9

A Dúlás tízezreket ölt meg, milliókat tett földönfutóvá, és nagyobb területen szórta szét eleven hordalékát bármely más háborúnál, amit Godon bukása óta a Sheral napos oldalán vívtak.

 

Jutott belőle a délvidék minden zugába, így az erdei kantonokba is. Azokat, akiken a kirurgusok és a papok egy évtized alatt se tudtak segíteni, a föld és a vadon nyelte el. Rájuk is áll az, amit az elesettek közös hantjait fedő kőlapokra vésnek: csak Domvik tudja mindannyiuk nevét.

Kendrid Vés Calliagar – a barátainak Ogár – a garmacrudi vértes regiment utászainak száznagya a Syburr főkapujáért vívott küzdelemben tette halhatatlanná a magáét. Miután övéi megvetették lábukat a barbakánon, négy órán át állták az Al bahra kahremmal feltüzelt orkok rohamát. Calliagar harminchét embert vesztett, tucatnyi párviadalt nyert és öt hadijelvényt zsákmányolt; az utolsót pillanatokkal azelőtt, hogy megpillantotta a fal mentén közeledő ostromtornyot.

 

Pyar gyártmány volt; olyan magas, hogy a felső szintjén gubbasztó orkok nem csak a főkapu gyilokjáróit lőhették be, de a városba vezető sugárutat is. Calliagar látta oldalára mázolt diadaljeleket, tudta, hogy ha célba ér, talpig vasba öltözött emberevők tömegét zúdítja a barbakánra – és úgy ítélte, hogy a toronybelső szűk terében van a legtöbb esélye ellenük.

Rohamcsapata pányvákon ereszkedett alá a fal tövébe. Míg a hátramaradottak késleltetett gyújtógránátokat szórtak a várárkot kitöltő rőzsekötegekre, Calliagar és társai sorra végeztek az ostromtornyot kísérő fenevadakkal, és a monstrum belsejébe hatoltak.

 

Egy szűk kompániányi fejszés két tiszttel, három tisztessel és ugyanannyi kántorral száz meg száz ork vasas ellen. Látszólag reménytelen vállalkozás – az Ogár azonban, akinek öregapja Mercada püspökeként, apja paptanítóként és tábori prédikátorként szolgálta Domvikot, épp ilyen alkalomra várt, hogy csodát tehessen.

Az alsó szintért folyó küzdelemben a hajtókerekek többször is gazdát cseréltek. Az ostromtorony meg–megtorpant, aztán nekiindult megint, de a barbakánhoz félszáz lépésnél sosem jutott közelebb.

 

Mire végleg megállapodott, belsejében a kézitusánál is hevesebben tombolt a tűz. A lángok lőrésről lőrésre kúsztak felfelé fémlemezekkel, pajzsokkal és kivérzett emberi testekkel borított falain. Mire a megmaradt utászok – száznagyukkal együtt tizenöten – elvergődtek a tetejéig, már csak mutatóba találtak ott eleven íjászokat.

Hogy mit hagytak maguk mögött a fenyődeszkákból összerótt közfalak és hágcsók labirintusában, mindenki sejtette... de látni nem szívesen látta volna senki.

 

Hárommérföldnyire onnét, Syburr frissen megtisztított öregtornyának sisakja alatt is hallottam a hadsorokon végigfutó diadalüvöltést, ahogy a túlélők átbotorkáltak a felső szint általuk lebocsátott csapóhídján. A monstrum alsó harmada ekkorra beleveszett a várárkot kitöltő lángtengerbe. Akik látták, azóta is emlegetik az ítéletnapi dübörgést meg az izzásig hevült páncélokból kiforrt zsír bűzét. Én csak a hirtelen támadt csendre emlékszem: ez volt a pillanat, mikor Calliagar, aki mostanra egyedül állt a csapóhíd peremén, mindkét fejszéjétől, majd sisakjától is megszabadult.

Belekóstolt a pernyét sodró szélbe, mosolygott a többiek riadalmán... aztán lehunyta a szemét, és ahogy a tető megroggyant alatta, széttárt karokkal a falon túli mélységbe vetette magát.

 

Máig se érti senki, hogy élhette túl.

Talán a belső faácsolat ponyvái mentették meg – a vásznak, amik a töréseken dolgozó munkásokat és a gyilokjáró őrségét óvták az aláhulló nyílvesszőktől. Vagy Domvik nyúlt érte a Syburr felett kavargó füstködből, melyen át igaz lelkek tömege szállt az örök világosság felé, hogy lendületét megfékezze.

 

Tucatnyi ponyvát szakított át, tehetetlenül bucskázott alá a vásznak meredélyén, és hanyatt zuhant a fal tövében feltornyozott bálák közé. Mikor rátaláltak, törött medencével hevert szénaágyán, és mosolyogva bámult a füstön átderengő csillagokra. Ha a „gyönyörű szél", amiről a köré seregletteknek zagyvált, valamivel messzebbre röpíti, menthetetlenül szétkenődik az első házsor tetején.

Felépült ugyan, de az utászokhoz sosem tért vissza: a papok szerint megszakadt benne valami. Született gyalogos volt, öles termetű, medveerejű. Két fejszét is könnyedén forgatott, ahogy azelőtt, de a syburri diadal óta képtelen volt lesújtani, képtelen volt ölni velük.

 

A pyarroni kirurgusok a torony belsejében átélt borzalmakkal magyarázták viselkedését. A mieink valószínűbbnek tartották, hogy apossessio egy sajátos válfajában szenved: elesett bajtársainak lelke költözött belé ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint eltávozott volna. Abban egyetértettek, hogy Calliagar grófja befejezte a maga háborúját: az Egyetlen aki lelket – vagy lelkeket – adott neki, nyilván jó okkal fosztotta meg az élet kioltásának képességétől.

Syburrból Lar–dorba, onnét a Kardgyepű ispotályainak egyikébe került. Miután érdemeit nehéz lett volna kétségbe vonni, rosszakarói hasznosságát és megbízhatóságát kérdőjelezték meg – a trónörökös személyes közbenjárása kellett ahhoz, hogy a sereg zászlós ezernagyi rangban és végkielégítéssel bocsássa el. Nem ágált a döntés ellen. Számára is világos volt, hogy ideje más elfoglaltság után néznie.

 

A Calliagarok – közvetlen szomszédaink és legközelebbi rokonaink – fenyőgazdák, fakitermelők és kátrányfőzők. Az építőanyag iránti kereslet a Fényesség korának hajnalán a kantonok leggazdagabb famíliái közé emelte őket. Mire beköszöntött a gránit ideje, kapcsolataik és befektetéseik hálója a fél országra kiterjedt, és mindmáig tisztes jövedelmet biztosít nekik. Vagyonukat neves bankházak kezelik, birtokaikat hozzáértő szabadosok igazgatják.

Ők maguk csendesen élnek, egyszerű kedvteléseknek hódolnak, és büszkék hórihorgas fiaikra, akiket a kvótában meghatározott számban és időre Garmacrudba küldenek. Nem kenyerük a magamutogatás, de aki egyszer verekedni látta, egész hátralévő életében tiszteli őket, és többnyire irtózik még a gondolattól is, hogy a családot, és vele az enyémet, magára haragítsa.

 

Az öreg Calliagar püspöki kinevezése megszilárdította pozícióinkat a mercadai kisgyűlésben, távolléte azonban éppúgy hátrányunkra vált, mint fiának korai halála és unokájának állítólagos elmebaja. Isten emberét nem hibáztathattam a Mandragorok elszemtelenedéséért és apám gondjaiért, így egy rossz pillanatomban – háborúban bőven akadnak ilyenek – Kendrid nyakába varrtam az egészet. Az is eszembe jutott, mennyivel jobban jártunk volna, ha tisztességgel elpatkol inkább.

Azelőtt örömében és bánatában is fát farigcsált. Mikor hírét vettem, hogy egy kőfejtőben él és gránittal dolgozik, tudtam, hogy nem önmaga többé... de tartoztam annyival a régi Ogárnak, hogy megnézzem magamnak az újat, mielőtt akadémián fogant barátságunkat – a közös gyerekkor emlékeivel és házaink szövetségével együtt – végleg sírba teszem.

 

Az első alkalom sok minden volt, csak sikeres nem. A Dúlás bájgúnár hőse, aki akkoriban voltam, lealacsonyítónak találta a jobb sorsra érdemes gránitot acsargó orkfejekkel telefaragó őrült társaságát. Nem tetszett a képe, nem ízlett a borókapálinkája, a hideg rázott a gyantázatlan lábú kurváktól, akiket a nemtőinek nevezett. Gyűlöltem Kránt meg a háborúját; a kirurgusokat, akik eltökítették a barátomat, és ezt küldték vissza helyette.

Úgy jöttem el, hogy soha nem akarom látni többé. A lábam vitt vissza azon az istentelenül hideg téli napon, amikor meghalt az apám.

 

Lovon indultam valahová – akárhová – az erdőn át, és a hátamon fekve tértem magamhoz a fenyő alatt, aminek hótól elnehezült alsó ága pofán csapott. A ló várt rám egy darabig, aztán hazaügetett. Minden amellett szólt, hogy a nyomain induljak visszafelé, valahogy mégis a kőbányában kötöttem ki.

Kendrid egy szál gatyában lógott valami pányván, és vésővel–kalapáccsal próbálta a gránitfal egy kiszögellését orrá formálni. Mikor meglátott, röhögni kezdett, és röhögtem én is... aztán lekászálódott onnét, és addig ittuk ezt a tobozízű szart, amiből a Calliagarok mostanság a kátránynál is többet adnak el, míg vissza nem találtunk akadémiai önmagunkhoz: fáklyafénynél barangoltunk a bakatorzókká és sokszemű, sokfogú rémalakokká formált gránittömbök labirintusában, a hóban henteregtünk, és messze hangzó vonítással üdvözöltük a kelő holdakat. Akik hallottak minket, joggal hihették, hogy a kantonok erdeibe háromszáz év után visszaköltöztek a farkasok.

 

A szigeti háború után csak egyszer, a gyászos berranarodai seregszemlén találkoztunk. Mondják, ott volt azok között is, akik az utolsóként hazatért karavelek sebesültjeit – köztük engem – a partra hordák. Hulla koromban gyakran gondoltam rá, és ő sem feledkezett meg rólam: a harmincadik születésnapomra szánt fenyőmagpálinkát a kamatokkal együtt – hektós hordóban – küldte el, tavalyi csomagjából pedig tenyérnyi, gránitból formált kagylóhéj került elő. így emlékeztetett rá, hogy az embernek nem csak egy élete van; hogy mindaz, amin keresztülmegyünk, nem cél és értelem nélkül való. Megfordult a fejemben, hogy írok neki, de letettem róla. A szavak valahogy szegényesnek tűntek a vésőjéhez képest.

Hogy mennyire azok, csak akkor értettem meg, mikor a batár a kőfejtő bejáratához vezető csapásra kanyarodott. A kétoldalt emelkedő gránitfalakról, melyek kölyökkoromban csupaszok voltak, legutóbb pedig ki sem látszottak a vidékre zúdult hó alól, arcok néztek le ránk. Ellánia, Cormasa és az erdei kantonok nagyjai; kóborlók, portyázok, szabadlegények és gyalogszentek sora. Az örökkévaló Kalkyrios az angyalszárnyas eszkadronok élén, Ragamor Bel Corma mélyföldi lándzsásaival, a nyomukban pedig, megannyi bocsánatos zsivány közt, az első, a lókötő Garmacrud.

 

Két évezrednyi mítosz és történelem kétszáz lábnyi kőben. Olyan fenséges volt, mintha nem is emberkéz műve lenne; mintha kezdettől ott rejtőzött volna a gránitban, várva, hogy valaki észrevegye és kiszabadítsa.

A dicső múltat a jelentől elválasztó távolság harmadánál éreztem meg, hogy valaki figyel. Mire a feléhez értünk, tudtam, a kétharmadánál már láttam is, ki az: a garmacrudi nehézgyalogság egyetlen tömböt alkotó oszlopát apám vezette, és ahogy átdübörögtünk a fenyőszálakból ácsolt kapun, tisztán láttam a mosolyt az ábrázatán.

 

Eddig csak reméltem, most már tudtam, hogy jó úton járok – hogy ez az a hely, ahol házam tépett zászlaját letűzhetem.

10

Az Ogár remek formában volt: egy évtizednyi függeszkedés és kőfaragás után egy szál ingben is úgy festett, mintha páncélt viselne. Pálinkáját istenesnek, a szárított gombáját változatlanul ehetetlenek találtam. Vágyakozva néztem a tornác végében kiakasztott szalonnára, amit egy kékcinke marcangolt, mint valami dögkeselyű. Neki senki se szólt, hogy itt a tavasz.

 

–Nyúzott vagy, édes úr – állapította meg Kendrid. – Mintha két testvért veszítettél volna egy csapnivaló gazda meg egy háztáji cselszövő helyett. – Jobb tenyerével takarta ki bal szemét, úgy méregette a vele szemben ülő Celestiust. – Említettem már, hogy a diakónodnak lenyűgöző az arcberendezése?

–Nem is egyszer – sóhajtottam. Jó cimbora volt, de a syburri furcsa pillanat óta nehezen lehetett a maga kerékvágásából kizökkenteni. – A világért sem sürgetnélek... de tudnom kell, mi történt azon az éjszakán.

 

–Nehéz megmondani. – Calliagar kiürítette poharát, és újra töltött mindkettőnknek. – Csak annyi bizonyos, hogy Aguerro a kék holdkelte órájában három lóval és Corbel feleségével együtt elhagyta a birtokot. A strázsa az utóbbit fel sem ismerte; biztosra vette, hogy a gazdatiszt a bátyáid dolgában jár, és saját embereinek egyike van vele. Látta, hogy siet, bajt szimatolt, és azt tudakolta, felkeltse–e a többieket is. Nem kapott választ... így hát kinyitotta a kaput, hadd menjenek Domvik hírével. A testeket csak hajnalban találták meg. A személyzet vért talált a padlón Corbel szobája előtt. Elszalajtottak valakit Edvinért, és mikor a szobáját üresen találták, anyádért küldtek. Ő... az öreged halála után a kerti pavilonba költözött át. Alighanem az életét is ennek köszönheti.

Nem emlékeztem rá, mikor nyúltam a pohárért, de eljött a pillanat, hogy kiürítsem. Olyan volt, mint arccal zuhanni egy lángoló tujának.

 

–Anyád saját kulcsával nyitotta ki az ajtót – folytatta Kendrid. – Edvin ott feküdt mögötte: az ő vérét látták a folyosón. Sebek a tenyerén, a karján, a mellén... a torkán. Corbel az asztalánál ült. A gyűjteménye egyik darabjával, egy ibarai dzsambiával szúrták szíven, olyan erővel, hogy a hegye a karszék támlájában állt meg. Nem védekezett. Nyilván azt se tudta, mi történik vele.

Bólintottam. Corbel jobbára tétlen szemlélője volt az eseményeknek, amin sokkal hamarabb is rajtaveszthetett volna. Például azon a fagyosan szikrázó napon az irmedani hódváraknál.

 

–Senki nem hallott semmit?

–Állítólag. Ami különös, ha tekintetbe vesszük, hogy a ház urát a felesége szeme láttára mészárolták le, az öcscse pedig nem halt meg azonnal. A sebeiből ítélve még védekezett is.

 

–De nem kiáltott – dünnyögtem. – És nem sikoltott a nő sem. Ha Aguerro elnémította volna...

–.. .lóháton nem, legfeljebb lóra kötözve hagyja el a birtokot. – Kendrid változatlanul a csuhást fürkészte. Bármit fedezett fel a vonásaiban, láthatólag nem tudott betelni vele. Pedig aki egy lóarcú berránt látott, látta valamenynyit.

 

–A helyzet világosnak tűnik – folytatta Calliagar. – Aguerro apád halála és a te kisemmizésed óta neheztelt a fivéreidre... és a Corbel–Edvin viszony se volt felhőtlen, hogy finom legyek.

–Az én időmben sem szívelték, de nem is nélkülözhették egymást – tűnődtem fennhangon. – Mi változott?

 

–Rájöttek, hogy eggyel még mindig több gróf van a házban a kelleténél. Edvin anyátok gyakorlatiasságát örökölte. Jól elvolt az árnyékban, míg azt hitte, napjaik fogytáig zsinóron rángathatja Corbelt. Nem számított rá, hogy megházasodik, arra meg végképp nem, hogy ilyen asszonyt hoz a házhoz.

Hitetlenkedve pillantottam fel. Az a Corbel, akit én ismertem, nehezen talált hangot a nőkkel. Jobban kedvelte a néma szobadíszeket.

 

–Corbel megházasodott?

–A felföldön. – Kendrid intett számos vászoncseléde egyikének, aki elsietett, és fatáblára feszített papirossal meg szénrúddal tért vissza a fenyvesre néző rönkház belsejéből. – Megengeded, atyám?

 

–Csak tessék. – Celestius az ispotályban is angyali türelmet tanúsított a zavart elméjű művészek iránt.

–Corbel és a felföld – dünnyögtem. – Folyton emlegette, de nem hittem, hogy lesz mersze elmerészkedni odáig.

 

–Nem csak te veszítetted el az apádat –emlékeztetett Calliagar. – Corbel jedomita zarándokokhoz csatlakozott, egy teljes évig volt távol, és ereklyevadászat közben annak rendje–módja szerint horogra akadt. A lány alighanem közrendűnek született, de mikor összefutottak, már Cera–Sadra volt... és szép, mint egy ikon. Ha rád veti a szemét, te se tétováztál volna.

–Egy ikonszép gellán szuka történelmi névvel – ízlelgettem. – Nem a legrosszabb módja annak, hogy Godont per absenso a magadévá tedd.

 

–Vadbarom vagy – sóhajtott Kendrid –, de az igazságtól nem jársz messze. Edvin semmit nem tehetett a házasság ellen, és tudta, hogy csak egyféleképp kerülhet vissza a nyeregbe: úgy, hogy Corbel per dome Godonját mielőbb és minél alaposabban a magáévá teszi.

A tömjénszavú Edvin. Sosem csinált lelkiismereti kérdést az ilyesmiből, de ezúttal, a jelek szerint legalábbis, végzetesen elszámította magát.

 

–Mindenki tudta, mi készül. – Calliagar szénrúdja sebesen járt, a papiroson kezdtek kirajzolódni Celestius vonásai. – Edvin a legjobb formáját akarta hozni, amihez rengeteg pénzre volt szüksége. Apátok idejében a birtok szépen jövedelmezett, de két grófot csak a te fajtádból tudna eltartani. A bátyáid sokkal többre vágytak ennél. Corbel gazdasági dolgokban mindig is Edvinre hagyatkozott, aki a távollétében kockázatos manőverekbe kezdett. Mire a gellán feleség megjelent a színen, komoly adósságba verte a Garmacor–házat. Anyátok ezt még elrendezte, de értésére adta, hogy a továbbiakhoz nem nyújt fedezetet. Apátok halála óta csak a család javát nézte. Nem akarta végignézni a széthullását, úgyhogy kivonult belőle inkább. Aguerro volt az egyetlen, aki megakadályozhatta volna Edvint abban, amit tenni készült, de ő két éve viszszaköltözött a Remete–vízesés feletti tanyájára. A közelébe se ment a birtoknak, csak ha anyád kérette.

–Mint azon az estén, amikor a fivéreim meghaltak?

 

–Nem. Akkor hívás nélkül jött, és a személyzet szerint nagyon feldúlt volt. A hivatalos változat úgy szól, hogy aznap szerzett tudomást Edvin üzelmeiről, és Corbel elé teregette a szennyest. Hogy mit vágtak egymás fejéhez, és mivel sikerült annyira felbőszíteniük őt, hogy fegyverhez nyúlt, nem tudni. Mostanáig nem is igen töprengett rajta senki. Túl kézenfekvő a magyarázat: a gazdatisztet megbabonázta a gellán feleség.

–A Garmacor–háznak pedig befellegzett, hisz se magát, se a szabadosait nem tudja megvédeni többé.

 

Az Ogár komoran bólintott.

–Ezek voltak Aidán Ves Mandragor életének legszebb napjai. Már–már a kezében érezte a gyeplőt... és meg is kaparintja, ha meg nem jelensz a színen.

 

–Ha rajta múlt volna, nem lennék itt – közöltem. – Arnyékjárókat küldött rám a Szívöröm ünnepén.

–Nem a legjavából, ahogy elnézem. – Calliagar végzett a vázlattal, és tüstént új ívet feszített táblájára. – Most fűhöz– fához kapkod; láthatóan nem tudja eldönteni, erőszakos vagy peres út a célravezetőbb, ha te vagy az ellenfele.

 

–Sose tudott minket törvény elé citálni, és ezután se lesz másképp.

–Csak akkor, ha anyád csodát tesz a koronavárosban – sóhajtott Kendrid. – Edvin a gabonagróftól vette fel a kölcsönöket, amikkel a bányák hozamát megduplázta. Mandragor egyetlen feltétele az volt, hogy a kontraktus tartalma alatt beletekinthessen az üzleti könyvekbe. Edvin önszántából fedte fel előtte, mikor és hol keresse a szállítmányokat; neki csak a haramiákat kellett felfogadnia, akik tettek róla, hogy sose érjenek célba. A kontraktus két évre szólt, Szent Iriel havában jár le... és a ti szempontotokból nem volt túl gyümölcsöző. Anyádnak a bányák többévi jövedelmét kell előteremtenie, ha nem akarja, hogy a gabonagróf kintlévőségei fejében rátegye a kezét a bevételi forrásaitokra. Ha megteszi, a Garmacor–háznak oda a becsülete, a befolyása... és maholnap a nevéről se mondhatja el, hogy az övé.

 

Számítottam valami effélére, mégis elszorult a torkom. Az ital sem segített: csak arra volt jó, hogy gombóc helyett tobozt érezzek benne.

–Anyám egy szót se szólt erről...

 

– Ugyanazért, amiért Mandragor az életedre tört, mihelyt a bátyáid halálhíre eljutott hozzá. Mindent megkapott tőlük, amit apátoktól hiába próbált elvenni. Lenézte, de nem állt érdekében megölni őket: tudta, hogy utánuk te következel.

– Az utolsó Garmacor.

 

– Nem szükségképpen – ingatta a fejét Kendrid. – De pillanatnyilag az egyetlen, akitől tart. Akiről ordít, hogy bármire képes... és mindhalálig harcolni fog azért, ami az övé.

11

A hátamon feküdtem a rönkház vendégszobájában, és egy pókot bámultam, mely frissen ejtett zsákmányával igyekezett a mennyezet általa birtokolt zuga felé.

 

Tudtam, hogy aludnom kéne; hogy napszálltáig minden óra számít, mert utána jó darabig nem lesz nyugtom. .. de nem jött álom a szememre. Minden összekeveredett bennem: a vér az otthon padlóján, Edvin, Corbel és Aguerro a batáron; az arc nélküli gellán ikon, akit jobb híján a Maquesa vonásaival ruháztam fel, majd tüstént le is meztelenítettem: íjhúrként feszülő gerinccel lovagolt valakin, aki éppúgy lehetett Corbel, mint Edvin vagy én magam. Csípője úgy hullámzott, mint Gorrano dombjain a hanga, ha meglegyinti a közelgő tűzvihar szele. Vég nélküli litániát zümmögött, akár a pók zsákmánya a menynyezet zugában, a kéj csúcspontján pedig fejét hátravet–ve, Godon nyelvén rikoltotta a világba az ősök fájdalmát és gyűlöletét.

Próbáltam megragadni, de kisiklott a kezemből, és három vágtató lóval együtt veszett bele a cormasai éjbe; nekem nem maradt más, csak a határtalanság... és mindaz, amit az ébrenlétből magammal cipeltem oda.

 

Nem én választottam a sereget – a sereg választott engem. Nem személy szerint persze. A kvótát nem érdekli a neved és a származásod, csak az, hogy kiteljen a létszám. A törvény szerint három fiúból egynek mindenképp mennie kell – a mi családunkban sosem volt kérdés, melyikünk a legalkalmasabb. Apám még azt sem tehette meg, amit mások, másutt gyakorta megtesznek: nem küldhetett egy árendást helyettem. A garmacrudi nehéz regiment kasztellánjának harmadszülöttjeként bérelt helyem volt a cormonai akadémián, ahol a kantonok népének fiaiból férfiakat és tiszteket faragnak.

Az Irmedannál történtek utáni őszön kerültem oda, és mire észbe kaptam, már nem volt visszaút: a birtok lett a nagyvilág, az öbölre néző komor erőd pedig az otthon, ahová a nyári portyázásból visszatérhetek.

 

Húszéves kora előtt az embernek annyi esze sincs, hogy emlékeket gyűjtsön a szűkösebb időkre. Nekem se maradt meg más azokból a nyarakból, csak a fák zúgása, az ablakom alatt rohanó víz mélyzöldje és jeges hidege, a kádakban álló szeder meg a frissen mosott vásznak illata – Felizita.

Tizenöt éves volt, és kész felnőtt hozzám képest. A papok öreg léleknek nevezik az ilyet. Erezte az éhségemet, felismerte benne a gyermeki önzést, és mert én úr voltam, ő pedig szolgáló, két nyáron át menekült előlem anélkül, hogy egyetlen hirtelen vagy elutasító mozdulatot tett volna. Láthatatlan szakadékot cipelt magával mindenhová, és valahányszor kettesben maradtunk, úgy intézte, hogy a túloldalán rekedjek.

 

Azokban az időkben két Rudrig létezett bennem: az, akivé az akadémia nevelt, és az, akivé a Felizita iránti lángolás tett. Amilyen őrülten szerettük őt, olyan engesztelhetetlenül gyűlöltük egymást mindazért, amiben különböztünk. A harmadik nyarat egyikünk se élte volna túl, ha vágyunk és rettegésünk tárgya át nem lépi szakadékát, hogy bűverejével megzabolázzon és összeforrasszon minket.

Hogy hol történt, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy remegtem, ahogy azelőtt és azóta soha... ő pedig nem menekült tovább, hanem egész testével hozzám simult, és szótlanul a mellemre hajtotta fejét.

 

Jó darabig álltunk így. Miután szétváltunk, egyetlen szó sem esett köztünk – csak az ujjaink értek össze még egyszer, aztán ki–ki haladt tovább a maga útján.

Az emléke Cormonába is elkísért persze. A pénzen vett gyönyör nem, csak a kimerültség tudott ideig–óráig megszabadítani tőle. A rákövetkező két nyarat anyám rokonságánál töltöttem Carappóban, és telente se merészkedtem öt mérföldnél közelebb a Volturno–házhoz. Nem engedhettem, hogy a vágy letérítsen a kötelesség útjáról. Hogy az, akivé válnom kell, bárkinek ilyen fontos legyen.

 

Hittem, hogy végeztünk egymással – de a sors még nem végzett velünk.

Tisztté avatásom estéjén tudtam meg, hogy Cormonában van. Egy helyi mágnás elsőszülöttje, bizonyos Vir Timonel, azzal lépett az asztalomhoz, hogy a garmacrudi markotányos lánya túl szűk kettőnknek, és ha jót akarok, nem próbálok a boldogságuk útjába állni. Nem értettem, mit akar, és eszembe se jutott rákérdezni: az elmúlt években arra tanítottak, hogy ne hátráljak meg a kihívások elől.

 

Mikor felálltam, minden elcsendesedett körülöttünk. Vir Timonel fehér ellán díszpéldány volt, fejjel magasabb nálam. Tizenkilenc évesen köztéri szobrot mintáztak róla. Meg nem mondom, melyiket a férfierények közül, de hogy nem az önmérséklet volt, az hétszentség.

–A fegyvertársam vagy – mondta nehezen forgó nyelvvel –, de lyuksógornak nem elég előkelő. Ha még egyszer az őzszemű szuka közelébe mégy, urnában visznek viszsza az istenverte hegyeid közé. Megértetted, Garmacorta?

 

Valóban a fegyvertársam volt, ezért úgy döntöttem, meg se hallom: a shadviki beütés felemlegetése a legsúlyosabb sértésnek számít az erdei kantonokban. Annak, akitől utoljára ilyesmit hallottam, egy percre rá nem volt se nyelve, se orra, pedig nem is az úrral, hanem a szabadosával kezdett... akinek történetesen Aguerro volt a neve.

Vir Timonel meglátott valamit a szememben, mert nem folytatta. Bámultuk egymást egy darabig, mire elrángatták onnét. Biztosra vettem, hogy holnapra az egész városban – ha nem az egész partvidéken – mi leszünk a téma.

 

–Ennek meg mi baja? – hüledezett Kendrid, akivel, mint rendesen, az asztalon és az innivalón is osztoztunk.

–Fogalmam sincs.

 

–Ne kábíts, édes úr. Az Ogár lassú, de nem hülye: látta, hogy majdnem a képébe másztál.

–Ha tovább erősködik, meg is teszem. – Kiürítettem a butéliát és a következőért nyúltam, de szomjúságom nem enyhült. Tudtam, hogy nem is fog, míg elő nem kerítem Felizitát.

 

Nem volt nehéz dolgom: a kantonokban szóbeszéd tárgyát képezték apja cormonai érdekeltségei. Elian Volturno tehetős ember volt, de reménytelenül konok. Nem látta be, hogy a partvidéken sose jut előrébb nemesi cím és helyi támogatók nélkül.

Felizitát a Harmadik Arc ódon temploma előtti téren találtam. Etelt osztott, adományokat gyűjtött, esetleg mindkettőt egyszerre; földre szállt angyaloknál sose tudhatja az ember.

 

Megpillantott és hozzám sietett. Ahogy keze a kezemhez ért, tagjaimból kiszállt az erő.

Belém karolt, és a legközelebbi mellékutcába vonszolt. A Hitvallók ünnepének vigíliája volt; a kapualj körül, ahová behúzódtunk, hegyekben állt a zászlóvarrók, ikonfestők és kegyszerárusok portékája.

 

–Vir Timonel...? – firtatta, és olyasmit láttam a szemében, amit korábban soha. Idő kellett, hogy rájöjjek: a félelem az.

– A z akadémián futottunk össze. A bajt kereste... és kis híján meg is találta. Mit mondtál neki?

 

–Hogy a szeretőd vagyok.

Csak bámultam. Nem mintha ellenemre lett volna a dolog – épp ellenkezőleg, ami azt illeti.

 

–Miért?

–Hisz ismered. Mindent megkapott az élettől, és az egész világot a jussának hiszi. Más, mint a kantonbeli férfiak. A szemébe nézek, és nem látok semmit... még a saját tükörképemet sem. – Felizita a vállamba fúrta arcát. – Mióta meglátott, a nyomomban jár. Azt mondja, soha többé nem ereszt el. A családja olyan hatalmas, hogy nem tart se istentől, se embertől, a saját fajtáját kivéve. Azt reméltem...

 

–Hogy megrémül tőlem, és békén hagy.

–Tudom, hogy nem volt jogom hozzá. De nem ismerek mást rajtad kívül, akit nem tud félresöpörni. Aki olyan...

 

–...mint ő?

–Majdnem – suttogta Felizita. – Azt reméltem, ha veled kerül szembe, kijózanodik, talán vissza is retten. Nem akartam bajt hozni rád. Én...

 

–Meg kell tudnia, hogy félrevezetted – vágtam közbe. – Hogy nem a szeretőm vagy, hanem a jegyesem, és a színét se akarod látni többé. Hogy eztán minden szaváért nekem tartozik számadással, és ha átlépi a határt, saját kezűleg küldöm a pokolra. – Két tenyerembe fogtam az arcát, ujjaimban éreztem szíve lüktetését, és már nem is tűnt olyan riasztónak a gondolat, hogy Domvik helyett az 5 katonája legyek. – Ne üzenj, inkább írj neki. És ezzel zárd le a levelet. – Lehúztam balomról a vadkanfejes Garmacorgyűrűt, és egyenként hajtottam rá jobbjának remegő ujjait. – Indítsd útnak, aztán ékeld ki az ajtót és aludj egyet. Amint a cécónak vége, ott leszek.

–És aztán? – Felizita sápadt volt és komoly, de a szeme ragyogott.

 

–Hazamegyünk. – Magamhoz öleltem, és a szája helyett a homlokát csókoltam meg. Húszévesen efféle önzetlenségre is képes az ember. – Most menj. Indulj már!

Megszorította a kezemet és eliramodott. Megvártam, míg eltűnik a távolabbi sarok mögött, csak aztán indultam vissza arra, amerről jöttünk... és arra rezzentem fel, hogy Vir Timonel állja utamat.

 

–Figyelmeztettelek – mondta, és tőrével visszakézből a bal fülemtől a szám sarkáig hasította az arcomat. Ha valamivel kevésbé részeg, a torkomat vágta volna át.

Mondott még valamit, amit nem értettem, aztán oldalt lépett, hogy kardot húzzon.

 

Vele mozdultam, de ahelyett, hogy a karját próbáltam volna leszorítani, ököllel sújtottam a gégéjére. Elvétettem persze, csak az állkapcsa tört el. Megingott, de állva maradt, sőt mosolyogni látszott, úgyhogy megütöttem újra... hogy hányszor, nem tudom. Mikor vért köpött a lábam elé, a torkának estem. Együtt zuhantunk a lúggal fehérített országzászlók, olcsó szentképek és fakatonák halmai közé. Ott halt meg pár perccel azután, hogy az őrjárat lerángatott róla.

Nála két pengét találtak, én fegyvertelen voltam, és tucatnyi tanú igazolta, hogy az életemet védtem. Utóbbiak zöme azután sem hátrált meg, hogy az áldozat családja, mely jóval gazdagabb és befolyásosabb volt az enyémnél, megpróbálta az igazságot aranyba fojtani. Apámnak az eronei hadjárat veteránjai segítségével is csak egy hét alatt sikerült a város tömlöcéből az erődébe, onnét – újabb szívességek árán – a falakon kívülre juttatnia.

 

Felizitát az eset utáni napon menekítették haza. Neve nem szerepelt a hivatalos iratokban, jó híre azonban odalett: úgy rendeltetett, hogy napjai fogytáig egy sehonnai kardnemes közrendű cafkája legyen. Egy Ves Garmacoré, aki nem átallotta „párbajban" egy Vir Timonel vérét ontani miatta.

Mire hazavergődtem az északnyugati határról, ahová elrekkentettek, már nem vágytam, hanem rettegtem a viszontlátást. Túl sok víz folyt le az Erusán. Túl sokat hagytam az útfélen abból, akit szeretett, és aki szerette őt. Nem akartam, hogy a szemembe nézzen, és csak az ürességet lássa benne.

 

Addig halogattam a dolgot, míg a Tizenhármak elunták a dolgot, és Pyarronra szabadították hordáikat. Nehéz volt nem felismertem a történtekben Domvik kezét, és anélkül lovagoltam át a garmacrudi elágazáson, hogy a Volturno–ház vadrózsával befutott kőkerítése felé tekingettem volna.

Hajnalig hajszoltam a lovat, mire elértem azt a másik fogadót Dia–Salmo határán, amerre a Hét intés völgyeibe tartó zarándokok útja vezet... és mikor kitámolyogtam a fürdőkamrából, Felizitát találtam az ágy frissen húzott vánkosai közt.

 

–Tudom, hogy sietős az utad – mondta –, de van nálam valami, ami a tiéd, és épp elég ideig voltam a jegyesed ahhoz, hogy ne akarjalak ilyesmivel megrövidíteni. – Sötét haja szétterült, ahogy hátravetette fejét. Szépségesen komoly arcáról a „holnap is lesz egy nap" bizonysága sütött felém. – Önként adom elő, de tűvé is tehetsz érte, száznagy uram.

Végigkeresgéltük a napot, a rákövetkező éjszaka nagyobbik felét... és folytattuk volna még, ha a Hét intés völgyeiből áradó sugallatok engedik.

 

A vége felé már nem ölelkezés volt, hanem küzdelem: nászi ágyunk lélekvesztőként hánykolódott az Államközösségre zúdult iszonyat tengerén.

Együtt menekültünk álomba előle, de egyedül ébredtem a vadászok holdjának spaletták közt átszüremlő fényében. Balomon ott csillogott a vadkanfejes gyűrű. Ha nem hagyja nálam, máig azt hinném, hogy csak képzeltem az egészet.

 

A gyűrűtől azóta se váltam meg. A Syburrba vezető úton nemegyszer lerángattam a kesztyűmet is, hogy szem előtt legyen. Mikor az ütközet előestéjén fagymarta bal kezemről a jobbra tettem át, megtaláltam az üzenetet a fonákján. A Cormona óta odakerült három szót, ami minden imánál hatékonyabban óvott a fajtámra leselkedő kárhozattól: MEGŐRIZ ÉS HAZAVEZET.

–Serkenjen nagyságod...

 

Felpattant a szemem, és azzal a lendülettel talpra is ugrottam, ahogy vándorpatkányhoz illik. Riadó van, menni kell. A háborúba, Pyarronba, a szigetekre; a lándzsafogú csürhe épp erre való.

Bal kezem már a fegyverövet kereste, mikor a jobb rátalált a dézsa peremére. Azt se tudtam, hol lakik a jóisten. .. de valami azt súgta, a hideg víz alatt megtalálom őt.

 

Gondolkodás nélkül fejeltem le tükrében derengő arcmásomat, és prüszkölve, fújtatva egyenesedtem fel. Az egyik pór a csizmámmal bajlódott, a másik – a könyörületesebb – fakupát nyomott a kezembe, kétujjnyi szeszszel az alján. Abból, hogy nem töltötték tele, rájöttem, hogy Celestius a közelben van, és hogy ez a háború nem az a háború.

Ajtónyitásra rezzentem fel. Calliagar állt a küszöbön; széles háta kirekesztette az alkonyi fényt.

 

–Máris talpon, édes úr? Nagyszerű, nagyszerű! Bár fiatal még az idő, és a jó hír sem száll olyan gyors szárnyakon, mint szeretnők, egyesek nem tudtak nem észrevenni idefelé jövet... és a garasukat is letették, azt hiszem.

–Csak hiszed? – Tűrtem, hogy Gudrid és Badrid rám segítse a láncinget, és elpiszmogjon a kapcsaival: nehéz viselet volt, de mióta a királyi vadasparkban megmentette az életemet, bizonyos tisztelettel viseltettem iránta. – Olyan régóta élsz a kövek alatt, hogy elfelejtetted, mit mond az írás a hitről, a reményről meg a szeretetről?

 

–Nem vagyok pap, édes úr – vigyorgott Kendrid. – Te viszont látó és próféta lettél, mint hallom. A miatt a külországi boszorka miatt, akinek kulcsa volt mindkét fejedhez, és úgy ment el, hogy a fentiben pár ajtót nyitva hagyott.

–Honnan tudod?

 

–Tőlem. – Az Ogár árnyékában meghúzódó Celestius sok mindennek tűnt, csak bűnbánónak nem. – Ha épp nem rajzolt, rólad faggatott. Muszáj volt valami koncot vetnem neki.

–Mióta vagyok ilyen érdekes?

 

–Mióta látogatót kaptál a koronavárosból – dünnyögte a házigazda. – Nem csinál titkot belőle, hogy a követőd: az étvágya és a huzata a tiéd... csak a szaga erősebb valamivel.

Sárszínű tömeg mozdult a lábuk között: Peregrin, a kóbor kikötői eb. Hozzám oldalgott, megült a lábamnál, és vakarózni kezdett. Csak úgy szállt belőle az országút pora.

 

–Domvik szerelmére! – nyögtem. – Tényleg nincs jobb dolgod, vagy ilyen rosszul fekszel a szukáknál odahaza?

A dög komoran bámult rám, mintha elvetettem volna a sulykot, de nem bújt a seggébe, és nem acsargott a pórokra sem: láthatólag beletörődött, hogy falkánk nem annyira kétszemélyes többé, amilyen kezdetben volt.

 

–Nem ő az egyetlen, akinek hiányoztál – közölte Kendrid. – Akadnak még páran odakint.

–Jöjjenek, de hamar – sóhajtottam. – Mandragor haramiái nyilván már tűkön ülnek... és mielőtt ránk sor kerülne, Pya Volturno is megérdemel egy tisztelgő látogatást.

 

Az Ogár tekintete Celestiusra villant.

–Szűkösen lennénk – mondta az utóbbi. – Legyen inkább a tornác.

 

–Legyen – visszhangoztam, és Peregrinnel meg a két pórral együtt követtem őket oda.

Útközben is hallottam a morajt, de nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Azt hittem, a szél zúg odakint, aztán észrevettem valamit a korlátnál álló vászoncselédek arcán, és ahogy jöttömre szétrebbentek, megpillantottam azt is, ami úgy fellelkesítette őket.

 

A kőfejtő katlanát kitöltő, ország– és családzászlók alatt várakozó sokaságot.

12

Háromszáz–egynéhányán kerekedtünk fel az Ogár tanyájáról, és majd' félezren voltunk, mire elértük a mandreiai elágazást.

 

Az erdei kantonok negyvenkét kardnemesi famíliájából harmincegy, a környék szabados nemzetségei közül szinte valamennyi képviseltette magát. Apám lekötelezettjei voltak többségében, de az én szigeteken elesett veteránjaim se tűntek el nyomtalanul: hajdani főstrázsamesteremet, Nicafort három fia, köztük egy hirtelenszőke pyar kölyök képviselte. Utóbbi olyan áhítattál hordozta örökbefogadó hazája lobogóját, hogy régi önmagamat juttatta eszembe.

A számomra kerített vasderes hatalmas, nyerge elölhátul megnyugtatóan magas volt. Ahogy az est homálya mélyülni kezdett, mintha nem is lovon, hanem a sokaság fáklyáiból született tűzkígyón tartottam volna hazafelé.

 

Csendes menet volt, a haramiák azonban így is elértették az üzenetét. Szinte láttam, ahogy visszahúzódnak, majd a concadai elágazás felé iramodnak a sűrűben kanyargó vadcsapásokon át. Reméltem, jó páran a nyakukat szegik, de elegen maradnak ahhoz, hogy a Patkánykirály után gazdájának, a gabonagrófnak is megvigyék a rossz hírt.

A Vadkanról, aki visszatért, és a vártnál sokkal több agyara van.

13

Garmacrudot, az erdei kantonok régi központját városnak mondják, pedig nagyra nőtt falu inkább: pár ezer lelkes települések, nemesi birtokok és szabados gazdaságok háromszáz négyzetmérföldön terpeszkedő szövevénye az északkeletnek kanyargó hadiút hegyek felőli oldalán. Mercadát kivéve az összes városunk ilyen – csak az öböl menti népek hiszik, hogy minél több embert minél szűkebb helyen öszszezsúfolni Domviknak tetsző cselekedet.

 

Ha nem láttad a bazilikát, nem jártál Garmacrudban, tartja a mondás. Ha eljutsz odáig, hogy megbámuld a bosszúháborúban zsákmányolt fegyverekből öntött vasoltárt meg az erdőelvi szentek ereklyéit, de anélkül távozol, hogy a nyugati elágazás fogadóját útba ejtenéd, lehetsz világlátott ember... de holtbiztosán nem vagy Garmacor.

A Volturno–ház volt apám, nagyapám és dédapám választott kocsmája, titkaik tudója, regimentjük toborzóés gyülekezőhelye. Itt találták meg mindazt, amit jómagam – több–kevesebb sikerrel – Curzon lebujában keresek. Menedéket a külvilág elől, gyógyírt a krónikus nyavalyára, aminek élet a neve, és messziről bűzlik a szekrénybe rejtett csontvázaktól meg az elmulasztott lehetőségektől.

 

A Volturnók etették és itatták, rejtegették, ápolták és vigasztalták, alkalmanként szerették is az enyéimet. Nem lehetett könnyű – azzal együtt sem, hogy tisztességesen megszedték magukat közben. Lehettek volna Cera– Garmák, de Felizita apja nem ilyen felemelkedésről álmodott. Ő a maga jogán akart boldogulni, ahogy a bosszúháború szabadlegényei, a helyi kardnemesség ősei tették. Tiszteletreméltó név helyett valódi megbecsülésre vágyott, és a legjobb úton volt afelé, hogy kivívja. Bosszúálló Ragamor országlása óta egyetlen közrendű se járt közelebb ahhoz, hogy a mercadai kisgyűlésben városa szószólója legyen – ezt a lehetőséget öltem meg abban a cormonai mellékutcában Vir Timonellel együtt.

– Sosem neheztelt rád – biztosított Felizita első és utolsó együtt töltött éjszakánkon. Talán így volt, talán nem. Mindenesetre kudarcot vallott, amibe hamarosan bele is halt. Nagy tervei semmivé foszlottak, vagyona jó része odalett; nem maradt utána más, csak a vadrózsával befutott kerítés mögött megbúvó, hármas hodályával az országzászló villázatát mintázó fogadó... meg az úrnője, akit valaha az életemnél is jobban szerettem.

 

–Legyen eszed! – kérlelt az Ogár a kőfejtő kapujában. – Eleget gyötrődtetek mind a ketten, nem kéne épp most újra kezdeni. Ha csak a biztonságáért aggódsz, ne tedd! Szót ért ő a szabadlegényekkel, akik mostanság járják az erdőt... talán jobban is, mint kellene.

–Hogy értsem ezt?

 

–Hozzá hordják a zsákmányt, nála pihentetik és verik el az ellenértékét. – Calliagar félrenézett. – A környékbeli fogadók a tönk szélén állnak, az ő üzlete virágzik. Amazokat rendszeresen sarcolják, őt sosem. Mit gondolsz, miért?

Lett volna mit mondanom, de mert barát volt, hallgattam inkább.

 

– T í z év, édes úr – folytatta. – Maholnap tizenegy. Azt tette, amit a szíve diktált, és megfizette az árát. Mostanság az eszére hallgat, mert nem tehet mást: a fiára is gondolnia kell. Ha jót akarsz nekik és magadnak, nem mész a közelükbe.

–Üzent értem.

 

–Neked üzent – sietett közölni Celestius. – Hogy elkerülj egy csapdát, és nem azért, hogy tüstént belesétálj egy másikba.

–Egy pap és egy kurvapecér – dünnyögtem. – Nyerő páros szívügyek megvitatásához. – A lovat gusztáló Peregrinre pillantottam. – Aki barátot akar, tartson kutyát, nem igaz?

 

De azért szorongtam. Minél közelebb jutottunk a vadrózsával befutott kőkerítéshez, annál inkább.

A garmacrudi kereszteződést családom birtokától csak nyolc mérföld választja el. Miután az előbbi körül tábort vertünk, kétszáz embert a cormonai elágazáshoz küldtem, hogy megbizonyosodjanak a haramiák, távozásáról, biztosítsák a hazavezető utat, és átfésüljék az udvarház környékét. Valami azt súgta, néhai bátyáim háznépére oktalanság lenne számítanom.

 

Személyes kíséretemet a legelszántabb hadasokból válogattam össze, és mindent megtettem, hogy eltitkoljam tényleges erejét. A batárban csak hatan fértek el, úgyhogy megszabadultunk a csomagoktól, majd – egy feles ezüst árán – a hajtótól is. Két fegyverest a fullajtárok helyére állítottam, kettőt a bakra ültettem Celestius mellé. Gudrid és Badrid hasmánt hevert a tetőn, hogy szükség esetén számszeríjjal fedezze a visszavonulást. Én magam a vasderes nyergéből figyeltem, ahogy a többiek oszlopba fejlődnek a batár mögött. A vadkanfejes gyűrű szívemmel egy ütemre lüktetett a kantárt markoló balomon.

Tíz év. Maholnap tizenegy.

 

Kár volt ennyit várni, azt hiszem.

Intettem a csuhásnak, aki kioldotta a féket, és rántott egyet a száron. A nehéz alkotmány nekilódult, átdübörgött a fáklyás férfiak nyitotta résen, és gyalogos kíséretével együtt a Volturno–ház felé vette az irányt.

14

Ahogy távolodtunk az elágazástól és a fényektől, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy nem vagyunk egyedül.

 

A kocsiutat két külön csapásra osztó bozótsávban és a tőlünk jobbra eső erdőrész fái közt árnyak kucorodtak alig parázsló tiizeik köré. Kisebbek, nagyobbak, karcsúbbak és erőteljesebbek; gyerekek, nők és férfiak vegyesen. Családok, melyek, óvintézkedéseikből ítélve, nem az első éjszakát töltötték Domvik kupolája alatt.

Jöttünk zajára meglapultak, akár a riadt állatok. A lerombolt városaikból menekülő pyarroniak dermedtek meg így, mikor lobogóink kibontakoztak az ekhelonok verte porfelhőből: országaink formális szövetsége dacára kevesen ismerték közülük Shadon színeit.

 

Földijeim szemesebbek voltak náluk: a batár egyetlen viharlámpásának gyér fényénél is könnyen azonosították családom címerét, a pórok kétoldalt leeresztett köpenyein.

Mire szemközt felderengtek a Volturno–ház fényei, tüzeiket odahagyva az út pereméig merészkedtek. Mikor a berzenkedő vasderes nyergében elléptettem előttük, legtöbbjük felnézni sem mert – a nyomomban zörömbölő jármű volt az, aminek látványára soraikon megkönnyebbült moraj futott végig.

 

Hátrafordultam. Gudrid és Badrid fél térden egyensúlyoztak a batár tetején, ábrázatuk rézszín ovális a lefelé hajló vörös hold fényében.

–Mi folyik itt? – tudakolta Celestius, ahogy vonalba ért velem. – Kik ezek az emberek?

 

–Aguerro rokonsága. – Megveregettem a ló nyakát, pedig nem ő volt kettőnk közül, akinek nehezére esett uralkodni magán. – A vérvonal nem olyan ősi, mint a Volturnóké, de sokkal szerteágazóbb. Az Aguerro férfiak nagytermészetűek; ritkán érik be egyetlen családi tűzhellyel. Ami pedig a nőket illeti...

Celestius megadón emelte fel balját: úgy ítélte, nem szükséges ennél többet tudnia.

 

Fejmozdulattal jeleztem a póroknak, hogy lejöhetnek a tetőről – kapkodva engedelmeskedtek, és beszédbe elegyedtek a batár mögött összeverődött rokonaikkal, akik minden pillanattal népesebb gyűrűt alkottak körülöttünk. Erezhetően megkönnyebbültek, hogy az egyetlen megmaradt Garmacor fegyveres kísérőiként látják viszont őket. Ismerős arcokat hiába kerestem volna: az Aguerroszármazékok zöme a főút keleti oldalának termőföldjein, merészebbje a vadon kő– és sóbányáiban dolgozott. Utóbbiak az év nagyobb részét az otthontól távol töltötték, és nyilván hírét se hallották még az övéiket fenyegető veszélynek.

Elnéztem, ahogy a két seregben kupáit pár magyaráz a többinek. Testvéreik, féltestvéreik és unokatestvéreik anynyira számosak voltak, hogy ők maguk sem ismerték valamennyit: öregük ugyancsak kitett magáért fiatalabb éveiben.

 

Aki fivéreim meggyilkolásának gyanújába keverte, nyilvánvalóan tudta ezt, mi több, épített rá. Akik csak hírből ismerik Aguerrót, könnyen hihetik, hogy élete alkonyán is kész ölre menni egy nő kegyeiért bárkivel, tulajdon gazdáját is beleértve. Azoknak, akik tudják, hogy fontos kérdésekben sosem hallgatott a kisebbik fejére, jó eséllyel azt is tudniuk kell, hogy neheztelt Corbelékre a velem történtek miatt. Ez utóbbi semmit sem bizonyít, de jó okot ad a hatóságoknak a tétlenkedésre, míg a kantonok söpredéke – akiknek Ortirro bandájával ellentétben édes mindegy, kik voltak az áldozatok – a hagyomány nevében kitombolja magát.

Amivel csak fokozza a nemesi famíliák közti feszültséget és a kantonokon eluralkodott zűrzavart. Az ilyesmi nem jó senkinek, még a megszállottan nyerészkedő gabonagrófnak nem. Csak azoknak használ, akik nem maradni, hanem menni szándékoznak. Akiknek egyetlen vágyuk, hogy mielőbb eltűnhessenek a környékről.

 

Visszafogtam a vasderest, és úgy bámultam a fák közt terjengő sötétségbe, mintha most is figyelnének, és előre látnák minden lépésemet.

–Itt vannak – mondtam rekedten.

 

Celestius felvonta a szemöldökét.

–Kik vannak itt?

 

–A fivéreim gyilkosai. – A magától adódó következtetés jeges bizonyosságként kúszott végig a hátgerincemen. – Nem közönséges gonosztevők, és nem is úgy gondolkodnak. Sokat tudnak a kantonokról; majdnem annyit, mint mi magunk. Tudják, hogy a leggyorsabb lábú ló sem tehet túl a gondolat sebességén, amivel ti papok, a híreket és az utasításokat továbbítjátok Berrana–roda és Ronnagella közt. Eszükben sincs árkon–bokron át, vágtában menekülni, ahogy a gyilkosságok éjjelén tették. – Közelebb táncoltattam a lovat a batárhoz, és halkabbra fogtam a hangomat. – Még mindig itt rejtőznek. Hogy milyen eszközzel szítják a gyűlölséget Aguerro nemzetsége ellen, nem tudom, de leghőbb vágyuk, hogy vérontás legyen a vége. Felfordulás, aminek leple alatt kijuthatnak... és örökre eltűnhetnek szem elől.

A csuhásnak szeme se rezdült, de láttam, hogy gyeplőt markoló kezei új tartást vesznek fel: a hozzá hasonlók így folyamodnak az Egyetlen segítségéért, ha fohászkodniuk nem tanácsos vagy nem célravezető.

 

–Érzek valamit – suttogta. – Valamit, amit a szent és tisztátalan helyektől ilyen távolságban nem szabadna éreznem. Nem vagyok elég kitanult ahhoz, hogy irányt rendeljek hozzá, de bizonyítja, hogy nem tévedtél... és Monacerónak is igaza volt. – Homlokán elmélyültek az összpontosítás véste ráncok. Egy pillanattal később már fájdalmat láttam az arcán: ha Peregrin mordulása ki nem zökkenti az összpontosításból, talán le is szédül a bakról a lovak közé.

– J ó l vagy?

 

Nem felelt rögtön. Levegő után kapkodott, tágra nyílt szeme fehérje szinte vakított a kámzsa árnyékában.

–Felfigyeltek rám – suttogta. – Próbáltak magukhoz rántani.

 

–Hogy mit csináltak?

–Nem érdekes. – A csuhás felszegte fejét. Két oldalán összerezzentek az eddigieket az eddigieket cormasai hidegvérrel viselő fegyveresek. – A Volturno–házban is virrasztanak, ahogy elnézem.

 

Mire lovam fejét ismét menetirányba fordítottam, a fogadó olyan közel volt, hogy tisztán láttam a jövés menést szélesre tárt kapuján át. A fordulóban bozontos patájú igások tipródtak: a háznép egy túlterhelt társzekérrel próbált az erdei kijáratig jutni.

–Tekintetes úr...

 

Balra néztem. A homályból, mint két egyforma záptojás, Gudrid és Badrid bontakozott ki.

–Hagyjuk ezt a marhaságot! – kértem. – Mi a helyzet a tieitekkel?

 

–Tele velük a környék, nemesenszületett. A birtokon történtek óta nincs nyugalmuk. Hiába prédikált békességet a garmacrudi püspök és intett önmérsékletre mindenkit a tekintetes asszony. Otthonaikat megrohanják és kifosztják, a jószágot elhajtják, az ellenállókat kínhalállal fenyegetik. Aki tehette, elmenekült, a többi Pya Felizita oltalmába ajánlotta magát. Úgy hírlik, az ő fogadóját kerülik a haramiák, mivelhogy...

–Folytasd!

 

–.. .összeszűrte a levet a vezérükkel, akit Patkánykirály néven emlegetnek. – Gudrid csizmája orrát bámulta. – Megbocsáss, nemesenszületett, de ezt beszélik.

–Meg hogy a Szeptádokban van egy titkos imádság ami fenntart a vízen.

 

–Te is hallottad, uram? – kapott a szón Badrid. Sötét, mint a kút feneke, de nem nézi, gatyát vagy sebet kell megstoppolnia, és edzőpartnernek se utolsó: a nők se osztogatnak nagyobb pofonokat nála.

–Később! – reccsentem rá. – Mi van még?

 

–A mieink félnek, nemesenszületett. A városőrség nem segít, a papok nem segítenek... mostanáig azt sem tudhatták biztosan, tőled mire számíthatnak. Ami Pya Felizitát illeti, hálásak neki, de kétségbe vonják a... a...

– N e kertelj! Felnőtt emberek vagyunk, a büdös úristenit!

 

–A tisztességét, uram. A nők és a gyerekek legtöbbje nem is itt, hanem pár mérfölddel feljebb, a Remete–sziklánál táborozik.

–Ismerem a helyet. Az öregetek tanyája csak egy ugrásra van onnét.

 

–Csak volt, nemesenszületett. Tegnapelőtt felégették az alávalók.

Megszédültem.

 

A tanya nem csak Aguerro birodalma volt, hanem a miénk is, míg nemzőapánk Eronéban járt a regimenttel. Odafent laktunk, onnan jártunk a Remete–iskolába, ahol Kendrid paptanító apja osztotta az észt; csak a havazások beállta előtt költöztünk vissza a szülői házba.

Aguerro büszke volt a tanyájára. Mikor arról kérdeztük, mihez kezdene, ha Ranagol életre keltené a Gyászkirályt, és a gorvikiak megint partra szállnának Berranarodánál, csak nevetett.

„Ne féljenek az úrfiak! Ha a partvidék meg a hágók védművein áttörnek is, az én medvecsapdáim kibánnak velük... ha pedig minden kötél szakad, visszahúzódunk a rókalyukba."

„Rókalyuk? – visszhangozta Corbel, aki már kölyökként is gyanakodva fogadott mindent, ami jobban hangzott a kelleténél. – Az miféle hely?"

„Menedék. Egy hely, ahol Gorvik összes sátánimádójától, de még a birkagyapjas, kránköves úristenüktől is biztonságba lehetünk. Az úrfiaknak ne legyen gondjuk semmire, míg engem látnak. Ha a tanyát a földig rombolják is, nekünk nem eshet bajunk."

„Csak emlegetjük azt a lyukat, vagy láthatjuk is?" – firtatta Edvin, a leggyakorlatiasabb hármunk közül.

„Meglátjuk, ha eljön az ideje... de ha rám hallgatnak, azért imádkoznak inkább, hogy sose jöjjön el – felelte Aguerro, és megborzongatott minket ádáz vigyorával. – Tanuljanak az úrfiak becsülettel... de a fél szemük mindig rajtam legyen... mert jaj annak, aki nem szedelőzködik nyomban, amint meglátja a jelet."

„Miféle jelet?" – kérdeztem. Talán mert derengett, hogy épp ezt várja, én pedig nem szerettem csalódást okozni neki.

„A menedékét" – mondta Aguerro, és jelentőségteljesen, mint aki becses titkot ad át, összezárta fejmagasságba emelt bal keze ujjait.

A pórok látták, hogy messze járok, és nem próbáltak visszarángatni a földre. Épp elég nagyot nyekkentem anélkül is.

 

–Mondjátok meg a tieiteknek, hogy gondom lesz rájuk – dünnyögtem. – Félezer fegyveres áll jót a biztonságukért, míg a kedélyek elcsitulnak. Maholnap jeles egyházi személyek érkeznek a koronavárosból, hogy ítélkezzenek a vétkesek felett... és elszámoltassák mindazokat, akik tétlenségükkel segédkeztek nekik. – Ez utóbbi túl jól hangzott ahhoz, hogy igaz legyen, de nem volt tanulság nélkül való: rádöbbentett, milyen könnyű belefeledkezni a jó gazda szerepébe. – Személyesen megyek az erdei táborba, hogy mindezt az ottaniaknak is elmondhassam. Pya Felizita épp oda készül, ha nem tévedek.

Gudrid és Badrid olyan párás szemeket meresztett rám, hogy rokonságuk hálálkodását már nem volt kedvem bevárni. Előreügettem inkább; Peregrin loncsos, sárszínű árnyként loholt a nyomomban.

 

Félszáz lábnyira jártunk a fogadótól, mikor az éjközép sötétsége a világra szakadt. A Volturno–ház fényei hívogatóból kápráztatóvá váltak, én pedig – könnyeimen át – az álombeli Aguerrót láttam megint. A temetőbe tartó kocsin állt megint, a menedék jelét mutatta... és rémlett már, mit akar üzenni vele.

Virradat előtt – ha a sors Felizita baltás gyilkosa képében meg nem gátol benne – útba kell ejtenem a tanya romjait.

15

A vadrózsával benőtt kőkerítést a sötétség leple alatt értem el. Mire belovagoltam a kapun, a szeretők holdja kitekintett a láthatáron feltorlódott fellegek résén... és ha volt szája, nyilván vigyorra húzta a mozdulat láttán, amivel lekászálódtam a nyeregből.

 

A fogadó udvara olyan volt, mint valami kirakodóvásár. A hátsó kapu előtt mostanra két társzekér állt indulásra készen; tucatjával nyüzsögtek körülöttük a Volturno–ház idénymunkásai és fehércselédei. A menekültek, akiknek másutt nem jutott hely, a forduló közepén álló, ódon címerfal körül vertek tanyát – nyilván azt remélték, így több jut nekik az idők során itt megszállt hatalmasságok oltalmából.

Pokrócba burkolózó vének, kisírt szemű nők és gyerekek: a magamfajta számára a kürtszónál is egyértelműbben jelzi, hogy közel jár az ellenség.

 

Hogy mennyire közel, csak akkor értettem meg, mikor a szemem sarkából valami világosat láttam mozdulni balra fent, a legközelebbi hodály falához támaszkodó ácsolat emeleti folyosóján.

Az eszem még nem tudta, mit jelent, a testem már igen: leszegett fejjel indult a kortól megfeketült lépcsők felé, és hagyta, hogy a mögötte járó Peregrin morogjon helyette.

 

A világos folt egy fakószürke – cormafehér – gyalogsági egyenköntös volt. Címerétől megfosztva, agyonfoltozottan feszült egy széles háton, melynek izomzatát az Ogár is megirigyelhette volna. „Nagyobb nálad" – mondta a fiú az irmedani állomáson, és nem túlzott: két férfi is kitelt volna az anyagból, amit Domvik rosszkedvében a Patkánykirállyá gyúrt össze.

Tudtam, hogy ő az, tudtam, hogy miért van itt, és biztosra vettem, hogy találkozásunk csak egyféleképpen végződhet. Azért fohászkodtam, hogy ne legyen ismerős az arca – hogy ne egy bajtársamat kelljen a pokolra küldenem.

 

Aztán megláttam a tiszti selyemövet a derekán, és fellélegeztem. Nem vörös volt, hanem kék, azaz flottaszínű, ráadásul a köntös felett, és nem az alatt kötötte meg. Ez elárulta, hogy sosem járt Pyarronban vagy a szigeteken, és ha megfordult is a sereg kiképzőtáborainak valamelyikében, nem időzött ott eleget ahhoz, hogy a rangkórságon kívül bármi mást magára szedjen.

Már nem érdekelt, lát–e vagy sem. Nem érdekelt, hányan vannak vele és körülöttünk. Nem húztam se kardot, se tőrt; a puszta kezemmel akartam szétszaggatni, amiért azt a köntöst viselte, és mert nyilvánvalóvá tette, hogy a papnak meg a kurvapecérnek igaza volt.

 

Megálltam a lépcsővel szemben, és olyan erővel összpontosítottam a lefelé tartó léptek nyikorgására, hogy elmulasztottam Felizita megjelenésének pillanatát. Az udvaron, esetleg egy földszinti oldalajtón át jött, és ugyanabban a pillanatban lépett elém, mikor Celestius a batárral meg a többiekkel átdübörgött a nyavalyás kapun.

–Rud...

 

Hallottam az ismerős hangot, éreztem az ismerős illatot, de nézni a Patkánykirályt néztem, aki a falépcső utolsó fordulójában torpant meg és hat–nyolc lépésnyi távolságból bámult vissza rám. A nevén meg a prémes gallérján kívül nem volt benne semmi patkányszerű: törésektől megvastagodott állcsontjával és tülökorrával inkább muflonra emlékeztetett. Nem született visszataszítónak, de a bányákban lehúzott évek és a lelkén száradó vétkek mostanra azzá tették. Nem mintha bánta volna: olyan embernek látszott, aki kedvét leli a látványa keltette borzongásban.

Előbb rám, aztán a mellettem vicsorgó kutyára nézett – jobbom önkéntelenül mozdult a kardmarkolat felé a grimaszától. Üres gesztus volt: mindketten tudtuk, hogy a hideg vashoz eggyel többen vagyunk a kelleténél.

 

– Rud – ismételte Felizita azon a lágy, már–már panaszos hangon, amit utoljára a cormonai templomtér sikátorában hallottam tőle. Percekkel azelőtt, hogy mindketten számkivetetté váltunk a magunk világában, mert tiszt létemre képtelen voltam parancsolni az indulataimnak.

A szemébe néztem. Olvasott a tekintetemből: arcom felé mozduló balja megállt a levegőben, és kardmarkolaton tartott jobbomon pihent el. Mielőtt szólhattam volna, már el is fordította a fejét, hogy pillantásával tartsa féken azt a másikat, de kár volt fáradnia. A muflonarcú kihasználta figyelmem pillanatnyi lankadását, és termetéhez képest lenyűgöző fürgeséggel kereket oldott. A zajokból ítélve mostanra a tetőn járt, hogy gerincén végigfutva, az erdő felőli oldalon aláereszkedve végképp eltűnjön a szemünk elől.

 

Abból, hogy visszavonulását nem fedezte nyílzápor, megértettem, hogy egyedül jött, tehát magánügyben járt. Ez a felismerés még az elszalasztott alkalomnál is lehangolóbb volt.

–Szép szál ember – dünnyögtem. – De a társaságában senkinek nem telik öröme, ha férfi létére ilyen hamar elmegy.

 

Felizita pár pillanatra lehunyta a szemét: ennyi maradt az igyekezetből, hogy a valóságot kétszemélyes világunkon kívül rekessze.

–Azt teszi, amire kérem – mondta végül. – Ezek között a falak közt legalábbis.

 

–Szívjóságból?

–Érdekből. Megmondtam neki, hogy a küszöbömig se engedem többé, ha bármi bajod esik. – Hallgatott egy sort. – Én kezelem a befektetéseit. A barátaid nem említették?

 

–Futólag. – Nem tudtam, mi egyebet mondhatnék erre. Nem akartam, hogy elhúzza a kezét, mégis megtette. A rohadt életbe.

–Korábbra vártalak. – Ahogy kötényét lesimította, csodás nyugalma is visszatért. A dereka még mindig karcsú, az illata még mindig mennyeien tiszta volt. A friss szalmáé, amibe harmincmérföldnyi erőltetett menetelés után beájul az ember. Tíz év után, feltűzött hajjal és kimerültségtől égő szemmel is gyönyörűnek láttam. Most, hogy előttem állt, még hihetetlenebbnek tűnt, hogy a koronaváros macskatermészetű ringyóit választottam helyette.

 

–Jöttem, amint lehetett. – Gyenge mentség volt, mindketten tudtuk, hogy az.

–Jöhettél volna hamarabb. – Felizita a batárt méregette: nem mindennap lát az ember diakónt a bakon. – Az előtt, ami a bátyáiddal történt.

 

–Gondoltam rá. – Nem tettem hozzá, hogy épp eleget ártottam neki és a családjának ahhoz, hogy ne tegyem meg. Ezzel is éppúgy tisztában volt persze, mint én.

Engem nézett, én pedig őt. Az apró szarkalábakat az őzbarna szemei sarkában, a még apróbb angyalbélyeget a bal orrcimpáján. A száját, amivel kimondta, hogy az enyém... és hogy örökre az marad.

 

–A fiad? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit.

–Az irmedani rokonoknál. Ez a környék... nem olyan biztonságos, amilyen azelőtt volt.

 

–Az apja...?

–Katona. – Volt valami a hanghordozásában, ami elárulta, hogy hiába faggatnám a részletekről. így is többet kaptam, mint reméltem: ha egy markotányos lánya katonát mond, nem katonaköntösben járó haramiát ért alatta.

 

–Életrevaló kölyök.

–Megteszem, amit tudok. – Felizita lesütötte a szemét. – Éjjeli szállást és nyugodalmat kínálok a Garmacor–ház fejének, de én magam nem maradhatok tovább. Azok mellett a helyem, akik szükséget szenvednek. Megbocsáss méltatlan szolgálódnak, uram.

 

Nem vagyok az urad, gondoltam. Bár az lehetnék!

–Akkor egy darabon egy az utunk – mondtam. – A Garmacor– ház feje hisz Aguerro ártatlanságában, és feltett szándéka oltalmát nemzetsége minden tagjára kiterjeszteni. – Végre–valahára mosolyt láttam az arcán. Jó volt; erőre kaptam tőle. – Rendelkezz a batárral és a lovakkal. Az embereim segítenek... és én is megteszem a magamét, Pya Felizita.

 

Nem állítom, hogy mindenki minket figyelt – a háznépnek megvolt a maga dolga –, de aki épp felénk nézett, csodát láthatott.

Egy újabb szörnyeteget, ahogy hódol a szépség előtt.

16

Majd' egy óra kellett, hogy a két társzekérrel meg a határral felvergődjünk a lámpásokkal jól–rosszul megvilágított kaptatón.

 

A Remete–barlangok ott voltak, ahol hagytam őket, de alaposan összementek a húsz–egynéhány év alatt, mióta nem jártam idefent. Amik kölyökkoromban Domvik alkotta katedrálisoknak tűntek, három–négy láb magas, végpontjukban húsz–harminc láb szélességig kiöblösödő üregek voltak csupán a déli lejtésű oromfalban. A menynyezetükről alápergő nedvesség a padozat üregein át szivárgott alá a mélybe. A magunk idejében mészdarabbal megvadított bányászlámpát eresztettünk az ilyenekbe Edvinnel, és szent borzadállyal bámultuk a lobogásban elénk táruló „sárkányfogakat." Rég történt, de az emlék máig eleven maradt: ahol őrizgettem, a mohóság sosem győzhet a vágyban fogantakon.

A hátamon cipelt tömlőket a férfiak, a nyakamban alvó, ötévesforma lánykát az asszonyok gondjaira bíztam, és a vízeséshez botorkáltam, hogy alá tartsam a fejemet. Megosztoztam Gudriddal és Badriddal egy szál kolbászon, és az Ogár tobozpálinkája helyett vizes borral öblítettem le: valami azt súgta, az égetett szesz ideje később jön el.

 

A menekültekre – az újonnan jöttekkel együtt százötvenen lehettek – pár füvesasszony és egyetlen paptanonc felügyelt. Utóbbi Mercadába vezető útján szállt meg a fogadóban, és korához képest igen meggyőzően alakította az Egyetlen küldöttének szerepét. Celestius fontolgatta, hogy vele marad, de sikerült lebeszélnem róla. Az Aguerrók a körülményekhez képest jó karban voltak, én pedig nem nélkülözhetem egy papi személy tanúságtételét ott, ahová következő utam vezetett.

Felizita a vízesés túloldalán felfelé kanyargó pásztorcsapásig kísért, és Peregrin rosszallásával dacolva simított végig a hegen, melyet a néhai Vir Timonel hagyott a képemen.

 

–Ez semmi – mondtam. – A java a ruha alatt van.

–Emlékeztess rá, hogy megnézzem egyszer. – Arca komoly volt, csak a szeme nevetett, ahogy kitapintotta bal kezem gyűrűsujján a vadkanfejet. – Nem fohászkodtam hiába – suttogta. – Az Egyetlen megőrzött, hazavezetett. .. és hiszem, hogy megteszi megint. – Futó csókot lehelt a számra, aztán hátralépett, és olyan gráciával indult vissza az övéihez, hogy a két pór, sőt még a kutya szája is tátva maradt tőle.

 

–Van benne valami. – Celestius megszabadult köntösétől, életre bűvölte a kendővel homlokára erősített vándormécset, és perdített egyet az alkalomra kölcsönzött furkósboton. – Tagadhatatlanul.

Mire a Remete–szikla tetejére értünk, a feltámadó szél eloszlatta a felhőket. A szeretők holdja roppant ezüsttallérként ragyogott Cormasa egén, a kövek közt alázúduló víz moraja pedig új szólammal bővült: a kavernákat rejtő oromfal tövében másfél száz torok zengte a Hazátlanok himnuszát.

17

A fennsík peremén mintha télközépig zuhantunk volna vissza az időben. A ritkásan álló fák közt hópelyhek módjára kavargott a pernye; a hegyek felől fújó szél – ami nyilván a lángok táplálásában is eljátszotta a maga szerepét – mostanra az egész környéket beterítette a pusztulás hamujával.

 

Aguerro tanyájának egyetlen kőépületéből csak a puszta falak maradtak. Az istállóból, az akolból meg a többiből ennyi sem. A jószágoknak nyomuk veszett. A házunkon és a kantonon eluralkodott zűrzavarban nem lehetett nehéz a túloldali, remeteösvénynél jóval szélesebb úton elhajtani őket – azóta akár új gazdáikat is megtalálhatták Garmacrud külső piacán, ahol a billogokat sem tartják többre, mint urunk törvényeit.

Gudriddal és Badriddal úgy közelítettünk a romokhoz, ahogy a szigeteken tettük volna: szoros háromszögalakzatban, egymást fedezve gázoltunk előre a holdsütötte hamu szőnyegén. Peregrin messze előttünk, a csuhás pár lépéssel mögöttünk járt, és velünk együtt vetette hátát a koromtól fekete kőnek egy ablaknyílás mellett, melynek masszív tölgykeretéből elszenesedett L–t hagyott csak a tanyán végigsöprő lángorkán.

 

Északnak indultam a fal mentén, a hátsó ajtót azonban, ami a mi időnkben tavaszelőtől őszutóig nyitva állt, hiába kerestem: Aguerro a jelek szerint berakatta, miután elfordult a bátyáimtól. Szinte láttam, ahogy a téglákat pakolja, és csak a mérgét nyeli közben: apám halála óta az ivászathoz se nagyon akadt társasága.

Elértem a ház északnyugati sarkát, és mikor kikémleltem mögüle, Peregrinével találkozott a pillantásom. Az északkeleti saroknál állt, bámult egy darabig, aztán elunta és vakarózni kezdett. így adta tudtomra, hogy magunk vagyunk idefent.

 

–Most, hogy célhoz értünk – törte meg a csendet Celestius a bejárat felé menet –, elárulod végre, mit keresünk?

–Bizonyítékot Aguerro ártatlanságára. Az ideúton, mielőtt magamhoz tértem... igazálmot láttam róla és a bátyáimról. A Garmacorok sírkertjébe tartottak apám halottaskocsiján.

 

–Ezt eddig egy szóval sem említetted.

–Tudom, mit gondolsz rólam meg a szesz démonáról. – Elértük a bejárati ajtó maradványát, melyet úgy–ahogy egyben tartottak a hőségtől megvetemedett fémveretek. Nem volt nehéz kifordítanunk a sarkaiból: a tölgykeret úgy mállott, mint a tavaszelőtől télelőig boksázott szén.

 

Alig ütött zajt, amikor bedőlt: a belső oldalon vastagon állt a tetőzet hamuval borított törmeléke. Ahogy továbbnyomultunk, csizmám talpán át is éreztem a nemrég kilobbant tűz padozatból áradó hevét.

–Úgy gondolod, hogy Aguerro... itt van? – firtatta a csuhás.

 

–Tudom, hogy itt van – feleltem. – És tudom azt is, hol keressem. – Remegett a gyomrom és zsibbadt a kezem: testem előre borzadt attól, ami a célnál várta.

– J ó l vagy?

 

–Pocsékul. – Határozottan indultam neki, ahogy az urunk katonájához és a titkos inkvizíció alkalmi kezesbábjához illik. Átvágtam a hajdani trófeatáron, melynek falain ércömlenyekként szürkéllettek a megolvadt pajzsok. Meg sem álltam az úrszobáig, amit Aguerro nyaranta – a mi kedvünkért – lovagteremnek nevezett, és úgy is rendezett be. Nyikorgó deszkapadlójából és magas támlájú karszékeiből, a mennyezet kazettáiban megbúvó ikonokból és bakafétiseiből semmi sem maradt. Eltűnt a tető is, csak az ódon kandalló vigyorgott rám fogatlan tűztér–szájával onnét, ahol lennie kellett. Megroggyant hasábtartója hosszúkás domborulat volt a padlat hamujában, csonka kürtőjén át sámándalt búgott a szél.

Testem láthatatlan erők játékszereként mozdult, átléptem a domborulaton, végigtapogattam a díszköveket a párkány felett, és köpenyem sarkával törölgettem le a kormot véseteikről, míg olyanok nem lettek, amilyennek emlékeimben őriztem őket. Gyerekfejjel úgy hittem, valamiféle megtartó varázs kellékei, és nem is jártam messze az igazságtól. A vadak és madarak Ellánia hadas nemzetségeinek jelképei voltak, szabályos kört alkottak a három legősibb körül, melyek a gdon kóborlókkal érkeztek erre a vidékre, és pór nemzedékek százainak fejfáit díszítik szerte Cormasában: hófajd, róka, őrgébics.

 

Arra rezzentem fel, hogy Gudrid és Badrid lép mellém. Nem rémlett, hogy szólítottam őket, de tudtam, hogy kellenek, és ők is tudták, hogy nem boldogulok nélkülük: a hófajdot és az őrgébicset egyszerre kellett befelé tolni, hogy az általuk közrefogott rókát elforgathassam.

Arra csavartam, amerre a feje állt. Miután kezdeti ellenállását legyőztem, magától mozdult: hármat fordult láthatatlan tengelye körül, mielőtt visszasüllyedt a díszkövek síkjába.

 

A robajra mindannyian hátrahőköltünk... aztán csak álltunk, szóra képtelenül, és bámultuk a kandalló színeváltozását.

A párkány eltűnését csikorgás, a tűztér kiöblösödését vérfagyasztóan emberi sóhaj kísérte: a padlat alatti lánckamrából csak most talált kiutat a forróságtól megsűrűsödött levegő.

 

Mire a felkavart hamu leülepedett, a tűztérből lejtakna, hátsó falából keresztbordázattal megerősített rámpa lett. Ezen át jutottunk a belső, a bejáratinál is gondosabban vasalt tölgyajtóig, amihez a hold– és csillagfény már nem talált utat.

Ahogy vállunkkal nekifeszültünk, Celestius fennszóval világosságért folyamodott; mire átbuktunk a küszöbön, Domvik a lejtaknát és a rókalyukat is elárasztotta kegyelmének aranyló pászmáival.

 

Beleszimatoltam a levegőbe, de nem éreztem mást, csak átható dióillatot. Aguerro bolondult a dióért; volt olyan év, mikor az egész házat telehordta vele. Ereztem a jelenlétét, de meg se fordult a fejemben, hogy máris rátaláltam: a padlón heverő test olyan apró, a kamrát bevilágító aranyfény olyan tiszta és magasztos volt, mintha a világban nem is létezne halál és nyomorúság.

Láttam, hogy pórjaim előrerohannak és térdre esnek. Láttam a fájdalmat az arcukon, és nem tudtam, mire véljem. Tettem egy tétova lépést a holttest felé. A hátán feküdt, kisimult arccal, mintha csak aludna. Nem is hasonlított az eleven Aguerróra, akiről apám váltig állította, hogy nem csak állva, de menetben is képes aludni, ha alkalmas fogódzót talál hozzá.

 

Így jutottam el a kezéig, amit Gudrid – vagy Badrid? – szorongatott; a kézig, amivel diót tört, etetett, játékokat fabrikált és kirángatott az istenverte uszály alól. Erről ismertem fel, és ahogy elvesztése eshetőségből bizonyossággá, ártatlansága Domvik malasztjánál is világosabbá vált, megroggyant az én térdem is.

A falnak tántorodtam. Elmozdítottam a legközelebbi polcot, és csak ennyi kellett, hogy a fölötte lévőkön is megbillenjenek a teli kasok. A diók úgy záporoztak ránk, mint Corma–dina bozótosából a nyílvesszők. Mire észbe kaptam, ott voltam megint. Hallottam a kiáltozást, éreztem a tenger, a vér és a vereség szagát. Ösztönösen lódultam Aguerro felé, hogy testemmel óvjam a találatoktól... és mikor egy halott mellett eszméltem a rókalyuk keményre döngölt földpadlatán, mellemből állati bömbölésként szakadt ki a harag.

 

Reméltem, hogy eljut azokig, akik az életével együtt a becsületétől is meg akarták fosztani második apámat, és most tolvajok módjára lapulnak a cormasai éjben.

Hogy meghallják és megértik; nincs olyan zug, nincs olyan hatalom a nap és a holdak alatt, ami megóvhatja őket a sebzett Vadkan dühétől.

18

Aguerro címeres köpenyekbe burkoltan feküdt a fenyőágakból rögtönzött saroglyán, mire a rókalyuk rámpáján ismét felderengett Domvik fényessége: Celestius a helyszín szemrevételezése után fertályórányi időt kért tőlem, hogy egyedül vizsgálódhasson.

 

–Van még valami odalent – közölte, és ismét kézbe vette falnak támasztott botját. – Ámbár helyénvalóbb valakinek nevezni, azt hiszem.

Nem szóltam és nem is mozdultam: Aguerrót néztem, az alakját borító kelme szeszélyesen változó szélfodrait.

 

–Nem adta olcsón az életét – biztosított a csuhás. – A teremtménnyel, ami a raktárhelyiségben hever olyanféle penge végzett, amilyet Aguerro a róla szóló történeteidben használt.

–Erdészkard – dünnyögtem. – Valaha farkasok és medvék ellen hordták.

 

–Nevelőapád egy aquirt ölt meg vele – Celestius a saroglya mellé guggolt, és a Békesség jelét írta a kelmén átsejlő arc fölé. – Az, aki a testeket a rókalyukba menekítette, gyaníthatóan az elkövetők közé tartozik. Nem csak azt tudta, hogy az Aguerro életét kioltó méreg elejét veszi a szövetek bomlásának, de azt is, hogy a másik... a magaféle... nem áll el addig, míg rátalálunk. A raktárhelyiségbe vonszolta és kősóval borította be – nekünk ajándékozta ahelyett, hogy legyőzőjével együtt a tűznek adta volna.

–Miért? – Hangom úgy csikorgott, mint a csizmatalp alatt a múlt törmeléke.

 

–Jogos kérdés – dünnyögte Celestius –, de kétlem, hogy könnyű lesz választ találni rá. Keveset tudunk az ős népeknek erről a válfajáról; alig többet annál, ami a godoni krónikákban áll. Úgy tartják, valaha egész világok felett uralkodtak, az idő azonban nem bánt kegyesen velük. Mára szolgái csupán a nagyobb hatalmú aquiroknak, akik a legalantasabb feladatokat végeztetik velük. Krán őket küldte, hogy széthúzást és gyűlölséget szítsanak Godon földjén, míg társaik átkai megfogannak. Szinte bizonyosan közük volt a Belső Iskola mágusmestereinek halálához, jutalmat azonban, hiába vártak fáradozásukért. Mire visszatértek oda, ahol az emberek világába érkeztek, a Kránra nyíló kapukat zárva találták. A Tizenhármak akaratából Ronna–gella lett az otthonuk. Máig ott rejtőznek a hangával borított dombok között, és vad gyűlölet lobog bennük úgy sajátjaik, mint a mi fajtánk iránt.

Bólintottam. Edvin gyűjtőszenvedélye, a felföldi utazás, a háznál hirtelen felbukkant gellán feleség: a látszólag különálló mozzanatok lassanként a helyükre kerültek, csak a magától értetődő következtetés levonása maradt hátra.

 

– A bátyám talált valamit odalent – mormoltam. – Valamit, amit nem ereklyevadászoknak szántak. Amit sosem lett volna szabad magával hoznia.

Celestius együtt érző pillantást vetett rám.

 

–Jó oka van annak, hogy az egyház nyilvántartást vezet Ronna–gella földjében lelt ereklyékről. Fivéred nyilvánvalóan nem, vagy csak részben tett eleget bejelentési kötelezettségének... és könnyelműsége árát családotok fizette meg. Ezen már nem változtathatunk, de...

– D e . . . ?

 

–Tehetünk róla, hogy az ártatlanok áldozata ne legyen hiábavaló. – A csuhás felegyenesedett Aguerro mellől, és a pórokhoz lépett, akik kibontott sörénnyel kuporogtak egymás mellett a saroglya túloldalán, mint két hatalmas vakondtúrás. – Kit gyászoltok, feleim? – tette fel a hagyományos kérdést. – E férfit, aki hősi módon élt s halt, az Egyetlenhez tért, és kegyelméből új esélyt kap a létezésre, vagy magatokat, akik távoztával szegényebbek lettetek? Oktalanság az egyik, hiábavalóság a másik; emeljétek hát arcotokat a fénybe, és mondjátok a szavakat!

Gudrid és Badrid felszegte az állát. Koromtól sötétlő ábrázatukra a gyász kalligráfiáját rótták a lefutó könnyek.

 

–A világosság szülte az életet...

–.. .az élet szülte az akaratot...

 

–.. .az akarat szülte a bűnt...

– . . . a bűn szülte a szenvedést... – visszhangoztam a többiekkel, és örömet találtam az ősi krédó igazában.

 

–A szenvedés szülte a dacot...

–.. .a dac szülte a szabadságot...

 

–.. .a szabadság szülte a kísértést...

–.. .a kísértés szülte az eltévelyedést...

 

–.. .az eltévelyedés szülte a viszályt...

–...a viszályt... – A pórok hangja kezdett erőre kapni: a megszokás feledtette velük az önsajnálatot.

 

–.. .a viszály szülte a háborút...

–.. .a háború szülte az ínséget...

 

–.. .az ínség szülte az alázatot...

–...az alázat szülte a megvilágosodást...

 

–.. .a megvilágosodás szülte a hitet...

–...a hit szülte az egységet és az erőt... – Celestius hangja tisztább és áthatóbb volt, mint bármikor azelőtt. Reméltem, Aguerro is hallja ott, ahol mostanság időzik.

 

–.. .hála értük, Domvik! – Nagyot húztam az Ogár tobozpálinkájából, aztán a póroknak nyújtottam a kulacsot. Mire észbe kaptam a csuhásnál járt, aki ezúttal nem mondott rá nemet. Ilyen alkalmakkor bántam igazán, hogy egy életre elkötelezte magát; hogy csak bizalmas és barát lehet, szesztestvér nem.

Az ital maradékát Aguerro feje mellett öntöttem a hamuba. így adóztam a férfi emlékének, akit – vér szerinti apám után – nemzedéke második legnagyobb korhelyeként őriz majd a hagyomány.

 

– É g veled, Domvik katonája! – Fejmozdulattal jeleztem a mellettem heverő Peregrinnek, hogy ideje feltápászkodnia, aztán, szinte csak a magamban, hozzátettem: – Ég veled, apám!

Aztán felemeltük a saroglyát, és nekivágtunk a hosszú útnak a Remete–barlangok felé.

19

Sokkal lassabban haladtunk, mint az ideúton, és félszavakat is csak muszájból váltottunk. Mihelyt a vérünkben oldott szesz lobogása alábbhagyott, mázsás súllyal zuhant ránk a kimerültség és a gyász. Az utóbbiból merítettünk erőt ahhoz, hogy elvergődjünk a zuhatag feletti szikláig, megmártózzunk a szétporló víz hideg ködében... és az előbbi is elszállt, mikor alant puszta fémen csillant a nyugvó hold fénye.

 

A látvány olyan borzongatóan ismerős, üzenete olyan kérlelhetetlenül világos volt, hogy minden nyomorúságomról megfeledkeztem. Peregrin nyakán égnek meredt a szőr. Mire biztos helyet találtunk a saroglyának a sziklák közt, torkában távoli égiháborúként morajlott a veszély üzenete.

– Csendet! – sziszegtem.

 

Aztán csak álltam ott, ziháló mellel, a mélybe meredve. Tudtam, hogy csak akkor van esélyem megelőzni a bajt, ha a fenyegetés távolságát és sebességét is helyesen mérem fel.

Az erdőn át fegyveresek mérföldes hosszúságban elnyúló csatárlánca közelített a Remete–szikla tövében parázsló tábortüzekhez.