WILLIAM KING

SZUKITS KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

Felix és Gotrek regények

VI. kötet

Tartalom

Térképek

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

William King: Vampireslayer

A Black Library Publication, 2001

Copyright © Games Workshop Ltd, 2001 All Rights Reserved.

„This translation copyright © Games Workshop Ltd 2008 Ali Rights Reserved.

Games Workshop, the Games Workshop Iogo, Warhammer and the Warhammer logo, Black Library, the Black Library logo, BL Publishing and the BL Publishing logo, Warhammer 40.000 and the Warhammer 40.000 Device, 40K and all associated marks, names, place names, creatures, locations, weapons, units, characters, illustrations, vehicles, unit insignia, devices, logos and images from the Warhammer world and the Warhammer 40,000 universe are either ®, TM and/or © Games Workshop Ltd 2000– 2008, variably registered in the UK and other countries around the world.

Used under license to Polaris.

All rights reserved.

http://www.blacklibrary.com/

Szente Mihály

ISBN: 978– 963– 497– 177– 1

Lektor: Juhász Ferenc

Tördelőszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella

Színre bontás: A– SzínVonal 2000 Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

PRC

Tördelés, korrektúra, konvertálás:

Ms. Bambi

V.L.

Akkoriban, annak a gyilkos télnek a szorításában azt képzeltem magamról, hogy már teljesen hozzászoktam a szörnyűségekhez és a testi– lelki gyötrelmekhez. Praag ostroma alatt elviseltem, hogy a Káosz ördögi teremtményei elpusztították megannyi derék szövetségesemet. Am az addig kiállt megpróbáltatások eltörpültek azokhoz képest, amelyek ekkor következtek. Mert – talán a kiszámíthatatlan Sors vagy a Sötét Istenek különös és kegyetlen tréfájának jóvoltából – a trollvadász és jómagam arra ítéltettünk, hogy szembekerüljünk egy ősi, iszonyatos gonosszal, és elveszítsünk még néhányat a hozzánk legközelebb állók közül, méghozzá a lehető legfélelmetesebb és legkülönösebb módon. Életünk legsötétebb napjai köszöntöttek ránk.

Az Utazásaim Gotrekkel című könyv IV. kötetéből. (Felix Jaeger, Altdorf Nyomda, 2505)

Első fejezet

Felix Jaeger a lerombolt Praag utcáin bolyongott. Részben vagy teljesen kiégett épületek és törmelékhalmok vették körül, ameddig csak ellátott. Helyenként összeomlott házak kormos maradványai feketéllettek a sok helyütt derékig érő hórétegek fölött. A sarkokon és a düledező kapualjakban kétkerekű taligákra halmozott tetemek várták, hogy elszállítsák és elégessék őket. A halottszállítók nem győzték ezt a gyomorforgató, hálátlan munkát, amely ráadásul nem sok sikerrel kecsegtetett. Az áldozatok java része még a fagyos, fehér takaró alatt hevert, és sejteni lehetett, hogy ezek csak tavasszal, olvadáskor fognak előkerülni. Hacsak a túlélők addig nem kaparják elő, és nem eszik meg őket, gondolta borzongva Felix, mert a körülötte lévő emberek beesett és elgyötört arcán tisztán látta a városban dúló éhínség jeleit.

Szorosan összehúzta magát színét vesztett sudenlandi gyapjúköpenyét, és a Fehér Vadkan felé irányította a lépteit – vagy legalábbis abba az irányba, ahol a fogadó állt az ostrom előtt. Halálosan unta a Fellegvárban folyó győzelmi lakomákat és a kislevita nemesek társaságát. Már annyit hallgatta a város védőinek hősiességét és a felmentő sereg tagjainak bátorságát magasztaló beszédeket, hogy úgy érezte, még egy dicshimnusz, és karddal esik neki a szónoknak. Nem bírta tovább elviselni az önmagukat ünneplő nemeseket, ezért úgy döntött, hogy megkeresi a trollvadászokat, akik már az előző este folyamán eltűntek a reggelig tartó mulatságról. Azóta sem látta senki a társait, de Felix gyanította, hogy hol kell keresni őket.

Hosszú, elnyújtott léptekkel végigsietett a törmelékhalmokkal teli Selyemkereskedők utcáján, közben alaposan megszemlélte a hatalmas raktárak maradványait. A testükön rongyos felöltőket, a fejükön foszladozó sapkákat és kendőket viselő, sápadt és lesoványodott emberek vették körül. Több tucatnyi nyomorult a régi tárházak romjai között keresett menedéket. Néhányan fürkész pillantásokkal méregették Felixet, mintha azt latolgatták volna, hogy tart– e magánál annyi pénzt, amennyiért már érdemes kirabolni. Egyesek pedig úgy néztek rá, mintha a következő ebédjük nyersanyagát látták volna benne. Így aztán Felix a kardjának markolatára tette a kezét, míg az arcára különösen elszánt és ádáz kifejezést erőltetett.

Valahol a távolban ünneplésre hívó harangok szólaltak meg. Felix az adott helyzetben ironikusnak tartotta a csengő– bongó futamokban rejlő vidámságot, és kíváncsi lett volna, hogy rajta kívül vajon hányan éreznek még így. Ugyanakkor, a városban uralkodó pokoli állapotok ellenére meglepően sok derűs arcot látott maga körül. A legtöbben talán nem is számítottak arra, hogy megérik ezt a napot. Néhány héttel ezelőtt talán senki sem hitt abban, hogy a város ellen tud állni Démonszívű Arek káoszhordájának. Ám a Grungni Szellemének gyilkos bombázásai, és a Gospodarsereg hős harcosai megtörték az ostromgyűrűt, és elűzték a hatalmas hadúr szörnyű csapatait. Noha az esélyek ellene szóltak, Praag hős városa átvészelte az elmúlt kétszáz esztendő leghatalmasabb hadseregének támadását.

Ám az istenek nem adták olcsón a győzelmet. Az Újvárost, ezt a Fellegvár és a külső védőöv között elterülő, szűk utcákkal szabdalt hatalmas lakógyűrűt földig rombolták és porig égették, amikor az őrjöngő káoszharcosok betörtek a városba. A herceg által frissiben kinevezett népszámlálók gyors és nem hivatalos vizsgálata azt mutatta, hogy Praag lakóinak egynegyede odaveszett. Ráadásul számítani lehetett rá, hogy az éhínség, a járványok, és az északi tél megpróbáltatásai legalább ugyanennyi áldozatot fognak követelni. Arra pedig jószerével senki sem mert gondolni, hogy mi lesz, ha újabb hódító hadsereg masírozik elő a Káoszpusztákról. A külső falon három helyen is hatalmas törések tátongtak, így ez a védőgyűrű jelenleg még egy közepes támadásnak sem állhatott ellen.

Felix már az utca vége felé járt, amikor égő emberhús édeskés bűze csapott az orrába. Jól tudta, hogy valahol a közelben túlélők melengetik a kezüket a lemészároltak halotti máglyáinak tüzénél. A vallási előírásoknak és a szokásoknak megfelelő temetések szóba se jöhettek, csakis úgy szabadulhattak meg kellő gyorsasággal a tetemektől, ha elégetik őket. Temérdek hulla hevert szerteszét, és a talaj olyan keményre fagyott, hogy a rá lesújtó csákány valósággal szikrát hányt.

Továbbra is fennállt a járványveszély. A Kórságisten, Nurgle ocsmány imádói rettegett betegségeket szabadítottak a szerencsétlen védőkre, és ezek azóta is újra meg újra felbukkannak. Néhányan azt állították, hogy a Pestis Démona így áll bosszút a híveinek meggyilkolásáért. Max Schreiber, a tudós varázsló viszont úgy tartotta, hogy a hideg, az éhezés és a kislevita tél pusztító hatásai szolgáltatták ki a lakosságot a betegségeket hordozó spóradémonoknak. Felix kesernyésen elmosolyodott. Max Schreibernek az égvilágon mindenre volt egy jó elmélete, és ezek túlnyomó többsége – idegborzoló módon – általában helytállónak bizonyult.

Felix idáig jutott a töprengésben, amikor hangos kiáltozás ütötte meg a fülét.

Oldalra kapta a fejét, és meglátta, hogy a keresztutcában egy zokogó– jajongó asszony kétségbeesetten próbál megállítani két hullaszállítót. A zordon alakok egy férfi tetemét cipelték, aki lehetett az asszony szerelme, a férje vagy a fivére. A szívszaggató jelenet láttán Felix összeszorította a fogát, és elfordította a tekintetét. Az ostrom alatt a város lakóinak java része elvesztette legalább egy rokonát. Egész családok tűntek el nyomtalanul és mindörökre a föld színéről. Felix lelki szemei előtt megjelent a csatákban elesett ismerőseinek képe. A két törpe trollvadász, az ifjú Ulli, és a förtelmesen csúf Bjorni is a hatalmas halotti máglyákon hamvadtak el.

Miért történt mindez? – kérdezte magától Felix. Mi késztette arra a káoszimádókat, hogy elhagyják a messzi északon elterülő birodalmukat? Miért rohanták le a tőlük délre eső földeket éppen most? Miért határoztak úgy, hogy hetekkel a tél beállta előtt kezdik meg a hadjáratot? Kinek a fejében fogant meg ez az ostoba és felelőtlen döntés? Hiszen még ha be is vették volna Praagot, most ugyanúgy szenvednének a tél viszontagságaitól, mint a város múltbéli és jelenlegi lakói! Sőt az elképesztően elszánt és konok kisleviták valószínűleg képesek lettek volna porig égetni a saját városukat, semmint hagyják, hogy a legádázabb ellenségeik kezére kerüljön. Felix élt a gyanúperrel, hogy ennivaló híján a káoszhívek lelkifurdalás nélkül felfalnák a tetemeket, vagy akár egymást, de az időzítés akkor is őrültségnek tűnt a szemében.

Elkeseredetten csóválgatta a fejét. Amúgy meg miért is próbálja megérteni őket?

Hiszen eleve eszelősnek kell lenni ahhoz, hogy valaki a Káosz isteneinek szolgálatába szegődjön… Úgy érezte, neki éppen elég, ha ennyit tud róluk. Egy épeszű, logikusan gondolkodó teremtmény hiába is akarná megérteni, hogy mi mozgatja azokat az elveszett lelkeket. Felix természetesen hallott néhány elméletet. Például a minden elméletek ősforrása, Max Schreiber határozottan állította, hogy az utóbbi időben sötét, mágikus energiák hatalmas áradata zúdult dél felé a Káoszpusztákról, és ez lobbantotta éktelen haragra a démonhívek sötét lelkét, ez volt az, ami arra késztette őket, hogy fegyvert ragadjanak, és útnak induljanak.

– Bánjátok meg bűneiteket! Bánjátok meg vétkeiteket! – ordítozott egy ösztövér férfi, akinek a szemében az őrület tüze izzott. Az illető embermagas talapzatra kapott fel, amelyen egykoron Sándor cár szobra állt, onnan szidta az utca sarkától nyíló téren tolongó tömeget. A szája sarkában zöldes tajték gyülekezett, hosszú haja mocskos csomókba tapadva verdeste a hátát. Első pillantásra látszott rajta, hogy rég elvesztette a józan eszét. A felindultságtól hörögve vette a levegőt, mialatt tovább ágált és tovább kiabált: – Bánjátok meg bűneiteket! Az istenek kórsággal és éhínséggel büntetik a vétkeiteket!

Úgy tűnt, hogy minden egyes, a város romba dőlt terein prédikáló elmeháborodottnak megvolt a maga elmélete. Szinte kivétel nélkül azt jósolták, hogy hamarosan bekövetkezik a világvége, és hogy a káoszhordák csupán előhírnökei a még pokolibb csapásoknak. Azért a zavaros szónoklatok éle némileg csorbult, mert ugyanezek az alakok nemrégiben még határozottan állították, hogy a káoszhordák hozták el magukkal a világvégét. Aztán, amikor az ostromló sereg elvonult a város falai alól, a szerencsétlenek arra kényszerültek, hogy tovább csűrjék– csavarják zavaros elgondolásaikat.

Felix fontolóra vette, hogy ráordít az önjelölt világmegváltóra. Úgy gondolta, hogy már így is éppen elég baj szakadt az emberek nyakába, semmi szükség arra, hogy az eszementek még jobban felzaklassák őket. Aztán mégis türtőztette magát, mert egyetlen gyors pillantással felmérte, hogy hiábavalóan vitatkozna. Gyakorlatilag senki sem szentelt figyelmet a szónoknak, pedig a nyomorult már ott tartott, hogy egyetlen rántással kettétépte a ruháit, és a két öklével püfölte a saját, lecsupaszított mellkasát. A járókelők tudatosan elfordították az arcukat, vagy éppen leszegték állukat, és megszaporázták lépteiket, hogy mielőbb elintézzék a dolgukat, és visszatérjenek a menedékeikbe. A szobortalapzaton ágáló bolond feleslegesen ordibált, a szavai süket fülekre találtak.

Felix hamarosan elért az Igazak terére, amelynek sarkán hevenyészve összetákolt, rozoga bódék álltak. Az egyszerű deszkapultok mögött fél tucatnyi férfi serénykedett, akiknek vastag bőrzekéjét szárnyas oroszlánt ábrázoló címer díszítette. A herceg háznépéhez tartozó illetők gabonát osztottak az előttük sorakozó éhezőknek. A fejadag mostanra már fél csészére zsugorodott, mert Enriknek nem csupán a városát, de a közel ötezer főt számláló Gospodar– sereget és annak lovait is táplálnia kellett. Ez a had jelenleg a város maradványai között, illetve a környező falvakban és tanyákon táborozott. Felix sietős léptekkel átvágott a tömegen, közben igyekezett elkerülni, hogy testi érintkezésbe kerüljön az örvénylő, köhécselő, vakarózó sokaság valamelyik tagjával. A jobbját folyton a kardja markolatán tartotta, míg a balját a derékszíjába dugott erszényén, mert nem csupán a testi épségét féltette, hanem kínkeservesen megőrzött pénzét is.

Az elmúlt időszakban többször is hallotta, hogy az itteni népek hite szerint a Jégkirálynő, Kislev cárinája hatalommal bír a téli időjárás felett. Ennek nyomán óhatatlanul felmerült benne a kérdés, hogy ha valóban így áll a helyzet, akkor a gyönyörű hölgy vajon miért nem tépi le a tél fagyos ujjait népének torkáról? Akárhogy forgatta magában a dolgot, csupán arra tudott következtetni, hogy az ehhez kellő varázslatok meghaladják a cárina képességeit. Sőt még a Káosz nagy hatalmú istenei sem űzték el a zord telet, pedig nekik aztán bőven lett volna rá okuk! Vagy talán az egész hadjárat gonosz tréfa volt csupán, amelyet a Pusztítás istenei a saját szórakoztatásukra rendeztek… Azok alapján, amiket a Káoszpuszták felett repülve látott, Felix még ezt az utóbbi magyarázatot is elképzelhetőnek tartotta.

Miután maga mögött hagyta a teret, hatalmas hópelyhek kezdtek szállingózni körülötte, amelyek jeges érintésükkel megdermesztették az arcbőrét, és amelyek hamarosan vékony, hófehér réteggel vonták be a körülötte nyüzsgő emberek haját vagy fejfedőjét. Felix már a puszta látványtól is émelyegni kezdett. Korábban azt képzelte, hogy éppen eléggé hozzászokott már a hóhoz. A Birodalomban hosszan elnyúló, kemény telek járták, de azok könnyed nyári lehűlésnek tűntek az itteni télhez képest. Kislevben rövid idő, akár néhány óra leforgása alatt is elképesztő mennyiségű hó esett, és sosem hitte volna, hogy létezik olyan fagy, mint a világnak ezen a fertályán. Eljutott a füléhez néhány kósza hír arról, hogy óriási, fehér farkasok ólálkodnak a város körül, amelyek elragadják a gyerekeket, a gyengéket, de akár még az erejük teljében lévő óvatlanokat is. De olyan pletykákat is hallott, amelyek ezeknél sokkal nagyobb szörnyűségekről szóltak. A kisleviták rémmeséi valahogy mindig a télhez kapcsolódtak, amit ő fikarcnyit sem talált meglepőnek, mert a saját tapasztalatainak jóvoltából tudta, hogy a közszájon forgó, mégoly hihetetlennek tűnő történetek mélyén is általában ott lapul az igazság csírája.

Felix elszánt léptekkel rótta tovább Praag utcáit, közben azt mondogatta magának, hogy talán mégse kéne ennyire lógatnia az orrát. Ha más öröme nem is nagyon akadt, legalább életben maradt, holott arra számított, hogy nem éli túl a Káosz seregeinek támadását. Felmerült benne, hogy ha akarná, elhagyhatná Praagot a Grungni Szellemén, a felséges léghajón, amikor majd Ma– lakai Makaisson útnak indul. Noha nem rajongott a gondolatért, hogy visszatérjen Karak Kadrinba, a trollvadászok komor gyülekezőhelyére, arra sem vágyott, hogy itt maradjon, ebben a fagy gyilkos leheletétől meggyötört, elpusztított városban.

Aztán csak nagyot sóhajtott, mert jól tudta, hogy hiába minden ábrándozás és tervezgetés, valójában nincs választási lehetősége. Annak idején esküt tett, hogy mindenhová követi Gotrek Gurnissont, és megörökíti a végzetét, így aztán az ő útja is oda vezetett, ahová a trollvadászé. És ahogy Gotreket ismerte, nála aztán szóba se jöhetett, hogy elmenjen a városból. A hősi halál lehetőségét kereső törpe akkor tűnt a legboldogabbnak, amikor a helyzet a legrosszabbra fordult, és Felix pillanatnyilag kevés olyan helyet tudott elképzelni, ahol zordabb körülmények várták volna őket, mint a Praag nevezetű, hó borította, kiégett romhalmazban.

Pedig most, miután egyszer s mindenkorra szakított Ulrika Magdovával, már nem marasztalta semmiféle ok. A gondolat nyomán eltűnődött azon, hogy vajon merre járhat a nemes hölgy. Úgy sejtette, hogy Max Schreiber társaságában múlatja az időt a soros győzelmi lakomán, mivel ők ketten az utóbbi időben úgy összetapadtak, mintha egymáshoz nőttek volna.

Ulrika azt állította, hogy ez nála becsületbeli ügy, mert a varázsló megmentette az életét a nagy járvány idején, de Felix nem nagyon hitt neki. Nehezére esett, hogy ne legyen féltékeny Maxra, holott ő és Ulrika már nem tekintették magukat egy párnak.

– Igen – dünnyögte Felix, csak úgy magának –, az lenne a legjobb, ha továbbállnék.

A keményre fagyott hó hangosan ropogott a csizmája talpa alatt. Egy kovácsoltvas állványon izzó faszenes serpenyő felé vette az irányt, ahol egy kereskedő nyárson sült patkányt árult. A meleg miatt akart közelebb menni, és nem azért, hogy vásároljon a városszerte négylábú csirkének nevezett portékából.

Am az árus valószínűleg kitalálta a gondolatait, mert fenyegetően meredt rá. Felix nyugodtan, eltökélten állta a szúrós pillantásokat, aztán a férfi lesütötte a szemét, és morgott valamit, amit csak ő hallhatott. Felix kihúzta magát, és folytatta útját. Úgy számította, hogy fiatalos, diákos megjelenése ellenére nem sokan akadnak a városban, akik komoly fejfájást okozhatnának neki. A trollvadásszal való szövetségben eltöltött idő alatt megtanulta, hogy a legnagyobb önbizalommal megáldott teremtményéket leszámítva hogyan félemlítsen meg jószerével mindenkit a puszta tekintetével vagy a viselkedésével.

Az Elveszett Nők sikátorának bejáratánál még ennél a borongós, félhomályos napvilágnál is vörös lámpa égett. Amikor Felix elhaladt a keskeny kapu előtt, hangos sírást hallott. Az óvatosabb énje azt tanácsolta, hogy haladjon csak szépen tovább, kerülje a bajt, amíg lehet. Ám az óvatlanabb, kíváncsi énje arra ösztökélte, hogy rajta, nézzen csak körül, és járjon utána, hogy mi történt. A csata néhány szívdobbanásnyi idő alatt eldőlt. Felix éles kanyart vett, és besietett a sikátorba. Azonnal meglátta az asszonyságot, aki egy, a jobb oldali fal tövében heverő sötét valamire borulva zokogott. Az idős nő hirtelen felegyenesedett, és szívszaggató kiáltást hallatott. A sikátorban és annak környékén bolyongó emberek nem törődtek vele, gyakorlatilag oda sem néztek. Az utóbbi időben a bánat és a gyász mindennapos vendégnek számított Praag városában. Mindenkinek megvolt a maga baja, így senki sem óhajtotta a nyakába venni mások gyötrelmeit.

– Mi a baj, anyám? – kérdezte halkan Felix.

– Kit nevezel anyámnak, te papnövendék? – hördült fel az asszonyság. A hangjából immár nem csupán fájdalom, hanem harag is érződött, ami így együtt arra utalt, hogy szeretné rázúdítani valakire a bánatát, mert szívesen elterelné valamivel a saját figyelmét.

Felix nyomban megsejtette, hogy éppen most csinált magából célpontot.

– Megsértettem valamivel? – kérdezte udvarias hanghordozással, és alaposan szemügyre vette az asszonyt. Most már látta, hogy valójában nem is olyan öreg, mint az imént gondolta róla, csupán annak néz ki. A nő vastag pirosítóval vonta be az ábrázatát, hogy elrejtse ragyaverte bőrének csúfságát, ám a könnyei elmosták a festéket, így undorító, torz maszkot varázsoltak az arcára. Felix azonnal tudta, hogy egy utcalány térdel előtte, az a fajta, aki néhány ezüstért árulja a testét. Aztán a tekintetét elfordítva végre meglátta, hogy miért sír a nő, és végigfutott a hátán a hideg.

Zavartan megköszörülte a torkát, és halkan hozzátette: – A barátnője volt?

Egy fiatal lány vézna holtteste hevert a sikátor kövezetén. Felix először azt hitte, hogy a fagy végzett vele, de rövidesen felfigyelt a tetem arcának természetellenes sápadtságára. Mélyen lehajolt, és meglátta, hogy a lány nyakán kisebbfajta folt vöröslik. Egy titokzatos ösztön parancsának engedelmeskedve odanyúlt, és óvatosan megtapogatta a sebet. Hamarosan megállapította, hogy a bőr több helyen felszakadt, pontosan úgy, mintha egy állat torkon harapta volna a szerencsétlen teremtést.

– Te is az őrök közé tartozol? – csattant fel mérgesen a nő. Kinyújtott a jobbját, megragadta és megrántotta Felix köpenyét, aztán a képét a férfi arcába dugta, és a hangját lefojtva megkérdezte: – Vagy talán titkosrendőr vagy?

Felix megcsóválta a fejét, és szelíden lefejtette a szajha ujjait a köpenyéről.

Tisztában volt azzal, hogy könnyen pórul járhat, ha ebben a rossz hírű negyedben rásütik, hogy egyike a herceg kémjeinek. Fennállt a veszély, hogy pillanatok alatt összeverődnek körülötte a sikátor lakói, akik hamar feldühödnek, és megtámadják őt.

Látott már hasonló jelenetet, így jól tudta, hogy hogyan zajlik az ilyesmi.

– Hát akkor csak egy nyomorult senki vagy, akinek én nem mondok semmit – folytatta a nő, aztán köhögött, ekkor hallani lehetett, hogy sűrű váladék csobog a tüdejében.

Felix csak remélni tudta, hogy nem egy fertőző nyavalyában szenvedő szerencsétlenbe botlott. Amúgy sem tetszett neki a rossz életű teremtés, így aztán fagyos pillantásokkal méregette őt. Ráadásul mostanra már csontig átfagyott. A hideg az erejét is kiszívta belőle, így nem volt abban a hangulatban, hogy egy beteg, félbolond utcalányra pazarolja az idejét. Hirtelen elhatározással felállt, és megszólalt:

– Tudod mit, igazad van! Intézd el te magad!

Megfordult, és már indult volna, hogy folytassa útját, ám ekkor észrevette az időközben összegyűlt, vagy tizenöt– húsz főt számláló tömeget. A következő pillanatban azt érezte, hogy megrángatják a köpenyét. Meglepetten visszafordult, és lenézett a szajhára, akinek ismét eleredtek a könnyei.

– Én megmondtam neki, hogy ne menjen el vele – hüppögte a nő, miután ismét köhögött egy sort. – Én megmondtam neki, hogy az egy rosszféle alak! Én szóltam, de Maria nem hallgatott rám. Mondtam, hogy voltak azok a gyilkosságok a minap, de ő nem hallgatott rám. Azt mondta, kell neki a pénz, hogy orvosságot vegyen a kicsinek.

Most az egész az én nyakamba szakadt, de mégis, hogyan gondoskodjak róla?

Felix eltöprengett a motyogva kiejtett szavakon. Határozott késztetést érzett, hogy eltűnjön a környékről, amilyen gyorsan csak lehetséges. Eddig élete során számtalan tetemet látott, de a fal tövében heverő holttest különösen émelyítette. Hogy miért érzett így, azt nem tudta volna megindokolni, viszont teljesen biztosra vette, hogy nem szabad belekeverednie ebbe a sötét és gyászos ügybe.

Mégsem tudott egyszerűen elsétálni onnan. Hirtelen tudatosult benne a szajha zavaros mondatainak jelentősége, ám mielőtt kitalálhatta volna, hogy mitévő legyen, felmorajlott a mögötte ácsorgó szájtátiak sokasága, majd meghallotta, hogy – szintén a háta mögött – súlyos léptek ropognak a hóban. Megfordult, és meglátta, hogy alabárdosok vágnak át a közeledtükre engedelmesen megnyíló tömegen. A köpenyükön szárnyas oroszlánnal ékesített címert viselő, zordon képű katonákat megtermett, ősz hajú őrmester vezette. Az idősödő férfi megállította a menetet, néhány gyors pillantással felmérte a helyzetet, majd foghegyről odavakkantott Felixnek:

– Maga találta meg a lányt?

– Én épp csak erre jártam – válaszolta a fejét rázva Felix.

– Hát akkor menjen szépen tovább – javasolta az őrmester.

Felixnek esze ágában sem volt tengelyt akasztani a herceg őrségének tagjaival, ezért engedelmesen félreállt, bár úgy döntött, hogy egyelőre nem indul el. Az őrmester a tetem fölé hajolt, elmorzsolt a foga közt néhány trágár szitokszót, majd félhangosan dünnyögte:

– Legyenek átkozottak… Már megint egy…

– Ez a Vörös Maria – jegyezte meg az egyik alabárdos –, a Kova utcában lakik.

– Máskor is láttak ehhez hasonlót? – érdeklődött halkan Felix. Az őrmester oldalra fordított fejjel felnézett rá. Az ábrázatáról valósággal ordított, hogy nem szívesen elegyedne szóba senkiházi járókelőkkel. Felix maga sem tudta, hogy miért hozakodott elő a kérdéssel, ha egyszer neki nincs az égvilágon semmi köze ehhez a szomorú históriához. Ám az őrmester hangszíne megmozdított valamit a lelkében, továbbá volt valami ebben a gyilkosságban, ami furcsa módon megbizsergette a tarkóját, és nem hagyta nyugodni. Csaknem biztosra vette, hogy az eset mindörökre megoldatlan marad. Annak idején, még Nuln városában felcsapott csatornaőrnek, így aztán jól tudta, hogy az őrök aligha törik majd kezüket– lábukat, hogy elkapják egy közönséges utcalány gyilkosát. Nyilván beérik annyival, hogy elviszik a legközelebbi halotti máglyáig, és ezzel a maguk részéről lezártnak tekintik az ügyet. Felix lenézett a tetemre, és ekkor első ízben úgy gondolt a szajhára, mint érző és gondolkodó, vagyis emberi lényre. Hümmögve bámulta a betegesen fehér arcot, és mélyen elgondolkodott.

Ki volt ez a lány? Miféle élet jutott neki? Miért élt, és miért halt meg? Ki végzett vele? A barátnője szerint van egy gyermeke. Vajon szerette őt? Nem kellett volna, nem lett volna szabad elmennie egy gyilkos hajlamú idegennel a téli éjszakába, hogy nyílegyesen belesétáljon a végzetébe.

Az eset puszta igazságtalansága nyomán megérezte, hogy a lelke mélyén izzani kezd a harag. Végtelenül dühítette, hogy egy szörnyeteg szabadon járkál valahol, továbbá egy gyermek valószínűleg éhen fog halni, és ő nem sokat tehet annak érdekében, hogy ez másképp legyen. Vagy mégis? Hirtelen elhatározással a derékszíjához nyúlt, és megtapogatta az erszényét. Eléggé lapos volt, de aranypénzek lapultak benne. Elfordult, hogy a teste eltakarja a mozdulatait a kíváncsi tekintetek elől, majd gyorsan előhúzta, és az utcalány markába nyomta az erszényét.

– Fogd ezt, keresd meg a gyermeket, és viseld gondját – suttogta alig mozgó szájjal.

– Ez a pénz kitart egy ideig. Vidd el Shallya templomának árvaházába. Némi adomány fejében ők majd felnevelik.

Mialatt beszélt, egyfolytában azt hajtogatta magában, hogy nála nagyobb ökröt még nem hordott a hátán a föld. Valószínűnek tűnt, hogy a szajha egész egyszerűen megtartja magának a pénzt, és fütyül a gyerekre. De az is könnyen megtörténhet, hogy elrabolják tőle az aranyakat, és ki tudhatja? Lehet, hogy a gyermek máris halott…

Felix letörten meredt maga elé, és töprengve csóválgatta a fejét. Sejtette, hogy ostobaságot művelt, de ezzel párhuzamosan úgy érezte, hogy legalább csinált valamit, tett egy apró gesztust, amellyel ellene szegült a világmindenség közönyének.

– Ugyanez történt tegnapelőtt éjszaka odalent, a Templom utcában – mormolta váratlanul az egyik katona.

Felix éppen idejében fordult oda, így még láthatta, hogy az alabárdos a gonosz elleni védelem érdekében a farkasfej jelét mutatta: kinyújtotta a mutató– és a kisujját, míg a középső és a gyűrűsujját mélyen a tenyerébe vájta, és mereven feltartotta a hüvelyujját. Az ösztönös mozdulattal elárulta, hogy ő is Ulric híve, mint a kisleviták túlnyomó többsége.

– Alighanem egy újabb eszelőssel van dolgunk – állapította meg félhangosan az őrmester.

– Vagy egy démonnal – vágta rá a katona, és jól láthatóan megborzongott. Szerte a városban erősen tartotta magát a vélekedés, mely szerint a káoszhorda támadása során valaki vagy valakik megidéztek néhány démont. Felix viszont úgy sejtette, hogy ennek csekély az esélye, és mert eleget hallgatta Max Schreiber előadásait, azt is tudta, hogy miért. A világnak ezen a részén kevés sötét mágikus energia keringett ahhoz, hogy életben tartson akárcsak egyet is a pokoli szörnyetegek közül.

– Nem lehetett démon – dünnyögte Felix.

– Nézd már, csak nem egy démonszakértővel van dolgunk? – kérdezte gúnyos hangsúllyal az őrmester.

Felix visszagondolt a trollvadász kísérőjeként eltöltött évekre. Emlékezetébe idézte az összes szörnyeteget, amelyek ellen harcolt, főleg a Karag Dum mélyén elpusztított hatalmas és irtózatos Vérivót, aztán lassan bólintott, és halkan megjegyezte:

– Jobban értek hozzá, mint gondolná…

– Ezt meg mire véljem? – csattant fel az őrmester.

Felix észbe kapott, és gyorsan elharapta a szót. Fia ebben a városban valaki azt állította, hogy jártas a démonok dolgában, akkor a botor és meggondolatlan lélek hamar a boszorkányvadászok vallatócellájában találhatta magát. Felix nem vágyott közelebbi ismeretségbe kerülni sem a nyújtopáddal, sem pedig a vascsizmával, ezért sietve kijelentette:

– Semmi, nem mondtam semmit!

Az őrmester úgy meredt rá, mintha azt latolgatta volna, hogy ráuszítsa– e a katonáit, és Felix azt is megértette, hogy miért. A holttest látványa mindenkit felkavart; egyszerre ébresztett félelmet és haragot, és az ősz hajú férfinak szüksége volt valakire, akin levezetheti a bensőjét marcangoló erős érzéseket. Felix kétségbeesetten törte a fejét, hogy előálljon egy jó kifogással, amellyel kihúzhatja a fejét a hurokból, amikor az utcalány váratlanul a segítségére sietett.

– Igaza van ennek az embernek! – mondta sírós hangon a nő.

– Ezt nem démon csinálta, hanem az a férfi. Láttam őt!

– A démonok akkor öltenek emberi alakot, amikor csak akarnak – mutatott rá az imént megszólaló alabárdos, aki a jelekből ítélve nem akart harc és vita nélkül elszakadni az elméletétől.

– Egy férfi tette – szólalt meg ismét a szajha. – Egy gazdag ember. Nemesember.

És olyan furán ejti a szót, mint ez az idegen.

Az őrmester ismét Felixre pillantott, majd alaposan, tetőtől talpig végigmérte őt.

Felix azonnal tudta, hogy mi jár a férfi fejében, és az utcalány is megsejthette, mert gyorsan hozzátette:

– Nem, nem ő volt!

– Biztos vagy benne, Nella? – kérdezte kihívó hangon az őrmester. – Az elébb láttam, hogy pénzt csúsztatott neked. Elég gyanús, ha engem kérdezel!

– Nem ő tette – válaszolta a szajha, erősen megnyomva a „nem” szócskát, mert hirtelen érzékelte, hogy vékony jégen jár.

– Az az alak jóval magasabb meg vékonyabb volt ennél, és valahogy olyan komor volt, vagy hogyan mondjam. Nem tudom, hogy miért, de elég volt ránéznem, és egészen lúdbőrös lett a hátam.

– Nekem ettől a fickótól is a hideg futkos a hátamon – jegyezte meg az őrmester.

A szellemessége harsány röhögésre késztette a katonáit, leszámítva az előzőek folyamán többször megszólaló alabárdost, aki ezúttal sem állta meg szó nélkül:

– A démonoktól is lúdbőrös lesz az ember. Démon volt az, én mondom!

– Nem úgy fest ez, mintha emberkéz műve volna – tiltakozott Felix. – Nézzék a lány torkát! Sokkal inkább olyan, mintha kutya harapta volna meg. Még sosem láttam, hogy egy ember így gyilkolt volna.

– Én viszont igen – jelentette ki komoran az őrmester, és a katonáira pillantva folytatta: – Emlékeztek az Őrült Olafra? Annak idején szétrágta néhány fogadói lotyó torkát.

– Olaf most a bolondokházában van – vitatkozott vele az alabárdos.

– Ezt meg honnan veszed? – vágott vissza az őrmester. – A bolondokháza porig égett az ostrom alatt. Mi van, ha egy– két háborodott túlélte azt a tüzet?

– A lány személyleírása ráillik arra az Olafra? – szólt közbe Felix, aki már nagyon szerette volna elterelni magáról a gyanút.

– Kicsit sem – válaszolta a fejét csóválva az őrmester. – Az Őrült Olaf alacsony, tömzsi, kopasz, és a Cserzővargák utcájában dolgozott. Olyan büdös volt, hogy tíz lépésről könnyet fakasztott az ember szeméből. Nella biztos észrevette volna a szagot, igaz, Nella? Hacsak nem azért csinálod ezt az egészet, hogy fedezd ezt a szépfiút.

– Az a férfi még csak nem is hasonlított Olafra – vágta rá hevesen az utcalány. – És nem is volt büdös, hanem éppen ellenkezőleg, különös illat terjengett körülötte, egész kellemes…

– Különös? – kérdezte tökéletesen egyszerre az őrmester és Felix.

– Az hát, parfümillata volt. Olyan, mint a nemeseknek szokott lenni, csak valamivel erősebb – felelte Nella. – Olyasmi, mint azoknak a fűszereknek, amelyet odaát lehet kapni a Borspiacon. Hogy is hívják, héj, fa… héjfa…

– Fahéj? – kérdezett rá Felix.

– Igen, ez az! – erősítette meg a szajha.

– Szóval egy magas, komor férfit keresünk, aki úgy öltözik, mint egy nemes, és fahéjillata van – összegezte gúnyos hanghordozással az őrmester. Néhány pillanatig úgy meredt Felixre, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy letartóztassa– e őt, vagy sem, majd mogorván odaszólt neki: – Na halljuk, idegen, merre járt az este folyamán?

Felix megörült, mert erre a kérdésre akadt egy jó válasza.

– A palotában – felelte megkönnyebbülten –, alkalomadtán érdeklődhet felőlem a hercegnél.

Az őrmester először nagyot nézett, aztán gyanakodva és kétkedve fürkészte őt, amin Felix nem is csodálkozott. O maga is nehezen hitte volna el, hogy egy hozzá hasonló, egyszerű ruházatot viselő, szinte ágrólszakadt alak együtt vacsorázott Kislev második legnagyobb városállamának teljhatalmú urával. Ezzel együtt érezte, hogy most meleg a vas, most kell ütni, ezért gyorsan hozzátette:

– Mi lenne, ha szépen felballagnánk a palotába, odaállnánk együtt a herceg elé, és maga megkérdezné tőle, hogy igaz– e az, amit mondtam?

Egy csapásra visszanyerte az önbizalmát, mert biztosra vette, hogy ezzel kivágta magát a szorult helyzetből. Gotreket, illetve őt – és persze Orrharapó Snorrit – hősnek kijáró fogadtatásban részesítették, amiért oly derekasan helytálltak a külső védőfalon, és amiért végeztek Démonszívű Arekkel. Felix ugyanakkor egyetlen pillanatra sem áltatta magát. Jól tudta, hogy az itteniek nem annyira a tetteiért rajongták körbe, inkább csak a törpék hű fegyvertársát tisztelték benne. Hiszen ők voltak a kisle– viták egyetlen szövetségesei ebben a hosszúnak ígérkező háborúban. A város legalább annyit köszönhetett a törpék pompás léghajójának, mint az egész Gospodar– seregnek együttvéve.

– Arra nem lesz semmi szükség – mondta végül az őrmester, miután néhány végtelenül hosszúnak tetsző másodperc alatt meghányta– vetette magában a kérdést. A katonáira pillantott, és mogorván odaszólt nekik: – Gyerünk fiúk, vigyük el ezt a nyomorultat a máglyákhoz!

Felix jelentőségteljes pillantást váltott Nellával, aztán köszönés nélkül sarkon fordult, és sietős léptekkel a sikátor kijárata felé vette az irányt.

*

Max Schreiber körülhordozta tekintetét a hatalmas díszcsarnokon, és azon törte a fejét, hogy véget ér– e valaha a nagy mulatozás. Minden jel arra vallott, hogy a kisleviták hatalmas lakomákkal, de főleg végeérhetetlen pohárköszöntőkkel szokták megünnepelni a győzelmeiket. Max úgy érezte, hogy jószerével le sem hunyta a szemét, amikor már ismét felrázta egy inas, aki egy újabb díszvacsorára szólító meghívót tartott a kezében. A gyomra már olyannyira telítődött, hogy attól tartott, valamelyik falatnál nem bírja tovább a terhelést, és egyszerűen szétreped. Szerencsére az Ulrika társaságában Karag Kadrinban átélt kínos jelenet után szentül elhatározta, hogy a jövőben csakis vizet iszik, és tartotta magát a fogadalmához. És mert a szeszes italok nem tompították el a gondolatait, lehetősége nyílt, hogy alaposan megfigyelje a környezetében lévő kislevitákat. Régen esett meg vele, hogy ilyen előkelő, díszes társasága csöppent.

Az asztalfőn, a legjobban tisztelt személynek kijáró helyen, amelyet más alkalmakkor Praag hercege szokott elfoglalni, ezúttal Katarina cárnő ült, a tökéletes szépség, akinek gyönyörű szeme fagyosan szikrázó, kéklő jéggömbre emlékeztetett. A Jégkirálynő haja ezen az estén kékesfehér, fagyosnak ható árnyalataiban játszott. Max tudott arról, hogy a pompás hajkorona a hölgy pillanatnyi hangulatának megfelelően váltogatja a színét. Kislev úrnője egy szobor kortalan és hibátlan szépségéve) bírt. Az arcának és alakjának tökéletességében volt valami emberfeletti, és még a két álló napja zajló, szakadatlan dőzsölés nyomai sem látszottak meg rajta. Amikor Max szemügyre vette őt, tudott hinni azokban a közszájon forgó történetekben, amelyek arról szóltak, hogy a kislevita uralkodócsalád tagjainak ereiben nem csupán emberi, hanem természetfeletti lények vére is csörgedezik.

Akárhonnan kapta is a Jégkirálynő a szépségét, vele együtt mágikus erőket is kapott, amelyek jóvoltából félelmet ébresztő aura lengte körül. Max, aki maga is hátborzongató és titokzatos erőknek parancsolt, természetesen felismerte a cárinában a nagy hatalmú varázslót, bár ezzel együtt furcsának, valahogy idegennek érezte őt.

Vagy a megjelenésében, vagy a viselkedésében volt valami, aminek révén jelentősen elütött az emberi fajhoz tartozó mágusoktól. Amikor a belső látásával is megvizsgálta őt, úgy tapasztalta, hogy a Katarina teste körül keringő mágikus energiák is mások mint azok, amelyek az embereket szokták körüllengeni. A hölgyből sugárzó fagyos és kéklő aura hatalmasra terjedt, továbbá a mágikus energiaszövetből álló, bonyolult mintázatok úgy táncoltak és keringtek körülötte, ahogyan a hópelyhek szoktak hóviharok idején. Max valamiért úgy sejtette, hogy Katarina közvetlen és állandó összeköttetésben áll a földjének mágikus erőivel. Azt ugyan határozottan érezte, hogy a hölgy nem ért a mágia kifinomultabb részeihez, de ettől még valószínűnek vélte, hogy Katarina hatékony és elsöprő erejű varázslatokat ismer.

A Jégkirálynő természetesen érzékelte Schreiber fürkész nézését, és a férfira fordította jeges, töprengő tekintetét. Max az elmúlt hetek során számtalan pletykát hallott a hölgyről, no és persze állítólag seregnyi szeretőjéről, és mivel nem óhajtott személyesen meggyőződni a híresztelések valóságtartalmáról, sietve lesütötte a szemét. Néhány pillanattal később felnézett, ekkor meglátta, hogy a cárina haloványan, gúnyosan mosolyog, mintha az imént kitalálta volna az ő gondolatait.

Max szempillantás alatt nyakig vörösödött, és gyorsan elkezdte simogatni a szakállát, mert nem akarta, hogy mások is észrevegyék rajta a szégyen és a zavar jeleit. Hiába élt hónapok óta közöttük, nem tudta megszokni a kislevita nők közvetlenségét. A zordon északi vidék hölgyei jóval nyitottabban viselkedtek, és jóval szabadosabban gondolkodtak, mint az ő szülőföldjének asszonyai.

Max felemelte a fejét, és átnézett a vele szemben ülő Ulriká– ra, aki mellett az apja, Ivan Petrovics Sztragov, a határvidék bojárja foglalt helyet. Kettejüket bámulva azon mélázott magában, hogy a hatalmas termetű férfiú hogyan lehet atyja a karcsú és rendkívül vonzó nőnek. A magas, tagbaszakadt, és alaposan elhízott bojár leginkább egy medvére hasonlított. A törpékéhez hasonlatos, őszes szakálla majdnem a derekát verdeste, viszont a haját már mind egy szálig elvesztette. A jobb kezének ujjait egy öblös söröskorsó köré fonta, ám az jószerével törékeny borospohárnak tűnt hatalmas kezében.

Vele ellentétben a lánya vékony volt, akár egy kardpenge. A testtartása és kecses mozgása révén részben a legügyesebb táncosokra, részben vadmacskára emlékeztetett.

Mélyen ülő szeme és kiugró, erős pofacsontja különlegessé, egzotikussá változtatta szabályos arcának szépségét. Ulrika a férfiak módján egészen rövidre vágatta a haját.

Kislev egyik hadurának lányához illő módon ujjast és szűk lovaglónadrágot viselt, amely szorosan rátapadt hosszú, izmos combjára, és remekül kihangsúlyozta annak tökéletes formáját. A lány a közönséges zsoldosokra jellemző, vaskos tréfákkal szórakoztatta apját, aki harsány kacagásokkal jutalmazta a szellemes megjegyzéseket.

Max jobbján maga a herceg ült, egy magas, vékony testalkatú, komor férfi, akinek dús és hosszan lekonyuló bajusza sem tudta elleplezni, hogy mennyire beesett az arca.

A magas rangú férfiú váratlanul előrehajolt, és elegáns mozdulattal bort töltött a cárinának. A szemében különös fények villogtak, amelyek láttán Maxnak eszébe jutottak az udvarban keringő, gonoszabbnál gonoszabb pletykák. Néhányan azt állították, hogy Enrik elvesztette a józan eszét, amin a varázsló nem is csodálkozott volna, mert úgy vélte, hogy Praag kísértetvárosának irányítása bárkit az őrületbe kergetne. Mióta a káoszhívők orgyilkosa meggyilkolta a fivérét, a herceg még a tőle megszokottnál is szomorúbbnak és cinikusabbnak tűnt. Max kíváncsi lett volna, hogy Enrik vajon mint gondolna Felix Jaeger elgondolásáról, amely szerint a testvére valamelyik Káosz– kultusz híve volt, de gyanította, hogy sosem fogja megtudni a választ. Hiszen ki merészelt volna odaállni a főnemes elé egy ennyire személyes kérdéssel?

Max halkan felsóhajtott, majd elfordította az arcát, és körülhordozta tekintetét a társaságon. Ő maga a főasztalnál kapott helyett, amely körül a Jégkirálynő, a herceg, és fél tucatnyi udvari kegyenc ült. A szomszédos asztalokat Kislev hatalmas, összegyűjtött hadseregének vezérei vették körül, lovas tizedek, ötvenedek és századok vezetői, maguk is félelmetes harcosok egytől egyig. A Birodalom finom és elegáns uraihoz szokott Max szemében inkább hasonlítottak közönséges barbárokra, mint nemesekre, de a varázsló gondosan megtartotta magának ezt a benyomását. Ezek az emberek a szülőföldje, a Birodalom szövetségesének számítottak, és nagy urak voltak a maguk birtokain.

És mert elég időt töltött a gazdagok és előkelők udvaraiban, alaposan megtanulta, hogy ritka nagy ostobaságra vall, ha valaki magára haragítja a hatalmasságokat. Max bölcselkedve bólogatott, csak úgy magának, majd az asztalának végére irányította a tekintetét, ahol Maiakai Makaisson, a törpe főgépész üldögélt. A három trollvadász közül egyedül ő méltóztatott elfogadni a herceg meghívását erre a vacsorára, de még így is olyan képet vágott, mint egy, az akasztására váró ember.

A főgépészt a népének többi fiához méltó módon elképesztően széles vállakkal áldották meg az istenei. Színesre festett, félköríves hajtaréj vonult végig máskülönben kopaszra borotvált fejének középvonalában. A törpe alacsony volt, a feje búbja legfeljebb Max gyomrának magasságáig ért fel, viszont élőtömeg tekintetében messze túlszárnyalta a varázslót, és ennek a súlytöbbletnek a java része tömör izomzatból származott. Jelenleg éppen a homlokára tolva viselte maratott kristálylencséjű védőszemüvegét, amitől úgy nézett ki, mintha egy hatalmasra nőtt rovar lett volna.

Széles, csupaizom felsőtestén vastag bőrből szabott, prémgalléros pilótamellényt viselt, amely szabadon hagyta elképesztően vaskos karjait. A keze fején egymásba fonódó sárkányokat ábrázoló tetoválások ékeskedtek.

A törpe elkapta Max pillantását, cserébe felvillantotta foghíjas vigyorát, aztán a korsójáért nyúlt. Válaszképpen Schreiber szélesen elmosolyodott. Kifejezetten kedvelte Makaissont, aki trollvadász létére meglepően barátságosnak bizonyult, ráadásul valóságos lángésznek számított a maga területén.

Max a varázslásban tett szert jártasságra, nem a gépésztudományban, de Maiakai Makaisson találmányait és ötleteit látva rádöbbent, hogy a törpe olyan erők felett uralkodik, amelyek a maguk módján ugyanolyan hatalmasak és hatékonyak, mint a mágia különböző formái. Látta a Grungni Szellemét, amint az alkimisták tüzével megtörte Praag ostromát. A fedélzeten tartózkodott, amikor a pompás léghajó kiállta egy sárkány támadását, és megfutamított egy jókora ork sereget. Szemtanúja volt, hogy a trollvadász által feltalált tűzfegyverek pillanatok alatt lemészároltak több tucatnyi goblint. Ha mindez nem lett volna elég, jó néhány történetet hallott a Makaisson által alkotott fenséges hajókról és félelmetes ostromgépekről. A tapasztalatai és a hallottak jóvoltából Max rájött, hogy a főgépész a maga kissé fura, torz módján legalább akkora tudós, mint azok az illetők, akik a Birodalom különféle egyetemeiről kerültek ki – ha ugyan nem nagyobb náluk.

– Igazán kár, hogy a társai nem lehetnek itt velünk ma este – jegyezte meg a herceg, Makaissonnak szánva a szavait. – Úgy látszik, számukra nem jelent megtiszteltetést, hogy Kislev cárinájával vacsorázhatnak.

Ha a trollvadász zavarba jött is, nem mutatta tanújelét.

– Ez már csak az ő dolguk, hercegséged – válaszolta a legteljesebb lelki nyugalommal. – Az én szám nem válaszolhat az övék helyett. Gotrek Gurnissonnál és Orrharapó Snorrinál mogorvább törpék még soha nem születtek bele a királyságokba.

– Ami azért elég nagy szó… – jegyezte meg a Jégkirálynő, mire az asztalnál ülő kegyencek hangos kacagásban törtek ki.

– Azt hiszem, hogy ezt a törpék körei között hatalmas bóknak tekintenék – válaszolta Makaisson megfontolt komolysággal.

Max úgy sejtette, hogy a főgépész vagy túlságosan érzéketlen ahhoz, hogy észrevegye a Jégkirálynő szavaiban rejlő finom gúnyt, vagy úgy döntött, hogy a baráti-szövetségesi viszonyok megőrzése érdekében nem törődik vele. Az utóbbi lehetőség valószínűtlennek tűnt, de a varázsló így sem vetette el teljes egészében. Egyetlen pillanatig sem tartotta ostobának a főgépészt, csupán bolondnak.

– Akár itt vannak, akár nincsenek – szólalt meg Ivan Sztragov –, az ostrom idején tették a dolgukat, és ez a fő!

– Kislev sokat köszönhet nekik, ezért meg is kapják a jutalmukat – tette hozzá az uralkodónő.

A kijelentés hallatán Maiakai Makaisson fojtott hangon beledünnyögött valamit a szája elé tartott söröskorsóba. Max azt latolgatta magában, hogy vajon felvilágosítsa– e Katarinát a troll– vadászok valódi céljairól. Gotreket és Snorrit nem érdekelte sem a jutalom, sem pedig a dicsőség; ők ketten azért harcoltak, hogy hősi halált haljanak, és így vezekeljenek egykori vétkeikért. A varázsló rövid töprengés után úgy döntött, hogy az időpont nem alkalmas a magyarázkodásra, ráadásul sejtette, hogy a művelt cárnő ismeri a törpék szokásait.

– Nagy szükségünk lesz hozzájuk hasonló harcosokra, egészen a háború végéig – folytatta a Jégkirálynő.

Max megborzongott a vészjósló szavak hallatán. Igen, nemrégiben hatalmas háború vette kezdetét, talán a történelem legnagyobb háborúja. Az ostrom előtt nem látta át a helyzetet, mert a közelgő összecsapás lefoglalta minden figyelmét. Most már tudta, hogy súlyos és hosszan elhúzódó harcok várnak az egész Óvilágra.

Katarina cárnő ismét a főgépészre nézett, és amikor megszólalt, egy csapásra kiderült, hogy miért hívták meg a törpét erre a mulatságra:

– Nos, Herr Makaisson, a legutóbbi találkozásunk óta fontolóra vette az ajánlatunkat?

Maiakai nagyot kortyolt a söréből, aztán nyugodt pillantásokkal viszonozta a Jégkirálynő átható tekintetét.

– Hát, ha lennevolna valami, amit megtehetnék, meg is tenném, szép leány – válaszolta. – De már lefoglalták a léghajómat, és engem magamat is. Vissza kell repülnöm bele Karak Kadrin– ba, hogy segítsek a Trollvadászok Királyának összegyűjteni az ő csapatait neki.

– Talán így is ránk szánhatna néhány napot, Herr Makaisson, legrosszabb esetben egy hetet – mondta ekkor a Jégkirálynő. A hangja szelíden, selymesen szólt, de Max némi fenyegetést vélt kihallani belőle. Azon törte a fejét, hogy vajon mit tesz a cárnő, ha a főgépész nemet mond neki, miután a nagy hatalmú hölgy aligha szokott hozzá a visszautasításhoz.

– A Grungni Szelleme felér egy egész felderítő sereggel, Herr Makaisson – folytatta Katarina. – Ön a léghajójával néhány nap leforgása alatt nagyobb területet járhat be, mint amennyit több száz lovas egy hónap alatt.

– Igen, ez így igaz – erősítette meg Makaisson –, ilyeneket tudunk mi, a léghajóm és én. És azzal is benne vagyok a tisztában, hogy mennyire fontos lennevolna néhány jóféle értesülés. Mert ki tudja, hogy legközelebb hol csapnak le azok a káoszfaty– tyak, nem igaz? Már bocsánat a koszos nyelvem miatt érte.

– Akkor tehát megteszi? – érdeklődött hűvös hanghordozással a Jégkirálynő, hogy dűlőre vigye a kérdést.

Maiakai ismét ivott néhány korty sört, majd lecsapta maga elé a korsóját, hangosat cuppantott, és megszólalt:

– En majd megteszem, ami tőlem kitelik, de vannak ám más dolgok is, amiket bele kell venni a figyelembe. Mi lesz, ha lelövik az én drága kis léghajómat? Mi lesz, ha egy varázsló kirángatja az égből, vagy eltámadják azok a rusnya, denevérszárnyú férgek, amelyek állandóan mindig ott lebegnek a káosznak az ő imádói felett? Ha ez eltörténik, nem segíthetünk már senkinek semmiben sem benne. Ráadásul pedig a Grungni Szelleme nem az enyém, én csakcsupán a tervezője és építője vagyok neki.

Tehát a kockázatot nem az én vállam viseli.

Maxnak hirtelen nagy kedve támadt közbeszólni. O maga idézte a káoszűző védővarázslatokat a Grungni Szellemére, így aztán nálánál jobban senki sem tudta, hogy azok mennyire erősek. Egy pillanatig sem áltatta magát, készséggel elismerte, hogy ha néhány mágus összefog, együttes erővel valóban át tudják törni a hajó köré szőtt mágikus védőburkot. Ám azt is jól tudta, hogy a hatalmas tűzerejű, ötletes fegyvereket hordozó léghajó szinte minden más jellegű támadásnak ellen tud állni.

Ami pedig a kockázatokat illette, Max maga is szemtanúja volt annak, hogy a főgépész vállalt már néhány őrült veszélyt, miközben a hajóját irányította. Így aztán rövid töprengés után meggondolta magát, és mélyen hallgatott, mert rájött, hogy ha Makaisson el akarja utasítani a Jégkirálynő ajánlatát, akkor arra jó oka van.

Katarina ekkor megfélemlítő pillantást lövellt a törpe felé, amelynek láttán a legtöbb férfi megremegett volna, de Maiakai csupán a szájához emelte a korsóját, és belekortyolt.

– Talán kárpótolhatnánk önt a veszélyekért… – vetette fel halkan, talányos hanghordozással a Jégkirálynő.

Max félig– meddig arra számított, hogy Maiakai Makaisson tiltakozni fog, méghozzá azon az alapon, hogy ő trollvadász, akit hidegen hagynak a veszélyek. Így aztán alaposan meglepődött, amikor meghallotta a főgépész válaszát:

– Hát, esetleg tehetek valamit rá az ügy érdekében bele. Minden attólhonnan függ, hogy mit tudtok megkínálni.

Azzal Katarina és Makaisson belebonyolódtak az alkudozásba. Max ekkor már azon tűnődött, hogy az imént miért is lepődött meg a fordulaton. Hiszen Maiakai Makaisson vérbeli törpe volt, márpedig ez a népség egyéb tulajdonságai mellett az arany iránti csillapíthatatlan rajongásáról híresük el. A varázsló ugyanakkor úgy sejtette, hogy az önérdekek ilyenfajta érvényesítése kevés jót jósol a háború jövőjére nézve.

*

Felix eléggé meglepődött, amikor meglátta, hogy a Fehér Vadkan még mindig áll – legalábbis többé– kevésbé. A tető egy része beroskadt, és a jókora lyukat a szomszédos, összeomlott házakból kiemelt gerendákkal és deszkákkal foltozták be. Az ajtót vastag, durva szövésű vászontakaró helyettesítette. A bejárat mellett ácsorgó állig felfegyverzett zsoldosok árgus szemekkel figyelték a közelükben elhaladó járókelőket.

Felix kihúzta magát, és elszánt léptekkel közeledett a fogadó felé, közben igyekezett fesztelenül, magabiztosan viselkedni, és nem törődni az őrök gyanakvó tekintetével.

Aztán az ajtón belépve ismét meghökkent, mert hihetetlenül sokan zsúfolódtak össze a vendégtérben. Úgy tűnt, mintha a város összes naplopója és bűnözője itt keresett volna menedéket a kinti hideg elől. Felix úgy sejtette, hogy a szorosan összepréselődő testek még a két hatalmas kandallóban lobogó tüzek nélkül is melegen tartották volna a helyiséget. Mialatt a hosszú lócákon és egyszerű faszékeken szorongó tömeget fürkészte, ismerős hangú ordításokat, illetve hördüléseket hallott, mire elfordult, és nyomban megindult a jobb sorsra érdemes asztal felé, amelynek lapján a trollvadászok a szokásos szkanderpárbajukat vívták.

Gotrek Gurnissonon már egyáltalán nem látszott, hogy szörnyű sebeket kapott az ostrom folyamán. Shallya templomának gyógyítói remekül ellátták a sérüléseit, így azok mostanra teljesen összeforrtak. A törpe egyetlen szemében pillanatnyilag az eszeveszett összpontosítás szikrái villóztak. A nyakából és a halántékából ijesztően kidagadtak az erek, és óriási, vörös hajtaréjának minden egyes szála szétálló. Kopasz homlokán jókora verejtékcseppek csillogtak, amelyek közül néhány utat talált az üresen tátongó bal szemgödrét borító fekete szemtakaró alá. Vaskos jobb alkarjának bőre alatt vassodrony vastagságú inak duzzadoztak és feszültek, mialatt Gurnisson minden erejét megfeszítve küzdött, hogy legyőzze a vele szemben ülő, nálánál is termetesebb trollvadászt.

Orrharapó Snorri valamilyen oknál fogva a tőle megszokottnál is ostobábbnak tűnt.

A nagy erőlködés közepette úgy nyalogatta a száját, mintha kétheti éhezés után az orra alá dugtak volna egy méretes sonkaszeletet. A feladat minden figyelmét lekötötte, és valamiért meglátszott rajta, hogy még sosem próbálkozott a szkanderezésnél nagyobb szellemi kihívást jelentő szórakozással. A koponyájának középvonalába vert – a hajtaréját helyettesítő–, színesre festett szögek sora is az ő nyers butaságáról árulkodott. Snorri a legcsúfabb törpék közé tartozott, majdnem olyan csúnya volt, mint a néhai Bjorni Bjornisson. Az egyik fülét tőből letépték egy verekedés során, a másik jókora, megszaggatott karfiolra emlékeztetett. Az orrát már annyiszor beverték az elmúlt évtizedek verekedései, illetve a nagy csaták során, hogy szinte teljesen szétterült az arcán, mintha nem kemény csontokból és rugalmas porcokból, hanem puha viaszból formálta volna a törpék teremtője. A két karjának vastagsága egy felnőtt, izmos férfi combjának vastagságával vetekedett. A karizmai vadul vonaglottak, duzzadoztak és feszültek, mialatt azon erőlködött, hogy felülkerekedjen Gotreken.

Néhány másodperccel azután, hogy Felix odaért a társaihoz, először csak lassan, majd mind biztosabban érvényesülni kezdett a félszemű trollvadász irtózatos testi ereje. Még néhány pillanat, aztán Snorri jobb kézfeje akkora erővel csapódott az asztal lapjára, hogy az több helyen megrepedt.

– Hát akkor egy újabb korsóval tartozol nekem ebből a hitvány főzetből, amit az itteniek sörnek csúfolnak – állapította meg Gotrek, akinek csikorgó hangja a szokásosnál is megvetőbben szólt. – Vagyis mindösszesen huszonhét korsóval.

– Snorri szerint még egyszer meg kéne mérkőznünk egymással – javasolta rosszkedvűen Orrharapó.

– Megint veszíteni fogsz – állította magabiztosan Gotrek.

– De az is lehet, hogy Snorri meglep téged, Gotrek Gurnisson – vágott vissza dacosan Orrharapó.

– Eddig még nem nagyon sikerült – dünnyögte a félszemű trollvadász.

– Mindig van egy első alkalom – bölcselkedett kissé sértetten Snorri.

– Hát veled meg mi történt, emberifjonc? – érdeklődött valamivel barátságosabban Gotrek, és Felixre fordította ép jobb szemét. – A képedre van írva, hogy valami átkozottul nincs rendjén veled!

Felix leereszkedett régi fegyvertársai mellé, hogy beszámoljon nekik a halott lány esetéről, illetve arról, hogy hogyan menekült meg az őrség markából. Alig kezdett bele, máris látta Gotreken, hogy feltámadt benne az a fajta komor érdeklődés, amelyből még sosem származott semmi jó, de még Orrharapó Snorri is valósággal csüggött a szavain. Miután Felix a mese végére ért, alaposan megnézte magának a két törpét, és óvatosan megjegyezte:

– Ha jól látom, egyáltalán nem lepődtetek meg…

– Az elmúlt napokban hallottunk néhány ehhez hasonló históriát – válaszolta Gotrek –, bár azok nem pontosan így szóltak. A jelekből ítélve vagy egy őrült, vagy egy veszett kutya garázdálkodik a városban. Azt valakinek el kellene kapni…

– És úgy gondolod, hogy te vagy az a valaki? – kérdezte rosz– szat sejtve Felix, akit egy csapásra elöntött az aggodalom. Valahányszor a trollvadász efféle ötleteket vett a fejébe, ők ketten általában sötét, nyirkos, és gyilkosabbnál gyilkosabb teremtményekkel teli helyen kötöttek ki.

Gotrek közömbösen megvonta a vállát.

– Ha belefutok az átkozottba, boldogan végzek vele – válaszolta mogorván –, de egyelőre nem áll szándékomban a nyomába eredni.

– Egyelőre? – dünnyögte gondterhelten Felix. – Ez mindenesetre megnyugtató.

– Snorri szerint igenis lehetett egy démon – vélekedett Orrharapó. – Snorri szerint az a katona okosan gondolkodik.

Gotrek rövid töprengés után határozottan megrázta a fejét, és kijelentette:

– Ha démon járna a környéken, a város összes varázslója varázsigéket kántálna az utcákon, míg a papok a templomok tetejéről ordibálnák az ördögűző imáikat.

– Hát akkor már megint mi lesz ebből? – Felix elgyötörten felsóhajtott.

– Én is csak találgatni tudok, emberifjonc – Gotrek ismét csak a vállát vonogatta, majd hosszan belekortyolt a sörébe –, de egyvalamit biztosra veszek. Semmi jó.

Adolphus Krieger körülhordozta tekintetét a termen, és megállapította magában, hogy bár az ismerősei az íj és Bárdot ajánlották figyelmébe mint Praag legjobb fogadóját, ő ennél már sokkal jobbakat is látott. Most már tudta, hogy ott kellett volna maradnia Osrik palotának is beillő, hatalmas házában, ám az a titokzatos eredetű nyughatatlanság, amely az utóbbi időben vert tanyát a bensőjében, ezen az estén is kiűzte őt a sötétlő utcára. Amikor úrrá lett rajta ez a fajta különös hangulat, még hűséges inasának, Roche– nak a közelségét sem bírta elviselni.

Szorosan összevonta magán éjfekete köpenyét, és figyelmesen szemlélte a díszes seregletet. Külön– külön érezte a helyiségben tartózkodó emberek testének kipárolgásait, hallottá a szívük minden egyes dobbanását, és az ereikben száguldó forró vér lüktető surrogását. Érzékelte, hogy tengernyi vér kering a körülötte hemzsegőkben, amitől úgy érezte magát, mint egy, a fogásokat szemlélő ínyenc egy tileai lakomán.

Már csak azt kellett eldöntenie, hogy melyikükkel kezdje. Talán azzal a fiatal, nemes hölggyel, aki a szeretője mellett üldögél nagy illedelmesen? Adolphus első pillantásra gyönyörűnek találta az ifjú szépséget, de már régen megfogadta, hogy nem foglalkozik a kislevita nőkkel, mert nem szerette lapos képüket, pórias vonásaikat, alacsony termetüket, és gyakran minden kecsességet nélkülöző, izmos testüket. Így aztán hamar eldöntötte, hogy valaki mást választ.

Mielőtt tovább nézelődhetett volna, a fogadó szolgálója szélesen rámosolygott, és megkérdezte tőle, hogy kér– e még egy kis bort. Adolphus elképzelhetőnek tartotta, hogy az ő férfiasan szép külsejével nyerte el a lány tetszését, de valószínűbbnek tűnt, hogy inkább finom anyagból varrt, tökéletesen szabott ruháival. A szolgáló pénzt szimatolt, amelyet borravalóként, avagy a munka utáni bujálkodásért járó fizetség formájában remélt megkapni. Adolphus nyájasan rámosolygott a lányra, és megrázta a fejét. Alig néhány pillanattal korábban öntötte ki a serlegének tartalmát az asztal alá.

Régen elmúlt már az az idő, amikor még megitta, sőt egyenesen szerette a jó bort.

A szolgáló a csípőjét kéjesen ringatva elvonult, Adolphus hosszasan nézett utána.

Úgy sejtette, hogy ez a lány valaha, sok– sok évvel ezelőtt bizonyára fellobbantotta volna benne a férfiúi vágyakat, de manapság már csakis prédaként érdekelte.

Lehajtotta és töprengve csóválgatta a fejét, közben a mutatóujjával bonyolult mintákat rajzolgatott az asztal lapján vöröslő kiömlött borba. Tudta magáról, hogy különös, baljóslatú hangulatba került, és aligha létezhetett volna ilyen hosszú ideig, ha annak idején nem tanulja meg felismerni az ezzel járó veszélyeket. Mindenféle sugallatok és gondolatok befolyása alá került, és egyre csak azon törte a fejét, hogy mindez vajon mit jelent, és milyen következményekkel fog járni.

Például az előző este folyamán üresre szívta azt a lányt, holott eredetileg csupán egyetlen kortyot akart inni belőle. És még csak nem is esett jól neki. A lány vére híg volt, ízetlen, nem talált benne semmiféle gyönyört. Az a szajha az egyszerű bárányok közé tartozott, akik jószerével nem is méltók az ő figyelmére. Hát akkor meg miért csinálta? Miért ivott annyit, hogy megölte vele a lányt, és miért próbálta szánalmas módon azzal eltüntetni a nyomait, hogy a fogaival felhasította az alantas nőszemély torkát?

Akárhogy rágta– forgatta magában a kérdéseket, egyikre sem talált kielégítő magyarázatot. Évszázadok óta nem került olyan önkívületi állapotba, mint azokban a pillanatokban. Úgy szívta lány vérét, mint valami kezdő a Beavatás utáni első éjjelen.

És ugyanígy tett az előző, valamint az azt megelőző éjszakán is.

Úgy viselkedett és cselekedett, mintha valamiféle őrület kerítette volna hatalmába, amely napról napra, óráról órára erősebbé vált.

Adolphus mindig is mélységesen megvetette azokat a Beavatottakat, akik válogatás nélkül öltek. Durvának, minden eleganciát nélkülözőnek tartotta az esztelen gyilkolást, amely ráadásul rendkívüli veszélyekkel járt. A szerteszét heverő véres nyakú hullák könnyen nyomra vezethették a boszorkányvadászokat, és a gyilkos varázslatokkal felvértezett mágusokat, illetve papokat. És hiába ért fel harc dolgában egy– egy Beavatott akár több tucat halandóval is, sosem ártott az óvatosság. Az embernyáj rengeteg tagot számlált, ráadásul egyes tagjai elmélyedtek a mágia tudományában, míg mások nagy hatalmú, erős szövetségesekre tettek szert.

Manapság már semmi sem úgy történt, mint a régi szép időkben, amely korokról a dicső Elődök oly szeretettel áradoztak. Az évezredek folyamán az emberek rengeteget tanultak, és jócskán erőre kaptak. Az egykori, beszélni sem tudó barbárok hosszú, nagyon hosszú utat tettek meg azóta, hogy állatbőrökbe öltözve vadászó– halászó életmódot folytattak az erdők mélyén és a bokros pusztákon.

A folyamat természetesen jelentős változásokkal járt. Az emberiség fejlődése többször is furcsa fordulatokat vett, néha pedig megszakadt, és teljes zűrzavarba torkollott. Adolphus híven emlékezett a Három Császár korára, és emlékezett von Carsteinre is, aki megpróbálta visszaállítani a Beavatottak egykori világuralmát. A kísérlet jó szándékra nagy– nagy bátorságra vallott, de már az első percétől fogva kudarcra ítéltetett. Von Carstein nem rendelkezett elég hatalommal, és nem volt elég okos ahhoz, hogy megnyerje a háborúját. Adolphus jól tudta, hogy hamarosan eljön az ő ideje, és akkor minden másként lesz. Hiszen ő a kiválasztott, ő az Éjszaka Hercege!

A Szem és a Trón az övé lesz!

Már csak a talizmánt kell megszereznie. Ha az a vén bolond hajlandó lenne megválni tőle, az utolsó akadály is elhárulna a nagyra törő terv útjából.

Adolphus többször is fontolóra vette, hogy egyszerűen behatol az idős férfi házéba, és elveszi a talizmánt, ám jól tudta, hogy cz túl nagy feltűnéssel járna, márpedig mindenáron el kellett kerülnie, hogy bizonyos körökben neszét vegyék az ő munkálkodásának. Fennállt a veszély, hogy a grófnő és az ő gyáva hívei keresztülhúzzák a számításait, ha idejekorán felfedezik, hogy készül valamire. Így aztán jól tudta, hogy az lesz a legjobb, ha féken tartja az indulatait, és először megpróbál szép szóval boldogulni.

Idáig jutott a töprengésben, amikor ismét a nemes hölgyre fordította a figyelmét.

Most, hogy alaposabban megnézte magának, megállapította róla, hogy szinte szép, de legalábbis ő a legszebb, akivel a ma esti társaság szolgálhat. A nő megérzett valamit, és a szeme sarkából Adolphusra pillantott, aki válaszképpen gondolkodás nélkül rázúdította az akaratát, és a befolyása alá vonta őt. A szépség ekkor mozdulatlanná dermedt, majd úgy bámult, mintha életében először most nyitotta volna fel a szemét.

Adolphus rámosolyogott, és a nő viszonozta a mosolyt. A férfi ekkor lesütötte a szemét, és elengedte a fiatalasszonyt. Megteremtette a kapcsolatot, és pillanatnyilag beérte ennyivel. Ugyanakkor szentül megfogadta, hogy egyszer még, amikor ismét rátör a szomjúság, megkeresi ezt a nőt. Ebben a pillanatban a hölgy kísérője, aki a ruházata alapján egy ifjú nemes lehetett, előbb Adolphusra, majd a nőre nézett. Az imént nyilván megérzett vagy észrevett valamit, és egy csapásra elöntötte a féltékenység. Lendületesen előrehajolt, és belesuttogott néhány szót a nemes hölgy rózsaszín, aprócska fülébe, mire ő hevesen megrázta a fejét, mintha tagadna valamit.

Adolphus ügyesen leplezett pillantásokkal figyelte a párost. Ha úgy tartotta volna kedve, akár ebből a távolságból is kihallgathatta volna őket, pusztán azzal, hogy a megfelelő helyre irányítja a figyelmét. A többi Beavatotthoz hasonlóan az ő érzékszervei is megdöbbentően élesek voltak.

Rövid latolgatás után kirekesztette a gondolataiból a halandókat, ezeket a jelentéktelen teremtményeket. Adolphust elsősorban a saját önuralma, pontosabban annak hiánya aggasztotta. Pedig tisztában volt azzal, hogy ha valamikor, hát a következő napokban nem engedheti meg magának a fegyelmezetlenséget. Nem engedheti meg magának, hogy most hibázzon, amikor közel jár a beteljesüléshez, amikor már csak néhány lépés választja el mindattól, amiért oly sokat, és oly keményen küzdött. Jól tudta, hogy szüksége lesz minden csepp józan eszére. Szüksége lesz minden ügyességére és ravaszságára. Kerül, amibe kerül, de titokban kell tartania a tervét, nehogy a többi Beavatott, esetleg néhány halandó megállíthassa őt. Éppen ezért az elmúlt órák során többször is elátkozta a saját ostobaságát, mert ahelyett, hogy meghúzta volna magát, többször is véres tombolásba kezdett. Válogatás nélkül gyilkolt és ivott, így véres hullákkal kirakott ösvényt hagyott hátra, amelyet egy hozzáértő vadász ugyanolyan könnyűszerrel követhetett, mint az erdőkerülő a medve nyomát. Egyszerűen semmit sem értett a vele és körülötte zajló folyamatokból. Nem viselkedett így azóta, hogy soksok évszázaddal ezelőtt a grófnő megadta neki a vörös csókot. Mi ez az egész? Miért történik vele? És miért éppen most?

Annak idején hallott néhány, az övéhez hasonló esetről. A Beavatottak néha áldozatául estek egy különös őrületnek, amely befészkelte magát a fejükbe, és eszeveszett őrjöngésre ösztönözte őket. És ilyenkor bizony megfeledkeztek minden óvatosságról, aztán vagy más Beavatottak, vagy a nyáj tagjai végeztek velük.

Adolphus tudta, hogy ha továbbra is így viselkedik, akkor a Tanács valamelyik tagja előbb vagy utóbb, de bizonyosan a nyomába ered, azt pedig mindenáron szerette volna elkerülni, legalábbis addig, amíg meg nem kaparintja a talizmánt. Ha már a markában lesz az amulett, azt küldhetnek utána, akit akarnak. De addig mindenképpen uralkodni kell magán, máskülönben ő is úgy végzi, ahogyan az óvatlan Beavatottak szokták: a szívében karóval, a koponyájában néhány marék boszorkánygyökérrel.

Miután pillanatról pillanatra érzékelte a környezetének minden apró rezdülését és mozzanatát, azonnal észrevette, hogy a szerelmes ifjú feláll, és odasétál egy, a hosszú pultnál ácsorgó csoporthoz. Az illető felindultan mutogatva magyarázott valamit az övéhez hasonlóan, drága ruházatot viselő fiataloknak, közben többször is Krieger irányába intett.

– Ne most, ifjú bolond, ne most – mormolta Adolphus –, ezt most nem szabad…

A fiatalok elővigyázatosságból a kardjuk markolatára tették a jobbjukat, és kissé előregörnyedve, szinte surranó léptekkel elindultak felé. Adolphus látott már lincselésre készülő csőcseléket. Azok a nyomorultak is ugyanilyen módon, ugyanilyen testtartással lopóztak leendő áldozatuk házának irányába. A szeme sarkából figyelte őket, mialatt megközelítették az asztalát, közben forrón remélte, hogy elhaladnak mellette, holott tudván tudta, hogy erre csekély az esély. Most már nagyon sajnálta, hogy nem hozta magával Roche– t. A tagbaszakadt inasnak mindig jó hasznát vette az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben.

– Szóval maga nézegeti Analise– t! – recsegte a háta mögött valaki. Az illető Praag gazdag kereskedőinek akcentusával beszélt, a hangja alapján egyszerre tűnt gőgösnek, magabiztosnak, és eléggé ingerültnek.

Egy féltékeny ifjonc, állapította meg magában Adolphus, aki most készül elkövetni életének legnagyobb hibáját. Egyetlen szóval sem válaszolt, a tekintetét a serlegének alján lötyögő, néhány kortynyi borra szegezte. Néhány pillanattal később elvillant előtte egy kar, amely kiverte a kezéből a serleget.

– Maga, uram! Magához beszélek! Ne tegyen úgy, mintha észre sem venne minket!

– folytatta a most már sértődött hang.

Adolphus felnézett, és szemügyre vette a megszólalót. Egy ifjú piperkőc állt előtte, aki a legfrissebb módi szerint térdig érő sujtásos kabátot és élénk színű pantallót viselt, míg a fején széles peremű kalapot hordott, amelynek széles szalagjába tűzve hosszú szárú madártoll lengedezett. A hosszúkás, beesett képű fiú szájában keskeny, hegyes fogak fehérlettek, míg zavaros szeméből elszánt, haragos tekintet sugárzott.

– Önöket nem is lehet nem észrevenni, jó uram – dörmögte Adolphus, és ismét felnézett. Ebből a közelségből már tisztán érezte a legény leheletéből áradó borszagot.

Ekkor mélyen az ifjú szemébe fúrta átható tekintetét, és megpróbált kapcsolatot teremteni vele, ám az illető tudatát elborította a részeg mámor és a harag ködfelhője, így nem érhette el a gondolatait. Igazán kár volt kötekedned, morfondírozott magában Adolphus, mert megérezte, hogy gonosz harag kezd izzani végtelenül lassan lüktető szíve mélyén.

Körülhordozta tekintetét az ifjú társain, és látta, hogy valamennyiüket egy bordában szőtték, ráadásul fiatalok, részegek és elbizakodottak mindahányan. Szentül hitték, hogy azt tehetnek vele, amit csak akarnak, méghozzá úgy, hogy nekik hajuk szála sem görbül sem most, sem pedig később. Adolphus úgy sejtette, hogy ha egy közönséges földi halandóba kötöttek volna bele, akkor valószínűleg be is válna a számításuk, csakhogy most az egyszer nagyon rosszul választottak maguknak célpontot…

– Azt akarom, hogy álljon fel, aztán tűnjön el innen, és soha többé ne dugja be ide azt az ocsmány képét! – fröcsögte dühösen az ifjú.

Adolphus hanyagul vállat vont. Más körülmények között valószínűleg engedelmeskedett volna a még oly sértő hangnemben kiadott parancsnak is. Mindig is igyekezett kerülni a bajt és a feltűnést, de most másként állt a helyzet. Az elméjének mélységes zugaiban megmozdult az ott bujkáló démon, az a titokzatos késztetés, ami arra sarkallta, hogy üresre szívja azokat a nőket. Erezte, hogy pillanatról pillanatra ingerültebb lesz. Az apró, testetlen gonosz arra ösztökélte, hogy vágja sutba minden óvatosságát, és szálljon szembe a nyomorultakkal. Hiszen kik ezek az ócska senkik, hogy utasítgatni merészelik őt? Bárányok csupán, rovarok, akik jószerével nem is méltók az ő figyelmére! Undorodva nézett rájuk, és ezúttal hagyta, hogy az irántuk érzett megvetése kiüljön a vonásaira. Néhány pillanattal később meglátta, hogy válaszképpen az ő arcukon is mélységes gyűlöletről tanúskodó jelek bukkannak fel.

– És erre hogyan óhajt rávenni, fiam? – kérdezte Adolphus. – Miért is hallgatnék egy kölyökre, akinek még ahhoz is fél tucat játszópajtás kell, hogy figyelmeztessen valakit? Hát így szoktak viselkedni Praag városának úgynevezett férfiai? – Már elhallgatott volna, ám az átkozott démon rákényszerítette, hogy hozzátegye: – Ezek után csoda, hogy a szép Analise nem egy hozzád hasonló, pelyhedző állú kölyök, hanem egy igazi férfi társaságára vágyik?

Az ifjú kamaszos vonásait ocsmány maszkká torzította a feneketlen düh. Csapdába ejtette önnön magát, és ezt tudta is. Adolphusról a kiejtése és beszédmódja elárulta, hogy nemesi származék, még akkor is, ha a Birodalom távoli szegletéből érkezett, így aztán becstelenség lett volna, ha ennyien nekiesnek. A fiú előtt már csak egyetlen út állt nyitva, mégpedig az, hogy párbajra hívja az idegent. És ekkor, első ízben, megnézte magának, hogy végül is kibe kötött bele. Gyors pillantásokkal felmérte ellenfelének magasságát, a vallanak szélességét, közben nyilván érzékelte a belőle áradó megingathatatlan önbizalmat. Italtól elködösült agyában szemmel láthatóan maradt még annyi ész, hogy a látottak, és az azokból levont következtetések ne nyerjék el a tetszését. Adolphus eltöprengett, hogy a fiú vajon mire jut a gondolataival.

Előre sejtette a választ, és nem is tévedett.

– Vigyük ki ezt a söpredéket az utcára, és verjük ki belőle a szuszt! – hördült fel végül az ifjú.

– Szóval nem csupán ostoba, de még gyáva is – állapította meg gúnyos hanghordozással Adolphus. Haragtól izzó lelke mélyén egy, még viszonylag higgadt hang azt tanácsolta neki, hogy legalább próbáljon meg összecsapás nélkül kikeveredni a kínos helyzetből, mert fél tucat helyi hatalmasság fiának lemészárlásával bizonyosan felhívja magára a figyelmet. Végighordozta tekintetét a társaságon, és fennhangon megkérdezte: – Tényleg képesek lennétek a pipogya cimborátok kedvéért hatan támadni egyetlen emberre?

Egy– két fickó nyomban megértette a szavaiban rejlő igazságot. Látszott rajtuk, hogy az adott körülmények között nem szívesen bocsátkoznának harcba, mert ők maguk is érzik, hogy az becstelenség volna. Ketten máris meginogtak. Adolphus gyorsan elkapta egyikük tekintetét, és kiterjesztette rá az akaratát.. Az ifjú mélyet lélegzett, és megszólalt:

– Szerintem Kurtnak kéne kihívni ezt az alakot, ha már any– nyira szükségét érzi!

Kurt szemlátomást nem volt elragadtatva az ötlettől, és ingerülten felcsattant:

– Mi van, inadba szállt a bátorság? Ennyire berezeltél ettől a hitvány idegentől?

A kislevita hazafiságra való hivatkozás ugyanúgy megtette a hatását, mint az imént a férfiasságuk megkérdőjelezése. Adolphus tisztán érzékelte, hogy a társaság tagjai ismét elbizonytalanodnak. A Kurt nevezetű ifjonc is ráérzett a pillanatra, mert gyorsan hozzátette:

– Vigyük ki a senkiházit, és mutassuk meg neki, hogy mi történik a gőgös idegenekkel, ha túl sokat jártatják a pofájukat Praag városában!

Adolphus még egyszer körülnézett. A vendégek túlnyomó többsége együtt érző tekintettel meredt rá, de senki sem ajánlotta fel a segítségét. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a kötekedő kedvű fiatalokból álló bandát jól ismerik, és félik ezen a környéken.

Adolphus kezdte belátni, hogy nincs más választása, harcolnia kell. Fikarcnyit sem örült a helyzetnek, és már csak azt remélte, hogy az elkövetkező percek folyamán féken tudja tartani a mostanában kielégíthetetlennek tűnő vérszomját.

Fontolóra vette, hogy milyen harcmodorhoz folyamodjon. Hogyan bánjon el hat, erőtől duzzadó fiatal férfival anélkül, hogy gyanút ébresztene a valódi énje és természete iránt? Felmerült benne a gondolat, hogy mégiscsak az lesz a legjobb, ha egyszerűen nekilódul, és kisétál az ajtón. Felállt, teljes magasságában kihúzta magát, amitől valósággal Kurt fölé tornyosult, és fojtott hangon megszólalt:

– Rendben, uraim, ne is zavartassák magukat. Nem szeretnék bajt, úgyhogy haladéktalanul elhagyom ezt a pompás fogadót. Különben is, felfordul a gyomrom ennek a sárga hasú disznónak a bűzétől!

Alighogy kimondta, nyomban elátkozta magát. Mi vette rá, hogy kiejtse a száján ezt az újabb sértést? Ezt meg miért csinálta? Ha egyszerűen, magabiztos léptekkel elindult volna a kijárat felé, valószínűleg hagyták volna elmenni. De a sértő megjegyzéssel a békés távozás utolsó esélyét is eljátszotta. Valójában ismerte a választ a saját kérdésre. Azért gyalázkodott, mert a lelke mélyén égett a vágytól, hogy megölje ezeket az öntelt, undorító állatokat. A gondolat nyomán ráeszmélt, hogy ő maga egy hajszállal sem jobb náluk, ami korántsem használt az önbecsülésének. Végül úgy határozott, hogy a pimasz alakok meglakolnak azért, amiért eszébe juttatták a saját gyarló mivoltát. Kurt odakapott, és megragadta Adolphus vállát.

– Hát nem, jó uram, arról már szó sem lehet! – fröcsögte gyűlölködve. – Ezt nem ússza meg ilyen egyszerűen!

Adolphus szembefordult vele, és egy villanásnyi időre megmutatta neki a lelkében örvénylő érzelmeket. Az éjfekete szempárban felizzó, gyilkos harag láttán Kurt hátrahőkölt, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy végül mégiscsak hagyja harc nélkül távozni kiszemelt ellenfelét, ám túl részeg és túl ostoba volt ahhoz, hogy hallgasson az ösztöneire. Megpróbálta visszatartani a férfit, de az könnyedén lerázta magáról a kezét, és a kijárat felé indult.

– Most mindenért megfizettek – dörmögte néhány pillanattal később Adolphus, aztán kilépett az ajtón. Néhány pillanatig nyílegyenesen haladt tovább, majd megfordult, és végignézte, hogy az ifjú bolondok sorban követik őt a fagyos éjszakába.

Megvárta, amíg valamennyien felsorakoznak vele szemben, aztán körülnézett. Egy magas kőfalakkal határolt, szűk sikátorban álltak. Egyetlen őr vagy járókelő sem akadt a környéken. Adolphus elégedetten bólogatott. Az ostobák elintézték helyette, hogy ne legyenek szemtanúk. Az ifjak lassan megindultak felé, közben ketten vasöklöket húztak a kezükre, míg a többi négy kurta, ólommal kiöntött keményfa bunkót vett elő a ruhája alól. Látszott rajtuk, hogy tapasztalt kocsmai verekedők, de Adolphus így sem riadt meg tőlük.

– Most megkapod azt, amit megérdemelsz! – recsegte dühösen Kurt, és fenyegető gesztussal meglóbálta ólmosbotját.

– Valamelyikünk bizonyosan – jelentette ki Adolphus, és széles mosolyra húzta a száját, így első ízben megmutatta az összes fogát. A rossz fényviszonyok miatt eltartott néhány pillanatig, mire az ifjak rájöttek, hogy mit látnak. Aztán mindannyian elfehéredtek, és Kurt éles, fejhangú visításba kezdett.

Adolphus egyre csak mosolygott, mert eljött a perc, amikor végre szabadjára engedhette oly sokáig féken tartott gyilkos ösztöneit…

Második fejezet

Felix a Grungni Szellemének pilótafülkéjében, az elülső ablaksornál állt, onnan nézett le a szédítő mélységbe. Végtelennek tűnő hó– és jégsivatag terült el alattuk.

Messze, a láthatár peremén keskeny, szürke sáv sötétlett ott, ahol a szárazföld összeért a Karmok Tengerének ólomszín vizével. Dermesztően fagyos szelek ostromolták a léghajó gondolájának acélfalait, és hangos nyikordulásokat csaltak elő a gigászi méretű gázzsákból. A szél üvöltése kis híján elnyomta a pompás és hatalmas hajtóművek morajlását. Felix megfordult, és a jókora kormánykeréknél álló Maiakai Makaissonra pillantott, aki oda sem nézve, begyakorolt mozdulatokkal állítgatta a különféle szabályzókarokat, mialatt elmélyülten tanulmányozta a műszereket.

– Mondd csak, Maiakai, tényleg ötezer aranykoronát kapsz ezért? – érdeklődött Felix, aki alaposan meglepődött, amikor meghallotta a hírt. Korábban valamiért úgy hitte, hogy a félbolond trollvadászt az arany hidegen hagyja, és csupán a gépek csigázzák fel a képzeletét. Ugyanakkor Makaisson ízig– vérig törpe volt, ami azt jelentette, hogy az ő lelkébe is mélyen beleégett az arany utáni vágyakozás.

– Annyit ám, ifjú Felix, bizony annyit sokat! – örvendezett fennhangon Makaisson, majd valamennyire megkomolyodva hozzátette: – Őszintén szólva, először kezdetben nem akartam megtenni, de az a jeges pillantású szép leány csak hajtogatta, csak hajtogatta, míg végül azt mondtam magamnak a számmal, hát akkor rajta, csináljuk össze, de kérjük el az árát neki!

Felix biccentett, mert hihetőnek vélte a történetet. Az általa ismert törpék végtelenül makacs teremtményeknek bizonyultak, és módfelett rosszul tűrték, ha megpróbálták rákényszeríteni őket valamire. Felix már azon is meglepődött, hogy a főgépész nem utasította vissza nyíltan az ajánlatot. Ha valaki, hát ő képes lett volna ellentmondani a cárinának, mert a törpék eleve nem sokat törődtek az emberi lények címével, rangjával és kiváltságaival. Mindennek a tetejébe a trollvadászok még a saját királyaik iránt sem mutattak különösebb tiszteletet, akkor meg miért hódoltak volna be más népek uralkodóinak?

– Akkor meg miért fogadtad el? – kíváncsiskodott Felix.

– Mert annak a leányzónak átkozottul igaza van neki – magyarázta Makaisson. – Tényleg tudnunk kell, hogy mire készülnek fel és rá a Káosznak az ő fattyai, és erre a munkára a Grungni Szelleme a legjobb.

Felix kissé meglepődött azon, hogy Maiakai ennyire átlátja a helyzetet, mert egészen mostanáig azt hitte róla, hogy csakis a gépei érdeklik. A törpe amúgy is egyedi példánynak számított, mert a többi trollvadásszal ellentétben nem nagyon foglalkozott a saját halálával, illetve egykori bűneivel. Maiakai Makaisson nem volt ostoba, és miután meg tudott tervezni egy léghajót, nyilván a benne rejlő katonai vagy éppen gazdasági előnyöket is felismerte.

Felix mozgást látott a szeme sarkából. Gyorsan a kellő irányba fordult, és a szeméhez emelte a távcsövet. Miután a tetejébe épített apró csavar segítségével a szeméhez igazította a műszert, vészjósló, sokszor látott jelenet bontakozott ki előtte, mire önkéntelenül megborzongott. Újabb hatalmas bestiahordát látott, amely a Karmok Tengerének partvonalát követve tartott dél felé. Az ocsmány teremtmények rendíthetetlen elszántsággal lépkedtek, hatalmas zászlóik vadul csapkodtak a jeges szélben.

A Káoszistenek szimbólumainak puszta látványa is rémülettel töltötte el Felixet, mert már gyerekkorában megtanulta félni és gyűlölni azokat. Az a jelkép, amelyet most látott a távcsőben, egy számára ismeretlen lény jókora, gonosz szemét ábrázolta, amelyből nyolc nyílvessző indult ki. Az undorító ábrát feketére alvadt vérrel festették a villás végű, fehér szövetre, amely emberi csontokból összerótt, hosszú szárú kereszten himbálózott. Ha mindez nem lett volna elég, a kereszt tetejére egy elfajzott fenevad koponyáját erősítették.

– Ez a tizedik csapat ezen a környéken – állapította meg Felix.

– Hányan vannak?

– Becslésem szerint legalább ezren – válaszolta Felix, aki egy ideje már nem számolta az ellenséget. Az elmúlt napok felderítő küldetései alatt megtanulta a puszta szemmértékére hagyatkozva megállapítani a kisebb– nagyobb káoszhordák létszámát.

Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Honnan jönnek ezek ennyien?

Hirtelen észrevett valamit, és gyorsan ráirányította a látcsövét. Először nem akart hinni a szemének, aztán lassan rákényszerült, hogy elfogadja a valóságot. Egy minden eddigi elképzelését felülmúlóan hatalmas hajó úszott a jéghideg tengeren. Az aljától a tetejéig sötét színű fémből készült, és egyetlen vitorlája sem akadt. Magasan felívelő orrát úgy alakították ki, hogy óriási, ijesztő démonfejet ábrázolt. Az oldalfalát alkotó lemezeken jókora vörös rúnák izzottak.

– Ezt meg vajon mi a pokol hajtja? – dünnyögte értetlenül.

Maiakai meghallotta csodálkozó szavait, odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a távcsövet, és a maga nyers, közvetlen módján rászólt:

– Fogja meg a kezed a kormányt, ifjú Felix, hadd nézze meg az én szemem is azt a hajót. Vetnék rá egy hosszabb rápillantást.

Felix átvette az irányítást, és gyakorlott könnyedséggel a nyílt tenger felé fordította a Grungni Szellemének orrát. Maiakai már hónapokkal korábban kitanította őt a hajó vezetésére, és mialatt visszatértek a Káoszpusztákról, rengeteg időt töltött a kormánynál. Nem is annyira az éles szeme, hanem éppen a pilótatudományban szerzett jártassága miatt hívták megfigyelőnek erre az utazásra. A léghajó akkora sebességgel haladt, hogy hamarosan már a tajtékzó víz felett repültek.

– Hát ez eléggé különös megfordulat – dörmögte váratlanul Makaisson, aki továbbra is a rejtélyes hajót fürkészte. – Sehol sem nem látok lapátkerekeket, és nyoma se van sodorvonalnak, ami arra utalna rá, hogy elhajtócsavar dolgozik a hasa alatt neki.

Nem tudok másra rágondolni a fejemmel, mint rá a fekete mágiára, ahhoz pedig nem értek. Egyszerűen el se nem tudom képzelni, hogy mi más mozgathatna egy ekkora ilyen nagyon nagy testet. Az átkozott átkozottai! Sose nem hittem volna, hogy azok az átkozott káoszlények képesek gyártani egy efféle ilyen gépezetet. Ugyanolyan gyors, mint a leggyorsabb gőzös teljes nyomás alatt, és minden vízenjárműnél nagyobb, amit eddig látott a szemem a vízen.

– Idáig rendben is volnánk, Maiakai – szólt közbe Felix. – A kérdés, hogy mit jelent mindez?

– Azt jelenti, hogy ha ismersz hathatós imákat, ifjú Felix, akkor elkezdheted mormolni őket – felelte komoran a trollvadász. – Imádkozz, hogy ez legyen az egyetlen ilyen hajó a világon rajta. Mert ha több is van a káosznépeknek nekik, akkor egy egész hadsereget is rátehetnek a partra, az Óvilág egész partvonalának nekik tetsző bármelyik pontján. Grungni szentséges szakállára mondom, hogy azon az átkozott Reiken is felhajózhatnak akár Altdorf, vagy Nuln magasságáig.

Felix megborzongott a vészjósló szavak hallatán, közben a főgépész visszavette tőle a kormányt, újra a markába nyomva a látcsövet. A fiatal férfi ekkor a híd elejébe sétált, majd néhány pillanatnyi szemlélődés után hátraszólt a válla felett:

– Attól tartok, Sigmar nincs abban a hangulatban, hogy meghallgassa az imáimat!

– Ezt meg miből gondolja a fejed?

– Nézz csak oda! – válaszolta keserű hanghordozással Felix, azzal a mutatóujját a távolban sötétlő hatalmas flottára szegezte. A titokzatos, fekete fémgigászok az őrjöngő hullámokat könnyűszerrel maguk alá gyűrve, állhatatosan és meglepően gyorsan haladtak a part felé.

– Akár indulhatunk is a hazafelé irányába – állapította meg Makaisson. – Azt hiszem, mára éppen elég sok temérdek rossz hírt gyűjtöttünk fel.

Felix egyetértése jeléül nagyokat bólogatott, de beszéd helyett legfeljebb csak károgni tudott volna, mert a torka teljesen összeszorult az aggodalomtól.

Felix egész úton örült, hogy visszatérhet Praagba, és még jobban örült, amikor a város szórványosan pislákoló fénypontjait a hajó alatt, míg a fenséges Fellegvár valóságos fényáradatát a hajó előtt látta. Hamarosan már a Fehér Vadkanban üldögélt, és alig várta, hogy meleg étel legyen a gyomrában, illetve hogy vacsora után aludhasson egy jót. A tél hidege a léghajó fedélzetére is belopózott, és nem számított, hogy hány réteg ruhát vett magára, nem tudott igazán átmelegedni, amíg az égboltot járta. Ezenfelül folyton kiszáradt a torka, és furcsa bizsergést érzett az ízületeiben. A tünetek erősen nyugtalanították, és forrón remélte, hogy nem kapta el a városban dühöngő ragályos nyavalyák valamelyikét.

Mialatt az ételre várt, szórakozás gyanánt belehallgatott a körülötte folyó élénk beszélgetésekbe. Alig néhány perc leforgása alatt számos értesüléssel lett gazdagabb, amelyeket a hó miatt a városban rekedt kereskedők szállítottak kocsmáról kocsmára.

Kiderült például, hogy a kereskedőegylet szerette volna tovább emelni a gabona árát, ám a herceg elutasította a kérvényüket. Enrik minden erejével igyekezett gátolni, hogy a kapzsi és lelketlen kufárok a csillagos egekig emeljék az élelmiszerek árait, mert az éhínség már így is aggasztó méreteket öltött. A hír hallatán Felix úgy érezte, hogy bár sosem tudná megszeretni a komor főurat, igenis képes lenne tisztelni őt és az elveit.

Főnemes létére egész becsületesnek és tisztességesnek tűnt, ugyanakkor Felixből sosem veszett ki teljesen az uralkodó osztály tagjai iránti gyanakvás, amelyet még atyja, a tekintélyes kereskedő plántált a lelkébe.

Aztán a tudomására jutott, hogy az előző este folyamán hat ifjú nemes vesztette életét egy, a kereskedőnegyedben lezajlott verekedésben. A hírek szerint egy fogadóban mulatoztak, majd szóváltásba keveredtek egy gazdag idegennel, akit aztán kihívtak az utcára, hogy móresre tanítsák. A legtöbben egyetértettek azzal a vélekedéssel, hogy az idegen testőrei vagy barátai nyilván odakint várakoztak, mert azt mindenki lehetetlennek ítélte, hogy egyetlen ember legyőzhetett hat másikat akár kard–, akár ökölpárbajban. Felix korántsem tartotta egyértelműnek a kérdést.

Számtalanszor látta már, hogy Gotrek felülkerekedett nem csupán hat, de még ennél is több ellenségén, sőt ő maga is megtette néhányszor, amikor a helyzet úgy hozta.

Rövid töprengés után kisöpörte a fejéből ezeket a gondolatokat. Úgy vélte, neki aztán semmi köze a gyászos históriához, még akkor sem, ha az elhalálozott ifjak családjai hatalmas vérdíjat tűztek ki a gyilkos fejére. Rengeteg pénzt, de Felixet akkor sem érdekelte az ügy. Nagyon is jól ismerte az áldozatokhoz hasonlatosan elkényeztetett, gazdag szépfiúkat. Ezzel a népséggel szinte minden áldott este meggyűlt a baja, amikor még Nuln városában, a Vak Disznóhoz címzett kocsmában dolgozott. Ezenfelül nem tudott sajnálatot érezni olyan alakok iránt, akik a szórakozás kedvéért nem átallottak hatan rátámadni egyetlen emberre. Úgy érezte, hogy a hat forrófejű bolond csak azt kapta, amit megérdemelt.

És sajnos nem ez az egyetlen hír szólt éjszakai gyilkosságokról. Újabb két utcalány teteme került elő, akik mindketten az utolsó cseppig kivéreztek. A Fehér Vadkan vendégei közül többen tudni vélték, hogy éjszakánként démon jár az utcákon, aztán valaki összeszedte minden bátorságát, és halkan kibökte, hogy talán vámpír portyázik a városban…

A baljóslatú szó hallatán Felix hátán végigfutott a hideg. Öreg dajkája annak idején borzongató meséket mondott neki a vérszívó teremtményekről. Gyerekkorában többször is megesett vele, hogy órákig nem tudott elaludni, mert attól félt, hogy egy vámpír utat talál magának a szobájába.

És amikor most, a fogadó asztalánál ülve megpróbálta kizárni a tudatából a régi félelmeit, legnagyobb meglepetésére azon kapta magát, hogy képtelen megszabadulni tőlük. Túl sokszor látta már, hogy a régi, gyerekkori rémálmai testet öltenek, és véres valósággá válnak ezen a szörnyű világon. Úgy érezte, hogy talán meg sem lepődne azon, ha kiderülne, hogy a lélektelen szörnyetegek egyike valóban Praag utcáin bolyong. Csupán azért imádkozott, hogy ő maga sose találkozzon vele, mert a vámpírok szörnyű ellenfelek hírében álltak.

Hirtelen észrevette, hogy a fogadó egyik vendége különös figyelmet szentel a körülötte folyó beszélgetésnek. Az elegáns, és jól láthatóan méregdrága ruhákat viselő magas férfi szőrméből készült, ökölnyi illatpamacsot tartott a jobb kezében. Az arca szinte betegesen fehérnek tűnt, talán a kelleténél több hintőpor miatt. Fagyos tekintettel méregette a környezetét, és a vonásain élénk összpontosításra utaló jelek ültek.

A férfi észrevette, hogy Felix őt figyeli. A tekintetük összeakadt, majd Felix különös bizsergést érzett a koponyája mélyén, és az a benyomása támadt, hogy egyfajta kapcsolat alakult ki kettejük között. Hirtelen erős késztetés szállta meg, hogy lesüsse szemét, és elfordítsa a fejét, de veleszületett konoksága nem hagyta, hogy így tegyen. Rezzenéstelen képet vágva állta az idegen tekintetét, közben alaposan szemügyre vette őt. A férfi valami furcsa, ősrégi módi szerint vágatta éjfekete haját, amely elöl, a szemöldökénél nyílegyenesre nyírva elrejtette az egész homlokát, továbbá oldalt a vállát, míg hátul a lapockáit verdeste. A komor idegent hasonló aura vette körül, mint Maxot. A megjelenésében vagy viselkedésében volt valami, amitől Felixet kínos érzések kerítették hatalmukba. Az ösztönei azt súgták, hogy egy varázslóval sodorta össze a Sors, méghozzá egy olyannal, akit jobb lesz nagy ívben elkerülni. A gondolat nyomán sietve elfordította a tekintetét, éppen idejében ahhoz, hogy végignézze, amint Ulrika és Max Schreiber belépnek a Fehér Vadkan ajtaján. A társai rövid szemlélődés után felfedezték őt, és elszánt léptekkel elindultak felé.

Felix rosszat sejtve fürkészte Ulrika komor vonásait, és azon törte a fejét, hogy vajon mi történhetett.

*

Adolphus a bejárat felé pillantott, szemügyre vette az újonnan érkezetteket, aztán meglepetten bámulta a nőt, akihez fogható szépséget hosszú évek óta nem látott. Még férfias öltözete, és az oldalát verdeső kard sem ronthatta el a gyönyörű vonásai, és pompás alakja nyújtotta összhatást, sőt a ruházata és harcias kellékei valahogy még jobban kiemelték a szépségét. Adolphus hirtelen tudatára ébredt, hogy máris erősen vonzódik a nőhöz, amin megint csak meglepődött, mert hosszú idő óta nem tapasztalt ehhez hasonló érzéseket. Ezek után már csak azt sajnálta, hogy a nővel együtt érkezett férfit úgy lengte körül a mágia szövete, mintha hosszú, aranyló köpenyt viselt volna.

Hosszú létezése folyamán Adolphus számos nagy hatalmú varázslóval találkozott, és ő maga is elég jártasságra tett szert a mágia tudományában, hogy messziről felismerje annak mestereit, így már csakis abban reménykedhetett, hogy a saját álcázó varázslatai elég hatékonyak lesznek ahhoz, hogy elrejtsék a férfi elől az ő valódi természetét.

Keserűen elátkozta magát, mert ráeszmélt, hogy újabb ostoba, és merőben felesleges hibákat követett el. Belátta, hogy igazából semmi keresnivalója ebben a fogadóban. A palotában volna a helye, és inkább Nospheratu átkozott könyvét kellene tanulmányoznia, mintsem a kislevita hölgyeket. Jól tudta, hogy ezek az éjszakai kóborlások könnyen végzetesnek bizonyulhatnak a számára. Miután az előző este folyamán megölte azokat a fajankókat, szándékosan jött erre a nyugodt, csendes helyre, hogy kerülje a bajt és a feltűnést. Erre mit művelt szinte abban a pillanatban, hogy betette a lábát ebbe a nyomorúságos kocsmába? Észrevette, hogy a fiatal, szőke férfi őt figyeli, erre nyomban megpróbálta a puszta tekintetével rákényszeríteni, hogy máshová nézzen. Ám a halandó meglepően erős akaratúnak bizonyult, nem lehetett neki egykönnyen parancsolni. Most pedig tessék, még az is kiderült, hogy a fickó egy varázslómester ismerőse, barátja vagy szövetségese. Adolphus ezek után szívből remélte, hogy a halandó nem számol be a társának az iménti tapasztalatairól, mert az már végképp nem hiányzott neki, hogy egy mágus felfigyeljen rá. Lassan megcsóválta a fejét, közben vadul átkozódott magában. Mint hosszú létezése folyamán oly sokszor, ezúttal is úgy látta, hogy a kegyetlen istenek gonosz tréfát űznek vele. Most, amikor már csak néhány lépés választja el az álmainak beteljesülésétől, fokról fokra fejre áll körülötte a világ, és semmi sem akar zökkenőmentesen haladni a maga útján.

Az előző este folyamán átadta magát a vérszomjának, és lemészárolta azt a hat nyomorultat. Igen, végzett velük, de legalább volt annyi esze, hogy ne igyon az ereikből. Akkor sikerült úrrá lennie őrült szomjúságán, de valamivel később megint elvesztette az önuralmát, és üresre szívott két újabb szajhát. Minden erőfeszítése ellenére sem tudott ellenállni a késztetésnek, és igazat szólva nem is nagyon akart.

Ugyanolyan szomjúság gyötörte, mint annak idején, amikor bekerült a Beavatottak társaságába.

Adolphus fejében egyre csak ott keringtek a nyugtalanító kérdések. Mi történik vele? Miféle őrület keríti hatalmába? Miért izzik ez a csillapíthatatlan vérszomj a bensőjében, mint valami különös és múlhatatlan láz? Miért nem tud ellenállni eszeveszett, önpusztító vágyainak? Akárhogy töprengett, nem talált magyarázatot a különös és veszedelmes jelenségre.

Még az is megfordult a fejében, hogy talán a környezete teszi. Talán a kísértetjárta város különös erői gyakorolnak rá furcsa hatást. Esetleg az a hatalmas, zöld színű hold bolondította meg, amely minden éjjelen ott izzott az égbolton, és folyton behatolt az álmaiba. Képtelen volt nevén nevezni az okot. Csupán azt tudta, hogy mindez a lehető legrosszabb időben történik vele. Ha legalább az a vénséges nyomorult kezelhetőnek bizonyulna…

Adolphus szilárdan megfogadta, hogy ha az aggastyán nem hajlandó jó pénzért megválni a talizmántól, akkor megöli őt, és egyszerűen elveszi azt, ami jár neki.

Ugyanakkor még ezekről az elszánt gondolatairól is tudta, hogy nem mások, mint további tünetei annak a különös őrületnek, amely mindinkább elhatalmasodik rajta.

Adolphus tudta, hogy ki kell tartania. Már a cél közvetlen közelében jár. Most már nem engedhet meg magának semmiféle hibát. Így aztán felállt, hogy visszatérjen Osrik házába. A hátsó kijárat felé indult, hogy a lehető legnagyobb ívben kikerülje a varázslót. Menet közben még egy búcsúpillantást vetett a kislevita szépségre.

Egyszer, egy csodálatos éjszakán, fogadkozott magában, elindulok, és megkereslek téged…

*

– Mi történt? – érdeklődött rosszat sejtve Felix, mert Ulrika és Max egyaránt komornak, ugyanakkor izgatottnak tűntek.

– Merre járnak Gotrekék? – kérdezett vissza a mágus.

– Egy rossz kocsmában isznak – válaszolta egykedvűen Felix –, mindig menjetek arra, amerre bevert orrú embereket láttok, és előbb– utóbb utoléritek őket.

– Ez egyáltalán nem vicces – jegyezte meg Ulrika, aki a szakításuk óta különösen ridegen viselkedett Felixszel.

– Nem is viccnek szántam – vágott vissza Felix –, ti is tudjátok, hogy milyenek, ha rossz a kedvük. Egyébként, mit akartok tőlük?

– Munkát ajánlottak nekünk – felelte Max.

– Nekünk?

– Igen, mindannyiunknak, tehát neked is – erősítette meg a varázsló.

Felix néhány pillanatra eltűnődött azon, hogy ki lehet az az eszelős alak, aki munkát ajánl két trollvadásznak. A körülmények arra utaltak, hogy az illető ugyancsak szorult helyzetbe kerülhetett. Méghozzá olyan szorult helyzetbe, amelyből csakis erőszakos úton vághatja ki magát.

– Az ajánlatban van szó vérengző szörnyetegek legyilkolásáról, életveszélyes körülményekről vagy teljesen esélytelen küzdelmekről? – érdeklődött gúnyos hangvételben Felix.

– Nem hiszem – válaszolta higgadtan Max –, legalábbis nem tudhatjuk bizonyosan.

– Akkor nem fogja érdekelni őket – Felix mélabúsan ingatta a fejét.

– Viszont rengeteg aranyról szól – közölte hűvösen Ulrika.

– Na, az már jelent valamit – dünnyögte Felix, és bólintott néhányat.

– Akkor most keressük meg a törpéket, aztán menjünk, és mutatkozzunk be leendő munkaadónknak! – javasolta Max.

– Ki az illető? – kérdezte Felix, mialatt felállt, és megigazította a derékszíját. Egy titokzatos ösztön parancsának engedelmeskedve körülnézett, és észrevette, hogy a furcsa megjelenésű, átható tekintetű idegen eltűnt.

– Egy távoli rokonom – válaszolta Ulrika.

– A város nemeseinek fele távoli rokonod – jegyezte meg Felix.

– Tetszik vagy sem, nálunk, kislevitáknál ez már csak így működik – felelte a nő sértődötten, azzal sarkon fordult, és elindult a kijárat felé.

*

A palotának is beillő épület hatalmas volt, sötét, és meglehetősen elhanyagolt. Felix megállt az egyik ablaknál, és kinézett a jókora kertre, amelyet kovácsoltvas lándzsafejekkel koronázott, magas kőfalak határoltak. A látottak alapján úgy sejtette, hogy a Praag belvárosában álló, hatalmas alapterületű ház többe kerül, mint másutt egy egész falu összes építménye.

A teremnek is beillő szobákban apróbb– nagyobb régiségek töltöttek meg minden polcot, zugot és mélyedést. A déli vidékekről származó furcsa, egzotikus fegyverek és maszkok díszítették a falait azoknak a folyosóknak, amelyeken az idős inas végigvezette őket. Hamarosan megérkeztek egy jókora szalon bejáratához, amelyet egy négykarú majomisten valószínűleg Cathay– ból származó, embermagas porcelánszobra őrzött. A ház tulajdonosa a szalon közepén álló terjedelmes és régi kanapén üldögélve várta őket.

Andrjev gróf, Ulrika számtalan nagybátyjainak egyike túl méretes vakondra emlékeztette Felixet. Az alacsony termetű, jókora pocakkal megáldott idős férfiú hatalmasra növesztette a bajuszát, amely jobbra és balra egy– egy büszke félkörívet leírva lekonyult, és jóval túlnyúlt az álla vonalán. Meglepően nagy, ám keskeny orrán kerek szemüveg ült, amelynek vaskos lencséi aprónak és homályosnak mutatták kortól meggyengült szemét. A gróf hosszú, tarkabarka ábrákkal teli selyemköntöst viselt, amely szintén a messzi Cathay terméke lehetett. Egészében véve békés kis szobatudósnak tűnt, jóllehet Ulrika azt állította róla, hogy ifjú korában messze földön híres kardforgató volt. Manapság már hosszú, megfeketedett botra támaszkodva járt, és hosszú karmokhoz hasonlatos köszvényes ujjaival reszketve markolta a bot végére erősített ezüstgömböt. Az öreg a legteljesebb lelki nyugalommal tetőtől talpig végigmérte a vendégeit, hogy felbecsülje, kiket engedett a házába. Néhány pillanattal később meghúzott egy, a feje felett himbálózó selyemzsinórt, és a felcsendülő harangszó egy hozzá hasonlóan idős inast szólított a szalonba.

– Nos, innának khm… valamit? – érdeklődött barátságosan a gróf. – Mit szólnának egy finom, forró teához?

Orrharapó Snorri és Gotrek Gurnisson hitetlenkedve meredtek egymásra. Jól láthatóan azon törték a fejüket, hogy mi a csudát keresnek itt. Őket több maréknyi jóféle aranypénz ígéretével csalták el a kocsmából! Amikor Felixék megtalálták a törpéket, azok éppen összemérték az erejüket néhány erősen ittas dzsidással. Felix, Ulrika és Max kénytelen voltak félreállni és kivárni, hogy a trollvadászok végigverjék a kislevitákat, mert azok csak akkor álltak szóba velük, miután az utolsó ellenfelük is eszméletlenül hevert a padlón.

A törpék végül ismét a házigazdára pillantottak, aztán Gotrek felmordult:

– Sört hozasson!

– Snorri vodkát kér – tette hozzá Snorri –, egy vödörrel, ha lehet.

– Nekem a tea tökéletesen megfelel – közölte sietve Max, míg Ulrika bólogatással jelezte, hogy ő is azt kér.

Felix csak a fejét rázta. Szinte akarata ellenére történt, de a lelke mélyén feltámadt a kíváncsiság. Az eddig látottak alapján az idős úriember elég gazdag tűnt, hogy saját testőrei legyenek, továbbá kétség nem fért ahhoz, hogy a házban őrzött régiségek jelentős értéket képviselnek. Ezek után mi szüksége van rájuk? És ami ennél is fontosabb, Andrjev gróf hogyan talált rá a csapatukra?

– Szóval, mit akar tőlünk, öregember? – kérdezte durván Gotrek, aki ezúttal is mellőzte az udvariasság szabályait.

A gróf előrehajolt, hogy közelebbről is megnézze magának a törpét, aztán szinte gyermeki örömre utaló fények gyúltak folyton hunyorgó, gyenge szemében.

– Nahát, egy igazi trollvadász – suttogta szinte áhítatosan –, ez lenyűgöző!

– Azt régtől fogva tudom, hogy én mi vagyok, öreg – morogta Gotrek –, azt viszont még most sem, hogy mit akar tőlünk!

A gróf megköszörülte a torkát, aztán reszkető és folyton elcsukló hangon beszélni kezdett:

– Elnézésüket kérem, a világért sem szeretném feltartani önöket, de ez eltart egy darabig…

– Snorri szerint kevesebb időbe telik, ha végre belekezd – vágott közbe Orrharapó, akinek a türelem nem volt erős oldala.

– Khm, szóval, igen. Akkor most elkezdem – az öregúr megint elhallgatott, és ráérősen végighordozta tekintetét a vendégeinek arcán, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy valamennyien őrá figyelnek– e. Felix mélyeket lélegzett, és érezte, hogy ő is kezdi elveszíteni a türelmét, amikor Andrjev végre ismét megszólalt: – Nos, ahogy már önök is nyilván észrevették, én ritkaságokat, régiségeket, és mindenféle régi tárgyakat gyűjtök. Gyerekkoromtól fogva mindig is ez volt a szenvedélyem azóta, hogy a nagyapám megajándékozott egy ősrégi, mívesen faragott harci maszkkal, egy különleges darabbal, amelyen Thaorum sötét isteneinek három pecsétje díszelgett. Ez a maszk…

– Talán inkább arról beszéljünk, gróf úr, hogy miben lehetnénk a segítségére – szólt közbe Felix a lehető legudvariasabb és legszelídebb hanghordozásával. Az aggastyán hátradőlt ültében, meghökkenve pislogott, és meglepetésében szikkadt ajkához kapta a kezét, mintha csak rá akart volna csapni a saját szájára.

– Hát persze, khm… elnézést – hebegte zavartan. – Sajnálom, sajnálom. Mint láthatják, én már eléggé öreg vagyok, és a gondolataim néha szerteszaladnak.

Mellesleg régen örvendhettem társaságnak, és eléggé elszoktam a…

– A lényegre, gróf úr, a lényegre! – avatkozott közbe ismét Felix, nem csupán maga miatt, hanem azért is, mert attól tartott, hogy a trollvadászok megunják a várakozást, és egyszerűen kisétálnak az ajtón.

– Megint csak elnézésüket kérem – szabadkozott ismét az agg nemes. – Tehát, ahogy említettem, régiségeket gyűjtök. Hosszú évek, évtizedek alatt szert tettem néhány roppant érdekes műkincsre. Egyes darabokról azt állították, hogy… nos, hogy mágikus erők lapulnak bennük. Én magam nem vagyok varázsló, így aztán nem tudom megítélni, hogy igazat mondtak– e az eladók, de Benedict barát, a becsüsöm szerint igen.

– Vagyis? – mordult fel Gotrek, akiről valósággal ordított, hogy a türelme a végét járja. Kétség nem fért hozzá, hogy már erősen vágyott vissza, abba a jó meleg kocsmába, amelyből nemrégiben kirángatták.

– Benedict barát, és más szakértők biztosítottak afelől, hogy a gyűjteményem bizonyos darabjai rendkívüli értéket képviselnek egyes mágusok szemében, akik mindannyian egy jól körülhatárolható csoporthoz tartoznak – folytatta a gróf. – Annak idején felkavaró esetek történtek néhány régi ismerősömmel, így aztán tekintélyes summát fizettem az Aranyszövetség néhány mágusának, hogy mindenféle– fajta védővarázslattal vértezzék fel a palotámat és a gyűjteményemet. Meggyőződéssel hiszem, hogy ezek a varázslatok óvták meg a házamat, és minden vagyonomat az elmúlt időszak folyamán, amikor azok a káoszos gazemberek oly sok kellemetlenséget okoztak.

Felix nagyot nézett, és eltűnődött azon, hogy az öregúrnak vajon mennyi józan esze maradt. A város romokban hevert körülötte, ő pedig „kellemetlenségek”– ről beszélt.

Másrészről viszont az eleve magának való aggastyán erődnek is beillő házának mélyén, szolgálókkal és testőrökkel körülvéve éldegélt, így valószínűleg el sem jutottak hozzá a halálról és pusztulásról szóló hírek.

– Szóval maga egy csomó értékes kacatot őrizget itt – összegezte Gotrek –, és akkor mi van?

– Néhány nappal ezelőtt Benedict barát, aki valaha Verena papja volt, ám egy bizonyos ügy miatt kilépett a templomi szolgálatból, amely ügyről természetesen megnyugtató magyarázatot adott utólag, és biztosított…

– Egyetlen pillanatig sem kételkedünk abban, hogy Benedict barát jóravaló, derék ember – vágott közbe sietve Max. – De most már talán valóban rátérhetne a lényegre, gróf úr!

– Igen, igen, khm… elnézést – dünnyögte az aggastyán, aztán cuppantott egyet– kettőt, és folytatta: – Benedict barátot néhány nappal ezelőtt felkereste egy, a Birodalomból érkezett nemes, aki azt állította, hogy szeretné megvásárolni az egyik műtárgyamat. Benedict megmondta neki, hogy a gyűjteményem egyetlen darabja sem eladó, ám aztán, a felkínált összeg hallatán úgy érezte, hogy feltétlenül értesítenie kell engem. Én természetesem annyira imádom a kincseimet, hogy a világért sem válnék meg tőlük. Még azt az első pillantásra jelentéktelennek tűnő, aprócska nipponi porcelán csészécskét sem adnám el, amelyen az a két kócsag oly szerelmesen néz egymásra, és azzal a csöpp szárnyukkal…

– Könyörüljön rajtunk, gróf úr! – hördült fel elgyötörten Felix, mire Ulrika figyelmeztető pillantást vetett rá.

Úgy tűnt, hogy az egész társaságból egyedül a nő bírja elviselni az aggastyánt, amin végső soron senki sem csodálkozott. Ulrikát rokoni szálak fűzték a grófhoz, és már csak emiatt is türtőztetnie kellett magát.

Felix felemelte a köpenyének szélét, és megdörgölte vele az orrát, aztán csodálkozva vette észre, hogy az nem csupán viszket, de folyik is. A nyugtalanító jel láttán erősen remélte, hogy nem kapott el valami szörnyű kórságot.

– Igen, igen, bocsánat – mentegetőzött ismét Andrjev gróf. – Szóval, először úgy gondoltam, hogy érdekes lesz elbeszélgetni egy másik, hozzám hasonlatos gyűjtővel.

Tudják, a magunkfajták ritkán találkoznak. Az én szenvedélyem egy meglehetősen szűk területre korlátozódik, amely iránt talán maroknyi ember érdeklődik…

Vagy talán csak te nem érdekled őket, ezért kerülnek ki mindahányan, bosszankodott magában Felix, de természetesen megtartotta magának a gondolatot.

Válasz helyett köhögött egy sort, és nyugtalanul állapította meg, hogy a tüdejében egyre több és több váladék szabadul fel.

– Nos tehát, beleegyeztem, hogy fogadom azt az embert – folytatta eközben a gróf.

– És sietek kijelenteni, hogy volt benne valami, ami egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Nem szívesen vallom be, de megrémített.

– Pedig az nem lehet könnyű… – gúnyolódott Gotrek.

– Nos, khm… trollvadász uram, higgye el – felelte kissé sértődötten az aggastyán –, engem nem könnyű megijeszteni. Fiatal koromban a nagy Radhi Bokha cár oldalán lovagoltam, és egy szál magamban megöltem Tronsót, a szörnyű óriást! Messze földön híres hőstett volt akkoriban. Egyszer például…

– Egyikünk sem kételkedik az ön bátorságában, gróf úr – szólt közbe sietve Max, még mielőtt az öreg átadhatta volna magát a régmúlt idők emlékeinek. – Kérem, mondja el nekünk, hogy mi rémítette meg! Miért érezte szükségét, hogy ajánlatot tegyen nekünk?

– Volt valami vészjósló, valami ijesztő abban az emberben – válaszolta elkomorulva Andrjev. – Talán a tekintete… nem tudom megmondani. Amikor rám nézett, azt akartam tenni, amit mondott nekem, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ellenálljak. Azt hiszem, hogy az a férfi mágus lehet, méghozzá a legerősebbek közül való. Miután visszautasítottam az ajánlatát, néhány pillanatig úgy éreztem, hogy mindjárt rám veti magát, méghozzá a testőreim és a saját házi mágusom szeme láttára. Benedict barát is így gondolta. Vélekedése szerint csupán a ház falaiban rejlő védővarázslatok akadályozták meg, hogy az az ember aljas cselekedetre ragadtassa magát. Aztán kikísértettem az illetőt az őreimmel. Mielőtt kilépett volna ebből a helyiségből, még egyszer felém fordult, majd közölte, hogy vissza fog térni, és hét napot ad, hogy megfontoljam az ajánlatát. Mindez néhány nappal ezelőtt történt.

– Hol van most Benedict barát? – kérdezte Felix, miután úgy tűnt, hogy a gróf befejezte a történetet.

– Azt nem tudom – felelte Andrjev. – Általában reggelente teszi tiszteletét a házamban. De most már két napja nem láttuk, és egyebek mellett ezért is aggódom. A becsüsöm kínosan pontos ember, aki mindig tartja magát a szokásaihoz. Csupán egy súlyos betegség akadályozhatná meg abban, hogy felkeressen engem, de most bizonyosan nem erről van szó. Elküldtem a szolgáimat a házához, illetve az irodájához, ám egyik helyen sem találták. Benedict barát nyomtalanul eltűnt.

Felix a szeme sarkából Gotrekre és Snorrira sandított. Mostanra már mindketten elcsendesedtek, és odafigyeltek az öregúrra. A gonosz mágusok felemlegetése végre feltámasztotta bennük az érdeklődést.

– Az nem lehet, hogy elhagyta a várost? – találgatott Schreiber.

– Vagy talán az öreg Benny cimbi lelépett, hogy egy kicsit kirúgjon a hámból – vélekedett Snorri.

– Egyik lehetőséget sem vehetjük számításba – válaszolta a fejét csóválva a gróf. – Először is, Benedict barát előre tájékoztatott volna, hogy elutazik. Húsz hosszú esztendeje áll az alkalmazásomban. Ami pedig az ön felvetését illeti, kedves trollvadász uram, sietek kijelenteni, hogy Benedict barát józan életű férfiú. Évtizedek óta nem vett magához semmit, ami erősebb a víznél, mert azt állítja, hogy az alkohol tompítja gondolatait, és a hatása alatt kevésbé képes összpontosítani.

Felix megértőn bólogatott, mert az utóbbi időben Max is ugyanerre az érvre hivatkozva szokott nemet mondani, amikor sörrel– borral kínálták.

– Szóval, eltűnt a bizalmi embere – dörmögte Gotrek. – Van még valami?

– Igen, khm… attól tartok, igen – folytatta Andrjev. – Az őreim szerint figyelik a házamat.

– A titokzatos idegen? – kérdezte nyomban Felix.

– Nem, ezek mások – magyarázta az aggastyán –, jól öltözött hölgyek és urak, akik megpróbálják elkerülni, hogy észrevegyék őket, de khm… a jelekből ítélve nem elég ügyesek.

– Akkor az nem egy közönséges tolvajbanda – vélte Max, és miután észrevette, hogy társai kissé csodálkozva merednek rá, gyorsan hozzáfűzte: – Egy időben abból éltem, hogy mindenféle védővarázslatokat idéztem lakóházakra és emberekre. Így aztán óhatatlanul megismertem a tolvajok észjárását, és megtudtam, hogy hogyan dolgoznak.

– Látja, jó uram, pontosan ezért szeretném igénybe venni a szolgálatait – jegyezte meg derűsen kuncogva az aggastyán. – A hírneve messze megelőzi önt! Nem kisebb személyiség, mint a herceg is nagyra tartja magát. És az én drága unokahúgom azt mondta, hogy Max Schreibernél nagyobb mágussal még nem találkozott soha életében!

– És miránk vajon miért van szüksége? – érdeklődött Felix. – Talán nincsenek zsoldosai?

– Látják, ez megint egy újabb, különös fordulat ebben a gyászos ügyben – Andrjev elkomorult, és hatalmasat sóhajtott. – Alig néhány nappal ezelőtt még kisebb hadsereg védte a házamat. Ám valamivel Benedict barát eltűnése előtt az őreim kezdtek elmaradozni. Egyszerűen nem jelentkeztek szolgálattételre. Elsősorban a nappali őrök, akik odakint, a városban laktak, de még a bentlakók közül is elmentek néhányan, és soha többé nem tértek vissza.

– Furcsa időket élünk – bölcselkedett Felix–, Praag nemrégiben ostrom alatt állt.

Sokan azóta is éheznek. Az őrei talán elmenekültek a városból. Talán úgy érezték, hogy másutt több pénzt kereshetnek, vagy több ennivalóhoz juthatnak.

– Ugyan már, Herr Jaeger, ugyan már – a gróf elnéző mosollyal az ajkán csóválgatta a fejét –, nem kívánok a dicsekvés bűnébe esni, de én nagyon, nagyon gazdag vagyok, és büszke arra, hogy mindig, minden körülmények között gondoskodom azokról, akik a szolgálatomba szegődnek. Erősen kétlem, hogy az alkalmazottaim a mostaninál jobban fizető állást találnának jelenleg ebben a városban.

Továbbá, az éhezés sem szerepelhet a problémáik között, miután a pincém a padlójától a mennyezetéig tele van élelmiszerrel. Tudják, én mindig felkészülök az itteni kemény télre. Ha valaki annyit él Kislevben, mint én, az megtanulja, hogy semmit sem bízhat a véletlenre.

– Miért nem viszi az ügyet a herceg elé? – vetette fel Ulrika.

– És mit mondjak neki? – kérdezett vissza a gróf, és két karját tehetetlenül széttárva folytatta: – Hogy egy idegen megfenyegetett a saját házamban? Hogy az őreim hűtlenné váltak, és eltűnt a becsüsöm? A hercegnek ennél sokkal fontosabb ügyekkel kell foglalkoznia! Miért törődne egy öregember említésre sem méltó nyavalyáival, mialatt Kislev földjén háború dúl?

– Nem is próbálta kideríteni, hogy az őrei miért nem jelentkeztek szolgálatra? – érdeklődött Felix.

– Természetesen hozzájuk is elküldtem az inasaimat – válaszolta az agg Andrjev –, de a legtöbben nem tartózkodtak odahaza. Ugyanakkor néhány esetben az embereim hangokat hallottak bizonyos otthonokból, ám hiába kopogtattak, senki sem nyitott nekik ajtót.

– Ez nagyon különös… – dünnyögte Felix.

– Ez az egész ügy nagyon különös, Herr Jaeger! – vágta rá az öregúr. – Ezért van szükségem a szolgálataikra, és ezért áll szándékomban tisztességesen megfizetni önöket.

– Mit ért ön tisztességes fizetség alatt? – érdeklődött gyanakodva Felix.

– Ha megoldják az ügyet, száz aranykorona üti a markukat – felelte öntudatos hanghordozással Andrjev. – Ezenfelül hajlandó vagyok külön jutalmat fizetni annak függvényében, hogy menet közben mire derítenek fényt.

– Ez valóban tisztes fizetségnek hangzik – ismerte el Felix, majd egyetlen, a törpékre vetett pillantással felmérte, hogy nekik is ínyükre van az ajánlat.

A két trollvadász elégedetten vigyorogva hallgatott, viszont Max alkudozni kezdett.