1. A NAGY UGRÁS

 

– …ez pedig – mondta Simiak tanár úr – az anyagtovábbító. – Dolf Wega alaposan meg volt illetődve. Tisztelettel bámulta a hatalmas gépezetet, mely a laboratórium egész hátsó falát elfoglalta. A padlón mindenütt vastag, jól árnyékolt vezetékek kígyóztak. Dolf még egy lámpácskákkal, gombokkal, fogantyúkkal teli műszerfalat is látott – és mindenütt érthetetlen számokat meg jeleket. Hirtelen nagyon aprónak érezte magát ez előtt az óriásgép előtt, amely lehetővé teszi, hogy kapcsolatba kerüljenek a múlttal. Édesapja, Wega doktor jó barátja az időgép két feltalálójának. Dolf, egy szem fia hónapokig könyörgött, míg végre megengedték, hogy most a karácsonyi szünetben megnézhesse a labort. Azt azonban nem hitte volna, hogy az anyagtovábbító ilyen borzasztó nagy.

– Mi ez? – kérdezte a középső részre mutatva, ami valami szigetelt telefonfülkére emlékeztetett. Az embermagas ajtó áttetsző volt. Nem közönséges üvegből készült, hanem Simiak tanár úr szerint elpusztíthatatlan műanyagból.

– Ide tesszük be a ketrecet vagy azokat a tárgyakat, amelyeket továbbítani akarunk – magyarázta Kneveltoer tanár úr, Simiak asszisztense.

– És vissza is térnek?

– Ha szerencsénk van, igen.

– Hogyhogy szerencsénk?

– Figyelj! – kezdte Simiak tanár úr. – Ha egy ketrecben lévő állatot továbbítunk, legalább három órát kell várnunk a visszahozatallal, mert a továbbító sok energiát fogyaszt, felforrósodik, és előbb le kell hűlnie. A ketrec meg az állattal együtt egész idő alatt a múltban van, de a térnek ugyanazon a pontján, mert a gép koordinátáit így állítottuk be. Ha közben valaki eltávolítja a ketrecet, vagy az véletlenül megbillen, és egy kicsit odébb csúszik, akkor csak egy kis földet vagy homokot kapunk vissza. A kísérleti állat odaveszett.

– Miért csak állatokkal kísérleteznek? Hiszen azok nem tudják elmesélni, mit láttak a távoli múltban! – Dolf logikusan érvelt.

– Kedves fiam, az egész kísérleti stádiumban van még. Mielőtt arra gondolhatnánk, hogy embereket küldünk a múltba, biztosnak kell lennünk abban, hogy nem tesszük ki őket veszélynek. Különben is, az emberek tulajdonképpen túl nehezek.

– Hogyhogy túl nehezek?

– Ezzel a készülékkel hatvan kilón felül még nem boldogulunk. Ráadásul azt sem láthatjuk, hova kerülnek az állatok. Egyelőre még csak egyirányú a forgalom. Így hát ha egy ember véletlenül rossz helyre kerülne, mondjuk egy mocsár vagy tó közepébe, még csak jelet sem adhatna nekünk, és menthetetlenül elpusztulna.

– És az a legrosszabb – vágott közbe Kneveltoer asszisztens –, hogy minden kísérlet után, melyet súlyosabb állatokkal, például majmokkal végeztünk, hetekre működésképtelenné válik a gép. A visszautazás olyan rengeteg energiát fogyaszt, hogy minden biztosíték kiolvad, és újra be kell szabályozni a készüléket. Van, hogy két hónapig is eltart a javítás.

– Ejha! Most rendben van a gép?

– Rendben. Újév után olyan majmokkal akarunk kísérletezni, amelyeket egyenesen arra idomítottak, hogy a környezetükből mindenféle tárgyakat húzgáljanak be a ketrecükbe.

Dolf bólintott. A fülkét nézte, és megpróbálta elképzelni, hogy érezné magát, ha beledugnák, hogy a távoli múltba repítsék…

Szinte önkéntelenül szólalt meg:

– Én mernék rá vállalkozni.

A két tudós rámeredt. Az előttük álló fiú még nincs tizenhat éves. Hosszúra nőtt iskolás, akinek a történelem a hobbija, de hát tulajdonképpen még gyerek. És azt mondta… Nem, ezt nem mondhatta komolyan! Hát persze hogy olyan kalandokról álmodozik, amilyeneket a televízióban is lát, színes hazugságokról.

– Még nem vagyok hatvan kiló – mondta Dolf.

– Megbolondultál! – kiáltott fel Simiak tanár úr.

– Van szám és szemem. Körül tudok nézni, és később elmesélhetem, hogy mit láttam – folytatta Dolf csendesen. Már nem volt igazán nyugodt, a szíve vadul vert.

– Ostobaság, de még mekkora ostobaság – motyogta Kneveltoer tanár úr. A hangja azonban hirtelen megváltozott. Elbizonytalanodott.

– Túlságosan is kockázatos – tette hozzá Simiak tanár úr, de az ő hangja is rekedtebbé vált. Dolfnak annál inkább kedve kerekedett a kalandhoz, minél elutasítóbbak lettek a tudósok.

– Tökéletes kísérleti nyuszi lennék – szólalt meg. – A súlyom megfelelő, és igazán éles szemem van. Szükség esetén fegyvert is vinnék. Persze értem, hogy veszélyes lehet, de én furcsa helyzetekben is jól feltalálom magam. És különben is csak pár óráról van szó, ami épp arra elég… Tetszik tudni, van otthon egy könyvem, amiben leírnak egy lovagi tornát. Dampierre hercege rendezte Közép-Franciaországban, Montgivray-ban, 1212. június 14-én. Mi lenne, ha odarepítenének? Úgy szeretném látni! És miután visszajöttem, egész pontosan elmondom majd, hogy az anyagtovábbítójuk tényleg olyan pontosan működik-e, ahogy hiszik. Mit tudnak a kísérleti állatok maguknak elmondani? Semmit. Megvizsgálhatják őket, és kikefélhetnek egy kis port a bundájukból. De akkor még semmi biztosat nem tudnak. Én hozhatom maguknak a tiszta, tudományos bizonyítékot.

Látta, hogy a két férfi habozik.

– ...és egyáltalán nem félek – tette gyorsan hozzá.

– Fiam, úgy látszik, nem érted – Simiak tanár úr nagyon komolyan beszélt –, hogy még ha bele is mennénk a dologba, amiről természetesen szó sem lehet, akkor is csak egyetlenegyszer próbálhatnánk meg visszahozni téged. Ha nem sikerül, ha az adott pillanatban nem a megfelelő helyen állsz, akkor elvesztél, és egész hátralévő életedet a középkorban töltheted.

– De pontosan ott leszek – ígérte Dolf ünnepélyesen.

– Túl könnyedén veszed a dolgot – mondta Kneveltoer tanár úr, a szeme azonban mohón csillogott.

– Fogadok, hogy a számítógéppel hajszálpontosan ki tudják számítani, hova fogok érkezni – erősködött Dolf. – Majd viszek egy darab zsírkrétát, hogy megjelöljem a helyet, és akkor pár óra múlva könnyen megtalálom. És kést is vihetek, hogy legyen mivel védekeznem, ha kell. És… és…

– Ugyan, fiacskám, hagyd abba! – kiáltotta Simiak tanár úr reszkető hangon. – Túlságosan is kockázatos. Ember még sohasem utazott a múltba. A dolog rosszul is elsülhet, és ezt a nagy felelősséget nem vállalhatjuk.

– Valakinek elsőnek is kell lennie – felelte Dolf. – És én kész vagyok rá.

Nem akart töprengeni, nem akart késlekedni. Ki akart tartani és minden másodpercet kihasználni. Soha az életben nem lesz még egy ilyen szenzációs lehetősége, hogy saját szemével lássa a középkort!

A két fizikus tovább érvelt, de ő rájuk se hederített. A „telefonfülkét” bámulta, a múltba, a lovagi tornákhoz és kalandokhoz vezető kaput. Kinn szürke, hideg tél – a laborban kellemes meleg. Dolf a kezében tartotta irhabélésű dzsekijét. Hirtelen ötlettel belebújt.

– Hadd menjek – szólt szinte parancsolóan.

Az anyagtovábbító felett kronométer függött. Dolf egy pillantást vetett a számlapra. Majdnem háromnegyed egy volt. Ösztönösen hozzáigazította a Mikulásra kapott új karóráját.

– Percre pontosan megbeszélhetjük, mikor legyek azon a helyen, ahonnan visszarepítenek – mondta.

És hirtelen megtörtént a csoda. Dolf maga sem tudta, hogy a két tudós az ő nyakasságával nem bírt, vagy pedig az jelentett ellenállhatatlan kísértést a számukra, hogy végre egyszer valóban kipróbálhatják az anyagtovábbítót. Legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy szinte egyszerre bólintanak.

 

Kneveltoer tanár úr odarohant a számítógéphez, és kezdte betáplálni az adatokat.

– Azt mondtad, hogy 1212. június 14-e? Montgivray, Franciaország… Hol is a térkép, hadd lássuk pontosan, hol van… – Folyton mormogott magában, amíg a számítógéppel dolgozott. Simiak tanár úr is mozgásba lendült. Elszaladt, aztán két kis zsírkrétával jött vissza, az egyik fekete volt, a másik világossárga. Adott Dolfnak egy hosszú, borotvaéles kenyérvágó kést is, amit a fiú az övébe dugott.

– Ha a legnagyobb biztonságra törekszünk, akkor azt javaslom, mostantól számítsunk négy teljes órát – mondta a tudós. Hirtelen újra kísérletező fizikus volt. Lejegyezte, mit mutat a kronométer: 12,55.

– Az anyagtovábbító beállítása beletelik néhány percbe. Tehát körülbelül egykor röpítünk el. Jól jegyezd meg, fiam, öt órakor másodpercre pontosan hazahozunk. Megértetted?

– Ott leszek. – És Dolf már indult is a fülke felé.

Kneveltoer tanár úr meg hozta a számítások eredményét. Amikor látta, hogy Dolf kinyitja a fülke ajtaját, hirtelen újra kétségei támadtak.

– Igazán akarod?! – kiáltotta éles hangon. – Gondold meg, csak egyetlenegyszer kísérletezhetünk a visszahozataloddal…

– Tudom – válaszolt Dolf, és belépett a fülkébe. Simiak tanár úr utána ment, hogy becsukja az ajtót. De mielőtt megtette volna, még ezt mondta:

– Lehetőleg ne mutatkozz emberek előtt, Dolf. Nem megfelelő az öltözéked… Ugyan, fiam, gyere vissza, ez őrültség!

– Ezt nem gondolja komolyan – válaszolt Dolf hidegen. – Hiszen annyira akarja, hogy elmenjek!

Ez aztán olyan telitalálat volt, hogy Simiak tanár úr szóhoz sem jutott. Kneveltoer tanár úr már a műszerfal előtt ült, a gombokat és a fogantyúkat állítgatta.

Az ajtó még mindig nyitva volt. Simiak tanár úr rekedten beszólt:

– Hát jó. Pontosan a négyzetes lap közepére lépj. Igen, úgy. Vigyázz, hogy ne érj a falhoz. Hunyd be a szemed, és ne mozogj. Ne légy türelmetlen, legalább három percig eltart, amíg elég energiát fejlesztünk ahhoz, hogy… Főleg semmihez ne érj hozzá, fiam… én…

– Ne beszéljünk, cselekedjünk! – mondta Dolf. összeszorította a szemét. Azt még hallotta, hogy becsukódik az ajtó, aztán már semmi többet.

Szobormereven állt. Számolni, gondolta. Egyszerűen háromszor hatvanig kell számolni. Nyugalom…

Számolt. Lassan és figyelmesen. Már csak azért is, hogy ne kelljen gondolkodnia. Hogy egy pillanatra se veszítse el kemény nyakasságát. Hogy ne féljen, hogy rémületében ne kezdjen a karjával kaszálni, hogy ne sikoltson…

– Harmincegy, harminckettő…

Most kétszer vagy háromszor jutott el hatvanig? Tulajdonképpen mit csinál ez a két ember? Negyvenöt, negyvenhat…

Lehunyt szeme előtt színes foltok villogtak – megpróbálta inkább a számjegyeket maga elé képzelni. Ötvennyolc, ötvenki… Aztán minden eltűnt. A szó szoros értelmében. Dolf erős ütést érzett, szédelgett, egész teste sajgott. Zúgott a füle, majd fokozatosan felismerhető hangokat hallott.

Szél fújt a lombok között. Madarak énekeltek. Még mindig nem mert moccanni vagy a szemét kinyitni. Aztán meleg napsütést érzett a fején, a szédülés elmúlt. Körülnézett.

Ott volt!

De hol?

 

2. ZÁTONYRA FUTVA

 

Dolf Wega egy mélyút szélén állt. Mindkét oldalon magas rézsűt látott, fákat, bokrokat, füvet és virágokat. Tőle balra az út lejtett és elkanyarodott. Jobbra emelkedett, és ott is kanyar következett, úgyhogy csak keveset látott a környékből. Lába alá nézett, s észrevette, hogy egy lapos kövön áll. Remek! Hirtelen újra mert gondolkodni, bár mozdulni még alig, hisz el sem merte hinni, hogy igaz.

De mégis. Mindenesetre másutt van. Azt azonban még ki kell derítenie, hogy valóban más korban is van-e. Az órájára pillantott. Két perccel múlt egy. Jól jár? Igen… Újra lenézett összezárt lábára és a kőre. Hogy is találhatták el ilyen pontosan? Minden lehetséges változat közül a legjobb jött be: könnyen felismerhető és jól megjelölhető pont. Eszébe jutottak a zsírkréták, elővette őket a dzsekije zsebéből, és lehajolt. Először a sárga, aztán a fekete krétával gondosan körülrajzolta a lábát. Aztán elégedetten eltette a krétát, és lelépett a kőről. Most aztán jól meg kell figyelnem, merre megyek, gondolta. Időben vissza kell majd találnom ehhez a kőhöz. Az a szemben lévő nagy nyírfa is jó tájékozódási pont.

Nagyon meleg volt, bélelt dzsekijében lihegett, mégsem merte levetni, bár alatta még egy vastag szürke pulóvert is viselt. Ezenkívül farmer, zokni, erős téli cipő volt rajta. Egyszerűen bolondság, hiszen itt forró nyár van. A poros földút átforrósodott a napsütésben.

Dombos vidékre kerültem, gondolta, most megnézem, hova is vezet ez az út.

Egy darabig a lejtőn lefelé ment, felkavarta a port. A kanyaron túl hirtelen megpillantott egy völgyet, a távolban meg egy várost.

Az lesz Montgivray! – ujjongott. Stimmel! Egész pontosan stimmel a dolog! A meleg párán át ugyan elmosódva látta, de még messziről is észrevette, hogy nem mai város. Halványan ki tudta venni a tornyokat és a városfalakat. Mélyen alatta az úton valami ponyvás kocsi haladt a városkapu irányába. A völgyben emberek dolgoztak a földeken.

A középkorban vagyok, a tizenharmadik századi Franciaország legközepén, ismételgette önmagának, s alig akarta elhinni. Már épp tovább akart ereszkedni a lejtőn, amikor a háta mögül, a távolból hangokat hallott. Patadobogást, kiabálást, lármát. Riadtan fordult hátra, de semmit sem látott. A kanyar eltakarta az út magasabban fekvő részét.

Egyre erősödött a kiabálás és a fegyvercsörgés – nem hangzott éppen megnyugtatóan. Vajon két ellenséges fegyveres lovag találkozott össze a tornára menet, és máris megküzdenek?

Ezt pedig látnom kell, mormogta Dolf. Csak engem meg ne lássanak!

Visszarohant, készen arra, hogy bármely pillanatban beugorjék a bokrok közé. Elfutott a megjelölt kő mellett, átvágott a kanyaron, és amit akkor látott a gomolygó porfelhőben, attól arról is megfeledkezett, hogy elrejtőzzék.

Harcoltak, de még hogy! Két lovas megtámadott egy harmadik férfit, aki szamáron ment arra. A szamár a bokrok közt bőgött. A férfi meg, most már gyalogosan, kiabált és hatalmas dorongot lóbált. A két lovas barna felsőruhát viselt, bőrmellényt és bőrsisakot. Biztos, hogy nem voltak lovagok, esetlen lovaikon nem volt díszes nyeregtakaró, toprongyosnak és elhanyagoltnak látszottak. Szemmel láthatóan életlen kardokkal verekedtek, az áldozat hevesen védekezett a bunkójával. Abban a pillanatban, amikor Dolf meglátta őket, a szamarasnak épp sikerült akkorát csapnia az egyik támadó karjára, hogy a kardja elrepült, és néhány méternyire a porba esett. Mégiscsak egyenlőtlen küzdelem volt, bármilyen bátran védekezett is ez az ember. Dolfnak felforrt a vére.

– Útonállók – mormolta.

Megfeledkezett az óvatosságról, mert látta, hogy a szamaras marad alul, hát dühösen kikapta a kést az övéből, és előrerohant. Közvetlenül maga előtt egy lábat látott, mely épp megsarkantyúzta a lovat. A dühtől vakon szúrt. Feje fölött éles kiáltást hallott, innen tudta, hogy kése áthatolt a ruházaton, és felhasította a rabló combját. Dolf rögtön visszahúzta a kést, és vaktában felfelé döfött vele. A kard feléje süvített, a fiú félrehajolt, de azért kapott egyet a vállára. A felfelé tartott kés azonban fölfogta az ütés erejét, és így nem hatolt át vastag kabátján, bár válla és karja is sajgott. Újra a láb felé szúrt…

A másik rabló ebben a pillanatban üvöltve bukott le a lóról. A szamaras rántotta le. Dolf ellenfele, akinek a combja már erősen vérzett, megfordította a lovát, és le akarta gázolni a fiút, aki még idejében félreugrott. A rabló nem fogta vissza a lovát, hogy újra megtámadja, hanem elnyargalt. A gazdátlanná vált ló követte. Rövid idő múlva eltűntek. A másik rabló még mindig az úton nyöszörgött. Aztán egy újabb csapás, és csönd.

A harc véget ért.

Dolf lihegve ereszkedett le az út menti száraz fűbe, izzadt homlokából kisimította a haját, és elképedten nézte a kezében tartott véres kést.

Alaposan eltaláltam… megsebesítettem egy embert, villant át rajta.

A Szamaras ott állt előtte. Ő is lihegett, és a verítéket törölgette az arcáról. Mondott valamit, de Dolf nem értette. Nem is próbálta megérteni, annyira megviselte a harc. Most, hogy vége volt a küzdelemnek, szégyellte magát, sírni tudott volna. Bal válla égett, mint a tűz.

Úgy látszott, a Szamaras magához tért. Elment, hogy megfogja a szamarát. Aztán az állatot egy fához kötötte, és odament a rabló mozdulatlan testéhez, ami még mindig az út közepén hevert. Dühösen belerúgott a holttestbe.

Dolf megdermedt, mikor ezt látta. A rabló halott. Ez a félelmetes bunkós Szamaras ütötte agyon. A fiú reszketett.

Mikor a férfi intett neki, nehézkesen állt fel. Bal karjához kapott, félt, hogy eltört, de nem volt baj.

A Szamaras fejtől fogta meg a halott rablót, és intett Dolfnak, hogy ő meg lábhoz álljon. Közös erővel az út szélére vonszolták. Aztán egymásra néztek, és Szamaras mosolygott. Dolf rájött, hogy nem kell félnie. Megmentette ennek az embernek az életét! Különben is ez a középkori ember egyáltalán nem viselkedett ellenségesen a fiúval. Újra megszólalt, és Dolf úgy vélte, azt a szót hallja, hogy „köszönöm”.

A férfi eloldozta a szamarat, és intett Dolfnak, hogy kövesse. Nagyon szívesen vele tartott, hisz úgy érezte, ebben a világban életveszélyes egyedül járni. Mi történik, ha az elmenekült rabló segítségért siet, vagy valami hasonló…

A férfi nem a városba indult. Néhány száz méterrel odébb rátért egy ösvényre, mely a domboldali füves tisztásra vezetett. Innen jól látták az egész völgyet és a távoli várost. Körülöttük teli torokból énekeltek a madarak. A magasban héják köröztek. A levegő meleg volt, illatos és tiszta. Dolfnak hirtelen olyan érzése támadt, mintha vakációznék. Szamaras kenyeret és hideg sültet vett elő a tarisznyából, és Dolfot is megkínálta. Leültek a fűbe, és kedélyes falatozásba kezdtek.

A kenyér roppant finom volt. Dolf az első falás hús után meglepetten nézett fel. Nem tudta eldönteni, hogy juh vagy disznóhús-e, de az íze… Vadíze volt! Más szót nem talált rá. Szamaras nem szólt többé, ő is evett. Erős fehér fogával beleharapott a kenyérbe, nagydarab húsokat tépett le, időről időre kortyolt egy bőrkulacsból, amit Dolfnak is odakínált. Dolf beleivott. Mintha hígított bor lett volna a kulacsban, enyhén savanykás és friss ízű. Azonnal oltotta a szomját.

A válla még fájt, de már kevésbé. Olyan kellemesen kezdte magát érezni, hogy végre le merte vetni a dzsekijét. Látta, hogy a másik csodálkozva nézi a pulóverét és a farmerét. Dolf csak most vette észre, hogy a társa is fiatal. Hosszú, sötét haja volt, szép barna szeme és napbarnított bőre. Zöld tunikát viselt, derekán bőrövvel, melyen hüvelyben rövid tőr lógott. Barna csizmát hordott, mellette meg ott hevert a kalapja, tulajdonképpen apró, zöld félgömb. Dolf nagyon divatosnak látta, olyan volt, mint az amszterdami egyetem valamelyik fura öltözetű diákja.

Befejezték az evést. Szamaras egyenest Dolf szemébe nézett, aztán saját mellére mutatott.

– Leonardo – mutatkozott be –, Leonardo Fibonacci da Pisa.

– Pisa? – dadogta Dolf csodálkozva. Félt, hogy nem jól értette.

De a másik bólintott. Dolf érezte, azt várja, hogy ő is mutatkozzék be. Úgy látszik, ehhez az ember születési helye is hozzátartozik.

– Rudolf Wega van Amstelveen.

Arra is most jött rá, hogy bajok lesznek a nyelvvel. Nem tud franciául, hogy a frankról ne is beszéljünk! És ami a latint illeti, hát abban sem tündöklik…

Leonardo meglehetős gyors beszédbe kezdett. Dolfnak csak úgy zúgott a füle. De azt rögtön megértette, hogy ez a nyelv nem középkori francia és nem is olasz. Egy kicsit hasonlított a hollandhoz meg a némethez, és mégis egészen más volt…

– Lassabban – kiáltotta –, így nem értem!

A másik megértette, és újra belekezdett a mondókájába, de most egész lassan és mindent külön hangsúlyozva, sok kézmozdulattal kísérve. Dolf nagyon figyelt. Egy csomó szót felismert… Német volt! Ez a középkori német, döbbent rá. És nem is olyan nehéz megérteni, ha a másik lassan beszél.

Valóban értette valamennyire Leonardo szavait. Megtudta, hogy a fiatalember diák, két évig tanult a párizsi egyetemen, és most Bolognába tart, hogy ott fejezze be a tanulmányait. Már hetek óta úton van, és nemigen voltak nehézségei, amíg vagy egy órája hirtelen meg nem támadta a két rabló. Azt hitték, a magányos utazó könnyű zsákmányuk lesz, nem számoltak azonban Leonardo félelmetes dorongjával, a fürgeségével meg az idegen legjobbkor jött segítségével.

Dolf nagy nehézségek árán körülbelül ennyit hámozott ki a történetből. A diák persze most azt várja, hogy ő is meséljen valamit magáról. Dolf beleizzadt. De azért megtette, ami tőle tellett. Próbálta úgy ejteni a szavakat, ahogy Leonardótól hallotta, és elmondta, hogy Montgivrayba igyekszik, Jean de Dampierre herceg nagy lovagi tornájára. És rámutatott a távoli városra.

– Dampierre? Montgivray? – kérdezte Leonardo csodálkozva. Dolf bólintott, és megismételte a címet. Újra odamutatott a hőségben reszkető városra.

– Ott. Montgivray. Leonardo a fejét rázta.

– Az nem Montgivray – mintha ezt mondta volna. – Az Spiers.

– Spiers? – Dolf nyugtalanul mutatott északra. – És ott? Az Montgivray?

Leonardo újra határozottan megrázta a fejét, és szintén északra mutatott.

– Arra Worms van.

Dolf eltátotta a száját. Lehetetlen. Worms németországi város, a Rajna mellett fekszik… És az a Spiers, odalenn, talán az is…? Szemét beárnyékolva ijedten nézte a várost. A forró, párás levegőben alig lehetett kivenni a körvonalait. De Dolf lassan meglátta a magasba szökő templomtornyot, még a formája is ismerősnek tűnt. Három évvel azelőtt a szüleivel Speyerben volt, mikor Svájcba utaztak. Forgalmas városra emlékezett, ipartelepekre, a Rajnán átívelő pompás hídra, széles utakra és főleg a hatalmas dómra, amely részben még a tizenkettedik századból származott. Vajon ez ugyanaz a templom? Vajon Speyer és Spiers ugyanaz a város? Hisz akkor nem Franciaországban van, hanem Németországban. De hát az lehetetlen.

A város mögött széles ezüstszalagot látott, folyót.

Rámutatott.

– Az a Rajna?

Leonardo bólintott. Te jó ég, gondolta Dolf, akkor mégis rossz helyre kerültem! Hirtelen a diákhoz fordult.

– Melyik évben vagyunk?

– 1212-ben.

Ez tehát rendben.

– És a dátum?

– Tessék?

– A hónap melyik napja?

Leonardo végre megértette.

– Szent János.

Ettől ugyan Dolf nem lett okosabb, de nem mert tovább kérdezősködni. Máris érezte, hogy Leonardo kíváncsisága kezd bizalmatlansággá változni.

– Szent János – mormogta a diák. – Bűvös éjszaka. Dolf ebből semmit sem értett. Még egyszer megpróbálkozott.

– De hát a hónap hányadik napja?

– Huszonnegyedike – felelte Leonardo, és nagyon csodálkozott, hogy Dolf nem tudja. A fiú hallgatott, gondolkozott. Tíz nap különbség! Hibázott volna a számítógép? Vagy az ő századában és ebben más-más lenne az időszámítás? Elhatározta, hogy amint visszatért saját korába, pontosan utánajár a dolognak. Hirtelen meghallotta a diák kérdését:

– Te honnan jössz? Ezt megértette.

– Amstelveenből. Leonardo felvonta a vállát.

– Az Hollandiában van – magyarázta Dolf.

– Aha… szóval Hollandiából jössz?

– Onnan.

– Akkor miért nem érted, amit mondok? Hiszen Hollandiában is így beszélnek! Vagy csak a saját tájszólásod ismered?

Te jó ég, de bonyolult, gondolta Dolf nyugtalanul. Sokkal nehezebb, mint vártam. Felsóhajtott, és megpróbált visszaemlékezni, hogy mit is tud a középkorról. Mindenki katolikus. Küzdelem a német császárok és a pápa között a hatalomért. Hatalmas katedrálisok, mint az ott lent, a spiersi dóm. Veszélyes utak, nehézkes közlekedés, keresztes hadjáratok, lovagi tornák, csatározások a fejedelmek és lovagok közt. Gyermekcipőben járó tudomány, tehát sok babonaság. Az emberek ördög elleni varázsszereket hordtak, minden apróság miatt keresztet vetettek, és minden bajukért a sátánt okolták. Az utak és a tengerek veszélyei ellenére sokat utaztak…

Felnézett és megpillantott két barna nyuszit, amelyek hátsó lábukra állva nézték. Hallotta, hogy Leonardo nevet, és egy apró göröngyöt dob az állatkák felé. Könnyedén elugrattak.

És mögötte, a fákon és bokrokon madarak daloltak. Milyen pompás körülötte a vidék! Háborítatlanul ragyog szépsége a nyári napsütésben. A domboldalakon és a tágas völgyben, melyet folyó szelt át, emberek dolgoztak a gyümölcsösökben és a szántókon. Nem zúgtak autók, nem búgtak repülőgépek. Nem bűzlik se gyár, se kipufogógáz. Dolfnak hirtelen könnyek szöktek a szemébe. Hova tűnt ez a pompás világ a huszadik századra?

Lassan beszélt Leonardóhoz:

– Ne légy bizalmatlan velem, barátom. Mindennapi legény vagyok, eltévedtem. Én is diák vagyok.

– Tehát tudsz latinul?

– Nem valami jól.

– Hát mit tudsz? Matematikát?

– Igen – mondta Dolf megkönnyebbülten. Nem nagyon szeretett ugyan számolni, de sejtette, hogy nemigen marad el a középkoriak mögött.

Lopva az órájára pillantott. Másfél óra már eltelt. Ha úgysem láthatja a lovagi tornát, hiszen rossz helyre került, jó lenne közelebbről megnézni azt a várost ott lenn.

Leonardo azonban észrevett égy homokos helyet, és odahúzta Dolfot. Egy száraz gallyal rajzolni kezdett: egy háromszöget meg egy paralelogrammát. Dolf somolygott, átvette a gallyat, és lerajzolt egy csonka kúpot, egy négyzetet és egy gúlát. Aztán szívélyesen kezet ráztak. Egymásra találtak.

Dolf életében először sajnálta, hogy csak a matematika alapjait ismeri.

Tréfából a homokba írta Pitagorasz tételét: a2 + b2 = c2. Úgy látszott, Leonardo nem érti. Kérdőn mutatott a jelekre. Persze, hát római számokat használ, gondolta Dolf ijedten. Gyorsan eltörölt mindent, és leírta egytől tízig a római számokat, alája az arab számokat, szintén tízig. Leonardo rögtön fellelkesedett.

– Ezek keleti jelek! – kiáltotta. Dolf bólintott.

– Igen, mindig ezeket használjuk. Könnyebb így számolni, mint a római jelekkel.

Vajon megértette a másik? Mindenesetre tudta, miről beszél Dolf.

– Már hallottam erről, de nem ismerem őket. Mutasd csak meg.

Kerestek egy másik helyet, ahol több volt a homok, és Dolf elkezdte. Egy darabig az egyszerű elemi iskolai számtant magyarázta a középkori vándordiáknak. Leonardónak gyors volt a felfogása, de Dolfot sokszor megzavarta a különös nyelv. Főként a zérus használata lelkesítette föl a diákot.

Az idő repült.

– Hol tanultad ezt? – kérdezte az olasz.

– Az iskolában, Hollandiában.

– Lehetetlen! – kiáltotta Leonardo. – Hollandiában barbárok laknak, ostoba lovagok és még ostobább papok, akik alig tudnak latinul. Még egyetemük sincs.

Dolf újra nyugtalankodni kezdett. Lopva az órájára pillantott és megijedt. Fél öt! A sok számolásban, meg ahogy próbálta magát megértetni ezen a furcsa keveréknyelven, teljesen megfeledkezett az időről. Most aztán nem nézheti meg azt a pompás középkori várost. A „négyórás időutazást” fecsegessél, számolgatással, sőt verekedéssel töltötte… És mivel bizonyíthatja Kneveltoer tanár úrnak, hogy tényleg a tizenharmadik században járt, a Rajna menti Spiers feletti dombokon? De hát ez a Leonardo olyan helyes srác!

Felállt, leverte nadrágjáról a homokot, és fogta a dzsekijét.

– Mennem kell – mondta fáradtan. Leonardo is felemelkedett.

– Miért? Hova kell menned? Maradjunk együtt – javasolta.

Dolf rosszkedvűen megrázta a fejét. Zsebre vágta a kezét, mint mindig, ha zavarba jött. Ujjaival megérintette a zsírkrétákat. Neki már nincs rá szüksége, és remélte, hogy Leonardo örül majd neki.

– Tessék – mondta, és a diáknak nyújtotta a két kis rudat –, fogadd el tőlem búcsúajándékként… írni lehet vele.

Vajon megértette-e a legény? Dolfra bámult, aztán a kezére, ujjával habozva megérintette a krétákat. Dolf körülnézett, felvett egy követ, a fekete zsírkrétával vonalat húzott rá.

– Látod? Fogadd el, barátságból.

Leonardo felragyogott. Bólintott, a nyakához kapott, és levette a láncként hordott vékony zsinórt. A zsinóron medalion függött, a Szűzanya zománcképe. Ahogy eltette a zsírkrétákat, Dolf kezébe nyomta a függőt.

A fiú úgy megörült ennek az ajándékcserének (igazi XIII. századi medál, majd néz Kneveltoer tanár úr), hogy a képecskét ajkához emelte. Leonardo tetszéssel figyelte. Aztán kezet ráztak.

Dolf nyakába akasztotta a zsinórt, a medált pulóvere alá rejtette, felvette a dzsekijét, még egyszer intett, és felszaladt a lejtőn. Emögött kell lennie a fehér, poros útnak. Háromnegyed öt, még bőven van ideje, hogy elérje a követ, ahova érkezett, és türelmesen várja, hogy visszarepítsék a huszadik századba.

De amikor felért a dombtetőre, megdermedt a rémülettől. Nem az elhagyatott mélyutat látta maga előtt. Csak most jutott el a tudatáig az a hang, amit az előbb félig-meddig hallott. Tisztán éneklő gyermekhangok. És közben sok ezer gyerekláb csoszogása, ahogy felverik az út porát. Elkeseredetten nézett le a magasból a számtalan gyerekfejre, amelyektől még az utat sem látta. Gyermekmenet vonult ott lenn, éneklő, gyalogló gyerekek százával! Sőt ezrével! Megszámlálhatatlanok voltak.

Semmi mást nem látott, csak menetelő gyerekeket, akik teljes szélességében elfoglalták az utat. Jobb felé nézett, keresve a kanyart. Sehol semmi, csak az énekelve vonuló gyereksereg. Szent János-napi körmenet?

De hát neki meg kell találnia a követ – most rögtön! Az üres úton jól felismerhető volt a jel. Most, a számtalan sok gyerekláb közt, a szállongó porban már nem látta.

És nem néztek se fel, se hátra. Csak mendegéltek lefelé a domboldalon, Spiers irányába. Honnan jöhettek? Olyan nagyváros az a Spiers, hogy egyszerre sok ezer gyerek kelhet belőle útra? Kirándulni voltak, vagy búcsújáró helyen?

Kérdések, és nincs idő megkeresni a választ. Nem állhat itt, gyorsan meg kell találnia a követ. Izgatottan lejjebb ereszkedett. Egy kicsit jobbra megismerte a fiatal nyírfát, amit elsőnek pillantott meg, mikor a helyváltoztatás után kinyitotta a szemét. A kő épp azzal szemben volt. Elindult feléje, szíve vadul vert, hirtelen borzasztóan izgatott lett. Ha a gyerekek egy kicsit félrehúzódnának. Csak engednék át…

A mélyúton viszont nem volt elég hely. Helyet akartak ugyan adni a nagyfiúnak, aki térddel-könyökkel próbált magának utat törni az árral szemben, de hát a mögöttük jövő gyerekek lökték őket előre, úgyhogy majd elestek.

Apró kezek kapaszkodtak Dolf karjába és hátába. Sovány kis testek ütődtek hozzá. Rálépett egy meztelen lábra, és fájdalmas kiáltást hallott.

A kő! Hol van a kő? Tanácstalanul nézett körül. Látta, hogy a magasból Leonardo is meglepetten bámulja a gyerekek egyre hömpölygő folyamát. A diák intett neki, Dolf azonban nem válaszolt. Tovább küzdött az áradat ellen, hogy odajusson a nyírfához, hiszen a kőnek ott kell valahol lennie. És közel is volt hozzá.

Egy nagyfiú meglökte. Néhány kislány a karjába kapaszkodott, hogy el ne essenek. Egy másik fiú, aki szürke rongyokba volt öltözve, váratlanul felpattant valami magaslatra, és vadul lóbálta a karját. Valami érthetetlent kiabált. Dolf egyszerre megértette, hogy a parasztfiú a kövön áll! A mellette elvonuló gyerekek közül sokan fölnéztek, a parasztfiúra mutogattak, nevettek rajta. Néhányan vidáman visszakiabáltak neki. Dolfot rángatták, lökdöstek, meg kellett vetnie a lábát, nehogy magukkal sodorják.

– Engedjetek át! – sikoltotta a gyerekfejek tengere fölött. – Hé, te, eridj onnan! Nekem kell odaállnom!

A kövön álló fiú tánclépésekbe kezdett, és grimaszokat vágott. Komédiázott. Az elhaladó gyerekek ujjongva kiabáltak neki, sokan megálltak, és akárcsak Dolf, megvetették a lábukat. Falként álltak Dolf és a fiú között. Dolf pánikba esve ütött, vágott, rúgott. Egypár gyerek sikoltozott, elhúzódott a kőtől. Dolf felnézett. A kő üres volt, és azon a helyen, ahol az előbb még tisztán látta a zsírkrétával rajzolt köröket, most üres mélyedés látszott. Dolf egy ugrással ott termett. Meg se moccant, szíve a torkában dobogott, alig kapott levegőt, ahogy ott állt. És kétségbeesetten újra számolni kezdett.

– …öt, hat, hét – csak nehogy gondolkoznia kelljen, és nehogy agyába engedje a kérdést: hová lett az a fiú?

Lehunyta a szemét.

– …huszonhárom, huszonnégy, leugrott, magam láttam, huszonnyolc, huszonkilenc, a gyerekek azért sikoltoztak, mert meglöktem őket, nem azért, mert… harmincöt, harminchat… Mindjárt újra jön az ütés, és ott állok Simiak tanár úr laboratóriumában. Negyvennyolc, negyvenkilenc, az a fiú egyszerűen leugrott, és én nem késtem el.

Nem mert az órájára nézni, nem mert moccanni, és főleg nem merte önmagának bevallani, hogy látta, amit látott: egyszer csak sehol sem volt az a tizenharmadik századi fiú, aki még az előbb nagy lendülettel ott táncolt a kövön.

De akárhogy próbálta is meggyőzni magát, kiverni a fejéből azt, ami a szeme előtt játszódott le, a lelke mélyén holtbiztos volt benne, hogy azt a fiút repítették el, és hogy ő, Dolf Wega elkésett.

Hirtelen a fülébe csengett Simiak tanár úr kemény hangja, amint magyaráz:

– És ha nem sikerül, úgy értem, ha nem vagy ott a megfelelő pillanatban, életed hátralevő részét abban a korszakban kell leélned.

Akkor elvesztél a számunkra.

Dolf mély lélegzetet vett, összeszedte magát, kinyitotta a szemét, és az órájára nézett. Hat perccel múlt öt. Állva maradt, még mindig reménykedett, pedig tudta, hogy hiába. Lassan múltak a percek, de semmi sem történt. Most már tudta: zátonyra futott, elszalasztottá a lehetőséget. Az egyetlen lehetőséget… Az ijedtség és csalódás okozta megrázkódtatás lassan csillapodott. Újra rendszeresen kezdett gondolkozni. Még mindig a kövön állt, a frissen keletkezett mélyedésben – és tudta, hogy mi hozta létre ezt a mélyedést. Kneveltoer tanár úr semmit nem mert kockáztatni, és a legnagyobb teljesítményre állította az anyagtovábbítót. Most aztán jó néhány hónapra használhatatlanná vált a készülék…

Halálos fáradtan, minden reményét elvesztve roskadt Dolf a földre, s úgy nézte, de alig látta a még mindig arra masírozó gyerekeket. Sokkal lassabban meneteltek már, soraik között nagy hézagok voltak. Halálos kimerültségükben már képtelenek voltak énekelni, tréfálkozni, nevetgélni vagy akár csak imádkozni is. Dolf elnézte őket, de alig hatolt el a tudatáig, amit látott. Csak vánszorogtak, a legtöbb kis sereghajtó aprócska lány volt, vagy egészen kicsi gyerek, mindegyik rongyokba burkolózott, és sovány arcocskájuk maszatos volt. Aztán egy ideig semmi, és utána újabb kis csoport, csosz-csosz-csosz, vonszolták magukat mezítláb, és nem volt bennük elég szusz, hogy megszólaljanak. Dolf látta, hogy egy hat év körüli gyerek elesik. Sírt. Egy valamivel nagyobbacska társa felemelte, és magával húzta. Aztán egyszer csak megjelent egy büszkén lépegető fiú. Pompás ruhája volt, lábán puha csizmát viselt, ezüsttel kivert övében tőr függött; olyan szép volt, mint egy festett kép. Mindkét kezébe egy-egy kimerült apróság kapaszkodott, és vígan beszélgetett velük. Utánuk újra a lerongyolódott támolygók sántikáltak, sírtak, bukdácsoltak a kimerültségtől.

Vajon honnan jön ez a rengeteg gyerek, és hová tart? Mit jelent ez az áttekinthetetlen körmenet, aminek csak nem akar vége szakadni? Előtte újra megbotlott egy gyerek, de ezt nem emelték fel, ott feküdt mozdulatlanul. Csosz-csosz-csosz, haladtak el mellette a többiek léptei.

Dolf nem tudta tovább nézni a dolgot. Nem akarta, hogy ez a gyerek ott feküdjék az úton, nem messze attól a helytói, ahol néhány órával azelőtt egy rabló pusztult el. Felugrott, előresietett, lehajolt a kislányhoz, és lábra állította. Amikor meglátta az arcocskáját, megrettent. Mélyen beesett szeme csukva volt, az arca is csontsovány. Szinte alig volt súlya. Él még?

Kétségbeesetten nézett körül. Már csak egy-egy gyerek haladt el mellette, maguk elé meredtek, lábukat gépiesen emelgették, teljesen eltompította őket az éhség és a kimerültség. Mit kezdjen ezzel az eszméletlen gyerekkel a karjában?

Hirtelen mellette termett Leonardo, sarkában hú szamarával.

– Meghal! – kiáltotta a magából teljesen kikelt Dolf. Leonardo megfogta a vékony csuklót, aztán újra elengedte.

– Meghalt – mondta szomorúan.

Dolf lassan leeresztette az apró holttestet.

– Miért? – Arcán patakzottak a könnyek. – Mi történik itt egyáltalán? Hova igyekeznek ezek a gyerekek?

Leonardo nem válaszolt. A halott gyereket elvonszolta az útról, és a bokrok alá fektette. Kis kezét jámborul összekulcsolta a mellén, keresztet vetett rá, imát mormolt, és elkezdett köveket hordani a holttestre. Dolf mellé térdelt és segített. Hallotta, hogy a háta mögött csosz-csosz-csosz, újabb gyerekek jönnek.

Hát sosem lesz vége ennek a menetnek? Hányan jönnek még, akik már betegek, és jártányi erejük sincs? Leonardo felállt.

– Későre jár. Jobb lenne, ha bemennénk a városba. Bár félek, hogy ott ma este bezárják a kapukat.

Dolf lassan hozzászokott a beszédéhez, és egész jól értette. De a kérdéseire nem kapott választ.

– Kik ezek a gyerekek? – makacskodott.

Leonardo a fejét rázta, őt is megrendítette, ami történt.

– Ezek a gyerekek… már hallottam róluk. Ez a gyermekek kereszteshadjárata.

– Micsoda?

– A Szentföldre tartanak, hogy felszabadítsák Jeruzsálemet a szaracénok uralma alól.

Dolf tátott szájjal bámult rá.

– Ezek… ezek a szerencsétlenek? Leonardo bólintott.

– Azt akarod mondani, hogy ezek a gyerekek a törökök ellen akarnak harcolni?

Leonardo szomorúan nézte a kőhalmot, mely alatt a halott kislány feküdt.

– De hát hogy képzelik? – hüledezett Dolf, aki egy pillanatra megfeledkezett a saját nyomorúságáról. – Egész kicsiket is láttam köztük, akik nem lehettek többek hathét évesnél. Hát micsoda keresztes hadjárat ez? Ilyen nincs…

Nem tudta, hogy Leonardo megértette-e, de végül is kapott valami válaszfélét:

– Ez a gyermekek keresztes hadjárata. Franciaországban is volt ilyesmi, ott azonban nem voltak ennyien.   Hallottam róla…

– Nem értem – dadogta Dolf.

– Nem, én sem. Mikor először hallottam, nem is akartam elhinni. Most viszont magam láttam.

– Nem – mondta Dolf. – Álmodom. Rossz álom az egész. Nemsokára felébredek, és örülök, hogy nem volt igaz. Gyermekek keresztes hadjárata… Elgondolni is kész bolondság. A keresztes hadjárat a férfiak dolga, a páncélos lovagoké, nem a gyerekeké.

Leonardo hallgatott. Megragadta a szamárka kantárszárát, és elindult. Dolf hirtelen megijedt, hogy magára marad ebben az érthetetlen világban, és utána sietett. Utolértek egy kisfiút, aki nehézkesen bukdácsolt. Meztelen lába vérzett. Leonardo egy szót sem szólt, felkapta a fiúcskát, és felültette a szamár hátára. Kicsit később az út széléről felszedett egy zokogó kislányt, és a fiúcska mögé ültette. Még mindig nem szólt egy szót sem. Dolf sem, de szívében melegség támadt, mintha a mellében gyűltek volna össze a forró könnyek, amelyeket elfojtott. Ez a különös diák, aki olyan közömbös maradt a rabló halálakor, aki nyugodtan az út szélére vonszolt és eltemetett egy halott kislányt, ugyanez a diák törődött a nyomorult lemaradozókkal. Dolf hirtelen oldalt pillantott, a másik kemény arcára. Aztán alig merte már a szemét használni, mert mintha újabb halott gyereket látott volna, aki megtört szemmel mered a könyörtelen égre.

Így haladtak csendben Spiers városa felé, ahol szóltak a harangok, és becsapódtak a kapuk.

 

3. A VIHAR

 

Spiers lakosai a vészharangokat hallván, félve és csodálkozva tódultak elő a házaikból. A városfalakra rohantak, és nyugtalanul kérdezősködtek, ugyan miféle ellenség közelít. Nemigen kaptak választ. Akinek sikerült valami kilátóhelyre férkőznie, látta, hogy az úton gyerekek áradata hömpölyög a város felé – és mindent megértett.

– Ezek azok a gyerekek, akik úton vannak a Szentföld felé! – kiáltották a többieknek. – Az a sok ezer apró tolvaj és fosztogató.

Néhány asszony mégis azt követelte, hogy nyissák ki a kapukat, és engedjék be a városba a gyerekhadsereget. De a városatyák nem engedtek. Elmondták a polgároknak, hogy szinte egyetlen német város sem engedi be a gyerekeket. Túlságosan is sokan vannak! Az apróságok általában ki vannak éhezve, és amint elárasztják egy-egy város utcáit, mindent elvisznek, amihez csak hozzáférhetnek. Hiszen amúgy is meg vannak róla győződve, hogy Isten minden bűnüket megbocsátja, mert majd felszabadítják Jeruzsálemet. Azt akarják vajon Spiers polgárai, hogy kifosszák a házaikat és üzleteiket? A városatyák figyelmeztették a polgárokat: okosabban teszik, ha inkább a saját gyerekeiket is bezárják, hisz mindenki tudja, milyen erővel csábítja Miklós gyermekhadserege a kölyköket. Még lovagok és nemesurak csemetéi,is megszöktek a váraikból, hogy csatlakozzanak a gyerekek keresztes hadjáratához, bár zömében csavargók, árvák, lusta, engedetlen kis teremtések, akik kalandvágytól hajtva keltek útra, és attól sem riadnak vissza, hogy meglopják a becsületes polgárokat. Hát nem jobbágy volt maga a vezetőjük, a fiatal Miklós is? Ostoba, írástudatlan birkapásztor, aki azt állítja, hogy látomásai voltak, és angyalok hangját hallotta.

– Igen – mondták a városatyák gúnyosan –, a gazdagság látomása lebegett a szeme előtt, és az arany csengését hallotta, nem mást!

– Ez istenkáromlás! – kiáltotta a tömegből egy éles hang. – Miklós szent fiú, Isten elhivatottja.

A városban megoszlottak a vélemények. De mivel a többség, aki a vagyonát féltette, ragaszkodott ahhoz, hogy a kapuk zárva maradjanak, zárva is maradtak.

Néhány jószívű ember felment a városfalra, és nézte a lent elvonuló gyerekeket. Kenyeret cipeltek oda, és ledobálták a falon, a kolduló gyerekek közé, azok meg rémes visongással vetették rá magukat, összeverekedtek, és a földön henteregtek. Olyan kétségbeesetten igyekeztek némi táplálékhoz jutni, hogy az ételt beletaposták a porba. A kicsiknek és a gyengéknek semmi sem jutott.

Spiers polgárai nemsokára látták, hogy a gyerekek a várostól kissé távolabb telepednek le, és óriási tábort ütnek a folyóparton. Kimerítette őket az egész napi forróság és a menetelés. Itt legalább a szomjukat olthatják, és talán némi halat is foghatnak, hogy elverjék az éhüket. Több száz gyerek merészkedett bele a folyóba, még a sekély vízen túl is. Néhányan belefulladtak.

Estefelé a folyóparton fellángoltak a tábortüzek. Sült hal és hús illata lengett a város felé. Hogy jutottak a gyerekek húshoz? És liszthez? Biztosan megdézsmálták a folyóparti gabonaföldeket, a félérett kalászokat kövek között őrölték meg, és durva, emészthetetlen kenyeret sütöttek belőle. Közben a Dóm téren egy felháborodott pap lángoló beszédet tartott.

– Jaj nekünk, Spiers polgárai, Isten le fog ránk sújtani a szívtelenségünkért – jósolta. – Azok a gyerekek odakinn Isten akaratát teljesítik, és mi keményszívűen kizárjuk őket. Lopásra és fosztogatásra kényszerítjük őket. Mi késztetjük őket arra, hogy a majorságok ólaiból kirángassák a más disznait. Mi, Spiers irgalmatlan polgárai vagyunk az oka annak, hogy ezek a gyerekek súlyos bűnöket vesznek a vállukra… Ezzel megbántjuk az Istent. Írva vagyon, hogy enni adjunk az éhezőknek, italt a szomjazóknak, ruhát a mezíteleneknek. És mi mit teszünk? Bezárjuk a kapukat, és nem engedelmeskedünk az isteni parancsnak. Jaj, nektek, istentelenek, ezért bűnhődni fogtok… – És így tovább.

A tízezer mohón kapkodó gyerekkéztől való félelem azonban erősebb volt, mint az együttérzés. A kapuk tehát zárva maradtak. Felhangzott az esti harangszó, a házakban eloltották a tüzeket, és Spiers polgárai nyugovóra tértek. Az este történtek túlságosan felizgatták őket ahhoz, hogy észrevegyék, milyen nyomasztóan fülledt a levegő. Túl sokáig bámulták a városfalakon állva a folyóparti tábort, nem volt idejük az égre figyelni, pedig az közben ólomszínűvé vált, és elhalványította a naplemente fényét.

Amikor Leonardo és Dolf hét óra körül a városhoz értek, nem tudtak bemenni.

– Nyilván senkit sem engednek be, még a békés utasokat sem, akiknek semmi közük ehhez az őrült gyerekhadsereghez – mondta a diák csalódottan. Dolf rámutatott a két kis szerencsétlenre, akik a szamár hátán bóbiskoltak.

– Ha ez a kettő velünk van, senki sem hiszi el, hogy nem tartozunk közéjük – nevetett. – Ma éjjel táboroznunk kell valahol.

Téli öltözékében rettenetesen melege volt. A nap eltűnt, de még mindig nyomasztó volt a hőség. Az ég fojtogató, nedves takaróként borult a vidékre. Szellő sem mozdította a faleveleket. A marhák mozdulatlanul álltak a legelőn. Minden mozdulat hihetetlenül nagy erőfeszítésbe került.

Leonardo meglepetten nézett új barátjára.

– Csak úgy az út mentén akarsz hálni? – kérdezte hitetlenkedve.

– Miért ne? Meleg éjszaka lesz. Leonardo megdöbbenve rázta a fejét.

– Csak úgy az út mentén leheveredni… De hát, ember, rögtön elmetszenék a torkunkat! Azt hiszem, Rudolf, te már megint alaposan megkeveredtél. Az ég szerelmére, hogy jutottál élve idáig Hollandiából, ha ilyen óvatlan vagy?

– Hát te mit tervezel? – kérdezte Dolf tanácstalanul. Leonardo a folyópartra mutatott.

– Leadjuk ott ezt a két apróságot, és azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a táborban töltjük az éjszakát. Annyian vannak, még ha meg is támadják őket ma éjszaka a rablók, az csak a tábor szélén lesz. A tömeg közepében meglehetős biztonságban leszünk.

– Nem akarok azok közt a gyerekek közt aludni – tiltakozott Dolf ijedten. – Nem bírom nézni a nyomorúságukat.

Leonardo szemmel láthatóan ezt sem egészen értette.

– Az ő sokaságuk adja nekünk azt a védelmet, amelyet nélkülöznünk kell, ha magunk ütünk valahol tábort.

A beszélgetés persze nem ment olyan simán, ahogy itt most leírjuk. Dolfnak sok nehézséget okozott a nyelv. A diák olaszos akcentussal beszélt, és sok olyan szót használt, melyek már évszázadokkal ezelőtt kivesztek a holland és a német nyelvből is. Közben Dolf szókincsének a fele Leonardo számára volt érthetetlen. Dolfnak azonban igazán jó füle volt a nyelvekhez, és egyre jobban hozzászokott a diák beszédmódjához.

Nem szívesen, mégis engedett. Az acélszürke ég alatt elindultak a gyerektáborba. Dolf szomjas volt. Tudta, hogy a diák kulacsa majdnem üres. De mikor odaértek a folyóhoz, és látta, hogy sok száz gyerek áztatja a lábát, sétál a parton, mosakszik és iszik a folyóvízből, szinte elállt a szívverése az ijedtségtől.

– Isznak belőle! – kiáltott fel.

– Hát persze – válaszolta a diák. Maga is leereszkedett a vízhez a szamarával. Az állat azonnal lehajolt, és mohón szürcsölni kezdett. A diák letérdelt, megtöltötte a kulacsát, mosakodott, ivott…

Egy fürdő igazán nem árthat, gondolta Dolf, aki érezte, hogy trikója a hátára tapad, még ha a Rajna vize is…

Elkezdett vetkőzni, csak az alsónadrágját hagyta magán. Felsőruháit a bokrok közé rejtette, és belépett a vízbe. A legtöbb gyerek anyaszült meztelenül pancsolt körülötte, nevetgéltek, lefröcskölték egymást. Az ólomszínű ég alatt csak úgy fénylett vékony, fehér testük. Dolf hirtelen felfedezte, hogy a víz tiszta! Combközépig állt a folyóban, és még látta a lábát. Megkóstolta, pompás íze volt. Kétségbeesett segélykiáltásra figyelt fel. Egy fiú túlságosan messzire merészkedett, megbotlott, és a folyó magával ragadta. Nyilvánvaló volt, hogy nem tud úszni, s a néhány méternyire lévő part elérhetetlen a számára. Rémült kapálózása egyre jobban eltávolította a parttól. Dolf nem sokáig habozott, nekidőlt a víznek, és gyorsúszással közelítette meg a gyereket. Megragadta hosszú haját, ügyelt, hogy távol maradjon a kapálózó kezektől, és a part felé tempózott. Hamarosan újra talajt érzett a lába alatt. Felemelte a fiúcskát, kitette a partra, és rögtön újra beúszott, mert megint halálos veszedelmében kiáltozott egy gyerek. Hirtelen egy másik fiú úszott mellette. Ez meglepően gyorsan jutott a fuldoklóhoz. Dolf bólintott neki és visszafordult, de mielőtt elérte volna a partot, újabb segélykiáltást hallott. Hát senki sem vigyáz az óvatlanokra?

Később már nem emlékezett rá, hány gyereket húzott ki aznap este a vízből, ötöt vagy hatot… És nem ő volt az egyetlen, aki úszva mentett ki gyerekeket. Közben bealkonyodott. A gyerekek a tábortüzeknél szárítgatták magukat. Halat sütöttek vagy egy elorzott malac darabjait. Lopott gabonát őröltek, és a forró hamuban kőkemény pogácsát sütöttek belőle. Volt elég fa a tüzekhez. Már nem horgásztak, és nem is fürödtek. Lassan mind lepihentek. Sokan aludtak már, szegényes vacsorájuk közben eldőltek a kimerültségtől. A többiek kitépték az alvók kezében szorongatott pogácsadarabkákat. Veszekedtek a legjobb alvóhelyekért. Az erősebbek szerezték meg a legnagyobb falatokat, a legpuhább helyeket. Dolf egy tűz mellett találta Leonardót, aki kenyeret és húst adott két kis védencüknek meg néhány odasodródott szerencsétlennek. Dolfnak már nem jutott semmi, Leonardónak sem. De ők kibírták.

Dolf még annyi mindent szeretett volna kérdezni, mindent meg akart tudni, a sok úszás és a nap megrázó eseményei azonban kimerítették. Akárcsak Leonardo, ő is elnyújtózott a parázs mellett. A diák kettejük közé térdeltette a szamarat, és a kantárszárat csuklójára tekerte.

– Ezek a kis vademberek képesek lennének éjnek évadján ellopni és levágni a szamárkámat – morogta magyarázatként.

Spiersben megszólalt az estharang. A gyerekek erre gépiesen homokot szórtak a tüzekre, hogy kisebb lánggal égjenek. Hamarosan mind mély álomba merültek. Dolf a feje alá gyűrte a dzsekijét, és megpróbált ő is aludni.

Ami azonban fényes nappal teljesen ébren még sikerült volna neki, a sötétben már nem. Próbálta a folyót hallgatni, a felugró halak csobbanását, a partnak csapódó hullámokat, a fű zizegését. De akarata ellenére Amstelveenre, a szüleire kellett gondolnia. Szinte fizikai megrázkódtatást jelentett a felismerés, hogy tizenkét órával azelőtt még a huszadik században élt, harmadikos gimnazista volt, akinek épp karácsonyi vakációja van. Ő volt az a fiú, aki meglátogathatta Simiak és Kneveltoer tanár úr laboratóriumát, mert véletlenül okos ember az édesapja, és annak idején együtt járt egyetemre Simiak tanár úrral. Ma reggel, tizenkét órával ezelőtt még a tél hidegét érezte az arcán. Kilenc órával ezelőtt ott állt az anyagtovábbító előtt, és szenvedélyes makacsságával beszélte rá a két tudóst… Most meg itt fekszik a Rajna-part kemény földjén, a fű szurkálja a nyakát, fáj a válla, éhség kínozza a gyomrát, és körülötte tízezer gyerek álmodik Jeruzsálemről… Az édesanyjára gondolt. Vajon nagyon szomorú? Egész biztosan szemrehányásokkal árasztja el a szerencsétlen tudósokat.

Hirtelen eszébe jutott a parasztfiú, akit helyette röpítettek át a huszadik századba, és aki ott természetesen ugyanolyan idegennek és gyökértelennek érzi magát, mint Dolf a tizenharmadikban.

Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki rossz korban kötött ki – mondta ki majdnem hangosan. Ez a gondolat különös módon megvigasztalta. Miközben megpróbálta elképzelni, hogyan viselkedik majd a tizenharmadik századi srác a számára teljesen idegen korban, elaludt. A távolban morajlott az ég.

Éjjel kettőkor mennydörgéssel tört ki a vihar. Egy hatalmas villámcsapás felriasztotta a gyerekeket. A sűrűn felvillanó villámfény mintha lángba bontotta volna a folyót. Dolf is felriadt és felült”. Erős zúgást hallott, és hirtelen ömleni kezdett rá az eső. A még parázsló tüzek sziszegve aludtak ki. A gyerekek sikoltoztak. Ijedt imák szálltak az égre. Bizonytalan hangok dalba kezdtek, mindezt azonban elnyomta a mennydörgés, az eső dobolása, a szél üvöltése. Dolf megragadta a dzsekijét, de teljesen átázott, még mielőtt felhúzhatta volna. Hallotta Leonardo hangját, ahogy a megvadult szamárkát nyugtatgatja. A gyerekek halálos félelmükben szorosan összebújtak, egymás kezét fogták, halvány arcocskájukat a dühöngő ég felé fordították. Könnyeik összefolytak a rájuk zúduló esővel. Úgy rémlett, a zivatar nem tud átkelni a folyón, olyan erővel tombolt felettük, mintha eljött volna a világ vége. Egy nyolc-tíz éves kislány reszketve bújt oda Dolfhoz. Úgy látszott, nincs semmije, csak egy sok helyen elszakadt rongyos ruhácskája. Dolf újra levetette a kabátját, és a kislány sovány vállára borította. A dzseki elég sokat kibírt, vízhatlan anyagból volt, irhabéléssel. A gyerek elégedetten sóhajtott, és mintha még szorosabban akart volna Dolfhoz törleszkedni. Szegény kicsike…

Az ítéletidő nemcsak a gyerektábort dúlta fel, hanem Spiers városát is. A villám belecsapott egy templomtoronyba (nem a székesegyházba), és a fasisak meg a harangláb hamarosan fáklyaként égett. Hiába zuhogott az eső, az erős szél felszította a tüzet. Jókora égő fadarabok zuhantak a közeli háztetőkre, amelyek zsindellyel vagy zsúppal voltak fedve. Elszabadult a pokol. A polgárok kirohantak a házukból, mindenki kezében ott volt az előírásos két veder. Hosszú láncot alkottak a kikötőig, és a zuhogó esőben adták egymásnak tovább a favedreket'. Az istennyila belecsapott a sorba, és megölt két asszonyt.