Grammont marsall

Abban a pillanatban, mikor a levél Guiche grófnak tett szolgálatát említette, Raoul nem állhatta meg, hogy fejét a hercegnő felé ne fordítsa; s ekkor végtelen hálát látott átsuhanni a szemén maga iránt; többé nem volt kétség, I. Károly leánya szerelmes volt a barátjába!
– A lensi csatát megnyerték! – mondta a királyné. – De boldogok ezek itt! Csatákat nyernek! Igen, Grammont marsallnak igaza van, ez megváltoztatja az ő ügyeik arculatát. De félek, mit sem változtat a mienken, ha ugyan nem árt! A hír friss, köszönöm, uram – folytatta a királyné –, s igen hálás vagyok, hogy sietett meghozni nekem; maga nélkül, e levél nélkül csak holnap tudtam volna meg, talán holnapután, egész Párizsban utolsónak.
– Asszonyom – felelte Raoul –, a Louvre a második palota, ahová e hír megérkezett; még senki sem tud róla; s én Guiche grófnak megesküdtem, hogy addig gyámomat meg nem csókolom, míg felségednek át nem adtam e levelet.
– Gyámja is Bragelonne, mint maga? – kérdezte Winter lord. Ismertem hajdan egy Bragelonne-t, életben van-e még?
– Non, uram, meghalt, s tőle örökölte gyámom, akinek, azt hiszem közeli rokona volt, az ilyen nevű birtokot.
– S a gyámja, uram – kérdezte a királyné, ki nem állhatta meg, hogy érdeklődést ne tanúsítson a szép ifjú iránt –, kicsoda?
– La Fère gróf, asszonyom – felelte az ifjú meghajolva.
De Winter meglepetésében felkapta a fejét, a királyné örömrepesve nézett rá.
– La Fère gróf! – kiáltotta. – Nem ezt a nevet említette az imént, milord?
Ami Winter lordot illeti, egyszerűen nem akart hinni a fülének.
– La Fère gróf! – álmélkodott hangosan ő is. – Ó, uram, feleljen, az Istenre kérem: La Fère gróf nem az a bátor, deli ember-e, ki XIII. Lajos testőre volt s most negyvenhét-negyvennyolc éves lehet?
– ő az, uram, minden tekintetben.
– S aki valami álnéven teljesített szolgálatot?
– Athos néven. Nemrégiben hallottam, amint barátja, D'Artagnan úr, így szólította.
– ő az, asszonyom, ő az! Hála Istennek! És Párizsban van? – kérdezte De Winter, majd a királynéhoz fordult:
– Reméljen, reméljen még, asszonyom, a Gondviselés felénk fordul, úgy intézvén, hogy ilyen csodálatos módon találjam meg e derék nemest. És hol lakik ő, uram?
– La Fère gróf a Guénégaud utcában, a Nagy Károly király fogadóban.
– Köszönöm, uram. Kérje meg derék barátomat, hogy maradjon otthon, mert sietek őt megölelni!
– Uram, örömest engedelmeskedem, mihelyt a felséges asszony elbocsátott.
– Menjen hát, Bragelonne vicomte – mondta a királyné –, menjen, és bízzék hálás jóindulatunkban!
Raoul tisztelettel hajolt meg a két királyi hercegnő előtt, De Wintertől is elköszönt, s kiment.
De Winter s a királyné kis ideig halkan beszélgettek még, hogy a hercegnő ne hallhassa; de óvatosságuk fölösleges volt, a leányzót elfoglalták a maga gondolatai.
Aztán, mikor Winter lord búcsúzófélben volt, a királyné így szólt:
– Egy szóra még, milord! őrzöm még ezt a gyémántkeresztet, az édesanyámtól, s ezt a Szent Mihály érmet, az uramtól; körülbelül ötvenezer frankot érnek. Esküvel fogadtam, hogy inkább éhen halok e drága ékességek mellett, semmint tőlük megváljak. De most, hogy e két ékszer hasznos lehet őneki vagy védelmezőinek, mindent fel kell áldozni e reményben! Vegye át őket! S ha pénzre van szükség vállalkozásához, adja el bátran, milord, adja el. De ha módot talál megőrzésükre, gondoljon arra, milord, hogy úgy él bennem, mint aki a legnagyobb szolgálatot tette, amilyent nemesember egy királynénak csak tehet, s ha napom még felvirrad, azt, aki visszahozza ez érmet s e keresztet, gyermekeimmel együtt áldani fogom!
– Asszonyom – felelte De Winter –, hűséges szív fogja szolgálni felségedet. Sietek biztonságba helyezni e drágaságokat, s el sem fogadnám, ha régi vagyonúnkból maradt volna valami; de javainkat elkobozták, készpénzünk elfogyott, s magunk is oda jutottunk, hogy mindent, amink még van, elkótyavetyélünk. Egy órán belül La Fère grófnál leszek, s holnap felségednek végleges választ adok.
A királyné kezét nyújtotta De Winternek, s az tisztelettel megcsókolta.
– Milord – mondta most a királyné, s leánya felé fordult –, megbízása volt, hogy e gyermeknek átadjon valamit apja nevében.
De Winter meglepődött; nem tudta, mire céloz a királyné. Az ifjú Henriette ekkor mosolyogva, pirulva lépett elébe, és csókra kínálta homlokát.
– Mondja meg atyámnak, ha király, ha földönfutó, győztes vagy legyőzött, hatalmas vagy szegény – szólt a hercegnő –, örökké alázatos és szerető leánya maradok.
– Tudom, asszonyom – felelt De Winter, s ajkával illette az ifjú Henriette homlokát.
Aztán, anélkül hogy kikísérték volna, elindult a nagy, kihalt és homályos termen át; bármennyire megedzette is az ötvenévnyi udvari élet, nem akadályozhatta meg, hogy el ne eredjenek a könnyei e királyi nyomorúság láttán, mely oly méltóságteljes volt, s oly mélységes is egyszersmind.

42
Nagybátya és unokaöcs

Lova s inasa is ott várta Winter lordot a kapuban: tűnődve indult a szállása felé, s hátra-hátrafordulva nézegette a Louvre néma és fekete homlokzatát. Ekkor vette észre, hogy egy lovas úgyszólván kilép a falból, s bizonyos távolságból követni kezdi; derengett neki, mintha látott volna, a Palais-Royalból kilépve is, egy ilyenszerű alakot.
Winter lord inasa, néhány lépéssel mögötte, szintén nyugtalan szemmel figyelte a lovast.
– Tony – mondta a lord, s egy mozdulattal közelebb hívta az inasát.
– Parancsára, kegyelmes uram.
S az inas gazdája mellé rúgtatott.
– Észrevette ezt az embert, aki nyomunkba vetette magát?
– Igenis, milord.
– Kicsoda lehet?
– Fogalmam sincs róla; csak azt tudom, hogy már a Palais-Royal óta követi nagyméltóságodat, megvárta a Louvre előtt, s attól kezdve ismét a sarkában van.
„A bíboros kémje vagy micsoda – mondta De Winter magában –, tegyünk úgy, mintha észre se vennők vizslatását.”
Lovát sarkantyúba kapta, s behatolt a Marais táján levő fogadójába vezető utcák rengetegébe: mivel sokáig lakott a Royale téren, Winter lord természetesen egykori lakása közelében keresett szállást.
Az ismeretlen utánavágtatott.
Fogadója előtt a lord leszállt lováról, s elhatározván, hogy a kémet figyeltetni fogja, felment a szobájába; de alighogy kesztyűjét s kalapját asztalra tette, az előtte levő tükörben megpillantott egy alakot, mely kirajzolódott a szobája küszöbén.
Hátrafordult, Mordaunt állt előtte.
De Winter elsápadt, s egy pillanatig mozdulatlan állt, Mordaunt pedig hidegen, fenyegetőn magasodott az ajtóban, mint a kőlovag.
Egy pillanatig dermedt csend feszült a két ember között.
– Uram – szólalt meg Winter lord –, azt hittem, sikerült megértetnem, hogy sarkamban kullogása fárasztó nekem, hordja hát el magát, különben elkergettetem, akárcsak Londonban. Nem vagyok a nagybátyja, nem ismerem!
– Nagybátyám tévedésben leledzik! – vágott vissza Mordaunt rekedt és csúfondáros hangján. – Ezúttal nem fog elkergettetni, mint Londonban, nem merészeli! Azt pedig, hogy letagadja, hogy unokaöccse vagyok, kétszer is meggondolja eztán, mert megtudtam egyetmást, amit egy évvel ezelőtt még nem tudtam.
– Mi közöm hozzá, hogy mit tudott meg! – mondta De Winter.
– Ó, nagyon is sok köze van, bátyámuram, ebben bizonyos vagyok, s mindjárt osztani fogja véleményemet – tette hozzá olyan mosollyal, hogy akinek szólt, velejéig megborzongott tőle. – Mikor első ízben jelentkeztem Londonban, azért volt, hogy megkérdezzem: mi lett a vagyonommal? Mikor másodszor jelentkeztem, azért volt, hogy megkérdezzem: ki mocskolta be a nevemet? Most azért jelentkezem, hogy egy, az eddiginél sokkal félelmetesebb kérdést tegyek fel, s azt vágjam a szemébe, amit Isten az első gyilkosnak: „Kain, mit cselekedtél a te testvéreddel?” Milord, mit cselekedett a testvérével, a testvérével, aki az én anyám volt?
De Winter meghátrált ez izzó szempár előtt.
– Az anyjával? – kérdezte.
– Igen, az anyámmal, milord – felelte a fiatalember, s a mellére szegte a fejét.
De Winter kínos erőszakot tett magán, s emlékeibe merülve, hogy felszítsa gyűlöletét, ráripakodott:
– Ha tudni akarja, szerencsétlen, mi lett vele, kérdezze meg a pokoltól, a pokol talán válaszol!
A fiatalember ekkor végigment a szobán addig, amíg De Winterrel szemtől szembe nem érezte magát, s karját a mellén keresztbe fonta:
– A béthune-i hóhértól kérdeztem meg – mondta fojtott hangon, fájdalom s düh sápasztotta arccal –, s a béthune-i hóhér válaszolt nekem!
De Winter úgy rogyott a székre, mintha villám találta volna, s hiába igyekezett felelni valamit.
– Az ám! – folytatta a fiatalember. – E szóval minden megvilágosodik, e kulccsal megnyílik az örvény! Anyám örökölt a férje után, s maguk meggyilkolták anyámat l Nevem biztosította számomra az apai vagyont, s nevemet bemocskolták! Majd, miután bemocskolták, megfosztottak a vagyonomtól. Most már nem csodálkozom, hogy nem ismert meg, nem csodálkozom, hogy nem akart megismerni. Nem illik, hogy ha valaki rabló, unokaöccsének titulálja azt, akit koldusbotra juttatott; ha valaki gyilkos, azt, aki miatta árva!
Ez a beszéd nem azt a hatást keltette, amit Mordaunt remélt, hanem az ellenkezőjét: Winter lordnak eszébe jutott, micsoda szörnyeteg volt a milady; nyugodtan, méltóságteljesen felemelkedett, s szigorú tekintettel akaszkodott a fiatalember őrjöngő szemébe.
– Be akar hatolni e szörnyűséges titokba, uram? – kérdezte De Winter. – Jó, nem bánom!... Tudja meg hát, milyen is volt az az asszony, aki miatt számadoltatni jött ma engem. Ez az asszony minden valószínűség szerint megmérgezte a bátyámat, s hogy megszerezze örökségemet, engem is meg akart ölni; bizonyítékom van reá. Erre mit mond, uram?
– Azt mondom: az anyám volt!
– Ledöfette egy valaha igaz, jó és tisztes emberrel a szerencsétlen Buckingham herceget. Erre a gaztettre, melyre szintén van bizonyítékom, mit mond, uram?
– Az anyám volt!
– Visszatérve Franciaországba, a béthune-i Ágoston-rendi kolostorban megmérgezett egy fiatal nőt, ki egyik ellenségébe volt szerelmes. Ez a bűn sem győzi meg a bűnhődés jogossága felől? És erre is van bizonyítékom.
– Az anyám volt! – rikácsolta a fiatalember, ki három felkiáltásának fokozódó hangerőt adott.
– Végezetül, mindenki által gyűlöletesen, gyilkosságoktól, kicsapongásoktól fertelmesen s még mindig fenyegetőzve, vértől megvadult párduc gyanánt, elhullt olyan emberek csapásai alatt, akiket kétségbeesésbe kergetett, pedig soha semmit sem vétettek ellene; iszonyú rémtetteinek bíráira talált: s az a hóhér, akivel találkozott, s aki állítása szerint mindent elbeszélt, az a hóhér, ha csakugyan mindent elbeszélt, bizonyára azt is elmondta, hogy reszketett a boldogságtól, mikor megbosszulhatta rajta fivére gyalázatát és öngyilkosságát! Romlott leány, házasságtörő feleség, emberségéből kivetkezett testvér, gyilkos méregkeverő, minden ismerőse és minden nemzet előtt gyűlöletes, mely kebelébe fogadta: meghalt, égtől, földtől egyaránt átkozottan; íme, ilyen volt ez az asszony!
Mordaunt mellét, hasztalan akarta visszafojtani, zokogás szaggatta, vért kergetve ólomszín arcába; kezét ökölbe szorította, s verejték áztatta arccal, Hamlet módján, égnek álló hajjal a homlokán, dühtől marcangolva ordította:
– Hallgasson el, uram! Az anyám volt! Botrányait nem ismerem, bűneit nem ismerem, vétkeit nem ismerem! Csak azt tudom, hogy volt egy anyám, hogy öt férfi, egy asszony ellen összefogva, megölte őt alattomban, éjnek évadján, alattomban, gyáva módon! Csak azt tudom, hogy maga köztük volt, uram; hogy köztük volt, bácsikám, s mondta, mint a többiek, sőt, hangosabban a többinél: Meg kell halnia! Tehát figyelmeztetem, jól vésse az emlékezetébe, amit most mondok, hogy soha ne felejtse el: e gyilkosságot, mely mindenemtől megrabolt, e gyilkosságot, mely engem névtelenné tett, e gyilkosságot, mely koldusbotra juttatott, e gyilkosságot, mely romlottá, gonosszá, kérlelhetetlenné tett, először magától fogom számon kérni, aztán azoktól, kik cinkosai voltak, mihelyt megtudtam, kicsodák!
Szemében gyűlölettel, habzó szájjal, feszülő ököllel tett még egy lépést, rémítő és fenyegető lépést Winter lord felé.
Az a kardjához kapott, s annak a férfinak mosolyával, ki harminc éve cicázik a halállal, így szólt:
– Meg akar gyilkolni, uram? Akkor elismerném unokaöcsémnek, mert valóban az anyja fia!
– Nem – felelte Mordaunt, s arca minden idegét s teste minden izmát igyekezett összefogni, elsimítni –, nem, nem ölöm meg, legalábbis nem e pillanatban: mert maga nélkül nem fedezhetném fel a többieket. De ha felfedeztem, reszkessenek, uram! Ledöftem a béthune-i hóhért, le én, könyörtelenül, irgalom nélkül, pedig ő volt mindnyájuk közt a legártatlanabb.
E szavakra a fiatalember kiment, le a lépcsőn, halkan, hogy fel ne tűnjék; odalenn, a legalsó lépcsőkanyarban, elhaladt Tony előtt, ki a korlátra támaszkodva csak gazdájának hívására várt, hogy felsiessen hozzá.
Winter lord azonban egyáltalán nem hívta: összezúzva, félig aléltan, fülhegyezve állt ott; csak, mikor távolodó lódobogást hallott, rogyott egy székbe, s így sóhajtott:
– Istenem! Köszönöm neked, hogy csak engem ismer!

43
Apaság

Mialatt Winter lordnál e szörnyű jelenet zajlott, Athos, könyökét asztalra támasztva, fejét tenyerébe hajtva, szobája ablaka előtt üldögélt. Csak úgy falta, szemével is, fülével is, Raoul útikalandjait s a csata egy-egy részletét.
A szép és előkelő arc kimondhatatlan boldogságot fejezett ki Raoul friss és tiszta első benyomásainak hallatán; úgy szívta magába az ifjú hang csengését, melyet már fennkölt érzelmek lelkesítettek, mint valami harmonikus muzsikát. Elfelejtette, ami a múltban sötét volt s ami a jövőben felleges. A szeretett gyermek visszatérése, mondhatni, még aggodalmaiból is reménységet varázsolt. Athos boldog volt, amilyen még soha életében.
– Hát jelen volt s részt vett e nagy csatában, Bragelonne? – kérdezte a hajdani testőr.
– Igenis, uram.
– S öldöklő volt, azt mondja?
– A Hercegúr személyesen tizenegyszer vezetett rohamra!
– A Hercegúr nagy hadvezér, Bragelonne.
– Hős ő, uram! Egy pillanatra sem vesztettem szem elől. Jaj de szép is az, uram, ha valakit Gondénak hívnak... s ha így viseli a nevét!
– Nyugodt s fenséges volt, nemde?
– Nyugodt, mind egy díszszemlén, s fenséges, mint egy ünnepen. Lépésben mentünk szemközt az ellenséggel, megtiltotta, hogy mi lőjünk először, s csak mentünk-mentünk a spanyolok ellen, kik egy magaslaton álltak lábhoz tett puskával. Harminc lépésnyire tőlük a herceg hátrafordult katonáihoz: „Gyermekeim, rettentő sortüzet kell elviselnetek, de aztán, ne féljetek, könnyűszerrel elkaphatjátok az egész társaságot!” Olyan csend lett, hogy szavait barát, ellenség meghallotta. Majd kardot rántott, s elkiáltotta magát: „Kürtösök, fújjátok!”
– Az ám!... Alkalomadtán ugyanígy cselekednék, Raoul, nemde?
– Kétlem, uram, oly szép volt mindez, s oly csodálatos. Amikor húsz lépésnyire voltunk, láttuk, hogy minden puska, mint valami fényes vonal, leereszkedik; mert a csöveken villódzott a napsugár. „Lépésben, gyermekeim, lépésben, itt a pillanat!”
– Félt, Raoul? – kérdezte a gróf.
– Féltem, uram – felelte naivan az ifjú –, valami nagy hidegséget éreztem a szívemben, s erre a szóra: „Tűz!”, mely spanyolul hangzott el, szememet behunytam, s kegyelmedre gondoltam.
– Igazán, Raoul? – kérdezte Athos, s megszorította a fiú kezét.
– Bizony, uram. Ebben a pillanatban akkora dördülés hallatszott, mintha a pokol nyílt volna meg, s akik nem estek el, a láng forróságát is érezhették. Szemem kinyitottam, álmélkodva, hogy nem haltam meg, még csak meg se sebesültem; a zászlóalj harmadrésze a földön hevert megcsonkítva, véresén. E pillanatban szemem találkozott a herceg tekintetével; már csak egyvalamire gondoltam: hogy néz engem! Lovamat sarkantyúba kaptam, s az ellenség sűrűjében termettem.
– S a herceg elégedett volt magával?
– Legalábbis azt mondta, amikor megbízott, hogy Párizsba kísérjem Châtillon urat, ki e hírt jelentette a királynénak, s hozta a zsákmányolt lobogókat: „Menjen – mondta a herceg –, az ellenség két hét múlva erőre kap. Addig nélkülözhetem magát. Menjen, ölelje meg, akiket szeret, kik magát szeretik, s mondja meg nénémnek, Longueville-nénak, hogy köszönöm az ajándékot, melyet a maga személyében adott nekem.” Jöttem hát, uram – tette hozzá Raoul, s a grófra a mélységes szeretet mosolyával nézett –, mert gondoltam, jó érzés lesz viszontlátnia.
Athos magához vonta az ifjút, s homlokon csókolta, mintha fiatal leánykát csókolt volna.
– Így hát egyenesben van, Raoul – mondta –; hercegi barátai vannak, keresztapja Franciaország marsallja, egy főherceg a felettese, s visszatérése első napján két királyné is fogadta: egy újonc számára szép dolog ez!
– Jaj, uram – mondta Raoul hirtelen –, ezzel eszembe juttatott valamit, amiről megfeledkeztem, abbeli sietségemben, hogy elbeszéljem élményeimet: éspedig, hogy volt az angol királyné őfelségénél egy úr, ki az Athos név hallatára felkiáltott boldog meglepetésében; kérdezősködött a barátai felől, s címét kérte, hogy meglátogassa.
– Hogy hívják?
– Sehogy se mertem megkérdezni, uram; de, noha franciául választékosan beszélt, angolnak tartom.
– Hej, haj! – sóhajtott Athos.
S fejét lehajtotta, mintha valami emléket keresne. Mire felemelte homlokát, szemét egy férfi jelenléte ütötte meg, ki a kitárt ajtóban állt, s meghatott tekintettel nézett reá.
– Winter lord! – sietett elébe Athos.
– Athos barátom!
S a két férfi egy pillanatig átölelve tartotta egymást; majd Athos, két kezét megfogván, s figyelmesen arcába nézvén, így szólt:
– Mi bántja, milord? Olyan szomorúnak látszik, amilyen boldog én vagyok.
– Igen, kedves barátom, így van, sőt azt mondhatnám, látása megkétszerezi aggodalmamat.
És De Winter úgy nézett körül, mintha jelezné, hogy kettesben kíván maradni. Raoul megértette, hogy a két jó barátnak beszéde van egymással, és sértődöttség nélkül kiment.
– Nos hát, hogy magunkban vagyunk – mondta Athos –, beszéljünk magáról.
– Most, hogy magunkban vagyunk, beszéljünk magunkról – felelte Winter lord. – ő itt van.
– Ki?
– A milady fia.
Athos, e névtől újra szíven ütve, egy pillanatig habozott, enyhén összevonta szemöldökét, majd így szólt:
– Tudom. -Tudja?
– Tudom. Grimaud találkozott vele Béthune és Arras között, s lóhalálában jött figyelmeztetni jelenlétére.
– Grimaud tehát ismerte őt?
– Nem, de ott volt egy ember halálos ágyánál, az ismerte.
– A béthune-i hóhér! – kiáltott fel De Winter.
– Erről tudott? – kérdezte döbbenten Athos.
– Az előbb járt nálam -'felelte De Winter –, mindent elmondott. Jaj, barátom, mily borzalmas jelenet! Hogy nem öltük meg a gyermeket is anyjával együtt!
Athos, mint általában a nemes jellemek, nem mutatta ki gyötrő érzéseit; ellenkezőleg, mindig magába fojtotta őket, s helyükre reménységet s vigasztalást ültetett. Szinte azt lehetett mondani, hogy személyes fájdalmai, mások számára, lelke mélyéről örömre változtatva bukkantak fel.
– Mitől fél? – kérdezte, az eleinte érzett ösztönös rémületet értelemmel nyomva el. – Nem azért vagyunk itt, hogy megvédjük magunkat? Ez a fiatalember talán hivatásos gyilkos, hidegvérű öldöklő? A béthune-i hóhért megölhette dührohamában, de vérszomja most már kielégült. De Winter szomorú mosollyal rázta a fejét.
– Hát már nem tudja, milyen ez a vér? – kérdezte.
– Ugyan – mondta Athos, és megpróbált ő is mosolyogni –, vadsága a második nemzedékből kiveszhetett. Egyébként, barátom, a Gondviselés figyelmeztetett, hogy legyünk résen. Azonban mást nem tehetünk, mint hogy várjunk. És ahogy az előbb mondtam, beszéljünk magáról. Mi hozta Párizsba?
– Egy-két fontos ügy, melyeket később ismertetek. De mit hallottam az angol királyné őfelségénél: D'Artagnan Mazarin embere? Bocsássa meg őszinteségemet, barátom, én a bíborost se nem gyűlölöm, se nem kárhoztatom, s a maga véleményét mindig tiszteletben fogom tartani: véletlenül nem maga is az ő embere?
– D'Artagnannak ez a szolgálata van – mondta Athos –, katona, engedelmeskedik a törvényes hatalomnak. Nem gazdag ember, hadnagyi rangjából kell megélnie. Olyan milliomosok, mint maga, milord, ritkák Franciaországban.
– Fájdalom – mondta De Winter –, ma éppoly szegény vagyok, sőt szegényebb, mint ő. De térjünk csak vissza magához.
– Nos, jó. Azt kérdi, mazarinista vagyok-e? Nem, ezerszer nem! Bocsássa meg nekem is őszinteségemet, milord.
De Winter felkelt, s Athost átkarolta.
– Köszönöm, gróf – mondta –, köszönöm ezt az örvendetes hírt! Látja, egészen boldoggá tett s megfiatalított. Nem, hát persze hogy nem mazarinista, hál' istennek! Egyébként is ez lehetetlen lett volna. De, bocsásson meg, szabad ember?
– Mit ért a szabad ember szón?
– Azt kérdem, nem házasember?
– Vagy úgy? Nem, az nem, semmiképp sem – felelte mosolyogva Athos.
– Mert hogy ez a szép, előkelő, bájos ifjú...
– Én neveltem a fiút; apját nem ismeri.
– Helyes, Athos; maga mindig a régi: nagyszívű és nemeslelkű.
– Hadd hallom, milord, mire akar kérni engem?
– Porthos és Aramis urak még mindig a barátai?
– S tegye hozzá D'Artagnant is, milord. Éppoly hűséges barátok vagyunk mi négyen, mint hajdanán, de ha azt kérdezi, hogy szolgáljuk-e a bíborost, vagy harcolunk ellene, hogy mazarinisták vagy frondőrök vagyunk-e: akkor csak ketten vagyunk.
– Aramis úr D'Artagnannal tart? – kérdezte De Winter.
– Nem, Aramis megtisztel azzal, hogy egy meggyőződést vall velem.
– Össze tudna-e szerezni engem ezzel a kellemes és szellemes barátunkkal?
– Természetesen, amikor kedve tartja.
– Megváltozott?
– Abbé lett, ennyi az egész.
– Megdöbbent, így hát hivatása lemondatta minden nagy vállalkozásról.
– Ellenkezőleg – mondta Athos mosolyogva –, sosem volt annyira testőr, mint amióta abbé, valóságos Galaort(82) fog benne viszontlátni! Akarja, hogy Raoullal üzenjek érte?
– Köszönöm, gróf, ilyenkor esetleg nincs otthon. De ha azt hiszi, hogy kezeskedhetik róla...
– Akárcsak magamról.
– Vállalkoznék rá, hogy holnap tíz órakor ott legyen vele a Louvre-hídon?
– Vagy úgy – mondta Athos mosolyogva –, talán bizony párbaja van?
– Az, gróf, szép párbajom, s remélem, maga is részt vesz benne!
– Hová megyünk tehát, milord?
– Őfelségéhez, Anglia királynéjához, ki megkért, vigyem el magát.
– Tehát ismer engem őfelsége?
– Én ismerem, barátom!
– Rejtély – mondta Athos –, de sebaj, ha magának megvan hozzá a kulcsa, nem kérdezek többet. Hanem megtisztel-e azzal, hogy velem vacsorázik, milord?
– Köszönöm – mondta De Winter –, de bevallom, a találkozás ezzel a fiatalemberrel elvette az étvágyamat, s alkalmasint az álmomat is. Milyen vállalkozás végrehajtása hozta Párizsba? Nem azért jött, hogy velem találkozzék, mert utazásomról nem tudott. Ez a fiatalember rémülettel tölt el; valami véres jövőt hord magában...
– Angliában mit csinál?
– Oliver Cromwell legádázabb szektásai közé tartozik.
– Mi sodorta ehhez az ügyhöz? Anyja is, apja is katolikus volt, nemde?
– Gyűlölete a király ellen.
– A király ellen?
– Igen, a király törvénytelen gyermeknek nyilvánította, vagyonától megfosztotta, eltiltotta a Winter név viselésétől.
– És most mi a neve?
– Mordaunt.
– Puritán, de szerzetes álruhában, s egyedül járkál Franciaország útjain...
– Szerzetes álruhában, azt mondja?
– Úgy, nem tudta?
– Csak azt tudom, amit ő maga mondott.
– Így történt, hogy véletlenül, s Isten bocsássa meg nekem, ha ez istenkáromlás, hogy véletlenül meggyóntatta a béthune-i hóhért.
– Akkor mindent értek: Cromwell küldöttje ő!
– Kihez?
– Mazarinhoz; a királyné kitalálta: megelőztek bennünket; most már minden megvilágosodik előttem! Isten vele, gróf, a holnapi találkozásig.
– De az éj sötét – mondta Athos, látván, hogy Winter lordon nagy óbb. nyugtalanság uralkodott el, mint aminőt láttatni szeretne –, s talán nincs is szolgája.
– De van, Tony, jó, de együgyű fiú.
– Hé, Olivain, Grimaud, Blaisois, fel a karabélyt, s hívjátok a vicomte-ot!
Blaisois az a tagbaszakadt fickó, félig lakáj, félig béres volt, akit már láttunk egy pillanatra a Bragelonne-kastélyban, midőn jelentette, hogy az ebédet felszolgálták, s akit Athos arról a vidékről keresztelt el, ahonnan származott.
Öt perccel e parancs elhangzása után Raoul belépett.
– Vicomte – mondta Athos –, kísérje el milordot a szállásig, és senkit se engedjen hozzá közeledni!
– Ugyan, gróf – mondta De Winter –, hát kinek néz engem?
– Idegennek, aki alig ismeri Párizst – felelte Athos –, a vicomte majd útmutatója lesz.
De Winter megszorította a kezét.
– Grimaud – ismételte Athos –, állj a csapat élére, és vigyázat a szerzetesre!
Grimaud megborzongott, majd bólintott, s az indulást várva, néma ékesszólással simogatta karabélya agyát.
– Tehát holnap, gróf – búcsúzott Winter lord.
– Holnap, milord.
A kis csapat-nekivágott az útnak a Saint-Louis utca felé; Olivain minden gyanúsan fellobbanó fénytől összerezzent, mint Sosia(83) ; Blaisois elég határozottan lépkedett, mert nem tudta, hogy veszedelem fenyegeti őket; Tony pedig jobbra-balra tekingetett, de meg sem mukkant, mert nem tudott franciául.
De Winter és Raoul beszélgetve haladtak egymás mellett.
Grimaud, aki Athos utasítása szerint a menet előtt járt, fáklyával az egyik, karabéllyal a másik kezében, hamarabb ért a fogadóhoz; öklével megdöngette a kaput, s miután kinyitották, némán elköszönt a lordtól.
Ugyanígy tértek vissza: Grimaud hiúzszeme mi gyanúsat sem látott, csak egy lapuló árnyékot a Guénégaud utca s a rakpart szegletén, s most úgy rémlett neki, mintha odafelé menet is észrevette volna ezt a sötétben bujkáló alakot. Nekirohant, de mielőtt elkaphatta volna, az árnyék eltűnt egy sikátorban, s Grimaud nem tartotta ajánlatosnak, hogy utánavesse magát.
Athosnak beszámoltak az expedíció sikeréről; s mivel az óra tízre járt, ki-ki nyugovóra tért.
Másnap, ahogy kinyitotta a szemét, ezúttal Athos pillantotta meg Raoult az ágyfejénél. Már rég felöltözött, és Chapelain új könyvét(84) olvasgatta.
– Már felkelt, Raoul? – kérdezte a gróf.
– Fel, uram – felelte az ifjú némi zavarral –, rosszul aludtam.
– Rosszul, Raoul? Rosszul aludt? Tehát valami nyugtalanította? – kérdezte Athos.
– Uram, tudom, azt mondja majd, hogy nagyon sietős nekem itt hagyni, pedig csak most érkeztem, de...
– Hát csak kétnapos szabadsága van, Raoul?
– Sőt, tíznapos, uram, s nem is a táborba szeretnék én menni! Athos elmosolyodott.
– Hová hát – kérdezte –, ha ugyan nem valami titkos dolog, vicomte? Maholnap felnőtt ember, hisz átesett a tűzkeresztségen, s kivívta a jogot, hogy oda menjen, ahova akar, anélkül hogy nekem megmondaná.
– Soha, uram! – jelentette ki Raoul. – Valamíg szerencsés lehetek gyámomnak tudni, nem hiszem, hogy jogot formálhatnék e nekem oly drága gyámság alól való felszabadulásra. Csak hát nagyon szerétnek egy napot Blois-ban tölteni. Csodálkozva néz rám, s talán nevet is rajtam?
– Nem, nem, ellenkezőleg – mondta Athos, és elfojtott egy sóhajtást –, dehogyis nevetek, vicomte. Blois-t szeretné viszontlátni: hisz ez természetes dolog!
– Így hát megengedi? – ujjongott fel Raoul.
– Természetesen, Raoul.
– S szíve mélyén, uram, nem haragszik?
– Egy cseppet sem. Miért haragudnám olyasmiért, ami magának örömet okoz?
– Ó, uram, milyen jó hozzám! – ujjongott az ifjú olyan mozdulattal, mintha mindjárt az Athos nyakába ugrana; de a tisztelet megtorpantotta.
Athos maga tárta ki a karját.
– Így hát most mindjárt indulhatok?
– Amikor akar, Raoul.
Raoul hármat lépett az ajtó felé.
– Uram – mondta –, az jutott eszembe, hogy az irántam oly jóságos Chevreuse-nének köszönhetem a Hercegúrhoz való beajánlásomat!
– S hogy köszönettel tartozik érte, nemde?
– Úgy érzem, uram; de a gróf úrnak kell eldöntenie.
– Menjen a Luynes-palotába, Raoul, s kérdeztesse meg, hogy a hercegné asszony fogadhatja-e. Örömmel látom, hogy nem feledkezik meg az illendőségről. Vigye magával Grimaud-t és Olivaint.
– Mindkettőt, uram? – kérdezte Raoul meglepődve. Meghajolt és kiment.
Athos látva, hogy az ajtót becsukja, s hallván, hogy vidám és csengő hangján Grimaud-t és Olivaint szólítja, nagyot sóhajtott.
„Bizony, gyorsan itthagy – gondolta fejcsóválva –, de a közös törvénynek engedelmeskedik. A természet ilyen: előre néz. Szereti azt a leánykát, kétségkívül; lehetséges, hogy kevésbé szeretne engem, amiért mást is szeret?”
És Athos bevallotta magának, hogy meglepte ez a hirtelen elutazás; de Raoul olyan boldog volt, hogy Athos lelkében mindent elsimított ez a felismerés.
Tíz órakor készen álltak az indulásra.
Amint Athos nézte, hogy száll nyeregbe Raoul, egy lakáj állt elé Chevreuse-né üzenetével: megtudván, hogy ifjú pártfogoltja visszatért, s azt is, hogyan viselkedett a csatában, boldog volna, ha kifejezhetné neki szerencsekívánatait...
– Mondja meg a hercegné asszonynak – felelte Athos -: a vicomte éppen most szállt nyeregbe, hogy a Luynes-palotába menjen.
S miután Grimaud-nak újra lelkére kötött egyet-mást, intett Raoulnak, hogy indulhat.
Egyébiránt, a dolgot végiggondolva, Athos megállapította, nem is olyan rossz talán, hogy Raoul éppen most tűnik el Párizsból.

44
Még egy segítségkérő királyné

Athos már másnap reggel értesítette Aramist, levelét Blaisois-ra, egyetlen megmaradt szolgájára bízván. Blaisois Bazint sekrestyésruhában találta; aznap szolgálata volt a Notre-Dame-ban.
Athos azt ajánlotta Blaisois-nak, hogy igyekezzék magával Aramisszal beszélni; Blaisois, a nagydarab, együgyű legény, az utasításhoz híven, D'Herblay abbét kereste, s Bazin hiába állította, hogy nincs otthon, oly követelődzőn viselkedett, hogy Bazint felbőszítette. Blaisois, Bazint egyházi köntösben látva, állításával nem sokat törődött, s féke akarta lökni az útból, feltételezvén, hogy embere tisztes ruhájának minden erényével megáldatott, vagyis béketűréssel s keresztényi irgalmassággal.
Bazin azonban rögtön testőrtiszti szolga lett, guvadt szemét vér öntötte el, felkapott egy seprűnyelet, s páholni kezdte Blaisois-t, ezt hangoztatván:
– Megsértetted az egyházat! Barátocskám, az egyházat sértegeted! A szokatlan lármára megjelent Aramis, óvatosan kikukkantván hálószobája félig nyitott ajtaján.
Erre Bazin tiszteletteljesen földhöz koppantottá seprűnyele végét, ahogy a Notre-Dame-ban a svájci testőrök az alabárdjukat, Blaisois pedig, a cerberusra vetett megrovó pillantás kíséretében, elővette zsebéből a levelet, s átadta Aramisnak.
– La Fère gróftól? – kérdezte Aramis. – Rendben van.
Azzal bevonult, anélkül hogy egyetlen szóval is kérdezte volna a lárma okát.
Blaisois szomorúan tért vissza a Nagy Károly király fogadóba. Athos érdeklődött küldetése felől. Blaisois elmesélte kalandját.
– Ostoba! – mondta Athos nevetve. – Hát nem mondtad mindjárt, hogy én küldtelek?
– Nem, uram.
– S mit szólt Bazin, mikor megtudta, hogy tőlem jössz?
– Ó, uram, alig tudta, hogyan kérjen bocsánatot, s arra kényszerített, hogy két pohár muskotálybort igyam, s három-négy kiváló pogácsát is áztatgassak bele; de ez nem változtat a dolgon, ördögadta goromba fráter. Sekrestyés létére, piha!
„Rendben van – gondolta Athos –, az a fő, hogy Aramis megkapta a levelem: akármilyen elfoglalt is, el fog jönni!”
Athos tíz órakor, szokásos pontosságával, a Louvre-hídon volt. De Winter is abban a pillanatban érkezett.
Körülbelül tíz percet vártak.
De Winter lord már-már attól félt, hogy Aramis nem jön el.
– Türelem – mondta Athos, folyton a Bac utca irányába figyelve –, nézze csak azt az abbét ottan! Most vágott oldalba egy járókelőt s épp nagyot köszön egy nőszemélynek: ez csak Aramis lehet!
Csakugyan ő volt: egy bámészkodó mesterlegény útját állta, mire Aramis, kit sárral befröcskölt, tíz lépésre lódította onnan. Ugyanekkor egy asszony ment arra, kit már gyóntatott volt; s lévén ez fiatal és csinos, Aramis a legvonzóbb mosolyával üdvözölte.
A következő pillanatban mellettük termett.
S amint gondolható, volt ott nagy ölelkezés, közte és De Winter lord között!
– Hová megyünk? – kérdezte Aramis. – Vagy, a szentségit, itt párbajozunk? Most éppen nincs velem a kardom, haza kellene mennem érte.
– Nem – mondta De Winter –, az angol királyné őfelségét látogatjuk meg.
– Az már más – mondta Aramis. – S ugyan mi célt szolgál e látogatás? – folytatta, Athos füléhez hajolva.
– Biz' isten, sejtelmem sincs róla; talán valami tanúságtételre kérnek fel?
– Vajon nem arra az átkozott ügyre vonatkozik? – kérdezte Aramis. – Mert ha igen, eszem ágában sem volna elmenni, hiszen némi dorgálást kellene lenyelni; s lévén, hogy mostanában én részesítek dorgálásban másokat, nem nagyon szeretnék kapni!
– Ha azért hívnának – mondta Athos –, nem Winter lord vinne őfelségéhez, mert ő is megkapná a magáét; cinkosunk volt.
– Igaz is, persze! Menjünk hát!
A Louvre-ba érve Winter lord előrement; egyébként egyetlen strázsa állt a kapuban. Így, napvilágnál, Athos, Aramis meg az angol maga is észrevette a hajlék iszonyú sivárságát, melyet fösvény irgalom ajánlott fel a szerencsétlen királynénak. Hatalmas, minden bútortól megfosztott termek, megrongált falak, rajtuk imitt-amott az enyészettel dacoló aranyozott párkány nyomai, becsukhatatlan és tört üvegű ablakok; sehol egy szőnyeg, egy őr, egy lakáj: igen, ez tűnt fel Athosnak legelőször, s halkan meg is jegyezte barátjának, miután könyökével megbökte, s szemmel is mutatta neki ezt a nyomort.
– Bezzeg Mazarin szebben lakik – mondta Aramis.
– Mazarin már majdnem király -jegyezte meg Athos –, Henriette asszony pedig már alig királyné.
– Ha adna rá valamit, hogy szellemes legyen, Athos – mondta Aramis –, szentül hiszem, szellemesebb tudna lenni, mint amilyen szegény Voiture volt!
Athos elmosolyodott.
A királyné türelmetlenül látszott várni őket, mert az első neszre, melyet a szobája melletti előcsarnokból hallott, maga sietett az ajtó elé, hogy ott fogadja balsorsának udvaroncait.
– Isten hozta, lépjenek be, uraim – mondta.
A három nemesember belépett, s megállt a királyné előtt; de hellyel kínáló mozdulatára Athos adott példát az engedelmességre. Komor volt és nyugodt; Aramis azonban mérges: ez a királyi ínség kétségbe ejtette, folyton a nyomorúság szembeötlő jeleit vizsgálta.
– Tanulmányozza fényűzésemet? – kérdezte Henriette asszony, s szomorúan tekintett maga körül.
– Engedelmet kérek, felséges asszonyom, de nem tudom leplezni felháborodásom afelett, hogy a francia királyi udvarban így bánnak IV. Henrik leányával!
– Ez az úr nem katonaember? – kérdezte a királyné Winter lordtól.
– Ez az úr D'Herblay abbé – felelte a lord. Aramis elvörösödött.
– Igaz, hogy abbé vagyok, asszonyom – mondta –, de nem jószántamból; az olvasó morzsolásához sohasem éreztem hivatást; reverendámat egyetlen gomb tartja, s mindig kész vagyok testőrré visszaváltozni! Ma reggel sem tudván még, hogy szerencsém lesz megjelenni felséged előtt, ezt a ruhát kaptam fel, de így is az a férfi vagyok, ki a legodaadóbb lesz felséged szolgálatában, bármit is parancsoljon nekem.
– D'Herblay lovag – vette át a szót Winter lord – XIII. Lajos király legvitézebb testőrei közül való, s már beszéltem róla felségednek. – Aztán Athos felé fordult -: Emitt pedig a nemes La Fère gróf, kinek fényes hírnevét oly jól ismeri felséged.
– Uraim – mondta a királyné –, néhány évvel ennek előtte nemesemberek, kincsek, hadseregek vettek körül; egyetlen intésemre mind szolgálatomban buzgólkodott. Ma: nézzenek itt körül, s gondolom, meglepődnek; mert az életem megmentését célzó terv megvalósítására csak Winter lord van velem, e húsz esztendeje hű barát, és kegyelmetek, uraim, kiket most látok először, de tudom, hogy honfitársaim.
– Ez már elég, asszonyom – mondta Athos mélyen meghajolva –, ha három ember élete megválthatja felséged életét.
– Köszönöm, uraim. De hallgassanak meg – folytatta a királyné –, nemcsak hogy a legszerencsétlenebb királyné, hanem a legboldogtalanabb anya is vagyok én, s a legkétségbeesettebb feleség! Gyermekeim, legalábbis kettejük, a Yorki herceg és Charlotte hercegnő(85) távol van tőlem, törtetők és ellenséges elemek csapásainak prédájául vetve; férjem, a király, Angliában oly szomorúan tengeti életét, hogy keveset mondok, ha azt állítom: kívánatos dologként keresi a halált, íme, uraim, itt a levél, melyet milord Winterrel küldött nekem. Olvassák!
Athos és Aramis szabadkozott.
– Olvassák – mondta a királyné.
Athos ekkor fennhangon elolvasta a levelet, melyet már ismerünk; benne Károly király azt kérdezi, hogy számíthat-e Franciaország vendégszeretetére.
– Nos? – kérdezte Athos a levél elolvasása után.
– Nos – felelte a királyné –, ő megtagadta.
A két jó barát megvető mosollyal nézett össze.
– Nos tehát, asszonyom – kérdezte Athos –, mi a teendő?
– Éreznek-e némi részvétet ennyi balsors iránt? – válaszolt kérdéssel a megrendült királyné.
– Azt voltam bátor kérdezni felségedtől, hogy D'Herblay lovagtól s éntőlem minő szolgálatot kívánna? Rendelkezzék velünk!
– Valóban nemes szívű ember, uram! – mondta a királyné, hangjában a hála ujjongásával, miközben De Winter úgy nézett rá, mintha ezt mondaná: nem mondtam, hogy kezeskedem értük?
– Hát kegyelmed, uram? – fordult a királyné Aramishoz.
– Én, asszonyom – felelte Aramis –, mindenüvé követem a gróf urat, ha kell, a halálba is, s azt se kérdem, miért; de ha felséged szolgálatáról van szó – tette hozzá, s fiatalsága minden bájával nézett a királynéra –, akkor éppenséggel előtte járok!
– Nos, uraim – mondta a királyné –, ha így van, s ha valóban felajánlják szolgálatukat egy szegény, mindenkitől cserbenhagyott királynénak, hallják hát, mit kellene tenniök értem. A király egyedül van néhány nemesével, folytonos aggodalomban, hogy ezeket is elveszíti, skót környezetben, melyben nem bízik meg, noha skót ő maga is. Mióta Winter lord eljött mellőle, alig élek, uraim! Nos hát, sokat kérek, talán túl sokat is, hiszen kérésre semmi jogcímem: menjenek át Angliába, csatlakozzanak a királyhoz, legyenek a barátai, az őrei, oltalmazzák a csatában, járjanak mellette háza belsejében is, ahol naponta a háború minden kockázatánál veszedelmesebb új kelepcék készülnek. S én, hozandó áldozatuk fejében, uraim, megígérem, nem is hogy megjutalmazom, hisz ez a szó megbántaná kegyelmeteket, de hogy úgy fogom szeretni, mint édes húguk, s férjemen és gyermekeimen kívül mindenkinél jobban, az Istenre esküszöm!
S a királyné, lassan s ünnepiesen, szemét az égre emelte.
– Mikor kell indulnunk, asszonyom? – kérdezte Athos.
– Vállalkoznak tehát? – kiáltott fel a királyné örömében.
– Igen, asszonyom. Csakhogy felséged, úgy látom, túlzásba megy, azt ígérvén, hogy oly barátsággal tüntet ki, melyhez érdemeink föl nem érnek. Mi Istent szolgáljuk, asszonyom, mikor egy sorsüldözött királyt s egy ily tiszta szívű királynét szolgálunk. Asszonyom, testestül-lelkestül felségedé vagyunk!
– Ó, uraim – mondta a királyné könnyekig meghatottan –, íme, öt év óta az öröm s a reménység első pillanata életemben! Igen, Istent szolgálják, s lévén az én hatalmam túl csekély ily áldozat jutalmazására: ő fogja meghálálni, ő, ki szívemben olvassa hálámat őiránta s uraimék iránt. Mentsék meg férjemet, mentsék meg a királyt! S ha nem is törődnek földi jutalommal, mely a jó cselekedeteikért itt megilletné: mégis, hagyják meg nekem a reményt, hogy még viszontlátjuk egymást, és magam is megköszönhetem! Hátha van valami óhajuk? Mától fogva a barátjuk vagyok; s mivel hogy az én ügyemet szolgálják, én is magamévá teszem a kegyelmetekét.
– Asszonyom – mondta Athos –, semmi kérnivalóm felségedtől, csak az, hogy imádkozzék értünk.
– Én, asszonyom – mondta Aramis –, egyedül vagyok a világon, s nincs kit szolgálnom felségeden kívül.
A királyné kezét csókra nyújtotta, majd Winter lordhoz fordulva halkan ezt mondta:
– Ha nincs pénze, milord, egy percet se tétovázzék, törje össze az átadott ékszereket, vegye ki belőle a gyémántszemeket, s adja el egy zsidónak: ötven-hatvanezer frankot kaphat értük; költse el, ha szükséges, az a fő, hogy ezeket a nemesembereket úgy kell kezelni, ahogy megérdemlik, vagyis királyi módon!
A királyné két levelet készített elő: az egyiket ő maga írta, a másikat lánya, Henriette hercegnő. Mindkettő Károly királynak szólt. Az egyiket Athosra, a másikat Aramisra bízta, azért, hogy ha a véletlen elszakítaná őket, igazolhassák magukat a királynál. Ezek után elbúcsúztak.
A lépcső alján Winter lord megállt.
– Menjenek jobbra, én balra megyek, uraim – mondta –, nehogy gyanút keltsünk; s aztán ma este kilenckor legyünk a Saint-Denis kapunál. Addig megyünk lovaimmal, amíg bírják, aztán postakocsin. Még egyszer köszönöm, kedves barátaim, köszönöm a magam s köszönöm a királyné nevében.
A három nemesember kezet szorított, Winter lord elindult a Saint-Honoré utca felé, Athos és Aramis együtt maradt.
– Nos – kérdezte Aramis, midőn már magukban voltak –, mi a véleménye erről az ügyről, barátom?
– Nem jó – felelte Athos –, cseppet sem jó.
– De hisz lelkesen vállalkozott rá, nem?
– Ahogy valami nagy ügy védelmére mindig is vállalkozni fogok, kedves D'Herblay. A királyok csak a nemesség révén lehetnek erősek, de a nemesség csak a király révén lehet erős. Támogassuk hát a királyságokat, ezzel magunkat támogatjuk.
– Megöletjük magunkat odaát – mondta Aramis. – Gyűlölöm az angolokat, otrombák, mint a sörivó emberek általában.
– Tehát jobb volna, ha itt maradnánk, s beszállásoltatnók magunkat a Bastille-ba vagy a vincennes-i erődbe, mint akik Beaufort szökését elősegítették? Bizony mondom, Aramis, semmi megbánnivalónk. A börtönt elkerüljük, s hősök módján járunk el, nem nehéz a választás!
– Ez igaz; de ha már így van, hadd térjek rá az első, tudom, nagyon ostoba, de igen fontos kérdésre: van-e pénze?
– Körülbelül száz aranyam, amit majorosom küldött volt a Bragelonne-ból való indulásom előtti napon; ebből azonban vagy ötvenet Raoulnak kell hagynom: egy ifjú nemes nem élhet méltatlanul. Tehát ötven aranyam lehet. S magának?
– Én biztos vagyok benne, hogy odahaza, ha minden zsebemet kifordítom, s minden fiókomat kihúzogatom is: tíz aranyat sem találok. De Winter azonban gazdag ember, szerencsénkre!
– Winter lord pillanatnyilag koldus, mert jövedelmeit Cromwell vágja zsebre!
– Lám, lám, Porthos báró most fogna jól igazán!
– Lám, lám, most hiányzik D'Artagnan csak igazán!
– Micsoda tömött erszény!
– Micsoda büszke kard!
– Nyerjük meg őket!
– Ez a titok nem a mienk, Aramis! Ne is avassunk hát senkit bele, mert különben, ha megtennők e lépést, magunkban is kételkednék a végén. Sajnáljuk magunkat külön-külön, de ne beszéljünk.
– Igaza van. Mit csinál ma estig? Nekem két elintéznivalóm van.
– S el is lehet intézni?
– Hát mindenképp el kellene.
– Ugyan miféle dolgok?
– Először is egy nyisszantás a koadjutor úron, kivel tegnap este Rambouillet asszonynál találkoztam, s nagyon furcsa hangot használt velem szemben.
– Tyüha! Összetűzés papok között! Párbaj két szövetséges között!
– Hiába, kedvesem, a koadjutor híres kardforgató, s magam is az vagyok; szalonokban forgolódik, s magam is; reverendája teher neki, s gondolom, én is megelégeltem a magamét; néha azt hiszem, én vagyok a koadjutor, s ő Aramis, oly sok a hasonlatosság közöttünk. Ez a Sosia-szerű alak untat s árnyékot vet rám; egyébként pedig izgága fráter, ki pártunkat el fogja veszejteni!! Szentül hiszem, ha adok neki egy nyaklevest, mint ma reggel annak a mesterlegénynek, aki sárral fent be, attól megváltozik a dolgok arculata!
– Én pedig azt hiszem, kedves Aramis – felelte higgadtan Athos –, mit sem változtat ez Retz bíboros arculatán! Jobb hát, ha hagyjuk a dolgokat a maguk mentére: egyébként is maga immár sem egyikhez, sem másikhoz nem tartozik; maga most az angol királynéé, ő pedig a Fronde-é, így hát, ha a második dolog, melynek nem teljesíthetése keseríti, nem fontosabb, mint az első, akkor...
– Jaj, amaz nagyon fontos volna!
– Akkor intézze el azonnal.
– Fájdalom, nem áll szabadságomban akkor elintézni, amikor akarom. Éjjel volna az ideje, éjnek évadján. __
– Értem – mondta mosolyogva Athos. – Éjfélkor?
– Atájt.
– Ejnye, barátom, de hisz ezek halasztható ügyek, hallja-e, tehát halassza el, kivált ha ilyen mentséggel hozakodhatik elő... mikorra visszatér...
– Igen, ha visszatérek!
– S ha nem tér vissza, mit bánja? Legyen hát egy kissé józanabb, Lássa be, már nem húszéves, Aramis barátom!
– Legnagyobb sajnálatomra, az istenfáját! Hej, ha annyi lehetnék.
– Az ám – mondta Athos –, sok bolondságot követne el, azt meghiszem! De most már el kell válnunk: nekem egy-két látogatásom van meg levélírás; jöjjön hát értem nyolc órakor, vagy nem akarja, hogy hétre vacsorára várjam?
– Nagyon jó! Nekem – mondta Aramis – vagy húsz látogatásom is van, s legalább annyi megírandó levelem.
Ezzel elbúcsúztak. Athos előbb Vendôme-né asszonyt látogatta meg, majd névjegyét Chevreuse-nénél hagyta, s végül az alábbi levelet írta D'Artagnannak:

Kedves barátom, Aramisszal fontos küldetésbe indulok. El szerettem volna búcsúzkodni, de nincs rá időm. Ne felejtse el, azért írok, hogy hangsúlyozzam, mennyire kedvelem. Raoul Blois-ba ment, s mit sem tud arról, hogy elmegyek. Vigyázzon rá távollétem alatt, ahogy csak vigyázhat, s ha úgy hozza a sors, hogy mához három hónap múlva sem kap hírt felőlem, mondja meg neki, bontsa ki a nevére szóló, lepecsételt csomagot, melyet is Bloisban bronzládámban talál; itt küldöm a kulcsát.
Ölelje meg Porthost helyettem és Aramis helyett. A viszontlátásra, vagy talán Isten vele, örökre!

És Blaisois-val elküldte a levelet.
A kitűzött időben Aramis megérkezett: lovagöltözékben volt, s oldalán az a régi kard, melyet oly gyakran rántogatott ki annak idején; most készebb volt, mint valaha, kirántani.
– No még ilyet – mondta –, sehogy sem találom rendjénvalónak, hogy így menjünk el, egyetlen búcsúszó hátrahagyása nélkül Porthosnak és D'Artagnannak!
– Már megtörtént, kedves barátom – mondta Athos –, gondoskodtam róla; ölelésemet küldtem mindkettőjüknek mindkettőnk nevében.
– Csodálatos ember maga, kedves grófom – mondta Aramis –, igazán mindenre gondol.
– Nos hát, beleélte magát ebbe az utazásba?
– Tökéletesen; s hogy gondolkoztam a dolgon, örömmel hagyom itt Párizst e pillanatban.
– Én is – felelte Athos –; csak azt sajnálom, hogy nem ölelhettem meg D'Artagnant, de ez a sátánfajzat oly ravasz, hogy terveinket kitalálhatta volna.
A vacsora végén visszajött Blaisois.
– Uram, itt van D'Artagnan úr válasza.
– De hisz azt mondtam neked, hogy ne várj választ, tökfilkó! mondta Athos.
– El is mentem varas nélkül, de visszahívatott, s a kezembe nyomta ezt.
És átnyújtott egy duzzadó és csörömpölő bőrzacskót. Athos kinyitotta, s mindjárt egy papírdarabkát húzott ki belőle, rajta az alábbi sorok:

Kedves grófom,
ha az ember elutazik, kivált ha három hónapra, soha sincs elegendő pénze; nos, emlékszem ínséges napjainkra, s elküldöm erszényem felét: abból a summából való, melyet sikerült Mazarinból kiizzasztanom. Ne fordítsák hát túl rosszra, esdve kérem!
Ami pedig a soha-többé-viszont-nem-látást illeti: egy szót sem hiszek én abból! Kinek olyan a szíve és a kardja, mint magának, az mindent átvészel.
A viszontlátásra tehát, és semmi istenhozzád.
Magától értetődik, hogy Raoult, amióta megismertem, úgy szeretem, mint a fiamat; mégis, elhiheti, hálát adok Istennek, hogy nem vagyok az apja, noha büszke lennék egy ilyen fiúra!

Barátja
D'Artagnan.

P. S. Természetesen a küldött ötven arany éppúgy Aramisé, mint a magáé, s éppúgy a magáé, mint Aramisé.

Athos elmosolyodott, és szép tekintetét könnyfátyol vonta be. D'Artagnan tehát, akit mindig gyöngéden szeretett, szintén szerette még, akármilyen mazarinista volt.
– Ihol, biz' isten, ötven arany – mondta Aramis az erszényt az asztalra ürítve –, egytől egyig XIII. Lajos arcképével! Nos hát, mit kezd ezzel a pénzzel, megtartja-e vagy visszaküldi?
– Megtartom, Aramis, s ha nem is volna rá szükségem, akkor is megtartanám. Amit nemes szívvel ajánlanak fel, nemes szívvel is kell fogadni. Vegyen el belőle huszonötöt, Aramis, s a többit adja ide.
– Ez már beszéd! Boldogan látom,' hogy egy véleményen vagyunk. No, most már indulunk-e?
– Amikor akarja; de hát egyetlen inasa sincs?
– Nincs! a tökfilkó Bazin, amint tudja, elkövette azt az ostobaságot, hogy sekrestyésnek állt, s ilyenformán nem hagyhatja el a Notre-Dame-ot.
– Sebaj, vegye maga mellé Blaisois-t, nekem úgyis felesleges, mert én Grimaud-t viszem.
– Örömmel – mondta Aramis.
E pillanatban megjelent az ajtóban Grimaud.
– Kész – jelentette szokott szűkszavúságával.
– Induljunk hát – mondta Athos.
Csakugyan, a lovak már felnyergelve vártak. S várakozott a két szolga is.
A rakpart sarkán Bazinnal találkoztak: lélekszakadva rohant feléjük.
– Jaj, uram – mondta Bazin. – Hál' istennek, idejében érkeztem!
– Mi baj?
– Porthos úr most volt nálunk, s ezt hagyta tisztelendőségednek, mondván, hogy a dolog nagyon sürgős, s ezt kezébe kell juttatnia még elindulása előtt.
– Jó – mondta Aramis, s átvett egy erszényt Bazintól –, de mi ez?
– Várjon, tisztelendő uram, egy levél is van itt.
– Mondtam már, hogy ha nem lovagnak szólítasz, összetöröm a csontodat! Lássuk azt a levelet.
– Hogy fogja elolvasni? – kérdezte Athos. – Sötét van, mint a kályhalyukban.
– Várjon – mondta Bazin.
Bazin csiholni kezdte tűzszerszámát, azzal a kanócot, a kanóccal egy szál gyertyát gyújtott meg, s ennek fényénél Aramis elolvashatta az alábbi levelet:

Kedves D'Herblay barátom!
Most tudtam meg D'Artagnantól, ki átadta a maga és La Fère gróf üdvözletét, hogy két-három hónapig is eltartható küldetésbe indulnak; tudván, hogy nem szeret kérni barátaitól, íme, felajánlok kétszáz aranyat, rendelkezzék vele, s aztán majd egyszer megadja. Ne féljen attól, hogy ez tán kellemetlen nekem: ha pénzre van szükségem, küldetek magamnak valamelyik kastélyomból; csak Bracieux-ben is húszezer frankom van aranyban. S ha nem küldök most többet, csak azért van, mert félek, tetemesebb summát nem fogadna el.
Magához fordulok, mert hisz tudja, hogy La Fère gróftól mindig tartok egy kicsit, ha akarom, ha nem, ha mégúgy szívem mélyéből szeretem is. De természetes, hogy amit magának felajánlok, egyszersmind neki is felajánlom.
Azzal a hűséges barátsággal, melyben, remélem, nem kételkedik:

Du Vallon de Bracieux de Pierrefonds.

– Nos hát – kérdezte Aramis –, mit szól ehhez?
– Azt, kedves D'Herblay, hogy szinte istenkáromlás a Gondviselésben kételkednünk, mikor ilyen barátaink vannak!
– Vagyis?
– Vagyis Porthos aranyain is megosztozunk, ahogyan D'Artagnan aranyain megosztoztunk.
Meg is történt az osztozkodás, Bazin apró gyertyájának világánál, s a két jó barát továbbindult.
Negyedóra múlva a Saint-Denis kapunál voltak, ahol Winter lord már várt reájuk.

45
Melyből kiderül, hogy az első sugallat mindig a legjobb

A három nemesember Picardia felé vágott neki az útnak; jól ismerték, s Athost meg Aramist nem egy színes ifjúkori élményre emlékeztette.
– Ha Mousqueton velünk volna – mondta Athos, mikor arra a pontra értek, ahol hajdan az útkövezőkkel összetűztek –, hogy reszketne ezen a szakaszon! Emlékszik, Aramis? Itt kapta azt a nevezetes golyót!
– Biz' isten elnézném neki – mondta Aramis –, mert engem is megborzongat ez az emlék; ahol ni, ama fa mögött van az a hely, ahol már azt hittem, halott vagyok!
Továbbügettek. Nemsokára Grimaud-t rohanták meg emlékei. Ugyanis a fogadó elé érve, melyben gazdájával egykor oly hatalmas lakomát csapott, Athoshoz oldalgott, s a pince szellőztetőablakára mutatva, így szólt:
– A hurkák!
Athos elnevette magát, s ifjúkorának e bolondsága oly mulatságosnak tűnt neki, mintha valaki más bolondságát mesélték volna neki.
Végül, miután két nap és két éjjel egyfolytában úton voltak, estefelé, csodálatos időben, megérkeztek Boulogne-ba; a magaslaton épült város akkor még gyér lakosú volt; az alsóvárosnak nevezett rész még nem létezett. Boulogne hatalmas erődítmény volt akkoriban.
A városkapu elé érve Winter lord így szólt:
– Uraim, járjunk el úgy, mint Párizsban: váljunk el, nehogy gyanút keltsünk; én tudok egy alig látogatott fogadót, gazdája jó emberem. Odamegyek, mert levelek is várhatnak, uraimék pedig menjenek a Nagy Henrik kardja fogadóba, ez a legjobb a városban, pihenjenek egyet, s két óra múlva legyenek a rakodón, bárkánknak ott kell várnia.
Ebben megállapodtak. Winter lord a külső városrészeken át ment tovább, hogy egy másik kapun lépjen be, a két jó barát pedig azon ment be, mely előtt megálltak; alig tettek kétszáz lépést, s ott voltak az ajánlott fogadó előtt.
A lovakat pihentették, abrakoltatták anélkül, hogy lenyergelték volna; a szolgák vacsorához ültek, mert már későre járt, gazdáik pedig alig várva, hogy hajóra szálljanak, a rakodón adtak nekik találkozót, megparancsolván, hogy szóba ne elegyedjenek senki fiával. Ez a figyelmeztetés természetesen csak Blaisois-nak szólt, hisz Grimaud-nak már régóta fölösleges volt minden hasonló figyelmeztetés.
Athos és Aramis megindult a kikötő felé.
Porlepett ruhájával s bizonyos fesztelen arckifejezésével, melyről az utazáshoz szokott ember általában felismerhető, a két jó barát magára vonta néhány járókelő figyelmét.
Különösen egyiken vették észre, hogy megérkezésük bizonyos izgalommal tölti el. Ez az ember, ki elsőként tűnt fel nekik, körülbelül azonos okból, mely őket is feltűnővé tette mások szemében, szomorúan járkált fel s alá a rakparton. Mihelyt megpillantotta őket, le nem vette róluk a szemét, s égett a vágytól, hogy velük szóba elegyedjék.
Sápadt fiatalember volt; szeme vizenyőskék, s mintha úgy cikázott volna, mint a tigrisé, a benne visszfénylő színek szerint; járása, ha mégoly lassú és fordulás közben ingatag volt is, elszánt és kemény; fekete ruhát viselt, s meglehetős kecsesen, egy hosszú kardot.
A rakpartra érve Athos és Aramis megállt, s nézdegélni kezdett egy cölöphöz kötött és útra kész kisebb bárkát.
– Ez a. mienk, kétségkívül – mondta Athos.
– Igen – mondta Aramis –, ez az útra kész egyárbocos az, mely majd átvisz bennünket, csak most aztán Winter lord rehogy megvárakoztasson itten! Nem valami szórakoztató környezet ez: sehol egyetlen asszonyszemély'.
– Pszt! – figyelmeztette Athos. – Hallgatóznak.
Valóban, az a járókelő, ki a két jó barát nézelődése közben többször elment a hátuk mögött, a Winter névre hirtelen megállt, de mivel arckifejezése semmiféle izgalmat sem árult el, éppúgy véletlenül is megállhatott.
– Uraim – szólította meg őket a fiatalember, könnyed és udvarias üdvözlés után –, engedelmet kíváncsiságomért, de látom, Párizsból jönnek, vagy legalábbis idegenek Boulogne-ban.
– Párizsból jövünk – felelte Athos ugyanolyan udvariasan –, miben lehetünk szolgálatára?
– Uram – mondta a fiatalember –, legyen szíves, mondja meg nekem, igaz-e, hogy Mazarin ma már nem miniszter.
– Ez aztán furcsa kérdés – jegyezte meg Aramis.
– Miniszter is, és nem is – mondta Athos –; vagyis az, hogy Franciaország egyik fele elűzi, s hála különféle praktikáknak és ígérgetéseknek, a másik fele hatalmon tartja: még igen sokáig elhúzódhatik, amint látja.
– Tehát, uram – kérdezte az idegen –, se szökésben, se börtönben?
– Nincs, uram, legalábbis ez idő szerint.
– Uram, fogadják köszönetemet készségükért – mondta a fiatalember és odébbállt.
– Mit szól ehhez a kérdezősködőhöz? – kérdezte Aramis.
– Azt, hogy valami unatkozó vidéki vagy fürkésző spion.
– S mégis így felelt neki?
– Mi sem jogosított fel másként felelnem. Udvarias volt irányomban, s én is az ő irányában.
– De mégis: ha valami spion...
– Ugyan, mit árthatna nekünk? Már nem vagyunk Richelieu bíboros idejében, ki a legkisebb gyanúra lezáratta a kikötőket.
– Akárhogy is, hiba volt ennek így felelnie – mondta Aramis, s szeme követte a fiatalembert, míg el nem tűnt a dűnék mögött.
– Maga is elkövetett valami meggondolatlanságot – vágott vissza Athos –, éspedig azt, hogy kiejtette Winter lord nevét! Vagy elfelejti, hogy a fiatalembert ez a név állította meg?
– Eggyel több ok, amiért, amikor magához fordult, az ördögbe kellett volna küldje!
– Összetűzés – mondta Athos.
– Hát mióta fél egy kis összetűzéstől?
– Minden összetűzéstől félek, amikor várnak rám valahol, s az összetűzés megakadályozhat odaérkeznem. Egyébként akarja, hogy bevallják valamit? Magam is kíváncsi voltam egy kissé közelebbről erre a fiatalemberre.
– Ugyan miért?
– Lehet, hogy kinevet érte, Aramis, s azt mondja, mindig ugyanazt a nótát fúvóm, sőt gyáva képzelődőnek fog nevezni.
– Miért?
– Nem gondolja, hogy ez az ember hasonlít valakihez?
– Rútság vagy szépség dolgában? – kérdezte kacagva Aramis.
– Rútságban, s amennyire egy férfi egy nőhöz csak hasonlíthat!
– Ejnye, az áldóját! – kiáltott fel Aramis. – Szeget ütött a fejembe. Nem, semmiképp sem képzelődő, barátom, s most már, hogy utánagondolok, biz' isten igazat adok: ez a keskeny és beesett száj, ez a szem, mely mindig az észnek látszik engedelmeskedni és sohasem a szívnek... miladynek valami fattya ez!
– S maga nevet, Aramis!
– Csak szokásból, higgye el; mert esküszöm, én sem kívántam jobban, mint maga, hogy ez a kígyófajzat az utamba kerüljön!
– De végre itt jön Winter lord! – mondta Athos.
– Most már csak az hiányzik – mondta Aramis –, hogy még a szolgáink is megvárakoztassanak.
– Nem, már látom is őket – mondta Athos –, ott jönnek, húsz lépésre a milord mögött. Felismerem Grimaud-t merev tartású fejéről s hosszú lábszáráról. Tony hozza a karabélyokat.
– Tehát éjjel szálúink hajóra? – kérdezte Aramis, s nyugat felé pillantott, ahol a nap mindössze egyetlen aranyfelhőcskét hagyott, s lassan-lassan tengerbe merülve az is kihunyni látszott.
– Lehetséges – mondta Athos.
– Ördögadta! – méltatlankodott Aramis. – A tengert nappal sem nagyon szeretem, nemhogy éjjel szeretném! A hullámok zúgása, a szél zúgása, a hajó borzalmas hánytorgása, bevallom: a noisyi kolostorban jobb volna nekem!
Athos csak mosolygott szokott szomorkás mosolyával, mert minden jel szerint másra gondolt, mint miről barátja beszélt, s közben elindult Winter lord felé.
Aramis követte.
– De barátunknak mi baja? – kérdezte Aramis. – Olyan, mint Dante ama kárhozottjai, kiknek nyakát a sátán hátratekerte, s a sarkukat bámulják. Mi a csudát bámulhat így a háta mögött?
Hogy ő is megpillantotta őket, Winter lord szaporázta lépteit, s meglepő gyorsasággal ért hozzájuk.
– Mi baja, milord – kérdezte Athos –, s lélegzete mitől akadozik?
– Semmi, semmi – felelte De Winter –, csak éppen, ahogy a dűnék közt erre jöttem, úgy láttam, mintha...
És újra hátrafordult. Athos Aramisra nézett.
– De induljunk – folytatta Winter lord –, induljunk, a hajó bizonyára türelmetlen már, ahol horgonyoz ni, a mi naszádunk, látják-e amott? Szeretnék már rajta lenni.
És még egyszer visszafordult.
– Ejnye, tán elfelejtett valamit? – kérdezte Aramis.
– Nem, csak nyugtalanít valami.
– Tehát látta őt – súgta oda Athos Aramisnak.
A bárkára vezető lépcsőhöz értek. De Winter először a fegyvereket cipelő szolgákat küldte le s a hordárokat a poggyászokkal, aztán ő is ereszkedni kezdett a nyomukban.
Ebben a pillanatban Athos észrevett egy embert, aki a rakparttal párhuzamos partszegélyen haladt, s mintha csak azért szaporázta volna lépteit, hogy a kikötő átellenes oldaláról, tőlük alig húsz lépésnyire, figyelhesse hajóra szállásukat.
A sűrűsödő szürkületben azt a fiatalembert vélte felismerni benne, aki az előbb kérdéseivel állt elébe.
„Ejnye – gondolta –, hát mégis kém volna, s azon törné a fejét, hogy hajóra szállásunkat megakadályozza?”
De még ha ezen törte is a fejét, akkor is túl késő volt, hogy végrehajthassa; Athos tehát szintén ereszkedni kezdett a lépcsőn, anélkül hogy a fiatalembert szem elől tévesztette volna. Ez, hogy rövidítsen, egy zsilipen jelent meg mostan.
– Haragszik ránk, kétségkívül – mondta Athos –, de azért csak szálljunk be, s ám jöjjön aztán, ha a nyílt tengeren leszünk.
És Athos beugrott a bárkába, az rögtön elvált a parttól, s gyorsan távolodott, hála a négy markos evezős erőfeszítésének.
A fiatalember azonban nyomába szegődött, jobban mondva megelőzte a bárkát; a rakpart csücskén kellett elhaladnia, a fölötte emelkedő s épp most kigyúló világítótorony s egy föléje boruló szikla közt.
Látták, mikor az alak fölhágott a sziklára, hogy majd az elhaladó bárkának fölébe kerüljön.
– Hallatlan! – mondta Aramis Athosnak. – Az a fiatalember kétségkívül kém!
– Miféle fiatalember? – fordult feléjük Winter lord.
– Hát az, aki nyomon követett, megszólított, s aki várt ránk odalent: nézze!
De Winter az Aramis mutatta irányba fordult. A világítótorony fénnyel árasztotta el a kis szorost, melyen át kellett haladniok, és a sziklát, melyen a fiatalember állt s csak várt, hajadonfővel s keresztbe font kézzel.
– ő az! – kiáltott fel Winter lord, s Athost karon ragadta. Ő az! Őt véltem látni az imént, s nem tévedtem.
– Kicsodát? – kérdezte Aramis.
– A milady fiát – felelte Athos.
– A barátot! – hördült fel Grimaud.
A fiatalember hallotta e szavakat; azt lehetett volna hinni, menten lezuhan, annyira a szikla szélén állt, kihajolván a tenger fölé.
– Igen, én vagyok, bácsikám! Én, a milady fia; én, a barát; én, Cromwell titkárja és barátja, s ismerem magát s ismerem már a cimboráit is!
Három férfi volt a bárkában, bátor emberek, kiknek bátorságát ki se merte volna kétségbe vonni, mégis, e hangra, e hangsúlyra, ezekre a mozdulatokra minden ízükben a rémület jeges borzongása futkározott.
Grimaud-nak pedig minden haja szála égnek állott, s a verejték csak úgy patakzott a homlokán.
– Ügy? – kérdezte Aramis. – Az unokaöcs, a barát? A milady fia, ahogy ő mondja.
– Sajnos – sóhajtotta feleletül Winter lord.
– Akkor ide nézzen! – mondta Aramis.
S félelmetes hidegvérűséggel, mint döntő pillanatokban mindig is, felkapta a Tony hordozta karabélyok egyikét, felhúzta, s célba vette azt az embert, ki úgy állt a szikla peremén, mint a végítélet angyala.
– Tűz! – kiáltotta Grimaud magánkívül.
Athos hirtelen a karabély csövére vetette magát, s a lövést, mely már-már eldördült, megakadályozta.
– Az ördög vinné el, hallja! – kiáltotta Aramis. – Olyan jól puska végre kaptam! Melle közepébe eresztettem volna a golyót!
– Éppen elég, hogy az anyját megöltük – mondta Athos zordonan.
– Az anyja gonosztevő volt, kárt tett mindnyájunkban s szeretteinkben is!
– Igen, de a fia mit sem ártott nekünk.
Grimaud, ki felemelkedett volt, hadd lássa a lövés eredményét, most csüggedten, kezét tördelve rogyott vissza. A fiatalember hahotára fakadt.
– Hahaha! Igen, maguk azok – mondta –, most aztán tudom, kicsodák!
Harsány kacagása s fenyegető beszéde a bárka fölött suhant el, a szél szárnyain, s elenyészett a láthatár ködében. Aramis vacogott.
– Nyugalom – mondta Athos. – Mi az ördög? Nem is vagyunk már emberek?
– Azok vagyunk – mondta Aramis –, de ez maga a sátán! S kérdezze csak meg a nagybátyjától: ártottam volna-e, ha megszabadítom drága unokaöccsétől.
De Winter csak egy sóhajtással válaszolt.
– Mindennek vége – folytatta Aramis. – Jaj, Athos, attól félek, valami bolondságot talált elkövetni bölcsességével!
Athos kezébe fogta De Winter kezét, s hogy a társalgást megpróbálja valami másra terelni, megkérdezte:
– Mikor kötünk ki Angliában?
A lord azonban, szavaiból mit sem hallván, nem válaszolt.
– Oda nézzen, Athos – mondta Aramis –, még van rá idő! Látja, még mindig ugyanazon a ponton áll!
Athos kelletlenül fordult hátra, a fiatalember látása nyilvánvalóan kínos volt neki.
Csakugyan, még mindig ott állt a sziklán, a világítótorony úgyszólván fénykoszorúval vette körül.
– De mit keres ez Boulogne-ban? – kérdezte Athos, ki a megtestesült értelem lévén, mindenben az okot kereste, s vajmi keveset törődött az okozattal.
– Engem követett, engem követett – mondta Winter lord, ki ez esetben meghallotta Athos beszédét, mert szavai egybeestek az ő gondolataival.
– Ahhoz, hogy követte légyen, barátom – mondta Athos –, tudnia kellett volna elindulásunkról; egyébként pedig minden valószínűség szerint ellenkezőleg történt, vagyis megelőzött bennünket.
– Akkor semmit sem értek – jelentette ki az angol, s fejét rázta, olyan ember módján, ki úgy véli, a természetfeletti erőkkel szemben harcolni hiába kísérelne meg.
– Úgy látom, Aramis – szólalt meg Athos –, tévedtem, amikor nem hagytam cselekedni.
– Hallgasson – felelte Aramis. – Most megríkatna, ha tudnék még sírni.
Grimaud olyan keservesen nyöszörgőit, hogy bevált volna morgásnak is.
E pillanatban egy hang hahózott nekik a naszádról. A révkalauz a kormány mellől válaszolt rá, s a kis bárka a hajó mellé siklott. Urak, szolgák, poggyászaik egykettőre a fedélzeten voltak.
A kapitány csak az utasokra várt, hogy indulhasson; s alighogy lábukat a hajóhídra tették, a hajóorrt Hastings felé fordították, ahol majd ki kell kötniök.
Akkor a három jó barát, akarata ellenére, még egyszer a szikla felé fordult, ahol még élesen kirajzolódott üldözőjük fenyegető árnyéka.
Aztán egy kiáltást hallottak, mely ezt az utolsó fenyegetést juttatta hozzájuk:
– Viszontlátásra, uraim, Angliában!

46
Te Deum a lensi győzelemért

Mindazt a jövés-menést, mely feltűnt Henriette asszonynak, s amelyre hiába keresett magyarázatot, a lensi győzelem okozta; azáltal, hogy hírét a Hercegúr megvitette Châtillonnal, kit ezenfelül megbízott, hogy a lotharingoktól meg a spanyoloktól zsákmányolt huszonkét hadizászlót tűzesse ki a Notre-Dame boltíveire.
Ez a hír döntő hatású volt: az udvar javára billentette a parlamenttel kötött patvarkodást. Minden sommásan kivetett adót, mely ellen a parlament tiltakozott, mindig Franciaország becsületének fenntartásához szükséges voltával, s az ellenség megverésének kétes reményével indokoltak. Nos, miután Nördlingen(86) óta csak kudarcokat könyvelhettek el, a parlamentnek könnyű dolga volt Mazarint meg-meginterpellálni a váltig ígért és váltig elmaradt győzelmek felől; most azonban végre itt volt a győzelem, a teljes és tökéletes diadal. S meg is értette mindenki, hogy ez az udvarnak kettős győzelme volt, kifelé is, befelé is győzelem, elannyira, hogy még a kicsi király is így kiáltott fel a nagy hír hallatára:
– No, parlamenti urak, most aztán mit mondanak kegyelmetek?
Erre a királyné keblére vonta királyi gyermekét, kinek gőgös és zabolátlan lelkülete annyira összhangban volt az övével. S még aznap, este tanácskozást tartottak, s meghívták rá La Meilleraye és Villeroy marsallokat, mert mazarinisták voltak; Chavignyt és Séguier-t, mert gyűlölték a parlamentet, valamint Guitaut-t és Comminges-t, mert a királyné odaadó hívei.
Semmi sem szivárgott ki abból, amit e tanácskozáson határoztak. Csak annyit tudtak, hogy a következő vasárnap Te Deum-ot tartanak a Notre-Dame-ban a lensi győzelem tiszteletére.
Azon a vasárnapon tehát a párizsiak ujjongva ébredtek: nagy dolog volt abban a korban egy Te Deum. Az effajta szertartást még nem járatták le akkoriban, s nem tévesztette el hatását. A nap, mintha szintén részt vett volna az ünnepségen, tündökölve kelt föl, s megaranyozta a nagyváros komor tornyait, melyet már tengernyi nép lepett el; a Cité legsötétebb sikátorai is ünnepi arculatot öltöttek, a rakpartok mentén hosszú sorokban vonultak a polgárok, mesteremberek, asszonyok és gyermekek a Notre-Dame felé, akár csak egy forrása felé visszahömpölygő folyó.
A boltok kihaltak voltak, a házak bezárva; mindenki látni akarta az ifjú királyt anyja s a hírhedt bíboros oldalán, kit annyira gyűlöltek, hogy látásától senki se akarta magát megfosztani.
Egyébiránt e tengernyi nép közt a legnagyobb szabadság uralkodott; valamennyi kijelentésük oly fennen és nyíltan hangzott el, úgyszólván zengette-kongatta a lázadást, miként Párizs minden templomának ezernyi harangja a Te Deum-ot. A párizsi rendőrséget maga a város szervezte volt, semmi fenyegetés nem zavarta hát az általános gyűlölet hangversenyét, nem fagyasztotta e szitkozódó ajkakra a szót.
Reggeli nyolc óra tájt azonban a királyné testőrregimentje, Guitaut és unokaöccse, Comminges vezetésével, dobosokkal és kürtösökkel az élen, kezdett felsorakozni a Palais-Royaltól a Notre-Dame-ig, de ezt a felvonulást nyugalommal nézték a párizsiak, kik is katonazenére s csillogó uniformisokra mindig kíváncsiak.
Friquet kicsípte magát, s foggyulladás ürügyével, melyet egy marék cseresznyemagnak a fél pofájába való gyömöszölésével idézett elő, Bazintól, a felettesétől, egész napi szabadságot kapott.
Bazin eleinte hallani se akart róla, mert rossz kedvében volt, először is Aramis távozása miatt, ki úgy ment el, hogy meg se mondta, hova, azonkívül, mert olyan misén kellett segédkeznie, melyet nem az ő meggyőződése szerint való győzelemért mondanak, lévén ő frondőr, amint tudják; s ha lett volna rá mód, hogy egy ilyen un-, népségről a sekrestyés éppúgy hiányozhasson, mint egy közönséges ministráns fiú, Bazin bizonyára ugyanolyan kéréssel fordult volna az érsekhez, mint amilyennel Friquet fordult most őhozzá. Tehát eleinte megtagadott, amint mondottuk, minden szabadságolást; Friquet daganata azonban még Bazin jelenlétében is annyit nőtt szemlátomást, hogy a ministráns fiúk becsületére való tekintettel, kikre szégyent hozott volna ez az idomtalanság, végül is duzzogva engedett. Friquet aztán a templomkapuban kiköpte a „daganatát”, s Bazint illetően olyan mozdulatot tett, mely biztosítja a párizsi csibészek felsőbbségét a világ többi csibésze felett; ami pedig kocsmáros gazdáját illeti, attól természetesen úgy szabadult meg, hogy azt mondta, a Notre-Dame miséjén teljesít szolgálatot.
Friquet tehát szabad volt, s miként láttuk, a legpompásabb ruhájába öltözött; személyének legfigyelemreméltóbb díszeként egy leírhatatlan sapkát viselt, mely a középkori biretum s a XIII. Lajos korabeli süvegek között képezett átmenetet. E furcsa fejfedőt az anyja fabrikálta, s vagy szeszélyből, vagy anyaghiány miatt, megalkotása közben a színek összhangjára vajmi kevés gondja volt; oly mértékben, hogy a tizenhetedik század kalaposmesterségének e remekműve egyik felén sárga s zöld, a másik felén pedig fehér s piros volt. Friquet azonban, ki mindig is szerette a színek változatosságát, csak annál büszkébben és diadalmasabban ágált benne.
Bazintól eljővén, Friquet futva indult a Palais-Royal felé; abban a pillanatban ért oda, mikor a gárdaezred éppen kifelé vonult, s mert úgysem egyébért jött, mint látványában és muzsikájában gyönyörködni, a menet élére állt, dobolni kezdett két bádogdarabbal, majd új mutatvány gyanánt szájával oly híven utánozta a trombitaszót, hogy újfent kiérdemelte az utánzóművészet kedvelőinek elismerését.
Ez a szórakozás a Sergents sorompótól a Notre-Dame-ig tartott, s benne Friquet rendkívüli örömét lelte; de mikor az ezred megállt, s századjai ki-kiválva, a Cité szívéig hatoltak, a Saint-Christophe utca végén, a Cocatrix utca közelében helyezkedtek el, ahol Broussel lakott: Friquet rádöbbenvén, hogy még nem reggelizett, csak azt nézte, merre vegye útját, teljesítendő a nap eme fontos aktusát, s végül érett megfontolás után úgy döntött, hogy ezúttal hadd viselje Broussel tanácsos az étkezése költségeit.
Ehhez képest nekirugaszkodott, s hamarosan lihegve odaért a tanácsos kapujához, s keményen bedöngetett.
Anyja, Broussel régi szolgálója jött kaput nyitni.
– Hát te mit keresel itt, kölyök – kérdezte –, s miért nem vagy a Notre-Dame-ban?
– Ott voltam, Nanette mama – felelte Friquet –, de láttam, olyan dolgok történnek ott, melyekről Broussel úrnak értesülnie kell, hát Bazin mester, vagyis a sekrestyés engedelmével, ugye ismeri, Nanette mama, eljöttem, hogy beszéljek a tanácsos úrral!
– És mit akarsz mondani a tanácsos úrnak, te makimajom?
– Azt csak neki magának mondhatom meg!
– Lehetetlenség, dolgozik!
– Akkor remélem – mondta Friquet –, úgy alakul a dolog, hogy lesz rá módja kihasználni az időt!
Azzal gyorsan nekivágott a lépcsőnek, s Nanette mama cammogva eredt utána.
– De végtére is, mit akarsz Broussel úrtól, hallod-e?
– Meg akarom mondani – ordította Friquet torkaszakadtából –, hogy az egész gárdaezred errefelé vonul! Nos, miután mindenfelé rebesgetik, hogy az udvar forral valamit ellene, figyelmeztetni akarom, hogy vigyázzon!
Broussel meghallotta a kis csibész kiáltozását; túláradó buzgalmát csodálva elébe sietett az első emeletig, mert csakugyan dolgozott a második emeleti dolgozószobájában.
– Hallod-e, barátocskám – mondta –, érdekel is engem a gárdaezred, és tán nem bolondultál meg, hogy ilyen botrányt csinálsz?! Vagy talán nem tudod, hogy mindig így járnak el ezek az urak, s hogy a gárdaezred, szokása szerint, sorfalat áll, merre a király elhalad?
Friquet álmélkodást színlelt, s új sapkáját kezében forgatván, így szólt:
– Azt nem csodálom, hogy Broussel úr tudja ezt – mondta –, hisz mindent tud! Én azonban, isten bizony, nem tudtam, s csak jó tanácsot akartam adni. Ezért még nem kell rám haragudnia, Broussel uram!
– Sőt, sőt, fiacskám, buzgalmad jólesik nekem. Nanette asszony, hozza csak azt a barackot, amit Longueville-né küldött tegnap Noisyból! Adjon belőle vagy hatot a fiának, s hozzá egy jókora karéj kenyeret!
– Jaj, nagyon köszönöm, Broussel úr – mondta Friquet –, a barackot szerencsére nagyon szeretem!
Broussel ezután bement a feleségéhez, és reggelijét kérte. Fél tíz óra volt. A tanácsos odalépett az ablakhoz. Az utca teljesen kihalt volt, messziről azonban, mint a közeledő dagály zúgása, hallatszott a néptömegek hatalmas zsivaja, amint egyre sűrűsödtek a Notre-Dame körül.
Ez a zúgás megkétszereződött, mikor D'Artagnan a testőrszázadával felsorakozott a Notre-Dame kapui előtt, hogy a templomnál teljesíttessen velük szolgálatot. Porthosnak is szólt, hogy az alkalmat megragadva, nézze végig a ceremóniát; és Porthos, díszruhában s legszebb lován, tiszteletbeli testőrként feszített ottan, mint D'Artagnan is oly gyakran annak idején. A század őrmestere, a spanyolországi háborúk veteránja, felismerte Porthost, régi bajtársát, s hamarosan elterjesztette alantasai közt ez óriásnak, Tréville régi testőrei e büszkeségének hőstetteit. Ezek után Porthost nemcsak hogy jól fogadták a században, de csodálattal is.
Tíz órakor a Louvre ágyúja jelentette a király kivonulását. Mint mikor a közeledő vihar szele hajtogatja és csavargatja a fák hegyét, olyan izgalom futkározott a sokaságban, amint a gárdakatonák mozdulatlan puskái mögött nyomakodott. Végül egy aranyozott hintóban megjelent a király és a királyné. Nyomukban tíz más hintó, bennük az udvarhölgyek, a királyi ház tisztjei s az egész udvar.
– Éljen a király! – kiáltozták mindenfelől.
Az ifjú király méltóságteljesen kinézett a hintóablakon, meglehetős elismerő arckifejezést öltött, sőt, könnyeden köszöngetett is, ami megkettőzte a sokaság kiáltozásait.
A menet lassan haladt, s a Louvre-t a Notre-Dame-tól elválasztó útszakasz megtételére idestova félórát fordított. A Notre-Dame elé érve rendre-rendre elhelyezkedett a komor székesegyház hatalmas boltívei alatt, és a szertartás elkezdődött.
Abban a percben, midőn az udvar elhelyezkedett, egy hintó, rajta Comminges címerével, kivált az udvari hintók közül, szép lassan a teljesen néptelen Saint-Christophe utca végére ment, s ott megállt. Itt a négy gárdista s egy tiszt, akik kísérték, beszálltak a nehéz alkotmányba, s ajtait bezárták; aztán a tiszt egy kémlelőnyíláson át figyelni kezdte a Cocatrix utcát, mintha valakinek érkeztére várna.
Mindenkit lefoglalt a szertartás, így a hintót s a benne levők mesterkedését senki se vette észre. Friquet pedig, az egyetlen, kinek mindig vizslató szeme felfedezhette volna, barackjait habzsolni a Notre-Dame előterében levő házak egyikének párkányzatára kuporodott. Innen látta a királyt, a királynét és Mazarint, s oly jól hallhatta a misét, mintha ő maga is közreműködött volna benne.
A szertartás vége felé a királyné, látván, hogy a mögötte ülő Comminges várja parancsa megerősítését, melyet a Louvre-ból való elindulása előtt adott, halkan így szólt:
– Menjen, Comminges, és Isten segítse!
Comminges rögtön elindult, kiment a templomból, s befordult a Saint-Christophe utcába.
Friquet, megpillantván a szép tiszturat két gárdista kíséretében, szórakozásból követni kezdte, annál is könnyebb szívvel, mivel a szertartás éppen akkor ért véget, s a király beszállt a hintájába.
Alighogy a porkoláb megpillantotta Comminges-t a Cocatrix utca végén, valamit mondott az inasnak, s az járművét rögtön a Broussel kapuja elé hajtotta.
Comminges abban a pillanatban kopogtatta meg a kaput, melyben a kocsi elébe állt.
Friqueí Comminges háta mögött várta, hogy a kaput kinyissák.
– Mit keresel itt, kölyök? – kérdezte Comminges.
– Be akarok menni Broussel úrhoz, tiszt uram! – mondta Friquet azon a hízelgő hangon, melyet alkalomadtán oly ügyesen használ a párizsi csibész.
– Ugyebár itt lakik? – kérdezte Comminges.
– Itt, uram.
– Hányadik emeleten?
– Az egész házban – mondta Friquet –; az ő háza ez.
– De általában hol tartózkodik?
– Amikor dolgozik, a második emeleten, de ebédkor lent, az elsőn, most éppen ebédelhet, mert dél van.
– Jó – mondta Comminges.
Ebben a pillanatban nyílt a kapu. A tiszt megkérdezte az inast, s megtudta, hogy Broussel odahaza van, s csakugyan épp ebédel. Comminges indult is az inas után, Friquet pedig nyomában.
Broussel asztalnál ült a családjával, vele szemben a felesége, két oldalán a két leánya, az asztal végén pedig a fia, Louvières, kit már láttunk egy pillanatra a tanácsost ért baleset alkalmával, mely balesetet egyébként tökéletesen kiheverte azóta. A jámbor, újra egészsége teljében, éppen a Longueville-né küldte pompás gyümölcsöt élvezte.
Comminges, az inas karját lefogván abban a pillanatban, mikor előrement volna, hogy őt bejelentse, maga nyitott ajtót, s hirtelen előtte volt az ebédelő család.
A tisztet megpillantva, Broussel egy kissé megrökönyödött; de látván, hogy udvariasan köszön, felkelt s viszonozta köszönését.
Azonban e kölcsönös udvariasság ellenére a nők arcán nyugtalanság mutatkozott; Louvières nagyon elsápadt, s türelmetlenül várta a tiszt magyarázkodását.
– Uram – szólalt meg Comminges –, királyi parancsot hozok.
– Nagyon helyes, uram – felelte Broussel. – Lássuk hát azt a parancsot.
És nyújtotta a kezét.
– Utasításom van, hogy elfogjam, uram – mondta Comminges, mindig változatlan hangon, s azonos udvariassággal –, s ha hisz nekem, nem fárasztja magát a hosszú levél elolvasásával, s velem jön.
Ha mennykő vágott volna be, az sem keltett volna nagyobb rémületet e békésen üldögélő derék emberek között. Broussel reszketve hátrált. Borzalmas dolog volt abban a korban börtönbe kerülni királyellenesség miatt. Louvieres olyan mozdulatot tett, mintha kardjáért akarna ugrani, mely egy széken hevert a szobasarokban, de a jámbor Broussel egy szemvillanása, ki a jelenet közben azért nem vesztette el a fejét, megtorpantotta kétségbeesett lendületét. Brousselné, kit az urától az asztal lapja választott el, zokogásban tört ki, a két lány kétfelől apjába karolt.
– Menjünk, uram, siessünk – mondta Comminges –, a királynak engedelmeskedni kell.
– Uram – felelte Broussel –, rossz egészségben vagyok, s nem mehetek tömlőébe ilyen állapotban; haladékot kérek.
– Lehetetlenség – mondta Comminges –, a parancs határozott és haladéktalanul végrehajtandó.
– Lehetetlenség! – mondta Louvieres. – Uram, ne akarjon bennünket a kétségbeesésbe kergetni!
– Lehetetlenség! – kiáltotta egy rikácsoló hang a szoba mélyéből. Comminges hátrafordult, hát Nanette asszonyt látja, a kezében seprű, s szeme szikrát szór dühében.
– Maradjon nyugton, jó Nanette – mondta Broussel –, nagyon kérem!
– Hogy én nyugton maradjak, mikor el akarják fogni a gazdámat, istápomat, szabadítómat, a szegény nép atyját! No hiszen! Maga még nem ismer engem, hallja!... Hordja el magát! – ripakodott rá Comminges-ra.
Comminges vigyorgott.
– Most aztán, uram – fordult Brousselhoz –, hallgattassa el ezt a némbert és kövessen!
– Elhallgattatni engem? Engem? – kiáltotta Nanette. – Az ám, de ahhoz nagyobb legény kellene, mint maga, úrficskám! Majd megmutatom én!
Azzal Nanette asszony az ablakhoz rohant, kinyitotta, s oly sipító hangon, hogy a Notre-Dame terén is meghallották, kiabálni kezdte:
– Segítség! Elfogják a gazdámat! Broussel tanácsost elhurcolják! Segítség!
– Uram – mondta Comminges –, nyilatkozzék azonnal: engedelmeskedik vagy fel akar lázadni a király ellen?
– Engedelmeskedem, engedelmeskedem, uram – jelentette ki Broussel, s azon igyekezett, hogy kiragadja magát leányai öleléséből, s tekintetével féken tartsa még mindig ellenállni kész fiát.
– Akkor tegyen róla, hogy fogja be a száját ez a vénasszony!
– Tyű, vénasszony?! – rikácsolta Nanette.
És ordítani kezdett, ahogy a torkán kifért, s felkapaszkodott az ablakrácsra:
– Segítség! Segítség Broussel tanácsosnak, akit azért hurcolnak el, mert védelmezte a népet! Segítség!
Comminges derékon kapta a szolgálót, s le akarta rángatni az ablakpárkányról; de ebben a pillanatban egy másik hang, valahonnan a félemeletről, kezdett fejhangon üvölteni:
– Gyilkos! Tűzvész! Gyilkos! Megölik Broussel urat! Megfojtják Broussel urat!
A Friquet hangja volt. Nanette asszony, érezvén, hogy erősítést kapott, újult erővel, s most már kórusban folytatta ordítozását.
Az ablakokban már kíváncsi fők tűntek fel; az utca végéről odasereglett a nép, előbb egy-egy férfi érkezett, majd csoportok, végül egész tömeg tódult oda. Kiáltásokat hallottak, láttak egy hintót, de nem tudták, miről van szó. Friquet ekkor a félemeletről egyenest a hintő tetejére ugrott.
– El akarják fogni Broussel urat! – kiáltotta onnan. – A hintóban gárdisták ülnek, a tiszt fent van a lakásban!
A sokaság morogni kezdett, s közeledett a lovakhoz. Az a két •gárdista, ki a fasorban maradt volt, Comminges segítségére sietett, akik a hintóban ültek, az ajtókat kinyitották, s lándzsáikat keresztbe tették.
– Látják ezeket? – kérdezte Friquet. – Látják ezeket? Itt vannak! A kocsis a bakon hátrafordult, s olyan ostorcsapást mért Friquet-re, hogy fájdalmában felüvöltött.
– Ej, ördögadta kocsisa – üvöltötte Friquet –, beleavatkozol? Megállj!
Visszakapaszkodott a félemeletre, s a kocsist dobálni kezdte onnan mindennel, ami a kezébe akadt.
A gárdisták fenyegető fellépése ellenére, vagy éppen e fenyegető fellépés miatt, a tömeg felmordult, s megindult a lovak felé. A gárdisták hatalmas lándzsaütésekkel hőköltették vissza a legelszántabbakat.
Eközben a sokaság nőttön-nőtt; az utcába már be sem fért a tenger sok, mindenfelől tóduló bámészkodó; áradatuk elözönlötte a szűk területet, mely köztük s a hintó közt a félelmetes lándzsacsapások jóvoltából még fenntartható volt. A katonák, ez eleven fal elől hátrálva, már-már szétnyomódtak a kerékagyon vagy a hintó oldalán. A tiszt hússzor ismételt kiáltása: „Éljen a király!” – mit sem használt a félelmetes tömeg ellen, s csak még jobban felbőszítette, mikor erre a kiáltásra: „Éljen a király!” – egy lovas toppant oda, s látván a megtépázott uniformisokat, kivont karddal rontott közibük, a gárdistáknak nem remélt segítséget hozva.
Tizenöt-tizenhat éves fiú volt ez a lovas, arca dühtől sápadt. Lováról a gárdisták mellé ruccant, hátát a kocsirúdnak vetette, lovát bástyául állította, a nyeregkápából két pisztolyt rántott elő, övébe dugta, és elkezdett vagdalkozni, méghozzá gyakorlott kardforgató módján.
S ez a fiatalember, egymagában, tíz percig tartóztatta fel a hatalmas tömeg rohamát!
Ekkor megjelent Comminges, Brousselt maga előtt lökdösve.
– Zúzzuk szét a hintót! – kiáltotta a nép.
– Segítség! – kiáltotta Nanette.
– Gyilkos! – kiáltotta Friquet, s a gárdistákat továbbra is bombázta mindenféle tárggyal, ami csak a kezébe akadt.
– A király nevében! – kiáltotta Comminges.
– Aki közelebb lép, halál fia! – kiáltotta Raoul, ki fenyegetett helyzetében kardja hegyét egy óriás termetű alakba bökte, mire az, sebét érezve, üvöltve hanyatlott vissza.
Mert Raoul volt az ifjú lovas; ahogy La Fère grófnak megígérte, ötnapi időzés után éppen visszatért, szeretett volna egy pillanatra gyönyörködni a szertartásban, s egyenest a Notre-Dame felé igyekezett. A Cocatrix utca környékére érve elsodorta a tömeg, s erre a kiáltásra: „A király nevében” – eszébe jutott Athos figyelmeztetése: „Szolgálja a királyt”, és rohant, hogy küzdjön a királyért, kinek gárdistáit szorongatták.
Comminges Brousselt úgyszólván bevágta a hintóba, s utána lendült. E pillanatban karabélylövés dördült, Comminges kalapját felülről lefelé golyó fúrta át, s eltörte az egyik gárdista karját. Comminges felnézett, s a lőporfüst közepén Louvières fenyegető alakját pillantotta meg, a második emelet egyik ablakában.
– Jól van, uram – mondta Comminges –, ezt még megemlegeti!
– De maga is, uram – kiáltott le Louvières –, s majd meglátjuk; kinek áll feljebb!
Friquet meg Nanette folyton ordított; a kiabálás, a fegyverdörrenés, a mindig részegítő puskaporszag megtette hatását.
– Halál a tisztre! Halál reá! – üvöltötte a tömeg. És nagyot hömpölygött.
– Egy lépést se! – ordította Comminges, s az ablakfüggönyt félrehúzta, hadd lássanak be a kocsiba, s kardját Broussel mellének szegezte – egy lépést se többet, különben megölöm a foglyot! Parancsom van, hogy élve-halva elvigyem, ha kell, halva viszem, bánom is én!
Velőtrázó sikoltás hallatszott: Broussel felesége és leányai nyújtogatták esdeklő kezüket a sokaság felé.
A nép belátta, hogy a halálsápadt, de elszánt tekintetű tiszt meg is teszi, amit mond: fenyegetőztek ugyan, de tágítottak onnan.
Comminges a sebesült gárdistát behúzta maga mellé a hintóba, s a többit utasította, hogy zárják be az ajtót.
– Hajts a palotába! – mondta az inkább holt, mint eleven kocsisnak.
Az ostorával a lovak közé vágott, s azok széles utat nyitottak a sokaságban maguk előtt, azonban a rakpartra érve meg kellett állni. A hintó feldőlt; a lovakat elragadta, összenyomta, szétmorzsolta a tömeg. Raoul, gyalogszerrel, mert lóra pattanni nem volt ideje, fáradtan a folytonos kardlapozástól, ahogy a gárdisták is alig győzték szusszal a csapkodást, kezdett a döfésekhez folyamodni. De ez a szörnyű és végső megoldás a tömeget csak még jobban felbőszítette. Időnként a sokaság sűrűjében már egy-egy karabély csöve vagy hosszú kard éle villant; lövések is dördültek itt-ott, kétségkívül csak úgy a levegőbe, visszhangjuk azonban nem kevésbé szorította össze a szívet; s közben a hajigálás sem szünetelt az ablakokból. Olyan hangok hallatszottak, amilyeneket csak lázadások napjaiban lehet hallani; olyan arcok bukkantak fel, amilyeneket csak véres napokban lehet látni. Ilyen kiáltások: „Halál, halál a gárdistákra! A Szajnába a tiszttel!” – uralkodtak a zenebonán, bármily hatalmas volt is az. Raoul, összegyűrt kalappal, vérző arccal, nemcsak lelki, de testi erejét is fogytán érezve, már-már megadta magát sorsának; szeme vöröses ködben úszott, s e ködön át száz fenyegető kart látott maga felé meredni, hogy megragadják, mihelyt összerogy. Comminges, a felborult hintó foglya,, haját tépte dühében. A gárdisták egyikükön sem segíthettek, hisz kinek-kinek magamagát kellett védenie. Mindennek vége volt: hintót, lovakat, gárdistákat, kísérőket, foglyot talán hamarosan mindenestül ízekre szaggatnak, ha hirtelen jól ismert hang nem üti meg Raoul fülét, s egy széles kard nem villan meg a levegőben; a tömeg máris szétnyílt, meghasadt, hanyatt-homlok döntögették, tiporták egymást. Egy testőrtiszt, jobbra-balra szúrva, vágva tört utat Raoulhoz, s karjába kapta abban a pillanatban, mikor már-már a földre hanyatlott.
– A keservét! – kiáltotta a testőrtiszt. – Megölték volna? Akkor jaj nekik!
S oly félelmetes erővel, dühvel és fenyegetéssel fordult meg, hogy a legmegvadultabb lázadók is egymás hegyen-hátán menekültek onnan, s némelyik egyenesen a Szajnába gurult.
– D'Artagnan úr! – motyogta Raoul.
– Én vagyok, a keservét, személyesen, s amint látom, a legnagyobb szerencséjére, fiatal barátom! Ide, ide, hallják-e! – kiáltotta, felemelkedett a kengyelben, s kardját a magasba tartotta, így híván hanggal s mozdulattal a testőröket, kik gyors előretörésében képtelenek Voltak vele lépést tartani. – Gyerünk, seperjék el nekem ezt a gyülevész népet! Karabélyt le! Vállhoz! Célozz! Egy, kettő...
E vezényszavakra az emberhegyek oly gyorsan tűntek el, hogy D'Artagnan hatalmas, homéroszi kacagás nélkül nem állhatta meg.
– Köszönöm, D'Artagnan – mondta Comminges, s felsőtesttel kibújt a felhúzott hintó ablakán –; köszönöm, ifjú barátom! Mi a neve? Hadd mondjam meg a királynénak.
Raoul felelni készült, de D'Artagnan a füléhez hajolt:
– Hallgasson – súgta –, s hagyja, hogy én feleljek. Aztán Comminges-hoz fordult.
– Ne vesztegeljen itt, Comminges – mondta –, másszék ki a hintóból, ha tud, s hozasson ide egy másikat!
– De melyiket?
– Az áldóját, hát a legelsőt, mely az Új Hídon áthalad, a bennülők, remélem, ugrálni fognak örömükben, hogy hintájukat a király szolgálatára felajánlhatják!
– Hát – mondta Comminges – ezt nem tudom.
– Csak el innen, mert öt percen belül valamennyi bugris karddal és karabéllyal tér vissza! Magát megölik, foglyát kiszabadítják. Menjen hát! Ahol ni, épp most jön egy hintó amott!
Aztán ismét Raoulhoz hajolt.
– Az a fő, hogy ne mondja meg a nevét!
Az ifjú megrökönyödve nézett reá;
– Jól van, megállítom – mondta Comminges –, ha közben visszajönnek, lövessen!
– Isten ments – felelte D'Artagnan –, épp ellenkezőleg: egy moccanást sem! Egyetlen lövést se most itt, nagyon drágán fizetnők meg holnap!
Comminges magával vitte négy gárdistáját s ugyanannyi testőrt, s a hintóhoz rohant. A benne ülőket leszállította, s odavitte a felborult hintóhoz.
De amikor Brousselt az összetört kocsiból a másikba akarták átszállítani, a nép, megpillantván azt, kit szabadítójának nevezett, elképzelhetetlen ordításban tört ki, s újra nekirontott a hintónak.
– Induljon! – mondta D'Artagnan. – Itt van tíz testőr kíséretül, nekem húsz marad a népet sakkban tartani; induljon s egy perc időt se vesztegessen tovább! Tíz embert Comminges úrnak!
A csapatból tíz ember kivált, közrefogták az új hintót, s vágtatva elindultak.
A hintő elindulására a kiáltozás megkétszereződött; több mint tízezer ember tolongott a rakparton s lepte el az Új Hidat s a közeli utcákat.
Néhány lövés dördült. Egy testőr megsebesült.
– Előre! – kiáltotta D'Artagnan nekikeseredve s bajszát harapdálva.
És húsz emberével úgy megnyomta a sűrű sokaságot, hogy mindenki hanyatt-homlok menekült. Csak egy ember maradt a helyén, karabéllyal a kezében.
– Ej – mondta az az ember –, hát te vagy az, aki már egyszer meg akartad ölni őt! No, várj csak!
És karabélyát D'Artagnanra szegezte, ki mint a fergeteg vágtatott feléje.
D'Artagnan lova nyakára hajolt, a fiatalember tüzelt; a golyó elvitte a tollat a kalapjáról.
A megvadult ló elsodorta a meggondolatlant, ki egymagában akart gátat vetni a száguldó fergetegnek, s odavágta a ház falához.
D'Artagnan hirtelen megállította lovát, s mialatt testőrei tovább rohamoztak, felemelt karddal közeledett az elzuhanthoz.
– Jaj, uram – kiáltotta Raoul, mert a fiatalembert látta már a Cocatrix utcában –, jaj, uram, ne bántsa, hisz a fia neki!
D'Artagnan leeresztette sújtani kész kardját.
– Vagy úgy, a fia! – mondta. – Az más dolog.
– Uram, megadom magam – mondta Louvières, s a testőrtiszt felé nyújtotta kilőtt karabélyát.
– Szó sincs róla, az áldóját, dehogyis adja meg magát! Ellenkezőleg, illanjon el, de sebtén! Ha elfogom, felakasztják!
A fiatalember nem mondatta kétszer, átbújt a ló nyaka alatt, s eltűnt a Guénégaud utca szegletén.
– Biz' isten, a legjobbkor fogta le a kezem – mondta Raoulnak D'Artagnan –, halálfia lett volna szegény, s aztán, megtudván, kicsoda, bánhattam volna, hogy megöltem!
– Jaj, uram – felelte Raoul –, engedje meg, hogy miután köszönetet mondok e szegény fiúért, a magam nevében is hálálkodjam: uram, már-már én is halálfia voltam, mikor megérkezett!
– Csak hagyja, hagyja, fiatal barátom, s ne fárassza magát a beszéddel.
S nyeregkápájából egy fiaskó spanyol bort vett elő.
– Kortyintson belőle vagy kettőt – mondta. Raoul ivott, s elölről akarta kezdeni a hálálkodást.
– Kedvesem – mondta D'Artagnan –, erről majd később beszélünk.
Aztán látván, hogy a testőrök a területet az Új Hídtól a SaintMichel rakpartig megtisztogatták, s már visszafelé jönnek, felemelt karddal intett, hogy gyorsítsák meg lépteik.
A testőrök ügetésben közeledtek; ugyanekkor a túlsó rakpartról megérkezett az a tíz ember is, kiket D'Artagnan kíséretül Comminges mellé adott.
– Hahó! – kiáltotta feléjük D'Artagnan – nem történt semmi különös?
– Csak annyi, uram – mondta az őrmester –, hogy a hintájuk másodszor is összetört; valóságos átok!
D'Artagnan vállat vont.
– Ügyetlenek – mondta. – Ha az ember kiválaszt egy hintót, legyen az jó erős; s annak a hintónak, melyben egy Brousselt visznek börtönbe, tízezer embert is el kell bírnia!
– Parancsol-e valamit, hadnagy uram?
– Vezesse a szakaszt a laktanyába.
– Hát a hadnagy úr egyedül tér vissza?
– Úgy biz' én. Vagy tán azt gondolja, kíséretre volna szükségem?
– Csakhogy...
– Induljanak már.
A testőrök elmentek, s D'Artagnan kettesben maradt Raoullal.
– Most pedig: esett-e valami baja? – kérdezte.
– Igen, uram, olyan nehéz s úgy ég a fejem!
– Mi történt hát a fejével? – kérdezte D'Artagnan, s levette Raoul kalapját. – Ejnye, micsoda daganat!
– Bizony, bizony! Azt hiszem, egy virágcserép talált fejen!
– A csürhe! – mondta D'Artagnan. – De látom, sarkantyúja van; tehát lovon érkezett?
– Azon; de leszálltam, hogy megvédjem Comminges urat, s lovamat elkapták. De ahol ni!
Csakugyan, ebben a pillanatban éppen a Raoul lova közeledett feléjük galoppban, a hátán Friquet, ki a szélrózsa minden irányába kiabálta:
– Broussel! Broussel!
– Hohó, állj meg, hékám! – kiáltotta neki D'Artagnan – s hozd ide azt a lovat!
Friquet jól hallotta; de úgy tett, mintha nem hallaná, s igyekezett továbbállni.
D'Artagnan egy pillanatig azon volt, hogy utánavesse magát, de Raoult nem akarta magára hagyni; beérte azzal, hogy elővette s felhúzta egyik pisztolyát.
Friquet-nek éles szeme és finom hallása volt, meglátta D'Artagnan mozdulatát, hallotta a ravasz kattanását; lovát hirtelen megállította.
– Jaj, kegyelmed az, tiszt uram – csodálkozott fennhangon, miközben közeledett –, istenuccse örülök a találkozásnak!
D'Artagnan, Friquet-t alaposabban szemügyre véve, felismerte benne a Calandre utcai kocsma csaposfiúját.
– No lám, te vagy az, hékás! – mondta. – Jöszte csak ide!
– Én vagyok, tiszt uram – mondta Friquet hízelgő hangján.
– Mi az, hát foglalkozást változtattál? Nem vagy már ministráns gyerek? Sem csaposfiú? Hát lótolvaj lettél?
– Jaj, tiszt uram, hogy mondhat ilyet? Éppen a ló gazdáját keresem, azt a szép lovagot, ki oly bátor volt, mint valami Cézár – s úgy tett, mintha Raoult csak most látná meg. – Ó, de hiszen, ha nem tévedek – folytatta –, itt van! Uram, remélem, nem feledkezik meg énr ólam!
Raoul a zsebébe nyúlt.
– Mit akar? – kérdezte D'Artagnan.
– Tíz frankot adok e szegény fiúnak – felelte Raoul, s kivett egy aranyat az erszényéből.
– Inkább tíz rúgást a hátuljába! – mondta D'Artagnan. – Kotródj, csibész! S ne felejtsd el, hogy tudom a címedet.
Friquet, ki nem is remélte, hogy ily olcsón ússza meg, egyetlen ugrással a Dauphine utcában termett s eltűnt. Raoul felült a lovára, s lépésben indultak tovább a Tiquetonne utcába, miközben D'Artagnan úgy vigyázott az ifjúra, mintha a saját fia volna.
Végig, egész útvonalukon, nem egy gyanús suttogást s távoli fenyegetést hallottak, azonban e rendkívül harcias megjelenésű tiszt s e hatalmas kard láttán, mely derékszíjon lógott a keze ügyében, végül is mindig kitértek előlük, és egyetlen komoly támadás sem esett a két lovag ellen.
Baleset nélkül értek hát a Gödölye fogadóba. A szép Madeleine jelentette D'Artagnannak, hogy Planchet visszaérkezett, s magával hozta Mousquetont, ki is hősiesen tűrte a golyóbis kivételét, s oly jól érezte magát, ahogyan állapota csak megengedte.
D'Artagnan ekkor megparancsolta, hogy hívassák Planchet-t; de akárhogy is hívogatták, Planchet nem jelentkezett: elillant.
– Akkor hát, bort ide! – mondta D'Artagnan.
Mikor aztán a bor megérkezett, s Raoullal magára maradt, D'Artagnan így szólt:
– Gondolom, elégedett magával, nemde? – s a fiú szemébe nézett.
– Hogyne – felelte Raoul –, úgy érzem, teljesítettem kötelességemet. Avagy nem a királyt védelmeztem?
– És ki mondta, hogy védelmezze a királyt?
– Hát La Fère gróf maga!
– Az ám, a királyt! Ma azonban nem a királyt védelmezte, hanem Mazarint, ami nem ugyanaz a dolog!
– De uram...
– Szörnyűséget mívelt, fiatalember, olyasmibe ártotta bele magát, amihez semmi köze sincs.
– De hiszen maga is, uram...
– Ó, az más dolog: nekem engedelmeskednem kell kapitányom parancsának. A maga kapitánya ellenben a Hercegúr. Jól értse meg, ő és senki más: Ki látott már ilyen rakoncátlan, hebehurgya alakot! Felcsap Mazarin-pártinak, és segédkezik Broussel elfogatásában! Egy szót se erről, vagy legalábbis La Fère grófnak ne, mert nagyon dühös lesz.
– Azt hiszi, La Fère gróf megharagudnék reám?
– Hogy hiszem-e? Meggyőződésem! Másképp csak hálálkodnám, hiszen végül is nekünk dolgozott. De így megdorgálom, őhelyette; ez szelídebb Vihar, elhiheti. Azonkívül – toldta meg D'Artagnan a leckét –, azzal a hatalommal élek, kedves gyermekem, mellyel maga a gyámja ruházott fel!
– Nem értem, mire céloz, uram! – mondta Raoul. D.'Artagnan felkelt, odament az íróasztalához, elővett egy levelet, Raoul kezébe nyomta.
Raoul tekintete, alighogy a sorokon végigfutott, elfátyolosodott.
– Jaj, uram! – mondta, és szép, könnybe lábadt szemét D'Artagnanra emelte. – A gróf úr hát'tőlem búcsúvétlen távozott Párizsból?
– Négy napja ment el – mondta D'Artagnan.
– De a levele azt sejteti, hogy halálos veszedelembe rohan!
– Az ám, ő s a halálos veszedelem! Legyen nyugodt: diplomáciai úton van, s hamarosan visszatér; remélem, nincs magában semmi viszolygás, hogy átmeneti gyámjául fogadjon el addig is?
– Nincs, hogy is volna, D'Artagnan úr – mondta Raoul –, kegyelmed oly derék férfiú, s La Fère gróf is annyira szereti!
– Akkor hát szeressen maga is! Egyáltalán nem fogom gyötörni, de azzal a feltétellel, hogy frondőr lesz, ifjú barátom, méghozzá nagyon is!
– De azért Chevreuse-nét ezentúl is meg-meglátogathatom?
– Meghiszem azt, mordizomadta! S a koadjutor urat is, meg Longueville-né asszonyt; s ha a jámbor Broussel is ott volna, akinek oly hebehurgya módon segítette elő elhurcolását: azt tanácsolnám, gyorsan kérjen bocsánatot Broussel úrtól, és csókolja meg az arcát jóbbról-balról!
– Rendben van, uram, engedelmeskedni fogok, ámbátor nem értem ezt az egészet.
– Nem is fontos, hogy értse. De oda nézzen – folytatta D'Artagnan a nyíló ajtó felé fordultában –, Du Vallon úr milyen megtépázott ruhában jön haza!
– Az ám – mondta Porthos, verejtéktől, portól szennyesen –, de cserébe nem is egy bőrt tépáztam meg! Ezek a toprongyosok nem el akarták venni a kardomat?! Rosseb beléjük! Micsoda népbolondulás! – folytatta az óriás, nyugodt hangján – de legalább húszat leütöttem Balisardám markolatával! Egy gyűszűnyi bort, D'Artagnan!
– Ó, a maga véleményét kérem – mondta a gascogne-i, s színültig töltötte Porthos poharát –, ha megitta, mondja meg a véleményét.
Porthos egy hajtásra kiitta poharát; majd, miután az asztalra tette, s leszopta a bajuszát, megkérdezte:
– Miről?
– Arról, hogy Bragelonne úr, ihol, minden erejével segítette Broussel elfogatását, s alig tudtam megakadályozni, hogy Comminges-t védelmezze!
– Rosseb! – mondta Porthos. – S a gyámja mit mondana, ha megtudná?
– No látja – csapott le D'Artagnan –, frondőrködjék, barátom, frondőrködjék, s ne felejtse el, hogy a gróf urat mindenben helyettesítem!
És erszényét megcsörgette. Aztán a cimborájához fordult:
– Jön, Porthos? – kérdezte.
– Hová? – kérdezte Porthos, s másodszor már ő töltötte meg a poharat.
– Tisztelkedni a bíborosnál.
Porthos ugyanolyan nyugalommal hajtotta fel a második pohár bort is, mint az elsőt, fejébe csapta kalapját, melyet egy székre tett volt, s indult D'Artagnan után.
Raoul pedig, a hallottaktól hüledezve ott maradt, mert D'Artagnan megtiltotta, hogy a szobából kilépjen, amíg le nem csendesül az egész felbolydulás.

Második kötet

47
A Saint-Eustache templom koldusa

D'Artagnan jól kifundálta, mit cselekszik, amikor nem ment el tüstént a Palais-Royalba; időt adott Comminges-nak, hogy előtte érjen oda, s következésképp tájékoztassa a bíborost a kiváló szolgálatról, melyet ő maga és barátja tett ma délelőtt a királyné pártjának.
Mazarin nyájasan is fogadta mindkettőjüket, elhalmozta őket dicséreteivel, s közölte velük, hogy egyikük is, másikuk is jócskán megtette a fele utat kívánsága teljesüléséhez: vagyis D'Artagnan a kapitánysághoz, Porthos pedig a bárósághoz.
D'Artagnan persze jobban örült volna pénznek, mert tudta, Mazarin könnyen ígér, de nehezen teljesíti szavát: a bíboros ígéretét tehát sovány pecsenyének tartotta, de azért Porthos előtt nagyon elégedettnek mutatta magát, mert nem akarta kedvét szegni.
Mialatt a két jó barát a bíborosnál tartózkodott, a királyné hívatta őket. A bíboros úgy vélte, védelmezői buzgalmának megkettőzésére jó módszer, ha kieszközli számukra a felséges asszony személyes köszönetét; intett nekik, hogy kövessék. D'Artagnan és Porthos rámutatott poros és teljesen rongyos ruhájára, de a bíboros csak megrázta a fejét.
– Ez a ruha – mondta – többet ér, mint a legtöbb udvaroncé, kiket majd a királyné körül látnak, mert ez harci ruha!
D'Artagnan és Porthos engedelmeskedett.
Ausztriai Anna udvara népes volt és vidáman zsibongó, mert mindent egybevéve a Spanyolország felett aratott győzelem után a nép felett arattak győzelmet. Brousselt ellenállás nélkül vitték ki Párizsból, s e pillanatban már a saint-germaini börtönben lehetett, Blancmesnil pedig, kit vele egyidőben fogtak el, de elfogatása zajtalanul és könnyűszerrel ment végbe, a vincennes-i vár foglya volt.
Comminges a királyné mellett állt, aki küldetésének részletei felől kérdezgette; mindenki az ő előadását figyelte, mikor az ajtóban, a belépő bíboros mögött, észrevette D'Artagnant és Porthost.
– Nos, asszonyom – mondta D'Artagnan elé sietve –, ihol egy ember, aki mindezt sokkalta jobban el tudja mondani, mert ő az én megmentőm! Nélküle talán most fognának ki a saint-cloud-i hálók; hisz nem kevesebbről volt szó, mint hogy a folyóba vessenek. Beszéljen, D'Artagnan, beszéljen!
Amióta testőrhadnagy volt, D'Artagnan százszor is volt már a királyasszonnyal egy helyiségben, de az még sohasem szólott hozzá.
– Nos hát, uram, ilyen nagy szolgálatot tett nekem, mégis hallgat? – fordult hozzá most Ausztriai Anna.
– Felséges asszony – felelte D'Artagnan –, nincs mit mondanom, ha csak azt nem, hogy életem a felséged szolgálatában, s nem is leszek boldog addig a napig, amíg felségedért fel nem áldozhatom.
– Tudom, uram – mondta a királyné –, már jó ideje tudom. Épp ezért boldog vagyok, hogy nagyrabecsülésemnek és hálámnak nyilvános jelét adhatom.
– Engedje meg, asszonyom – mondta D'Artagnan –, hogy egy részét a barátomra hárítsam, ki, akárcsak jómagam, a Tréville századából való régi testőr (e szavakat jól megnyomta), és csodákat mívelt – tette még hozzá.
– E hős neve? – kérdezte a királyné.
– A testőröknél – mondta D'Artagnan – Porthosnak hívták (a királyné összerezzent), de valódi neve Du Vallon lovag.
– De Bracieux de Pierrefonds – toldta meg Porthos.
– Túl sok név ez nekem, semhogy mindegyiket megjegyezhetném, csak az elsőt akarom emlékezetembe vésni – mondta bájosan a királyné.
Porthos meghajolt, D'Artagnan kettőt lépett hátra.
E pillanatban jelentették a koadjutor érkezését.
A királyi gyülekezetben a meglepetés kiáltása morajlott fel. Ámbár a koadjutor még a reggel igét hirdetett, úgy tudták róla, hogy erősen a Fronde felé hajlik; és Mazarin, amikor Párizs érsekét arra kérte, hogy unokaöccsével hirdettessen igét, nyilván olasz módra olyan nehéz helyzet elé akarta állítani, mely örömet szerzett neki. A koadjutor valóban a Notre-Dame-ból kilépve értesült az eseményről. Ámbár a fő-fő frondőrökkel már majdnem megállapodott, annyira mégsem, hogy ne vonulhatott volna vissza, ha az udvar felajánlja a kívánt előnyöket, melyek felé a koadjutorság csak a kezdet kezdete volt. Retz érseke akart lenni, nagybátyja helyén, és bíboros, mint Mazarin. Nos, a nép pártja bajosan halmozhatta el e merőben királyi kegyekkel. Elment tehát a palotába, hogy hajbókoljon a királynőnek a lensi csata sikere felett, eleve eltökélvén, hogy aszerint cselekszik majd az udvarért, vagy az udvar ellen, ahogy tisztelgését jól vagy rosszul fogadják.
A koadjutort tehát bejelentették; belépett, s ahogy megjelent, az egész győzelmi mámoros udvar kétszeres érdeklődéssel várta megszólalását.
A koadjutornak egymagában több esze volt, mint mindazoknak együttvéve, kik itt azért gyűltek össze, hogy őt kigúnyolják. Beszéde ehhez képest oly ügyes volt, hogy a jelenlevők, bármennyire is szerettek volna nevetni rajta, nem találtak benne gáncsolnivalót. Azzal végezte, hogy szerény képességeit őfelsége szolgálatába ajánlja.
A királyné úgy viselkedett, mintha elejétől végig módfelett élvezné a koadjutor beszédét; de hogy a beszéd ezzel a mondattal ért véget, mely egyedül adott alkalmat csúfondáros megjegyzésekre, Anna megfordult, s kegyeltjeire vetett egyetlen pillantással jelezte, hogy a koadjutort kiszolgáltatja nekik. Az udvar tréfacsinálói belevetették magukat a játékba. Nogent-Bautru, az udvari bolond(87) harsányan kiáltotta, hogy a királyné végtelenül boldog, hogy ilyen pillanatban számíthat az egyház segítségére.
Mindenki hahotában tört ki.
Villeroi gróf(88) azt mondta, nem is tudja, hogyan félhettek egy percig is, amikor az udvar védelmében, a parlament és Párizs polgáraival szemben, bízhattak a koadjutor úr segítségében, aki egyetlen intésével talpra állíthatja a papok, a svájci testőrök s a sekrestyések hadseregét.
De la Meilleraye tábornagy hozzátette, hogy adott esetben, ha összecsapásra kerül a sor, és a koadjutor úr lövetni fog, csupán az lesz egy kissé kellemetlen, hogy őkegyelmességét nem lehet majd piros kalpagjáról felismerni a tolongásban, ahogyan IV. Henriket lehetett fehér tolláról az ivryi csatában.
Gondy e viharban, melyet gúnyolói számára halálossá tehetett volna, nyugodt és komor maradt. A királyné megkérdezte ekkor, van-e valami hozzáfűznivalója a hozzá intézett szép beszédhez.
– Igen, felség – mondta a koadjutor –, arra kérem felségedet, kétszer is gondolja meg, mielőtt polgárháborút robbant ki az országban.(89)
A királyné hátat fordított neki, s a kacagás újra felmorajlott.
A koadjutor köszönt, s a bíborosra, aki szemmel kísérte, olyan pillantást vetve ment ki a palotából, amilyent halálos ellenfelek közt lehet felfedezni. E pillantás olyan szúrós volt, hogy Mazarin szívéig hatolt, és a bíboros, felfogván, hogy ez hadüzenet, megragadta D'Artagnan karját, s így szólt hozzá:
– Alkalomadtán ezt az embert, aki most kiment, ugye megismerné?
– Meg én, eminenciás uram – mondta D'Artagnan. És máris Porthoshoz fordult.
– Teringettét! – mondta. – Romlik a helyzet; nem szeretem a harcot egyházi férfiak között.
Gondy áldást osztogatva vonult kifelé, kaján örömét lelvén abban, hogy lába elé rogyassza ellenségeinek még szolgáit is.
– Megállj – mormogta, átlépvén a palota küszöbét -. hálátlan udvar, álnok udvar, aljas udvar! Majd holnap megtanítlak én kacagni, csakhogy egészen más hangon.
De mialatt szertelen örvendezést csaptak a királyi palotában, hogy túllicitálják a királyné jókedvét, a józan Mazarin, aki egyébként is úgy tartotta, hogy jobb félni, mint megijedni, nem tékozolta idejét hívságos és kockázatos bohóságokra, hanem rögtön a koadjutor után távozott. Biztonságba helyezte számadásait, összeszedte aranyát, és megbízható munkásokkal titkos rejtekhelyeket csináltatott a falakba.
A koadjutor hazaérve megtudta, hogy egy fiatalember érkezett kevéssel a távozása után, és várja: nevét tudakolta, s hallván, hogy Louvières-nek hívják, megremegett örömében.
Máris rohant a dolgozószobájába: valóban, Broussel fia, még azon dühösen és véresen a király embereivel való hadakozástól, volt ott. Az érsekségre jövet minden elővigyázatossága abban állt. hogy szakállas puskáját letette egy barátjánál.
A koadjutor odament hozzá, és kezét nyújtotta. A fiatalember úgy nézett rá, mintha olvasni akart volna a szívében.
– Kedves Louvières uram – mondta a koadjutor –, higgye el. őszinte részvéttel osztozom a magát ért szerencsétlenségben.
– Igaz volna ez, és komolyan beszél? – kérdezte Louvières.
– Szívem mélyéből – mondta Gondy.
– Ebben az esetben, kegyelmes uram, a szavak ideje elmúlt, s eljött a tettek ideje. Ha kegyelmességed is akarja, apám három napon belül kint van a börtönből, s kegyelmességed fél év múlva kardinális.
A koadjutor összerezzent.
– Ej, beszéljünk őszintén – mondta Louvières –, s játsszunk nyílt kártyákkal! Az ember nem szór el harmincezer aranyat alamizsnára, ahogy kegyelmed hat hónap óta, tiszta keresztényi könyörületességből; túl szép volna ez. Kegyelmes uram célratörő, ez egészen világos: zseniális ember, aki jól érzi, mit ér. Én magam gyűlölöm az udvart, s e pillanatban egyéb vágyam sincs, csak a bosszú. Adja nekünk a papságot és a népet, mely fölött rendelkezik; én cserében a polgárságot és a parlamentet adom; e négy elemmel Párizs egy hét alatt a mienk, s higgye el, koadjutor úr, az udvar félelmében megadja majd, amit jószántából soha nem adna. Ezúttal a koadjutor nézett Louvieres-re veséző szemmel.
– De tudja-e, Louvières uram, hogy egyszerűen polgárháború, amit itt javasol?
– Kegyelmességed épp elég régóta készítgeti elő, hogy most örömmel üdvözölje.
– Akárhogy is – mondta a koadjutor –, megérti, hogy az ügy meggondolást kíván.
– És hány órát kér a meggondolásra?
– Tizenkettőt, uram. Sok ez?
– Most dél van; éjfélkor itt leszek.
– Ha még nem lennék itthon, várjon meg.
– Rendben van. Éjfélkor, uram.
Gondy, egyedül maradva, magához hívatott minden papot, akivel csak kapcsolatban volt. Két óra se telt bele, s harminckét plébánost gyűjtött össze, Párizs legnépesebb, tehát legnyugtalanabb egyházközségeinek papjait.
Gondy elmesélte nekik a Palais-Royalban ért megszégyenítését, s előadta Bautru és Villeroi gróf és de la Meilleraye marsall gúnyolódásait. A papok megkérdezték tőle, már most mi a teendő.
– Egészen egyszerű – mondta a koadjutor –; maguk kormányozzák a lelkiismeretet, nos hát rombolják le a királyfélés és királytisztelet nyomorult előítéletét: magyarázzák meg híveiknek, hogy a királyné zsarnok, s ezt addig s oly hangosan hajtogassák, míg mindenki meg nem tudja, hogy Franciaország romlásának Mazarin, az ő szeretője és megrontója az oka; már ma fogjanak a munkához, most mindjárt, s három nap múlva várom magukat az eredménnyel. Egyébiránt ha volna tisztelendőségtek közül valamelyiknek jó tanácsa számomra, maradjon itt, örömest meghallgatom.
Három plébános maradt: a Saint-Merri, a Saint-Sulpice és a Saint-Eustache templomé. A többi elment.
– Azt hiszik, hogy a társaiknál is jobban segíthetnek nekem? – kérdezte Gondy.
– Reméljük – felelték a papok.
– Lássuk hát – fordult Saint-Merri plébánosához –, kezdje el.
– Kegyelmes uram, van az egyházközségemben egy ember, ki kegyelmességednek nagy hasznára lehet.
– Ki ez az ember?
– Egy kereskedő a Lombardok utcájából, kinek igen nagy a befolyása az egész városrész kiskereskedelmére.
– Hogy hívják?
– A neve Planchât; alig hat hete egymagában is valóságos zendülést csinált; azonban a zendülés következtében, lévén, hogy fel akarták akasztani, elillant.
– S kelméd előteremtheti?
– Remélem, mert nem hinném, hogy elfogták volna; s minthogy a felesége gyóntatója vagyok, ha az asszony tudja, hol van, én is tudni fogom.
– Jól van, plébános uram. Hajtsa fel nekem ezt az embert, s ha sikerült, hozza el hozzám.
– Hány órára parancsolja?
– Hatra, lesz szíves.
– Hatra a kegyelmes úrnál leszünk.
– Akkor hát menjen, plébános uram, s Isten vezérelje! A pap elment.
– Hát a plébános úr? – fordult most Gondy a Saint-Sulpice papjához.
– Én, kegyelmes uram – szólt a pap –, ismerek egy embert, aki nagy szolgálatot tett egy módfelett népszerű hercegnek, ebből kiváló lázadóvezér lehet, s kegyelmes uram rendelkezésére bocsáthatom.
– Hogy hívják ezt az embert?
– Rochefort grófnak.
– Magam is ismerem; sajnos, nincs Párizsban.
– Itt van a Casette utcában!
– Mióta?
– Már három napja.
– És miért nem jött el hozzám?
– Azt mondták neki... már megbocsásson, kegyelmes uram...
– Feltétlenül: csak mondja.
– Hogy kegyelmes uram javában traktál az udvarral.
Gondy az ajkát harapdálta.
– Félrevezették; hozza ide nyolc órára, plébános uram, s az Úr áldja meg, amiképpen én is megáldom!
A második plébános meghajolt és kiment.
– Kelméden a sor, uram – mondta a koadjutor az ott maradt harmadik paphoz fordulván. – Szintén olyfajta segítséggel szolgálhat nekem, mint az imént elment társai?
– Jobbal, kegyelmes uram.
– Teringettét! Vigyázzon, ezzel valami félelmes kötelezettséget vállal: az egyik egy kereskedőt, a másik egy grófot ajánlott fel; tisztelendőséged talán egy herceget ajánl fel nekem?
– Egy koldust ajánlok fel, kegyelmes uram.
– Vagy úgy! – mondta Gondy elgondolkozva. – Igaza van, plébános uram: olyasvalakit, aki ama szegények egész légióját fellázíthatja, kiktől csak úgy hemzsegnek Párizs útkeresztezései, s aki képes lesz elég hangosan ordíttatni velük, hogy egész Franciaország meghallja: Mazarin juttatta őket koldusbotra!
– Pontosan erre való az én emberem.
– Nagyszerű! És ki ez az ember?
– Egyszerű koldus, amint mondtam, szenteltvizet kínálgatva kér alamizsnát a Saint-Eustache templom lépesein, idestova hat esztendeje.
– És azt mondja, hogy befolyással bír a hasonszőrűekre?
– Kegyelmes uram tudja, hogy a koldusság szervezett testület, egyfajta szövetsége a nincsteleneknek a vagyonosok ellen, mely szövetségben mindenkinek megvan a szerepe, s egy főnöknek engedelmeskednek.
– Hogyne, hallottam már erről – válaszolta a koadjutor.
– Nos hát, ez az ember, akit én ajánlok fel, valósággal a céhatyamesterük.
– És mit tud még erről az emberről?
– Csak annyit, kegyelmes uram, hogy érzésem szerint valami lelkifurdalás gyötri.
– Miből következteti ezt?
– Minden hó huszonnyolcadikán misét mondat egy erőszakos halállal kimúlt személy lelkiüdviért; még a tegnap is mondtam egy ilyen misét.
– S a neve?
– Maillard; de nem hiszem, hogy az igazi neve volna.
– S azt hiszi, hogy ebben az órában a helyén találnók?
– Feltétlenül.
– Hadd lássuk hát azt a koldust, plébános uram, s ha olyan, amilyennek mondta, akkor igaza van, tisztelendőséged találta meg a legnagyobb kincset.
Ezzel Gondy lovagnak öltözött, piros tollas, széles karimájú nemezkalapot tett, hosszú kardot övezett fel, csizmájára sarkantyút csatolt, bő köpenybe burkolózott, s elindult a pap nyomában.
A koadjutor és társa, miközben átszelték az érseki palotát a Saint-Eustache templomtól elválasztó utcákat, gondosan figyelték a nép hangulatát. A nép izgatott volt, de mint valami megbolydult méhraj, s mintha nem tudta volna, hova csapjon le; nyilvánvaló volt, hogy ha nem kerül vezére ennek a népnek, minden csak zümmögés marad.
A Prouvaires utcába érve, a plébános a templomtérre mutatott.
– Tessék – mondta –, ahol ni, ott van a posztján!
Gondy a megjelölt irányba nézett, s észrevett egy kőpárkányhoz támasztott széken üldögélő koldust: előtte veder, kezében szenteltvízhintő.
– Valami kiváltság ez, hogy itt tartózkodik? – kérdezte Gondy.
– Nem, kegyelmes uram – mondta a plébános –, elődjétől szerezte meg a szenteltvízárusító helyet.
– Megszerezte?
– Úgy van, ezek a helyeket vásárolják: úgy tudom, ez itt száz aranyért vette meg az ő helyét.
– Vagyis gazdag az istenadta?
– Egy-egy ilyen fickó néha húsz, huszonöt, sőt harmincezer frankot is hagy maga után, vagy még többet is.
– Hm – dünnyögött Gondy mosolyogva –, nem hittem volna, hogy ilyen jól helyezem el alamizsnáimat.
Közben közeledtek a templomtérhez; mihelyt a plébános és a koadjutor lábát a templom első lépcsőjére tette, a koldus felkelt, s odanyújtotta a szenteltvíztartót.
Hatvanhat-hatvannyolc év körüli, alacsony, elég vaskos, szürke hajú, ragadozó szemű férfi volt. Alakjáról két ellentétes erő küzdelme rítt le, az akarat vagy a megbánás által megszelídített rossz természeté.
Megpillantván a plébános társaságában a lovagot, enyhén összerezzent, s döbbent tekintettel nézett reá.
A plébános és a koadjutor ujjával megérintette a szenteltvíztartót és keresztet vetett; a koadjutor egy pénzdarabot dobott a földön levő kalapba.
– Maillard – mondta a plébános –, azért jöttünk, ez az úr meg én, hogy egy kicsit beszélgessünk magával.
– Velem? – mondta a koldus. – Igazán nagy megtiszteltetés egy szegény szenteltvízosztogatónak.
A koldus hangjának volt valami gunyoros mellékzöngéje, melyet nem tudott teljesen elnyomni; a koadjutort meghökkentette.
– Úgy van – mondta a plébános, aki mintha megszokta volna ezt a hanghordozást –, úgy van, meg szeretnők tudni, mi a véleménye a mai eseményekről, s mit hallott, mit beszélnek azok, akik megfordulnak e templomban.
A koldus a fejét csóválta.
– Szomorú események ezek, plébános úr, s mint mindig, most is csak a szegény nép sínyli meg. Ami pedig a szóbeszédet illeti: mindenki elégedetlen, mindenki panaszkodik, de aki mindent mond, nem mond semmit.
– Hogy érti ezt, kedves barátom? – kérdezte a koadjutor.
– Azt mondom, hogy mindez a kiabálás, panasz és átok csak vir hart és villámokat szül; ennyi az egész, a mennykő azonban addig nem csap le, amíg nem lesz itt valami vezér, hogy dirigálja.
– Barátom – mondta Gondy –, úgy látom, maga ügyes ember; rátermettnek érzi-e magát, hogy egy kis polgárháborúba keveredjék abban az esetben, ha kirobbantjuk, s rendelkezésére bocsássa a vezérnek, ha találunk ilyet, személyes hatalmát és cimborái felett szerzett befolyását?
– Igenis, uram, feltéve, ha ezt a háborút az egyház is jóváhagyja, s következésképp képes engem kitűzött célomhoz segíteni, vagyis bűneim bocsánatához.
– Ezt a háborút nemcsak, hogy jóváhagyni, de irányítani is az egyház fogja. Ami pedig bűnei bocsánatát illeti: velünk van Párizs érseke, kire nagy hátaknál ruházott a római udvar, sőt a koadjutor is, ki teljes bűnbocsánattal rendelkezik: őhozzá majd beajánljuk.
– Gondoljon arra, Maillard – mondta a plébános –, hogy én ajánlottam ez úr figyelmébe, aki mindenható nagyúr, s némiképpen felelősséget vállaltam magáért.
– Tudom, plébános úr – mondta a koldus –, hogy mindig kitüntetően bánt velem; ami engem illet, én is kész vagyok a kedvében járni.
– S azt hiszi, valóban oly nagy a hatalma sorstársai felett, mint nekem az imént a plébános úr mondotta?
– Úgy vélem, bizonyos megbecsüléssel viseltetnek irántam mondta a koldus büszkén –, s nemcsak, hogy mindent megtesznek majd, amit parancsolok nekik, hanem követnének is, akárhova mennék.
– És kezeskedik-e nekem ötven elszánt emberről, tétlen és lelkes, jótorkú atyafiakról, akiknek ordítására: „Pusztulj, Mazarin!”, úgy omlanak le a Palais-Royal falai, miként hajdan a Jerikóé?
– Azt hiszem – válaszolt a koldus –, hogy sokkal nehezebb és fontosabb feladatokat is vállalhatok.
– Ejha! Akkor hát arra is vállalkoznék, hogy egy éjjel vagy egy tucat barikádot emel? – kérdezte Gondy.
– Még ötvenre is vállalkoznám, s arra is, hogy ha eljő a napja, megvédjem őket.
– Istenuccse – mondta Gondy –, magabiztossága tetszik nekem, s lévén, hogy a plébános úr jótáll...
– Jótállók érte – jelentette ki a plébános.
– Fogja, ebben az erszényben ötszáz arany van, tegyen meg minden intézkedést, s mondja meg, hol találkozhatunk ma este tíz órakor.
– Valami magas helyen kellene megesnie, ahonnan Párizs minden negyede láthatná a jelt.
– Akarja, hogy írjak egypár szót a Saint-Jacques-la-Boucherie vikáriusának? Majd felviszi az egyik toronyszobába – mondta a plébános.
– Nagyszerű – mondta a koldus.
– Nos hát, ma este tíz órára – köszönt el a koadjutor –, s ha elégedett leszek magával, másik erszény is üti a markát, újabb ötszáz arannyal!
A koldus szeme csak úgy ragyogott, de izgalmát elfojtotta.
– Ma este, uram – jelentette ki –, minden kész lesz.
És székét bevitte a templomba, a vedret s a szenteltvízhintőt a szék mellé rakta, ujját a szenteltvíz-medencébe mártotta, mintha a saját szenteltvizében nem volna bizodalma, s kiment a templomból.