Dolf magánkívül volt, tébolyultan járt körbe, megpróbálta felmérni a veszteséget. Hol van Frank? És Mariecke?

Ó, egek, Mariecke!

– Mondd, megbolondultál? – kérdezte Leonardo, és megragadta Dolf karját.

– Mariecke!

– Biztonságban van! Csak nem képzeled, hagyom, hogy a mi Marieckénk rablólovagok karmai közé kerüljön?

– Hol van?

Mariecke reszketve bújt elő egy bokorból. Zokogva borult Dolf nyakába.

– Azt hittem, téged is elvittek. A legerősebbeket választották ki – siránkozott a kislány.

Most, hogy legalább őt biztonságban tudta, Dolfnak elfogyott a türelme.

– Igen, minden rendben van. Tádé atya megint megmentett… – Körülnézett. – Hol van Péter?

Carolus közeledett, arcán patakzottak a könnyek.

– Rudolf, Rudolf, Berthót elvitték!

Csak lassan értették meg, milyen nagy a szerencsétlenség. Eltűnt Bertho, akárcsak Frank és Péter. És Willem, Carl, Ludwig, Frieda… és még sokan mások, akikre pedig nagy szükségük volt.

Ezzel szemben a gyerekek megölték az egyik lovast.

Dolf leverten nézte, amikor a halott katonát Anselmus parancsára megfosztották fegyverzetétől. Miklós rögtön lefoglalta őket. A páncéling majdnem illett rá, és amikor újra felvette fehér köpenyét, nagyon hasonlított egy igazi keresztes vitézhez. Hajtotta a gyerekeket, Anselmusnak meg neki újra sürgős lett az indulás. És most csak kevesen tiltakoztak.

Dolf nem készülődött a továbbvonulásra. Mintha odaszögezték volna tábortüze hamuja mellé. Megpróbált lélekben beletörődni a veszteségbe. Igen, a tapasztalt lovasok, akik hozzászoktak a durva élethez, jól választottak. Egyetlen szempillantással felismerték a legértékesebb gyerekeket, és zsákmányul ejtették őket. Dolf megértette, hogy az ötven gyerek elvesztése a keresztes hadjáratnak többet jelent annál, hogy ezentúl ötven szájjal kevesebbet kell etetni. A sereg gerincét törték meg.

Péter barátja… aki egykor jobbágy volt, aztán hetekig szabad ember, aki erőről, bátorságról és éles észről tett tanúságot, és akit Dolf megtanult mélyen tisztelni. Péter újra rabszolga lesz, addig kell majd robotolnia, amíg a hús le nem rohad a csontjairól. Újra érezni fogja a korbácsot, de azt már nem lesz képes elviselni. Megkóstolta a szabadságot, megmutatta, mit ér szabad emberként! És Bertho! Legalább háromszor mentette meg az óvatlan kis Carolus életét, még viselte a vaddisznóval való összecsapás nyomait. Bertho önmagában többet ér, mint száz ostoba gyerek együtt. Frieda, az a kedves, szép gyerek, aki annyit tud a gyógyfüvekről, és a csinos Maria, aki olyan jól tud főzni, és…

– Meg kell őket szabadítanunk – mondta Dolf gépiesen. Leonardo gúnyosan nevetett.

– Legjobb lesz, ha ezt rögvest kivered a fejedből, Rudolf. Nem tehetünk mást, mint hogy továbbvonulunk, és reménykedünk, hogy Romhild gróf ezután nyugton hagy minket.

– Meg kell őket szabadítanunk – ismételte Dolf mintegy álomban. – Mit gondolsz, hova vitték őket?

Leonardo a völgy vége felé intett.

– Természetesen a várba, valahol ott lesz. Egy magas sziklán, amilyenre a várakat szokták építeni. Bevehetetlen és hozzáférhetetlen. Felejtsd el a büszkeséged, Rudolf. A gyerekeket nem tudod kiszabadítani. Egy egész sereg tapasztalt harcossal sem tudnánk megtenni. Romhild gróf tudja, mit csinál.

– Tudod, ki az?

– Nem, de el tudom képzelni. Itt lakik ebben a nagy völgyben, az Innsbruckba vezető keskeny út közelében.

Egyik kéme nyilván látta, amikor tegnap bejöttünk a völgybe, és figyelmeztette urát. Ez a Romhild amolyan rablólovagféle lesz: aki nem akar fizetni az átkelésért, azt nem éppen szelíden kifosztja. Ugyan, Rudolf, négy év múlva Péter és Frank is páncélinges lovasok lesznek, akik feltartóztatják a békés utasokat, hogy megszabadítsák őket a pénzüktől. Mit gondolsz, mi másra kellenek Romhild grófnak ezek a fiúk?

– Hogy dolgozzanak… – suttogta Mariecke.

– Persze arra is. Egy ilyen nemesúrnak sosincs elég jobbágya és harcosa. Erős, fiatal fiúkra van szüksége, akiknek nincs lelkiismeretük, és természettől fogva istentelenek, akárcsak Péter…

– Nem – mondta Dolf. – Péterből sosem lenne rabló, ez nem illik hozzá. És Frankból sem.

– Hiszen nincs választásuk. Ha makacskodnak, izzó vassal térítik őket jobb belátásra. És ha még akkor sem engedelmeskednek, Romhild megkurtítja őket egy fejjel.

– Épp ezért kell kiszabadítanunk valamennyiüket - mondta Dolf makacsul.

– Hogy? Talán erővel? Azt akarod, hogy az egész gyerekhadsereg vonuljon fel Romhild vára ellen? Rudolf, azt hittem, hogy több eszed van.

– Én meg merném tenni! – kiáltotta Carolus. Dolf alig bírta elviselni Leonardo gúnyolódását.

– Miért ne vonulhatnánk az egész gyerekhadsereggel a vár ellen? Hiszen a gyerekek a szaracénokkal is szembe akarnak szállni, vagy nem?

– Az más. Azt hiszik, a törökök menten ordítozva szétszaladnak, ha csak megjelennek a gyerekek. Romhild bizony nem menekül el, hanem nyílzáport és forró ólmot zúdít majd rájuk.

– De aztán a vár csak megadja magát a túlerőnek -mondta Dolf keserűen.

– Hát persze. És fel akarsz áldozni kétezer gyereket, hogy megmentsél ötvenet?

Carolus ugrált izgalmában.

– Én meg merem tenni! – kiáltotta újra.

– Nem a merészségről van szó – folytatta Leonardo nyugodtan. – Arról van szó, hogy lehetséges-e a dolog. És te ugyanolyan jól tudod, mint én, Carolus, hogy ez nem lehetséges.

Dolf hátrafeszítette a vállát.

– Mégis ki kell szabadítanunk őket, Frankot, Berthót, Pétert, Friedát, mindannyiukat!

Közben a sok ezer gyerek elvonult mellettük dél felé. Miklós vezette őket, Anselmusszal az oldalán. Dolf nem ügyelt rájuk. A földre bámult, gondolkodott. Így azt sem látta, hogy Leonardo figyelmesen nézegeti.

– Mariecke – mondta a diák halkan. – Megint itt tartunk, Rudolf van Amstelveen a fejébe vett valamit, és azt az ördög sem verheti ki onnan. Hé, Rudolf, térj magadhoz!

– Ki kell ókét szabadítanunk – morogta a fiú mereven.

– És Rudolfnak igaza van – vágott közbe hevesen Carolus. – Bertho, Frieda és Péter szintén látni akarják Jeruzsálemet. Megígérték nekik! Nem maradhatnak el tőlünk, közénk tartoznak.

– Gyerekek, hát hallgassatok a józan észre! – kiáltotta Leonardo kétségbeesve. – Ha az egész gyereksereggel vonulunk a vár ellen, akkor hétezer gyerek nem látja meg Jeruzsálemet.

– Nem hétezer – motyogta Dolf. —Tizenhét.

- Mi?

– Tizenhét, ördögi, oszthatatlan szám, prímszám. Gondolod, hogy Romhild meg az emberei tudnak tizenhétig számolni?

– Mit értesz azon, hogy prímszám?

– Csend – mondta Dolf. – Hagyjatok békén, ezt részletesen ki kell gondolnom. Az én időmben… akarom mondani az én országomban van egy közmondás: többet ésszel, mint erővel. Mi gyengék vagyunk, s én gyűlölöm a háborút és a vérontást. De van egy tervem. Fantasztikus terv és veszélyes. Ezért még gondolkoznom kell rajta egy darabig.

– Benne vagyok – rikoltotta Carolus gondolkozás nélkül. – Hogy akarod kihozni őket a várból, Rudolf?

– Még nem tudom pontosan. Most csak menjünk. Amint kész a tervem, elmondom neked.

Az utóvédben csoszogva követték a gyerekhadsereget, amely csendben és gyorsan vonult át a völgyön. Már nem volt hideg, bár az ég még mindig teljesen borús volt. Dolf felnézett, és napsütésért imádkozott. Az eső elmoshatta volna a tervét.

Néhány órával később megpillantották Romhild von Scharnitz várát. Ahogy Leonardo megjósolta, bevehetetlen erősség volt, meredek sziklára épült, és csak hátulról lehetett megközelíteni, ahol a szikla a hirtelen emelkedő erdővel volt határos. A gyerekek félve néztek a kastélyra, és meggyorsították lépteiket, bár a széles völgy másik oldalán haladtak.

– Elég barátságtalanul néz ki, ugye? – mormogta Leonardo könnyedén.

A tornyokból valószínűleg észrevették őket, a sok méter széles, több kilométer hosszú, szinte végtelen gyerekkígyót. Mit csinálnának, ha hirtelen lejönne tíz vagy húsz lovas, hogy még több gyereket raboljon? Semmit sem tehetnének… Minél előbb eltűnnek innen, annál jobb. Sok gyerek futásnak eredt félelmében. Anselmus élvezte a dolgot.

Dolf a távolból tanulmányozta a várat, és azt kívánta, bárcsak volna messzelátója. Vajon milyen lehet egy ilyen várkastély alaprajza? Hogy lehet behatolni egy román stílusú várkastélyba, amit ráadásul úgy építettek, hogy akár hónapokig tartó ostromnak is ellen tudjon állni? És amit úgy helyeztek el, hogy ne lehessen megrohanni és ne lehessen erővel elfoglalni? Carolus! Ő biztosan tudja. A kis király valószínűleg mindent tud a várkastélyokról.

Dolf azonnal kis barátja keresésére indult, aki valahol a menet közepén haladt. Fel is fedezte. Hildével kézen fogva ment. Az íj meg a tegez a hátán nevetségesen kicsinynek látszott. Carolus arca szomorú volt, mert hiányzott jó barátja, Bertho. Mariecke Dolf után szaladt, és kíváncsian lépegetett a háta mögött, csak néha vetett a válla fölött egy-egy pillantást a völgy túloldalán emelkedő erődítményre.

– Carolus, beszélnem kell veled.

– Kitaláltál valamit? – kérdezte Carolus boldogan. Azonnal elengedte Hildét. – Mi az? Mit fogunk csinálni?

– Mariecke, te addig beszélgess Hildével. Carolusnak meg nekem más megbeszélnivalónk van.

Mariecke duzzogva csücsörített.

– Ha harcolni kell, én is benne akarok lenni.

– Nem harcolni fogunk, te kis pukkancs – nevetett Dolf. – összeesküvést szövünk, és azt csak a legnagyobb titokban lehet.

– Összeesküvés! – Carolus szeme lelkesen csillogott. – A gróf ellen?

– Csak halkan.

Dolf kihúzta a sorból, és a kis királlyal leült az út szélén. A gyerekek elhaladtak előttük, ő meg lelkesen beszélni kezdett:

– Figyelj, már tudom, hogyan szabadítsuk ki a foglyokat a várból. Ma éjjel, pontosabban holnap hajnalban.

– Hogyan?

– Csitt, nem szabad kiszivárognia! Csellel. Carolus hevesen bólintott.

– Benne vagyok. Mi a terved?

Dolf elmondta. Legalább félóráig beszélt egyfolytában, és Carolus egészen lázba jött.

– Ezt jól kifundáltad! – kiáltotta, mikor Dolf végre elhallgatott. – És gondolom, nekem kell az anyagokról gondoskodnom?

– Pontosan. Sorold csak fel. Carolus az ujjain számlálta.

– Tizenhét szarv, tizenhét homlokszalag és fűszoknya, madártollak, zsír és faszén meg tizenhét pár cipó, aminek kívül van a prémje. A szarvak megvannak, legtöbbször kivéssük őket, nagyon jó ivóserlegek.

– A kislányok fonják meg a többit, de ne mondd meg nekik, mire kell. Mondd azt, hogy megint kitaláltál valami újat – biztatta Dolf.

– De miért kell épp tizenheten lennünk? – kérdezte Carolus.

Dolf habozott. Az ilyesmit meg lehetett magyarázni Leonardónak, de nem a kis királynak, akinek a számtani sorok idegen nyelven beszélnek.

– Ez okozza majd a legnagyobb zavart, legalábbis ha a rablók veszik maguknak a fáradságot, hogy megszámoljanak bennünket. A tizenhét bűvös szám.

– Az ördög száma tizenhárom – ellenkezett Carolus.

– Igen. De ha olyan kevesen megyünk, veszélyes lehet. A tizenhét ugyanolyan titokzatos szám. Hidd el nekem.

– És vajon tudják ezt a scharnitzi várban?

– A házikáplán biztosan tudja.

– Akkor jó. – Beszéd közben Dolfnak megint eszébe jutott valami. Zsebébe nyúlt, és megtapogatta az értékes doboz gyufát, amivel az elmúlt hetekben annyira takarékoskodott.

– Madárürülék – mondta félhangon.

– Mi?

– Tudod, az a fehér, kiszáradt madárürülék. Ott van minden kövön… Azt majd én gyűjtöm össze ma délután. És a száraz faszenet is. Te, Carolus, gondoskodsz az álruhák többi részéről, és keresel tizenöt erős fiút, akiknek nem egyhamar száll inukba a bátorságuk. Megkérdezed, hajlandók-e segíteni, hogy kiszabadítsuk a barátaikat a várból. Joguk van nemet mondani, mert nem szabad eltitkolnunk, hogy életveszélyes a dolog. De ha nem mernek is jönni, tartsák a szájukat a dologról.

– Harmincat is ismerek, aki szívesen benne lenne.

– Tizenöt elég. Az kettőnkkel együtt éppen tizenhét. Eggyel sem lehet több vagy kevesebb.

– Olyan, mintha farsang volna – nevetett Carolus.

– Drága gyerekem, ez nem tréfa. Véresen komoly, és mind a tizenheten ott hagyhatjuk a fogunkat.

– Azt hitted, hogy gyáva vagyok? – fortyant fel Carolus.

– Hát persze hogy nem. Te vagy a legbátrabb kis király, akivel valaha is találkoztam. Most már csak azt kell megtudnom, hogy néz ki egy ilyen vár. Innen jól látjuk, és az a szikla, amin áll, megmászhatatlanul meredek. Mit gondolsz, mi van a hátsó oldalán, a kastély és a hegyoldal között?

– Szakadék – mondta Carolus habozás nélkül.

– Felvonóhíddal?

– Igen, azt láttam.

Carolus vadászszeme sokkal élesebb volt, mint Dolfé, azonfelül a fiú azt is tudta, hogy kell egy várat kívülről megvizsgálni.

– Tehát hátul, a mély szakadék felett van a felvonóhíd, és ez az egyetlen bejárat… – motyogta Dolf elgondolkozva. – Ez azt jelenti, hogy csak akkor támadhatunk, ha a híd le van eresztve. Mit gondolsz, reggel mikor engedik le?

– Korán, röviddel napfelkelte után. De őrök állnak ott. Biztos legalább ketten.

– Igen. És mi következik a híd után?

– Természetesen a kapu. Nagy, nehéz kapu, amit nem tudnánk betörni.

– Nem is kell. Biztos lehetsz benne, hogy előttünk kinyílik a kapu – ígérte Dolf, de nagyobb magabiztosságot mutatott, mint amekkorát érzett. – És mi van a kapu mögött? Folyosó?

– Azt nem tudom. Lehet, hogy fedett folyosó, melynek a végén egy másik kapu van vagy egy csapórács. Azt azonban felhúzzák, ha a külső kapu nyitva van, és nem sejtenek veszélyt.

– Ezért is kell gondoskodnunk róla, hogy tizenhetünkön kívül senki ne halljon meg semmit a tervről. És mi jön a kapuk után?

– A belső udvar. Mondd, Rudolf, sosem láttál belülről várkastélyt?

– De igen, csakhogy ahonnan én jövök, ott nincsenek százméteres sziklák, amelyekre a várakat építhetnék. Nálunk minden síkság és mocsár. Ha nálunk várat építenek, erős falat raknak, és vizesárkokkal veszik körül.

– Romhildnak nincs szüksége külön falakra, a szikla tökéletesen megvédi.

– Tehát egy belső udvar – motyogta Dolf. – Remélem, jó tágas, és épületek veszik körül. A lakórész a kapuval szemben van?

Carolus beárnyékolta a szemét, úgy figyelte a távoli kastélyt.

– Igen, a völgy feletti részen tizennégy ablakot számlálok. Az lesz a lakórész. Jobbra és balra vannak a melléképületek. Egy kápolna – jól láthatod a kis tornyát. Ha a vár bejáratánál állsz, háttal az erdőnek, akkor az istállók és a raktárak balra vannak, a kápolna és a fegyverkamrák jobbra…

– Mit gondolsz, hova tették a barátainkat?

– Azokat természetesen a melléképületekbe zárták, talán a serfőzdébe vagy egy üres istállóba. Feltehetően nem a lovakhoz. Az ilyen rablólovag sokra tartja a lovait, és egész biztosan nem enged foglyokat a közelükbe.

– Hány gyereket raboltak el ma reggel?

– Senki sem számolta őket, én sem figyeltem rá. Miklós mindannyiunkat bekergetett a sátorba, de én kinn maradtam, és lőttem a lovasokra. Egyet eltaláltam a szemén, leesett a lováról, és a gyerekek agyonverték. Aztán Anselmus berángatott, nagyon mérges volt rám. Everard azt mondja, hogy többen voltak, mint ötvenen.

– Igen, én is úgy gondolom. Kérd meg Everardot, hogy ma éjjel tartson velünk.

– Őt feltétlenül elhívom. Dolf körülnézett.

– Ugyan mire kellenek Romhildnak a gyerekek? Hiszen ez az egész völgy az övé. Vajon gazdag?

Carolus szakértően bólintott.

– Igen. Ha itt lakik, és minden átutazóval vámot fizettet, akkor nagy vagyont gyűjthetett össze. De a földjei keveset jövedelmeznek, és telente éhezik.

– Honnan tudod?

Carolus a széles völgyre mutatott és körös-körül a torony magas hegyekre.

– Sok föld hever parlagon. És jól megnézted a lovasokat ma reggel, Rudolf? Egypáran közülük himlőhelyesek voltak.

– Milyenek?

– Ebben a völgyben nemrég lehetett himlőjárvány. Hé, mitől ijedtél úgy meg? Ez igazán gyakran előfordul… Azok közül, akik megtámadták a tábort, legalább hat himlőhelyes volt.

Dolf gondolkodóba esett, de nem értette, miért fontos ez Carolus szerint.

– Mi köze a himlőnek a gyerekrabláshoz?

– Hát látod. A földek nincsenek megművelve, az út rossz állapotban van. Azok a kunyhók ott lakatlannak látszanak. Mindez a betegség következménye. Romhild gróf talán jobbágyai felét is elvesztette. Sürgős szüksége van új munkásokra.

– Aha.

Mi történik azzal, aki himlőt kap? – tűnődött Dolf. Súlyosan megbetegszik, és vagy meghal, vagy meggyógyul. Aki túléli, az himlőhelyes lesz, mint Romhild nem egy harcosa. Vajon ezek az emberek miről álmodtak lázrohamukban? Kínzásokról, borzalmakról, a pokolról? Egytől egyig rossz ezeknek a lelkiismerete!

– Újra megelevenítjük a lázálmaikat– ígérte Dolf dühösen. – Majd alaposan rájuk ijesztünk. Carolus, lássunk munkához!

Közben az utolsó gyerekek is elhaladtak előttük. Tádé atya, aki majdnem leghátul ment, odaért, ahol ók ültek, és egy kicsit csodálkozva nézett le rájuk.

– Megsérültetek? – kérdezte. A két fiú felugrott.

– Nincs semmi baj. Csak pihentünk és beszélgettünk - magyarázta Dolf.

Tádénak gyanús volt, hogy a sereg két legenergikusabb tagjának útközben meg kell pihennie.

– Csak nem vagytok betegek?

– Áldj meg minket, Tádé atya – mondta Carolus hirtelen. – Szükségünk lesz rá.

A pap megáldotta őket, de még mielőtt tovább kérdezősködhetett volna, azok előreszaladtak. Fejét csóválva nézett utánuk.

Ez a kettő készül valamire. És nem is csodálkoznék, ha a dolog a ma reggeli gyermekrablással függene össze. De miért nem fogadnak bizalmukba?

Elszomorította, hogy elzárkóztak előle.

A vezetők lemondtak a déli pihenőről, hogy a távolság minél nagyobb legyen a gyereksereg és a fenyegető vár között. Négy óra körül azonban egyre több gyerek panaszkodott fáradtságról. Sokan lemaradtak, és a menet sebessége csökkent. Egyik gyerek a másikat vonszolta. Egyre többen könyörögtek pihenésért és ételért. Végül csak meg kellett állniuk és táborhelyet választaniuk. Dolf senkivel sem törődött, és megkereste Carolust.

– Megvan minden?

– Meg, a szarvak, a szoknyák és a cipók is. Belegöngyöltem őket a köpenyembe, és ott, a bokrok mögött rejtettem el.

– Nagyszerű. És mi van a fiúkkal?

– Készen állnak. Mind a tizenöten jól fel vannak fegyverezve, és mindenre képesek.

– Vigyázz, hogy észrevétlenül lopózzatok ki a táborból, és várjatok rám azok mögött a bokrok mögött. Még valamit el kell intéznem. Még jó három óra hosszáig világos van, amit kihasználhatunk, de senkinek sem szabad meglátnia, hogy elmegyünk. Tudják a fiúk, hogy mit várunk tőlük? Nem túl fáradtak?

– Ezek nem apróságok – fortyant fel Carolus.

– Akkor nemsokára találkozunk.

Dolf megkereste Leonardót, aki épp a szamarát látta el élelemmel.

– Figyelj rám, barátom. Ma este van néhány sürgős dolgom. Rád bízom Marieckét. Jól vigyázz rá, és ügyelj, nehogy kövessen. És… ha… ha… nem jönnék vissza, akkor ugye törődni fogsz vele, Leonardo?

– Mit akarsz csinálni, Rudolf?

– Nem mondhatom meg. Ígérd meg…

A diák gúnyosan nevetett.

– Egy idő múlva ötven ellopott gyerekkel látunk visszatérni? – kérdezte halkan.

Dolf elpirult.

– Psszt… Ugyan, hogyan jut eszedbe?

– Légy nyugodt, én semmiről sem tudok. El tudom képzelni, hogy titokban akarod tartani a terveidet, s én tudok hallgatni. De ismerlek, Rudolf. Ha valamit egyszer a fejedbe veszel, akkor annak meg kell lennie, még ha minden ellened van is.

Dolf sóhajtott, és zavartan nézett barátjára, aki szívélyesen bólintott.

– Menj békével, Rudolf, és tedd, amit kötelességednek érzel. Nem ajánlom fel, hogy elkísérlek.

– Ne – suttogta Rudolf meghatottan. – Hiszen valakinek a gyerekek mellett kell maradnia, hogy őrködjék felettük…

– Ma este imádkozni fogok érted – ígérte Leonardo komolyan, és hirtelen eltűnt szokott gunyorossága.

Megölelték egymást.

Marieckétől nem mert elbúcsúzni Dolf.

Miközben a táborban nagyban főztek, Dolf elosont. Két csomag volt nála. Az egyikben kemény lepények, a másikban azok a holmik, amikről úgy gondolta, hogy szükség lesz rájuk a Scharnitz vára elleni támadáshoz.

Az erdőben ott találta Carolust és tizenöt jól felfegyverzett és felpakolt fiút. Dolf halkan beszélt.

– Ma este még hosszú utat kell megtennünk, és aligha lesz időnk pihenni. Senki sem láthat meg bennünket, de három óra múlva sötét lesz. Amint elértük a várat, meg kell kerülnünk, hogy hátulról, az erdő felől közelíthessük meg. Az erdőben elrejtőzködve kell megvárnunk a reggelt és felkészülnünk a támadásra. Fiúk, vakmerő vállalkozásról van szó, és aki most fél, az még visszafordulhat. Helyette mást hívunk. A részleteket majd útközben megbeszéljük. Van hozzá bátorságotok?

– Van – mondta az egyik fiú. – Legjobb barátaink foglyok a várban, nem hagyhatjuk őket cserben.

Walter volt ez, ügyes vadász. Matthis, az egyik halász is megszólalt:

– Mindenre készek vagyunk, Rudolf, csak hogy megmenthessük Pétert.

Dolf meghatódott. Milyen hűségesek ezek a gyerekek! Néhány napja csak, hogy kiálltak mellette. Most pedig újra készek követni jóban-rosszban, mert a barátaik veszélyben vannak. Ki meri azt mondani, hogy a tizenharmadik században csak a gazdagokra és nemesekre volt jellemző a bátorság és lovagiasság?

– Akkor induljunk.

Hallgatagon mentek vissza arra a helyre, ahol Carolus és Dolf aznap délben beszélgettek. Egyikükön sem látszott, hogy komolyan félne. Már hetek óta úton voltak, nagy nélkülözéseket álltak ki, a szabad ég alatt háltak, vadállatokat győztek le, zúgó folyókon gázoltak át, nem tízszer és nem hússzor kockáztatták az életüket. Megedzette őket a szél és az eső, a hűvös éjszakák sora, a tűző nap és a szabadság illata. Egytől egyig értékes legénykék voltak, Carolus nagyon okosan válogatta őket össze.

A kis király úgy ment elöl, mint generális a csapatai élén. A sort Dolf zárta. Gyakran hátra-hátranézett, hogy lássa, nem követik-e őket.

Amikor néhány héttel korábban először került szóba az átkelés az Alpokon, megborzongott. Azóta is lehetetlen vállalkozásnak tartotta. Éjszaka farkascsordákról álmodott, medvékről, szakadékokról, hóval borított csúcsokról, kőlavinákról és szerencsétlenségekről… De arról nem, ami ma reggel történt: kegyetlen gyermekrablásról, és hogy feltétlenül ki kell mentenie a barátait egy bevehetetlen várból.

 

11. A DÉMONOK TÁMADÁSA

 

A scharnitzi vár feketén magasodott a homályos völgy fölé. Dolf kívánsága teljesült: nem esett. Sőt mintha kicsit kiderült volna az idő.

A szikla alatt mély csendbe burkolózott a völgy. A parasztok és jobbágyok szegényes kunyhóiban semmi sem mozdult. A vár védőfolyosóin őrök járkáltak. A palota két ablakában lámpás égett. Vajon az a lovagterem, ahol Romhild gróf épp a családjával lakmározik?

A kis csapat fiú libasorban lopózkodott egyre közelebb. Minden lehetséges fedezéket kihasználtak, a bokrokat, a vándorköveket, a dombocskákat… Egy kis folyón is át kellett kelniük. Némi keresgélés után megtalálták a keskeny fahidat. Mélyen előrehajolva siettek át a túlpartra, ahonnan szekérnyomokkal szabdalt széles földút vezetett fel a hegyoldalra, be az erdőbe. Carolus azt mondta, jobb, ha nem ezen az úton mennek. Gyanították, hogy számos kanyar után a vár hátsó részénél lyukad ki. Nem akarták kockáztatni, hogy összetalálkozzanak valakivel. Egymástól távol keltek át az emelkedő földeken, és remélték, hogy láthatatlanok az alkonyatban. Egyre magasabbra jutottak, már az erdő szélén jártak. Egy pillanatra megriasztották őket az erdő mély sötétje s a fák körül felszálló éjszakai hangok. A várkastély hatalmas fekete tömege jobbra, még mindig magasan a fejük fölött rajzolódott a kissé világosabb égre. Hirtelen fáklya villant, aztán semmi, csak csend, szorongató nyugalom, fekete éjszaka. Bagolyrikoltás. Ágak susogása. Egy apró állat, melyet nem ismertek fel, mikor a sötétben elugrott előlük. Az egész rémisztő volt.

Dolf maga köré gyűjtötte a fiúkat.

– Most maradjunk szorosan egymás mellett – suttogta.

– Fogjuk meg egymás kezét, nehogy elveszítsünk valakit. Körülbelül éjjel tizenegy óra lehet, holnap hajnali ötkor készen kell állnunk a támadásra. Így bőven van időnk, hogy felmásszunk, pihenjünk valamicskét, és felkészüljünk. Gyertek!

A kétszeres napi menet után nem volt csekélység felmászni a meredek, erdős hegyoldalon, melyet szikladarabok borítottak. De a fiúk edzettek voltak, és vonzotta őket a fantasztikus kaland, amelyet Dolf eszelt ki. Nem is hitték, hogy valóban veszélyben vannak, hiszen eddig még minden sikerült, amibe Rudolf van Amstelveen belevágott. Aki nem bízik benne, gyáva vagy fajankó. Ők pedig nem azok! Másztak. A hold kibukkant a felhők mögül, megvilágította az erdőt és ettől kicsit könnyebb lett a kapaszkodás. Égő gallyakat vagy apró fáklyákat nem mertek használni.

– És mi van, ha hirtelen medvével találkozunk? – suttogta Matthis Dolf fülébe.

– A medvék nappali állatok. Csak a farkasok vadásznak éjszaka, de azok nem egyhamar támadnak meg egy csapat felfegyverzett fiút. A farkas ravasz, és fél az embertől – felelt Dolf. Maga sem tudta, igaz-e mindaz, amit mond, viszont neki is szüksége volt némi önnyugtatásra.

Végre felértek a vár magasságába, és itt újra megtalálták az, úgy látszik, gyakran használt szekérutat. Azt elkerülve, a lehető legrövidebb utat választották egyenesen fölfelé, amíg egy fennsíkra nem értek, ahonnan lenézhettek a vár fekete tömegére.

– Itt fogunk pihenni – döntött Dolf. – Napkeltekor újra le kell ereszkednünk a felvonóhíd közelébe.

A bokrok közé rejtették a csomagjaikat, befészkelődtek a fű, páfrányok és virágok közé, és lehunyták a szemüket. Borzasztó fáradtak voltak. Hárman őrködtek – egy óra múlva kell majd leváltani őket. Dolf vállalta az utolsó őrséget, mert akkorra lesz még valami dolga. Mélyen aludt, minden gondjáról megfeledkezett. Tervét a délután folyamán százszor is átgondolta, minden oldaláról megvizsgálta: sikerülnie kell, mert ha nem, az a halálukat jelenti. Más lehetőség pedig nincs, hát akkor min aggódjék? A gyerekhadsereg Leonardo védelme alatt maradt. Nem kellett róla beszélni, szó nélkül is tudták, hogy ha Dolf elesik, Leonardo veszi át a szerepét.

Carolus ébresztette fel.

– Itt az idő – suttogta ásítva.

A hold lement, koromsötét volt. Dolf a sötétbe kémlelt, csak az őrök árnyait észlelte, akik épp a váltótársaikat ébresztgették. Óvatosan olyan helyre kúszott, ahonnan láthatta a várat, anélkül hogy őt magát észrevették volna. Körülötte élt, zizegett és susogott az erdő, de már nem félt ezektől a hangoktól. Aztán, ami neki egy örökkévalóságnak tűnt fel, keleten világosodni kezdett az ég.

Máris benne volt a nagy munkában. A magával hozott csomagból elővett két kis faedényt, egy darab zsineget, amely folyékony zsírral volt átitatva, egypár faszéndarabot és kétmaréknyi száraz madártrágyát, amelyet a délután folyamán gyűjtött össze. A madárürüléket elmorzsolta a faszénnel a kis edény felett, és a port gondosan összekeverte. Zsebéből előhúzta az értékes, gondosan megőrzött gyufásdobozt. Még majdnem tele volt.

Bizonytalanul emlékezett a puskapor képletére. 75 rész salétrom, 15 rész szén és 10 rész kén – vagy fordítva? Egyedül abban volt biztos, hogy salétromból, faszénből és kénből puskaport lehet csinálni. A fehér madárürülékben jó sok salétromnak kell lennie, a gyufában kén van, faszénben meg sosem volt hiány a gyerektáborban. Talán sikerül…

De még ha nem sikerül is felrobbantani a bombát, mindenesetre füstölögni és bűzleni fog – és az is épp elég hatásos lesz. Jó félóráig dolgozott, miközben egyre világosabb lett körülötte. Összekeverte a finomra morzsolt gyufafejeket, a madárürüléket és a faszenet, mindent belerakott a kis edénybe, befedte a másik edénykével, és a két részt összekötözte. Középről kilógott a gyújtózsinór. Mikor elkészült, eltöprengett, hogy vajon így kell-e bombát csinálni, aztán az egészet elrejtette a bokrok között. A dobozt két tartalék gyufával eltette.

– Fiúk, ébresztő! Itt az idő.

A rövid alvás mindannyiuknak jót tett. Tagjaik ugyan meggémberedtek, és fáztak, de hamar felpezsdítette a vérüket a gondolat, hogy most kezdődik a nagy kaland.

Kinyitották a csomagokat, és elővették a támadás kellékeit. Tizenhét homlokpántot, mindegyik közepén hegyes szarvval. Levetkőztek, és ruháikat a bokrok közé rejtették. Aztán mindenki felhúzott egy-egy fűszoknyát. Reszkettek a hűvös hajnalban, némelyiküknek még a foga is vacogott, de nem értek rá ezzel törődni. Majd nemsokára épp elég melegük lesz! A homlokpántokat úgy erősítették föl, hogy a szarvak fenyegetően előremeredjenek. Az arcukat faszén és zsír keverékével koromfeketére festették, a szemük körüli részt azonban szabadon hagyták. Ráadásul még egypár tollat is tűztek kócos hajukba.

Dolf bírálóan nézte a tizenhét Fekete Péter-indián keveréket. Most következett az előkészületek utolsó szakasza, a testek befestése. Dolf először arra gondolt, hogy egészen befeketítik magukat, most viszont valami még jobb, még titokzatosabb jutott eszébe: fekete festékbe mártott kezével hosszú csíkokat rajzolt a fiúk mellére és hátára, utána meg csupasz karjukra és lábukra is. Még mindig reszkettek. Közben annyira kivilágosodott, hogy jól látták egymást. Tényleg félelmetesen néztek ki: tizenhét csíkos ördög, fején szarvval, szőrös patával és fehéren villogó fogakkal. Dolf bólintott, elővette a „bombát”, és intett a fiúknak, hogy kövessék.

Addig ereszkedtek lefelé, amíg egy magasságba nem kerültek a vár hátsó részével, ahonnan jól látták a szakadékot, amely a kastélyt a hegytől elválasztotta. A híd még fel volt vonva. A meredek, erdős hegyoldal és a szurdok között lapos tisztás volt, körülbelül száz méter széles, úgyhogy erről az oldalról nem volt lehetséges meglepetésszerűen megközelíteni a várat. A gyerekek a tisztás szélén megálltak, és elbújtak a bokrok között. Dolf hason még valamivel előrébb csúszott, miközben reménykedett, hogy a tornyokból nem látják meg. Maga elé tette a bombát, letekerte a kanócot, és hátrakúszott a zöld fedezékbe.

– Figyeljetek – suttogta –, mindjárt meggyújtom a kanócot. Ne ijedjetek meg, ha utána nemsokára hatalmas dörrenést hallotok. Valószínűleg füstöt is láttok, és büdösség lesz, ez azonban nem jelent semmit. Nyugodtan menjetek át a füstön, nem lesz semmi bajotok. Értitek?

A fiúk bólintottak, bár a valóságban nemigen értették, miről van szó. De ha Rudolf mondja, biztosan úgy van. Izgatottan és reszketve lestek a felvont hidat és a súlyos, zárt kaput. Alig várták, hogy akcióba léphessenek, és Dolf is remélte, hogy nem kell sokáig várniuk.

Kicsit később a fal mögött lovak dobogását hallották, kiabálást, nyerítést. Aztán a láncok csikorgását, és a híd puffanással zökkent a helyére. A kaput félig kinyitották. Két fegyveres kilépett és körülnézett. Valamit bekiabáltak, oldalt léptek, mire hét lovas ugratott ki az udvarból, átdobogott a hídon, és elindult az ösvényen a völgybe. Ezek fogják a szurdok bejáratát őrizni, hogy elkaphassák a gyanútlan utazókat, gondolta Dolf.

A híd leeresztve maradt, és a kaput sem csukták be egészen, úgyhogy a gyalogosok ki-be járhattak. Megjelent néhány asszony, pár szót váltottak az őrökkel, aztán újra eltűntek. A két katona a kapu két oldalán helyezkedett el, alabárdjukra támaszkodtak, és felkészültek a többórás unatkozásra.

Scharnitz várában megkezdődött a nap.

Ha még tovább várnak, túl nagy lesz a feszültség, és kevésbé hatásos a tizenhét ördög fellépése. Dolf hallotta, hogy a fiúk imádkoznak. Meggyújtott egy gyufát és vele a kanócot.

– Álljatok készen – sziszegte –, pillanatokon belül jön a durranás, és akkor rögtön indulnunk kell. Semmin se csodálkozzatok. Úgy fog kinézni, mint valami varázslat, de épp ezt akarjuk.

A gyújtózsinórra nézett, amely vígan égett. A lángocska a sziklás talajon lassan haladt a puskapor felé. Vajon sikerül-e? Dolf a szájára nyomta a keze hátát, és ijesztő kiáltást eresztett meg, ahogy azt a kalandfilmek indiánjaitól hallotta: huuhuuhuu!

A hídon álló két őr összerezzent, és az erdő felé kémlelt. A fiúk még a lélegzetüket is visszafojtották. A lángocska elérte az edényt…

– Huuhuuhuu! – hallatszott a vészjósló kiáltás a bokrok közül. Az őrök egymásra néztek, gyanakodva az erdő felé kémleltek, és akkor…

– Buuummmmm!!!

Működött! Vastag, sötét füst terjengett szörnyű bűzt árasztva. A megdöbbent fiúk szoborrá merevedtek, de Dolf rájuk kiáltott:

– Gyertek!

És erre a füstön keresztül előretörtek.

A rémült őrök valahogy így látták a jelenetet. Először az a szörnyű hang, majd egyszerre hatalmas dörrenés. Füstfellegek gomolyognak a tisztás felett. A füstből aztán kiválik egy ördög meg még egy meg még egy, egyre több ördög. Kicsinyek voltak, feketék és csíkosak, és szarvuk volt. Fogukat csikorgatták, visítoztak, és ijesztő gyorsasággal közeledtek. Az őrök megbénultak a félelemtől, csak lassan fogták fel, hogy az ördögök átjönnek a felvonóhídon, egyenest feléjük. A pokol démonai jöttek el értük! A katonák üvöltve megfordultak, még jobban kitárták a kaput, és berohantak az udvarra.

– Istennek szent anyja, segíts!

Mögöttük tizenhét borzalmas kinézetű ördög rohant be az udvarra. A legelsőnek, a legnagyobbnak rettenetes fehér szarv volt a homlokán, és villogó kést lóbált. Mindegyik ördög kiabált, üvöltött, sivítozott. Sikoltozni kezdtek az udvaron tartózkodó férfiak, nők és gyerekek is. Mindent kiejtettek a kezükből, vedreket, tálakat, nyergeket, hajtószíjakat, és tizenkét felé szaladtak szét, a sivítozó démonok meg a nyomukban. Egyik asszony térdre borult, de három ördög átgázolt rajta. Egy szakállas harcos, akit a legnagyobb ördög kergetett, hirtelen megfordult, és a kardjához kapott, a szörnyű démon azonban nekiugrott, csupasz kezébe döfte fénylő kését úgy, hogy az ember üvöltve tántorodott hátra. Az ördög tüstént a mellére telepedett.