kórház előtti parkon, rádöbbent, hogy

a város még a megszokottnál is szürkébb, mintha

esőfelhők takarták volna az eget. Pedig hétágra sütött a nap.

A téren rengeteg ember sürgött-forgott, kora

délután lévén hatalmas tömeg gyűlt össze a mű-

emlékek egész hadát felsorakoztató városrészben.

A köd fölszállt, a nap melegen sütött, az emberfor—

gatag pedig oly színes volt, mintha a világ minden

részéből érkeztek volna turisták a régi emlékek csodálatára. Fényképezőgépek kattogtak, a levegőben pattogatott kukorica, hot dog és hamburger illata szállt, a jó idő miatt a póló-, sapka-és kü-

lönféle emléktárgyárusok is kinyitották bódéikat.

Legnagyobb népszerűségnek a tér közepén

trónoló, gigantikus szökőkút örvendett, a gyerekek visongva szaladgáltak az eltévedt vízcseppek

közt, néhányan érméket dobáltak a kút aljára,

szerencsét remélve. Mások elbűvölten bámulták

a csodaszép sellőket ábrázoló szoboregyüttest, a

halleányok a szökőkút közepén csücsültek, és

korsóikból öntötték a vizet. Egy városi legenda úgy tartotta, hogy a bronzból öntött sellők minden holdtöltekor varázslatos dalra fakadnak, ám ezt

idáig egyetlen turistának sem sikerült elcsípnie.

A szökőkúton kívül ott volt még a város alapító-

jának szobra, a mesemondó, hárfás leány, ő a

változatosság kedvéért sírva fakadt minden ha—

rangkonduláskor, és csalárd módon elveszejtett

kedvese után kesergett. A középkorból fennma—

radt épületek is bizton számíthattak a vendégek

csodálatára, a toronyban lakó óramű nemkülönben, ez andalító muzsikát játszott minden délben

és éjfélkor.

A rengeteg látnivaló ellenére mégis akadt egy

kisebb csoport, akik nem törődtek sem a sellővel,

sem a hárfás lánnyal, gondterhelten, sőt már-már

mérgesen méregették a körülöttük hömpölygő

tömeget. Bizonyára igen messzi országból érkez—

hettek, mivel beszédüket senki nem ismerte, sőt,

még csak nem is hallott hozzá hasonlót.

A csapat tagjai teljesen átlagos, már-már jelentéktelen személyek voltak, mind arcvonásuk,

mind öltözködésük teljesen egybeolvadt a tér

forgatagával. Egy közülük, a hatalmas, tagbaszakadt fickó méreteivel tűnt ki a tömegből, legalább

két fejjel magasodott a körülötte hangyaként szaladgáló turisták fölé. Bár egyszerű kockás inget és

nadrágot viselt, tartása leginkább egy strázsáló,

szolgálatban lévő katonáéra emlékeztetett, szigorú

tekintettel méregette a tér forgatagát, és fejét csupán azért nem szegte fel, mert akkor semmit sem

látott volna. Legfeljebb csak a sellőlányok méretes

kebleit. Sportos, már-már közönségesnek nevezhető viselete szöges ellentétben állt a sétapálcával, amit kezei közt tartott. Csinos, drága darabnak tűnt, amolyan régiségnek, nyele egy sárkány fejét

mintázta.

Az óriás mellett fiatal lány ácsorgott, vörös haja

és szeplői valósággal világítottak hófehér bőrén.

Ő fekete esernyőt szorongatott a kezei közt, pedig

sötét fellegeknek nyoma sem volt az égbolton. De

hát a turistáknak mindenre gondolniuk kell… A

kissé csúnyácska, szemüveget viselő leány sokkal

inkább érdeklődve fürkészte a várost és lakóit, fejét bizonytalanul forgatta, ebből láthatta bárki, hogy még sosem járt ezen a helyen.

– Hogy fogjuk megtalálni?! – harsogta az óriás,

idegen, szép, dallamos nyelvet beszélt, a városiak

közül persze senki nem figyelt fel rá, hisz hangja

elveszett a turisták izgő-mozgó forgatagában.

– Szükségem van egy térképre – mondta felszegett fejjel egy szöszke leányzó, hasonló nyelven válaszolva. Büszke, merev testtartása az ő öltö-

zékéhez sem illett, térd alá érő, kék szoknyát és

bő, rózsaszín kötött pulóvert hordott. Vállig érő

haját pánttal szorította a homlokához. A csapat

pontosan nyolc főből állt, férfiak és nők vegyesen,

láthatólag mind egyetlen személytől, a vörös hajú

lánytól vártak választ, vagy inkább parancsot.

Ám az sokáig rájuk sem nézett, megilletődötten

pislogott maga köré, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a nyakában lévő lánccal kezdett játszani.

A medál részét kihúzta a pólója alól, és felnyitotta.

Ezüstből készült, szolid kis ékszer volt, a belsejé-

ben fényképtartóval. A lány pár pillanatig elgondolkodva figyelte a festett, mosolygós női arcot, ám a miniatúra hirtelenében, látszólag minden ok nélkül, elhamvadt. Felpöndörödött, mintha csak

lángok emésztették volna, majd semmivé foszlott,

még csak hamu sem maradt a nyomában.

– Ó, nem… Niben mesternek igaza volt... – suttogta a lány elgyötörten, majd hamar összeszedte

magát és a többiek felé fordult: – Sebaj… majd

otthon készíttetek másikat… Most koncentráljunk a feladatra. Ana, azt mondod, hogy csak egy

térképre volna szükséged…

– Így igaz, fenség. Semmi egyébre. Na meg valami nyugodtabb helyre…

– Térkép… bizonyára vásárolhatunk valahol. –

A vörös hajú lány gondterhelten fürkészte a körü-

lötte hömpölygő tömeget és az árusok bódéit, végül

határozott léptekkel elindult. Nem ment messzire,

hamar kiszúrt magának egy idősebb hölgyet, akit

külsőre szimpatikusnak vélt, majd kedvesen megszólította: – Bocsásson meg, hölgyem. Feltehetnék

pár kérdést? – A lány egész jól beszélte a helyiek

nyelvét, csupán kiejtése volt meglehetősen furcsa,

az asszony azonnal kiszúrta, hogy külföldivel van

dolga. Ennek ellenére, vagy épp emiatt, kedvesen

elmosolyodott:

– Hát hogyne, kedveském, kérdezzen csak.

– Szeretnénk egy térképet a világáról, hogy juthatnánk hozzá? Van könyvtára a városnak?

– Ó, nem kell ahhoz könyvtár, kedveském. Nézze csak! – Az asszony hirtelenében megpördült és

vékony, csontos ujjával a legközelebbi újságosbó-

dé felé mutatott: – Látja, ott mindent megvehet,

amire csak szüksége van. Térképet, képeslapot,

katalógust, bélyeget. Még feltöltőkártyát is.

– Nagyon köszönöm, az Ősök áldása kísérje

útján.

– A magáét is… vagy mifene – vigyorogta az

asszony, és mivel úgy hitte, hogy valami Krisna—

hívővel vagy más egyéb vallás képviselőjével találkozott, kicsit meghajolt, tenyerét összeillesztette,

és így köszönt el a furcsa idegentől.

A lány ezután az újságosbódé felé vette útját,

ezúttal már az egész csapat a nyomában volt.

Egyikük sem titkolta meglepetését, már ami vezetőjük egész tökéletes nyelvtudását illeti.

– Honnan az ördögből ismered ilyen jól a helyiek beszédjét? – harsogta az óriás, miközben

átküzdötték magukat a tömegen. A lány föl sem

nézett a férfira, úgy válaszolt:

– Készültem a küldetésre. A nyelvtudás mindig

hasznos lehet. Sőt. Elengedhetetlen.

– Én is készültem, és meg is tanultam néhány

szót. Ám korántsem beszélek tökéletesen… Tudom, hogy… – a lány hirtelenében mélységesen

elpirult, hogy zavarát leplezze, határozottan

kijelentette:

– Tiburon, ez már a pimaszság határát súrolja.

– Az óriás azonnal meghunyászkodott és zavartan

motyogta:

– Bocsáss meg, fenség… – Ezután mindany—

nyian hallgattak, egészen addig, míg elértek az újságosbódéig. A lány kis ideig szemrevételezte a különféle felfüggesztett, fellógatott, kiragasztott kiadványokat, csak remélni tudta, hogy a pult mögött ácsorgó fiatal fiú érti a dolgát, és hamar

megtalálja neki, amire szüksége van. Míg né-

zelődött, újabb dolgot is fölfedezett, a szemközt lévő polc hátuljában méretes tükör villogott felé hátborzongatóan. A polcra különféle dobozokat

és üvegcséket sorakoztattak fel, ám annyi üres

hely mégis akadt, hogy a lány viszontláthassa

saját falfehér képmását. Sok idejébe beletelt, míg

úgy helyezkedett, hogy eltűnjön a gonosz tükör

elől, vagy ha épp nem sikerült neki, szemlesütve

toporgott, így legalább saját magát nem látta. Az

újságárus fiút is hasonló helyzetben szólította

meg:

– Elnézést, kaphatnék egy térképet?

– Hogyne, szivi – vigyorogta a srác, az ő figyelmét sem kerülte el vevője különös viselkedése, de

úgy gondolta, bizonyára csak nagyon szégyenlős.

És roppant mód örült neki, hogy a sok szenvedés

a konditeremben meghozta gyümölcsét, ilyen hatást gyakorolt erre a külföldi bigére, még ha kicsit

csúnyácska is szegény. – Van várostérképem,

látod? Minden nevezetesség rajta van. Aztán van

egy a teljes megyéről, ebben is benne van minden,

műemlékek, szállodák stb. És van térképem az

egész szigetről…

– Az jó lesz! Meglehet… hogy szükségünk lesz

rá.

– Rendben, van hozzá valami kupon, amivel

ingyen kajálhatsz.

– Remek…

– 5.50 lesz. – A lány kezdetben tétován ácsorgott, láthatólag nemigen tudott mit kezdeni azzal

a néhány számmal… Végül egyszerűen fogta

magát, lehúzta az egyik karkötőjét és letette a fiú elé. Az újságárus nagy szemeket meresztett a felajánlott ékszerre:

– Ez meg mi?

– Színezüst, régi családi darab – válaszolta a

lány mosolyogva.

– Na nem. Ilyet nem játszunk. Mi ez,

kandikamera, vagy mi?

– Mi a baj a karkötővel? Sokkal értékesebb,

mint ez a nyomtatvány.

– Azt nekem honnét kéne tudnom? Felőlem

aztán valami szar bizsu is lehet. Arról meg nem

is beszélve, hogy én nem fogadhatok el ilyesmit.

Honnét jöttél? A dzsungelből vagy valami hülye

szektából?

– Akkor mivel fizettek?

– Pénzzel, szivi! Tudod! – Azzal a fiú a kasszába

nyúlt, előkapott egy bankót és gúnyosan meglo—

bogtatta a lány előtt. – Font, dollár, euró, ennyi.

Minden más kicsukva. – A lány megilletődötten

bámult maga elé, majd a düh félreérthetetlen jeleként vörös pír jelent meg az arcán. A karkötőjét

felkapta a pultról és visszaviharzott a többiekhez.

Társai némán nézték végig a jelenetet, hallani

nem hallották a lezajlott párbeszédet, talán jobb

is volt így. Az óriás rögvest ezt kérdezte, mihelyst

meglátta a visszatérő lány arcát:

– Az a kis nyikhaj. Csak nem pimaszkodott?

– Nem érdekes – legyintett a lány, majd gondterhelten fordult a társaihoz. – Niben mester szerint a Ködön túliak cserekereskedelemből élnek,

ehhez képest saját pénzük van, láttam.

– Tudtál venni térképet? – kérdezte Ana.

– Nem… pénzt kell szereznünk valahogy.

– Pfff, mégis mit képzelnek ezek magukról?!

– harsogta az óriás, és még mielőtt a többiek felocsúdhattak volna, döngő léptekkel elindult az újságosbódé felé.

– Tiburon! Mit művelsz?! Várj! – A vörös hajú

lány némi szánalmas próbálkozást tett arra nézvést, hogy megállítsa a férfit, belecsimpaszkodott

a karjába, persze hiába. Mielőtt még komolyabb—

ra fordultak volna a dolgok és elhangzott volna a

bűvös „parancsolom” szó, addigra az óriás megérkezett a pult elé, és ellentmondást nem tűrőn az

újságárus szemeibe nézett:

– Fiú. Adni térképet világodról. Most. – A srác

szemei kikerekedtek, mintha legalábbis pisztollyal

fenyegették volna meg, tekintete csupán néhány

pillanatot időzött a föléje tornyosuló alakon. Végül

fogta magát, és anélkül, hogy odanézett volna,

lekapott egy összehajtogatott térképet a helyéről,

és az óriás felé nyújtotta. Tiburon minden szó nélkül átvette a kiadványt és visszarobogott a többiekhez.

– Hát ez… gyors volt – mondta Ana óvatosan,

hisz még nem tudhatta, vörös hajú társnője mit

szól az akcióhoz. Mivel vezetőjük csöndben maradt, csupán grimaszai árulták el, hogy nem egé-

szen ért egyet a módszerrel, átvette az óriástól a

térképet, és széthajtogatta. – Te jó ég… Ez a világ

hatalmas… – Az egész csapat a lány köré gyűlt,

mint eltévedt turisták, úgy szemrevételezték a

térkép egyes részeit.

– Bárhol lehet… – suttogta a vörös hajú lány

csak úgy magának, ám ahhoz mégis elég hangos

volt, hogy társai is hallják.

– Megtalálom neked, ne félj – mosolyogta Ana.

– Menjünk, keressünk valami nyugodtabb helyet. – A kis csapat ismét útra kelt, elhaladtak az

újságosbódé előtt is, ahol a meghökkent fiú még

mindig hasonló testtartásba dermedve bámult,

akárcsak pár perccel ezelőtt. Mielőtt végleg eltűntek volna a forgatagban, Tiburon, a különös óriás

még néhány rosszalló, figyelmeztető pillantást

küldött a pimasz senkiházi felé, így annak továbbra sem jutott eszébe segítséget hívnia. Pedig csak

egy mozdulatába telt volna, hogy mobilját megka—

parintsa a pult alól. És persze attól a gondolattól

sem tudott szabadulni, hogy valójában valami

gonosz tréfa áldozata lett. Talán holnap szerepel

a tévében…

Ez az egész baleset, a sérülése, a kórház legalább

arra jó volt, hogy kivehessen néhány szabadnapot

és pihenjen. Legalábbis az első otthon töltött napot

ilyesfajta gondolatokkal kezdte, aztán Oliver igen

hamar rádöbbent, hogy iszonyúan unatkozik. A

munka legalább elterelte figyelmét a gondjairól.

Most azonban rosszkedve, mélabús hangulata

újult erővel tört rá, a megszokott magányosság

és elveszettség érzése félelemmel is társult. A betegségétől való félelemmel. Mindig is tudta, hogy

valami nincs rendjén vele… Ám most, hogy valaki

ki is mondta, mintha egy rémálma vált volna

valóra. A második otthon töltött napon már nem

bírt magával, és bár általában nehezen hagyta el

menedékét, a lakását, délután mégis úgy döntött,

hogy egy kis sétára indul a városban.

Nem érezte magát túl jól, oldala még mindig sajgott, feje fájt, mégis rendületlenül menetelt előre,

maga sem tudta, hová. Sokszor azon kapta magát,

hogy már megint egész percek kiestek az emlékezetéből, helyette különös dolgokat látott, furcsa szerzeteket, növényeket, állatokat, egy teljesen más világ szeletkéjét. Bár általánosságban véve

egész jó kondiban volt, a hosszabb sétát ezúttal

nem bírta, egy idő után le kellett ülnie. Akár egy

öregember – gondolta a fiú bosszankodva. A szé-

les járda egyik padján húzta meg magát, mögötte

egy étterem hatalmas üvegablaka húzódott, előtte

hatalmas tömeg hömpölygött az úttesten. Egyik

percben járművek szaladtak el előtte, a következőben gyalogosok százai özönlötték el a zebrát és

a járdát. Oliver közömbös képpel figyelte őket, láthatólag mindannyian rendkívül siettek valahová,

legyen bár kicsi vagy nagy, gazdag, szegény, mind

ugyanazt a sémát követték, szaladtak, ahogy a lá-

buk bírta. Mintha a városi embernek nem is volna

más feladata, mint hogy siessen.

Ismét rácsodálkozott, milyen szürke körülötte

minden, mintha valami… egy szörnyeteg folyamatosan falta volna fel a világ színeit… micsoda

ostobaság. Bár maga az ötlet valóban furcsa

volt, a fiú nagyon is jól érezte, hogy valami nincs

rendjén. Vagy vele, vagy a világgal, de nincs rendjén. Ahogy elnézte az utcán hömpölygő tömeget,

a járművek ezreit, szinte fuldoklott, levegő után

kapkodott. Hogy lehet minden ennyire szürke, kö-

zömbös és idegen? El kell mennie, el kell tűnnie,

amilyen gyorsan csak lehet! Az ötlet hirtelen jött,

a fiú villámgyorsan fölpattant a padról, mintha sérülése sosem létezett volna. Van egy hely, ahol szívesen fogadnák… a színek még nem hagyták el

a világot, ahol megpihenhet… Oliver megfordult,

az elegáns étterem csillogó üvegfalával találta

szembe magát. Az odabent lévő világból semmit

nem látott, csupán táncoló, tükröződő képmását

figyelte.

Egy félórával később a zötykölődő busz koszos,

karcos ablaka hasonlóképp mutatta arcmását,

akárcsak az étterem üvegfala, pont abban a szögben, hasonló közönnyel a tekintetében. Oliver oly

hamar szállt fel a vidékre tartó buszra, hogy semmi mást nem vitt magával, csupán azt, amit még

az út előtt vett. Mielőtt sétálni indult volna. Vele

volt a tárcája pár kopott érmével és egy alma, ha

megéhezne, megszomjazna. Ki tudja, míg fölbak—

tatott a lépcsőn és megvette a jegyét, talán nem is

volt magánál. Legközelebbi emléke már arról szólt,

ahogy az ütött-kopott jármű megindult alatta, az

égig nyúló toronyházak sora pedig lassan ballagni

kezdett mellette.

Az utazás izgalmával végre egy kis élet költözött

a fiúba, bár tekintete hasonlóan közömbös maradt, szívében végtelen izgalmat érzett. Nemhiá-

ba. A kis busz hamarosan lélegzetelállító tájakon

haladt vele keresztül. Az út java része magasan,

a sziklák közt vezetett, alant a végeláthatatlan, csillámló óceán húzódott. A hegyekben és végig a parton varázslatos fenyvesek burjánzottak.

Oliver képzelete valósággal szárnyalt, nem tudta,

miként, de néha olyan képeket látott a mellette

elsuhanó tájról, mintha egy repülőből szemlélte

volna az eseményeket. A naplemente is csodás

volt, bár ekkorra az út java részét már megtették, az országút kiért a hegyek közül, eltűntek a fenyvesek, és az óceánpartot is mesterségesen kialakított strand, kikötő vette át.

A nap még késő délután is ragyogott, Oliver úgy

érezte, mintha egy teljesen más világba csöppent

volna. Sharston komor, gyakran esős időjárása

szöges ellentétben állt a kisváros nyugodt, napsü-

tötte atmoszférájával. A fiú egyszerűen csak leült

a buszmegállóban, és várt. Mielőtt kényelembe

helyezte volna magát, még elintézett egy telefont

a helyi ütött-kopott fülkéből, szerencsére annyi apró még akadt a tárcájában. Mennyivel más volt itt minden, mint odahaza… a közeli erdőből madárcsiripelés hallatszott, a szél virágillatot hozott magával, és az óceán friss, sós levegőjét. Bár ma-gát Sharston városát is a tenger mellé építették, 61

a rengeteg autó, ember, épület, a nagyvárosok

szokásos bűze még az óceán illatát is elnyomta.

Oliver sokáig várt, de nem bánta, a csend, nyugalom üdítőleg hatott rá, nagyon jól érezte magát,

így egész jókedve kerekedett, mire az ütött-kopott

terepjáró begördült a megálló parkolójába. A kocsi

köhögve, csikorogva fékezett, belsejéből apró, idős

asszony kászálódott elő. Oliver elmosolyodott,

föltápászkodott a lépcsőről, és elindult a parkoló

irányába. Még meglehetősen messze járt, mikor

az asszony elfordult az autójától, és valóságos örömtáncot járt, mihelyst meglátta őt.

– Oliver, kedvesem! El sem tudom mondani,

mennyire örülök neked! – rikkantotta, és idős korát meghazudtolva valóságos villámként cikázott

a fiú elé. Megölelte, két cuppanós puszit nyomott

az arcára, és bár Oliver láthatólag nemigen díjazta

mindezt, eltűrte az idős asszony hóbortjait.

– Én is örülök, hogy itt lehetek, Cecil néni. És

köszönöm, hogy kijöttél elém – mosolyogta a fiú

szokásos közömbösséggel a szemeiben. Bárki

más megijedt volna ettől a tekintettől, Cecil Ralson

azonban már kiválóan ismerte fogadott fiát, tudta, hogy ilyen a természete. Hideg és nyugodt, de

nagyon jószívű…

– Hogy az ördögbe ne jöttem volna ki eléd? – ka—

carászta az asszony, majd mindketten elindultak

a kocsi felé. Mikor Oliver beugrott az első ülésre,

Cecil néninek csupán akkor ötlött eszébe valami.

Furcsállva nézegette a fiút, aki épp a biztonsági

övvel bajlódott, majd aggódva tekintett vissza az

állomás lépcsőjére. – A csomagod. Hol van?

– Nem hoztam semmit – válaszolta a fiú egyszerűen. – Remélem, nem baj. – Az asszony vállat

vont, már fia furcsa szokásain sem lepődött meg.

– Miért lenne baj? A ruháid a szekrényben, a

fogkeféd a fürdőszobában… mi más kellhet még?

– mosolyogta Cecil néni, és ő is beszállt a kocsiba,

a sofőr oldalára. Oliver sosem tanult meg vezetni,

nem is vágyott rá, nevelőanyja ellenben valóságos

profinak számított már, hisz majd negyven éve

szelte az országutat ütött-kopott tragacsával.

Valóban, meglehet, hogy már maga a jármű is

a negyvenedik életévét taposta. Ennek ellenére

semmi gond nem volt vele, azonnal beindult, majd

rendületlenül fogyasztotta a mérföldeket egészen

sötétedésig, mikor is utasai előtt egy apró, magá-

nyos tanya bontakozott ki a félhomályból.

Prev Next