11
Mire beértem őket, Amritas emberei már az utolsó pihenőnél jártak, és – a kedvező szélnek meg a fel nem használt siklóernyőknek hála – sikerült a platón megbújt orvlövészek mögé kerülniük. Valószínűleg már a parton elhatározták, hogy nem ejtenek foglyokat, és a rendház udvarán heverő testek látványa csak olaj volt a tűzre: a támadók hátvédjét lekaszabolták, vagy számszeríjastól hajították a platóról a mélyben háborgó hullámok közé.
A visszavonuló gorvikiak megpróbálták lángba borítani a könyvtárat, az ódon őrjelek azonban úgy fojtották el a lángokat, mint a pincegáz... a polcokat borogató bőrpáncélosokat pedig a nyomukban járó driád csapta a falnak egy kriptaszagú fuvallatai, ami nem csak a vérüket sápasztotta el, de homlokkendőik színeit is. A tengerészgyalogosok ügyet sem vetettek rá, miféle bűbáj egyengeti útjukat a felé – beérték a bizonyossággal, hogy aki szürke darócot visel és penge helyett szavakkal harcol, csak Domvik szolgája lehet.
A kötélpálya emeltyű házához vezető járatok egyidősek lehettek a viharfolyosóval, és nem is voltak sokkal tágasabbak nála. Állandó homályuk még memphremaduri viszonylatban is nyomasztó lehetett, mert az itt dolgozók számára saját reflektóriumot alakítottak ki a sziklaalapzat egy természetes kavernájában. A déli fal áttörésével létrejött kilátó ablakából pillantottam meg először a sorhajót. Mérföldes távolságból is rémisztően hatalmas volt, valószínűtlennek tűnt, hogy Ferrata bíborosa kárt tehet benne... de csak míg rá nem jöttem, hogy eredetileg az osszáriumot akarta vele romba dönteni.
A gorvikiak kiékelték az emeltyűház ajtaját, és egy tagbaszakadt, két sarlóval őrjöngő bolondot hagytak előtte, hogy lefoglaljon minket. Amritas a mennyezeti szellőzőnyíláson át lőtte le azzal a shadleki páncéltörővel, amit a könnyűgyalogságnál gólya helyett használnak. Akadt nála bot meg tükör is – azok segítségével győződtünk meg róla, nem állnak–e lenti ablakokban számszeríjas gorvikiak, mielőtt a köteleken aláereszkedve belendültünk rajtuk.
A teheremelő kosara félúton járt felfelé az utolsó csoportért, mire rendet tettünk odafent. A fickót, aki a fényjelzőt kezelte, élve kaptuk el – négy ujjába, két bordájába és a fél szemébe került, hogy megörvendeztesse a lentieket a kapellán érkezésének hírével. Míg a kosárra vártunk, próbáltuk megbecsülni, mennyi idő alatt teszi meg a visszautat, aztán hagytuk a fenébe, és a hagyományos megoldást választottuk inkább: a bíboros nem időzítve, hanem élesítve került az átvágott torkú jelzőkezelő segge alá, akit négyfelől bástyáztunk körül cimborái tetemével, nehogy idő előtt leforduljon róla.
–Akar valaki mondani valamit? – Amritas ellépett a kosár mellől, és mikor egyikünk se szólt, ütközésig nyomta a fordítókart.
A fogaskerekek mozgásba lendültek, a tetemekkel megrakott kosár eltűnt a padlat nyílásában, és megkezdte az ereszkedést szirtfaltól egy–másfél mérföldnyire horgonyzó sorhajó felé.
– Lett volna biztosabb megoldás – közölte az ezüstfakó hajú driád. Észre se vettem, mikor lépett mellénk, pedig Meglehetősen zajjal járhatott az érkezése: az elreteszelt és kiékelt ajtóból csak pár kőrisdeszkát és megvetemedett vaspántot hagyott. Jobban utánagondolva nem csak azt nem hallottam, ahogy áttört rajta – a robaj és visszhangjai a teheremelő csikorgásával a szélzúgással, a hullámok morajával együtt oldódtak fel a csend buborékjában, ami hatalma bűvölt kettőnk közé. Amritas alig karnyújtásnyira állt, de tudtam, hogy nem hall minket – magunk voltunk a driáddal, a halott gorvikiak és a holtra fáradt tengerészkatonák gyűrűjében.
–Nyilvánvaló –dünnyögtem. – Vegyük mindjárt a legkézenfekvőbbet: békét hagysz a halottainknak és csendben elhantolod a magadét. – Felé pillantottam, és az a borzongató érzésem támadt, hogy borostyánszín szemeivel Celestius néz vissza rám. – Lefogadom, hogy még passzusod sincs, amivel törvényesen léphetnél Shadon földjére.
–Számít ez?
–Nem vagyok finánc – vontam meg a vállam. – Egyikünk se az.
–Vettem észre. – A driád szemügyre vette a berúgott ablakokat, a vérmocskos falakat, és a kosárból kiszorult tetemeket. – Jöttem, amint tudtam... de nem volt sem rövid, sem sima az út.
–Megtetted, amit lehetett – dünnyögtem, és beleborzongtam Ferrata sikolyának emlékébe. – Köszönöm.
–Én tartozom köszönettel neked – mondta a driád. – Mindazért, amit a testvéremért tettél... és azért is, amire készen álltál, nehogy visszaváltozzon azzá, ami valaha volt.
– T e tudtad...?
–Laureatus révén – bólintott a driád. – Mikor legutóbb itt jártam, magamhoz vettem bizonyos... részeit. Hogy időben figyelmeztessenek az olyan helyzetekre, mint ez a mostani. – A háborgó óceánt bámulta a lassan záruló rakodónyíláson át. – Számítottam rá, hogy lesznek nehézségek. de nem gondoltam, hogy ilyen hamar.
–Laureatus szerint még csak nem is a te hibád – dünynyögtem – a világgal történik valami.
– A világgal mindig történik valami – közölte a driád. – Én voltam, aki nem végzett elég jó munkát. Nem először. .. és nem is utoljára, ami azt illeti.
–Legalább okultál belőle – sóhajtottam. – A nagy többség sose tesz... és nem is utazik át a fél világon, hogy felelősséget vállaljon azért, amit elbaltázott.
–Hallgatnod kell arról, ami történt. – A driád halk hangja sürgető élt kapott. – Vidd el innen a testvéremet, és ne is engedd visszatérni! Ha meglátja a szobrot a mauzóleumban, Laureatus hiába fáradt, hogy jóvátegye a kárt, amit felbukkanásával okozott neki.
–Emiatt ne aggódj! – dünnyögtem. – Celestius van annyira az én testvérem is, mint a tiéd.
Az ezüstfakó hajtincsek keretezte arcon ferde tollvonás volt a mosoly. A padlóra koppintott narvál– vagy unikornisszarvat formázó botjával, és mire átlépte a küszöböt, azon kaptam magam, hogy újra hallom a fogaskerekek csikorgását és a tengerészgyalogosok zihálását magam körül.
– Ki a fene volt ez? – tudakolta Amritas a váltókar mellől.
–A csodálatos Arkhón–fiúk egyike.
– K i ?
–Csak egy pap – legyintettem. – Velünk van.
– J ó tudni. Olyan a szeme, mint egy murénáé. – Amritas fújt egyet, aztán kieresztette a hangját. – Rajta, pézsmapatkányok, mintha élnétek! Ki–ki vegyen magához, amit nem szégyell, aztán nyomás vissza a rendház udvarára: látni akarom, ahogy az a kurva hajó szétrepül odalent!
12
Kerestünk egy kiszögellést a déli fal mentén, megosztoztunk a kolumiták raktárában lelt híg boron, és addig követtük a kosár útját, míg el nem tűnt a Molesta Orexis körül örvénylő vízpermet ködében.
Egy darabig csendben várakoztunk, és mikor semmi nem történt, Amritas sorolni kezdte a neveket – azokét, akik a hajnali dagállyal érkeztek Memphremadurra a két repülőhalon, azokét, akik ott veszte a hosszúházban, azokét, az útfélen maradtak, és azokét, akik eljutottak idáig, hogy az igazak jól megérdemelt – és egyre késlekedő – diadalának tanúi lehessenek.
–Almetra?
–Jelen.
–Apodali?
–Jelen.
–Axartas?
–Domvik fényében.
–Bertor?
–Domvik fényében.
–Gabbalas?
–Jelen.
–Garmacor?
–Jelen.
–Hyeram?
–Domvik fényében.
–Kalierdis?
Valaki válaszolt, hogy mit, meg nem mondom, mert repültem. Repültünk mindannyian, le a falról, át a szirtfal mentén felcsapó hőtől vibráló levegőn, hogy egymás hegyén–hátán terüljünk el a kertészlak tengerifúkötegekkel borított tetején. Némelyeknek sikerült megfogódzni, másoknak nem – az utóbbiak sorra bucskáztak át a tető peremén, és terültek el a konyhakert sarában odalent. Memphremadur sziklaalapzata rázkódott és vonaglott, az égig csapó tajték sós záporként zuhogott vissza ránk. A rendház harangja kondult egyet, ahogy tornyába utat talált a Bíboros robbanásának szele: a bőrünkön éreztük, mert a fülünk pillanatnyilag nem hallott, és érezni se éreztünk mást a pusztulás kránköves bűzén kívül. Hevertünk és ámultunk: a viharfelhőktől sötétlő ég alatt bódult halfarkasokként szálltak–keringtek a sorhajó vitorlázatának cafrangjai.
Arra eszméltem, hogy cseng a fülem, kapar a torkom, és ketten hevernek rajtam a tengerifű recsegő–ropogó szőnyegén. Az egyik Mestitiát emlegette, a másik csak röhögött, mint egy eszement... aztán megemberelte magát, és felkiáltott:
–Kalierdis... csak azért is jelen, a hétarcú úristenit!
Beletelt némi időbe, míg újra összeverődtünk, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Az Amritas–kompánia vesztesége nem nőtt tovább, de kisebb–nagyobb sérüléseket mindannyian szereztünk a meglévők mellé. Mire kiráztam a moszattöveket a sörényemből, és úgy–ahogy letisztogattam képemről a vérrel kevert tajték csíkjait, néhányan már vissza is kapaszkodtak a falra, de a szemüket hiába meregették: a szeszélyesen örvénylő szél hegynyi torlaszokat emelt a szirtfal mentén gőzből, füstből, és a Bíboros magvának rőten szikrázó, éghető anyagok híján önmagát emésztő porából.
– Van olyan jó, mint a jelzőtűz – dünnyögte Amritas a konyhakert sarkából. – A hajóink így biztosan nem tévesztik el az irányt.
Nem az volt a kérdés elmondjam–e neki, amit a közvetlen feletteséről megtudtam, hanem az, hogyan kezdjek bele... és hogyan fordítsam irántam érzett rokonszenvét a báróné javára, aki a férje elmozdításáig hátralévő napokban minden szövetségesnek jó hasznát veszi majd a pokol tornácán, melynek a térképeken Gomaron a neve.
Aztán meghallottam a kiáltozást a nyugati oldalról, és rádöbbentem, hogy Domvik idekint se méri ingyen a sikert – hogy vannak az áruló sarokba szorításánál sürgetőbb teendőim is.
Mire a tárva–nyitva álló kapun át a lépcsőkig értem, az Orzó örvénytölcsérei már a hullámtörőn belül hajladoztak a sziget északi csücskében, és vészes gyorsasággal közeledtek az első stációhoz. Aztán jobbra néztem, és megpillantottam azt, amit sosem akartam egészben viszontlátni: a Molesta Orexis erősen megdőlve, fedélzeti nyílásain lángot és pernyét okádva tört elő a víz felett örvénylő füstködből.
Jött, hogy bosszúját beteljesítse, és a második stáció szent ligetének elpusztításával utat nyisson a viharnak Shadon partjai felé.
13
Vannak helyzetek, melyben az alapos eligazítás létfontosságú, és pillanatok, mikor a látvány önmagáért beszél – az összhang megteremtéséhez ilyenkor pár jól megválasztott szó is elegendő.
– Lefelé! – kiáltottam, ahogy a torkomon kifért. – Vissza az osszáriumba\
Rohantunk. Mire a sorhajó tüzet nyitott, már az alsó pihenőnél jártunk, de nem lassítottunk, hogy megbámuljuk a gránátokat, melyek füstcsóvástól tűntek el az Orzó hatalmasra tátott örvényszájában. Mind magasabbra szálltak ahelyett, hogy a fák közé csapódtak volna, és ártalmatlan tűzbokrétákként enyésztek el odafent.
Szinte láttam a gorvikiakat, ahogy lázas igyekezettel módosítanak az irányzékon, próbálják ellensúlyozni a törzs egyre erőteljesebb dőlését.
A Molesta Orexis mostanra nem állt, inkább feküdt a vízen... és mielőtt ismét tüzelt, sorra buktunk át az osszárium küszöbén.
–Vigyázat!
A gránátok ezúttal túl lapos szögben érkeztek, és a kőrisek mellett a partoldal szikláit borították Raquan kéken sistergő tüzébe. Mostanáig szerencsénk volt, de nem tudhattam, meddig tart ki. Dühített, hogy a Pöröly és az asszony még nem húzódott a viharjáratba, és aggasztott, hogy se Celestiust, se a driádot nem látom idefent.
Az ötödik angyal karcsú alakja úgy sötétlett a rejtekajtó mellett, mint valami sírszobor. Sápadt volt és rezzenetlen, de jöttömre megelevenedett – gyönyörűség volt látni, ahogy bálványarcán elömlenek az élet színei.
– A z én papom meg az a másik – ziháltam, ahogy a Pörölyhöz értem. – Már odalent vannak?
–Odafent. – A kalandozó ércsipkájának domborulata tompa izzásként tükrözte a magas ablakokon betűző villámfényt. – Az előbbit a robbanás térítette eszméletre. Beszéltem hozzá, de meg se hallott. Mintha nem lett volna egészen...
–.. .önmaga. – Borzongva bámultam az urnafalak mögötti padlószakaszt, ahol zöldes fényű bűvábrák alkotta ötszög derengett át a hamuszőnyegén. – Ugyanezt mondtad az északinak is? A murénaszemű driádnak, aki a kapun át jött, és képes életre bűvölni a halottakat?
–Nem kellett mondanom neki – felelte a Pöröly. – Mikor visszaért, a berrán még javában kereste a feljárót a kupolába. Mikor megtalálta, nekivágott anélkül, hogy visszanézett volna, a félelf pedig követte. Nem tűnt túl boldognak.
– Csodálod? – Néztem, ahogy a tengerészgyalogosok sorra eltűnnek a nyílásban, aztán intettem Amritasnak meg a bárónénak, hogy rajtuk a sor. – Nem könnyű belátni, hogy sokat tettél, de nem eleget. Hogy lehetsz hatalmas, de nem vagy mindenható... és már csak két dolgot tehetsz azért, aki a világon a legközelebb áll hozzád. – Felpillantottam a kupolára, és megborzongatott a felismerés, mennyivel közelebb leszek az Orzóhoz, ha követem az Arkhón–fiúkat oda, ahová egyikük se hívott. – Odébbállsz és átengeded az ellenségnek... vagy maradsz, és az életével együtt szabadítod meg tőle végképp.
14
A karzatra vezető lépcső huzatos és meredek, a hosszhajó falközi járata olyan szűk volt, hogy vállvasaim minden lépésre a követ karistolták egyik vagy másik oldalon. Megszabadultam mindkettőtől, mire elértem az ajtót, melyet derengéssel rajzolt körül a kupolaablakokon beszüremlő nappali fény. Erőtlen volt és vörhenyes, mégis belekáprázott a szemem. Az járt az eszemben, hogy ilyen érzés lehetett a világra jönni.
A kupolát díszítő csillagképek ilyen közelségből indigó háttéren egymást metsző ezüst és arany sávok mintázatává olvadtak össze. A hétágú mestergerendáról aláfüggő kristálygömbök az Ur–Arcok színeiben tükrözték a kinti lobogást: a partoldal egyre lángolt a pokolgránátok becsapódása nyomán.
Ahogy végigrohantam a karzat fapadlóján, valami olyan dördült odafent, mintha a szférák hasadtak volna meg... pedig csak a kupola bronzborításán talált fogást az orkán, és egyetlen dühödt rántással harminclábnyi sávban a puszta kőig csupaszította. A szanaszét repülő lemezekből kijutott az ablakoknak is. Mire felhágtam a mestergerendához vezető keskeny grádicson, a kupola alatt jeges szél süvöltött, az ágak metszéspontjában gubbasztó alakra pedig ólomdarabok és üvegmorzsák zápora hullt.
–Celestius...?
–Nem egészen. – A murénaszemú driád a peremen kuporgott a legközelebbi csegely oltalmában, melynek ívét zölden derengő bűvábrákkal rótta tele. Mohaszínű volt a köpenye, fakó az arca és vértelen vonás a szája; ujjai meg–megrezdültek szarvat formázó botján. – Még nem is az, aki valaha volt, de most, hogy a prior kihunyt benne, támasz nélkül maradt. Vágyik rá, hogy újra a régi Tret lehessen. .. és ösztönösen keresi a hozzá vezető utat.
–Meg kell állítani.
–Azon vagyok – biztosított a zöld köpenyes. – Talán több szerencsém lesz, mint neked volt a gorviki sorhajóval.
–Nem így terveztem.
–Ismerem az érzést. – A driád magába fordult; a bot szinte vonaglott erősödő szorításában. – És örülök, hogy utánunk jöttél. Egyedül... sokkal nehezebb lenne a dolgom.
– M i t tehetek?
–Megvárhatod, míg kiderül, mire megyek az Orzóval. Ha sikerül a sorhajó ellen fordítanom, a szent liget és a keleti partvidék elkerüli a pusztulást... de ha Tret viszszatér közben, se magamat, se másokat nem leszek képes megvédeni tőle. – Rám villantotta borostyánszín szemeit. – Tudnom kell, hogy mögötte állsz... és megteszed, amit nekem kellene megtennem, mielőtt a világra szabadul.
Biztosra vettem, hogy nem kérne ilyesmit, ha lenne más megoldás – és épp bólintani készültem, mikor a kupolát villámcsapás rázkódtatta meg.
A kőboltozaton támadt hasadék olyan volt, mint valami száj, amivel maga az Orzó üvölt. Szele nekem feszült, megpróbált letaszítani a csegely pereméről. Ha a vállvasak rajtam vannak, menthetetlenül lezuhanok – így épp hogy sikerült megfogódznom a legközelebbi gerendában. Bal karom nem tartott elég biztosan, ezért átfontam a lábaimmal is... és mikor a törmelékzápor alábbhagyott, seggel előre kúszni kezdtem arrafelé, amerre Celestiust sejtettem.
Alattam a mélység és a holtak, körülöttem kövek és por, felettem az Orzó torzán vigyorgó szája és nyílt sebként vöröslő torka – Szent Girolamus nem épp erre gondolt, mikor az arany középutat emlegette. A nyelvemen volt, hogy megkérdem Domvikot, meddig gyötör még, mielőtt eltiporna, de hallgattam inkább: aki vándorpatkány létére a büdösbogarat játssza, bánjon csínján a levegőjével.
Ahogy új fogást kerestem a gerendán, csizmaszáramból kicsúszott a buzogány. Utána fordultam, és Peregrint pillantottam meg a kupolaterem hamvvedrének alján. Engem figyelt, és meg se rezdült, mikor a fejnehéz öntvény a mozaikpadlónak csapódott mögötte.
– Mit bámulsz, az istenért? – próbáltam túlkiabálni a szél süvöltését. – Eredj onnét!
Egy tapodtat se mozdult az agyatlan korcs... és konokságával sikerült eléggé felbosszantania ahhoz, hogy a gerenda fonákjáról a színére kapaszkodjak vissza. Mire fél térdre emelkedtem, Celestius már állt a metszéspontban, de nem nézett felém: az Orzó örvényébe bámult, és széttárt karokkal, némán mozgó szájjal szólongatta rossz szellemét.
Tekintetem a csegely alatt kuporgó driádra villant. Láttam, hogy egész teste rázkódik az erőfeszítéstől – és hogy az örvénytölcsérek, melyek fertályórája még az első stációt fenyegették, lassan, mintegy kelletlenül kúsznak délkeletnek a hullámtörő íve mentén. Csak idő kérdése volt, hogy elérjék a sorhajót, hozzánk azonban máris túl közel jártak, és tudtam, hogy lesznek még közelebb is, mielőtt a zöld köpenyes végleg eltaszítja őket Memphremadur partjaitól.
Ha bele nem pusztul előbb.
Ha mindhárman itt nem veszünk a kelepcében, amit ikerfivére saját testének állított.
Körvonalazatlan vágyat éreztem a kötéltekercs után, amit az emlékkápolnánál hagytam, és jobb híján tiszti selyemövem végét hurkoltam a gerendára, mielőtt felegyenesedtem, hogy kardot húzzak.
Még egy ember.
Még egy barát.
Olyan harag forrt bennem, hogy egy sziklát is képes lettem volna kettéhasítani. Mikor Celestius válla felett megpillantottam a halódó Molesta Orexist, mely tüzet okádott hitem szentségeire, hogy országainkat újabb háborúba taszítsa, azt kívántam, bár lehetnék isten, hogy puszta gyűlöletemmel törölhessem el a víz színéről.
És lőn.
Egész testemben megborzongtam, ahogy a fából épült kastélyt megrogyni, népének konokul romboló hírmondóit lángokba öltözni és repülni láttam. Azt hittem, a fedélközben tárolt pokolgránátokat vetette szét a hőség... aztán megpillantottam a corma–rodai frigátot, mely hatalmasan feszülő vitorlákkal suhant tova a szél felőli oldalon, hogy lángoló naftát és szelencék tömegét zúdítsa a sorhajó nyílt sebeibe. Úgy rémlett, idáig hallom a kántori litániát, mely útját egyengeti... és látni véltem a híd korlátjába fogódzó kapitány ádáz vigyorát is, akit Monacero az alkalomra hősi lélekkel ruházott fel.
A tünemény úgy lenyűgözött, hogy a közelgő örvénytölcsérekről is megfeledkeztem – és arra rezzentem fel, hogy nem hárman, hanem négyen vagyunk a megrokkant kupola alatt.
Celestius továbbra is széttárt karokkal ágált és a hátát mutatta nekem, zöldes derengésben falra vetülő árnya azonban nem volt mozdulatlan, nem volt a sajátja többé. Nehezemre esett nevet adni az érzésnek, ami akkor vett erőt rajtam, mikor leeresztette karjait, és felénk fordult. Nem voltak szemei, de tudtam, hogy lát minket; nem volt szája, de egész testem bizsergett kárörvendő kacajától. Jóféle ronellai láncszövetbe öltözötten, karddal az oldalamon álltam ott, mégsem ringattam magam olyan illúzióba, hogy megállíthatom vagy megsebezhetem: bár nem látszott nagyobbnak a csuhásnál, maga volt a megelevenedett engesztelhetetlenség.
Ahogy felénk indult, elült a szél. Az Orzó a kupolára nyitotta örvényszemét – látni akarta, mire megyünk egymással.
A ránk szakadt csendben tisztán hallottam a sorhajót szétvető robbanás dörejét, tudtam, hogy csak pillanataim maradtak, a lökéshullám érkeztéig... és ahelyett, hogy a kardomat barátom védtelen testébe döftem volna, mindkét karommal átöleltem őt.
– Ne feledd, ki vagy – ziháltam, és ahogy Tret Arkhón árnya felénk lódult abból a homályból, ahová vétkei miatt taszíttatott, a csuhással együtt vetettem magam a gerendáról az alant tátongó mélységbe.
Emlékszem a szédítő forgásra, a szörnyeteg állkapcsának könyörtelen szorítására a derekamon. A rántásra, ahogy a hétlábnyi selymet összetartó kapcsok megfeszültek; a bizonyosságra, hogy tehetetlenül himbálódzunk ég és föld között, és bármelyik lélegzetvételünk az utolsó lehet.
A zöld fényre, mely felettünk lobbant, hogy balzsammal felkent hegyű lándzsaként a homály szívébe döfjön;a sikolyra, ahogy a kupolára akaszkodott örvény engedett a driád hatalmának... és távozóban ikerfivére árnyát is magával ragadta oda, ahonnét a legsötétebb erők támogatásával, a legbaljóslatúbb csillagzatok együttállásakor is körülményes a visszatérés.
Emlékszem a megkönnyebbülésre, ami a gerendák megroppanását kísérte; az első akadálytalan levegővételre, ami az óceán és az elfüstölt nafta szagát préselte tüdőmbe... aztán a kármin pókfonál elernyedt, és mi ketten zuhantunk megint. Rémlett, hogy Domvikhoz fohászkodom – nem magamért, hanem azért a másikért, akit a barátomnak ismertem; érte, aki oltalmazom és kalauzom volt, a halál völgyében – a papért, aki százakat vezetett vissza az igazak útjára, és sokszorosan rászolgált, hogy az életemet kockáztassam érte. Örömet találtam a bizonyosságban, hogy sikerült elkerülnünk a legrosszabbat; hogy ha mennünk kell, diadallal távozunk az élők világából – és a háborítatlanság biztos vidékét is együtt érjük el.
15
Kék holdfényben eszméltem a rendház ispotályában. Nem jöttem rá rögtön, hogy az – a csúcsíves ablakok láttán azt hittem, a ravatalon fekszem, és megbékélten hallgatom a gyászoló sokaság moraját... aztán ráébredtem, hogy csak két pór meg egy kikötői eb horkol derékaljam végében, és a hullámok verdesik fáradhatatlanul a sziklás partokat.
Olyan istentelen szomjúság gyötört, hogy vadul tapogatózni kezdtem a derékalj körül, de korsó vagy butélia helyett hűvös ujjakat találtam ott. A hozzájuk tartozó aszszonyi kéz párja a homlokomat érintette, és a számon elidőzve jelezte: ez nem a szavak ideje.
A kéklő homályban csak a báróné sziluettjét láttam. Hátravetett fejjel kortyolt valamiből, ami tömlőnek látszott, aztán hozzám hajolt, és a szájából itatott meg, ahogy a vadak közt szokás. A szesz heve teste illatával elkeveredve folyt belém, és olyan gyönyörteli természetességgel ébresztett önnön elevenségem tudatára, hogy egész testem lángra gyúlt tőle. Már nem csak felettem volt, hanem körülöttem és bennem is, mikor a pálinka elfogyott, magával itatott tovább, és abba sem hagyta, míg szomjúságom el nem csitult az ő ujjongó éhségében.
Az alvók közül elsőként Peregrin neszelt fel, és félrebillentett fejjel bámult ránk – a kikötőben nem szokás az ilyesminek ekkora feneket keríteni –, mire csatlósaim és a szomszédos derékaljon fekvő Celestius is mozgolódni kezdett, a báróné már felegyenesedett mellőlem... és az arcát is elfátyolozta, mire Monacero ránk nyitotta az ajtót.
Tőle tudtam meg, hogy a csuhást és engem eszméletlenül találtak a rejtekajtó mellett Amritas viharjáratából előmerészkedő emberei.
Hogy miképp kerültünk oda, csak találgatni tudták – az osszáriumon átsöprő vihar a hamvakkal együtt tüntette el a kapun át érkezett és távozott driád nyomait
Az Orzó délkelet felé vonult tovább, az uszályában járó fiókvihar azonban tovább korbácsolta a vizet Memphremadur körül – a frigát különítményének csak a vörös holdkelte dagályával sikerült a hullámtörőkön belülre jutnia. Amritas és a Pöröly apróra beszámolt nekik a hajnal óta történtekről, – a négy túlélő vallomását maga a gellán vette fel, és hitelesítve továbbította dia–bessai és cormobrani hitsorsosaihoz Domvik idején át. Gomaron flottabárójának sorsa éjközépre megpecsételődött – az egyetlen nyitott kérdés az volt, hogy mikor és mekkora veszteség árán sikerül posztjáról elmozdítani.
–Hol van most? – A báróné hátrahagyta a tömlőt, de a tartalmával nem sokra mentem: a szája nélkül valahogy nem volt az igazi.
–A vörös holdkelte dagályával indult vissza állomáshelyére Tereadur szigetéről – felelte Monacero. – Feldúlt rendházat talált ott, és gorviki kalóztámadásra utaló nyomokat. Ha akad is néhány, mostanra végzett velük... és csak Axagor admirális kifejezett utasítására tett le arról, hogy minket útba ejtsen. Nagyon aggódik a felesége miatt, azt mondják.
– É s még jobban amiatt, amit a felesége mondhat róla – dünnyögtem, és beszámoltam neki, mi volt a jó Stipada valódi küldetése. – Mondd, hogy felkötik legalább a rohadékot!
–Valószínűtlen. – Az ismerős hang hallatán egyszerre fordultunk az ispotály ajtaja felé. A küszöbön Celestius állt, és erőtlenül mosolygott ránk. – Pártfogói, akik ilyen magas pozícióba juttatták, nem fognak kihátrálni mögüle: a kudarcának saját megítélésük látná kárát. A gyermeke elvesztését emlegetik majd, és megpróbálják beszámíthatatlanná nyilváníttatni. Ha a fickó belemegy a játékba, megúszhatja... a bierrai szakértők szerint legalábbis.
–Fenébe a bierrai szakértőkkel. – Feltápászkodtam a kerengő padjáról, hogy istenesen meglapogassam. – Magaddal foglalkozz inkább! Emlékszel mi történt a parton?
– Bár ne emlékeznék. – A csuhás az ajtófélfának dőlt. – A helyismeretemnek nem sok hasznát vettétek... de a jelek szerint boldogultatok nélküle.
–Domvik segedelmével. – Átöleltem megint, hogy megkönnyebbülésemet palástoljam, aztán a padra ültettem az inkvizítor mellé. – Mi lesz most?
–Várunk – vonta meg a vállát a széles arcú. – Megadjuk a végtisztességet az elesetteknek, megtisztítjuk a szent helyet... és ha Dia–Nectából befut az erősítés, velük együtt teszünk róla, hogy Gomaron ura mielőbb viszontláthassa hőn szeretett hitvesét.
– A z az állat megölte a fiukat – emlékeztettem. – És vele is végez, ha esélyt kap rá.
–Meglehet. – A gellán nem firtatta, kitől tudom, hogy a halva született gyerek fiú volt. Biztosra vettem, hogy a Pöröly se a driádról, se rólunk nem beszélt neki... – de azért inkvizítor, hogy olyasmit is észrevegyen, amit a magunkfélék titkolni akarunk. – Az enyémek azon lesznek, hogy életben tartsák, de muszáj visszavinnünk: a hazatérése lesz az ürügy, ami a Triatos csapatait Gomaron falain belülre juttatja.
–Másképp nem megy?
–Szépszerével aligha. – Monacero kerülte a tekintetemet. Mintha Domvikon kívül bárki képes lenne eligazodni az ábrázatán, ha nem akarja. – Sajnálom.
Celestius homlokráncolva méregetett minket a pad széléről.
–Miről maradtam le?
Leintettük.
–A te fajtádnak – pillantottam a gellánra – különösek a szokásai.
–így mondják.
–Ha egy felföldi nő a szájából itat meg...
Ha meglepődött is, Monacero remekül titkolta.
–Borral vagy vízzel?
–Erőssel.
–Nem túl gyakori – A gellán kutató pillantást vetett rám. – Ronna–gella asszonyai így nyilvánítják ki elkötelezettségüket a férfi iránt, akit Jedome előtt valójuk részének tekintenek. Aki megérintette és megváltoztatta őket; akit, ha útja másfelé visz is, sosem fognak elfelejteni.
–Baráti fogadalom?
–Több annál. – A kőből faragott arcon mintha mosoly derengett volna. – Jó esetben a házasság elhálását követő hajnalon kerül rá sor. Ha a feleséged nem így ébreszt, sok jóra később sem számíthatsz. Ha pedig másvalaki asszonya tisztel meg vele...
–Folytasd!
– .. .tudhatod, hogy olyasmit kaptál tőle, amit a férje soha – közölte Monacero. – így nyilvánítja ki isten és ember előtt, hogy lélekben már szabad... és hogy készülhetsz a harcra vagy a menekülésre, mert a java hátravan még.
16
A vihar távolodott Shadon partjaitól, a gortigasi triangulum veszedelmének híre azonban átcsapott rajtuk, és egyre újabb hullámokat vetett az udvar meg a flotta berkeiben. Utóbbi nagyjait különösen kellemetlenül érintette, hogy az eretnekség vádjával bebörtönzött Eromo Sil Montargis után újabb flottabáró alkalmatlanságára derült fény, és legjobb emberüket bízták meg a rendteremtéssel: a dianectai támaszpont parancsnoka, Telonius Bel Savarion személyesen állt a térségbe küldött hajóraj élére.
A szigeti háború végnapjaiban három horgonyon álló gorviki sorhajót égetett fel, hogy megnyissa a szárazföldi csapatok kivonásának útját. Kapitányból egyetlen éjszaka alatt viceadmirálissá lépett elő; Amphibion, azaz Kétéltű néven emlegették, és éppúgy bálványozták, mint a magamfélék a syburri diadal kovácsát, a néhai Vei Tralfador generálist.
Gyors volt, mint a förgeteg, és nem bízott a véletlenre semmit. Az Orzó elvonultát követő harmadik nap éjjelén ért Memphremadur közelébe négy dromonjával, hét karaveljével és tucatnyi frigátjával; repülőhalai olyan számban vetődtek partra a hajnali dagállyal, mintha utasaik mentőakció helyett ütközetre készülnének. A nyomukban járó dereglyék papokat hoztak, mérnököket, mesterembereket, és félszáz mindenre elszánt kolumitát – rájuk várt a feladat, hogy a világ keleti peremén ágáló szirtet a holtak birodalmából ismét az élők tanyájává, Domvik hatalmának erős bástyájává tegyék.
A viceadmirális pár évvel fiatalabb volt nálam, és mentes a burokban születettek szokásos gőgjétől. Simára borotvált fejét matrózkendővel kötötte át, nem viselt rangjelet a zekéje felett megkötött kék selyemövön kívül, és erősen burnótozott.
–A tengerszag miatt – magyarázta. – Ki nem állhatom. – Saját kezével töltötte a helarrait az ispotály asztalán álló fakupába, és tósztra emelte a magáét. – A harc hőseire!
Amritas és én egy–egy kortyot a padlóra loccsantottunk az elesetteknek. A Pöröly az alkalomra tartogatott kulacsba töltötte a maga porcióját, és rövid némajátékot követően ugyanezt tette Celestiuséval is.
Bel Savarion felnyerített, és miután a kupák kiürültek, megállt előttem. Tetőtől talpig végigmért – a koronavárosi macska–asszonyokhoz tartozó férfiak mustráltak így, miután hazatértem Pyarron földjéről.
–Gyalogság?
Bólintottam.
–Remekül helytálltál, úgy hallom. – Várt, hátha akad mondandóm, de nem szóltam közbe: hercegi sarj volt, forma szerint a feljebbvalóm... azonkívül állított, nem kérdezett. – Hogy tetszik a mi harcmezőnk?
– Büdös – közöltem fahangon.
Megint felnyerített, burnóttal kínált... és attól fogva úgy bánt velem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Talán így is volt; mondják, Domvik különös örömét leli abban, hogy életek során át visszavezeti egymáshoz az öszszeillő embereket.
Az indulásig hátralévő órákban jutott időm eltöprengeni azon, mit szólna, ha tudná, hogy igazsága nem csak az emberekre áll... és oda lyukadtam ki, hogy nem az én dolgom megvilágosítani – vannak dolgok, amiknek jobb örökre rejtve maradniuk.
Tartottam tőle, hogy maradni akar majd, de alábecsültem Laureatus alkotását: az egyházi szolgálatba szegődött berrán gróf számára a többség java volt az első számú parancsolat. Még csak nem is tétovázott – akik más emlékeivel felruházták, tettek róla, hogy tizenöt év távlatából se sírja vissza itt töltött napjait.
–Köszönöm – dünnyögte a kőrisek alatt, ahogy a part felé baktattunk.
– M i t köszönsz? – A megsüppedt sírkövek egyike előtt nedvesen sötétlett a megbolygatott föld: a murénaszemű driád távozása előtt visszaadta Laureatusnak mindazt, amit legutóbb magával vitt. Kezdett derengeni, hogy egyikük se csinált rossz vásárt... kettőnkről és a világról nem is beszélve.
– Hogy nem hagytál a parton – pillantott rám a csuhás. – Hogy volt erőd...
–Nehezebb málhához szoktam nálad. – Próbáltam Calliagar szemével nézni, de hiába: a vonásaiban így se találtam semmi különöset, hogy tudtam, mi rejtőzik az arca mögött. – És égető szükségem van egy magadfélére, hogy mindig kéznél legyen a feloldozás.
–A báróné...? – Ez már a régi Celestius volt: nyitott minden gyarlóságra, akár a Seca Móra bazilika nagykapuja.
–Nem tudom, mi ütött belém – ismertem el. – Csak úgy megtörtént. A legijesztőbb, hogy meg se rémített... egészen mostanáig.
–Mostanáig veled volt – dünnyögte a csuhás. – Biztonságban.
–Nem akarom, hogy baja essen.
–Természetes. – Celestius úgy haladt el Laureatus sírköve mellett, hogy oda se pillantott. – A kiszolgáltatottságába szerettél bele. O testesíti meg mindazokat, akiket Pyarronban és a szigeteken nem tudtál megvédeni.
–Ennyi?
–Ott van még a származása is. – Celestius kutató pillantást vetett rám. – Nem említettem volna? Vérségi kapcsolat fűzi a Bel Cormákhoz, de szigorúan véve náluk is előkelőbb származású: a zátonyvizi Jedomenoi–dinasztiák egyikének felföldi oldalágához tartozik. A trónra jogosultak lajstromában is szerepel a neve... ha nem is az első vagy a második lapon.
Felrémlett előttem a flottabáró ábrázata, ahogy a gomaroni reggelizőasztal felett a nevén nevezi... és elviselhetetlennek tűnt még a gondolat is, hogy azok közt leszek, akik visszaviszik oda.
–A Garmacor–ház férfitagját ellenállhatatlanul vonzza az ősi vér – folytatta Celestius. – Apád és anyád románca viszonylag szerencsésen alakult... bátyád választása viszont mindkét fivéred halálát okozta, és kis híján családod széthullásához vezetett.
– H a lelkifurdalást akarsz kelteni bennem, ne fáradj – mormoltam. – Abban segíts inkább, hogy ne dögöljek bele.
– A z érzéseid ellen semmit nem tehetsz. – A csuhás az első stáció kápolnájának düledékei közt sürgölődő munkásokat figyelte. A temetőkert északi fala mentén kettős sorban sötétlettek a parton elesett tengerészgyalogosok friss hantjai. – Meríts erőt belőlük... ahogyan ő teszi, és mérsékeld magad, ha Gomaronba érünk! A viceadmirális kedvel téged, de ha veszélyezteted az akció sikerét, láncra verve dobat a hajófenékbe, ahogy bárki mással tenné.
Az emlékkápolna bejáratához legközelebbi sor jeltelen sírkövén friss hangacsokor fehérlett, Lianort azonban csak egy órával később láttam viszont: a zászlóhajó hídjáról néztem, ahogy a Memphremadurt utolsóként elhagyó dereglyével együtt a fedélzetre emelik.
– Bátor teremtés – dünnyögte a mellettem álló Bel Savarion. – Az életét kockáztatja majd, hogy időt nyerjen nekünk míg a koronatanács dönt az ura sorsáról.
Tudtam, hogy nem túloz, és mikor a dromon vitorlái kibomlottak, a fedélközbe indultam Amritashoz meg a többiekhez, hogy addig vedeljek, míg sikerül egy időre elfelejtenem.
17
Fortyn Sil Gomaron győzelmi lakomája ugyanolyan lehangoló volt, mint a lakhelye. Tudtam, hogy így lesz, minden önuralmamra szükségem volt, hogy partra lépés előtt csak módjával igyak... és végképp felhagyjak vele, miután a Memphremadurt megjárt csapat tagjai és a raveari hajóraj tisztjei elfoglalták helyüket a flottabáró asztalának jobb oldalán. Velünk szemben a gomaroni helyőrség jelesei és a környező települések elöljárói ültek – ábrázatukból ítélve éppoly kevéssé fűlött a foguk a komédiához, mint nekünk.
A vörhenyes arcú házigazda fertályórás késéssel érkezett, de feleségét így is sikerült megelőznie. Miután Monacero forrásai jelezték, hogy a napközép óta ülésező koronatanácsban parázs vita folyik, Bel Savarion úgy döntött, a bárónét az utolsó lehetséges pillanatig partközeiben horgonyzó zászlóshajón tartja. Az erőd öble túl szűk volt a dromonok számára, a Mempheremadurnál győztes frigáttal azonban két másikat is sikerült is sikerült a zsiliprendszeren belülre juttatni. A fedélzetükön megbújt tengerészgyalogosokra várt a feladat, hogy a vörös holdkelte órájáig biztosítsák a dokkokat, majd a meredek sziklafalat megmászva kaput nyissanak a raverari főerőnek, mely egy nappal korábban, tíz–egynéhány mérföldnyire keletre szállt partra Gorta–gellán. A helyi papok Domvik idején át kapták az utasítást, hogy hunyjanak szemet: az egyházat sokkal könnyebb volt meggyőzni a flottabáró bűnösségéről, mint az udvari tanácsnokokat, akiknek kinevezését köszönhette, és akikkel azóta is osztozott a helyi adó– és vámbevételeken.
A nap már leáldozott, mikor befutott a dereglye a bárónéval, a viceadmirálissal és annak népes kíséretével. Utóbbi tagjai számára, a kedvezőtlennek mondott időjárás okán, az erődben jelöltek ki ideiglenes szállást: további pengék, melyekre kenyértörés esetén bizton számíthatunk.
Mikor a processzió a nagyterembe ért, a flottabáró épp a tengerészgyalogosok érdemeit ecsetelte. Nehezemre esett az arcába nézni, a falakon sorakozó portrékat bámultam inkább. A rég elhalt hatalmasságok egyszerre izzadtak és könnyeztek – talán a lakkrétegen kicsapódó nedvesség miatt, talán azért, mert minden élőnél többet láttak abból, ami ezek közt a falak közt történt.
Hálás voltam a hirtelen támadt csendért, de csak addig, míg rá nem jöttem, mi okozza: a vörhenyes arcú megpillantotta Bel Savarion karján érkező hitvesét.
Néztem én is, mert nézni kellett. Gyászfekete helyett türkizzel áttört levendulaszín ruhát viselt – úgy festett, mint egy fiatal fa, amit épp meglegyintett a tavasz.
–Köszönöm magasságodnak – hajtott fejet a viceadmirális előtt, ahogy elfoglalta a számára fenntartott helyet férje mellett. – És mindazoknak, akik fegyverrel oltalmaztak, támaszt nyújtottak és remény adtak a veszedelem és a kétségbeesés óráiban.
Tekintete végigsiklott a jelenlévőkön, és rajtam pihent meg. Csak álltam ott, szélesen és páncélosán, mint valami rák; majd' meggebedtem, hogy nem szólhatok, nem mozdulhatok, még vigyorognom se szabad rá.
– Szép munka, gróf úr. – A házigazda sok mindennek látszott, csak elragadtatottnak nem. – És kitettél magadért te is, Amritas mester. Mától fogva hadnagy vagy; becsre és járandóságra egy azokkal, akik vezetni születtek. Szolgálj híven, és eljön a nap, mikor igazi kapitány leszel.
–Engedelmet, báró úr – emelte fel hangját Bel Savarion. – Amritas kétségtelenül kitett magáért, a tisztességet mégsem fogadhatja el, mivel nem hajómester, és nem is hadas többé. Memphremaduron szerzett érdemei okán száznaggyá emeltem, urunktól pedig vitézi címet és éietjáradékjot kap Triatosnak tett szolgálataiért. – Felszegte állát és mosolygott; látható öröme telt a vörhenyes arcú feszengésében. – Ürítem poharam a hazatért szépségre, a legyőzött szörnyetegre... és Melior del Amritas kapitányra, a legderekabb pézsmapatkányra mind közül!
A jelen lévő tengerészgyalogosok éljeneztek és dobogtak – azok is, akik az átjárók biztosítását kapták feladatul. Amritast mindenki tisztelte Gomaronban; reméltem, hogy az őt ért megtiszteltetés azokat is elbizonytalanítja majd, akikkel a flottabáró nagyvonalúbban járt el.
–Vitéz...? – sandítottam az újdonsült kardnemesre a balom felől.
–Formaság – dünnyögte. – Te gróf vagy, mégis kaparsz. Én holnaptól drágábban csinálom, ennyi az egész.
–Isten óvja a királyt! – Kortyoltam a borból, aztán eltoltam magamtól a poharat. Nem szabad. Lianor közel van. Túl közel.
Ujabb tósztok következtek, de nemigen figyeltem rájuk. Vártam, hogy Celestius vagy Monacero rám pillantson, hogy a raveari papok egyike Bel Savarion füléhez hajoljon, az pedig kirúgja maga alól a széket, és a király nevében vasra veresse azt a vörhenyes képű, sima modorú fenevadat... de semmi sem történt csak az estéből lett vörös éjszaka, és a flottabáró tekintete vált egyre felhősebbé, ahogy a feleségét méregette. Érezte a változást, de nem tudta mire vélni... és az értetlenségből csak egy lépés a bizonytalanság, amiből az efféle görények rendszerint mások fájdalmát át keresik a kiutat.
Mivel lakoma volt, időnként ételt is hoztak – többnyire halat –, de hozzányúlni se tudtam. Én szenvedtem, mint a kutya, Peregrin úgy mulatott, mint egy született kardnemes: felváltva zabáltattuk Bel Savarionnal, míg el nem hevert a lábunknál, akár egy nehéz szagú rongyszőnyeg.
Próbáltam magamba fordulni, és kilépni a testemből, ahogy az esakini fehér szerzetesek csinálják; gondolatban a messzi szárazföldig suhantam Ravear és a Cormoraöböl felett; követtem a Gon–Shadlek rőten csillogó szalagját a koronavárosig. Egy kémény kürtőjén át jutottam urunk palotájába, meg se álltam a tanácsteremig, és hoszszan próbáltam átlényegíteni egyet a falak mentén szobrozó, griffcímeres páncélok közül, hogy szétcsaphassak a dologtalan rohadékok közt, akinek tíz óra is kevés, hogy elismerjék a nyilvánvalót. Hogy kiadják a parancsot, amit a papok Domvik idején át továbbítanak gomaroni vacsoraasztalnál szorongó hitsorsosaikhoz, akik szavakba öntik, tettekre váltják őket... mielőtt azt a fekete sörényű, villogó szemű fenevadat ott az újdonsült kardmester meg a borotvált fejű kétéltű közt szétveti a türelmetlenség és az elfojtott indulat.
A trakta éjközépig tartott. Mire a szeretők holdja Gortagella fenyvesei fölé emelkedett, a falak mentén megszaporodtak a muzsikások, a szabados elöljárók pedig sorra mondtak köszönetet a szíveslátásért, és csendesen távoztak egyik vagy másik oldalajtón át. A tisztek közül egyet se hívtak el, a falak közt látszólag teljes volt a nyugalom: a tengerészgyalogosok vagy sikerrel teljesítették feladatukat. .. vagy mind egy szálig odavesztek, gyilkosaik pedig némán lapultak odakint, és csak gazdájuk jelére vártak, hogy ránk is sort kerítsenek.
Mikor a hold elég magasra hágott ahhoz, hogy fénye az ablakok homályos síküvegén át a képembe tűzzön, hirtelen megvilágosodtam: nem jó ez így. Az akadémián a fejünkbe verték, hogy a hadviselők legádázabb ellensége a tétlenség – hogy még az elhamarkodott cselekvéssel sem árthatsz magadnak annyit, mint azzal, ha lemondasz a kezdeményezésről. Vei Tralfador generálisra gondoltam, akinek határozottsága rendre kiegyenlítette az ellenség számbeli fölényét – a negyvenezer orkra, akik két foghíjas regiment elől menekültek Syburr külső és belső falai közé, ahonnan a varjak gyomrán át vezetett az egyenes kiút. Ráébredtem, hogy ha nem teszek valamit, a házigazda rövidesen asztalt bont, hogy feleségével együtt visszavonuljon belső termeibe – jól tudtam, mi következik, ha egyszer bezárul mögöttük az ajtó.
Kényszerítettem magam, hogy feléjük forduljak. A vörhenyes arcú Gorvik–ellenes tirádát zengett éppen; élénk színekkel ecsetelte Ferrata saggiájának rémtetteit, és a dianectai flottatámaszpont parancsnokának „jóakaratú támogatását" kérte a triangulum védelmi költségvetésének mielőbbi növeléséhez. Bel Savarion rezzenetlen arca minden szónál ékesebben beszélt. Vei Tralfadorral együtt vallotta, hogy háborúban nem létezik költségvetés; az embernek abból a kevésből kell a legtöbbet kihoznia, amije van.
A flottabáró kimerülten, de látható elégedettséggel hanyatlott vissza magas támlájú székére. Étekfogói sajtot és gyümölcsöt kínáltak körbe, zeneszerszámok lagymatag lunatát cincogtak, mikor előrehajoltam, és megkocogtattam az asztal lapját poharam aljával. A jelenlévők – még mindig vagy negyvenen – egyszerre fordultak felém.
– Kegyelmed remek házigazda – pillantottam a flottabáróra –, de ott, ahonnan én jövök, a győzelmi lakoma nem csupán számvetésből áll. A legnagyobb diadal, amit ellenségeink felett arathatunk az, hogy egy időre megfeledkezünk róluk. Aki a harcban eltökélt, legyen a mulatságban is – kérem hát kegyelmedet, vetkezzék ki intézői mivoltából, igyon velem áldomást harcosként és férfiként! Lássuk, mire megy egymással a cormasai virtus és a corma–rodai merény!
Helyeslő kiáltozás és lábdobogás támadt az asztal körül. Nem mintha Sil Gomaron bátorításra szorult volna: savószín szemének villanása elárulta, hogy ugyanúgy szenved az önmegtartóztatástól, mint én.
Bel Savarion máris mozdult, hogy átüljön az én helyemre. Szája sarkában félmosoly derengett – így jelezte, hogy átlátta és helyesli a manővert, amibe belekezdtem.
Immár a házigazda jobbján ültem; nem volt köztünk más, csak az asztal sarka... meg az a világnyi szakadék, ami a ragadozókat és a dögevőket választja el.
– Harcosként és férfiként. – A vörhenyes arcú odaintette pohárnokát. – Válasszon italt, gróf úr!
Kedvem támadt megtudakolni, akad–e a pincéjében pyar földialmapárlat, de nem tettem: a saját barlangjában, a saját fegyverével akartam legyőzni őt.
– Átengedem a tisztességet – közöltem. – A jó Stipada emlékére, akit kötelességteljesítés közben ért a halál.
A savószín szemek hasítékokká szúkültek vörhenyes arcában. Olyan erőfeszítéssel próbált a fejembe látni, amenynyire kard és buzogány nélkül csak lehet – bántam, hogy nem hagyhatom soká hányódni kétségei közt.
– Fenyőmagpálinka?
Bólintottam, és próbáltam közönyösnek látszani. Nem ment könnyen: a kantonoktól idáig hallottam Calliagar cimborám kacaját.
– A szabályok?
– Két férfi és két pohár. Az utóbbiakat körönként, egy szuszra ürítjük; újratölteni csak üres poharat lehet. Aki tovább bírja, győz.
–A tét?
– Ha kegyelmed győz, építtethet egy karaveit a költségemre. – Töprengést színleltem, aztán a szeme közé néztem. – Ha én nyerek, eljárhatok egy táncot a ház asszonyával... amennyiben neki sincs kifogása ellene.
– Hitvesem nem rajong a táncért – közölte a flottabáró anélkül, hogy az érintettre pillantott volna. – De tartozik ennyivel megmentőjének, úgy hiszem. – Pohárnoka két kismérőt helyezett elénk, és mindkettőt színültig töltötte. – Kezdhetjük?
–Amikor kegyelmed jónak látja.
–A hősökre, Garmacor!
Egyszerre emeltük fel a poharakat, egyszerre vettük a nagy levegőt,... és majdnem egyszerre döntöttük le a szeszt is, de az én kismérőm valamivel előbb koppant az asztalon.
–Újra! – A flottabáró arcán lázrózsákat gyújtott a bensőjében elömlő forróság. A pálinkája nem volt olyan csapnivaló, mint a konyhája, de hígnak és erőtlennek érzett a Calliagarokéhoz képest. Talán a sóból volt túl sok benne. Vagy kátrányból túl kevés.
–A királyra és a főhercegre!
Úgy sietett, hogy elmulasztott nyelés előtt levegőt venni. Nyilván fájt, de eltitkolta: az ivás nem pengepárbaj, de némi önfegyelem elkél hozzá. Koppintott a kismérővel, és olyan elégedetten bámult rám, mintha egy új építésű karaveit látna a helyemben.
–Mélybenjáró Szent Fulgarra!
Ittunk, aztán csak néztük egymást. Szája résnyire nyitva volt, mint egy ajtó, amin épp az imént surrant ki valaki. Mostanra nem csak az arca, a nyaka is vöröslött; asztalon pihenő baljának ujjai meg–megfeszültek.
–Mindent Látó Szent Girolamusra! – dünnyögtem. – Fenékig!
Lenyelte, de úgy zihált utána, mint akit gyomorszájon vágtak. Vállai megereszkedtek, savószín szeme fehérjét vörösre festette a megduzzadt vérerek hálója.
–Újra! – suttogta rekedten.
Ittunk Viharűző Szent Simonelre a raveariak kedvéért; apámra meg arra a fickóra, aki a bárót csinálta, és épp forgott a sírjában; Domvik dicsőségére, majd sorban minden angyalára. Az ötödikre már csak én ittam, kiürült poharam pedig Sil Gomaron homlokával együtt koppant az asztalon.
–A Vadkan diadalmas! – kiáltotta Bel Savarion. – Ne várjunk, jó urak, most rajtunk a sor: ürítsük poharunkat a garmacrudi vértes regiment vitéz ezredeskapitányára... és a ház asszonyára, akinek kegyéért egy karavelnyi aranyat kockáztatott!
Hallottam az éljenzést, de nemigen törődtem vele; a falikúthoz indultam, hogy felfrissítsem magam, mielőtt a jutalmat besöpörném. Pórjaim szorosan közrefogtak nehogy elvágódjak, és felváltva gyúrták a vállamat, hogy kitisztuljon a fejem – volt gyakorlatuk az ilyesmiben. Ellenfelemnek aromás fiolával és törlőkendőkkel kellett beérnie: ahhoz se maradt ereje, hogy talpra álljon.
Mire Gudrid és Badrid megszabadított bogárfekete díszpáncélomtól, ott volt Celestius és a Pöröly is. Némi időbe telt olyan patikaszert találni, ami nem hánytat meg és nem is büdös, de megérte a fáradságot: mire visszaindultam az asztalhoz, olyan emberszerű voltam, amilyen veterán nehézgyalogos csak lehet.
–Garmacor. – A flottabáró lehunyt szemmel ült magas támlájú székében, és csak a fejét billentette oldalt, mikor megálltam mellette. A részegségnek abban a szakaszában járt, mikor a leghalványabb fény is kínzó fájdalmat okoz. – Jó harc volt... de ne reméld, hogy karavelnyi élvezetben lesz részed érte. Hitvesemnél, akit gyengéden szeretek... egy makril is szenvedélyesebb partner a tánchoz.
Valahogy megálltam, hogy ne verjem az asztalba a fejét, és Monaceróra pillantottam, aki rezzenetlen arccal bámult vissza rám: semmi változás.
–Én se jeleskedem benne – dünnyögtem. Úgy is volt: a karitzán kívül csak a volatát ismertem, ahogy az ylar lovasság enysmoni táborában járták. Épp elég volt ahhoz, hogy koronavárosi dámákat – köztük Aerielle–t – lenyűgözzem: nem feltételezték, konyítok bármihez a fejek beverésén és a végtagok leválasztásán kívül.
A báróné elé álltam, és mélyen meghajtottam magam.
– Szabad, hölgyem?
–Kész örömmel, uram. – Lianor felemelkedett ültéből, és a kezét nyújtotta. Mire észbe kaptam, fogtam és vezettem őt; el az asztaltól, a fogadóterem keleti végének kupolája alá, ahová a lámpások fénye már nem ért el; a Gortigas–csoportot ábrázoló mozaikpadlóra, melyet hidegkék derengésbe vontak a vadászok holdjának sugarai.
A muzsikások tisztes távolból követtek minket. Míg helyet találtak maguknak a fal áloszlopokkal tagolt félköríve mentén, mi csak álltunk és néztük egymást. Olyan volt, mintha Elatia szállt volna alá a szférák magasából, hogy pár percre mindenestül átadja magát nekem.
Neked angyal kell, mondta Felizita azon a hajnalon, mikor valódi arcát megmutatta, és csak mosolygott, mikor kételkedtem az igazában. Tehette, hisz jobban ismert mindenkinél, talán saját magamnál is.
–Volata? – tudakoltam.
A bálványarc, amit az első, szigeti találkozáskor merevnek és kérlelhetetlennek láttam, tüstént megelevenedett: kívülállók számára észrevétlen rezdülések és változások sorozatával felelt.
Ismerem, üzente a szemöldök ívelése.
Gyors és merész, üzente a szemek villanása.
Engedi, hogy megérints, ujjongott az orrnyergen elmélyülő barázda.
–Volata – felelte a száj.
Eligazítottam a muzsikásokat, és mikor munkához láttak, már tudtam, hogy nem lesz baj. A fülem csak hallotta, a testem érezte is a zenét... és emlékezett rá, mit–hogyan tegyek.
Akik szerint a volata erkölcstelen, épp a lényegét nem értik: nem csak körülöttünk, bennünk is vannak dolgok amik fölött nincs hatalmunk. Erők, amik egymáshoz sodornak, összefűznek és elválasztanak minket; szenvedélyek, amik feltámadnak és elenyésznek, mint az óceáni orzóviharok. A volata hagyja, hogy megérintsd a másikat, de a „hol" és a „hogyan" kérdésében éppúgy nem ismer tréfát, mint a régiek Víkódexe: a párviadalnak meg kell adni a módját. Ne táncolj volatát olyannal, akiben nem bízol, és ne hidd, hogy ismersz bárkit, míg nem jártál volatát vele. Ami az egyiknek makril, a másiknak angyal és ördög egy személyben. Ahogy végigsimít, rád hajol és köréd fonódik, olyasmi, amit nem csak átélni, látni is felkavaró – és mindent elmond, amit kettőtök viszonyáról tudni érdemes.
Mikor a zene elhallgatott, Lianor összefont csuklóimon megtámaszkodva lebegett felettem. Olyan magasan és messze járt, hogy megriadt az ovációtól, szétváló karjaim közé menekült előle... és mikor megérezte a támasztékot a gerincén, térdben behajlított jobb lábát bal combom köré kulcsolva a padlóig hajolt hátra, mielőtt mozdulatlanná dermedt.
A termen a tetszésnyilvánítás újabb hulláma söpört végig. Az elismerésből kijutott a flottabárónak is, aki merev mosollyal gubbasztott magas támlájú székében. Részeg volt ugyan, de átlátta, mi folyik körülötte, és óvakodott kudarcát újabbal tetézni. Meghagyta a jóhiszeműeket abbéli hitükben, hogy a ház asszonya az ő kedvéért tette, amit tett, nem vett tudomást a többiek kutató pillantásairól, és miután felemelkedett ültéből, hogy asztalt bontson, tovább bámult minket a győzelmi lakoma romjai felett.
Nem állt olyan biztosan a lábán, mint szerette volna, nem rendelkezett olyan erők felett, mint képzelte, de szabad volt, sebzett és veszedelmes.
Mosolyogva intett nekünk, de a tekintete jéghideg maradt; elárulta, hogy ha rajta múlik, a hajnalt egyikünk se éri meg.
18
Nem vártak ránk hurkosok az ajtó előtt. A vendégházhoz vezető folyosó fordulóiban Bel Savarion tengerészgyalogosai őrködtek, a külső falra tartó váltás parancsnoka pedig csak az első volt azok közül, akik a közelünkben elsuttogott „égszakadás"–ra fojtott hangú „földindulás"–sal feleltek.
A raveariak szállása a nyugati szárnyban volt, a mi szobánk a keleti, víz felőli oldalára estek. Mire elköszöntem Amritastól, aki a dokkokhoz indult, hogy a helyőrség lefegyverzett egységeit „eligazítsa", Gudridon és Badridon kívül csak Peregrin maradt mellettem – utóbbit legszebb álmából riasztottuk fel a nagyteremben, ezért nem csak a fal mentén sunnyogó macskákra kaffantott rá, de a nyomunkban járó helyi kopókra is, ha az utunkba akadtak.
Tudtam, hogy a flottabáró és felesége mögött mostanra becsapódott a lakótorony masszív ajtaja; hogy őrségét a vörhenyes arcú legmegbízhatóbb fegyveresei alkotják, akiken teljes fegyverzetben, egy kompániával az oldalamon is bajos lenne keresztülvágnom magam... és a volata mámorának maradéka is elenyészett, mire átléptem a számomra kijelölt sóvirágágyás küszöbét.
Nem kis megrökönyödésemre hárman is vártak odabent: a Pöröly épp az ablakkeretet emelte ki a helyéből, hogy a résen egy felnőtt is átférjen, Monacero a szekrényként szolgáló hajóládán gubbasztva, némán mozgó szájjal kuporgatta Domvik hatalmát, Celestius pedig gyakorlat szülte biztonsággal sodorta a kötelet derékaljam lepedőjéből.
–A legjobbkor – dünnyögte anélkül, hogy munkáját félbehagyta volna. – Elkél a hadasaid segítsége az ágykeret felállításához: ránézésre legalább egy tonnát nyom, és olyan kurták a lábai, hogy a csomót csak a lábánál vagy a fejénél lehet rögzíteni. – Kutató pillantást vetett rám. – Jól vagy?
–Nem.
–Kérsz még egy pasztillát?
–Nem. – A Pörölyt néztem, ahogy a falhoz támasztja az ablakkeretet. A falon tátongó léken a sós víz porával együtt áradt be a holdfény. – Mi a nyavalyát csináltok itt?
–Biztosra vettük, hogy nem lesz maradásod a négy fal között – közölte a csuhás. – És mivel a szentszék határozott; óhaja, hogy Gomaronban tartózkodó szolgái napkeltéig vakok és süketek legyenek, sem látni, sem tanúsítani nem áll módunkban, hogy szállásodat elhagyva a lakótorony felé veszed az irányt.
–Értsem úgy – dünnyögtem –, hogy a két szép szememért segédkeztek az odajutásban?
–Nem egészen. – Monacero csak a bal szemét nyitotta rám, a jobbal továbbra is befelé figyelt. – Koronavárosi hitsorsosaink szerint a flottabáró támogatói kitartóbbak, és elszántabbak a vártnál. A memphremaduri túlélők tanúságtételének hitelességéhez nem fér kétség, amit a gorvikiaktól hallottak, csak közvetett bizonyíték a flottabáró árulására. Rendes körülmények közt ez is elég lenne az elmozdításához, de...
–Túl sok pénz van a fickóban – húztam el a számat. – Erről van szó, ugye?
–A mérleg nyelve jelenleg a holtponton áll. – Celestius elkészült a kötéllel, és intett, hogy adjak utat a póroknak az ágykeret felé. – A legkönnyebben olyasvalaki tudna kedvező irányba mozdítani rajta, aki a hivatalos dokumentumokon kívül a flottabáró személyes irataihoz is hozzáfér. Sikerült meggyőznünk a Testvériséget, hogy a báróné életének megóvása államérdek. A személye azok számára is garanciát jelent, akik hosszú távú befektetésként tekintenek a flottabáróságra. Fortyn megy, a Sil Gomaron dinasztia marad.
–Amivel az a kotorék is tisztában van – mormoltam, ahogy becsuktam az ajtót Peregrin orra előtt. Esélyt se adott az utódjának, hogy megszülessen.
–Gátlástalan és veszedelmes – ismerte el a csuhás. – De a szesz lelassítja. Mondanám, hogy a báróné az adósod. .. ha nem láttalak volna táncolni vele.
–Örülök, hogy tetszett. – Feltúrtam a holmimat egy pár kesztyű után, és a fegyverövem után néztem. – Azok után, amit mutatott, remélhetőleg a férjének se az lesz az első dolga, hogy végezzen vele.
Az ágykeretet már felállítottuk és az ablaknyíláshoz toltuk – Celestius épp a lepedőből sodort kötelet hurkolta a fejdeszkára, mikor a ládán kuporgó Monacero ránk nyitotta távol ülő szemeit.
–Megvan a döntés – suttogta. – Tíz igennel nyolc ellenében, két tartózkodással.
Láttam, hogy a csuhás visszafojtja lélegzetét és olyan erővel szorítottam az ágykeretet, hogy belefehéredtek az ujjaim.
–Tűz vagy víz?
–Maleficio.
Olyasféle megkönnyebbülést éreztem, mint Enysmon síkján, mikor rémálmaink kráni főserege helyett ylar lovasságba botlottunk – vagy azon az esős napon Erionban, mikor a Pöröly visszaszállt mellém a pyarroni ügynök kocsijába, hogy közölje: a Maquesa nincs többé.
De nem azért gürcöltem, véreztem és okultam annyi éven át, hogy a felsőbbség döntéseinek okait firtassam – hanem hogy tűzzel és vassal érvényt szerezzek nekik.
– A láncingemet! – reccsentem a pórokra, és másik kesztyűt kerestem; olyat, amihez a boglárpajzsot is rögzíthetem. – A hátsó lépcsőn és az udvaron át megyünk. Ha a kapu zárva van, benyomjuk; ha elreteszelték, a belső falon és a tetőn át kerülünk. Te – pillantottam a Pörölyre – a kapubástyán foglalsz állást. Ha a báró előmászik, térden szellemed; ha az ablakon át látod meg, és van nála valami, mindegy hová célzói... csak találd el, mielőtt használhatná, rendben?
A kalandozó biccentett és eliramodott. Lendületből szökkent át az ajtó előtt heverő Peregrin–szőnyegen – mire a pórok végeztek a láncing kapcsaival, sietős lépteinek nesze is beleolvadt a hullámok morajába. A pillanatnyi csendben tisztán hallottam ahogy a mélyben horgonyzó hajók harangjai a vadászok holdjának utolsó óráját jelzik.
Aztán kiáltozás támadt a falak karéjában. A vendégház folyosóin futó léptek dobogtak, és rohantunk mi is; egyszerre értünk az udvari átjáróhoz Bel Savarionnal, aki az alkalomra tiszta inget, fehérrel szegett kék díszövet és ádáz mosolyt viselt.
– Halálozási sorrendben, Garmacor – közölte, és oldalt lépett, hogy utat engedjen nekem. – Régóta várok erre; pár perc ide vagy oda igazán nem számít. Már ha megígéri, hogy hagy valamit az álnok kígyóból nekem is... abban a nem várt esetben pedig, ha megnősülnék, hozzánk még véletlenül sem jön el, hogy megtáncoltassa a hitvesemet.
–Ettől ne tartson főméltóságod – feleltem, és vigyorogtam hozzá.
De csak míg meg nem hallottam a sikolyt.
Valakiét, aki a lakótorony víz felőli oldalán bukott át a tetőerkély korlátján, és zuhantában ébredt rá, hogy nincs tovább: hogy senki és semmi lesz, amint a százölnyi mélységben feketéllő, a szörnyeteg sós nyálától síkos sziklákig ér.
19
A testet a külső falhoz rögzített pányvákon aláereszkedő tengerészgyalogosok találták meg fertályórával pirkadat előtt. A rákok olyan számban nyüzsögtek rajta és körülötte, hogy megközelíteni is alig lehetett. – Az osztagot vezető Amritas kapitánynak csak a bal kart és egy abraselyem köntös foszlányait sikerült biztonságba helyeznie, mielőtt a sziklákon átcsapott az emelkedő dagály. Az özvegy ezek alapján azonosította néhai párját, Fortyn Sil Gomaron flottabárót, akitől – miután a lakomán ivott kismérőpárbajban alulmaradt – a kék holdnyugta órájában végképp elpártolt a szerencse.
–A mértéktelenség lett a veszte – dünnyögte Bel Savarion. A szakajtó mellé guggolt, saját kezével húzta le az áruló csontujjáról a címeres gyűrűt, és gondosan megtisztogatta, mielőtt az özvegynek nyújtotta. – Nem állítom, hogy szíven ütött a távozása, hisz mindkettőnk szerencséjére csak hírből ismertem őt... mindazonáltal fogadja részvétemet, asszonyom. A Triatos nehéz munkára szólítja kegyedet: segédkeznie kell a vizsgálóknak néhai férje hagyatékának rendezésében, hogy nagyjaink megtalálják a válaszokat azokra a kérdésekre, melyeket az érintettnek már nem tehetnek fel.
–Gomaron helyőrsége és népe készséggel áll a hatóságok rendelkezésére, uram. Közös érdekünk, hogy feltárjuk a valót... és hogy a szerencsétlen ügy végére mielőbb pontot tegyünk.
Mi, többiek, kissé távolabbról, a vendégház árkádjai alól néztük, ahogy az árendások sós vizet zúdítanak a kövezeten sötétlő vérfoltokra: a flottabáró személyes kíséretének tagjai hagyták, akiknek ügyére – a biztonság kedvéért – még az éjjel pontot tettünk. Az erőd népét sem ez, sem a baleset nem rázta meg különösebben – és koronatanácsi határozat híján se esett volna nehezükre Gomaront az özvegy jogos tulajdonának elismerni.
–Kegyed nem mindennapi teremtés – folytatta kedvtelve viceadmirális. – Az élete fenekestül felfordul majd, olyan barátok és ellenségek fognak kopogtatni majd az ajtaján, akiknek azelőtt a hírét sem hallotta; olyan játszmákba, alkukba próbálják majd belevonni, amiktől a meszelt fal is elpirulna... én mégsem kegyedért aggódom, hanem értük. – Felnyerített, és csak úgy sütött belőle a megkönynyebbülés: csak most értette meg, mennyire hálás a sorsnak, hogy nem kényszerült a foglár szerepébe. – Domvik irgalmazzon azoknak, akik megpróbálják sarokba szorítani. .. mert a flotta, az ön új családja, biztosan nem fog.
–Köszönöm.
– N e köszönje. Szolgálja meg. – Bel Savarion előkotorta burnótos szelencéjét. – Parancsol?
–Inkább nem.
–Helyes. Undorító szokás. – A borotvált fejű elfordult és szippantott; tüsszentésébe az ablaküvegek is beleremegtek. – Nem mondom, hogy szívesen hagyom itt, de nincs választásom: nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a korona megbízottait, akiknek néhai férje ármánya és az Orzó tombolása jókora késedelmet okozott, mielőbb Ronna–gelláig juttassam. – Hátralépett és fejet hajtott. – Még látjuk egymást, bárónő.
A belső udvaron felsorakozott tisztek kiegyenesítették derekukat, ahogy elhaladt előttük – a néhai Vei Tralfador volt ilyen hatással az emberre –, majd példáját követve sorra járultak az özvegy elé, hogy tiszteletüket kinyilvánítsák.
Mikor elfogytak, a vendégek következtek; mire rám került a sor, a két pórt, Peregrint meg a szakajtóban levedző bal kart leszámítva kettesben voltunk az udvaron.
Gudridot és Badridot előreküldtem a csomagokkal. Az eleven rongyszőnyeg önként követte őket: és volt olyan tapintatos, hogy az oszlop helyett a kapubástya falát jelölje meg. Kujtorgóék ezen a keresetlen módon adják az érintettek tudtára, hogy nekik is jó volt... és amint tehetik, benéznek megint.
Kiléptem az árkádok alól, és Gomaron bárónője felé indultam. Néztem az arcát, a friss véraláfutást a járomcsontján, ahová az utolsó ütést kapta – talán épp a szakajtóban heverő baltól, ami, néhai gazdájához hasonlóan, nem árt többé senkinek.
–Szajhának nevezett – mondta Lianor. Olyan halkan, mintha sajnálná rá a levegőt. – A te szajhádnak.
–Azt mégse mondhatta, hogy gyönyörű vagy – húztam el a számat. – Még bóknak vetted volna.
Egy pillanatra felragyogott, mint felhők közt a nap.
–Azt mondta, nem öl meg rögtön. Hogy láthassam, amint kitépi a szívedet.
–Mire te?
–Megütöttem. – Előrenyújtotta jobbját. Kézfején félholdként vöröslött a fogak nyoma. – Hiba volt, tudom.
–De okultál belőle.
–Igen.
–És aztán?
–Úgy csináltam, ahogy mondtad.
–Melyiket?
–Mindet. – Lianor világos szemei tavakként tükrözték az ég szürkeségét. – Aztán újra, csak más sorrendben. A végére... olyan más lett. Üres. Törött. Amilyen én voltam... előtted.
–Úgyhogy elengedted.
–Igen.
–Ahogy kell – mormoltam. – Boldogulsz?
Bólintott. Kicsinek és törékenynek látszott hozzám képest, valahogy mégis sikerült fölém nőnie. Bántam, hogy nem vagyok szobor – és ő sem igazi kövirózsa, hogy a törzsemre fonódva, a mellembe és a vállamba fogódzva töltekezhessen az éltető napfénnyel.
–Van egy kis dolgom – mondtam. – Délen, ahol a szeletelt kenyeret meg a többit kitalálták. Eltarthat egy darabig, de ha végzek, erre fogok visszajönni, és akkor...
–Akkor?
–Volata. – A száját néztem, amivel inni adott, és minden erőmre szükségem volt, hogy a kezét csókoljam meg helyette. Etikett is van a világon... ha nem is mindig ott, amerre az én utam vezet.
Ahogy kiléptem a kapun, és lefelé indultam a dokkokhoz vezető kocsiúton, a nyílt vízen horgonyzó raveari hajók sorra vitorlát bontottak: fehér vásznak rengetege a szürke víz és a szürke ég mezsgyéjén. Elnéztem a láthatártól láthatárig nyújtózó fajzatot, ahogy lustán nyaldossa Lianor uradalmának partjait, és a concadai behajózás óta először láttam többnek dühöngő szörnyetegnél, ami csak a Nagyok engedélyére vár, hogy mindannyiunkat elemésszen.
Beleszimatoltam az erősödő szélbe, mely idáig hozta a szárazföld nyers tavaszillatát. Szent Raziel havának fellegei, a dromonok és a karavelek égi tükörképei, méltóságuk teljében úsztak odafent: a Teremtés műve az Orzó elvonultával olyan békésnek mutatta magát, mintha nem is ismerne nyomorúságot és halált.
De tudtam, hogy délen már más szelek fújnak – hogy a nyár, ami Krán felől, a Ravaliadon vonulatán és a Shadoniöblön át nyomul az embernem bölcsője felé, hosszú lesz, és kíméletlenül forrónak ígérkezik.