– Ez nyilván annak köszönhető, hogy gyerekkoromban hihetetlen mesék százain rágtam át magam – válaszolta továbbra is jókedvűen Felix. – Higgye el, sajnálom.

Nem akartam megbántani. Kérem, mondja el, amit szeretett volna.

– Először adja becsületszavát, hogy senkinek sem fogja továbbadni azt, amit tőlem hall, hacsak én magam nem kérem rá!

Felix elgondolkodott, és néhány pillanatnyi töprengés után válaszolt:

– Hallgatni fogok mindaddig, amíg ezzel nem okozok kárt magamnak vagy a barátaimnak!

– Nemcsak okos, de óvatos is – állapította meg megenyhülve a grófnő. – És én ennek szívből örülök.

– Tehát nem fogom megszegni a becsületszavamat, amíg a feltételem fennáll – összegezte Felix.

– Örülök neki – ismételte a grófnő, majd kissé elbizonytalanodva hozzátette –, noha egy ügyes hazudozó nyilván ugyanezt mondaná.

– Nézze, asszonyom, ön volt az, aki idehívott engem – vágott vissza Felix. – Állítása szerint szeretne titkokat közölni velem. Ezek alapján bizonyára van már elképzelése arról, hogy mennyire lehet megbízni bennem.

– Eltalálta, Herr Jaeger – Gabriella végre ismét elmosolyodott. – Azzal szoktam hízelegni magamnak, hogy egész jó emberismerő vagyok. És valóban, ezen a területen mindeddig csak egyszer– kétszer hibáztam.

– Ön olyan hölgy benyomást kelti bennem, akinek kiváló az ítélőképessége – bókolt Felix, és komolyan is gondolta a kijelentését. Gabriellában volt valami, ami feltétlen tiszteletet parancsolt. Előredőlt, lekönyökölt a térdére, és az arca előtt egymáshoz illesztette a két kezének ujjait. Figyelmesen szemügyre vette a vele szemben ülő hölgyet, és megpróbálta kifürkészni a fátyol mögött rejlő vonásokat.

Rövid szemlélődés után immáron teljesen megkomolyodva, halkan megkérdezte: – Tehát, mit szeretne elmondani?

– Először is árulja el nekem, hogy mindent maradéktalanul elhisz, amit eddigi élete folyamán a halhatatlanokról hallott? – kérdezett vissza Gabriella.

– Ezen a helyen, ebben a korszakban aligha van más választásom – felelte Felix a vállát vonogatva.

– Azt hiszi, hogy ők valamennyien gonoszok?

– Tisztázni kéne, hogy mit értünk gonosz alatt… – válaszolta hümmögve a férfi.

– Nézze, Herr Jaeger, ön most nem az Altdorfi Egyetem egyik vitaestjén üldögél! – csattant fel türelmét vesztve a grófnő. – Gyűlölöm a szőrszálhasogatást, és nem fogunk vitát nyitni arról, hogy hány démon tud egyszerre táncot járni egy tű hegyén. Az idő vészesen fogy, és rengeteg élet forog kockán.

Felix lelke mélyén egyik pillanatról a másikra tanyát vert a gyanakvás. Megsejtette, hogy a szép hölgy hová akar kilyukadni. Nagyot lélegzett, majd nehezen, de legyűrte magában a késztetést, amely arra ösztönözte, hogy kardot rántson.

– Halandó létére remekül uralkodik magán, Herr Jaeger – állapította meg higgadtan a grófnő. – Szeretném megnyugtatni, hogy a továbbiakban sem áll szándékomban ártani önnek.

Felix olyan rémülten meredt a törékeny alkatú, vonzó külsejű hölgyre, mintha egy óriási pókot látott volna. Úgy érezte, hogy máris az életet és halált elválasztó keskeny mezsgyén jár, és ha nem vigyáz, könnyen a határ másik oldalán találja magát. Minden jókedve elfüstölt, hirtelen nagyon éber és józan lett.

– Jó, maradjunk egyelőre így – javasolta Gabriella, aki nyilván leolvasta vendégének ábrázatáról annak megrökönyödését. – Szóval, szeretném kijelenteni, hogy a halhatatlanok egy része korántsem az a vérengző szörnyeteg, mint aminek általában tartják őket.

– Ezt nehezen tudom elhinni – nyögte Felix.

– Miért? Csak mert embervért isznak, hogy fenntartsák létezésüket? – kérdezte a grófnő. – Ez még nem jelenti azt, hogy mindannyian gyilkosok. Akár hiszi, akár nem, bőven akadnak olyan emberek, akik készséggel adják vérüket a halhatatlanoknak.

Meglepődne, ha megtudná, hogy az önök Birodalmában hányan vannak ilyenek!

– Kétlem, hogy létezhet olyan aljasság vagy gonoszság a Birodalomban, ami engem meglepne! – dörmögte Felix.

– Ne legyen már ilyen álszent szemforgató, Herr Jaeger! – fakadt ki kissé ingerülten Gabriella. – Ha két felnőtt ember megállapodik valamiben, senkinek semmi köze ahhoz, ami közöttük történik! Feltéve persze, hogy nem ártanak másoknak.

– És feltéve, ha a felek nem kényszer hatására kötik a megállapodást! – vágott vissza valamennyire felbátorodva Felix.

– Erkölcsi vitákra aztán végképp nincs időnk, Herr Jaeger – jegyezte meg hűvösen a grófnő. – Szükségem van a segítségére. Elszabadult egy szörnyeteg, amelyet meg kell állítani. Az én segítségemmel maga és a barátai képesek rá.

– Miért bízzak meg önben?

– Mert nincs más választása – felelte magabiztosan a grófnő. – Szükségük lesz a segítségemre, hogy megtalálják és elpusztítsák Adolphus Kriegert, még mielőtt túlságosan nagy hatalomra tesz szert. Ha nem sietünk, annyira erős lesz, hogy már csak a Káosz Nagyurai tudnak végezni vele. Szükségük van a segítségemre, ha szeretnék kiszabadítani a hölgyismerősüket. Bár őszintén szólva attól tartok, hogy ezzel már elkéstek.

Felix úgy érezte, hogy a szíve több ütemet kihagyott. A szája hirtelen úgy kiszáradt, hogy a nyelve odatapadt a szájpadlásához, és alig tudott megszólalni.

– Ezt… ezt meg miért mondja? – dadogta nagy nehezen.

– Mert a hölgy mostanra már vagy egy vértelen hulla – válaszolta a részvét leghalványabb jele nélkül Gabriella –, aki mindörökre Krieger hatása alá került, vagy pedig Krieger maga mellé emelte őt, vagyis khm… halhatatlanná tette. Bár ezt az utóbbi lehetőséget csak abban az esetben tudom elképzelni, ha az ismerősük egyedülállóan szép, és minden szempontból kivételes hölgy.

– Biztosíthatom, hogy az – nyögte Felix.

A grófnő közömbösen vállat vont, és várakozva meredt rá. Felix egyfajta rémülettel vegyes ámulattal figyelte őt. Úgy sejtette, hogy egy madárfióka bámulhatja így a felette köröző sast, vagy egy nyúlfi a felé vágtató rókát.

– Ön is közéjük tartozik… Ön is vámpír… – suttogta végül rekedtes hangon.

Különösnek találta, de büszke volt magára. Már percek óta szerette volna kimondani ezeket a szavakat, de attól tartott, hogy azzal csak támadásra ingerelné a vele szemben ülő teremtményt. A következő pillanatokban kiderült, hogy feleslegesen óvatoskodott.

A grófnő szélesen elmosolyodott, és elegánsan tapsolt néhányat.

– Szép volt, Herr Jaeger! – válaszolt elismerő hanghordozással. – Igazán senki sem vádolhatja azzal, hogy lassú a felfogása!

Felix a kardjához kapott, és dühösen, büszkén felfortyant:

– Figyelmeztetem, hogy ez itt egy varázserőkkel felruházott fegyver! Nem tudom, hogy miféle hatást gyakorol a vámpírokra, de szívesen kipróbálom, ha gúnyolódik velem!

– Tisztában vagyok azzal, hogy a kardjában mágikus erők lapulnak, Herr Jaeger – közölte mosolyogva Gabriella. – Noha korántsem annyira félelmetes fegyver, mint az a szörnyű fejsze, amelyet az ön trollvadász barátja hordoz. Többek között a fegyvereik miatt gondolom úgy, hogy önöknek komoly esélyük van Krieger ellen. Feltéve, hogy gyorsan cselekszenek.

– Mondja, miért akar segíteni nekünk? – kérdezte furcsálkodva Felix. – Hiszen egy fajtársáról van szó!

– Hiszi vagy sem, Herr Jaeger, de mi, halhatatlanok ugyanolyan különbözőek vagyunk, mint az emberek – magyarázta a gyönyörű vámpírhölgy. – A mi sorainkban ugyanolyan széthúzást lehet tapasztalni, mint az emberek között. Annyi a különbség, hogy jóval kevesebben vagyunk. Ugyanakkor sokan szeretnénk békességben, hogy ne mondjam, harmóniában élni az emberekkel. A legtöbben azt szeretnénk, ha békén hagynának minket, hadd éljünk a gyülekezetünkkel. Nem akarjuk, hogy az egész létezésünk a félelemről és a bujkálásról szóljon.

– Gyülekezet? – csodálkozott félhangosan Felix.

– Csodálok, hódolók, önkéntes áldozatok, nevezze őket úgy, ahogy akarja – felelte Gabriella. – Nézze, én őszinte vagyok magához.

– Remek – Felix aprót biccentett. – Viszont az imént azt mondta, hogy a legtöbben.

– Igen, vannak olyan halhatatlanok is, akik a régi szép idők visszaállításáról álmodoznak– válaszolta elkomorodva Gabriella. – Azt szeretnék, ha újra mi uralnánk az éjszakát úgy, ahogyan hitük szerint egykoron tettük. Na persze, ezen halhatatlanok többsége fiatal még, és nem tudja, hogy sosem uralkodtunk úgy, ahogyan elképzelik.

A helyzet sosem volt annyira letisztult.

Felix gondolatai úgy örvénylettek, hogy szinte beleszédült, de még így is csak lassan, lépésről lépésre tudta megemészteni a különös újdonságokat. Például eleddig sosem hitte volna, hogy a vámpírok alkalmasint ugyanúgy tartanak az emberektől, ahogyan az emberek félnek tőlük. Viszont a Gabriella által elmondottak logikusnak tűntek. Az emberek tekintélyes létszámfölényt élveztek a vérszívókkal szemben, továbbá nappal is mozoghattak és harcolhattak, amikor a vámpírok ereje megfogyatkozott, ráadásul közöttük is akadtak szörnyű erőknek parancsoló mágusok.

Ezek alapján a halhatatlanok valóban nem tudhatták magukat teljes biztonságban.

A grófnő néhány pillanat erejéig szótlanul tanulmányozta Felixet, mintha csak azt akarta volna felmérni, hogy milyen hatást gyakoroltak rá a szavai, aztán ismét megszólalt:

– Szóval, ahogy már említettem, akadnak néhányan, akik a régi dicsőségre áhítoznak, pedig már sokan, sokszor elmondtuk nekik, hogy amire vágynak, az sosem létezett. Adolphus Krieger is közéjük tartozik.

– Hiszek önnek – bökte ki nagy nehezen Felix, és hatalmasat sóhajtott.

– Helyes – Gabriella kecsesen fejet hajtott –, látom, haladunk. Lassan bár, de haladunk.

– Árulja el nekem – mondta Felix –, a gróf és a többiek ott, a Waldenschlosséban, ők tudják, hogy ön micsoda valójában?

– Igen. Létezik egy megállapodás közöttünk, egy békeszerződés, ha úgy tetszik – válaszolta a grófnő. – Ezt a megállapodást Sylvania jelenlegi urai kötötték azokkal a Beavatottakkal, akik nem akarták, és manapság sem akarják, hogy kiújuljon a régi háborúskodás. Sokan nem örülnének annak, ha újra hajtóva– dászatokat rendeznének ellenünk.

– Mi a helyzet Rodrikkal?

– Ő és a lovagjai a gyülekezetem tagjai – felelte Gabriella. Felix elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. A hallottak feldolgozása kis híján meghaladta a szellemi képességeit. Még most is nehezen tudta elhinni, hogy itt üldögél és békésen cseveg egy halhatatlannal, egy vámpírral, egy vérszívó szörnyeteggel, ahelyett, hogy megtámadná őt, vagy menekülne előle.

Hirtelen átvillant az agyán egy gondolat, és nyomban kimondta:

– Éreztem én, hogy a gróf és a társai rejtegetnek valamit előlünk!

– Miért is avatták volna be önöket ezekbe a titkokba? – kérdezte vékony, gyönyörű rajzolatú szemöldökét felvonva a grófnő. – Hiszen akkor találkoztak először! Miért bíztak volna meg egy rakás sosem látott idegenben?

– No, és ön? – mordult fel Felix. – Ön miért bízik meg bennem?

– Nincs más választásom – vallotta be Gabriella. – Én tudom, hogy mire készül Krieger.

– Valóban? Csupa fül vagyok!

– Szándékában áll az uralma alá hajtani, és ezáltal egyesíteni a Beavatottakat, hogy beteljesítsen egy, a fajunkra vonatkozó, ősrégi jövendölést – magyarázta a grófnő. – Ezt a jóslatot sok– sok évszázaddal ezelőtt egy őrült vetette pergamenre. Ez a prófécia az első pillanattól fogva arra ítéltetett, hogy sose váljon valóra, de ez a tény nem akadályozza meg Adolphust abban, hogy megpróbálja valóra váltani.

– Tekintetbe véve mindazt, amit eddig elmondott nekem – szólt közben megfontoltan Felix–, tényleg nem valószínű, hogy képes rá.

– Sajnálattal közlöm, Herr Jaeger, hogy rosszul méri fel a helyzetet – javította ki a fejét csóválva Gabriella. – Krieger nemrégiben megkaparintott valamit, aminek segítségével talán valóban képes arra, hogy valóra váltsa a jóslatot. Ezt a tárgyat ön is látta, és meg is érintette.

– A Khemri Szemét?

– Ha óhajtja, így is nevezhetjük a talizmánt – felelte a vámpírhölgy –, de talán jobb lenne, ha Nagash Szemének neveznénk.

– Tényleg annyira félelmetes eszköz?

– Azt hiszem, igen – erősítette meg Gabriella.

– Miből gondolja?

– Nagash teremtette, méghozzá abból a célból, hogy magához láncolja a népemet – fejtegette komoran a grófnő. – Amennyiben a tulajdonosa kellően erős, az amulett képes hatalmas távolságból magához hívni és engedelmességre kényszeríteni a Beavatottakat.

– Hogy érti azt, hogy a tulajdonosa kellően erős?

– Nyilván ön is hallott már arról, hogy a halhatatlanok képesek a emberi teremtményekre erőltetni az akaratukat.

Felix nagyot bólintott, és kíváncsian figyelt tovább.

– Ahhoz, hogy efféle bűvöletbe ejtsünk halandókat, rengeteg akaraterőre van szükségünk, és a hatás a legtöbb esetben átmeneti – folytatta a grófnő. – Őszintén szólva, ezért nem is próbáltam magamhoz kötni önt, illetve a társait. Úgy sejtettem, hogy az eljárás nem sikerülne az úgynevezett vérkötelék megteremtése nélkül. De ezt most hagyjuk. Szóval, kevésbé ismert tény, hogy a Beavatottak egymást is magukhoz tudják láncolni. A Szem egyebek között felerősíti a tulajdonosának ezt a képességét.

Sőt erős a gyanúm, hogy a talizmán egy Beavatotthoz hangolva sokkal hatékonyabb lesz, mint annak idején volt, amikor még Nagash használta. Talán a rokoni viszonyaink, vagy az egymáshoz való vonzódásunk miatt. Hiszen mi mindannyian ugyanabból a vérből származunk. De az okok most kevésbé fontosak. A lényeg, hogy az amulett felhasználásával Krieger képes arra, hogy engedelmes rabszolgáivá tegyen minket. Sőt… attól tartok, hogy a folyamat máris megkezdődött. Most, ezekben a pillanatokban is érzékelek egyfajta… húzóerőt a tudatom zugaiban. Biztosra veszem, hogy ez a hatás idővel erősebb lesz, azzal párhuzamosan, ahogy Krieger egyre nagyobb hatalomra tesz szert.

– És ön honnan tudja mindezt?

– Mit számít, hogy honnan tudom?

– Igenis, számít – vitatkozott Felix. – Tudnom kell, hogy mivel fogunk szembekerülni.

– Nos, Herr Jaeger, én már hosszú ideje létezem – válaszolta Gabriella. – Különös és titokzatos tanokat tanulmányoztam. Évszázadok álltak a rendelkezésemre, hogy kellően megemésszem, magamba olvasszam az ismereteimet. Higgye el nekem, egy időben számos fajtársammal együtt jómagam is valóságos megszállottja voltam a Nagy Nekromantának és az ő műveinek. Elolvastam valamennyi, elméletileg tiltott írását. A mai napig szinte fejből tudom a Nagash Kilenc Könyvét, amelyeket még van Hal fordított, valamint a Holtak Könyvét, és Tal Akhad Tiltott Grimoire– ját.

Felkerestem az ősi legendák helyszíneit, hogy minél többet megtudjak Nagashról.

Jártam a Holtak Földjén, és megnéztem Khemri piramisait. Most szorít az idő, ezért nem mesélhetem el, hogy hogyan szitáltam át az összes részletet, hogyan választottam szét az igazságokat, a féligazságokat és a hazugságokat, hogy végül összerakjam magamban az egész képet. Idő híján nem tudok mindent megmagyarázni. Egyszerűen meg kell bíznia bennem. El kell hinnie, hogy igazat beszélek.

– Úgy tűnik, valóban nincs más választásom – állapította meg Felix. – Talán át kéne hívnom Maxot, hogy csatlakozzon hozzánk.

– Ezt a lépést inkább halasszuk el – javasolta a vámpírhölgy. – Pillanatnyilag jobban szeretném, ha mindez köztünk maradna. Jobb lenne, ha először óvatosan felkészítené a társait, és csak aztán tárná eléjük a helyzetet. Egyikünknek sem használna, ha valaki elhamarkodottan cselekedne.

Felix megértette a célzást. Pontosan tudta, hogy mit művelne Gotrek, ha egyszeriben a tudomására jutna, hogy a szép és törékeny grófnő valójában egy vérszívó fenevad. Borzongva gondoh egy, a trollvadász és a vámpír között lezajló összecsapás következményeire. Biztosra vette, hogy valamelyikük elpusztulna, márpedig Ulrika kiszabadítása vagy megbosszulása előtt nem akarta elveszíteni egy erős szövetségesüket, de főleg nem akarta holtan látni régi barátját, Gotrek Gurnissont.

Gabriella aprókat bólogatott, mintha teljesen biztos lett volna abban, hogy Felix elfogadja az iménti kérését. A férfi előbb csodálkozva meredt rá, aztán eszébe jutott, hogy ez a teremtmény évszázadok óta tanulmányozza az ő népét, ezért nyilván úgy olvas az emberek arcáról, ahogyan mások egy nyitott könyvből. Megcsóválta a fejét, és intett Gabriellának, hogy folytassa.

– Tehát, a talizmánt Nagash készítette az ősi időkben – magyarázott tovább a vámpírhölgy. – Afféle fegyvernek szánta az én fajtám ellen, amikor úgy vélte, hogy veszélyt jelentünk az akkori világ feletti uralmára. A segítségével sikerült is a szolgálatába állítania néhány Beavatottat. Mi, a többiek akkor tudtuk meg, hogy mire képes a Szem. Veszélyben éreztük magunkat, és elmenekültünk, amilyen messzire csak tudtunk, majd elbújtunk az összes rejtővarázs alá, amit hatalmunkban állt megidézni.

Felix lenyűgözve, szinte a száját tátva hallgatta a régi viszályokról, a Nagash és a skavenek közötti háborúról, végül a Nagy Nekromanta kincseinek szétszóródásáról szóló, lebilincselő történeteket. Gabriella elmesélte, hogy a Szem hosszú időre eltűnt, amíg Mannfred von Carsteinnél bukkant fel újra, aki a segítségével felállított magának egy halhatatlanokból álló sereget, amelyet aztán a vámpírgrófok háborújában vetett be.

A hölgy hangot adott annak a véleményének is, mely szerint a háborúknak nem csupán a grófok pusztulása miatt szakadt vége, hanem azért is, mert a talizmán eltűnt a Hel Fen– i csatában.

– Persze, utólag már könnyű megfejteni, hogy mi történt – magyarázta Gabriella. – A Beavatottak többsége úgy hitte, hogy a Szem megsemmisült vagy mindörökre elveszett Hel Fen után, és boldogok voltak ebben a hitükben. Csakhogy egy halandó megtalálta a talizmánt a csata után, és afféle hadizsákmány gyanánt magához vette.

Miután ez az illető nem rendelkezett mágikus képességgel, fogalma sem volt arról, hogy mit szerzett. A Khemri Szeméből egy időre egyszerű családi ékszer lett. Végül az egyik örökös, talán pénz hiányában eladta az amulettet, így került ki a műkincspiacra. Onnantól kezdve kézről kézre, gyűjtőtől gyűjtőig vándorok, végül Andrjev gróf gyűjteményébe került.

– Ön és Krieger honnan szereztek tudomást a Szem hollétéről? – kérdezte Felix.

– Sajnos, nem az összes Beavatott hitte azt, hogy elveszett – válaszolta Gabriella. – Egyesek folyton sóvárogtak arra a hatalomra, amelyet a benne rejlő erők adhatnak.

Adolphus Krieger is közéjük tartozott illetve tartozik.

Felix gyanakodva fürkészte a grófnőt. És hányadán állunk önnel, szép vámpírhölgy? – morfondírozott némán. – Vajon maga is szeretnéd megkaparintani azt a halálos csecsebecsét?

Ezúttal is úgy tűnt, hogy Gabriella kitalálta a gondolatait.

– Hiszi vagy sem, Herr Jaeger, sokan tartunk attól, hogy a Szem visszatér – közölte a hölgy. – Nem örülnénk egy újabb von Garstein felemelkedésének. Sokan belepusztulnánk, pedig máris nagyon kevesen vagyunk. Nem engedhetjük meg, hogy újra kitörjön a vámpírgrófok háborúja.

– Szóval azt állítja, hogy önt fikarcnyit sem érdekli a Khemri Szeme? – kérdezte Felix. Esze ágában sem volt ingerelni ezt a lényt, aki valószínűleg képes lett volna egyetlen mozdulattal kettétépni őt, de úgy érezte, hogy tisztáznia kell a helyzetet. – Ha a kezébe kerülne, nem használná fel?

– Minden tőlem telhetőt megtennék, hogy megsemmisítsem – válaszolta higgadtan a grófnő. – Vagy elvinném egy olyan helyre, ahol hosszú ideig, talán soha többé nem találnának rá.

– Valóban?

– Nem várom el, hogy ezt elhiggye nekem, Herr Jaeger – felelte hűvösen Gabriella –, de jó okom van arra, hogy ne használjam fel az amulettet.

– No, és mi lenne az? – kíváncsiskodott Felix.

– A Szemet Nagash teremtette – magyarázta a hölgy –, amely így tartalmazza az ő hatalmának egy részét, vagy a lelkének egy darabját, ha így jobban tetszik. Biztosra veszem, hogy a talizmán egy idő után megrontja, megbetegíti és elpusztítja azt, aki megidézi a benne rejlő erőket. Nagash féltékenyen őrizte a titkait, nem tűrte, hogy valaki kifürkéssze azokat. Meggyőződésem, hogy az általa készített tárgyak csakis őt szolgálják, senki mást.

– Erről nyilván Krieger is értesült – vetette közbe Felix.

– Talán nem, de ha mégis, akkor a jelekből ítélve nem hisz benne – válaszolta a fejét csóválva Gabriella. – Talán azt képzeli, hogy képes uralni a Szemet. Vagy talán máris az amulett uralkodik felette, az vezérli a cselekedeteit. Adolphus annak idején sokat tartózkodott von Carstein közelében, így elképzelhető, hogy a Szem már évszázadokkal ezelőtt gyakorolt rá valamilyen hatást.

– Talán az lenne a legjobb, ha kényelmesen hátradőlnénk, és megvárnák, amíg Kriegerre lesújt a reményeink szerint minél ocsmányabb végzete – dörmögte rosszkedvűen Felix, majd fontolóra vette, hogy mihez kezdjen.

Úgy látta, valóban nincs más választása, minthogy elfogadja a vámpír ajánlatát. A teremtmény rendkívül erős szövetségesnek ígérkezett, aki ráadásul sokkal jobban ismerte az ellenséget, sokkal többet tudott róla, mint a csapat bármelyik tagja. Ám Felix vonakodott megbízni az élőhalott ragadozóban. Úgy érezte magát, mintha egy szarvas volna, aki éppen egy farkassal alkudozik. Talán ezért ellenkezett vele folyamatosan. A gondolat nyomán újabb ötlete támadt, és gyorsan kijelentette:

– Látja, én azt képzeltem, hogy a maga fajtája bármit megtenne, hogy győzelemre segítse a Káosz Sötét Urait. Ezek szerint önök nem az ő ivadékaik?

– Ahogyan az emberek, úgy mi sem vagyunk a Sötét Istenek teremtményei – válaszolta szemrebbenés nélkül a grófnő –, és minket sem szeretnek jobban, mint önöket. Nekik csak elkárhozott lelkek és rabszolgák kellenek. Valaha, réges– régen néhány Beavatott a szolgálatukba szegődött, dehát ezt az emberek közül is sokan megtették. Tanultunk eltévelyedett társaink hibáiból, azokéból, akik azt hitték, hogy maguk mellé tudják állítani a Sötétség Urait.

Felix rájött, hogy ezen szavak mögött is ott rejlik az igazság, mert a múltban is, a jelenben is valóban számtalan embertársa adta oda önként a lelkét a gonosznak. A grófnő hirtelen előrehajolt, és éber, figyelmes pillantásokkal méregette őt. A mozdulat olyan gyorsra sikeredett, hogy Felix riadtan és önkéntelenül hátrahőkölt.

– Nézze, Herr Jaeger, a helyzet valójában végtelenül egyszerű – jelentette ki komoran Gabriella. – Vagy hisz nekem, vagy nem. Vagy megbízik bennem, vagy nem. Kettőnk közül én vállaltam a nagyobb kockázatot. Még a saját fajtársaim között is akadnak olyanok, akik végeznének velem, ha a tudomásukra jutna, hogy én miket mondtam el önnek. Ön is elárulhatja a barátainak a titkomat, és ők kétségkívül segíteni fognak, hogy elpusztítsanak engem. Gyanítom, hogy ha egyesítik erőiket, szörnyű ellenfelek lesznek. Herr Schreiber a legnagyobb varázslók közé tartozik, ráadásul egész eddigi létezésem alatt egyszer sem láttam olyan iszonyú erőkkel felruházott fegyvert, mint amilyen az ön Gurnisson barátjának fejszéje.

– Igen, valóban összecsődíthetem a társaimat, és valóban megtámadhatjuk önt, amennyiben hagyja, hogy elevenen kimenjek a szobájából – válaszolta Felix.

– Ugyan, Herr Jaeger, bármikor távozhat, amikor csak óhajt – felelte a grófnő, és elegánsan, de valahogy mégis bágyadtan legyintett, mintha nem akart volna ilyen apróságokkal bíbelődni. – Nem fogom megállítani.

Felix majdnem felugrott, de valamiért vonakodott próbára tenni Gabriella kijelentését. Hiába a logikus érvek, hiába a józan ész, még most sem akart hátat fordítani a vámpírnak, márpedig ahhoz, hogy kimenjen az ajtón, pontosan ezt kellett volna tennie. Felmerült benne a gondolat, hogy segítségért kiált, ám ez a helyiség messze esett a társai szobájától, és vastag falak álltak közöttük. Ráadásul a szél olyan hangosan bömbölt odakint, hogy valószínűleg senki sem hallotta volna meg a hangját, így aztán újra beszélni kezdett, részben azért, hogy időt nyerjen, részben pedig, mert valóban kíváncsi volt válaszra:

– Mialatt az imént önt hallgattam, az a benyomásom támadt, hogy a Krieger iránti ellenszenvében van valami személyes. Elárulná a valódi okot, grófnő? Igazából miért akarja, hogy én és a társaim végezzünk vele?

Legnagyobb meglepetésére Gabriella felkacagott.

– Sosem hittem volna, hogy ennyire átlát rajtam – jelentette ki néhány pillanattal később, továbbra is jókedvűen. – Már teljesen hozzászoktam a halandók gondolatainak kifürkészéséhez, így eszembe sem jutott, hogy esetleg ők képesek megfejteni, hogy mi jár a fejemben.

Felix kétkedve hümmögött, mert ebben az esetben nem igazán hitt a grófnőnek.

Gyanította, hogy ez az ősöreg halhatatlan sosem tesz semmi alapos indok nélkül, hogy valamennyi cselekedete hosszas megfontolás eredménye. Rövid latolgatás után úgy döntött, hogy jobb lesz, ha megtartja magának ezeket a gondolatait, majd halkan megjegyezte:

– Még nem válaszolt a kérdésemre, grófnő.

A szavait oly hosszú hallgatás követte, hogy Felix azt hitte, rosszul mérte fel a helyzetet, és a vámpírhölgy nem is óhajt választ adni. Ám néhány pillanattal később Gabriella belekezdett:

– Krieger az én teremtményem. A gyermekem, ha úgy tetszik. Miattam lett szörnyeteggé. Végtelenül sajnálom, de bizonyos értelemben véve ez az egész az én hibám. Ha én nem avatkozom bele az ő halandó életébe, már évszázadok óta halott lenne, és nem okozhatna fejfájást senkinek.

– Tehát mit vár el tőlem? Mit tegyek?

– Azt szeretném, ha ön és a barátai segítenének nekem – válaszolta Gabriella. – De legalább azt, hogy ön féken tartja a társait. Nem szeretnék velük is harcolni, mialatt megvívok Adolphusszal.

Felix felállt, és elindult az ajtó felé. A vámpír egyetlen mozdulatot sem tett, hogy feltartóztassa, vagy hogy ártson neki. Elforgatta a kulcsot a zárban, kinyitotta az ajtót, és visszaszólt:

– Gondolkodnom kell. Muszáj végiggondolnom az ajánlatát.

– Rendben, csak ne sokáig törje a fejét, Herr Jaeger – válaszolta a grófnő –, mert hamarosan kifutunk az időből!

*

Felix a lépteit szándékosan lelassítva tért vissza a szobájába. Menet közben mindent elkövetett, hogy visszanyerje a lelki nyugalmát, de képtelen volt úrrá lenni viharosan kavargó érzésein.

Egyfelől teljesen összezavarodott, másfelől halára rémült. Ugy érezte, hajszálon múlt, hogy életben maradt. Egyelőre elképzelni sem tudta, hogy mihez kezdjen frissen szerzett értesüléseivel, illetve a vámpírhölgy kérésével.

Gabriella lehetetlen, de legalábbis szörnyen kínos helyzetbe hozta őt. Úgy számította, Maxot még csak– csak rá tudná venni, hogy szövetséget kössön egy vámpírral, de Gotreket és Snorrit bizonyosan nem. Pontosan tudta, hogy mit tenne a két troll– vadász, ha a tudomásukra jutna, hogy egy vérszívó is akad a csapatukban.

Először rohamot indítanának a grófnő ellen, és ha átvészelnék az összecsapást, esetleg – de csak esetleg! – elgondolkodnának. És az is nyilvánvalónak tűnt, hogy Ivan Petrovics Sztragov, illetve a dzsidásai sem lennének belátóbbak a törpéknél. Ok egytől egyig Kislev határvidékéről származtak, márpedig annak a földnek a gyermekei inkább meghaltak, de nem kötöttek alkut a sötétséggel.

Ugyanakkor a grófnő esze úgy vágott, mint a borotva, vagyis tudnia kellett mindezt. Miben reménykedett? Mi akart elérni? Felix egyre csak forgatta– emésztette magában mindazt, amit az elmúlt órában megtudott, de nem jött rá semmire. Nem tudta megfejteni, hogy miben mesterkedik a vámpírhölgy, és mit fog nyerni, ha a terve sikerül.

Mialatt a zavaros gondolatok végigszáguldottak az elméjén, rádöbbent, hogy a lelke mélyén máris megbékélt a fordulattal, és noha maradtak még fenntartásai, alapjában véve elfogadta a grófnő ajánlatát. Azt máris elhatározta, hogy nem fogja riasztani a trollvadászokat, vagy legalábbis addig nem, amíg nem gondolja végig a helyzetet, és nem számítja ki gondosan az egyes döntések következményeit. Viszont arra is ráeszmélt, hogy feltétlenül beszélnie kell valakivel, különben hamarosan megbolondul.

*

– Mit beszélsz? – hördült fel végül Max Schreiber. – Mi a grófnő?

– Halkabban, kérlek – csitította riadtan Felix. – Nem szeretném, ha az egész fogadó megtudná.

Alig fejezte be a mondatot, amikor aranyló fénygömb jelent meg a varázsló keze körül. Max szemlátomást azt fontolgatta magában, hogy most nyomban megtámadja a grófnőt. Felix éppen ettől tartott legjobban; egy nagy hatalmú varázsló és egy vámpír összecsapása után nem sok maradt volna a fogadóból, de talán a körülötte elterülő faluból sem. Máris megbánta, hogy elmondta a mágusnak mindazt, amit Gabriella megosztott vele.

– Nem tudom elhinni, hogy tétlenül ácsorogsz, Felix – förmedt rá Schreiber. – Egy vérszívó szörnyeteg van a házban, és te nem csinálsz semmit.

– Mi az hogy nem csinálok semmit? – méltatlankodott Felix. – Veled beszélek, nem?

– Szerintem sokkal célszerűbb volna, ha magad köré gyűjtened, akit csak lehet, és megrohamoznád a szobáját! – vágott vissza ingerülten a mágus.

– Tudod, Max, tőled aztán végképp nem számítottam erre a fajta hozzáállásra – jegyezte meg a fejét csóválva Felix. – Egy varázslóba azért szorulhatott volna némi együttérzés. Hiszen nem is olyan régen az emberek ugyanígy éreztek a te fajtád iránt is!

– Azért ne keverjük a dolgokat, Felix! – tiltakozott Max. – Elárulnád, hogy miféle kapcsolat vagy hasonlóság létezik a halandó varázslók és a halhatatlan tömeggyilkosok között?

Felix vállat vont, és konokul elhallgatott. Nem akarta kimondani, de Max válasza, még inkább a viselkedése eléggé megrázta. A mágus általában sokkal több önuralomról tett tanúbizonyságot. A jelenség arra utalt, hogy az elmúlt napok megpróbáltatásai talán sokkal jobban megviselték őt, mint amennyire látszott rajta.

Felix maga is szívesen eleresztett volna néhány csípősebb megjegyzést, de egyiküknek meg kellett őriznie a hidegvérét, és úgy látta, hogy a körülmények őt jelölték ki erre a szerepre. Mélyet lélegzett, és a hangját lefojtva megszólalt:

– Hát akkor visszaszívom az előzőt, rendben? Figyelj, Max, gondoljuk végig a dolgot! Mi van, ha a grófnő igazat mond? Az ő személyében hihetetlenül erős szövetségesre tennénk szert Krieger ellenében.

Miután befejezte a mondatot, Max olyan ádáz tekintettel meredt rá, mintha támadásra készült volna. Felixnek minden akaraterejére szüksége volt, hogy a hüvelyében hagyja a kardját.

– Elvarázsolt téged? – mormolta vontatottan a mágus, majd a homlokára csapott, és fennhangon folytatta: – Hát persze, ez lesz az! Magához kötött téged az akaratával?

Felix összerezzent, amikor Max előrelendítette a jobbját, majd furcsa, apró mozdulatokat tett vele. Izzó tűzcsóva követte hosszú, keskeny mutatóujját, mialatt bonyolult ábrát rajzolt vele a levegőbe. Felix lehunyta a szemét, de még a szemhéján keresztül is látta a kettejük között lebegő, vörösen izzó rúna fényét. Heves kísértést érzett, hogy belerúgjon Maxba, viszont kíváncsi volt a válaszra. Nem érezte, hogy elvarázsolták volna, de rájött, hogy ezt amúgy sem tudná megállapítani. Az áldozatok aligha vették észre a köztük és a vámpír között kialakult kötelék létezését…

Néhány pillanattal később megkönnyebbült sóhajtást hallott, mire kinyitotta a szemét. A mágus immár jóval higgadtabbnak tűnt, bár a szeméből gondterhelt tekintet sugárzott.

– Szerencsére nem érzékelem rajtad tartós varázslatok nyomait – jelentette ki a fejét csóválva, azzal az ágyhoz sétált, hanyatt vetette magát rajta, és kényelmesen elhelyezkedett.

Felix leült a grófnőénél jóval szegényesebb, egyszerűbb szoba egyetlen székére, felsóhajtott, és felvetette:

– Szóval, mit csináljunk vele? Meg úgy általában is, mit kezdjünk a helyzettel?

– Ha valóban azt fontolgatod, hogy elfogadod a segítségét, Gotrekéknek ne szólj – válaszolta Max. – Pillanatokon belül kitörne az őrület.

– Ez már nekem is eszembe jutott – válaszolta Felix. – Hidd el, én is pocsékul érzem magam emiatt az egész miatt, de nekünk most elsősorban Ulrika megmentésére kell gondolnunk. És persze arra, hogy megállítsuk Kriegert.

Maxból szemlátomást elszivárgott a testében– lelkében napok óta halmozódó feszültség java része.

– Ezzel egyetértek – dünnyögte megfontoltan. – A nagy kérdés, hogy megbízhatunk– e a grófnőben? Mi van, ha csak azért száll harcba Krieger ellen, hogy megkaparinthassa a talizmánt? Mi a biztosíték arra, hogy ő nem ugyanolyan szörnyeteg, mint Krieger?

– Erre nincs biztosíték – ismerte el Felix. – Arról mindenképpen gondoskodnunk kell, hogy Gabriella ne tehesse rá a kezét az amulettre. Szerintem csak annyira bízzunk meg benne, amennyire feltétlenül szükséges. És az sem ártana, ha valamelyikünk állandóan rajta tartaná a szemét.

– Nekem úgy tűnt, hogy te eddig is folyton őt lested – jegyezte meg Max, és lassan elvigyorodott.

– Csodálod? Hiszen annyira gyönyörű… khm… nő.

– Jobban teszed, ha a jövőben nem tekinted annak – intette a barátját a mágus.

– Hidd el, ezen már túl vagyok – válaszolta sietve Felix. – Már attól is a hideg futkosott a hátamon, hogy egy helyiségben voltam vele.

– Úgy hallottam, hogy egyesek kimondottan élvezik a halhatatlanok társaságát – mesélte tűnődő hangvételben Max. – A pletykák szerint még Detlef Sierck is ilyen volt.

– Lehet, hogy egyesek így vannak vele, de én biztosan nem – tiltakozott hevesen Felix. – Folyton úgy éreztem magam, mintha engem szemelt volna ki vacsorának.

– Ezt örömmel hallom – jelentette ki Max. – És hányadán állunk a lovagokkal? A mi lobbanékony természetű Rodrik barátunkkal, és az ő dicső kísérőivel?

– Ok testestől– lelkestől a grófnő odaadó hívei.

– Úgy tűnik, a hölgy roppant őszinte volt hozzád – állapította meg Max.

– Úgy tűnik, ám Gabriella immár napok óta utazik velünk – mutatott rá Felix. – Mi van, ha elcsábította néhány társunkat?

– Igen, ez lehetséges – erősítette meg a mágus. – Holnap feltétlenül ellenőrizni fogom.

– Feltűnés nélkül, ha kérhetlek.

– Természetesen…

Felix és Max, fojtott hangon társalogva, órákon keresztül tárgyalták és elemezték a terveiket. Az éjszakába nyúló megbeszélés alatt egyszer sem feledkeztek meg arról, hogy fennáll a grófnő árulásának lehetősége.

Így aztán, mintha csak az istenek parancsára történt volna, az utunk és sorsunk a Drakenhofba vetett minket, abba a véres és szörnyű legendákkal átitatott várkastélyba.

Legnagyobb sajnálatomra abba a helyzetbe kerültem, hogy megerősíthetem: a régi mesék mentesek a túlzásoktól. Sőt ki merem jelentem, hogy még nem is festik elénk teljes élethűséggel a hátborzongató valóságot. Nem áll szándékomban megzavarni olvasóim éjszakai nyugalmát, nem óhajtok rémálmokat plántálni beléjük, ám az őszinteség, valamint a trollvadász pályafutása során történtek pontos leírásának igénye megköveteli, hogy minden szörnyűséget papírra vessek. A gyengébb lelkületű olvasók talán jobban járnak, ha ennél a pontnál mindörökre leteszik a könyvet. Azok viszont, akik intésem ellenére is tovább olvassák, ne mondják, hogy nem figyelmeztettem őket.

Az Utazásaim Gotrekkel című könyvből, Herr Felix Jaeger (Altdorf Nyomda, 2505)

Kilencedik fejezet

Ma még a szokásosnál is gondterheltebbnek tűnsz, emberifjonc – állapította meg halkan Gotrek.

Felix rántott egyet a gyepion, hogy gyorsabb mozgásra ösztönözze a lovakat, majd szemügyre vette a trollvadászt. A kisleviták ezúttal a menetoszlop elején lovagoltak.

Gabriella grófnő szánhintója valamint a lovagok a három társzán mögött haladtak.

Még ebből a távolságból, a lószerszámok csörgése mellett is hallani lehetett Rodrik szavait. A szőke lovag éppen azt ecsetelgette nagy garral, hogy ez a környék a tavasz beálltával remekül megfelelne egy bestiák ellen indított hajtóvadászat céljára. Felix rosszat sejtve hallgatta az elbizakodott kijelentéseket. O maga úgy látta, a környék jelenleg kiválóan alkalmas arra, hogy a bestiák vadásszanak őrájuk.

– Eléggé tele van fejem – válaszolta nyugtalanul, és fontolóra vette, hogy elmondja– e a trollvadásznak mindazt, amit az előző este folyamán a grófnő a tudtára adott. Úgy vélte, hogy ha valaki, hát Gotrek igazán megérdemelné, hogy tisztában legyen a helyzettel. Ok ketten egymás oldalán, egymást védve vészeltek át jó néhány véresebbnél véresebb kalandot, és a törpe már annyiszor megmentette az életét, hogy talán össze sem tudta számolni, így aztán nem tartotta helyénvalónak, hogy titkolózik előtte. Ráadásul mit sem tudott a grófnőről, és bizony látott arra esélyt, hogy Gabriella hazudott neki, mert csapdába akarja csalni valamennyiüket.

– Nem bízom ebben a sylvaniai népségben – mondta végül.

– Pedig úgy láttam, hogy te és a szép hölgy egész jól megértitek egymást – jegyezte meg vigyorogva Gotrek.

– Hát igen, részben őmiatta fő a fejem – ismerte el egy mély sóhajtás kíséretében Felix.

A trollvadász továbbra is kajánul vigyorogva méregette őt. Gotrek szokatlanul jókedvűnek tűnt ezen a napon, annak dacára, hogy az előző este folyamán – jó szokásához híven – irgalmatlan mennyiségű sört döntött magába. Talán az vidította fel, hogy minden jel szerint hamarosan megmérkőzhet Kriegerrel, és ennek során beteljesedik régóta várt végzete.

– Szóval? – érdeklődött vidáman.

– Hirtelenjében nem tudom, hogy mit mondhatnék – dörmögte elbizonytalanodva Felix.

– Miért is?

– Ez amolyan bizalmi kérdés. A szavamat adtam – válaszolta Felix.

Gotrek nyomban eltüntette az ábrázatáról a széles mosolyt, és szaporán bólogatott.

Az ő népének fiai véresen komolyan vették a fogadalmakat.

– Hát akkor nem is feszegetem tovább… – közölte a sértődés leghalványabb jele nélkül, és elfordította az arcát.

Felix kissé csalódott volt. Félig– meddig azt remélte, hogy a törpe tovább faggatózik, mire ő óvatosan elejt egy– két célzást. Előreszegezte a tekintetét, és a környezetüket, illetve az utat figyelte. A széles ösvény egy sűrű fenyőerdőben kígyózott, amelyet valamiért fokról fokra, lépésről lépésre sötétebbnek és titokzatosabbnak látott. Az okát ugyan nem tudta volna megnevezni, de a vidék egyre kevésbé tetszett neki, holott már eredetileg sem rajongott érte.

– Ha ettől jobban érzed magad, emberifjonc – szólalt meg váratlanul Gotrek –, jómagam is gyanúsnak találom újdonsült útitársainkat.

Felix testén végigvágott a félelem. A trollvadász magától megfejtette volna a grófnő titkát? Azt mindig is tudta, hogy bár durva külsejének jóvoltából első pillantásra senki sem hitte volna róla, Gotrek Gurnissont borotvaéles ésszel áldották meg a törpék istenei.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte riadtan, hogy időt nyerjen.

– Valami azt súgja, hogy nem azok, akiknek látszanak – dünnyögte megfontoltan a trollvadász.

A félig– meddig kitérő válasz hallatán Felix azt latolgatta, hogy Gotrek vajon mennyit tudhat. A teljes igazságot nyilván nem ismerte, máskülönben már a fejszéjét suhogtatva rohant volna a grófnő szánja felé. Felix végül úgy ítélte meg, hogy az lesz a legjobb, ha nem halogatja tovább a dolgot, és óvatosan megkérdezte:

– Megbízol az ítélőképességemben?

A trollvadász feléje fordult, és néhány pillanat erejéig szótlanul meredt rá. Felix belenézett régi szövetségesének egyetlen szemébe, és hirtelen eszébe jutott, hogy Gotrek népe mennyire idegen az ő számára. A törpék bizonyos fokig hasonlítottak ugyan az emberekre, de számos tekintetben teljesen elütöttek tőlük. Ok egy teljesen más kultúra és neveltetés termékei, más istenek gyermekei voltak.

– Igen – mondta végül Gotrek.

– Nos, a tudomásomra jutott egy bizonyos, a grófnővel kapcsolatos titok – magyarázta Felix –, amely roppant veszélyeket hordoz magában, és amely miatt te valószínűleg egyetlen pillanatig sem tudnál megbízni benne. Megígéred nekem, hogy nem támadod meg Gabriellát, és nem ártasz neki semmilyen módon, amíg nem szabadítottuk ki Ulrikát, vagy amíg nem végeztünk Kriegerrel?

A törpéről lerítt, hogy most már valóban felébredt benne a kíváncsiság, de így is sokáig hallgatott, hogy alaposan megfontolja a választ. Felix először attól tartott, hogy rosszul mérte fel a helyzetet, és Gotrek mindjárt nekiugrik a grófnőnek, hogy akár szép szóval, akár erőszakos úton kicsikarja belőle a titkait. Aztán meg úgy sejtette, hogy a társa talán azért hallgat, mert igyekszik minden lehetséges szemszögből megvizsgálni a kérést. Jól tudta, hogy a törpék halálosan komolyan veszik a fogadalmakon kívül az ígéreteket is, és éppen ezért nem egykönnyen adják a szavukat.

– Érdekes határidőt választottál, emberifjonc – jegyezte meg végül a trollvadász.

Felix rádöbbent, hogy valóban így tett, ami arra utalt, hogy függetlenül Gabriella érveinek hathatósságától, nem áll szándékában hosszú távon megbízni a vámpírhölgyben.

– Szóval, ígéred vagy sem? – kérdezte, hogy kikerülje a nyílt, és egyébként sem lényegbe vágó választ.

– Amennyiben ő nem próbál meg ártani nekünk, igen, a szavamat adom – jelentette ki végül a törpe eléggé vonakodva, mintha jobb meggyőződése ellenére döntött volna így.

Felixet viszont büszkeséggel töltötte el, hogy a trollvadász ennyire megbízik benne.

Ez a tudat jelentősen megkönnyítette a dolgát, amikor végre vett egy nagy levegőt, és belevágott.

Hanem mialatt beszélt, egyfolytában azt hitte, hogy Gotreket nyomban szétveti a feszültség. A trollvadász szemlátomást nem volt elragadtatva attól, hogy a vérszívók egyike ott van, jószerével a fejszéjének hatósugarán belül, és ő mégsem vetheti rá magát. Felix észbe kapott, és gyorsan elemezni kezdte, hogy miért kellene elfogadniuk a vámpír segítségét, legalábbis addig, amíg kiszabadítják Ulrikát. Gotrek ezalatt úgy meredt rá, mintha csapdát szimatolna. Felix mindvégig attól tartott, hogy a társa egyszer csak leugrik mellőle, és megrohamozza a grófnő szán– hintóját, de szerencsére nem így történt. Gotrek ugyan ádáz képet vágott, és a szeme is vérben forgott, de a bakon maradt, és éberen figyelt.

– Nekem ez egyáltalán nem tetszik – morogta végül, mialatt olyan erővel szorította a fejszéjének nyelét, hogy belekékültek az ujjai.

– Hidd el, nekem se – vágta rá Felix –, de kérlek, hagyd békén Gabriellát.

Legalábbis egy darabig.

– A fogadalom az fogadalom – válaszolta szűkszavúan Gotrek. A komoran csengő szavak hallatán Felixet elfogta a bűntudat.

Kínosan érezte magát, amiért a saját esküje ellenére továbbadta a grófnő titkát.

Hirtelen rádöbbent, hogy nevetségesen viselkedik, mert nem tartozik a vámpírnak az égvilágon semmivel. A nő valójában egy szörnyeteg, aki ártatlan nők és férfiak vérével táplálkozik. Ám a bűntudat ellenére is úgy érezte magát, mintha egy hatalmas súly egyszeriben lekerült volna a válláról. Mostantól a trollvadász tudni fogja, hogy miféle népséggel sodorta I össze őket a sors, és egyfolytában résen lesz. Felix bízvást számíthatott arra, hogy ha a grófnő netán elárulja őket, pillanatok alatt szembetalálkozik a kellemetlenebbik végével annak a fejszének, amelytől annyira rettegett. Nem sok megnyugvást talált a gondolatban, de pillanatnyilag ennyivel kellett beérnie.

– Ki tud még erről? – mordult fel Gotrek.

– Max, te és én.

– Talán jobb lenne, ha ez még egy darabig így is maradna – javasolta a trollvadász, majd szemlátomást zavarodottan és szégyenkezve hozzátette: – egyelőre ne szólj róla Orrharapó Snorrinak. Nem az a fajta, aki hallgat az észérvekre…

Felix mélyen hallgatott, és csupán szapora bólogatással jelezte, hogy ő maga is így látja.

Az erdő egyre csendesebb és kihaltabb lett körülöttük. Egy idő után már a varjak károgása sem zavarta a tájra telepedett halálos csendet. Az út mentén egyre szaporodtak a különös formájúra torzult, satnya fák. Max újra meg újra hátrapillantva igyekezett az oszlop végén sikló szánhintón tartani a szemét. Esze ágában sem volt megbízni a grófnőben, még annyira sem, amennyire Felix tette. Ő a közelmúltban a saját kezében tartotta a Khemri Szemét, és érzékelte a benne lapuló gonosz erőket. Jól tudta, hogy a talizmán az egyik vámpír számára ugyanolyan hasznos lehet, mint egy másiknak, és függetlenül attól, hogy mit állított Gabriella, nem tudta elhinni, hogy pusztán a jóindulat és emberbaráti szándékok vezérlik őt.

Érzékelte az erdő természetében beálló fokozatos változást. A táj valahogy romlottnak, fertőzöttnek tűnt a maga titokzatos, finom módján. Max enyhén émelygett, és kissé szédült is. Korábban ez a fajta rosszullét akkor szokott eluralkodni rajta, amikor káoszlények közelébe került. A lelke mélyén ébredezett a gyanú, hogy nem is állnak olyan messze a valóságtól azok a történetek, amelyek szerint a hullócsillag anyaga mindörökre megrontotta ezt a földet.

Ha mindez nem lett volna elég, érzékelte, hogy a sötét mágikus áramlatok megváltoztak körülötte, egyre szélesedő, egyre sűrűbb, sebesen áramló patakokká álltak össze. Ezt a különös jelenséget akkor tapasztalta először és utoljára, amikor a káoszhordák ostromgyűrűbe zárták Praag városát. Így aztán önkéntelenül felmerült az elméjében a gondolat, hogy a titokzatos események valamilyen úton– módon összefüggnek egymással. Nem tartotta kizártnak, hogy a mágikus áramlatokat esetleg sötét mágusok irányítják. Úgy sejtette, hogy talán a Káosz háttérben mesterkedő, láthatatlan Nagyurai küldték előre összegyűjtött energiájukat, hogy megtámogassák vele a híveiket. Max megborzongott, és nem csupán a hideg miatt.

Lehunyta a szemét, megnyitotta a máguslátását, és gondosan megvizsgálta a környezetét. Ám hiába igyekezett, semmit sem látott a hintószán körül. Nem érzékelt mágikus tevékenységre utaló jeleket, ami azt jelentette, hogy a grófnő valószínűleg nem idézett meg semmiféle varázslatot. Max immáron tökéletesen megbízott a képességeiben. Tudta magáról, hogy a tudása rengeteget fejlődött az elmúlt hónapok során, és még egy nagymester sem tudná elrejteni előle a varázslatait.

Miután valamennyire megnyugodott, ismét elővette, és gondolatban felülvizsgálta azt a tervet, amelyet ő és Felix kovácsoltak az előző este folyamán. Mindketten úgy látták helyesnek, ha gondoskodnak arról, hogy a grófnő ne tehesse rá a kezét a Khemri Szemére. A megállapodás értelmében Felixre várt a feladat, hogy megszerezze, és magánál tartsa a talizmánt. Max nem szívesen vállalta volna ezt, mert attól tartott, hogy ő sem lenne mentes a varázstárgy hatásaitól. Felixből viszont hiányzott a mágiára való fogékonyság, ezért valószínűtlennek tűnt, hogy az amulett képes lenne a bűvkörébe vonni őt. De ha mégis, a mágikus képességeinek hiánya garantálta, hogy ne árthasson senkinek.

Max megpróbálta az emlékezetébe idézni mindazt, amit a Khemri Szemének rejtett bensőjével való röpke találkozás során megtudott az amulettről. Valószínűnek ítélte, hogy a magjában felhalmozott, csodálatra méltó módon bonyolult varázslatok együttese valóban alkalmas és képes arra, amitől a grófnő olyannyira tartott. Bizonyosnak látta, hogy tudaterősítő és kényszerítő varázslatok lapulnak az ovális obszidiánban, méghozzá a legszokatlanabb fajtájúak. És azt is meg tudta állapítani, hogy ezeket a varázslatokat nem emberi lények befolyásolására vagy irányítására szánták.

Max belátta, hogy a társaival együtt ő maga is a sötétben tapogatózik, és a nagy feketeségben alig pislákol némi fény, amely segítené a tájékozódásban. Megérzéseket, elködösült emlékeket, és sejtelmes gyanúkat gyúrtak össze, ezekből formáltak az ellenségükre és annak tervére vonatkozó elméleteket, ami korántsem jelentette azt, hogy helyesen gondolkodnak és jó úton járnak. Ám azzal is tisztában volt, hogy nem tehetnek mást, mint hogy tovább mennek, és reménykednek abban, hogy amikor eljön a perc, készen fognak állni, hogy megvívják harcukat a földkerekség egyik legfélelmetesebb fenevadja ellen.

*

A Káoszhold olyan erős fénnyel izzott a csillagokkal telehintett égbolton, hogy a Mannsleib haloványnak tűnt mellette. Adolphus Krieger az új várkastélya körül elterülő erdőben sétált. A szolgáinak mindeddig nem volt idejük arra, hogy megtisztítsák a környéket, de jól tudta, hogy hamarosan arra is sor kerül. Szélesen elmosolyodott, és elégedetten kimeresztette a szemfogait.

Erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát. A Khemri Szeme immáron az övé volt.

Útjára bocsátotta hívó varázslatát, amely a leggyorsabb szélviharnál is sebesebben söpört végig a tájon. Máris ghoulok és a sötétség más teremtményei gyülekeztek a vára körül. Több száz mérföldes körzetben az éjszaka valamennyi gyermeke még álmában is érzékelte az ő akaratának parancsát, azt a finom húzóerőt, amelynek egyikük sem tud majd ellenállni. A sötétség arisztokratái hamarosan össze fognak gyűlni új otthonában, a Drakenhof– várban, ahol aztán együttesen megtervezik, hogy hogyan hódítsanak vissza mindent, ami egykoron az övék volt.

Ám Adolphus erre az estére más célt tűzött maga elé. Egy hatalmas temető felé tartott, amely a várkastély közelében, az erdő mélyén terült el. Az ősi sírkertet annak idején Morrnak, a Halál Urának szentelték. A környéken valaha élt emberek azért hozták létre, hogy magas kőfalai között az örökkévalóságig tartó nyugalomra leljenek, és valóban, ezen a helyen a holtak évszázadok óta háborítatlan békességben pihentek.

Adolphus azonban feltette magában, hogy megváltoztatja ezt a helyzetet. Ezen az estén a temető a világtörténelem leghatalmasabb hadseregének toborzóhelyévé fog alakulni. Ezen az estén megteremti a jövő legyőzhetetlen seregének első csapatait.

Megérintette a nyakára tapadó talizmánt, és élvezettel ízlelgette– kóstolgatta annak erejét. És mialatt így tett, valahol a közelében megszólalt egy hang, amely a fülébe suttogta a halottidézés félelmetes és hathatós titkait. Mióta magához hangolta a Szemet, a mágikus képességei korábban sosem tapasztalt fejlődésnek indultak, és a tudása szinte óráról órára gyarapodott.

Most már világosan látta bizonyos ősi igék és kántálandó szövegek értelmét, holott ezek jelentőségét még napokkal ezelőtt is csupán találgatni tudta. Immáron erőlködés nélkül jelenítette meg tudatában a mágikus áramlatok képét, és oly könnyűszerrel, oly ügyesen bánt velük, hogy maga is meglepődött. A varázslás tudománya sosem érdekelte igazán, de most úgy érezte, hogy bizonyos idő elteltével, kellő mennyiségű gyakorlást követően a legnagyobb mestermágusok közé emelkedhet. Minden jel arra vallott, hogy Nagash ősrégi remekműve a változatosabbnál változatosabb varázslatok és a titokzatos energiák kifogyhatatlan tárháza. Adolphus titokban már– már azt remélte, hogy egyszer talán feljut azokba a magasságokba, amelyekben a rég halott atyamester járt egykoron, és akkor ő is megalkot egy, a Khemri Szeméhez hasonlatos varázstárgyat.

Már a temető közepén járt, így aztán nagy erőfeszítések árán kiszakította magát az ábrándok világából, hogy a jelen fontos feladatainak szentelhesse minden figyelmét.

Meg kellett tennie az első lépéseket a birodalmának megteremtéséhez, és a Nospheratu próféciáinak beteljesítéséhez vezető úton. Kötelességének érezte, hogy bejelentse és bevezesse a Vér Korszakát.

Fürgén felszökkent egy ősrégi mauzóleum roskadozó falainak maradványaira, ahonnan remek kilátás nyílt az egész temetőre. Jól látta a kidőlt sírköveket, a tagjaikat vesztett szobrokat, évszázadok esőiben elkopott képmásait a rég elfeledett holtaknak, akik hamarosan az ő katonái lesznek.

Hátravetette a fejét, kinyitotta a száját, és belekezdett az évezredes szertartást megnyitó szövegbe:

– Nagashnak, az Élőhalottak Urának nevében szólítalak benneteket…

A szavainak hatására a torkához tapadó talizmán felizzott, és jeges fényével megvilágította a közvetlen környezetét. A mágikus áramlatok felkavarodtak körülötte.

Az anyagtalan patakok az amulett felé vették az irányt, közben többször körbecsavarodtak a testén, és lágyan, szelíden simogatták a bőrét.

– Nagashnak, az Élőhalottak Urának nevében, jöjjetek! Jönnötök kell…

Lángoló tűzkígyók tekergőztek és forgolódtak a gyomrában. Ez egyszer nem kellett küzdenie, hogy irányítsa őket. A töméntelen mágikus energia készségesen engedelmeskedett neki. Sötét erők áramlottak végig a testében, majd belemerültek Sylvania fertőzött, romlott talajába.

A felszín alá érve az energiaszálak külön– külön ágakra bomlottak, és más– más irányokba indulva szétterjedtek, a hatalmas fák bonyolult gyökérzetéhez hasonlatosan.

És ahogy a végeik szélsebesen távolodtak tőle, az érzékelés egy új, korábban hallomásból sem ismert világát nyitották meg Adolphus előtt. Különös módon mintha egyszerre látott, illetve tapintott volna a tovább osztódó, egyre hosszabbodó nyúlványokkal, és rajtuk keresztül különös benyomásokat szerzett. Tudatára ébredt, hogy több száz holttest hever a föld gyomrában, amelyek a torzkő– szennyezés jóvoltából többé– kevésbé épen maradtak az elmúlt évtizedek, évszázadok alatt.

Vonagló gilisztákat és hengeres testű fehér férgeket látott, valamint más, torzabbnál torzabb teremtényeket, amelyeket még ő is félelmetesnek talált.

Amikor a gyorsan növekvő energiaháló sorban megérintette a tetemeket, halk hangok keletkeztek, fojtott, távoli visszhangjai az életnek, amely valaha oly fennen lobogott a mára teljesen kiszikkadt földi maradványokban. Ezek a hangok mindent elárultak Adolphusnak. Itt egy büszke nemesember feküdt, aki kétszáz évvel ezelőtt az utolsó csepp vért is kisajtolta a birtokán élő parasztokból. Amott egy derék lovag csontjait rejtette a sír, aki életében hitének igaz védelmezője volt. Tőle nem messze egy asszony teteme porladozott, egy szerencsétlen asszonyé, aki szörnyű fájdalmak között fejezte be az életét a kínzókamrában, ahová a közelében nyugvó derék lovag jóvoltából került. Távolabb egy férfi maradványai hevertek, aki ennivaló híján már életében múmiává aszalódott, és el is pusztult a Sylvaniát rendszeresen sújtó éhínségek egyike alatt.

Kriegert nem érdekelte, hogy a holtak hogyan haltak meg. Nem törődött azzal, hogy mit tettek életükben. Neki egyedül az számított, hogy halálukban őt fogják szolgálni. A varázslata megnyitott egy ösvényt, amely összekötötte a földi világot egy másikkal, amelynek eszeveszetten örvénylő energiatengerében gonosz lények bujkáltak. Közülük a leggyengébbek hamarosan átsodródtak a két világ között feszülő átjárón, behatoltak a felszín alatt lapuló, bomladozó testekbe, összeolvadtak velük, és új életre keltették őket.

Adolphus az új, különleges érzékszervével látta, hogy zöld li– dércfények gyúlnak az üres szemgödrökben. Látta, hogy a föld gyomrában csontos végtagok mozdulnak, csontvázujjak nyílnak és csukódnak. A felszín alatt féregrágta tetemek mocorogtak, és kaparni kezdték a föléjük boruló, korhadt deszkadarabokkal teli földet. Nem számított, hogy néhányukat arccal lefelé temették el, hogy egy pontosan ilyen, sötét mágiával végrehajtott feltámasztás során összezavarodjanak. Érzékelték a hívó szavak irányát, és elindultak felfelé.

Heves vonaglások közepette, tekergőzve és rángatózva ásták– kaparták magukat a felszín irányába. Adolphus hangja elnyújtott, éles jajongássá torzult, mialatt kitartóan idézte az ősi szertartás tiltott szavait. Lába alatt a föld vadul reszketett, mialatt a több száz halott felébredt álmából. Valahol a távolban egy farkas rémült üvöltéseket hallatott. A környező erdőkben bujkáló ghoulok kísérteties hörgései és ordításai hasítottak az éjszaka csendjébe, amikor a teremtmények érzékelték a közelükben elszabaduló pokoli energiákat, és ha öntudatlanul is, de válaszoltak a jelenségre.

Adolphus győzelemittasan, bőszen mosolygott, és felnyitotta a szemét. A temető felett szikrát hányó erővonalak ragyogtak a levegőben. Aztán – mintha csak az ő szertartása miatt történt volna – vörösen izzó hullócsillagok tűntek fel a magasban, amelyek irtózatos sebességgel száguldottak át a Káoszhold vigyorgó, kövér képe előtt.

A nyomukban zöld fénycsóvák barázdálták az éjszakai égboltot, mintha egy hatalmas, nem evilági fenevad karmai hasogatták volna fel a mennyek pergamen vékonyságú szövetét.

Adolphus halk neszezést hallott, mire a hangforrás irányát követve lenézett maga elé. A következő pillanatokban apró, fehér folt jelent meg a talajon. Lehetett volna akár egy fehér féreg is, amelyeket az imént látott, de nem az volt, hanem egy ujjhegy.

Hamarosan megjelent még négy ujj, aztán egy csontvázkar követette őket, amely kiemelkedett a föld alól, majd hevesen kalimpált és csapkodott a levegőben.

Aztán a kar oldalra fordult és leereszkedett. A tenyér a földre simult, és miután így támasztékot lelt, a ruhafoszlányokkal és szikkadt bőrdarabokkal borított csontváz lassan kiemelkedett évszázados sírjából. Először a zölden izzó szemű, gonoszul vicsorgó koponya bukkant a felszínre, majd következtek a bordák és a másik kéz, végül a gerinc, a medencecsont és az aránytalanul hosszú lábak.

Adolphus újonnan toborzott seregének első tagja minden ízében remegve felállt, izgatottan kinyújtóztatta tagjait, majd diadalittasan az égre emelte a két kezét. Minden egyes mozdulatát halk, de jól hallható csontcsörgés kísérte. A teremtmény hol kinyitotta, hol pedig összezárta az állkapcsát, mintha egy mélyeket lélegző embert próbált volna utánozni a maga torz, nevetséges módján.

Bomlás bűze és frissen felforgatott föld szaga töltötte be a levegőt, ahogy egyre több és több holttest küzdötte fel magát a zöldes– ezüstös holdfényben úszó felszínre.

Sírkövek borultak, kriptafedelek billentek félre és hasadtak ketté, ahogy a holtak megjelentek a régi világukban. Egyesek nyomban körülnéztek, a nyakcsigolyáik halkan nyikorogtak, mialatt körbeforgatták a fejüket. Mások eszelős táncot jártak a sírjaik mellett, mintha csak évszázadokon át mozdulatlanságra kárhoztatott végtagjaik hajlékonyságát akarták volna próbára tenni. Néhányan bőszen bólogattak, mintha megértették volna, hogy mi történt velük, és helyeselték volna a nem várt fordulatot.

Aztán sorban Adolphus irányába fordultak, és jól hallható csörgés– zörgés közepette megindultak felé. A közelébe érve térdre vetették magukat, és leborultak előtte, ahogyan a szörnyű istenségek imádói szoktak a vérfoltos oltárok előtt.

Ma este, gondolta Adolphus, egy új korszak veszi kezdetét. Ma este elindultam egy úton, amely az én örökkévalóságig fennálló birodalmamba vezet. A mai este mindörökre emlékezetes marad. Gondoskodom róla, hogy az emlékét sose nyelje el a feledés.

Tovább kántálta az ősi varázsigéket. Egyre több és több erőt szívott magába, aztán hirtelen kiterjesztette a varázslatot, így az energiaszövet folyton növekvő, láthatatlan félgömbbé formálódott, amelynek átmérője előbb néhány, majd néhány tucat, végül száznál is több mérföldre rúgott. És ahogy a mágikus energiák végigszáguldottak a tájon, a varázslat megérintette a holtakat, akik válaszképpen mozgolódni kezdtek a sírjaikban.

Nagash talizmánja földöntúli fény árasztva izzott Adolphus nyakán, mintha nem is varázserejű tárgy, hanem egy hatalmas, gonosz isten szeme lett volna.

Beköszöntött a Vér Kora.

*

Max hirtelen felkapta a fejét, és a tekintetével végigpásztázott a tűz körül üldögélő társaságon. Azonnal látta rajtuk, hogy ők is érzékelték az erdő mélyén felszabaduló pokoli erők áradását, amin egy pillanatig sem csodálkozott. Nem kellettek ahhoz különleges képességek, hogy valaki megérezze a tájon szempillantás alatt végigsöprő varázslatot, mert olyan energiák munkáltak benne, hogy akár a mágiára legkevésbé fogékony, eltompult fajankók is felfigyeltek volna bizonyos hatásaira. Még az elszánt és zordon kisleviták is megborzongtak, majd nyugtalanul pillantgattak a hátuk mögé, amivel elárulták, hogy észrevették a jelenséget.

Ha a varázslat így hatott azokra, akik teljességgel híján voltak a mágikus képességeknek, Maxot egyenesen úgy érte, mint egy mennykőcsapás. A teste, a lelke, az egész lénye megremegett, amikor végigvágott rajta az immáron gyorsan távolodó hullám. Tudván tudta, hogy valahol a közelben egy páratlanul erős és hatékony varázslat szövődik. Ugyanolyan könnyedén betájolta a forrás irányát, mintha egy emeletmagas lángokkal lobogó jelző– tüzet látott volna az éjszakában. Ugyanolyan tisztán érezte a sebesen szétterjedő energiát, ahogyan a nagy vitorlások kormányosai érezték a bőrükön a tenger felett fúvó szeleket.

Mialatt kétségbeesetten törte a fejét, hogy vajon mire készül az eszét vesztett vámpír, odafent, a magasban izzó mennykövek süvítettek át az égbolton, mintha egy mennyei teremtmény próbálta volna felhívni a figyelmet a közelgő szörnyűségekre. A tüzes csóvák zöld fényét látva Max egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy torzkő záporozik alá, a vegytiszta gonosz tömény eszenciája. Felvetődött benne a kérdés, hogy ez a vidék vajon miért vonzza ennyire ezt a gyilkos anyagot? Miért tűnik úgy, hogy erre a tartományra a világ más tájaihoz viszonyítva aránytalanul sok torzkő hullik? A földrajzi viszonyok miatt? Van itt valami, ami szinte csalogatja a rettegett hullócsillagokat? Az istenek ősi átka? Vagy ezt a bizonyos mennyei kőzáport az iménti, megdöbbentő erejű varázslat idézte elő?

Mialatt a kérdések végigcikáztak az elméjén, legnagyobb döbbenetére azt érzékelte, hogy még tovább hasad a valóság szövete. Ez az újabb varázs elég erős volt ahhoz, hogy meg tudja állapítani az irányát és a távolságát, ám elég távoli ahhoz, hogy csak könnyed, gyorsan múló rosszullétet ébresszen a testében. Max gyanította, hogy ha közelebb lenne a forráshoz, aligha úszna meg némi hányingerrel és szédüléssel, sokkal komolyabb tünetek kínoznák.

Nehézkes mozdulatokkal feltápászkodott, és elindult Gabriella valamivel távolabb álló, szögletes sátra felé. Egy gyors mozdulatával és egyetlen szavával megidézett egy férfiököl méretű fénygömböt, amely ott lebegett a válla felett, és megvilágította az útját. Egy újabb mozdulatától, és egy sietve elhadart varázsigétől mágikus energiából szövődő háló alakult ki a teste körül, amelyet kizárólag a varázslók láthattak, egyszerű földi halandók még csak nem is sejthették a létezését. Ez a védőburok szinte mindennek és mindenkinek ellenállt, csakis a legerősebb varázslatok és a különleges mágikus erőkkel megtámogatott fegyverek törhettek át rajta. Max nem óhajtott kockázatokat vállalni.

A sátor előtt a kezükben kivont kardokat szorongató lovagok állták útját, de Rodriknak színét sem látta.

– Mit akarsz itt, varázsló? – kérdezte a legifjabb harcos magas, kissé nőies hangon.

Az energiagömb fényénél Max tisztán látta az ifjú szinte még gyermeki vonásait, és a felső ajka felett pelyhedző, ritkás bajuszkáját. A kislovag ijedtnek tűnt, de az is lerítt róla, hogy szeretné tanúbizonyságát adni a vakmerőségének.

– Gabriella grófnővel akarok beszélni – felelte higgadtan Max.

– Minden rendben, Quentin! – kiáltotta ekkor a grófnő a sátor mélyéről. – Engedjék be!

Az ifjú harcos vonakodva ugyan, de félreállt az útból. Max kedvesen rámosolygott, pedig a hideg futkosott a hátán, mert egyetlen pillanatra sem tudta feledni, hogy miféle romlott szerzetek állnak körülötte. Ám végül erőt vett magán, udvariasan odabiccentett a lovagoknak, majd félrehúzta a bejáratot elzáró vászonlapot, és belépett a sátorba.

Erős pézsma– és fahéj illat csapott az orrába. Ez az átható keverék nyilván arra szolgált, hogy elnyomja valami szagát, Max sejtése szerint egy élőhalott test kipárolgásait. A földet csodálatos mintázatú, hatalmas arábiai szőnyeg borította. A bejárattól balra két súlyos láda állt. A vászonfalakkal határolt belső térben egyetlen fényforrás sem akadt, és Max gyanította, hogy a lakóknak nincs is rá szükségük.

Rodrik a tagjait szétvetve, a hátán hevert a szőnyegen. Végtelenül kimerültnek tűnt, ám szemlátomást örömmámorban úszott. Az arcbőre sötétvörös színben játszott. Az ajka felduzzadt és több helyen lehorzsolódott. A szeme üveges fénnyel csillogott, a tekintete a semmibe meredt. Kapkodva, szaggatottan vette a levegőt, mintha az imént rohant volna végig egy jókora távolságot. A grófnő mellette feküdt, mindkét karját a szőke férfi válla köré fonta. A fejét hátravetette, a szemében különös fények táncoltak. Mintás, áttetsző csipkefátyla most is ott lengedezett az arca előtt. A jelenet láttán Maxnak fikarcnyi kétsége sem volt afelől, hogy hajszál híján maradt le a hátborzongató vacsoráról, éppen csak nem lett szemtanúja annak, amint Gabriella teleszívja magát odaadó hívének vérével.

Gyorsan, de megfontoltan megidézte a szíwerésnyi idő alatt előállítható, legpusztítóbb varázslatait. Néhány pillanat múlva már egyetlen szavával gyilkos energiagolyóvá alakíthatta a válla felett izzó, jelenleg ártalmatlan fénygömböt.

Egyetlen kézmozdulatával létrehozhatott egy bonyolult szövetet, amely borotvaéles fénysugarak százait sugározta volna szét a félhomályban. Egy másik szavával mágikus energiák újabb védőburkait vonhatta a teste köré. Mélyeket lélegzett, és minden akaraterejét összeszedve elmosolyodott, mialatt készen állt arra, hogy az első gyanús jelre bőkezűen ossza a halált.

– Maga és énköztem nincs szükség erőszakra, Herr Schreiber – közölte a legteljesebb lelki nyugalommal a grófnő, mintha olvasott volna a váratlan vendég gondolataiban.

– Mindkettőnk érdekében forrón remélem, hogy így van – válaszolta Max, és hatalmasat sóhajtott, de továbbra is éberen figyelte a környezetének minden egyes apró rezdülését.

– Ne merészelje megfenyegetni az úrnőt – nyögte erőtlenül Rodrik, és megpróbált talpra állni. Kásásán, a végüket lenyelve ejtette a szavakat, mintha részeg lett volna.

– És az sem bölcs dolog, ha valaki engem próbál fenyegetni – közölte méltóságteljesen Max, majd a lovagról ismét a hölgyre fordította a tekintetét, hogy jelezze, valójában kinek szánja a figyelmeztetést. Aztán, mialatt továbbra sem vette le a szemét Gabrielláról, ismét megszólalt: – Menj ki innen, Rodrik! Beszélnem kell az úrnőddel!

A szőke férfi utasítást várva, bambán meredt a grófnőre, aki válaszul gyengéden megcirógatta az arcát, és finom biccentéssel értésére adta, hogy engedélyt ad a távozásra. Rodrik ezek után úgy– ahogy összeszedte magát, nagy nehezen feltápászkodott, és imbolygó léptekkel kitántorgott a sátorból, majd bizonytalan hangon visszaszólt:

– Ha szüksége lesz rám, úrnőm, hallótávolságon belül leszek!

– Rodrik rajongása igazán megindító – jegyezte meg gunyoros hanghordozással Max, miután végre kettesben maradtak.

– A rajongása őszinte, és biztosíthatom, Herr Schreiber, hogy még sosem kényszerítettem semmire őt – válaszolta hűvösen Gabriella. – De bizonyára nem azért keresett fel ezen a késői órán, hogy a híveimen köszörülje a nyelvét.

– Szóval, a hívein… khm… milyen szépen fejezi ki magát – hümmögött Max.

– Biztosra veszem, hogy Herr Jaeger elmondta önnek mindazt, amit a minap tudattam vele – folytatta higgadtan a grófnő.

– Már napközben láttam magán, hogy ismeri a titkaimat.

– Szeretnék tisztázni valamit – válaszolta eltökélten a mágus.

– Nem kedvelem magát, és nem kedvelem a fajtáját. Merő véletlenségből úgy alakult a helyzet, hogy szövetségesek lettünk, mert pillanatnyilag kölcsönösen szükségünk van egymásra. Más körülmények között halálos ellenségek lennénk.

– Méltányolom az őszinteségét, Herr Schreiber – felelte kimérten Gabriella. – És valóban, ahogyan ön is mondta, szövetségesek vagyunk, ezért megbocsátom a faragatlanságát, valamint azt, hogy a feje búbjától a sarkáig varázslatba öltözötten betört hozzám. Ám a modortalansága ellenére is kész vagyok józan gondolkodású személy módjára tárgyalni önnel. Javaslom, hogy ön is így álljon a kettőnk dolgához!

Max fagyos mosolyt villantott a hölgyre, és kissé elszégyellte magát, mert jogosnak érezte a rendreutasítást. Gabriella dermesztő hangszínétől a legtöbb halandó meghunyászkodott volna, ám ő nem tartozott ezek közé, ezért határozottan kijelentette:

– Szóval, azért jöttem, mert az ön kis védence munkához látott. Ön bizonyára éppoly tisztán érzékelte, mint én magam.

– Mit gondol, miért vállaltam a kockázatot? Miért kérettem a sátramba Rodrikot? – vágott vissza a vámpírhölgy. – Hamarosan szükségem lesz minden erőmre, ahogyan önnek is. Attól tartok, hogy az ivadékom máris tekintélyes hatalomra tett szert.

– Én úgy tudtam, hogy Krieger nem rendelkezik jelentős varázshatalommal – válaszolta Max. – Viszont a néhány perccel ezelőtti varázslatot nem egy műkedvelő idézte meg, az biztos.

– Hát akkor abból kell kiindulnunk, hogy Adolphus vagy sokat fejlődött az elmúlt évek folyamán, vagy pedig hogy a Khemri Szeme jócskán felerősíti a mágikus képességeit – vélte Gabriella.

– Ha így áll a helyzet, szörnyű ellenféllel kerültünk szembe – állapította meg komoran Max.

– Egy olyan ellenféllel, aki képes egész hadseregeket teremteni magának, Herr Schreiber – tette hozzá a grófnő. – Amit mindketten érzékeltünk, az a legsötétebb és leghatékonyabb halottidéző varázslatok egyike volt. Higgyen nekem, széles körű tapasztalatokat szereztem a mágiának ezen a területén. Jól tudom, mit beszélek.

– És ezen tapasztalatai alapján mit javasol, mit tegyünk?

– Rohanjunk Krieger várába, és végezzünk vele – válaszolta habozás nélkül a grófnő. – Ha még egyáltalán megtehetjük. Máris érzem, hogy a Szem ereje nőttön nő.

Adolphus egy különleges varázslattal magához szólítja a Beavatottakat. Félek, hogy a néhány száz mérföldes körön belül tartózkodó halhatatlanok közül kevesen tudnak ellenállni ennek a mágikus hívásnak.

– Arra céloz, hogy esetleg önt is képes lesz ellenünk fordítani? – kérdezte elhűlve Max.

– Igen, Herr Schreiber, pontosan ezt akarom mondani – erősítette meg komoran Gabriella. – Láthatja, őszinte tájékoztatás nyújtok önnek valamennyi veszélyforrásról.

Max az elhangzottakat mérlegelve, néhány pillanatra hallgatásba burkolózott.

Lelkiismeret– furdalás nélkül elpusztította volna az előtte álló teremtményt, ugyanakkor reménykedett abban, hogy erre nem lesz szükség. Tudván tudta, hogy félelmetes szövetségesük támogatása nélkül még a jelenleginél is aggasztóbb helyzetbe kerülnének.

Gabriella ezalatt megfontoltan bólogatott, mintha ismét kifürkészte volna a mágus gondolatait, majd ismét megszólalt:

– Úgy hiszem, még sokáig képes leszek ellenállni Krieger befolyásának. Sokkal idősebb és sokkal tapasztaltabb vagyok nála, főleg a mágia területén.

– Attól tartok, hogy a Khemri Szemével szemben mit sem ér a tudás és a tapasztalat – jegyezte meg Max.

– Ennek ön a megmondhatója, Herr Schreiber – válaszolta a grófnő. – Én még nem is láttam a talizmánt, ön viszont, tudomásom szerint, közvetlen kapcsolatba került vele.

– Meglehet, de én mégis arra kérem, hogy mondjon el róla mindent, amit tud.

Gabriella lassú léptekkel odasétált az egyik ládához, és helyet foglalt annak fedelén.

Max a szőnyegre telepedett. Elmélyülten hallgatta a vámpírhölgyet, közben ellentmondásokat keresett az ezekben a percekben elhangzó, illetve a Felixtől megtudott értesülései között. Már a kezdet kezdetén gyanította, hogy egyet sem fog találni. Mialatt a grófnő kellemes csengésű hangjának szentelte a figyelmét, azon kapta magát, hogy a gondolatai minduntalan elkalandoznak, és egyre csak Ulrika jár az eszében. Most már egyenesen rettegett, amikor belegondolt, hogy mi történhetett a szerelmével.

*

Ulrika felnyitotta a szemét. Sötétbe burkolózó, boltíves kő– mennyezet szürkéllett felette. Furcsán érezte magát, mintha minden erő elszállt volna a tagjaiból. A szemével is történt valami. Noha meglepően élesen látta a környezetének minden apró részletét, furcsa módon nem érzékelte a színeket, csakis a fekete és a fehér különböző árnyalatait.

Riadtan felült, ám a hirtelen mozdulattól megszédült. Az egész teste sajgott. A feje éktelenül fájt. A gyomra kavargott. A szájában eddig sosem tapasztalt, szúró fájdalmat érzett. Lassan, óvatosan körülnézett. Egy jéghideg kőtömbön feküdt, egy kripta vagy talán egy ravatalozó mélyén. Hirtelen elfogta a vakrémület. Lehet, hogy halottnak hitték, és bezárták egy ősrégi sírboltba?

Úgy sejtette, hogy lehetne rosszabb is a helyzet. Még így is jobban járt, mintha koporsóba rakták volna. Így legalább magánál lesz, amikor jönnek, hogy eltemessék őt. De mi történhetett? Felmerült benne a gyanú, hogy Krieger túl sokat ivott az ereiből, és a vérveszteségtől egyfajta, a halálhoz hasonlatos önkívületi állapotba került.

A vámpír utolsó ölelésének emléke ellentmondásos, heves érzések egész sorát indította el benne: gyűlöletet, haragot, sóvárgást, gyönyört, és a tiltott gyönyör miatti bűntudatot. Nyújtózkodott egyet, aztán leszállt a simára csiszolt kőtömbről, hogy körüljárja a kisebbfajta helyiséget, amelynek falait csontvázakat, koponyákat, és a halál egyéb jelképeit ábrázoló szobrok, domborművek és vésetek díszítették. Felszegte a fejét, és gyanakodva szimatolt. Meglepetten tapasztalta, hogy a látásához hasonlatosan a szaglása is megváltozott, sokkal érzékenyebb lett. A levegőben dohos porszag terjengett, de felfedezte benne Krieger fahéjparfümjének illatát, és a bomlás undorító, bár igencsak halovány bűzét is. Ezenfelül penész szagát érezte, míg valahonnan a távolból emberi testek illata szállt felé. Figyelmesen hegyezte a fülét, és távolodó lépteket vélt hallani.

A gyomrát egyre hevesebben mardosta az éhség. Egy ősi, mélyen eltemetett ösztön parancsának engedelmeskedve a boltíves kijárat felé indult. Az alig néhány lépés hosszúságú folyosó végéből szűk csigalépcső vezetett felfelé, ám ezt teljes szélességében elzárta egy alkar vastagságú rudakból és aprólékosan kidolgozott levéldíszekből álló kovácsoltvas ajtó. Jellemző a sylvaniaiakra, mérgelődött magában Ulrika, még a mauzóleumokat is börtönné alakítják, mintha a holtaknak módjukban állna kerekeket oldani a sírjukból. Aztán eszébe jutott, hogy Sylvania miféle teremtményeknek köszönheti csapnivaló hírnevét, és úgy sejtette, hogy talán mégiscsak van némi igazuk az itteni népeknek. A sebtében kiötlött magyarázat nyomán a gondolatai egy bizonyos irányba kezdtek kanyarodni, amelyet nem akart követni. Hogy lekösse a figyelmét, megragadta, és megrázta a rozsdás vasajtót.

A jéghideg tapintású rudak öregnek és gyengének tűntek. Ulrika összeszedte magát, és megpróbálta szétfeszíteni a rácsot. Akármilyen erőtlennek érezte magát, sikerült annyira széthúznia két rudat, hogy átférjen közöttük. Felrohant a lépcsőn, közben azon törte a fejét, hogy mihez kezdjen. Sejtelme sem volt, hogy merre jár Adolphus Krieger, de most nem is érdekelte.

Végre magára maradt, lehetőséget kapott a szökésre. Sietve végiggondolta a helyzetét, és számba vette a lehetőségeit. Egyre hevesebb éhség kínozza. Nincs téli ruházata, nincsenek készletei, és nincsenek fegyverei. Ezen az elátkozott, mély hóval borított tájon megfelelő felszerelés híján nem jutna messzire. Nem számít, hogy mennyire kockázatos, kerítenie kell élelmet, fegyvert és meleg ruhát. Ehhez viszont át kell kutatnia a kastélyt, közben legfeljebb imádkozhat, ne találkozzon a szörnyeteggel, vagy annak undorító talpnyalóival. Különös módon az énjének egy része tiltakozott a szökés ötlete ellen, mert szerette volna újra és újra megtapasztalni a vámpír ölelését.

Ulrika hirtelen felbőszült, és kisöpörte a fejéből az áruló gondolatokat.

Hangtalan, fürge léptekkel osont egy hosszú, félhomályos folyosón. A kastélynak ezt a szárnyát még sosem látta. Hirtelen ételszag csapott az orrába – nyárson forgó hús és állati zsiradék szaga. Noha az éhsége fikarcnyit sem csillapodott, valamiért undorodott ezektől a kipárolgásoktól, de rákényszerítette magát, hogy a forrásuk irányába lopakodjon.

A bal kezét a falon húzva surrant ajtótól ajtóig. Tisztában volt azzal, hogy be kellene néznie a folyosó melletti helyiségekbe, hátha megtalálja bennük mindazt, amire szüksége van, de valahogy nem tudta rávenni magát, hogy megtegye. Egy különös erő a közelében tartózkodó emberek felé űzte– vonzotta őt.

A folyosó végén megmozdult valami. Ulrika először arra gondolt, hogy beugrik a tőle jobbra sötétlő mélyedésbe, és a hátát az ajtónak vetve meglapul, ám hirtelen azon kapta magát, hogy megszaporázza és megnyújtja lépteit. Néhány pillanattal később már észbontó sebességgel rohant Osrik felé. A kövér kereskedő dermedten állt a folyosó végén. A jobbjában egy sült csirkecombot szorongatott. Ijedtében még rágni is elfelejtett, csak forgatta a szájában a falatot, mialatt vékony zsírpatak csorgott végig az állán. Tétován maga elé emelte mindkét kezét, mintha megpróbált volna távol tartani magától valakit vagy valamit. Ulrika meglepően lassúnak látta Osrik mozdulatait, mintha nem is a valóságban, hanem egy nyomasztó rémálomban járt volna. Tisztán érezte a férfi verejtékének csípős bűzét, és érezte a zsíros testben keringő vér szagát, amit különös módon mámorítónak talált. Látta az Osrik nyakának bőre alatt futó erek lüktetését. A látvány rabul ejtette, magára vonta minden figyelmét. Az éhség immár ellenállhatatlan erővel tört rá. Ugyanúgy nem tudta irányítani az eseményeket, mint egy elszabadult hintó utasa, vagy egy megbokrosodott csődör lovasa. Teljesen elvesztette az önuralmát, és különös módon nem is akarta visszaszerezni.

Mind az alsó, mind a felső állkapcsába heves fájdalom hasított. Valami kiszakadt az ínyéből. Alvadt vér öntötte el a száját. Hatalmasat szökkent, rávetette magát a rémületében fejhangon visító kereskedőre, és mindkét karját a nyaka köré fonta.

Akármilyen erőtlennek érezte magát az imént, Osrik hiába küzdött, nem tudott megszabadulni tőle.

Ulrika hatalmasra nyitotta a száját, lendületesen ráhajolt a férfi nyakára, aztán minden gondolata semmivé foszlott, amikor megérezte, hogy hatalmas, hegyes szemfogai áthatolnak a lágy bőrön. Mint valami veszett fenevad, a fogaival feltépte az egyik verőeret, majd egy újabb harapással kiszélesítette a sebet. Vér fröcskölt mindenfelé, az arcába és a szemébe is, de nem törődött vele.

Amikor az első korty végre lecsúszott a torkán, csodálatos melegség öntötte el, és olyan gyönyör rohanta meg, amelyhez foghatót még sosem tapasztalt – még a vámpír ölelése közben érzett mámor emléke is elhalványult mellette. A testét– lelkét átható kéj elmosta az összes többi érzését: minden rémületét, minden bűntudatát és minden önmérsékletét. Mohón nyeldeste a vért, nem akarta abbahagyni, nem akarta, hogy ez a perc valaha is véget érjen. Kiáltásokat és sikolyokat hallott, de nem törődött velük.

Osrik hevesen rángatózott az ölelésében, de semmit sem ért el ösztönös, kétségbeesett vonaglásaival. Ulrika erőlködés nélkül tartotta egy helyben, és kényszerítette mozdulatlanságra a nálánál vagy háromszor súlyosabb férfit.

A tudata beszűkült, alig érzékelte a külvilágból érkező ingereket. Nem tudott másra figyelni, és nem is érdekelte más, csakis a szájába lövellő csodálatos ízű, éltető folyadék. Valahol, elködösült elméjének zugaiban felfogta, hogy Osrik szívverése egyre lassul, majd meg is áll. A lüktető véráram elapadt, míg végül már csak cseppek szivárogtak a szétmarcangolt erekből. Ulrika csalódottan hörgött, de továbbra is a mennyekben érezte magát, mialatt a már lenyelt vér szétáradt a szervezetében. A forró folyadék átjutott a gyomrából az ereibe, szinte elviselhetetlen gyönyört okozva szétterjedt a tagjaiban, elérte minden egyes ujjának végét, aztán… aztán mintha áttört volna egy képzeletbeli gáton. És ettől a pillanattól fogva a mámorból kín lett, a kéjből fájdalom, a gyönyörből gyötrelem. Ulrika egy csapásra kijózanodott, és az értelmes gondolataival együtt visszatért belé a rémület, valamint az irtózás.

Alig néhány pillanattal ezelőtt még örömmámorban úszott, de most elfogta a rosszullét. A feje zúgott, a gyomra vadul kavargott, és hihetetlenül dagadtnak érezte magát. Attól félt, hogy mindjárt szétpukkad, mint egy lopott vérrel teli borostömlő.

Aztán kis híján eszét vesztette, mert rátört a felismerés, hogy mit tett az imént. A gondolat nyomán arra is rájött, hogy mi lett belőle…

Elvesztette az egyensúlyát és nekitántorodott a falnak. A látása ugyan elhomályosult, de így is észrevette, hogy további szolgálók közelednek felé. Tudta, hogy menekülnie kellene, de lépni sem bírt. Tudta, hogy meg fogják ölni, és még csak nem is tiltakozott ellene. Ezekben a pillanatokban boldogan fogadta volna a halál jeges ölelését. Minden eddiginél erősebb hányinger tört rá. A rosszullét úgy söpört végig a testén, mint a futótűz a kiszáradt legelőn. A lába megrogyott, amitől áttámolygott a folyosó másik oldalára, és ott fejjel előre nekiesett a falnak. Térdre zuhant, aztán elvakulva, négykézláb mászott vissza, a kripta irányába, ám a gyomra felfordult, és végre mindent kiadott magából: vért, epét és félig megemésztett ételdarabokat.

A tagjaiból minden erő elszállt. Hasra ereszkedett, és kúszva próbált továbbhaladni, de a teste végképp cserben hagyta. Elterült a hideg kövezeten, és már nem is gondolt a menekülésre. A gondolatai egyre lassabban forogtak. Nem csupán az elméje, de a lelke is kiürült, nem marad más benne, csupán az undor és a gyűlölet. Gyűlölte Önmagát, gyűlölte a lényt, amivé lett, és gyűlölte azt a teremtményt, amelyik ezt tette vele. Sötét felhő ereszkedett a szemére, és amikor belezuhant a feledés sötét, mély kútjába, boldogan adta át magát az érzésnek.

*

– Nos, kellemesen elcsacsogtatok? – érdeklődött Felix, mialatt Max letelepedett mellé.

A varázsló fáradtnak és eléggé komornak tűnt, amit Felix az adott körülmények között egy pillanatig sem talált meglepőnek. Mióta megismerte Gabriella valódi természetét, a vele folytatott beszélgetések őt magát is megviselték. Hirtelen megörült, hogy megosztotta a társaival a grófnővel kapcsolatos értesüléseit. Jócskán megkönnyebbült attól a tudattól, hogy nem egyedül hordozza a szörnyű titkot.

Átnézett a tűz felett a másik oldalon ülő Gotrekre. A kettejük között táncoló lángok visszatükröződtek a törpe egyetlen szeméből, és ez a jelenség kísérteties, természetfeletti megjelenést kölcsönzött a trollvadásznak.

– Nagyon kellemesen – válaszolta a hangját lefojtva a mágus. – A grófnő rendkívül tájékozott… hölgy.

Úgy hangzott, mintha nehezére esett volna kimondani az utolsó szót. Felix pontosan tudta, hogy a társa hogyan érzi magát. Valahányszor belegondolt, hogy egy vámpír van a közvetlen közelében, végigfutott a hátán a hideg, és csak nagy nehézségek árán állta meg, hogy ne kapjon a kardjához.

– És megtudtál tőle valami újdonságot? – kérdezte, és erőlködve köhögött. Még most is elég sok váladék szakadt fel a tüdejében, de már sokkal jobban érezte magát, és az ereje is kezdett visszatérni.

– Megtudtam például, hogy nem hiába gyanakodtunk. Sajnos, fennáll az árulás veszélye – válaszolta Max, és sietve körülnézett. A közetlen közelükben nem volt más, csak az éberen figyelő Gotrek, és a hangosan hortyogó Snorri. A kisleviták valamivel távolabb, egy másik tábortűz körül gyűltek össze. Ivan Petrovics a fák között állt, és az arcát felfelé fordítva, a gondolataiba veszve bámulta az éjszakai égboltot.

– Gabriella szerint Krieger a talizmánnal képes irányítani a… a halhatatlanokat – folytatta a varázsló abban a biztos tudatban, hogy a kiváló hallású Gotrek is érti a szavait. – A grófnő attól tart, hogy a Khemri Szemébe ágyazott varázslatok akár őt magát is ellenünk fordíthatják.

– Csodálatos… – dünnyögte Felix.

– Gabriella úgy véli, hogy mihamarabb le kell csapnunk Kriegerre – közölte Max – , mielőtt ő maga köré gyűjti a fajtársait. Valószínűleg sokan máris elindultak felé.

– Hát ez egyre jobb – dohogott Felix. – Juttasd már eszembe, miért is jöttem ide?

– Ugyanazért, amiért én magam is – válaszolta a fejét csóválva Max. – Hogy kiszabadítsuk Ulrikát.

– És mi van, ha ez már nem is lehetséges? – kérdezte keserűen Felix. – Mi van, ha Ulrika rég halott?

– Akkor bosszút állunk a gyilkosán.

– És mihez kezdünk, ha… ha átállt a másik oldalra? – vetette fel rekedtes hangon Felix.

– Akkor elpusztítjuk őt – jelentette ki eltökélten Max.

Felix a mágusra nézett, és azon törte a fejét, hogy vajon melyikük tudná megölni Ulrikát, még ha vámpírrá is lett. Élt a gyanúperrel, hogy egyikük sem. Aztán kissé balra fordította a fejét, a pillantása az ádáz képet vágó Gotrekre esett, és valamennyire megnyugodott. Ha ők ketten nem is tudják majd rávenni magukat, hogy végezzenek a nővel, a trollvadász bizonyosan képes lesz rá. Felix hatalmasat sóhajtott, majd Sigmarhoz imádkozott. Azt kérte a Pöröly Istenétől, hogy sose jöjjön el a pillanat, amikor Gotrek fegyvert emel Ulrikára.

*

A holdak kísérteties fénnyel árasztották el a temetőket, mialatt a holtak kimásztak a sírjaikból. Szikkadt testükről ruhafoszlányok lógtak. Kezeik gyilkos karmokká alakultak a föld alatt. Eleven testek húsa után sóvárogtak, ám egy másik, erősebb késztetés elnyomta bennük az éhséget. Valahol az éjszakában hívta őket valaki, méghozzá olyan erővel, amelynek nem lehetett ellenállni. Botladozva, csoszogva, és imbolyogva, egy beteg, vak halandó bizonytalan lépteivel bár, de sorban elindultak távoli céljuk felé. Sylvania elátkozott tájain a parasztok bezárkóztak házaikba, és az isteneikhez imádkoztak kegyelemért. A holtak útra keltek…

*

– Szóval most már tudod – állapította meg Adolphus. Ulrika meglepődött, mert a korábbi szokásával ellentétben a vámpír nem gúnyos vagy éppen diadalittas, hanem aggodalmas hangnemet ütött meg. Krieger úgy nézett rá, ahogyan a szerelmes férfi szokott tekinteni szíve hölgyére, vagy ahogyan egy atya az imádott gyermekére, vagy pedig az uralkodó a kedvenc vazallusára. Ulrika felemelte a fejét, és körülnézett. A szobájában feküdt, a hatalmas, baldachinos ágyban. Amíg nem volt magánál, valaki lemosta róla a vért, és átöltöztette.

– Engedj meghalni – suttogta rekedtes hangon. Iszonyúan érezte magát testileg is, lelkileg is. Minden egyes porcikája fájt, míg a lelkét önutálat és bűntudat marcangolta.

– Nem fogsz meghalni, hacsak nem ölöd meg magad, vagy valaki meg nem öl – válaszolta higgadtan Krieger. – Most nagyon rosszul érzed magad, de csak azért, mert túl sok vért ittál. Az újonnan beavatottak sokszor elkövetik ezt a hibát. Többé– kevésbé olyan ez, mint amikor egy hosszú ideje éhező halandó leül egy minden jótól roskadozó asztalhoz, és telezabálja magát. A gyomra nem tud megbirkózni a hirtelen elfogyasztott nagy mennyiségű étellel. Más példával élve, olyan ez, mint amikor valaki túl sok bort iszik. Amit most érzel, nevezhetjük akár másnaposságnak is.

– Nem akarok élni – suttogta elhaló hangon Ulrika –, megöltem egy embert, pedig nem volt rá okom.

– Miért ne lett volna? – kérdezte könnyed hanghordozással Krieger. – Azért ölted meg, hogy meghosszabbítsd a létezésedet. Azért öltél, hogy te magad ne pusztulj el.

De ezt már megbeszéltük egyszer, ne kezdjük újra. Oh, igen, most bűntudat gyötör, mert ami történt, és amit tettél, az ellene szól mindazoknak a szemforgató, álszent ostobaságoknak, amelyeket gyerekkorod óta tanítottak neked. De hidd el, ez is el fog múlni.

– Nem akarok másként érezni, mint ahogyan most érzek – nyöszörögte Ulrika.

– Pedig fogsz – jelentette ki Krieger –, bízz bennem, idővel minden érzésed megváltozik.

– Ezt nem hiszem el – tiltakozott bágyadtan Ulrika.

– Hát igen, először mindannyian ezt mondtuk – közölte a vámpír, és sejtelmesen bólogatott.

– Te mindig olyan átkozottul biztos vagy magadban, igaz? – hördült fel elgyötörten Ulrika.

Adolphus Krieger csak rántott egyet a vállán, és a két kezét széttárva válaszolta:

– Lehet, hogy szerénytelenségnek hangzik, de minden okom megvan az önbizalomra. Nézd, én is átéltem azt, amit most te. És tudom, hogy egy napon köszönetet fogsz mondani nekem, amiért megkaptad tőlem a lehető legnagyobb ajándékot.

– Köszönjem meg, hogy szörnyeteget csináltál belőlem? – kérdezte keserűen Ulrika.

– Hogy megkaptad tőlem a halhatatlanságot – válaszolta szinte álmodozva Krieger.

Ulrika felkönyökölt, és meredten bámulta a vámpírt. A legszívesebben rávetette volna magát. Szerette volna a puszta körmével letépni a pofájáról a bőrt és a húst, szerette volna a torkába mélyeszteni a fogait. Krieger valószínűleg megérezte, hogy mi játszódik le a lelkében, mert távolabbra hátrált az ágytól, és ismét megszólalt:

– Ritka nagy ostobaságot követnél el, ha ellenem fordulnál! Én már tudom mindazt, amit neked is mihamarabb tudnod kell. Ezen tudás nélkül prédája leszel bármelyik vámpírnak, amelyik úgy dönt, hogy kihasznál téged.

– Nekem nagyon úgy tűnik, hogy te máris kihasználtál! – csattant fel Ulrika.

– Ez így igaz – ismerte el szemrebbenés nélkül Krieger, és magyarázatképpen máris hozzátette: – Csakhogy én teremtettelek. Én vagyok az ősöd, míg te az ivadékom vagy. Kötelezettségeim vannak irántad, ahogyan neked is vannak kötelezettségeid irántam. Tudom, furcsa a párhuzam, te bizonyos értelemben véve te a gyermekem vagy.

– Csakhogy nekem már van egy apám – jegyezte meg öntudatosan Ulrika.

– Volt egy apád – javította ki könyörtelenül Krieger. – Szerinted mit tenne, ha a tudomására jutna, hogy mivé lettél?

Ulrika a gondolataiba temetkezett. Egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy mihez kezdene az apja. A kisleviták sosem tűrtek meg szörnyetegeket maguk között.

A gondolattól éles fájdalom hasított a mellébe. Jól tudta, hogy Ivan Petrovics Sztragov, a határvidék bojárja a kötelesség és a lelkiismeret parancsait követné. A holta napjáig szenvedne miatta, de megtenné, amit tennie kell.

– Közelítsük meg más irányból a kérdést – folytatta kíméletlenül a vámpír. – Szerinted mit tennél te magad, ha ő a közeledben volna, amikor rád tör az a bizonyos szomjúság?

Ulrika maga elé képzelte, hogy ugyanazt műveli a tulajdon apjával, amit nemrég a kövér kereskedővel csinált. Megborzongott, és megpróbálta kisöpörni az elméjéből az iszonyatos jelenetet, ám az újra meg újra visszatolakodott a gondolatai közé.

– Látom, kezded érteni – állapította meg elégedetten Krieger. – Az lesz a legjobb, ha minél hamarabb eltéped valamennyi köteléket, amely a halandókhoz köt. Te most még kezdő vagy csupán, ami annyit tesz, hogy nem fogsz tudni uralkodni magadon, amikor rád tör a szomjúság.

– Ezek szerint egy napon képes leszek?

– Helyes! – csattant fel Krieger, és elismerése jeléül tapsolt néhányat. – Gyorsan alkalmazkodsz az új helyzethez! Örülök neki, így jóval könnyebb dolgunk lesz.

Ulrika rádöbbent, hogy valóban, félig– meddig máris elfogadta az új, rettenetes mivoltát. Úgy sejtette, hogy az átállás folyamata részben a népét mindig is jellemző gyakorlatiasság miatt megy végbe meglepően gyorsan és zökkenőmentesen. Immáron jól tudta, hogy mi lett belőle, és azzal is tisztában volt, hogy soha többé nem változhat vissza a régi önmagává. Ám az ösztönei azt súgták, valami más is szerepet játszik abban, hogy ilyen könnyen megadja magát a sorsának. Hirtelen észbe kapott, Krieger– re nézett, és haragosan ráförmedt:

– Csináltál valamit az agyammal, igaz?

A vámpír helyeslően bólogatott, ahogyan a tanárok szoktak, amikor egy– egy különösen ügyes tanítványuk kivívja a tetszésüket.

– Ez is azért van, mert én teremtettelek – magyarázta mosolyogva –, létezik egy kötelék kettőnk között, amely különösen erős. No és persze erről se feledkezzünk meg – tette hozzá, és a nyakán fénylő talizmánra mutatott. Ulrika szemügyre vette a mágikus ékszert, és hirtelen megérezte a benne munkáló erőket. Krieger ismét biccentett, és elégedetten folytatta: – Nagyon fontos, hogy már a kezdet kezdetétől fogva megértsd és elfogadd a helyzetedet. Rengeteget kell még tanulnod, és nincs sok időnk. Hamarosan mindketten szörnyen elfoglaltak leszünk.

– Mit fogunk csinálni?

– Új birodalmat teremtünk a fajtánknak – felelte diadalittasan Krieger. – Először csak itt, Sylvaniában, aztán lépésről lépésre kiterjesztjük uralmunkat az egész világra!

– Tényleg azt hiszed, hogy meghódíthatod az egész földkerekséget? – kérdezte megvető hanghordozással Ulrika.

– Máris elkezdtem – vágta rá Krieger, de nem adott magyarázatot, hanem témát váltott: – De most jól figyelj rám! Még nagyon sokat kell tanulnod!

A szavai vagy talán a hangja annyi kényszerítő erőt hordozott, hogy Ulrika elhallgatott, és szótlanul várta, hogy Krieger megossza vele a Sátántól eredő bölcsességét.

– Rá fogsz jönni, hogy sok minden megváltozott benned – kezdte a vámpír. – Többé nincs szükséged ételre és italra úgy, ahogyan a halandóknak. A vér biztosítja számodra a létezésedhez szükséges tápanyagokat. Másra nincs szükséged, csakis vérre. Mostantól a világod a vér körül forog, számodra minden a vérről szól. A vér táplál és gyógyít téged, továbbá olyan erővel ruház fel, amelyről halandóként még csak nem is álmodoztál. Ha vért iszol, mindörökre fenntarthatod önmagadat. Nélküle viszont…

Krieger a mondat közepén elhallgatott, és kinézett az ablakon. A tekintete elködösült, és olyan képet vágott, mintha fontolóra vett volna valamit, aztán ismét Ulrikára nézett, és folytatta:

– Nos, vér nélkül sem halsz meg, legalábbis úgy nem, ahogyan az emberi lények meghalnak. Annál sokkal rosszabb történik veled. Ha huzamosabb ideig nem jutsz vérhez, egyszerűen elsorvadsz. Elveszíted az erődet, a fiatalságodat és a szépségedet.

Az izmaid összezsugorodnak, a bőröd kiszárad, az agyad megbomlik. Nem tudsz többé mozogni, beszélni vagy gondolkodni. A tested aszott, erőtlen porhüvellyé, egykori erős és büszke éned börtönévé válik. A tudatod egy része megmarad, és ha homályosan is, de tudni fogod, hogy ki voltál egykoron, és mi történt veled. Hosszú, az örökkévalóságig tartó kín és éhség vár rád. Szomjúság fog gyötörni, amelyet sosem tudsz majd csillapítani. Az az állapot maga a pokol.

– Úgy beszélsz, mintha már személyesen megtapasztaltad volna – vetette közbe kíváncsian Ulrika.

– Igen, így történt. Még a kezdet kezdetén, sok– sok évvel ezelőtt – válaszolta Krieger. – Ám valaki vért hozott nekem, és ezzel megmentett. A vér elég erőt adott, hogy vadásszak magamnak, és ismét erőre kapjak. De most hagyjuk ezeket a régi emlékeket, elmondom azt, amit tudnod kell.

– Hát akkor rajta, vágj bele! – mondta mogorván Ulrika.

Krieger ekkor felé nyújtotta a jobbját, és szelíden megsimogatta az arcát. Ulrika testén különös izgalom szaladt végig. A jéghideg ujjak érintése különös érzést ébresztett fel benne. A szörnyeteg elmosolyodott, mintha pontosan tudta volna, hogy mi játszódik le a fejében és a lelkében.

– Megmondtam, hogy egy különösen erős kapocs köt össze minket – magyarázta Krieger. – Néhány csepp vérem ott kering, a testedben, ahogyan egy napon a te véred is összevegyül majd az ivadékodéval. Kettőnket immár mindörökre összeköt a vér és a sötétség.

Ulrika dermedten bámult maga elé, és próbálta feldolgozni az elhangzottakat.

Valahol mélyen, az ösztöneinek szintjén tudta, hogy Krieger igazat mond. Erezte, hogy olyan kötelék fűzi a szörnyeteghez, amely sosem létezett közte és egy másik emberi lény között. Pontosabban köztem és egy emberi lény között, javította ki magát Ulrika, mert belátta, hogy ő már nem tartozik a földi halandók közé.

– Ma este elmondom neked a lényegét mindannak, amit tudnod kell – folytatta Krieger. – A szabályok egyszerűek. Először is, nappal csak akkor mozogj, ha muszáj.

Keress magadnak biztonságos rejtekhelyet, és tartsd távol magad a napfénytől.

– De miért? – kérdezte értetlenül Ulrika. – Hiszen alkalomadtán te magad is járkáltál odakint nappal.

– Én bizonyos mértékig elviselem a fényt – magyarázta Adolphus. – Sokan elviseljük, sokan nem. Egyes társainkat szabályosan elégeti a napfény, mintha lángoló olajba zuhannának. Mások csak eltompulnak és lelassulnak tőle, hacsak nem vesznek magukhoz hatalmas mennyiségű vért, bár az eszük még akkor sem különösebben éles.

Hogy te magad melyik csoporthoz tartozol, azt csakis úgy derítheted ki, ha veszed a bátorságot, és kimész a napra. Ám csakis akkor tedd meg, ha végképp elkerülhetetlen, ha veszélyben a létezésed. És vegyél magadra annyi ruhát, ameny– nyit csak lehet, hogy minél kevesebb bőrfelületedet érje közvetlenül napfény.

– És mi lenne, ha csak néhány pillanatra kidugnám a kezemet a fényre?

– Megteheted, amennyiben nem bánod, hogy a fél karod üszkös csonkká ég, ha netán a fényre érzékenyek közé tartozol – válaszolta gunyoros hanghordozással Krieger. – Még az is előfordul, hogy egyes Beavatottakra fokozott veszélyt jelent a fény, mert nem azonnal perzseli meg őket, hanem csak bizonyos idő elteltével. Akkor viszont a bőrük felhólyagosodik, berepedezik és elszenesedik, mialatt iszonyatos fájdalmakat kénytelenek átélni. Nagyjából olyan ez az egész, mint amikor egy halandó leég a napon, csak ezerszer rosszabb.

– És miért történik mindez?

– Nem vagyok természettudós, úgyhogy fogalmam sincs – válaszolta a fejét ingatva Krieger. – Csak azt tudom mondani, amit másoktól hallottam. Egyesek szerint azért hat ránk így a természetes fény, mert az ősi Nehekhara napistene megátkozta a fajtánkat. Mások szerint azért, mert a testünket teljesen áthatják a sötét mágikus energiák, és ezek bomlanak szét a napfény hatására. Csak azt tudom bizonyosan, hogy nappal szinte vakok vagyunk ahhoz képest, amilyen jól látunk a sötétben. A szemünk másképp működik, mint a halandóké. Alkalmazkodik a sötétséghez, és túlontúl érzékeny a napfényre. Rövidre fogva, az lesz a legjobb, ha egyszerűen átalszod a nappalokat. Nappal amúgy is csak árnyékai vagyunk éjszakai önmagunknak.

– És tudok majd repülni? Képes leszek denevérré változni? – kíváncsiskodott Ulrika. A következő pillanatban rádöbbent, hogy gyerekes kérdéssel hozakodott elő.

Ám egészen kicsi kora óta szeretett volna a madarak módján repülni, és azt remélte, hogy esetleg talál végre valami jót is abban, ami történt vele.

– Az alakváltás tudományát meg lehet tanulni, ám az elsajátítása hosszú és bonyolult folyamat – válaszolta Krieger. – Ha majd lesz időm, megtanítlak arra, amit én tudok. Jelenleg azzal kell beérned, amit most vagy. De térjünk vissza az elejére.

Tehát a halandók betegségei nem hatnak rád. Sokkal erősebb, szívósabb és gyorsabb vagy, mint akármelyik halandó. A közönséges fegyverek nem árthatnak neked.

– Miért?

– A szerveid többségére immáron nincs szükséged – magyarázta Adolphus. – Ezek idővel elsorvadnak, és el is tűnnek. Hiába szúrnak hasba egy egyszerű karddal, nem okoz komolyabb sérülést. A legtöbb sebed hamar begyógyul, amennyiben kellő mennyiségű vért veszel magadhoz.

– És mi történik, ha karót döfnek a szívembe?