DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR UTAZÁSA A VASKAPUHOZ.

Dörmögő Dömötör egy darabig Budapesten mulatott Hörpentő bátyával. Egy napon így szólt hű utitársához.

- No, bátya, utazom.

- Hova, tekintetes úr?

- Megnézem a Vaskaput és még egyebütt is megtaposom Magyarország földjét.

A bátya egy kicsit görbén nézett a tekintetes úrra.

- Zom-zem, - morogta, - utazom, megnézem! Miért beszél csak magáról a tekintetes úr? Hát Hörpentő bátya nem zom, nem zem? Én nem utazom, nem nézem meg?

- Nem, - felelt Dörmögő úr.

A bátya végignézte a tekintetes urat, még pedig először tetőtől-talpig, azután talpától tetejéig, majd megfordult s ezt morogta:

- Hálátlan kutya.

- Mit mondott, kend? - kérdezte Dörmögő úr fenyegető hangon.

- Azt mondtam, hogy há... há... hálás csuka!

- A csuka hálás?

- Hogyne. A csuka hálás hal, mert hálában, - azaz hálóban fogják. De hát miért nem akar engem a tekintetes úr magával vinni?

- Azért, mert! Nem másért, csak azért! Érti, kend?

- Most már értem. Miért nem beszél a tekintetes úr mindig ilyen világosan? Egyedül utazik?

- Nem. Zebikével.

- Zebulon úrfival? Hiszen az mindig csak bosszantotta. Én pedig mindig mulattattam.

- Köszönöm azt a mulatságot, amit kend szerez az útitársának. Nem kérek tovább is belőle.

Hörpentő összecsapta a mancsát.

- Hogy beszélhet ilyent a tekintetes úr? Nem voltam én szeretetreméltó útitárs? Nem szeretett meg engem minden gyerek?

- Hahaha! - kacagott Dörmögő úr. - Ezt ugyan jól tudja! Úgy szeretik kendet a gyerekek, hogy mikor a fogam fájt, minden gyerek azt kívánta, bárcsak a Hörpikéé fájna. De legyen vége a fecsegésnek. Kend itthon marad! Hé, szolga! - kiabálta.

A szolga megjelent.

- Mit tetszik parancsolni?

- Hozza be a legnagyobb útiládámat, rakja bele az összes ruhámat, mert tüstént elutazom.

A tekintetes úr eltávozott a szobából, a szolga bevitte a ládát és kezdte rakosgatni bele a fehér­neműt meg felsőruhát. Hörpentő még egyre úgy állt a helyén, ahogy a tekintetes úr faképnél hagyta: összecsapott kézzel, égnek fordított szemmel. Mintha némán bevádolná az égnek Dömötör urat, mintha ezt mondaná: Még hogy én nem vagyok szeretetreméltó útitárs! Engem nem szeretnek a gyerekek!?

A szolga ezalatt a szekrényekből egész ruhahegyeket rakott ki a székekre, asztalra.

- Belefér ez a sok ruha a ládába? - kérdezte Hörpentő.

- Hogyne, - felelt a szolga. - Jó nagy láda ez. Nemcsak, hogy belefér a ruha, de még a Zeitung szabó is kényelmesen utazhatnék benne.

- Kicsoda?

- Mondtam már. Egy Zeitung nevű szabó, aki arról híres, hogy Párisból Budapestig utazott egy útiládában.

- Hehehe, de nagy bolond lehetett az a szabó!

- Nem volt az bolond. Tudta az, mit csinál.

- De, kérem, hát miért gubbasztott a szűk ládában, mikor a kényelmes kocsiszakaszban ülhetett volna?

- Mert nem volt pénze.

- Ez az én esetem, - suttogta a bátya. - Hát, csak úgy, fizetség nélkül utazott a szabó?

- Persze. Jegyet nem tudott váltani, kapta magát, belemászott egy útiládába, vett magához elemózsiát, vizet, magára záratta a láda tetejét, feladatta magát a vasúton, mint málhát, melyet majd Budapesten fognak kiváltani, mikor aztán ide megérkezett, megkopogtatta a ládát: Kip, kop, itt vagyok, ragyogok, bocsássanak ki!

- Kip, kop, ez lesz az én esetem is! - suttogta fölragyogó szemmel a bátya.

Háromszori csöngetés hallatszott.

- Engem hívnak! - kiáltotta a szolga. - Tüstént visszajövök.

Elsietett. Hörpentő bátya gyorsan összekapkodta a szobában található minden harapnivalót: három sonkát, egy rőf szalonnát, egy batyu pogácsát, hat üveg borocskát, amit a tekintetes úr vásárolt magának az útra és a ládabeli ruhanemű alá dugta, maga is belebújt a ládába, el­temetkezvén a Dörmögő úr ingei alá.

- Hehehe! Nem zom, nem zem? Nem utazom, nem nézem? - dörmögte. - Hát nem visz magával drága tekintetes úr? Megmutatom, hogy azért is magával visz! Isten éltesse azt a jóravaló szabót, aki megtanított arra, hogyan kell pénz nélkül, jegy nélkül utazni. Hahaha! De csitt! Ugy látszik, gyün vissza a szolga.

A láda foglya hallotta, amint a szolga ezt morogja: Ejnye, be megdagadt az a ruha a ládában! Azután csattanás és nyikorgás hallatszott. A födél lecsapódott és a kulcs megfordult a zárban. Hörpike a Dörmögő úr málhájának az önkéntes foglya volt.

Majd Dörmögő úr hangját hallotta.

- Ördög és pokol! Hova lett a három sonkám, a rőf szalonnám, a pogácsám, a hat palack borom?

- Hahaha! - nevetett a ládában Hörpike. - Jó helyen van, tekintetes úr. Ne féljen, együtt utazik a sonkával meg a pogácsával!

Nemsokára fölemelték a ládát, levitték a lépcsőn, rátették a tekintetes úr automobiljára, melyben már helyet foglalt Dörmögő úr Zebikével. A vasúti indulóház előtt hordárok siettek az érkező gépkocsihoz.

- Van feladó podgyász? - kérdezték.

- Persze, hogy van, - felelt a tekintetes úr. - Nem látják ezt a szép nagy ládát? Csípjék meg gyorsan s emeljék le a kocsiról. Nem nehéz, alig van benne egy kis fehérnemű.

Egy izmos hordár megragadta a ládát, de mozdítani is alig tudta.

- Ez nem nehéz? - kérdezte csudálkozva. - Magam el sem birom, kettőnket is meg fog izzasztani, amíg becipeljük a málha-feladó hivatalba és a vonatra.

Két hordár csak nagy erőlködéssel tudta leemelni a nagy ládát a kocsiról s ugyancsak szuszo­gott a terhe alatt, amíg vitte.

- Világéletemben sem cipeltem ilyen nehéz ládát, - szólt az egyik. - Só van ebben, nem ruha.

Bevitték a málha-hivatalba, lemázsálták, aztán kicipelték a peronra s a vonatnak a málhás kocsijába lökték.

- Jaj! - nyögte a bátya, hogy nagyot dördült a láda a kocsi padlózatán. - Szerencse, hogy a tekintetes úr fehérneműje van alattam, fölöttem, különben betörném az orromat a dobálás közben.

Elnevette magát.

- Hej, de nagyot néz Dörmögő úr, mikor megérkezünk valamelyik város szállójába, fölnyitja a ládát, hogy tiszta inget vegyen ki magának és Hörpike mosolyog rája! No, de amíg a vonat indul, harapjunk egy kicsit!

Dörmögő úr ezalatt jegyet ment váltani.

- Hova utazik? - kérdezte a pénztárosnő.

A tekintetes úr éppen azt akarta felelni, hogy a Vaskapuhoz, mikor megjelent a háta mögött a hordár s így szólt:

- A ládát feladtuk a vonatra. De úgy hallottuk, mintha egér zörögne abban a ládában.

- Egér? - csudálkozott Dörmögő úr.

- Mi? Egér? - kérdezte a pénztárosnő, aki azt hitte, hogy a termetes utas az ő kérdésére felel. - Ilyen nevű város nincs. Eger az bácsi, nem Egér. Tessék a jegy!

A ténsúr hallotta is, nem is, amit a pénztárosnő mondott, átvette a jegyet, aztán kifizette a hordárt.

- Hát egér zörög a ládában? - kérdezte tőle. - Nézd a kis haszontalanját! No, de nem baj, egy egérkétől még nem ijedünk meg.

(Ha tudta volna a mi derék barátunk, hogy miféle mennykő nagy egér gubbaszt a ládájában!)

- Melyik vonatra szándékozik uraságod? - kérdezte a kapus, aki a váróterem ajtajában állott.

- A vaskapui vonatra, - felelt a ténsúr.

- Vaskapui vonat nincs, - mondotta a kapus - de a Vaskapuhoz az orsovai vonat visz. Hanem akkor tessék a nyugati pályaudvarba sétálni, mert az a vonat onnan indul. Ez a keleti pályaudvar.

Dörmögő úr elképedve bámult a kapusra.

- Mit mond? Hát nem ebből a pályaudvarból indul a vonatunk? Hát akkor miért adtak jegyet a Vaskapuhoz?

- Nálunk, a keleti pályaudvaron adtak volna olyan jegyet? Kötve hiszem. Hadd lám azt jegyet?

A ténsúr átadta a jegyet a kapusnak s dörmögve szólt:

- No, most már igazán kiváncsi vagyok arra, hogy hova utazom én, ha nem a Vaskapuhoz?

- Én már tudom, - mosolygott a kapus.

- Hát hova?

- Egerbe. Oda szól a jegye.

- Egerbe? Mit lehet ott látni?

- Hát híres Eger várát, melyet a nagy Dobó István megvédett a törökök ellen.

- No, azt megnézzük.

- És ott terem a híres egri bor.

- No, azt megisszuk! Gyerünk, öcskös... Igaz ni, hát a ládámmal mi lett? Hé, hordár, melyik vonatra adta föl a ládámat?

- A legközelebbi gyorsvonatra.

- Hát csak igazítsa, barátom, Egerbe.

Így történt, hogy Dörmögő Dömötör úr a vaskapui utazást egy kis vargabetűvel kezdte meg: Egernek. Nemsokára repült vele meg Zebulonnal a vonat a magyar dícsőség e nagyhírű, ez örökké emlékzetes helye felé. Mindaketten újságot olvastak: a tekintetes úr egy napilapot, Zebike a Jó Pajtást. Különösen az utóbbi merült bele nagy élvezettel az olvasásba.

- Ejnye, be érdekes! - kiáltott föl többször a bocs. - Sohasem olvastam ilyen érdekes dolgot!

A tekintetes úr egy pillanatra kidúgta az orrát az újságból, ránézett a buzgó olvasóra s el­mosolyodott.

- Igazán olyan érdekes az, amit olvassz? - kérdezte.

- Igazán, higyje el, bácsi, igazán! - erősködött a bocs.

- Te, Zebike, hát még akkor milyen érdekes lenne az az olvasmány, ha nem fordítva tartanád a kezedben a Jó Pajtást!

A szorgalmas olvasó csakugyan fordítva fogta mancsában a lapot. Elvörösödött és ezt dadogta:

- No, persze, mert szerettem volna látni, milyenek a betűk, mikor tótágast állanak.

Ezzel mentegetődzött a bocs. A valóság az volt, hogy nemcsak a betű, hanem az ő tudománya is tótágast állott.

A ténsurat azután elnyomta a buzgóság, végighevert a dívánon s elaludt, Zebike is beleunt a jeles olvasásba és kinézett az ablakon. A ténsúrnak kínos álma volt. Azt álmodta, hogy ő egy kontyos török, aki el akarja foglalni Eger híres várát, nagy keservesen fölkapaszkodott a vár bástyájára és éppen ki akarta tűzni a félholdas kopját rája, mikor a hős Dobó István úgy vágta orron a buzogányával, hogy hanyat-homlok lezuhant a mélységbe... és fölébredt.

Nyöszörögve nyitotta ki a szemét a ténsúr s az orrához kapott, mert még egyre rajta érezte a Dobó buzogányát. Hát nem buzogány volt az, hanem a Zebike cipőjének a sarka. A bocs, amíg az ablakon át a tájékban gyönyörködött, a cipője sarkával a Dömörgő úr orrát bökdöste.

* * *

Füzesabonyban átszálltak és estére megérkeztek Egerbe. A homály eltakarta a várat is, a vá­rost is; az utcákból csak annyit láttak, amennyit a lámpák megvilágítottak. Bérkocsira tétették a ládájukat és egy fogadóba hajtattak. Még a kocsiról megkérdezte a ténsúr az elősiető szolgától:

- Van-e jó vacsora?

- Van.

- Hát szoba?

- Az is van.

- Hát csak hozza gyorsan a vacsorát, azután nyittasson nekünk egy szobát.

- Talán fordítva legyen inkább, - vélte a szolga - előbb kinyitom a szobát, azután viszem a vacsorát.

- Téved, barátom, - felelt a ténsúr s leszállt a kocsiról - a szoba a második, a vacsora az első. Maga még nem ismer bennünket. Majd ha jobban megismer, meg fogja tudni, mit jelent a mi számunkra a jó falat. Kérem már azt a vacsorát - szobával!

Egyszerre nyitotta ki hát a szobát a szolga és hozta a vacsorát a pincér. Alig nyikorgott a kulcs a szoba zárjában, alig tették be a nagy utiládát a szoba sarkába, mackóink fülében édes zeneként zörgött a tányér, a pohár, a kés, a villa, amint a pincér egy nagy tálcával megjelent. A tálcán gőzölgött, illatozott a vacsora és piroslott karcsú palackban az egri vörösbor.

- Ejnye, be pompás látvány brum, brum, - dörmögte jókedvűen a ténsúr, aki nagy gyorsan kényelembe helyezkedett. - Tüstént lábaska, tüstént tányérka. Dörmögő bácsi nem várat titeket! - Milyen bor ez, barátom?

- Egri bikavér, - felelt a pincér.

- Bikának a vérét eresztették ebbe a palackba?

- Dehogy. Csak azért hívják annak az egri vörösbort, mert olyan sötétvörös, mint a bika vére.

- Hehehe, - nevetett a ténsúr - hát egri mackóvér nincs a pincéjükben? Az lehet csak a piros, meg sűrű, meg zamatos!

Egyszerre harangkongás hallatszott. Kong, kong!

- Tűz van! - kiáltotta a pincér s kirohant.

Dörmögő úr az ablakhoz sietett. Hát piros fényben úszott Eger városa. A tornyok, házak úgy piroslottak, mintha egri bikavérrel öntötték volna le. A székesegyház hatalmas kupoláját és két négyszögletes tornyát mintha millió piros szentjánosbogár lepte volna el, úgy ragyogott a házak fölött.

- Gyere, öcsköcs, ezt megnézzük! - kiáltotta a tekintetes úr, aztán a vacsorájához fordult. - Várjatok egy kisség, tálacskák, tányérkák, üvegecskék! Mindjárt jön Dörmögő bácsi, hogy társalogjon veletek!

Dörmögő úr és a bocs eltávoztak. Alig zárult be mögöttük az ajtó, fölcsapódott a láda teteje és a ruha alul a Hörpentő bátya borzas feje emelkedett ki. Óvatosan körülnézett.

- Elmentek, - dörmögte elégedetten és fölkászolódott a ládából. - Dícsérem az eszét, drága­látos jó tekintetes uram! Látom, hogy gondoskodott a derék, jóravaló Hörpike vacsorájáról s alkalmat adott neki, hogy a gyomrocskája leghőbb óhajait kielégítse! Köszönöm, tekintetes úr, a szíves meghívást! Hohó, milyen pompás illat! No, ne erőltessen olyan nagyon, tekintetes úr, az asztalához! (A lurkó úgy tett, mintha valaki nagyon kínálgatná a vacsorával.) Milyen fölsé­ges borjúcomb! Ez az én kedves ételem. Mily remek sertéskarmonádli! Ez is az én édes, kedves, ételem! Hát ez a páratlan marhasült! Ez már igazán az én szívem kedvence! És milyen borocska is ez? Úgy hallottam, egri bikavér. Ilyen vérre szomjaztam én mindig! Kedves egészségére, drága ténsúr! Glu, glu...

A glu-glu azt jelentette, hogy az egri bikavér bugyborékolva szaladt le Hörpentő bátya torkán. Pár perc alatt ugyanazon a derék torkon levándorolt az egész vacsora, mert amint láttuk, Hörpi­kének valamennyi étel a kedvence volt. Nem maradt a tálakban még csont sem. A bátya megelégedetten morogta:

- Hála Isten, jól laktunk! Adjon Isten annak is, akinek nincs.

Ezzel meghajolt egy láthatatlan alak előtt.

- Köszönöm, aranyos tekintetes úr a szíves vendéglátást!... De most siessünk vissza a helyes kis lakásunkba, mert mindjárt jön a szíves vendéglátó!

Hörpentő bátya visszabujt a ládájába és magára húzta a födelét. Nemsokára hallatszott is a folyosón a négy láb csoszogása.

- Csak szalmatűz volt, - mondotta tekintetes úr, az ajtót kinyitva. - Nagyobb volt a láng, mint a veszedelem. Fűtsünk hát most be mi is a gyomrunknak.

Egyszerre elhallgatott s úgy állt a helyén, mintha villámütés érte volna. Aztán megragadta a Zebike fülét.

- Te gaz fickó, megetted a vacsorámat! - üvöltötte.

- Eressze el a fülemet! - rikácsolta a bocs. - Hogyan ettem volna én meg a vacsorát, mikor Dörmögő bácsival együtt néztük a tüzet?

- Igaz, igaz, - dörmögte a ténsúr, elbocsátván a bocsot. Aztán a csengetyűnek rohant s vagy harmincszor megnyomta, miközben egyre ordítozott: - Pincér! Szolga! Szobalány! Kapus! Vendéglős! Rendőrkapitány! Polgármester!

A fogadó egész személyzete egyszerre rohant be a szobába.

- Mi történt? Mi az? Tűz van? Rablók törtek be? - kérdezte összevissza a pincér, a szolga, a szobaleány, a kapus és a vendéglős.

- Hogy mi történt? - ordította a tenyeres-talpas vendég. - Mióta a világ, ilyen gazság nem történt. Oda nézzenek!

A ténsúr az üres tálakra mutatott.

- Látom, hogy üresek a tálak, - szólt a vendéglős. - Úgy látom, jó étvágya volt uraságodnak.

- Hát azt hiszi, hogy én ettem meg a vacsorát? - bődült föl Dörmögő úr. - Hozzá se nyúltam. Amíg oda voltam a tűznél, valaki bekebelezte az összes ételt. Ki volt az?

Mindenki esküdözött, hogy nem nyúlt az ételhez, be sem ment a szobába.

- Furcsa, - mondotta a vendéglős.

- Akár furcsa, akár nem, - kiabált a ténsúr - hozzanak nekünk másik vacsorát, ha nem akarják, hogy újra tűz legyen Egerben. Mert én felgyujtom ezt a fogadót.

- Tüstént hozzuk, ha ilyen szépen kéri, - mosolygott a vendéglős.

Hamarosan az asztalon párolgott a friss vacsora és Dörmögő úr meg a bocs amúgy mackósan hozzáfogtak a táplálkozáshoz. A haragjuk is elszállt, hogy jóllaktak.

- No, most tegyük el magunkat holnapra, - mondotta a ténsúr a vacsora után. - Feküdjünk le.

Dörmögő úr a paplanos ágyba feküdt, a bocsnak is pompás nyugvóhely jutott a másik ágyban. Kis idő múlva mélyen szunnyadt a két utas. A nagy láda födele lassan fölemelkedett.

- Alszanak drága utitársaim, - suttogta Hörpentő, kibujva a ládából és nyujtózkodva. Lábujj­hegyen a Dörmögő úr ágyához sompolygott és egy darabig hallgatta a lélegzését.

- Ettől ugyan lőhetnének, még sem ébredne föl, - gondolta magában a bátya. - Gyüjjön, édes tekintetes úr, adja át az ágyacskáját a jó Hörpikének. Így ni! Csicsija, bubuja.

Gyöngéden kiemelte Domörgő urat az ágyból s lefektette a padló szőnyegére. A ténsúr nem ébredt föl, csak egyszer morogta ezt álmában:

- Bocs! Pofon ütlek, ha mindig rugdalsz!

Azt hitte, miközben a bátya fölemelte, hogy Zebike lökdösi az oldalát.

- Csitt, csitt, drága - mondotta magában a bátya. - Finom, puha szőnyeg ám az! Nagyon jól lehet aludni rajta. Kedves álmokat, drága tekintetes úr!

Hörpentő belefeküdt a Dörmögő úr ágyába, a fülére húzta a paplant és csendesen elaludt.

Reggel nagy morogva ébredt föl a ténsúr.

- Ejnye, be kemény a derekaljam! - dörmögte. - Este még oly finom, lágy volt! De millió szúnyog! Hol vagyok?

Akkor vette észre, hogy a földön fekszik.

- Hogyan kerültem én a földre? Leestem volna? De hiszen arra csak fölébredek! Hé, bocs, nem hallottál az éjszaka puffanást?

- Nem vagyok én nyúl, hogy minden kis puffanásra fölébredjek, - felelt félálmosan a bocs.

- De az nagy puffanás lehetett, mert nézd, én a padlón ébredtem föl.

A bocs a ténsúr felé fordult s elkezdett illetlenül kummogni.

- Hihi... nini, Dörmögő bácsi, mit csinál a földön? Talán eprészni szállt le az éjjel az ágyából?

- Elhallgass, amíg jó dolgod van! - mormogta a ténsúr, aztán fölkiáltott: Teringette, hátha valaki alszik az ágyamban?

Fölugrott s gyanakodva nézte a jól lehevert ágyat, mely azonban már üres volt. Hörpentő bátya a hajnal első sugaraira visszabujt a menedékhelyére.

Dörmögő úr nagyon rázta a fejét, sehogy sem tetszett neki a dolog, aztán így szólt Zebulon­hoz:

- Te, öcskös, ereszd meg a mosdó vízcsapját.

- Minek?

- Hogy mosakodjunk.

- De hiszen, Dömötör bácsi, mi még nagyon tiszták vagyunk.

Dörmögő úr végignézte a bocsot, aztán a sajátmaga ábrázatát. Mondhatom, olyan kormosak voltak a vonat füstjétől és a tűztől, akárcsak a kéményseprők, de a tekintetes úr mégis így szólt örvendezve:

- Igazad van, öccse! Mi még nagyon csinosak és tiszták vagyunk. A mosdást hát megspó­rolhatjuk. Hanem eredj, nyisd ki a ládát és adj ki két tiszta inget. (Ej, szurkolhatott Hörpentő a ládában!)

- Minek? - kérdezte ismét Zebike.

- Hát, hogy tisztát vegyünk magunkra.

- Tisztát? Hiszen úgy ragyog még a mi ingünk, mint a napsugár.

Dörmögő úr megnézte az ingeket. Mondhatom, oly piszkosak voltak, mint a foltos nyakorján. De Dörmögő úr mégis így szólt:

- Megint igazad van, bocs. Ezek az ingek még elég tiszták. Az új ingeket is megspórolhatjuk hát. (Ej, megkönnyebbülten lélekzelhetett föl a bátya, ott a ládában!)

Harmadszor pediglen így szólt a tekintetes úr:

- Öcskös, nyomd meg a csöngetyűt.

- Minek?

- Hogy hozza a pincér már azt a reggelit! Mi lesz már azzal a reggelivel?

Bezzeg nem mondta most az öcskös, hogy mire való az a reggeli, hiszen csak nemrég vacso­ráltak, hanem rohant a csengetyűnek. A reggeli után pedig így szólt a ténsúr:

- Most pedig gyerünk föl Eger várába!

A bocs visszapillantott a félszemével.

- Minek? - kérdezte.

- Hát, hogy megnézzük azt a várat, ahol a magyar úgy elpüfölte a törököt.

- Kedves bácsi, - szólt Zebike, - muszáj az fölülről nézni? Alulról még jobban meglehetne látni, hogy hogyan potyogtak le a törökök!

Persze a kis lusta megakarta spórolni a várhegy megmászását, ami kissé fáradságos. Amint látjátok, ma nagyon takarékos kedvében volt őkelme.

- Né, hogy ódzkodik attól a kis hegymászástól adta röst csontja! Előre! - kiáltotta a tekintetes úr.

Végigmentek Eger utcáin, de ezúttal nem a várost nézték meg, - pedig volna mit bámulni a székesegyházon, a püspöki palotán meg a liceumon! - hanem egyenesen a várnak tartottak. Keskeny, görbe utcákon kapaszkodtak föl a hegyoldalban, míg egyszerre csak fönn voltak a várban s épen egy bástyán lelték magukat.

Alattuk terült el a város tömérdek tornyával, néhány nagy pohos, magas, meg tömérdek kisebb-nagyobb skatulyához hasonlító házával. A székesegyház kupolája meg tornyai magasan ki­emel­kedtek a város képéből.

- Hát az ott miféle fogpiszkáló? - kérdezte Zebi.

- Hol?

- Ott, ni, a várhegy alján. Az a vékony, hosszú, hosszú valami!

- Az egy régi török mecset tornya, - szólalt meg mellettük egy egri úr. - Látják ott a tetején azt a kerek erkélyt? Onnan énekelte a török kántor, vagyis müezzin, az esti imádságot.

- De hogy is tudott olyan magasra fölmászni azon a vékony tornyon! - csudálkozott a ténsúr. - Aztán kérem, erről a bástyáról verték le Dobó vitézei a törököt?

- Erről is. Meg a többiről is. Mert egyszerre mindenfelől támadt a tenger török. Erről a bástyáról, ni, az utolsó roham alkalmával a híres egri asszonyok verték vissza a törököt. Innen öntötték a kontyosok nyakába a forró szurkot.

A ténsúr a nyakához kapott.

- Ujjé! Az nagyon csiklandós folyadék lehetett! Ugyancsak vitéz menyecskék lehettek azok az egri asszonyok!

Egyszerre ijedten kiáltott föl:

- Teringette! Ni, ott jönnek az egri nők!

Csakugyan néhány seprővel, meszelővel fölfegyverkezett asszony törtetett föl a vár útján. Mintha kergetnének valakit!

* * *

Térjünk vissza Hörpentőhöz. Alig zárult be Dörmögőék mögött az ajtó, kibujt a ládából s nagyon dörmögött:

- Szemtelenség! Megették a reggelimet! Hát már most mit reggelizzem?

Kilopózott a fogadóból és az utcákon csatangolt föl s alá, abban a reményben, hogy talán akad valami harapnivaló a fogára. A piacon néhány kofaasszony kenyeret árult.

- Jó a cipó? - kérdezte a bátya tőlük.

- Ilyen cipót még a török szultán is csak ünnepnapon eszik! - dicsekedett a kenyeres asszony.

- No, majd megkóstolom, csakugyan olyan jó-e? - szólt a bátya, fölkapott egy pár nagy cipót, a kabátja alá rejtette és elfutott.

Nosza, elő a söprüt, meszelőnyelet (volt elég a piacon) s az asszonyok üldözőbe vették a tolvajt, aki a várhegynek vette útját.

Mire azonban nyomába értek, a bátya már eltünt. De nini, hiszen ott áll őkelme a bástyán! Az asszonyok azt hitték, hogy a tolvaj néz onnan alá, mintha semmiről sem tudna semmit, pedig a tekintetes úr volt az.

- Ott van, ott van! - kiáltották az asszonyok. - Épen olyan szőrös az ábrázatja. De, né, nem is egy, hanem kettő! Egy kicsi meg egy nagy! Csihi puhi, ne kiméld az adta enyves kezűjét. Hadd tudja meg, mit tesz az, ha egri asszonyokkal köt ki!

A két bozontos alak valóban ártatlannak tudta magát, mert Dörmögő tekintetes úr és Hörpike ifiúr voltak ők, míg a bűnösnek, a haszontalan Hörpentőnek, sikerült elszelelnie. Úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

Hát, mint említettem, Dörmögő úr csudálkozva mondotta, ahogy észrevette a közeledő asszony­csapatot:

- Ezek bizony az egri asszonyok! Vajjon mit akarnak? Talán megint a török fenyegeti Eger várát? Tyűh, de haragosak! Hogy forgatják a seprőt, meszelőt! Hajh! Hó!

Ez a kiáltás azt jelentette, hogy megjött a felelet Dörmögő úr ama kérdésére: mit akarnak az egri asszonyok? A feleletet egy cirokseprő adta meg, mellyel a legelől rohanó asszony végig­suhintott a ténsúron, miközben a megtámadott úr előtt érthetetlen szavakat kiáltott:

- Nesze cipó! Nesze kóstoló! Nesze finom egri kenyér!

Minden «nesze» után egyet söpört a ténsúr fején és ábrázatán. Ez nagyon kiabált:

- Kell a macskának a néni cipója! Nem akarok én kóstolni se kenyeret, se seprőt! No, ne csiklandozzon avval a meszelővel, anyus!

A másik egri asszony ugyanis a meszelővel kezdte agyabugyálni a ténsurat, aki jobbra ugrott, balra szökkent, hogy kerülje az amazonokat, de mindenhonnan jött az ütleg, mert innen is, onnan is előbukkant a seprőnyél.

- De kérem, kérem, - kiáltotta lelkendezve a tekintetes úr, - nem mondanák meg az ifi­asszonyok, miért bántanak engem?

- Meg engem? - ordította Zebike, aki éppen orron ért a cirokvessző.

- Nézd, mintha nem tudná! - rivalt rá a kenyeres kofa. - Rajta, asszonyok, járassuk el velük az egri táncot!

- Engem ne táncoltassanak, hé!

- Engem se söpörjenek, meszeljenek, - bömbölt Zebi, - nem vagyok én se palló, se fal!

A söprűzés, meszelés azonban nem szünetelt, hát Dörmögő úr kapta magát és leugrott a bás­tyá­ról. Zebike követte. A diadalmas egri asszonyok a repülő mackók után kőzáport indítottak s szerencse, hogy olvasztott szurok nem volt kéznél, mert megismétlődött volna, ami 1552-ben történt. Dömötör basa meg Zebulon aga bundája megpörkölődött volna a forró szuroktól.

Nagyot dobbanva ért a ténsúr a földre. Szerencsére, nem tört csontja s a hulló kövek elül gyorsan a bokrok közé húzódott.

- Ez az én álmom! - morgott magában. - Ezt álmodtam a vonaton. Álmomban is török voltam, és levertek az egri vár faláról. De most nem álmodtam, török sem vagyok, el sem akarom foglalni Eger várát. Legalább tudnám hát, miért ugrattak le a bástyáról?

- Legalább megettem volna azt a cipót, amiért kikaptam! - siránkozott mellette Zebike.

A harci zaj elült. Eger vára ismét csöndbe merült. A győzelmes asszonyok megelégedtek a boszújukkal és elvonultak. Visszatértek a piacra. Mackóink hát kidugták a fejüket és körül­kémleltek.

- Tiszta a levegő, - szólt a ténsúr. - Vajjon hol vagyunk?

Egy szűk bástyautcában lelte magát. Két oldalt meredek fal emelkedett, kőből rakott vagy gyepes bástya.

- Még a várban vagyunk, - mondotta. - Gyere, bocs, nézzünk körül.

- Én nem megyek, - felelt a bocs.

- Ne félj, már nem kapunk cipót, akarom mondani ütleget. Elmentek az egri nők.

- Hát Dobó? Hátha Dobóval találkozunk? Elképzelheti bácsi, hogy ha az egri nők ilyen nagyokat tudnak ütni seprővel, mekkorát üthet a híres Dobó a dárdájával!

- Te csacsi, hiszen Dobó már nem él.

- De föltámadhat. Vagy az egri nők nem támadtak föl? Bácsi, én az hiszem, hogy ezek az asszonyok szellemek voltak. Töröknek néztek minket, azt hitték, megint el akarjuk foglalni a híres egri várat.

- Azaz talán a híres egri cipót. Mert egyre azt emlegették. Jaj! - szisszent föl a ténsúr ijedten. - Nézd, épen ott alszik, ni, Dobó!

Egy sziklaüreg tátongott velük szemben s abban feküdt egy vitéz. Az üreg szikláján a Dobó nevet is el lehetett olvasni.

- Ez a nagy Dobónak a síremléke, - szólalt meg mellettük az az úr, akivel a bástyán találkoz­tak. - A fekvő vitéz Dobó Istvánnak, Eger vára hős védőjének, a kőalakja.

- És nem üt fejbe a kőbuzogányával? - kérdezte Zebulon.

- Dehogy üt. Azok az asszonyok sem Dobó egri női voltak, akik az imént itt vitézkedtek. Kenyeres kofák voltak. Valaki kenyeret lopott tőlük és összetévesztették magukkal. Már föl­világosítottam őket tévedésükről.

Dömötör úr elbámult. Valakit összetévesztettek velük? Hát van Eger városában még egy olyan szép legény, amilyen ő meg Zebike? No, de nem töprengett sokáig ezen a kérdésen, hanem levette a kalapját és tisztelettel nézte síremlékét a nagy magyar hősnek, aki kétezred magával százötvenezer török ellen megvédelmezte a várat.

A vár jórésze már omladék, de még látni lehet minden zugában régi nagyságának a jeleit.

- Hatalmas akol lehetett, ugy-e, ez a vár? - kérdezte az egri úr.

- Akol?

- Mert mikor a török az ő rettentő hadával Eger alá szállott, azt üzente nagy büszkén Dobónak a várba, hogy adja át szaporán ezt a birkaaklot.

- Ugy látom, nagyon furcsa nótát bégettek nekik az akolból a birkák, - nevetett a ténsúr.

- Meghiszem. Sok ezer török fűbe harapott tőle, végre pedig a török farkas szégyenszemre elkullogott az akol alul, mert harmincnyolc napi ostrom után belátta, hogy nem birkaakol ez, hanem oroszlánbarlang. A farkascsorda véres fejjel és orral menekült el alula és sokáig em­legette a vár hős védelmezőit, Dobó Istvánt és alvezéreit, Bornemisszát, Mekcseyt, Zoltayt. Fügedit, Petőt, no meg az egri nőket.

- Pórul jártak a farkasok! - ujjongott Zebike. - Látom már, - tette hozzá, - hogy az egri vitézek csaknem olyan nagy hősök, mint a medvék.

- A medvék? - csudálkozott az egri úr. - Sohasem hallottam, hogy a medvék hősök lennének.

- Nem? Hát hány török farkast vágott le egy-egy egri hős?

- Legalább tízet.

- No, láti? Mégis csak nekem van igazam, mert egyszer Mármarosban egyetlen medve tizen­két farkast tépett szét. Tizenkettő több mint tíz! Talán nincs igazam? Hiszen maga is ismeri, Dörmögő bácsi, Bömbölő nagyapót. Ő volt az a hős!

- Pszt, pszt! - villantott a bocsra a szemével mérgesen Dörmögő úr, és ezt súgta: Nem kell tudni mindenkinek, hogy mi is csak medvék vagyunk!

Zebike elhallgatott és csak magában morgott, hogy neki megint csak igaza volt, neki mindig igaza van, mégis lepisszegik, pedig akárhogy titkolja is ez a Dörmögő bácsi medvevoltát, tüstént észreveszik rajta, mert csak egy mackó van a világon, akin azt nem lehet meglátni. Az is bocs. De hogy ki az a bocs, Zebike szerénysége tiltja megmondani.

Bejárták a várat, azután a város utcáin bolyongtak, végre mikor már elfáradtak, vissza­ballagtak a fogadóba. A kapus a ténsúrra bámult.

- Hát már megint vissza tetszett jönni?

- Megint? - kérdezte Dörmögő úr. - Reggel óta nem tettem be ide a lábamat.

- Ne-em? Hát most félórája nem uraságod jött haza?

- Nem.

- Álmodtam volna, - tünődött a kapus - hogy az imént egy épen ily szép úr csoszogott be a kapun és csoszogott föl a lépcsőn az emeletre?

- Épen ilyen, mint én? - kérdezte a ténsúr.

- Hajszálnyira. Szakasztott olyan.

- Csakugyan valami hasonmásom lappangana Eger városában? - dörmögte a tekintetes úr. - Már említett ilyesmit az az úr, akivel a várban találkoztam. No, majd végére járok a dolognak.

Fejét rázva haladt föl a jeles úr a lépcsőn. Vajjon ki lehet az egri hasonmása? Benyitott a szobájába és csöngetett a pincérnek.

- Parancs! - dugta be fejét ez.

- Ebédet kérek.

- Már megint? - álmélkodott a pincér.

- Megint? Én, barátom, még nem ebédeltem ma.

- De hiszen épen most vittem ki az üres edényt. Mondhatom, olyan ebédet rendelt uraságod, hogy hat palócnak is elegendő lett volna... pedig a hevesi palócoknak, hála Istennek, jó étvágyuk van.

- Én rendeltem? Én ettem? Mondom, barátom, ebben a percben tértem haza.

A pincér mosolygott.

- Jó, jó, - mondotta, - hozom a második ebédet. Tudom, hogy a nagyságos úr csak azért mondja, hogy nem evett még semmit, mert röstelli, hogy egymásután két ebédre éhezett. Hiszen én magam láttam, mikor nagy jóízűen habzsolta az ebédet.

A pincér elsietett. A tekintetes úr pedig a kobakjához kapott.

- Én bolondultam-e meg, vagy ez a pincér? - kérdezte. - Még hogy én ebédeltem volna az imént idehaza?

Újra csöngetett. A szobalány jelent meg az ajtóban.

- Mi tetszik megint? - kérdezte mérgesen.

- Megint? Iszen én még egyszer sem csöngettem be magát.

- Dehogy nem! Minden percben becsöngetett az úr az imént. Egyszer azért csöngetett be, hogy igazítsam meg a feje alját a divánon, mert nyomja a fejét, nem tud jól heverni. Másszor, hogy vakarjam meg a talpát, mert viszket. Harmadszor, hogy fogjam meg az orrán a legyet, mert csípi. Mondhatom, hogy ilyen lusta urat még sohasem láttam, mint az úr!

- Mint én? Hiszen én nem is voltam idehaza. Épenséggel, hogy épen most toppantam be a szobába.

- Hiszi a piszi. Én magam láttam az urat a divánon. Hát mit parancsol?

- Bort akarok rendelni az ebédhez. Jóféle egri bikavért.

- Tüstént küldöm a fiút.

A szobalány elsietett és utána félénken egy síró gyerek dugta be félig a fejét az ajtón. Ez volt a «borfiú», aki tudniillik a fogadókban és vendéglőkben a bort viszi a vendégeknek.

- Hát te, miért sírsz? - kérdezte Dörmögő úr.

- Mintha nem tudná! - felelt durcásan a fiú.

- Persze, hogy nem tudom. Gyere beljebb.

- Talán, hogy megint pofonüssön.

- Ki ütött téged pofon?

- Az úr! Azért, mert nem vittem elég gyorsan a bort. De engem nem üt többé meg!

A fiú ezzel elfutott. Dörmögő úr Zebulon felé fordult.

- Mit szólsz ehhez, bocs? Én ebédeltem, én vakartattam a talpamat, én kergettettem a legyet az orromról, én pofoztam föl ezt a szegény fiút... sőt én csentem cipót az egri piacon. Mit szólsz ehhez, Zebi! hogy én cipót loptam!

Persze, mindazt Hörpike cselekedte, aki, ime, most is, hogy Dörmögő és Zebulon háttal álltak, észrevétlenül fölemelte a láda tetejét, mely alatt rejtőzött és a tekintetes urat az egyik cipóval jól hátba dobta. Aztán gyorsan visszarántotta a kezét és magára húzta a födelet.

- Mi volt az? - ordította a ténsúr. - Ki dobott hátba? Ki meri tekintetes, nemes, nemzetes Dörmögő Dömötör urat hátba hajítani!

Lehajolt a földre és fölemelte a löveget.

- A cipó! - suttogta. - Az egri kenyeres kofa cipója. Te, Zebi, annak az én hasonmásomnak itt kell bujkálnia a szobában. Keressük hát meg!

A tekintetes úr maga mászott az ágy alá, Zebike a diván alatt bujkált, de bár kikutatták a szek­rényt is, a mosdót is, félrehúzták a függönyt, sőt a kályhába is belekukkantottak, a hasonmásra nem akadtak. Persze, a ládában nem keresték.

- Én elutazom innen, nem maradok egy percre sem Egerben! - kiáltott a ténsúr. - Mondja csak, barátom, - kiáltott a pincérre, aki az ebédet hozta, - hova lehet a leggyorsabban elutazni Eger­ből?

- Debrecenbe.

- Helyes. Ebéd után tüstént utazom. Engem nem bosszant örökké az én egri hasonmásom! Kérem a számlát, aztán rendeljen kocsit és vitessék a ládámat a vonathoz.

A ládából kárörvendő vinnyogás hallatszott. A kis egérke nevetett.

- Mondja csak, barátom, - szólt a tekintetes úr a pincérnek, - van-e valami híres dolog Debrecenben?

- Van. A perec.

- Jeles találmány lehet.

- Azután a kolbász.

- Az még kitünőbb találmány lehet.

- És a híres debreceni kol...

- Megint kolbász? - nevetett a ténsúr. - Azt már hallottuk.

- Nem kolbász, hanem kollégium.

- Hát az mi?

- Iskola.

- Az nagyon rossz találmány, - kiáltott gyorsan a pincér szavába Zebike.

- Hehehe, - nevetett a ténsúr, - csípi úgy-e a nyelvedet az iskolának csak a hallása is!?

- Pedig - mondotta a pincér, - Debrecent az iskolák városának mondják, mert tele van kitünő iskolával.

- Itt a kocsi! - szólt be a háziszolga.

Dörmögő úr erre letette a kést, villát, elővette a bugyellárisát, hogy fizessen.

- Hol az a számla? Tyűh, milliom dongó! De kiadós! Én ettem volna meg ezt a tenger ételt, én ittam volna meg ezt a tömérdek bort? Meg a Zebi? Hiszen egy egész állatkert sem eszik ilyen sokat! Hát ez mi? Egy pofon - tíz korona.

- Ez, kérem ássan, fájdalomdíj azért a pofonért, amit a borfiúnak tetszett adni, - felelt a pincér.

A ténsúr elképedt.

- Ez már mégis sok! Én fizessem meg azt a pofont is, amit a hasonmásom adott? Gyerünk, gyerünk, mert megpukkadok!

A szolgák a nagy ládát a kocsira vitték. Dörmögőék is felkapaszkodtak rája és csakhamar az állomáson voltak. Egy kis várakozás és benn ültek a vonat kocsiszakaszában. Egy jóképű utas is üldögélt a kanapén, aki, hogy meglátta a furcsa alakokat, tréfásan megszólította:

- Hova, hova barátai az erénynek és a sült malacnak?

- Debrecenbe.

- Örvendek. Én is a Csokonai városába való vagyok.

- Ki az a Kocsonai? - kérdezte Dörmögő úr.

Az útitárs végignézte a ténsurat.

- Nem szégyenli magát az úr!

- Miért?

- Hogy összetéveszti a Csokonai nevet a Kocsonaival?

- Hát nem jobb a Kocsona, mint a Csokona?

- Nem. Ha magyar ember és kivált ha debreceni ember, ezt a nevet hallja, hogy: Csokonai, hát büszkén dobban meg a szíve.

- Hát ki az a Csokonai?

- Híres, neves, jeles magyar költő. No, nyissa ki az úr a fülecskéje kis kapuját és hallgassa meg, milyen verset írt Csokonai a csikóbőrös kulacshoz. Az orráról látom, hogy ez a vers tetszeni fog.

Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
…Édes a te danolásod,
Jérce forma kotyogásod.
Kittykottyod ünnepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

Dörmögő úr lelkesen kiáltott fel:

- Ejnye, be pompás vers! Én még ilyen szép verset sohasem hallottam. Meg kellene aranyozni a kezét, aki írta. Hahaha... Édes a te danolásod, jérce forma kotyogásod!... Én ilyen debreceni csikóbőrös kulacsot veszek magamnak. Kapni-e Debrecenben?

- Amilyen csak tetszik a szeminek, szájának, meg a zuzájának.

- Hát Csokonai költő urat láthatom-e?

- Nem él ugyan már nagy jó ideje, de azért láthatja.

- Hogyan láthatom, ha olyan régen meghalt?

- Meglátogatja. Itt a címe la! A teljes neve: Csokonai Vitéz Mihály, lakik a kollégium előtt egy kertben.

Mikor feltünt a nagy magyar város, mackóink csak elámultak:

- Hű, micsoda nagy háztenger! Se vége, se hossza! Nem is tudtam, hogy a Csokonai városa ilyen óriási!

Hátha még ismerte volna Dömötör Debrecen történelmét! Ez a nagy magyar város szíve, esze és kenyere volt a magyarságnak. Itt mindig lelkesen dobogott a magyar szív és szépen virág­zott a tudomány kertje. Dúlta török, dúlta tatár, de a város mégis megállt a talpán. Megmaradt magyarnak, pedig nem is volt kőfala, mely védje. Polgárainak bölcsesége és vitézsége volt Debrecen kőfala.

- Úgy lépjen erre a földre, - szólt a Dörmögő úr utitársa, mikor Debrecenben leszálltak a vonatról, - hogy tiszta magyar itt minden. Magyar az utca, magyar minden ház, magyar a levegő, még a csizma is magyarul csikorog a kövezeten.

- A csikóbőrös kulacs is magyarul kotyog, ugy-e? - nevetett a ténsúr. - No, első dolgom, hogy veszek kulacsot. Hé, málhahordó, vigye a ládámat valami fogadóba! Itt a cédula róla!

- Melyik fogadóba. Talán a Bikába?

- Bika? Aztán nem döf az a fogadó?

- Dehogy döf. Inkább olyan finoman lehet benne aludni, mint az édes anya ölében.

- Hát csak vigye a Bikába a ládát.

Dörmögő úr kisétált a pályaudvarból s csakhamar vásárolt egy pompás csikóbőrös kulacsot, borral is megtöltötte.

- No, öcskös, - szólt a bocsnak, - most pedig meglátogatjuk Csokonai urat. Üljünk kocsira!

Az utcán néhány kétkerekű kocsi állt, mely elé egy ló volt fogva. A debreceniek ezt a kocsit taligának hívják és teherszállításra szokták megfogadni. Dörmögő úrnak azonban úgy meg­tetszett, hogy fölkivánkozott az egyikre.

- Tudja-e, bácsi, hol lakik Csokonai Vitéz Mihály úr? - kérdezte a taligástól.

- Nem tudom, - felelt az.

- Debreceni ember nem tudja, hogy hol lakik Csokonai? - méltatlankodott a ténsúr. - Hát a kollégium előtt lakik egy kertben.

- Hja, azt a Csokonait gondolja a tekintetes úr? Hogyne tudnám!

- Nohát vigyen minket oda.

A ténsúr meg Zebi fölültek a taligára. Nyikorgott az árva alkotmány és nagyot fujt a taligás lovacska, mikor ezzel a szép terhivel megindultak. A debreceniek ugyancsak megbámulták a furcsa utasokat, akik ilyen díszfogattal vonultak be a városba. A kollégium, vagyis főiskola előtt megállt a taliga.

- Ott áll ni a Csokonai! - szólt a taligás.

- Hol?

- Ott azon a márványoszlopon.

Most látták csak a mi derék utasaink, hogy a kollégium előtt nem maga a költő áll, hanem a szobra. De hát így is tetszett nekik, mert igen szép szobor. Leszálltak, levették a kalapjukat és a ténsúr a kulacsot fölemelte és ráköszöntötte a költőre:

- Éljen örökké Csokonai Vitéz Mihály költő úr híre, neve! Éljen, a míg magyar szó zeng Debre­cenben!

Nagyot húzott a kulacsból, aztán keblére szorította és ezt szavalta:

Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!

- Bácsi, - szólt Zebike, - hadd itasson meg engem is az a galambocska!

- Bocsnak nem való bor. Eredj te a kollégiumba, idd a tudomány italát, de a kulacsra ne pislogj!

A bocs savanyú arcot vágott, mert szó, a mi szó, a kulacs nedüje jobban izlett neki a tudomány italánál. De a bácsi megkötötte magát s nem engedte meg, hogy ő is hallgassa a «kity-kottyot». Dömötör úr pedig, mikor eleget gyönyörködött a szoborban, így szólt:

- Most pedig gyerünk a Bikába! Vágyik már az én gyönge testem egy kis pihenőre. Mert, hogy ott úgy lehet pihenni, mint az édes anya keblén.

Közel volt a híres fogadó. Útközben elnevette magát a ténsúr.

- Hehe, mérgelődhetik most az egri hasonmásom, hogy nincs kit bosszantania! No, adjon Isten, barátom, - szólt a Bikához címzett fogadó kapusához, - itt van-e már a ládám?

- Az a nagy? Itt van.

- Hová tették?

- A kamrába. Olyan menykő nagy az a láda, hogy nem vitettem a szobába, hanem elzártam a ládák kamrájába.

- Jól van. Hát merre van a mi szobánk? Küldjék fel a vacsorát iziben, aztán itt van ez a csikóbőrös kulacs, töltsék meg borocskával.

A kapus előcsengette a pincért, aki az új vendégeket fölvezette az emeletre. A tekintetes úr jókedvűen dúdolta a lépcsőn:

Akármi lesz vacsorára,
Csak legyen a csutorába!

Bezzeg nem dudorászott ily jókedvűen a nagy ládában az egérke. Nem tetszett neki, hogy olyan csönd van körülötte s nem hallja a tekintetes úr meg a bocs bájos hangocskáját.

Fölemelte a láda tetejét, (szerencsére Dömötör úr elfelejtette ráfordítani a kulcsot a zárra) és kikukkantott szűk lakásából.

- Huh, de sötét van! - morgott. - Olyan sűrű ez a sötétség, hogy a kanál is megáll benne. Sajnos, a sötétséget mégsem lehet fölkanalazni. Vajjon juttat-e nekem a vacsorájából a jó tekintetes úr?

Szertetapogatott a sötétségben és nagyon csudálkozott:

- Itt is láda, ott is láda... ez is láda... Hol vagyok? Csak nem vásárolta össze Dörmögő úr Debrecen városának valamennyi ládáját!? Huh, huh, jaj, jaj! Miféle szörnyeteg ugrott az orromra?

A bátya ijedten hátrált vissza a ládájába, magára csapta a födelet és elbujt az ingek alá.

- Vajjon miféle vadállat támadott meg engem? - tünődött magában. - Ugyancsak rám ijesztett, pedig nem szoktunk megszeppenni mi, mackók, olyan könnyen.

A borzasztó vadállat pedig nem volt egyéb egy jámbor cincogónál, egy kis egérnél, mely a ládák egyikének az oldalát rágcsálta, mikor Hörpentő őt megzavarta. A kis állat rémületében futott a Hörpike karján föl az orráig. Szóval, az egérkék egymást ijesztették meg.

Jó darabig nem mozdult meg a láda lakója a rejtekhelyén, de annál jobban nyugtalankodott a gyomra. Ez korgott, sírt, mérgelődött, sőt Hörpike úgy érezte, hogy rugdalózik is, pedig a gyomornak nincs is lába.

- No, de ez mégsem járja, hogy ilyen sokáig nem kapok enni! Ki látott olyasmit, hogy egy mackó nem gondoskodik a gyomráról? Szégyelje magát, Hörpentő uraság!

A megtisztelt uraság ismét úgy érezte, hogy egyet rúg rajta a gyomra. Erre föltápászkodott s megint kimerészkedett a ládából.

- Mégis csak ki kell szimatolnom, hogy merre vagyok? - gondolta. - Annyit már sejtek, hogy nem a Dörmögő úr szobájában. Az az ostoba málhahordó valami raktárba, vagy kamrába vitte a ládámat. Ez igazán bosszantó. Még majd kénytelen leszek a ládában hálni és éhen elaludni. Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Engem egészen más koszthoz és kvártélyhoz szoktatott hozzá Egerben a jó tekintetes úr.

Körülbotorkázott a kamrában.

- Csak legalább kimehetnék ebből a sötét szobából! Aha, ez itt az ajtó! Be van zárva. Hát ez mi? Ablak. Befüggönyözött ablak. Vajjon kinyílik-e? Nyílik... nyílik... nyílik...

Hörpentő bátya kinézett az ablakon és nagy örömmel látta, hogy a fogadó folyosójára szolgál.

- Lesz mindjárt vacsora, puha ágy! - gondolta a bátya vígan és kiugrott a folyosóra.

- Tolvaj, tolvaj! - hallatszott ebben a percben egy kiáltás. - Tolvaj jár a kamrában!

- Lesz mindjárt vacsora, puha ágy a Hörpike hátára! - dörmögte a bátya és igyekezett elillanni a folyosó félhomályában.

- Hol a tolvaj? Merre van?

Kapus, pincér, szolga, szobalány mind rohanva törekedett föl a lépcsőn. Egy szobalány a kamra ablakára mutatott.

- Ott mászott ki, azon az ablakon, ni! Onnan a ládás kamrából. Jaj, de csunya volt. Jaj, de nagy körme volt! Juj, de borzas! Aztán úgy elillant, mint a kámfor.

A zajra fölébredtek a fogadó vendégei és a folyosóra nyíló ajtókban hálósapkás fejek jelentek meg.

- Mi a baj? Mi történt?

- Tolvaj jár a házban, - magyarázta a kapus, a pincér, a szolga. - A szobalány látta, amint ki­má­szott a kamra ablakán. Csúf volt, borzas volt, körmös volt. Aztán úgy elillant, mint a kámfor... Ni, de itt közeleg egy afféle díszpinty!

A folyosón hálóruhában egy alak közeledett a csoporthoz. És ez az alak, - Dörmögő tekintetes úr volt, aki a lármára szintén fölébredt és kicsoszogott a folyosóra. Nagyon bosszankodott, hogy fölverték a zajjal és ezt mondotta;

- Miféle csatara ezt itt? Talán megvadult a Bika-fogadó?

- Ez az! - kiáltotta a szobalány, a tekintetes úrra mutatva. - Ez a tolvaj!

- Én? - ordított föl a ténsúr. - Én? Már megint én? Mindig én?

Beszélhetett. Kapus, pincér, háziszolga, szobalány mind belekapaszkodott az üstökébe és a hálóingébe.

- Megvagy! Mit kerestél a kamrában?

A ténsúr valamennyi mancsával és tányértalpával kapálózott, hogy megszabaduljon.

- Hogy én mit kerestem a kamrában? Én? Megint én? Mindig én? Egerben is én? Debrecenben is én? Ereszd el a torkomat, hé!

- De nem eresztem ám! - kiáltott a háziszolga. - Gyerünk a kapitányságra!

- Én menjek a kapitányságra? - üvöltötte Dörmögő úr. - Megint én? Mindig én? Egerben is én loptam el a cipót? Én pofoztam föl a borfiút? Hapci! Prsz, prsz... Eresszetek el, mert már náthás lettem. Én nem másztam be az ablakon, én itt lakom a Bika-fogadóban, itt ni, a 13-as számú szobában. Én Dörmögő Dömötör békés utas és jámbor mármarosi erdőtulajdonos vagyok. Én is csak a lármára jöttem ki a folyosóra.

- Azt mindenki mondhatja, - ellenvetette a pincér.

- Kérdezzék meg az öcsémtől, a Zebulontól, hogy nem a lármára keltem-e föl? Az öcsém most is a szobában van.

- Hát majd megkérdezzük.

A pincér bekopogtatott a 13-as számú ajtón.

- Ki van odabenn?

- Én meg Dörmögő bácsi, - hangzott a bocs válasza.

A tekintetes úr a fejéhez kapott.

- Én fekszem odabenn? Én bolondultam-e meg vagy az a bocs? - hörögte.

- Mit csinál odabenn Dörmögő bácsi? - kérdezte a pincér.

- Hortyog az ágyban, - felelte Zebike.

- Nem igaz! - tört ki a tekintetes úr. - Én itt szenvedek és prüszkölök a folyosón. Prsz, prsz!

Aztán a pincérhez meg a szolgához fordult:

- Emberek, nyissuk ki az ajtót, hadd nézzem meg, hogyan fekszem én az ágyban! Hadd fogjam meg a fülemet ott az ágyban!

Megragadta az ajtó kilincsét és ki akarta nyitni. Az ajtó zárva volt.

- Bezárták! - hördült föl a ténsúr. - Zebikém, aranyom, nyisd ki az ajtót!

- Nem lehet, mert Dörmögő bácsi lehúzta a kulcsot és a párnája alá tette, - felelt boszúsan a bocs és dörmögve tette hozzá: Hagyjanak engem békén, ne piszkáljanak ki folyton az álmom­ból!

Dörmögő úr a homlokára csapott.

- Ezermilliom darázs, mi jut az eszembe! - kiáltotta. - A hasonmásom utánam jött Egerből s most ő fekszik az ágyamban! Kedves barátaim, hadd törjem be az ajtót!... Hadd nézzek végre egyszer a hasonmásom szemébe!

- Elég a cigánykodásból! - mondotta a pincér. - Gyerünk a rendőrségre!

- Abból ugyan nem esznek, hogy én oda menjek!

- Ha nem megy a rendőrségre, hát a rendőrség gyün ide. Szaladjon valaki rendőrért!

- Mi történik itt? - kérdezte most a fogadós, aki a lármára elősietett.

- Ezt a firmát megcsiptük, mikor kimászott a kamrából, ahol elrejtőzött.

- Én nem másztam ki, nem rejtőztem el, - tiltakozott a ténsúr, - a hasonmásom mászott ki, a hasonmásom rejtőzött el!

- Ezt a kis mesét mondja el a rendőrségen, talán ott elhiszik, - szólt gúnyosan a pincér. - Küldjünk, úgy-e, rendőrért, fogadós úr?

- Hagyjuk ezt reggelre, - felelt a fogadós. - Nem akarom, hogy éjszaka rendőrök jöjjenek a szállóba. Ezt az alakot zárják be ide a kamrába, a szolga álljon őrt az ablak előtt, hogy ki ne szökhessen.

- De én nem hálok a kamrában! - tört ki a ténsúr. - Nekem itt szobám van, paplanos ágyam van, én a paplan alatt akarok melegedni!

- Lökjék be a kamrába! - mondotta a fogadós.

Akárhogy kapálózott a jámbor tekintetes úr, betuszkolták a kamrába és rázárták az ajtót. A szolga puskával az ablak elé állt és beszólt a fogolynak:

- Ha kedve szottyan az úrnak a szökésre, golyócskát küldök az oldalába!

Dörmögő úr, hogy egyedül volt a kamrában, összecsapta a mancsait.

- A hasonmásom megint a sarkamban van! - mormogta. - Hasztalan menekültem elüle! Ő terpeszkedik az ágyamban, én pedig fekhetem a puszta földön. Se derékalj, se párna! Van-e még ilyen sorsüldözte, szerencsétlen mackó a világon, mint amilyen én vagyok? Hova feküd­jem? Itt is láda, ott is láda... Hopp, valami jutott az eszembe! Az én nagy ládám is itt van, kinyitom és belefekszem. Az ingeim legalább párnául szolgálhatnak.

Kinyitotta a ládát és belefeküdt.

- Kényelmetlen fekvőhely, - morogta - de jobb a semminél. Hej, az a hasonmásom! Ha én egyszer a körmeim közé kaphatnám, - hajahaj!

Sokáig hánykolódott a tekintetes úr. Hol a jobb oldalára feküdt, hol a balra, itt is nyomta valami, ott is szúrta valami, végre is elszenderedett. Így történt, hogy Dörmögő úr az első éjszakát a híres, jeles Debrecen városában a nagy ládában töltötte, Hörpentő bátya pedig (mert ő volt az, aki a 13-as szobában észrevétlen elfoglalta a ténsúr helyét), a paplanos ágyban heve­részett.

Reggelre megérkezett a rendőr. Akkora bajusza volt, mint egy hőscincérnek és a kardja félel­mesen csörgött.

Bevezették a kamrába.

- Hol a betörő? - kérdezte a rendnek őre. - Nem látok ebben a kamrában senkit. Hopp, de mi ez? Ebben a ládában szuszog valaki.

Abban aludt a tekintetes úr. Fölrázták.

- Mit keres ebben a ládában? - dörgött rája rendőr.

- Mit keresek? Micsoda beszédrész ez? Még a saját ládámban se alhatnám?

- A saját ládája? A betörő nem szokott ládát hozni magával.

- A betörő? Gyüjjön nagybajszúságod velem, majd megmutatom, hol a betörő. Tessenek velem fáradni!

A tekintetes úr bevezette a társaságot a 13-as szobába, melynek ajtaja nyitva volt. A Dörmögő úr ágya üres volt.

- Ebben az ágyban aludt a betörő, amíg engem a kamrába zártak, - szólt a ténsúr.

Aztán megrántotta az alvó Zebike fülét. Ordítva ébredt föl a kicsike.

- Ki vagyok én? - dörgött rája a ténsúr.

- Dörmögő bácsi maga, jaj, jaj! - zengte Zebike, a füléhez kapva.

- Nos, tisztelt uraim, önök az éjjel bakot lőttek. A betörő (a ténsúr füttyentett) sütty! A betörő elinalt. Üdvözlöm nagybajszúságtokat és baklövőségteket!

A rendőr, a fogadós, a pincér ezer bocsánatkérés közt távozott a szobából, Dörmögő úr pedig mérgesen járt fel-alá.

- Hu, de haragszom! Mit csinál a mackó, ha haragszik? Elmegy reggelizni. Gyerünk regge­liz­ni!

Perc alatt felöltözött (Zebi fél perc alatt) és csakhamar a fogadó éttermében ült a nagy és kis mackó.

- Száz pár debreceni kolbászt, száz debreceni vajasperecet ide! - kiáltotta mérgesen a ténsúr.

Csakhamar két hegy magaslott a vendégek előtt. - Az egyik hegy párolgott: ez volt a száz pár kolbász, a másik mosolygott: ez volt a száz vajas perec.

- Nagyon finom, - mondotta a ténsúr, mikor az első három pár kolbászt bekapta. (Hármat egy­szerre.)

- Volt itt ma egy úr, aki öt pár kolbászt nyelt el egyszerre, - mondotta a pincér.

- Tisztelem a nyeldeklőjét. Hogy hívják? - kérdezte a ténsúr.

- Dörmögő Dömötörnek. Itt lakik a Bikában.

- Hát eszerint Dörmögő Dömötör úr már egyszer megreggelizett? - kérdezte a tekintetes úr. - Hogy az a bizonyos Dörmögő Dömötör már reggelizett itt helyben, mi?

- Meg ám. Kétszer akkora kolbász-hegyet bekebelezett s azt mondta, hogy írjuk a számlájára, - felelt a pincér.

- A Dörmögő úr számlájára? Rettenetes!

A ténsúr mérgében szintén öt pár kolbászt csúsztatott le egyszerre a gyomrába.

- Ez a hasonmásom volt, - suttogta. - Zebike, a hasonmásom volt! (A kolbász után öt perec korcsolyázott lefelé a torkán.) Utánam jött Debreczenbe. Ez az ember kitúr az ágyamból, mindent eleszik előlem (ismét eltűnik néhány kolbász a nagy fogak közt), én éhen veszek (egy csomó perec - alászolgája!), én szomjan veszek (a kulacs tartalma kotyogva szaladt le a kolbász és perec után). Zebike, ezt én ki nem állom sokáig. Én nagyon szeretem Debreczent, de ha itt is bosszant a hasonmásom, én hátat fordítok ennek a szép városnak, akárhogy meg­haragszanak is a debreczeni gyerekek.

- De legalább nézzük meg Debreczent, - mondotta Zebike.

- Igazad van, bocs. Megnézzük. Csak bekapom a reggelit... ej, kutya meg a mája! Hát hol a reggeli?

A tányér és kosár üresen bámult a két mackóra.

- Hehehe, ennek a kis kolbásznak, perecnek gyorsan végére jártunk. Hát gyerünk Zebi! Pincér, írja a számlámra a reggelit. Itt lakom a Bikában, nevem Dörmögő Dömötör.

- De kérem az lehetetlen. Uraságod nem lehet Dörmögő Dömötör úr, mert az már régen eltávozott.

- Csak írja a számlájára a tartozásomat. Gondolja, hogy - hahaha, - én az ő vendége... hahaha... a magam vendége vagyok. De annyit ajánlok, hogy ha az az úr még egyszer beteszi magukhoz a lábát, fogja galléron és adja át egy rendőrnek, mert az közönséges csaló. Gyere, Zebi!

Kiléptek az utcára. Zebi azonnal fölkiáltott:

- Nini, milyen nagy templom!

Hatalmas kéttornyú templom nézett velük szembe, mely egy szép tér közepét foglalta el.

- Nagy ám! - szólalt meg mellettük egy jóképű, népies alak. - Ez Debreczen híres nagy temploma. Ebben kiáltották ki Magyarország függetlenségét, ebben választották Kossuth Lajost kormányzónak.

- Hát ez miféle nagy tér?

- Ez a piac, más néven Egyház-tér, mert ezen van a református egyház, vagyis a nagy temp­lom, a református püspöki lak és a kollégium. Ott van, ni, az a rengeteg nagy épület… Hej, híres, nevezetes iskola az!

- Már láttuk, csak ne beszéljünk mindig róla! - szólt türelmetlenül a bocs. - Eleget hallottam már róla.

A debreczeni sértődötten nézett Zebikére. (Minden debreczeni ember megsértődik, ha valaki kicsinylően beszél a főiskolájáról.)

- No, jó, hogy az úrfi nem járt a régi időben a debreczeni kollégiumba.

- Miért? - kérdezte a ténsúr.

- Mert a kollégium repedt harangja búcsúztatta volna el.

- Hogy-hogy?

- Hát csak úgy, hogy amikor egy diákot kicsaptak a kollégiumból, meghúzták a repedt harangot. No, az úrfinak is meghúzták volna, mert amint látom, nem kedveli az iskolát.

- Nem ám, a léhűtő! - morgott Dörmögő úr. - Szerencséje Debreczennek, hogy nem itt jár Zebi iskolába, mert senki sem tudna aludni a repedt harangtól. Zebike tiszteletére folyton szólna, mert minden iskolából kicsapnák.

Zebike dühös tekintetet vetett a ténsúrra, aki belenyúlt a mellénye zsebébe s így szólt:

- Köszönöm atyafi a felvilágosítást és szívesen meghálálom egy kis borravalóval.

A debreczeni ember büszkén nézett végig a ténsúron.

- Nem szoktunk borravalóért beszélgetni, - mondotta megvető hangon s hátat fordított Dörmögő úrnak.

- Tyűh! de büszke magyar! - kiáltott föl ez.

- Hja, debreczeni civis, be-e-e! - szólt egy bégető hang. - Csés jónapot kivánok a tekintetes úrnak, be-e-e!

Egy birkafejű jámbor bácsi állt előttük.

- Mit jelent az, hogy: civis? - kérdezte a ténsúr,

- Nem tudom, be-e-e, csak annyit tudok, hogy minden civis olyan büszke, mint egy be-e-e, - mint egy kis király.

Mi azonban tudjuk, hogy a civis magyarul polgárt jelent. Minden debreczeni ember büszke arra, hogy ő ennek a híres, nagy, művelt városnak a polgára, vagyis civise.

- Kend is civis?

- Nem, könyörgöm, én csak be-e-e vagyok, én csak birka vagyok. A nevem is be-e-e, azaz Birka Jeremiás. Az én lakásom a be-e-e, - a hortobágyi puszta. Lakik ott még kívülem százezer bee-e-e...

- A hortobágyi puszta? - kiáltott fel a ténsúr. - Hallottam a hírét annak a gyönyörű nagy pusztának. No, én oda kimegyek. Oda csak nem jön utánam a hasonmásom?! Jeremiás bácsi, hogy jutunk ki a Hortobágyra?

- Hát a bee-e-e-n... a hortobágyi vasúton. Üljenek föl erre a kis bee-e-e-re - erre a kis vonatra, - majd az kiviszi a bee-e-e-re... az állomásra... Én csak később megyek haza, bee-e-e.

Egy kis lokomotiv futott végig az utcán két apró vasúti kocsival. Debreczenben ugyanis akkor gőzvasút vitte egyik utcából a másikba az embereket. (De már elkészült a villamos.) A kis vonat megállt, Dörmögő úr elbúcsúzott Jeremiás gazdától (Istennek ajánlom a tekintetes bee e-e-t! - hangzott ennek bégetése), aztán Zebikével fölszállt az egyik kocsiszakaszba. Amíg a kis vonat végigrobogott a szép Piac-utcán, utasainknak volt alkalmuk gyönyörködni a csinos épületekben és a sürgő-forgó népben, melynek szájából a magyar szónál egyéb nem lebbent ki. Aztán a hortobágyi vasúton kigőzöltek a pusztába, melynek csárdája előtt bodor füstöt fújva, pipázott a korcsmáros.

- Adj’ Isten gazd’ uram! - kiáltotta a ténsúr. - Üres a kulacsom, nem töltené meg borral?

- Nincs, - felelt a csárdásgazda, a pipát sem véve ki a szájából.

- Nincs! - riadt föl a ténsúr. - A híres hortobágyi csárdában nincs bor? A híres hortobágyi csárdából szomjan eresztik el az utast?

- Ühüm, - dünnyögött a korcsmáros.

- Hát ebéd van-e?

- Nincs.

- Az sincs? A hortobágyi csárdában éhen eresztik el az utast?

- Utasa válogatja, - morgott a pipa mellől a korcsmáros.

- Hát minket nem számít a válogatottak közé?

- Nem.

- Egye meg a macska a szűkszavúságát! - tört ki a ténsúr. - Beszéljen érthetőbben. Miért fogad minket ilyen barátságtalanul?

- Nem tetszik a fizimiskájuk.

A fizimiska alatt a jövevények arcát értette a korcsmáros, mert tréfásan így is mondják az emberi ábrázatot.

- Hát miért nem tetszik az én kedves ábrázatom? - kérdezte a ténsúr.

- Mert olyan lókötő-ábrázat.

- Az én arcom? - kiáltott föl Dörmögő úr elképedve. - Ezt még sohasem mondták nekem. Hanem hát, ha úgy is lenne, én mindig azt hallottam, hogy a lókötő betyárok kedves vendégek a hortobágyi csárdában.

- No, most már nem, - felelt a csárdás. - Most a Hortobágyon csak a jóravaló embernek van becsülete.

- Hát én nagyon is jóravaló vagyok. Mert, csárdás uram, engem sem a hortobágyi gólya költött! Tudja meg hát, kit tisztel jelenleg a Hortobágy a határain. Én tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő fogvári és körömhegyi Dörmögő Dömötör mármarosi erdőbirtokos, méz­termelő, automobiltulajdonos, volt képviselőjelölt és majdnem képviselő, híres-neves utazó, barlangkutató, kötélen úszó bajnok, bukdácsoló korcsolyaművész, mászó-, futó- és szuszogó-bajnok, táncmester, utolérhetetlen alvó, evő, birkózó, mormogó és gyermekkedvelő úr vagyok.

A csárdás rábámult a sokcímű, bokros foglalkozású úrra, aztán levette a kalapját.

- Tyűh, terringette, - szólt, - nem is tudtam, hogy ilyen jeles urat tisztelünk a Hortobágyon. No, ha befér ezzel a sok címmel a csárdámba, hát csak bújjon be. Akad odabenn kulacsba meg fogra való.

A csárdából énekszó hallatszott. Valaki ezt énekelte:

Debreczenbe kéne menni,
Kokinkakast kéne venni,
Lassan, kocsis, likas a kas,
Kiesik a kokinkakas.

- Ki mulat odabenn? - kérdezte a ténsúr.

- Egy tyúkász.

- Mindjárt gondoltam, mert nagyon alkalmatos a nótája. Adjon Isten, tyúkász gazda! - szólt a ténsúr, hogy benyitott az ivóba.

A tyúkász a sarokban ült. Amint meglátta a belépőt, az orrára rántotta a széles karimájú kalapját s felelet helyett folytatta a nótát, meg verte az asztalt:

Lassan, kocsis, likas a kas,
Kiesik a kokinkakas!

A csárdás hozta az ételt, meg az italt. A ténsúr falatozás közben egyre a duhajkodó tyúkász kalapjára bámult.

- Te, Zebulon, - szólt - nekem nagyon keskenynek tetszik annak a tyúkásznak az orra hegye, ami kilátszik a kalap alul.

- Az ám bácsi. Vékony, hegyes, meg - vörös.

- Vörös biz’ az. Aztán te, úgy látom, nagyon tetszik neki a kokinkakas, mert egyre arról kornyikál.

- Hm, hm. Bácsi! Talán csak nem...

- Róka Miska, úgy-e? No megállj, majd felhajtom kissé a kalapot az orráról. De hol van?

Az asztalnál hűlt helye volt a tyúkásznak.

- Ez bizony elinalt, - mondotta Zebi. - Megérezte a mackószagot.

- Meg mancsot. Mert ez bizony csak a Miska lehet. Nézd az imposztorját, nem is elég neki a közönséges csirke, neki kokinkakas kell!

Ebéd után fölkerekedtek az utasok. Elbúcsúztak a szűkszavú csárdástól.

Dörmögő úr nekivágott a pusztának. Hajh, szép a puszta! Olyan egyenes, mint az asztal. Az abrosz rajta a fűszőnyeg, a tányérok néhány kerek fehér birkanyáj, a tál egy hatalmas ökör­csorda, a szalvéta egy-egy vadvirágos folt és a borospalack néhány karcsú jegenyenyár. Az asztalon pedig, mint feldöntött pohár víz vékony patakja, csörög át a Hortobágy folyó. Asztal ez, de terített asztal, a nagy Debreczennek és egész Magyarországnak a terített asztala. Gon­dol­játok meg, hogy a Hortobágy síkján százötvenezer «jószág», vagyis ökör, tehén, birka, sertés és ló legel. Híresek is ám Debreczen állatvásárai! Szép hajnalon, mikor a puszta a nap első csókjára felébred, csakúgy hangzik minden része a birkák bégetésétől, a tehénbőgéstől, a paripadobajtól, a karikás-ostorok pattogásától és zeng a pacsirtaszótól, a vadmadarak kiál­tozásától.

A tekintetes úr szeme elmerült a puszta szemléletében, de egyszerre ijedten kiáltott fel:

- Nézd, nézd, Zebi! Mit látsz ott, ni?!

Az ég hajlatán egy különös alak látszott. Óriási mackóhoz hasonlított, mely tótágast áll a levegőben.

- A hasonmásom! - ordított fel Dörmögő úr. - A hasonmásom, amint a fején táncol és a lábaival a levegőben bokázik.

- Bácsi, - mondotta Zebike, - én nem a hasonmásának nézem.

- Hát minek?

- Macska legyen belőlem, ha nem Hörpentő bátyához hasonlít.

Dörmögő úr szája tátva maradt álmélkodásában. Nagysokára jött meg a szava.

- Igazad van, bocs. De hogy kerül a hortobágyi pusztába Hörpentő? Hiszen ott hagytuk Budapesten.

- Már én nem tudom, Hörpentő bátya, maga-e az, vagy a kisértete, de éppen oly maszatos, mint őkelme.

- Már elfut. Szaladjunk utána!

A ténsúr és a bocs nagy «Bátya, hé!», «Bátya megálljon!» kiáltással futottak az egyre távolodó tünemény után, nem is sejtve, hogy délibábot kergettek. Mert a délibáb vette vizére ilyen felfordított alakban Hörpikét, aki a pusztában állt és egy legelésző ménesre sandított. A bátya csakhamar eltünt Dörmögőék szeméből, de ehelyett nagy kurjongatás, lódobogás verte föl a pusztát. Néhány csikós lóháton, megeresztett kantárral és megeresztett karikás ostorral üldö­zött egy lovas alakot. A lovon Hörpike ült. Elgondolta, hogy miért járjon gyalog, mikor annyi ló van a széles Hortobágyon, hát fölkapott egy csikóra és elnyargalt vele. A csikósok üldözték a furcsa lókötőt.

- Valakit kergetnek, - mondotta Dörmögő úr, a kezével beárnyékolva a szemét. - Valami lovas nyomában nyargal néhány csikós.

- Talán betyárt üldöznek, - vélte Zebi.

- Az bizony meglehet. Az igaz, hogy szélvész a lova, mert nyomába sem érnek az üldözők. No, ha a hortobágyi ménesből szakította ki a lovát, hát a leggyorsabb lábú csikót választotta.

Az üldözött lovas, akiről tudjuk, hogy Hörpentő volt, mindjobban elhagyta az üldözőit s végre el is tünt egy nyárfaligetben. Dühödt nyargalással és ostorpattogással törtettek utána a csikó­sok.

- Elpárolgott az akasztófára való, - mondotta a ténsúr. - Pedig nem ártott volna, ha utólérik, legalább ostorvégre.

- Miért csak ostorvégre? Hiszen attól még elmenekülhet?

- Bajosan. A csikós a karikás ostor végét a nyakába kanyarintja és lerántja a lóról.

- Bácsi, az nagyon kellemetlen lehet.

- Meghiszem. Különösen mikor a csikós a földön hurcol végig és a karikás ostor összeszorítja a gigádat.

A lódobogás közelebbről hallatszott és mindjobban erősödött. Dörmögő úr meg Zebulon azonban úgy elmerültek a beszélgetésbe, hogy nem igen vették észre a közeledő lovasokat.

- No, az cifra dolog lehet, nem szeretnék így szánkázni a Hortobágyon, - borzadozott a bocs.

- De magam sem! - nevetett a ténsúr. - Már akkor inkább a mármarosi hegyeken csúszom le... Mi ez? Hú! Hrrrh!

Az utóbbi hang hörgés volt, mely a ténsúr gigájából tört elő és ugyanolyan hang lebbent ki Zebike szájából is. Az történt ugyanis, hogy a csikósok a karikás ostort a két mackó nyakába kerítették, akár a pányvát és a mi barátaink azt tették, amitől borzadtak: szánkáztak a Horto­bágyon. A csikósok magukkal vonszolták a földön. Egy darabig kapálóztak, aztán forogni kezdett velük a világ, lélekzetük elakadt és elvesztették eszméletüket.

Mikor magukhoz tértek, legelőször is azt vették észre, hogy kezük-lábuk össze van kötve. Majd egy dörgő hangot hallottak:

- Hova tettétek a csikót?

Dörmögő úr föltekintett. Három marcona alak állt előtte, az egyik, akinek akkora hegyes bajúsza volt, mintha nyársat döftek volna át az orra alatt, ismételte a kérdést:

- Hova tettétek a csikót? Valljátok meg iziben, ha cifra világot nem akartok látni!

- Miféle csikót? - nyögte a ténsúr.

- Csak ne vágj olyan ábrázatot, mintha semmiről se tudnál! - rivallt rája a nyársbajszú. - Ilyen pofát ezer közül is meg lehet ismerni. Mindnyájan láttuk, mikor felugrottál a csikóra és el­nyargaltál.

Dörmögő úr felhördült.

- A hasonmásom volt! A hasonmásom utánam jött a Hortobágyra és elkötötte a csikót. Emberek, nem én vittem el a lovat, hanem a hasonmásom, aki folyton a nyomomban jár.

- A másod? - morogta a csikós. - El is kék ám hinni.

A ténsúr fektéből félültőbe emelkedett föl. Megcsikorgatta a fogát.

- Hallod-e, te csikós! Először is én neked nem vagyok te, hanem neked is tekintetes Dörmögő Dömötör úr. Másodszor is, amit én mondok, azt el köll hinni, mert különben...

- No, mi lenne, ha nem hiszem el?

Dörmögő úr a meghurkolt mancsaira nézett és sóhajtott. Persze, addig, amíg a kezéről, lábáról le nem veszik a karperecet, nem sokat ér a mert különben.

- Hát iszen majd beszélhetünk a pusztai kapitánynál erről, - mondotta a csikós. - Megyünk hozzá!

Feloldották a köteléket a tekintetes úr és a bocs lábán, a mancsukat a lóhoz kötötték s meg­indultak, maguk előtt hajtva a foglyokat.

Így vonultak végig a pusztán. Mikor a méneshez értek, a legények leszálltak a lóról.

- No, most itt megállunk s itatunk, - mondotta az öreg csikós s rámutatott a mackókra: Ezeket pedig aszekuráljuk a szökés ellen.

Ujra megkötötték a rabok lábát s hanyatt fektették őket a fűre. Aztán a dolgukra mentek. A ténsúr nagyon hánykolódott a kemény fekvőhelyen s egyre zsörtölődött.

- No, már én csak szerencsétlen mackó vagyok! Ki hitte volna csak tegnap is, hogy ma itt fogok heverni, megkötözve, hanyatt, a Hortobágyon!? Hej, felhők, hortobágyi felhők, el ne mondjátok a mármarosi hegyeknek, milyen csúfságban láttátok a mármarosi erdők tekintetes urát!

Most egy hang szólalt meg mögötte.

- Be-e-e! Jól lát-e a két be-e-em! Nem a tekintetes be-e-e... meg a kicsi be-e-e fekszik itt?

A ténsúr hátrapislantott a nekibúsult szemével.

- Ni, Jeremiás gazda! - szólt örömre gyuladozva, - Hát kend nincs a városban?

- A vegyes be-e-evel utaztam haza be-e-e, - felelt Birka Jeremiás (mert ő volt).

Röstelte megvallani, hogy ő csak gyalogszerrel ballagott haza a Hortobágyra, hát azt mondta, hogy a vegyes vonattal jött. Egyszerre ijedten kiáltott föl:

- Mi ez, be-e-e? Hiszen a kezükön meg a lábukon be-e-e van!

- Bizony be-e-e van azon! - morgott a ténsúr. - A csikósok azt hiszik, hogy lovat loptunk tőlük, pedig mi olyan ártatlanok vagyunk, mint a ma született be-e-e!

- Oh a szegény, jó, tekintetes be-e-e! - bégetett Jeremiás.

- És a szegény jó, kis be-e-e! - sajnálkozott magamagán Zebulon.

- Szerencsére van nálam egy jó éles be-e-e, - szólt Birka gazda.

- Micsoda, Jeremiás barátom?

- Hát ez, ni, be-e-e!

A lajbija zsebéből kivette a bicskáját és elvágta vele a két utas kötelékét.

- No, most aztán ugorjunk a be-e-e-re és szaporán be-e-e... mert mingyárt gyünnek vissza a be-e-ek!

Cifrán beszélt Jeremiás gazda, de a ténsúr és Zebike megértették, hogy a talpukra ugorjanak, aztán meneküljenek, mert jönnek a csikósok. Kétszer se bégették hát maguknak, hanem talpra ugrottak és be-e-e a pusztába!

Gyorsan loholtak. Jeremiás gazda alig tudott lépést tartani velük, pedig ő mutatta az utat.

Messziről elhozta a szél a csikósok lármáját. Alighanem a szökevényeket keresték. Lovak dobogása is hallatszott, de ellenkező irányban, tehát elvesztették a nyomukat. Nemsokára elcsöndesedett a puszta, melyre lassan leszállt az est. Az eget ellepték a csillagok, mintha csak valaki millió nagy és apró Szentjános-bogarat hajtott volna ki a sötétkék égi mezőre és azok rajzanának odafönn...

Egyszerre nagy bégetés hallatszott. Birka Jeremiás megállt.

- No, Isten segítségével helyben vagyunk, be-e-e. Itt a nyáj. Nem hallja, kedves, tekintetes be-e-e?

- Hogyne hallanám, - felelt nevetve Dörmögő úr. - Iszen akkor is hallanám, ha be-e-edugnám a fülemet.

- Itt letelepedjünk, - mondotta Jeremiás gazda, - tüzet rakjunk és ezennel meghívom a tekintetes be-e-et meg a kis be-e-et egy kis be-e-ere, ha ugyan le nem nézik a szegény be-e-et.

- Mit gondol, Jeremiás gazda? Inkább nagyon megtisztel a szíves meghívásával, - mondotta a ténsúr.

- Mi sohasem vetjük meg azt, amit be-e-e-lehet kebelezni, - kottyantott közbe Zebike, aki bölcsen kitalálta, hogy Jeremiás gazda vacsorára hívja meg őket.

Nemsokára asztalnál ült a társaság. Az asztal egy fatönk volt. Közelükben tűz lobogott, mert Jeremiás gazda fölszította a juhászok tüzét, akik az imént szalonnát pirítottak maguknak vacsorára. Most Jeremiás gazda főzött rajta tejbe galuskát vendégei számára.

A juhászok már a karámba terelték a nyájat, maguk is aludni tértek. A bégetés elhalt lassacs­kán s a puszta elcsöndesedett. Csak olykor hallatszott a magasságból gágogás vagy kurrogás: vadludak vagy darvak szálltak a sötétségben.

- Szép a puszta még éjjel is, - mondotta a tekintetes úr, a csillagos eget nézve, melyet sehol sem födött el hegy vagy épület.

- Bizony szép a be-e-e, olyan, mint a nyitott be-e-e... de könyörgöm, tessék venni ebből a be-e-e-ből!

A Jeremiás szónoklatának az volt az értelme, hogy: szép bizony a puszta, olyan, mint a nyitott könyv, de könyörgöm, tessék venni ebből a turóból!

Jeremiás gazda ugyanis azalatt, amíg mi az eget bámultuk, gazdagon megterítette kedves vendégei számára az asztalt. Igaz, hogy a vacsora kissé bégető volt: juhtejbe főtt galuska, juh­túró, juhsajt, vaj, aludtej meg tarhó. (Ez is tejből készül. De csak az alföldi pusztákon isme­rik.) Húsétel nem volt az étlapon, no nem is lehet kivánni, hogy Jeremiás a saját testvéreit tálalja föl vendégeinek birkapaprikásnak. Mackóink így is alaposan hozzáfogtak a be-e-e-kebelezéshez.

Vacsora után Jeremiás gazda a két vendégének szalmából ágyat vetett a földre s őkegyelmeik nem is kérették sokáig magukat, hanem végig nyújtóztak a zizegő szalmán. Csakhamarrr furrrcsa és rrrémes morrraj morrrajlott a Horrrtobágyon! (Ki tudná megmondani, miféle moraj lehetett ez?)

Jeremiás gazda is lehevert és elaludt, pedig, hajh! jó lett volna, ha a mai éjszakát ébren tölti, mert a közelben ólálkodott a bégető népség ősi ellensége, Ordas Peti, a híres betyár.

A zsivány épen a nádban lappangott, mikor észrevette a Jeremiásék pásztortüzét.

- Még ébren vannak a juhászok! - sóhajtott és a fogát szívta. - Máskor ilyenkor már nem ég a tüzük. Bizonyosan lakomáznak, nekem pedig két napja rozsdásodik a fogam.

Szikrázó szemmel bámult a tűz felé, mert tudta, hogy arra tanyázik a nyáj. Aztán újra morgott.

- Hej, ma már azt hittem, hogy lovat csipek magamnak. Láttam, hogy a csikósok üldöznek egy furcsa lovast, aki azonban elmenekült üldözői elül. Egyenesen a folyónak nyargalt. A hídon a ló fölágaskodott és a lovasát beledobta a vízbe... Alig tudott kievickélni belőle. A csikó aztán ide nyargalt a nádasba és én megtámadtam... hajh, úgy orron rugott, hogy azt se tudtam, Ordas Peti vagyok-e vagy Róka Miska? Mire felocsúdtam, a ló már eltünt. De ni! A pásztortűz már csak alig pislákol. Már el is alszik. Ma bizonyosan nagyot mulattak a juhászok és nagyot is alszanak rája. Előre Peti, soha jobb alkalom nem volt egy kis birkapecsenye szerzésére!

Félóra múlva nagy bégetés verte föl az alvó pusztát.

- Jaj be-e-e! Itt a borzasztó be-e-e! Jaj, viszi már a szegény be-e-e-t!

Ordas Peti kiragadt a nyájból egy bárányt és el akart illanni vele. Egyszer csak belebotlott egy nagy testbe.

- Terrringette, mirrrgum-morrrgom! - horkantott föl az alvó alak és álmában megragadta Ordas Peti lábát.

Peti kiejtette a szájából a bárányt és beleharapott a lábát fogó kézbe. Irtóztató ordítással ugrott föl a tekintetes úr (mert beléje botlott Peti) és torkon ragadta a zsiványt.

- Jaj neked, boldogtalan! - üvöltötte a ténsúr. - Tudod-e, kit haraptál meg?

- Hát te tudod-e, kihez nyúltál? - vicsorgatta fogát a zsivány. - Reszkess, mert az én nevem Orrrdas Pétörrr!

- No, akkor te még jobban reszkess, mert az én nevem Dörrrmögő Dömötörrr!

Ezzel fölkapta torkánál fogva a farkast s úgy vágta a földhöz, hogy csakúgy nyekkent. Kétszer-háromszor is a Hortobágy áldott földjéhez puffantotta Ordas Petit, míg végre az valahogy kimenekedett a mancsából. Villámgyorsan elinalt s miközben a megnyomorított oldalait nyalogatta, elkeseredetten morogta:

- Nekem aztán szerencsém van! Egyszer megyek birkát lopni, akkor is Dörmögő Dömötörbe botlok! Megsüthetem a szerencsémet.

A nagy zajra, üvöltözésre, fölébredtek a juhászok is s ugyancsak elbámultak, mikor a farkas helyett a tekintetes urat pillantották meg.

- Csak aludjatok békén tovább, juhászok, - szólt Dörmögő úr. - Itt volt a farkas, de én már elláttam a baját. Elvettem tőle a bárányt és őt a földhöz nyekkentettem néhányszor. Igaz-e, Jeremiás gazda?

- Bizony, be-e-e! - felelt Jeremiás, aki épen a farkas fogai közül kimentett bárányt gondozta. - Az volt a mi be-e-e-nk, hogy itt volt a tekintetes be-e-e!

A juhászok, megértvén a dolgot, megköszönték a ténsúr szívességét, aztán ismét csönd borult a pusztára. A mackók, birkák és juhászok lefeküdtek, de most már őrt is állítottak, aki vigyáz­zon az alvókra.

Reggelre Dörmögő úr és Zebulon búcsút vettek Jeremiás gazdától, a juhászoktól és a nyájtól.

Mikor a tekintetes úr visszaérkezett a Bika-szállóba, a szobalány duzzogva fogadta.

- Nagyságos úr, - mondotta, - ha máskor megázva érkezik haza, ne tessék a csuromvizes ruháját a drága divánra dobálni, hanem akassza ki száradni.

- Én érkeztem haza csuromvizesen? - csudálkozott Dörmögő úr.

- Persze. Olyan lucskos volt, mint az öntött ürge. Még az ágy is csatakos lett, mert azonmód, vizes fehérneműben, hevert benne az éjjel.

- De hiszen én most jövök a hortobágyi pusztáról, odakünn aludtam!

- Az ám! Hát a kapus kit bocsátott be az éjjel és ki távozott el reggel?

- Ki? - ordított magánkívül a ténsúr. - Hát a hasonmásom! A Hortobágyon is miatta hurcoltak meg a csikósok... Zebi, ebben a percben utazunk! Meg sem állunk a Vaskapuig! Nem ma­ra­dok egy percig sem a hasonmásommal egy városban.

Mindjárt útra is készült a ténsúr. Először is fehérneműt váltott, mert a régi meglehetősen össze­szakadozott a hortobágyi «szánkázásban». Nagyon morgott, mikor kinyitotta a nagy ládát és észrevette, hogy valamennyi inge össze van gyűrve, de annak tulajdonította, hogy ő egy éjszaka rajtuk hált. Fehénemű-váltás után bezárta a ládát és a kulcsot a zsebébe dugta. Alig távozott a podgyászos kamrából, besurrant oda Hörpentő bátya s kinyitotta a ládát, melyhez neki is volt kulcsa. Még Egerben csináltatta.

- Most hallottam félfüllel, - morogta, - hogy utazunk. No, hát üljünk bele a mi vasuti kupénk­­ba. Így ni! Most, gyí! Mehetünk!

Magára csattantotta a födelet s nyugodtan várta az indulást, mert tudta, hogy a láda akkor sem nyílik fel, ha nincs bezárva. Ilyen volt a szerkezete. A ruhája már megszáradt. Az olvasó bizo­nyára sejti, hogy a lucskos hasonmás Hörpentő bátya volt, akinek szintén kedve szottyant egy kis hortobágyi kirándulásra, de, - amint Ordas Peti magán-morgásából tudjuk, - a csikó a Hortobágy-folyóba vetette. Az öreg szerencsésen kievickélt a vízből, látta, hogy a tekintetes urat meg Zebikét hogyan hurcolják el helyette a csikósok, hát visszakullogott Debreczenbe s elfoglalta a pórul járt kirándulók helyét.

Nemsokára kocsira tették a ládát és Dörmögő úr ott állt a pályaudvar pénztára előtt.

- Merre lehet a Vaskapuhoz utazni? - kérdezte.

- Arad-Temesvár felé, - felelt a pénztáros. - Hát hova kívánja a jegyet?

- Hajoljon közelebb uraságod, - súgta a ténsúr.

- Miért?

- Mert nem akarom, hogy valaki meghallja, hogy hova utazom! Majd a fülébe súgom.

A pénztáros közelebb hajolt a jeles utashoz, az morgott egy nevet, aztán átvette a jegyet és vígan tartott ki a perronra. Most már csak megszökik szerencsésen a hasonmása elől!

- Hova utazunk? - kérdezte Zebike.

A tekintetes úr azt felelte, amit Dembinszki honvédgenerális felelt 1849-ben, mikor kérdezték tőle, hogy mi a csataterve:

- Ha a sapkám tudná, hogy mi a tervem, azt is a földhöz csapnám!

Nagyobb hitelesség okáért mindjárt a földhöz is vágta a buksifedőt. Azután a ládát feladatta a vonatra (a mázsálóban is csak súgva mondta meg, hogy hova,) és föltelepedett a kocsiba.

...Hol szállt ki, mely város földjére tette Dörmögő barátunk a becses tányértalpát? Pszt, pszt!... Hajoljon közelebb minden kis olvasó, hadd súgom meg, hogy meg ne hallja valaki. (Az a valaki, aki különben együtt utazott a tekintetes úrral.)

Arad részesült ezúttal abban a szerencsében, hogy Dörmögő úr és Zebulon öcs a levegőjét szívja. Arad, a legszebb vidéki városok egyike, melyet illik, hogy minden magyar gyerek ismerjen, mert Arad szent hely a magyar nép szemében. Itt végezte ki a zsarnokság 1849 október 6-án a magyar szabadságharc oroszlánjait, a tizenhárom honvédtábornokot. Ezért Arad a vértanuk városa.

- Pszt, pszt, csak lassan, - súgta Dörmögő úr Zebikének, - hogy észre ne vegyen valaki... hátha a vonaton van a hasonmásom!?

A hordároknak is súgva szólt:

- Pszt, pszt, csak lassan vigyék azt a ládát a kocsira! Hátha itt leselkedik valaki?

- Hova tetszik szállni? - kérdezte a kocsis, mikor ládástól föltelepedtek a bérkocsira.

- Pszt, pszt... Hajoljon közelebb, kocsis... Igy ni. Melyik a legjobb fogadó?

A kocsis elsorolt néhány jóhírű szállót.

A ténsúr a kocsis fülébe súgta a nevet. A kocsi elrobogott s utasaink elébe tárult Arad. Előbb a Miksautcán mentek, melynek folytatása a gyönyörű Fő-tér. Urak, hölgyek sétáltak a széles, aszfaltos úton és megbámulták a furcsa utasokat. A ténsúr szerette volna odasúgni nekik:

- Pszt, pszt, csak semmi bámulás, urak és hölgyek! Hátha itt kóborol már valaki!?

Egyszerre nagy zörgés, recsegés hallatszott. A nagy láda lecsúszott a bakról s lezuhant a kövezetre. A ládából keserves jajszó hallatszott.

- Ügyetlenek! - mérgelődött Hörpike a ládában. - Jaj! Engem ugyan jól fejbe vágott ez az esés! Ebben a városban ugyan jól kezdődik a mulatság! Vajjon miféle városban vagyok?

A ténsúr is mérges volt, hogy ilyen zajt vert föl a láda esése, segített föltenni a bakra, miköz­ben egyre dünnyögte: Pszt, pszt, ládácskám! Ne zörögj ládácskám! Meghallhatná valaki!

Újra megindult a kocsi és megállt egy szép szálló előtt.

- Csak csöndesen vigyék a ládámat: - intette a tekintetes úr a szálló szolgáit, mikor azok a nagy teherrel megindultak az emeletre. - Hátha, hátha!...

Óvatosan körülnézett, lehajolt a lépcső korlátján is, meggyőződni arról, hogy nem sompolyog-e mögötte a hasonmás? Ez volt a szerencséje, mert épen mellette zúdult el a láda, mely dübö­rögve gurult lefelé. Ha ki nem hajlik a korláton, elütötte volna. A szolgák nem birták el a nagy terhet, elejtették. A dübörgésből mintha megint jajgatás hallatszanék.

- Ügyetlenek! - mérgelődött ismét a ládában Hörpike... - Megint elejtettek. Jaj! Tíz ütleg érte a kedves fejemet. Ebben a városban jól folytatódik a mulatság.

Mikor végre fölcipelték a ládát a ténsúr szobájába, a tekintetes úr megelégedve szólt:

- No, Zebike, az egyszer kijátszottuk a hasonmásomat! Hahaha, most csak megszöktünk elüle! Hogy mérgelődhetik az most Debreczenben!

A ládából ezúttal nem jajgatás, hanem fojtott nevetés hallatszott.

- Hallottál valamit? - kérdezte meghökkenve a ténsúr Zebitől.

- Nem én, semmit, - felelt a bocs.

Dörmögő Dömötörnek, mint efféle jóravaló mackónak, ez volt az első indítványa:

- Gyerünk Zebike, nézzük meg az aradi vértanuszobrot. Első a kegyelet!

Zebikének pedig, mint afféle haszontalan bocsnak, ez volt a válasza az indítványra:

- Ugy van, bácsi, első a kegyelet, de a legelső az ebéd.

- Zebikének igaza van, - hallatszott egy síri hang.

- Mi volt ez? - suttogta a tekintetes úr. - Hallottad?

- Hallottam. Valami okos hang azt mondotta, hogy igazam van.

- Csak nem a hasonmásom? - ijedezett a ténsúr. - Keressük meg, hátha itt van a szobában?

Kikutattak minden zugot. Az ágyak alá másztak, a szekrény alá pislogtak, de senkit sem találtak.

- Alighanem a gyomrunk szavát hallottuk, hahaha, - nevetett megvigasztalódottan a ténsúr. - De hasztalan beszél ő kelme, minden gyerek igazat fog nekem adni, mikor azt mondom: első a szobor, második a gyomor.

Zebikének ez volt a véleménye:

- Ha első a szobor, - szegény gyomor, - nagyon szomor.

- Hohó, ez rossz rím, hiányzik az ú a szomorúból, hahaha, - kiáltott nevetve a ténsúr.

- Hahaha! - hangzott valami láthatatlan szájból jövő kacaj.

Egyszerre hasalt a földre a ténsúr és Zebike, egyszerre néztek az ágy alá, asztal alá, mosdó alá, de akárhogy csúsztak, másztak szögletből szögletbe, nem találták meg a kacaj gazdáját.

- A visszhang lehetett, visszhang van a szobában, - mondotta végre a ténsúr. - Gyerünk a szo­borhoz.

A vértanuk gyönyörű szobra a Szabadságtéren van. Hatalmas kőoszlopon fenséges női alak áll: ez Hungária, vagyis Magyarország. Fejét szomorúan meghajtja: gyászolja legjobb fiait, a tizenhárom hős tábornokot, akiket a város határában kivégeztek. A tábornokok képét is látni lehet a szobron.

A tekintetes úr levette kalapját a szobor előtt. Zebike követte a példáját. Így adták meg a tiszteletet azoknak a hősöknek, akik minden igaz ember tiszteletét kivívták.

Aztán ebédelni mentek egy vendéglőbe, majd megnézték a várost, melynek szép utcái, házai és üzletei nagyon megnyerték úri tetszésüket. Hanem, amíg ők sétálnak, nézzünk mi vissza a fogadóba. Mi történik ott?

Hörpentő bátya kidugta a fejét a ládából.

- Tiszta a levegő, - morogta s kimászott a szűk lakásából. - Hehehe, hogy keresett mindenfelé ő tekintetessége meg ő bocssága! Hahaha, én vagyok az ő gyomruk, én vagyok a visszhang! Csak azt szeretném tudni, miféle városban vagyok?

Csöngetett. Benyitott a szolga, aki véletlenül tót legény volt s tótosan beszélt. Arad ugyan magyar város, de a szomszéd Békés- és Csanádmegyében sok tótnyelvű ember lakik, azok közül való volt a szolgalegény.

- Hát már vissza tecet gyűni? Iszen csag mozst mente el? - kérdezte a legény.

- Persze, visszagyüttem, - felelt a bátya, akinek eszébe jutott, hogy a legény Dörmögő úrnak nézi őt. - Mondja csak meg nekem, barátocskám, hol ülök én most?

- Szíkben, - felelt a legény.

- Tudom, hogy székben ülök. De miféle városban?

- Az Orodon.

Azt akarta mondani a legény, hogy Aradon, de tótosan ejtette ki a város nevét. Hörpentő csudálkozott:

- Az orromon ülök?

- Nem az oromon, hanem az Orodon.

A bátya fölfortyant. Ezt kiáltotta:

- Hallod-e? ha nem hagyod békében az orromat, megütöm ám az orrodat!

A legény elmosolyodott.

- Süket a szegíny, nem írti magyar beszídet, - mondotta. - No, majd hangosabban beszílek neki fülibe. (Ezzel a bátya fülébe ordította:) Nem orod, (ezzel a bátya orrához bökött az ujjával) hanem: Orod! (Ezzel kimutatott az ablakon) Irted?

- Most már értem, - felelt Hörpentő. - Hogyne érteném.

Eszébe jutott valami, ami nagy jó kedvre derítette.

- Ez a legény azt hiszi, hogy rosszul hallok, - gondolta magában. - Ha én most elhitetem min­denkivel a fogadóban, hogy süket vagyok, a tekintetes úrról is azt fogják hinni, hogy nagyot hall, mert hiszen bennünket mindig összetévesztenek. Tyűh, de kitünő tréfa lesz, mikor min­denki ordítani fog Dörmögő úr fülébe! Meg fog pukkadni mérgében.

Amint a szobából kilépett a folyosóra, megkérdezte a szobalánytól:

- Hol lehet itt ebédelni?

- Az étteremben.

A bátya tölcsért csinált a kezéből a füléhez:

- Nem jól hallottam. Tudja, kicsit lusta a fülem, hehehe... Kiáltsa csak jó hangosan bele.

- Az ét-te-rem-ben! - kiáltotta a szobalány a bátya fülecskéjébe.

- A jégveremben?

- Dehogy! Az étteremben! - kiáltotta torkaszakadtából a szobalány.

- Hehe, ez épen így fog visítani a tekintetes úr fülébe is! - gondolta magában elégülten a rossz­májú bátya.

Az étteremben három pincér rekedtté ordította magát, amíg a nagyot halló vendég megértette, hogy mi van ebédre. A kapustól, mikor távozott a szállóból, megkérdezte, hogy mi látnivaló van Arad városában. A kapus is öt percig kiabált a rosszfülű úr hallókájába, a míg megértették egymást. Hörpike azután kisétált az utcára. Épen katonák vonultak dobszóval rajta.

- Hova mennek ezek? - kérdezte a bátya egy gyerektől, aki mellette állt.

- A várba.

- Aztán miért verik a dobot?

- Hogy egyszerre lépjenek. Ilyenkor a katonáknak együtt kell lépniök s akármi történik, nem szabad elmaradniok a sorból.

Hörpikének nagy kedve kerekedett kipróbálni, igaz-e az? Épen akkor ment arra az utolsó sor, hát ő kelme, vásott suhanc módjára, csúfondáros arcot vágott a vitézek felé. A katonák csak­ugyan nem léptek ki a sorból, hogy megfenyítsék a csúfolódót, csak az egyik rázta feléje az öklét. Mintha ezt mondaná: No, megállj, találkozunk még!

Hörpikének nagyon tetszett a csínye. Örült neki, hogy így megbosszantotta a katonákat, mert az ő hamis zúzája megkívánta a bosszantást.

Kár, hogy Dörmögő barátunk már ekkorra Újarad felé vette útját. Most kitünő alkalma lett volna a tisztelt és neveletlen hasonmást végigdöngetnie. De hát nem volt jelen a tekintetes úr, ami nagy bajt hozott a fejére. Vegyétek elő, gyerekek, a zsebkendőt, hogy legyen mibe potyog­tatni a könnyeiteket, mert szomorú dolog fog történni Dörmögő úrral.

Hát, mondom, a tekintetes úr Zebikével átsétált a Maros hídján, amely folyó Arad mellett höm­pölyög. Meglátogatta a vértanuk sírját, mely a Maros tulsó oldalán van s megtekintette az aradi várat is, melyet 1849-ben elfoglalt az osztráktól vitéz Vécsey gróf honvédgenerális. Hej, meleg napok, jobban mondva meleg hónapok voltak azok! Mert hónapokig folyt az ostrom. Az osztrákok dühükben összebombázták Arad városát, de bombák dörgésén, ágyúk füstjén, lángok lobogásán át diadallal repült föl a honvédek zászlaja Arad bástyáira.

Amint a tekintetes úr nézegetné a vár falait, egyszerre nagy lárma támadt. Mindenfelül ezt kiabálták:

- Itt van a gazember! Itt van a csúfolkodó! Fogjuk meg, verjük el!

Harminc-negyven katona rohant a ténsúr felé, aki nem tudta megérteni, miért akarják őt megfogni és elverni az aradi katonák. Mi azonban úgy-e, értjük? Azok a katonák, akiket az imént Arad város főterén láttunk, megérkeztek a várban levő kaszárnyájukba, most már nem voltak szolgálatban s elindultak, hogy megkeressék azt a kópét, aki velük ingerkedni merész­kedett. Hát egyszerre csak mit látnak? Épen szemben cammog velük a csúfolkodó. Az áldozat egyenesen az oroszlán torkába sétált... Persze, a katonák is összetévesztették Dörmögő urat Hörpentő bátyával.

Rejtsétek el, gyerekek arcotokat, hogy ne lássátok, ami most történt! Nem akarok túlozni, de merem mondani, hogy olyan verést talán az osztrák sem kapott Aradon, mint Dörmögő úr és Zebike. A ténsúr azt hitte, hogy talán osztráknak nézik őt, miért is nagyon tiltakozott:

- Emberek, katonák, vitéz urak, maguk tévednek! Én nem vagyok osztrák!... De dob sem vagyok, hogy üssenek!... De kötél sem vagyok, hogy rángassanak! Pipadohány sem vagyok, hogy szúrkáljanak!

- Gazfickó vagy! Nesze a szamárfülért! Nesze, hogy kedved ne szottyanjon megint katonát csúfolni!

...Miféle két alak kullog a Maros hídja felé? Miért tapogatja mind a kettő az oldalát? Miért sóhajtozik a nagyobbik akkorákat, mint a vihar, a kisebbik, akár a szél?

- Te Zebi, - szól a nagyobbik, - hány aradi vértanú van?

- Tizenhárom.

- Eggyel több: tizennégy.

- Melyik a tizennegyedik?

- Az én vagyok, - mondja nyögve Dörmögő Dömötör úr.

- Én pedig a tizenötödik vagyok, - rebegte Zebike.

Tudjuk, miféle vértanúság volt az, amit a mi szegény barátaink szenvedtek. Száz sajgó folt és seb beszélt erről s ez a sok tanú mind a testükön volt. A tizennegyedik aradi vértanú fogát csikorgatta:

- A hasonmásomnak köszönhetem ezt is. Ő csúfolta a katonákat. Hát mégis kiszimatolta, hogy hova utazom s utánam jött. Hol a zsebkendőm? Hadd kössek még egy csomót rája.

A zsebkendőn már tizenöt csomó volt. Dörmögő úr, ugyanis, valahányszor a hasonmás csínyt követett el a rovására, csomót kötött egyik zsebkendőjére, hogy a leszámoláskor el ne felejtse. Most kötötte a tizenhatodik csomót. Nem is volt egyéb a zsebkendő csupa csomónál.

Már áthaladtak a Maros hídján, mikor Zebike suttogja megszólalt:

- Bácsi! Csitt, csönd... ott a hasonmás!

A ténsúr úgy összerándult, mintha villámütés érte volna.

- Hol, hol?

- Ott ül, ni, a parton!

A Maros partján csakugyan egy díszkoponyát lehetett látni. Nyilvánvaló, hogy mackófej volt. Az alak háttal ült feléjük s a lábát lelógázta a meredek parton.

- Ütött a bosszú órája! - suttogta a tekintetes úr és a parton ülő mackó mögé sompolygott. Hirtelen vállon ragadta és fölkapta a levegőbe.

- Dömötör bácsi, ne szorítsa úgy a torkomat... mert harapok! - hallatszott egy vékony hang.

A tekintetes úr maga felé fordította a levegőbe emelt alakot és karjai lehanyatlottak. Foglya lepottyant a földre.

- Iszen ez Pimpike! Ez nem lehet a hasonmásom. Hogy kerülsz te Aradra?

- Vonaton.

- Kivel jöttél?

- Prüsszentő nénivel.

- Hol van Prüsszentő néni?

- Hogy hol? Elvesztettem az úton.

- Te vesztetted el Prüsszentő nénit? Te selyma! Bizonyosan ő vesztett el téged, vagyis meg­szöktél tőle. Rossz fát tettél a tűzre, ő haza akart vinni apádhoz, te pedig jobbnak láttad meg­ugrani s most itt kószálsz Aradon, nincs se ételed, se szállásod. Mi? Hallgatsz? No, hát gyere velünk, ellehetsz az én szobámban.

Mikor a Pimpikével megszaporodott társaság a fogadóba ért, a kapus odament a tekintetes úrhoz, a füléhez hajolt és harsány hangon ezt kiáltotta bele:

- Hogy tetszett Arad városa?

Dörmögő úr hátrahőkölt és álmélkodva kérdezte:

- Megbolondult, kapus barátom? Miért kiabál úgy a fülembe? Nem vagyok én süket!

Most a kapuson volt a csudálkozás sora?

- Nem süket? Hiszen alig két órája maga mondotta.

- Mondta a hóhér! - mérgelődött a ténsúr és a lépcsőnek tartott. Ott a tót háziszolga vigyorgott rája és ezt ordította a fülébe:

- No, van-e sok szípet az Orodon?

- Elpusztulj innen, mert mindjárt csúnyát lát az orrod! - bömbölt vissza a ténsúr.

A folyosón a szobalány tölcsért csinált a két kezéből, azon át visított a tekintetes úr fülébe:

- Megtalálta az éttermet?

Dörmögő úr mérgesen végignézte a kiabálót és hátat fordított neki. Benyitott a bocsokkal a szobájába.

- Ezek mind azt hiszik, hogy süket vagyok! - dühöngött Dörmögő úr. - Bizonyos, hogy a hasonmásom hitette el velük, csakhogy engem bosszantson.

Csöngetett a pincérre. A borfiú sietett be a szobába, ráugrott egy székre, mely a tekintetes úr mellett állott s torkaszakadtából kiabált ennek a fülébe:

- Mit tetszik pa-ran-csol-ni??

- Ezt ni! - felelt a ténsúr és pofonütötte a fiút. Aztán kivett a tárcájából egy tízkoronásat s oda­adta a pityergő kis pincérnek: Itt a pofon ára. Ne bőgj! Tudd meg, hogy én nem vagyok süket.

- Nem? - kérdezte szepegve a fiú. - Hiszen ma délben, az étteremben, mindnyájan bereked­tünk, - annyit kellett a fülébe kiabálnunk.

- Én nem is ebédeltem az éttermetekben. Én máshol ebédeltem. Mindnyájan a bolondját járjátok! Látni sem akarlak benneteket... amíg vacsorát nem hoztok. Egy, kettőre itt legyen hármunknak az étel, ital!

A gonosz Hörpentő bátya, aki minden gyerek haragjának a terhét viseli a vállain, vígan kummogott ezalatt a nagy ládában. Én nem értem, hogy tud egy mackó, akit minden gyerek megvet a gonoszságaiért, olyan jókedvűen sustorogni magában, meg olyan nyugodtan aludni!? Mert csakhamar elszunnyadt őkelme a szűk ágyában, miután előbb jól bevacsorázott. Persze, a Dörmögő úr költségén. No, de legalább nyugodtan vacsorázhatott a tekintetes úr is a két boccsal.

Reggel a bátya korán kelt. Aludt még az egész mackótársaság s így észrevétlenül kisompo­lyoghatott. Beült a kávéházba, megivott három pohár kávét, megevett tíz kiflit, aztán elment sétálni s azon törte a fejét, hogy ma mivel tréfálja meg a tekintetes urat.

Hát egyszerre szinte a földbe gyökerezett a lába. Egy kocsi robogott nagy gyorsan az utcán, rajta ült Dörmögő úr a két boccsal s a nagy láda a kocsis mellett magaslott. Ő látta a kocsin­ülőket, de azok nem láthatták őt, mert egy szekrényt vittek épen arra, mely elfödte.

- Milliom darázs! - kiáltott fel a bátya. - Ezek engem becsaptak! Ezek megszöktek! Ezek tudtomon kívül elutaznak. Viszik a kupémat is!

Nosza, megszeppent a rosszmájú bátya. Mit csinál ő egyetlen fillér nélkül Arad városában? Hohó, így nem alkuszunk tekintetes úr!

A bátya a kocsi után iramodott, de mire kiért a pályaudvarba, a tekintetes urat már nem látta sem a váróteremben, sem a perronon. Már fölszállt a bocsokkal a vonatra.

- Föladták-e már a kupémat? - kérdezte lihegve a vasúti málhahordóktól.

- A kupéját? Hova adtuk volna?

- A vonatra.

- Megbolondult az úr? Hogyan adtuk volna föl a kupét a vonatra?

- Hát a ládámat... az az én kupém.

- Minden ládát feladtunk már. Aztán jól teszi az úr, ha mielőbb maga is felszáll a vonatra, mert az mindjárt úgy elszalad, mint az esze.

Hörpentő tanácstalanul állt helyén. Mit tegyen? A málhás kocsit lezárták, pénze nincs, hogy jegyet váltson, és már felhangzott a kapus kiáltása:

- Újarad, Vinga, Szentandrás, Temesvár-Józsefváros... beszállni!

Hirtelen eszébe jutott Hörpikének, hogy egy utas Bécsből Sopronba a mozdony alatt utazott. A mozdony alá bújt, ott jól megkapaszkodott, még csak nem is fázott meg, mert hiszen fűtik a kazánt. Nem utazhatnék-e ő is így?

Kisomfordált a perronra, egy alkalmas pillanatban a mozdony alá mászott s megkapaszkodott benne. Kényelmetlen hely volt, de hát ingyenhely volt. És ez a fő.

A vonat megindult. A bátya csak most ijedt meg vállalkozásától s minden pillanatban várta, hogy a vonat palacsintává lapítja. Úgy odasimult a géphez, mintha csak rája mázolták volna. Füle zúgott a rettentő dübörgéstől, szeme káprázott, tagjai megmerevedtek s minduntalan dühbe gurult, ha arra gondolt, hogy milyen kényelmesen terpeszkedik a tekintetes úr most a puha bársony divánon...

- Ki hitte volna, hogy így rászedi a szegény gyanútlan, kedves utitársát, aki annyi mulatságot szerzett neki! - morogta.

A vonat dübörgött, dübörgött... Néha megállt egy állomáson s ilyenkor kissé kinyújtózkodott az ingyen-utas. Végre fölhangzott a megváltó kiáltás.

- Temesvár!

Ez volt a végállomás. A bátya kimászott a mozdony alul és savanyú arccal látta, mint száll le a tekintetes úr frissen, jókedvűen a vonatról. Neki mintha össze lenne törve keze, lába, minden porcikája.

Temesvár gyönyörű, nagy város. Három nagy része van: a Belváros, melyet nemrég még sánc vett körül, mert tulajdonképen ez volt a vár. Ezt védelmezte a török ellen a hős Losonczy István és ezt ostromolta az 1848-1849-iki szabadságharcban a magyar honvédsereg, mert Temesvár osztrák kézben volt. A falakat jórészt lebontották.

A Belváros egyenes utcáival, szép, nagy házaival és fényes üzleteivel Budapesthez hasonlít. A másik városrész, a Józsefváros is szép, különösen a Hunyadi-útja és a Kossuth-utcája, míg a Gyárváros a legnépesebb, mert ott sok a gyár és a munkás. Valamikor kis Bécsnek hívták Temesvárt, mert teljesen német volt a lakossága; most már szépen magyarosodík s megér­dem­li a kis Budapest nevet.

A Belváros egyik legnagyobb tere a Jenő-tér. Ezt nagy épületek környezik s van közepén egy szobor, melyet az osztrákok emeltek annak örömére, hogy a honvédek nem tudták elfoglalni a várat. Hja, ilyen szobor is van Magyarországon...

Ezen a Jenő-téren sétált, Dörmögőék megérkezése után egy-két órával, egy különös úri­asszony. Divatos kalap volt a fején, napernyő a kezében s ami legfurcsább, - szoknyanadrág­ban feszel­gett. Valami szépnek nem mondhatom a hölgyet, mert nagyon szőrös az ábrázata és túlsá­gosan nagy a foga. De ami legeslegfurcsább a dologban, az, hogy ebben a szoknya­nadrá­gos úriasszonyban - Hörpikére ismerünk. Hörpentő bátya volt és nem más. Gondolhatjátok, hogy ilyen uriasszony nem minden bokorban terem.

Kiváncsiak vagytok, persze, hogyan került Hörpentő a női ruhához, különösen pedig ilyen furcsa női ruhához és miért vette magára?

Úgy történt, hogy a bátya hamarosan kiszimatolta, hova, melyik fogadóba szállt Dörmögő úr és föllopózott a lépcsőn.

A folyosón Hörpentő találomra be akart nyitni egy szobába.

- A nagyságos úrnak nem ez a szobája, - szólt rá a fogadó szobaleánya. - A nagyságos úr szobája a 14-es.

(Látnivaló, hogy a temesvári szobaleány is összetévesztette a bátyát Dörmögő úrral.)

- Hát ez kinek a szobája? - kérdezte Hörpentő.

- Ez egy budapesti divatárusnőé, aki női ruhát, kalapot hozott Temesvárra, hogy eladja. Képzelje, - nevetett a szobaleány - még nadrágszoknyát is hozott.

- Nadrágszoknyát?

- Igen, Olyan szoknyát, ami nadrág is. Persze, nem tudta eladni, mert az uriasszonyok nem merik fölvenni. Kifütyülik azt, aki nadrágszoknyában megy az utcára.

Alig távozott a szobaleány, megnyilt a 14-es szoba ajtaja és Pimpike lépett ki rajta. A bátya, szerencséjére, háttal állt hozzá s nem ismerte meg a bocs. Nagyot sikított és e szavakkal rohant vissza a szobába:

- Dörmögő bácsi, a hasonmása... itt a hasonmása!

Nosza, megszeppent a bátya. Annyi ideje nem volt, hogy a lépcsőn meneküljön, hát hirtelen beugrott a budapesti divatárusnő szobájába s magára zárta az ajtót. A következő pillanatban bomba gyanánt robbant ki a folyosóra Dörmögő úr.

- Hol a hasonmásom? Hol van? Hadd eszem meg salátával és ecetes tormával!

Hát annak híre sem volt a folyosón.

- Itt kell lennie valahol, - mormogta bosszút lihegve a ténsúr. - A lépcsőn nem szökhetett meg, mert megláttuk volna. Itt kell lennie valamelyik szobában. Csöngessük ide a pincért s járjuk be a szobákat.

A tekintetes úr e szavaira Hörpentő ugyancsak nézegette az ágy alját, szekrényt, hogy hova rejtőzzék. De egyszerre jobb ötlete támadt a buvócskánál. A fogason lógott egy öltözet női ruha, még pedig szoknyanadrágos ruha, az ágyon női kalap, napernyő. - Nosza, gyorsan ma­gára kapta, a saját gúnyája fölébe, a női ruhát, fejébe nyomta a nagy női kalapot, kezébe vette a napernyőt, a kalapot lehúzta az orrára, úgy, hogy alig látszott valami az arcából, kinyitotta az ajtót és tipegő, kényes lépéssel ellejtett - a tekintetes úr mellett, aki azt hitte, hogy egy cifra úriasszony lépked végig a folyosón s le a lépcsőn.

Hát így került bátya a Jenő-térre. Kacagva fogta körül egy csomó inas.

- Nagysága, elmult már a farsang, miért jár maskarában? - kérdezték.

- Kérem, ez a legújabb párisi divat, - felelt vékony hangon a bátya. - Ilyent visel Párisban a többi grófné is.

- Szép grófné maga! Iszen magának szakálla van, bajusza van... maga nem is úriasszony, maga rászed minket! Dobáljuk meg!

Igy kiabált a tömeg. Néhány kő hozzá is koppant a bátya kacér kalapjához, mire őkelme futásnak eredt. Lelkendezve ért a szállóba és fölrohant a lépcsőn.

- Lássuk a nadrágszoknyást! Gyere le nadrágszoknya! - kiabáltak utána.

Nemsokára kilépett a szálló kapuján Dörmögő Dömötör úr.

- Itt a szoknyanadrágos grófné! - kiáltotta nagy vígan a tömeg és egy csomó göröngy meg kavics zúdult a tekintetes úr fejéhez. Őkegyelme ordítozott, hogy ő nem szoknya, nem grófné. Belátták a dobálózók is, hogy tévedtek. Dörmögő úr rázta a fejét:

- Mégis csak itt van a hasonmásom! Pimpike jól látta... és az orrom is jól érzi. Mert az a kő neki szólt.

Rosszkedvűen járta be Temesvárt a ténsúr s bár nagyon tetszett neki a kis Budapest, el­határozta, hogy reggel elutazik. Éjszaka Pimpike arra ébredt föl, hogy egy úri nő a fülét rángatja, miközben nagyon sziszeg és prüsszög:

- Prsz, prsz... megvagy imposztor! Prsz, prsz, tüstént gyere vissza az iskolába!

- Prüsszentő néni! - sikított Pimpike iszonyú rémülettel. A sikításra fölébredt Zebulonka. A néni annak az üstökébe markolt.

- Prsz, prsz... te is itt vagy, jó madár? Prsz, prsz... gyere csak te is velem!.. Iskolába veled is!

Az iskola szóra úgy ugrott ki az ágyból Zebike, mintha egy oroszlán akarná bekapni. Ki­menekült az erkélyre. Pimpike utána. Letépték a függöny kötelét, az erkély rácsára kötötték és leereszkedtek a földre. Ott kuporgott a két jeles tanuló a kövezeten reggelig, nehogy az isko­lába hurcolja a rettenetes Prüsszentő néni. A náthás néni pedig, aki nem volt más, mint a nöi ruhába öltözött Hörpentő bátya, szépen belefeküdt a Zebike ágyába, hozzátolván a Pimpike divánját s így szunnyadt a puha fekvőhelyen, egy lépésnyire a gyanutlanul hortyogó Dörmögő úrtól.

Reggelre a bátya visszabújt ládájába és nagy volt a tekintetes úr csudálkozása, mikor a bocsok ágyát üresen lelte. Még jobban bámult, mikor meglátta őket az erkély alatt. Mikor megértette, mi történt az éjjel: mindjárt gondolta, ki adta ki magát Prüsszentő néninek és mézes kaláccsal se lehetett tovább Temesvárott tartani. Báziásra utazott és hajóra szállt, hogy a Dunán foly­tassa az utat a Vaskapu felé. Hajh, de a társasággal utazott a nagy láda is.

Báziás, ahol Dörmögő úr hajóra szállt, az Alduna mellett fekszik, vagyis a Dunának ama része mellett, mely Magyarország alsó, déli határán folyik. Itt a Dunának már csak a balpartja Magyarország, a jobbparton Szerbország terül el.

- Adj’ Isten szerencsés jó napot! - köszöntött be Dörmögő úr a hajóba. - Messze van-e innen a Vaskapu?

- Még vagy tizenhat mértföldre, - felelt egy matróz.

- Mikorra érünk oda?

- Legyen nyugodt az úr. Odaérünk, mielőtt beesteledik.

- Jó is lesz sietni, - dörmögte a ténsúr - mert nem szeretnék kapupénzt fizetni.

Azt hitte a jámbor, hogy a Vaskapu olyan, mint a budapesti házak kapuja és tíz óra után kapu­pénzt kell a házmesternek fizetni, amiért kinyitja.

- Pedig itt is tíz fillér a kapupénz, - mondotta tréfásan a matróz, aki mindjárt látta, miféle földrajztudóssal van dolga.

A ténsúr megelégedetten nézett szét a hajón és a tájékon.

- No, igazán nagyon kellemes hely az ilyen nagy hajó - mondotta. - Ezen öröm lesz utazni. S micsoda lebegő!

- Talán levegő, bácsi!? - szólt közbe Zebulonka.

- Fogd be a lebegő-rontót! - rivallt rája a ténsúr. - Azért is lebegő! Micsoda lebegő!

- Gyalázatos lebegő! - hallatszott most tompán egy hang.

- Te szóltál megint, Zebi? - fordult meg a hangra hirtelen a ténsúr.

- Egy mukkot sem pottyantottam ki a számból, - bizonykodott a bocs és ezt Pimpi is meg­erősítette.

- Talán csengett a fülem, - gondolta Dörmögő úr. (Pedig dehogy csengett. Hörpentő bátya találta olyan rossznak a ládában a levegőt.)

A kerekek el kezdtek zakatolni s a hajó megindult. A bocsok ijedten fogóztak a korlátba, mert azt hitték, hogy most mindjárt elkezdi rázni őket a hajó, mint a vonat. Még a ténsúr is leült egy székre. De a hajó még csak meg sem ingott, úgy lehetett azon állni és járkálni, akár a városi utcán.

- Nagyszerű! - lelkesedett a ténsúr. - Ezen a hajón táncolni is lehetne. És micsoda lebegő! Bocsok, akármi legyek, ha nem pörkölt szagú ez a lebegő!

- Persze, mert ma pörkölt lesz ebédre, - szólt a matróz, aki éppen arra ment.

- Ebéd, pörkölt? - fogta körül csámcsogva a tisztelt társaság a matrózt.

(- Ebéd? Pörkölt? - sóhajtotta a nagy láda.)

- Hol főzik azt az ebédet? - kérdezte a ténsúr.

- A konyhában.

- És kinek főzik ott az ebédet?

- Annak, akinek pénze van.

(- Oh, jaj! - jajdult föl a nagy láda. A nagy ládában valaki az üres zsebét tapogatta.)

- És mikor tálalják azt az ebédet?

- Tizenkét órakor.

- Addig gyertek, bocsok, a födélzetre, - szólt a ténsúr. - Megnézzük a szép vidéket. Micsoda vidék! Micsoda lebegő!

Fölmentek a födélzetre. Bizony szép látvány kezdett kibontakozni a szemük előtt. A két parton hegyek emelkedtek, melyeken oly sűrű volt az erdő, mintha csupa nagy bolyhos, zöld gallér lenne rájuk akasztva.

- Tetszik képes levelezőlap? - kérdezte egy pincér.

- Milyen kép van rajtuk?

- Ennek a vidéknek a legszebb pontjai vannak rajtuk. A legközelebbi állomáson kiadjuk a postának a leveleket. Hát tetszik?

- Hogyne, - mondotta a ténsúr. - Adjon vagy egy tucatot. Az én öcsém meg húgom nagyon szeretnek írni. Majd ők teleirkantják a képes lapokat.

Az öcs meg a húg savanyú arcot vágott erre a dicséretre, mert tudjuk, hogy az írás, meg ők, örök haragban voltak egymással.

- Én inkább a vidéket nézem, - ódzkodott Zebike.

- Majd nézheted a vidéket is. Csak térdeljetek oda a pad mellé s írjatok. Ad a pincér barátom tollat is, meg tintát is. Én majd addig pipára gyújtok s élvezem a friss dunai szellőt. Micsoda lebegő!

A bocsok hozzáfogtak az íráshoz. Mondhatom, hogy olyan nyögést, sóhajtozást sohasem hallott még a Duna, mint most, miközben a két bocs a tollszárat rágta.

- Hát az miféle furcsa zászló? Az a piros-kék-fehér? - kérdezte a ténsúr a matróztól, miközben a hajó kikötött a jobbparton.

- Az a szerb zászló. Ez a helység itt, ahol megálltunk, Gradistye szerb község. Híres disznó­kereskedő hely. Micsoda kövér kocák röfögnek itt!

- Nem hiszem, hogy kövérebbek legyenek Zebike és Pimpike malacainál, - nevetett a ténsúr, a képes lapokra pillantva.

- Már azoknál nem, - mosolygott a matróz.

A hajó tovább indult. Ó-Moldova városkától sziklába vágott gyönyörű út húzódik el a magyar parton. Ez a híres Széchenyi-út, melyet a nagy Széchenyi István gróf buzdítására építettek. Moldovától Orsováig ugyanis a sziklás hegyoldal oly meredeken dől a Dunára, hogy a partot csak csónakon lehetett megközelíteni. Most aztán ott a hatalmas út a Duna partján, hirdetvén Széchenyi dícsőségét, a magyar nemzet áldozatkészségét és építőjének, Vásárhelyi mérnök­nek, lángeszét.

Dörmögő úr egyszerre nagyot bömbölt:

- Szervusztok atyafiak! Hova, hova?

Az erdőből ugyanis két mackó bukkant elő és lecammogott a Széchenyi-útra. Ott ballagtak tovább, mintha csak nekik építette volna a nagy Széchenyi.

- Jó napot, bácsi, néni! - ordítottak a bocsok is, kendőjüket lobogtatva.

A medvepár meghallotta a rokon hangokat és barátságosan bólintgatott fejével a hajó felé. Aztán egyszerre fülelni kezdtek és hirtelen eltüntek a fejük fölött levő vadonban.

- Hehe, - nevetett a ténsúr - alighanem vadászt szimatolnak. Ilyenkor jó a görbe erdei ösvény is a kényelmes Széchenyi-út helyett. Isten veletek, atyámfiai! Be szeretnék én is veletek tartani az erdőbe, ahol a málna, eper terem...

- Meg vadász, - kottyantott a szavába Zebike.

- Az is, - mosolygott Dörmögő úr. - Persze, alapjában mégis jobb itt ülni a hajón, - mondta a ténsúr, - ahol nem kell félni vadásztól és szívhatjuk a friss, pörköltszagú lebegőt... Hopp, tizenkét óra! Gyerünk ebédelni. De megírtátok-e, bocsok, a képes lapokat?

- Én már el is küldhetem a levelemet! - kiáltotta Pimpike.

- Nekem pedig már csak itatóspapir kell, - szólt Zebike.

Dörmögő úr megnézte a jeles képes levelezőket. Előbb a Pimpiét. Hát három pocán kívül nem volt azon semmi.

- Hát így vagy te készen a leveleddel? - kérdezte megbotránkozva a ténsúr.

- Én nem mondtam, hogy készen vagyok, - mentegetőzött Pimpi. - Én azt mondtam, hogy a levelet elküldhetem. Én így is elküldhetem.

Most Zebikére került a sor. Az ő lapján öt poca díszlett egymagában.

- Hát neked ehhez kellett már csak az itatóspapir? - förmedt a fickóra a bácsi.

- Ehhez csak kell! - duzzogott Zebi.

- Igazad van. De addig nincs ebéd, amíg az édespapának és édesmamának nem írtok egy szép üdvözletet.

Ezzel a ténsúr leballagott a födélzetről a terembe, ahol már ebédnél ült az utazó közönség. A leves illatozva párolgott a tányérokban. Mondogatta is a ténsúr, miközben nekilátott a kana­lazásnak: Micsoda lebegő!

A leves után főtt marhahús következett ecetes tormával, azután pörkölt meg jércesült fejes­salátával és éktelen ordítozással. A szakács fülénél fogva hozta a két bocsot. Ők ordítottak.

Dörmögő úrnak, mérgében, csaknem a torkán akadt a jércecomb.

- Mit csináltak megint ezek a haszontalanok? - dörögte.

- Mit csináltak? - szólt a szakács. - Egy percre kitettem a lábamat a konyhából és mire vissza­tértem, ott találtam őket a pecsenyés tál fölött. Javában falatoztak.

- Hol a nadrágszíj? - rivallta Dörmögő úr. - Hadd húzok rajtuk végig.

- Az úr se beszéljen sokat! - mondotta a szakács. - Az urat is látták, amint kisurrant a konyhából.

- Engem? - hördült fel a ténsúr.

- Igen is. Épen ilyen nagy bozontos feje volt annak a torkos macskának, mint az úrnak.

Dörmögő úr elsápadt.

- Teremtőm! - dadogta. - Ez csak a hasonmásom lehetett. A hasonmásom itt van a hajón! Oh jaj, soha sem szabadulhatok hát meg tőle?

Persze, nem izlett többé az ebéd a téns úrnak és nem mondotta már ezt: Micsoda lebegő! Hát bizony a hasonmás ott volt a hajón. Most is ott bújt meg egy kuckóban és nézte azt a magános sziklát, mely úgy meredt ki a Duna közepéből, mint egy óriási nagy fog.

- Miféle szikla az ott, ni? - kérdezte egy matróztól.

- Az a Babakáj-szikla. Az a szokás, hogy mikor a hajó ahhoz a sziklához ér, az olyan utasokat, akik még nem jártak erre, leöntik egy csöbör vízzel. Talán maga sem hajókázott még erre?

- Én már többször is utaztam erre, - bizonykodott Hörpike, - de ebédel lenn egy utas, épen olyan nagyfogú és nagykörmű, amilyen magam vagyok, la! Az még álmában sem utazott erre.

- Hehe, jó ezt tudni! - nevetett a matróz.

Az utasok, mikor a Babakáj-szikla feltünt, föltolongtak a födélzetre. Velük tartott Dörmögő úr is és mögötte kullogtak a bocsok. A nadrágszíjat ezúttal szerencsésen elkerülték, mert a bácsijuk, amióta a hasonmás újra fölmerült, megfeledkezett az igéretéről.

A hajó épen a Babakáj-szikla mellett csobogott el. A tekintetes úr egyszerre felordított, mert váratlanul egy nagy csöbör vízzel orron öntötték. Ugyanakkor a bocsok is nagy sivítozásban törtek ki: őket is megkeresztelték ilyen módon.

- Micsoda dolog ez? - méltatlankodott a híres utas. - Miért öntöttél le, te madárfejű? - vicsorgott a matrózra.

- Mert ez a regula. Aki először hajózik el a Babakáj-szikla mellett, leöntjük.

Az utasok nevettek pórul járt társaikon, a mi barátunk dörmögve törülgette magát. No, de most olyan látvány tárult a szeme elé, hogy vizesen is gyönyörködött benne. Égbenyúló erdős hegyek sötétlettek a két parton és mindkét oldalon egy-egy várrom bukkant elő. A magyar parton a hegy tetejét koronázta a rom: Lászlóvár maradványa. A túlsó parton pedig, a hegy lábánál, kisebb magaslaton, búsongott néhány düledező fal és torony. Ez volt a híres Galambóc vára. Kinek ne jutna eszébe Arany János verse: Rozgonyiné.

«Hova, hova, édes férjem»
«Megyek a csatába,
Galambóczon vár a török,
Ne várjon hiába!»

A magyar Lászlóvára és a török Galambóc sokáig nézett farkasszemet egykor. Itt küzdött férje oldalán a hős Rozgonyiné és itt mentette meg hajójával Zsigmond királyt, mikor a török már csaknem foglyul ejtette.

- Micsoda nagy lyuk az odafönn? - kérdezte a ténsúr az utasoktól.

Galambóc vára felett, jó magasan a hegyről nagy barlang ásított rájuk.

- Az a kolumbácsi barlang - felelte az egyik utitárs.

Az utasok erre mind levonultak a terembe és becsukták az ajtót, ablakot. Csak a ténsúr maradt a födélzeten, no, meg a bocsok.

- Szép a várrom, de a barlang is gyönyörű, - mondotta Dörmögő úr, szakértően vizsgálgatva a lyukat. - De miféle felhő tolong ki belőle? Tyűh, de sűrű felhő! S milyen sebesen ereszkedik le! Úgy nézem, egyenesen ide tart...

Az a felhő pedig millió bögöly volt: a híres kolumbácsi légy, mely ebben a barlangban tanyá­zik s néha óriási tömegben száll ki onnan, ellepvén egy egész országrészt. Most is ellepték egyszerre a födélzetet, Dörmögő urat és a bocsokat, miközben nagyokat csíptek rajtuk.

- Tyűh, ez a felhő csíp! - kiáltotta a ténsúr. - Soha ilyet!

Csiszi, csoszi... Bezzeg menekült a nagy mackó, kis mackó! Eszük nélkül rohantak le a lépcsőn, a kolumbácsi legyek diadalmas zúgással, morgással utánuk.

Dörmögő Dömötör úr, akit az aldunai hajón megtámadtak a kolumbácsi legyek, dühösen rázta le magáról ezeket a zizegő, zúgó, csípő rovarokat, de száz helyett jött ezer. Valamennyi csípett egyet-kettőt a jeles utas mackón meg a kisérőin: Zebikén és Pimpikén.

- No, de ilyet! - morgott a tekintetes úr. - Hiszen ezek a csöpp legyek megeszik még az ilyen kemény falatot is, amilyen egy mackó!

Bemenekült a bocsokkal a terembe, ahol az utasok ugyancsak megmosolyogtak. Ők már tudták, hogy a «kolumbácsi felhőnek» fullánkja van s azért idején bemenekültek a hajó termébe. Különösen a ténsúron mulattak, aki nagyon vakarózott és röstelkedett:

- Mit szólnának Mármarosban, ha megtudnák, hogy engem, a híres mackót, ezek az apró legyek kergettek meg! Még ha oroszleányok lettek volna! De legyek! Nesze, te gyilkos! - ordított egyszerre föl, mancsával a falhoz mázolva egy szúnyogot, mely betévedt a terembe.

No, de a kolumbácsi legyek tovaröpültek és az utasok ismét élvezték a két part gyönyörű látványát. Ilyet semmiféle panorámában nem lehet látni.

- Nini, bivalyok úsznak a Dunában! - kiáltotta Zebike.

Nagy, fekete bivalyfejek látszottak a vízben, amint az orrukat fölfelé tartva, úsztak... Azaz, dehogy úsztak. Mozdulatlanul feketéllettek a vizen, mert vízalatti sziklák voltak, csak a folyamból kiemelkedő csúcsuknak volt bivalyfejalakjuk.

Sok ilyen szirt volt azelőtt a Dunában, régebben nem is mehetett erre nagy hajó hanem Mol­do­vánál kisebbre szálltak át az utasok. Azóta azonban a sziklákat dinamittal felrobbantották és a darabjaikat búvárok segélyével kihordták a Dunából. Van ott egy hegy: Grebennek hívják. Ez messzire benyúlt a Dunába, még a víz alatt is. Ennek egy részét úgy levágták, mint ahogy anyátok leszel egy darabot a tortából. No, nem olyan könnyen! Iszonytató nehéz munka volt ez, dicsőségükre válik a magyar mérnököknek és munkásoknak, akik elvégezték, mert most már bátran csobognak el erre a nagy hajók is.

Jó munka volt ez, de az meg bizonyos, hogy az a sompolygó, bozontos alak, mely négykézláb csúszik a Dörmögőék mögött, rossz munkában töri a fejét. Hej, tekintetes úr, ne bámuljon olyan nagyon a Dunára! Fordítsa kissé hátra a fejecskéjét és vessen szép szemeiből egy tekin­tetet a hasonmására, a gonosz Hörpentő bátyára, aki ni, mit csinál? Észrevétlenül kinyitja a hajó korlátjának az ajtócskáját és visszasompolyog a ládájába. Jaj, ne mozogjon édes tekin­tetes úr, s kivált ne arra, amerre a hajó kijárata van. Halacskák, ezüsthátú halacskák, súgjátok meg Dörmögő úrnak, hogy csak szemre van betéve a korlátajtó! Sasok, kormosszárnyú sasok, vijjogjátok a tekintetes úr fülébe, hogy vigyázzon, mert különben nagy baj lesz mindjárt!

- Ujjé! Mindjárt megfordulhatunk és mehetünk vissza! - kiáltott föl Zebike.

- Ugyan már miért? - kérdezte Dörmögő úr.

- Azért, mert megszökött a Duna... Nézze csak, bácsi, no, nézze... se híre, se hamva!

Csakugyan úgy tetszett, mintha a Duna eltünt volna! Mintha a hegyek fölszörpölték volna. Pedig valójában most is a sziklás partok közt ömlött a folyam, csakhogy a két sziklafal úgy összeszorította, hogy úgy tetszett, mintha eltünt volna. Ez a híres Kazánszoros. Ez a Duna legszebb pontja.

A folyamnak itt csak száznyolcvan méter a szélessége, holott följebb, Pancsovánál, ezer méter, Budapestnél ötszáz méter. Annál szélesebb és mélyebb. Úgy rohan a szirtek közt, mint a megvadult ménes. S míg Budapesten csak nyolc méter a legnagyobb mélysége, itt néhol kilencven méter mély.

- Nem szeretnék itt megfürdeni, - mondotta megborzadva Zebike.

- Tudom, te a fürdőkádban sem szeretnél, - nevetett Dörmögő úr. - De szó, ami szó, én sem szeretnék lubickolni ezekben a hullámokban!

...Ha nem szeretnél, óh Dörmögő Dömötör, hát miért közeledel egyre jobban a hajókorlát meg­lazított kijáratához? Vigyázz, ne könyökölj a korlátra, ne hajolj a vízre! Most, hogy az utazásodat írom, szeretnélek jól megdöfködni a tollammal: Eredj odább derék, jó, vigyázatlan, csacsi Dömötör! Ott van ni!... Mondtam, úgy-e?

Nagy csobbanás hallatszott. A tekintetes úr beleesett a Dunába és elnyelte a víz. Megder­medve bámultak a bocsok és az utasok oda, ahol csak néhány nagy hullámgyűrű mutatta, hogy egy tisztességes súlyú test merült alá. Aztán a víz színére emelkedett egy sötét fej, melyből olyan ordítás szakadt ki, hogy a parti erdőkben elbújt minden állat. A ténsúr ott lubickolt, ahol nem szeretett volna lubickolni.

A nagy ládában pedig kárörvendően kuncogott a gonosz bátya.

A kapitány, aki épen a hídja másik oldalán vigyázta a sziklákat, lekiáltott a matrózokra:

- Mi történt?

- Legalább száz utas a vízbe esett, - felelt egy matróz, a csónak felé futva.

A kapitány is végigdobogott a hídján és lehajolva róla, kereste a sok fuldoklót.

- Én csak egy nagy fejet látok a Dunában, - mondotta.

- De száz ember se tudna ilyen ordítozást csapni, mint az az egy, - felelt a matróz. - Azt hittem, legalább százan fuldokolnak a vízben.

- Hát csak bocsássák vízre gyorsan a csónakot.

A matrózok megeresztették a csónak láncait, de bizony pórul járt volna Dörmögő úr, ha rájuk várt volna. A víz úgy elkapta, mint a pölyhöt a szél és vitte lefelé. El-elmerült, meg felbukott és mindegyre gyöngült a hangja. Végezetül a segítségkiáltása már csak olyan volt, mint mikor a gőzgép sivít, - az pedig a jóravaló mackóbömböléshez képest csak olyan, mint a suttogás.

- Itt a világ vége, - gondolta a ténsúr, miközben lenyelt vagy egy vödörnyi vizet. - Sohasem látom meg a Vaskaput. Hasztalan kívántak a nevemnapjára tisztelt olvasóim annyi édes mézet és annyi boldog esztendőt.

Már-már végkép elmerült... A hajótól messzire elragadták a hullámok és a mentőcsónaknak se híre, se hamva. Egyszerre úgy érezte, hogy valaki fülön ragadja...

A mackóknak nem nagy a fülük és rendszerint nem kedvelik, ha megfogják. Ezúttal azonban a ténsúr úgy megörült annak, hogy húzzák a fülecskéjét, mint ahogy búsult kis diák korában, mikor a mackó tanító úr nyújtogatta.

Föltekintett. Hát egy lélekvesztő formájú csónak libegett mellette a habokon, abból hajlott ki egy ember s az fogta a kerek fejdíszét. Csakhamar a csónakban köhögött, prüsszögött a híres utas.

- Köhöhöhö... kuc-kuc... Köszönöm, barátom... höhöhö... Köszönöm, hogy olyan alaposan meghúzta a fülemet... kuc-kuc... az édes mamám csókja sem esett olyan jól, mint ez a fül­húzás. De nem is ittam annyi vizet, mint most, amióta két lábon sétálok a világon, - sőt azóta sem, amióta négy lábon sétálok… kuc-kuc... Be okosan tette barátom, hogy erre csónakázott.

- Szerencsére éppen erre halásztam, mikor uraságod belepottyant a vízbe.

- Maga barátom, halász?

- Vizahalász.

- Hát az miféle szerzet... Köhöhöhö... prsz prsz...

- A viza nevű halat fogom ki a Dunából. Ide feljön a tengerből. Orsován jó áron eladom, mert a viza ikrájából készül a híres orsovai kaviár.

- Kaviár! - kiáltott föl a ténsúr. - Nagyon kedvelem. A maga tiszteletére barátom, úgy jól­lakom Orsován kaviárral, hogy a fülem is kétfelé fog állni, - ámbár az egyik most hosszabb, mint a másik.

A hajóról két hangot hozott a szél.

- Bácsi, bácsi, gyűjjön vissza a hajóra!

Zebike meg Pimpike nagyban integettek feléje. A tekintetes úr trombitát csinált a tenyeréből a szája elé és azon át bömbölte a feleletet:

- Nem megyek! Itt nagyon jó a lebegő!... Aztán itt békén vagyok a hasonmásomtól!... Micsoda lebegő! Micsoda kaviár! Már érzem is az illatát.

- No, a kaviár még a vizákban pihen, itt a csónakom oldalán, - mondotta a halász.

A csónak a szerb part mellett siklott. Az égbe meredő sziklák itt oly függélyesek voltak, hogy ezen a parton járni nem lehetett. Pedig mintha valami út lenne a sziklákba vágva.

Azt az utat valamikor egy Traján nevű római császár készíttette, hogy a hadserege erre el­vonulhasson. Most is Traján útjának hívják. Emléktábla is van abból az időből az egyik szélén, mely latin nyelven hirdeti az utókornak a nagy római császár e dicső cselekedetét. Annyi tömérdek idő óta azonban az út elromlott, használhatatlanná vált.

A hajósok csónakja ezenközben a halász lélekvesztőjéhez ért és a ténsurat visszavitte a hajóra. Mert mégsem maradhatott a szegény halász nyakán. Pimpike úgy megörült a bácsikájának, hogy a nyakába ugrott, noha több vizet ölelt, mint mackót. Úgy csurgott a lé a ténsúrról.

- Jaj, de féltem, hogy a halak vacsoráznak ma a bácsikámból!

- Képzelheted, Pimpi, képzelheted, hogy a gyerekek hogy meglehettek ijedve, a gyerekek! - mondotta elérzékenyülten a ténsúr.

- A gyerekek? - morgott Zebi. - A gyerekek nem is ijedtek meg olyan nagyon. Ezt gondolták: Igaz, hogy Dömcit megették a halak, de hála Istennek, itt maradt helyette Zebike!

...A ládából pedig valaki hirtelen kiosont. Persze, tudta Hörpentő bátya, hogy a tekintetes úr most száraz fehérneműt és ruhát vesz magára. Olyankor, mikor gondolta, hogy fehérneműt vált a mackótársaság, mindig megugrott a ládából.

A hajó utasai még meglátcsövezték a Széchenyi-emléktáblát, mely a nagy hazafiról elnevezett út fölött van a sziklába vésve, aztán egyszerre szétvált a sziklák fala és napsütötte dombos vidék nevetett feléjük. Az egyik zugban fehérlettek Orsova kedves parti házai. A hajó kikötött.

- Orsova! Kiszállni!

Orsova csinos város, valami ötezer lakossal. Ha kiállasz az emeletes és földszintes házakkal szegélyzett Duna-partjára, egyszerre három országba kukkanthatsz: szemben van Szerbország, balra Oláhország, a Dunán pedig egy kis sziget zöldelik feléd: Ada Kaleh. Ez meg Török­országhoz tartozik.

Dörmögő úr jókedvűen sétált a bocsokkal Orsova Dunapartján. A hajó egy óráig a kikötőben vesztegelt s így ráértek megtekinteni ezt az érdekes határvárost. Nem vették észre, hogy mö­göt­tük kullog egy tagbaszakadt török. De ha észrevették volna, akkor sem sejtették volna, hogy ki a kísérőjük, mert a turbánját nagyon a szemére húzta. Én magam is kénytelen vagyok megcsípni magamat, hogy meggyőződjem róla, ébren vagyok-e? Pedig ébren vagyok. Ő az!

A török - Hörpentő bátya volt.

Hogyan változott az általunk nem tisztelt bátya ilyen gyorsan törökké?

Nos, hát mi a titka annak, hogy Hörpentő bátyából egyszerre Hörpentő basa vagy bég lett? Egyszerűbb a megoldása a legkönnyebb rejtvénynél. A hajón megismerkedett egy ada-kalei törökkel és attól kölcsön kért egy rend ruhát.

- Vajjon merre mérik itt a kaviárt? - kérdezte a tekintetes úr. - Hé, Szulejmán vagy Mohamed gazda! Gyűjjön ide.

A török közellépett, karját összetette a mellén és mélyen meghajolt, miközben így szólt (és miközben a turbánt csaknem az orrára húzta).

- Szálem alejkum, csok jasa!

- Adjon Isten jó napot, Szulejmán pajtás, vagy mi a neved?

- Musztafa, - felelt a török. - Herpendsi Musztafa.

- Herpendzsi? - kérdezte a ténsúr. - De furcsa. Nagyon hasonlít a Herpentőhöz. Hát tudsz-e magyarul, Musztafa barátom?

- Kicsi-kicsi, - felelt a török.

- De azt talán meg tudnád mondani, hogy merre mérik Orsován a kaviárt?

- Dzsin-dzsin, csoje to? - kérdezte Musztafa.

(Amint látjuk, a mi törökünk tót-törökül beszélt, mert a csoje to tótul van s azt jelenti; mit akarsz?) Persze, Herpendsi barátunknak sejtelme sem volt arról, mi a kaviár, meg hogy hol kapható, de nem is volt rája szükség, mert a bocsok épen akkor födöztek föl egy üzletet, melynek cégtáblája kaviárt hirdetett.

- Aztán mondja még Dörmögő bácsi, hogy nem vagyunk kitünő olvasók! - dicsekedett Zebike.

- Persze, mikor ennivalóról van szó, egyszerre kinyílik az eszetek.

A tekintetes úr vásárolt egy hordócskával jóféle orsovai kaviárt és azonkívül mindenféle ennivalót és épen szétnézett, hogy hordárt keressen, mikor Herpendsi Musztafa ismét elébe került. Megint összerakta a mellén a karját és meghajolt:

- Hordzsár teccsik? Hordzsár vadzsom.

- Hát csak nyalábold föl, Musztafa barátom, ezt a cók-mókot s gyerünk vissza a hajóra.

- A Korona-kápolnát nem nézik meg? - kérdezte a kereskedő. - A hajó még nem indul.

- Miféle kápolna ez?

- No, az híres kápolna. Mikor a világosi fegyverletétel után Kossuth Lajos Törökországba menekült, itt, Orsovánál kelt át a Dunán. Szent István koronáját azonban nem akarta magával vinni idegen országba, hát az egyik magyar miniszter itt, Orsován, titokban elásatta. A király sokáig kerestette a magyar koronát s mikor végre megtalálták, örömében kápolnát építtetett arra a helyre. Minden utas megnézi azt a kápolnát.

- Mi is megnézzük. Gyerünk.

Kisétáltak a zúgó nyárfák közt emelkedő szép kápolnához. Dörmögő úr meg a bocsok érdek­lődve nézték az épületet, pedig kár, hogy nem pillantottak hátra. Láthatták volna, hogy a török, amióta csak mögöttük kullog a cókmókkal, a kaviáros hordócskát szépecskén fölnyitja és lejuttatja a tartalmát a torkán.

- Bocsok, megéheztem, - szólt egyszerre a ténsúr. - Telepedjünk a fák alá és kóstoljuk meg a kaviárunkat.

- Helyes! - felelt egyhangú csámcsogással az ifjú mackó-nemzedék.

- Musztafa, add ide a kaviárt!... De hol a kaviár?

- Dzsin-Dzsin, nyemám nyics, - felelte ismét tót-törökül Musztafa, ami azt jelentette, hogy: nincs.

- Hát hová lett a kaviár?

- Kicsurdzsott. (Kicsurgott.)

A ténsúr gyanakodva nézett a törökre.

- Te, Herpendzsi, azt a kaviárt nem te herpendzsi föl?

- Endzsem Allah bum-bum edsserre, ha én herpendzsi! (Engem az Isten sújtson agyon egy­szerre, ha én hörpentettem föl) - bizonykodott Musztafa.

- No, hát akkor, bocsok, gyerünk gyorsan vendéglőbe, én nem megyek kaviár nélkül vissza a hajóra! Még csak az kellene, hogy Orsován vagyok és ne egyem kaviárt! Brum, brum!

Beültek hát mérges morgással egy vendéglő éttermébe s a ténsúr ráförmedt a pincérre:

- Brum, brum, három tál kaviárt és három pohár sört! De gyorsan, mert mindjárt indul a hajó!

A pincér kirohant. Künn, az étkező küszöbén, ült a török és fülelt a belülről hangzó szavakra. Mikor a pincér alakja eltünt, hirtelen lekapta a turbánt a fejéről, levetette a török zubbonyát, úgy, hogy Herpendzsi ismét visszamagyarosodott - Hörpentővé. Mikor a pincér a sörrel és kaviáros tányérokkal közeledett, elébe sietett.

- Brum, brum, - kezdte morogva, - gyorsan ide azt a tütüt meg papit. Nem győztem várni magát, barátom, odabenn az étteremben, mert iszonytatóan szomjas vagyok, éhes vagyok, brum, brum!

Ezzel egymásután fclhörpentette a három pohár sört és fölnyalta a kaviárt. A pincér, aki össze­tévesztette a bátyát a tekintetes úrral (hiszen épen olyan szép nagy buksija volt!) visszafelé indult az üres poharakkal, tányérokkal. Még be sem ért a söntésbe, dühös csöngetés hallatszott az étteremből. A pincér besietett.

- Brum, brum, meddig várjak még? - ordította a tekintetes úr. - Hol az a sör meg kaviár?

- De hiszen már meg tetszett enni, inni mind!

- Én? Mikor? Hol?

- Itt az előszobában, alig egy perce.

A ténsúrnak borzasztó gondolat futott át a fején. Fölugrott és kirohant. Nem volt az előszo­bában más, csak a török, aki a küszöbön nyugodtan horkolt; a turbánja, az orrát is elfödte.

- Bocsok! - üvöltött föl a ténsúr. - Bocsok, a hasonmásom megint itt volt... az sörözött és kaviározott helyettem! Hé, Musztafa!

- Dzsin, dzsin, potyeszem? - ugrott föl a török.

- Hova lett a hasonmásom? Neked látnod kellett őt!

- Én aludzsni, én nem ládzsni semmit - felelt a török.

- Szaladjunk utána, talán meg elcsípjük! - kiáltotta a ténsúr. - Hát ez mi?

A Duna felől hosszú búgás hallatszott.

- Ez azt jelenti, - felelt a pincér, - hogy elindult a hajó.

- Hiszen akkor lekéstünk a hajóról, - dadogta Dörmögő úr.

- Nem baj, - vigasztalta a pincér, - holnap reggel is indul hajó.

- Helyes, hát holnap utazunk és ma kaviározunk, - szólt megvigasztalódottan Dörmögő úr. - Mondja csak, barátom, hány órakor nyitja ki a házmester holnap reggel a Vaskaput?

- Nyitva van az mindig, - felelt a pincér.

- Nyitva? Hm, hát miből él a házmester, ha nem kell fizetni kapupénzt?

- De bizony azt meg kell fizetni. Minden hajó megfizeti, mely átmegy a Vaskapun, ha nem is a házmesternek, hanem az odarendelt hivatalnokoknak. Hanem, hozom a kaviárt!

- Magával megyek, barátom! - szólt a ténsúr. - Magával megyek, magával jövök, hogy a hasonmásom megint meg ne tréfáljon.

Ilyen óvatossággal mégis hozzájutott a tekintetes úr a kaviárjához, meg a söréhez. Mikor a társaság jóllakott, Dörmögő úr ezt kérdezte:

- Hát most mit csináljunk estig?

- Dzserünk, effendim, Ada Kaleh, - szólt közbe Musztafa, a Herpendsi. - Ott kapsz finum terek dohán, finum terek kávé.

- Terek duhán? Terek kávé? - kérdezte vigan a tekintetes úr. - Nadzson jól van, Herpendzsi Musztafa barátom, szeretem a török dohányt, török kávét, török csibukot, török divánt, török kényelmet... Hehehe, a mackók nagyon jó törökök! Dzserünk hát Ada Kaléba... De, mi jut az eszembe?! Mi lett a ládánkból? Csak nem vitte magával a hajó?

Ha Dörmögő úr jobban figyel Musztafára, észrevehette volna, hogy a török is megrázkódik erre a beszédére. Hát persze, hogyan utazik ő tovább - ingyen, ha a nagy ládát, kedves lakó­helyét, elvitte a hajó a Fekete-tenger felé?

Leballagtak a kikötőbe, hát kitünt, hogy a félelem alaptalan volt. A hajó kapitánya, indulás előtt, kitétette a partra a lekésett utasok ládáját.

- Menjünk hát Ada Kaléba, - ismételte megnyugodva a tekintetes úr.

Közel volt a csónakok kikötője és egy öreg török révész csónakján hamarosan átszállította őket Ada Kalé szigetére. Hallgatag ember volt a török - Herpendzsi-Hörpentő Musztafa-János szerencséjére, mert nem tudom, hogyan felelgetett volna a török kérdéseire? - Egyszer szólalt csak meg a török hajós. Amint Orsova alá ért a csónak, egy patakot láttak, mely a Dunába ömlött; ez volt a Cserna, meg egy hegyet, mely a Duna tükrében bámulgatta magát. Ennek neve Alion-hegy. Az öreg török odamutatott a hegy tövébe, oda, ahol a Cserna torkollik a folyamba s így szólt jó magyar nyelven, bár törökös kiejtéssel.

- Ott csókolta meg Madzsarország földjét Kossuth Lajos, mikor örökre elbúcsúzott tőle!...

Ada Kálé, vagyis magyarul Új-Orsova, két kilométer hosszú sziget. Nagy részét egy vár foglal­ja el és abban vannak az utcái, lakóházai és boltjai. Csupa török lakik benne, csak a katonaság magyar, mert bár a sziget Törökországhoz tartozik, amióta Szerbország kivívta függetlenségét, oly meszire szakadt az anyaországtól, mint a ruháról leszakadt gomb. Most hát a védelmét Magyarország vállalta el.

Érdekes kis hely ez. Amint Dörmögő úr átlépett a várkapun, a szája is tátva maradt bámula­tában; itt egészen másforma világot talált, mint amilyent eddig látott utazásaiban. Itt a férfiak­nak nem kalap, hanem turbán vagy fez volt a fejükön, az asszonyok fején pedig hosszú kámzsa, mely az egész arcukat elfödte, csak a szemük számára volt rajta két lyuk. Olyanok voltak, mint a maskarák. A kereskedők nem üvegajtós boltokban árultak, hanem nyilt bazár­ban, melynek sátorszerű függönye alatt guggoltak puha, keleti szőnyegen. Ott árultak minden­féle édességet, csecsebecsét, szép keleti szőnyeget. Igazi török világ volt ez.

Dörmögő úr mindjárt megragadt egy édességes bolt előtt, akár egy nagy dongó a cukron, a két bocs pedig mint két kisebbfajta légy a baracklekváron. Úgy habzsolták, szopták, nyelték, rágták, szürcsölték a cukrot, datolyát, dulcsászát, török meszet, hogy a komoly török is el­mo­solyodott.

- No, ilyen csámcsogást akkor sem hallottam, - gondolta, - mikor a budapesti diákok jártak Ada Kálén és látogattak az édességes bazárba!

Hanem mikor a fizetségre került a sor, sehogy sem értette meg egymást Dörmögő meg a török.

- Hol az a Herpendzsi Musztafa? - fakadt ki Dörmögő úr. - Hadd beszélne törökül ezzel a törökkel. No, nézd, hát most semerre sincs!

Herpendzsi-Hörpentő úrnak volt annyi esze, hogy nem lábatlankodott ott, ahol törökül kellett beszélni. De hát valahogy megegyezett a tekintetes úr a kereskedővel és aztán egyenesen a török kávéház szellős verandájára telepedett.

- Kérek terek duhánt, terek kávét, terek csibukot! - kiáltotta.

Nemsokára előtte illatozott a török kávé és a török dohány, melyet a nargilénak nevezett pipából szívott a tekintetes bácsi, török módra ülvén a szőnyegen. Az illatos dohányfüst körüllengte a fejét, elálmosította s lassacskán el is szunnyadt ő kelme, még a fekete kávéról is megfeledkezvén. Vele bóbiskoltak el a bocsok is. A törökök egyszer csak összecsoportosultak az utcán és ezt kérdezték egymástól:

- Mi ez? Ágyúznak talán a várban?

Pedig dehogy ágyúztak. Csak három mackó horkolt a kávéházban. Hát az az alak kicsoda, aki lábujjhegyen közeledik az alvókhoz s egyenkint felhörpinti a fekete kávéjukat? Az bizony Herpendzsi-Hörpentő uram. Ahogy jött, azonmód távozott is, lábujjhegyen, észrevétlen.

Nemsokára fölébredt Dörmögő úr.

- Ej, ni, elszundikáltam kissé. No, de annál jobban fog esni a fekete kávé... De hova lett a fekete kávé a findzsámból?

- Hova az enyémből? - riadt föl Zebike.

- Hát az enyémből? - nyafogott Pimpi.

Dörmögő úr dühösen kiáltotta:

- Hova lett? Minek is kérdezzük? A ha-son-másom torkán ment le a fekete lé! Ördöge van annak a fickónak, hogy mindenhova el tud jutni, ahol én vagyok. Hé, török, - ordított föl a ténsúr, - kávét!

A kávés hozta a párolgó findzsát.

- Te, török, - kiáltotta Dörmögő, - ide öntsd egyenesen a szájamba a feketédet! Le ne tedd, mert a hasonmásom menten felhörpenti és felhörpendzsi, - hogy fullandzsi meg a nevenapján!

A kávés beleöntötte a meleg lét a tiszteletreméltó utasba. Dörmögő krákogott, reszelte a torkát az ital, mert a forró kávé megégette.

- Nem baj, ha éget is, legalább én feketézem a pénzemen, nem pedig a hasonmásom; - vigasztalta magát. Majd fölkiáltott: No, de már esteledik. Bocsok, búcsúzzunk el Ada Kálétól és gyerünk vissza Orsovára. Hol az a Herpendzsi? Hadd vigye a cókmókot a csónakra. Kávés barátom, nem látta Herpendzsi Musztafát valahol?

A kávés tudott magyarul. Csudálkozva kérdezte:

- Ki az a Herpendzsi Musztafa?

- Hát nem ismeri? Idevalósi török hordár.

- Idevaló? Ilyen nevű török sohasem volt Ada-Kálé szigetén.

- Lehetetlen, kávés barátom. Iszen akkora turbánja volt, hogy az orrát is elfödte... sohasem láttam a fizimiskáját tőle. Aztán olyan szépen beszélt törökül! Aszondja: dzsin, dzsin csoje to, dzsin, dzsin potyeszem.

A kávés elmosolyodott.

- Hiszen ez tótul beszélt, nem törökül, - mondotta.

A tekintetes úr megrázkódott.

- Jaj de megcsípett egy darázs!... Vagyis a darázs fullánkjánál is csípősebb gondolat. Kezdem hinni, hogy az a Herpendzsi Musztafa - a hasonmásom volt. Az a Musztafa itta meg a sörömet, ő ette meg a kaviáromat, ő hörpentette föl a kávémat. Azért húzta az orrára a turbánt, hogy ne lássuk az arcát!

- Hehe, ugyancsak bolondzsit járatott Dörmögdzsi bácsival, - nevetett Zebike.

- Te, bocs, ha nem hallgatsz, mindjárt adok egy pofondzsit! - morogta Dörmögő úr.

Nemsokára visszafelé vitte Dörmögőéket a csónak. Útközben egyre tépelődött a tekintetes úr:

- Miért hívták a hasonmásomat Herpendzsinek! Miért hasonlított a hortobágyi délibáb Hörpentő bátyához? Tisztára meg kell bolondulni ettől a sok titoktól.

Másnap korán reggel a hajóállomáson volt Dörmögő úr a bocsokkal. A hajó már a kikötőben várta az utasokat. A tekintetes úr a hajóra vitette a nagy ládát s aztán maga is átsétált a bocsokkal a kikötő hídján.

- Pálinkás jó reggelt kívánok! - köszöntötte a derék úr a hajóskapitányt. - Kinyitották-e már a kaput?

- Miféle kaput?

- Hát a vaskaput.

- Hja, a vaskaput? Persze. Mindjárt át is megyünk rajta.

- Aztán neki ne menjünk ám a kapufélfának!

- Ne féljen, bácsi! Elég széles az a kapu. De most ne fecsegjünk, bácsi, mert ha széles is a kapu, a hajó sem keskeny. Vigyázni kell a kapitánynak.

A hajó megindult. Elmaradt Orsova és azontúl nemsokára egy nagy épület tünt fel, melyen kék-sárga-piros zászló lobogott.

- Hát az miféle zászló? - kérdezte a ténsúr egy matróztól.

- Román zászló. Az a verciorovai román vasuti állomás. Itt már vége Magyarországnak s a Duna balpartján Románia, jobb partján Szerbország terül el.

A ténsúr visszanézett az elhagyott Magyarország felé.

- Isten veled, szép Magyarország! Te, Zebi, hogy érezhetik most magukat a magyar gyerekek?

- Rosszul, - felelt a bocs.

- Úgy-e?! - mosolygott önérzetesen a tekintetes úr. - Rossz kedvük van, mert Dörmögő bácsi kicammogott Magyarország földjéről.

- Dehogy azért, - vigyorgott a bocs. - Azért, mert most vannak a vizsgák.

A tekintetes úr bosszankodva mordult a jeles iskolakerülőre.

- Attól csak ilyen haszontalan, mihaszna medvebocsok érzik rosszul magukat. A magyar bocsok örömmel mennek a vizsgára és úgy felelnek, mint a karikacsapás.

A hajó ezalatt beleúszott egy csatornába, melyet két oldalt kőgát szegett be. A csatornán kívül tele volt a Duna feketésszürke sziklával, melyek oly sűrűn sötétlettek a vizen, hogy egy ugró­bajnok talán át is tudott volna szökni egyikről a másikra. Dörmögő barátunk ellenzőt csinált a mancsából a szeméhez és a távolba kémlelt; föl is állt a padra s úgy meredt a messze­ségbe.

- Mit keres, bácsi? - szólt le hozzá a hídjáról a kapitány.

- Keresem a vaskaput.

- De hiszen már benne is vagyunk.

- Nem látok én itt, könyörgöm, még csak egy vasajtócskát sem, nemhogy kaput.

- De hiszen nem olyan kapu az, amilyent a házakon nyitnak. Az a sok kőszirt a Vaskapu, ott ni! - nevetett a kapitány s vele mosolyogtak a nagy golyhón az utasok is.

Azt a csatornát, melyen a hajó kényelmesen átfüstölgött, Magyarország készíttette, hogy a nagy hajók is átmehessenek a Vaskapun. Nagy munka volt az is. Gondoljátok meg, hogy 380,000 köbméter sziklát kellett eltávolítani a Dunából, mert nemrég, 1896 előtt, itt széltében feketéllett a Dunán a szirtek fürdő csordája. Ezt a pompás csatornát 1896-ban nyitotta meg a hajózás számára a magyar király, a román és szerb király jelenlétében.

- Miért nem hívják Kőkapunak a Vaskaput, ha kőből van? - duzzogott a ténsúr, látván, hogy bakot lőtt.

Hátat fordított a nevető utasoknak és a ládájára telepedett. Egyszerre felugrott. Mi ez? Álmodik-e vagy az ördög incselkedik vele? Nemcsak az utasok kacagtak, hanem - a nagy láda is. Még pedig jó vastagon.

- Bruhaha! Hahaha! Hohoho!

- Hát ezt a fránya ládát mi lelte? - csudálkozott a ténsúr? - Soha ilyet! Semmiféle öregapám nem hallott olyant, hogy a láda kinevesse a saját gazdáját. Nézzünk csak kissé bele!

Kinyitotta a ládát, melynek fölpattant a födele s ott guggolt benne a ténsúrra bámulva, - Hörpentő bátya.

Még most is rengett a tokája a nagy nevetéstől.

A tekintetes úr úgy nézett a bátyára, mintha kisértetet látna.

- Mit nevet, kend? - kérdezte. (Egyéb kérdés meglepetésében nem jutott eszébe.)

- Azon nevetek... hahaha!... hogy a tekintetes úr... hahaha!... vaskaput keresett a Vaskapuban... hihihi, hehehe!

Arra az arcátlanságra, hogy a bátya nevetni merészel, mikor a föld alá kellene szédülnie szégyenletében, magához tért Dörmögő úr.

- Bocsok! - ordította. - Ide gyertek! Itt az én kedves hasonmásom! Az én édes, kedves, drágalátos hasonmásom! Most már tudom, hol rejtőzött őkelme! Ebben a nagy lá-dá-ban!

Irtózatos fogvicsorgatás kisérte az utolsó szavat. A bocsok odarohantak és ámulva nézték a láda lakóját, aki kezdte rosszul érezni magát.

- Hát kend az az egérke, akit Budapesten hallottak a ládában kaparászni?

- Én, - felelte szemét lesütve a bátya.

- Kend ette meg Egerben a vacsoránkat?

- Én.

- Kend miatt ugrattak le engem a bástyáról az egri amazonok?

- Ühüm.

- Kend aludt Debrecenben a paplanos ágyamban?

- Én.

- Kend helyett hurcoltak engem ostorszíjon a hortobágyi csikósok?

A bátya igent intett a fejével.

- Kend volt süket, mikor az én fülembe ordítottak?

- Én, - vigyorgott a bátya, egyet vakkantva, mert mindig jó kedvre derült, ha erre a tréfájára gondolt.

- Még nevet kend? Nevet? Kend üldözött Aradon, Temesváron, kend az a pokolbeli incsel­kedő, aki minden órámat megkeserítette vasúton, hajon, szárazföldön, aki láthatlanul mindig előttem vagy mögöttem járt, aki miatt annyi gyalázat ért Budapesttől Báziásig, Báziástól a Vaskapuig? És kend nevet?

- Igenis, - felelt vakmerően a bátya, látván, hogy a tekintetes úr nem nyúl tettlegességhez.

A derék úr, ellenkezőleg, inkább saját magát ütötte főbe.

- Óh, én bolond! - kiáltotta, - És még én hurcoltam magammal a ládámban, én fizettem a szállítási díjat érte, az én zsebemre evett, ivott! Oh, én hatemeletes szamár!

- Hja, hja, nem lehetünk mindnyájan okosak és bölcsek, - hencegett a haszontalan Hörpi.

- Nem? Hát aztán, tudja-e kend, mit csinálok én most kenddel édes, kedves hasonmásom?

- Nem tudom.

- Egy kicsit megfojtogatom!

- Csak nem lesz a tekintetes úr olyan goromba!?

- De leszek! - ordította Dörmögő úr. - Olyan goromba leszek, hogy a pokróc selyemkendő hozzám képest. Bocsok! Ide nézzetek! Én most a Hörpentő bátya nevét mindjárt Nyikkantó, Nyekkentő, Huppantó, Puffantó bátyára változtatom, mert ő ebben a percben annyit nyikkan, nyekken, huppan, puffan, hogy amióta a világot megteremtették, még soha senki annyit! Dörmögő Dömötör megmutatja most a tisztelt útitársaságnak meg a kőből való Vaskapunak, hogy milyen goromba tud ő lenni! Huh, de goromba leszek én ma!

A bátya ezt a kis szónoklatot, természetesen, nem szívesen hallgatta, és olyan laposakat pislo­gott, mint a veréstől félő kutya! A huh-ra egyszerre eltünt. Tudniillik az ingek alá bújt.

- Csak gyüjjön kend elé! Eleget összegyűrte úgyis az ingeimet! Egy, kettő, dugja ki a arcocs­ká­ját.

A bátyja nem moccant.

- Nem meret. Pélet, - mondotta gyermekesen selypítve. (Azt hitte, hogy ha tréfára fordítja a dolgot, elmúlik a haragja a tekintetes úrnak.)

- Akkor nem félt kend, mikor istentelen gonoszságait kieszelte? - kérdezte a tekintetes úr és lelökte az ingeket a bátyáról. - Akkor nem félt, mikor a nagy ládába bújt?

- Annak sem én vagyok az oka, hanem a tekintetes úr.

- Én?

- Persze. Miért nem vitt magával? Láthatja, hogy én ártatlan vagyok!

- Elég a cigánykodásból. Másszék ki ebből a ládából, hogy minden oldalról elvehesse méltó büntetését. No, cihelődjön, - kecmeregjen, - ká-szá-lód-jék már!

A bátya fülnézett a tekintetes úrra és megdöbbenve látta, hogy annak a mancsában egy nagy bot meredezik feléje, aztán egy óriási szökéssel kiugrott a ládából és menekülni igyekezett. A tekintetes úr a bocsokkal utána s ugyancsak nyikkant meg nyekkent, huppant meg puffant. Egyszerre nagy csobbanás hallatszott.

A bátya átugrott a hajó mellvédjén és belevetette magát a csatornába.

Zűrzavaros kiáltások hallatszottak.

- Elmerült...

- Felbukott...

- Jaj, vége van! - riadoztak az utasok.

- Soh’se féltsék őkelmét, - nyugtatta meg őket a ténsúr. - Rossz pénz nem vész el. Aztán meg neki úgy sincs itt a hajón helye, mert nem váltott jegyet. De, meg hadd fürödjön az egyszer ő, mert eddig ő fürdetett meg engem!... Ott van ni, nem mondtam, hogy nem kell félteni őkel­mét? Kikapaszkodott a töltésre. De kérem, kapitány úr, mire való a mentőcsónakot a vízre ereszteni!? Higyje el, nem érdemli meg az a gonosz legény, hogy a kisujjukat megmozgassák érte. Legjobb lenne újra belelökni a vízbe! Mit kiabálnak a matrózok a csónakból? Hogy a haszontalan bátya nem akar a csónakba szállni addig, amíg én meg nem bocsátok neki. No, csak azt lesse! Hogy térden állva kér bocsánatot? Bánom is én! - Hogy sír? Hát hadd sírjon!

De bizony csak meghatották a tekintetes úr gyönge szívét a bátya könnyei, az utasok is közbevetették magukat, hogy ne legyen olyan bosszúvágyó, végre is átkiáltott a bűnbánóhoz:

- Jól van, no! Gyühet kend! Megbocsátok!

A bátya most már beleült a csónakba és a hajóra vitette magát. Itt újra bocsánatot kért a tekin­tetes úrtól, fogadkozott, hogy sohasem fog többé kellemetlenkedni, csak még az egyszer nézze el a hibáit. Vigye magával haza.

- Még egyszer, utoljára, legeslegutoljára magammal viszem, - mondotta a ténsúr.

Igy történt, hogy a Vaskaputól hazafelé nem a nagy ládában utazott Hörpentő bátya. A vasúti kocsiban a tekintetes úr ugyancsak megmosta a fejét a magáról megfeledkezett bátyának. Az egész úton folyton szidta, szapulta őkelmét, elébe tárta gazságait, elvetemült csinyjeit, galád illetlenségeit s mondhatom, oly sok volt a láda egykori lakosának a bűne, hogy mikor a vonat Budapestre ért, a ténsúr még mindig nem ért a végére. Még azalatt is szapulta, mángorolta a bátyát, amíg a kupéból kiszálltak s a pályaudvarból kifelé tartottak. S a bátya a hosszú prédi­káció alatt még csak meg sem mert pisszenni.