„A kolostorába? Az ám, de melyik kolostorba? Csak Párizsban van kétszáz, s Franciaországban háromezer. És az is lehet, hogy kolostorba vonulván, harmadszor is nevet változtatott. Vájna tudós volnék a teológiában, s emlékezném a tételekre, melyek fölött Crévecoeurben a montdidier-i plébánossal meg a jezsuita rendfőnökkel vitatkozott, megállapíthatnám, miféle doktrínáért lelkesedik, s melyik szentnek ajánlotta fel magát. Csakugyan, ha felkeresném a bíborost, s menlevelet kérnék minden kolostorba, még az apácazárdákba is?! Nem rossz ötlet, s talán megtalálnám valamelyikben, mint Akhilleuszt a...(25) Igen, de ezzel már a kezdet kezdetén elárulnám tehetetlenségemet, s egy csapásra elveszett emberré válnék a bíboros szemében. Á hatalmasok csak akkor hálásak, ha az ember lehetetlenséget művel értük. »Ha lehetséges lett volna, magam is megtettem volna« – mondják nekünk. És igazuk van. De várjunk csak, gondolkozzunk egy kicsit. Hisz ő is írt volt egy levelet, a kedves jó barát, abból az alkalomból, hogy valami kis szívességre kérjen, melyet meg is tettem neki. Igen, így van! De hová tehettem most már ezt a levelet?”
Egy pillanatig törte a fejét, aztán a fogas felé indult, melyen régi ruhadarabjai lógtak; keresni kezdte az 1648-beli ujjasát, s minthogy rendes fiú volt a mi D'Artagnanunk, szegre akasztva meg is találta. Kotorászott, kotorászott a zsebében, s előhúzott egy papírdarabot: éppen az Aramis levele volt.

D'Artagnan úr – írta –, talán tudja, hogy összekülönböztem egy nemessel, s az találkozót adott nekem ma estére, a PlaceRoyale-on; minthogy az Egyházhoz tartozom, s az ügy árthatna nekem, ha nem olyan megbízható barátommal közölném, mint maga, ez úton kérem meg, legyen a segédem.
Az Üj-Szent-Katalin utcáról jöjjön, jobbra a második oszlop mellett találja ellenfelét. Én a magaméval a harmadik alatt leszek.

Készséges híve
Aramis.

Ennek a levélnek még utóirata sem volt. D'Artagnan megpróbálta felidézni emlékeit: a találkozóra elment, találkozott jelzett ellenfelével, kinek még a nevét se tudta, csinos szúrást ejtett a karján, aztán indult Aramishoz, ki éppen elébe sietett, mivel szintén végzett már az ő ellenfelével.
– Végeztünk – mondta Aramis. – Azt hiszem, megöltem a pimaszt. Persze, kedves barátom, ha szüksége lesz rám, tudja, hogy készséges híve vagyok.
Erre kezet nyújtott neki, s eltűnt az árkádok alatt.
Tehát nem derítette ki, hol volt Aramis, hol Athos és Porthos, s érezte, a dolog kezd kínossá válni, midőn a másik szobája ablaka hirtelen betört. Rögtön az erszényére gondolt, ott az asztalkában, s rohant a másik szobába. Nem tévedett. Amikor betoppant, egy ember lépett be az ablakon.
– Megállj, nyomorult! – kiáltott fel, a fickót rablónak tartván, s kardot ragadván.
– Uram – könyörgött az ember –, az égre kérem, tegye vissza kardját hüvelyébe, s ne öljön meg, míg meg nem hallgat! Nem vagyok tolvaj, egyáltalán nem! Becsületes, jómódú polgár vagyok, utcai-portálos boltom van! A nevem... De ni! Ha nem tévedek, D'Artagnan úr!
– Te pedig Planchet! – kiáltott fel a hadnagy.
– Szolgálatára, uram – mondta Planchet, túláradó boldogsággal –, ha ugyan még erőmből futja.
– Remélem – mondta D'Artagnan –, de mi a csudát mászkálsz te a háztetőkön reggel hét órakor, januárius havában?
– Uram – mondta Planchet –, meg kell tudnia... De nem, talán mégsem kell megtudnia.
– Ugyan mit, te? – kérdezte D'Artagnan. – Előbb azonban tégy egy kendőt az ablakra, s húzd le a függönyt.
Planchet engedelmeskedett, s mikor végzett, D'Artagnan tovább faggatta:
– Nos, mi baj?
– Mindenekelőtt, uram – mondta az óvatos Planchet –, milyen viszonyban van Rochefort úrral?
– A legjobban! Rochefort-ral...? Tehát tudod, hogy most ő az egyik legjobb barátom?!
– Úgy? Annál jobb!
– De mi köze Rochefort-nak ahhoz, hogy így állítsz be a szobámba?
– Jaj, éppen ez az, uram! Először is meg kell mondanom, hogy Rochefort úr...
Planchet habozott.
– Az áldóját! – kiáltotta D'Artagnan. – Magam is jól tudom, a Bastille-ban van.
– Azaz hogy csak volt – helyesbítette Planchet.
– Hogyhogy csak volt? – csodálkozott D'Artagnan. – Talán szerencséje volt megszökni?
– Jaj, uram – csodálkozott most Planchet –, ha ezt szerencsének nevezi, akkor minden rendben! Hadd mondjam el hát, hogy tudtommal tegnap elmentek a Bastille-ba Rochefort úrért.
– Az áldóját, ezt aztán tudom, hiszen én magam mentem érte!
– De vissza már nem D'Artagnan úr vitte az ő nagy szerencséjére; mert ha magát ott láttam volna a kíséretben, elhiheti, uram, még mindig túlságosan respektálom, semhogy...
– Fejezd be már, barom! Halljam hát, mi történt?
– Nos, az történt, hogy a Ferronnerie utca közepén, amint Rochefort úr hintája egy csoporton hajtott át s a kíséret ember –,i bántalmazták a népet, nagy ribillió támadt; a fogoly úgy gondolta, itt az alkalom, megmondta a nevét, és segítségért kiáltott. Ott voltam, meghallottam a Rochefort nevet; eszembe jutott, hogy ő csinált belőlem őrmestert a piemonti ezredben; elkiáltottam magam, hogy a fogoly Beaufort herceg barátja. Több se kellett nekik! A lovakat megállították, a kíséretet fellökdösték, én közben kinyitottam a hintóajtót, Rochefort úr kiugrott, s eltűnt a sokaságban. Szerencsétlenségre egy őrjárat épp akkor ért oda, összefogott a kísérettel, s nekünk estek. A Tiquetonne utca felé vonultam vissza, a sarkamban voltak, bemenekültem ide a szomszéd házba; a házat körülzárták, átkutatták, de hiába; az ötödik emeleten egy megértő emberre akadtam, elbújtatott két matrac közé. Majdnem hajnalig a rejtekhelyen maradtam, majd attól tartva, hogy este elölről kezdik a hajszát, kimerészkedtem a háztetőkre, hogy előbb be-, majd kijárást találjak valamelyik házban, melyet nem őriznek. Ez a történetem, uram, s becsületemre, kétségbeesném, ha bosszúságára szolgálna!
– Éppen nem, ellenkezőleg – mondta D'Artagnan –, biz' isten, nagyon örülök, hogy Rochefort szabad; de tudod-e, hogy ha a király emberei elcsípnek, könyörtelenül felakasztanak?
– Az áldóját, hogy tudom-e? Éppen emiatt fáj a fejem, s most már tudja, mért örülök, hogy találkoztunk; mert ha el akarna rejteni: úgy elrejthet, hogy senki jobban!
– Hogyne – felelte D'Artagnan –, magam is ezt szeretném, noha se többet, se kevesebbet nem kockáztatok, mint a rangomat, ha kitudódik, hogy menedéket adtam egy lázadónak.
– Ó, uram! Ugye tudja, hogy én az életemet kockáztatnám magáért!
– Azt is hozzátehetnéd, hogy egyszer már kockáztattad is, Planchet. Én csak olyasmit felejtek el, amit el kell felejtenem, márpedig erre szeretek emlékezni. Ülj hát le szépen, egyél nyugodtan, mert úgy veszem észre, félreérthetetlen pillantásokat vetsz vacsorám maradványaira.
– Igen, uram, mert a szomszéd éléstára tartalmas dolgokban igen-igen szűkölködött, s tegnap dél óta egy darab kenyéren meg egy kis lekváron kívül semmit sem ettem. Az édességet nem vetem meg ugyan a maga helyén és idejében, ezt a vacsorát azonban egy kissé túl könnyűnek találtam.
– Szegény fiú! – mondta D'Artagnan. – Csak rajta, gyújts erőt!
– Ó, uram! Maga kétszer menti meg az életemet – mondta Planchet.
És asztalhoz ült, s elkezdett zabálni, akárcsak a Sírásók utcájabéli szép napokban.
D'Artagnan tovább rótta fel s alá a szobát; azon törte a fejét, hogyan vehetné hasznát Planchet-nak az adott helyzetben. Planchet ezalatt derekasan dolgozott, hogy pótolja a mulasztottakat.
Végül a jóllakott ember elégedett sóhajával jelezte, hogy az első, tartalmas bevezetés után rövid szünetet fog tartani.
– Mondd csak – kérdezte D'Artagnan, úgy gondolván, itt az ideje, hogy vallatásba kezdjen –, haladjunk sorrendben; tudod, hol van Athos?
– Nem én, uram – felelte Planchet.
– Átok! Tudod, hol van Porthos?
– Azt se jobban.
– Átok, átok! Hát Aramis?
– Nem én. -Átok, átok, átok!
– De viszont – mondta Planchet hamiskás vigyorral – tudom, hol van Bazin!
– Hogyan? Tudod, hol van Bazin?
– Tudom, uram. -Hát hol van?
– A Notre-Dame-ban.
– S mit csinál a Notre-Dame-ban?
– Egyházfi.
– Bazin egyházfi a Notre-Dame-ban? S ebben bizonyos vagy?
– Tökéletesen: láttam, s beszéltem is vele.
– Tudni fogja, hol a gazdája!
– Semmi kétség!
D'Artagnan gondolkozott, majd fogta kardját, köpenyét, s indulni készült.
– Uram – kérlelte Planchet siralmas képpel –, hát így hagy cserben engem? Gondolja meg, magában van minden reménységem!
– De hisz csak nem fognak az én szobámban keresni!
– És ha mégis keresnének – mondta az okos Planchet –, gondolja meg, hogy a háznép szemében, kik nem láttak bejönni, tolvaj leszek!
– Igaz – mondta D'Artagnan. – Mondd csak, nem beszélsz valami tájszólást?
– Nemcsak hogy valami táj szólást: egy valódi nyelvet beszélek, vagyis flamandul, uram!
– Hol az ördögben tanultad?
– Artois-ban, hol két évig táboroztunk. Hallgassa csak: Goeden morgen, myjnheer! Ik ben begeerig te weten de gezondheitsomstand.
– S ez mit jelent?
– Jó napot, uram! Sietek érdeklődni egészségi állapota felől.
– S ezt még nyelvnek hívja!... De bánom is én, ez is jól fog most.
Azzal az ajtóhoz ment, hívott egy inast, s üzent a szép Madeleinenek, hogy jöjjön fel.
– Mit mivel, uram? – kérdezte Planchet. – Csak nem bízza titkunkat asszonyszemélyre!
– Légy nyugodt, ez nem fogja kikotyogni!
E pillanatban betoppant a fogadósné. Abban a hitben, hogy egyedül találja, mosolygós arccal sietett D'Artagnan felé; de Planchet-t megpillantva rémülten hőkölt hátra.
– Drága asszonyom – mondta D'Artagnan –, hadd mutassam be bátyjaurát, most érkezett Flandriából, s néhány napra szolgálatomba fogadom.
– A bátyámat? – kérdezte egyre döbbentebben a fogadósné.
– Kívánjon hát adjonistent a húgának, master Peter.
– Welkom, zuster! – vágta ki Planchet.
– Goeden dag, broer!(26) – mondta rá az elképedt fogadósné.
– A helyzet a következő – mondta D'Artagnan. – Ez az úr a maga bátyja, s ha maga talán nem is ismerte, én ismertem. Amszterdamból jött; távollétem alatt felöltözteti; visszatértemkor, vagyis körülbelül egy óra múlva, bemutatja nekem, s én, a maga ajánlására, ámbár egy szót sem tud franciául, mert hát megtagadhatnék-e magának valamit, szolgálatomba fogadom. Érti?
– Inkább csak sejtem, mit kíván, s ennyi nekem elég – mondta Madeleine.
– Csodálatos asszony maga, drága Madeleine, s én mindent magára bízok!
Azzal Planchet-nak bátorító búcsút intve, elindult a NotreDame-ba.

8
Milyen hatást tehet a fél arany egy sekrestyésre, és milyent egy ministráns fiúra

D'Artagnan a Planchet-val való találkozástól boldogan vágott neki a Pont-Neufnek; mert ha látszatra ő tett is szolgálatot a derék fickónak, valójában az segített rajta. Mi sem lehetett kellemesebb neki jelen pillanatban, mint egy derék és értelmes inas. Igaz, hogy Planchet alkalmasint nem maradhat sokáig a szolgálatában; de ha újra elfoglalja polgári helyét a Lombardok utcájában, lekötelezettje marad D'Artagnannak, ki a lakásán rejtegetvén, úgyszólván az életét mentette meg, s D'Artagnan egyáltalán nem bánta, hogy kapcsolatban van a polgársággal akkor, mikor az háborút készít indítani az udvar ellen. Betekintés volt ez az ellenséges táborba, s egy olyan éles eszű ember számára, mint amilyen D'Artagnan volt, a legapróbb dolgok is nagy dolgokra vezethettek.
Ilyen hangulatban, eléggé hálásan a sorsnak s magamagának, ért D'Artagnan a Notre-Dame elé. Felment a lépcsőn, belépett a templomba, s az egyik kápolnában sepregető sekrestyéshez fordulva megkérdezte, ismeri-e Bazin urat.
– Bazin urat, az egyházfit?
– Őt magát.
– Ahol ni, a misénél segédkezik, a Szűz kápolnájában. D'Artagnan majd felugrott örömében, mert bármit mondott is neki Planchet, nem hitte, hogy Bazinra valaha is rátalál; de most, hogy úgyszólván kezében tartotta a fonál egyik végét, semmi kétsége sem volt afelől, hogy odaér a fonál másik végéhez.
Letérdelt a kápolnával szemben, hogy emberét szem elől ne tévessze. Szerencsére csendes mise volt, s rövidesen véget kellett érnie. D'Artagnan imádságait rég elfeledvén, és imádságoskönyvet most is elmulasztván kezébe venni, Bazin fürkészésére fordította az áhítat pillanatait.
Elmondható, hogy Bazin éppoly méltóságteljesen, mint boldogan viselte öltözetét. S ez érthető, hisz vágyainak alkalmasint csúcspontjára ért, s a kezében tartott ezüstveretű seprűnyelet legalább oly tisztelet-parancsolónak vélte, mint ama parancsnoki pálcát, melyet Condé herceg a fribourg-i csatában az ellenség vonalai közé dobott, ha igaz...(27) Testalkata az öltözetével teljesen párhuzamos változáson esett át: meggömbölyödött, úgyszólván elpapiasodott. Ami pedig ábrázatát illeti: a kiugró részek mintha végképp eltűntek volna róla. Az orra még megvolt, de pufók orcái jobbról s balról maguk felé lapították, álla beolvadt a tokájába, amit nem háj, hanem valami puffadtság növesztett meg olyan szépen, hogy a szeme is beragadt tőle; homlokát pedig majdnem a szemöldökéig borította szögletesen és szentéletűen nyírott haja. De siessünk megjegyezni, hogy Bazin homloka soha, még a legfedetlenebb korszakában sem volt másfél hüvelyknél magasabb.
A pap a misét D'Artagnan vizsgálódásával egyidőben fejezte be; s az elbocsátó szavak után, D'Artagnan legnagyobb csodálatára, áldását adta a letérdeplő hívekre. Csodálkozása azonban eloszlott, mikor a miséző papban ráismert magára a koadjutorra, vagyis a hírhedt Jean-François de Gondyra(28), ki a rá váró szerepet megérezvén, ez időben kezdte magát, alamizsnák révén, népszerűvé tenni. E népszerűség fokozása végett mondott időnként egy-egy reggeli misét, melyet csak a szegényebb nép szokott meghallgatni.
D'Artagnan letérdelt, akárcsak a többi, ő is megkapta az áldást, s keresztet vetett; de abban a minutában, mikor Bazin, égre fordult szemmel s alázatosan utolsónak maradva, mellette haladt el, D'Artagnan köntöse aljánál fogva megrángatta. Bazin az égről a földre fordítá tekintetét, s úgy szökött egyet hátra, mintha kígyó csípte volna meg.
– D'Artagnan úr! – kiáltott fel. – Vadé retro, Saíanas!(29)
– No lám, kedves Bazin – mondta nevetve a testőr –, hát így fogadja régi barátját!
– Uram – felelte Bazin –, a keresztény embernek azok az igazi barátai, kik segítik őt az üdvözülésben, s nem akik attól eltérítik!
– Nem értem magát, Bazin – mondta D'Artagnan –, s nem látom, mivel volnék én akadálya üdvözülésének!!
– Elfelejti, uram – felelte Bazin –, hogy majdnem örökre lehetetlenné tette szegény gazdám üdvözülését, s nem magán múlt, hogy testőrnek maradván el nem kárhozott, holott hivatása lángolón vonzá az egyház felé.
– Kedves Bazin – folytatta D'Artagnan –, már e helyről is láthatja, ahol találkozunk: mindenben gyökeresen megváltoztam! A kor meghozza az ember eszét; s mivel bízvást hiszem, hogy gazdája legjobb úton halad az üdvözülés felé, azért jöttem, hogy megtudjam, hol tartózkodik, hadd segítse elő jó tanácsaival az én üdvözülésemet is.
– Inkább azért jött, hogy visszacsalja magával a világi életbe! Azonban szerencsére nem tudom, hol tartózkodik; szent helyen vagyunk, nem mernék hazudni.
– Hogyan? – kiáltott fel D'Artagnan keserűn csalódva. – Nem tudja, hol van Aramis?
– Először is – mondta Bazin – Aramis a kárhozatát jelentette, benne a Simára név foglaltatik, ez pedig egy démon neve; szerencsére örökre letette ezt a nevet!
– De hisz – mondta D'Artagnan, aki eltökélte, hogy a végsőkig türelmes lesz – nem is Aramist keresem én, hanem D'Herblay abbét. Ugye, kedves Bazin, megmondja, hol van?
– Nem hallotta, D'Artagnan úr, hogy nem tudom, merre van?
– Hogyne hallottam volna; erre azonban azt felelem, hogy ez lehetetlen!
– Márpedig ez az igazság, uram, a tiszta igazság, az Isten igazsága!
D'Artagnan belátta, hogy semmit se szedhet ki Bazinból; nyilvánvaló volt, hogy hazudik, de olyan buzgón és konokul hazudott, hogy sejthető volt: most már kitart mellette.
– Jól van, Bazin! – mondta D'Artagnan – mivelhogy nem tudja, hol lakik a gazdája, többet ne beszéljünk a dologról, váljunk el jó barátságban, ezt a fél aranyat pedig igya meg az egészségemre.
– Én nem iszom, uram – mondta Bazin, s a testőrtiszt kezét méltóságteljesen ellökte magától –, az ilyesmi világiaknak való.
– Megvesztegethetetlen! – dörmögte D'Artagnan. – Üldöz a balsors, semmi kétség.
S ahogy D'Artagnan gondolataiba merülve, szórakozottan elengedte Bazin köntösét, ez, élve szabadságával, hanyatt-homlok vonult vissza a sekrestyébe, de ott sem érezte magát biztonságban, amíg az ajtót magára nem zárta.
D'Artagnan csak állt, állt tűnődve, mozdulatlan, s szemét az ajtóra szegezve, mely közéje és Bazin közé válaszfalat emelt, mikor hirtelen könnyű ujjbegyek érintése súrolta vállát.
Hátrafordult, s már-már felkiáltott meglepetésében, midőn az, aki ujjbegyével megérintette, ujját most már az ajkára tette, hogy csendre intse.
– Maga itt, kedves Rochefort! – szólt halkan.
– Pszt! Tudta-e, hogy szabad vagyok?
– Méghozzá első kézből. -S kitől?
– Planchet-tól.
– Hogyhogy Planchet-tól?
– Bizony tőle! Hiszen ő szabadította ki!
– Planchet!... Csakugyan, mintha felismertem volna, íme, ez is bizonyíték rá, hogy a jótett sosem vesz kárba.
– És itt mit keres?
– Jöttem hálát adni Istennek, szerencsés megszabadulásomért mondta Rochefort.
– S azonkívül? Mert feltételezem, hogy nemcsak ezért jött.
– Meg azért, hogy átvegyem a koadjutor parancsait, s lássam, nem tudjuk-e egy kicsit megtáncoltatni Mazarint.
– Konok ember! A végén még újra bedugatja magát a Bastille-ba.
– Ó, ettől ne féltsen, ettől óvakodni fogok, kezeskedem! Oly pazar a friss levegő! El is megyek kószálni vidékre – folytatta Rochefort, s teleszívta tüdejét –, kiszellőztetem magam.
– Érdekes! – mondta D'Artagnan. – Magam is készülök.
– S ha szabad kérdeznem, hova megy?
– Megkeresni barátaimat.
– Miféle barátait?
– Azokat, akikről tegnap érdeklődött.
– Athost, Porthost és Aramist? Őket keresi?
– Őket.
– Becsületére?
– Mi ebben a meglepő?
– Semmi. Furcsa. És kinek a megbízásából keresi őket?
– Máris kitalálta.
– Bizony.
– Csak az a baj, hogy nem tudom, hol lehetnek.
– És semmi módja, hogy róluk hírt szerezzen? Várjon egy hetet, én majd szerzek!
– Egy hét: sok; három nap alatt meg kell találnom őket.
– Három nap: kevés – mondta Rochefort –, Franciaország pedig nagy!
– Nem számít; ismeri a szót: muszáj; ezzel a szóval sok mindent végre lehet hajtani.
– S mikor indul keresésükre?
– Már el is indultam.
– Jó szerencsét!
– Magának pedig jó utazást!
– Alkalmasint találkoznak még az útjaink.
– Nem valószínű.
– Ki tudja? A véletlen oly kiszámíthatatlan.
– Isten áldja.
– A viszontlátásra! Még valamit: ha Mazarin emlegetne, mondja meg, azt üzenem neki: hamarosan meglátja, hogy vajon, mint ő mondta, túl öreg vagyok-e a cselekvésre!
És Rochefort azzal a diabolikus mosollyal távolodott, mely oly gyakran borzongatta meg D'Artagnant annak idején.
– Csak menj, sátán, s tégy, amit akarsz – mondta magában –, még egy Constance nincs a világon!
Ahogy megfordult, észrevette Bazint, ki, hivatali ruhájától immár megválva, a másik sekrestyéssel beszélgetett, kit D'Artagnan a templomba lépve megszólított. Bazin módfelett izgatottnak látszott, s rövid, vastag karjaival hevesen gesztikulált. D'Artagnan megértette, hogy minden valószínűség szerint őt illetően intette a legnagyobb titoktartásra.
D'Artagnan a két templomszolga beszélgetését a székesegyházból való kisurranásra s a Canettes utcában való lesben állásra használta fel. Arról a pontról nézve, ahol elrejtőzött, Bazin nem léphetett ki észrevétlenül.
Öt perccel azután, hogy D'Artagnan elfoglalta leshelyét, Bazin megjelent a templom előterén; jobbra-balra nézelődött, hogy lássa, nem figyelik-e, de hogyan is fedezhette volna fel tisztünket, ki csak a fejét dugta ki egy ház sarkánál, vagy ötvenlépésnyire! A látszattól megnyugodva beóvakodott a Notre-Dame utcába. D'Artagnan élőugrott leshelyéről, s idejében ért oda, hogy lássa, mikor a Zsidók utcája felé fordulva betért a Calandre utcában egy tisztes külsejű házba. Egy percig se kételkedett, hogy a derék sekrestyés ebben a házban lakik.
Esze ágában sem volt bemenni s kérdezősködni: a házmestert, ha volt, már bizonyosan figyelmeztették; ha pedig nem volt, kihez is fordulhatott volna?
Belépett egy kiskocsmába, a Saint-Élois s Calandre utca sarkán, s egy icce mézes bort kért. Ennek az italnak az elkészítéséhez jó félóra kellett; D'Artagnan ezalatt minden feltűnés nélkül leshetett Bazinra.
Az ivóban megpillantott egy tizenkét-tizenöt éves forma, értelmes képű kis lurkót, akit mintha ministráns köntösben látott volna vagy húsz perccel előbb. Megszólította, s minthogy az alszerpapinasnak mi oka sem volt mellébeszélni, elmondta, hogy reggelenként héttől kilencig ministráns fiú, kilenctől éjfélig pedig a borfiú hivatalát tölti be.
Mialatt a gyermekkel beszélgetett, egy lovat vezettek Bazin házának kapuja elé. A ló teljesen felszerszámozva állt elő. Egy pillanat múlva az utcán termett Bazin.
– Nini! – mondta a fiú. – Sekrestyésünk útnak indul.
– Vajon hova mehet? – kérdezte D'Artagnan.
– Biz én nem tudom.
– Egy fél aranyat adok – mondta D'Artagnan –, ha megtudod.
– Nekem? – kérdezte a fiú, s szemében öröm csillant. – Ha megtudom, hová megy Bazin?! Mi sem könnyebb! Nem bolondít az úr?
– Nem én, tiszti becsületemre, ihol a fél arany.
S megmutatta a megvesztegető pénzdarabot, de még nem adta oda.
– Megyek s megkérdezem tőle.
– A legjobb módja, hogy mit se tudj meg – mondta D'Artagnan.
– Várd meg, míg elmegy, s csak aztán érdeklődj, fürkéssz, kérdezősködj, hékám! A te dolgod, a pénzed itt van. – És újra zsebre tette.
– Értem – mondta a gyerek, a kis párizsi csibészek sajátos mosolyával. – Akkor hát várjunk.
Nem kellett sokáig várni. Bazin öt perc múlva poroszkálva útnak indult, s lovát esernyőcsapásokkal nógatta gyorsabb ügetésre.
Bazin ugyanis, szokása szerint, korbács helyett mindig esernyőt vitt magával.
Alig fordult be a Zsidók utcája sarkán, a fiú mint a vizsla vetette magát a nyomába.
D'Artagnan úgy ült vissza az asztalhoz, mely mellé az imént telepedett, hogy tíz percen belül meg fogja tudni, amit akart.
Valóban, még ennyi idő se kellett, & a gyermek visszajött.
– Nos? – kérdezte D'Artagnan.
– Nos – mondta a fiúcska –, tudjuk a dolgot.
– Hová ment hát?
– A fél arany még mindig az enyém?
– Persze! Beszélj!
– Előbb látni szeretném. Adja ide egy kicsit, hadd lám, nem hamis?
– Fogd.
– Hallja-e, gazduram – szólt oda a korcsmárosnak –, ez az úr váltani szeretne.
A korcsmáros a pultnál állt; elvette az aranyat, s aprót adott vissza.
A gyermek az aprót zsebre tette.
– Megmondod-e végre, hová ment? – kérdezte D'Artagnan, ki mosolyogva nézte a fickó ügyködését.
– Noisyba.
– Honnan tudod?
– Istenkém, ehhez igazán nem kellett nagy ravaszság'. A lovat ismerem: a mészárosé; időnként Bazin úrnak bérbe adja. Nos, azt gondoltam, a mészáros nem adja oda a lovát csak úgy, hogy ne kérdezné meg, hová megy vele, ámbár én magam nem hiszem, hogy Bazin úr képes volna agyonhajszolni bármiféle lovat is.
– S ő azt mondta, hogy Bazin úr...
– Noisyba ment. Egyébként azt hiszem, szokása ez, eljárogat oda hetente kétszer-háromszor is.
– Ismered Noisyt?
– Meghiszem azt! Ott él a dajkám.
– Van valami kolostor Noisyban?
– Méghozzá nagy, a jezsuitáké!
– Jó, most már semmi kétség.
– Most aztán megelégedett?
– Az. Mi a neved?
– Friquet.
D'Artagnan elővette noteszét, felírta a fiú nevét s a korcsma címét.
– Mondja csak, tiszt uram – kérdezte a gyerek –, lehet-e ilyen fél aranyat többet is szerezni?
– Talán – mondta D'Artagnan.
S miután így megtudta, amit tudni akart, megfizette a mézes bort, melyet meg se kóstolt, s szaporán indult vissza a Tiquetonne utcába.

9
D'Artagnan Aramist valahova messze képzeli, de észreveszi Planchet mögött, a ló hátán

D'Artagnan hazatérve, egy embert látott a kemencepadkán; Planchet volt, de az elszökött férj hagyta ruháknak hála, oly átalakult külsővel, hogy alig ismert reá. Madeleine bemutatta őt, valamennyi inas füle hallatára. Planchet szép flamand mondatot intézett a testőrtiszthez, az felelt neki néhány szóval, valami nem létező nyelven, s kész volt az egyezség. Madeleine bátyja D'Artagnan szolgálatába szegődött.
D'Artagnan terve már tökéletesen kész volt: Noisyba nem akart nappal érkezni, mert félő volt, felismerik. Volt tehát még elég ideje, lévén Noisy csak három-négymérföldnyire a meaux-i út mentén.
Bőséges reggelivel kezdte hát, ami kezdetnek nem valami jó, ha az ember a fejével akar dolgozni, de ha testi próba várja, kiváló gondoskodás; aztán ruhát váltott, attól tartva, hogy testőrsisakja bizalmatlanságot kelthet; majd három kardja közül a legerősebbet s legbiztosabbat választotta ki, melyet csak nagy napokon használt. Két óra tájban felnyergeltetett két lovat, s nyomában Planchet-val, a La Viliette sorompón át, kilovagolt a városból. A Gödölyé-vel szomszédos házban még mindig lázas kutatás folyt Planchet után.
Párizstól másfél mérföldnyire D'Artagnan, látván, hogy türelmetlenségében még mindig túl korán indult, megállt, hogy a lovak kifújhassák magukat; az útszéli fogadó eléggé rossz képű alakokkal volt tele, akik mintha éppen valamiféle éjjeli vállalkozásra készülődtek volna. Az ajtóban megjelent egy köpenybe burkolózott alak; az idegen láttán azonban intett egyet, mire két ivó hozzálépett, s tanácskozásba merült vele.
D'Artagnan azonban gondtalanul lépett a fogadósnéhoz, borát dicsérte, mely pedig irtózatos montreuili vinkó volt, egyet-mást kérdezett tőle Noisyról, s megtudta, hogy a faluban csak két feltűnőbb ház van: az egyik Párizs érsekéé, s most éppen az unokahúga, Longueville hercegné tartózkodik benne; a másik a jezsuita kolostor, derék atyák tulajdona; tévedni hát nem lehetett.
D'Artagnan négy órakor továbbindult; lépésben haladt, nem akart odaérni az éj beállta előtt. Nos, ha az ember lépésben lovagol, téli napon, borús időben, eseménytelen táj közepén, legjobb, ha azt teszi, amint La Fontaine mondja, amit a nyúl a vackán: gondolkozik. Csakhogy, amint látni fogjuk, egy kissé különböztek ábrándjaik.
A korcsmárosné egy szava sajátos irányba terelte D'Artagnan gondolatait; ez a szó a Longueville hercegné neve volt.
S valóban, Longueville-nében meg is volt minden, ami miatt gondolni kellett reá: a királyság egyik legelőkelőbb s az udvar egyik legszebb hölgye volt. Hozzámenvén az öreg Longueville herceghez, akit nem szeretett, előbb abban a hírben állt, hogy Coligny szeretője, ki miatta ölette meg magát Guise herceggel párbajban a PlaceRoyale-on(30) ; ezután a bátyja, Condé herceg iránt való kissé túl gyöngéd barátságáról beszéltek, ami megbotránkoztatta az udvar aggályos lelkeit; végül, ennek is híre járta, barátságát valódi, mély gyűlölség váltotta fel, s Longueville hercegné jelenleg, amint beszélték, politikai viszonyt tart fenn Marcillac herceggel, a vén La Rochefoucauld herceg idősebb fiával, s azon buzgólkodik, hogy Condé hercegnek, vagyis a bátyjának ellenségévé tegye...
D'Artagnannak ezek a dolgok most mind eszébe jutottak. Arra gondolt, hogy mikor a Louvre-ban volt, a szépséges Longuevillenét gyakran látta maga előtt tündöklőn, sugárzón elsuhanni. Aramisra gondolt, aki, anélkül hogy több volna őnála, valaha Chevreuse hercegné kedvese volt, ki a régi udvarnál az volt, ami most az újnál Longueville hercegné. S azon töprengett, mért vannak a világon olyan emberek, akik mindent elérnek, amit kívánnak, rangban, szerelemben, viszont mások, véletlenből vagy balszerencséből, vagy velük született természetes gátoltságból, minden reménységüknek fele útjáig érnek.
Kénytelen volt bevallani magának, hogy hiába minden eszessége, ő az utóbbiak közé tartozik, s talán fog is mindig, mikor Planchet hozzá rúgtatott, s így szólt:
– Fogadjunk, uram, hogy egy dologra gondolunk!
– Nem hinném, Planchet – mondta mosolyogva D'Artagnan –, de te mire gondolsz?
– Azokra a sötét alakokra, akik a korcsmában ittak, mikor betértünk.
– Mindig ez az óvatosság, Planchet!
– Uram, ez nálam ösztön.
– Nos hát lássuk, mit súg az ösztönöd az adott körülmények között.
– Uram, ösztönöm azt súgta, hogy azok a fickók ottan valami rosszat forralnak, s azon tépelődtem, amit ösztönöm súgott az istálló legsötétebb zugában, mikor egy köpenybe burkolózott alak surrant be oda, s két másik alak a nyomában.
– Tyűha! – mondta D'Artagnan, mert Planchet előadása igazolta az ő megfigyeléseit. – És aztán?
– Az egyik ember így szólt: „Bizonyosan Noisyban van vagy lesz ma este, mert felismertem a szolgáját!”
„– Biztos vagy benne?”
„– Biztos, hercegem.”
– Hercegem – jegyezte meg D'Artagnan.
– Igen, „hercegem”. De hadd folytatom:
„– Ha ott van, mit csináljunk vele?” – kérdezte a másik.
„– Mit csináljunk vele?” – kérdezte vissza a herceg.
„– Mit? Nem olyan ember az, aki hagyja magát csak úgy elfogni, használni fogja kardját.”
„– Akkor hát követni kell a példát! De azért csak próbáljátok élve elfogni! Van-e jó erős köteletek, s pecek a szájába?”
„– Ez mind van.”
„– Vigyázzatok, alkalmasint lovagnak lesz öltözve.”
„– Hogyne, hogyne, csak legyen nyugodt, kegyelmes uram.”
„– Egyébként magam is ott leszek, s vezetlek titeket.”
„– Kezeskedik-e, hogy a törvény...”
„– Mindenért kezeskedem” – mondta a herceg.
„– Jól van, megtesszük a tőlünk telhetőt.”
– Ezzel kimentek az istállóból.
– No és – mondta D'Artagnan –, mi közünk nekünk mindehhez? Ilyen vállalkozás naponta előfordul.
– Bizonyos benne, hogy nem ellenünk irányul?
– Ellenünk? Ugyan miért?
– A szentjét! Emlékezzék csak, mit mondott az egyik: „Felismertem a szolgáját” s ez bízvást rám vonatkozhatik.
– Aztán?
– Aztán a herceg így szólt: „Vigyázzatok, alkalmasint lovagnak lesz öltözve”, ami nézetem szerint félreérthetetlen, hisz maga lovagruhában van, s nem testőrtisztiben! Ehhez mit szól?
– Jaj, kedves Planchet – sóhajtott nagyot D'Artagnan –, azt mondom, hogy sajnos rég elmúlt az a kor, mikor hercegek akartak engem megöletni! Haj, azok voltak a szép idők! Légy hát nyugodt, ezek az alakok egyáltalán nem ránk fenik a foguk.
– Bizonyos ebben, uram?
– Kezeskedem!
– Akkor jó; többet ne beszéljünk róla.
Azzal Planchet újra D'Artagnan háta mögé került, azzal a fenséges bizalommal, mellyel gazdája iránt mindig is viseltetett, s melyen a tőle távol eltöltött tizenöt év sem változtatott.
Körülbelül egy mérföldet haladtak így.
A mérföld vége felé Planchet ismét D'Artagnan mellé rúgtatott.
– Uram – mondta.
– Mi az? – kérdezte D'Artagnan.
– Nézze csak, amott – mondta Planchet – nem úgy rémlik, mintha árnyékok suhannának a sötétben? Figyeljen! Mintha lódobogást is hallanék!
– Lehetetlen – mondta D'Artagnan –, dagasztó sár az út; de azért, ahogy mondod, mintha én is látnék valamit.
Megállt nézelődni, hallgatózni.
– Ha lódobogás nem is, de nyerítés az hallatszik! Figyeld! Valóban, a sötétben messziről nyerítés hatolt D'Artagnan füléig.
– Ezek a mi embereink, valami éjjeli portyán – mondta –, de mi közünk hozzá, csak folytassuk utunkat.
És továbbindultak.
Egy félóra múltán elérték Noisy első házait; az idő fél kilenc-kilenc körül járhatott.
Falusi szokás szerint mindenki aludt már, s a faluban egyetlen lámpa sem égett.
D'Artagnan és Planchet folytatta útját. Az út jobb és bal felén a sötét eget a háztetők még sötétebbre csipkézték, rovátkolták; olykor-olykor felriadt kutya ugatott a kapu mögött, vagy rémült macska ugrott fel a kövezetről, s menekült hanyatt-homlok valami rőzserakásba, honnét csak úgy parázslóit feléjük, mint a karbunkulus, ijedt két szeme. Mintha rajtuk kívül más élőlény nem is lett volna a faluban.
A falu közepe táján, a piactér felett uralkodva, sötét, két utcácska közé szorult kastély darvadozott, homlokzatára hatalmas hársfák nyújtogatták lombtalan karjaik. D'Artagnan figyelmesen vizsgálgatta az épületet.
– Ez lehet az érsek kastélya, a szép Longueville-né laka! De hol a kolostor?
– A kolostor? – kérdezte Planchet. – A falu végén, jól ismerem.
– No, Planchet – mondta D'Artagnan –, akkor nyargalj el odáig, én azalatt megszorítom a lovam hevederét; nézd meg, van-e világos ablak a jezsuitáknál!
Planchet engedelmeskedett, s elnyelte a sötét. D'Artagnan pedig, amint mondta, leszállt, s megigazította a nyeregkötést.
Planchet öt perc múlva visszajött.
– Uram, csak egy ablak világít, a mező felőli oldalon.
– Hm – mondta D'Artagnan –, ha frondőr volnék, itt kopognék be, s biztosra venném, hogy jó szállást találok; ha szerzetes volnék, ott zörgetnék be, s biztosra vehetnem, hogy jó vacsorát kapok; így viszont nagyon valószínű, hogy a puszta földön alszunk a kastély s kolostor között, étlen-szomjan haldokolva!
– Bizony – hagyta helyben Planchet –, miként Buridan híres szamara. Addig is akarja-e, hogy kopogtassak?
– Pszt! – mondta D'Artagnan. – Az egyetlen világos ablak hirtelen elsötétült!
– Hallja ezt, uram? – kérdezte Planchet.
– Csakugyan, miféle lárma?
Olyan zaj támadt, mintha fergeteg közelednék; ugyanakkor két lovascsapat, tizenöt-tizenöt ember, rontott ki az épület előtt húzódó két utcácskából, s D'Artagnan és Planchet elől minden kijárást elzárva, körülvették őket.
– Tyű – mondta D'Artagnan, s kardot rántva húzódott a lova mögé, miközben Planchet ugyanígy járt el –, lehet, hogy igazad volt, s valóban bennünket keresnek?
– Ihol ni, elcsíptük! – kiáltottak a lovasok, s kivont karddal rontottak D'Artagnanra.
– El ne szalasszátok! – hallatszott parancsolón.
– Ne féljen, kegyelmes uram!
D'Artagnan elérkezettnek látta az időt, hogy belevegyüljön a társalgásba.
– Hohó, uraim – kezdte gascogne-i tájszólásban –, mit akarnak? Mit óhajtanak?
– Mindjárt megtudod! – kiáltották kórusban a lovasok.
– Megálljatok! Megálljatok! – kiáltotta az, akit kegyelmes úrnak szólítottak. – Megálljatok, ez nem az ő hangja!
– No még ilyet, uraim – méltatlankodott D'Artagnan –, hát mindenki megveszett Noisy ban? De csak vigyázzanak, mert istenuccse, az elsőt, aki kardvégemig jön, márpedig a kardom hosszú, kibelezem!
A vezér közelebb jött.
– Mit keres itt? – kérdezte emelt s láthatólag parancsoláshoz szokott hangon.
– És maga mit? – pattogott D'Artagnan.
– Legyen illedelmes, vagy derekasan elkefélik itt! Amiért nem óhajtja magát megnevezni az ember, azért a rangjának a tiszteletet megköveteli!
– Azért nem akarja magát megnevezni, mert valami orvtámadást irányít – mondta D'Artagnan –, de nekem, aki békésen utazom a szolgámmal, mi okom sincs rá, hogy nevem elhallgassam.
– Most már elég! Hogy hívják?
– Megmondom, hogy tudja, hol találhat meg, kegyelmes uram, herceg uram, vagy ahogy óhajtja szólíttatni magát – mondta a gascogne-i, nem akarván azt a látszatot kelteni, mintha hatna rá a fenyegetés. – Ismeri-e D'Artagnant?
– A testőrhadnagyot? – kérdezte a hang. -Azt.
– Ismerem.
– Nos – folytatta a gascogne-i –, talán hallotta, hogy kemény öklű s jó kardú ember?
– Maga D'Artagnan?
– Az vagyok.
– Akkor hát az ő védelmére jött?
– Ő?... Ki ő?
– Akit keresünk.
– Úgy látszik – folytatta D'Artagnan –, Noisy helyett óvatlanul a Titkok birodalmába értünk.
– Inkább feleljen! – mondta a hetyke hang. – Itt várja őt az ablak alatt? Azért jött Noisyba, hogy védelmezze?
– Senkit se várok – mondta D'Artagnan, s kezdte türelmét veszteni –, senkit se védelmezek, csak magamat, de azt, ha kell, határozottan védelmezem, erre figyelmeztetem!
– Jó – mondta a hang –, akkor pedig azonnal tűnjék el innen!
– Tűnjek el? – pattogott D'Artagnan, mert ez a felszólítás keresztezte terveit. – Nem könnyű dolog, tekintve hogy összeesem a fáradtságtól, s a lovam szintúgy; azonban ha hajlandó, vacsorámról s szállásomról gondoskodni valahol a közelben...
– Gazfickó!
– Hallja az úr – mondta D'Artagnan –, válogassa meg, kérem, a kifejezéseit, mert ha ilyesmit talál még mondani, lehet márki, herceg, fejedelem vagy király: a torkára fojtom, megértette?!
– Ejnye, ejnye – mondta a vezér –, semmi kétség, gascogne-i ez, vagyis nem az, akit keresünk. Ma este hoppon maradtunk, vonuljunk vissza. De én még találkozom magával, D'Artagnan mester! toldta meg a főnök még emeltebb hangon.
– Igen, de soha ilyen előnyös helyzetben – mondta a gascogne-i gúnyosan –, mert akkor talán egyedül lesz, s fényes nappal!
– Jól van, jól van! – mondta a herceg. – Indulás, uraim!
S a csoport zúgolódva, szitkozódva tűnt el a sötétségben, Párizs irányában.
D'Artagnan és Planchet még egy-két percig védelmi állásban maradt; de hogy a lódobogás távolodott, kardjukat visszadugták a hüvelyébe.
– Na látod, tökfej – mondta higgadtan D'Artagnan Planchetnak –, hogy nem ránk fenekedtek!
– Akkor hát kire? – kérdezte Planchet.
– Esküszöm, fogalmam sincs róla! És nem is érdekel. Csak az érdekel, hogy bemehetünk-e a jezsuiták kolostorába. Lóra hát! Menjünk s kopogtassunk be. Lesz, ahogy lesz, az ördögbe is, talán meg nem esznek bennünket.
És nyeregbe vetette magát.
Planchet követte a példát, amikor váratlanul súlyos teher zökkent mögéje, a lova hátára, hogy az beleroggyant.
– Jaj, uram! – kiáltott fel Planchet. – Egy ember ül a hátam mögött!
D'Artagnan hátrafordult, s valóban két emberi alakot is látott Planchet lován.
– Az ördög üldöz bennünket! – kiáltotta, kardot rántott, s már-már a jövevényre rontott.
– Nem, kedves D'Artagnan, nem az ördög – mondta az. – Én vagyok, Aramis! Vágtában, Planchet, a falu végére, s ott balra tarts?
És Planchet nekivágott galoppban, Aramisszal a háta mögött, s maga előtt D'Artagnannal, aki kezdte hinni, hogy valami fantasztikus, összefüggéstelen álmot él át.

10
D'Herblay abbé

Planchet a falu végén balra fordult, ahogy Aramis előírta volt; majd megállt a világos ablak alatt. Aramis leugrott a lóról, s hármat tapsolt. Az ablak rögtön kinyílt, s egy kötélhágcsó, ereszkedett alá.
– Kedves barátom – mondta Aramis –, ha feljönne hozzám, örömmel fogadnám!
– Ejha! – kiáltott fel D'Artagnan. – Hát így lehet magához bejutni?!
– Este kilenc után, az istenfáját, bizony így! – mondta Aramis. A kolostor fegyelme vajmi szigorú!
– Bocsásson meg, kedves barátom – replikázott D'Artagnan –, de mintha azt mondta volna: az istenfáját!
– Gondolja? – nevetett Aramis. – Ez bizony lehetséges; nem is képzeli, kedvesem, milyen rossz szokások ragadnak az emberre ez átkozott klastromban, s milyen cudarul viselkednek ezek az egyházi férfiak, akikkel kénytelen vagyok egy fedél alatt élni! Nos, feljön-e hát?
– Menjen előre, követem.
– Ahogyan a boldogult bíboros a boldogult királynak mondta: „Hogy megmutassam az utat felségednek.”
Azzal Aramis fürgén kapaszkodni kezdett a hágcsón, s egy pillanat alatt elérte az ablakot.
D'Artagnan a nyomában kapaszkodott, de lagymatagabban; látszott, hogy a közlekedés e módja nem oly megszokott neki, mint a barátjának.
– Bocsánat – szólt le hozzá Aramis, észrevéve ügyetlenségét. Ha tudtam volna, hogy látogatásával szerencséltet, idehozatom a kertészlétrát; de hát nekem ez is megfelel.
– Uram – szólalt meg Planchet, látván, hogy D'Artagnan már-már sikeresen a magasba ér –, ez jó lehet Aramis úrnak, s beválik, lám, magának is, sőt, szükség esetén nekem is, de már a két ló sehogy se mászhatik fel a létrán!
– Vigye őket ama szín alá, barátom – mondta Aramis, s egy fészerre mutatott a mezőn –, ott majd talál nekik szénát és zabot.
– Hát nekem mit?
– Majd visszajön ez alá az ablak alá, hármat tapsol, s lebocsátunk némi harapnivalót. Nyugodjék meg, teringettét, itt nem lehet éhen halni!
Azzal a hágcsót felhúzta, s az ablakot becsukta.
D'Artagnan szemügyre vette a szobát.
Soha harciasabb s ugyanakkor előkelőbb lakást nem látott: minden sarokban haditrófeák, szemnek-kéznek mindenféle kardokat kínálók, a falon négy nagy festmény, Lorraine, Richelieu, Lavalette bíborosok és a bordeaux-i érsek, mindegyikük harci ruhában. Ezenkívül viszont mi sem árulta el, hogy abbé lakik benne; kárpitja damaszt, szőnyegei Alenconból valók, az ágy meg csipkés ágyneműivel és takaróival sokkal inkább olyan, mint egy szépasszonyé, semmint olyan férfiúé, ki fogadalmat tett, hogy önmegtartóztatással, önsanyargatással érdemli ki az üdvösséget.
– Bámulja az odúmat? – mondta Aramis. – Bocsásson meg, kedvesem. Mit tehetnék? Úgy lakom, mint egy karthauzi. De mit keres a szemével?
– Azt, aki a hágcsót leeresztette; senkit se látok, márpedig a hágcsó magától le nem ereszkedett.
– Nem, Bazin volt az.
– Vagy úgy! – mondta D'Artagnan.
– De – folytatta Aramis – az én Bazinom jól nevelt legény, s látván, hogy nem egyedül jövök fel, tapintatosan elvonult. Üljön le, kedvesem, s beszélgessünk.
Ezt mondván, öblös karszéket tolt D'Artagnan felé, s az kényelmesen elterpeszkedett benne.
– Először is, ugyebár, velem vacsorázik? – kérdezte Aramis.
– Hogyne, ha szívesen lát – mondta D'Artagnan –, sőt, nagy örömömre szolgálna, mi tagadás; az utazástól farkasétvágyam támadt!
– Ó, szegény barátom! – mondta Aramis. – Sovány kosztot talál, hisz váratlan vendég.
– Tán csak nem az a bizonyos éhkopp-palacsinta fenyeget, ürömmártással? Vagy nem így nevezte a spenótfőzeléket annak idején?
– No, azért van rá némi remény – mondta Aramis –, hogy Isten és Bazin segedelmével valami jobbat is találunk a derék jezsuita atyák éléskamrájában! Bazin barátom, jöjjön csak! – kiáltott ki.
Az ajtó kinyílt, s Bazin betoppant; de amint észrevette D'Artagnant, akkorát üvöltött, hogy segélykiáltásnak is bevált volna.
– Kedves Bazin – mondta D'Artagnan –, örömmel tapasztalom, milyen lelki nyugalommal hazudik még a templomban is!
– Uram -jelentette ki Bazin –, a derék jezsuita atyáktól azt tanultam, szabad hazudni, ha az ember jó szándékkal hazudik.
– Jól van, jól van, Bazin – avatkozott közbe Aramis. – D'Artagnan úr mindjárt éhen hal, de én magam is, adjon hát valami vacsorát, amilyen jót csak adhat, s jó bort hozzon fel, legkivált!
Bazin engedelmessége jeléül meghajolt, sóhajtott egy hatalmasat s kiment.
– Most, hogy végre magunkban vagyunk, kedves Aramisom mondta D'Artagnan, s szemét a szobáról lakójára fordította, s a berendezésen kezdett vizsgálódását annak ruháján fejezte be –, mondja meg, honnét az ördögből jött, mikor a Planchet háta mögé pottyant?
– Ej, hát amint láthatta, egyenest az égből!
– Az égből! – csóválta a fejét D'Artagnan. – Nem úgy fest, mint aki onnét jön, hanem mint aki oda igyekszik!
– Barátom – mondta Aramis oly elbizakodott arckifejezéssel, milyent D'Artagnan sosem észlelt rajta testőrkorában –, ha nem is az égből, de legalábbis a Paradicsomból: s e kettő nagyon hasonlatos.
– Akkor hát a tudósok végre megvilágosodtak – állapította meg D'Artagnan. – Mindmáig nem tudtak megegyezni a Paradicsom pontos helyében; némelyek az Ararat hegyére tették, mások a Tigris s az Eufrátesz közé; úgy látszik, túl messze keresték, mikor pedig itt van, egészen közel. A Paradicsom tehát itt keresendő Noisyle-Secben, a párizsi érsek őeminenciája kastélya területén. S belőle nem az ajtón, hanem az ablakon a kijárás; nem holmi előcsarnok márványlépcsőjén ereszkednek le, hanem egy hársfa ágbogain, s a lángpallosú angyal, aki őrzi, úgy látom, égi Gábriel nevét a földi Marcillac herceg nevére változtatta.
Aramis kacagásra fakadt.
– Még mindig a régi, vidám cimbora, kedvesem – mondta –, s nem hagyta cserben szellemes gascogne-i humora. Bizony, van valami abban, amit mond; csak nehogy azt találja hinni, hogy Longueville-nébe vagyok szerelmes!
– Isten ments! – mondta D'Artagnan. – Miután oly sokáig volt szerelmes Chevreuse hercegnébe, szívét nem volna képes az ő leghalálosabb ellenségének ajándékozni.
– Ez így is van – mondta Aramis közönyös arccal –, bizony, a szegény hercegnőt nagyon szerettem valaha, s annyi igazsággal tartozunk neki, hogy nagy hasznunkra volt; de, Istenem, el kellett hagynia Franciaországot! Durva ellenfél volt ez az átkozott bíboros! – folytatta Aramis, s a néhai miniszter arcképére futó pillantást vetett. – Parancsot adott, hogy fogják el, s vigyék a loches-i várkastélyba; becsületemre, leültette volna a fejét, mint Chalaisnak, Monímorencynak és Cinq-Marsnak; férfinak öltözve menekült, komornájával, a szegény Kettyvel; amint hallottam, furcsa kalandja is esett valamilyen faluban, már nem tudom, milyen nevű pappal, akitől szállást kért, s aki, csak egy szobája lévén, felajánlotta, ossza meg vele. Mert a drága Marie a férfiruhát hihetetlen ügyesen viselte. Csak egy nőt ismerek még, aki ilyen ügyesen viseli, de írtak is róla gúnydalocskát:

Laboissière, mondsza...

– Tudja ezt a dalt?
– Nem én, dalolja el, barátom!
És Aramis rágyújtott, amúgy legényesen:

Laboissière, mondsza hát
nem festek én jól férfimezbe
– Úgy lovagol, az angyalát,
mint senki más a regimentbe.
És úgy feszít
az alabárdosok sorában,
s a gárdatisztek táborában,
mint egy kadét.

– Bravó! – kiáltott D'Artagnan. – Még mindig pompásan énekel, kedves Aramisom, s megállapítom, hogy a misézés nem tette tönkre a hangját.
– Tudja, kedves barátom – mondta Aramis –, testőrkoromban a lehető legritkábban álltam őrségben; most, hogy abbé vagyok, a lehető legkevesebbszer mondok misét. De térjünk csak vissza a szegény hercegnére.
– Melyikre? Chevreuse-nére vagy Longueville-nére?
– Mondtam már, kedves barátom, hogy az égvilágon semmi sem volt köztem s Longueville-né között, némi kacérkodás talán, semmi több. Tehát a szegény Chevreuse hercegnéről beszélek. Látta-e őt, mikor Brüsszelből visszatért, a király halála után?
– Hogyne, természetes, s még nagyon szép volt akkoriban.
– Az – mondta Aramis. – Én is találkoztam vele akkortájt; kiváló tanácsokat adtam neki, de nem fogadta meg; egyre hajtogattam, hogy Mazarin a királyné szeretője; nem akarta elhinni nekem, mondván, ismeri Ausztriai Annát: és sokkal kevélyebb, semhogy egy sehonnaiba szeressen bele. Közben azután szépen belekeveredett Beaufort herceg hálójába, Beaufort-t a sehonnai börtönbe vetette, Chevreuse-nét pedig száműzte.
– Tudja-e – kérdezte D'Artagnan –, hogy engedélyt kapott a visszatérésre?
– Tudom, sőt azt is, hogy visszatért... Még újra elkövet valami ostobaságot.
– Ugyan! Ez alkalommal csak megfogadja tanácsait!
– Haj, ez alkalommal nem találkoztunk – mondta Aramis -: nagyon megváltozott.
– Nem úgy, mint maga, kedves Aramis, mert maga mindig ugyanaz; ugyanaz a szép fekete haja, elegáns alakja, nőies keze, mely lám, bámulatos prelátus-kézzé finomult!
– Hát igen, ez igaz – mondta Aramis –, sokat ápolom magam. Tudja, barátom, öregszem, maholnap harminchét éves vagyok.
– Hallgasson ide – mondta D'Artagnan somolyogva –, ha már találkoztunk, állapodjunk meg valamiben: hogy a jövőben milyen idősek leszünk?
– Hogy érti ezt? – nézett nagyot Aramis.
– Úgy – mondta D'Artagnan –, hogy hajdanán én voltam magánál két-három évvel ifjabb; de ha nem tévedek, a negyvenet is már alaposan megütöttem.
– Ugyan! – csodálkozott Aramis. – Akkor hát én tévedek, mert hisz maga, barátom, mindig kiváló matematikus volt. Tehát a maga számítása szerint negyvenhárom éves lehetek! A rossznyavalyába, kedvesem! Csak el ne mondja a Rambouillet-palotában, ez fájna nekem.
– Legyen nyugodt – mondta D'Artagnan –, nem is járok oda.
– De lám csak – kiáltott fel Aramis –, mit csinálhat az a barom Bazin? Bazin! Igyekezzék hát, tökfej uram! Éhen-szomjan itt megveszünk!
Bazin, ki éppen most állított be, magasba emelte egy-egy palackkal felfegyverzett két kezét.
– Készen vagyunk-e valahára, hé? – kérdezte Aramis.
– Hogyne, uram, rögtön – mondta Bazin –, de hát kellett hozzá egy kis idő, hogy felhozzam a...
– Mert mindig a vállán érzi sekrestyéslebernyegét – vágott szavába Aramis –, s minden idejét breviáriumolvasással tölti. De figyelmeztetem, ha a kápolnák holmijainak tisztogatása miatt elhanyagolnád kardom fényesítését, valamennyi szentképedből máglyát rakok, s elevenen megégetlek rajta!
Bazin felháborodva vetett keresztet a kezében tartott fiaskóval. D'Artagnan pedig, jobban csodálkozva, mint valaha, D'Herblay abbé hanghordozásán s viselkedésén, mely a testőr Aramis hangjának, viselkedésének épp ellentéte volt, tágra nyílt szemmel állt barátja előtt.
Bazin damasztabrosszal sürgősen asztalt terített, s -erre az abroszra annyi ropogós, illatos holmit rakott, hogy D'Artagnannak tátva maradt a szája.
– Mi az, talán várt valakit? – kérdezte.
– Hát!... Mindig jöhet valaki; azonkívül tudtam, hogy keresett.
– Kitől?
– Bazin mestertől, aki magát az ördögnek nézte, barátom, s ide nyargalt, hogy figyelmeztessen a lelkemet fenyegető veszélyre, ha újra olyan rossz társaságba keveredném, amilyen egy testőrhadnagy.
– Jaj uram!... – nyögött fel Bazin, s könyörögve az égre emelte összefont kezét.
– Csak semmi szemforgatás! Tudja, hogy ezt nem szeretem. Jobbat cselekszik, ha ablakot nyitván leenged egy sült csirkét, egy cipót s egy flaska bort Planchet barátjának, ki belepusztul a folytonos tapsolásba.
Csakugyan: Planchet, miután a lovaknak szénát és zabot adott, visszajött az ablak alá, idestova egy órája, s a megbeszélt jelt kétszer-háromszor is megismételte ottan.
Bazin engedelmeskedett, a mondott három tárgyat egy madzag végére kötözte, s leengedte Planchet-nak, akinek több se kellett, tüstént indult velük a fészer alá.
– Most pedig vacsorázzunk – mondta Aramis.
A két cimbora asztalhoz ült, s Aramis a csirkék, foglyok, sonka felvagdalásához valóságos ínyesmesteri ügyességgel látott hozzá.
– A kutyafáját, de jól táplálkozik! – mondta D'Artagnan.
– Nem panaszkodhatom. A bojtos napok alól felmentésem van Rómától, a koadjutor úr járta ki, egészségem miatt; azonkívül szakácsnak Lafollone ex-szakácsát fogadtam meg, emlékszik, a bíboros régi barátjáét, aki nagy ínyenc volt, s minden asztali áldása így hangzott: „Én Istenem! add, hogy jól megemészthessem, amit oly jóízűen megettem!”
– Ami nem akadályozta, hogy gyomorrontásban haljon meg! – mondta nevetve D'Artagnan.
– Hát bizony – jegyezte meg fásult arccal Aramis –, sorsát senki sem kerülheti el.
– De kérdeznék valamit, s előre bocsánatot kérek érte – mondta D'Artagnan.
– Csak nyugodtan; jól tudja, hogy köztünk nem lehet titok.
– Jól látom, hogy gazdag ember lett?
– Dehogy lettem, Istenem! Évi tizenkétezer frankot keresek, nem számítva egy kisebb, ezertalléros javadalmat, melyet a Hercegúr juttatott nekem.
– S ezt a terítéket mivel keresi meg? – kérdezte D'Artagnan. A költeményeivel?
– Nem, a versírásról lemondtam, kivéve egy-egy bordalt nagy néha, vagy gáláns szonettet, ártatlan epigrammát; szentbeszédeket írok, kedvesem.
– Szentbeszédeket?
– Az ám, mégpedig csodálatosakat, ha hiszi, ha nem! Legalábbis úgy látom.
– S maga is mondja el őket?
– Nem, eladom. -Kinek?
– Azoknak a rendtársaknak, kik nagy hitszónokok szeretnének lenni.
– Valóban? S magát nem kísértette meg ez a dicsőség?
– De meg, kedvesem, csakhogy a természet elnyomta. Mikor a szószéken vagyok, s véletlenül rám tekint egy szépasszony, én is reá; ha mosolyog, mosolygok én is. S aztán bolondokat beszélek: ahelyett, hogy a gyehenna gyötrelmeit ecsetelném, a Paradicsom pompáiról papolok. Például a Marais-beli Saint-Louis templomban is mi történt velem: egy ficsúr az arcomba röhögött, mire én a beszédet félbeszakítottam, s közöltem vele, hogy hülye. A hívek kitódultak, köveket kapdostak fel; közben azonban oly szerencsésen változtattam a jelenlevők hangulatán, hogy végül őt kövezték meg. Igaz, hogy másnap meglátogatott, azt hivén, hogy olyan abbéval van dolga, mint a többi.
– S e látogatás eredménye mi lett? – kérdezte D'Artagnan, s kacagtában az oldalát fogta.
– Az lett, hogy másnapra találkozást beszéltünk meg a Royale téren. De, istenuccse, erről maga is tud valamit!
– Az a pimasz lett volna, akivel szemben párbajsegédje voltam? – kérdezte D'Artagnan.
– Pontosan. Látta, hogyan intéztem el.
– Belehalt?
– Nem tudom. Mindenesetre feloldozást adtam neki, in articula mortis(31) Épp elég a testet megölni, a lélek hadd éljen!
Bazin kétségbeesett mozdulattal jelezte, hogy ha helyesli is ezt a morált, a hangot, melyen kifejezték, nagyon helyteleníti.
– Bazin, barátom, nem veszi észre, hogy a tükörben látom magát! Nem megtiltottam egyszer s mindenkorra minden helyeslést vagy tiltakozást? Tehát legyen szíves, szolgálja fel a spanyol bort, s térjen szépen nyugovóra. Különben is, D'Artagnan barátom valami titkosat akar nekem mondani. Nemde, D'Artagnan?
D'Artagnan rábólintott, s Bazin, miután a spanyol bort az asztalra tette, visszavonult.
A két jó barát, magára maradva, egy pillanatig szótlanul ült ott egymással szemben. Aramis mintha édesdeden ejtőzött volna. D'Artagnan a mondókájára készült. Felváltva, mikor a másik nem nézett oda, hol egyik, hol másik kockáztatott meg egy-egy pillantást.
Elsőnek Aramis törte meg a csendet.

11
A két paprikajancsi

– Mire gondol, D'Artagnan – kérdezte –, milyen gondolatra mosolyog?
– Azon tűnődöm, kedvesem, hogy mikor testőr volt, minduntalan abbésdit játszott, s most, hogy abbé, úgy látom, erősen testőrködik!
– Ez igaz – mondta nevetve Aramis. – Az ember furcsa állat, ugye tudja, kedves D'Artagnan, csupa ellentét alkotja. Amióta abbé vagyok, már csak csatákról álmodom.
– Ez meglátszik a berendezésén: tele van változatos ízlésű, igen súlyos pallosokkal. Még mindig olyan jól vív?
– Én? Úgy vívok, ahogy maga vívott annak idején, talán még jobban. Egész nap egyebet se csinálok.
– És kivel?
– Egy kiváló vívómesterrel, aki itt él.
– Hogyhogy itt?
– Itt bizony, a kolostorban, kedvesem. Van minden a jezsuita kolostorban.
– Maga tehát megölte volna Marcillac urat, ha egyedül jön, s nem húsz lovas élén?
– Feltétlenül – mondta Aramis –, sőt húsz lovasa élén is, ha a felismerés kockázata nélkül ránthattam volna kardot.
„Isten bocsa! – mormolta magában D'Artagnan –, azt hiszem, gascogne-ibb lett még nálam is!” Aztán hangosan:
– Nos, kedves Aramis, azt kérdezi, miért jöttem?
– Nem kérdezem én – mondta Aramis finom arckifejezéssel –, de várom, hogy megmondja.
– Nos hát, hogy Marcillac megölésének egyetlen módját felajánljam, akármilyen herceg is, amikor magának jólesik!
– Lám csak, lám! – mondta Aramis. – Egészen jó gondolat!
– Ajánlom hát, hogy éljen is vele. Mert nézzük csak: ezertalléros javadalmával meg a tizenkétezer frankkal, amit szentbeszéd-árulással szerez: gazdag-e? Feleljen őszintén.
– Én? Koldus vagyok, mint Jób, s ha minden zsebemet-ládámat is kikutatnám, nem hinném, hogy száz aranyat találnék!
„Száz aranyat, a kutyafáját, s még azt mondja, koldus, mint Jób – morfondírozott magában D'Artagnan. – Ha nekem mindig volna ennyi, Krőzusnak erezném magam!”
Aztán hangosabban:
– Nagyralátó?
– Mint Enkeladész(32).
– Akkor hát, barátom, olyasmit hozok, amitől gazdag, hatalmas lehet, s kedvére tehet mindent, amit akar.
Aramis homlokán valami felhő árnyéka suhant át, gyorsan, mint az augusztusi búzatábla fölött suhanok; de bármily futó volt is, D'Artagnan észrevette.
– Hadd halljam – mondta Aramis.
– De előbb még egy kérdést. Foglalkozik politikával?
Aramis szemében éppoly gyors villám cikázott, amilyen gyors az a felhőárnyék volt a homlokán, de mégsem annyira gyors, hogy D'Artagnan észre ne vegye.
– Nem – felelte.
– Akkor minden ajánlat kapóra jön magának, mivelhogy jelenleg nincs más gazdája Istenen kívül – mondta nevetve a gascogne-i.
– Lehetséges.
– Gondolt-e olykor, kedves Aramis, ifjúságunk nevetgélve, iddogálva, verekedve eltöltött szép napjaira?
– Hogyne, természetesen, s nem is egyszer sírom őket vissza. Haj, boldog idő volt, delectabile tempus!
– Nos, kedves barátom, ez a boldog idő újjáéledhet, e szép napok visszatérhetnek! Megbízást kaptam, hogy keressem meg társaimat, s magán akartam kezdeni, ki társaságunknak lelke volt.
Aramis meghajolt, inkább udvariasan, mint meghatottan.
– Újra beleártsam magam a politikába? – mondta elhaló hangon, s karszékében hátravetette magát. – Jaj, kedves D'Artagnan, nem látja, milyen szabályosan s kényelmesen élek! A hatalmasok hálátlanságából kaptunk már kóstolót, tudhatja!
– Ez igaz – mondta D'Artagnan –, de talán a hatalmasok megbánják hálátlanságukat.
– Ebben az esetben – mondta Aramis – más volna a helyzet. Hiszen minden bűnre lehet bűnbocsánat. Egyébként egy ponton igaza van, éspedig: ha egyszer kedvünk támadna újra beleártani magunkat az állam ügyeibe, ennek az ideje, azt hiszem, elérkezett.
– Honnét tudja maga, aki politikával nem foglalkozik?
– Hát Istenem, ha én magam nem is, de olyan világban élek, ahol foglalkoznak vele. Mikor még verselgettem, s persze szerelmeskedtem is, kapcsolatba kerültem Sarasin úrral, aki a Conti embere; Voiture-rel, aki a koadjutoré és Boisrobert-ral(33), ki, mióta Richelieu bíboros nincs többé, senkié sem, vagy mindenkié, ahogy tetszik; vagyis a politikától nem maradtam teljesen érintetlen.
– Sejtettem – mondta D'Artagnan.
– Egyébként, kedves barátom, amit most mondani fogok, tartsa csak amolyan remetebeszédnek, visszhang módján fecsegő ember szavának, ki egyszerűen szajkózza, amit hallott – folytatta Aramis. – Azt hallottam, hogy Mazarint mostanában nagyon nyugtalanítják a fejlemények. Mintha nem engedelmeskednének neki oly hajbókolva, miként előbbi madárijesztőnknek, a boldogult bíborosnak hajdanán, kinek arcképét látja itt; mert akármit mondjanak is, meg kell adni, nagy ember volt!
– Ebben nem mondok ellent, kedves Aramis, hisz ő csinált belőlem hadnagyot.
– Kezdetben szívvel-lélekkel a bíboros oldalán álltam; gondoltam, egy minisztert sosem szeretnek, de ha valóban oly zseniális, mint hírlik, előbb-utóbb diadalmaskodik ellenfelein, és rettegni fogják, ami, nézetem szerint, talán többet ér, mint ha szeretnék.
D'Artagnan bólintással jelezte, hogy e kétes értékű maximával teljesen egyetért.
– Igen – folytatta Aramis –, kezdetben ez volt a véleményem, lévén azonban teljesen járatlan ilyesmiben, a hivatásommal járó alázatosság megköveteli, hogy ne a magam véleményére hagyatkozzam, hát kérdezősködtem. Nos, kedves barátom...
– Nos? – kérdezte D'Artagnan.
– Nos – folytatta Aramis –, meg kell aláznom önfejűségemet, s be kell vallanom, hogy tévedtem.
– Igazán?
– Bizony! Kérdezősködtem, amint már mondottam, s hát mit feleltek többen is, más-más ízlésű és törekvésű emberek: Mazarin egyáltalán nem zseni, mint hittem.
– No még ilyet! – mondta D'Artagnan.
– Nem bizony. Egy senki, aki azelőtt Bentivoglio bíboros szolgája volt, s ármány nőttette naggyá; jöttment, senkiházi, ki Franciaországban csak átal-utakon járhat. Sok aranyat harácsol össze, eltékozolja a király jövedelmét, s minden járadékot magának fizettet, amiket a boldogult bíboros mindenkinek fizetett, de egy percig sem fog a legerősebb, a legnagyobb, a legtiszteltebb jussán kormányozni. Azonkívül úgy rémlik, sem viselkedése, sem lelke szerint nem nemesember ez a miniszter, inkább amolyan paprikajancsi: Pulcinella vagy Pantaleone. Maga ismeri? Mert én nem ismerem.
– Tyű – mondta D'Artagnan –, van némi igazság abban, amit mondott.
– Akkor hát, kedves barátom, csak büszke lehetek rá, hogy hála bizonyos éleslátásnak, mellyel megáldattam, véleményem a magáéval, ki az udvarban él, megegyezik.
– Igen, de csak őróla beszélt, s nem a pártjáról és támaszairól.
– Ez igaz. A királyné mellette van.
– S ez nem kis dolog, azt hiszem.
– De a király nincs mellette!
– Gyermek!
– Gyermek, de négy év múlva nagykorú.
– Ez a jelen.
– Igen, de nem a jövő, és még a jelenben sincs mellette sem a parlament, sem a nép, vagyis a pénz; és nincs mellette a nemesség sem, a főurak sem, vagyis a kard.
D'Artagnan csak vakargatta füle tövét, kénytelen volt beismerni, hogy a vélekedés nemcsak alapos, de igaz is.
– Látja, szegény barátom, még mindig a régi éleslátással rendelkezem. Lehetséges, hogy tévedés volt ily nyíltan beszélnem, mert maga mintha Mazarin felé hajlana.
– Én? – tiltakozott D'Artagnan. – Én? Mi sem áll tőlem távolabb!
– Valamilyen megbízatásról beszélt.
– Megbízatásról beszéltem volna? Akkor tévedtem. Nem, csak arra gondoltam, amit maga is mondott: a helyzet, íme, zavarodik. Nos hát, dobjunk tollat a szélbe, menjünk arra, amerre a szél viszi, s kezdjük elölről a kalandos életet! Fogjunk össze újra, nem a szívünkkel, hisz szívünkben sosem is szakadtunk el, hanem szerencsénkkel és bátorságunkkal. Az alkalom kedvező, hogy gyémántnál értékesebb dolgot is szerezzünk!
– Igaza van, D'Artagnan, mindig igaza! – folytatta Aramis. Bizonyíték rá, hogy én is ilyesmire gondoltam; csakhogy nekem, ki nélkülözöm a maga nyugtalan és termékeny képzelőerejét, sugalmazták; manapság mindenkinek támaszokra van szüksége; ajánlatokat kaptam, hajdani hőstetteink még nem merültek feledésbe, s miért kertelnék magának: a koadjutor üzent nekem.
– Gondy úr, a bíboros ellensége! – kiáltott fel D'Artagnan. -Nem: a király barátja – mondta Aramis –, a király barátja, értse meg! Arról van hát szó, hogy a királyt kellene szolgálni, ami nemesi kötelesség!
– De a király Mazarinnal tart, barátom!
– Valójában nem jószántából: színből, de nem szívből, s éppen ez a csapda, melyet a király ellenségei a szegény gyermeknek állítanak!
– Az ám! De hisz ez egyszerűen polgárháború, amit itt ajánl, cimbora!
– Háború, a királyért.
– De a király annak a hadseregnek áll majd az élén, mely Mazarinért küzd.
– De szívvel ama másik mellett áll, melynek Beaufort lesz a parancsnoka.
– Beaufort? Az Vincennes-ben van.
– Beaufort-t mondtam? – kérdezte Aramis; majd így folytatta: Beaufort, vagy valaki más, Beaufort, vagy a Hercegúr.
– De hisz a Hercegúr a hadsereghez áll majd, ő mindenestül a bíborosé.
– No, no! – mondta Aramis. – Most éppen valami civakodás van köztük. Egyébként, ha nem a Hercegúr, akkor Gondy...
– De Gondyból bíboros lesz, most kérik neki a lila kalpagot.
– Talán nincsenek harcos bíborosok? – kérdezte Aramis. – Ihol csak itt körülöttünk is, négy hadvezér-bíboros, akik Guébriant-nal és Gassionnal is felértek.
– Mégis: egy púpos generális!(34)
– Páncélja alatt nem látszik majd a púpja. Egyébként jusson eszébe, hogy Nagy Sándor sánta volt, s Hannibál félszemű.
– Lát-e nagyobb előnyöket ezen az oldalon? – kérdezte D'Artagnan.
– Látom a hatalmas hercegek támogatását.
– Akiket a kormány majd proskribál.
– S a parlament meg a forradalom ezt semmissé teszi.
– Minden úgy alakulhatna, ahogyan mondja, ha sikerülne a királyt az anyjától elválasztani.
– Talán sikerülni fog.
– Soha! – kiáltott fel D'Artagnan, most már visszatérve meggyőződéséhez. – Magára hivatkozom, Aramis, ki éppoly jól ismerte Ausztriai Annát, mint jómagam. Azt hiszi, egy pillanatra is el tudná felejteni, hogy a fia az ő biztonsága, palládiuma, tekintélyének, vagyonának s életének záloga? Az kellene, hogy vele együtt a hercegek oldalára álljon, faképnél hagyván Mazarint; de maga bárkinél jobban tudja, milyen nyomós okok miatt nem fogja soha cserbenhagyni!
– Lehet, hogy igaza van – mondta révetegen Aramis –, tehát nem állok kötélnek.
– Nekik nem – mondta D'Artagnan –, de nekem?
– Senkinek. Pap vagyok, mi közöm a politikához? Breviáriumot sem olvasok; van egy kis társaságom, huncut-kellemes papok, bájos asszonyok; minél zavarosabb lesz a világ, annál kisebb botrányt keltenek kilengéseim. Vagyis minden a legjobban halad, anélkül, hogy bármibe is beleártanám magam; s nyilván nem is fogom beleártani.
– Nos hát, barátom – mondta D'Artagnan –, filozófiája meggyőz, s istenuccse, nem tudom, a nagyravágyás micsoda ördöngös legye csípett meg; állásom van, megélek belőle; a jámbor Tréville halála után, ki már erősen öregszik, kapitány lehetek; nagyon szép marsallbot ez egy gascogne-i nemesúrfinak, s érzem, hogyan vonzódom e szerény, de mindennapi kenyérhez: kalandok keresése helyett biz' én elfogadom Porthos meghívását, elmegyek vadászgatni a birtokára... Tudja, hogy Porthosnak birtoka van?
– Hogyne tudnám! Tíz négyzetmérföldnyi erdő, mocsár és szakadék; hegynek s völgynek ura, s hűbérúri jogokért pereskedik a noyoni érsekkel.
„Remek – gondolta D'Artagnan –, csak ezt akartam tudni! Porthos Picardiában van.” Aztán, fennhangon:
– S újra a Du Vallon nevet használja?
– A De Bracieux-t is hozzátoldta, valami régi báróság nevét!
– Úgyhogy láthatjuk még bárónak is?
– Semmi kétség! Kiváltképp Porthos báróné lesz csodálatos! A két jó barát nagyot kacagott.
– Tehát – folytatta D'Artagnan – nem akar a mazarinistákhoz állni?
– Sem maga a herceghez?
– Nem. Akkor hát senkihez se álljunk, s maradjunk jó barátok; ne legyünk bíborosisták, se frondőrök!
– Úgy van – mondta Aramis –, legyünk csak testőrök.
– Még a csuhácskában is – jegyezte meg D'Artagnan.
– Főként a csuhácskában! – helyesbített Aramis. – Ez teszi igazán vonzóvá!
– Akkor hát, Isten áldja – mondta D'Artagnan.
– Nem marasztalom, kedvesem – mondta Aramis -., tekintve, hogy nem tudnám hová fektetni, hacsak méltatlanul fel nem ajánlanám Planchet fészerének a felét.
– Párizs különben is alig három mérföldnyire; a lovak pihentek, s egy óra alatt otthon vagyok.
S utolszor még töltött magának.
– Régi jó időnkre – mondta.
– Arra – mondta Aramis –, csak az a kár, hogy múlt idő... fugit irreparabile tempus...(35)
– Ugyan! – mondta D'Artagnan. – Hátha még visszatér! Akárhogy is, ha szüksége van rám, megtalál a Gödölyé-ben, a Tiquetonne utcában.
– Engem pedig a jezsuiták kolostorában: reggel hattól este nyolcig, a kapun át; este nyolctól reggel hatig, az ablakon át.
– Isten áldja, barátom!
– Ohó, nem válunk el csak így, hadd kísérjem ki. És fogta kardját, köpenyét.
„Meg akar róla bizonyosodni, hogy valóban elmegyek-e” – gondolta D'Artagnan.
Aramis füttyentett Bazinnak, de Bazin aludt az előszobában a vacsora maradványai felett, s Aramis kénytelen volt a fülénél fogva felrázni.
Bazin szétcsapta a karját, szemét dörzsölte, s megpróbált újra elaludni.
– Gyerünk, gyerünk, hétalvó uram, gyorsan a létrát.
– De hiszen – mondta Bazin, s akkorát ásított, hogy majd kiakadt az állkapcsa – az ablakban maradt!
– A másikat, a kertészét! Nem láttad, hogy D'Artagnan úr mily bajosan mászott fel? Most még bajosabban fog leereszkedni?!
D'Artagnan épp azon volt, hogy eloszlassa Aramis ebbéli aggodalmait, mikor hirtelen eszébe jutott valami, és inkább hallgatott.
Bazin keserves sóhajtással indult a létráért. Néhány pillanat múlva jő erős létra támaszkodott az ablakhoz.
– Ez már igen! – mondta D'Artagnan. – Ezt már nevezhetjük közlekedési eszköznek, egy ilyen lajtorján feljöhet akár egy asszony is!
Aramis tekintete mintha barátja szívének legmélyéig hatolt volna, kifürkészni gondolatát; de D'Artagnan bámulatos ártatlan képpel állta ezt a pillantást.
És aztán mindjárt a létra legfelső fokára lépett, s indult lefelé.
Egy pillanat múlva lent volt. Bazin mellesleg az ablakban maradt.
– Maradj ott – mondta Aramis –, mindjárt visszajövök. Elindultak a fészer felé; közeledtükre Planchet előjött, a két lovat kantárszáron vezetve.
– Ez már beszéd! – mondta Aramis. – Végre egy buzgó s éber szolga! Nem olyan, mint a rest Bazin, ki semmire se használható, mióta Isten szolgája lett. Jöjjön utánunk, Planchet, a falu végéig eldiskurálunk.
A két jó barát csakugyan így ment végig, közömbös dolgokról társalogván, az egész falun; de az utolsó házaknál így szólt Aramis:
– Menjen hát, kedves barátom, folytassa hivatását, s ha a szerencse magára mosolyog, ne szalassza el; ne feledje, hogy a szerencse kurtizán, s eszerint bánjék vele; ami engem illet, én megmaradok az alázatosságban és tespedtségben. Isten áldja!
– Tehát jól meggondolta – kérdezte D'Artagnan –, s amit ajánlottam, egy cseppet se vonzza?
– Ellenkezőleg, nagyon is vonzana – mondta Aramis –, ha olyan ember volnék, mint a többi, de, még egyszer mondom, ellentétek ötvözete vagyok: amit ma gyűlölök, holnap imádni fogom és vice versa. Be kell látnia, hogy nem csaphatok fel úgy, mint például maga, kinek kialakult elvei vannak.
„Hazudsz, alamuszi – gondolta D'Artagnan –, ellenkezőleg, te vagy az egyetlen, aki tudsz magadnak célt találni, s titokban feléje haladsz.”
– Isten áldja hát, kedvesem – folytatta Aramis –, köszönöm a jó szándékot, s kivált a jelenléte ébresztette kedves emlékeket!
Megölelték egymást. Planchet már nyeregben volt. D'Artagnan is lóra pattant, s aztán még egyszer kezet szorítottak. A két lovas sarkantyúba kapta lovát, s eltávolodtak Párizs felé.
Aramis ott állt mozdulatlanul a kövezeten, míg csak el nem tűntek előle.
Azonban alig kétszáz lépésnyire D'Artagnan hirtelen megállt, leugrott, a gyeplőt Planchet karjára dobta, a nyeregtáskából elővette pisztolyait, s az övébe dugta.
– Mi baj, uram? – kérdezte döbbenten Planchet.
– Az, hogy bármilyen ravasz is, arról szó sem lehet, hogy lóvá tegyen! Maradj itt, s ne mozdulj; csak éppen húzódj az útfélre, s várj!
Azzal D'Artagnan átugrott az út menti árkon, s nekivágott a mezőnek, mintha meg akarná kerülni a falut. A Longueville-né szállása s a jezsuita kolostor között észrevett volt egy sövény kerítette tisztást.
Egy órával azelőtt vajmi bajosan találhatott volna ide vissza, de a hold felkelt, s noha időnként eltakarták is a fellegek, az ember még az ilyen sötétedések alatt is látott annyira, hogy meglelje az utat.
D'Artagnan tehát visszatalált e sövényhez, s megbújt mögötte. Elmenőben amaz ablak alatt, mely mögött az imént leírt esemény történt, feltűnt neki, hogy az ablak újra kivilágosodott, pedig meggyőződése volt, hogy Aramis még nem tért haza, mikor pedig hazatér, nem egyedül fog hazatérni.
És csakugyan, néhány pillanat múlva közeledő lépéseket hallott, és halk beszélgetés foszlányait.
A sövény elején a lépések megálltak.
D'Artagnan fél térdre ereszkedett, s rejtekhelyül a sövény legsűrűbb részét választotta.
Ebben a pillanatban, D'Artagnan legnagyobb csodálkozására, két férfi jelent meg; de csodálkozása hamarosan megszűnt, mert selymes, dallamos hangok csengését hallotta: az egyik férfi lovagruhába bújt nő volt.
– Legyen nyugodt, kedves Reném, ilyesmi többé nem fordulhat elő – mondta a selymes hang –; egyfajta alagútra bukkantam, az út alatt vezet, s elég felemelnünk egy kőlapot a kapu előtt, hogy kijáratot találjon.
– Ó – hangzott a másik hang, melyben Aramiséra ismert –, lelkemre mondom, hercegnő, hogy ha nem a becsületünk függne ezektől az óvintézkedésektől, s ha csak az életemet kockáztatnám...
– Igen, igen, tudom, hogy éppoly bátor és vállalkozó szellemű, mint valami világi ember; de maga nemcsak az enyém, hanem az egész pártunké! Legyen óvatos, meggondolt.
– Mindig engedelmeskedem, asszonyom – mondta Aramis –, mikor ily édes hangon parancsolnak nekem.
És gyöngéden kezet csókolt.
– Jaj – kiáltott fel az édes hangú lovag.
– Mi történt? – kérdezte Aramis.
– Hát nem látja, hogy a szél lekapta a kalapomat? Mire Aramis a szökevény kalap után vetette magát. D'Artagnan megragadta az alkalmat, s a sövény gyérebb részén keresett kandikálóhelyet a rejtelmes lovagra. A hold, éppoly kíváncsian, mint a testőr, éppen kibújt egy felhő mögül, s tapintatlan világánál D'Artagnan felismerte Longueville hercegné nagy kék szemét, aranyhaját és nemes arcát.
Aramis, egy kalappal a fején, másikkal a kezében, nevetve jött vissza, s azzal szépen elindultak a jezsuita kolostor felé.
– Jól van – mondta D'Artagnan feltápászkodva s leporolva térdét-, most megfogtalak: frondőr vagy, s Longueville hercegné szeretője!

12
Porthos du Vallon de Bracieux de Pierrefonds uram

Az Aramisnál szerzett értesüléseknek hála, D'Artagnan, ki már addig is tudta, hogy Porthost családneve szerint Du Vallonnak hívják, most tudomásul vette, hogy birtokáról De Bracieux nevet is visel, s e birtok miatt pereskedik a noyoni püspökkel.
Tehát Noyon környékén keresendő e birtok, vagyis valahol íle-de Francé és Picardia határán.
Útvonalát egykettőre megállapította: egészen Dammartinig megy, ahol az út elágazik, egyik ága Soissons-ba, a másik Compiegne-be vezet; itt majd érdeklődik a Bracieux nevű birtok felől, s a válasz értelmében jobbra vagy balra megy tovább.
Planchet, ki menekülése színterén még nem érezte magát biztonságban, kijelentette, hogy D'Artagnant a világ végére is követné, akár jobbra, akár balra menne. Csupán arra esdekelt régi gazdájának, hogy este induljanak, több biztonságot kínál a sötétség. D'Artagnan ekkor azt javasolta, értesítsék a feleségét, hogy legalább megnyugodjék sorsa felől; Planchet azonban nagy bölcsességgel azt felelte, hogy biztos benne, miszerint hitvese abba még nem hal bele, ha nem tudja, hol van, viszont, ismerve nyelvének szaporaságát, mellyel megáldatott, őt, Planchet-t ölné meg a nyugtalanság, ha az asszony tudná, hol van.
Ezt az érvelést D'Artagnan annyira jónak találta, hogy beadta a derekát, s este nyolc óra tájban, mikor a köd sűrűsödni kezdett az utcákon, elindult a Gödölyé-ből, s Planchet-val a nyomában kisurrant a fővárosból a Saint-Denis kapun át.
A két utas éjfélkor Dammartinban volt.
Már túl késő volt ahhoz, hogy érdeklődjenek. A Hattyú fogadósa már aludt. D'Artagnan a kérdezősködést másnapra halasztotta.
Másnap hívatta a fogadóst. Afféle ravasz normandiai volt, ki nem mond sem igent, sem nemet, s azt hiszi, bajba keveri magát, ha egyenes választ ad a hozzá intézett kérdésre; mégis, azt vélvén kihámozni válaszából, hogy jobbra kell mennie, D'Artagnan, a meglehetősen homályos felvilágosítás szerint, útnak indult. Reggel kilenckor Nanteuilben volt; itt megállt reggelizni.
A fogadós ezúttal nyíltszívű, derék picardiai volt, ki Planchetban földijére ismervén, minden kertelés nélkül megadta neki a kívánt útbaigazítást. A Bracieux nevű birtok néhány mérföldnyire volt Villers-Cotterets-től.(36)
D'Artagnan ismerős volt Villers-Cotterets-ben, mert kétszer is járt ott valaha az udvarral, lévén akkoriban Villers-Cotterets királyi szállás. Meg sem állt hát e városig, s szokott fogadójában szállt meg, vagyis az Arany Delfin-ben. Itt igen megnyugtató felvilágosítást kapott. Megtudta, hogy Bracieux a várostól négy mérföldnyire van, Porthost azonban a világért sem itt kell keresni. Porthosnak csakugyan volt valami perpatvara a noyoni püspökkel, az övével határos pierrefonds-i birtok miatt, s megunván a sok birtokjogi pereskedést, melyből egy szót sem értett, ennek véget vetendő, megvette Pierrefonds-t, úgyhogy régi nevéhez az újat is hozzábiggyesztette. Most már Du Vallon de Bracieux de Pierrefonds volt a neve, s ott lakott új birtokán. Más hírnév, dicsőség híján Porthos nyilván a Carabas márki dicsőségére törekedett.(37)
Az Arany Delfin-ben másnapig kellett vesztegelni, mert a lovak egy nap alatt tíz mérföldet tettek meg s kimerültek. Igaz, vehettek volna másokat, de hatalmas erdőn kellett átkelniök, s Planchet, emlékszünk rá, nem kedvelte az erdőt éjnek évadján.
Volt még valami, amit Planchet nem kedvelt, éhgyomorral útra kelni; ehhez képest D'Artagnant, mikor felébredt, készen várta a reggeli. Ilyen figyelmesség panaszra igazán nem adott okot. D'Artagnan tehát mindjárt asztalhoz is ült; Planchet pedig, régi foglalkozásában természetesen régi alázatosságát is elővette, s éppoly kevéssé restellte a D'Artagnan hagyta maradékot, miként Mottevillené vagy Fargisné sem azt, amit Ausztriai Anna hagyott az asztalon.
Elég az hozzá, csak nyolc óra tájt indulhattak el. Tévedni nem lehetett, a Villers-Cotterets-ből Compiegne-be menő utat kellett követni, s az erdőből kiérve jobbra tartani.
Szép tavaszi reggel volt, a nagy fákon daloltak a madarak, a tisztásokon széles napsugarak ragyogtak át, mint valami aranyos függönyök.
Máshelyütt a napsugarak alig törték át a sűrű lombot, s a vén tölgyfatörzsek, a lovasok közeledtére hanyatt-homlok menekülő mókusokkal, homályba merültek. A reggeli természetből csak úgy áradt a növények, virágok s levelek szívvidító illata. D'Artagnan, megelégelvén Párizs poshadt bűzeit, arra gondolt, milyen boldog lehet az ember ebben a paradicsomban, ha három egymással érintkező birtok nevét viseli! Majd fejét csóválva mondta magában: „Ha én volnék Porthos, s D'Artagnan eljönne, s azt ajánlaná, amit én fogok neki, tudom Istenem, mit válaszolnék D'Artagnannak!”
Planchet bezzeg mire sem gondolt, emésztett.
Az erdő szélén D'Artagnan felfedezte a mondott utat, s az út végén egy hatalmas hűbérúri kastély tornyait.
– Ejha – suttogta –, ez a kastély, úgy rémlik, az Orléans-i hercegek régi ágához tartozott; Porthos Longueville hercegtől szerezte volna?
– Úgy éljek, uram – mondta Planchet –, kitűnően művelt földek! S ha Porthos úr a gazdájuk, gratulálni fogok!
– Rosseb! – mondta D'Artagnan. – Nehogy Porthosnak szólítsd, még Du Vallonnak sem; szólítsd De Bracieux-nek vagy De Pierrefonds úrnak. Különben elpackázod a vállalkozásomat.
Ahogy a kastély közelébe értek, D'Artagnan megállapította, hogy barátjának semmiképp sem lehet ez a lakhelye; a tornyok bármily jól s tegnap rakottaknak látszottak is, repedezettek, úgyszólván kibelezettek voltak, mintha valami fejszés óriás hasogatta volna őket össze.
Az út végére érve D'Artagnan egy csodaszép völgyre tekinthetett alá; mélyén kies tavacska szendergett, néhány elszórt, hol cserép-, hol szalmafedelű házzal a partján, melyek hűbéruruknak egy csinos, IV. Henrik uralkodása elején épült kastélyt látszottak elismerni, főúri szélvitorlákkal a tetején.
D'Artagnannak most már nem volt kétsége, hogy Porthos hajléka áll előtte.
Az út egyenest a csinos kastélyhoz vezetett, mely őséhez, a hegyi várhoz képest olyan volt, amilyen Enghien hercegnek valamelyik klikkvezére lehetett egy talpig vasba öltözött, VII. Károly korabeli lovaghoz képest... D'Artagnan a lovát ügetésre nógatva indult lefelé, Planchet pedig paripája járását gazdája lováéhoz igazította.
Alig tíz perc múlva D'Artagnan befordult egy szép, szabályosan ültetett nyárfasorba, mely aranyozott dárdájú és keresztvasú rácsos kapuba torkollt. E fasor közepén egy zöld, s a kerítéshez hasonlóan aranyos ruhájú uraságféle volt látható, hatalmas vasderesen. Jobbján és balján két tetőtől talpig sujtásos mentéjű csatlós; tekintélyes számú naplopó hajbókolt körülötte.
– Jaj – mondta D'Artagnan –, csak nem Du Vallon de Bracieux de Pierrefonds báró? Ejnye, a nemjóját, de összetöpörödött, mióta nem Porthos a neve!
– Ez nem lehet ő – mondta Planchet, arra is felelve, amit D'Artagnan csak gondolt magában –, Porthos úr majdnem hat láb magas volt, ez meg alig öt láb magas.
– Pedig – folytatta D'Artagnan – vajmi alázatosan hajbókolják körül ezt az urat.
S azzal közelebb rúgtatott a vasdereshez, a tekintélyes férfiúhoz s a csatlósokhoz. Ahogy közeledett, mintha egyre ismerősebb lett volna az illető fizimiskája.
– Jézus Mária! Uram – ájuldozott Planchet, aki szintén felismerni vélte –, lehetséges volna, hogy ő az?!
E felkiáltásra a lovon feszítő férfiú roppant méltóságteljes lassúsággal hátrafordult, s a két utas teljes nagyságában láthatta felcsillanni kerek szemét, pirospozsgás képét és ékesszóló mosolyát Mousquetonnak.
Mert valóban ő volt, egy zsír-háj, kövérségtől duzzadó, egészségtől kicsattanó Mousqueton, a képmutató Bazin tökéletes ellentéte, aki most lecsusszant a földre vasdereséről, s lekapott kalappal ment a testőrtiszt felé, elannyira, hogy az egybegyűltek hajbókolása egyetlen félfordulattal máris ez új, s a régit elhomályosító napra vonatkozott.
– D'Artagnan úr! D'Artagnan úr! – pötyögtette pufók pofijából Mousqueton, s csak úgy izzadt örömében. – Micsoda boldogság ez gazdámnak, Du Vallon de Bracieux de Pierrefonds báró úr őméltóságának!
– Jól van, Mousqueton! Tehát itt van a gazdád?
– Az ő birtokán áll, uram!
– No de hogy te be szép vagy, be kövér vagy, be viruló vagy!
– folytatta D'Artagnan, fáradhatatlanul a változás részletezésében, melyben a szerencse a régi éhenkórászt részesítette.
– Hát nem mondom, hál' istennek, uram! – mondta Mousqueton – megvolnék jó egészségben.
– Hát régi barátodnak, Planchet-nak semmit sem mondasz?
– Planchet barátomnak? Planchet, igazán te volnál? – kiáltott fel Mousqueton kitárt karral, s könnyel szemében.
– Személyesen – mondta Planchet most is óvatosan –, de előbb tudni akartam, nem lettél-e túlságosan kevély.
– Kevély, egy régi cimborával szemben?! Soha, Planchet. Vagy nem gondoltad komolyan, vagy nem ismerted Mousquetont.
– No, ennek örülök! – mondta Planchet, lováról leszállva, s karját szintén ölelésre tárva. – Bezzeg az az aljas Bazin úgy hagyott két óra hosszat egy fészerben, hogy még azt sem árulta el, megismert-e egyáltalán!
És Planchet meg Mousqueton oly kitörő érzelmességgel borult egymás nyakába, hogy a szemtanúk mélységesen megilletődtek, és feltételezték, hogy Planchet is valami álruhás nagyúr, oly magasra becsülték Mousqueton tisztségét.
– Most pedig, uram – mondta Mousqueton, mihelyt kibontakozott Planchet öleléséből, ki hasztalanul igyekezett két kezét összefogni barátja hátán –, most pedig, uram, engedje meg, hogy itt hagyjam, ugyanis nem szeretném, ha érkezése hírét gazdám másvalakitől tudná meg; nem bocsátana meg nekem, ha hagynám, hogy elembe vágjanak.
– Hát az én kedves barátom – mondta D'Artagnan, gondosan kerülve, hogy Porthost akár az új, akár a régi nevén emlegesse – nem felejtett el engem?
– Ő? Magát, uram? – tiltakozott Mousqueton. – Nincs olyan nap, hogy ne várnók tábornagyi kinevezésének hírét, Gassion avagy Bassompierre uraimék helyére!
D'Artagnan ajka körül megjelent az a ritka kesernyés mosoly, amely szíve legmélyén húzódott meg s élt tovább ifjúkorának csalódásaiból.
– Ti pedig, parasztok – folytatta Mousqueton –, maradjatok itt D'Artagnan gróf úr körül, szórakoztassátok, ahogy tudjátok, mialatt én bejelentem a kegyelmes úrnak, hogy megérkezett.
S két könyörületes lélek segítségével felhágván termetes lovára, míg a fürgébb Planchet egyedül a magáéra, Mousqueton oly csinos galoppot vágott ki a fasor gyepén, hogy inkább a derék négylábú derekának, mint combjainak vált dicsőségére.
– Ez már beszéd! Ez jól kezdődik! – mondta D'Artagnan. Semmi titokzatosság, semmi suba alatt, semmi politizálás itten; teli torokkal nevetnek, örömkönnyeket sírnak, mindenütt rőfnyi széles orcákat látok, úgy érzem, mintha itt maga a természet is ünnepet ülne, s a fák, levelek s virágok helyett, apró zöld meg piros szalagokkal volnának tele.
– Nekem meg úgy rémlik, hogy a legínycsiklandóbb pecsenyeillat lengedezik itten, s mintha bámész kukták sorfalát látnám, ahol végigmegyünk. Haj, uram, micsoda szakácsa lehet Pierrefonds úrnak, aki már akkor is annyit s oly jókat szeretett enni, mikor még csak Porthosnak hívták!
– Megállj! – szólt rá D'Artagnan. – Megijesztesz; ha a valóság megfelel a látszatnak, elvesztem. Egy ilyen boldog ember sohase fogja otthagyni a boldogságát, s vele szemben is úgy elbukom, mint Aramisszal szemben.

13
Miből veszi észre D'Artagnan, Porthost viszontlátván, hogy a vagyon nem boldogítja az embert

D'Artagnan belépett a rácsos kapun, s előtte állt a kastély; leugrott, hát valami óriás jelent meg a tornácon. Hadd legyünk igazságosak D'Artagnan iránt, s mondjuk meg, hogy önzés ide, önzés oda, a szíve repesett az örömtől e magas termetet s marcona alakot megpillantván, mely őt egy derék s jó emberre emlékeztette.
Futva borult a Porthos nyakába; az egész cselédség tisztes távolságban köréjük seregelve alázatos kíváncsisággal bámult. Mousqueton, az első sorban, könnyeit terelgette, lévén, hogy szegény fickó azóta sem hagyta abba a sírást, amióta D'Artagnant s Planchet-t felismerte.
Porthos karon fogta régi barátját.
– Jaj, micsoda öröm viszontlátni magát, kedves D'Artagnan lelkendezett baritonból basszusba bicsakló hangon. – Hát nem felejtett el, hallja?!
– Magát elfelejteni? Jaj, kedves Du Vallon, hát el lehet felejteni az ifjúság legszebb napjait, a legőszintébb barátokat, az együtt vállalt veszedelmeket?! Most, hogy viszontlátom, úgy érzem, régi barátságunknak nincs egy pillanata, melyre ne emlékezném!
– Bizony, bizony – mondta Porthos, igyekezvén bajuszának visszaadni azt a kackiás pörgeséget, mely magányában elveszett róla –, bizony, sok szép dolgot míveltünk a mi időnkben, s épp elég borsot törtünk a boldogult bíboros orra alá!
És sóhajtott egyet. D'Artagnan csak nézte.
– Mindenesetre – folytatta Porthos bágyadt hangon – Isten hozta, kedves barátom, majd segít nekem megtalálni régi kedvemet! Holnap nyulat kergetünk a pusztámon, mely csodálatos, vagy őzet az erdőmben, mely gyönyörű. Van négy agaram, a leggyorsabbak a tartományban, s olyan falkám, hogy párját ritkítja széles e világon!
És Porthos másodszor is sóhajtott.
„Ejha – gondolta D'Artagnan –, az én cimborám nem volna olyan boldog, amilyennek látszik?”
Aztán fennhangon:
– De mindenekelőtt mutasson be Du Vallonné asszonynak, mert hisz emlékezem bizonyos lekötelező meghívólevélre, melyet volt kedves írni nekem, s hitvese is vetett az aljára néhány szavacskát.
Porthos harmadszor sóhajtott.
– Már két éve elvesztettem Du Vallonné asszonyt – mondta –, attól lát még mindig ily bánatosnak. Ezért hagytam ott valloni kastélyomat, Corbeil mellett, s költöztem át ide Bracieux-be, s e változás vitt rá, hogy megvásároljam új birtokomat. Szegény Du Vallonné asszony természete – folytatta Porthos fancsali ábrázattal – nagyon különbözött az enyémtől, végül azonban kezdte elnézni szokásaimat, s beletörődött apró kedvteléseimbe.
– Most hát gazdag és szabad? – kérdezte D'Artagnan.
– Sajnos – felelte Porthos – özvegy vagyok, s negyvenezer frank az évi jövedelmem. Menjünk villásreggelizni, ha úgy tetszik.
– De még mennyire! – mondta D'Artagnan. – Jó étvágyat csinált a reggeli levegő.
– Igen – mondta Porthos –, a levegő kitűnő.
Beléptek a kastélyba; minden aranyozott volt, a padlótól a mennyezetig, párkányok, szegélyek, a székek fája: minden aranyozott. Terített asztal várta őket.
– Látja – mondta Porthos –, ez a megszokott reggelim.
– Mi a fene? – csóválta a fejét D'Artagnan. – Ehhez csak gratulálhatok! A királyé sem bőségesebb!
– De nem ám – mondta Porthos –, hallottam, hogy Mazarin szörnyű sovány koszton tartja. Kóstolja meg ezt a bordát, kedves D'Artagnan, a saját ürüimből való!
– Zsenge húsú jószágok! Igazán gratulálok!
– Saját legelőimen táplálkoznak, első osztályú legelőkön!
– Adjon még belőle.
– Nem én, inkább ebből a nyúlból vegyen, tegnap lőttem a nyulaskertemben.
– Az áldóját! Micsoda íze van! – mondta D'Artagnan. – Talár bizony kakukkfűvel eteti a nyulait?
– S mit szól a boromhoz? – kérdezte Porthos. – Kellemes, nemde?
– Mámorító.
– Pedig erről a vidékről való.
– Igazán?
– Bizony, egy kis déli lejtőn, amott a hegyemen; háromszázötven hektót terem.
– De hisz ez már valódi szüret, hallja!
Porthos az ötödiket sóhajtotta. D'Artagnan számlálta Porthos sóhajtásait.
– S mégis – mondta, hogy a dolog végére járjon – azt mondaná az ember, kedves barátom, hogy valami bántja. Talán csak nem beteg?... Lehetséges, hogy az egészsége...
– Kifogástalan, barátom, jobb mint valaha. Egy ökröt leterítenék egyetlen ökölcsapással.
– Úgy hát családi bajok...
– Családi bajok!... Szerencsére senkim a világon.
– Akkor hát mitől sóhajtozik?
– Kedvesem – mondta Porthos –, őszinte leszek magához: nem vagyok boldog.
– Maga nem boldog, Porthos? Akinek kastélya, rétjei, hegyei, erdei vannak, akinek negyvenezer frank évi jövedelme van, a végén még nem is boldog!
– Megvan mindenem, az igaz, barátom, de magam vagyok, egyedül ennyi minden között.
– Hej, most már értem: együgyű paraszt népség veszi körül, s keserűség nélkül nem láthatja magát közöttük.
Porthos enyhén elsápadt, s felhajtott egy hatalmas pohárral az ő jó kis déli lejtőn termett borából.
– Éppen nem – mondta –, sőt, ellenkezőleg! Ha hiszi, ha nem, ezek mind afféle kurtanemesek, egytől egyig van valami címerük, s Pharamond-tól, Nagy Károlytól, vagy legalább Capet Hugótól származtatják családfájukat. Eleinte, az utolszor jött lévén, kedveskednem kellett nekik, megtettem; de tudja, barátom, Du Vallonné asszony...
Porthos, amint e szavakat kimondta, mintha kínnal nyelte volna a nyálát.
– Du Vallonné asszony nemessége kétes eredetű volt – folytatta –, első házasságában (de hiszen ezzel nem mondok újat magának) fiskális volt az ura. Ezt ők undorítónak találták. Mondták is, hogy undorító. Ezért a szóért harmincezer embert meg lehetne ölni. Én kettőt öltem meg; ez a többit elhallgattatta, de barátjukká, persze, nem tett. Így hát semmi társaságom, magamban éldegélek, unatkozom, emésztem magam.
D'Artagnan mosolygott; látta, hol vékony a páncél, szúrásra készült.
– De végtére is – mondta – maga magában is valaki, s a hitvese nem teheti kevesebbé.
– Az ám, de értse meg: nem lévén a történelmi nemességből való, mint a Coucyak, kik beérték azzal, hogy a nagyúr címet viselhették, s a Rohanok, kik nem akartak hercegek lenni, ezeknek az alakoknak itt, csupa grófnak meg őrgrófnak, elsőbbségük van velem szemben a templomban, az ünnepségeken, mindenütt, s én egy szót sem szólhatok. Jaj, volnék csak...
– Báró? Nem igaz? – kérdezte D'Artagnan, befejezvén barátja mondatát.
– Jaj – sóhajtott fel Porthos, s vonásai kisimultak –, jaj, ha báró lehetnék!
„Nagyon jó! – gondolta magában D'Artagnan. – Itt elérem a célom.” Aztán fennhangon:
– Nahát, kedves barátom, éppen ezt az áhított rangot hozom én most magának!
Porthos akkorát ugrott ültéből, hogy a terem megrázkódott bele, s két-három borospalack egyensúlyát vesztve a földre gurult s összetört. A csörömpölésre Mousqueton berohant, s Planchet is felbukkant a háttérben, szája tele volt, a kezében asztalkendő.
– Szólított a kegyelmes úr? – kérdezte Mousqueton.
Porthos intett Mousquetonnak, hogy szedje össze az üvegtörmeléket.
– Örömmel látom, hogy még mindig maga mellett e derék fiú mondta D'Artagnan.
– Ő az ispánom – mondta Porthos. Aztán emeltebb hangon:
– Lehet egy s más a füle mögött, látszik rajta; de – folytatta halkabban – ragaszkodik hozzám, s semmiért sem hagyna el a világon!
„És kegyelmes úrnak szólítja” – jegyezte meg magában D'Artagnan.
– Elmehet, Mouston – mondta Porthos.
– Moustonnak szólítja? Jaj, értem, rövidítésül: a Mousquetont hosszú volna kimondani.
– Igen, aztán meg egy mérföldről megérződik rajta a hajdani kvártélymester. De éppen beszéltünk valamiről, mikor a kópé beállított.
– Csakugyan! – mondta D'Artagnan. – De jobb, ha folytatását későbbre halasztják, emberei még megneszelnének valamit; talán kémek is akadnak a környéken... Gondolhatja, Porthos, komoly dologról van szó!
– Rosseb! – mondta Porthos. – Hát jó, akkor sétáljunk egyet a parkomban.
– Örömest!
S mivel mindketten alaposan bereggeliztek, sétára indultak a csodálatos kertben; szelídgesztenyék és hársfák zártak körül egy legalább harmincholdnyi területet; mindegyik cserjésbe, bozótba torkolló fasor végén nyulak szaladgáltak, el-eltűntek a csalitban, vagy játszadoztak a magas fűben.
– Biz' isten – mondta D'Artagnan –, a park is oly szép, mint minden más itt! S ha hal is van annyi a halastavában, amennyi nyúl a csalitban, akkor boldog ember maga, Porthos, ha csak egy kicsit is megőrizte vadászó kedvét, s megjött horgászó kedve is!
– Barátom, a horgászást Mousquetonnak hagyom, nyárspolgári mulatság; de néha vadászgatok, vagyis, ha unatkozom, letelepszem egy ilyen márványpadra, puskámat s kedvenc kutyámat, Gredinet-t kihozatom, s lődözöm a nyulakat.
– De hisz ez nagyon szórakoztató! – mondta D'Artagnan.
– Az ám – felelte Porthos, nagyot sóhajtva –, nagyon szórakoztató.
D'Artagnan nem számlálta tovább sóhajtásait.
– Aztán – folytatta Porthos – Gredinet megkeresi őket, s beviszi egyenest a konyhába: így van idomítva.
– Ó, a bájos kis állat! – mondta D'Artagnan elismerésül.
– De hagyjuk már Gredinet-t, ha akarja, magának adom, kezdek már ebbe belefáradni, s térjünk vissza arra az ügyre!
– Örömest – mondta D'Artagnan –, de figyelmeztetem, kedves barátom, hogy aztán ne foghasson rám csalafintaságot: életmódot kellene változtatni.
– Hogyhogy?
– Újra páncélt ölteni, kardot kötni, kalandokba keveredni, s mint hajdan: húsunkból ott-otthagyni egy kicsit az utakon; de hisz emlékszik, hogy folyt ez annak idején.
– Mennydörgős mennykő! – fohászkodott Porthos.
– Igen, megértem, elkényesedett, öreg barátom! Pocakot eresztett, csuklójának sincs meg már az a rugalmassága, melynek annyiszor érezték bizonyítékát a bíboros úr fogdmegjei!
– Ejnye, a csuklóm még a régi, erről kezeskedem – mondta Porthos, s kiterjesztette birkalapocka szélességű tenyerét.
– Annál jobb!
– Tehát újra háborúznunk kell?
– Hát, Istenkém, mi tagadás! -És ki ellen?
– Figyelte a politikai fejleményeket? – Én? Mi sem áll tőlem távolabb.
– A Mazarin oldalán áll-e, avagy a hercegekén?
– Nem állok én senki oldalán.
– Vagyis velünk van. Annál jobb, Porthos, a legjobb magatartás az előmenetelhez! Megmondhatom hát, öregem, hogy a bíboros megbízatásából jövök.
Ez a szó Porthosra olyan hatást tett, mintha még 1640-et írnának, s az igazi bíborosról volna szó.
– Ejha – mondta –, mit akar tőlem őeminenciája?
– Őeminenciája szeretné magát szolgálatában látni.
– S ki beszélt neki rólam?
– Rochefort. Emlékszik rá?
– Hogy a csodába ne! Az, aki annyi bosszúságot okozott nekünk esztendők során, s annyit nyargaltatott az utakon, vagyis az, akit maga három ízben is úgy megvagdalt, ahogy egyébként meg is érdemelte!
– De tudja-e, hogy a barátunk lett? – kérdezte D'Artagnan.
– Nem, ezt nem tudtam! Nahát! S nincs benne neheztelés?
– Téved, Porthos – mondta D'Artagnan –, bennem nincs neheztelés.
Porthos nem értette világosan e distinkciót; de az olvasó emlékszik, hogy felfogóképessége nem volt valami ragyogó.
– Tehát azt mondja – folytatta –, hogy a bíborosnak Rochefort beszélt énrólam?
– Úgy van, meg aztán a királyné.
– A királyné? Hogyhogy?
– Bennünk bizalmat keltendő, odaadta a bíborosnak azt a híres gyémántgyűrűt, tudja, amelyet eladtam volt Des Essarts-nak, s mely, hogy, hogy nem, ismét birtokába jutott.
– Ámbár úgy gondolom – mondta Porthos nagy jámborán –, jobban tette volna, ha magának adja vissza!
– Nekem is ez a véleményem – mondta D'Artagnan. – De hát mit tegyünk: a királyoknak s a királynéknak olykor furcsa hóbortjaik vannak. De végeredményben, mivel gazdagság s rang tőlük származik, s pénzt, címet ők osztogatnak, odaadó irántuk az ember.
– Az, az, odaadó! – mondta Porthos. – Maga tehát éppen odaadó kedvében van e pillanatban?
– A király, a királyné s a bíboros iránt; mi több, a maga odaadását is biztosítottam!
– S azt mondja, hogy ezt bizonyos feltételekhez kötötte?
– Kitűnőkhöz, kitűnőkhöz, öregem! Először is: pénze van, nem igaz? Évi negyvenezer frank jövedelem, amint mondta!
Porthos kezdett bizalmatlan lenni.
– Az úgy van, tudja, hogy azért soha sincs az embernek túl sok belőle! Du Vallonné asszony meglehetősen tisztázatlan örökséget hagyott; ilyesmihez én nem nagyon értek, úgyhogy egyik napról a másikra élek, elmondhatom.
„Attól fél, kölcsönkérni jöttem hozzá” – gondolta D'Artagnan. Ó, barátom – mondta fennhangon –, csak annál jobb, ha szűkösen él!
– Hogyhogy annál jobb? – kérdezte Porthos.
– Ügy, hogy őeminenciája úgyis mindent megad, amit kíván, földet, pénzt, címet!
– Hú! huhuhú! – lelkendezett Porthos, s az utolsó szóra a szeme csak úgy meredezett az üregéből.
– A másik bíboros idején – folytatta D'Artagnan – nem tudtuk megragadni a szerencsét, ezt bizony el lehet mondani; persze nem magára értem, akinek évi negyvenezer frankja van, s akit a világ legboldogabb emberének tartok.
Porthos felsóhajtott.
– Mindazonáltal – folytatta D'Artagnan –, évi negyvenezer frank ellenére, sőt, tán épp a negyvenezer frank miatt, úgy gondolom, egy kis hétágú korona nem ártana a hintáján! Hm, hm!
– De nem ám – mondta Porthos.
– Hát akkor szerezze meg, öregem! Csak a kardját kell érte nyújtania. Csak nem leszünk önmagunk ellensége! A maga célja: cím. Az enyém: pénz; hogy újjáépíttessem Artagnan várát, melyet düledezni hagytak a keresztes háborúkban elszegényedett őseim, s vagy harminc holdat vásárolhassak körülötte, ez minden, amire vágyom; oda húzódom vissza, ott halok meg nyugodtan.
Én pedig – mondta Porthos – báró akarok lenni.
– Az lesz.
– És a többi két barátunkra nem is gondolt? – kérdezte Porthos.
– Dehogy nem! Aramist meg is látogattam.
– S ő mit kíván? Püspök szeretne lenni?
– Aramis – mondta D'Artagnan, nem akarván Porthost kiábrándítani –, Aramis, képzelje, szerzetes lett, jezsuita, s úgy él, mint egy medve; mindenről lemondott, csak az üdvösségére gondol. Ajánlataim sem tudták megingatni.
– Kár érte! – mondta Porthos. – Elmés valaki volt. Hát Athos?
– Vele még nem találkoztam – mondta D'Artagnan –, de magától mindjárt hozzá indulok! Nem tudja, hol találom meg?
– Blois mellett, egy kis birtokon, melyet azóta örökölt, nem tudom milyen rokonától.
– A neve?
– Bragelonne. Értse meg, kedves barátom, Athos, aki amúgy is olyan előkelő származású, mint a császár, a tetejébe még egy grófságot örököl! Mi a csodát kezd majd ennyi grófsággal? La Fère grófja, Bragelonne grófja...
– S ha vesszük, hogy nincsen gyermeke – mondta D'Artagnan.
– Hohó! Nekem azt mesélték – mondta Porthos –, örökbe fogadott egy fiút, aki azonban nagyon hasonlít hozzá.
– Athos, a mi Athosunk, aki oly erényes volt, mint Scipio? Találkoztak azóta?
– Nem.
– Nos, holnap elindulok őhozzá, s majd beszámolok magáról. Köztünk legyen mondva, attól tartok, koravén s roskatag lett borisszasága miatt.
– Bizony, bizony, mi tagadás, sokat ivott.
– Azonkívül ő volt köztünk a legidősebb.
– Csak néhány évvel -jegyezte meg Porthos –; a komolysága öregített rajta.
– Ez is igaz. Akárhogy is, ha megnyerjük, jó; ha nem, egye fene, elviseljük valahogy. Mi ketten egy tucattal is fölérünk!
– Bizony – mondta Porthos, s mosolygott hajdani hőstetteikre emlékezve. – De négyen harminchattal érnénk föl; mert hisz nehéz dolgunk lesz, amint mondja.
– Nehéz az újoncoknak, de nem nekünk. -Sokáig tart?
– Hát bizony eltarthat három-négy évig is.
– Sokat fogunk verekedni?
– Remélem.
– Annál jobb, végül is annál jobb – lelkesedett Porthos. – Fogalma sincs róla, öregem, hogy ropognak a csontjaim, amióta itt vagyok. Némelykor, vasárnap mise után, lóháton beszáguldozom a szomszédok földjeit, hogy valami jó kis csihi-puhiba keveredjem, annyira hiányzik nekem! De semmi, semmi, öregem! Vagy azért, mert tisztelnek, vagy azért, mert rettegnek, ami valószínűbb, elég az hozzá, békésen tűrik, hogy letapostassam kutyáimmal a lucernásukat, borsot törjek az orruk alá, és csak még nagyobb unalomban térek haza; ez az egész. De, mondja csak, Párizsban legalább egy kissé könnyebben lehet verekedni?
– Ha már kérdi: ott lehet még csak igazán! Se rendeletek, se bíborosi gárdisták, se Jussac vagy hasonló kopók. Istenkém! Ha hiszi, ha nem, egy lámpa alatt, a fogadóban, vagy bárhol. Frondőr vagy? Kard ki kard, és el van intézve. Guise herceg Colignyt a Place-Royale kellős közepén ölte meg, és nem lett belőle semmi baja.
– Hej, akkor biztató a helyzet, csakugyan! – mondta Porthos.
– Azonkívül rövidesen valódi csatáink is lesznek – folytatta D'Artagnan –, ágyúzással, tűzvésszel, vagyis igen-igen változatos lesz!
– Akkor hát döntöttem.
– Szavát adja?
– Mondom, ez elhatározott dolog. Szúrni-vágni fogok Mazarinért. De...
– De?
– De báróvá fog tenni!
– Ejnye, a mindenségit – mondta D'Artagnan –, ezt eleve kikötöttük! Mondottam már, s újra mondom: báróságáról kezeskedem!
Erre az ígéretre Porthos, ki nem kételkedett barátja szavában, indult is vele vissza a kastély felé.

14
Melyből kiderül, hogy ha Porthos elégedetlen volt is állapotával, bezzeg elégedett volt a magáéval Mousqueton

A kastély felé mendegélve, miközben Porthos báróságáról szőtt álmaiban ringatózott, D'Artagnan az ember átkozott természetéről elmélkedett, mely mindig elégedetlen azzal, amije van, s mindig az után sóvárog, amije nincsen. Porthos helyében D'Artagnan a világ legboldogabb emberének érezte volna magát, Porthosnak ellenben ahhoz, hogy boldog legyen, micsoda is hiányzott? Öt betű a neve előtt, s egy kis hétágú korona, hogy rápingáltathassa hintája oldalára. „Egész életemet azzal tölthetném hát – tűnődött magában –, hogy jobbra-balra nézelődjem, s mégsem találnék soha egyetlen igazán boldog emberi arcot!”
Ennél a filozófiai felismerésnél tartott, mikor a Gondviselés mintha szándékosan kínált volna rá eleven cáfolatot. Mihelyt Porthos magára hagyta, hogy a szakácsának valami utasítást adjon, Mousqueton közeledett felé. A derék fickó ábrázata, némi enyhe zavartól eltekintve, mely nyári felhőcske módján inkább csak árnyalta, mintsem fátyolozta arcát, a legtökéletesebb boldogságot tükrözte.
„Ihol ni, ilyet keresek én – gondolta D'Artagnan –, de sajnos, a szegény fiú nem tudja, miért jöttem.”
Mousqueton tisztes távolságban maradt. D'Artagnan leült egy padra, s intett, hogy jöjjön közelebb.
– Uram – mondta Mousqueton, élvén az engedéllyel –, nagy szívességre kérném!
– Beszélj, barátom – biztatta D'Artagnan.
– Beszélnék, csak nem merek, attól félek, azt hinné, hogy a jólét megrontott.
– Tehát boldog vagy, barátom? – kérdezte D'Artagnan.
– Amilyen boldog ember csak lehet, de azért még boldogabbá is tehetne!
– Nos hát, ki vele! S ha tőlem függ, elintézem a dolgot.
– Ó, uram, csupán magától függ, senki mástól.
– Nosza!
– Nagy-nagy szívességre kérem! Éspedig: ne szólítson engem eztán Mousquetonnak, hanem Moustonnak. Mióta szerencsés vagyok a kegyelmes úr ispánja lenni, ezt a nevet vettem fel, mert méltóságteljesebb, s hozzájárul, hogy alantasaim tiszteljenek. Uraságod jól tudja, mily szükséges a tekintély a cselédség előtt!
D'Artagnan elmosolyodott: Porthos meghosszabbította a nevét, Mousqueton megkurtította.
– Remélhetek, uram? – kérdezte Mousqueton valósággal remegve.
– Jól van, kedves Mouston – mondta D'Artagnan –, légy nyugodt, nem felejtem el kérésedet, s ha örömödre szolgál, tegezni sem tegezlek tovább.
– Ó, uram – ujjongott Mousqueton, s elpirult örömében –, ha ekkora megtiszteltetésben részesít, hálás leszek, míg élek, de nem lesz túl sok, amit ezzel kérek?
„Fájdalom – gondolta magában D'Artagnan –, vajmi kevés a váratlan megrázkódtatáshoz képest, melyet e szegény ördögnek okozok, ki oly jól fogadott engem.”
– És az úr még sokáig marad minálunk? – kérdezte Mousqueton, s arca visszanyervén előbbi derűjét, úgy virított, mint a pipacs.
– Holnap elmegyek, barátom – felelte D'Artagnan.
– Jaj, uram, hát csak azért jött, hogy nekünk fájdalmat okozzon?
– Attól tartok – mondta D'Artagnan oly halkan, hogy a hajlongva hátráló Mousqueton nem hallhatta meg.
Valami lelkiismeret-furdalásféle suhant át D'Artagnan lelkén, lett légyen bármily kérges szívű is.
Porthost nem szánta olyan vállalkozásba sodorni, melyben élete s vagyona forog veszélyben, mert Porthos mindezt boldogan kockáztatja a bárói címért, melyre már tizenöt esztendeje sóvárog; ellenben Mousquetont, aki csak annyit kívánt, hogy Moustonnak nevezzék: nem volt-e kegyetlenség kiszakítani megrakott csűrének pazar életéből? Ez a gondolat marcangolta, mikor Porthos újra megjelent.
– Asztalhoz! – mondta Porthos.
– Hogyhogy asztalhoz? – kérdezte D'Artagnan. – Hát hány óra van?
– Egy óra múlt, barátom.
– Valóságos paradicsom az otthona, Porthos! Az időt itt elfelejti az ember. Megyek, de nem vagyok éhes.
– Csak jöjjön! Ha enni nem is lehet mindig, de inni lehet; szegény Athos egyik aranymondása ez, s csak azóta tudom, milyen igaz, amióta unatkozom.
D'Artagnan, akit gascogne-i természete mindig mértékletességre intett, mintha nem hitt volna ennyire Athos axiómájának igazában; de azért mindent elkövetett, hogy házigazdájával lépést tartson.
Eközben, amint Porthos lakmározását figyelte, s maga is tőle telhetően ivott, eszébe jutott Mousquetonra vonatkozó aggodalma, annál is erősebben, mert a derék fickó, bár nem ő maga szolgálatoskodott az asztal körül, mivel ezt méltóságán alulinak tartotta: időnként megjelent az ajtóban, s iránta való hálás elismerésének a felszolgáltatott borok korával és minőségével adott kifejezést.
Ehhez képest, mikor a csemegénél D'Artagnan egy intésére Porthos az inasokat kiküldte, s a két jó barát kettesben maradt, így szólt:
– Porthos, kicsoda kíséri majd e vállalkozásban?
– Hát Mouston, gondolom – felelte Porthos a legnagyobb természetességgel.
Ez D'Artagnant szíven találta; már látta, hogyan változik keserves fintorrá az ispán jóságos mosolya.
– Igen, de Mouston már nem mai gyerek, barátom! – vetette ellen D'Artagnan. – Mi több, szörnyen elhízott, s talán elvesztette fürge rugalmasságát.
– Tudom – mondta Porthos. – De megszoktam őt; egyébként sem hagyna magamra, túlságosan szeret.
„Ó jaj, milyen is a vak hiúság!” – gondolta D'Artagnan.
– S különben is – folytatta Porthos – maga talán nem a régi inasát tartja még mindig, azt a jó, derék, értelmes... hogy is hívják csak?
– Planchet-nak. Hát igen, újra rátaláltam, de már nem inas. -Hát mi?
– Megmondom. Ezerhatszáz frankjából, emlékszik, abból az ezerhatszázból, amit La Rochelle ostrománál kapott egy levél elviteléért De Winter lordnak, egy kis üzletet nyitott a Lombardok utcájában, s most cukrász.
– Úgy! Cukrász, őkelme a Lombardok utcájában?! Akkor miért szolgálja magát?
– Vaj van a fején, s fél, hogy zaklatni fogják.
S elmesélte barátjának, hogyan került Planchet-val újra össze.
– Nahát! – csodálkozott Porthos. – Mit szólt volna annak idején, ha valaki azt mondja magának, hogy Planchet egy napon Rochefort-t kiszabadítja, s ezért maga bújtatni fogja őt?
– Nem hittem volna. De hát mit akar, az események megváltoztatják az embert!
– Ennél mi sem igazabb – ismerte el Porthos –; csak egy nem változik idővel, vagy ha igen, csak hogy javuljon: a bor. Kóstolja meg ezt; jófajta spanyol bor. Athos barátunk igen becsülte: jerezi.
Ebben a pillanatban az ispán bejött, hogy gazdájával tanácskozzék a másnapi ebédről, s a tervezett vadászkirándulásról is.
– Mondd csak, Mouston – kérdezte Porthos –, jókarban vannak a fegyvereim?
D'Artagnan dobolni kezdett a lábával az asztal alatt, hogy leplezze zavarát.
– A fegyverei, kegyelmes uram? – kérdezte Mouston. – Miféle fegyverei?
– Az áldóját, hát a páncélom!
– Miféle páncél?
– A hadipáncélom!
– Hát hogyne, kegyelmes uram. Legalábbis azt hiszem.
– Holnap megvizsgálod őket, s kijavíttatod szükség esetén. Melyik a gyorsabb lovam?
– Vulkán.
– S a legkitartóbb?
– Bayard.
– S te melyik lovat szereted a legjobban?
– Én? Rustaud-t, kegyelmes uram; kedves jószág, ezzel nagyszerűen megértjük egymást.
– Erős, szívós, nemdebár?
– Normandiai-mecklenburgi keverék, éjjel-nappal bírná az iramot.
– Akkor hát dologra! Abrakoltasd meg a három lovat, csiszolgasd vagy csiszoltasd meg a fegyvereimet; ezenkívül egy pisztolyt a te számodra s egy vadászkést.
– Tehát utazni fogunk, kegyelmes uram? – kérdezte Mousqueton aggodalmas képpel.
D'Artagnan, aki eddig csak bizonytalan akkordokat kopogott ki, most indulót vert.
– Annál is jobbat, Mouston! – felelte Porthos.
– Expedícióra indulunk, uram? – kérdezte az ispán, s arca rózsái kezdtek liliommá változni.
– Visszatérünk a szolgálatba, Mouston! – vágta ki Porthos, s közben folyton azon igyekezett, hogy bajszának visszaadja elvesztett marcona pörgeségét.
Alighogy e kijelentés elhangzott, Mousquetont oly reszketés fogta el, hogy márványfehér arca csak úgy rezgett bele, s oly kimondhatatlan gyöngéd szemrehányással pislogott D'Artagnanra, hogy a testőr alig tudta elviselni elpityeredés nélkül; aztán megtántorodott, s fojtott hangon kérdezte:
– Szolgálatba! Szolgálatba, a király hadseregébe?
– Igen is, nem is. Újra táborba szállunk, mindenféle kalandot keresünk, végre újrakezdjük életünket, a hajdanit!
Ez az utolsó szó úgy vágott bele Mousquetonba, mint a villám. Ez a borzalmas hajdani tette oly édessé a mostanit.
– Jaj, drága Istenem! Mit hallok? – kérdezte Mousqueton, még az előbbinél is rimánkodóbb tekintettel, mely D'Artagnannak szólt.
– Lássa be, szegény jó Mouston barátom – mondta D'Artagnan –, ilyen a végzet...
Most már lehetett tapintatos azzal, hogy nem tegezi s nevét az általa kívánt formában használja: Mousquetont éppoly súlyosan érte a csapás, s a csapás oly rettenetes volt, hogy egészen megzavarodva ment ki, s még az ajtót is elfelejtette betenni.
– A jó Mousqueton nem tud hová lenni örömében – mondta Porthos olyan hangon, amilyent Don Quijote használhatott, mikor Sanchót gebéje felnyergelésére nógatta, még egy utolsó vállalkozásra.
A két cimbora kettesben maradva beszélgetni kezdett a jövendőről, s ezer légvárat épített. A Mousqueton kitűnő bora D'Artagnannak rózsás látomást mutatott aranyhalmokról, ezüsthegyekről, Porthosnak pedig kékszalagot és hercegi palástot. Mi tagadás, az asztalra borulva aludtak, mikor értük jöttek, hogy éjjeli nyugovóra szólítsák őket.
Másnap Mousquetonba mégis sikerült D'Artagnannak lelket vernie, megsúgván neki, hogy a háború mindvégig Párizsban zajlik majd alkalmasint és a Vallon kastély közelében, mely Corbeil-jel szomszédos, Bracieux közelében, mely Melun mellett s Pierrefonds közelében, mely Compiègne s Villers-Cotterets közt fekszik...
– De én úgy emlékszem, mintha annak idején... – mondta félénken Mousqueton.
– Ó – mondta D'Artagnan –, manapság nem úgy háborúznak, mint annak idején! Ma ez merőben diplomáciai tevékenység, kérdezze meg Planchet-t.
Mousqueton elment felvilágosítást kérni régi barátjától, s ez minden pontban megerősítette, amit D'Artagnan mondott; csak – tette hozzá – ebben a háborúban a foglyokat a felakasztás veszélye fenyegeti.
– Nyavalyakórság! – mondta Mousqueton – azt hiszem, akkor már jobb szeretem La Rochelle ostromát!
Porthos pedig, miután őzet lövetett vendége tiszteletére, miután erdeiből hegyeire, hegyeiről tavaira vezetgette, miután megmutatta agarait, falkaját, Gredjnet-t, vagyis mindent, amije volt, s még három felülmúlhatatlanul pompás lakomát készíttetett, végleges útbaigazításokat kért D'Artagnantól, ki kénytelen volt továbbindulni útján.
– Nos hát, ide hallgasson, kedves barátom! – mondta a bíboros követe. – Innen Blois-ig négy nap kell nekem, egyet ott töltök, aztán még három vagy négy nap, míg Párizsba érek. Induljon hát egy hét múlva, kíséretével; szálljon meg a Tiquetonne utcabeli Gödölye fogadóban, s várja meg érkezésemet!
– Rendben van – mondta Porthos.
– Én hát elindulok Athoshoz, e reménytelen útra – mondta D'Artagnan. – De hát ha mégoly magatehetetlen lett is, barátainkkal tartani kell a kapcsolatot.
– Ha magával mennék – mondta Porthos –, azt hiszem, jó szórakozás volna nekem.
– Meglehet – mondta D'Artagnan –, énnekem is az! De akkor nem volna ideje az előkészületekre.
– Ez igaz – mondta Porthos. – Menjen hát, s csak bátorság! Ami engem illet, csupa lelkesedés vagyok!
– Nagyszerű! – mondta D'Artagnan.
És csak Pierrefonds határának mezsgyéjénél vettek búcsút egymástól, mert Porthos a barátját egészen odáig kísérte.
– Legalább – mondta D'Artagnan Villers-Cotterets felé mentében –, legalább nem leszek egyedül. Ez az ördögadta Porthos még kitűnően bírja magát. Ha Athos jön, jó, akkor hárman leszünk, hogy Aramison gúnyolódjunk, e szerelemben szerencsés kis csuháson!
Villers-Cotterets-ből írt a bíborosnak.

Kegyelmes uram, egyet már felajánlhatok Eminenciádnak, de ez hússzal felér. Indulok Blois-ba, mert La Fère gróf e város közelében, a Bragelonne-kastélyban lakik.

S ezzel nekivágott a blois-i útnak, Planchet-val egyvégtiben társalogván, ki az egész hosszú utazáson nagy mulatságára szolgált.