Tartalom
UTAZÁSA HEGYEN, VÖLGYÖN ÉS A NAGY LÁDÁVAL
DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR A TÁTRÁBAN.
Hörpentő bátya búsan bandukolt az utcán. Dörmögő Dömötör úr kijelentette a Vaskapunál, hogy utoljára, legeslegutoljára, viszi magával a bátyát, de csak azért, hogy ott ne rekedjen a vaskapui csatorna töltésén. Budapesten elbúcsúzott tőle a ténsúr s így szólt hozzá:
- No, bátya, ezentúl hát akkor lássam kendet, mikor a hátam közepét.
E meleg búcsú után hátat fordított a tekintetes úr Hörpentő bátyának, hazautazott és nem törődött többé egykori utitársával. Hörpentőnek bezzeg rossz sora lett ezentúl. Nem volt se pénze, se lakása, de még csak egy darab kenyér sem száradt a zsebében. Mit tegyen? Egész nap kószált a fővárosban, üldögélt a sétatéri padokon, nyelte az éhkoppot, lógatta az orrát és álmodott malacpecsenyéről, almásrétesről s más efféle jóról.
Délután már oly éhes volt, hogy nagyokat sóhajtott és keserveseket nyögött hozzá.
- Mi baja, barátom? - kérdezte egy ember, aki mellette ült a sétatéri padon, ujságot olvasott, abból dugta ki a fejét.
- Nagy az én bánatom, el sem lehet mondani, milyen nagy, - felelt és akkorát sóhajtott bátya, hogy szomszédja kezéből csaknem kiröppent az ujság.
- Már pedig néma gyereknek az anyja sem érti a szavát, - mondotta a szomszéd.
- Az én bánatom néma? - kérdezte a bátya. - Az én bánatom ellenkezőleg, lármás. De milyen lármás! Nem hallja, hogy korog?
- A bánata korog?
- Igen. Azaz, a gyomrom korog, de az mindegy, mert az én bánatom a gyomromban lakik.
- Szóval éhes. Hát nincs foglalkozása?
- Nincs, - felelt fejét lehorgasztva a bátya. - Semmim sincs. Olyan vagyok, mint az árva gilice.
- Nézze, barátom, - szól a szomszéd, - Tátray gróf inast keres az ujságban. Maga is jelentkezhetne.
- Hol keres inast az a goróf? - kérdezte a bátya csudálkozva.
- Itt az ujságban. Nézze csak, itt ni! - A szomszéd az ujjával egy hirdetésre bökött.
- Hászen ott csak bötü van, de inas egy sincs, - szólt Hörpentő.
- De nehéz feje van, barátom! Hiszen nem is az ujságba vannak csavarva az inasok, hanem azt mondja az ujság, hogy aki inas akar lenni Tátray grófnál, keresse őt föl és ajánlkozzék. Itt van, ni, a gróf címe. Itt az ujság, magának ajándékozom, - hát csak menjen iziben, hogy más meg ne előzze.
Nemsokára Tátray gróf előtt állt a bátya.
- Inas akarsz lenni? - kérdezte a gróf.
- Igenis, könyörgöm.
- Hm. Látom, hogy jól megtermettél. A karod nem nádszál, a lábad nem pipaszár. Tetszel nekem, fráter! Csak az a kérdés, hogy megelégszel-e fizetéssel?
- Mindenesetre, méltóságos uram, - hajlongott Hörpentő, boldogan, hogy ilyen jól megindult a szekere. - Én szerény mackó... azaz inas vagyok. Mennyi az a fizetség?
- Naponkint öt korona vagy öt pálca.
Hörpentő arca az öt korona említésére fölragyogott, míg az öt pálcára elsötétült. Meglepetve bámult a grófra.
- Nem értem, méltóságos gróf úr.
- Majd mindjárt megmagyarázom. Azon a napon, melyen semmi hibát el nem követsz, kapsz öt koronát, amely napon hibát követsz el, egy fityinget sem kapsz, ellenben öt pálcát hegedülök el rajtad. Valahány hiba, annyi öt pálca. Tetszik?
A bátya hallgatott. A fizetésnek persze csak az egyik fele tetszett neki. A gróf ráförmedt.
- No mi lesz? Ne lopd az időmet. Tetszik vagy nem tetszik?
- Tetszik, - felelt gyorsan a bátya.
- No, hát e perctől fogva inasom vagy. Eredj a kapushoz, az majd elmondja, mi dolgod lesz. Aztán eredj a szabóhoz, ez majd szabat neked libériát. Jobbra át. Indulj!
Igy lett Hörpentő bátyából Tátray gróf inasa. Olyan fényes libériát kapott, hogy mikor a tükörben meglátta magát, ijedten kapta le a sipkát a fejéről; azt hitte, valami generális áll vele szemben. A piros színű magyar ruháján annyi volt a sujtás, zsinór, ezüstgerezd és gomb, hogy tizenkét huszáron sincs annyi.
Amint egyszer a vendéglőből sört vitt az urának, ki jő vele szemben? Nem más, mint Dörmögő Dömötör.
- Hát kendből miféle paradicsommadár lett? - kérdezte a ténsúr meglepetve.
- Én paradicsommadár? Tudja meg a tekintetes úr, tudja meg, ha még nem tudja, hogy úr lett belőlem.
- Látom. Azért küldték kendet sörért? Aztán miféle úr kend?
- A méltóságos Tátray gróf úr személye körül alkalmazott első belső kiszolgáló és fölszolgáló segéd.
- Szóval inas?
- Ühüm. De grófi.
- Aztán sok-e a fizetés?
- Ölég.
- Mégis, mennyi?
- Mindennapra öt korona vagy öt pálca.
- Ne mondja kend! Aztán melyik napra jut korona, melyikre pálca?
- Amely napon nem követtem el hibát, öt korona üti a mancsomat, amely nap hibát követtem el, öt pálca üti a gyönge testemet. Ahány hiba, annyi öt pálca.
- Hát miből jutott több: a koronából-e vagy a pálcából?
- Eddig, hála Istennek, a koronából. Pálcát csak kétszer kaptam. Egyszer azért, mert megettem a subickot, azt hittem, szilvalekvár; másszor azért, mert megittam egy üveg mézet, azt hittem, hogy víz. A subick nem, de a méz megérte az öt pálcát.
- No, örvendek, bátya, hogy ily jól megy a sora, - mondotta a ténsúr. - De most sietek, mert utazom a Tátrába. Isten megáldja kendet!
Dörmögő úr elcsoszogott, Hörpentő bátya irigykedve nézett utána. Utazik a Tátrába! - gondolta és sóhajtott. Fölébredt benne is az utazási vágy és szeretett volna együtt tartani a ténsúrral. De nem lehet, hiszen ő nem a maga ura. Nem mehet oda, ahova neki tetszik.
Odahaza nagy meglepetés várta a bátyát. A grófja így szólt hozzá:
- No, Jancsi pakolj! Utazunk a Tátrába.
A bátyának egyszerre megjött a kedve.
- Tyüh, hogy fog a tekintetes úr mérgelődni, ha meglát a Tátrában! - gondolta vígan. - Érzem, hogy nagyon jól fogok mulatni a Tátrában.
Dörmögő tekintetes úr jókedvűen hajtott ki a keleti pályaudvarra.
- Kitünő nyaram lesz az idén, - gondolta a mancsát dörzsölve. - Nem fogja megrontani a mulatságomat sem Zebi, sem Pimpi, sem az ördöngős hasonmásom. Zebulont átadtam a kedves papájának, Pimpikét Prüsszentő... á-á-á, prüssz! - Prüsszentő néninek. Az ember azonnal náthát kap, amint az érdemes hölgyre gondol. Hej, no, jó volt az a kis hazaruccanás! Micsoda lebegő! Jó volt a lebegő a Dunán is, de csak jobb volt otthon. Szinte mármaros voltam tőle... Mit mondok? Mármaros? Azt akartam mondani, hogy mámoros. Hja, de mindig Mármaros, az én szép megyém, jár az eszemben. Hej, Mármaros, hej turós csusza, hej erdei méz!
A tekintetes úr leszállt a kocsiról s besétált a pályaház nagy csarnokába. Ott tömérdek ember lótott-futott, ácsorgott, tolongott, úgy hogy alig lehetett mozogni. De a tekintetes úrnak a sokadalom nem volt akadály, mert hatalmas potrohával úgy söpörte maga előtt az embereket, mint a szél a falevelet. Tréfásan kiáltotta:
- Félre bicsak, gyün a kés!
- Tyűh, teringette, - mondották az emberek, - ez aztán sok túrós csuszát ehetett világéletében, hogy ilyen gyönyörűen meghízott!
A tekintetes úr figyelmét egy kép foglalta le, mely a csarnok falára volt függesztve. A kép a Tátra hegységet ábrázolta.
- Csinos kis vakondtúrások, - mondotta, amint az égbetörő hegyláncokat nézegette. - Ezeken a hegyeken is kitünő lebegő lehet ám. Az ember itt is mármarosnak érezheti magát...
Nagyot nevetett. Tréfásan fricskát adott saját magának.
- Már megint Mármarost mondtam mámoros helyett... Csak mindig odahaza jár az eszem. Hej Mármaros, hej túrós csusza, hej erdei mézecske!
A tekintetes úr szeme a Tátra képén járt, az esze a mármarosi erdőkben kalandozott, nem csuda, hogy nem vette észre, mikor egy kéz belenyúlt a kabátja belső zsebébe és kihúzta onnan a tömött pénztárcáját. Az a kéz egy zsebmetsző keze volt; így nevezik azokat a tolvajokat, akik kilopják a vigyázatlan emberek zsebéből a pénzt. Aztán kereket oldott s eltünt a tömegben.
- Itt az ideje, hogy jegyet váltsunk, - gondolta Dörmögő úr, - mert még lemaradunk a vonatról.
A jegyváltó-ablakhoz állott.
- Kérek jegyet a Tátrába.
- Hová? - kérdezte a pénztáros kisasszony, - Tátrafüredre, Lomniczra, Csorbára, Barlangligetbe?
- Barlangligetbe, - felelt a ténsúr! - Az nagyon előkelő hely lehet.
- No, Tátrafüred előkelőbb, de Barlangliget is szép.
- Meghiszem azt, barlang is, liget is, épen a kedvemre való. Ide gyorsan azt a jegyet.
Dörmögő úr belenyúlt a zsebébe, hogy elővegye a tárcáját, ám egyszerre felordított:
- Ellopták a tárcámat... nincs a zsebemben a tárcám... itt sincs... itt sincs... Már most hogyan utazom én Barlangligetbe?
- Bizony, ha nincs pénz - mondotta a pénztároskisasszony - nincs se barlang, se liget.
- Hitelbe nem adna egy jegyet a kisasszony? Megadnám becsülettel az árát.
- Nem lehet, bácsi. Nem ismeri ezt a régi mondást: begyütt a liter, nincs többet hitel.
A szegény tekintetes úr kétségbeesetten nézett szét. Hátha meglátná a tolvajt? Aztán sorra megszólította az utasokat.
- Nem lopta el uraságod, véletlenül a tárcámat?
Persze, jól összeszidták a gyanusításért, egy mérges úr oldalba is lökte és azzal biztatta, hogy kiüti három fogát, ha ilyeneket kérdez tőle. Dörmögő úr búsan járt-kelt a csarnokban.
- Csak legalább annyi pénzt hagyott volna a zsebemben az a tolvaj, hogy táviratozhatnék haza új utiköltségért! De egy fityinget sem hagyott. Udvariatlan fráter!
- Beszállni, beszállni Kassa felé! - kiáltotta a portás a váróterem ajtajából.
Mindenki a perron felé tódult, ahol már füstölgött, gőzölgött, sustorgott a mozdony.
- Ez a vonat megy Barlangligetbe? - kérdezte a ténsúr egy utastól.
- Ez. Mindjárt indul s ha nem siet az úr, lekésik.
Menne is a ténsúr, de nincs jegye, nem eresztik be a perronra. Egyszerre csak örvendve rikkant föl:
- Nini, Hörpentő bátya! Soha jobbkor. Ezt az Isten küldte. Mindjárt lesz jegy is, útiköltség is.
A bejáratban megjelent a bátya libériás alakja, amint egy nagy utitáskát cipelt.
- Hova, bátya?
- A Tátrába.
- Egyedül?
- Nem. Magammal viszem a gorófomat is. De ni, most jut eszembe, hogy a tekintetes úr is a Tátrába készült, hát együtt utazunk, úgy-e?
- Együtt utazhatnánk, de baj van.
- Mi?
- Valami imposztor... csipje meg a kakas!... ellopta a tárcámat és még jegyet sem válthattam. Tudja, mire gondoltam, bátya, mikor megláttam?
- Nem én.
- Arra gondoltam, hogy kend kölcsönözhetne nekem egy kis pénzmagot.
- Már mint én?
- Persze. Iszen annyi most a pénze, hogy csaknem fölveti.
- Sajnálom, nem adhatok - felelt kurtán a bátya. - Nincs.
- Nincs? Hm, hát talán mégis több jutott az öt pálcából napjában, mint az öt koronából?
- Nem azt mondom, hogy egyáltalában nincs, hanem kölcsönözni való nincs. Isten megáldja a ténsurat! Máskor jobban vigyázzon a pénzére.
Tovább sietett. A tekintetes úr elképedve nézett utána.
- No, megállj! - sziszegte. - Megállj! Ez a hála, amiért annyiszor magammal vittelek? Hanem ne kárörvendezz, Hörpentő János, mert azt a kölcsönt, amit megtagadtál tőlem, tízszeresen fizeti vissza neked Dörmögő Dömötör.
E percben felhangzott a vonat dübörgése, ami azt jelentette, hogy elindult és a tekintetes urat Budapesten hagyta.
A tekintetes úr sóhajtva indult vissza a városba, mikor az ajtóban csaknem összeütközött Prüsszentő nénivel.
- Nini... hapci!... Prüsszentő néni! - kiáltotta és prüsszentette a tekintetes úr. - Soha jobbkor!
- Ah, Dörmögő úr, mily szerencse! - prüsszentett vissza a néni.
A derék hölgy igen elegáns ruhában jelent meg: a fején strucctollas Napoleon-kalap volt, a termetén divatos öltözet, melynek a szoknyája oly szűk volt, hogy a néni csak úgy tudott tipegni benne, mint a pipiske.
- Részemről az igazi szerencse! - harsogta Dörmögő úr. - Nem is sejti, kedves nagysád, hogy milyen szerencse! Képzelje, a pénztárcámat ellopták s most nem tudok elutazni a Tátrába.
- Ha csak az a baj, az nem baj, hapci... - szólt a néni.
- Hapci, - prüsszentett a ténsúr örvendezve.
- Szívesen szolgálok néhány száz koronával kölcsön... hapci.
- Hapci! - prüsszentett hálásan a jeles utas.
A néni átadta pénzt Dörmögő úrnak, aki azonban egyszerre elszomorodott.
- De mit ér már a pénz? - sóhajtotta. - Ebben a percben indult el a vonatom.
- A ruttkai vonat indult el? - kérdezte ijedten a néni és kiabálni kezdett: Pimpi! Dorka! Hapci! Siessünk! Talán meg utólérjük! Hapci!
Dörmögő úr meglepetve látta, hogy a két bocs barna buksija is megjelenik bejáratban.
- Nini! Hát ti is itt vagytok, hapci? - kérdezte a ténsúr, akire ellenállhatatlan átragadt a néniről a prüsszögés.
- Itt bizony! Utazunk a Tátrába! - kiáltották a bocsok és rohantak a perron felé.
Ők gyorsan futottak, de a néni bezzeg nem tudott loholni a divatos szűk szoknyájában. Elakadt s csaknem orra pottyant.
- Oh, jaj, ettől a szűk aljtól sietni sem lehet, - panaszkodott és botorkált a néni.
- De miért siet, nagysád? - kérdezte a ténsúr. - Iszen nem a ruttkai vonat ment el.
- Nem? Hát melyik?
- A kassai.
- De hiszen azt mondta Dörmögő úr, hogy a tátrai vonatról késett le.
- Persze, hogy arról. Én Kassa felé akartam a Tátrába utazni.
- Én pedig Ruttka felé, mert arra is lehet utazni a Tátrába.
- Igazán? - rikkantott föl a ténsúr. - Iszen akkor szüret! Egyikünk sem késett le, mert én is a nagysád művelt és szellemes társaságában prüsszög- és füstölöghetek a Tátrába.
- Nagyon örvendek, hapci! Dorka, Pimpi, gyertek vissza! - kiabált a néni a bocsok után. - Ej, be megijesztett, drága Dörmögő uram!
A néni egy hosszú verset tüsszögött a nagy ijedtségre.
Így történt, hogy Dörmögő úr egy kellemetlen emlékkel, de kellemes társasággal kezdhette meg a tátrai útját. A kellemetlen emlék az ellopott tárca volt, a kellemes társaság Prüsszentő néni és a két bocs. Vígan megváltotta a jegyét.
- Egy kis kirándulás a Tátrába? - kérdezte a ténsúr a kellemes útitársnőtől.
- Igen, - felelt a néni. - Én a nyarat ugyan rendesen Ostendében töltöm, de most meg akarom mutatni a hugicáimnak a Magas Tátrát. Ám előbb egy kis dolgom volt Budapesten, a szabómnál... Tudja, Dörmögő úr, én a legelőkelőbb budapesti cégnél varratom a ruháimat.
- De, hiszen, elég jó szabók vannak otthon, a Vocson is, Breznóbánya mellett.
- Csupa kontár, higyje el a tekintetes úr. Képzelje, még szűk szoknyát sem tudnak varrni! És én csak nem sétálhatok Tátrafüreden a tavalyi bő szoknyában. Fidonc! Prssz...
- Kedves egészségére.
- Köszönöm.
- Hapci, - durrantott egy nagyot az orrából a ténsúr.
- Kedves, drága egészségére! - édeskedett a néni.
- Köszönöm.
- Hapci...
- Egészségére!
Addig tüsszögött és kívánta egymás egészségére a prüsszentést az udvarias ténsúr és a művelt és szellemes néni, amíg a vonat előállt és a kapus bekiáltott a váróterembe:
- Hatvan, Losonc, Ruttka felé beszállni!
Az utasok kiözönlöttek a perronra és megrohanták a vonatot. A tekintetes úr egyszerre fölkiáltott:
- Nini, Hörpentő bátya is velünk utazik!
Akkor szállt fel ugyanis a vonatra Tátray gróf s mögötte emelte be a nagy utitáskát a Jancsi inas, vagyis Hörpentő bátya.
- Mi lett ebből a Hörpentőből, hogy ilyen cifra? - kérdezte a néni.
- Grófi inas.
- Fi donc! - csavargatta az orrát az előkelő Prüsszentő néni. - Inas! Szégyen, hogy ilyen előkelő családból inasnak álljon valaki.
A bocsok azalatt felugrottak egy első osztályú kocsiba, mert az elegáns néni csak első osztályon szeretett utazni. A néni is föl akart szállni, de az nem ment egykönnyen, mert a szűk szoknya miatt nem tudott fellépni a magas lépcsőre. Négyszer-ötször is nekiiramodott, hogy majd fölugrik, de mindannyiszor visszaesett.
- Jaj, ez a szűk szoknya, hapci! - mérgelődött. - De mit tegyek? Csak nem sétálhat ilyen előkelő úrhölgy, mint én, bő aljban? Pedig, jaj, mindjárt indul a vonat!
- Majd én fölsegítem nagysádat - ajánlkozott a tekintetes úr.
Fölugrott a lépcsőre és megragadta a néni mindkét mancsát.
- No, most ugorj szűk szoknya! - kiáltotta.
A néni ugrott is, de e percben megindult a vonat s ő a levegőben maradt. Szerencsére, jó erősen fogta a mancsait a ténsúr, hát nem zuhant le, hanem úgy lebegett az egyre gyorsabban száguldó vonatról, mint a lobogó zászló. Mondhatom, hogy a művelt és szellemes hölgy úgy ordított, mint akármilyen közrendű medve.
A tekintetes úr végre is szerencsésen behúzta a nénit a vasúti kocsiba. Így hát nem történt semmi baj, kivéve, hogy Prüsszentő néni ezúttal teljes félóráig tüsszögött és az udvarias ténsúr ugyanannyi ideig kívángatta a kedves egészségére.
Egyszerre egy nagy fej jelent meg a kocsi folyosóján: a Jancsié, a grófi inasé.
- Ni, a bátya ugyanabban a kocsiban utazik, melyben mi, - gondolta örvendezve a téns úr. - Ez épen a malmomra hajtja a vizet. Arra a malomra, melyben a tervemet őrlöm. Azt a tervemet, mellyel visszaadom a meg nem adott kölcsönt a bátyának.
- Ni, a tekintetes úr! - kiáltotta meglepetve a bátya. - Hát mégis sikerült megcsípnie a tolvajt?
- Nem sikerült. De akadt valaki, aki nem ül úgy a pénzén, mint a kotlós a tojásán. Attól kaptam kölcsön útiköltséget.
- No, annak nagyon örvendek.
- Én is örvendek, hogy együtt utazhatom a goróf úrral, meg a gorófi inas úrral.
- Hát még én hogy örvendek! Nagygyon örvendek!
- No, azt meg kend nem is sejti, hogy én mennyire örvendek! Aztán hova utaznak?
- Fenyőházára.
- No, nézze kend: én is Fenyőházára.
- Annak duplán örvendek.
- Én pedig triplán.
Úgy örvendezett egymásnak a két jeles mackó, mintha nem is szeretnék megfojtani egymást egy kanál vízben.
A tekintetes úrnak egy perccel előbb még esze ágában sem volt kiszállni Fenyőházán, azt sem tudta, a Tátrában van-e vagy Mezopotániában, de a kedves, jó komája kedvéért egyszerre elhatározta, hogy ott fog néhány napot tölteni.
A vonat pedig gyorsan robogott velük. Elhagyták Isaszeget, melynek halmos, völgyes határában 1849-ben a honvédek alaposan elverték az osztrákokat. Azután a Gödöllő lombjai közül kibukkant egy percre a királyi kastély kupolája, mely alatt valamikor boldog napokat töltött, gyermekei körében, Erzsébet királyné, kinek áldott életét egy olasz gyilkos tőre szakította meg. Elhaladtak Aszód mellett, látni lehetett a vonatról a híres javítóintézetet, melyben a rossz gyermekeket munkára, tisztességre tanítják.
- Ide adlak be én téged, te Pimpi, - ingerkedett Prüsszentő néni a csintalanabbik boccsal.
- Iszen én jó vagyok, - erősítette Pimpike. (Épen akkor lökte le Dorkát a divánról.)
- Te jó vagy, csak az ördögök rosszak, hapci!
- Kedves egészségére! - zendített rá a két bocs.
Hatvannál bekukkant a vonatba a magyar címerben levő hármas hegynek ez az egyike. A Mátra.
- Az a hegy ott a Tátra? - kérdezte a kalaúztól a téns úr, kibökve ujjával az ablakon.
- Nem. Az a Mátra.
- Ugyan ne mréfáljon, barátom.
- Mréfa? Mi az?
- Ha maga, barátom, a Tátrát Mátrának mondja, akkor a tréfát én is mondhatom mréfának. Ha maga tréfál, én meg mréfálok.
A téns úr csakugyan azt hitte, hogy a kalaúz rá akarja szedni.
- No, hallja az úr, - szólt a kalaúz, - minden magyar embernek tudnia kell, hogy a Mátra is más hegy, a Tátra is más hegy. A Tátra följebb van. Alásszolgája!
Dörmögő úr elvörösödött. Szerencse, hogy nem hallotta ezt a felsülést Hörpentő bátya, pedig épen most lépett ki megint a folyosóra.
- Tekintetes úr, - szólt a bátya, - nem tudná megmondani, mire való ez a fogó, la!?
Ezzel a vészfék fogantyújára mutatott, mely a folyosó tetején volt elhelyezve.
- Hogyne tudnám! - szólt a téns úr ravaszul. - Ezzel csöngetünk a pincérnek, ha sörre, borra szomjazunk.
- No, ezt jó tudni, - gondolta a bátya, s ettől fogva mindig arra a fogantyúra bandzsalított.
A vidék pedig egyre szépült. Salgótarjánnál úgy bukkant elő Salgó vára, mint egy korona, melyet egy zöld ruhás, zöld szakállas óriás visel, kinek feje a felhők közé nyúlik. Szemben vele sötétlettek Somoskő várának csipkés romfalai. Majd Fülek várának gyönyörű omladékai emelkedtek a csinos város házai fölött; a népes, szép Losoncz városa után a távolban a négyszögű gácsi várkastély tetői és tornyai csillogtak feléjük. A vonat gyönyörű hegyi pályán kapaszkodott fölfelé és egyszerre csak bele is bujt egy hegy gyomrába: alagúton futott keresztül. Nosza, volt ijedelem mackóék szakaszában! Mire a vonat napvilágra került, a két bocs eltünt, Prüsszentő néni pedig versenyt prüsszögött a vonattal. (Volt rá oka, sok füst tódult be a nyitott ablakon.)
- Pimpi, Dorka, hol vagytok? Hapci! - kiabált és tüszkölt a néni. - Jaj, talán elvitte őket a hegyi manó?
No, a hegyi manónak nem kellett a két maszatos. A diván alá bújtak ijedtükben. Pedig még hány alagútba futott be ezután a vonat!
- Jancsi! - hallatszott a gróf hívása.
Jancsi, aki épen a kis Szalatna-patakban gyönyörködött, mely úgy szalad a hegyek közt, mint egy pajkos gyerek, besietett gazdájához.
- Parancs!
- Nemsokára Zólyomban leszünk. Hozz be egy pohár sört nekem.
Jancsi bátya perdült a sarkán. A vonat folyosóján rákacsintott a vészfék fogójára.
- Ha csak sör kell, mindjárt lesz sör! - gondolta és megrántotta a fogót.
Ebben a percben megállt a vonat. Az utasok mind felugráltak és kikiabáltak az ablakokból: Mi történt? Mért állt meg a vonat? A kalaúz előrohant.
- Ki húzta meg a vészféket?
- Magam, la! - felelt a bátya.
- Miért?
- Hogy egy pohár sört hozzanak.
A kalaúz elbámult ezen a szemtelenségen.
- Maga egy pohár sör miatt megállítja a vonatot?
- Én nem tudtam, hogy a vonat megáll. Én a pincérnek csöngettem.
- Igen? Hát száz korona büntetés,vagy lecsukatom.
Mi volt mit tenni? A gróf kifizette a büntetést, de nemsokára pufogás hallatszott a kocsiszakaszból. A gróf Hörpentő bátyának kiadta a mai járandóságot: az öt pálcát.
- Ez az első részlete annak a kölcsönnek, amit visszafizettem a bátyának a meg nem adott kölcsönből, - gondolta elégtétellel a téns úr.
A vonat tovább robogott. Bekukkant nemsokára a vonat ablakán a magyar címerben levő hármas hegynek a másodika: a Fátra.
- De az a hegy csak a Tátra? - kérdezte Dörmögő úr a kalaúztól.
- Az a Fátra, - felelt ez.
- Ugyan ne fréfáljon, barátom.
- Mit csinálok én?
- Ha maga, barátom, a Tátrát Fátrának mondja, én a tréfát meg fréfának mondhatom.
- Szégyen, - szólt a kalaúz, - hogy az úr nem tudja, hogy a Mátra is, a Fátra is, a Tátra is más hegy. A Tátra feljebb van.
A téns úr megint elvörösödött. Hej, ha ezt a felsülést meghallotta volna a bátya, talán az öt pálcát is elfelejtette volna.
A bátya buksija helyett azonban a gróf jelent meg a folyosón.
- Bocsánatot kerek a tisztelt utasoktól, - szólt Dörmögő úrhoz fordulva, - hogy az én ostoba inasom megállította a vonatot. Képzelje, uram, azt hitte, hogy a vészfék csöngetyű.
- No, de ilyet! - csudálkozott a jeles utas ártatlan arccal, mintha nem is ő hitette volna el ezt a bátyával.
- De meg is kapta a részét!
- Hallottam. Öt pálca, mi? - pislogott vígan a téns úr.
- A javából, uram. Különben örvendek a szerencsének. Én Tátray gróf, tátrai nagybirtokos vagyok.
- Részemről a szerencse, - hajlongott tekintetes barátunk. - Én Dörmögő Dömötör mármarosi erdő-nagybirtokos és méz-nagytermelő vagyok.
- Hova utazik uraságod?
- A Magas Tátrába. De egyelőre megnézem Fenyőházát. Azt mondják, gyönyörű hely.
- Valóban, nagyon szép. Én is kiszállok ott és örvendek, hogy bemutathatom uraságodnak Fenyőháza szépségeit. Ámbár, a mi azt illeti, ez a táj is csinos.
A gróf kimutatott az ablakon. A vonat meredek pályán mászott fölfelé. Lenn, szinte megdöbbentő mélységben, szürkéllett a Garam ezüst csíkja, partjain csinos helységekkel (egyszer szinte úgy tetszett, hogy a vonat leüti egy templom tornyának keresztjét), azután vagy hét alagúton futott át a vonat, megbámulták a gyönyörű saskői várromot, és egyszerre alattuk piroslottak Körmöczbánya házfödelei.
- Itt legel a legdrágább ménes, - mondotta a téns úr, nézegetve a szép városkát, melynek csinos főutcájába be lehetett látni.
- Igen, a híres körmöczi sárgacsikóménes, - folytatta a tréfát a gróf, aki nagyon megbarátkozott a jeles utassal. (Arra célzott a gróf, hogy az aranypénzt sárgacsikónak is szokták mondani. Körmöczbánya híres a pénzverőjéről; abban verik az aranypénzt.)
Így történt, hogy még aznap délután együtt ült Tátray gróf Dörmögő úrral a fenyőházi nagyszálló egyik födött erkélyén. Előttük kis asztal, melyre épen két csésze fekete kávét helyez a tenyerestalpas inas.
- Kináld meg, Jancsi, a tekintetes urat csibukkal is, - szólt a gróf.
- Igenis, mindjárt, - dörmögte a grófi inas. - Hát indiai fecskefészekkel ne kináljam meg?
- Mit dörmögsz? - rivallt rája a gróf.
- Azt mondom, hogy gyönyörű idő van.
- Az inas fogja be a száját, különben... ma dupla fizetés jár ki.
A bátya erre a biztatásra esze nélkül rohant a csibukért s szinte elsárgult a méregtől, mikor látta, mily jóízűen hörpenti föl a téns úr a fekete kávét és fújja utána a füstöt. De a száját csak a folyosón merte kinyitni egy kis dörmögésre.
- És még én szolgálom ki őt! És én befogjam a számat, mikor az ő szájában csibuk füstölög? Nagyon szomorú az én sorom. Jaj, be szomorú. Meg is szökném, - hisz előttem az erdő, de néhány vadászt láttam erre sétálni. Ám, mégis jobb, ha mint gorófi inas, töltött káposztát eszem, mintha szabad mackó gyanánt ólomgaluskát ebédelnék.
Fenyőháza nyaralóhely a Fátra-hegység egyik igézően szép völgyében, melyet minden oldalról fenyővel borított magas hegyek környeznek. A völgy egyetlen szépen gondozott kert. Vagyis ahogy mondani szokták: park. A közepén fut át a folyton habzó Lubohna-patak, mely oly siető zúgással iramlik a tűlevelű fák közt tova, mintha valami sürgős üzenetet vinne valahova. Hova fut? Nem messzire. Ott folyik el a fenyőházi park alatt a Vág folyó, a zöld Vág, melynek vize folytonosan változtatja színét: egyszer olyan, mint a smaragd, másszor, mint a hullámos barna bársony, azután meg, kivált ahol a nap süti, az ezüst. Ennek az ölébe siet a Lubohna-patak. A völgyben nagy szállók emelkednek, meg szép villák, melyekben olyan pompás, puha ágyak ringanak, hogy mikor Dörmögő úr este letette a fejét nyugalomra, másnap reggel arra ébredt föl, hogy - libizárom lipszom - az óra tízet üt, Prüsszentő néni pedig ordít.
Prüsszentő néni ordít, mintha csak őt ütnék. Pedig nem ütik, hanem a gallérjánál fogja egy csendőr. És - libizárom lipszom - Pimpi és Dorka eközben visít és a Lubohna partján fut.
Pimpi és Dorka szörnyen visít és szélsebesen lohol. Mindenik kezében horgászó bot. A Lubohna-patakban sok a pisztráng. Pirosan pettyegetett fürge pisztráng. Libizárom lipszom - erre fájt a foga Prüsszentő néninek, Pimpinek és Dorkának.
Pisztrángra fájt a foga a néninek és a két bocsnak. Korán fölkeltek és hallgatták a Lubohna zúgását. Mint ahogy én hallgatom most. Nézték a Lubohna hattyúszínű habjait. Mint ahogy én nézem most. De amíg nekem a patak tündérmeséket beszélt, nekik - libizárom lipszom - pisztrángról dudolt csalfa éneket.
A patak pisztrángról dudolt nekik csalfa éneket, tehát vettek a bazárban horgászó botot és a Lubohna partjára ültek halászni. A hattyúszínű habokban, a zöldes hullámokban, vígan kergetőztek a pisztrángok. Az egyik belekapott a Pimpi horgába... Megvagy! - kiáltott a bocs vékony hangon. - Megvagy! - hallatszott mögöttük vastag hangon. Libizárom lipszom, vastag hangon.
Ez hallatszott mögöttük, bizony. - A Pimpi horgán, mikor kikapta, nem evickélt pisztráng, de a Pimpi egy erős kézben evickélt. A vastag hang tulajdonosa egy csendőr volt, aki így dorgált rájuk: Hogy mertek halászni a Lubohnában? Mert - libizárom lipszom - abban, engedelem nélkül, nem szabad halászni.
A Lubohnában nem szabad halászni; mindjárt megértette ezt Pimpi, tehát kiszakította magát a csendőr kezéből és Dorkával együtt elszaladt. Futott volna a néni is, futott volna szívesen, hajh, de - libizárom lipszom - a szűk szoknyában nem tudott futni.
Prüsszentő néni a szűk szoknyában nem tudott szaladni és így a csendőr galléron csípte. És itt véget ér vidámmal elegyes szomorú danám. A csendőr bekísérte. A szegény Prüsszentő néni prüsszögött kegyetlenül és nagyban esküdözött, hogy ő ártatlan, nem tudta, hogy a Lubohnában nem szabad halászni. De akármekkorát prüsszentett, a csendőr bácsi nem kívánta egészségére és akármekkorát esküdött, a csendőr bácsi nem hitte el neki.
A csendőr, szégyenszemre, Rózsahegyre akarta kísérni a nénit, a szolgabírósági tömlöcbe. No, de szerencsére, ott volt Tátray gróf, az beszélt a rend őrével és kezességet vállalt a fogolyért, aki különben áperte le is fizette a bírságot, vagyis a büntetést.
- Én már jártam Ostendében, Siófokon, Abbáziában, Pocsolyafüreden, Velencében, a Császárfürdőben, Malacfüreden és mindenféle előkelő fürdőhelyen, - méltatlankodott a néni, - de így még soha sem jártam, hapci!
- És fogott-e legalább pisztrángot, hapci? - kérdezte a gróf, aki szintén megkívánta a prüsszentést a nénitől.
- Iszen épen az a legnagyobb mérgem, hapci, - méltóságos gróf úr, az a legnagyobb bosszúságom, hogy fizettem, még sem eszem pisztrángot.
- No, de nem baj. Ma délben rendelünk a vendéglőben pisztrángot. Most pedig menjünk sétálni az erdőbe! Jancsi, rendelj a vendéglőben jó villásreggelit s hozd utánunk az erdőbe. Értetted?
Jancsi bátya dohogva ment a vendéglőbe, - hogy neki mindig más után kell hordani az enni-, innivalót! - a társaság pedig bekanyarodott az erdőbe.
Amint beértek mackóink az erdőbe, mintegy megigézve álltak meg. Az örvendetes meglepetéstől alig tudtak beszélni:
- Nini, e... - dadogta Dorka.
- Nini, ep... - folytatta Pimpi,
- Nini, epe... hapci, - prüsszentett boldogan a néni.
- Nini, eper! - kurjantotta Dörmögő úr, aki a gróffal hátul ballagott.
Az erdő alját mintha csupa rubintdarabbal hintették volna meg, úgy piroslott a zöld levél alul az érett eper.
A következő percben az egész mackótársaság a fák alatt hasalt s nem hallatszott az erdőben egyéb kéjes csámcsogásnál és cuppogásnál. A tekintetes úr is megfeledkezett grófi barátjáról és versenyt legelt barna rokonaival.
- Jöjjön eprészni méltóságos úr, - biztatta a grófot is, - a legjobb ízű az az eper, amit magunk szedünk.
- No, de talán nem muszáj négykézláb járni, - vélte a gróf, aki csudálkozott, hogy új ismerősei mily gyakorlottan járnak négykézláb.
- Legjobb négykézláb szedni az epret... kérdezze csak meg a fenyőházi gyerekektől! - felelt vígan a ténsúr. - Az ember csak kitátja a száját s ham, benne az eprecske.
- Persze, legjobb négykézláb, ha nincs szűk szoknya rajtunk, prsz, prsz, - prüsszentett bosszúsan a néni, aki nem tudott jól mozogni a divatos ruhájában, miért is a bocsok mind elfalták elüle az epret. Pedig ugyancsak igyekezett fölfele a meredek, csúszós hegyoldalon. Egyszer meg is csúszott s egyenesen a ténsúr nyakába esett.
- Jaj, a ruhám! - sikoltott a néni.
- Bocsánat, inkább jaj, a fejem! - dörmögte a tekintetes úr, a kobakját tapogatva. - Terringette, ez aztán koppant! Azt hittem, földrengés van és rám dőlt a hegy.
- Mindennek a szűk szoknya az oka, prsz, prsz... - mérgelődött a néni. - Ejnye, be pompás szem eper!
Ezzel a néni is, a bácsi is neki feküdt újra az eprészésnek és nagy búsan nézte őket a grófi inas, aki egy nagy kosárral kullogott ura után. Neki nem volt szabad eprészni, csak titokban csippentett az útszélről pár szemet.
Délben pompásan ebédeltek. Volt pisztráng is, piros pettyes pompás pisztráng. Másnap reggel pedig fölkerekedett a társaság és Csorbára utazott, mely Fenyőházától vasúton másfél óra. Az volt a céljuk, hogy megtekintik a híres csorbai tavat.
Amint Rózsahegyet, ezt a csinos kis várost, mely óriási fonógyáráról híres, elhagyták, fölkiáltott a tekintetes úr:
- Ni, milyen szép fehér hálósipkája van annak a nagy hegynek!
- Az a Nagy-Kriván, - felelt a gróf.
A Nagy-Kriván hatalmas, 2497 méter magas hegy, melynek csúcsa kajlán hajlik oldalt, mint mikor az ember fejéről lecsüng a hálósipka bojtja. Mögötte több fehér fejű hegycsúcs lánca húzódott.
- A Nagy-Kriván? - kérdezte a ténsúr. - Tyűh, de öreg bácsi lehet! Fehér csíkkal tele a feje búbja meg szakálla. Aztán nem is egy, hanem egész csomó ilyen hatalmas öreg apó akarja belefúrni ősz fejét az égbe.
- Itt kezdődik a Magas-Tátra. Az a sok fehér csík: hó. Ezek a hegyek a magyar havasok.
A ténsúr levette a kalapját s így szólt meghatottan.
- No, hála istennek, csakhogy láttam a magyar címer három koronás hegyét; a Tátrát, Mátrát, Fátrát. Éljen Magyarország!
Meglengette a kalapját a havasok felé, melyek haván szikrázott a napfény.
...Megérkeztek Csorbára. A gróf felkiáltott:
- Siessünk. Mindjárt indul a fogaskerekű vonat.
- Siessünk nenő! - kiáltotta Prüsszentő néninek vígan a ténsúr. - Indul a mackó-vonat.
- Miért lenne az mackó-vonat? - csudálkozott a gróf.
- Mert a mackók és ez a helyes vonat rokonok. Fog-rokonok.
- Hogy, hogy?
- A mackó-család is fogas, ez a vonat is fogas, hehehe, - nevetett a tréfáján Dörmögő úr.
- Harap is ez a fogas-vonat? - kérdezte a bátya, súgva, a tekintetes úrtól.
- Harap ám! - súgta vissza a kérdezett. - Hászen azért van foga!
- Nem is ülök én akkor rája.
- Hát mit csinál kend? Nem jön a grófjával a Csorba-tóhoz?
- Elmegyek, de majd csak úgy hátul kapaszkodom a vonatra, ahol nem ér el a fogával.
- Azt jól teszi kelmed, - mondotta a ténsúr.
Az állomást egy közeli hegyoldallal magas híd kötötte össze. Azon a hegyoldalon volt a fogaskerekű vasút pályaháza. Az utasok átlépkedtek a hídon, aztán bementek a kis hegyi vasút perronjára és letelepedtek egy csinos, szellős kocsiba, mely hamarosan megindult velük a hegynek fel.
Zörgött, kattogott és nagyokat szuszogott a vonat, amint fölfelé kapaszkodott a hegyen, de a kattogáson is áthallatszott egy hang:
- Megállj fogaskerekű! Nem bánom fogas, ha meg is harapsz, csak állj meg!
Hörpentő bátya futott, kőbe, bokorba fogózkodva, a kis vonat után. Mikor az utolsó percben föl akart kapaszkodni a vonatra, az eliramodott és a hegy lábánál hagyta a Tátray gróf cifraruhás inasát. Most aztán futott és kézzel-lábbal rugaszkodott a vonat után a nyavalyás.
- Álljanak meg! Álljanak meg kissé! - ordított a bátya, a meredek úton el-elbukva meg ismét föltápászkodva.
- No, nézd a semmirekellőt, hát nem késett le? - szólt bosszúsan Tátray gróf, észrevevén az inasát.
- Az bizony a száját tátotta valahol, amíg a vonat elindult, - mondotta Dörmögő úr.
- Aztán mit kiabál a golyhó?
- Hogy nem bánja, ha meg is harapja a fogas vonat, csak álljon meg.
- Ez a füles szamár bizonyosan azt hitte, hogy a fogaskerekű harap a fogával. Vajjon ki hitette el vele? - kérdezte a gróf.
A tekintetes úr hallgatott és olyan ártatlanul mosolygott, mintha nem is ő hitette volna el a bátyával. Magában pedig ezt gondolta:
- Másodszor fizette vissza Dörmögő Dömötör a meg nem adott kölcsönt!
Bizony másodszor, mert a bátya úgy lihegett, fújtatott a meredek úton a vonat után, annyiszor elvágódott, hogy ez a mulatság felért - nem öt, hanem huszonöt pálcával.
- A mai öt koronának is fuccs! - gondolta elkeseredetten a jámbor.
Ugyanakkor Pimpike is észrevett valamit, mert csudálkozva kiáltott föl, mikor egy patak fölött ment át a vonat.
- Ni, megbolondult a patak!
- Miért bolondult volna meg? - kérdezte Dörmögő úr.
- Mert fölfelé folyik!
Mindenki kitekintett és mindenki eltátotta a száját bámulatában.
- Az ám, fölfelé folyik! Talán otthon felejtett az a patak valamit a hegyen s most visszamegy érte? - vélte a tekintetes úr.
- Dehogy folyik fölfelé! - mondotta Tátray gróf. - Csak úgy látszik, hogy fölfelé tart. Csalódik a szemünk. Ez a Malomvízpatak mindig rászedi az utasokat.
- Rókamájú, selyma patakja! - nevetett a ténsúr.
- Ezek a hegyi patakok, hapci... mind olyan ravaszak, - szólt Prüsszentő néni. - A Lubohna is rászedett, prsz, prsz... Pisztrángot igért és csendőrt adott.
Most Dorka tette le a garast.
- Bácsi, hova is megyünk mi most? - kérdezte.
- A Csorba-tóhoz, kicsikém.
- Miért megyünk holmi csorba tóhoz? Hiszen van itt elég ép tó. Az ép pohár is szebb a csorbánál.
- Azért megyünk oda, aranyom, mert oda visz a fogas... Hehehe, még egyre kurjongat a bátya. Hogy kapaszkodik fölfelé szegény feje!
- Aztán, bácsi, - folytatta Dorka a kérdezősködést, - ki törte el a Csorba-tavat?
- Bizonyosan afféle haszontalan bocsok jártak arra, amilyenek ti vagytok.
De a kérdés csak ott motoszkált a ténsúr buksijában. Odafordult hát a grófhoz.
- Méltóságos uram, mitől csorbult ki a Csorba-tó?
- A tó?
- Igenis. Nem tudja, ki törte el?
A gróf kihajolt az ablakon, hogy elrejtse a mosolygását. Azután ezt felelte.
- Az óriások törték el.
- És nem folyik ki belőle a víz?
- Nem, mert már megdrótozták a tótok. Tudja, hogy erre laknak a drótostótok.
Dörmögő, akinek ilyen módon gyarapította földrajzi ismereteit a tréfás gróf, megnyugodott a válaszban. Lassacskán fölértek a csorba-tavi állomásra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Tátrára. Egész csapat hegycsúcs bámul le az érkezőre, mintha ezt kérdezné tőle:
- Honnan jösz? Mi hozott ide? Feljösz-e hozzánk?
Előttünk a csorbai fensík, mely fölött két fehér süvegű öreg apó köszönt le hozzánk legközelebb: a Bástya és Szoliskó. Mind a kettő vagy 2400 méter magas, tehát igen tekintélyes két hegyuraság. Azután még egész sor ilyen derék apó látható: a Kopki, a Tátra, a Tupa és a 2540 méter magas Góliát: a Koncsisztacsúcs. De mindennél kedvesebb a Csorba-tó, melynek sötétzöld vize bájosan ragyog elő a parti gyalogfenyők és villák közül.
Nagyocska tó biz’ ez. Nagysága 21 hektár, vagyis 32 és fél hold. Aztán mély. Húsz méter a közepén. Aztán jó hűvös itt a világ. Hogyne, hiszen itt 1356 méter magasan vagyunk! Aztán barátságos szép szállók, villák köszöntik partján az utast. Szóval, ide összehordott a természet minden szépet, nagyszerűt; hegyet, tavat, erdőt, kilátást, amivel gyönyörködtesse a szállókban nyaralókat és a túristákat. Joggal nevezik e helyet a Tátra gyöngyének.
A tó partján szép sétaút van. Azt rótta a kiváló társaság, mikor egyszerre így szól a ténsúr:
- Mi zakatol utánunk? Csak nem a fogas vasút?
Hátrafordultak. Hát ott törtetett utánuk lihegve, fujtatva, hörögve a bátya.
- Ej, be nagyokat nyög kend, - szólt hozzá a ténsúr. - Csak nem harapta meg a fogaskerekű?
- A fogaskerekű nem harapta meg, - mondotta a gróf, - de mindjárt megharapja más valami. Hol voltál, Jancsi?
- Könyörgöm, lemaradtam a vonatról, mert...
- A mert-re nem vagyok kiváncsi. Lekéstél, tehát ma nincs öt korona, ellenben van öt pálca. Kedves Dörmögő úr, tesz nekem egy szivességet?
- Akár kettőt.
- Nem is kettőt, hanem ötöt. Ossza ki az öt pálcát ma uraságod a Jancsinak.
- Szívesen. Nagyon szívessen! Tudja a gróf úr, hogy én barátaim kedvéért mindent megteszek.
A bátya elvörösödött a haragtól.
- Engem csak a gazdám üthet! - tiltakozott.
- Csönd! - rivallt rája a gróf. - Az üt, akinek én a kezébe adom a pálcát. Feküdj le!
Hörpike lefeküdt a fűre, de már nem vörösen, hanem sárgán a méregtől. Föltekintett a magas hegycsúcsokra és madárkává szeretett volna válni, hogy felrepüljön a havas búbjukra. Aztán egyet ordított és ötöt nyögött, akkor zuhogott le rája az öt pálca.
A tekintetes úr elégedetten adta vissza a grófnak a botját és ezt mormogta magában:
- Harmadszor fizette vissza Dörmögő Dömötör a meg nem adott kölcsönt!
A Tátra gyöngye az egész tisztelt társaságnak nagyon tetszett, kivéve persze Hörpikét. Ez fitymálva morogta:
- Nekem ez az egész Csorba-tó nem kávéház. Megvetlek te Csorba! Oh, jaj, öt korona! Oh, aj, öt pálca!
Így zúgolódott a bátya, míg a társaság többi tagja fényesen megebébelt, pompásan meguzsonnált és gyöngyöm, gyöngyöm, Tátra-gyöngyöm módon megvacsorált. Vacsora után csolnakázni mentek a tóra.
Két csónakot béreltek. Az egyikbe ült a gróf a Jancsi inassal, a másikba Dörmögő úr a bocsokkal és - hapci! - Prüsszentő nénivel.
- Aztán néni, ne prüsszentsen ám nagyokat, mert felborul a csónak, - intette a kiváló hölgyet a ténsúr. Pedig ez mély víz ám. Aztán a tizedik mackó sem szeret vízbe fúlni.
- Még a tizenegyedik sem, - szólt Pimpi.
- Hapci, - dördült akkorát Prüsszentő néni finom orrocskája, hogy a csónak szinte meglódult bele.
- Prüsszentett a néni, hát igaz, - nevetett a tekintetes úr, - és hozzá csaknem felborult a csónakunk is.
- Hiszen én oly kicsikét szoktam tüsszenteni, mint egy náthás pillangócska, - mentegetőzött a jó asszonyság.
Gyönyörű volt a tó a holdfényben. Mint egy nagy szikrázó gyémánt egy óriási gyűrűn, mely egy rengeteg kezet ékesít. Ennek a kéznek az ujjai az öt fehérkörmű hegycsúcs, mely a Csorba-tó fölött nyúlik az égnek. Úgy tetszett a holdfényben, hogy azok a nagy ujjak a csillagokkal játszadoznak...
A csónakok eközben meglehetősen eltávolodtak egymástól. A bocsoknak kedvük szottyant ingerkedni a bátyával.
- Mit eszik a Jancsi? - hujjántotta Pimpi a gróf csónakja felé.
- Babot, - felelt Dorka, aztán ő kérdezte;
- Mit eszik a Jancsi?
- Lencsét, - felelt Pimpi, elhúzva hosszan a szótagokat.
- Mit eszik a Jancsi? - dörgött most a vizen a ténsúr csúfondáros hangja.
- Kását, - mondotta Prüsszentő néni.
- Nadragulyát, nem kását, - kiáltotta vissza mérgesen a bátya, mire nagy hahota verte föl a Csorba-tó vizét, mert tudvalevő, hogy aki nadragulyát eszik, megbolondul tőle.
A két csónak ismét közeledett s látni lehetett a bátya emberevő ábrázatát. Dühösen sunyított a csúfolkodó mackó-társaságra. Mikor a csónakok csaknem összeértek, a tekintetes úr megbökte Pimpit:
- Fújd el csak, hugám, a mit eszik-et!
- Mit e-szik Jan-csi? - énekelte Pimpi.
- Ezt ni! - ordította a bátya, felugorva, hogy nyakon legyintse a gúnyolódót, de nagyon előre talált hajlani, mert a csónak megbillent és őkelme belebukott a vízbe. Ott lubickolt keservesen a holdfénytől fehérlő vízben. Olyan volt benne, mint a tejbe esett ördög.
- Mit iszik a Jancsi? - kérdezte a haszontalan Pimpi.
- Vizet, - felelt egyszerre az egész tenyeres-talpas társaság.
A csónakosok nagy nehezen kihúzták a bátyát, aki nagyon didergett.
- Juj, de hideg ez a víz! Brr, brr... juj, de hideg ez a levegő! Brr, én ezt a csorbai levegőt nem szeretem. Tüstént megfagyok!
- Majd fölmelegít az öt pálca, csak érjünk haza, - felelt a gróf.
- Brr, brr... hát mit vétettem én?
- Azt, hogy az én jelenlétemben pofozkodni akartál, pedig neked az én jelenlétemben Hallgass, Ülj veszteg, Parancsra várj! a becses neved.
A csónakok a part felé ringtak és az utasok kiszálltak. A bátya búsan kullogott a grófja után s amerre ment, a róla csúrgó víz barna vonalat húzott a porban. Mikor fölértek a szálló szobájába, mindjárt megkapta a jámbor a «melegítőt», míg a mihaszna Pimpi az ablak alá gyűjtötte a csorbai gyerekeket.
- Mit eszik a Jancsi? - kérdezte nevetve a bocs.
- Pálcát, - felelt a gyerekek kórusa.
Ezen aztán megint nagyon mérgelődött a mi Hörpikénk, ellenben Dörmögő úr arra gondolt, hogy immár negyedszer fizette vissza a meg nem adott kölcsönt. Megfogadta Budapesten, hogy tízszer fizeti vissza. Hat fizetség még hátra van.
Másnap reggel a tekintetes úr a tó partján sétált, gyönyörködve a természetben, hát mit hall? Egy ismerős, de kellemetlen hang ezt kiáltotta:
- Hopp, piros pecsenye!
És néhány nagy csattanás hangzott utána.
- Piros pecsenye! - kiáltotta egy másik ismerős és szintén kellemetlen hang, de ezután már nem csattanások hallatszottak, hanem csúfondáros kacagás.
- Majd ha fagy, hó lesz nagy, fiatal úr! - mondotta a kacagó.
- Iszen itt elég hó van már a hegyeken, fagy is odafönn, - e szavakkal lépett a ténsúr a beszélgetőkhöz, kiket egy bokor elfödött.
Hát Zebikét pillantotta meg a szeme. A földön ült és vele szemben csücsült - Róka Miska. Azon mesterkedtek, hogy egymás kezefejére nagyokat csapjanak.
- Mit csináltok ti itt? - kérdezte a ténsúr.
- Hászen láti, ha van a bácsinak szeme, - felelt szokott hányaveti módján Zebike. - Piros pecsenyét játszunk.
- Miféle játék az?
- Ollan játék ez, hogy az egymás orra elé tartjuk a kezünk fejét, osztán, mikor a másik ütni akar, elkaptyuk. Aki többet, nagyobbat üt a másik kezén, az győzött, mert ő sütötte a piros pecsenyét.
- Hm, látom, a te pecsenyéd már jó piros.
Zebulon mérgesen felelt.
- Mert ez a Róka Miska csal. Mindig úgy tesz, mintha a högyekre bámulna, vagy a tóba kukkantana, pedig nem! Jobban ide vigyáz, mintha egyenesen nézne rám. Mire én ütni akarok, már sehol sincs a keze, azaz dehogy nincs, itt csattog az én kedves mancsomon.
- Szóval, szamár vagy, - mondotta nyájasan a ténsúr. - De hadd játszom én azzal a Róka Miskával. Én híres piros pecsenye-szakács vagyok ám!
Igen ám, de hol az a Róka Miska? Annak nem volt kedve olyan nagy úrral játszani, mint amilyen Dörmögő úr és elszelelt. Kár.
- Hát te hogy kerültél a Csorba-tóhoz? - kérdezte Zebikét a ténsúr.
- Óvastam a zújságba, hogy a bácsi itt nyaral, oszt gondótam, hogy nagyon hiányzok neki, hát utána eredtem.
- Hiányzol az ördögnek, - morogta a ténsúr.
Így történt, hogy Tátrafüredre, a Magas-Tátra e fővárosába, egy taggal megszaporodva érkezett a társaság. Csorba-tótól kocsin mentek Tátrafüredre, oly gyönyörű vidéken, mely mintha csak az Istennek a díszruhájából leszakadt és odahullott darab lenne. Széplakon nagyon szeretett volna a tekintetes úr kiszállni, mert oda nagyon hívták a gyerekek, de Prüsszentő néni egyre siettette a kocsist.
- Csak gyorsan Tátrafüredre! Én csak ilyen ele-ele-elegántos fürdőhelyen vagyok ele-ele-elememben. Nekem csak olyan finom hely való. Én csak Tátrafüreden tudok Tátralogni és Füredni.
- Talán társalogni és fürödni? - kérdezte a ténsúr.
- No, igen, de nekem mindig Tátrán és Füreden jár az eszem.
Így hát csak a kocsiról bámulták meg Széplak barátságos, csinos épületeit és nemsokára Tátrafüred sétaútján ugyancsak megcsudáltak egy furcsa karavánt. Elül ment Prüsszentő néni a szűk szoknyában és három boccsal, Pimpivel, Dorkával, Zebivel, utánuk sétált a gróf a tekintetes úrral, hátul pedig Hörpentő bátya kullogott, karján az uraságok felöltőivel.
- Úgye, mindenki engem bámul? - súgta Pimpinek kevélyen Prüsszentő néni.
- Mindenki a nénit bámulja, - felelt Pimpi.
- Ugy-e, ugy-e?
- Igen. A száját is kitátja mindenki.
- Persze. Én mindenütt feltünést szoktam kelteni. Persze, ilyen elegáns szűk szoknyát nem lehet mindennap látni. Hát, te Pimpi, eltátják, ugy-e, a szájukat álmélkodásukban?
- Nem álmélkodásukban, hanem nevettükben. A nénin nevetnek.
- Eredj, te goromba. Nem is igaz. Hapci! Prüsszentettem, hát - nem igaz.
A bocsok nevettek, mert a közmondás épen az ellenkezőjét mondja. Aztán az egész társaság Tátrafüredet bámulta. Van is azon ám nézni való. Gyönyörű, nagy épületei, pompás bazárja, fényes kávéháza, tündérfényű Nagyszállója, remek villái, fölséges parkjai, sétaútjai, kilátói, pihenői elragadták a dörmögő vendégeket. Ha pedig föltekintettek a magasba, a havasok két királya; a gerlachfalvi és a lomnici csúcs itt túrja orrával a felhőket. Gyönyörű ez a Tátrafüred! Aztán nem is egy van, hanem három egymás mellett: Új-Tátrafüred, Alsó-Tátrafüred és a Tátra főhelye: Ó-Tátrafüred, ahol mackóink most időznek.
Tátray gróf a Nagy szállóban rendelt lakást a tisztelt társaságnak. Hej, be szép épület ez! Csupa erkély, csupa virág, csupa fény. Egy óriási terrasz van előtte, virágágyakkal, kényelmes székekkel: ott pihennek, az áldott kárpáti levegőt szíva, a vendégek. Hát még benn! Mackóink alig mertek mozogni a pompás szőnyegeken s a szobák finom bútorai közt.
Tátray gróf és Dörmögő úr a második emeleten kaptak szobát. Prüsszentő néni a bocsokkal, meg Hörpentő bátya fölöttük, a padlásszobákban. Az inas szobája épen a grófjáé fölött volt. Hörpike ugyancsak megbámulta a szobája fényes berendezését.
- Tekintetes úr, - fordult Dörmögő úrhoz, - kérdeznék valamit.
- Mit, fiam?
- Mire való ez a tál, itt ni, a falban?
A bátya a márvány mosdó-medencére mutatott, mely a falba volt erősítve. Abba szolgált a vízvezeték csapja. Hörpikének, persze, sejtelme sem volt arról, hogy mire való a mosdó.
- Ez, édesem? - kérdezte szolgálatkészen a ténsúr. - Ez muzsika.
- Muzsika? Ne mondja!
- Ez olyan muzsika, mely a patakcsörgést utánozza. Tudja kend, olyan úri módban élnek a tátrafüredi vendégek, hogy a szobájukba hozatják a patakot s mikor lefekszenek, a patakcsörgés muzsikájánál alszanak el. Csirr, csurr, csirr-csurr, muzsikál a kis házi patak és addig muzsikál, amíg a vendég elszunnyad.
- Csirr, csurr! - nevetett jókedvűen a bátya. - Ez igazán szép muzsika. Épen mackónak való. A mackó az erdejébe képzeli magát. Muzsikálj, patakocskám!
- Ide figyeljen kend! Látja, ezt a kis csapot megforgatom és mindjárt: csirr, csurr!
A ténsúr megfordította a csapot és a kristálytiszta víz csakugyan zuhogva bugyogott alá a márványmedencébe.
- Csirr, csurr, szervusz patakocskám! - kiáltotta a bátya.
- No, hát, mielőtt kend este lefekszik az ágyába, fordítsa meg ezt a csapot s majd a patakocska mézédes álomba ringatja.
A bátya nagyon örült a felvilágosításnak, a tekintetes úr pedig elzárta a csapot s ravaszul mosolyogva ment le a saját szobájába.
- Hehe, a vén golyhó ki fogja nyitni a csapot... elalszik... a víz kiömlik a medencéből, elárasztja a szobát... átszivárog a padlón és egyenesen az alant alvó gróf orrára fog folyni... Hahaha, lesz lakzi, mikor kisül, hogy a bátya nyitva hagyta a vízvezeték csapját! Lesz lakzi és pálca!
Lefekvés előtt találkozott Hörpike Róka Miskával, aki ott sompolygott a szálló körül és eldicsekedett vele, hogy milyen szép patakmuzsika fogja őt álomba ringatni. A vörös erre egy ravaszat pislantott, mindjárt sejtette, hogy Dörmögő úr rászedte a jámbor bátyát.
- Aztán hányas szám a kend szobája? - kérdezte.
- A hetvenkilences. Éppeg a grófom szobája fölött van.
- Hát a tekintetes úré hol van?
- Ammeg a Prüsszentő néni szobája alatt. No az se fog aludni a néni prüszkölésétől, mert az áthallatszik a padlón, de a falon is.
Róka Miska nem kérdezett többet, hanem föllopózott a szálló padlás-folyosójára és észrevétlenül leszedte a számot a bátya ajtajáról és kicserélte a Prüsszentő néni szobaszámával.
- Hehe, - gondolta, - Hörpentő bátya most a Prüsszentő néni szobájában fog hálni, mert hiszen ezen a szobán van most az ő száma, a hetvenkilences. No, a patakmuzsikát az éjjel Dörmögő úrnak fogja élvezni - az orra.
A tekintetes úr kacagva vetköződött a szobájában.
- Most vetkezik a bátya is, - gondolta. - Mindjárt megszólaltatja a muzsikáját. Csirr, csurr! Csirr, csurr!
Belebujt a puha ágyba!
- Huj, de elegántos fekvőhely! Csupa selyem, csupa patyolat. Ilyen való az én gyönge testemnek... És a bátya már szintén belebujt az ágyba. Szól a házipatak muzsikája: Csirr, csurr, muzsika... csirr, csurr, szamóca... csirr, csurr, mézecske... csirr, csurr, pálcácska... csirr, csurr, boszucska! Dörmögő Dömötör ötödször fizeti vissza a bátyának a meg nem adott kölcsönt.
A jeles utas elaludt s tovább álmodott csörgésről, csurgásról, pálcapufogásról, aztán azt álmodta, hogy ő egy különös virággá változott, melyet egy mackókertész öntöz. Jó hideg vízzel.
- Juj, de hideget érzek az orromon, a fejemen, a paplanomon! - morogta félálmosan. - Mi ez? Beesik az eső a tátrafüredi szállóba? Az ám, csörög... csurog... csirr... csurr...
A mennyezetről vastag sugárban ömlött alá a hideg víz, elárasztva a ténsúr ágyát.
- A házi patak nekem muzsikál! - suttogta ijedten s kiugrott az ágyából. Aztán neki esett a csöngőnek s verte kegyetlenül, úgy hogy csöngött, bongott a nagy szálló bele. Valamennyi szolga, pincér, szobalány berohant.
- Ide nézzenek! - ordította. - Ide nézzenek! Hal vagyok én vagy utas? Ha nem vagyok hal, miért úszom? Mi?
Persze kisült, hogy Hörpike nyitva hagyta a vízvezeték csapját s abból áradt a víz az alant levő szobába. Tátray gróf is fölébredt a zajra s mikor megértette, mi történt, két vastag bottal kereste az inasát. Hörpike azonban elpárolgott, amint megtudta, miféle bajt okozott a patak-muzsika. Reggelre akadták rája: egy fán guggolt.
- Gyere le, Jancsi, gyere le! - hadd adom ki egyszerre az egy heti béredet! - kiáltott föl hozzá a gróf.
- Köszönöm, nincs szükségem annyi pénzre, - felelt Hörpentő szepegve, de szemtelenül és följebb kúszott a fán.
- Ha nem jösz le - kiáltotta a gróf - veled fizettetem meg mind a kétszáz koronát, melyet a szállótulajdonos követel a tönkretett falért és bútorért. Megmutatom neki, hol tartod a pénzedet.
Erre már megszeppent Hörpike.
Sóhajtva ereszkedett le a fáról s e szavakkal feküdt le a fűre:
- No, ez a nap jól kezdődik.
Dörmögő úr egy bokor mögül számlálta a pálca pufogását. Olykor ezt dörmögte:
- A meg nem adott kölcsönt most fizette vissza Dörmögő Dömötör hatodszor... hetedszer... nyolcadszor...
A reggel nagyon szép volt, hát a gróf azt indítványozta, hogy nézzék meg a híres tarpataki zuhatagot, mert az gyönyörű látvány. Aztán sikló-vasút visz oda fel.
- Hát az mi? - kérdezte a ténsúr.
- Drótkötélen húzzák föl a vonatot a Tarajka-hegyre. Úgy siklik fel, le, mint a pók a szálán. Az mászik föl velünk a zuhataghoz.
A sikló-vasút alsó állomása a füredi kápolna mögött van. Hegynek fut fölfelé a kocsi és oly magasra, hogy nem lehet látni végállomását. A gróf, a ténsúr, Zebi és a bátya (az utóbbi a táskával) betelepedett a csinos, szellős kocsiba, mely csakhamar megindult fölfelé... Hej, szép látvány tárult elébük, amint siklottak fölfelé, - igazán úgy, mint a pók a szálán. Alant látszott a napsütötte poprádi fensik, fölöttük a Ferenc József- és a lomnici-csúcs havas cukorsüvege, amint a felhők körülrajozták.
Vagy tizenkét percnyi utazás után megállott a kocsi. A Tarajkán voltak. Egy szép vendéglő előtt szálltak ki.
- Helyben vagyunk - szólt a ténsúr s megindult vígan a vendéglő felé.
- Hohó, ez még nem a tarpataki zuhatag - mondotta a gróf. - Az följebb van. Gyerünk csak tovább gyalog.
- Kár, - dörmögte a ténsúr. - Én azt a vendéglőt is szép látványnak tartom.
Mentek hát tovább. Befordultak a gyönyörű Jármay-útra, melynek egyik oldala magas, meredek sziklafal, másik pedig mélység. Ebbe a mélységbe szakad alá tajtékozva, sziklákon átbukdácsolva egy sebes patak: a Tarpatak. Egyszerre csak egy csinos épülethez értek, melynek üveges verandáján terített asztalok mosolyogtak. Ez a Zerge-szálló. Dörmögő úr oda tartott.
- Helyben vagyunk - szólt újra vigan.
- Dehogy vagyunk - mondotta a gróf. - A zuhatag még följebb van. Oda nézzen ni, a tekintetes úr! Úgy-e, gyönyörű látvány?
Velük szemben, egy hegyoldalban, hosszú, széles fehér szalag omlott alá a hegyről. Olyan egyenesen, mint a magasból leejtett kő. Ez volt a tarpataki óriás vízesés.
- Szép, szép - morogta a ténsúr, vágyódó szemet vetve az asztalokra - de ez a vendéglő is gyönyörű látvány.
Megindultak újra a hegynek. Sziklás, köves úton kapaszkodtak fölfelé s mindjobban hallatszott valami dörgés, morgás.
- Dörög az ég?
- Dehogy. A zuhatag nótája az.
- Hehehe, ez aztán a patakmuzsika, úgy-e bátya? - kérdezte, a szemével villantva a ténsúr Hörpentőre.
A bátya elvörösödött. Eszébe jutott az éjszakai kaland.
Egy fordulónál egyszerre előttük volt az óriás-zuhatag. Hej, gyerekek, ez ám a látvány! Negyven méterről, hat emeletnyi magasságról, zuhan alá a Tarpatak oly dörgéssel, zúgással, mintha tíz vonat dübörögne fölöttünk, alattunk... A zuhatag alatt egy kis híd volt. Utasaink erre a hídra álltak és némán gyönyörködtek a dörögve, süstörögve lezuhogó víztömegben. Dörmögő úrnak jött meg a szava elsőnek.
- Ej, be pompás tuss ez a zuhatagocska! Én bizony megfürdöm benne.
Hirtelen levetkezett, úszónadrágot húzott (volt ilyen is a Jancsi inasnál levő táskában); ügyesen lemászott a patakba és a zuhatag alá állt. Más, gyöngébb dongájú legényt úgy sodort volna el a zuhatag, mint a pelyhet, de a ténsúr megállt a lábán.
- Csirr, csurr, patakocska! - kiáltotta a ténsúr, a mint a dörgő zuhatag a hátát verdeste. A csirr-csurra Hörpentő ismét megrázkódott.
- Pedig most bosszút állhatna kend, - hangzott egy suttogó hang a bátya mögött.
A megszólított megfordult. Róka Miska keskeny arca vöröslött eléje a fűlevelek közül.
- Hogyan álljak bosszút? - kérdezte a bátya, hangját meghalkítva.
- Nézze, ott van a tekintetes úr ruhája a parton. Lopja el észrevétlen és adja ide nekem. Hihihi, az lesz a tréfa, mikor a híres, nevezetes utas uszónadrágban kénytelen Tátrafüredre bevonulni.
- Köszönöm, Miska, a jó tanácsot, - súgta a bátya. - Úgy teszek.
- Ott várom kendet a sziklafal mögött, - felelt Miska és elosont, hogy közel ne érje a ténsúr mancsa.
A bátya megindult a zuhatagnak, de egyszerre inába szállt a bátorsága. Hátha megcsípi a tekintetes úr?
- Zebike, - szólt a bocshoz, - nem akarsz egy jó tréfát csinálni?
- Akár kettőt, bátya, - vigyorgott Zebi.
- Lopd el a ténsúr ruháját és vidd a sziklafal mögé Róka Miskának. Megteszed?
- Meg én.
- Jól van. Én addig, hogy a tekintetes úr rám ne gyanakodjék, szintén megfürdöm, itt ni, ez alatt a kis zuhatag alatt.
A közelben omlott le a szikláról egy cérnavékony patakocska. Hörpike levetkezett s a vizecske alá állt, miközben ezt morogta:
- Ne mondja a tekintetes úr, hogy csak ő mert a zuhatagba állani!...
Zebike lecsúszott a patak szélére és fölnyalábolta a ténsúr ruháját. De e percben a ténsúr nyakon csipte.
- Hova viszed a ruhámat, te akasztófa?
Zebike ijedtében kikottyantotta a valót.
- Róka Miskának, - felelt szepegve.
- Ő biztatott föl?
- Nem ő. Hörpentő bátya.
- A bátya? - sziszegte a ténsúr. - No, megállja Jancsi!(Oda nézett, ahol Hörpentő a vékony vízsugártól pacskoltatta a hátát.) Te, Zebi, megbocsátok neked s adok egy koronát is tetejébe, ha szó nélkül elviszed a bátya ruháját és úgy adod át Róka Miskának mintha az enyém lenne.
- Hol a korona?
- Itt van, ni.
Zebike zsebre dugta a pénzt s nemsokára látni lehetett, mint iramlik a fák közt tova, hóna alatt a bátya ruhájával. A tekintetes úr pedig nyugodtan felöltözött és így szólt a grófhoz:
- Mehetünk vissza, méltóságos uram. A Jancsi majd utánunk ballag.
- Hol vagy Jancsi? - kiáltotta a gróf.
- Fürdöm a zuhatagban, - hangzott a büszke válasz.
A gróf széthajtotta a bokrot, mely eltakarta szemük elől Hörpikét. Kiváncsi volt rá, csakugyan olyan vakmerő-e Jancsi bátya, hogy a tarpataki óriási zuhatag alá álljon? Elnevette magát, mikor látta, hogy a jeles inas hátát csak egy cérnavékony forráska pacskolja s attól is olyan keserves arcot vág, mintha szöges korbáccsal vernék.
- Ez hát a te híres zuhatagod?
- Ez. Talán nem szép zuhatag ez? Szebb, mint a tekintetes úré.
- Tisztelem az ízlésedet. Hanem gyere ám szaporán utánunk. Ne várass magadra, mert a faképnél hagylak.
A gróf és Dörmögő úr ezzel megindult visszafelé, de nem a Jármay-úton, hanem a tarpatak-füredin, melyen még három szép zuhatag tajtékzását csudálták meg: a nagy, a közép és a kis zuhatagét. Aztán Tarpatak-Füreden (csinos kis üdülőhely, szép szállóval) átsétálva, megérkeztek a Tarajkára, a sikló-vasút állomására. Egy darabig várakoztak Hörpentőre, de az csak nem jött.
- Már megint késik az a Jancsi! - bosszankodott a gróf.
- Nem ereszti a zuhatagja, - vélte, szemét hunyorítva a téns úr. - Jól esik neki a pacskolás.
- No, ha pacskolás kell neki, abban lesz része, - mondotta a gróf. - Itt a sikló-kocsi. Üljünk rája. Nem várom tovább a haszontalanját.
Lenn, Tátrafüreden, javában sétált Prüsszentő néni finom kis tanítványaival.
- Hol méltóztattak járni? - kérdezte a néni.
- Megnéztük a tarpataki zuhatagokat.
- Oh, mi is sok szépet és kellemeset láttunk. Megnéztük a kávéházat, a cukrászdát, a vendéglőt, a cukrosboltot, a sonkásboltot...
- Elég, néni! - szakította meg a szóáradatot a téns úr. - Látom, hogy sok szépet tapasztaltak Tátrafüreden! Azt is látom, hogy Pimpike fél orcája most is tele van cukorral.
- Oh, nem cukorral van tele.
- Hát?
- Pofonnal.
- És Dorka fél pofácskája? Mert az is meg van dagadva.
- Az is pofonnal van tele. Tudniillik, a cukrosboltban suttyomban nagyon neki láttak a cukornak, a cukros bácsi észrevette és olyan cukros csitt-csattot adott mindakettőnek, hogy feldagadt a cukrosok fél pofácskája.
- Látom, hogy jól mulattatok a cukros Tátrafüreden.
No, hát ami a tátrafüredi nevezetességeket illeti, Dörmögő úr sem hagyta megnézetlenül. Sorra végignézte a kávéházat, vendéglőt, sonkásboltot és mindenütt gyarapította tapasztalatait. Hja, jól megnövesztette az étvágyát a tarpataki zuhany.
Egyszer csak előállt egy automobil. A gróf udvariasan szólt:
- Aki velem jön Lomnicra, szívesen látom a gépkocsimon.
Az egész társaság fölkapaszkodott az automobilra és - hipp, hopp, egy-kettőre elmaradt mögöttük a szép Tátrafüred s egy bájos erdei úton zúdultak végig. Aztán egy csinos park, néhány szálló, majd egy magaslaton óriási sárga épület. Fölötte emelkedett a vén lomnici csúcs.
- Miféle nagy kastély ez? - kérdezte a téns úr.
- Nem kastély ez, - felelt a gróf, - hanem vendégfogadó. Igaz, hogy palotás fogadó. Ez a híres lomnici Palota-szálló. A Tátra legszebb fogadója.
Prüsszentő néni úgy föllelkesült a Palota-szálló láttára, hogy versenyt töf-töffölt, illetőleg prüsz-prüsszölt az automobillal.
- Oh, Lomnic! Oh, Palota-szálló! Ide vágytam én mindig. Ilyen elegáns fogadó való az én elegáns testemnek, lelkemnek. Itt fogunk lakni, úgy-e, gróf úr?
- Itt. Mindjárt itt is fogunk ebédelni.
Alig ismernénk rá tisztelt mackóinkra, ha egy órácska multán belépnénk a Palota-szálló mesés-fényű ebédlő termébe. A tekintetes úron fekete szmoking, Prüsszentő nénin elegáns estélyi ruha, a bocsok is kicsipve. Olyanok voltak, mint a többi grófok.
- Szerencsére előre küldöttem a podgyászt, - mondotta Tátray gróf, - mert ha arra a Jancsira bíztam volna, nem is öltözködhettünk volna föl tisztességesen. Vajjon hol jár a léhütő?
E percben kinyílt az ajtó és a léhütő belépett, de - ruhátlanul. Hozzá vizesen, porosan, bundája tele tüskével és ággal.
El lehet képzelni azt az ijedelmet, mely a fényes ebédlő vendégeit elfogta, mikor a bundás alak megjelent. Mindenki rohant az ajtóknak, a pincérek kezéből csörömpölve hullott ki a tányérok tornya. A bátya a gróf asztalához járult.
- Jelentem alássan, itt vagyok.
- Látom. Hát a ruhád?
- Ellopták.
- Aztán így jöttél idáig?
- Igenis, kérem alássan. Háromszor rám is lőttek, alig tudtam elmenekülni.
- No, hát majd felruházlak. Gyere csak a szobámba.
Dörmögő úr leplezetlen kárörömmel nézett a gróf mögött kullogó bátya után, aztán vígan kiáltotta:
- Folytassuk az ebédet. Pincér! Tíz adag fácánpecsenyét a bácsinak.
Kiabálhatott a pincéreknek. Félóra mulva is alig merte bedugni egy az orrát.
...Másnap reggel furcsa karaván tartott a lomnici csúcsra. A meredek hegyi úton, hóban gázolva, haladt egy vezető, utána kapaszkodott fölfelé Dörmögő Dömötör finom túrista ruhában, tollas kalpaggal fején, térdig érő nadrágban, kezében hosszú, szegesvégű bottal, utána ment Tátray gróf, majd Prüsszentő néni botorkált mögöttük, akit Pimpi és Dorka teljes erejükből húztak fölfelé, azután ismét egy vezető következett és leghátul, kabáttal, táskával terhelten, Hörpentő bátya. Megint a régi inasi ruha volt rajta, melyet Zebike, minthogy Róka Miskát hasztalan kereste, visszavitt a tulajdonosának. Nem is mer a lurkó a bátya szeme elé kerülni.
- Messze van még a csúcs? - lihegte a tekintetes úr.
- Mindjárt közelebb lesz, - felelt a vezető. - Csak egyet kell még lépni.
- Csípje meg magát a bogár! Három órája bíztat már azzal, hogy mindjárt közelebb lesz.
- Hát hiszen, ha egyet lépünk, mindjárt közelebb vagyunk egy lépéssel, - mondotta a vezető.
Dörmögő úr nagyon morgott, hogy vele ne vicceljenek, mikor ilyen magasra kell cipelnie a kedves potrohát, aztán, hogy meghallotta Prüsszentő néni keserves fujtatását, hátraszólt;
- Most tátralogjon, néni!
- Én már legszívesebben hátralognék, - felelt a néni. - Nem bírom tovább, édes tekintetes úr.
- Hát pihenjünk, - kapott a szón a ténsúr és lecsüccsent Prüsszentő néni mellé, aki úgy dobbant le a földre, mint mikor egy zsák liszt eldűl.
- Gyerünk, gyerünk, - sürgette a gróf a társaságot. - Messze van még csúcs!
De bizony csak meg kellett várnia, amíg kilihegik magukat utitársai.
Végre fölcihelődtek. Megint hallatszott a csiszi-csoszi, a lihegés, a dörmögés, a nyögdécselés. Alig öt percnyi mászás után feljajdult Prüsszentő, a néni.
- Jaj, a cipőm sarka! Leesett a félcipőm sarka!
- Leesett? - kapott a szón a ténsúr. - No, akkor pihenjünk!
A társaság, a gróf méltó bosszúságára, újra lecsücsült.
- Ha minden öt percben leülnek pihenni, estig sem érünk a csúcsra, - mondotta Tátray.
- Mi jobban szeretjük a csúcsnál a csúcsulást, - felelt a ténsúr. - Aztán nem szalad el az a csúcs. Minek sietni?
- Mert ránk esteledik és belezuhanhatunk egy szakadékba. Előre!
Megint csak neki fohászkodott a hegymászásnak a kompánia. A jó néni most már nemcsak lihegett, hanem sántikált is a sarkatlan cipőben.
Hát Hörpike? Láttál már sötét felhőt, mely olyan, mint a gyász? No, hát ilyen sötét gyászfelhő volt Hörpentő bátya, amint a hegyen fölfelé mászott. Ettél már, úgy-e ecetes uborkát? Épen ilyen savanyú volt a bátya arca.
- Köszönöm az ilyen mulatságot! - gondolta elkeseredten. - Nem elég, hogy magamat kell cipelnem a lomnici csúcsra, hanem a kabátokat, ennivalót is. Én vigyem a reggelijüket a lomnici csúcsra! Hej, szomorú az inasi sor, kivált mikor több az öt pálca, mint az öt korona. Ez a Dörmögő úr! Mindig ő visz engem a bajba! No, de megboszulom én magamat! Amióta velünk van, mindig pálca a fizetésem, soha korona.
- Bátya, hé! - hangzott most egy sziklafal mögül.
Róka Miska dúgta elő az orrát onnan.
- Elmenj innen! - morogta a bátya. - Talán megint olyan tanácsot akarsz adni, mint tegnap? Most is sajog a hátam tőle.
- Most jobbat adok. Tegnap is bosszút állhatott volna a tekintetes úron, ha a tanácsomat követi. De persze, Zebire bízta a ruha elcsípését... Látja azt a hósávot amott?
- Látom.
- Az a hó egy mély örvényt takar el. Abba kellene belecsalni Dörmögő urat.
- De hogyan?
- Semmi sem könnyebb annál. A gyomrával. Adja csak ide az elemózsiás tarisznyát. Majd én észrevétlenül ráteszem az örvényre, aztán ott hagyom és amint a tekintetes úr meglátja a havon, mindjárt odaviszi a gyomra. Ahogy rálép a hóra, leszakad alatta. Potty!
- Potty! - ismételte elragadtatva a bátya. - Már szinte látta, mint nyeli el az örvény a dölyfös tekintetes urat. Hehehe, ez sem fog lecsúcsulni a lomnici csúcsra.
Levette a nyakából a tarisznyát és átadta Róka Miskának, aki azt sem mondta, hogy befellegzett, hanem elinalt vele. Jó messziről kiáltotta vissza:
- Köszönöm, Hörpentő gazda, a hozzám való jóindulatát! Köszönöm a reggelit! Higyje el, jobban is fogja magát érezni a sódar meg a sült csirke a róka gyomrában, mint a mackókéban.
Hörpentő megdermedve nézett a ravaszdi után. Egyszerre megértette, hogy a róka az örvény meséjét csak azért találta ki, hogy elcsalja tőle a társaság reggelijét. Hah, eszerint ma megint nem lesz öt korona, hanem csak öt pálca!
- Magamat fogtam meg abban a csapdában, amit a tekintetes úrnak szántam, - morogta. - De, te gaz Miska, nem koptatod a fogadat abban az ennivalóban, amit én olyan keservesen cipeltem ide föl!
A szökevény után rugaszkodott, de alig futott néhány percet, a hó megnyílt a lába alatt s belezuhant egy szakadékba. A szerencsétlen bátya estében föltekintett a magasba s ott látta az örvény szélén Róka Miska vigyorgó fejét. Aztán nem látott többé semmit. Mozdulatlanul feküdt lenn a mélység fenekén.
A szegény bátya szomorú sorsát a hegymászók nem vették észre, már előre haladtak. Szuszogva tört fölfelé a tekintetes úr. El-elcsúszott, meg föltápászkodott, hörgött, morgott, sehogy sem tetszett neki a meredek út s minden percben megkérdezte:
- Messze van még az a fránya csúcs?
- Dehogy van messze. Itt van az orra előtt, - felelt a vezető.
A ténsúr föltekintett a hegyre, melynek orma még jó messze magaslott.
- Ezer gólyának sincs akkora orra, amelyik odaér, nem egy mackónak, - morogta.
- No, adja ide a kezét, majd felhúzom.
Az egyik vezető húzta a jeles hegymászót, a másik teljes erejéből tolta. Egy sas, mely arra repült, elbámult a nehézkes hegymászón.
- Ujjujú! - kiáltotta. - Miféle hordót gurítanak ezek a vezetők föl a lomnici csúcsra?
- Ujjujú! Dörmögő Dömötör, a híres hegymászó ez! - felelt a másik sas.
No, de akárhogy gúnyolódtak is a Tátra madarai, mégis csak fölért a csúcsra a tekintetes úr. Gyönyörködve nézett szét abban a roppant magasságban, ahonnan úgy látott el a hegyek csúcsai fölött, mint a tanító az iskolás gyerekek feje fölött. Óriásnak érezte magát, kinek lába a Tátra, szőnyege pedig Magyarország egy darabja. De ezen a szőnyegen városok, folyók, erdők, ligetek, szántóföldek látszottak.
A tekintetes urat a gyönyörű látvány föllelkesítette. Kirántott belső zsebéből egy piros, fehér, zöld zászlószövetet, amelyet még a lomnici szállóban dugott oda, rákötötte a hegymászó botjára, aztán a zászlót és kalapját lengetve kiáltotta:
- Éljen a szép Magyarország!
- Éljen Dörmögő bácsi, a híres elül húzi, hátul toli hegymászó! - kiáltották a bocsok.
- Éljek! - felelt harsányan a tekintetes úr. - Éljek! Éljek!
- No, hogy még jobban éljen uraságod, - mondotta a gróf mosolyogva azon, hogy a golyhó ténsúr saját magát éljenzi, - lássunk az ennivalóhoz. Jancsi, elő az elemózsiával! Terits nekünk a lomnici csúcson.
Senki sem felelt. Csak a szél zúgott-búgott titokzatosan, mintha valami nagy-nagy mondani valója volna.
- Hol marad az a Jancsi? - boszankodott a gróf. - Sehol sem láttam. Már megint elmaradt a mihaszna. Nem látja nagysád az inasomat?
Ezt a kérdést a gróf Prüsszentő néninek kiáltotta le, akit még javában húzott fölfelé a két bocs. A szegény néni nagyon rossz állapotban volt, szédült, kékült-zöldült a kimerültségtől, a híres szűk szoknya összerongyolódott és akkorákat prüsszentett, hogy a kabátjáról lepattantak a gombok.
- Nem látom, méltóságos gróf úr, - felelt a szegény delnő. - Ámbár én se látok, se hallok már a fáradságtól.
- Nézzék meg, barátaim, hol marad az az inas? - fordult a gróf a vezetőkhöz.
A két vezető tüstént a bátya keresésére indult. Félóra mulva visszatértek, de nagyon meg voltak döbbenve.
- Nem találták meg? - kérdezte a gróf.
- De megtaláltuk.
- Hol van?
- Egy mély szakadékban fekszik mozdulatlanul, talán holtan. A szerencsétlen lezuhant.
- Gyerünk oda gyorsan! - kiáltotta a tekintetes úr.
Dörmögő urat és a grófot a vezetők a szakadék szélére vezették. Annak a fenekén feküdt egy sötét folt: az volt Hörpentő bátya.
- Nem lehet lemenni hozzá? - kérdezte a gróf.
- Nem, - felelt az egyik vezető. - Csak egy módon lehet hozzájutni. Valaki kötélen leereszkedik és felhozza. Ez pedig veszélyes vállalkozás.
- Hát ki ereszkedik le érte?
- Én! - kiáltotta Dörmögő úr.
- Nem fél a tekintetes úr, hogy elszakad a terhétől a kötél? Tudja, nem valami karcsú teremtés ám.
- Vannak nálam sokkal szélesebb fickók is - Mármarosban. Kössék csak, barátaim, a derekamra a kötelet. Aztán csak eresszenek le!
A vezetők ráerősítették a kötelet a ténsúr darázs derekára s lebocsátották a szakadékba. Lassan eresztették alá a szörnyű mélységbe a drága terhet, mely úgy lógott a levegőben, mint a kőmíves mérőónja a fonálon. Végre leért a szakadék fenekére, fölnyalábolta a bátyát és a vezetők, kiknek a gróf is segített, fölhúzták.
- Él-e? - kérdezte a gróf, mikor a ténsúr letette a földre a bátyát.
- Rúg, - felelte Dörmögő úr.
- Hiszen meg sem moccan.
- Most nem mozdul, de amíg felhoztam, folyton rugdalózott és ezt morogta: Goróf úr, ne csiklandozzon azzal a pálcával, mert rúgok!
- Eltört-e valamije? - kérdezte a gróf.
- Nem tört el se keze, se lába. Jó kemény csontjai vannak.
A kemény csontú férfiú e percben kinyitotta a szemét.
- Hol vagyok? - rebegte.
- Itt van köztünk, la, - felelt a ténsúr. - Nincs már semmi baj.
- Kezet csókolhatsz a tekintetes úrnak, - mondta a gróf, - mert a saját élete kockáztatásával hozott föl a szakadékból.
A bátya megilletődve nézett Dörmögő úrra.
- Tekintetes úr, - szólt, - lökjön le engem újra a mélységbe.
- Miért lökném le kendet?
- Mert megérdemelném. Én a tekintetes úrnak szántam azt a vermet, amibe zuhantam. És a tekintetes úr mégis az életét kockáztatta értem!
- Hagyjuk azt bátya! Tudja, én megfogadtam, hogy tízszer fogom visszafizetni azt a kölcsönt, amit kend megtagadott tőlem. Most fizettem meg tizedszer.
- Azzal, hogy megmentette az életemet?
- Azzal. Hát most már nem tartozunk egymásnak.
A bátya mancsát nyujtotta Dörmögő úrnak:
- Én mondom, hogy a föld hátán még sohasem csoszogott nemesebb szívű mackó a tekintetes úrnál. No, de már én jobban érzem magamat! Kutya bajom, hopp!
Ezzel felugrott és így szólt a grófhoz:
- Méltóságos goróf úr, az ennivalót elcsalta tőlem az a gaz Róka Miska. Csúful rászedett engem. Hát ha meg akar pálcázni goróf úr, tessék. De én már most kijelentem, hogy inas tovább nem maradok, mert ez a mesterség nem nekem való.
- Jól van, Jancsi, - szólt a gróf. - Az öt pálcát elengedem, ellenben az öt koronát megkapod mára. Ha pedig meguntad a szolgálatot, elmehetsz. Én nem tartóztatlak.
- Köszönöm, méltóságos goróf úr, szíves jóakaratját, - mondotta a bátya, bezsebelve a csillogó öt koronát.
- Most pedig induljunk vissza, - mondotta a gróf, Dörmögő úrhoz fordulva. - Ami utunk most elválik, mert engem másfelé hív a kötelesség. Különben is, látták már az egész Tátrát.
- Egyet még nem láttunk, - felelt a ténsúr.
- Mit?
- Barlangligetet. Oda akartam én mindjárt eleinte menni. Messze van?
- Dehogy. Gyalog is csak néhány órányira.
- Aztán igazán van ott barlang?
- De még milyen! Országszerte híres a barlangligeti cseppkőbarlang.
- No, akkor előre Barlangligetbe. Jöjjön velünk kend is bátya.
A társaság lement Lomnicra s mackóink elbúcsúztak a gróftól, megköszönve a sok szívességet, amivel elhalmozta őket. Lomnicon meglelték Zebikét is és vele együtt ballagtak Barlangligetbe.
Szép a barlangligeti cseppkőbarlang. Órákhosszat bámulhatja az ember a cseppkövek érdekes alakzatait. Mackóink is megcsodálták a híres barlangot.
- Oh, be gyönyörű itt minden! - lelkesedett a ténsúr. - Oly szép ez a barlang, hogy az embernek, - azaz a mackónak, gyönyörűségében, leragad a szeme.
- Ahogy illik, brum, brum, a jóravaló barlangban, - morogták a nagy és kis mackók.
- Pihenjük hát ki a tátrai utat ebben a szép barlangban.
Nagy mackó, kis mackó nemsokára boldogan muzsikált, hegedült, fűrészelt és trombitált (magyarán mondva horkolt) a kellemes barlangban.
-&-
DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR SZERENCSÉJE
Dörmögő Dömötör tekintetes úrnak rossz tele volt az idén. Az árvíz elöntötte a barlangját és elvitte minden bútorát, kocsiját, lovát, tehenét, ökrét, még a méhkasait is magával ragadta a hegyekről hömpölygő áradat. Dömötör úr és Zsuzsó asszony puszta életét, meg a kis Dömcit is csak bajjal tudta megmenteni. Mikor visszatértek barlangjukba, melynél az árvíz előtt előkelőbb nem volt egész Máramarosban, üres volt a szoba, üres az éléskamra, üres az istálló, ól, baromfiketrec, méhes, a gyümölcsös-kertnek is csak nyoma maradt, a gyönyörű almafákat, málna- és eperbokrokat tövestől kiforgatta az árvíz s elvitte valamerre. Hogy a szerencsétlenség teljes legyen, leégett az erdő is.
A sok csapásban az volt a szerencse, hogy a mackó uraknak télen nem kell elemózsia. Ők a telet alvással töltik s ilyenkor a mackó-iskola ajtajára is kiakasztják ezt a hirdetést:
|
A nemzeti alvás ideje alatt |
Dörmögőék is szereztek három zsupp szalmát, szétterítették a barlangjuk puszta földjén és leheveredvén, elszunnyadtak. Persze nyugtalanul aludtak. Zsuzsó asszony folyton hánykolódott és egyre morgott, hogy fáj a dereka meg a lapockája, ő nincs hozzászokva ilyen kemény fekvőhelyhez, a kis Dömci rugdalódzott, hol a papáját, hol a mamáját döfte oldalba, a tekintetes úr pedig ha fölébredt, a Sári szobalányt szidta, hogy rosszul vetette meg a derékalját, - pedig hol volt már akkor Sári! A cselédséget szélnek bocsátották, nem volt miből fizetni a bérét. Alig várta Dömötör úr a gyertyaszentelő ünnepét, amikor is, tudvalevően, a mackók kidörzsölik az álmot a szemükből és kisöprik a torkukat, hogy friss hanggal kezdhessék meg kedvenc foglalkozásukat, a dörmögést.
- Kedves párom, - mondotta Dömötör úr gyertyaszentelő után Zsuzsónak - én nem nézhetem tovább ezt a pénztelenséget, van két erős karom, elmegyek szolgálni. A keresetemet hazaküldöm nektek.
Zsuzsó összecsapta a mancsát és sírva fakadt.
- Oh, Dömö-Dömö-tör! - zokogta. - Hova gondolsz? Egy tekintetes úr hogyan lehessen cseléd, Dömö-Dömö-tör? Bele is ugrom én akkor a ku-ku-ku-kútba!
- Akkor is csak tekintetes cseléd úr leszek én - mondotta Dörmögő úr kevélyen.
- Menjünk inkább apóhoz, eléldegélünk az ő úri portáján.
A ténsúr azonban a fejét rázta.
- Egy Dörmögő Dömötör nem él senkinek a nyakán. Olyan nincs a siffonérban. Sohasem tartanám többé magamat a legkitűnőbb mackónak, ha nem a saját mackó-emberségemből élnék meg.
A tekintetes úr elcammogott a jegyző úrhoz.
- Mi tetszik, tekintetes úr? - kérdezte a jegyző.
- Cselédkönyvet kérek.
- Csak nem áll cselédnek nemes, nemzetes és vitézlő Dörmögő úr?
- De bizony szolgálatba állok. A házam elúszott, az erdőm leégett, a tekintetes uraságnak fuccs, hát kenyérkereset után kell látni, ne mondja senki, hogy Dörmögő Dömötör ingyenélő.
- Hát jól van, meglesz a cselédkönyv. Ideírjuk az első lapra a nevét: Dörmögő Dömötör; illetőségi helye: Máramaros megye, huszti járás, égett erdő, medvebarlang; anyanyelve: hol a dörmögi, hol a bömböli nyelv. Most következik a fotografiája.
- Arckép is kell a cselédkönyvbe?
- Hogyne. Csakhogy írjuk az arcképet. Tehát:
- Személyleírás:
Feje: hordó.
Orra: krumpli.
Szája: kapu.
Szeme: futball-labda.
Haja: vikszoló kefe.
Foga: lapát.
Egyéb ismertető jelei: csoszog, cammog, dörmög, harap, körmöl, szereti a mézet, de nem veti meg a pecsenyét sem és bosszankodik, ha nincs ott, ahol túrósrétest lehet enni.
- Ez lenne az én arcképem? - kérdezte kételkedve a ténsúr.
- Dörmögésig hű arckép. Legyen nyugodt a tekintetes úr, mindenki szívesen szolgálatába fogadja, aki szereti, hogy tízszer csöngessen, amíg a cseléd egyszer betopog és aki örvend annak, hogy a cselédje háromszor annyit alszik, mint a gazda.
Így hát a ténsúr megkapta a cselédkönyvet s hazabotorkázván, mindjárt nekikészült az útnak. Elbúcsúzott a sírva bömbölő Zsuzsótól és a bömbölve síró kis Dömcitől, aztán kikiáltott:
- Pista, fogj be a hintóba!
Ámde mindjárt a buksijára csapott és szomorúan szólt:
- Ejnye ni, elfelejtettem, hogy fuccs a ló, hintó, Pista kocsis! Nehéz beleszokni a szegénységbe. No, de hála istennek, ezt a két lovamat (és a két hátsó lábára csapott) nem vitte el az árvíz.
Nyakába kerítette a tarisznyát, melyet a jó Zsuzsó megtöltött pogácsával. A szegény volt tekintetes asszony eladta a legszebb fejrevaló kendőjét, ennek az árán sütötte a pogácsát.
Zsuzsó és a bocs elkísérte a ténsurat az erdő széléig és amíg a távolság el nem födte a távozó szép, pocakos alakját, búcsút integettek neki.
Budapestre tartott Dörmögő Dömötör úr, persze, nem elsőosztályú vasúti kocsiban, mint máskor, hanem harmadik osztályon. Másra nem telt, ennek az árát is csak nagynehezen kotorta össze. A budapesti keleti pályaudvaron ezúttal nem kellett a hordároknak görnyedniük Dörmögő tekintetes úr ládáinak súlya alatt, mert nem volt ládája; a bérkocsisok, autotaxi-soffőrök is hasztalan kínálgatták a járóműveiket, a ténsúr egyikbe sem ült; a fényes budapesti fogadók hasztalan integettek feléje, a híres utas nem szállt egyikbe sem. Még csak villamosra sem ült, gyalog indult a városba és betottyant a helyszerzőhöz, akit Budapesten «cupringernek» hívnak.
- Szerencsés jónapot kívánok - mondotta a tekintetes úr.
- Adj’ Isten, mivel szolgálhatok?
- Hellyel.
- Van-e könyve?
- Van ám! De még milyen! Soh’se látott ilyen könyvet az úr. Itt van, la.
Átadta a cselédkönyvet, melyet a cselédszerző álmélkodva, szemeit hol kimerítve, hol összehúzva olvasott el.
- No, magának, barátom, igen nagy házban kell helyet szerezni - mondotta végre.
- Úgy-e? Úgy-e, olyan kitűnő a könyvem?
- Nem azért, hanem mert kicsi házban nem férne el. Jól van, hát csak üljön le oda a padra és várjon. Talán akad olyan budapesti úr, aki szereti, hogy a szolgájának nagyobb a foga, mint az urának a cipője.
A ténsúr leült a padra, ahol már csücsült nehány helykereső bajtársa.
Nemsokára belépett egy úr a helyszerző üzletébe.
- Inast keresek. Van-e?
- Van bizony - felelt a cupringer. - Itt ül a padon mindjárt egy gyönyörűséges szál virág.
- Az én vagyok - szólt fölemelkedve a tekintetes úr és rálépett az úr lábára.
- Jaj! - szisszent föl a megtiport láb tulajdonosa. - Ugyancsak nehéz virágszál vagy. Mi a neved?
- Dörmögő Dömötör a becsületes nevem.
- Dörmögő Dömötör? Nagyon ismerősnek tetszik a neved. Hát belépsz hozzám inasnak?
- Szívesen - felelt a ténsúr és ráhágott leendő gazdája másik lábára is.
- Uhh! - nyögött egyet az, azután így szólt:
- Örvendek, Dörmögő, hogy belépsz házamba, csak annak nem örvendek, hogy minduntalan rálépsz a lábamra. Te talán összetéveszted a lábamat a dunaparti korzóval?
A ténsúr tehát nemsokára bevonult Gábory Tamás budapesti ügyvéd úri lakásába. Ott mindjárt libériába bujtatták - azaz, dehogy mindjárt, előbb végigjártak tizenöt ruhásboltot, amíg alkalmas ruhát találtak számára. Az ügyvéd beállította az előszobába s így szólt hozzá:
- Hallod-e, Dömötör? A te dolgod az lesz, hogy itt fogadod az előszobában azokat, akik engem fölkeresnek. Most éppen egy gróf jön. Hát előzékeny légy ám.
- Borzasztó előzékeny leszek - ígérte a ténsúr.
- Aztán ne morogj egyre. Mire való ez a folytonos morgás?
- De kérem, hiszen a morgás hozzátartozik az előzékenységhez.
- Dehogy tartozik. Csak a medve morog folytonosan. Tudod?
- Most már tudom.
- Hát barátságos légy. Nagyon barátságos. Ne morogj, ne lépj a lábára és ha lehetséges, a fogadat se mutogasd neki. Ez mind medveszokás. Tudod?
- Most már tudom. Borzasztó barátságos leszek.
Az ügyvéd bement az irodájába, az ujdonsült inas pedig várta a grófot, aki csakhamar be is csöngetett. Dömötör ajtót nyitott és a belépő grófnak barátságos vigyorgással a mancsát nyujtotta.
- Isten hozta a gróf urat!
A méltóságos megjelenésű úr visszahökkent és hátratette a kezét.
- Miféle bizalmaskodás ez? Kicsoda maga? - kérdezte haragosan.
- Én az új inas vagyok - felelte a ténsúr. - Talán nem voltam elég barátságos?
- De nagyon is az volt. Ki mondta, hogy barátságos legyen?
- A gazdám parancsolta, hogy előzékeny és barátságos legyek.
- Nagy buksi maga, barátom - mondotta nevetve a gróf. - Tudja meg, hogy az inasnak nem való kezet nyujtani az uraknak. No, itt a kalapom!
A ténsúr átvette a feléje nyujtott kalapot és a fejére tette.
- Köszönöm, gróf úr - szólt a legnyájasabb vigyorgással.
- Megbolondult maga? Miért tette a kalapomat a fejére?
- Hát hiszen nekem ajándékozta a gróf úr.
- Volt eszemben! Azért adtam oda, hogy akassza a fogasra.
- Hja, úgy! - morogta a ténsúr, fölakasztva a kalapot. - Kár! Olyan finom kalap. És úgy illet nekem.
A gróf nevetve kopogtatott be az ügyvédhez s alighanem elmondotta az esetet, mert a tekintetes úr folytonos nevetést hallott ki az előszobába, meg ezeket a szavakat:
«Micsoda medve! Óriási medve!»
- Persze, hogy medve! - zúgolódott a ténsúr. - De ti meg kiállhatatlanok vagytok. Unna! Se dörmögni, se lábra lépni, se kezet nyujtani, - hát hogyan legyek barátságos? Kiállhatatlanok! Unna! Most megmondtam nekik!
Délre azonban megbékült a helyzettel a ténsúr, mert megérkezett az iskolából az ügyvéd kis fia, Ferike, aki amint meglátta az új inast, csaknem eljárta a kékvók-táncot örömében.
- Isten hozta, Dörmögő úr! Ej, de nagyszerű, hogy hozzánk jött. Hű, de fognak ezért engem irígyelni a gyerekek! Mit csinál a kis Dömci?
- Köszönöm, Ferikém, a szíves érdeklődésedet, haszontalankodik az aranyos.
Ebben a percben csöngetés hallatszott. A nagyságos asszony kikiáltott a szomszéd szobából:
- Dömötör, itt az ebéd ideje!
- Hála Istennek, úgyis éhes vagyok - válaszolt csámcsogva az inas.
- Ohó, de nem te fogsz most enni, Dömötör, hanem te fogod felszolgálni az ételt. Eredj a konyhába.
Dörmögő úr kicammogott a konyhába és egyre morgott:
- Nem én eszem? Kiállhatatlanok! Unna! Én szolgáljak föl nektek? Irgum, burgum. Unna!
Nemsokára becammogott a levessel, letette az asztal szélire és ő is leült az asztal mellé egy üres székre.
- Mit csinálsz, Dömötör? - kiáltott rája az ügyvéd. - Miért ültél le?
- Miért? Micsoda kérdés ez? Hát mert éhes vagyok. Unna.
- Az inasnak nincs helye az urak asztalánál. Kelj föl és hordd körül a levest.
A ténsúr kedvetlenül kelt föl és csakugyan körülhordta a levestálat - a fal mellett. Háromszor is körülment.
- Mit csinálsz, Dömötör? - rivallt rája egyszerre az úr és az úrnő.
- Hát körülhordom a levest a szobában.
- Szamár! Az asztal körül hordd és mindnyájunkat kínálj meg a tálból.
A ténsúr hát az asztal körül hordta a levest, miközben hol az urat, hol az úrnőt öntötte le vele. Ugyanezt cselekedte, mikor a mártást kínálgatta.
- Dömötör, adj egy pohár vizet - szólt az úrnő.
- Tüstént, azonnal, ebben a percben - felelt a szolgálatkész inas.
Szétnézett vízért s akkor látta, hogy a vizes kristálykancsó üres, de azt is észrevette, hogy az ügyvéd és Ferike előtt levő pohárban van még maradék víz. Gondolta, hál’ Istennek, van még víz idebenn, legalább nem kell kimenni a konyhába friss vízért. Összetöltögette tehát a poharakból a vizet.
- Tessék a víz, parancsára, irgum, burgum - nyájaskodott.
Hanem bezzeg csudálkozott, mikor az úrnő vasvillaszemmel nézett rája.
- Jaj, de nagy malac vagy te, Dömötör! Hát te nekem olyan poharakból töltögetsz össze maradékvizet, amelyekből más már ivott?
- Persze.
- Úri házban ilyet nem tesznek. Ha üres a kancsó, friss vizet kell hozni. Nem pedig a poharakat összetöltögetni.
- De kényesek, az urak, asszonyságok - morgott a ténsúr. - Ez is víz, az is víz. Unna!
- Hallod-e, te Dömötör? - szólt az ügyvéd. - Nem való vagy te inasnak, azért hát csak vesd le a cifra inasi ruhát és eredj az utadra. Unna!
Hasztalan kérlelte atyját Ferike, hogy kegyelmezzen meg a szerencsétlen inasnak, bizony kitették a szűrét.
- Az első helyem fuccs - mondotta búsan a tekintetes úr.
Megint az utcára került a szegény feje. Kendőjével megtörülte az izzadó üstökét s így sóhajtott:
- Hej, de nehéz a kenyérkereset! De hamar kipenderítik az embert meg a mackót. Hát vajjon miféle szolgálatot keressek?
Egy cégtáblán ezt olvassa: Házfelügyelők közvetítő irodája. Amint a felírást betűzte, megszólalt mellette egy úr:
- Úgy-e, maga barátom, házfelügyelői állást keres?
- Ühüm - felelt Dörmögő úr, noha azt sem tudja, mi fán terem a házfelügyelőség.
- Ejnye, be jó, hogy találkozunk, mert én éppen házfelügyelőt keresek a házamba.
Így történt, hogy Dörmögő Dömötör ismét álláshoz jutott. Házfelügyelő, vagyis házmester lett egy budapesti házban. Azzal kezdte meg a hivatalos működését, hogy fogott egy széket, kiült az utcára, pipára gyujtott és folyton a házat nézte. Egyszer kilépett a kapun a háziúr.
- Hát maga mit lopja itt a napot? - rivalt rája.
- Én lopom a napot? Ilyent ne mondjon a nagyságos úr, mert megharagszom. Unna.
- Hát mit csinál az utcán?
- Felügyelek a házra. Unna!
- De nem az utcán kell felügyelni. Nem csikó a ház, hogy elszaladjon. Odabenn kell vigyázni, hogy minden rendben legyen.
- No, hát majd megmutatja Dörmögő Dömötör, hogy rend lesz.
Ezzel becammogott a házba és szétnézett, hogy merre kezdje meg a rendcsinálást. - Mindjárt be is nyitott egy konyhába, ahol éppen a szakácsné a vacsorát főzte.
- Jó estét kívánok - köszönt be nyájasan. - Én vagyok az új házfelügyelő. Hát rendben van itt minden?
A szakácsné a csípőjére tette félkezét, a másikban a főzőkanalat fogta.
- Mi köze van ahhoz magának? - kiáltotta haragosan. - A saját ajtaja előtt söpörjön. Az én konyhámban soha sem volt rendetlenség.
- Azt könnyű mondani, de majd mindjárt meglátjuk, igaz-e? Unna!
Dörmögő Dömötör ezzel a tűzhelyhez lépett és belekóstolt a malacpörköltbe.
- Micsoda rend ez? - kérdezte szigorúan, miközben egy nagy kanállal jól bekanalazott az ételből. Hiszen ebben a malacpörköltben kevés a paprika! (Újra két kanállal eltűnt a szája kapujában.) Máskor ilyen rendetlenséget ne tapasztaljak. Értette? (Megint egy kanálnyi szaladt le a torkán.)
A szakácsné mérgében táncoltatni kezdte a főzőkanalat a tekintetes úr hátán:
- Nesze rend, nesze rendetlenség, nesze paprika!
No, de ha szép hangja is volt a szakácsnénak, Dörmögő Dömötör hangja sem cérnaszál, sőt olyan bömbölést csapott, hogy a háziúr a harmadik utcából meghallotta és visszaszaladt.
- Mit csinál itt maga, házfelügyelő? - rivalt rája.
- Rendet - felelt a ténsúr.
- Igen, megette az egész malacpörköltömet - mondotta most már sírva a szakácsné.
- Persze, hogy megettem, mert meg akartam győződni, rendben van-e a pörkölt? Unna! Azért vagyok házfelügyelő, hogy vigyázzak arra, rendben van-e minden a házban.
- Nagy bikfic maga - szólt nevetve a háziúr. - Ne a más konyhájára vigyázzon, hanem az udvarra, a lépcsőre, a folyosóra. És most takarodjon ki ebből a konyhából, tíz órakor pedig zárja be a kaput és ne bocsásson be senkit, csak ha kapupénzt fizet magának. Ha csöngetnek, keljen fel.
Tíz órakor bezárta a kaput Dörmögő Dömötör és lefeküdt. Egyszeribe elaludt és azt álmodta, hogy odahaza van úri barlangjában. Csingling! hallatszott. Aha, ebédre csöngetnek, morgott jókedvűen és becammogott az ebédlőbe, ahova éppen akkor vitte be Sári a levest. Csingling! Hangzott újra. Aha, a toronyban most harangozzák a delet, gondolta. Csingling! hallatszott kis vártatva. Alighanem a tehenek kolompja szól a hegyoldalon - mosolygott az alvó. Azután folyton hangzott a csilingelés, mire Dörmögő úr azt morogta álmában: Ej, de sokat harangoznak, csengetnek, kongatnak ma Mármarosban!
Arra ébredt föl, hogy erősen cibálják. Mikor fölnyitotta a szemét, azt látta, hogy néhány lakó van a szobában, azok rángatják az üstökét.
- Nem hallja, - kiáltották - hogy csöngetnek? Este tíz órától mostanig, hajnali három óráig folyton csöngetnek és egyszer se nyitott kaput.
- Azt hittem, hogy a mármarosi erdőben csilingelnek a csengetyűk - mentegetődzött a jeles házmester. - De már megyek. Jól van no! - kiáltott a csengetyűre, mely egyre szólt. - Nem vagyok süket. Unna!
Kiment és kinyitotta a kaput. Hát Uramfia, egész népgyűlés állt a kapu előtt, csupa lakó, aki az éjjel a lakásába akart jutni. Amint meglátták az új házmestert, betódultak a kapualjba és bottal, esernyővel, ököllel rontottak rája.
- Itt van ni, a kapupénz! - ordították. (Egy tucat ütleg.) - Hogy mert minket egész éjszaka várakoztatni? (Két tucat ütleg.)
Erre már dühbe gurult a ténsúr. Ő is megszólaltatta a hangját, azt a legfinomabbat.
- Micsoda? Kapupénz helyett ütleg? Dejszen, nem is jöttök be akkor ebbe a házba. Unna!
Ezzel fölkapta a legközelebb állókat és kidobta az utcára. A nagy zajra lefutott az emeletről a háziúr.
- Mi történik itt? - kiáltotta. - Miféle zenebona ez az én házamban?
- Kapupénz nélkül akartak bejönni ezek itt ni! - mondta a ténsúr.
- Estétől mostanig várakoztatott minket a kapu előtt - panaszkodtak a lakók.
- Igen? - szólt szigorúan a háziúr. - No hát, Dörmögő Dömötör, fel is út, le is út.
Így kopott ki a tekintetes úr a házfelügyelőségből. A harmadik foglalkozása hordárság volt. Ott állt az utcasarkon s várta a jó szerencsét, hogy valaki elküldje valahova.
- Vigye el ezt a levelet a Lehel-utca 38. számú házba - mondta egy úr. - Ott lakik Gábor mérnök úr, annak adja.
- Igenis, instállom alássan! Úgy repülök vele, mint a fecske. Egy-kettő - s ott leszek. Unna!
Az úr gyanakodva nézett a termetes hordárra s látszott, hogy kételkedik a gyorsaságában.
- Jól van, - mondta - hát csak siessen. Én itt fogom várni a választ a sarki kávéházban s mire megjő, egy pengő üti a markát.
Ment hát a téns úr, a nyalka ruhában, melyet egy jószívű hordár adott neki kölcsön. Ment, ment s már csaknem a város szélére ért, mikor eszébe jutott, hogy nem is tudja merre van az az utca...
Hm, de miféle utca? Tyűh, mákospatkó, dióskalács, ő bizony elfelejtette a nevét! Megnézte a levél borítékát, üres volt, nem volt ráírva a cím.
- Valami olyan szuszogó utca volt... Ahá, megvan! Szuszog-utca 38!
Megszólított egy munkást, aki szemben jött vele.
- Kérem alássan, merre van a Szuszog-utca?
- Szuszog-utca? - csudálkozott a megszólított. - Ilyen utca nincs a széles, hosszú Budapesten sehol.
- De könyörgöm alássan, engem abba az utcába küldtek. Muszáj, hogy legyen ilyen utca. Unna!
- Hát csak keresse, barátom! Szerencsés szuszogást kívánok a Szuszog-utcáig.
Még vagy tíz embert megszólított a pocakos hordár, de egy sem tudta útbaigazítani. Hamarosan beleúnt a keresésbe és egyre morgott magában: Hű, de nehéz ez a hordárság, látom már, hogy nem tréfadolog a kenyérkereset. Három nap alatt ez a harmadik foglalkozásom és ez sem sikerül. És még azt írja ez a Sebők Zsigmond rólam, hogy Dörmögő Dömötör szerencséje! Süsse meg az ilyen szerencsét! Unna!
Így morgott és békétlenkedett a ténsúr s eközben kiért a ligetbe, a mutatványos bódék közé. No, itt aztán elfelejtett levelet, Szuszog-utcát, hordárságot, kenyérkeresetet és szájtátva ődöngött bódétól bódéig. Elnézte az ördöghintákat, a forgó lovakat, hintókat, a festett arcú bohócokat, akik furcsa mórikákkal hivogatták be a közönséget a bódéjukba és nagyokat kacagott.
- Tessék besétálni! - kiabálták a bohócok. - Nagyérdemű közönség, siessünk, hogy el ne késsünk.
A ténsúr a szíves hívásra mindenhova be akart menni, de mikor jegyváltásra került a sor és kisült, hogy egy fillérje sincs, elkergették. Ilyenkor persze nem kacagott, hanem mérgesen dörmögött.
Esteledett már, mikor eszébe jutott a levél. A gyomra emlékeztette arra, hogy neki jár egy pengő, jó lenne fölkeresni a megbízó urat, visszaadni neki a levelet, mert Szuszog-utca nincs széles és hosszú Budapesten sehol és elkérni a pengőt tőle, mert ő bejárta érte Budapestet széltében és hosszában.
Visszaballagott a kávéházba. Ennek az ajtaja előtt járt föl-alá az úr és nagyon haragosnak látszott.
- Ilyenkor kell jönni! - kiáltotta. - Itt ülök egész délután a kávéházban, megittam már tizenkét csésze feketekávét, megettem tizenkét kiflit. Átadta-e a levelet?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert nem találtam a Szuszog-utcát. Ilyen utca nincs széles és hosszú Budapesten sehol.
- De hiszen én nem a Szuszog-utcába, hanem a Lehel-utcába küldtem!
- Mindjárt gondoltam, hogy az olyan szuszogó vagy lehelő utca! - szólt diadalmasan a ténsúr. - Kérem a fáradságomért a pengőmet!
- Nesze pengő! - kiáltotta az úr, a botjával végigverve a ténsúron. - Majd adok én neked, egész délután váratni, tizenkét feketét megitatni, tizenkét kiflit megetetni! Nesze Szuszog!
A ténsúrnak nem tetszett a sok «nesze», miért is kereket oldott. A haragos úr üldözte egy darabig, aztán megfordult és nem törődött többé vele. Dörmögő Dömötör a hátát tapogatta.
- Ez a hordárság nem nekem való mesterség - dörmögte. - Ez a mesterség nem úri mackónak való. Nem is leszek én többé hordár. Unna!
Másnap reggel hát megint a régi ruhájában ődöngött az utcákon. Nagyon levert és nagyon dühös volt. Gondoljuk meg, hogy tegnap nem ebédelt, nem vacsorázott, ma nem reggelizett. Az ilyesmi kihozza a sodrából a mackót.
Amint ide s tova csiszegett-csoszogott, nagy trombitálással tűzoltókocsik robogtak el az utcán. A ténsúr utánuk futott és egy négyemeletes égő házhoz érkezett, melynek ablakaiból láng csapott ki. A földszint és az alsó emeletek égtek, úgy hogy a tűzoltók nem tudtak behatolni a házba, az utcáról bocsátották a vízsugarakat az ablakokba. Tömérdek ember tolongott az utcán.
- Jaj, jaj, valaki van a harmadik emeleten! - jajveszékelt a tömeg. - Nem menekült ki mindenki a házból. Odaég a szerencsétlen! Mentsék meg! mentsék meg!
A harmadik emeleten, füsttől és lángtól körülnyaldosott ablakban egy alak állt, kétségbeesetten ordítva.
- Szegény, már szinte vonít ijedtében - mondták részvéttel az emberek. - Tűzoltók, menjenek föl érte!
- Nem lehet, - felelték a tűzoltók. - Halál fia, aki abba a házba bemerészkedik.
- Támasszák az ablaknak a nagy tolólétrát. Másszanak föl azon.
- A láng belecsap a létrába és porrá ég a rajtalevővel együtt.
- Oh, jaj, tüstént meggyullad! Jaj, már elájult! - kiáltotta egy asszony. - Hát nincs egyetlen bátor lélek, aki lehozza a szerencsétlent?
Dörgő hang hallatszott.
- Van.
Mindenki a hang felé fordult. Hát Dörmögő Dömötör állt ott.
- Igenis, én fölmegyek - mondotta. - Tűzoltó urak, támasszák a létrát az ablaknak! Mi az a kis mászás? Lehozom én, csak a létra is megállja a sarat.
- Attól fél, úgy-e, hogy meggyullad?
- Nem. Hanem, hogy letörik.
- Hahaha, - nevetett a tömeg - az igaz, hogy jó nehéz a bácsika.
A tűzoltók az ablaknak állították a létrát és Dörmögő Dömötör bátran fölmászott rajta. A nép mély csendben, szinte a lélekzetét is visszafojtva nézte a bátor mentőt, aki olykor egészen eltűnt a füstben. Mikor a harmadik emeletig ért, gyorsan beugrott az ablakon s csakhamar megjelent, karjaiban egy eszméletlen alakkal.
- Éljen a pocakos hős! - kiáltotta ezer meg ezer száj. - Éljen, éljen!
A ténsúr a megmentettel, jött már lefelé. Égett már a lajtorja, a nézők minden percben attól féltek, hogy lezuhan a bátor mentő. Ez azonban szerencsésen leért a földre, de mikor a fáklyák fényénél meglátta a megmentett arcát, úgy vágta a kövezethez, hogy csak úgy nyekkent.
- Mit tettem, mit tettem! - bömbölte, kezeit tördelve. - Hiszen ez Róka Miska! A legnagyobb ellenségemet mentettem meg. És ez a Sebők Zsigmond azt meri a történet címéül írni, hogy: Dörmögő Dömötör szerencséje.
A puffanásra fölnyitotta a szemét Róka Miska. Csúfondárosan vigyorgott a ténsúrra.
- Köszönöm, Dörmögő úr, hogy megmentette az életemet! Tudom, örvend a jótettének!
- Örvend a macska! Hej, ha láthattam volna a füstben a fizimiskádat! Hogy kerültél abba a szobába?
- Egy állatkedvelő lakik abban és engem is befogadott a lakásába!
Ebben a percben elszörnyedt lárma hallatszott.
- Irgalmas Isten, egy lányka van a negyedik emeleten!
Egy körülbelül négyéves lányka állt a negyedik emelet egyik ablakában és kezét könyörögve összetéve, hajlott az utcán tolongó nép felé.
- Jaj, mindjárt benn ég szegény! - kiáltotta a nép. - Ki hozza le?
Egy kövér kofa odafurakodott a tekintetes úrhoz és kezét összetéve, könyörögve szólt:
- Kedves, aranyos, potrohos bácsi, hozza le azt a kis ártatlant és a jó Isten megáldja!
- Nem hozom - morgott Dörmögő úr. - Nagyon mérges vagyok, hogy az imént Róka Miskát mentettem meg. Nekem még a mentésben sincs szerencsém. Nem hozom. Unna!
A tömegben tolongott egy kis fiú. (Nézd a haszontalanját, hogy ide merészkedik ebbe a veszedelembe!) Az is esdekelve kérte az elkeseredett mentőt:
- Dörmögő tekintetes úr, mentse meg azt a kis lányt!
Ismerjük Dörmögő tekintetes urat, tudjuk, gyerek kérésének nem tud ellentállni. Mindjárt ezt dörmögte:
- No, hol az a létra? Tűzoltó uram, támasszuk csak azt a hosszú lajtorját annak az ablaknak.
A létra, amint tudjuk, meggyulladt az imént, de csak megpörkölődött, mert a fecskendők vízsugara hamarosan eloltotta. A tűzoltók még magasabbra tolták a lajtorját (mert azt hosszabbra, rövidebbre lehet igazítani; azért tolólétra a neve) és nekitámasztották annak az ablaknak, amelyben az imént a gyermek látszott. A ténsúr bátran fölkapaszkodott a lajtorja fokain és eltűnt a füstben, lángban és a vízben, mert a tűzoltók valamennyi fecskendő csövét ráirányították, hogy meg ne gyulladjon.
A nép kiabált, szörnyűlködött, jajgatott, mert azt hitte, hogy menten porrá ég a mentő, de ez is ordított ám. Ezt bömbölte:
- Hé, hó, lassabban azzal a vízzel! Semmiféle öregapám sem szerette a vizet. Iszen mindjárt elolvadok, pedig én nem vagyok cukorból.
Végre fölért az ablakba, de már a lányka nem állt előtte. A ténsúr erre beugrott a szobába, mely tele volt füsttel, úgy hogy első percben alig látott valamit.
- Hol vagy, kislány? - kérdezte nyájasan.
- Itt vagyok - felelt egy síró hang.
A gyermek a padlón ült és zokogott. Csinos, kis szöszi volt. A ténsúr az ölébe kapta.
- Hopsza, hopsza, hopszasza! - szólt, a lánykát tréfásan lóbálva a karjain, hogy ne féljen tőle. - Dörmögő bácsi szereti a kis lányokat, csak a rókát nem szereti, Dörmögő bácsi most a kis lányt szépen leviszi a létrán... Kuc, kuc, de nagy itt a füst. (A kis lány ugyanis köhögött.) Hogy is hívnak, kis fecském?
- Csincsinek - felelt a gyermek.
- Csincsi? Ejnye, de furcsa neved van. Aztán hol van a papád meg a mamád?
- Csincsinek nincs papája és mamája.
- Óh, te kis árva! Hát ki viselt gondot rád?
- Pupi néni.
- Hát hol van Pupi néni? Talán az is itt van a lakásban?
- Dehogy, Pupi nénit tegnap elvitték a temetőbe. Pupi néni mennyországban van már.
- No, hát akkor gyerünk, Csincsike, mert majd mi is Pupi néni után megyünk a mennyországba.
- Mindjárt bácsi, csak azt a tányérkát magamhoz veszem. Az az én tányérom ám.
Olyan büszkén mondta ezt s olyan szeretettel nézett a tányérkára, hogy Dörmögő úr kezébe adta. Azután az ablakhoz vitte a lánykát s kimászott a létrán, miközben egyre biztatta:
- Ne félj, Csincsike, ha egy kicsit inog is ez a létra. Hopsza, hopsza, hopszasza!
Amint a nép meglátta a ténsurat, ölében a lánykával, elkezdett tapsolni és zúgott a taps mindaddig, amíg a derék mentő le nem ért a földre. Amint a kofa meglátta a lánykát, ezt kiáltotta:
- Né, iszen ez a lányka annak a kis púpos öreg asszonynak a lánya, akit tegnap temettek.
- Az ám - szólt a másik. - Akit senki se kísért ki a temetőbe, mert ezen a kis lányon kívül senkije sem volt. Hát ezt a csöppet senki sem vette magához?
- Bizony, egészen egyedül volt abban a szobácskában - mondta a ténsúr.
- Oh, oh, úgy látszik, ezt a csöppséget az üres lakásban felejtették - mondották az asszonyok.
Ezzel ismét az égő ház felé fordultak, mert azon volt mit nézni: egészen lángbaborult. A ténsúrról és a lánykáról mindenki megfeledkezett.
- No, nézd, hát nem hagyják a nyakamon ezt a kis gyámoltalant! - mormogott ő kelme. - Itt van ni, magamnak sincs mit ennem, hát még ezt a kis koloncot is rám akasztják. Ilyen az én szerencsém! Juj, de mérges vagyok! Én itt hagyom az utcán ezt a gyermeket. Unna!
A lányka azonban átölelte a haragos úr nyakát és arcocskáját annak a bozontos fejére hajtotta.
- Ne hagyjon itt, bácsi! Úgy félek! - rebegte.
A ténsúr szíve ellágyult. Elgondolta, hogy ennek a picinek senkije sincs, szégyen, hogy mindenki elhagyta. Nem volt lelke letenni és cserben hagyni, inkább szépen kivitte a tolongásból és nemsokára jó messze járt a tűztől.
Jó ideig járt vele az utcákon, egyre azon törte a fejét, hogy mit tegyen kis védettjével. Ej, csak legalább néhány pengője lenne, hogy szállást fogadhatna és egy kis ennivalót vásárolhatna! Egyszerre arra a kis tányérra esett a tekintete, mely a lányka kezében volt.
- Hopp! - villant át egy gondolat a fején. - Hátha bemennék a házak udvarára és eljárnám a medvetáncot? Az most úgy is divatos Budapesten... és ahhoz jobban értek, mint az inassághoz, házmesterséghez, hordársághoz. A nézők közt a lányka tányérozna, tudom, sok fillér meg picula hull bele!
- Csincsike, - szólt a lánykához - nézd, ide bemegyünk ebbe az udvarba, én táncolok, így ni, hopsza, hopsza, hopszasza!... Te pedig odamégysz a bácsikhoz, nénikhez és eléjük tartod a tányérkádat. Majd dobnak bele pénzt, sok pénzecskét, csak úgy táncol benne a sok fillér. Hopsza, hopsza, hopszasza!
A lányka nevetett, vígan leugrott a földre a ténsúr öléből s utána tipegett a legközelebbi udvarba, ahol Dörmögő úr azonnal rágyujtott a nótára és táncra.
No hiszen, összefutott erre a gyönyörű hangra és selyemtáncra az egész ház. Mindenki kacagott a nagy golyhón, aki - topp, topp - ugyancsak döcögött és - brum, brum - alaposan megeresztette a hangot. És mikor Csincsike körülhordta a tányért, úgy hullott bele a fillér és picula, hogy csakúgy csilingelt.
A tányérocska félig megtelt kétfilléressel, de nevetett a sok barna bronzpénz közt szőke tízfilléres, sőt egy húszfilléres is.
- Lesz már papi, Csincsikém! - örvendezett a ténsúr, zsebébe csúsztatva a szerzeményt. - Ejnye, de helyes kis lány vagy te, Csincsike, de okosan tetted, hogy elhoztad ezt a tányérkát! Ez a mi tündértányérunk. Csak azt mondjuk neki: hipp, hopp, tányérka, teríts vacsorára és egyszeribe itt a vacsora. De mielőtt hozzáfognánk a lakomához, gyerünk még be egypár udvarba.
Talán a harmadik házban voltak már és a ténsúr javában járta a táncot, mikor elébe állt egy végigkockás úr, akinek olyan volt az orra, mint az érett paprika. Meghajolt s így szólt:
- Kujon!
- Hopsza, hopsza, hopszasza... Kujon a nagyapád unokája... hopsza, hopsza, hopszasza... - felelt táncolva a ténsúr.
- Persze, hogy Kujon - nevetett az úr. - Én is azt mondom, hogy Kujon vagyok. Én csak bemutattam magam.
- Az más, - mondotta a ténsúr megállapodva a táncban s ő is bemutatkozott: - Dörmögő.
- Örvendek a szerencsének, Dörmögő úr! - hajlongott Kujon. - Nagyon örvendek. Borzasztóan örvendek. Nagyon tetszett a tánca.
- Óh, kérem, azt már nekem sokan mondták - szerénykedett elpirulva a ténsúr.
- Mondhatom, hogy egy liszteszsák sem táncol szebben. Mit mondok? Egy elefánt, egy víziló sem ugrál szebben, mint uraságod.
- Kérek akkor egy pár fillért - szólt Csincsike, a tányért Kujon paprikaorra elé tartva.
- Jól van Csincsike - nevetett Dörmögő. - Csincsike az én pénztárosom. Ha a táncom dícséred, ne sajnáld a filléred. Hehehe.
- Fillér? - kiáltotta Kujon. - Ilyen nagy művésznek fillér? Bankót neki, bankót! Ilyen nagy művésznek én nem fillérrel, hanem húszpengőssel tömöm be a száját. Itt van ni. Tetszik?
Ezzel kivett a tárcájából egy húszpengős bankjegyet és a ténsúr szeme elé tartotta.
Dörmögő Dömötör szeme szikrázott. Régen nem látott már ilyen nagy pénzt.
- És ezt nekem adja az úr?
- Úgy van, de egy föltétellel.
- Mi az a föltétel?
- Hogy még száz pengőt elfogad.
A ténsúr kimeresztette a szemét, megrázta a buksiját, aztán ezt kérdezte:
- Mondja csak, Kujon úr, nincs itt semmi baj? (Ezzel Kujon fejére mutatott.)
- Elsőrangú, finom fej ez.
- Hm, hm, - morogta az én hősöm - mégis csak igazat írt volna az a Sebők Zsigmond, hogy: Dörmögő Dömötör szerencséje? - No, hát ide azzal a húsz- meg százpengőssel!
- Előbb csak a húszpengős! Tudja meg, hogy én a Kujon és Kaján bohóctársaság egyik főnöke vagyok és ezennel szerződtetem száz pengő fizetéssel a társaság balettáncosának. A húsz pengő lesz az előleg. Holnap reggel indulunk Miskolcra, ha tetszik, velünk jöhet.
- No, végre meglátom, hogyan pislog a miskolci kocsonya! - szólt föllelkesülten Dörmögő Dömötör. - Persze, hogy megyek, hogyne mennék! Ide a húsz pengővel.
Boldogan gyűrte zsebre a ténsúr a pénzt s megegyezett Kujonnal hogy korán reggel a keleti pályaudvaron lesz. Aztán kézenfogta a lánykát:
- Gyere, Csincsike! Te hoztad meg a szerencsémet. Te vagy az én üdvöském. Most beszállunk egy fogadóba, aztán beülünk egy vendéglőbe, aztán betenyerelünk egy tál pecsenyébe. Szegények vagyunk, Csincsike, de jól élünk!
Nemsokára a vendéglői asztalnál ült Dörmögő Dömötör meg Csincsike. A pincér éppen letette az asztalra a pecsenyét, a ténsúr szörnyű csámcsogással éppen feléje nyúlt, mikor egy hang szólalt meg mellette:
- Szerencsés jó estét kívánok, tekintetes úr!
Hörpentő bátya állt előttük.
- Hát kendet miféle örd... akarom mondani, miféle szél hozta éppen most ide? - dörmögte a ténsúr.
- Nem a szél, hanem az árvíz.
- Hát árvíz van most Budapesten?
- Budapesten nincs árvíz, hanem otthon. Mindenünket elvitte. (A bátya a könnyeit törülte s leült az asztalhoz.) Az éhség kergetett ide. (A bátya sírt és kezébe vette a villát.) Erre ballagtam és benéztem az ablakon, megpislantottam a tekintetes urat, gondoltam, bemegyek, az áldott, jó, derék, becsületes Dörmögő rokon nem engedi éhen halni Hörpikét. Köszönöm a szíves kínálást! (A bátya gyorsan eltüntette a szárnyas mindkét combját a fogai közt.)
- Én kínáltam kendet? A macska kínálta kendet - dörmögte a ténsúr.
- Csókolom a mancsát, Dörmögő bácsi! - hangzott most újra.
Egy ifjú mackóatyafi, névszerint Nebukodonozor, állt a ténsúr előtt.
- Hát te honnan pottyantál ide? - riadt föl a mi barátunk.
- Az árvíz kergetett a fővárosba.
- Téged is az árvíz?
- Igen. S mivel az ablakon át megláttam a bácsit, meg a pecsenyét, gondoltam, bemegyek, a jó rokon nem hagyja éhezni a szegény atyafiát. Hát bejöttem.
- Ugyan Nebolondozzonazúr!
- Nebukodonozor az én nevem, bácsi.
- De bizony Nebolondozzonazúr a te neved. Ne bolondozzál velem. Nem vagyok én tápláló intézet, hogy minden éhes mackót jóllakassak!
- Csakhogy megtaláltam a bácsit, - szólt most egy új hang - már csaknem összeesek az éhségtől! Jó, hogy megláttam a bácsit az ablakon át. Pincér, hozzon ide terítéket és két porció borjúszeletet, pirított burgonyával, salátával!
Az új jövevény Zebulon volt, a drága Zebike.
- Téged is az árvíz üldözött ide? - kérdezte a ténsúr.
- Bizony, bizony...
- Aztán egyszerre két porció borjúszelet kell a te gyomrodnak?
- Kell annak három is.
- És ki fogja kifizetni az árát?
- Ugyan bácsi, ne legyen olyan kíváncsi. Úgy is tudja, hogy a bácsi.
- Ilyen az én szerencsém! - tört ki a ténsúr. - Egyszer üljek terített asztal mellé, hát nem ide telepszik az egész mackó nemzet? Csincsike, együnk gyorsan valamit, mert ahogy én ezeket az urakat ismerem, a húsz pengőből nekünk semmi sem jut ennivalóra!
Mondjam, ne mondjam, hogy tíz perc mulva a húsz pengőből már semmi sem maradt, olyan jó étvággyal rendelkezett a sok árvízkárosult mackó. Szerencsére a Dörmögő úr lajbizsebében maradt az a pénz, melyet Csincsike tányérozott össze s így beszállhattak egy fogadóba.
- Csincsike, - kérdezte Dörmögő úr, mikor elhelyezkedtek a szobában - kitől kaptad te azt a szép tányérkát?
A lányka a tányérját most is a kezében tartotta s olykor az arcához szorította, mintha kedveskedne neki.
- A mamámtól - felelt a lányka.
- Hol van a te mamád?
- Nem tudom.
- Hát mikor adta neked a tányérkát?
- Mikor még otthon voltam. Ebből a tányérból ettem a tejbekását - mondta Csincsike.
- Ismerted te a mamádat? - kérdezte a ténsúr.
- Nem ismertem.
- Hát ki mondta, hogy tőle kaptad a tányért?
- Pupi néni mondta.
- Téged hogy hívnak vagy a papádat?
- Engem csak Csincsikének hívnak, és hogy a papámat hogy hívják, nem tudom.
- Nem mondta meg az a Pupi néni?
- Nem.
- Ej, ej, de kevés beszédű volt az a Pupi néni, Isten nyugosztalja. Hanem Csincsikém, mivel neked sincs se papád, se mamád, hát leszek én a papád, aztán majd ha hazamegyünk hozzám, adok neked egy mamát és egy dörmögő öcsikét.
- Egy mamát? És egy testvérkét! - kiáltotta a lányka. - Oh, be szeretném látni. Jó fiú, úgy-e?
- Hogy jó-e? - vakarta a fejét a ténsúr. - Arról ne beszéljünk, Csincsike. Mindenről beszéljünk, csak arról ne. Nem, Csincsikém, arról egy szót se beszéljünk.
Másnap reggel a keleti pályaudvaron volt Dörmögő úr Csincsikével és Csincsike a tányérjával. Kujon és Kaján, meg a társasága már várta a jeles balettáncost. Kujon örömében mindjárt átugrotta a ténsurat, Kaján pedig a háta mögé állt és utánozta a cammogását. Az utasok, akik a vonat indulására várakoztak, nagyot nevettek a furcsa népségen, Dörmögő Dömötör pedig ezt gondolta:
- Aha, már kujonkodnak és kajánkodnak velem ezek a komédiások; látom, mert az utasok nevetnek. Nohát, majd mackólkodok én is egy kicsit.
Ezzel egyet lépett és ráhágott Kujon lábára, aztán még egyet lépett és összetiporta Kaján összes tyúkszemét.
- Ez nem vicc! - kiáltotta egyszerre Kujon és Kaján. - Ez gorombaság!
- Ez nem vicc? - kérdezte Dörmögő. - Hát majd viccelek. Várjanak csak, hadd törjem egy kicsit a fejemet...
Kujon és Kaján kétfelé ugrott e kijelentésre.
- Miért futottak el? - álmélkodott a ténsúr.
- Hogy vizesek ne legyünk.
- Már miért lennének vizesek?
- Mert ha töri a fejét, kispriccel belőle a víz!
Persze volt nevetés, pedig hát az ilyen víz-vicc nem valami nagyszerű élc. Morgott Dömötör uram, hogy vele ne víz-vicceljenek, - unna!
No de csakhamar vonatra ültek, mely elvitte őket híres Miskolc városába, Borsod megye gyönyörű székhelyére. Nagy magyar város az, sok az iparosa, kereskedője. Mikor Dörmögő úr meglátta a kedves Avas-hegy lábánál elterülő várost, fölkiáltott:
- Ejnye, de pipál az a Miskolc!
- Persze, mert sok nagy háza van, azok kéménye füstöl - mondotta egy borsodi úr. - Híresek a szép épületei.
- Hát még miről híres Miskolc? - kérdezte a ténsúr.
- Arról, hogy itt varrják a legjobb magyar csizmát.
Délután volt a Kujon és Kaján társulatának első előadása. Miskolc népe ezen a napon egy falragasz előtt csoportosult, mely ezt hirdette:
|
Kujon és Kaján társulatának Föllép tekintetes, nemes, nemzetes Dörmögő Dömötör, |
- No, ezt megnézzük! - mondották a miskolci csizmadiák és letették a dratvát, árat.
- Megnézzük, megnézzük! - kiáltotta mindenki, úr és szegény, gyerek és öreg, de még a miskolci kocsonya is kíváncsiabban pislogott ki a táljából, mint egyébkor. Én is ugyancsak csudálkoztam azon, hogy Dörmögő Dömötör kötélen fog táncolni!... A tollam is úgy elbámult ezen, hogy nem akart tovább mozdulni a papíron. Úgy kellett megsarkantyúznom, mint a csökönyös lovat, hogy folytassuk ezt a történetet.
Pontban öt órakor megjelent a ténsúr a Kujon és Kaján nagy cirkuszában, a levegőben, egy szál kötélen. Csillagos ing volt rajta, meg rövid fekete bársonynadrág, meg trikóharisnya. El lehet képzelni, milyen gyönyörű legény volt!
Hát úgy került a tekintetes úr a kötélre, hogy Kujon így szólt:
- Aztán úgy táncoljon Dörmögő úr, hogy le ne pottyanjon.
A tekintetes úr sohasem hencegett, de ez egyszer ráadta a fejét.
- Én pottyannék le? - kérdezte megsértődve. - Iszen táncolok én akár kötélen is, még sem lesz potty belőle.
- Hát föl mer lépni kötéltáncosnak? - fogta szaván Kujon Dörmögőt.
- Föl én! Még a kalamajkát is eljárom rajta.
Így lett kötéltáncos a tekintetes úrból.
No, mondhatom, hogy ugyancsak inába szállt azonban ő kegyelmének a bátorsága, mikor a kifeszített kötélre kellett lépnie. Nagyon morgott, hümmögött.
- Hm, mindjárt megyek, csak egy kicsit megtágítom a harisnyámat, mert nagyon szűk.
Sokáig piszmogott a harisnyával, úgy hogy Kujon rászólt:
- No, mi lesz, tekintetes úr? Másszék már föl a létrán a kötélre.
- Mindjárt, mindjárt, azonnal megyek... - dörmögte a bátor kötéltáncos. - Csak felhúzom a harisnyámat, mert nagyon tág.
- Hiszen az előbb szűk volt!
A közönség már türelmetlenül dobogott, százan is hívták a késedelmes kötéltáncost, de az talán estig babrál a harisnyáival, ha egy csúfolkodó vékony hang nem hallatszik a nézőtérről:
- Hohó, a híres kötéltáncos fél. Nem mer a kötélre állni. Ismerem a fajtáját!
- Ez a hang olyan, mint a Róka Miska hangja! - suttogta a ténsúr. - Azért se félek - unna!
Ezzel nagyban szuszogva fölkapaszkodott a létrán és rátette az egyik lábát a magasban kifeszített kötélre.
- Hála Istennek, jó széles talpam van, nem egyhamar csúszik le a kötélről - gondolta. - Aztán mászkáltam én Mármarosban eleget ilyen keskeny sziklagerincen. No, Dömötör, rajta!
A ténsúr mancsába vette az egyensúlyozó rudat és rátette a másik lábát is a kötélre, mely nagyot nyikordult és meg is hajolt, mikor ez a rettentő nagy teher reája nehezedett. Dörmögő barátunk kapkodta az egyensúlyozó botot, hajlott ide, hajlott oda és nem esett le. A bódé tetején ült egy veréb. Az bekukucskált a nézőtérre és elcsipogta a társainak:
- Né, Dörmögő Dömötör nem pottyant le a kötélről! Repüljetek gyorsan a gólyákhoz, mondjátok meg nekik, hogy írják föl ezt az esetet fekete korommal a kéménybe!
A ténsúr azután elkezdte aprózni a táncot. Előbb szép mackósan, csöndesen topogva. Volt taps, elhihetitek. Volt nevetés, kétszer is elhihetitek. Dörmögő úrnak erre megjött a bátorsága és kirúgott a levegőbe. Eközben lenézett a földre, hát látja ám, hogy Kujon javában utánozza őt. Éppen úgy billeg, topog, sőt morog odalenn, mint ő odafönn.
- No megállj, te paprikaorrú - gondolta a ténsúr. - Majd adok én neked, a világ legelső mackó kötéltáncosát csúfolni, - unna!
Kujon felé rúgott, noha az oly messze volt tőle, hogy nem érhette el. Ámde pórul járt a mi barátunk, mert az egyensúlyt elvesztette, a kötél elszakadt és lezuhant...
- Jaj, jaj, a ténsúr leesett a kötélről! - csipogta a kukucskáló veréb. - Repüljetek a gerlicékhez, mondjátok el nekik, kacagják el az egész világnak, hogy Dörmögő Dömötör lepottyant a kötélről!
Szóval, lezuhant a ténsúr és egyenesen a jó Kujon nyakába esett. A szegény bohóc elvágódott a hatalmas teher alatt, de Dörmögő úgy elkezdte püfölni, hogy felugrott és menekült.
- Adta komédiása, majd máskor is csúfold ki Dörmögő Dömötört! - ordította a levegőjáró, a bohóc után vetve magát. - Unna!
A közönség azt hitte, hogy ez is a mulatsághoz tartozik és nosza, volt taps, kihívás.
- Dörmögő Dömötör! Dörmögő Dömötör! - kiáltotta öreg és ifjú, nagypapa és unoka, száz meg száz száj.
A ténsúr megállt és megértvén, hogy a taps neki szól, elkezdett hajlongani. Hát ni, nem ott hajlongott mellette Kujon is? Meg Kaján is ott köszöngette a tapsot.
- Ez már mégis sok! - mérgelődött Dörmögő. - Nekem tapsolnak és ezek úgy tesznek, mintha övék lenne minden dicsőség!
Szét akart ütni a bohócok közt, de amint Kujon felé ütött, az keresztül ugrott a fején s ha Kajánnak fordult a körmeivel, az is átszökött rajta.
Mondhatom, gyerekek, sajnálhatjuk, hogy nem voltunk ott, mert ha olyan öregek leszünk is, mint a fehérszakállú Mikulás, annyit sohasem nevetünk, mint itt hahotáztunk volna.
A nagysikerű föllépés után így szólt a tekintetes úr Csincsikéhez:
- No, kis lányom, most fölsétálunk az Avasra. Onnan nagyon szép a kilátás.
Az Avas szép, árnyas hegye Miskolcnak. Pompás kapaszkodó utak vannak ott. A ténsúrnak a legjobban egy kocsma tetszett, mely előtt csinos tornácon asztalkák hivogatták a járókelőket.
- Csincsike, ide beülünk és meguzsonnázunk.
Letelepedtek az asztalhoz. Jött a pincér.
- Mivel szolgálhatok?
- Valami jó harapnivalóval. Akármivel. De - mordult egyet a ténsúr a pincérre - hallja, barátom, nem rokona maga Róka Miskának?
- Hihihi - vihogott a pincér. - Én nem lehetek Róka Miska rokona.
- No, a hegyes orrától és a vörös fizimiskájától bátran lehetne az. Hát hozza azt az uzsonnát.
Sokáig elmaradt a pincér. A ténsúr ezalatt gyönyörködött Miskolc képében, mely alant tarkállott. Mert hát nézni való ám ez a város.
Végre megjelent a pincér egy tál kocsonyával.
- Itt a miskolci kocsonya! - kiáltotta messziről.
- Pislog? - tréfált a ténsúr.
- De még hogyan!
A ténsúr a tálra nézett és elképedve rebegte:
- Csakugyan... teringette... még pedig mackóul pislog.
A kocsonyás tálból egy szőrmemackó kicsi feje nézett nagy búsan a ténsúrra. A fejet a kocsonyába a pincér tette, csakhogy megbosszantsa a ténsurat, mert a hegyes orrú bizony nem volt más, mint Róka Miska.
- Hallja, pincér barátom, - kérdezte borzongva a ténsúr - hát Miskolcon mackó-kocsonyát szoktak enni?
- Oh, kérem, Miskolcon ez a legkedvesebb étel.
- Azt már hallottam, hogy medvetalpból csinálnak kocsonyát, de hogy medvebocs fejéből! Ez újság.
- Jaj, kérem, itt nagyon népszerű a mackó! Nemcsak a bocsból, de az öreg mackó urakból is készítnek itt kocsonyát.
- Köszönöm az ilyen népszerűséget! - mormogott a ténsúr. - Gyere, Csincsike, nem maradok én itt egy percig se. De, - szólt elmenőben a pincérhez - nem maga a Róka Miska?
- Oh, dehogy, a világért sem, kilenc tál mackókocsonyáért sem.
Mikor lefelé kocogott a hegyről nagy sietve a ténsúr, gúnyos kacaj hangzott felülről. A ténsúr erre megállt.
- Te, Csincsike, - szólt - száz üveg mézet teszek egy lyukas gomb ellen, ha nem Róka Miska volt ez a pincér!
- Csincsike, az a lurkó bizonyosan rászedett minket. Gyerünk csak vissza.
A tekintetes úr harciasan ügetett vissza a vendéglőbe, hogy fülön fogja a ravaszdit. A tornácon azonban csak a vendéglőst találta.
- Hol van a vörös pincér? - kérdezte a ténsúr, a karjain felgyűrve a kabátja ujját.
- Elcsaptam, elkergettem - felelt bosszúsan a vendéglős. - Elrontotta egy szép tál kocsonyámat. Kiszedte belőle a disznó lábát, fülét, orrát és egy szőrméből készült játékmackó fejét dugta helyébe.
- Hja, játékmackó feje volt? - dünnyögte a ténsúr. - Gyere, Csincsike, gyere, nem muszáj tudni a vendéglősnek, hogy felsültünk. Hogy igazi mackóbocs fejének néztük.
Röstelkedve ballagott vissza a városba.
No, de hogy visszatérőben mennyit dörmögött a mi barátunk, arról embernek fogalma sincs.
- Látod, Csincsike, látod - mondogatta. - Én ezt a Róka Miskát Budapesten a tűzhaláltól mentettem meg és ő így hálálja meg az én jótettemet. Mondom neked, Csincsike, hogy a rókánál nincs alattomosabb, jellemtelenebb, hitványabb állat a világon.
Miskolcról, ahol Dörmögő Dömötör igen szép sikert aratott minden föllépésével, Kassára utazott a Kujon és Kaján társulata. Dömötör úr mint mindenütt, most is legelőször a város nevezetességeit ment megnézni. Hát ugyancsak bámult, mikor szétnézett a szép főutcán.
- Te, Csincsike, - szólt - hol vagyunk mi? Kassán-e vagy a fővárosban?
- A fővárosban - szólalt meg mögöttük egy fiú.
- Ej, ej, hát a vonatunk kocsisa eltévesztette volna az utat? Budapestre hajtotta a gőzparipát Kassa helyett?
- Dehogy. Kassán vagyunk. Csakhogy Kassa Felsőmagyarország fővárosa.
- Már az igaz, hogy gyönyörű város! Beillik fővárosnak. Meg is nézzük minden nevezetességét. Gyere, Csincsike. Mit bámulsz olyan nagyon, te kis prücsök?
- Ni, Dörmögő bácsi, - kiáltotta a lányka - ezen a házon éppen olyan kép van, mint az én tányéromon.
- Csakugyan! Mutasd csak a tányérkádat, Csincsike! Az ám, éppen olyan kép van rajta, mint a házon.
Csincsike, mint mindig, most is magával vitte a tányérkáját.
- Nem tányér van azon a házon, hanem címer, - mondotta a fiú. - Ez a Hernádfalvy grófi család címere, mert ez a ház a Hernádfalvy gróf palotája.
- Egy nagy fekete ember van a szobában - szólt Csincsike.
- Micsoda fekete emberről pöntyögsz te kis csízecske? - kérdezte mosolyogva a ténsúr.
- Ott fenn kell lenni a fekete embernek - erősítette Csincsike.
- Igenis, ott van a képtárban egy fekete szerecsenszobor, melyet a gróf hozott egyszer Ázsiából - mondotta a fiú.
- Hát ezt hogyan tudtad meg, Csincsike? - álmélkodott a ténsúr. - Iszen sohasem voltál Kassán!
- Mintha láttam volna már a fekete embert - felelt a lányka elmélázva.
No, de nem maradhattak tovább egyhelyben, mert a ténsúr már nagyon szerette volna látni Kassa nevezetességeit. Elbúcsúztak hát a fiútól, de három házzal sem mentek odább, a ténsúr megszólalt:
- Álljunk meg, Csincsike! Itt sok kassai nevezetesség van.
- Hol?
- Itt ni! - és a tekintetes úr egy bolt kirakatára mutatott. - Nézd, itt van egy, kettő, három... hat kassai nevezetesség van itt.
A kirakatban ugyanis hat darab szép kassai sonka mosolygott.
- Melyik az a hat? - kíváncsiskodott a lányka.
- Jé, Csincsike, hát te nem tudod a földrajzot? Nem tudod, hogy miről híres, nevezetes Kassa városa? A sódaráról. Majdnem olyan nevezetes róla, mint Mármaros a mackójáról. Gyerünk be, Csincsike, ebbe a csillogó-villogó üzletbe. Érdemes megnézni. Vegyünk néhány kassai nevezetességet. Érdemes megvenni. És, Csincsike, óh Csincsike - tette hozzá kéjesen összeborzongva - a legérdemesebb megenni!
Kassa szép főutcáján nemsokára egy különös utas sétált. Mindkét zsebéből egy-egy sonka nézett ki, mindkét mancsában egy-egy szép sódart vitt, akárcsak két buzogányt, és látnivaló volt, hogy nagyon bánja, hogy nincs több zsebe és keze, amibe kassai sonkát dughatna. No, de legalább ott tipegett mellette Csincsike: az is akkora sódart cipelt az ölében, hogy alig bírta el.
Gyönyörködve nézte a ténsúr a főutcát, melyen szebbnél-szebb palota sorakozott egymás mellett: a színház, a városháza, a vármegyeháza, a püspöki palota, a premontreiek háza, az Andrássy-udvar és sok gyönyörű magánház. Az utcán úri nép járt-kelt és a sok fényes üzlet mind ezt látszott mondani:
- Én vagyok a Felvidék fővárosa!
A szép Forgách- és Kossuth Lajos-utcáról, melyek a Fő-utcába torkolnak, éppen ilyen nagyvárosias kép nézett a ténsúr felé, aki egyszerre álmélkodva állt meg:
- Ej, de gyönyörű templom! Én ilyen szép templomot még nem láttam.
- Meghiszem azt! - szólt most ugyanaz a fiú, akivel az imént beszéltek. - Ez a székesegyház. Ebben nyugszik a halhatatlan emlékű dicső II. Rákóczi Ferenc fejedelem, a nagy szabadsághős.
- No, a nagy Rákóczi sírját megnézzük, - mondotta a ténsúr - mert tudom, az én kis olvasóim többé rám se néznének, ha megtudnák, hogy Kassán jártam és nem láttam Rákóczi sírját. Megnézhetem-e?
- Megnézheti, - felelt a fiú - de Rákóczihoz ilyen buzogányokkal nem illik bemenni, legfölebb vasbuzogánnyal.
És a sódarokra mutatott.
- Őrizné-e kedves öcsém, amíg kijövünk, ezeket a buzogányokat?
- Szívesen.
A fiú átvette a sódargyüjteményt és a ténsúr Csincsikével belépett a hatalmas székesegyházba, melynek gyönyörű belseje még az ilyen mackó szemét is elkápráztatta. A sekrestyés levezette Dörmögőt és Csincsikét a sírboltba, ahol érckoporsóban nyugszik II. Rákóczi Ferenc nagyemlékű édesanyjával, Zrinyi Ilonával és vitéz tábornokaival. A sekrestyés elmondta röviden a nagy fejedelem történetét és a ténsúr, mikor kimentek a templomból, így szólt Csincsikéhez:
- No, én csak féltem a bundámat, mindenki elhiheti. De ha a nagy Rákóczi kívánta volna kacagánynak, szívesen odaadtam volna neki.
A ténsúr átvette a fiútól a sonkáit és figyelmét csakhamar ismét lefoglalta egy henteskirakat. Amint nézegette az ott látható nevezetességeket, Csincsike rémült kiáltását hallotta:
- Dörmögő bácsi, segítség!
A ténsúr megfordult s elképedve látta, hogy Csincsike Róka Miska ölében van és a vörös teljes erejéből fut a kapálódzó, sivalkodó lánykával. Nosza utána vetette magát Dörmögő úr s úgy megeresztette a hangot, hogy mennydörgésnek is beillett.
- Fogják meg a tolvajt!
- Hol a tolvaj? - kiáltották az összefutó emberek.
Az ám, hol van? Róka Miska Csincsikével együtt eltűnt. A tekintetes úr szívén éles fájdalom nyilallott át: csak most tudta meg, hogy mennyire megszerette Csincsikét, mikor elrabolták tőle.
- Óh, jaj, - nyögte kétségbeesetten - ellopták a kislányomat. De ha kiesik is a szemem a keresésébe, mégis megkeresem!
A tekintetes úr találomra nekiiramodott Kassa utcáinak, hogy tán valahol megpillantja a rablót. Az emberek, akik látták, jókedvűen kiáltották:
- Itt szalad az a Kinizsi, aki két sonkával akar verekedni!
A ténsúr ugyanis, amint tudjuk, a mancsaiban szorongatott egy-egy jól megtermett kassai sonkát.
Ment, loholt Dörmögő úr. Útjában mindenkitől megkérdezte, nem láttak-e egy csúf, vörösfejű, hegyesorrú, alávaló tolvajt, aki elragadott egy lánykát. A válasz mindig az volt, hogy színét sem látták.
Már beszaladozta Kassa összes utcáit. A város szélén eszébe jutott valami:
- Óh, óh, hiszen nekem most a Kujon és Kaján erőművész-előadásán kellene lennem! Már megkezdődött az előadás s ha nem lépek fel, fuccs a fizetésnek! Akkor aztán vége a szerencsémnek!
Egy darabig gondolkozott, ne siessen-e az előadásra, de aztán egyet rántott a vállán.
- Bánom is én a fizetést, szerencsét, ha Csincsikét elvesztem! Óh, Csincsike, te talán sohasem tudod meg, hogy mennyire szeret téged a te nagyfejű, vastaghangú, szélestalpú bácsid!
Hát egyszer csak észrevette a távolban Róka Miskát, amint a Hernád folyó füzesei közt bujkálva, futott Csincsikével.
- Ott megy az imposztor! Utána!
Nosza megindult a hajsza árkon, bokron, erdőn, völgyön. Róka Miska el-eltűnt az erdőben, de itt jobban ismerte Dörmögő Dömötör a járást, mint Kassán és folyton a nyomában volt. Óra óra után mult és Dörmögő észrevette, hogy a ravaszdi koma kezd fáradni Csincsike terhe alatt. Egyre lassabban futott, mérgesen vicsorgatta vissza fogait üldözőjére, végre az országút szélén, ahova az erdőből kiértek, letette foglyát a földre és egyedül futott tovább.
Pár perc mulva Csincsike Dörmögő úr hatalmas karjai közt volt. A kis lány akkor is görcsösen szorongatta a tányérkáját.
- Csincsikém, édeském, nincs semmi bajod?
- Nincs, Dörmögő bácsi, sem nekem, sem a tányérkámnak - felelt a lányka gyönge hangon. - Csak nagyon fáradt vagyok.
- Üljünk le, Csincsikém, ide az út szélére a gyepre. Ha kipihentük magunkat, szépen visszaviszlek a városba. Nézd, Csincsike, itt a jó sonkácska, a híres, nevezetes kassai sonkácska, harapj bele.
Ám Csincsike abban a pillanatban elaludt, amint lefeküdt a fűre.
- Oh, szegény kis madaram, hogy elfáradt - szólt a ténsúr és maga is letelepedett a földre.
- No, nem csuda. Magam is alszom egy kicsit, csak megvacsorázom.
Már egészen beesteledett, sötétség borult a földre, a ténsúr egyik sonkát a másik után süllyesztette le a gyomrába és míg a szeme héja nagyon megnehezedett, ezt dörmögte:
- Oh, jaj, már most vége az előadásnak, oda a kereset! Ilyen az én szerencsém! Olyan koldus vagyok, mint amilyen voltam, mikor Mármarosból elindultam, - unna!
Ledőlt a fűre és ő is elaludt... És most, gyerekek, készüljetek el valami nagyon szépre, valami olyanra, mint mikor egy szépet álmodtok és mikor reggelre fölébredtek, álmélkodva, mosolyogva veszitek észre, hogy az álom - valóság.
Az országúton egy automobil közeledett és lámpájának fénye rávetődött a két alvóra. Az automobilból kiszólt egy női hang:
- Álljon meg, soffőr! Az út szélén fekszik egy gyermek és egy torzonborz öreg. Megnézem, nincs-e valami bajuk?
Az automobilból egy jóságos arcú, szép nő szállt ki és az alvókhoz sietett.
- Nyugodtan alszanak, - mondotta hosszan nézve a két arcot. - Milyen szép lányka! És úgy hasonlít valakihez... Egy tányérkát szorongat a kezében.
Az úriasszony lehajolt, hogy jobban megnézze a tányért, aztán mikor fölemelkedett, igen sápadt volt és reszketett. Odahívta a soffőrt.
- Nézze, Gábor, - szólt - ennél a kislánynál egy tányér van és ezen a Hernádfalvy grófi címer, a mi címerünk... és a lányka úgy hasonlít, de úgy hasonlít szegény Csincsikémhez...
- Csakugyan, csudálatosan hasonlít a kis konteszhez - mondotta a soffőr.
- Hogy került hozzá az a tányér? És milyen furcsa kísérője van a lánykának! Oh, Istenem, Istenem, miféle rejtély ez?
- Legjobb lesz, ha felköltjük őket és megkérdezzük, kicsodák.
Ám kisült, hogy könnyű ezt mondani, de nehéz végrehajtani. Dörmögő úr, akárhogy rázták, cibálták, meg sem moccant. Csincsike az első érintésre azonnal felnyitotta a szemét és mikor a lámpa fényében meglátta az úriasszonyt, elmosolyodott, mintha egy szép álmot folytatna és karjait kitárva, rebegte:
- Mama... mamám...
- Csincsikém, kis lánykám! - sikoltotta a grófné (mert az úrinő Hernádfalvy grófné volt) és ölébe kapta a lánykát. - Oh, Gábor, megismertem! Ez az én elveszett lányom! De hogy került ide?... Ki ez a torzonborz bácsi?
- Ez Dörmögő bácsi, aki megmentett engem a tűzből... aki most a szerencséjét keresi - mondotta Csincsike.
E szavakkal újra elaludt a lányka.
A grófné óvatosan, hogy föl ne ébressze, beült vele az automobilba, aztán parancsot adott a soffőrnek, hogy keressen embereket, kiknek segítségével Dörmögő urat is a kocsiba tegyék.
Másnap reggel a tekintetes úr olyan illatra ébredt föl, melyre minden mackó kinyitja a szemét: eperillatra. Álmélkodva nézett szét. Fejedelmi fénnyel berendezett hálószobában lelte magát. Rézágyban feküdt, selyempaplan alatt s előtte három cifraruhás inas hajlongott. Mindegyik kezében volt egy nagy ezüsttálca; az egyik tálcáján kávé, a másikén sült, a harmadikén eper piros halma.
- Kegyelmes úr, tessék a kávé! - szólt mélyen meghajolva az egyik inas.
- Hallja, barátom, nem tréfál maga? - álmélkodott a ténsúr szemeit kimeresztve.
- Kegyeskedjék megízlelni ezt a sültet, kegyelmes úr - bókolt a másik inas.
- Hallja, barátom, nem álmodom én? - dadogta a mi barátunk.
- Ne vesse meg kegyelmességed ezt az epret - így a harmadik inas.
- Én vessem meg? Nem barátom, akkor maga engem nem ismer. Akár álom játszik velem, akár valóság, ezt az epret én kegyelmesen becsemegézem - unna!
Be is kapta, az utolsó szemig, utána felhörpentette a kávét és a tetejébe lenyelte a sültet.
- Ha álmodom is, - gondolta Dörmögő Dömötör - legalább jóllakom álmomban, - unna!
Aztán egyszerre eszébe jutott Csincsike. Jaj, hol van Csincsike? Ijedten kérdezte:
- Nem látták, kérem, Csincsikét?
A három szolga hallgatott.
- Megnémultak, hékás? - kiáltott rájuk a ténsúr. - Azt kérdeztem, nem látták-e az én aranyos kis fogadott lányomat? Jaj, mi jut eszembe! Csak nem lopta el megint Róka Miska?
- Nem, - felelte az első szolga. - A legjobb helyen van.
- Legeslegjobb helyen - mondotta a másik.
- A világ legeslegjobb helyén - így a harmadik.
Erre megnyugodott kissé Dörmögő úr és ezt kérdezte:
- És aztán, ha szabad kérdeznem, kinek a házában vagyok én?
- A kegyelmes úr saját kastélyában.
- Hm. Én vagyok az a kegyelmes úr? Szőröstül, bőröstül, mancsostul, talpastul kegyelmes úr vagyok én?
- Igenis, kegyelmes úr.
- Hát akkor ti az én szolgáim vagytok?
- Igenis, kegyelmes úr.
A ténsúr rásandított a három szolgára, hogy nem űznek-e tréfát vele, aztán így szólt az első inashoz:
- Hogy hívnak téged, pajtás!
- Zsánnak.
- Gyere ide, Zsán. Gyere ide és harapd meg jól az ujjamat. Ha fáj, akkor tudni fogom, hogy nem álmodom én most.
Az inas megharapta a ténsúr ujját, úgy megharapta, hogy az újdonsült kegyelmes úr elkezdett ordítani.
- Elég, elég, - bömbölte - elég te Zsán, mert mindjárt én haraplak meg. És ha én megharaplak, akkor, pajtás, nincs olyan drótostót, aki összedrótozzon téged egésznek. Hanem hát... hahahha... gyerekek, nevetnem kell... hahaha, hihihi, no de ilyet!... Mivel az ujjam fáj, ennélfogva, - hahaha! - nem álmodom, igazi kegyelmes úr vagyok és enyém ez az igazi kastély, - unna!
Ebben a percben belépett még három szolga. Az egyik inas cifra magyar ruhába volt öltöztetve. Sarkantyúját pengette, bokáját összecsapta.
- Én vagyok János, a kegyelmességed belső inasa - szólt. - Parancsolja kegyelmességed, hogy felöltöztessem?
- Hehehe, János, hát csak öltöztess föl. Tudod, János, én már kicsi koromban sem magam húztam föl a kabátomat és a nadrágomat. (Persze, mert együtt születtem velük - gondolta magában vígan a ténsúr.) Tudod, én már bocs koromban is kényes voltam.
- Hát a kegyelmes úr bocskorban is járt? - csodálkozott János.
- Bocskorban? Jó vicc, hehehe - nevetett a ténsúr. - Nem bocskorban, hanem bocs korban... Te ezt nem érted, hanem a gyerekek értik. És ez a fő. Unna!
János hát felöltöztette a ténsurat, de most előállott a másik szolga.
- Én vagyok Róbert, a kegyelmességed tyúkszemvágója. Parancsolja, kegyelmes úr, hogy kivágjam a tyúkszemét?
- Hogyne, fiam, hogyne. Hány késed van?
- Három.
- Az kevés. Az én tyúkszememnek legalább egy tucat kés kell, hogy kivághasd. Hja, barátom, sokat talpaltam én életemben, bejártam tízszer Magyarországot, nem csoda, hogy akkorára nőtt a tyúkszemem.
- Hogyan, kegyelmességed talpalt? Hiszen mindig automobilon utazik.
- Automobilon? Jó vicc. Te ezt, Róbert fiam, nem érted, hanem a gyerekek értik, - és ez a fő, unna!
Bizony beletörött Róbert fiamnak nem egy, hanem két tucat kése, amíg kivágta a ténsúr tyúkszemeit. Erre előállt hajlongva a harmadik inas:
- Én vagyok Dávid, kegyelmességed borotváló inasa. Parancsolja, hogy megborotváljam?
- Hány borotvád van, Dávid fiam?
- Hat darab.
- Kevés. Hogy engem megborotválj, négyszer hat darab borotva is kevés. Hat darab borotva? Jó vicc. Te ezt nem érted, de a gyerekek értik és ez a fontos... Unna!
Öltözködés után ezt kérdezte a belső inas:
- Automobilozni, sétakocsikázni vagy lovagolni óhajt kegyelmességed?
- Majd később, fiam, - szólt Dörmögő úr - most megtekintem a kastélyomat. Elmehettek.
A hat szolga hajlongva távozott, a tekintetes úr pedig végigsétált a csillogó-villogó gyönyörű termeken, miközben ezt dörmögte:
- No, nézd, hát mégis beteljesedett, amit a történetem címe ígért! Itt van, megjött Dörmögő Dömötör kegyelmes úr szerencséje.
Dörmögő Dömötör feltekintett, hát egy tündér állt előtte. Annak kellett lennie, mert csillagkoszorú volt a fején és lengő aranyköntös a testén.
- Kicsoda nagysád?
- Én vagyok a szerencse tündére - szólt. - Megsajnáltalak, hogy oly sokáig hasztalan kergetted a szerencsét és elhatároztam, hogy szerencséssé, gazdaggá teszlek, neked adom mindenestül ezt a kastélyt, de egy feltétellel.
- Milyen feltétellel?
- Azzal, hogy nem térsz vissza soha Mármarosba, nem ismered többé sem Zsuzsót, a feleségedet, sem a kis Dömcit, a fiadat. Itt kell élned örökké.
A tekintetes úr mirgett-morgott, habozott, háromszor is nem-et akart mondani, de csak elharapta a szót.
- Ha nem felelsz, itt hagylak és vége a szerencsédnek. Igen vagy nem?
- Igen - nyögte ő kegyelme.
- Jól van, - szólt a tündér - tied a kastély. De tudd meg, abban a percben, amint megszeged a szavadat, ismét oly szegény vagy, mint voltál.
A tündér ezzel kisétált az ajtón. És Dörmögő Dömötör? Sajnálattal tudatom, hogy ő kegyelme egy-két nap alatt úgy megfeledkezett Mármarosról, Zsuzsóról, Dömcikéről, mintha sohasem látta volna őket. Egész nap evett-ivott, hevert, kocsikázott, élte világát s amellett a régi jó mackószíve is megkérgesedett. Egy napon fáradt, poros utas lépett be a kastély kapuján.
- Kit keres? - kérdezték.
- A kastély urát keresem - mondotta a jövevény. - Én az ő atyafia vagyok. Mondják csak meg neki, hogy itt van Hörpentő bátya, esze nélkül fog leszaladni, hogy megöleljen.
Dörmögő Dömötör az ablakban pipázott. Amint meglátta a bátyát (mert ő volt a poros utas), nem rohant esze nélkül le a lépcsőn, hanem lekiáltott:
- Dobjátok ki azt a tolakodót!
A szolgák úgy kitették a bátya szűrét, hogy lába se érte a földet. A bátya persze haragudott.
- Így bánik a tekintetes úr a rokonával? - kiáltott fel a bátya az ablakba.
- Így hát! Persze, jó volna ugy-e beülni a Dörmögő Dömötör szerencséjébe? Rajtam nem élősködik valamennyi rongyos mackó, - unna!
Ezzel becsapta az ablakot.
Szegény Hörpentő csalódottan nézett a zárt ablakra és öklét rázva kiáltotta:
- Megállj, Dörmögő Dömötör! Ilyen rokon vagy te! Sohasem viszlek többé magammal utazni, sohasem ebédeltetlek, vacsoráltatlak meg. Nem én!
(Igazán nem tudnám megmondani, melyik volt nagyobb: Dörmögő Dömötör szívtelensége-e, vagy Hörpentő bátya füllentése? Mert hogy a bátya valaha utaztatta, ebédeltette volna a ténsurat, arról szó sincs.)
Alig hevert le Dörmögő Dömötör a selyem divánra, belépett Zsán, a belső inas.
- Kegyelmes úr, egy fiatal legény van odalenn. Azt mondja, beszélni szeretne kegyelmességeddel.
- Hogy hívják?
- Nepukkadjonazorrod-nak... vagy valami ilyesfélének.
- Ahá, a Nebolondozzonazúr! - mormogta a ténsúr. - Ez is szeretne beülni a szerencsémbe. Dobjátok ki, Zsán fiam!
Nemsokára hallani lehetett Nebukodonozor ordítását (mert ő volt az a bizonyos Nepukkadjonazorrod!). Azért ordított, mert kilökték a kapun. Ámde egy félóra mulva újra jelentette Zsán, hogy egy fickó mindenáron be akar törni a kegyelmes úrhoz, mert állítólag az unokaöccse, Zebike a neve.
- Kidobni! - szólt röviden a ténsúr és behunyta a szemét.
Mikor már egy-két-három-négy órácskát szundított a szerencse kastélyának ura, ismét előálltak a szolgák:
- Mi a szívének legnagyobb vágya, kegyelmes úr? Tessék parancsolni s mi ide teremtjük.
- Hogy mi az én vágyam? Étellel, itallal torkig vagyok, hevertem is annyit, hogy fáj már a derekam, kocsikázni sincs kedvem... Nincs nekem már egyéb vágyam... csak, csak... (a ténsúr szeme fölvillant). Róka Miskát szeretném a körmeim közé kapni.
- Kérem, tüstént itt lesz Róka Miska - szólt a fővadász.
Tizenkét urasági vadász azonnal talpra állt és kivonult az erdőre. Egy óra sem telt el, már hozta a két vadász a mackó-nemzet ősi ellenségét. Úgy reszketett a ravaszdi, mint a kocsonya.
- No, Róka Miska, végre is a kezembe kerültél? Most aztán befellegzett neked.
Miska térdre esett és a ténsúr cipője orrát csókolta.
- Kegyelem, méltóságos, kegyelmes úr! Esküszöm, hogy sohasem fogom többé lóvá tenni, jégre vinni, rászedni a barnabundás, nagyfogú familiáját!
- Nekem beszélhetsz! - szólt a ténsúr. - Vigyétek a kastély börtönébe. Néhány napig gyönyörködni akarok az imposztor kétségbeesésében, aztán felakasztjuk!
A vadászok elhurcolták a visítozó Róka Miskát.
Három napig mulatott még Dörmögő úr a tündérkastélyban. Harmadik napon nagyon elszomorodott. Hiába hozták elébe a szolgák a legfinomabb ételeket, a ténsúr elfordult és a nagy fejét lelógatta.
- Tessék, kegyelmes úr, ez a pompás nyársonsült! - kínálgatta a szolga.
- Nem kell, nincs étvágyam - morogta a bús vitéz.
- Kóstolja meg, kegyelmes úr, ezt a finom récesültet ugorkasalátával - így a másik szolga.
- A szagát sem állhatom.
- Ez a pompás almásrétes talán ízleni fog?
- Kell a cicának!
Most előállott a negyedik inas, a kezében egy nagy üveg méz volt.
- Itt a friss, illatos akácméz, kegyelmes úr!
- Eredj a mézeddel, amíg jó dolgod van! - förmedt rája bozontos barátunk szomorúan.
- Hát mit kíván kegyelmességed?
- Csincsike kéne nekem - morogta a téns úr. - Hozzátok ide Csincsikét! Ha hallanám a kedves hangját, ha látnám az édes mosolyát, mindjárt meggyógyulnék.
A szomszéd szoba függönye meglebbent. Valaki ezt suttogta:
- Hallod, anyám? A méz sem kell neki, csak Csincsike! Nem állom tovább, én a nyakába ugrom!
- Csitt, kis lányom! Még nincs itt ennek az ideje - felelt súgva egy hang.
Annak az ideje azonban itt van, hogy elmondjuk, mi történt Csincsikével. A lányka egy rézrudas, gyönyörű ágyacskában ébredt föl.
- Hol vagyok? - kérdezte szétnézve.
- Itt vagy az édes anyád, édes atyád karjai közt - szólt egy édes hang és a lányka két kar ölelését érezte.
A grófné karjaiban volt és mellette állott, meghatott arccal Hernádfalvy gróf.
- Istenem, - rebegte a lányka - ott, ott... a szekrényben... ott van a beszélő babám!...
- Igen, igen, - kiáltotta a grófné - most is ott van, Csincsikém! Nézd csak!
A grófné kivette a szekrényből a bábut és Csincsikének adta, aki ölébe kapta és szorosan karjai közé szorította.
- Jaj, úgy félek, hogy elviszi a fekete ember - suttogta.
- Ez a szerecsen-szobor, mely a képtárban van - mondotta a gróf. - Csincsikém, édes kis lányom, hát te emlékszel a fekete emberre?
- Igen, emlékszem. De, - de, - hol van Dörmögő bácsi?
- Hát Dörmögő bácsinak hívják azt a torzonborz bácsit, aki melletted aludt?
- Igen, mama. Ő a legjobb bácsi a világon. Mikor a Pupi néni meghalt, ő vitt ki az égő házból s azóta ő volt az én nevelő papám.
- Ki az a Pupi néni? - kérdezte a gróf.
- Az a púpos néni, aki engem Pestre vitt, mert nagyon szeretett.
A gróf és a grófné összenézett.
- Istenem - szólt a grófné - hát az öreg, púpos Ancsi, az én volt házvezetőném lopta el Csincsikét? Erre nem gondoltunk, mikor az egész országban kerestettük Csincsikét. Emlékszem, imádta a leánykánkat és sokszor mondta, hogy nem tudna nélküle élni. Mikor aztán beteg lett és kénytelen volt a szolgálatból kilépni, Pestre költözött... és úgy látszik, egyszer csak titokban visszajött és ellopta Csincsikét. Emlékszem arra a borzasztó napra... A dajka éppen tejbedarát adott Csincsikének, egy percre kiment és mikor visszament a kicsihez, ez a tányérkával együtt eltűnt.
- És ez a tányérka vezette őt hozzánk vissza - szólt a gróf és gyengéden megcsókolta síró nejét, aki a visszaemlékezésre felzokogott.
- A tányérka és a jó Isten, aki azt a torzonborz mentőt hozzáküldte, hogy nekünk hazahozza.
- Hol van Dörmögő bácsi? - kérdezte újra Csincsike.
- A hernádfalvi kastélyunkban van, kicsikém, - mondta a grófné - őt odavittük, téged pedig idehoztunk a kassai házunkba. Azt mondtad, úgy-e Csincsike, hogy az a Dörmögő bácsi a szerencsét keresi?
- Igen, de szegénynek nincs szerencséje.
- Most lesz. Megparancsoltam, hogy a kastélyban úgy bánjanak vele, mint egy herceggel, mintha övé lenne Hernádfalva.
- Hadd higyje, - szólt most a gróf - hogy a szerencse birodalmába érkezett. Mindene meglesz, amit a szeme, szája kíván. De elhatároztam, hogy próbára teszem, mi nagyobb benne: a szeretet vagy a nagyravágyás? Van családja?
- Van, - mondta Csincsike. - Zsuzsó néni a felesége és a kis Dömci a fiacskája. Máramaros megyében laknak.
- Helyes. Megkérem a társalkodónőt, öltözzön föl szerencse tündérének és jelentse ki Dörmögő uram előtt ezt; a kastélyt mindenestül neki ajándékozza, de csak azzal a feltétellel, hogy nem ismeri többé sem Zsuzsót, sem a kis Dömcit.
A gróf azonnal elküldte a hernádfalvi kastélyba a társalkodónőt, aki el is játszotta a tündérszerepet. Ez a magyarázata annak a sok csudának, ami Dörmögő Dömötörrel történt.
Azt is láttuk, hogy Csincsike sem bírta ki sokáig Kassán, hanem addig könyörgött szüleinek, amíg elvitték Hernádfalvára, ahol az elfüggönyözött mellékszobából hallgatta Dörmögő úr sóhajait. A ténsúr ezt kiáltotta:
- Ide hozzátok ebben a percben Csincsikét, mert megharagszom, - unna!
- Kegyelmes úr, a szerencse tündére Csincsikét nem engedi idehozni - felelt Zsán, a belső inas.
- Hát teremtsétek ide Zsuzsót, az én jó feleségemet!
- A szerencse tündére tüstént megfosztaná kegyelmességedet ettől a kastélytól.
- Hát... hát... hozzátok ide a kis Dömcit!
- Mit szólna a szerencse tündére?
- Az igaz, hogy unalmas néni az a szerencse tündére - morgott a bús vitéz. - Hát én mindig egyedül legyek?
- Ha csak azzal a Hörpentő nevű úrral nem akar a kegyelmes úr társalogni? - kérdezte Zsán. - Mert az megint itt lábatlankodik a kapu előtt.
- Hörpentő bátya? - kiáltott fel örvendezve a ténsúr. - Bocsássátok be, terítsétek meg az asztalt, egyék-igyék kedvére.
- És az a Nepukkadjonazorrod is bekéredzkedik megint.
- A Nebolondozzonazúr? Hadd jöjjön be, hadd lásson az is egy kis jóvilágot.
- Meg a Zebike nevű kis maszatos is egyre kunyorál, hogy eresszük be.
- A Zebike? Be vele és tömjetek bele annyi jó falatot, amennyi belefér.
Nemsokára terített asztalnál dőzsölt Hörpentő bátya, Nebukodonozor és Zebike. A ténsúr nézte egy darabig a falatozókat, aztán megint sóhajtozni kezdett.
- Kegyelmes úr, - szólt most Zsán - talán elszórakoztatná egy kicsit Róka Miska? Például, ha felakasztanánk.
- Róka Miska? Erről meg is feledkeztem - morgott a ténsúr. - Nem, ne bántsátok. Már az sem okoz örömet az én bús szívemnek, ha Miskát felakasztjuk. Bocsássátok szabadon, hadd fusson a jámbor.
El lehet képzelni, hogy a ravaszdi nem mondatta kétszer magának, mikor tudtára adták, hogy mehet, amerre tetszik. A ténsúr pedig mogorván cammogott föl-alá a szobában, ásítozott, dörmögött, ujjait ropogtatta, végre megállt Zsán előtt:
- Hallod-e te Zsán! - szólt. - Mondd meg ennek a szerencse tündérének, hogy vegye vissza a kastélyt, automobilt, hintót, gazdagságot, mert Csincsike, Zsuzsó és a kis Dömci nélkül nekem ez csak szilvamag, - unna!
Ebben a percben kifutott Csincsike a függöny mögül és a ténsúr nyakába ugrott:
- Édes, kedves, aranyos Dörmögő bácsi, itt van a maga Csincsikéje! - kiáltotta sírva és nevetve egyszerre.
- Csincsike! - mondta a derék úr. - Drága kis Csincsikém, hát te nem felejtetted el a te nagyfogú, nagykörmű, de téged nagyon szerető bácsikádat?
- Nem bizony. Én most is úgy szeretem, mint eddig. És nézze, Dörmögő bácsi, itt van a papám és mamám, azok is szeretik a jó Dörmögő bácsit.
Csincsike mögött állt a gróf és grófné.
- Igen, Dörmögő úr, - szólt a gróf - mi Csincsike szülei vagyunk, akiknél a világon nincsenek most boldogabb szülők, mert megtalálták elveszett gyermeküket. Én Hernádfalvy gróf vagyok.
- Hát Csincsike grófkisasszony - álmélkodott a ténsúr.
- Én Dörmögő bácsinak mindig csak Csincsike, a fogadott kis lánya leszek! - mondotta a lányka.
- Köszönöm, köszönöm, édes Dörmögő úr, hogy megmentette és hazahozta Csincsikénket! - kiáltotta a grófné.
- De hogyan van az, hogy ez a kis aranybogár nem tudta, kik a szülei? - kérdezte a ténsúr, megcsípegetve Csincsike arcát.
- Oh, mert csak két éves volt, mikor elrabolták - mondotta a grófné. - Azalatt a három év alatt, amíg távol volt, elfelejtette a nevünket, azt sem tudta, merre van a szülőföldje. Nem emlékezett senkire, semmire, csak rám, a babájára és a fekete szerecsen-szoborra, mely a képtárunkban van. És tudja-e, miről ismertem meg? A tányérkáról, melyet hazulról vitt magával.
- A tányérka! Brum, brum, hopszasza! - nevetett a ténsúr, Csincsikével tánclépésben topogva. - Eszerint Csincsike, te a magad szerencséjét tányéroztad össze!
- Ide hallgasson, Dörmögő úr - szólt most a gróf. - Ez a kastély az enyém. Én próbára akartam tenni, hogy többre becsüli-e a gazdagságot, mint a családját. A próbát fényesen kiállotta. Mehet haza Zsuzsóhoz és a kis Dömcihez és én gondoskodom róla, hogy ne menjen üres kézzel. Gazdagon megjutalmazom.
- Én pedig minden évben meglátogatom Dörmögő bácsit! - kiáltotta Csincsike. - Van nekünk Máramarosban is kastélyunk. Majd eljárjuk a medvetáncot és én tányérozni fogok.
...Egy hét mulva a máramarosi erdőben egy zsákkal, bútorral, játékkal megrakott kocsi kapaszkodott föl. A kocsi mellett ballagott Dörmögő Dömötör, aki éppen most tért haza, amint látjuk, gazdagon, mert a kocsi holmit ő vitette ősi barlangjába. Azonkívül a pénzestárcája is tele volt ezres bankóval. A ténsúr büszkén integetett az út egy magasabb pontjára, ahol Zsuzsó kendőt lengetett eléje, a kis Dömci pedig indiántáncot járt.
-&-
DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR ÉS A LABDARÚGÓK
Az F. L. K., vagyis a Ferencvárosi Labdarúgó Klub derék csapata búsan ült az asztal körül. Váratlan csapás érte a derék fiúkat, akiket addig nem győzött le semmiféle labdarúgó csapat. Sem cseh, sem osztrák, sem német, sőt angol sem.
Windsor (ejtsd: Vindzor) angol városba is eljutott a ferencvárosiak legyőzhetetlen híre. Ebben a városban rúgta a labdát a legkitűnőbb angol csapat, mely címéül városa nevét viselte.
- Nem engedjük - mondották a windsoriak -, hogy a magyarok legyőzhetetlennek tartsák magukat, mikor a Windsor is a világon van.
Ezzel megüzenték a ferencvárosiaknak, hogy három hét múlva meglátogatják őket Budapesten egy kis barátságos mérkőzésre.
A Ferencvárosi Labdarúgó Klub lelkes örömmel fogadta a kihívást. Régóta vágytak már összemérni ügyességüket a windsoriakkal, de eddig nem volt rá alkalom. Tüstént válaszoltak, hogy szívesen látják a híres angol labdarúgókat, csak tessék, jöjjenek.
Ámde alig küldték el a levelet, mindjárt meg is bánták. Lakatos, a ferencvárosiak rettegett csatázója, aki mindig a legtöbb labdát rúgta az ellenfél kapujába, egy szerencsétlen ugrásban kificamította a lábát. Az orvosok ugyan azzal vigasztalták Lakatost, hogy a balesetnek nem lesz semmi rossz következménye, de labdát - csak három hónap múlva rúghat. A windsoriak pedig három hét múlva megérkeznek.
- Úgy elvernek minket, mint a kétfenekű dobot - mondotta kétségbeesetten a csapat kapitánya.
- Senki sem helyettesítheti Lakatost - sóhajtott a kapus.
- Senki, senki - mormogta a csapat. - Lakatos nélkül belakatolhatjuk a boltot.
- Nem üzenhetnők meg a windsoriaknak, hogy a meccset elhalasztjuk három hónappal? - kérdezte egy fiatal tag.
Erre a kérdésre mindenki fölháborodott. Egyszerre kiabált valamennyi a közbeszólóra:
- Micsoda? Mi, a ferencvárosiak, meghátráljunk? Szégyenszemre haladékért kunyoráljunk? Hiszen a Kálvin téri kút vízokádó fejei is elpirulnának szégyenükben és az elevátor a Dunába omlana elkeseredésében!
- Hát inkább megverjenek?
Az ám, szégyen a meghátrálás, de a vereség sem dicsőség. A csapat elhallgatott és nagyokat sóhajtott. Már látták a kapujukba röpködő angol labdákat.
- Megvernek, megvernek! Tíz gól nulla ellen. Brr!
Egyszerre felpattant az ajtó és berohant egy ifjú.
- Diadal, diadal! - kiáltotta.
- Mi történt? Meggyógyult Lakatos? Talán berúgta a betegség labdáját a pokol kapujába? Tőle kitelik.
Így kiabáltak összevissza a klub tagjai. Az ifjú intett, hogy engedjék beszélni.
- Nem gyógyult meg Lakatos, de találtam Lakatosnál is jobb góllövőt.
Erre elpárolgott a fiúk jókedve.
- Ugyan, ne bolondozz - mondották -, Lakatosnál nincs jobb.
- Micsoda? Nincs? - kiáltotta az ifjú. - Az én emberem egymaga elegendő, hogy a világ legjobb csapatát legyőzze.
- Aztán hogy hívják ezt a csuda játékost?
- Dörmögő Dömötörnek.
- Hol láttad?
- A siófoki sporttelepen.
- Hát majd megnézzük és megtapasztaljuk, mit tud.
Másnap már leszállt Siófokon a Déli vasút gyorsvonatáról négy ferencvárosi labdarúgó. Az állomáson egy sportsipkás ifjúval találkoztak, akinek kendővel fel volt kötve a karja.
- Merre van a sporttelep? - kérdezte az ifjútól Barinkay Feri, a ferencvárosi labdarúgók kapitánya.
- Jöjjenek velem. Majd elvezetem.
Az ifjak bemutatkoztak. A siófoki fiúnak Galgóczy Jani volt a neve. A helybeli labdarúgó csapat tagja volt. Megindultak. Az állomás előtt is láttak egy sportsipkás ifjút, akinek a lába volt bepólyázva és mankón bicegett.
- Ez a fiú is labdarúgó? - kérdezte Barinkay.
- Igen. Ő is a mi csapatunk tagja.
- Ej, ej, hiszen a siófoki labdarúgók, úgy látom, mind sebesültek. Mi ennek az oka?
- Dörmögő Dömötör.
- Hogyhogy?
- Hát, kérem, ahol Dörmögő Dömötör játszik, ott nem nő több fű, nem terem az ellenfélnek gól, csak kéz-, lábficamodás s egyéb ilyen jó.
- Annyira erőszakoskodik?
- Dehogy. Hiszen épp az a vicc, hogy nem erőszakoskodik. A legkorrektebben játszik. De ha ő egyet fordul, mindenki elterül a földön, aki körülötte van. Oly iszonyatos az ereje.
Eközben kiértek a sporttelepre. Ott éppen javában rúgták a labdát, azaz hogy rúgták volna, ha Dörmögő Dömötörtől a labda közelébe fértek volna. De az ő széles vállától senki sem jutott hozzá, s azok, akik megpróbálták áttörni az eleven bástyafalat, ott nyögdécseltek a porban.
Dörmögő úr apró, pici rúgásokkal lökdöste előre, az ellenfél kapuja felé a labdát, mindig vigyázva arra, hogy messzire ne guruljon tőle. A kapu közelében azután nagyot rúgott rajta... Hej, micsoda rúgás volt az! A kilőtt ágyúgolyó nem repül oly gyorsan s oly szörnyű erővel.
Az ellenfél kapusa a labda elé ugrott, de csak azt nyerte vele, hogy a labda őt is a levegőbe kapta és együtt vitte be magával a kapuba.
- Ez a mi emberünk! - kiáltotta lelkesülten Barinkay. - Az angoloknak befellegzett.
- Mondtam, ugye? - szólt elégtétellel Donner Misi, az az ifjú, aki a legyőzhetetlen labdarúgóról szóló hírt vitte a ferencvárosiaknak.
- Most hát az a fő, hogy ezt a kincset megszerezzük a Ferencvárosnak.
Egyszerre észrevették, hogy a csíkosak, vagyis a Dörmögő pártjabeli labdarúgók, nyugodtan állnak, társalognak a helyükön, a kapus pedig az egyik hátvédővel a földön ül és kártyázik.
- Miért nem mozognak a csíkosak? - kérdezte Barinkay Galgóczytól.
- Minek? - felelte ez vállát vonva.
- Hát hogy legyőzzék a sötéteket. (Az ellencsapat volt a sötét.)
- Hiszen ott van Dörmögő Dömötör.
- Hátha ide rúgják a labdát a sötétek?
- Ki rúg ott, ahol Dörmögő Dömötör rúg?
Ebben a percben nagy éljenzés és taps hallatszott.
- Miért tapsolnak?
- Most rúgta Dörmögő Dömötör a huszonnegyedik gólt.
- És az ellenfél?
- Az? Most kalimpál negyvenedszer.
- Kalimpál? Hol?
- Hát a földön.
Csakugyan éppen akkor tápászkodott föl a földről három sötét. Egyik az oldalát fogta, a másik bicegett s a harmadik a hátát tapogatta.
- De mit szól a bíró ehhez az erőszakos játékhoz?
- Semmit. Dörmögő Dömötör nem nyúl se kézzel, se lábbal senkihez, ő csak mozog... de ahol ő mozog, teringette, ott ropog. Ropog a csont. No, de vége a játszmának.
- Ki győzött?
- Dörmögő Dömötör. Huszonnégy... nulla ellen.
- Szeretnék beszélni azzal a Dörmögővel - mondotta Barinkay. - Hol szólítsuk meg?
- Akár itt.
Barinkay és társai nemsokára bemutatkoztak a tekintélyes úrnak.
- Van szerencsénk bemutatni magunkat - szólt Barinkay. - Mi vagyunk a Felk.
- Örvendek a szerencsének - felelt a ténsúr. - Én vagyok a Silk.
(Aki nem tudná, mit jelent a Felk meg a Silk, annak megmagyarázom, hogy az első F. L. K.-t, azaz Ferencvárosi Labdarúgó Klubot és a második S. L. K.-t, vagyis Siófoki Labdarúgó Klubot jelent.)
- Mélyen tisztelt hazafi! - kezdte Barinkay -, ön talán értesült már arról, hogy a Windsor kihívta a Felket.
- Hallottam - bólongatott a ténsúr. - Magam is megnézem azt az érdekes mérkőzést. Magam is tapsolni fogok a Felknek, mikor legyőzi az ángliust.
- Sajnos, a győzelem nem bizonyos. Legjobb csatázónknak, Lakatosnak a lába kificamodott.
- Hehehe. Valami jó családból való labdarúgóval került össze, ugye?
- Nem éppen. Szerencsétlen ugrás okozta a bajt. És széles Magyarországban Lakatost csak egy ember tudná helyettesíteni...
- És az az egy ember is mackó, hehe - nevetett a ténsúr.
- Tessék? Nem értettem, mire céloz, kedves kolléga.
- No, nem baj. Hát mit kíván tőlem a derék Ferencváros?
- Hogy lépjen be a mi csapatunkba és segítsen legyőzni az angolokat.
- Topp! - felelt a ténsúr. - Itt a mancsom, nem disznóláb. Szívesen belépek az urak közé s szerényke kis tehetségemmel igyekezni fogok méltóvá tenni magamat a híres ferencvárosiakhoz. Előbb azonban Kassára kell mennem.
- Labdarúgásra?
- Igen. A kedves kassai kollégáknak megígértem, hogy náluk is berúgok egy pár orrot... azaz, nem: bordát... nem, nem azt: hanem labdát.
Szíves kézszorítással váltak el a ferencvárosiak Dörmögő úrtól, aki megígérte, hogy egy hét múlva meglátogatja a Felket. Mikor távozóban voltak, vették észre, hogy Dörmögő úron kívül még egy alak van jelen. Az alak nagyon hasonlított a legyőzhetetlen labdarúgóhoz. Az ismeretlen hozzájuk csatlakozott, mikor távoztak.
- Maguknak is kevés ám a sütnivalójuk - mondotta az alak, mikor a nagyvendéglő felé mentek.
- Miért? - kérdezték a ferencvárosiak.
- Mert előttük van a világ legnagyobb bajnoka... oszt’ mégis azt a Dörmögő urat kérik föl, hogy lépjen közéjük.
- És ki az a nagy bajnok? - kérdezte Barinkay.
- Ez az úr, itt ni! - szólt az ismeretlen a saját mellére bökve.
- Uraságod? Mi a becses neve, kérem?
- Tudom, hogy nagyot fognak éljenezni, ha meghallják az én híres nevemet. Az én nevem... Hörpentő János!
Ezzel büszkén kidüllesztette a mellét. A ferencvárosiak összenéztek.
- Sohasem hallottuk a sportban ezt a nevet. Miféle bajnok uraságod?
- Európa evőbajnoka - felelt a bátya.
- Hja, csak evőbajnok? - mondották nevetve a ferencvárosiak.
- Nemcsak evőbajnok - felelt gőgösen a bátya -, hanem ivóbajnok is. Egyhuzamban megiszom én egy hordó bort.
- Már azt nem hiszem - mondotta Barinkay.
- Hát fogadjunk. Látja ezt a hordó bort? (Éppen a vendéglő söntése mellett haladtak.) Megfizeti ezt a hordó bort, ha én bajnokilag egyhuzamban kihörpentem?
- Meg.
Hörpentő bátya fölemelte a nagy hordót, a csapot kilökte belőle és a nyílást a szájára illesztette. S mikor letette a hordót, üres volt. Álmélkodtak is a nézői.
- Ez volt az ivóbajnok. Most következik az evőbajnok - mondotta a bátya. - Ki fogad velem, hogy egy ültömben megeszem egy borjút?
- Dehogy fogadunk, inkább elhisszük - kiáltották a ferencvárosiak és sietve elmenekültek a nagy bajnok elől, aki a hordó bort úgy kihörpintette, mint más a pohár vizet. Nem volt kedvük a hordó bor után a borjút is megfizetni.
- A gyávák! - morogta a bátya. - A nyavalyás labdarúgói nem tudják méltányolni az igazi bajnokot! Ahelyett, hogy kapva kapnának rajtam és tyúkkal, kaláccsal, borjúval maguk közé édesgetnének, hát megfutnak.
Budapesten csakhamar híre terjedt annak, hogy a Felk milyen kitűnő labdarúgóra tett szert. De eljutott a hír az angol labdarúgók közé is és a Windsor megdöbbenve hallotta, hogy az ellenfél csapatában milyen félelmes és legyőzhetetlen góllövő van.
- Eredj, Fred, Budapestre - mondották a windsoriak a kapitányuknak -, és nézd meg azt a gólkirályt. Hadd tudjuk meg, mi igaz a hírből...
Fred egy előkelő angol hajótulajdonos fia volt. Apjának húsz nagy kereskedelmi gőzöse járt a tengeren és egész sereg mindenféle egyéb hajója a világ minden nagy folyamán és taván.
A Windsor kapitánya haladéktalanul Budapestre utazott és a Hungária nagyfogadóban szállt meg. Ablaka a Dunára nyílt s mikor kitekintett, nagy örömére apja egyik hajóját pillantotta meg a folyamon. A Hollószárny nevűt.
Fred a hajóhoz sietett. Burness (ejtsd: Börnessz) kapitány, a hajó parancsnoka, nagy örömmel üdvözölte a fiatalabbik gazdáját.
- Hollá, Fred! - kiáltotta. - Mi szél hozott téged erre?
- A Windsor meccsének a dolgában jöttem - felelt Fred. - Mondja csak, Tommy bácsi, nem hallotta hírét miszter Dörmegének, a Felk csatárának?
- Nem én, fiam. Csak tegnap érkeztem Budapestre Romániából. De van nekem itt egy hajóstisztem, aki néhány év előtt Magyarországon élt és ismerős a magyar sportkörökkel. Hé, Harry!
Fiatalember jelent meg a kabinban.
- Harry, ismeri ezt a nevet: Dermege?
- Dörmege - javított Fred a hajóskapitány szaván. - Csatázó a Felkben.
- Ismerem - felelte Harry -, de nem Dörmege, sem Dermege, hanem Dörmögő Dömötör.
- Dör-mör-dör-tör - hebegte a kapitány. - Borzasztó! - Dörgörmör... Ha egy esztendeig gyötröm a nyelvemet, sem tudom kimondani.
- Hol van most ez az úr? - kérdezte Fred.
- Kassán - felelt Harry. - Éppen ma olvastam egy budapesti lapban, hogy holnap délután egy csapat kebelében megmérkőzik a kassaiakkal.
- No, akkor sietek Kassára. Nemsokára indul a vonat. Isten áldja meg Tommy bácsi!
Fred másnap délután a kassai sporttelepen nézte a mérkőzést. Hosszú volt a Fred arca, de minél tovább nézte Dörmögő urat, annál hosszabbra nyúlt.
Dörmögő úr remekelt s az ellencsapat egyetlen gólt sem tudott csinálni. A játék után Fred ezt a sürgönyt menesztette haza:
“Hír igaz. Mit tegyek?”
Estére megérkezett a válasz.
„Tedd ártalmatlanná, bármi áron.”
Másnap délután ugyanazzal a vonattal utazott vissza Budapestre Fred, mellyel Dörmögő úr. A Fred kupéjában még egy utas ült: egy hegyes orrú, vörös képű, zsokésapkás alak, aki bizalmas vigyorgással így szólította meg útitársát:
- Windsor?
- Ismer engem? - kérdezte Fred.
- Hogyne. Azt is tudom, mi bántja uraságodat.
- Hát mi?
- Útitársunk, Dörmögő Dömötör úr bántja, aki kétessé teszi a Windsor győzelmét. De én meg tudom ám mondani, hogyan lehet az urat ártalmatlanná tenni. El kell lopni őt.
- Ellopni? Száz koronát adok, ha megmondja, mi módon.
- Egy szót mondjon neki és megy a tisztelt úr után, mint a medve, akinek karika van fűzve az orrába. Ez a szó: vacsora. Hívja meg egy díszvacsorára és oda viheti, ahova akarja.
- De hiszen nem is tudok vele beszélni... hacsak románul nem tud.
- Éppen hogy ért ezen a nyelven. Valamikor a máramarosi havasokban élt.
Az angol kifizette a száz koronát a komának (mert Róka koma volt a hegyes orrú). Azután a legközelebbi állomáson ezt sürgönyözte a Hollószárny kapitányának:
“Esti vonathoz, a kőbányai állomásra automobilt kérek. Hajón, legalsó kabinba, húsz fogásos vacsorát tiszteknek és két vendégnek. Hajó indulásra készen legyen. Mély titoktartás.”
Robogott a vonat. Óra óra után múlt. Leborult az est és az éj. Kőbánya előtt Fred benyitott Dörmögő úr kupéjába s így szólt hozzá:
- Üdvözlöm önt, nagy férfiú, a budapesti külföldiek nevében, akik ezennel meghívják az ön tiszteletére rendezett díszlakomájukra. (Ezzel szemet hunyorítva, barátságosan oldalba bökte a ténsurat.) Húsz fogás! Húsz finom étel!
- Díszlakoma! Húsz fogás! - szólt felragyogó szemmel a ténsúr. - Örvendek a húsz fogásnak... azaz a szerencsének! Örülök, hogy már külföldre is eljutott jó étvágyam... azaz jó rúgásaim híre. És hol lesz ez a bankett?
- Az meglepetés. Itt Kőbányán várja uraságodat az automobil, mely a lakoma színhelyére viszi. De már Kőbányán is vagyunk!
A ténsúr Fred társaságában kiszállt. Az automobil már ott berregett s villámgyorsan repítette őket a Duna-partra.
- Látja azt a hajót, Dörmögő úr, ott a Duna közepén? - kérdezte Fred a ténsúrtól. - Azon lesz a lakoma. Ez a meglepetés. De itt a csónak. Szálljunk be.
A tekintetes úr gyanútlanul betelepedett kísérőjével a Hollószárny csónakjába. Gyorsan eveztek a hajó felé.
A hajó kivilágított ablakai barátságosan csillogtak a tekintetes úrra.
- Ej, de kedvesen nevet ide az a húsz tál... azaz, az a húsz ablak, vagy nem tudom, hány ablak - mondotta a tekintetes úr.
- És milyen pompás lesz, vacsora közben, a sétahajókázás - szólt Fred.
- Sétahajókázás? Jó gondolat... Már alig várom, hogy sétahajókázzon az a húsz tál... vagyis Dörmögő bácsi.
A csónak a hajóhoz ért, melyről lépcsőt bocsátottak alá. Fred és Dörmögő úr fölmásztak a szűk lépcsőfokon, miközben a ténsúr egyre mormogott:
- Húsz lépcső... húsz fogás... húsz tál... húsz tányér...
A matrózok a fedélzeten álltak katonás sorban. Tisztelegtek az érkezőknek.
- Minden rendben van, Tommy bácsi? - kérdezte Fred.
- Az utolsó csavarig - felelte a kapitány.
- Van szerencsém bemutatni mister Dörmögőt, a híres csatázót - szólt Fred.
A ténsúr megrázta a kapitány kezét.
- Örvendek a szerencsének, urak - harsogta. - Üdvözlöm a budapesti külföldieket, a budapesti belföldieket, a budapesti húsz fogást, a budapesti húsz tálat... Mondhatom, urak, olyan éhes vagyok, mint egy tengeri cápa.
- Hát akkor siessünk asztalhoz - mondotta Fred, aki néhány szót súgott a kapitány fülébe. Azután lépcsőn haladtak lefelé.
Az a terem, melybe benyitottak, a hajó fenekén volt. A közepén terített asztal. Csupa finom tányér, pohár, palack, illatos virág. A vendégek - egytől egyig hajóstiszt és altiszt - már az asztalnál ültek.
- Tessék helyet foglalni - szólt Fred. Azután a kapitány intésére díszbe öltözött matrózok léptek be és felszolgálták az első tál ételt, utána a másodikat, harmadikat... Mély csend volt a teremben, nem hallatszott egyéb a villák, kések zörgésénél és a tekintetes úr csámcsogásánál, mely szinte elnyomta a hajókerék zúgását, ami azt jelentette, hogy a hajó javában halad.
Hej, Dörmögő uram, ne dugja a szemét olyan nagyon a tálakba, kukkantson kissé ki a világba és meglepetve fogja látni, hogy a hajó már elhagyta az összekötő hidat és a Csepel-sziget mentén halad teljes gőzerővel, anélkül, hogy eszébe jutna visszafordulni.
Mikor a huszadik ételt is bekebelezte a ténsúr, fölállott Fred és poharát fölemelve, így szólt:
- Hurrá a nagy labdarúgónak!
- Hurrá, hurrá! - visszhangozta a társaság.
Könnyekig meghatva állt föl helyéről a ténsúr, mancsába vett egy palack pezsgőt, hogy viszonozza a felköszöntőt.
- Uraim - szólt rezgő hangon -, én szerény medve vagyok és láthatják, hogy lesütöm a szememet, mert érzem, hogy nem érdemlem meg ezt a nagy kitüntetést. Uraim, én szónok sem vagyok, így hát egyszerűen azt kiáltom, ordítom, bömbölöm, hogy, hogy, hogy...
A szerény mackó fölemelte lesütött szempilláit és meghökkenve látta, hogy egyedül van a teremben. Az asztal üres, a szoba üres, a vendégsereget mintha elnyelte volna a Duna. Még különösebb volt, hogy ott, ahol nemrég ajtót, ablakot látott, vastag vaspáncél sötétlett feléje.
„Hát ezekhez mi ütött? - tűnődött magában. - Hova lettek? Miféle tréfa ez? Teringette, mi jut az eszembe? Csak nem ejtettek kelepcébe? Csak nem zártak a hajó fenekére?”
Az ajtónak rohant. Zárva volt. Ki akarta rántani az ablakot. Meg sem tudta mozdítani a vaspáncélt. Kiabált, senki sem felelt, verte öklével az ajtót, rugdalta a falakat, fenyegetődzött, fogát csikorgatta - de mindez nem használt.
- Fogoly vagyok! - hörögte. - És holnapra várnak a ferencvárosiak!
...Barinkay és Brunner, a Ferencvárosi Labdarúgó Klub tagjai, másnap este bekopogtak Lohinaihoz, a híres detektívhez, vagyis titkosrendőrhöz.
- Tanácsát kérjük - mondották.
- Milyen ügy? - kérdezte a detektív, föl sem tekintve a papírlapról, melyet betűzött.
- Egy labdarúgó társunk eltűnt.
- Kicsoda?
- Dörmögő Dömötör.
A detektív erre fölkapta a fejét.
- Az, ugye, aki Lakatost helyettesíti az önök csapatában az angolok ellen?
- Igen.
- Mikor látták utoljára?
- Tegnap utazott el Kassáról a délutáni vonattal. Budapestre tartott. Vele utazott Hörpentő nevű titkára vagy szolgája, de amíg Dörmögő az első osztályon, Hörpentő a másodikon volt s így útközben nem látta útitársát. Hörpentő megérkezett. Dörmögő nem. Teljesen nyoma veszett. Pedig bizonyosra ígérte, hogy ma meglátogat minket.
A detektív fölkelt, föl és alá járt a szobában vagy negyedóráig, anélkül, hogy egy szót kiejtene. A homlokán látszott, hogy nagyon töpreng valamin. Végre így szólt:
- Üljünk kocsiba!
A kocsisnak, mikor a három úr beült a bérkocsiba, odaszólt valamit a detektív. A lovak sebesen röpítették a kocsit és a dunaparton álltak meg. A detektív lement a víz szélére, elővette a kézilámpáját és a parton haladva, figyelmesen vizsgálta a földet. Egyszerre megállt s így szólt:
- Az önök barátját ellopták.
- Miért gondolja?
- Ezért ni! Nézzék meg ezt a nyomot. Milyen nyom ez?
Az ifjak a földre hajoltak.
- Óriási, valóságos tányér.
- Ez a Dörmögő úr nyoma. Szerencsére itt föl van szedve a kövezet, tegnap esett és az utcaseprők röstek voltak a dunapartot megtisztítani a sártól, így megmaradt a nyom.
- No de kérem, a labdarúgó nem aranyóra vagy pénzes tárca, hogy ellopják. És ki lopta volna el?
- Az, akinek érdekében volt, hogy Windsort le ne győzzék a ferencvárosiak. Egyébként íme, itt van egy új bizonyíték.
A földön egy Kassáról Budapestig szóló vasúti jegy hevert.
- Ezt Dörmögő úr ejtette ki a zsebéből, mikor a csónakra szállt, mely a Hollószárnyra vitte - mondotta a titkosrendőr.
- Hollószárny? Mi az?
- Az az angol hajó, mely tegnap este váratlanul, nagy gyorsan, elutazott Budapestről. Ez a hajó most már valahol a Vaskapunál jár. Gyerünk gyorsan telefonálni, talán még feltartóztathatjuk.
- A Felk helyisége közel van, onnan telefonálhatunk - mondotta Barinkay.
Pár perc múlva a labdarúgó klubban voltak. A titkosrendőr a telefonhoz sietett és összeköttette magát az orsovai határrendőrséggel.
- Kérem feltartóztatni a Hollószárny nevű hajót - szólt a telefonba.
- A Hollószárny már átkelt a Vaskapu csatornáján - hangzott a válasz.
Lohinai, a titkosrendőr, csalódottan fordult a labdarúgókhoz, akik csaknem megtöltötték a szobát.
- Sajnálom, urak - szólt a detektív -, az angol hajó kisiklott kezünkből. Elhagyta Magyarországot.
- Mit gondol, Lohinai úr, hova vitte Dörmögő urat? - kérdezte Garancsi János úr, egy gazdag kőbányai sertéskereskedő, a Felk buzgó pártfogója.
- A Fekete-tengerre, onnan talán Törökországba vagy Egyiptomba.
- Teringette! Csak nem teszik meg török szultánnak vagy egyiptomi fáraónak? Igaz, hogy a potroha megvan hozzá.
- No, nem azért - felelt a detektív -, hanem hogy minél messzebb legyen Budapesttől és a mérkőzésre haza ne juthasson.
- De hogyan találta ki egyszerre, hogy az angolok a Hollószárnyra csalták Dörmögő barátunkat?
- Egyszerű a dolog. Mi, titkosrendőrök, szemmel tartjuk az idegeneket és tudtam, hogy a Windsor egyik tagja Budapestre érkezett és a Hungáriában szállt meg. Feltűnt tegnap este az is, hogy a Hollószárny oly gyorsan elgőzölt Budapestről. Mikor aztán az urak közölték velem, hogy Dörmögő, a legyőzhetetlen gólrúgó, titokzatos módon eltűnt, tüstént tudtam, hogy a Windsor tőrbe csalta s a Hollószárnyon szöktették meg.
- Igen, de a szöktetés sok pénzbe kerül. Miért szórják az angolok a pénzt?
- Ezért, ni!
A detektív elővett a zsebéből egy angol lapot és egyik hírére bökött:
- Olvassák ezt a hírt:
“Brian polgár tízezer fontot ígért a Windsornak, ha a Felket megveri.”
Értik már? A tízezer font több mint kétszázezer korona. Ezért érdemes költeni.
Garancsi az asztalra csapott öklével és ezt kiáltotta:
- No, ha az ánglius áldoz, a magyar sem marad el mögötte. Lohinai úr, utazzék tekintetes Dörmögő úr után és hozza vissza bármi áron. A költséget fizetem én.
A ferencvárosi ifjak csüggedt arca föllángolt e szavakra. Dörgő hangon kiáltották: - Éljen Garancsi!
- Szívesen megyek - felelt a detektív -, és ha lehet, visszahozom idején Dörmögő urat.
- De csak úgy, ha magával viszi Hörpentőt, a híres mackó titkosrendőrt - szólalt meg egy vastag hang.
A háttérből a bátya torzonborz feje magasodott elő. Ő volt a szóló.
Harsogó kacaj szállt a levegőbe. Évődve kiabálták a bátya felé:
- No, hiszen, szép titkosrendőr! Mérföldről megismerné mindenki a gyönyörű ábrázatát, meg a nagy buksiját.
- Micsoda? Az urak kételkednek az én tudományomban? - kiáltotta a bátya. - Hát ki tudja megmondani, mivel lehet hazacsalni tekintetes, nemes, nemzetes Dörmögő urat a törökök közül? No, most beszéljetek, híresek!
- Halljuk! Mivel, no?
- Ez a varázsszer: a mema - felelte a bátya.
- Mema? Hát az mi?
- Azt se tudják? Látszik, hogy sohasem voltak mackók! Hát tudják meg, hogy a mema: méz, eper, málna, alma. Ezzel nemcsak Egyiptomból, de Bergengóciából is haza lehet csalni őkelmét. Szeretném tudni, hogyan boldogul Lohinai úr nélkülem, ha én nem adok neki ilyen finom tanácsokat?
- No, nem bánom, jöjjön velem - szólt Lohinai mosolyogva -, egy óra múlva indulunk, legyen a Keleti pályaudvaron, de álruhában.
Aztán Garancsihoz és Barinkayhoz fordult e szavakkal:
- Valami eszembe jutott, amiben segítségemre lehet ez a nagy golyhó!
A Keleti pályaudvaron egy óra múlva két utas szállt föl a keleti expresszvonatra. Az egyik török volt, fején fez virított, a másik egy fehér ruhás szakács. A török: Lohinai, a szakács: Hörpentő volt.
- Miért öltözött maga, bátya, szakácsnak? - kérdezte a titkosrendőr.
- Mert én legszívesebben a konyhák tájékán tartózkodom - felelt a kérdezett.
A vonat megindult és robogott Konstantinápoly, a török főváros felé.
*
Térjünk azonban vissza Dörmögő úrhoz. A tekintetes úr egy napot és két éjszakát töltött a hajóbörtönben. Igaz, pompásan ellátták étellel, itallal, heverhetett kedvére, tehát igazi mackógyöngyélete volt, de mi haszna, ha fogoly volt? Azt sem tudta, merre viszi a hajó s mikor harmadnap reggel valami morajra és zúgásra ébredt, így szólt magában:
- Vajon hol vagyunk? Mintha ezer mackó morogna körülöttem.
A Fekete-tengeren voltak. A tenger zúgott. Egyszerre félremozdult az ajtó vaspáncélja s napvilág áradt be hozzá.
- Mister Dermege, szíveskedjék feljönni - hangzott Burness kapitány szava -, átvisszük egy másik hajóra.
A tekintetes úr fölballagott a lépcsőn és szétnézett. Alig látott egyebet víznél, csak a háttérben sötétlett a part, meg a közelében egy nagy tengeri gőzhajó kéményei ontották a füstöt.
- És ha nem megyek át arra a hajóra? - kérdezte a ténsúr.
A kapitány a háta mögé mutatott. Ott állt tíz matróz, puskájával reája célozva.
- Jól megfelelt, kapitány uram - nevetett a ténsúr. - Gyerünk! Megyek!
Csónakba szállt, mely a nagy hajóhoz vitte. A hágcsón nagy nehezen fölkapaszkodott a födélzetre, melynek egy elkerített tágas részébe vezették.
- Ez lesz, uram, a maga helye - mondotta az új hajó kapitánya. - Itt szabadon sétálhat, de a korláton nem szabad túllépnie. Itt van a hálókabinja is.
A hajó ezalatt megindult és gyorsan nőtt a távolság a nagy hajó és a kis hajó közt, mely utóbbi a part felé haladt. A szárazföld eltűnt. A ténsúr a végtelen tengerre bámult, mikor egyszerre egy papagáj szállott a tenyerére.
- Hát te, papagáj pajtás, hogy kerültél ide? - kérdezte a tekintetes úr, örvendezve, mert a hosszú egyedüllét után jólesett neki az új társaság. - Tyüh, de nagyúri madár lehetsz, hiszen aranyos a lábad!
A papagáj lába ugyanis aranyosra volt festve. Egyszer csak megszólalt az ő töredezett hangján, de magyarul.
- Akarsz-e megszökni, barrátom?
- Akarok - felelt a tekintetes úr, aki szinte elhűlt bámulatában, hogy a papagáj magyarul szólította meg.
A madár nem kérdezősködött tovább, hanem elrepült a hajó másik részébe és leült. A tekintetes úr azt hitte, hogy álmodik. Mert hiszen olyan is volt ez, mint az álom. Akkor, mikor már azt hitte, hogy semmi remény sincs a szabadulásra, egyszer csak megjelenik egy aranyos lábú madár és azt kérdi, tőle, akar-e megszökni?
- Ennivaló madár az a papagáj - mormogta -, valóságos papi. Vajon lesz-e folytatása ennek a szép mesének? Csak már jönne megint az a papi!
Hát nemsokára jött is suhogva, de a csőrében levél volt, melyet a ténsúrnak nyújtott.
- Nekem szól az a levél? - álmélkodott Dörmögő úr. - Vajon ki írja?
Felbontotta és nagy örömére magyar írást talált benne. A levél így szólt:
“Tiszteletre méltó idegen! Látom, hogy te is az angolok foglya vagy. Én is az vagyok. Én indiai maharadzsa, azaz fejedelem vagyok. Népemmel föllázadtam az angol zsarnok uralma ellen, de levertek és menekülésem közben, a Fekete-tenger partján elfogtak. Írd meg te is, hogy ki vagy és miért kerültél az angolok fogságába. Ne csodálkozzál, hogy magyar levelet küldök. Ali szolgám írta, aki ada-káléi török és tud magyarul. Ő tanította meg a papagájt is arra a néhány magyar szóra, mellyel téged megszólított, mert látott téged egyszer Ada-Káléban és akkor magyarul beszéltél. Feleletedet a papagáj híven elfecsegte nekünk. Ha tehát komoly szándékod az, amit a papagáj kérdésére feleltél, írj választ. A leveledet elhozza a madár. Vigyázz, hogy a hajó népe semmit észre ne vegyen.”
Dörmögő úr tüstént megírta a levelet, mely így hangzott:
“Tisztölt Maharagudzsa úr! Én, Dörmögő Dömötör, máramarosi erdőbirtokos és méztermelő vagyok. Az angolok azért hurcoltak gyászos tengeri rabságba, mert attól féltek, hogy kirúgom valamennyi fogukat. Én vagyok ugyanis a Silk meg a Felk híres csatázója. Mondhatom, én nemcsak Maharagudzsa, hanem Holnap és Holnaputánharagudzsa is ezekre az ángliusokra. Hogy én szeretnék-e megszökni? Iszen éjjel-nappal azon töröm az én kedves buksimat. Szököm én, ha csak az kell. Ezzel maradok Maharagudzsa uramnak nyájas dörmögéssel mézes, epres szabadságot kívánva, szerető rabtársa Madörmögő Dömötör.”
A ténsúr a jeles levelet a papagáj csőrébe tette s örömmel látta, hogy az okos madár milyen ügyesen bujkál a matrózok elől. Senki sem vette észre, hogy milyen veszedelmes kis postás röpköd a hajó egyik részéből a másikba.
El lehet képzelni, hogy a tekintetes úr türelmetlenül várta a választ. Százszor is megszámlálta a kabátja gombjait:
- Szabad leszek... nem leszek... leszek... nem leszek... leszek...
Az utolsó a szabadulást jövendölte, amire a ténsúr vígan összecsapta a bokáját. No, hát ez a kis bokázás akkorát szólt, hogy a kapitány a hídjáról leszólt a matrózokra:
- Mi történt? Csak nem robbant föl a kazán?
A ténsúr pedig újra számlálgatni kezdte a gombjait:
- Főz még nekem a Jutka szakácsné lekváros derelyét... nem főz... főz... nem főz... főz!
Erre a jövendölésre a ténsúr akkorát csettentett néhányszor a nyelvével, hogy a kapitány azt kérdezte a matrózoktól:
- Ki lövöldöz itten pisztollyal?
Senki sem lövöldözött, a kazán sem robbant föl, csak a fogolynak volt jókedve. Hej, ha tudta volna a kapitány, mitől olyan jókedvű őkelme, nem sétált volna oly nyugodtan a hídján!
Végre estefelé megjött a papagáj a levéllel. Ez volt benne:
“Éjjel hadd nyitva a kabinod ajtaját. Ha a papagáj háromszor megkoppantja az orrodat, másszál észrevétlenül a hajó szélére és nézz le a tengerre. A madár vezetni fog.”
- Az orromat? - morogta a ténsúr. - Miért koppintgatja éppen az orromat az a csúnya papagáj, mikor az az én legkényesebb testrészem?
No, de nem is haragudott komolyan a jeles férfiú, inkább szeretett volna ujjongani, ordítozni, táncolni és rúgni - labdát is, angolt is, összevissza. Hej, közeledik a szabadság!
Elhatározta a ténsúr, hogy virrasztva tölti az éjszakát, de bizony csakhamar leragadt a szemehéja és elaludt. Azt álmodta, hogy a ferencvárosi pályán javában viaskodott az angolokkal és éppen a Windsor kapujába akarta röpíteni a labdát, mikor egy angol csatázó egymás után háromszor orron rúgta.
- Ej, kutya meg a mája, ezért meglakolsz ánglius! - dörmögte a ténsúr és ellenfeléhez kapott... hát valami repdeső, tollas micsodát fogott meg.
- Hiszen ez a papagáj! - suttogta. - Ez koppantgatta az orromat, nem az angol. Siessünk, itt a szabadulás órája!
Óvatosan fölmászott a fedélzetre. Mély csönd volt a hajón. A matrózok aludtak. Az őrtiszt a parancsnoki híd egyik sarkában állt és a sötétségbe bámult. Koromfekete éjszaka borult a tengerre. Nem látszott egyetlen csillag sem. A madár nesztelenül röpült a ténsúr előtt és a födélzet melledzőjéhez vezette őt. Dörmögő úr lenézett a tengerre: hát a hajó mellett, a vízen, egy csónak ringott, a csónakban két alak. Alig lehetett látni őket a sötétségben.
- Ereszkedj le a kötélen! - szóltak alulról halkan.
Akkor vette észre a ténsúr, hogy a hajóról kötél lóg le a csónakba. Ügyesen átugrott a melledzőn és a kötélen leereszkedett... Csakhamar a csónakba toppant, mely csaknem elmerült a terhe alatt.
- Allah segíts! - szólt az egyik alak. - Ez aztán sok piláfot ehetett életében, hogy így meghízott.
(A piláf török étel.)
A ténsúr szeme végigfutott társain. Az egyik fényes öltözetben volt, a másik egyszerű török ruhában. A fényes öltözetű volt a maharadzsa, a másik Ali, a szolga. Ali vállán ült a papagáj. A maharadzsa a kormánynál ült és parancsoló hangon szólt valamit törökül Alinak. Ez megragadta az evezőt.
- Fogd meg idegen te is az evezőt - szólt Ali a ténsúrhoz -, siessünk, mert ha észrevesznek, végünk van.
A tekintetes úr mancsába vette az evezőt és nagyot rántott rajta - hát úgy repült tova a csónak, mintha ágyúból lőtték volna ki.
- Ej, be jó fogása van uraságodnak - csudálkozott Ali. - Nem hiszem, hogy ilyen gyorsan dolgoznék a Hullámtaraj gőzgépe.
- Mi az a Hullámtaraj?
Ali a hajóra mutatott.
- Az ott, ni. A hajó. Hát nem tudta, hogy ennek hívják az angol hajót?
- Nem. Velem nem beszélt a hajón senki, csak ez az okos papagáj. De hová csónakázunk?
- Azt csak Allah tudná megmondani. Addig evezünk, amíg egy barátságos hajóra nem akadunk. Hanem képzelem, hogy az angolocskák mekkorát néznek reggel, mikor észreveszik, hogy megszökött a maharadzsa.
- Az semmi - mosolygott a ténsúr. - De akkor fognak csak igazán mérgelődni, ha észreveszik, hogy megszökött a Madörmögő. Hehehe, ha megtudják, hogy nekik már csak Tegnapdörmögő a nevem. Hogyan jutottak ehhez a csónakhoz?
- Megvesztegettünk néhány hajóslegényt, akik segítettek lebocsátani a vízre az egyik mentőcsónakot. Uraságodat azért vittük magunkkal, mert legalább két evezősre volt szükségünk.
Gyorsan eveztek. A hajó már eltűnt a sötétségben. A maharadzsa szótlanul ült a kormánynál és szeme a tengeren járt. Bizonyosan messze hazájára, elveszett koronájára gondolt. A papagáj néha odaszállt melléje és fejével a kezét simogatta. A száműzött fejedelem szeméből egy könny hullott a madár tollára, mely úgy ragyogott, mint a ruhája legszebb gyöngye.
Egyszerre gyors szél nyargalt el fejük fölött és a csónak erősebben kezdett himbálózni.
- Vihar lesz - mondotta Ali.
Alig ejtette ki Ali a száján e szavakat, egy hullám nagyot lökött a csónakon.
- Öregem, hullám pajtás, ne bolondozz, mert visszarúglak - morgott Dörmögő úr.
A hullámok azonban nem ijedtek meg a jeles labdarúgótól s úgy dobálták egymásnak a csónakot, mint a jókedvű majmok a narancshéjat. Aztán egyre öregebb és dühösebb hullámok érkeztek, melyek fölvitték őket a negyedik emeletre, aztán visszacsúsztatták a pincébe. Minden pillanatban attól tartottak, hogy fölborul a nyomorult kis csónak. A maharadzsa és Ali úgy kimerült, hogy egyik a másik után elvesztette eszméletét s ha Dörmögő úr a csónakhoz nem kötözi őket, a hullámok besodorják a tengerbe. A ténsúr egymaga dolgozott két evezővel.
Így virradt rájuk a reggel. A ténsúr nagy messze egy hajót vett észre, amire kendőt lobogtatva ordította: - Hé, hé! Segítség!
Jótorkú legény a vihar, de a tekintetes úrral nem versenyezhetett. Akárhogy erőltette a tüdejét, a ténsúr jobban bírta. Meg is érkezett a válasz: a hajósíp éles hangja. Észrevették a hajóról.
- No, kedves Maharagudzsa barátom - örvendett a ténsúr -, ha eddig meg nem haltál, mindjárt Makacagodzsa lesz a neved. Mindjárt a mentőhajócskán csücsülünk és papizunk. Hm, de csak nem valami ánglius hajót hoz erre az ördög?! Nini, mégpedig hadihajó!
A hatalmas hajó közeledett s láthatóvá lett az árbocán a félholdas zászló.
- Török hadihajó! Csok jasa! Éljenek a török testvérek! Éljen a török-magyar-mackó barátság! - kiabált lelkesülten Dörmögő úr.
Nekifeszítette a hullámoknak az evezőket és hamarosan a hadihajó mellett termett, melyről piros fezes tengerészek lépcsőt bocsátottak alá. Egy szerecsen matróz a csónakba ugrott, hogy segítsen, mert a hajósok bizonyosra vették, hogy valamely elsüllyedt hajó menekültjeivel van dolguk.
- Jaj, eszem azt a füstös ábrázatodat! - kiáltotta a ténsúr és örömében egy puszit nyomott a fekete legény arcára. A szerecsen a fogát vicsorgatta és olyan mozdulatot tett, hogy megharapja a barátságos, de nagyon szőrös idegent, ha még egy csókkal tiszteli meg.
A ténsúr fölkapaszkodott a lépcsőn s a betegeket is fölcipelték. A hajón tüstént magukhoz tértek.
- Kik vagytok, idegenek? - kérdezte a hajó parancsnoka.
- Menekültek vagyunk - felelt Ali. - Angol rabságból szöktünk meg. Ez az én uram - mutatott az indus fejedelemre -, Bukurta maharadzsája.
A török hajóparancsnok keresztbe tette mellén a karját és mély tisztelettel hajlott meg a maharadzsa előtt.
- Ez itt pedig Mármaros mindigdörmögője - mutatta be magát a ténsúr, miután Ali lefordította neki a parancsnokkal való beszédét.
Hej, jólesett a törődött menekülteknek a reggeli, kivált minthogy a vihar is elállt s a hajó nem himbálózott.
- Hová szándékoznak? - kérdezte tőlük a parancsnok.
- Magyarországba - felelt egyszerre a maharadzsa és a madörmögő.
- Örülök, hogy szolgálatukra lehetek - mondotta az udvarias török. - Mi éppen az Adriai-tengerre sietünk, ahol egy kis dolgunk van az olasz hajókkal.
- Mi dolguk?
- Olaszország megüzente a háborút Törökországnak. Most kaptuk a hírt a drótnélküli távírón.
A hajó teljes gőzerővel rohant Konstantinápoly felé. A tengerészek lelkesen készültek a csatára, de a leglelkesebb a hajón a ténsúr volt, mert az Adriai-tengerről majd könnyen hazajuthat Magyarországba.
„Nem tudom, hogy megveri-e Törökország Olaszországot - gondolta -, de hogy Magyarország megveri Angliát, most már bizonyos.”
És büszkén csapott a mellére.
A török hadihajó alig állt meg Konstantinápolyban s a ténsúr csak futólag látta a török főváros gyönyörű képét. A hajó végighasította a Márvány-tengert és a szigettengerre tartott. Alig ért ide, feltűnt egy olasz hadihajó. Nosza megszólaltak az ágyúk. Érctorkok bömböltek mind a két hajón, bombák pattogtak a levegőben s a hajókon; füstbe borult a tenger. A ténsúr ámulva nézte ezt a veszedelmes labdázást s mikor egy török tengerész, bombától eltalálva, éppen mellette esett el, a nagy árboc mögé ugrott.
- Ej, a gurigáját - morogta -, ennek a fele sem tréfa. Azok az olaszok nagyon gorombák.
Irtózatos dörrenés rázta meg a levegőt. Egy bomba éppen a Sabah (ez volt a török hajó neve) födélzetén pattant szét és felgyújtotta az előrészét.
- Hurrá! - hangzott az olasz hajóról.
A födélzeten végigrohant a maharadzsa meg Ali. Mind a kettő kezében vizes csöbör és csákány volt.
- Hát te, effendim, mit csinálsz itt az árboc mögött? - kérdezte Ali a tekintetes úrtól. (“Effendi” körülbelül annyit jelent, mint magyarul az “uram”.)
- Mit csinálok? - válaszolt Dörmögő úr. - Ropogtatom az ujjaimat.
- Most, mikor ég a hajó?
- Az nem fontos... a fő az, hogy a Felk fog-e győzni vagy a Windsor. Már két ujjam roppant... ha még egy roppan, a magyar győz, mert három a magyar igazság.
Ali a fejét csóválta és magában hálátlannak tartotta a tekintetes urat, hogy ilyen közömbös megmentői iránt. A ténsúr aztán bemenekült az étkezőbe, Ali pedig a tűzhöz sietett, melyet sikerült elfojtani.
- Borzasztó, hogy hull az ember! - mondotta Ali, mikor egyszer átment az ebédlőn.
- Nem az a fontos - mondotta a ténsúr -, hanem hogy mikor ebédelünk.
Ali eltátotta a száját bámultában.
- Az ebédre gondolsz, effendi? - dadogta. - Most, mikor az ágyú dörög?
- Én olyan éhes vagyok, hogy azt sem tudom, az ágyú dörög-e, vagy a gyomrom korog? Mondd meg a parancsnoknak, hogy kergessék pokolba azt az olasz hadihajót, mert Dörmögő bácsi szeretne már ebédelni. Remélem, a szakács nem sózza el a levest.
Ali megbotránkozva hagyta el a ténsurat és ment az ágyúk mellé, segíteni a tüzéreknek. A maharadzsa is úgy dolgozott ott, akárcsak egy közlegény. A ténsúr pedig odalenn hallgatta a harcmorajt és számlálgatta a perceket az ebédre való csengetésig.
Egyszer csak elnémultak a török hajó ágyúi. Ali tántorogva jelent meg az étkezőben.
- Végünk van! - kiáltotta. - Az olaszok győztek, összes ágyúinkat szétlőtték. Most a mi hajónk menekül, az olasz pedig üldözi.
- Nem az a fontos - szólt a ténsúr -, hanem, hogy csöngetnek-e hát végre ebédre?
Most nagy dörrenés hallatszott. Ali kitekintett az ajtón, majd a ténsúrhoz lépett.
- No, effendi, ma egyáltalán nem ebédelünk.
- Miért?
- Mert az olaszok belőttek a konyhába és a golyójuk tönkretette az ebédet.
Dörmögő úr felugrott. Szeme vérben forgott.
- Ezt tették? - kiáltotta. - Ezt? Hah, most aztán vége a türelmemnek. Most majd Dörmögő Dömötörrel gyűlik meg Olaszország baja. Gyere, barátom, a födélzetre!
- Minek? Hiszen nincs egyetlen ép ágyúnk.
- Az nem fontos. A fő az, hogy van-e ágyúgolyó?
- Van elég.
Fölmentek a fedélzetre. Az olasz hajó egészen a török nyomában volt. Az olaszok ritkábban ágyúztak már, mert észrevették, hogy a törökök ágyúi tönkrementek s szerették volna megadásra kényszeríteni ellenfelüket. A török tisztek és katonák búsan csoportosultak parancsnokuk körül... némelyiknek könny is csillogott szemében. Egy perc múlva vagy meg kell hódolniuk vagy a tenger fenekére jutnak.
A födélzeten sok ágyúgolyó hevert. A ténsúr kiválasztotta a legnagyobbat és a lába elé helyezte, aztán megcélozta az olasz hadihajó vezérét, aki a parancsnoki hídon állott.
- Adjátok meg magatokat! - kiáltották az olasz tengerészek.
- Jó, jó, ebbe még Dörmögő úr is beleszól egy kicsit - morogta a ténsúr és nagyot rúgott a vaslabdán. Repült az ágyúgolyó - s a következő pillanatban az olasz parancsnok lehullott a hídról.
- Gól! - ordította a ténsúr.
Az olasz hajón a parancsnok eleste nagy zavart és ijedelmet okozott. A tisztek és matrózok összefutottak, a figyelem elterelődött a török hajóról, mely gyorsan oldalt fordult és igyekezett eltűnni üldözője elől. Ez csakhamar sikerült is.
A török tisztek hálálkodva fogták körül a ténsurat.
A parancsnok megragadta a jeles úr mancsát.
- Effendim, te megmentetted hajónkat! Te bosszút álltál az olaszokon, akik igazságtalanul hadat üzentek Törökországnak.
- És igazságtalanul agyonlőtték az ebédünket - tette hozzá a ténsúr, aki nyilván ezt tartotta Olaszország legnagyobb bűnének.
- Éljen a fogas és körmös effendi! - kiáltották a katonák. Ali pedig megrázta a ténsúr mancsát és ezt mondotta: - Látom, effendi, hogy nem vagy hálátlan.
Amíg a tekintetes úr a török hajón utazott, Konstantinápolyban nagy lárma volt az angol nagykövet konyháján. A szerecsen főszakács iszonyúan pörölt az új segédszakáccsal, aki nem volt más, mint Hörpentő bátya.
- Te Bálám szamara, te nílusi víziló, mivel kevered a rántást?
- Ezzel a kanállal, ni! - felelt a bátya.
- Te sivatagbeli teve! - ordított a főszakács. - Ez kanál? Hiszen ez szénvonó. Hol tanultál te főzni?
- Máramarosban - felelt büszkén a segédszakács.
- Visszakérheted a tandíjad. Eredj a pokolba, majd én főzök.
Hörpike letette a kanalat, azaz a szénvonót és szamárfület csinált a szerecsen főszakács mögött.
„Csak károgj, te fekete varnyú! - gondolta magában. - Fulladj meg a saját főztödön. Iszen éppen azt akarom, hogy ne legyen dolgom, mert már füttyentett a rigóm!”
Az utcáról csakugyan rigófütty hallatszott. Hörpentő bátya kisomfordált a házból s künn várta Lohinai, a detektív, madárkereskedőnek öltözve, nyakában kalitkával. Ebben az álruhában kereste Konstantinápolyban a ténsurat, ő is adott rigófüttyel jelet Hörpentőnek, aki azért állt be szakácsnak az angol nagykövethez, hogy ott megtudjon valamit az eltűnt férfiúról. Annyit már megtudtak, hogy a Fekete-tengeren a Hullámtaraj nevű angol hajóra vitték át a ténsurat.
- Megérkezett a Hullámtaraj - súgta Lohinai a bátyának.
- És dörmög-e az angol hajócska? - kérdezte az.
- Nem.
- No, akkor nincs is a hajón a tekintetes úr.
- Nincs rajta. De talán megtudjuk, hogy hol van. Fred úr az angol hajó kapitányával éppen most ment be az angol nagykövethez, maga, bátya, kihallgathatná a kulcslyukon a beszédüket.
- Kihallgatni? Ebben a percben kihallgatom a fránya ángliust. Nekem nagyon jó kis fülecském van a hallgatózáshoz. Hanem... hm... én kitűnően tudok angolul enni, angolul dörmögni, de angolul beszélni elfelejtett megtanítani a papuskám.
- Nem baj. Csak azokra a szavakra figyeljen, amelyeket legtöbbször emlegetnek. De azokat jól bevésse az eszébe.
Hörpike elsietett s nemsokára a nagykövet szobájának ajtaja előtt guggolt, rózsás fűlecskéjét a kulcslyukra tapasztva. Odabent éppen jelentette a nagykövetnek az angol hajó kapitánya:
- Sajnálom, nagyméltóságú uram, a maharadzsa megszökött.
- Hogyan szökött meg?
- Éjszaka ő és szolgája az egyik mentőcsónakunkat észrevétlenül vízrebocsátották.
- Egy Dörmögő nevű magyar labdarúgó segítségével, aki velük együtt szökött meg - szólt Fred.
„Ehe! Dörmög már a ténsúr! - gondolta vígan a bátya, hallván az ismerős nevet.”
- Nem tudják, mi lett velük?
- Éjszaka nagy vihar volt a tengeren. Ha valamely hajó föl nem vette őket, elpusztultak.
A nagykövet néhány írást vett elő. Titkos ügynökeinek a jelentései voltak az írások.
- Azon az éjszakán az önök hajójához legközelebb a Sabah nevű török hadihajó járt, amely tegnap Konstantinápoly mellett elhaladt - mondotta a nagykövet. - Már jelentették nekem, hogy azon a hajón három hajótörött menekült volt.
- A Sabah! - kiáltotta egyszerre a kapitány és Fred. - Azok a hajótöröttek a mi foglyaink voltak. Hol van most a Sabah?
- Tripolis (ejtsd: Tripolisz) felé sietett.
Amit ezután hallott a jeles szakács, az szomorú meglepetés volt számára. Tudniillik, se szó, se beszéd, elkezdett a hátán nagy vígan csattogni egy korbács.
- Te haszontalan, hogy mersz hallgatózni? - kiáltotta egy hang.
A bátya mögött állott a nagykövet főszolgája. Kezében korbács.
- Bocs-csánat, bocs-csánat, nem tudtam, hogy tilos - mentegetőzött a meglepett férfiú és elrohant. Meg sem állt az utcáig.
- No, hallott valamit? - kérdezte Lohinai.
- Többet, mint amennyit reméltem - morgott a bátya.
- Milyen szót hallott legsűrűbben?
- Ezt, hogy: puff! Még most is fáj a hátam bele. Amint a kulcslyuknál guggoltam, észrevett a főszolga és végigvert a korbáccsal.
- Arról beszéljen, hogy milyen szavakat hallott?
- Ezt, hogy Dörmögő, Sabah, meg hogy Tripolis - süsse meg, ha olyan kíváncsi rája.
A detektív szeme fölvillant.
- Most már mindent tudok. Dörmögő úr a Sabah nevű török hadihajón van, mely jelenleg Tripolis felé halad. Megyünk Tripolisba, bácsika.
*
...A Sabah szerencsésen kikötött Afrikában, mégpedig a tripolisi tengerparton. Ott már várta egy csapat fegyveres arab, s ugyancsak megbámulta a ténsurat, mikor a török matrózok elmondották, hogyan rúgta agyon a vaslabdával az olasz hajóparancsnokot. Az arabok megtapogatták az izmait, hatalmas mellkasát, végül előhoztak egy tevét és az egyik így szólt: - Üdvözlégy, vezérünk, ülj a vezértevére és vezess minket a harcba!
- Mit akarnak ezek a fehérlepedős táltosok? - kérdezte Alitól a ténsúr.
- Vezérükül választottak s azt akarják, hogy ülj erre a tevére.
- Én üljek föl harmadik púpnak erre a kétpúpú szörnyetegre? - riadozott a ténsúr. - Soha!
- Uram - mondotta Ali -, ne sértsd meg ezeket a derék arabokat, vállald el a vezérséget és ülj föl a tevére.
- Hm, de én nem az olaszokat, hanem az angolokat akarom megverni! No, nem bánom, rúgok még egy-két gólt az olasz kapuba! No, hadd ülök erre a hegyes-völgyes paripára!
A teve szépen lehasalt a homokba, a ténsúr a két púp közé ült, aztán az állat fölemelkedett.
Az arabok ujjongva fogták körül az új vezért.
- Allah! Allah! Előre az olaszok ellen! - kiáltották.
Ott vágtatott hát a pusztában Dörmögő Dömötör az arabjaival. A tekintetes úrra is akasztottak egy lepedőt, melyet az arabok burnusznak neveztek. Gyönyörűen festett benne. Tizenkét óráig egyfolytában nyargaltak ezután.
- Te, Ali - fordult az újdonsült vezér a maharadzsa szolgájához -, miféle istentelen pusztaság ez itt ni?
Szétmutatott a körülöttük elterülő végtelen laposságon, melyen nem látszott sem fa, sem ház, de még egy bokor vagy fűszál sem.
- Ez uram, a Szahara.
- Mihara?
- A Szahara-sivatag. A világ legnagyobb homokos területe.
- No, szervusz Dömötör! - kiáltott a ténsúr. - Hiszen itt még erdő sincs.
- Nincs ám. Még csak egy árva fa sincs.
- Nincs? Aztán érdemes ilyen országért harcolni? Adjátok oda az olaszoknak és pont.
- Az arabnak szent ez a sivatag is, mert ez az ő hazája.
- No, nekem nem hazám. Megfordulok és visszamegyek a hajónkra.
- A hajónk, a Sabah, már valamerre Konstantinápoly felé jár - mondotta Ali. - Ez a hajó csak azért jött, hogy fegyvert szállítson a török és arab seregnek. Nézd, az a sok teve mind meg van rakodva fegyverrel, puskaporral, melyet a hajóból szállítottak partra.
Az arabok közt csakugyan hosszú tevekaraván lépdelt, nagy csomagokkal megrakva. Még kisebb tábori ágyúkat is cipeltek a tevék.
- Jól van, jól van - dörmögte a ténsúr. - Hát nem megyek vissza. Megígértem ezeknek a jóravaló araboknak, hogy verekedni fogok velük, hát verekszem. Csak legalább mutassátok meg, hol az ellenség, hadd egyem meg, aztán megyek haza.
- Elég hamar meglátod az ellenséget - mondotta Ali. - Hallod a muzsikáját?
A távolból ágyúdörgés hallatszott. Tripolisnál harcoltak. A pusztából egy csapat török katona közeledett az arabokhoz.
- Mit hoztok? - kérdezte a török csapat tisztje az araboktól.
- Fegyvert, uram, meg ágyút, puskaport.
- Éppen jókor! Javában folyik a csata. Hát ez a szép fogú bácsi kicsoda? - kérdezte a tiszt a ténsúrra mutatva.
- Ez a mi vezérünk - mondották az arabok. - Ez mentette meg a Sabah hadihajót, mely ezt a sok fegyvert hozta. Agyonrúgta ágyúgolyóval az olasz parancsnokot.
A tiszt tisztelgett a bozontos vezér előtt és bemutatta magát:
- Az én nevem Arabi bég.
- Az én nevem pedig Harapi dörmög - mutatkozott be viszont a ténsúr.
- Uram, miért nevezed magadat Harapinak és miféle rang az, hogy “dörmög”? - kérdezte Ali, négyszemközt, a jeles vezértől.
- Hát nem vagyok én Harapi? Nincs nekem ahhoz jó fogam? És ha ő bég, holott nem bárány, az én hangom meg dörmög, mert én meg mackó vagyok.
A nagy golyhó ugyanis nem tudta, hogy a bég nem azt jelenti, hogy valaki béget, hanem olyan cím, mint nálunk a báró vagy nemes.
- Barátaim! - kiáltotta a tiszt. - Előre az olasz sáncokra! Reggel óta ostromoljuk a sáncokat, de nem tudtuk eddig elfoglalni.
- Hát persze - mondotta a ténsúr -, mert hiányzott egy jó csatázó, aki be tudja rúgni a labdát a kapuba. No, de most már itt van a Ferencváros legkitűnőbb csatázója, hát nincs semmi baj.
Ezzel a csapatához fordult:
- Előre, arabok!
A sáncnál a tekintetes úr leugrott a tevéről, az arabok leugráltak a lóról... A ténsúr megeresztette a hangját, s úgy rohant előre; a szegény olasz katonának pedig erre a hangra a vér is megfagyott az ereiben.
Senki sem tudott ellenállni ennek a rohamnak. A ténsúr oda sem nézett a golyóbisnak - egyet ütött, tíz olasz hullott le a sáncról, egyet rúgott, három olasz kalimpált a levegőben. Az arab harcosok oroszlánként rohantak utána... Pár perc alatt elfoglalták az erődöt. Az olasz menekült a városba.
- Így csináltuk ezt mi a siófoki sporttelepen! - mondotta a ténsúr. - Mit művelnek az arabjaim?
- Fosztogatják az olasz tábort - mondotta Ali.
„Én is szétnézek egy kicsit, hátha akad valami a fogamra” - gondolta a ténsúr.
Egy ház állt előtte: ebben lakott az olasz parancsnok. A ténsúr benyitott egy helyiségbe, mely nagyon megnyerte tetszését, mert éppen az éléskamra volt. Néhány nagy üveg méz is sárgult a polcon.
- No, nézd az édesszájú taljánját, ez ugyan érti a módját, - morgott a ténsúr. - Gyere mézecském.
Letelepedett a földre és vígan öntögette az édes folyadékot a torkába.
- Ez az ínyemnek - szólt csámcsogva. - Ez a nyelvecskémnek! Ez a gyomromnak! Ez a májamnak! Ez a szívemnek!
Minden mondatocska egy-egy jó korty mézet jelentett. Egyszerre nagy zaj, ágyúdörgés és puskaropogás hallatszott. Ali berohant.
- Uram, menekülj! Az olaszok hússzoros erővel visszajöttek.
- Mindjárt, mindjárt Alikám! - felelt a tekintetes úr. - Csak még ezt az egy üvegecskét hörpintem ki. Ez a tüdőmnek!
A maharadzsa is megjelent.
- Effendim! - kiáltotta - siess! Mindjárt itt lesznek az olaszok!
- Azonnal gyémántos maharagudzsám! De nézd, ez a mézecske is maharagudzsa lenne rám, ha nem csemegézném fel. Ez a vesémnek!
A maharadzsa elsietett. A tekintetes úr pedig kihörpentette az utolsó üveg mézet, miközben így szólt:
- Ez a zúzámnak! És most hordjuk el az irhánkat, mert még itt csípnek az olasz pajtikák.
Felkászálódott s éppen a sarokba támasztott fegyvere után nyúlt, mikor dörgő hang hallatszott:
- Add meg magad! Ha megmoccansz, halál fia vagy.
Az ajtón és az ablakon puskacsövek sötétlettek be. Tollas olasz kalapok látszottak a puskák mögött. Az olaszok bekerítették őkelmét, az üres mézesüvegekkel együtt. A tekintetes úr nem tudott olaszul, de azért megértette, hogyha ő most ellenáll, azokból a csövekből száz golyó fut ki és lyukasztja át a bundáját. Megadta tehát magát, mire az olaszok berohantak.
- Kötözzétek meg a kutyát! - ordította egy olasz káplár. - Ez pusztított legjobban köztünk.
- Ez meg a mancsomnak - mondotta búsan a ténsúr, a kötelet nézve, mellyel meghurkolták.
Néhány olasz katona hátbavágta a puskatussal.
- Előre a tábornok úrhoz!
- Ez meg a hátamnak! - suttogta Dörmögő úr, miközben megindult a katonák közt s arra gondolt, hogy a méz bizony jobban esett az imént az ínyének, a gyomrának, a májának, zúzájának.
- Gyalázat - morogta -, hogy a hadifoglyokat megkötözik.
- Nini - szólt egy jóképű olasz katona -, hát te, arab bácsi, magyarul tudsz?
- Persze hogy tudok, hiszen magyar mackó vagyok. Ezt a maskarát csak az arabok akasztották rám. De te, öcsém, hol tanultál meg te magyarul?
- Magyarországon éltem valamikor. Hogy kerültél az arabok közé?
- Az angolok elraboltak, fogságba hurcoltak, én megszöktem tőlük s egy török hajó ide hozott Afrikába, s itt az arabok megválasztottak vezérüknek.
Az olasz bámult.
- Bácsikám, nem füllentesz? Miért raboltak volna el az angolok téged?
A ténsúr büszkén kiegyenesedett és kifeszítette a mellét.
- Miért? Mert én vagyok Dörmögő Dömötör, a világhírű labdarúgó és Anglia attól félt, hogy egy tucat gólt rúgok a kapujába a budapesti labdarúgó versenyen.
- Hehehe - nevetett a katona -, most pedig bácsi, az olasz csizma rúgott téged orron.
- Az olasz csizma?
- Persze. Nem tudod, hogy Olaszországnak csizma alakja van?
Ebben a percben fölordított a ténsúr.
- Nini! Ott van az az ánglius, aki engem ellopott. No megállj, most visszaadom a húsz ételes vacsorát egyszerre!
Nem messze tőlük beszélgetett Fred az olasz tábornokkal. Dörmögő úr előtt egy kókuszdió hevert a földön. Hirtelen megcélozta Fred urat és nagyot rúgott a dión, mely egyenesen az angol orrára koppant.
- Gól! - kiáltotta a ténsúr. - Az olasz csizma engem rúgott orron, a magyar csizma pedig az ángliust.
A szegény Frednek megeredt az orra vére. Fogát csikorgatta mérgében s ezt morogta:
„Ez csak az a mister Dörmögő lehetett!” - Egyszerre észrevette a szuronyosok közt a foglyot és felkiáltott - Tábornok úr, itt van az a szökevény labdarúgó, aki agyon rúgta a hadihajójuk parancsnokát. Ez az, akiről beszéltem. Tudtam, hogy itt találom.
A tábornok a csapatokhoz sietett s a ténsúrra mutatott: - Börtönbe vele! Még ma haditörvényszék elé állítom.
- Te, barátom - szólt Dörmögő úr a magyarul tudó olasz katonához -, mit jelent az, hogy engem haditörvényszék elé állítanak?
- Azt jelenti, bácsi, hogy kampec neked. Kapsz tizenkét labdácskát a kobakodba meg a szívedbe.
Nemsokára a sötét börtönben csücsült a ténsúr. Vele szemben két katona töltött puskával.
- Most aztán vége a dicsőségnek - dörmögte. - Nincs több gól, nincs több méz, nincs több utazás. Alászolgája világ, Isten veled Magyarország, Ferencváros és te kedves Máramarosom, zúgó erdeiddel és kitűnő túrósgombócaiddal!
Egyszerre könnyű súlyt érzett a vállán. Odanéz. Hát a papagáj ült ott.
- Ne félj Dörmögő - rikácsolta a madár -, ma éjjel kiszabadulsz!
Ezzel kirepült a papagáj az ablakon s a ténsúr szívében fölébredt a remény.
*
Nézzünk ki azonban kissé az olasz táborba. Miféle zenebona van egy lacikonyha körül? Egy torzonborz szakács nagyban méri az olasz katonáknak a jóféle birkapaprikást. Éppen most önt egy nagy merítőkanállal egy katona csajkájába. Ha jól megnézzük a szakácsot, Hörpentő bátyára ismerünk benne.
Azok a katonák, akik már belekóstoltak a paprikásba, prüszkölnek, keserves arcot vágnak, ököllel fenyegetik a bátyát:
- Te gazember, hiszen te megmérgeztél bennünket!
A bátya nem érti a beszédet, de látja a keserves arcokat, és tudja, mi a baj.
- Te bolond talián - morogja mosolyogva -, csíp ugye a paprika? Tudod is te, mi a jó? Megállj csak, amint megszokod a jóféle magyar birkapaprikást, összetett kézzel fogsz könyörögni, hogy mindig ilyet főzzek.
Az olaszok csakhamar észrevették, hogy a szőrösfejű szakács nem mérgezte meg őket.
- Te, Francesco (ejtsd: Fráncseszko) - szólt az egyik -, nem is olyan rossz ez a méreg.
- Nem ám - felelte Francesco és három húsdarabot nyelt le egyszerre -, jobb a rizottónál is.
- De még a makaróninál is.
- Hé, te nagyfogú ördög, adj abból a piros méregből még! - kiáltottak az olasz katonák, Hörpentő bátya nagy rézkondérjához tolongva.
- Hehe, tudtam, hogy jól fog esni a magyar paprikás! Hiszen a fő-főgenerálistok sem evett ilyen jót!
Egyszerre egy tiszt állt meg a tábori tűzhely előtt s tört magyarsággal kérdezte:
- Tudsz-e te csinálsz turiosz cusza? - kérdezte olaszul a tiszt.
- Mi a csudát? - álmélkodott a ténsúr.
- A tiszt úr bizonyosan azt kérdi, tud-e maga, markotányos bácsi, túróscsuszát főzni? - mondotta a magyarul tudó katona, aki véletlenül ott lebzselt.
- Hogyne tudnék! - rikkantott föl a bátya. - Olyan finom túróscsuszát főzök én, hogy az olasz király és a török császár mindjárt megbékélne egymással, ha abból ennék. Aztán kinek kell az a túrós csusza?
- Egy halálraítéltnek - felelte a tiszt, akinek a szavait a katona tolmácsolta. - Az az utolsó kívánsága, hogy még egyszer egy tál túróscsuszát ehessen.
- Hallja, tiszt bácsi, ez a halálraítélt csak magyar lehet. Vajon kicsoda? Hogy hívják?
- Dermegginek.
- Kakas csípje meg, hiszen ez csak Dörmögő úr lehet. Aztán miért ítélték halálra?
- Mert ellenünk harcolt. Fegyver volt a kezében, mikor elfogtuk.
A bátya végignézte a kistermetű olasz katonákat.
- Micsoda? Hogy ezek az incifinci katonácskák fogták volna el a ténsurat, mikor annak fegyver volt a mancsában?
- No, nem éppen fegyver volt a kezében - mondottá a magyarul tudó katona -, hanem mézesüveg.
- Így már értem - mondotta a bátya. - A mézen mi mindig rajta ragadunk. Az a mi gyöngénk. Hogyne főznék én túróscsuszát a szegény jó tekintetes úrnak! De még birkapaprikást is viszek neki. Hadd egyék még valami jót, mielőtt a másvilágra csoszogna.
Ezzel mindjárt hozzáfogott a túróscsusza elkészítéséhez. Egyszer csak megszólal egy hang mellette magyarul:
- No, bátya, most itt az alkalom, hogy kiszabadítsuk a tekintetes urat.
Lohinai, a titkosrendőr állt a bátya mellett. Olasz markotányosnak volt öltözve.
- Hogyan szabadítjuk meg?
- Hallottam mindent, amit a tiszt beszélt. Hát a túróscsuszát maga viszi a börtönbe a tekintetes úrnak s titkon ruhát cserél vele, s Dörmögő úr a maga szakácsi ruhájában szökik haza Magyarországba. Nemsokára egy magyar hajó indul innen Fiuméba. Tervünk bizonyosan sikerül, mert úgy hasonlítanak egymáshoz, maga meg Dörmögő úr, mint egy pár tojás... vagy mackó.
- Az már lehet - mosolygott a bátya.
- Hát cserél ruhát?
- Azt meg már nem lehet.
- Miért?
- Mert akkor engem lőnek agyon a ténsúr helyett.
- Dehogy lövik. Ma este megtámadják az arabok a börtönt és kiszabadítják magát. Dörmögő urat ugyanis kikiáltották az arabok királyuknak s most maga lesz az arab király.
- Így már lehet - mondotta a bátya, akinek hízelgett az, hogy ő király lesz.
A tekintetes úr szomorúan ült börtönében, mikor egyszerre édes illat csapta meg az orrát:
- Ej, be jó hazai illatot érzek! Darázs csípjen meg, ha nem birkapörkölt szagot hoz a szél, meg töpörtyűillatot... Ni, hát kend, bátya, mit keres itt?
Ugyanis a börtönbe belépett a bátya, Lohinaival.
- A tekintetes úr utolsó vacsoráját hozom, amit azonban nem a tekintetes úr eszik meg - felelte a bátya.
- Hát ki?
- Én, la, az arab király! Én maradok itt a tekintetes úr helyett, hát én is eszem meg a vacsorát.
- Gyorsan, gyorsan cseréljenek ruhát - suttogta Lohinai. - Az őrök most nem figyelnek, mert nekik is hoztunk vacsorát.
A ténsúr megértette tüstént, hogy miről van szó. Perc alatt ruhát cserélt a bátyával.
- Mivel hálálhatom meg, bátya, önfeláldozását? - rebegte Dörmögő úr.
- Azzal, hogy küld egy kis mézet az arab királyi palotámba.
Nemsokára a magyar hajó fedélzetén állt Dörmögő úr. A hajó gyorsan szelte a tengert és gőzölt Fiume felé.
A bátya várta az arabokat, jövendő alattvalóit. Végre fegyver csörgését hallotta a börtönajtó előtt.
„Jönnek már” - ujjongott magában. Az ajtó megnyílt. Az arabok helyett azonban olasz katonák léptek be.
- Avanti! (Előre!) - mordult rája egy tiszt.
- Hova? - riadozott a bátya.
- A vesztőhelyre - felelt a magyarul tudó katona.
- Ej, a kiskésit! - morogta a bátya. - Az a Lohinai becsapott. Most szép pácban vagyok... engem lőnek főbe a ténsúr helyett.
A katonák azonban nem engedték sokáig mormogni, hanem kituszkolták a börtön elé és bekötötték a szemét.
- Térdelj le! - kiáltotta a tiszt.
- Térdeljen le, Dörmögő bácsi! - ismételte a magyarul tudó olasz.
A bátya letérdelt.
- Most aztán vége a királyságnak is, a mackóságnak is - dörmögte.
A katonák sorba álltak és célba vették a bátyát... E percben iszonyú ordítás hallatszott:
- Allah! Allah!
Száz meg száz marcona arab lovas nyargalt elő. A föld megrázkódott a dobajuktól, a levegő a rivalgásuktól. Perc alatt a földön feküdtek, vérükben, az olasz katonák, a bátyát pedig húsz izmos kéz emelte a levegőbe:
- Éljen a mi vezérünk! Éljen Dörmögdzsi vezér!
- Hát mégis király vagyok! - ujjongott a bátya. - No, olyan tál túróscsuszát főzök a koronázásom örömére, hogy minden alattvalóm megnyalja a tíz ujját!
Aztán egyszer csak felhorkant, és hevesen tiltakozni kezdett.
- Hé, te, fekete, ne szorítsd meg úgy a lábamat, mert rúgok! Aztán mit akartok, hé? Csak nem tesznek erre a tevére?
De bizony rátették a bátyát a vezértevére, kezébe adták a vezérlándzsát és kardot.
- No, most vezess minket a csatába! - mondotta Ali.
- Talán a konyhába? Ott én jobban tudok vitézkedni, mint a csatatéren.
- Pedig most az olaszok ellen kell vitézkedni. Előre, rajta!
A csapat megindult, Hörpentő bátya pedig szétpislogott, merre meneküljön?
- Kell a macskának az ilyen királyság - morogta. - Ha király vagyok, akkor én egész nap a terített királyi asztalnál akarok ülni, nem harcolni.
*
Budapesten, a ferencvárosi versenypályán, egy napon nagy volt az izgalom. Ezen a napon mérkőzött a Windsor és a Felk, vagyis a Ferencvárosi Labdarúgó Klub. Rengeteg közönség sietett a versenytérre, hogy az érdekes labdarúgást lássa. Fél Budapest ott volt.
A ferencvárosiak búsan néztek a verseny elé. Elmúlt a két hét és Dörmögő Dömötörnek se híre, se hamva. Lohinai, a titkosrendőr sem jelentkezett. Lakatos még mindig nem bírta a lábát.
Fölnéztek a levegőbe: hátha megjelenik ott egy repülőgép és arról lebarnállik a tekintetes úr bájos feje:
- Itt vagyok, derék Ferencváros!
Lenéztek a földre, hátha megnyílik és kibúvik belőle Dörmögő úr:
- Itt vagyok, ragyogok.
De bizony nem érkezett meg őkelme repülőgépen, nem is bújt elő a földből.
- Megvernek bennünket, csúfosan megvernek - sóhajtotta Barinkay.
- Én már úgy érzem magamat, mint a kétfenekű dob, melyet kétfelül püfölnek - mormogta Lóskay.
- No, a Ferkó-város nevét Furkó-városra változtathatjuk - mondotta a tréfás Garancsi. - De az angolok kezében a furkó.
- Nézzétek, milyen jókedvűek az ángliusok!
Az angol csapat ott állott a nézők emelvénye előtt. Csupa izmos, megtermett alak; a lábikrájuk mint a vas. Köztük volt Fred is, akit körülfogtak.
- Mi lelte az orrodat, Fred? - kérdezte az egyik angol. - Olyan, mintha levasalták volna.
- Valaki kókuszdiót akart az orromon törni - mondotta Fred -, de nem a dió, hanem az orrom tört be.
(Mi már tudjuk, hogy ki volt az, aki a kókuszdiót Fred orrához rúgta.)
- Te, Fred - kérdezték az angolok -, bizonyos, hogy nem érkezik meg Dörmögő?
- Jótállok érte a fejemmel.
- Csak az orroddal ne állj jót, mert azt úgy tönkrelapították, hogy nem sokat ér - nevettek a windsoriak. - Hol van most az a Dörmögő?
Fred súgva mondta: - Tripolisban pihen.
- De hisz onnan ide lehet jönni.
- Én nem azt mondtam, hogy Tripolis földjén pihen, hanem Tripolis földjében.
- Meghalt?
- Agyonlőtték az olaszok.
- Láttad?
- Nem láttam, de jelen voltam, mikor halálra ítélték. Nem várhattam meg a kivégzést, nehogy lekéssem a versenyről. Az apám egyik hajója Tripolisban volt és azzal elutaztam, hogy idején Budapestre érjek.
E percben felhangzott a bíró sípjele. Ez a verseny kezdetét jelentette. Mély csend támadt a versenytéren. A ferencvárosiak csapata lesütött fejjel lépkedett a térre, ellenben az angolok vígan, frissen, a győzelem biztos tudatában.
- Éljen! - rivalgott a közönség, mikor megjelentek a ferencvárosiak.
A Felk derék labdarúgói azonban nem viszonozták az üdvözlést. Tudták, hogy nem fogják az éljent megérdemelni. A magyart legyőzi az angol.
- Hurrá! - kiáltotta most a tömeg, hogy bevonultak az angolok.
- Hip, hip, hurrá! - feleltek a windsoriak.
Egyszerre azonban megfagyott a hurrá az ajkukon. Visszahőköltek, mintha kísértetet látnának. Csakugyan egy kísérteties alak állott velük szemben, nagyfejű, bozontos arcú, hatalmas vállú alak. Kísértetet láttak, de az mosolygó, udvarias kísértet volt, a ferencvárosiak dresszébe öltözve és a sipkáját megemelve, udvariasan meghajolt a Windsor előtt:
- Alázatos szolgájuk, tisztelt urak!
Fred sápadtan morogta:
- Ez az ördöngős Dörmögő gólt adott a halálnak is.
Ez bizony Dörmögő Dömötör volt a saját úri személyében. Mellette állt Lohinai, a titkosrendőr, aki a homlokát törülte és azt lihegte:
- Hála Istennek, idején érkeztünk!
Nosza, olyan éljenvihar tört ki, mintha a menny dörögne. Ezer meg ezer száj kiáltotta:
- Éljen Dörmögő Dömötör!
Az emberek mind fölágaskodtak, hogy lássák a híres labdarúgót, a Felk tagjai pedig hozzárohantak, ölelgették, majd szétszedték örömükben. A ténsúr lerázta magáról az ifjakat s megint az angolokhoz fordult:
- No, tisztelt ánglius kollégák, hát nem felelnek az én szíves köszönésemre? Ejnye be udvariatlanok! Pedig én elég messziről jöttem, hogy üdvözöljem a mistereket.
Most ismét fölrikoltott a síp, kezdődött a harc. Dörmögő úr a csatársorba állt.
- No, most csülökre, ánglius! Most visszaadok a húsz tálas ebédből tizenkilenc tálat! (Egyet ugyanis már visszaadott Tripolisban - a Fred uram orrára.)
A ferencvárosiak nem csináltak egyebet, csak odarúgták, vagyis átadták a labdát a tekintetes úrnak, akitől aztán többé nem fértek hozzá a windsoriak. Ha nagyon tolongtak Dörmögő úr körül, a jeles labdarúgó csak egyet fordult és három angol feküdt a földön.
A labdát szép csöndesen, apróka lökésekkel a kapu irányába terelte s aztán - egy rúgás. A labda úgy repült a kapuba, mint az ágyúgolyó. A ténsúr minden gól után ezt kiáltotta:
- Egy tál... két tál... három tál...
A közönség ujjongott, tapsolt, éljenzett. Tizenkilenc tálat - akarom mondani gólt rúgott a ténsúr az angol kapuba, mikorra véget ért a játék.
A ferencvárosiak vállukra kapták a ténsurat (hej, ugyancsak görnyedeztek a fiúk a teher alatt) és kikiáltották labdarúgó bajnoknak! A közönség virágot dobált a kitűnő férfiú felé, aki hajlongva köszönte meg a kitüntetést. De ugyanakkor egy másik köpcös és bozontos alak furakodott a ténsúr felé, ezt kiabálva:
- Helyet, helyet Hörpentőnek, a nyugalmazott arab királynak! Őfelsége gratulálni akar a labdarúgó bajnoknak!
- Nini, a bátya - kiáltott örvendezve a ténsúr, megrázva az érkezett mancsát - Isten hozta. Hát otthagyta a királyi székét?
- Ott én! - szólt. - A rókának kell az olyan királyság, ahol a mackó még egy jót sem szundíthat. Tevén kell ülni és ellenséggel kell mindig verekedni. Jobb itthon, ugye, tekintetes úr?
.oOo.