Főméltóságú uram, barátai ébren őrködnek, szabadulása órája közeleg; holnapután kérjen egy pástétomot az új cukrásztól, aki megvásárolta a régi üzletét, s nem más, mint Noirmont, fenséged asztalnoka. A pástétomot csak akkor szegje meg, amikor magára marad, remélem, örülni fog a tartalmának!
Fenségednek mindig készséges híve a Bastille-ban csakúgy, mint mindenütt

Rochefort gróf

P.S. – Grimaud-ban tökéletesen megbízhatik, nagyon értelmes fiú, s mindenestül a mi emberünk.

Beaufort herceg elégette a levelet – mióta ugyanis lemondott a festészetről, a tűzhelyét visszaadták –, mint ahogyan, nagyobb szívfájdalommal, a Montbazonnéét is; s már-már a labdát is tűzbe dobta, mikor eszébe jutott, hogy a Rochefort-nak adandó válasz eljuttatásában segítségére lehet.
Alaposan szemmel tarthatták, mert mihelyt egyet mozdult, betoppant La Ramée.
– Szüksége van valamire fenségednek? – kérdezte.
– Csak fáztam – felelte a herceg –, s felszítottam a tüzet, hadd melegítsen. Tudja, barátom, a vincennes-i torony szobái hűvösségükről híresek. Jeget lehetne vermelni bennük és salétromot gyűjteni! Azokról, melyekben Puylaurens, Ornano marsall s nagybátyám, a perjel, meghalt, elmondhatjuk Rambouillet márkáiéval, hogy merő arzén a faluk!
S a herceg a labdát a vánkos alá dugva visszafeküdt. La Ramée szája szögletén fanyar mosoly jelent meg. Derék fickó volt alapjában véve, s csupa ragaszkodás előkelő foglya iránt, úgyhogy kétségbeesett volna, ha valami szerencsétlenség éri. A három említett személyiséget ért egymást követő baleset pedig tagadhatatlan volt.
– Ne engedje át magát ilyen gondolatoknak, fenséges uram! Az ilyen gondolatok ölik meg az embert, nem a salétrom!
– Igazán nagyon kedves hozzám – mondta a herceg. – S ha én is el-eljárogathatnék pástétomra és burgundi óborra a Marteau apó utódjához, nem is volna semmi bajom!
– Annyi szent, fenség, hogy csodálatos a pástétoma, s a bora is pazar.
– Ezek szerint – mondta a herceg – pincéje is, konyhája is vetekedik a Chavigny úr konyhájával s pincéjével!
– Meghiszem azt – mondta La Ramée, s lépre ment –; de ki akadályozza, hogy fenséged is ne élvezhesse? Különben is már megígértem fenséged kegyes pártfogását.
– Jól tetted – mondta a herceg –, mert ha életfogytig kell itt maradnom, amint ezt Mazarin jóságos volt tudtomra adatni, kell valami szórakozásról gondoskodnom öreg napjaimra, vagyis nagy torkossá kell válnom.
– Fenséges uram, fogadja meg a tanácsomat: ne várjon vele, míg megöregszik.
– Jó – mondta Beaufort csak úgy maga elé –, ha igaz, hogy a hét főbűnből minden embernek kioszt legalább egyet a mennyei bölcsesség, ha ugyan nem kettőt: akkor La Ramée mesternek a falánkságot osztotta. Ám legyen! Majd hasznomra fordítom!
Aztán hangosan:
– Nos hát, La Ramée-m, holnapután ünnep?
– Az van, fenség, pünkösd!
– Adnál nekem egy kis leckét holnapután?
– Miből?
– Nyalánkságból.
– Örömest, fenséges uram!
– De négyszemközt! Az őröket elküldjük Chavigny úr konyhájára ebédelni, s mi ketten itt csapunk lakomát, a te gusztusod szerint!
– Hm – dünnyögte La Ramée.
Az ajánlat csábító volt; csakhogy La Ramée, bármily ügyefogyottnak nézte is a bíboros, öreg róka volt, s ismert minden csapdát, amit a foglyok csak állíthattak neki. Beaufort herceg, gondolta, a szökés negyven módját eszelte ki. Nem valami ravaszságot leplez ez a lakoma?
Egy pillanatig tűnődött, s tűnődése azt az elhatározást szülte, hogy a fogásokat s a bort ő maga rendeli meg, mihez képest semmiféle por nem kerülhet az ételbe, s a borba semmi gyanús folyadék.
Ami pedig a berúgatást illeti: a hercegnek esze ágába se lehet ilyen szándék, s kacagni kezdett már a gondolatára is, s közben olyan ötlete támadt, amitől teljesen megnyugodott.
A herceg figyelemmel kísérte La Ramée lelki tusáját, arcjátéka szerint több vagy kevesebb izgalommal; de végül a porkoláb arca felderült.
– Nos hát – kérdezte a herceg –, rendben van?
– Rendben, fenség, egy kikötéssel.
– Éspedig?
– Ha Grimaud lesz a felszolgálónk.
A hercegnek mi sem lehetett volna kedvesebb. Mégis volt hozzá lelkiereje, hogy a legszembetűnőbb savanyú arckifejezést öltse.
– A pokolba Grimaud-val! – kiáltotta. – Megkeseríti nekem az egész ünnepet!
– Megparancsolom neki, hogy fenséged háta mögött maradjon, s mivel amúgy sem beszél egy szót sem, fenséged se nem látja, se nem hallja majd, s egy kis jóakarattal azt képzelheti, hogy száz mérföldre van innen!
– Tudod, mit látok mindebből – kérdezte a herceg –, méghozzá világosan, mint a nap? Azt, hogy nem bízol meg bennem!
– Fenséges uram, holnapután pünkösd van!
– Hát mi közöm nekem a pünkösdhöz? Attól félsz tán, hogy a Szentlélek tüzes nyelvek képében leszáll ide, s kinyitja nekem a börtön kapuit?
– Nem, de elmondtam fenségednek, mit jósolt az az átkozott kuruzsló.
– Mit is mondott hát?
– Hogy a pünkösd nem múlik el anélkül, hogy fenséged ki ne kerüljön Vincennes-ből.
– Hát te hiszel a kuruzslóknak? Tökfilkó!
– Én – mondta La Ramée – ennyit sem törődöm vele – és pattintott az ujjával. – Bezzeg törődik Giulio kegyelmes úr; babonás, mint afféle tálján.
A herceg vállat vont.
– Jól van, nem bánom hát – mondta tökéletesen színlelt együgyűséggel –, megtűröm Grimaud-t, mert éneikül füstbe menne az egész; de Grimaud-n kívül senkit se lássak! Mindent rád bízok. Olyan vacsorát rendelj, amilyent akarsz, minden kívánságom csak az a pástétom, melyről beszéltél. Az én számomra rendeld egyenest, hogy Marteau apó utódja hadd vágja ki a rezet, minek fejében megígéred neki pártfogásomat, nemcsak arra az időre, amíg börtönben vagyok, hanem akkorára is, mikor kiszabadulok!
– Hát még mindig hiszi, hogy kiszabadul? – kérdezte La Ramée.
– Hiszem hát! – vágta rá a herceg. – Ha hamarabb nem, Mazarin halálakor; tizenöt évvel vagyok fiatalabb! Igaz ugyan – tette hozzá mosolyogva –, hogy Vincennes-ben az ember gyorsabban él.
– Fenség! – csóválta a fejét La Ramée. – Fenséges uram!
– Vagy pedig gyorsabban hal meg – toldta meg a herceg –, ami egyre megy.
– Fenséges uram – mondta La Ramée –, megrendelem a vacsorát.
– S azt hiszed, fogsz valami eredményt elérni a tanítványoddal?
– Legalábbis remélem, fenség – felelte La Ramée.
– Ha ugyan lesz rá időd – dörmögte a herceg.
– Mit mondott fenséged? – kérdezte La Ramée.
– Fenségem azt mondta, ne kíméld a bíboros úr bukszáját, ki volt kegyes vállalni ellátásunkat.
La Ramée a küszöbön megállt.
– Kit küldjék be addig fenségedhez?
– Akit akarsz, csak Grimaud-t ne!
– Akkor hát a tisztet?
– A sakkjátékost. -Azt.
Ezzel La Ramée kiment.
Öt perc múlva az őrtiszt bejött, s Beaufort herceget mélységesen elmerülve találta a sakk és matt magasztos szövevényeiben.
Rendkívüli dolog az emlékezés, s micsoda forradalmakat idézhet elő benne egyetlen jel, szó vagy reménysugár is! A herceg öt éve volt börtönben, s egyetlen visszapillantására megjelent előtte ez az öt esztendő, s bármily lassúdan telj légyen is, most rövidebbnek tűnt neki, mint az a két nap vagy negyvennyolc óra, mely a szökésre kitűzött percig még hátra volt.
Aztán meg volt valami, ami különösképpen nyugtalanította: hogy milyen módon hajtják végre a szökést. Eredménnyel kecsegtették, de például azt sem kötötték az orrára, mit fog az a titokzatos pástétom rejteni. Milyen barátai várják? Hát ötévi fogság után voltak még barátai? Ez esetben igazán vajmi kiváltságos herceg volt.
Elfeledte, hogy barátain kívül, bármily rendkívüli dolog is, egy asszony emlékezett reá; lehetséges, hogy nem maradt hozzá szigorúan hűséges, de nem felejtette el, ami nagy dolog.
Mindez épp elég okot adott a hercegnek fejtörésre; következésképp a sakkban is úgy járt, mint a labdajátékban: egyik hibás lépést a másik után követte el, s a tiszt úgy megverte este, ahogy reggel La Ramée.
De sorozatos vereségeinek volt valami haszna is: agyon lehetett ütni az időt, egykettőre nyolc óra lett, ez is három óra nyereség; aztán jött az éjszaka, s az éjszakával az álom.
A herceg legalábbis remélte: csakhogy az álom nagyon szeszélyes istenség, s mikor a legjobban hívják, várat a legtovább magára. A herceg éjfélig várta, úgy forgolódván az ágyán, miként Szent Lőrinc a nyárson. Végtére elaludt.
De már hajnalban felébredt; fantasztikus álma volt; szárnya nőtt; fel is repült, egészen természetesen, s szárnya eleinte tökéletesen fenntartotta, de egy bizonyos magasságba érve ez a szokatlan végtagja csődöt mondott hirtelen, letört, vagy micsoda, s ő máris zuhanni kezdett a feneketlen mélybe, s úgy riadt fel, verejtékes homlokkal, mintha valóban a levegőből zuhant volna le.
Hamarosan újra elaludt, hogy megint csak a legszertelenebb álmok útvesztőjébe tévedjen; alighogy a szemét behunyta, egyetlen cél, a szökés irányába feszülő lelke máris a menekülés új módjával próbált szerencsét. De most már ekképpen: föld alatti folyosóra akadtak, mely feltehetően kivezetett Vincennes-ből, s ő nekivágott ennek az alagútnak, Grimaud nyomában, ki lámpással ment elöl; de az alagút fokról fokra szűkebb lett, s ő mégis egyre beljebb hatolt; végül annyira elszűkült, hogy a szökevény sehogy sem juthatott tovább: az alagút fala összeszorult, szorítani kezdte, hallatlan erőfeszítéssel igyekezett továbbjutni, de lehetetlen volt; s közben láthatta Grimaud-t a lámpással, amint vígan haladt tovább, tovább; hívni akarta, hogy segítse ki a fojtogató szűkületből, de egyetlen szót se tudott kinyögni. S akkor, az alagút másik végén, ahol behatolt volt, lépéseket hallott, üldözőinek lépteit, s a lépések egyre közeledtek, felfedezték, menekülésre már semmi remény. Az alagút mintha cinkosa lett volna ellenségeinek: annál jobban szorította, nyomta, minél életbevágóbb volt menekülnie; végül hallotta La Ramée hangját, s már látta is. La Ramée kinyújtotta mancsát, röhögve ragadta vállon; elfogták, s bevitték amaz alacsony, boltozatos szobába, ahol Ornano marsall,. Puylaurens és a nagybátyja meghaltak; sírjuk is ott volt, mind a három, felhantolva, s egy negyedik sír is volt, frissen ásott, már csak a holttestre várva. Mikor most felébredt, a herceg legalább úgy erőlködött ébren maradni, ahogyan elaludni az imént; s mikor La Ramée beállított, oly sápadtan s elgyötörtén találta, hogy megkérdezte, nem beteg-e.
– Csakugyan – szólalt meg egyik a szobában alvó őrök közül, akinek fogfájása miatt alig jött álom a szemére –, őfenségének igen nyugtalan éjszakája volt, s álmában kétszer-háromszor is segítségért kiabált.
– De hát mi baja fenségednek? – kérdezte La Ramée.
– Mi? Hát te, tökfilkó – felelte a herceg. – Mert locsogásoddal, a szökésemről, este teletömted a fejem, ezért álmodtam, hogy megszöktem, s szökés közben nyakamat szegtem.
La Ramée hahotára fakadt.
– Látja, fenséges úr – mondta La Ramée –, ez az ég figyelmeztetése! De remélem is, soha fenséged magát ilyen esztelenségre nem ragadtatja!
– Neked pedig igazad van, kedves La Ramée – mondta a herceg, s törölgette még mindig, ébren is verejtékező homlokát –, ezentúl csak eszem-iszomon jár majd az eszem!
– Pszt! – intett La Ramée.
S az őröket különféle ürügyekkel eltávolította.
– Nos? – kérdezte a herceg, mikor kettesben maradtak.
– Nos – mondta La Ramée –, megrendeltem a vacsorát!
– Hű! És mi mindenből állítottad össze? No, ki vele, főétekfogó uram!
– Fenséged azt ígérte, hogy gusztusomra bízza, nem?
– S pástétom lesz-e a fogások között?
– De még milyen! Mint valami torony.
– Marteau apó utódja remekeli?
– Rendelés szerint.
– És megmondtad neki, hogy az én asztalomra lesz?
– Meg biz én.
– S erre mit felelt?
– Mindent elkövet, hogy rászolgáljon fenséged megelégedésére.
– Hála a fennvaló Úristennek! – mondta a herceg, s kezét dörzsölte.
– Ejha, fenséges uram – mondta La Ramée –, de nagy bolondja lett a hasának! öt év alatt még egyszer sem láttam ilyen vidámnak az arcát!
A herceg észbe kapott, hogy egy kissé ellovagolta magát; de ebben a pillanatban Grimaud, mintha az ajtónál hallgatózván megértette volna, hogy La Ramée-nak másra kell terelni a figyelmét, betoppant, s jelezte, hogy van valami mondanivalója. La Ramée odament hozzá; Grimaud súgott valamit a fülébe.
A herceg közben összeszedte magát.
– Nem megtiltottam ennek az embernek, hogy engedélyem nélkül betegye a lábát?
– Fenséges uram – mondta La Ramée –, bocsásson meg neki, mertjén magam hívattam.
– És mi az ördögnek hívattad, amikor jól tudod, hogy nem szenvedhetem.
– Fenséged csak emlékezzék, mi volt a megállapodás – mondta La Ramée –, vagyis hogy ő fog nekünk felszolgálni. Fenséged megfeledkezett a vacsoráról!
– A vacsoráról nem, de Grimaud-ról megfeledkeztem.
– Fenséged tudja, hogy nélküle nincs vacsora!
– Hagyd abba már, s tégy belátásod szerint.
– Jöjjön csak ide – mondta La Ramée –, s hallgassa meg, amit mondok.
Grimaud a legmorcosabb képpel lépett közelebb. La Ramée folytatta:
– Őfensége megtisztelt azzal, hogy holnapra vacsorára hívott, vele kettesben.
Grimaud egy mozdulatával olyasmit látszott kifejezni, hogy mi köze neki hozzá.
– Sőt, sőt! – mondta La Ramée. – Nagyon is van köze, mert magát érte a megtiszteltetés, hogy felszolgáljon nekünk, és bárminő hatalmas az étvágyunk és a szomjúságunk, valamit csak hagyunk a tálakon s a palackok fenekén, az pedig mind a magáé lesz!
Grimaud meghajolt, hálája jeléül.
– Most pedig, fenség – mondta La Ramée –, engedelmet, de Chavigny úr néhány napra elutazik, s indulása előtt egy-két utasítást kell átvennem.
A herceg megpróbált összenézni Grimaud-val, de annak tekintete tökéletesen báva volt.
– Menjen csak – biztatta a herceg La Ramée-t –, s jöjjön vissza minél előbb.
– Úgy hát fenséged revánsot akar venni a tegnapi vereségért? Grimaud észrevétlenül bólintott.
– Bizony – mondta a herceg –, de vigyázz, kedves La Ramée-m, nem mindig papsajt, s ma elhatároztam, hogy döntő vereséget mérek rád!
La Ramée kiment: Grimaud követte a szemével, anélkül hogy a teste egy hajszálra is elmozdult volna; aztán, mikor látta, hogy az ajtó becsukódott, sebtében elővett a zsebéből egy plajbászt, egy papírdarabot, s így szólt:
– Írja, fenséges uram! -Mit írjak?
Grimaud felemelte az ujját, s diktálni kezdte:

Holnap estére minden készen, álljanak a leshelyükön két felnyergelt lóval, a körfolyosó első ablakából fogunk leereszkedni.

– Aztán? – kérdezte a herceg.
– Aztán, fenséges uram? – kérdezte Grimaud megütközve. – Aztán írja alá.
– Ez az egész?
– Mit akar még fenséged? – kérdezte Grimaud, a legzordabb szűkszavúság barátja.
A herceg aláírta.
– Most pedig megvan-e még a labda, fenséges uram?
– Miféle labda?
– Amelyikben a levél volt.
– Ihol! Gondoltam, hogy még hasznunkra lehet. Fogdsza.
S a herceg elővette a labdát a vánkos alól, odaadta Grimaud-nak. Grimaud boldogan mosolygott, ahogy csak kitelt tőle.
– Nos? – kérdezte a herceg.
– Nos, fenséges uram – mondta Grimaud –, a levelet belevarrom a labdába, s labdázás közben üsse át az árokba.
– De hátha elvész?
– Legyen nyugodt, fenség, lesz ott valaki, aki felvegye.
– Valami kertész? – kérdezte a herceg. Grimaud igent bólintott.
– Ugyanaz, aki tegnap? Grimaud megint bólintott.
– Akkor hát Rochefort gróf? Grimaud ezúttal hármat bólintott.
– Ejnye – mondta a herceg –, legalább egy-két mozzanatot árulj el: mi módon fogunk megszökni.
– Ezt megtiltották nekem – mondta Grimaud –, amíg a szökés perce el nem érkezik.
– Kik várnak majd a várárok túlsó oldalán?
– Fogalmam sincs róla, fenség.
– Akkor hát csak azt mondd meg, mi lesz abban a híres pástétomban, ha nem akarod, hogy megbolonduljak.
– Fenséges uram – mondta Grimaud –, lesz benne két tőr, egy kötél s egy nyuvasztókörte(49).
– Jó, értem.
– Láthatja fenséged, épp elég ez nekünk.
– A két tőrt s a kötelet magunknak tartjuk meg? – kérdezte a herceg.
– A körtét pedig megetetjük La Ramée-val – felelte Grimaud.
– Kedves Grimaud – mondta a herceg –, te ritkán beszélsz, de amikor megszólalsz, el kell ismerni, arany minden szavad!

22
Marié Michon kalandja

Az idő tájt, mikor Beaufort herceg és Grimaud ezeket a szökési terveket szövögette, két lovas kocogott be Párizsba a Saint-Marcel előváros főutcáján át s a nyomukban egy csatlós. La Fère gróf és Bragelonne vicomte volt ez a két lovas.
Az ifjú most jött először Párizsba, s Athos nem nagyon dicsekedett a fővárossal, régi szerelmével, mikor erről az oldaláról mutatta meg. Annyi szent, hogy Touraine legutolsó faluja is kellemesebb látványt kínált, mint Párizsnak ez a Blois felé néző arculata. Hadd mondjuk is meg, e sokat dicsért város szégyenére, hogy vajmi középszerű hatást tett az ifjúra.
Athos arcáról most is gondtalanság és derű sugárzott. A Saint-Médard-hoz érve Athos, mint ifjabb útitársának kalauza, a Postes, majd az Estrapade, aztán a Fossés-Saint-Michel, s végül a Vaugirard utcába fordult. Innen a Pérou utcába tértek be. Ez utca közepe táján Athos mosolyogva nézett fel, s egy polgári külsejű házra mutatott.
– Látja, Raoul, ebben a házban töltöttem életem legszebb s legkeservesebb hét esztendejét!
Raoul is elmosolyodott, és tisztelgett a ház előtt. Pártfogója iránti odaadása megnyilvánult élete minden mozzanatában.
Ami Athost illeti, amint már mondtuk, Raoul nemcsak élete középpontja volt, hanem hajdani ezredemlékeitől eltekintve, érzelmeinek egyetlen tárgya is, s képzelhető, mily gyöngéden s mélységesen szerethetett ez esetben Athos szíve.
A két utas megállt a Vieux-Colombier utcában, a Zöld Róka cégére alatt. Athos régóta ismerte ezt a korcsmát, százszor is járt volt benne barátaival; de húsz év alatt sok változás esett a fogadón, kezdve mindjárt a gazdán.
Az utasok átadták lovukat az inasoknak, s nemes vérű állatokról lévén szó, lelkűkre kötötték, hogy a leggondosabban lássák őket el, szalmát, zabot kapjanak, s langyos borral mossák meg lábukat, szügyüket. Utóvégre húsz mérföldet tettek meg e napon. Aztán, hogy igazi lovasok módján előbb lovukról gondoskodtak, kértek maguknak két szobát.
– Szedje rendbe magát, Raoul – mondta Athos –, be akarom mutatni valakinek.
– Ma, uram? – kérdezte a fiatalember.
– Egy félóra múlva. Az ifjú meghajolt.
Athosnál kevésbé fáradhatatlan lévén, aki mintha acélból lett volna, alkalmasint jobban örül, ha megfürödhetik a Szajnában, melyről már annyit hallott, s melyről eleve elhatározta, hogy a Loire-nál alábbvalónak találja, majd aztán nyugovóra térhet; de La Fère gróf másként beszélt, s ő mindenképp engedelmeskedett.
– Egy szóra még! Csípje ki magát, Raoul – mondta Athos –, azt akarom, hogy csinosnak találják.
– Remélem, uram – mondta mosolyogva az ifjú –, szó sincs valami házasságról. Tudja Louise iránti kötelezettségem...
Athos elmosolyodott.
– Nem, ne féljen – mondta –, ámbár valóban egy hölgynek fogom bemutatni.
– Hölgynek? – kérdezte Raoul.
– Igen, sőt, azt szeretném, hogy szeresse.
Az ifjú bizonyos nyugtalansággal bámult a grófra; de Athos mosolya láttán rögtön meg is nyugodott.
– És hány éves ez a hölgy? – kérdezte Bragelonne vicomte.
– Kedves Raoulom, tanulja meg egyszer s mindenkorra, hogy ezt a kérdést sohase szabad feltennie! Ha egy nő arcáról leolvashatja életkorát, felesleges tőle megkérdeznie; ha nem olvashatja le, akkor tapintatlanság.
– Szép-e ez a hölgy?
– Tizenhat esztendeje nemcsak Franciaország legszebb, de legbűbájosabb nőjének is számított.
Ez a válasz a vicomte-ot tökéletesen megnyugtatta: Athosnak semmiféle terve sem lehetett vele és egy olyan nővel, ki születése előtt egy esztendővel számított Franciaország legszebb s legbűbájosabb nőjének.
Behúzódott hát a szobájába, s azzal az öntetszelgéssel, mely oly jól illik az ifjúsághoz, követte Athos utasítását, vagyis csinosítani kezdte magát, ahogy csak tudta. De hát könnyű dolga volt, hisz a természet eleve kezére játszott.
Amikor előállt, Athos azzal az atyai mosollyal fogadta, mely hajdan D'Artagnannak is kijárt, csakhogy a Raoulnak szólót még mélyebb gyöngédség hatotta át.
Athos egy pillantást vetett lábára, kezére, hajára, a nemes vér e három ismertetőjelére. Haját előkelően kétfelé fésülte, e kor divatja szerint, s halvány orcáját keretező csigákban viselte a vállán; szürkés szarvasbőr kesztyűje, mely színben jól illett kalapjához, finom és előkelő kezet sejtetett, kesztyűjével és kalapjával egyszínű csizmája pedig mintha egy tízéves forma gyermek lábát borította volna.
– Ejnye – suttogta Athos –, ha nem lesz rá büszke, ugyancsak nehéz természetű asszony lett belőle!
Délután három óra volt, vagyis a legmegfelelőbb vizitidő. A két utas nekivágott a Grenelle utcának, ebből a Rosiers, majd a Saint-Dominique utcába fordult, míg végre a Jakobinus kolostorral szemben meg nem álltak egy pompás palota előtt, amelynek homlokzatán a Luynes címer díszelgett.
– Ez az – mondta Athos.
S azzal a határozott és biztos járással lépett be a palota kapuján, melyből a kapus megérthette, hogy van rá jussa ide belépnie. A lépcsőházban megkérdezte egy livrés inastól, meglátogatható-e Chevreuse hercegasszony, s fogadhatja-e La Fère grófot.
Egy perc múlva visszajött a lakáj, s jelentette, hogy Chevreuse hercegasszony La Fère grófot, noha nincs szerencséje ismernie, fogadja, s arra kéri, jöjjön be.
Athos követte az inast számtalan szobán át, s végül megállt egy zárt ajtó előtt. Egy szalonban voltak. Athos intett Bragelonne vicomte-nak, hogy maradjon ott, ahol van.
Az inas benyitott, s jelentette La Fère grófot.
Chevreuse hercegasszony, kiről annyit beszéltünk volt A három testőr-ről szóló történetünkben, anélkül hogy egyszer is szerepeltettük volna, még igen szép nőnek számított. Valóban, ámbár immár negyvennégy-negyvenöt éves lehetett, alig látszott harmincnyolc-harminckilenc évesnek; még mindig megvolt szép szőke haja, nagy, élénk és okos szeme, melyet annyiszor nyitott kerekre az intrika, s annyiszor hunyatott be a szerelem, s megvolt nimfatermete is, melynek hála, ha hátulról látták, még mindig mintha az a leányka lett volna, aki Ausztriai Annával átugrotta a Tuilériák árkát, mely 1633-ban egy örököstől fosztotta meg a francia trónt.(50)
Egyébként még mindig az a bolondos teremtés volt, ki szerelmeibe oly eredeti színt vitt bele, hogy ezek a szerelmek családjának szinte díszére váltak.
Egy kis szalonban üldögélt, melynek ablaka a kertre nézett. Ezt a kis női szalont, a madame de Rambouillet behozta divatnak megfelelően, egyfajta rózsaszín virágos, aranylombos kék damaszt vonta be. Nagy hiúság kellett ahhoz, hogy valaki a Chevreuse asszony korában ilyen szalonocskában fogadjon vendéget, kivált úgy, ahogyan e pillanatban volt, vagyis a kereveten elheveredve, a virágos selyemhuzatnak vetett fejjel.
Kezében nyitott könyvet tartott, s könyvet tartó kezét egy párnával támasztotta meg.
Az inas bejelentésére egy kissé felemelkedett, s fejét kíváncsian előrenyújtá.
Athos belépett.
Lila bársonyruha volt rajta, ugyanilyen paszománnyal; vállrojtjai barnás-ezüstből, köpenyén semmi aranyhímzés, s fekete kalapjára egyszerű lila toll borult.
Lábán fekete bőrcsizma, s fényes derékszíján ama pompás markolatú kard, melyet Porthos a Pérou utcában oly sokszor megcsodált, de amelyet Athos sohasem akart neki kölcsönadni. Inge visszahajtott gallérja a legragyogóbb csipke; csizmaszára hajtókáján is csipke fodrozódott.
Az egész személyiségből, akit a Chevreuse asszony előtt teljesen ismeretlen néven jelentettek be, olyan főrangú előkelőség áradt, hogy az asszony fektéből félig felemelkedett, s kecses kézmozdulattal intett, hogy üljön le egy székre a közelében.
Athos meghajolt és engedelmeskedett. Az inas kimenőfélben volt, mikor Athos egy intéssel visszahívta.
– Asszonyom – mondta a hercegnének –, én bátorkodtam ismeretlenül is megjelenni palotájában; ez sikerült, mert kegyeskedett fogadni. Most az a kérésem, viselje el egy félóráig társaságomat!
– Elviselem, uram – felelte Chevreuse hercegasszony, a legbűbájosabb mosolyával.
– De ez nem minden, asszonyom! Tudom, rendkívül követelődző vagyok, de úgy képzelem, hogy négyszemközt viseljen el, s hő óhajom, hogy azalatt senki se zavarjon!
– Senkinek sem vagyok itthon – mondta a hercegné az inasának.
– Elmehet.
Az inas kiment.
Egy pillanatig csend volt, s ezalatt ez a két ember, akik már az első pillanatban kölcsönösen felismerték a másik előkelő lényét, mindkét részről a legfesztelenebbül vizsgálgatta egymást.
Elsőnek Chevreuse-né törte meg a csendet.
– Nos, uram – mondta mosolyogva –, nem látja, milyen türelmetlenül várok?
– Én pedig – felelte Athos – csak ámulok-bámulok!
– Uram – mondta Chevreuse hercegné –, bocsásson meg, de szeretném tudni, kivel beszélek. Udvari ember, az kétségtelen, de az udvarnál mégsem láttam soha! Nem a Bastille-ból jött ki véletlenül?
– Nem, asszonyom – felelte Athos mosolyogva –, de talán a legjobb úton vagyok, hogy oda jussak.
– Ah! Ez -esetben mondja meg gyorsan, kicsoda, és menjen innen – mondta a hercegné azon a derűs hangon, mely szintén bájaihoz tartozott –, mert már így is eléggé kompromittáltam magam, és semmi kedvem még nagyobb bajba keveredni.
– Kicsoda vagyok, asszonyom? Nevemet már megmondták: La Fère gróf. Ezt a nevet asszonyom sohasem hallotta. Annak idején más nevet használtam, azt ismerte talán, csak bizonyára elfelejtette.
– Mondja meg hát, uram!
– Annak idején – mondta La Fère gróf – Athosnak hívtak. Chevreuse-né nagy, álmélkodó szemet meresztett. Nyilvánvaló volt, hogy, amint a gróf is mondta, ez a név nem mosódott el végképp az emlékezetében, noha meglehetősen összekeveredett más, régi emlékeivel.
– Athos? – mondta. – Várjon csak...
S két tenyerébe fogta homlokát, mintegy a mögötte elraktározott ezernyi suhanó gondolatot akarván rögzíteni egy pillanatra, hadd láthasson világosan e tündöklő és tarkabarka seregben.
– Akarja, hogy segítsek, asszonyom? – kérdezte mosolyogva Athos.
– Hogyne – mondta a hercegné, már belefáradva a kutatásba –, örömömre szolgálna!
– Ez az Athos három ifjú testőrrel volt barátságban, akiket pedig így hívtak: D'Artagnan, Porthos és...
Athos itt megállt.
– És Aramis – mondta élénken a hercegné.
– És Aramis! Ez az! – lelkesedett Athos. – Tehát mégsem felejtette el ezt a nevet?
– Nem – mondta a hercegné –, nem felejtettem el; szegény Aramis! Milyen vonzó, elegáns, jó érzésű fiatalember volt, egész csinos verseket írt! Azt hiszem, rossz útra tért – tette még hozzá.
– A legrosszabbra: pap lett belőle.
– Ó, micsoda csapás! – sóhajtotta Chevreuse hercegné, hanyagul játszadozván a legyezőjével. – Bevallom, gróf úr, hálára kötelez.
– Ugyan miért, asszonyom?
– Amiért eszembe juttatta ezt, vagyis ifjúságom egyik legszebb emlékét!
– Megengedi hát, hogy egy másikat is fölidézzek?
– Tán ezzel kapcsolatos?
– Igen is, nem is.
– Akárhogy is – biztatta Chevreuse-né –, csak mondja bátran! Olyan emberért, mint maga, mindenre vállalkozom. Athos meghajolt.
– Aramisnak – folytatta – viszonya volt egy tours-i varróleánnyal.
– Egy tours-i varróleánnyal? – kérdezte Chevreuse hercegasszony.
– Igen, egy unokahúgával, akit Marié Michonnak hívtak.
– O, jól ismertem – kiáltott fel Chevreuse-né –, azzal, akinek levelet írt La Rochelle alól, hogy figyelmeztesse a szegény Buckingham ellen szőtt összeesküvésre!
– Pontosan – mondta Athos –; volna szíves megengedni, hogy róla beszéljek? Chevreuse-né Athosra nézett.
– Megengedem – mondta –, feltéve, ha nem valami rosszat fog mondani róla.
– Hálátlan lennék – mondta Athos –, márpedig én a hálátlanságot nem holmi hibának vagy vétségnek, hanem egyenesen bűnnek tekintem!
– Maga hálátlan Marié Michon iránt, uram? – kérdezte Chevreuse-né, s megpróbált olvasni Athos szemében – hát ez hogy volna lehetséges? Hisz nem is ismerte személy szerint!
– Haj, asszonyom, ki tudja? – folytatta Athos. – Van egy közmondás, mely szerint csak a hegyek nem találkoznak, s a közmondások néha hihetetlenül igazak!
– Folytassa csak, folytassa, uram! – mondta izgatottan a ház asszonya. – El sem tudja képzelni, mennyire szórakoztat ez a társalgás.
– Felbátorít, asszonyom – mondta Athos –, tehát folytatom. Aramisnak ez az unokahúga, Marié Michon, vagyis ez a fiatal varrólány, szerény körülményei ellenére, a legmagasabb körökkel érintkezett; az udvar legnagyobb dámáit mondta barátnőinek, s a királyné, bármily gőgös volt is osztrák és spanyol volta szerint, húgának szólította.
– Sajnos – mondta Chevreuse-né egy könnyed sóhaj s enyhe szemöldökráncolás kíséretében, mely rá oly jellemző volt –, sajnos, azóta sok minden megváltozott!
– És a királynénak igaza volt – folytatta Athos –, mert Marié hozzá nagyon hűséges volt, oly hűséges, hogy közvetítőnek használhatta közte s bátyja, a spanyol király között.
– Amit ma nagy bűnéül rónának fel! – mondta a hercegné.
– Oly mértékben – folytatta Athos –, hogy a bíboros, az igazi bíboros, a másik, elhatározta egy napon, hogy elfogatja a szép Marié Michont, és Loches várába viteti. Szerencsére a dolgot nem lehetett oly titkosan intézni, hogy ne szivárgott volna ki; jó előre megállapodtak: ha Marié Michont veszély fenyegeti, a királyné zöld bársony kötésű, képes imakönyvet küld neki.
– Így volt, uram! Alaposan ismeri az ügyet.
– S egy reggel megérkezik a zöld könyv, Marcillac herceg vitte.(51) Nem volt vesztegetni való idő. Szerencsére Marié Michon és Ketty nevű szolgálója módfelett ügyesen viselte a férfiruhát. A herceg szerzett nekik, Marié Michonnak lovagruhát, Kettynek csatlósruhát, két pompás lovat adott nekik, a két szökevény sebtiben elhagyta Tours-t, s nekivágott Spanyolországnak, a legkisebb nesztől is remegve, s mindenféle átalutakon, mert az országúton féltek, s ha fogadót nem találtak, hol itt, hol ott kértek szállást.
– Nahát, ez szakasztott így történt! – kiáltott fel Chevreuse-né, és a kezét összecsapta. – Csakugyan roppant érdekes volna...
Itt megállt.
– Ha a két menekülőt egészen útjuk végéig követném? – kérdezte Athos. – Nem, asszonyom, ennyire mégsem garázdálkodom az idejével, tehát csak a Limoges-vidék egy kis falujáig kísérjük őket, Tulle és Angoulème között, mely falucskának Roche-1'Abeille a neve.
Chevreuse hercegné felsikoltott meglepetésében, s olyan elképedve bámult Athosra, hogy a hajdani testőr elmosolyodott.
– Várjon, asszonyom – folytatta –, mert amit még elmondani akarok, egészen másként furcsa, mint amit eddig elmondtam.
– Uram – mondta Chevreuse-né –, maga valóságos varázsló, mindenre elkészültem; de, igazság szerint... nem fontos, csak folytassa!
– Ez a napjuk hosszú és fáradalmas volt, hideg, október 11-ike; a faluban se kastély, se fogadó, a parasztházak nyomorúságosak és piszkosak, Marié Michon pedig rendkívül arisztokratikus teremtés; mint a „királyné húga”, jó illatokhoz, finom fehérneműkhöz szokott; elhatározta hát, hogy a papi lakban kér szállást.
Athos szünetet tartott.
– Jaj, folytassa – kérlelte a hercegné –, kijelentettem, hogy mindenre elkészítettem magam!
– A két utas megzörgette a kaput; az idő későre járt; a pap, aki már lefeküdt volt, „szabad”-ot kiáltott; bementek, mert a kapu be sem volt zárva. Nagy a bizalom faluhelyen. Abban a szobában, ahol a pap volt, égett a lámpa. Marié Michon, aki bizony a világ legcsinosabb lovagja volt, benyitott az ajtón, fejét bedugta és szállást kért.
„– Szívesen, ifjú lovag – mondta a pap –, ha megelégszik vacsorám maradékával s szobám felével.”
A két utas egy pillanatig tanakodott; a pap hallotta, hogy jót kacagnak, aztán az úr, jobban mondva az úrnő, így felelt:
„– Köszönöm, atyám, elfogadom.”
„– Akkor hát falatozzanak, s ne nagyon lármázzanak – mondta a pap –, mert magam is egész nap nyargaltam, s nem bánnám, ha aludhatnám ma éjszaka.”
Chevreuse-né szemmel láthatóan egyik meglepetésből a másikba, sőt ámulatba esett; arca, amint Athost nézte, leírhatatlan kifejezést öltött; látszott rajta, hogy szólni akar, de mégis hallgat, nehogy az elbeszélő egyetlen szavát is elszalassza.
– S aztán?
– Aztán? – mondta Athos. – Most következik a legnehezebbje!
– Ó, mondja, mondja, mondja! Nekem mindent el lehet mondani. Egyébként sem rám tartozik, a Marié Michon kisasszony ügye ez!
– Ez így is van – mondta Athos. – Nos, Marié Michon meg a szolgálója megvacsorázott, s aztán, élve az engedelemmel, maga bement a szobába, melyben házigazdája feküdt, Ketty pedig elhelyezkedett az első szoba egy karszékében, vagyis ott, ahol megvacsoráztak.
– Biz' isten – mondta Chevreuse-né –, hacsak nem maga az ördög személyesen, fel nem foghatom, honnan tudja ezeket a részleteket!
– Bájos nő volt ez a Marié Michon – folytatta Athos –, amolyan bolondos teremtés, ki szüntelenül a legfurcsább ötleteket forgatja fejében, s arra született, hogy miatta mindnyájan mindenestül elkárhozzunk. Nos, a gondolatra, hogy házigazdája pap, eszébe jutott e ledérnek, micsoda vidám emlék lesz öregkorában, a már meglevő szép számú vidám emléke közt, ha elkárhoztat egy papot.
– Uram – mondta a hercegné –, becsületszavamra, rémületbe ejt!
– Sajnos, a szegény pap nem volt Szent Ambrus, s még egyszer mondom, Marié Michon imádni való teremtés!
– Uram – kiáltott fel a hercegné, s megragadta Athos kezét –, azonnal mondja meg, honnan tudja ilyen pontosan, különben hívatok egy barátot a Nagy-Augusztinusok kolostorból, hogy kiűzze magából az ördögöt!
Athos elkacagta magát.
– Mi sem könnyebb, asszonyom. Egy lovag, szintén valami fontos küldetésben járván, egy órával asszonyom előtt kért volt szállást a papi lakban, abban a percben, mikor a pap, egy haldoklóhoz hívatván, nemcsak a házát, de a falut is otthagyta egy éjszakára. Ekkor az Isten szolgája, vendégében tökéletesen megbízva, aki egyébként nemesember volt, házát, vacsoráját, szobáját átengedte neki. Tehát a jóságos pap vendége, s nem maga a pap volt az, kitől éjjeli szállást kért Marié Michon.
– S az a lovag, az a vendég, az a nemesember, aki előtte érkezett?!
– Én voltam, La Fère gróf – mondta Athos felállva és tisztelettel meghajolva a hercegné előtt.
A hercegné egy pillanatra megrökönyödött, aztán hirtelen elkacagta magát:
– Nahát! – mondta. – Biz' isten mulatságos dolog! S hogy ennek a bolondos Marié Michonnak milyen szerencséje volt! Üljön le, kedves gróf, s folytassa történetét.
– Most pedig a magam vádolása következik, asszonyom. Mondtam már, hogy magam is sürgős küldetésben voltam; nos, alig virradt, halkan kiosontam a szobából, s hagytam, hadd aludjék édes hálótársam. Az első szobában, fejét a karszékben hátravetve, az úrnőjéhez oly méltó szolgáló is aludt. Csinos orcája megkapott, közelebb mentem, s felismertem a kicsi Kettyt, akit a mi Aramisunk szerzett volt be' Marié Michonhoz. Így tudtam meg, hogy bűbájos hálótársam...
– Marié Michon! – mondta izgatottan Chevreuse-né.
– Marié Michon – hagyta helyben Athos. – Aztán kimentem a házból, egyenest az istállóba, s lovamat felnyergelve, inasom útra készen találván, felkerekedtünk.
– És többé sosem tért vissza abba a faluba? – kérdezte a hercegné izgalommal.
– Egy év múlva, asszonyom.
– No és?
– Találkozni akartam a jó plébánossal. Javában foglalkoztatta valami, amit sehogy sem értett. Egy héttel azelőtt kosárbölcsőben egy bájos, háromhónapos fiúcskát küldtek neki, s mellette egy arannyal teli erszényt meg egy levelet, ezekkel az egyszerű szavakkal: „1633. október 11.”(52)
– Ama különös kaland dátuma! -jegyezte meg a hercegné.
– Igen; de ő mit sem értett az egészből, csak arra emlékezett, hogy azt az éjszakát egy haldokló mellett töltötte, hisz Marié Michon maga is eltávozott a paplakból az ő visszatérte előtt!
– Tudja-e, uram, hogy Marié Michon, mikor 1643-ban hazatért Franciaországba, rögtön érdeklődött e gyermek felől, kit mint menekülő nem tudott magánál tartani; de mihelyt visszajött Párizsba, maga mellett akarta neveltetni.
– És mit válaszolt a pap? – kérdezte most Athos.
– Azt, hogy egy ismeretlen földesúr volt szíves elvállalni, jövőjéről kezeskedett és magával vitte.
– Valóban így volt.
– Ó, most már értem! Ez a földesúr maga volt, az apja!
– Pszt! Ne olyan hangosan, asszonyom! A fiú itt van.
– Itt van? – kiáltotta Chevreuse-né, és nagy sebbel-lobbal felkelt a kerevetről. – Itt a fiam, a Marié Michon fia itt van! Azonnal látni akarom!
– Vigyázzon, asszonyom, mert sem apját, sem anyját nem ismeri! – figyelmeztette Athos.
– A titkot megőrizte, s így hozza ide nekem, remélve, hogy boldoggá tesz vele! Ó, köszönöm, köszönöm, uram! – ujjongott Chevreuse-né, megragadta Athos kezét, s mindenáron csókot akart rá nyomni. – Köszönöm! Igazi nemesszívűség!
– Azért hozom el így, hogy most asszonyom tegyen érte valamit. Ez ideig én őrködtem nevelése felett, s azt hiszem, tökéletes nemesembert faragtam belőle; de úgy fordult az idő, hogy újra kénytelen vagyok folytatni az elkötelezett ember kóbor és veszedelmes életét. Már holnap valami kalandos vállalkozásba bocsátkozom, s bele is pusztulhatok; s akkor csak asszonyom vezetheti őt be a világba, ahol is méltó helyre hivatott.
– Ó, legyen nyugodt! – jelentette ki a hercegné. – Igaz, hogy jelenleg nincs sok tekintélyem, de ami maradt, az az övé; ami pedig a vagyonát s a címét illeti...
– Efelől cseppet se aggódjék, asszonyom! Ráírattam a bragelonne-i birtokot, melyhez örökségként jutottam, címét-nevét ez adja neki, s azonkívül tízezer frank évjáradékot.
– Lelkemre mondom, uram – hálálkodott a hercegné –, maga aztán igazi úriember! De most már sietek, hadd lássam a mi kis vicomte-unkat. Hol van hát?
– Itt a szalonban; behívatom, ha megengedi.
Athos egyet lépett az ajtó felé. Chevreuse-né megállította.
– Szép? – kérdezte. Athos elmosolyodott.
– Anyjához hasonlít – mondta.
Közben nyitotta is az ajtót, intett a fiúnak, s az megjelent a küszöbön.
Chevreuse hercegné nem állhatta meg, hogy fel ne ujjongjon örömében, megpillantván a csinos kis lovagot, ki még leghiúbb reményét és elképzelését is felülmúlta.
– Jöjjön beljebb, vicomte – mondta Athos –, Chevreuse hercegasszony megengedi, hogy kézcsókra járuljon elébe.
A fiú bájosan mosolyogva, hajadonfővel lépett elébe, fél térdre ereszkedett, s megcsókolta Chevreuse-né kezét.
– Gróf úr – fordult vissza Athos felé –, nemcsak gyámoltalanságomat kímélendő mondta, hogy a hölgy Chevreuse hercegasszony, mikor inkább a királyné maga?
– Nem, vicomte – mondta Chevreuse-né, s most ő fogta meg a fiú kezét és maga mellé ültetve nézte-nézte örömtől csillogó szemmel. – Nem, fájdalom, nem én vagyok a királyné, mert ha az volnék, rögtön megtennék mindent magáért, amit megérdemel. De bárki legyek is – tette hozzá, s alig tudta türtőztetni magát, hogy ajkát rá ne nyomja e tiszta homlokra –, lássuk csak, milyen pályára kívánkozik?
Athos, amint ott állt, a kimondhatatlan boldogság arckifejezésével nézte őket.
– Azt hiszem, asszonyom – mondta a fiú bársonyosan zengő hangján –, nemesember számára csak egyetlen pálya lehetséges, a katonai. A gróf úr, gondolom, azzal a szándékkal nevelt, hogy katonát csináljon belőlem, s remélnem engedte, hogy Párizsban valaki olyannak mutat be majd, ki talán bemutathat a Hercegúrnak.
– Igen, megértem, és természetes, hogy egy ilyen ifjúnak, mint maga, olyan hadvezér alatt kell szolgálni, amilyen ő, no de lássuk csak... Személy szerint eléggé rosszban vagyok vele, mostohaanyám, Montbazon hercegné civakodásai miatt Longueville hercegasszonnyal; de Marcillac herceg révén... Ez az! Csakugyan, gróf úr, Marcillac herceg egyik régi barátom, a mi kedves vicomte-unkat ő majd bemutatja Longueville-nének, aki majd levelet ír a bátyjának, a Hercegúrnak, az pedig gyöngédebben szereti, semhogy ne teljesítené azonnal, bármit is kérne.
– Nos hát ez a legjobban alakul! – mondta a gróf. – De ugye, ha a legnagyobb sürgősséget ajánlom?! Van rá okom azt kívánni, hogy a vicomte holnap este már ne legyen Párizsban.
– Óhajtja-e, hogy megtudják, miszerint érdeklődik iránta, gróf uram?
– A jövőjéért üdvösebb volna talán, ha azt sem tudnák, hogy ismertem valaha!
– Jaj, uram – sóhajtott fel az ifjú.
– Tudja, Bragelonne – mondta a gróf –, hogy semmit sem teszek ok nélkül!
– Igen, uram – felelte az ifjú –, tudom, hogy bölcsessége határtalan, s szokásom szerint most is engedelmeskedem.
– Nos, jól van, gróf, hagyja őt most nekem – mondta a hercegné –; mindjárt üzenek Marcillac hercegnek, aki szerencsére éppen Párizsban van, s addig nem hagyok neki békét, míg az ügyet el nem intézte.
– Nagyszerű, hercegné asszony, ezer köszönet! Nekem is bokros teendőim vannak mama, s majd ha túlvagyok rajtuk, várom a vicomte-ot hat órakor, a szállóban.
– És este mi dolga?
– Scarron abbéhoz megyünk, levelem van a számára, azonkívül találkoznom kell nála egy barátommal.
– Jól van – mondta a hercegné –, egy pillanatra én is átnézek hozzá, el ne menjen addig!
Athos elköszönt Chevreuse-nétől, s indulni készült.
– Mi az, gróf úr – kérdezte nevetve a hercegné –, hát régi barátnőnktől ily komoran búcsúzunk?
– Haj! – mormolta Athos, a hercegné kezére hajolva. – Ha én hamarabb tudtam volna, hogy Marié Michon ilyen bűbájos teremtés!...
És sóhajtva távozott.

23
Scarron abbé(53)

Volt egy lakás a Tournelles utcában, melyet jól ismert Párizs minden gyaloghintósa s minden urasági inasa, pedig ez a lakás nem is valami nagyúré volt, sem holmi bankáré. Se nem lakomáztak, se nem kártyáztak, se nem táncoltak benne.
S mégis ez volt az előkelő világ találkozóhelye, s egész Párizs látogatta.
E lakás a kis Scarron lakása volt.
Annyit kacagtak e szellemes abbénál, annyi hírt hordtak oda, s e híreket oly gyorsan magyarázták, taglalták és változtatták át hol mesékké, hol epigrammákká, hogy mindenki igyekezett egy-egy órát a kis Scarronnál tölteni, meghallgatni, mit mond, s amit mondott, továbbadni. Sokan égtek a vágytól, hogy hallathassák ott a szavukat; s ha mulattatok voltak, szívesen látott vendégek lettek.
A kis Scarron abbénk, ki egyébként csak azért volt abbé, mert volt egy apátsága, s nem mintha valami szerzethez tartozott volna, valaha lakóhelye, Mans város egyik leghiúbb tékozlója volt. Egy farsangi napon módfelett meg akarta örvendeztetni ezt a jó várost, melynek ő volt a lelke; lakájával tetőtől talpig mézbe mártatta magát, majd kibontott párnája pihéiben meghempergőzött, s az elképzelhető legfurább szárnyassá változott, így kezdte sorra látogatni barátait, barátnőit, ebben a szokatlan ruhában; előbb tátott szájjal tódultak a nyomába, aztán hurrogva, aztán a teherhordók megverték, a gyermekek kővel dobálták, s végül kénytelen volt futva menekülni e lövedékek elől. Ekkor már mindenki üldözte, minden oldalról, s bekerítve, megszorítva, fenyegetve Scarron csak egy módon menekülhetett üldözői elől: bevetette magát a folyóba. Úszott, mint a hal, de a víz jeges volt; izzadtan ugrott be, átjárta a hideg, s mire a túlsó partra ért, béna volt.
Minden ismert módon megpróbálták újra használhatóvá tenni tagjait, a kezelésekkel annyit gyötörték, hogy minden orvost elkergetett, mondván, a betegséget jobban szereti; aztán visszakerült Párizsba, ahol mint szellemes embernek már elég nagy híre volt. Itt csináltatott magának egy guruló széket, a saját leleménye szerint; s mikor egy szép napon ezen a széken meglátogatta Ausztriai Annát, szellemessége annyira elbűvölte a királynét, hogy megkérdezte, nem óhajt-e valami rímet magának.
– De igen, felséges asszony, van egy, amire nagyon fáj a fogam felelte Scarron.
– Melyik hát? – kérdezte Ausztriai Anna.
– A királyné betege! – felelte az abbé.
És ki is nevezték a királyné betegének, évi ezerötszáz frank kegydíjjal.
Ettől a pillanattól fogva, a jövő miatt többé nem aggódva, Scarron víg életet folytatott, felélve tőkéjét, jövedelmét.
Egy napon azonban a bíboros egy küldöttje közölte vele, hogy helytelen dolog volt a koadjutort fogadnia.
– Ugyan miért? – kérdezte Scarron. – Talán nem elég jó származású ember?
– Dehogynem, a teremtésit!
– Nem elég szeretetre méltó? -Kétségtelenül!
– Nem elég szellemes?
– Sajnos, túlságosan is az.
– Akkor hát miért kívánja, hogy ne fogadjak többé ilyen embert?
– Mert rosszul vélekedik.
– Igazán? Kiről-miről?
– A bíborosról.
– Hogyhogy? – lepődött meg Scarron. – Én Gilles Despréaux urat(54), ki rosszul vélekedik rólam, továbbra is szívesen látom, s most azt akarja, hogy ne fogadjam a koadjutort, mert valakiről rosszul vélekedik? Lehetetlenség!
A társalgás itt félbeszakadt, és Scarron, merő ellenkezésből, Gondi urat ezentúl még többször látta vendégül.
Nos, ama nap reggelén, amelyhez érkeztünk és amely éppen a negyedévi esedékesség napja volt, Scarron, ahogy máskor is szokta, elküldte inasát a nyugtával, hogy negyedévi járandóságát a nyugdíjpénztárból felvegye. De ezt a választ kapta: „Az államnak nincs többé pénze Scarron abbé számára.”
Mikor az inas e választ Scarronnal közölte, Longueville herceg úr éppen nála volt, s rögtön kétszer akkora kegydíjat ígért neki, mint amekkorát Mazarin beszüntetett; de a ravasz köszvényesnek esze ágában sem volt elfogadni. Gondoskodott róla, hogy délután négy órára az egész város megtudja a bíboros eljárását. Éppen csütörtök volt, az abbé fogadónapja; csak úgy csődültek hozzá, s veszettül súgtak-búgtak városszerte.
Athos a Saint-Honoré utcában két ismeretlen nemesemberrel találkozott, szintén lovon, s akárcsak ő, egy inas kíséretében, s az ő útvonalát követve. Az egyik kalapját lekapva fordult hozzá:
– El tudja-e hinni, uram, hogy az a hitvány Mazarin beszüntette a szegény Scarron nyugdíját!
– Hallatlan! – mondta Athos, s ő is üdvözölte a két lovast.
– Látszik, hogy becsületes ember, uram – folytatta az a férfiú, aki már az előbb is szóba elegyedett Athosszal –, ez a Mazarin valóságos csapás!
– Sajnos, uram – felelte Athos –, az, aminek mondja. És nagy udvariassággal elbúcsúztak.
– Éppen jókor, hogy ma este kell meglátogatnunk – mondta Athos a vicomte-nak –, biztosíthatjuk nagyrabecsülésünkről szegény fejét!
– De hát ki ez a Scarron úr – kérdezte Raoul –, hogy egész Párizst így felzaklatja? Talán valami kegyvesztett miniszter?
– Ó, Istenem, vicomte – felelte Athos –, egyszerűen csak egy nagy szellemű kis nemesember, ki azért lőn kegyvesztett a bíborosnál, mert néhány rigmust írt ellene.
– Hát írnak verset nemesemberek is? – kérdezte naivul Raoul. Azt hittem, ez méltóságukon aluli...
– Az, kedves vicomte-om – felelte Athos mosolyogva –, ha rosszakat írnak; de ha jókat, az dicsőség. Itt van például Rotrou(55). Mindazonáltal – folytatta Athos a jótanácsadás atyai hangján jobb, ha nem ír az ember verseket.
– Tehát ez a Scarron úr költő? – kérdezte Raoul.
– Az, most már tudja, vicomte; nagyon ügyeljen magára ebben a házban; csak gesztusokkal beszéljen, vagy inkább csak folyton figyeljen.
– Igenis, uram – felelte Raoul.
– Látni fogja, hogy sokat beszélek majd egy barátommal: az lesz D'Herblay abbé, akiről már annyit beszéltem.
– Emlékszem, uram.
– Jöjjön hát közelünkbe, mintha mondani akarna valamit, de ne szóljon hozzánk; ne is figyeljen ránk; ez a játék arra lesz jó, hogy ne zavarjanak az alkalmatlankodók.
– Értem, uram, utasítását szó szerint követem.
Athos még két látogatást tett a városban. Aztán hét órakor elindultak a Tournelles utcába. Az utcát valósággal eltorlaszolták a gyaloghintók, lovak, kocsisok, inasok. Athos utat nyittatott magának, s nyomában az ifjúval belépett. Az első, aki szemébe tűnt, Aramis volt, egy nagyon széles, szőnyegmennyezettel borított kerekes karszék mellett állván, melyben brokáttakaróba burkolva egy apró, elég fiatal, elég mosolygós alak izgett-mozgott, s olykor elsápadt, anélkül hogy szeme egy pillanatig is abbahagyta volna eleven, sziporkázó vagy nyájas kifejezését. Ez volt Scarron abbé; folyton nevetgélt, gúnyolódott, dicsért, nyögött s egy pálcikával vakargatta magát.
A kerekes sátorszerűség körül nemesurak és hölgyek serege tolongott. A szoba igen tiszta s kényelmes bútorzatú volt. Hatalmas virághímes selyemfüggönyök, egykor tán élénk színűek, de most már egy kissé avíttak, omlottak a széles ablakok elé; a falkárpit szerény volt, de jó ízlésre valló. Két igen udvarias és jól nevelt inas végezte a szolgálatot, kifogástalanul.
Athost megpillantva, Aramis elébe sietett, kézen fogta s bemutatta Scarronnak, ki éppoly örömmel, mint tisztelettel fogadta új vendégét, s igen szellemes bókot intézett hozzá. Raoul hökkenten állt, a ragyogó elme e pazarlására nem volt elkészülve. De azért kellő kecsességgel üdvözölte. Athos ezután két-három úrral váltott üdvözletet, kiknek Aramis bemutatta; aztán a bevonulása keltette tolongás rendre-rendre eloszlott, s kialakult az általános társalgás.
Négy vagy öt perc múlva, melyet Raoul az egybegyűltek tanulmányozására fordított, nyílt az ajtó, s az inas Paulet kisasszonyt jelentette be.
Athos ujja hegyével megérintette a fiú vállát.
– Nézze meg ezt a hölgyet, Raoul – mondta – mert történelmi személyiség; őhozzá igyekezett volt IV. Henrik, amikor meggyilkolták.(56)
Raoul megborzongott; néhány nap óta lépten-nyomon egy-egy függöny emelkedett fel előtte, s hősi látványokat kínált: ez a még fiatal s szép nő, ki most belépett, ismerte IV. Henriket, beszélt vele.
Mindenki az újonnan jött köré sereglett, mert még mindig erősen divatban volt. Előkelő, kígyózó termetű nő volt, erdőnyi aranyhaja olyan volt, amilyent Raffaello kedvelt, s amilyennel Tizian látta el minden Magdalénáját. Ez a vörösbarna szín s a többi nőn aratott győzelme szerezte neki a „Nőstényoroszlán” elnevezést!
Mai szépasszonyaink, kik e fashionable(57) címre pályáznak, ebből megtudhatják, hogy ez nem Angliából származik, ahogyan talán hitfék, hanem szépséges és szellemes honfitársnőjüktől, Paulet kisasszonytól.
Paulet kisasszony, a megjelenésére támadt és mindenütt jelenvaló zajongás közepette, egyenesen Scarronhoz ment.
– Nos, kedves abbém – szólalt meg nyugodt hangján –, hát szegény ember lett? Ma délelőtt tudtuk meg Rambouillet-né asszonnyal; Grasse úr mondta meg nekünk.
– Igen, de az állam most legalább gazdag – mondta Scarron. Tudni kell áldozatot hozni hazánkért.
– A bíboros úr ezerötszáz frankkal több pomádét és parfümöt fog évente vásárolni – mondta egy frondőr, kiben Athos arra az úrra ismert, akivel a Saint-Honoré utcában találkozott össze.
– Hát a Múzsa mit mondana erre, kinek arany középszerűségre van szüksége – kérdezte Aramis behízelgő hangján. – Mert elvégre is:

Si Virgilio puer aut tolerabile desit
Hospitium, codèrent omnes a crinibus hydri(58)

– Nem rossz! – mondta Scarron, s kezét nyújtotta Paulet kisasszonynak – de ha kígyóm nincs is többé, oroszlánom legalább megmaradt!
Ezen az estén Scarron minden szava csodálatosnak hatott. Ez az üldöztetés privilégiuma. Ménage úr(59) lelkesedésében fel-felugrált.
Paulet kisasszony szokott ülőhelyére indult, de mielőtt leült volna, termetessége magasából végighordozta királynői tekintetét az egybegyűlteken, s szeme megakadt Raoulon.
Athos elmosolyodott.
– Vicomte, Paulet kisasszony felfedezte! Menjen és üdvözölje. Annak mutatkozzék, ami: őszinte vidékinek; de eszébe se jusson előtte IV. Henriket emlegetni!
A vicomte pirulva ment oda az oroszlánhoz; s hamarosan elvegyült a szobát körülvevő urak között.
Most már két élesen elkülönült csoport alakult: az egyik Ménage úr, a másik Paulet kisasszony körül; Scarron egyiktől a másikhoz futkosott, kerekes székét oly ügyesen kezelte e sokaságban, mint tapasztalt kormányos a bárkát a hullámsűrű tengeren.
– Mikor beszélhetünk? – kérdezte Athos Aramistól.
– Később – felelte az –, még nincs elég vendég, s feltűnést keltenénk.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, s az inas a koadjutort jelentette be.
E névre mindenki arrafelé fordult, mert ez a név már kezdett nagyon elhírhedni.
Athos is odafordult; Gondy abbét csak hírből ismerte.
Egy kicsi, fekete, rút, rövidlátó ember toppant be, kinek keze a kard s a pisztoly kivételével mindenhez ügyetlen volt, s aki most is nekiment az asztalnak, s kis híján feldöntötte; de mindennek ellenére volt valami előkelő és büszke vonás az arcán.
Scarron is feléje fordult, s karszékével eléje sietett; Paulet kisasszony integetéssel üdvözölte a helyéről.
– Nos, hallom – szólalt meg a koadjutor, Scarront végre figyelmére méltatva, de csak akkor, mikor közvetlen közelébe ért –, hogy kegyvesztett lett, abbé!
Ez volt ma a vezérszólam; százszor elhangzott az est folyamán, s Scarron már száz szójátékot is rögtönzött reá; nem is volt sok híja, hogy most csődöt mondjon; de kétségbeesett arckifejezéssel kivágta magát.
– Mazarin bíboros úr kegyeskedett gondolni rám – mondta.
– Csodálatos! – lelkesedett Ménage.
– De miből telik majd további fogadónapjaira? – folytatta a koadjutor. – Ha így megcsappant a jövedelme, kénytelen leszek kanonoknak kineveztetni a Notre-Dame-ba.
– Jaj, csak azt ne! – mondta Scarron. – Nagyon is rossz hírbe keverném!
– Akkor hát olyan erőforrásai vannak, melyeket mi nem ismerünk?
– Kölcsönt kérek a királynétól.
– De a királynénak semmije sincsen – mondta Aramis –; avagy nem házastársi vagyonközösségben él-e?
A koadjutor megfordult, rámosolygott Aramisra, s intett neki az ujja hegyével, barátsága jeléül.
– Bocsánat, kedves abbém – mondta neki a koadjutor –, maga elmaradt a világtól, kell hát tőlem egy ajándékot kapnia.
– Micsodát?
– Egy kalapzsinórt.
Mindenki a koadjutor felé fordult, aki most egy különös alakú selyemzsinórt húzott ki a zsebéből.
– Tyű, de hisz ez egy parittya! – mondta Scarron.
– Pontosan! – hagyta helyben a koadjutor. – Mindent parittyaszerűen készítenek. Paulet kisasszony, van egy parittyaszerű legyezőm magának! Megadom a kesztyűsöm címét, D'Herblay, az paritytyás kesztyűket csinál; magának meg, Scarron, a pékemet, korlátlan hitellel: parittyás kenyeret süt, méghozzá kitűnőt!
Aramis átvette a zsinórt, s felkötötte a kalapja köré.
E pillanatban ismét nyílt az ajtó, s az inas jól hallhatón kiáltotta:
– Chevreuse-né hercegasszony. Chevreuse-né nevére mindenki felállt.
Scarron a karszékét fürgén az ajtó felé kormányozta. Raoul elpirult. Athos intett Aramisnak, s az gyorsan belapult egy ablakfülkébe.
A tisztelgő bókok közepette, melyekkel megjelenését fogadták, a hercegné láthatóan keresett valakit vagy valamit. Végül felfedezte Raoult, s szeme csillogni kezdett; észrevette Athost, s ábrándos arckifejezést öltött; végül megpillantá Aramist az ablakfülkében, s meglepetést tükröző arcát alig tudta legyezője mögé rejteni.
– Hadd kérdezzem meg – fordult a házigazdához, mintegy azért, hogy elhessentse önkéntelenül rázúduló gondolatait –, hogy s mint van a szegény Voiture? Tud-e róla, Scarron?
– Hogyan? Hát Voiture beteg? – kérdezte az az úr, aki Athost a Saint-Honoré utcában megszólította. – S ugyan mi baja?
– Beleizzadt a kártyacsatába, de váltóingről az inasával nem gondoskodtatott – mondta a koadjutor –, aztán úgy meghűlt, hogy most halálán van.
– S hol történt?
– Istenem, hát nálam. Képzelje csak, a szegény Voiture ünnepélyes fogadalmat tett, hogy nem kártyázik többet. Nem bírta három napnál tovább, s eljött az érsekségre, hogy oldozzam fel fogadalma alól. Balszerencséjére éppen nagy horderejű ügyekről tárgyaltam a jó Broussel tanácsossal lakásom legmélyén, mikor Voiture felfedezi egy asztalnál Luynes márkit, aki játékostársra várt. A márki megszólítja, asztalához hívja. Voiture azt feleli, hogy addig nem játszhatik, míg fogadalmát fel nem oldozom. Luynes nevemben vállalkozik reá, s a vétket magára veszi; Voiture leül, négyszáz tallért veszít, beleizzad, meghűl, hazamegy, lefekszik és többé fel se kel.
– És csakugyan odavan az a kedves Voiture? – kérdezte Aramis, félig behúzódva az ablakmélyedésbe.
– Sajnos! – felelte Ménage úr – nagyon oda, úgy, hogy ez a nagy ember hamarosan itthagy bennünket, deseret orbem.(60)
– Ugyan – csattant fel epésen Paulet kisasszony. – Szultánák veszik körül, mint egy török császárt. Sainctot-né húslevessel rohan hozzá, Renaudot lánya a takaróit melegíti(61), s egészen kedves barátnénkig, Rambouillet márkinéig nincs, aki ne küldene herbateát neki!
– Nem nagyon kedveli őt, kedves Parthéniám! -jegyezte meg kacagva Scarron.
– Ejnye, micsoda igazságtalanság, kedves betegem! Olyan kevéssé gyűlölöm, hogy szívesen mondatnék a lelkéért engesztelő misét!
– Nemhiába hívják Oroszlánnak, kedvesem – szólt oda Chevreuse hercegné a helyéről -: kegyetlenül harap!
– Egy nagy költőt sért meg súlyosan, ha nem tévedek, asszonyom! – kockáztatta meg Raoul a megjegyzést.
– Voiture nagy költő! Ugyan, vicomte, látszik, hogy vidékről jött, ahogyan az imént mondta is, s hogy sohasem látta őt. Voiture nagy költő?! Hisz alig öt láb magas!
– Bravó! – mondta egy nyalka bajszú, hatalmas kardú, száraz, fekete férfi. – Bravó, szép Paulet! Ideje, hogy a kis Voiture-t a maga helyére tegyük! Bátran kijelentem, érteni vélek a költészethez, s az övét mindig szörnyű utálatosnak találtam.
– Kicsoda ez a hetvenkedő? – kérdezte Raoul Athostól.
– Scudéry úr.
– A Clélie meg a Nagy Cyrus írója?
– Amiket felesben készített a húgával(62), aki most azzal a csinos dáméval beszélget, amott, Scarron mellett.
Raoul odafordult, s meglátta a két újonnan érkezettet: egy bájos, nagyon törékeny, nagyon szomorú, szép, fekete haj keretezte arcú hölgyet, kinek szeme oly bársonyos, mint az árvácska szirmai, melyek mélyén aranykehely ragyog; s egy másik, fölötte gyámkodni látszó, hideg, aszott és sárga nőszemélyt, a kegyes hárpia valódi mintaképét.
Raoul erősen eltökélte, hogy addig el nem megy a szalonból, míg a szép, bársonyos szemű leánnyal nem beszélt, mert a gondolat különös játéka folytán, noha egy cseppet se hasonlított hozzá, a szegény kis Louise-ra emlékeztette, akit maródi állapotban hagyott a La Valièere-kastélyban, s e sokaság közt egy pillanatra elfelejtett.
Ezalatt Aramis odament a koadjutorhoz, s ez kacagva néhány szót súgott a fülébe. Aramis, bármilyen önuralommal rendelkezett is, nem tudta palástolni meglepődését.
– Kacagjon hát – mondta Retz úr –; figyelnek bennünket. Aramis nevetést színlelt, hogy egy-két kíváncsi figyelmét tévútra vezesse, s észrevéve, hogy most Athos húzódott abba az ablakmélyedésbe, melyben ő is rejtőzködött néhány pillanatig, azon volt, hogy jobbra-balra egy-két szót elejtegetve, feltűnés nélkül hozzá siessen.
Mihelyt együtt voltak, élénk taglejtések kísérte beszélgetésbe kezdtek.
Ekkor Raoul is odament hozzájuk, ahogy Athos utasította volt.
– Házigazdánk Voiture egy rondóját szavalja – mondta Athos jó hallatosan –, páratlan jónak találom!
Raoul egy pillanatig velük maradt, aztán Chevreuse-né körébe vegyült, melyhez egyik felől Paulet kisasszony, másik felől Scudéry kisasszony közeledett.
– Én bizony – mondta a koadjutor – bátorkodom nem mindenben osztani a Scudéry úr véleményét! Nézetem szerint Voiture költő, méghozzá tiszta költő! Mentes minden politikai eszmétől.
– Így tehát? – kérdezte Athos.
– Holnap! – felelte Aramis.
– Hány órakor?
– Hatkor.
– Hol?
– Saint-Mandéban.
– Ki mondta?
– Rochefort gróf. Valaki közeledett.
– Hát még a filozófiai eszmék! Ezektől mentes csak igazán szegény jó Voiture költészete. Én is a koadjutor úr véleményét vallom: tiszta költő.
– Igen, kétségkívül, költészetben csodálatos volt – mondta Ménage –, mindazonáltal az utókor, ha majd csodálja is őt, valamit felró neki, éspedig azt, hogy túl nagy formai szabadságot vezetett be; s anélkül, hogy tudná, megölte a költészetet.
– Megölte, ez a helyes kifejezés! – mondta Scudéry.
– De micsoda mesterművek a levelei! -jelentette ki Chevreuse-né hercegasszony.
– Ó, e tekintetben csakugyan remek és tökéletes! – vallotta Scudéry kisasszony.
– Ez igaz – vélekedett Paulet kisasszony –, de csak amíg tréfálkozik, mert a komoly levél műfajában szánalmas, s otrombán, ismerje el, nagyon silányan közli mondanivalóját.
– De azt legalább elismeri, hogy tréfában utánozhatatlan!
– Hogyne, feltétlenül – felelte Scudéry, megsodorintva bajszát –, csakhogy úgy érzem, humora erőltetett, s tréfálkozása túlságosan közönséges. Itt van például A ponty levele a csukához...(63)
– Arról nem is szólván – vette át a szót Ménage –, hogy legjobb ötleteit a Rambouillet-palotának köszönheti. Példa rá a Zélide és Alcidal is.
– Ami engem illet – mondta Aramis, a körhöz közeledvén, s tisztelettel üdvözölve Chevreuse-nét, ki ezt bájos mosollyal viszonozta –, ami engem illet, még azt is szemére vetném, hogy a nagyokkal szemben túl sokat engedett meg magának. Több ízben sértette meg a hercegné asszonyt, D'Albret marsallt, Schomberg urat s magát a királynét is.
– Hogyhogy a királynét? – kérdezte Scudéry, s jobb lábát előrerakta, mintha vívóállásba helyezkednék. – A kutyafáját, ezt nem is tudtam. S ugyan bizony hogy sértette meg a királynét?
– Nem ismerik az Arra gondoltam... kezdetű versét?
– Nem – mondta Scudéry kisasszony.
– Nem – mondta Paulet kisasszony is.
– Csakugyan, a királyné, azt hiszem, nem soknak mutatta meg; én azonban biztos forrásból ismerem.
– És tudja is?
– Azt hiszem, még tudom.
– Halljuk! Halljuk! – kérték mindenfelől.
– Íme, milyen alkalomból írta ezt – mondta Aramis. – Voiture a királyné hintájában ült, kettesben sétakocsikáztak a fontainebleau-i erdőn; úgy tett, mintha gondolkodnék, hogy a királyné megkérdezze, mire gondol, ami be is következett.
„– Mire gondol hát, Voiture uram?” – kérdezte őfelsége. Voiture elmosolyodott, öt percig elmélkedést színlelt, majd így felelt:

Arra gondoltam, hogy a végzet
jogtalan sok-sok vész után,
joggal koszorúzza fenséged
fénnyel, hírnévvel szaporán;
mennyivel vígabb volt az elme s
a szív is, akkor, hajdanán,
hogy azt ne mondjam: víg szerelmes!...
S ha mondom, a rímért csupán.

Scudéry, Ménage és Paulet kisasszony a vállukat vonogatták.
– Várjanak, várjanak – mondta Aramis –, három versszakból áll!
– Ej, mondja inkább azt, rigmusból – jegyezte meg Scudéry kisasszony –, hisz legfennebb sanzon ez.

Arra gondoltam: árva Ámor,
ki nyilát mindig kölcsönadta,
most, száműzetve udvarából
pőrén bolyong az istenadta;
hát énnekem mi lesz a hasznom,
ha még a legkészségesebb
hívének is a királyasszony
ilyen jutalmat fizetett?

– No, én ennek a rigmusnak, akár megfelel a költészet szabályainak, akár nem – mondta Chevreuse-né –, kegyelmet kérek, mert színigazság, és Hautefort-né meg Seneceyné is mellém áll(64), ha kell, Beaufort hercegről nem is szólván!
– Hagyjuk az egészet – mondta Scarron –, engem ez már nem érdekel: ma reggel óta nem vagyok a királyné betege!
– Hát az utolsó rigmus? – kérdezte Scudéry kisasszony. – Halljuk az utolsó rigmust!
– Rögtön – mondta Aramis –; ennek az az előnye, hogy személyneveket is emleget, úgyhogy félreértés nem eshetik.

Arra gondoltam – mi poéták
gondolunk őrültségeket –
hogy ha a palota terén át
jőni látná Buckinghamet,
s ő felköszönne felségednek:
amily szeszélyes-kedvű ma,
ki volna itt a kegye-vesztett,
a herceg, vagy Vincent atya?(65)

Erre az utolsó szakaszra általános felhördülés visszhangozta Voiture szemtelenségét.
– De én ezt a verset – mondta halkan a bársonyos szemű leányzó is – vesztemre egész kedvesnek találom.
Ez volt a Raoul véleménye is, aki odament Scarronhoz, s pirulva kérte:
– Scarron úr, tisztelettel kérem, szíveskedjék megmondani nekem, ki az az ifjú hölgy, ki ily egyedül áll véleményével ebben az illusztris társaságban?
– Mi az, kedves vicomte – mondta Scarron –, csak nem készül véd- és dacszövetségre lépni vele?
Raoul megint elpirult.
– Megvallom – mondta –, én is nagyon ügyesnek tartom ezt a verset.
– Mint ahogy az is – mondta Scarron –, de csitt, költők között ilyesmit nem illik mondani.
– Igen, de – mondta Raoul – én nem mondhatom költőnek magam, s azt szerettem volna megkérdezni...
– Persze, persze: hogy ki az az ifjú hölgy, nemde? A szép Tn dián-nő.
– Engedelmet, uram – mondta Raoul, egyik pirulásból a másikba esve –, de még mindig nem tudok többet, mint eddig. Sajnos, vidéki vagyok!
– Amiből következik, hogy nem ismeri a dagályos szóvirágokat, melyeket itt csak úgy ontanak a szájak, Örüljön neki, fiatalember, örüljön neki! Ne is igyekezzék megtanulni, csak kárba veszett idő: mire megtanulná, remélhetőleg már kimennek á divatból.
– Tehát, ugye, megbocsát, uram – mondta Raoul –, s lesz szíves megmondani, ki az a hölgy, akit a szép Indián-nőnek nevez?
– Hogyne, hogyne, párját ritkító bájos teremtés, Françoise d'Aubigné kisasszony.
– A híres Agrippának, IV. Henrik barátjának családjából?
– Agrippa unokája. Most jött Martinique szigetéről, azért hívom a szép Indián-nőnek.
Raoul szeme kerekre nyílt: és találkozott a fiatal hölgy szemével; mosolygott. Tovább beszéltek Voiture-ről.
– Uram – fordult most d’Aubigné kisasszony is a házigazdához, hogy bekapcsolódjék a vicomte-tal folytatott társalgásba –, nem csodálja a szegény Voiture barátait? Figyelje csak, hogy kopasztják meg, dicsérgetése közben is! Egyik a jó érzést, a másik a költészetet, a harmadik az eredetiséget vitatja el tőle; a negyedik... Istenem, mit hagynak hát meg neki e tökéletes remekből, ahogy Scudéry kisasszony mondta. – Scarron elnevette magát, Raoul nemkülönben. A szép Indián-nő, maga is csodálva szavainak hatását, szemét lesütötte, s újra naiv arckifejezést öltött.
– Milyen szellemes és igaz! – mondta Raoul.
Athos, még mindig ott az ablakfülkében, az egész jelenet fölött lebegett, megvető mosollyal az ajkán.
– Hívja csak ide La Fère grófot – fordult Chevreuse-né a koadjutorhoz –, beszélnem keli vele.
– Nekem pedig az kell – mondta a koadjutor –, hogy el tudjam hitetni: nem beszélek vele. Szeretem és csodálom őt, mert ismerem régi kalandjait, vagy legalább egynéhányat; de csak holnapután reggel szándékszom üdvözölni.
– És mért csak holnapután reggel? – kérdezte Chevreuse-né.
– Holnap este megtudja – mondta nevetve a koadjutor.
– Igazán úgy beszél, kedves Gondy – mondta a hercegné –, mint az Apokalipszis. Kedves D'Herblay uram – fordult Aramishoz –, akar-e ma este még egyszer a lovagom lenni?
– Micsoda kérdés, hercegné asszony! – mondta Aramis. – Ma este, holnap vagy bármikor, rendelkezzék velem!
– No, akkor menjen, s hozza ide nekem La Fère grófot, beszélnem kell vele.
Aramis odament Athoshoz, majd együtt jöttek vissza.
– Gróf úr – mondta a hercegné, Athosnak egy levelet adva át –, íme, amit ígértem! Pártfogoltunkat készséggel fogadják!
– Asszonyom – mondta Athos –, ő nagyon boldog, hogy valamivel adósa lehet.
– No, e tekintetben nincs tőle mit irigyelnie! Mert én viszont magának köszönhetem, hogy megismertem – vágott vissza a ravaszdi nő olyan mosollyal, mely Athost és Aramist Marié Michonra emlékeztette.
E szavakra felkelt s kérette kocsiját. Paulet kisasszony már elment, Scudéry kisasszony éppen indult.
– Vicomte – fordult Athos Raoulhoz –, kísérje el Chevreuse hercegnét; kérje tőle azt a kegyet, hogy fogadja el a karját, midőn kiszáll a kocsiból, s ha kiszállt, köszönje meg.
A szép Indián-nő is búcsúzkodott Scarrontól.
– Hát már elmegy? – kérdezte a házigazda.
– Amint látja, az utolsók között. Ha hall valamit Voiture-ről, kiváltképp ha valami jót, kegyeskedjék holnap megüzenni nekem.
– Ó, most már nyugodtan meghalhat! – mondta Scarron.
– Hogyhogy? – kérdezte a bársonyos szemű leány.
– Úgy bizony! Már elmondták a búcsúztatóját.
És nevetve váltak el, s a leány visszafordult, hogy lássa még egy pillanatra a szegény bénát, s a szegény béna szerelmes tekintettel nézett a leány után.
A csoportok lassanként meggyérültek. Scarron úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy egy-két vendége titokzatosan össze-összedugta a fejét, hogy többnek is levelet hoztak, s hogy az egész estélyének mintha olyan rejtélyes célja lett volna, aminek vajmi kevés köze van az irodalomhoz, bármily hűhóval irodalmárkodtak is. De bánta is ezt Scarron? Most már frondőrködhettek nála kedvükre: reggel óta. ahogyan mondotta, már nem volt a királyné betege.
Raoul pedig csakugyan elkísérte a hintájáig a hercegnét, aki úgy ült be, hogy közben csókra nyújtá a kezét; majd azzal a szeszéllyel, mely oly imádnivalóvá s kivált veszedelmessé tette, hirtelen megfogta a fiú fejét, homlokon csókolta, s így szólt:
– Vicomte, imádságom és csókom hozzon magának szerencsét! Aztán eltaszította, s kocsisának felszólt, hogy hajtson a Luynes-palotába.
A hintó elindult; a hercegné még egyszer intett az ifjúnak az ablakból, s az szédelegve baktatott vissza a lépcsőn.
Athos megérezte, mi történt, s mosolygott.
– Jöjjön, vicomte – mondta –, itt az ideje, hogy nyugovóra térjen; holnap indul a Hercegúr táborába! Töltse jól utolsó civil éjszakáját!
– Tehát katona leszek? – kérdezte az ifjú. – Ó, uram, szívből köszönöm!
– Isten vele, gróf – mondta D'Herblay abbé –, visszamegyek kolostoromba.
– Isten vele, abbé – mondta a koadjutor –, holnap szentbeszédet mondok, s még húsz textust kell átnéznem ma éjjel.
– Isten vele, uram – mondta Athos –, megyek, s huszonnégy órát alszom egyhuzamban, rogyok össze a fáradtságtól.
S a három férfi, még egy utolsó pillantást vetve, elbúcsúzott egymástól. Scarron, szalonja üvegajtaján át, figyelte őket a szeme sarkából.
– Egyik sem azt teszi, amit mond – dörmögte kismajom-mosolyával –, de csak menjenek a derék nemesurak! Ki tudja, vajon nem a nyugdíjam visszaszerzésén munkálkodnak-e!... Ők tudják mozgatni kezük-lábuk, s jaj, az nagy dolog! Nekem csak a nyelvem ép, de megpróbálom bizonyítani, hogy az is valami! Hé, Champenois, az óra elütötte a tizenegyet! Jöjjön, gurítson az ágyamhoz... Valóban, milyen csinos ez a D'Aubigné kisasszony!
Erre a szegény béna eltűnt a hálószobájában, az ajtó becsukódott mögötte; és a gyertyák egymás után kialudtak a Tournelles utcai szalonban.

24
Saint-Denis

Pitymallott, mikor Athos már felkelt s felöltözködött; szokásosnál erősebb sápadtságáról s a virrasztás hagyta vonásokról az arcán látható volt, hogy az éjszakát jóformán álmatlanul töltötte. Ebben az általában határozott és elszánt emberben volt ma reggel valami lassúság és tétovaság.
Igen, mert Raoul utazásának előkészületei foglalkoztatták, s ki akarta használni az időt. Először is illatos bőrtokból egy kardot vett elő, ő maga fente ki, megvizsgálta, elég biztonságos-e a markolata, s a penge elég szilárdan áll-e a markolatban.
Aztán a fiúnak előkészített útitáska mélyére egy kis erszény aranyat dobott, behívta Olivaint, az inast, akit Blois-ból hozott magával, az útipoggyászt a szeme előtt készíttette elő, ügyelve, hogy minden holmi belekerüljön, amire csak szüksége lehet egy táborba készülő ifjúnak.
Végül, legalább egy óra tevés-vevés, gondoskodás után, halkan benyitott a vicomte szobájába.
A nap már sugarasan tűzött a szobába a széles szárnyú ablakon át, melynek függönyét a későn hazatért Raoul elmulasztotta összezárni. Még aludt, fejét kecsesen a karjára hajtva. Hosszú fekete haja félig eltakarta bájos homlokát, melyen verejték gyöngyözött, és arcán is végigpergett, mint általában a fáradt gyermekekén.
Athos odament, gyöngéd-szomorkás testtartással föléje hajolt, sokáig elnézte a mosolygós ajkú, félig hunyt pillájú fiút, kinek álma bizonnyal édes, alvása könnyű volt: annyi gondoskodást, szeretetet sugárzott rá néma őrködésében védangyala. És Athos szemtől szembe e gazdag és tiszta ifjúsággal, mindjobban átengedte magát ábrándozása varázsának. Megjelent a saját ifjúsága, amaz édes emlékek, melyek inkább illatok, mint gondolatok. E múlt s a jelen között szakadék tátongott. De a képzeletnek angyal- és villámröpte van: átszel tengereket, melyeken majdnem hajótörést szenvedtünk, sötét mélységeket, ábrándjaink elnyelőit, s örvényeket, melyekbe boldogságunk fulladt bele. Eszébe jutott, hogy élete egész első felét egy asszony zúzta össze; s borzalommal gondolt rá, micsoda hatással lehet a szerelem egy rendkívül finom és erőteljes szervezetre.
Elmúlt szenvedéseire emlékezve elképzelte, mennyi szenvedés várhat Raoulra is, s a szívét elfogó gyöngéd és mélységes szánalom megnyilvánult könnyes tekintetében is, ahogy most a fiú fölé hajolt. Ebben a pillanatban Raoul felébredt abból a felhőtlen, szorongás és fáradtság nélkül való álomból, mely jellemző bizonyos, madárszerűen finom alkatokra. Szeme találkozott Athoséval, s minden bizonnyal felfogta, mi minden zajlott e férfiú szívében, ki úgy várta ébredését, mint szerelmes a kedveséét, mert most már az ő tekintete is végtelen szeretetet sugárzott vissza.
– Itt volt, uram? – kérdezte megilletődve.
– Itt voltam, Raoul – felelte a gróf.
– És fel sem ébresztett?
– Hagyni akartam, hadd élvezze még a jótékony álmot néhány pillanatig, barátom; fáradt lehet a tegnapi naptól, hisz késő éjszakába nyúlt.
– Ó, milyen jó hozzám, uram! – mondta Raoul. Athos elmosolyodott.
– Hogy érzi magát? – kérdezte.
– Igazán kitűnően, uram, pihenten és jókedvűen.
– Ugyanis még fejlődésben van – folytatta Athos a felnőtt férfi atyai és kedves érdeklődésével –, s a fáradalmak kétszeresek a maga korában.
– Jaj, bocsásson meg, uram – mondta Raoul, ennyi gondoskodástól megszégyenülten –, de egy pillanat alatt felöltözködöm.
Athos behívta Olivaint, s az ifjú tíz perc alatt, azzal a pontossággal, melyet Athos, a katonaságtól magával hozva, nevelt fiába ültetett, csakugyan el is készült.
– Most pedig – mondta az ifjú az inasnak – fogjunk hozzá a csomagoláshoz!
– Poggyászai készen várják, Raoul – mondta Athos. – Szemem előtt folyt a csomagolás, semmije sem fog hiányozni. Már ott lehetnek, inasa holmijával egyetemben, a lovakon, ha végrehajtották utasításomat.
– Minden a gróf úr parancsa szerint történt – mondta Olivain –, s a lovak már várnak.
– És én aludtam! – kiáltott fel Raoul. – Míg a gróf úr szíves volt bajlódni helyettem! Valósággal elhalmoz a jóságával, uram!
– Tehát szeret egy kicsit, legalábbis remélhetem?! – válaszolta Athos, majdnem elérzékenyült hangon.
– Jaj, uram – sóhajtott Raoul, s nehogy meghatottságát valami érzelmi kitörésben nyilvánítsa, majdnem a bénaságig fékezte magát –, Isten a tanúm, mennyire szeretem és tisztelem!
– Nézzen szét, nem felejt-e itt valamit – s úgy tett, mintha maga körül tekingetne, hogy leplezze meghatottságát.
– Nem, semmit sem, uram – mondta Raoul.
Az inas ekkor, némi habozással, odament Athoshoz, s halkan mondta:
– A vicomte úrnak nincsen kardja, mert a gróf úr tegnap este elvétette azt, melyet letett.
– Rendben van – mondta Athos –, ez az én dolgom.
Raoul mintha e beszélgetésről nem vett volna tudomást. Úgy indult lefelé, hogy minden pillanatban a grófra nézett, hadd lássa, eljött-e a búcsúpillanat; de Athosnak szempillája se rezzent.
A feljáró előtt Raoul három lovat talált.
– Jaj, uram – ujjongott fel –, velünk jön hát?
– Elkísérem egy darabig – mondta Athos.
Öröm csillámlott Raoul szemében, és könnyeden nyeregbe szökkent.
Athos lassan ült fel a lovára, miután az inasnak halkan mondott valamit, aki is, ahelyett hogy rögtön követte volna, visszament a lakásba. Raoul boldogan, hogy a gróf társaságában lehet, mit sem vett, vagy úgy tett, mintha mit sem vett volna észre.
Átmentek az Új Hídon, végigmentek a rakparton, vagy inkább ott, amit akkor Pépin itatójának neveztek, s elhaladtak a Nagy-Châtelet fala alatt. Befordultak a Saint-Denis utcába, mikor az inas utolérte őket.
Csendben folytatták útjukat. Raoul érezten-érezte, hogy a búcsú pillanata közeleg; a gróf előző este, a rá vonatkozó dolgokban, megszokott modorában különféle utasításokat adott. Egyébként tekintete kétszeres gyöngédséget sugárzott, s el-elejtett szavaiban is kétszeresre nőtt az érzelmesség. Időnként egy észrevétel vagy jó tanács szaladt ki a száján, s ezek is a féltő gondoskodás jegyében.
Miután átmentek a Saint-Denis kapun, s már a Récollets-zárda táján jártak, Athos egy pillantást vetett a Raoul lovára.
– Vigyázzon, Raoul – mondta –, ezt már többször mondtam, és nem szabad elfelednie, mert lovasnál ez nagy hiba. Látja, lova már fáradt; izzad, pedig az enyém olyan, mintha most hozták volna ki az istállóból. Eldurvítja a száját, ha így feszíti a zablát; de figyelmeztetem, nem tudja majd a kellő könnyedséggel irányítani! Márpedig a lovas boldogulása sokszor lova gyors engedelmességében rejlik. Jusson eszébe, hogy egy hét múlva már nem a lovardában, hanem a csatatéren lovagol!
Aztán, hogy ne adjon túl szomorú jelentőséget e megjegyzésnek, hirtelen így szólt:
– Oda nézzen, Raoul, micsoda szép fogolymadár-reptető mező! A fiú megjegyezte a leckét, de főként azt csodálta, milyen gyöngéd tapintatossággal adták.
– Azt is megfigyeltem a minap – folytatta Athos –, hogy célzás közben túlságos merev karral tartotta a pisztolyt. Ez a merevség veszélyezteti a lövés biztosságát. Tizenkét lövésből három el is tévesztette a célpontot!
– Bezzeg a gróf úr mind a tizenkétszer beletalált! – felelte mosolyogva Raoul.
– Mert én behajlítottam a karomat, s így a kezemet úgyszólván a könyökömön nyugtattam. Ugye érti, mit akarok mondani, Raoul?
– Értem, uram; azóta egyedül is lövögettem célba, tanácsai szerint, s tökéletes eredményt értem el.
– S még valamit – folytatta Athos -: vívás közben túl hevesen támad. Ez életkora hibája, jól tudom; de a túl heves indulatok támadásban mindig kibillentik a kardot a vonalból; s ha hidegvérű emberrel kerülne szembe, már az első ilyen kitöréskor figyelmeztetné magát; egyetlen könnyű védéssel vagy éppenséggel egy egyenes vágással!
– Igen, ahogy a gróf úr is gyakran elbánt velem, csakhogy nem mindenki rendelkezik ilyen ügyességgel és bátorsággal.
– Micsoda hűvös szél kerekedett! – folytatta Athos. – Még a tél emléke ez... Aztán, mondja csak, ha majd tűzvonalba kerül, márpedig kerül, mert olyan ifjú hadvezérhez kapott ajánlást, ki él-hal a puskaporszagért, jól jegyezze meg, hogy párviadalban, amibe gyakran keveredünk, kivált mi, lovasok, jól jegyezze meg, hogy sohase lőjön elsőnek: aki elsőnek lő, ritkán találja el ellenfelét, mert eleve azzal a félelemmel lő, hogy utána fegyvertelen marad fegyveres ellenfele előtt. És amikor ellenfele lő, ágaskodtassa fel a lovát; ez az eljárás kétszer vagy háromszor is megmentette életemet.
– Alkalmazni fogom, már csak hálából is.
– Nini! Tán nem vadorzókat fognak el ottan? – kérdezte Athos. – De bizony, azokat... És még valami fontos dolog, Raoul: ha támadás közben megsebesül, lováról lezuhan, de marad némi ereje, húzódjék félre az ezred követte vonalból, mert visszafordulhatnak, s a lovak patái összetiporják. Akárhogy is, ha megsebesül, írjon vagy írasson nekem, mihelyt lehet; a sebekhez értünk mi magunkfajták – toldta meg mondanivalóját mosolyogva.
– Köszönöm, uram – mondta elérzékenyülten a fiú.
– Lám csak, megérkeztünk Saint-Denis-be – suttogta Athos.
S csakugyan, e percben értek a strázsák őrizte városkapu elé; az egyik így szólt a társához:
– Ahol ni, még egy nemesúrfi, ki, amint látom, szintén a táborba tart!
Athos erre megfordult; minden, ami, ha közvetett módon is, de Raoulra vonatkozott, rendkívüli érdeklődést keltett benne.
– Ezt vajon miből látja? – kérdezte az őrtől.
– Az arcáról, uram. Azonkívül megvan hozzá a kora is. Ez ma már a második.
– Hát már elment itt előttem egy velem egyívású fiú? – kérdezte Raoul.
– De el ám! Délceg, szép felszereléssel, egyszóval, akin látszott, hogy valami úriházból való.
– Legalább lesz útitársam, uram – mondta Raoul, továbbléptetve. – De fájdalom, ez még nem tudja elfeledtetni, akit itt hagyok!
– Nem hinném, hogy utolérheti, Raoul, mert beszélnivalóm van magával itt, s mondandóm tovább tart majd, semhogy az az ifjú alaposan elébe ne vágjon!
– Ahogy parancsolja, uram.
Imígy beszélgetve tovább ügettek az utcákon, melyek, ünnepnap lévén, tele voltak néppel, s megérkeztek a régi bazilika elé; odabent még tartott az első mise.
– Szálljunk le, Raoul – mondta Athos –, Olivain, vigyázzon a lovakra, s adja ide a kardot.
Athos átvette a kardot a csatlóstól, s oldalán Raoullal belépett a templomba.
Raoulnak szenteltvizet kínált. Némely apában oly figyelmes szeretet él, mint egy-egy szerelmesben a kedvese iránt.
Az ifjú megérintette Athos kezét, térdet hajtott és keresztet vetett.
Athos valamit mondott egy templomszolgának, az meghajolt, s indult a kripták felé.
– Jöjjön, Raoul, kövessük ezt az embert.
Az őr kinyitotta a királysírok rácsos ajtaját, s ott maradt a lépcső elején, Athos és Raoul pedig lefelé indult. A sírbolt grádicsát a legalsó lépcsőfokokon égő ezüstlámpás világította, s éppen e lépcsőfok fölött nyugodott, széles, aranyliliomos lila bársony takaróba vonva, egy tölgyfa bakra helyezett ravatal.
Az ifjú, kit szomorúsággal telő szíve s már a templom áhítatos fensége előkészített e pillanatra, ünnepélyes, lassú léptekkel szállt alá, s fedetlen fővel állt meg az utolsó király földi maradványai előtt, ki is csak akkor kerülhet ősei mellé, mikor majd utódja is őmellé kerül, s most mintegy azért tartózkodik itt, hogy azt mondja az emberi gőgnek, mely a királyi trónon oly gyakran bőszködik:
„– Földi porhüvely, várlak!” Némán álltak egy pillanatig.
Aztán Athos felemelte a kezét, s a koporsóra mutatott:
– Ez ideiglenes koporsó – mondta –, egy gyarló s nagyság nélkül való emberé, kinek uralkodása mégis fontos eseményekben bővelkedett; igen, mert a király felett úgy őrködik egy másik ember szelleme, miként e lámpás őrködik világítón e koporsó felett. Ez az ember volt az igazi király, Raoul; a másik csak fantom, akire a lelkét áldozta. De mivelhogy a monarchia fensége oly hatalmas minálunk, ez az ember még sírhelyet sem érdemelt annak lábánál, kinek dicsőségéért életét áldozá, mert ez az ember, s ezt, Raoul, ne felejtse el, ha a királyt kicsinnyé is, a királyságot naggyá tévé, és a Louvre-palotában két dolog lakozik: a király, aki halandó, s a királyság, mely halhatatlan. Ez az uralom elmúlt, Raoul; s a gazdájától annyira gyűlölt és rettegett miniszter sírba dőlt, s maga után rántotta a királyt, nem akarván, hogy nélküle éljen tovább, és tönkretegye művét; mert egy király csak akkor alkot, amikor mellette van Isten vagy Isten szelleme. S mégis akkoriban mindenki felszabadulásnak érezte a bíboros halálát; s én magam is, lévén a kortársak vakok, keresztülhúztam olykor e nagy ember számítását, ki egész Franciaországot kezében tárta, s aszerint, hogy kinyitotta vagy becsukta markát, fojtogatá vagy juttatá kedvére levegőhöz. Ha nem zúzott össze engem és barátaimat rettentő dühében, bizonnyal azért volt, hogy ma elmondhassam itt: Raoul, igyekezzék a királyt mindig különválasztani a királyságtól! A király csak ember, a királyság Isten szelleme; ha kétség fogja el, és nem tudja, kit szolgáljon, hagyja ott az anyagi megjelenési formát a láthatatlan elvért, mert minden a láthatatlan elv! De Isten ezt az elvet foghatóvá akarta tenni azzal, hogy emberben testesítette meg. Raoul, úgy rémlik nekem, mintha valami felhőn át látnám a jövőjét. Jobb, mint a mienk, azt hiszem. Ellentétben a mienkkel, kiknek volt egy miniszterünk, király nélkül, maguknak egy miniszter nélküli királyuk leend! Tehát szolgálhatják, szerethetik s tisztelhetik a királyt. Ha pedig ez a király zsarnok, mert a teljhatalom örvénye vad, mely a zsarnokság felé sodorja: szolgálják, szeressék és tiszteljék a királyságot, vagyis a csalhatatlan elvet, Isten szellemét e földön, amaz égi szikrát, mely a port oly naggyá és szentté teszi, hogy még mi, főrangú emberek is oly semmik vagyunk e lépcső legalsó fokára szegezett tetem előtt, miként ez a tetem az Úr trónusa előtt.
– Imádni fogom istent, s tisztelni a királyságot, uram – mondta Raoul –; szolgálni fogom a királyt, s igyekezni fogok, hogy ha meg kell halnom, az a királyért, királyságért vagy Istenért legyen. Jól értettem, uram?
Athos mosolygott.
– Nemes jellem – mondta –, íme, a kardja. Raoul fél térdre ereszkedett.
– Atyám viselte volt, egy hű nemes. Én is viseltem, s olykor becsületet szereztem neki, mikor markolata kezemben volt s csak hüvelye az oldalamon. Ha keze még gyenge volna e kard forgatására, Raoul, sebaj; annál több ideje lesz megtanulni, hogy csak akkor rántsa ki, mikor napvilágot kell látnia.
– Uram – mondta Raoul, s a kardot elvette a gróf kezéből –, mindent magának köszönhetek; ez a kard azonban a legdrágább ajándék minden eddigi közt. Esküszöm, örökös hálával fogom hordani.
A kardra hajolt, s markolatát áhítattal megcsókolta.
– Jól van – mondta Athos. – Emelkedjék fel, vicomte, s csókoljuk meg egymást.
Raoul felkelt, s lelkendezve veté magát Athos karjába.
– Isten vele – suttogta a gróf, s szíve majd meghasadt –, Isten vele, és gondoljon rám!
– Ó, örökké, örökké! – kiáltotta a fiú. – Esküszöm rá, uram, s ha valami baj ér, a neve végső leheletem, s emléke az utolsó gondolatom!
Athos, elfogódottságát leplezendő, valósággal felrohant a lépcsőn, a sírbolt őrzőjének adott egy aranyat, az oltár előtt térdet hajtott, s nagy léptekkel ért ki a templomkapuba, mely előtt Olivain várakozott a lovaival.
– Olivain – szólt s Raoul kardszíjára mutatott –, szorítsa meg ezt a csatot, mert a kard egy kissé lelóg. Jól van. Most pedig addig kísérje a vicomte-ot, amíg Grímaud utol nem éri magukat; akkor búcsúzzanak el. Értette, Raoul? Grimaud bátor és tapasztalt régi szolga, kísérje Grimaud azután.
– Igenis, uram – mondta Raoul.
– Lóra, fel! Hadd lássam indulásukat. Raoul engedelmeskedett.
– Isten vele, Raoul – mondta a gróf –, Isten vele, kedves gyermekem!
– Isten vele, uram – mondta Raoul. – Isten vele, szeretett pártfogóm!
Athos csak integetett, mert szólni nem mert többet, míg Raoul, még mindig fedetlen fővel, távolodott.
Athos addig állt ott mozdulatlanul, míg a fiú el nem tűnt az útkanyarban.
Akkor a kantárt egy paraszt kezébe adta, lassan felment a lépcsőn, vissza a templomba, annak is a legsötétebb sarkába, és imádságba merült.

25
Beaufort herceg egyik szökési módja a negyven közül

Ezalatt a fogoly ideje úgy telt, mint általában azoké, akik szökésen törik a fejűket; csakhogy neki lassan telt. Mert ellentétben azokkal, kik lázasan szánják rá magukat valami veszedelmes vállalkozásra, s annál jobban lehűlnek, minél jobban közeleg a végzetes pillanat, Beaufort herceg, kinek tüzes vakmerősége közmondásos lett, s kit ötévi tétlenség nyűgözött, most úgyszólván korbácsolta maga előtt az időt, s csengve hívta a cselekvés óráját. Már pusztán a szökése is magában foglalta – a jövőre vonatkozó más, s meg kell vallani, egyelőre nagyon ködös és ábrándos tervein kívül – a bosszúállás kezdetét, ami gyönyörűséggel töltötte el. Ez a szökés először is Chavigny úrnak lesz kínos ügy, kit amaz apró gyötrések miatt gyűlölt; de még kínosabb ügy lesz Mazarinnak, ki az ellene elkövetett nagyobb sérelmek miatt volt neki gyűlöletes. Látható, hogy az arány pontosan megtartatott Beaufort úr érzelmeiben a fő-fő porkoláb és a miniszter, vagyis az alárendelt és a gazda iránt.
Azonkívül Beaufort, ki éppoly jól ismerte a Palais-Royal belsejét, mint a királyné s a bíboros közti viszonyt, képzeletével megelevenítette börtönében a drámai jelenetet, mely akkor játszódik le, mikor a miniszter dolgozószobájából Ausztriai Anna szobájáig visszhangzik a hír: Beaufort elmenekült! Miközben efféléket gondolt magában, Beaufort már odakünt érezte magát, amint teli tüdővel szívja az erdők s mezők illatát, s virgonc lovát sarkantyúzva kiáltja: „Szabad vagyok!”
Persze képzelgéséből felocsúdva ott találta magát a négy fal között, tíz lépésre La Ramée-tól, aki hüvelykujjával malmozott, miközben az őrök nevetgéltek, iddogáltak az előszobában.
Az egyetlen, ami e gyűlöletes környezetben megnyugtatta, lévén az emberi lélek módfelett állhatatlan, Grimaud morcos alakja volt, kit eleinte annyira utált, de aki azóta minden reménysége lett. Sőt, oly szépnek látta, mint Antoniust.
Felesleges mondani, hogy ez csak a fogoly képzeletének lázas játéka volt. Grimaud nem változott. Tehát megőrizte fölöttese, La Ramée teljes bizalmát, ki most jobban bízott benne, mint önnönmagában: amint mondtuk, La Ramée szíve mélyén valami gyengédséget érzett Beaufort iránt.
Következésképp a jó La Ramée valóságos ünneppé avatta a foglyával kettesben elköltött kis vacsorát. La Ramée-nak csak egy hibája volt: a torkossága; a pástétomot pompásnak, a bort kitűnőnek találta volt. Nos, Marteau apó utóda most fácánpástétomot ígért neki baromfipástétom helyett, és chambertini bort, mâconi helyett. Mindez, e nagyszerű herceg jelenlétével emelve, ki alapjában véve oly jó ember volt, s oly mókás csínyeket eszelt ki Chavigny úr, s oly vidám tréfákat Mazarin ellen, La Ramée számára ezt a mostani pünkösdöt az esztendő négy nagy ünnepének egyikévé avatta.
La Ramée tehát az esti hat órát éppoly türelmetlenül várta, mint a herceg.
Már reggel óta az utolsó simításokkal foglalkozott, s másban nem bízván, személyesen látogatta meg Marteau apó utódát. Ez felülmúlta önmagát: valódi pástétomcsodát mutatott, burkolatán Beaufort herceg címerével. A burkolat maga még üres volt, de mellette két sült fácán és fogolymadár hevert, oly sűrűn szalonnázva, mintha megannyi egy-egy tűpárna volna. A nyál összefutott La Ramée szájában, és kezét dörzsölve sietett vissza a herceg szobájába.
Hogy öröme teljes legyen, Chavigny úr, amint már mondtuk, megbízva La Ramée-ban, kisebb utazásra indult reggel, miáltal La Ramée lett a vár helyettes parancsnoka.
Ami Grimaud-t illeti, mogorvábbnak látszott, mint valaha.
Délelőtt Beaufort labdázott egyet La Ramée-val; Grimaud-nak egy jelzése arra intette, hogy mindenre figyeljen és vigyázzon.
Grimaud, előttük haladva, megjelölte az este követendő útvonalat. A labdatér a kis várudvar zárt terének nevezett részen volt. Eléggé elhagyatott hely, csak akkor küldtek ide őröket, mikor Beaufort játszott; de a fal magasságát tekintve, még ez az óvatosság is feleslegesnek látszott.
Három ajtót kellett kinyitni, míg erre a térre értek. Mindegyiket más-más kulcs nyitotta.
A terecskére érve Grimaud gépiesen leült egy lőrés mellé, lábát kilógatván a falon. Nyilvánvaló volt, hogy valahova ide fogják a kötélhágcsót erősíteni.
Az egész manőver, amennyire világosnak tetszett Beaufort előtt, annyira felfoghatatlan maradt természetesen La Ramée-nak.
A labdajáték elkezdődött. Beaufort ez alkalommal elemében volt, azt lehetett volna mondani, kézzel illeszti a labdát a kívánt célba. La Ramée-t tönkreverte.
Négy őr jött-ment a labdák után, és szedegette őket; a játszma véget ért, és Beaufort, kedvére gúnyolván La Ramée ügyetlenségét, az őröknek két aranyat ajándékozott, hogy négy másik társukkal együtt menjenek és igyanak egyet az egészségére.
Az őrök La Ramée-tól kértek és kaptak engedélyt, de csakis estére. Addig La Ramée-nak fontos ügyekben kellett intézkednie, s azt kívánta, hogy a fogolyról le ne vegyék a szemüket.
Beaufort, ha ő maga rendezi, sem valószínű, hogy kedvére valóbban rendezheti vala a dolgokat, mint ahogy a porkolábja csinálta.
Végre hatot ütött az óra; noha az asztalhoz ülést eredetileg hétre tűzték ki, a vacsora már készen, felszolgálva várta őket. Egy külön asztalkán ott díszelgett a kolosszális pástétom, a herceg címerével, s fényes-piros színéről ítélve a lehető legropogósabbra sütve.
A többi fogás is ugyanilyen pazarnak ígérkezett.
Mindenki türelmetlen volt, az őrök, mert inni, La Ramée, mert enni, s Beaufort, mert már szökni szeretett volna.
Csak Grimaud volt szenvtelen. Mintha Athos egész nevelését e nagy helyzet előrelátóban végezte volna.
Voltak pillanatok, mikor Beaufort, ha véletlenül rápillantott, azt kérdezte magában, vajon nem álmodik, s ez a márvány alak valóban őt szolgálja-e, s megelevenedik-e, ha eljön az ideje.
La Ramée elküldte az őröket, lelkűkre kötvén, hogy igyanak a herceg egészségére; aztán, mikor elmentek, az ajtót bezárta, a kulcsot zsebre vágta, s olyan mozdulattal mutatott az asztalra, mintha azt mondta volna:
– Amikor fenséged parancsolja!
A herceg Grimaud-ra, Grimaud az órára nézett; alig negyed hét volt, a szökést hétre tűzték ki, tehát még háromnegyed órát kellett várni.
A herceg, hogy egy negyedórát nyerjen, érdekfeszítő olvasmányára hivatkozott, s türelmet kért a fejezet végéig. La Ramée odament, válla fölött megnézte, miféle könyv képes a herceget akadályozni abban, hogy asztalhoz üljön, mikor a vacsorát már felszolgálták.
Caesar Kommentár-jai voltak, s a hercegnek ő maga szerezte meg Chavigny úr tiltó parancsa ellenére, három nappal azelőtt.
La Ramée most erős fogadalmat tett, hogy többé soha meg nem szegi a várbörtön szabályait.
Addig is ment, kinyitotta a borosfiaskókat, s áhítattal körülszaglászta a pástétomot.
Fél hétkor a herceg feltápászkodott, s nagy súllyal jelentette ki:
– Határozottan Caesar volt az ókor legnagyobb embere!
– Úgy találja, fenség?
– Határozottan.
– Nos hát, én jobban szeretem Hannibált! – vélekedett La Ramée.
– Hát azt ugyan miért, La Ramée mester? – kérdezte a herceg.
– Mert nem hagyott hátra kommentárokat – mondta La Ramée vaskos vigyorával.
A herceg elértette, asztalhoz ült, s intett La Ramée-nak, hogy vele szemben foglaljon helyet.
A porkoláb nem mondatta kétszer.
Nincs kifejezésteljesebb arc, mint az igazi torkosé, ha gazdag lakomával talárja magát szemközt; La Ramée ábrázata is, mihelyt a levest megkapta Grimaud kezéből, az üdvözültek boldogságát sugározta.
A herceg mosolyogva figyelte.
– A kakas rúgja meg! La Ramée – kiáltott fel –, ha valaki azt mondaná, hogy Franciaországban van e percben boldogabb ember, mint maga, nem hinném el neki!
– S biz' isten, igaza lenne, fenség – mondta La Ramée. – Én már olyan vagyok, hogy ha megéheztem, a teritett asztalnál nagyobb gyönyörűséget nem ismerek; s ha még azt is hozzávesszük – folytatta La Ramée –, hogy aki e vacsorával megtisztelt, Nagy Henrik király unokája, akkor megértheti, fenség, hogy most dupla gyönyörűségben van részem!
A herceg is fejet hajtott, Grimaud arcán pedig alig észlelhető mosoly jelent meg, amint ott állt La Ramée háta mögött.
– Kedves La Ramée – mondta a herceg –, az az igazság, hogy ezt a hízelgő köszöntőt kegyelmed érdemli meg!
– Nem, fenség – mondta La Ramée túláradó érzelemmel –, az az igazság, hogy azt mondom, amit gondolok, és semmi hízelgés abban, amit fenségednek ezzel mondtam.
– Tehát a szívébe zárt? – kérdezte a herceg.
– Annyira – felelte La Ramée –, hogy vigasztalhatatlan lennék, ha fenséged kikerülne Vincennes-ből.
– Elég furcsa módja a rugaszkodásnak! (A herceg ragaszkodást akart mondani.)
– De fenség – folytatta La Ramée –, mit is csinálna odakünn? Valami bolondságot, az udvart végképp magára haragítaná, s Vincennes helyett a Bastille-ba dugnák. Chavigny úr nem valami szeretetre méltó, elismerem – folytatta La Ramée egy pohár madeirát szürcsölgetve –, de Tremblay úr sokkal rosszabb!
– Csakugyan? – kérdezte a herceg, kit a társalgás témája mulattatott, s minduntalan az órára nézett, mert a mutató kétségbeejtő lassúsággal baktatott.
– Mit várhatna egy kapucinus öccsétől, ki Richelieu bíboros iskolájában nevelkedett? Jaj, fenség, higgyen nekem, igen nagy áldás az, hogy a királyné, ki mindig is szerette fenségedet, legalábbis így járta híre, úgy határozott, hogy ide küldi, ahol séta, labdázás, jó koszt van s jó levegő.
– Hajói értelmezem, La Ramée – mondta a herceg –, még hálátlannak is tart, amiért egy pillanatig arra gondoltam, hogy kiszököm innen?
– Ó, fenség, ez a hálátlanság netovábbja! – mondta La Ramée. De fenséged soha nem is gondolt rá komolyan.
– Bizony gondoltam – felelte a herceg –, s meg kell vallanom, ha mégoly bolondság is, nem tagadom: némelykor még most is gondolok.
– S még mindig valamelyikre a negyven módszer közül?
– Mi tagadás! – mondta a herceg.
– Fenséges uram – mondta La Ramée –, ha már így bratyizunk, mondjon el legalább egyet a módszerei közül!
– Örömest – mondta a herceg –, Grimaud, ide azt a pástétomot!
– Csupa fül vagyok – mondta La Ramée, karszékében hátradőlt, emelte poharát s kacsintott, hadd lássa a bíbor folyadékon át a napot.
A herceg a faliórára sandított. Még tíz perc, s hetet üt.
Grimaud a herceg elé cipelte a pástétomot, ez fogta ezüstélű kését, hogy lehántsa burkolatát; de La Ramée, attól tartván, hogy valami baleset éri e pompás alkotást, odanyújtotta a maga kését, melynek acélpengéje volt.
– Köszönöm, La Ramée – mondta a herceg, s elvette a kést.
– Nos hát, fenség, hogy is az a híres módszer? – kíváncsiskodott a porkoláb.
– Azt mondjam-e – kérdezte a herceg –, melyben leginkább bíztam és legelőször akartam megpróbálni?
– Azt, azt! – türelmetlenkedett La Ramée.
– Nos hát – mondta a herceg, egyik kezével a pástétomba túrván, másikkal, melyben a kés volt, nagyot kanyarítva –, mindenekelőtt reméltem, hogy olyan jó fiú lesz az őröm, mint maga, La Ramée uram!
– No, ezt meg is kapta – mondta La Ramée. – Aztán?
– És nem győzök eléggé örülni neki! La Ramée meghajolt.
– Úgy gondoltam, hogy ha már ilyen jó fiú van mellettem, mint La Ramée, megpróbálom valamelyik barátom által, kivel való kapcsolatomat ő nem ismerheti, beajánlani hozzá egy hű emberemet, s azzal a szökési tervet majd előkészíthetem.
– Ejha! Ejha! – mondta La Ramée. – Nem is olyan rossz elképzelés!
– Ugye? – folytatta a herceg. – Például valami derék nemesúr szolgáját, Mazarin ellenségét, amilyen már minden becsületes nemesember!
– Pszt, fenséges uram – mondta La Ramée –, ne beszéljünk politikáról!
– Mikor ez az ember mellettem lesz – folytatta a herceg –, feltéve ha ügyes, és meg tudja nyerni porkolábom bizalmát, az majd megbízik benne, s akkor kaphatok híreket a külvilágból.
– No hiszen – mondta La Ramée –, híreket a külvilágból! Hát azt hogyan?
– Ó, mi sem könnyebb annál – mondta Beaufort herceg –, például labdázás közben.
– Labdázás közben? – kérdezte La Ramée, s kezdett nagyobb figyelmet szentelni a herceg csevegésének.
– Igen! Átütöm a labdát a várárokba, ott van egy ember, felszedi. A labdában levél van; nem azt dobja vissza, hanem egy másikat. Ebben is van egy levél, így folytatunk eszmecserét, és senki se veszi észre.
– Vigye el az ördög – vakargatta La Ramée a fülét –, jól teszi, hogy emiondja nekem, fenség! Ezentúl vigyázok a labdaszedőkre.
A herceg mosolygott.
– Igen ám – folytatta La Ramée –, de ez még mindig csupán a levélváltás egy módszere!
– Azért már valami, ha nem tévedek.
– De nem elég.
– Már engedjen meg; ha például ezt írom a barátaimnak: „legyetek ez s ez napnak ez s ez órájában két vezeték lóval a sánc túlsó oldalán”?
– No és aztán? – kérdezte La Ramée némi izgalommal. – Ha csak e lovaknak szárnyuk nincsen, nem repülhetnek át a várfalon fenségedhez!
– Istenkém – mondta szórakozottan a herceg –, nem az a fontos, hogy e lovaknak szárnyuk legyen, amivel átrepülhessék a bástyát, hanem az, hogy nekem legyén valamim, amivel leereszkedjem.
– Micsodája?
– Kötélhágcsóm!
– Igen – mondta La Ramée, s megpróbált nevetni –, csakhogy a kötélhágcsót nem lehet csak úgy labdában bejuttatni, mint holmi levelet!
– Labdában nem, de másvalamiben igen!
– Másvalamiben? Másvalamiben? Miben?
– Egy pástétomban, például.
– Egy pástétomban? – hüledezett La Ramée.
– Abban. Képzelje el például – folytatta a herceg –, hogy volt szakácsom, Noirmont, megvásárolta Marteau apó üzletét.
– No és? – kérdezte La Ramée, s a hideg futkosott a hátán.
– No és: La Ramée, a jó falatok barátja, meglátja a pástétomát, úgy találja, hogy kívánatosabb, mint az elődeié, bejön és felajánlja, kóstoljam meg. Elfogadom, azzal a kikötéssel, hogy velem együtt La Ramée is kóstolja meg. Hogy zavartalanabbak legyünk, La Ramée elküldi az őröket, s csak Grimaud-t tűri meg felszolgáló gyanánt. Grimaud az az ember, akit egy barátomtól kaptam, az a szolga, kivel egy követ fújok, s kész mindenben segítségemre lenni. Szökésem időpontját hét órára tűzzük ki. Nos hát, néhány perccel hét óra előtt...
– Néhány perccel hét óra előtt?... – habogta La Ramée, s verejték gyöngyözött a homlokán.
– Néhány perccel hét óra előtt – folytatta a herceg, s a szavakat most már tettekkel kísérte – lehántom a pástétom héját. Két tőrt találok benne, egy kötélhágcsót meg egy szájpecket. Az egyik tőrt La Ramée mellének szegzem, s azt mondom: „Sajnálom, barátom, de ha egyet moccansz, halál fia vagy!”
Igen, ez utóbbi szavait a herceg már tettekkel kísérte. Ott állt La Ramée előtt, az egyik tőrt a mellének szegezte, s oly hangon beszélt, hogy akinek szólt, abban mi kétséget sem hagyhatott elszántsága felől.
Ezalatt Grimaud, mindvégig hallgatagon, kivette a pástétomból a másik tőrt, a kötélhágcsót s a nyuvasztókörtét.
– Jaj, fenség! – kiáltotta La Ramée olyan megrökönyödött arckifejezéssel, hogy a herceget más körülmények között alaposan megkacagtatta volna. – Hát volna szíve, hogy megöljön?
– Nem, ha nem akadályozod a szökésemet!
– De fenség, ha hagyom szökni, tönkrement ember vagyok!
– Minden veszteségedet megtérítem!
– És erősen elhatározta, hogy itthagyja Vincennes-t?!
– Mindenáron.
– S akármit is mondanék, nem változtatná meg elhatározását?
– Ma este szabad akarok lenni.
– S ha védekezek, segítséget hívok, ha ordítok?
– Nemesi szavamra: megöllek.
Ebben a pillanatban az óra ütni kezdett.
– Hét óra – mondta Grimaud, ki eddig meg se mukkant.
– Hét óra – mondta a herceg –, látod, már késésben is vagyok. La Ramée mozdult egyet, mintegy hogy megnyugtassa lelkiismeretét.
A herceg szemöldöke összerándult, s a porkoláb érezte, hogy a tőr hegye, miután ruháján áthatolt, a bőrén készül áthatolni.
– Jól van, fenség – mondta –, ennyi elég. Többet nem moccanok.
– Siessünk! – mondta a herceg.
– Fenség, egy utolsó szívességet!
– Mit? Nyögd ki gyorsan!
– Kötözzenek meg jól, fenség!
– Hát azt miért?
– Nehogy azt higgyék, a cinkosa vagyok.
– A kezedet! – mondta Grimaud.
– Ne, ne elölről, hanem hátulról, az Istenért! – csengett La Ramée.
– De mivel? – kérdezte a herceg.
– Az övével, fenség – tanácsolta La Ramée.
– A lábadat! – mondta Grimaud.
La Ramée kinyújtotta a lábát, Grimaud fogott egy asztalkendőt, szalagokra tépte, s La Ramée-t összekötözte.
– Most a kardomat! – mondta La Ramée. – Kötözzék össze, kérem, a kardomat a hüvelyével!
A herceg lefejtett egy pantallózsinórt, s a porkolábja kérését teljesítette.
– Most pedig a nyuvasztókörtét, instállom – rimánkodott a szegény La Ramée –, éneikül törvény elé állítanának, mert hogy nem kiabáltam. Nyomják belém, fenség, jó mélyen!
Grimaud már-már teljesítette a porkoláb kívánságát, amikor az jelezte, hogy akar még valamit mondani.
– Beszélj – mondta a herceg.
– Csak még annyit, fenség – mondta La Ramée –, hogy ha valami bajom esik fenséged miatt, ne felejtse el, hogy feleségem van és négy gyermekem!
– Légy nyugodt! Nyomd bele, Grimaud!
La Ramée egy pillanat múlva betömött szájjal feküdt a földön, s két-három széket is felfordítottak a dulakodás jeléül. Grimaud minden kulcsot kivett a porkoláb zsebéből, kinyitotta a szobájuk ajtaját, aztán, már kívülről, újra bezárta, s gyorsan nekivágtak a főfolyosónak, mely a terecskére vezet.
Grimaud a közbeeső három ajtót oly gyors egymásutánban nyitogatta-zárogatta, hogy ügyességének újabb becsületére vált. Hamarosan kiértek a labdatérre. Teljesen kihalt volt, sehol egy őrszem, egy lélek se az ablakokban.
A herceg a várfalra rohant, s az árok túloldalán észrevett három lovast, két vezeték lóval. Jelet váltott velük, valóban miatta voltak ott.
Ezalatt Grimaud rögzítette a mentőkötelet. Nem kötélhágcsó volt, hanem egy gombolyag sodrott selyemzsinór, hozzá egy bot, amit az ember a lába közé fogott, s így a fonal, a leereszkedő test súlyától, legömbölyödött.
– Indulj! – mondta a herceg.
– Elsőnek, fenség? – kérdezte Grimaud.
– Mindenesetre! – mondta a herceg. – Ha engem csípnek el, engem csak börtön fenyeget; ha téged csípnek el, felakasztanak!
– Ez így van – mondta Grimaud.
Azzal máris felült lovaglóülésben a botra, s elkezdte a veszedelmes ereszkedést; a herceg önkéntelen rémülettel figyelte; már a fal háromnegyed magasságához ért, mikor hirtelen elszakadt a zsinór. Grimaud lezuhant az árokba.
A herceg rémülten felkiáltott, de Grimaud még csak nem is nyögött; pedig súlyosan megsérülhetett, mert ott maradt, ahová esett.
Hanem az egyik várakozó ember rögtön lecsúszott a várárokba, Grimaud-t egy kötél végével a hóna alatt átkötötte, s a két másik pedig, a kötél másik végét fogva, húzni kezdte Grimaud-t.
– Ereszkedjék, fenség – szólt fel az ember a várárokból –, alig tizenöt láb magasság, s a gyep puha.
A herceg már hozzáfogott. De az ő feladata már nehezebb volt, mert nem volt többé bot, hogy fékezze az ereszkedést; markával kapaszkodva kellett hát ereszkednie, méghozzá vagy ötven láb magasságból. De, amint mondtuk, a herceg erőteljes, ügyes ember volt és csupa hidegvérűség; öt perc se telt bele, s a kötél végéhez érkezett; amint a várakozó ember felkiáltotta, itt a földtől már csak tizenöt lábnyira volt. Elengedte a zsinórt, és talpra esett, minden sérülés nélkül.
Rögtön kapaszkodott is fel a sánc oldalán, melynek peremén Rochefort-t találta. A két másik nemes ismeretlen volt neki. Az ájult Grimaud-t egy lóra kötözték.
– Uraim – mondta a herceg –, majd később hálálkodom; de most nincs egy perc veszteni való időnk, útra hát! Aki szeret, követ!
És felugrott a lovára, és elindult sebes-vágtatva, teli tüdővel lélegzett, és leírhatatlan öröm kifejezésével az arcán kiáltozta:
– Szabad vagyok!... Szabad!... Szabad!...