MÁSODIK RÉSZ
Hádész Torkolata

Hét

A vacsora a nap tizenkettedik órájában kezdődött, nem sokkal alkonyat után, a felső emelet délkeleti sarkának egyik szerényebben bebútorozott termében. Az ablakokon keresztül keletre Puteoli fényeit lehetett látni, és a dél irányában borongó Vezúv csúcsos halmát. Egy kisebb csoport rabszolga sürgölődött alig észrevehetően a helyiségben és az abból nyíló folyosókon. Bronzlámpásokat gyújtottak meg, hogy ellensúlyozzák az esti levegő hűvösségét. A felfüggesztett lámpások fénye kiemelte a falak színpompás díszítését. Szél nem kerekedett, madárdal sem harsant, és semmi egyéb élőlény neszét sem lehetett hallani; odakintről az egyetlen hang a tenger fakó morajlása volt, mintha valaki szakadatlanul sóhajtozott volna a távolban. A déli ablakon kinézve egyetlen fényességes csillagot pillantottam meg a Vezúv felett feszülő mélykék égbolton. A gazdagok házaiban szürkületkor szárnyat bontó csendes fényűzés rátelepedett a villára, a kényelem és a kiváltságosság érzésével telítve el mindenkit.
Gelina a heverőjén hátradőlve fogadta a vendégeket, akik egyedül vagy párosával érkeztek, és kivétel nélkül komor sötétkék vagy fekete ruhát viseltek. A vendéglátóknak tizenegy ember számára kellett helyet biztosítaniuk, ami nem számított szokványos létszámnak. Gelina négyszög-alakban helyeztette el a díványokat: három oldalán három-három dívány fért el, a negyedik oldalon pedig a saját heverője és egy Crassusnak fenntartott hely. A díványok előtt felállított kis asztalokra már előkészítették a kelyheket, a mézzel édesített bort, a zöld és fekete olajbogyókat és az előételnek szánt tengeri sünt köményszósszal.
A ház úrnőjével szemben Iaia, a festőnő, pártfogoltja, Olümpiasz, és a mindentudó filozófus, Dionüsziusz foglalt helyet, jobb keze felől Marcus Mummiust, Faustus Fabiust és Sergius Oratát láthatta, míg bal oldalán mi ültünk Ecóval és Metrobiusszal, a színésszel. Gelina minden különösebb magyarázkodás nélkül úgy mutatott be minket: a római Gordianus és fia. Az egybegyűltek arckifejezéséből láttam, hogy már volt némi elképzelésük arról, miért érkeztem Baiaébe. Tekintetükben különböző mértékben elegyedett a kételkedés, a gyanakvás és a közöny.
Iaia kitűnt a vendégek közül koromfekete stólájával, ezüst ékszereivel és sűrű, sötét bíborvörös hajával, melyet nyilván festett. Fiatal korában minden bizonnyal legendás szépségnek számított, mostanra már a hamvasságukat vesztett, de vonzerejüket még őrző asszonyok kedélyes magabiztosságát sugározta. Magas járomcsontját gondosan rúzsozta, szemöldökét leborotválta, és ceruzával rajzolta meg.
Míg Iaia csupán hűvös pillantásokra méltatott, ifjú tanítványa, a kápráztatóan szőke Olümpiasz ellenségesen nézett a szemembe, mintha a jelenlétem is gyalázat lenne számára. A lánynak nem kellett ügyelnie arra, hogy kiemelje szépségét; hanyagul leengedett haja arany és ezüst tincsekből álló sörénynek látszott a lámpafényben, és csaknem levendulakék szeme mellett még a legkevesebb festék is fakónak és csiricsárénak tűnt volna, ha babrál arca kendőzésével. Ujjatlan, sötétkék stólájáról mindenféle díszítés hiányzott, még a mi tunikánknál is egyszerűbb volt, hiszen hímzés vagy szegély sem ékesítette. Ékszert sem viselt. Festéknyomok maradványait vettem észre az ujjain, valamint néhány színes foltot köpenye alsó szélén.
Az ösztövér, ősz szakállú Dionüsziusz olykor-olykor fölényes pillantásokkal illetett, miközben bal kezének ujjaival a tányérjára pakolt olajbogyókat nyomogatta. Az este első felében csaknem némán ücsörgött, mintha szavait későbbi alkalmakra tartogatná. Úgy tűnt számomra, valamiféle titkot őrizget, de talán csak a rátarti, mindentudó kisugárzás tévesztett meg, mely oly sok filozófust körbeleng.
Dionüsziusz kimért, kesernyés ábrázata éles ellentétet alkotott a vele egy sarokban ülő helyi üzletember és építész, Orata arckifejezésével. A férfi majdnem kopasz fején csak egy rézvörös körben maradt meg a haj, akár egy győzelmi koszorú. Méltóságteljes alkata azt sugallta, a sikertől gömbölyödött ki ilyen szépen. Kövérkés, kábult kifejezésű arca sehogy sem illett az általános szomorúságba. Nem tudtam megállapítani, hogy első látásra rokonszenvesnek talált-e, vagy valamilyen más reakciót próbált elfedni ravasz mosolyával. Összességében vajmi kevés figyelmet szentelt nekem, mert lefoglalták a díványához rendelt rabszolgák, akiket arra utasított, hogy vágják ki a magot az olajbogyókból és hozzanak több köményszószt.
A korosodó színész, Metrobius mindössze egy biccentésre méltatott, amikor bemutattak, aztán gyorsan Gelina felé fordult. Inkább a jobb oldalán ült, míg az asszony balra dőlt, ezért fejük majdhogynem összeért. Halkan társalogtak, és Metrobius időnként a nő felé nyújtotta a karját, hogy a meggyőzés kedvéért megpaskolja a kezét. Hosszú, hullámzó redőkbe rendeződő köpenye a nyakától a lábfejéig eltakarta; a finoman szőtt anyag első ránézésre gyászos feketének tűnt, de miután jobban megnéztem, kiderült, hogy valójában a bíbor egy rendkívül sötét árnyalata. Nyakában és csuklóján aranyat viselt, bal kezén pedig egy drágakővel kirakott gyűrűt, mely mindannyiszor felvillant, amikor megemelte a poharát. Metrobius volt egykoron Sulla nagy szerelme, és mindenki tudni vélte, hogy akármennyi házasságot kötött és akárhány románcba keveredett a diktátor, a színész mindvégig a társa és barátja maradt. Bármilyen testi csáberőt birtokolt fiatalkorában, mára mind rég elenyészett, de hosszú fehér hajzuhatagában volt valami öntudatos méltóság, és ráncokkal televésett arcában is fel lehetett lelni valamiféle robusztus szépséget. Visszaidéztem azt a tíz évvel azelőtti éjszakát, amikor Sulla társaságában láttam őt énekelni. Élénken megmaradt az emlékeimben, mennyire bűvöletbe ejtette hallgatóságát. Még akkor is éreztem karizmatikus kisugárzását, amikor teljesen Gelinára figyeltem – olyan tisztán érzékeltem, mint a mirha és a rózsa illatát, mely öltözékéből áradt. Természetes kellem járta át minden mozdulatát, és mély, nyugodt hangjában a nyári éjszakán lehulló eső dobolását és a fák koronái közt susogó szél duruzsolását véltem felfedezni.
Kettőnk kivételével az egész csoport egy jellegzetes Baiae környéki társaságnak látszott – köztük egy katonával, egy patríciussal, egy festővel és a tanítványával, egy filozófussal, egy építésszel, egy színésszel, valamint a ház úrnőjével. A ház ura hiányzott, pontosabban egy elefántcsont ravatalon feküdt az átriumban, de helyét átvehette volna Róma leggazdagabb embere. Marcus Crassus azonban eddig nem jelent meg körünkben.
Habár fényes társaság gyűlt össze, a beszélgetés meglepően ötletszerűen zajlott. Mummius és Faustus a nap történéseit és Crassus lucrinus-tavi táborának ellátását tárgyalták, Iaia és Olümpiasz érzékelhetetlenül halk suttogásba merültek, a filozófus az étel fölött borongott, míg az üzletember jó étvággyal nyelte egyik falatot a másik után. Gelina és Metrobius látszólag mindenkiről megfeledkezett a sutyorgás közben. Végül Meto, a rabszolgafiú lépett be a terembe, és egy üzenetet súgott Gelina fülébe. Az asszony bólintott, majd elküldte.
– Attól tartok, Marcus Crassus nem csatlakozik hozzánk ma este – jelentette be.
Egész eddig azt hittem, a helyiségben vibráló feszültség az én jelenlétemnek köszönhető, vagy a halál érzetének, mely belengte az egész házat, csakhogy ebben a pillanatban az egész társaság együttes, megkönnyebbült sóhajt hallatott.
– Visszatartja az üzlet Puteoliban, ugye? – kérdezte Mummius, aki éppen egy falat tengeri sünt rágcsált.
– Igen. Azt az üzenetet küldte, hogy gondoskodik a saját vacsorájáról, s csak azután ül lóra. Így tehát nem kell tovább várnunk.
Az asszony jelzett a rabszolgáknak, akik elvitték az előételeket, aztán kihozták a főfogásokat – édes cétrádcitromos ragut sonkával és almával, halfilét metélőhagymával és korianderrel, melyeket ezüsttányérokon szolgáltak fel, és amelyek mellé káposztás-lencsés árpalevest szürcsölhettünk kisebbfajta agyagkorsókból.
Ahogy előrehaladtunk az étkezésben, a társalgás is felélénkült. Legfontosabb témánk az étel volt. A halált, a közeledő katasztrófát, a politikai ambíciókat és Spartacus fenyegetését háttérbe szorította a nyúl és a disznó viszonylagos érdeme. A marha húsáról is szót ejtettek, de hamar kiderítették, hogy ehetetlen. Faustus Fabius kijelentette, hogy a marhaállományból semmi haszon nem származik, kivéve a bőrük felhasználását, de a filozófus Dionüsziusz előadói hanghordozással ellene érvelt, mondván, hogy az északi barbárok előnyben részesítik a tehéntejet a kecsketejjel szemben.
Sergius Orata valóságos szakértőnek bizonyult a fűszerek és egyéb csemegék Kelettel folytatott kereskedelme terén. Egyszer egészen a párthusok országáig utazott, hogy felmérje az ottani piac lehetőségeit, és valahol az Eufráteszen hajózva a helybeliek rávették, hogy kóstolja meg az erjesztett árpából készült italt, melyet az ottaniak sokkal szívesebben ittak, mint a bort.
– A színe éppen olyan volt, mint a vizeleté – nevetett fel az építész. – És az íze is!
– Ugyan honnan tudod? Talán szoktál vizeletet inni? – kérdezte Olümpiasz, aztán álszemérmesen lehajtotta a fejét, és egyik szeme elé egy szőke hajtincs hullott.
Iaia a szeme sarkából nézett rá, és elnyomta a mosolyát. Orata kopasz koponyáját rózsás pír öntötte el. Mummius érdesen felkacagott.
– Még mindig jobb a vizelet, mint a bab! – kiáltott fel Dionüsziusz. – Ismeritek Platón tanácsát: az embernek minden éjjel tiszta szellemmel kell az álom ösvényére lépnie.
– És mi köze ennek a babhoz? – kérdezte Fabius.
– Püthagorasz nézeteiről csak hallottatok! A bab irdatlan felfúvódást eredményez, minek következtében az igazságot kereső szellem háborúskodásba kerül a testtel.
– Mintha legalábbis a szellem fúvódna fel, nem a has! – rikkantotta Metrobius, majd előrehajolt, és lecsendesített hangon hozzám kezdett suttogni. – Ezeknek a filozófusoknak egyetlen gondolat sem tűnik abszurdnak. Ez itt például minden bizonnyal egy szélzsák, csak épp minden szél a száján jön ki az alfele helyett.
Gelina a humorral és a durvasággal szemben is érzéketlennek tűnt, némán evett. Fáradhatatlanul csipegette az ételt, és sokkal többször töltette tele boroskupáját, mint a többi vendég.
Metrobius hozzálátott, hogy felvilágosítson engem a római és a baiaéi konyhaművészet közötti különbségekről.
– Természetesen az itteni piacokon sokkal változatosabb a halkínálat, sőt, számos olyan tengeri herkentyűt lehet kapni, amilyenekről Rómában nem is hallottak. De a különbség ennél jóval nyilvánvalóbb. Például bármelyik szakács megmondhatja, hogy a legjobb főzőedények egy olyan különleges agyagból készülnek, mely kizárólag Kümé közelében található meg. Rómában rendkívüli értéke van ezeknek az edényeknek, és nem könnyű pótolni őket, ha eltörnek, ám itt a legalantasabb halász is birtokol egyet. Így aztán temérdek olyan paraszti ételt fogyasztunk, amely egyszerre fennkölt és egyszerű – mint például az árpaleves. Aztán ott van a híres baiaéi zöldbab, mely sokkal lágyabb és édesebb, mint a máshol termesztett zöldbab. Gelina szakácsa olyan ételt készít zöldbabból, korianderből és szeletelt metélőhagymából, hogy egy bacchanáliára is kiváló lenne! Ó, de a rabszolgák már viszik is el a főfogást, úgy látszik, úton van a következő!
Beléptek a szolgák a lámpások fényében csillogó ezüsttálcákkal, és fahéjjal töltött sült körtét, pirított gesztenyét és bogyók erjesztett levéből főzött szósszal leöntött sajtot hoztak. Odakint feketévé sötétült a mélykék égbolt, és a csillagok még hevesebben szikráztak. Gelina megborzongott, és az utasítására közelebb hozták a bronzserpenyőket. Az ezüsttálak visszatürközték a szökdécselő lángokat, mintha az asztalon felszolgált csemegék tűz-tavacskákon lebegtek volna.
– Kár, hogy Marcus Crassus nem tudja velünk élvezni ezt a remek lakomát – mondta Metrobius, miközben magához vett egy töltött körtét, és mélyen magába szívta az aromáját. – Persze az ő társaságában a beszélgetés egykettőre a politikára kanyarodik.
Mummius mérgesen nézett a színészre.
– Vagyis olyasmire, amiről egyesek még a semminél is kevesebbet tudnak. Egy jó politikai eszmecsere legalább egy időre kivételesen csendben tartja őket.
Egy gesztenyét dobott a szájába, majd cuppantott ajkaival.
– Íme, az asztali illem egy barbár szerint – súgta Metrobius felém.
– Mit mondtál? – hajolt előre Mummius.
– Azt mondtam, földműves módra viselkedsz az asztalnál. A családod még mindig földműveléssel foglalkozik, nem igaz?
Mummius lassan hátradőlt, de Metrobius szavai szemlátomást nem hatották meg.
– Talán olyasmiről kéne beszélnünk, ami mindnyájunkat érint – javasolta a színész. – Kezdhetnénk a művészettel. Iaia és Olümpiasz létrehozzák a művészetet, Dionüsziusz elmélkedik rajta, Orata megvásárolja. Igaz, Sergius, hogy aláírtál egy szerződést egy új halastó megépítésére és feldíszítésére a Cornelii-család egyik ágánál, odalent, Misenumban?
– Így igaz – helyeselt Sergius Orata.
– Ó, azok a villatulajdonosok a Kehely környékén, akik annyira rajonganak a díszes halastavakért! Mennyire odavannak a szakállas tengeri halakért! Szinte dédelgetik őket. Hallottam olyan szenátorokról, akik minden halnak nevet adnak, és a születésüktől fogva a kezükből etetik őket. Aztán amikor a halak megnőnek, nincs szívük megenni őket.
Gelina végre elmosolyodott.
– Ó, hagyd abba, Metrobius. Nincs ennyire ostoba szenátor.
– Dehogynincs! Úgy hallom, a Cornelii-família csinos kis szobrokkal kívánja körbevenni az új halastavát. Nem a vendégeik elkápráztatására, hanem a halak épülésére.
– Szamárság! – kuncogott Gelina, majd gyorsan kiürítette a boros kelyhet, és odatartotta az egyik rabszolgának, hogy töltse újra.
Metrobius arca arról tanúskodott, teljesen komolyan beszél.
– A legnagyobb gondot az jelenti, hogy a halak – nos, ezt a gonosz pletykát nem is szívesen adom tovább – olyan ostobák, hogy meg sem tudnak különböztetni egy Polükleitoszt egy Polüdorosztól. Kicserélhetnénk Juno és Venus szobrának fejét, azt sem vennék észre. Ki hallott még ilyet! – A kitörő nevetés közepette Metrobius játékosan megfenyegette Oratát az ujjával. – Vigyázz, Sergius, milyen szobrokat viszel át a Cornelii-család új halastavához! Feleslegesen költenél el egy vagyont egy őrült tengeri hal miatt, aki képtelen értékelni a különbséget!
Orata nyájasan elvörösödött, Mummiust viszont a gutaütés kerülgette. Észrevettem, hogy Faustus Fabius egyik kezével a katona combját szorongatja, hogy visszafogja túl hevesnek ígérkező reakcióit. Olyan erősen szorította, hogy kezének bütykei elfehéredtek. Másik kezével egy poharat tartott a szája elé, hogy elrejtse önelégült mosolyát.
Gelinának hirtelenjében megeredt a nyelve.
– Ha a művészetről akartok társalogni, inkább Iaia készülő festményeiről kéne beszélnünk, a női fürdő előcsarnokának falán. Bűbájos képek! Polipok, tintahalak és delfinek fickándoznak a padlótól a mennyezetig, mind a négy falon, egészen a tetőn nyíló ablakig. Nyugalmat árasztanak, az ember egészen biztonságban érzi magát, mintha a tenger mélyén lenne. A kék csodás árnyalatai tobzódnak, sötétkék, halvány azúr és türkizkék hínár tölti ki a teret. Imádom a kéket, ti nem? – lelkendezett spiccesen, és Olümpiaszra mosolygott. – Olyan csodálatos kék ruhát viselsz ma, kedvesem, remekül illik a gyönyörű, szőke hajadhoz. Milyen tehetségesek vagytok mindketten!
Iaia csücsörített.
– Köszönöm a dicséretet, Gelina, de úgy hiszem, már mindenki látta a készülő munkát.
– Nem! – csattant fel a ház úrnője. – Gordianus még nem látta, és elbűvölő fia, Eco sem. Mindent meg kell mutatnunk nekik. Értitek? Semmit sem szabad elrejtenünk előlük, semmit az égvilágon. Ezért vannak itt. Hogy lássanak, hogy megfigyeljenek. Barátunknak nagyon éles a szeme, azt mondják. Nem úgy éles, ahogy egy műértőnek, hanem úgy, mint egy vadásznak. Vagy egy Nyomozónak, hiszen így nevezi magát, igaz? Holnap esetleg megmutathatnád neki a falfestményeket, Iaia, hadd elmélkedjen azon a csodán, tele repülő halakkal és förtelmes polipokkal. Igen, nem látom be, miért ne nézhetné meg, amíg nincsenek nők a női fürdőben, úgy értem, nem fürdik ott egy nő sem. Miért ne? Biztos vagyok benne, hogy Gordianus legalább annyira értékeli a művészetet, mint bármelyikünk.
Olümpiasz felvonta egyik szemöldökét, és hűvös tekintetét először rám emelte, aztán Ecóra, aki feszengeni kezdett. Iaia rendíthetetlenül mosolygott, majd bólintott.
– Persze, szívesen megmutatom Gordianusnak, miféle munkát végzünk. Talán reggel lenne jó, amikor a legelőnyösebbek a fények. De ha már művészetről esik szó, úgy tudom, Dionüsziusz új színdarabon dolgozik. Még alig hallottunk róla valamit.
– Ez azért van, mert Crassus mindig elhallgattatja – magyarázta nekem Metrobius suttogva.
– Igazság szerint egy időre félretettem a komédiámat. – Dionüsziusz keskeny ajkai merev mosolyba húzódtak. – Az elmúlt néhány hónap, de még inkább az elmúlt néhány nap komolyabb dolgokra irányította a figyelmemet. Egy új munkába merültem bele, egy időszerű témáról szóló értekezésbe. A korábbi rabszolgafelkeléseket vizsgálom, és megpróbálom levonni a következtetéseket, hogy a jövőben elkerülhessük az ilyesféle rendbontásokat.
– Korábbi felkelések? – kérdezte Gelina. – Úgy érted, történt már hasonló Spartacus előtt is?
– Ó, hogyne. Az első lázadás, amiről tudomásunk van, százhúsz évvel ezelőtt történt, Hannibál háborúit követően. Róma győzelmének idején rengeteg karthágóit ejtettek foglyul, és túszként vagy hadifogolyként tartották őket. Ezeknek a karthágóiaknak a rabszolgáit is lefoglalták, majd zsákmányként adták el őket. A túszok és a rabszolgák egy jelentős hányadát Setia városában, Róma közelében helyezték el. A túszok kitervelték, hogyan szökhetnének meg, és a rabszolgákat is belevonták a szervezkedésbe. Szabadságot ígértek nekik, ha felkelnek az új római gazdáik ellen, és segítenek visszatérni a régi gazdáiknak Karthágóba. A terv egész pontosan úgy szólt, hogy a pár nappal később Setiában rendezendő gladiátor-játékokon a foglyok fellázadnak, és legyilkolják a gyanútlan nézősereget. Szerencsére két rabszolga elárulta az összeesküvést a római praetornak, aki nyomban összegyűjtött egy kétezres alakulatot, és Setiába sietett. Az összeesküvés szervezőit elfogták, de rengeteg rabszolgának sikerült elmenekülnie a városból. Végül elkapták és lemészárolták őket, de előtte a lázadók már jól kitombolták magukat a környékbeli településeken. A két rabszolga, akik olyan bölcsen tájékoztatták a praetort, huszonötezer darab bronzot kaptak jutalomként, és szabad emberekké váltak.
– Ó! – sóhajtott fel Gelina, aki mindvégig tágra nyílt szemmel, helyeslően bólogatva figyelt. – Szeretem a jól végződő történeteket.
– A politikánál már csak a történelem unalmasabb – jelentette ki Metrobius ásítva. – Szerintem az olyan vérzivataros időkben, mint például a mostani, Dionüsziusz sokkal nagyobb szolgálatot tenne az emberiségnek egy pompás kis komédiával, mint a halott múlt felemlegetésével.
– Mi a nyavalyáról tudott beszélgetni egy olyan ember, mint Sulla a magadfajta üresfejűvel? – motyogta Mummius.
Metrobius baljóslatúan nézett rá.
– Én is feltehetném ugyanezt a kérdést rólad és a te...
– Kérlek, ne hozzatok fel kellemetlen témákat evés után! – kérte Gelina. – Megzavarja az emésztést. Folytasd, kedves Dionüsziusz! Hogy bukkantál rá erre a magával ragadó történetre?
– Számtalanszor hálát adtam Minervának és Herodotusz szellemének azért a csodálatos könyvtárért, melyet néhai férjed olyan szorgalmasan összegyűjtött – hízelgett Dionüsziusz. – Egy magamfajta embernek egy tudással teli házban tartózkodni éppen olyan ihlető élmény, mint egy szépséggel teli házban. Itt, ebben a villában szerencsére sohasem kellett választanom a kettő között.
Gelina elmosolyodott, és az egybegyűltek moraja azt jelezte, mindenki nagyra értékelte a kegyes bókot.
– De hogy folytassam: a meghiúsított setiai felkelés volt az első példa, amit találtam a rabszolgák szervezett, tömeges lázadásáról vagy tervezett szökéséről. Ezt a kísérletet újabb hasonló próbálkozások követték a későbbi években, Itália-szerte és máshol is, de ezeket a jelek szerint nemigen taglalták írásban. Amúgy is, mind jelentéktelenek a két szicíliai rabszolgaháborúhoz képest. Az első épp hatvan évvel ezelőtt kezdődött, amikor születtem. Gyerekkoromban gyakran hallottam róla történeteket.
– Akkortájt kezdtek a szicíliai földbirtokosok hatalmas vagyonokat felhalmozni és irdatlan mennyiségű rabszolgát összegyűjteni – folytatta a filozófus. – Ez a gazdagság a legtöbb szicíliai lakost gőgössé tette; folyamatosan áramlottak be a rabszolgák a lerohant afrikai és keleti provinciákból, így a gazdáknak már nem kellett kímélniük a szolgáikat. Egy túlhajszoltságtól vagy alultápláltságtól megnyomorodott rabszolgát könnyen újra cseréltek. Való igaz, hogy sok földbirtokos elégséges ruházat és élelem nélkül hajtotta ki a rabszolgáit a nyájakat terelni. Amikor ezek a rabszolgák panaszkodni kezdtek a meztelenségükre és az éhségükre, a gazdáik azt mondták nekik, támadják meg az utakon elhaladó utazókat, és lopják el a ruháikat meg az élelmüket. Minden gazdagsága ellenére Szicília egy törvényt nem ismerő, reménytelen hellyé aljasult.
– Volt köztük egy földbirtokos, egy bizonyos Antigenes, akit az egész szigeten határtalan kegyetlenségéről ismertek. Ő vezette be azt a szokást arrafelé, hogy a gazdák billogot sütöttek a rabszolgáikra, mint saját tulajdonukra. A színe elé járuló rabszolgákat, akik élelemért vagy ruháért könyörögtek, megkorbácsoltatta, láncra verette, és megalázó módon közszemlére tette, mielőtt visszaküldte volna őket a dolgukra, ugyanolyan éhesen és pucéran, mint azelőtt.
– Ennek az Antigenesnek volt egy kedvenc rabszolgája, akit egyaránt szeretett elkényeztetni és megszégyeníteni. Szíriából érkezett, Eunusnak hívták, és varázslónak, mágusnak hitte magát. Álmokról mesélt, melyekben az istenek megszólították őt. Az emberek mindig szívesen hallgatnak ilyen meséket, akár egy rabszolga szájából is. Eunus hamarosan saját szemével is látta az isteneket, akár fényes napvilágnál is, legalábbis azt színlelte, mintha látná őket, és furcsa nyelven beszélgetett velük, miközben a többi ember elámulva leste. Képes volt a szájából tüzet okádni.
– Tüzet? – kérdezte Gelina rémülten.
– Régi színházi trükk – magyarázta Metrobius. – Lyukakat fúrsz egy dióba vagy valami hasonló termésbe, megtöltöd olajjal, meggyújtod, és bedobod a szádba. Aztán szikrákat és lángokat köpködsz. Bármelyik bűvész előadja ezt a Suburában.
– Igen, de elsőként Eunus hozta át ezt a szokást Szíriából – vetette ellen Dionüsziusz. – A gazdája, Antigenes őt használta fel a lakomákon, hogy a vendégeket szórakoztassa. Ilyenkor Eunus transzba esett, tüzet okádott, majd megmondta a jövendőt. Minél szokatlanabb volt a történet, annál nagyobb volt a sikere. Például előadta Antigenesnek és vendégeinek, hogy egy szíriai istennő jelent meg neki, és megígérte, hogy egykoron ő lesz Szicília királya, de nem kell tőle tartaniuk, mert nagyon emberséges bánásmódot fog bevezetni a rabszolgatartókkal szemben. Az egybegyűltek módfelett mulatságosnak találták a mesét, és különféle ínyencfalatokkal jutalmazták Eunust az asztaltól. Megkérték, hogy emlékezzen a nagylelkűségükre, miután királlyá koronázták. Mit sem sejtettek még a sötét jövőről!
– Később úgy alakult, hogy Antigenes rabszolgái felkelést szerveztek gazdájuk ellen, és Eunust kérdezték meg arról, hogy vajon az istenek támogatják-e a tervüket. Eunus azt mondta nekik, hogy a lázadás sikeres lesz, de csak akkor, ha könyörtelenül, tétovázás nélkül lecsapnak. A rabszolgák, úgy négyszázan, még azon az éjjelen kivonultak a mezőre, hogy egy titkos ceremónia keretében ígéretet és felajánlást tegyenek az isteneknek Eunus utasításai szerint. A felkelés véres tombolás formájában vette kezdetét, a rabszolgák bevonultak a városba, szabad embereket öltek meg, asszonyokat erőszakoltak meg, és csecsemőket mészároltak le. Elfogták Antigenest, levetkőztették, megkorbácsolták, és lefejezték. Ezután felöltöztették Eunust díszes ruhákba, arany levelekből készült koronát tettek a fejére, és királynak kiáltották ki.
– A lázadás híre bozóttűzként terjedt szét a szigeten, és más rabszolgákat is felkelésre buzdított. Rivális csoportok alakultak belőlük, és egy ideig reménykedni lehetett abban, hogy egymás ellen fordulnak. Ehelyett egybeolvasztották a seregeiket, és mindenféle útonállót és bűnözőt fogadtak maguk közé. A sikerük híre túljutott Szicília határain, és széles körben nyugtalanságot szított. Százötven rabszolga esküdött össze Rómában, több mint ezren lázadtak fel Athénban, és mind Itálián, mind Görögországon végigsöpört a felkelési hullám. Mindet elfojtották hamar, de a szicíliai helyzet menthetetlenül káoszba fulladt.
– A rebellis rabszolgák átvették az uralmat, és mind Eunust vallották királyuknak. A köznép, aki elvetemülten gyűlölte a gazdagokat, egy időre a rabszolgák pártjára állt. Minden téboly ellenére a felkelést okosan vezényelték le, mert bár sok földbirtokost megkínoztak és megöltek, gondoltak a jövőre is, és épségben hagyták a szántóföldeket és a vagyontárgyakat, melyek később a javukat szolgálhatták.
– Hogyan lett vége? – kérdezte Gelina.
– Csapatokat küldtek Rómából. Sorozatban vívták a csatákat Szicíliában, és egy darabig úgy tűnt, a rabszolgák verhetetlenek. Végül egy római kormányzó, Publius Rupilius tőrbe csalta őket Tauromenium városánál. Az ostrom addig folytatódott, amíg elmondhatatlan éhínség tört a városra, és a felkelőkből kannibálok lettek. Először a gyerekeiket ették meg, aztán az asszonyaikat, végül egymást.
– Ó! És a varázsló? – suttogta Gelina.
– Megszökött a városból, és egy barlangban húzódott meg, amíg Rupilius ki nem kergette onnan. Ahogy a rabszolgák egymást falták fel, királyuk is úgy került elő, hogy félig felzabálták a kukacok. Igen, ugyanolyan kukacok, melyek állítólag a nagy Sullát is megtámadták utolsó éveiben itt, a Kehelynél, mielőtt a szélütés elvitte. Mindez azt bizonyítja, hogy ezek a falánk férgek, akárcsak az aljasabb emberfajták, bármely vezetőt kizsigerelnek, legyen előkelő vagy nyomorult származású. Miközben Eunust kivonszolták a barlangból, a rabszolgakirály üvöltve karmolta a saját húsát. Tömlöcbe vetették Morgantinában, de továbbra is támadtak látomásai, egyre szörnyűségesebbek, mígnem őrjöngeni kezdett. Végül a kukacok teljesen elemésztették, és így ért szánalmas véget az első hatalmas rabszolgafelkelés.
Mély csend ereszkedett a szobára. A vendégek arcán egykedvűség látszott, kivéve Ecót, aki kidülledt szemmel nézett, és Olümpiaszt, akinek mintha könny csillogott volna a szemében. Mummius fészkelődött a heverőjén. A némaságot egy rabszolga csosszanó léptei törték meg, amint egy üres tálcával kibotorkált a konyhába. Körülnéztem a teremben, szemügyre vettem az asztali szolgákat, akik mereven álltak tisztes távolságban a vendégek mögött. Egyik sem nézett vissza rám, egymásra sem pillantottak, csak a padlót nézték.
– Látjátok – szólalt meg a színész, természetellenesen hangosan a hosszú csend után –, minden együtt van egy elsőrangú komédiához! Dionüsziusz! Add neki azt a címet, hogy „Szicíliai Eunus”, és engedd át nekem a rendezés feladatát!
– De Metrobius! – tiltakozott Gelina.
– Komolyan beszélek! Nincs más dolgod, csak kijelölni a legfőbb szerepeket. Lássuk csak: adott egy fontoskodó szicíliai földbirtokos és a fia, aki természetesen beleszeret a szomszéd lányába, aztán ott van a fiú tanítója, egy jó rabszolga, akit megkörnyékeznek ugyan, hogy álljon a felkelők közé, de inkább az erényt választja, és megmenti ifjú gazdáját a csőcseléktől. Ezt az Eunust néhány groteszk komédiai fordulattal vezesd fel a színpadra. Ott tüzet köp, és zagyvaságokat motyog. Rupiliust, a hadvezért úgy mutasd be, mint bombasztikus hetvenkedőt; összetéveszti a jó rabszolgát, a tanítót Eunusszal, és keresztre akarja feszíteni. Az utolsó pillanatban az ifjú gazda megmenti tanítóját a haláltól, így meghálálja neki, hogy megmentette az életét. A lázadást színpadon kívül verik le, és a darab egy derűs kis nótával végződik. Szavamra mondom, még Plautus sem tudott jobb cselekményt kitalálni!
– Félig-meddig komolyan beszélsz, ugye? – kérdezte Iaia ravaszkásan.
– Ízléstelennek tűnik az egész – panaszkodott Orata –, most, hogy ilyen idők járnak.
– Ó, barátom, igazad lehet – ismerte be Metrobius. – Talán túl sok időt töltöttem távol a színpadtól. Akkor folytasd, Dionüsziusz. Remélem, a következő történelmi meséd legalább olyan szórakoztató lesz, mint ez a legutóbbi.
A filozófus megköszörülte a torkát.
– Attól tartok, csalódni fogsz, Metrobius. Eunus óta volt néhány rabszolgafelkelés Szicíliában. Nem tudom, van valami abban a szigetben, ami a gazdagok körében gonoszságot, a rabszolgák körében zendülést szít. A legutolsó és legnagyobb lázadás Szirakuzában esett meg, akkortájt, amikor Marius konzul volt, harmincöt évvel ezelőtt. Olyan mértékű volt a tombolás, mint Eunus idején, de félek, a történet feleannyira sem színes.
– Nincs benne tűzköpő mágus? – kérdezte az előadóművész.
– Nincs. Csak több ezer féktelen rabszolga, akik letarolták a vidéket, erőszakoskodtak és fosztogattak, álkirályokat koronáztak, és szembeszálltak Róma hatalmával. Végül ismét jött egy hadvezér, aki keresztre feszítette a főkolomposokat, a többit láncra verette, hogy helyreállhasson a törvény és a rend.
– Legyen is így mindig – tette hozzá sötéten Faustus Fabius –, amíg a rabszolgák annyira oktalanok, hogy megkísérlik megdönteni a természetes rendet.
A két oldalán ülő Orata és Mummius bölcsen és egyetértően bólogatott.
– Elég legyen ebből a komorságból! – szólalt meg hirtelen a ház asszonya. – Térjünk át más témára! Itt az ideje egy kis mókának. Metrobius, szavalnál nekünk valamit? – A színész megrázta ősz fejét. Gelina nem erőltette. – Akkor talán hallgassunk meg egy éneket. Igen, egy ének majd jobb kedvre derít minket. Meto... Meto! Meto, kerítsd elő azt a fiút, aki olyan fenségesen énekel. Tudod, az a csinos kis görög, azzal az édes mosollyal és a fekete fürtökkel.
Úgy láttam, valami különös kifejezés fut át Mummius arcán. Miközben a rabszolga érkezésére vártunk, Gelina újabb pohár bort hajtott fel, és arra biztatott minket, hogy kövessük a példáját. Csak Dionüsziusz utasította vissza, inkább egy habzó zöld főzetet hozatott a rabszolgájával ezüstkehelyben.
– Herkulesre, mi az a visszataszító lé? – kérdeztem.
Olümpiasz felkacagott.
– Dionüsziusz naponta kétszer iszik belőle, az ebéd előtt és a vacsora után. Minket is megpróbált meggyőzni, hogy érdemes felvenni ezt a szokást. Borzalmasan néz ki az a főzet, nem igaz? De persze ha Orata képes meginni a vizeletet...
– Nem vizeletet ittam, hanem erjesztett árpát! Csak azt mondtam, hogy úgy nézett ki, mint a vizelet.
Dionüsziusz is elnevette magát.
– Ebben nincs semmi, ami olyan egzotikus – vagy mondhatnám inkább, hogy hétköznapi –, mint a vizelet. – Ivott a kehelyből, majd lejjebb eresztette, mire láthatóvá vált zöldre színeződött szája. – Még csak nem is főzet, nincs benne semmi varázslatos. Egyszerűen a vizitorma és a szőlőlevél pürésített keveréke, amelybe beleteszik azt a gyógynövény-egyveleget, melyet magam állítottam össze. Rutafű az éles látásért, szilfium az erős tüdőért, fokhagyma az állóképességért...
– Ez megmagyarázza – szólt közbe Faustus Fabius előzékenyen –, hogy Dionüsziusz hogyan képes órákig olvasni, napokig beszélni, és soha el nem gyengülni, még akkor sem, ha a hallgatóság már jócskán lankad.
Nevetés hullámzott körbe az asztal körül, aztán megérkezett az ifjú görög, lírával a kezében. Apollonius volt, a rabszolga, aki Marcus Mummiust kísérte a fürdőben. Mummiusra pillantottam. Ásított, és vajmi kevés érdeklődést tanúsított, de az ásítás túl mesterkéltnek, üres tekintete pedig túlzottan is zavartnak látszott. A lámpások fényét letompították, árny borult a helyiségre. Gelina egy görög dalt kért, biztosított minket róla, hogy „derűs nóta” lesz, aztán a fiú játszani kezdett.
Apollonius valamiféle görög dialektusban dalolt, melyből csak hevenyészve tudtam egy-egy szót kiszűrni. Talán pásztorének lehetett, mert zöld mezőket, óriás hegyeket és gyapjas felhőket említett, de lehetett éppenséggel legenda is, mert arany hangján megcsendült Apollón neve, és felelevenítette a kikládok vizein csillámló napfényt – „mint lapis-kavicsok aranytengeren, mint az istennő szeme a hold arcában.” Az is meglehet, hogy szerelmes dal volt, mert koromfekete hajról és éles tekintetről dalolt, mely átdöfte, akár a nyílvessző. Veszteségről is szólhatott az ének, hiszen minden versszakot azzal fejezett be: „Soha többé, soha többé, soha többé.”
Szólhatott akármi másról is, de semmiképp sem neveztem volna derűs nótának. Talán a ház asszonya sem ilyen dalt várt. Józanul összpontosítva figyelt, és arckifejezése lassan olyan csüggedté vált, mint amikor először találkoztam vele aznap délután. Senki sem mosolygott a vendégek közül; még Metrobius is egyfajta tisztelettel, félig behunyt szemmel hallgatta az éneket. Különös, hiszen egy bánatos dal hangzott el az énekes lelke legmélyéből, mégis, csupán egyvalaki könnyezte meg. Figyeltem, ahogy a könnycsepp végiggördül Marcus Mummius szakállas arcán, és apró kristályként csillog a fakó lámpafényben. Alig tűnt el a szakállában, máris egy újabb követte.
Apolloniusra néztem, akinek remegő ajkai újra szétnyíltak, hogy dalba öntsék az egész világ szívfájdalmát és reménytelenségét. Megborzongtam, tagjaim bizseregni kezdtek, libabőrös lettem – nem a dal pátoszától vagy a tenger felől váratlanul beáramló hideg levegőtől. Ráébredtem, hogy három nap múlva a dalnok is meghal, ahogy az összes többi rabszolga, és soha többé nem fog énekelni.
Szemben, az árnyékok oltalmában Mummius eltakarta az arcát, és némán zokogott.

Nyolc

Vendéglátónk nagylelkűen jelölte ki számunkra a szállást: a délre néző kisebb szobában két fényűzően puha heverő állt, és a padlót vastag szőnyeg borította. A kelet felé nyíló ajtón át egy apró teraszra lehetett kilépni, ahonnan a fürdő felett magasodó kupolára láthattunk. Eco panaszkodott, amiért nem láthatta az öblöt, de azt mondtam neki, örüljön, hogy Gelina nem az istállóban helyezett el minket.
A fiú alsó tunikára vetkőzött, és kipróbálta az ágyat. Addig rugózott rajta fel-le, amíg rá nem csaptam a homlokára.
– Nos, mit gondolsz, Eco? Hogy állunk?
Egy darabig a mennyezetet bámulta, aztán nyitott tenyerét az orrához emelte.
– Igen, hajlok rá, hogy egyetértsek veled – bólintottam. – Ezúttal falnak ütköztünk. Biztos vagyok benne, hogy bármi történjék, valóban kifizetik a béremet, de vajon mit vár tőlem ez az asszony? Mit tehetek én három nap alatt? Jobban mondva már csak két nap: a holnapi és a temetés napja. A rákövetkező napon megrendezik a viadalokat, és ha Crassus szabad kezet kap, kivégezteti az összes rabszolgát. Végül is csupán egy napunk van, hiszen mit intézhetnénk a temetés idején? Mondd csak, Eco, láttál gyilkost a vacsoraasztalnál?
A fiú Olümpiasz hosszú, szőke tincseit jelezte kezével.
– A festő tanítványa? Nem beszélsz komolyan.
Elmosolyodott, és ujjával egy nyílvesszőt formált, mely egyenesen a szívét fúrta keresztül.
Halkan felnevettem, és a vállamra húztam a napközben viselt sötét tunikát.
– Legalább egyikünk kellemeset fog álmodni ma éjjel.
Eloltottam a lámpákat, és sokáig ültem az ágyamon, csupasz lábamat a szőnyegen pihentetve. Kinéztem az ablakon a hidegen fénylő csillagokra és a dagadó holdra. Az ablak mellett egy láda állt, melyben elrejtettem a vérfoltos köpenyt, és mellé helyeztem a saját holminkat, köztük a Rómából hozott tőröket. A láda felett egy csiszolt tükör lógott a falról. Felkeltem, és megközelítettem arcom tükörképét, melyet a hold élesen világított meg.
Egy harmincnyolc éves férfit láttam, aki meglepően egészséges volt, ha figyelembe vesszük rengeteg utazását és veszélyekkel teli foglalkozását. Sem öreg, sem fiatal nem volt ez az ember, mert válla és felsőteste még széles maradt, de fekete fürtjei közé ősz szálak vegyültek. Nem különösebben jóvágású arc nézett vissza rám, de nem is rút. Az arc közepén lapos, enyhén horgas orr húzódott végig, összekötötte a higgadt barna szempárt a széles állkapoccsal. Szerencsés emberrel állok szemben, gondoltam, akinek ugyan nem hízeleg Fortuna, de nem is veti meg. Háza van Rómában, állandó munkája, egy gyönyörű asszonya, hogy legyen kivel megosztania az ágyát, és aki gondoskodik a háztartásról, amíg távol van, emellett van egy fia is, aki majd továbbviszi a nevét. Nem számít, hogy a ház valójában egy düledező viskó, amit az apja hagyott rá, vagy hogy munkája nem tartozik a tiszteletreméltó foglalkozások közé, sőt, gyakorta életveszélybe sodorja. Az sem számít, hogy az asszony csak egy rabszolga, nem pedig feleség, vagy hogy a fia ereiben nem is az ő vére csörgedezik, és az utód ennek tetejébe még néma is – mindent egybevetve mégis rendkívül szerencsés embernek mondhatja magát.
A Fúrián robotoló rabszolgák jutottak eszembe – testük hitvány bűze, az űzött nyomorúság a szemükben, kétségbeesésük teljes kilátástalansága –, egy ember vagyontárgyai, egy olyan emberé, aki soha nem lesz kíváncsi rabszolgái arcára vagy a nevére. Egy olyan ember tulajdonát képezték, aki azt sem tudja, élnek-e vagy meghaltak, amíg egy titkár át nem nyújt neki egy kérvényt, amiben utánpótlást kér az elvesztett munkaerő helyébe. Felötlött bennem annak a fiúnak az arca, aki Ecóra emlékeztetett, akit a felügyelő előszeretettel választott ki büntetésre és megalázásra. Felrémlett a szeme, ahogy rám nézett, és szánalomra váró mosolya, mintha azt remélte volna, hogy valamilyen módon segíteni tudok neki, mintha szabad ember mivoltomnál fogva máris az istenekhez váltam volna hasonlóvá.
Kimerült voltam, de az álom sehogy sem akart megkörnyékezni. Egy széket húztam elő a sarokból, leültem, és a saját arcomat vizslattam a tükörben. Felidéztem magamban Apolloniust, az ifjú rabszolgát. Énekének utolsó foszlányai a fejemben visszhangoztak. Felötlött bennem a filozófus meséje a mágus-rabszolga Eunusról, aki tüzet böffentett ki a szájából, és társait tébolyult felkelésre buzdította. Végül elragadhatott az álom, mert hirtelen Eunus fejét láttam a tükörben a saját arcom mellett, sziszegve, tűzkoronával a fején. Orrlyukából és fogai közül apró lángnyelvek nyújtóztak elő. Másik vállam fölött Lucius Licinius feje ködlött fel, akinek egyik szemét alvadt vér tapasztotta össze. Halott volt, mégis valami zagyva motyogás érkezett felőle, túlzottan halk ahhoz, hogy megértsem. Kopogott a padlón, mintha titkos üzenetet adna át nekem. Zavartan megráztam a fejem, és rászóltam, hogy beszéljen hangosabban, de helyette vért nyáladzott, melynek egy része a vállamra csurgott, s onnan az ölembe. Lenéztem, és egy véres köpenyt láttam a földön. Tekergőzött és sziszegett. Ezernyi féreg nyüzsgött benne, ugyanazok a férgek, amelyek végeztek a diktátorral és a rabszolgakirállyal is. Megpróbáltam félrerúgni a rongyot, de képtelen voltam megmozdulni.
Aztán egy erős, nehéz kezet éreztem a vállamon – nem az álomban, hanem a valóságban. Rémülten nyitottam ki a szemem. A tükörben egy olyan férfi arcát láttam, akit váratlanul zavartak fel mélységes álmából. Lógott az állkapcsa, szemében még mindig az álom derengett. Hunyorogva néztem a fejem fölé tartott lámpás csillámló tükörképét. Mögöttem egy óriás alak tűnt elő a félhomályból, katonaöltözékben. Koszfoltos, csúf arcából bambán meredt rám, mintha egy komédiából előszedett, ostoba maszk lenne. Egy testőr – egy szakavatott gyilkos, tettem hozzá magamban, miután felismertem, miféle alak. Irgalmatlanul igazságtalannak tetszett, hogy az egyik lakó máris orgyilkost küld a nyakamra, mielőtt még bármilyen kalamajkát okozhattam volna.
– Felébresztettelek, uram? – kérdezte egy érdes, de meglepően udvarias hang. – Kopogtam, és megesküdtem volna, hogy hallottam a válaszodat. Ezért bejöttem. Gondoltam, biztos ébren vagy, ha itt ülsz a széken.
Felvonta az egyik szemöldökét, mire kissé együgyű arckifejezéssel néztem vissza rá. Már nem voltam biztos benne, hogy ébren vagyok, és azon csodálkoztam, hogyan léphetett be egy ilyen otromba katona az álmomba.
– Mit keresel itt? – kérdeztem végül.
A testőr rusnya ábrázatát behízelgő mosoly derítette fel.
– Marcus Crassus a földszinti könyvtárba hivat. Ha nem vagy túlzottan elfoglalt.

Csak egy pillanatra volt szükségem, hogy belecsússzak a sarumba. Egy megfelelő tunikát kerestem a lámpás fényében, de a testőr utasított, hogy úgy jöjjek, ahogy vagyok. Miközben beszélgettünk, Eco halkan fel-felhorkantott. A nap kifárasztotta, de álma szokatlanul mély volt.
Egy hosszú, egyenes folyosó vitt minket a középső átriumba; kanyargó lépcső vezetett le a nyitott kertbe, ahol a kisebb lámpások fénye bizarr árnyékokat vetett Lucius Licinius holttestére. Az északi szárny könyvtárába egy rövidebb folyosón lehetett bejutni. Az őr egy ajtóra mutatott jobb kéz felől, és amint elhaladtunk mellette, a szája elé tette az ujját.
– Gelina úrnő alszik – magyarázta.
Néhány lépéssel arrébb betaszított egy ajtót bal kéz felé, és betessékelt a könyvtárba.
– Gordianus Rómából – jelentett be.
Egy köpenyes alak ült a négyszögletes asztal túlsó felén, háttal nekünk. Egy másik testőr is ácsorgott a közelében. A férfi kissé elfordult támla nélküli székén, épp annyira, hogy fél szemével láthasson, majd visszafordult a munkájához, és intett a két őrnek, hogy hagyják el a helyiséget.
Kis idő múlva felállt, félredobta az egyszerű köpenyt, amit viselt – görög klamiszt, melyet a rómaiak előszeretettel vettek fel, valahányszor a Kehely környékén jártak –, majd felém fordult, hogy üdvözöljön. Nyűhetetlen anyagból készült, egyszerűen szabott tunikát hordott a köpönyeg alatt. Enyhén ziláltnak tűnt, mintha lovaglásból érkezett volna. Mosolya elcsigázott volt, de nem kétszínű.
– Te vagy hát Gordianus – mondta, és hátával az iratokkal megrakott asztalnak támaszkodott. – Gondolom, tudod, hogy én ki vagyok.
– Tudom, Marcus Crassus.
Alig volt idősebb nálam, de erősebben őszült, amin senki sem lepődhetett meg, aki ismerte életének korai nehézségeit és tragédiáit, beleértve menekülését Hispániába, miután az apja öngyilkos lett, és bátyját megölték a Sulla-ellenes összeesküvők. Gyakran láttam a Forumon, miközben beszédet tartott, vagy a piacon, ahol az üzletkötéseket felügyelte. Mindig nagy sereg alattvaló és talpnyaló haladt a nyomában. Kissé elbátortalanított, hogy egy ilyen bensőséges helyzetben állok szemben vele – haja kócos volt, tekintete törődött, keze piszkos, gyeplőtől maszatos. Mesés gazdagsága ellenére ő is csak ember volt. Sűrűn hangzott fel a városban a gúnyversike: „Crassus, Crassus, gazdag, mint Krőzus”, és a római nép úgy képzelte, megvannak a maga bohém és fényűző szokásai. Ám azok a hatalmasságok, akik ugyanazokban a körökben foroghattak, mint ő, egészen más képet festettek róla. Ők tudták, mennyire szerényen szokott megjelenni. Crassus bírvágya nem az arannyal megvásárolható luxuscikkekre irányult, hanem a hatalomra, melyet vagyona biztosított neki.
– Különös, hogy eddig nem találkoztunk – mondta sima, szónoki hanghordozással. – Persze hallottam már rólad. Történt valami furcsa eset tavaly a Vesta-szüzeknél, és ha értesüléseim helytállóak, neked is volt valami szereped abban, hogy Catalina megmenekült a haláltól. Cicero szájából is hallottam dicsérő szavakat a munkádról, még ha egy kissé a fonákjáról is fogalmazta meg. Hortensiusról ugyanezt mondhatom el. Magam is ismerősnek találom az arcodat, talán a Forumon láthattam. Általában nem fogadok fel szabadokat, mint amilyen te is vagy. Jobban szeretem a saját embereimet megbízni.
– Vagy jobban szereted a megbízott embereket sajátodnak tudni.
– Úgy látom, maradéktalanul érted a szavaim lényegét. Ha például egy új villát kívánok építtetni, hatékonyabbnak találom, ha egy művelt rabszolgát vásárolok, vagy egy meglévő rabszolgámat képezem ki ebből a célból, és nem egy átmenetileg felkapott építészt bérelek fel irdatlan áron. Inkább megveszek egy építészt, minthogy a szolgálatait vegyem meg. Így újra és újra felhasználhatom, nem jár semmilyen többletkiadással.
– Vannak bizonyos képességeim, melyekkel egy rabszolga nem versenyezhet – ellenkeztem.
– Igen, azt mindjárt gondoltam. Példának okáért egy rabszolgát nem hívtak volna meg a vacsoraasztalhoz, és nem faggatózhatott volna kedve szerint. Kiderítettél valami hasznosat, amióta itt vagy?
– Igazság szerint igen.
– Valóban? Nos, halljuk. Végtére is én vagyok az, aki felbérelt téged.
– Úgy tudtam, Gelina küldetett értem.
– Az én hajóm hozott ide, és az én perselyemből folyik át a pénz a te zsebedbe. Más szóval, én vagyok a megbízód.
– Mégis, ha nincs ellene kifogásod, egy időre szeretném magamnak megtartani a megfigyeléseimet. Néha az információ olyan, mint egy szőlő kifacsart leve: sötét és csendes helyen kell erjednie, távol a kutakodó szemektől.
– Értem. Nem áll szándékomban erőszakoskodni veled. Őszintén szólva úgy vélem, hogy a jelenléted számomra anyagi veszteség, számodra pedig időveszteség. Csakhogy Gelina ragaszkodott hozzá, és mivel az ő férje az áldozat, a kedvében akartam járni.
– Te magad nem is vagy kíváncsi rá, ki ölte meg valójában Licius Liciniust? Ha jól tudom, unokafivéred volt, és éveken keresztül kezelte a vagyonodat.
Crassus vállat vont.
– Tényleg kételkedik még valaki a gyilkosok kilétében? Gelina biztos említette neked, hogy két rabszolga eltűnt, és Lucius lábánál betűket véstek a kőbe. Felháborító, hogy ilyesmi történhet az én rokonommal, a saját villáim egyikében. Efelett nem hunyhatunk szemet.
– Mégis akadhat egy-két körülmény, ami arra vall, hogy a rabszolgák ártatlanok.
– Körülmény? Ó, megfeledkeztem róla, hogy a te fejed egy sötét érckoporsó, ahol az igazság lassan erjedezik. – Fenyegetően mosolyodott el. – Metrobius bizonyára több vicces szófordulatot is kitalálna erre a témára, de én túlzottan kimerült vagyok hozzá. Ezek a számviteli főkönyvek botrányosak. – Elfordult, hogy ismét szemügyre vegye az asztalon felhalmozott irattekercseket, és szemlátomást nem óhajtott tovább foglalkozni azzal, amiért a villába érkeztem. – Fogalmam sem volt róla, hogy Lucius ennyire félvállról kezeli az ügyeket. Most, hogy Zeno, a rabszolga elment, képtelenség kiigazodni ezeken az iratokon...
– Ennyit kívántál szólni velem, Marcus Crassus?
Elmélyedt a főkönyvekben, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. Körülnéztem a szobában. A padlót vörös és fekete geometrikus mintákkal tarkított, vastag szőnyeg borította. Kétoldalt polcok és irathalmok mögé rejtőzött a fal, egyik-másik tekercset összekötözték, de volt, amelyiket külön kis rekeszbe helyeztek. A bejárattal szemközti falba két keskeny ablakot vágtak: a ház előtti udvarra engedtek kilátást, de most bezárták a zsalukat, hogy a hideg kint maradjon, és bordó függönnyel takarták a nyílásokat.
Az ablakok között, Crassus asztala fölött egy Gelináról készült arckép függött a falon. Egészen kiváló műalkotás volt, a görögök azt mondták volna rá: megérintette az élet. A kép hátterében a Vezúv borongott, felette kék égbolt, alatta zöld tenger, az előtérben pedig Gelina ült, a mélységes nyugalom és kecsesség szobraként. Az arcképfestő nyilvánvalóan roppant büszke volt alkotására, lévén, hogy a jobb alsó sarokba nagy betűkkel lejegyezte nevét: KÜZIKOSZI IAIA. Az „a”-betűt cifrábban kanyarította, mint a többit, az írásjel közepén áthaladó vonal élesen jobbra lejtett.
Az asztal két szélén tömzsi állványokon alacsony bronzszobrok álltak, akkorák, mint egy férfi alkarja. A bal oldali szobrot nem láthattam, mert beborította Crassus hanyagul félrehajított klamisza. A jobb oldali figura Herkules volt, bunkósbottal a vállán. Meztelenül ábrázolták, csupán egy oroszlánbőr-felöltőt vett magára: az oroszlán feje szolgált kámzsaként, és karmos mancsa fogta közre a félisten nyakát. Talán választhattak volna más témájú szobrot is egy könyvtárba, a művész ügyességét viszont nem lehetett tagadni. Az oroszlán bundáját kínos gonddal mintázták meg, még feltűnőbbé téve a szőr és az izmos férfitest közti ellentétet. Lucius Licinius éppoly kevés gonddal bánt a műalkotásokkal, mint a főkönyvekkel, gondoltam magamban, mert az oroszlán fejét már rozsda harapdálta.
– Marcus Crassus... – szólaltam meg újra.
Felsóhajtott, és oldalra intett nekem, anélkül, hogy felnézett volna.
– Igen, most már távozhatsz. Úgy hiszem, elég világosan fejeztem ki, hogy nem lelkesedem az itt végzendő feladatodért, mégis támogatlak, bármire legyen is szükséged. Először menj Fabiushoz vagy Mummiushoz. Ha valamely kérdésedre nem tudnak kielégítő választ adni, gyere egyenesen hozzám, de nem biztosíthatlak felőle, hogy meg is fogsz találni. Rengeteg üzletet kell tető alá hoznom, mielőtt visszatérek Rómába, és nem maradt sok időm. Számomra az a lényeges, hogy mire végzünk ezzel a förtelmes üggyel, senki se mondhassa, hogy nem nyomoztunk a lehetséges tettesek után, és nem győzedelmeskedett az igazság.
Végre megfordult, de nem méltatott többre egy kimerült és nem túl őszinte mosolynál, amellyel búcsúzási szándékát jelezte.
Kiléptem a folyosóra, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Az őr felajánlotta, hogy visszakísér a szobámba, ám én megnyugtattam, hogy tökéletesen éber vagyok. Újfent elidőztem egy kicsit a központi átriumban, és szemügyre vettem Lucius Licinius holttestét. Még több tömjén vegyült a levegőbe, de a romlás szaga, akár a rózsáké, felerősödött az éj leple alatt. Már a szobám felé közeledtem, amikor egyszer csak valami visszafordulásra késztetett.
Az őr meglepetten és némileg gyanakodva nézett rám. Ragaszkodott hozzá, hogy először ő lépjen be a könyvtárba és ő beszéljen Crassusszal, mielőtt ismét beenged. Bevágta az orrom előtt az ajtót, és megint egyedül maradtam a folyosón.
Crassust még mindig a főkönyvekbe merülve találtam. Most már rövid tunikájában ült, lovaglótógáját a Herkules-szoborra hajította. Rövid távollétemben egy rabszolga valami gőzölgő folyadékot vitt neki, és azt szürcsölgette. A forró víz párája és a menta illata betöltötte a helyiséget.
– Mit kívánsz? – emelte meg egyik szemöldökét türelmetlenül. – Van valami, amit elmulasztottunk megtárgyalni?
– Csak egy apróság, Marcus Crassus. Lehet, hogy tévúton járok.
Felemeltem a tógáját Herkules bronz szobráról. A ruhadarab még mindig tulajdonosa testének melegét lehelte. Crassus sötéten nézett rám. Szemlátomást nem volt hozzászokva, hogy olyan emberek nyúljanak a személyes holmijához, akik nem képezték a tulajdonát.
– Ez egy módfelett érdekes szobor – jegyeztem meg, és lepillantottam a Herkules-figurára.
– Magam is úgy látom. Egy másolata az eredetinek, amit egy másik villámban állítottam ki, Faleriiben. Luciusnak az egyik látogatása alkalmával nagyon megtetszett, így arra gondoltam, neki is készíttetek egyet.
– Akkor annál rejtélyesebb, hogy miként használhatták ellene gyilkos fegyverként.
– Hogyan?
– Azt hiszem, mindketten elég sok vért láttunk már ahhoz életünkben, hogy felismerjük, Marcus Crassus. Mi egyébnek tudhatod be ezt a rozsdaszerű képződményt az oroszlán bundájának réseiben?
Felkelt a székéből, és letekintett a szoborra, majd mindkét kezével felemelte, és a lámpás fénye alá tartotta. Végül az asztalra helyezte, és komolyan rám nézett.
– Rendkívül éles a szemed, Gordianus. De kétlem, hogy egy ilyen ormótlan bunkósbotot egészen az átriumig hurcoltak volna, hogy meggyilkolják unokafivéremet, Luciust, majd nagy fáradsággal visszacipeljék a könyvtárba.
– Nem a szobrot mozgatták. A testet.
Crassus arcán jól látszott, hogy kételkedik.
– Emlékezz csak vissza, milyen testhelyzetben találtak rá. Azok szoktak úgy feküdni, akiket vonszoltak. A könyvtár és az átrium közötti távolság nem nagy kihívás egy erős ember számára.
– De még könnyebb, ha ketten vannak – vetette fel, és láttam rajta, hogy a két eltűnt rabszolgára céloz. – Mi történt a vérrel? Sokkal több vérnek kellett volna a szoborra ömlenie, és az is nyomot hagyott volna, ha végigvonszolnak a folyosón egy testet.
– Abban az esetben nem, ha egy ruhadarabot tettek a feje alá, és később azzal a ruhadarabbal törölték volna fel a hátrahagyott vért.
– Találtak valahol ilyen ruhadarabot?
Egy darabig tétováztam.
– Bocsásd meg nekem a feltételezést, Marcus Crassus, de meg kell, hogy kérjelek, hogy ezt a részletet senkinek se add tovább. Gelina, Mummius és két rabszolga már tud róla. Igen, valóban találtak egy ilyen véráztatta rongyot, egy ruhadarabot, az út mentén. Valaki megpróbálta bedobni a tengerbe.
Crassus metsző tekintete belém fúródott.
– Ez a véres ruhadarab is egy olyan részlet, amit jobb szeretnél titokban tartani, hogy a fejedben lassan bizonyítékká érlelődjön?
– Így van.
Leguggoltam, és vérnyomokat kerestem a padlón. Egy ruhadarab aligha lehetett elég ahhoz, hogy az összes vért felitassák a sötét szőnyegből, ám a gyér megvilágításban lehetetlen volt akár egy foltot is észrevenni.
– De miért akarták a gyilkosok arrébb vinni a testet?
Bal kezével felemelte a szobrot, és jobb kezének ujjaival megérintette a megkérgesedett vérfoltokat. Aztán undorodva tette le a figurát az asztalra.
– Azt mondod, gyilkosok, és nem azt, hogy gyilkos, Marcus Crassus.
– A rabszolgák...
– Talán valaki azért vonszolta el innen a testet, és Spartacus nevét is azért véste a kőbe, hogy a rabszolgákra terelje a figyelmet, és elködösítse az igazságot.
– Vagy a rabszolgák vitték a ház legnyilvánosabb pontjára a holttestet, hogy minél többen láthassák üzenetüket, hogy mindenki észrevegye a kőbe vésett nevet.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Az egyik kétség a másikhoz vezetett.
– Ugyanakkor nem túl valószínű, hogy a gyilkosság ebben a könyvtárban történt, hiszen itt bárki felfigyelhetett volna a hangokra. Különösen, ha egy veszekedés ért véget ilyen tragikusan, vagy Luciusnak volt ideje hangot kiadni. Gelina szobája a folyosón átellenben nyílik, biztosan felébredt volna a zajra.
Crassus cinikusan mosolyodott el.
– Gelina nem illik bele a számításaidba.
– Nem?
– Gelina úgy alszik, mintha halott lenne. Talán magad is észrevetted, milyen engedékeny önmagával szemben, ha borról van szó. Akkor sem riadna fel, ha cintányérokkal csattogó táncos lányok parádéznának a folyosón.
– Akkor a kérdés inkább így hangzik: miért ebben a könyvtárban ölték meg Luciust?
– Nem, Gordianus, a kérdés ugyanaz, mint eddig: hova tűnt a két rabszolga? Nem lenne meglepő, ha Zeno, Lucius titkára ebben a helyiségben végzett volna unokabátyámmal, hiszen gyakran dolgoztak itt együtt. Talán az ifjú istállószolga, Alexandros is itt volt velük. Úgy tudom, jól bánt a betűkkel és a számokkal, és Zeno sokszor igénybe vette a segítségét. Lehet, hogy ez az Alexandros követte el a bűncselekményt, elvégre egy istállószolgának van annyi ereje, hogy végigcipelje Luciust a folyosón, és egy trákban van annyi rosszindulat, hogy földijének nevét a kövezetbe vésse. Valami megzavarta, és elmenekült, mielőtt befejezhette volna rút munkáját.
– Csakhogy senki sem zavarta meg őket. A testet másnap reggelig nem fedezte fel senki.
Crassus megvonta a vállát.
– Talán egy bagoly huhogott, vagy egy macska surrant el a kavicsokon. Esetleg a trák rabszolga még nem tanulta meg leírni a C betűt, és összezavarodott – ecsetelgette tréfásan, miközben mutató- és hüvelykujjával a szemét dörzsölgette. – Bocsáss meg nekem, Gordianus, de azt hiszem, ma éjjelre elég volt ennyi. Már Marcus Mummius is lefeküdt, és nekünk is azt kéne tennünk. – Felemelte a Herkules-szobrot az asztalról, és az állványra helyezte. – Vélhetőleg ez is egy olyan titok, amit szívesen hagysz magadban erjedni. Megígérem, hogy egyes-egyedül Morpheusznak fogom említeni álmomban.

A folyosót megvilágító lámpa fénye egyre gyengült. Elmentem Gelina ajtaja előtt, szinte lábujjhegyen, habár Crassus megnyugtatott, hogy az asszonyt semmi sem tudja felébreszteni. A sötétben egy hátborzongató érzés kerülgetett: ezen az útvonalon hurcolták végig Lucius élettelen vagy haldokló testét. Hátrapillantottam a vállam fölött, és azt kívántam, bárcsak elfogadtam volna a testőr ajánlatát, hogy visszakísérjen a szobámig.
A holdfényben fürdő átriumban megint megálltam nézelődni. Az udvaron nyugalom áradt szét, de nem volt maradéktalan a csend. A szökőkút tovább csobogott, és neszezése áthatóan visszhangzott a kúthoz hasonló átriumban. Ez a morajlás minden bizonnyal elegendő volt ahhoz, hogy túlharsogjon minden egyéb zörejt, amit egy óvatosan lopakodó ember kelthetett. De vajon a kés fülsértő csikorgásának hangját is elfedte, amikor a nevet a kemény terméskőbe vésték? Még a gondolatára is megsajdultak a fogaim.
A szemem sarkában egy szokatlan alakot láttam mozgolódni, mintha valami fehér fátyolszerűség lebegett volna a ravatal mellett. A vér hirtelen a fejemben kezdett dübörögni, ám hamar rájöttem, hogy csak a tömjénből feltekergő füst vegyül össze a holdfénnyel, és annak csalóka játékát látom. Megborzongtam, és a nyúlós éjszakai levegőt hibáztattam.
Felmentem a lépcsőn az emeletre. Valamelyik folyosón rossz irányba fordulhattam, mert úgy tűnt, alaposan eltévedtem. Bizonyos időközönként kisebb lámpások világították meg a járatot, és az ablakokon keresztül is beszűrődött a holdfény gyér sávja. Mégsem csillapodott az idegességem. A neszek alapján próbáltam kipuhatolni az öböl irányát, de helyette a forró víz gurgulázása jutott a fülembe, mely Orata tervei alapján láthatatlanul, a padló alá és a falakba rejtett csövekben áramlott. Elhaladtam egy bezárt ajtó mellett, mely mögül nevetés elmosódó hangja szűrődött ki – biztos voltam benne, hogy Marcus Mummius mély hangját hallom, és egy másik, lágyabb hang válaszolgatását. Később egy nyitott ajtóhoz érkeztem, és azonnal meghallottam a bent alvó ember egyenletes, rekedt horkolását. Beljebb léptem, hunyorogva a sötétben, és megpillantottam a széles, gézfüggönnyel fedett heverőn alvó Sergius Orata bumfordi körvonalait. Visszatértem a folyosóra, és addig lopakodtam, mígnem elértem a félkör alakú terembe, ahol Gelina először fogadott minket.
– És még te hívod magad úgy, hogy Gordianus, a Nyomozó! – gúnyolódtam, és a saját magam iránt érzett undorral küszködve köszöntem meg az isteneknek, hogy senki sincs jelen, aki kinevethetne. Sikerült a ház északi végében kikötnöm, épp az ellenkező irányban, mint amerre a szobám felé kellett volna haladnom, miután feljöttem az átrium melletti lépcsőn. Már-már visszafordultam volna, amikor úgy döntöttem, kilépek a teraszra, és kiszellőztetem a fejem a tiszta éjjeli levegőben.
A dagadó hold alatt az öböl hatalmas ezüst felületnek látszott, melyet parányi fekete hullámok csipkéztek. A környező fekete hegyeken itt-ott sárga fények sziporkáztak, jelezvén a kivilágított házakat. Az égbolton csupán néhány szaggatott felhőt világított meg a kékes fény, mindenhol máshol a csillagok uralkodtak. A látkép annyira magával ragadott, hogy alig vettem észre egy lámpa miniatűr fényét a partközelben, ahol a meredek föld összecsókolózott a vízzel.
Gelina említést tett egy csónakházról. Egy kitüremkedő szikla és a magas fák koronája eltakarta a látvány nagy részét, de csaknem egyenesen alattam egy tető részletét pillantottam meg, és egy alig kivehető móló maradványait, mely benyúlt a víz fölé. Időnként felvillant egy lángocska, ide-oda imbolygott, mintha valaki ki-be közlekedne a mólón. Megfeszítetten figyeltem, és észrevettem, hogy valahányszor megjelenik a lángocska, a víz csobbanása is hallatszik, mintha valaki egyenként dobálna a tengerbe valamit.
Körülnéztem, hátha találok egy lefelé vezető lépcsőt, és hamarosan megpillantottam egy széles, lefelé ereszkedő ösvényt, mely éppen annál a terasznál kezdődött, amin álltam. Óvatosan odasétáltam.
Az út kikövezett feljáróként kezdődött, aztán visszakanyarodott saját magába, és onnan mindössze egy meredek lépcsőben folytatódott, ami egybeolvadt egy – szintén a villa valamelyik részéből leereszkedő – másik lépcsővel. A lépcsők újabb, kikövezett ösvényre vezettek le, mely aztán kanyarogva folytatta útját a hegyoldalon, magasra nőtt bozóttól és fáktól takarva. Alig tettem meg a rövid utat, már semmit sem láttam a villából, és az alant épült csónakház is eltűnt a szemem elől.
Végül egy kanyar után megpillantottam a tetőt, és azon túl a tenger fölé nyújtózó mólót. A lámpás fénye felvillant a fából készült tákolmányon, csobbanás hallatszott, aztán megint sötét lett minden. Ebben a pillanatban megcsúszott a lábam, és azon kaptam magam, hogy a meredek ösvényen csúszom lefelé, temérdek kavicsot szórva magam alá. A kövek jégesőként záporoztak a csónakház tetejére.
Egy idő után sikerült megállnom, és sóbálvánnyá merevedve ültem a hirtelen beálló néma csöndben. Visszafojtottam zihálásomat, és megpróbáltam figyelni, miközben azt kívántam, bárcsak magammal hoztam volna a tőrömet. A fény nem jelent meg újra, de hangos csobbanást hallottam, melyet ismét csönd követett. Végül az aljnövényzetben neszezés támadt, mintha egy riadt őz menekülne a veszedelem elől. Feltápászkodtam, és elővigyázatosan lebotorkáltam az ösvény végéig. Az út kezdete és a csónakház között feneketlen sötétség terült el, csak faágak és szőlőindák derengtek fel benne. Lassan araszolgattam előre, és lépteim felerősödött hangját hallgattam a fűtakarón, valamint a víz lágy nekicsapódását a móló cölöpjeinek.
Az árnyékos területen túl a csónakház és a móló élénk holdfénybe öltözött. A faépítmény mintegy tizenöt méteren keresztül magasodott a vízfelszín fölé, nem volt korlátja, de mindkét oldalán oszlopok sorakoztak, melyekhez hajókat lehetett kikötni. Most sehol sem volt hajó a láthatáron, a móló kihaltan őrködött a parton. A csónakház nem volt több egy egyszerű, négyszög-alapú kalyibánál, melynek egy szem ajtaja a mólóra nyílt. Az ajtót nyitva hagyták.
Kiléptem a holdfényre, megközelítettem az ajtót, és hegyezni kezdtem a fülemet. Egy árva hangot sem hallottam. A fal felső részén nyíló ablak elég fényt engedett be, hogy lássam a padló közepén összetekeredve heverő kötelet. Az ajtó mellett evezőket állítottak fel, a szemközti falon pedig egyéb, nehezen azonosítható eszközök lógtak. A helyiség sarkaiban mély árnyékok telepedtek meg. A teljes csöndben csak a saját légzésemet hallottam, senki másét. Kimentem a csónakházból a mólóra.
Elsétáltam a végéig, és figyeltem, ahogy a hold korongja nem sokkal a móló végén túl sárgásfehéren lebeg a vízfelszínen. A kanyargós partot mindkét irányban távoli villák szentjánosbogár-raja tarkította, és a messzeségben, a hatalmas, sík víztömeg túlsó oldalán Puteoli lámpái szikráztak, akár a csillagok. Átnéztem a móló egyik széle fölött, de a fekete hullámok között semmi mást nem láttam, csak a saját arcomat és összeráncolt homlokomat. Visszafordultam.
Az ütés mintha a semmiből jött volna, egy fekete szakadékból kilendülő, láthatatlan sulyoktól. Lecsapott a homlokomra, mire hátratántorodtam. Nem éreztem fájdalmat, csupán egy mindennél erősebb szédülés lett úrrá rajtam. A láthatatlan sulyok ismét a fejemhez közeledett, de ezúttal megpillantottam a holdfényben – egy rövid, széles evező volt az. A véletlennek köszönhető, hogy elkerültem a második ütést, de egy tántorgó ember amúgy sem nyújt szilárd célpontot. Színes karikák gabalyodtak össze a szemem előtt, ám az evező mögött sötét, csuklyás figurát vettem észre, aki a tárgyat a kezében tartotta.
Aztán hirtelen a vízben voltam. Azok, akik felbérelnek, rendszerint megkérdik, tudok-e úszni. Azt szoktam nekik válaszolni, hogy igen, de ez hazugság. Kiabálni kezdtem, összevissza fröcsköltem. Valahogy a felszínen maradtam, és kétségbeesetten nyúltam a móló után, annak ellenére, hogy a csuklyás alak ott várt rám a felemelt evezővel.
Elértem az egyik facölöpöt. Az ujjaim elcsúsztak a zöld mohaborításon. Az evező ismét lendületet nyert, és le akart sújtani a kezemre, de valamiképpen sikerült elkapnom. Erősen húztam; fel akartam mászni, nem a támadót lerántani magam után, ám az eredmény az lett, hogy a csuklyás figura elvesztette az egyensúlyát. Egy pillanattal később nagy csobbanás kíséretében ő is a fekete vízben találta magát.
A feje mellettem bukkant fel, és a következő pillanatban hadonászó könyökét a mellkasomba csapta. A móló felé kezdett evickélni. Megragadtam a köpenyét, szerettem volna átmászni a testén, és feltornászni magam a mólóra. Együtt hánykolódtunk, és csépeltük egymást. A só csípte a szememet, mi több, a torkomba is jutott egy tekintélyes adag. Vakon a támadóm felé csaptam.
Azt hiszem, időközben ráébredt, hogy ha verekszünk, mindketten belefulladunk a vízbe. Elrúgta magát tőlem, és távolabb úszott a mólótól, a csónakház mögötti, gazzal benőtt partszakasz felé. Átfogtam a csúszós cölöpöt, és figyeltem, ahogy esetlen víziszörny módjára visszavonul, és közben majdnem a tenger fenekére húzza átázott köpönyege. Csuklyás feje alámerült, majd felbukott, újra meg újra. Amikor biztonságos távolba ért, felküzdöttem magam a mólóra, és levegő után kapkodva feküdtem a hasamon. Az ismeretlen alak beleveszett a csónakház mögött csoportosuló árnyékokba. Hallottam, amint csúszkálva és fröcskölve kimászik a vízből, majd keresztülcsörtet a bozóton.
A világra megint mélységes csend borult, leszámítva a saját, nehézkes lélegzetvételemet. Lábra álltam, és megfogtam a homlokom, ahol csak nyilalló fájdalmat észleltem, de vérzést nem. Visszafelé botladoztam, remegő lábbal, ám annál tisztább fejjel.
Nem lett volna szabad éjnek idején megközelítenem a csónakházat, egyedül, fegyvertelenül. Magammal kellett volna hoznom Ecót, egy lámpást, egy jó éles kést, csakhogy már késő volt ezen bánkódni. Kihalásztam az evezőt a vízből, és fegyverként tartottam készenlétben, mialatt visszasiettem az ösvényre. Az út kemény volt és meredek, de szinte mindvégig futva tettem meg. Minden sötét foltra felfigyeltem, és az ösvény mentén bujkáló, láthatatlan orgyilkosok felé suhintgattam az evezővel. A csapásból lépcső lett, a lépcsőből kövezett feljáró, amely végül a teraszra vezetett. Itt végre biztonságban éreztem magam. Egy darabig csak ácsorogtam, hogy levegőhöz jussak. Nedves tunikám kezdte átengedni a fagyossá vált levegőt. Reszketve, az evezővel a kezemben iszkoltam át a lesötétített házon. Legvégül megérkeztem a szobámba.
Beléptem, és bezártam magam mögött az ajtót. Eco békésen hortyogott a heverőjén. Kisimítottam a homlokából az arcába lógó hajfürtöt, és hirtelen valami gyengédségféle hullámzott végig rajtam. Szerettem volna megóvni – de kitől vagy mitől? Mindenekfölött fáztam, csurom vizes voltam, és annyira kimerültem, hogy alig bírtam még egy lépést megtenni vagy akár gondolni valamire. Szerettem volna felverni az egész házat, hogy kiderítsem: kinek vizes a haja vagy a tógája, de tagjaimban ólmos fáradságot éreztem. Kiléptem átázott tunikámból, és amennyire tudtam, egy pokróccal megtörülköztem, aztán magamra húztam a takarómat, álomra éhesen.
Valami kemény és éles szúrta meg a hátamat. Kiugrottam az ágyból. Úgy látszik, az éjszaka még tartogatott meglepetéseket számomra.
Lenéztem, és egy sötét alakzatot láttam a lepedőn. Meztelenül rohantam ki a szobából, hogy egy lámpát hozzak be a folyosóról. A rikító fénynél megszemléltem a tárgyat, amit valaki az ágyamban hagyott. Akkora figura volt, mint a kézfejem, porózus fekete kőből faragták. A groteszk teremtmény förtelmes ábrázata egyenesen rám vicsorgott. Szeme gyanánt vörös üvegszilánkokat erősítettek a kőbe, melyek most baljósan villogtak a fényben. Az éles, csúcsos orr döfött bele a hátamba, amikor lefeküdtem.
– Láttál már ehhez fogható ocsmányságot? – motyogtam magamban.
Eco torkából értelmetlen hang fortyogott elő, aztán a fiú mély álomban a fal felé fordult. Gelinához hasonlóan ő sem ébredt volna fel, ha cintányérozó táncos lányok vonulnak el az ajtó előtt. Az ablakpárkányra helyeztem a kis szörnyeteget, mivel fogalmam sem volt, mit kezdhetnék vele. Nem is volt erőm utánagondolni.
Az asztalra tettem a lámpát, és égve hagytam; nem azért, mert abban bíztam, hogy a fény megvéd, hanem mert arra sem voltam már képes, hogy eloltsam. Belezuhantam az ágyba, és csaknem ugyanabban a pillanatban álomba merültem. Mielőtt belegabalyodtam volna Morpheusz karjai közé, összeborzadva rájöttem, hogy miért került a tárgy az ágyamba. Lehetett ajándék, figyelmeztetés vagy átok, barátságos vagy ellenséges, annyi biztos, hogy varázslat volt a dologban. A Kehely vidékén vendégeskedtünk, ahol a föld kénes gőzt lehel magából, ahol az őslakosok föld-mágiát gyakoroltak, és ahova a gyarmatosító görögök behozták új isteneiket és jósaikat. Ez a gondolat felzaklatta az álmaimat, sötétséget borított éjjeli pihenésemre, de semmi – még a folyosón táncoló leánycsoport – sem tarthatott ébren tovább egy percig sem.

Kilenc

Eltorzult az arcom a hirtelen belém nyilalló fájdalomra. Mintha valaki csalánnal csapkodott volna. Amikor kinyitottam a szemem, Eco arcát láttam, ahogy száját csücsörítve, töprengve néz le rám. Felém nyújtotta a kezét, hogy megérintsen egy pontot a homlokomon, ott, ahol a hajam vonala kezdődött. Felmordultam, és félrelöktem a kezét. Együttérzőn rándult össze az arca, majd fejcsóválva hátralépett.
– Ennyire szörnyen néz ki? – kérdeztem, miközben a padlóra lendítettem a lábam, és előrehajoltam, hogy megszemléljem magam a tükörben.
A púp még a hajnali szürkeségben is jól látszott. A kitüremkedő vörösség fájdalmasabbnak látszott, mint amilyen volt. Eco egyik kezével felemelte a még mindig nedves tunikámat, a másikkal pedig az evezőt. Rosszallóan nézett rám, magyarázatot követelt.
Elmeséltem neki a beszélgetésemet Crassusszal – a vérfoltokat a Herkules-szobron, a bizonyítékot, hogy Lucius Liciniust a könyvtárban ölték meg –, és ecseteltem neki vendéglátónk eltökélt érdektelenségét. Aztán elmondtam neki, mennyire vonzott a csónakház környékén imbolygó lámpás látványa, az időszakosan felhangzó csobbanás, mintha valaki tárgyakat dobálna a vízbe, a meredek lejtő, az elhagyatott móló és a viskó. Utána elmeséltem, hogyan ütöttek fejbe az evezővel, és miként küzdöttem a támadóval a vízben.
Eco mérgesen megcsóválta a fejét, közben lábával toppantott egyet.
– Igen, Eco, bolond voltam, de szerencsés bolond. Fel kellett volna keltenem téged ahelyett, hogy egymagam indulok felfedezőútra. Vagy inkább Belbót kellett volna magammal hoznom testőrnek, és téged Rómában kellett volna hagynom, hogy vigyázz Bethesdára.
Ez az ötlet még jobban felbosszantotta.
– Fogalmam sincs, ki üthetett le. A móló és a csónakház környékén semmit sem lehetett látni, legalábbis éjnek évadján. Hogy utálom a vizet!
Felrémlett bennem, ahogy a sós víz a torkomat égette, a viaskodás és a közelharc. A kezem hirtelen remegni kezdett, és levegőért kapkodtam. Eco haragja egyszeriben elpárolgott, és szorosan átkarolt. Összeszedtem magam, és megpaskoltam a kezét.
– És ha nem lett volna elég a csónakházi kaland, ezt találtam az ágyamban, amikor visszajöttem.
Az ablakhoz léptem, és felemeltem a figurát. A porózus fekete kő nyirkosnak tűnt az ujjaim között. Többször is felébredtem éjszaka, és szembetalálkoztam az ablakpárkányon gubbasztó szobor gyűlöletes ábrázatával. Ocsmány arcát megvilágította a lámpás, szeme vörösen villogott. Volt egy pillanat, amikor mintha megmozdult volna, tánchoz hasonló hullámzásba kezdve – de ez természetesen csak álom volt.
– Mire emlékeztet téged?
Eco megvonta a vállát.
– Én már láttam hasonlót. Egy egyiptomi házi istenséget juttat eszembe, a vigasság istenét. Besnek hívják, csúf kis jószág. Boldogságot és könnyelműséget hoz a házba, de olyan visszataszító, hogy ha nem tudnád, hogy barátságos, halálra rémülnél tőle. Hatalmas, ásító szája van, kidülledő szeme, hegyes orra. Csakhogy ez itt nem Bes. Ez egy hermafrodita. Látod azokat a kis kerek melleket és az apró vesszőt az ágyékán? Ezenkívül a megmunkálása sem az egyiptomiakra vall. Helyi kőből faragták, abból a puha, porózus fekete kőből, amit a Vezúv oldalában találhatsz. Nem könnyű dolgozni ezzel az anyaggal, szerintem túlzottan porladós, ezért nehéz megmondani, hogy a szobrász tehetségtelen, vagy egyszerűen csak elsiette a dolgot. Ki készíthetett ilyen szobrot, és miért tette az ágyamba? – tanakodtam.
– A mágia nagyon elterjedt itt, a Kehely környékén – magyaráztam tovább. – Sokkal többen foglalkoznak vele, mint Rómában. Veleszületett varázserő lakozik azoknak a családoknak a sarjaiban, akik még a rómaiak előtt éltek ezen a vidéken, és azóta sem vándoroltak el innen. Aztán a görögök is felfedezték ezt a tájat, és magukkal hozták az orákulumokat. Mégis van egy olyan érzésem, hogy ezt a figurát egy keletről származó ember faraghatta, és valószínűbb, hogy nő volt az illető, mint férfi. Mit gondolsz, Eco, van valaki a házban, aki átkot akar szórni a fejemre? Vagy talán...
Eco tapsolt egyet, és az ajtó felé mutatott, a hátam mögé, ahol a fiatal rabszolgafiú, Meto állt, kenyérrel és gyümölccsel megrakott tálcával a kezében. Láttam, hogy tekintete idegesen jár körbe a szobában. Amikor megfordultam, a szobrot gondosan elrejtettem a szeme elől. A hátam mögé dugtam, és szembenéztem a fiúval. Rámosolyogtam, és ő visszamosolygott. Kisvártatva előrántottam a figurát, és egyenesen a tálcára csaptam, az orra elé.
A rabszolga levegőért kapkodott.
– Láttad már ezt korábban is? – kérdeztem vádlón.
– Nem! – suttogta.
Ez talán valóban igaz volt, mert kétségbeesetten kényszerítette másfelé a pillantását.
– De biztosan tudod mi ez, és honnan való.
Nem válaszolt, az ajkát harapdálta. A tálca remegett a kezében. Egy alma gurulni kezdett, majd belevegyült a fügék közé. Elvettem tőle a tálcát, és az ágyra tettem, aztán felkaptam a szobrocskát, és az orra elé tartottam. Kancsalítva nézte, majd szorosan behunyta a szemét.
– Nos? – erőszakoskodtam.
– Kérlek... Ha elárulom, nem biztos, hogy hatni fog.
– Mi? Beszélj világosan.
– Ha beszélek a kísérletről, lehet, hogy semmi sem lesz belőle.
– Hallod ezt, Eco? Valaki kísérletezget velem. Vajon ki lehet, és miért teszi ezt?
Meto meghunyászkodott a tekintetem alatt.
– Kérlek, uram, magam sem értem, csak véletlenül hallottam, amit beszélgettek.
– Mikor beszélgettek erről?
– Múlt éjjel.
– Itt, a házban?
– Igen.
– Gondolom, sok minden elér a füledbe, ahogy fel-alá járkálsz az épületben.
– Előfordul, de sohasem hallgatózom szándékosan.
– Múlt éjjel kiket hallgattál ki?
– Kérlek, uram!
Hosszasan fürkésztem az arcát, majd hátrébb léptem, és hagytam, hogy a szigorúság leolvadjon rólam.
– Tisztában vagy vele, hogy miért hívtak engem ide, ugye, Meto?
A fiú bólintott.
– Azt hiszem.
– Azért vagyok itt, mert veled együtt sok más rabszolga is hatalmas veszély elébe néz. Megpróbálok segíteni, amennyit tudok.
Kétkedve nézett rám.
– Bárcsak biztos lehetnék benne... – suttogta egészen elhalóan.
– Biztos lehetsz benne, Meto. Szerintem tudod, mennyire nagy a veszély.
Nem volt több egy kisfiúnál, túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja, milyen sorsot szán neki Crassus. Vajon látott már valakit meghalni? Elég idős volt ahhoz, hogy megértse, mi történik?
– Bízhatsz bennem, Meto. Mondd el, kitől származik ez a szobor.
Jó ideig vizslatta az arcomat, aztán rendíthetetlenül farkasszemet nézett a szoborral.
– Ezt nem árulhatom el – felelte végül. Eco felindulva lépett közelebb hozzá, ám én megállítottam a karommal. – De azt elárulhatom, hogy...
– Mit, Meto?
– Hogy senkinek sem szabad megmutatnod ezt a szobrot, és senkinek sem szabad beszélned róla. És...
– Ezenfelül?
Beharapta az alsó ajkát.
– Ha elhagyod ezt a szobát, ne vidd magaddal. Hagyd itt. De ne az asztalon vagy a párkányon...
– Hát akkor hol? Ahol találtam?
Megkönnyebbültnek látszott, mintha kevésbé esne folt a becsületén azáltal, hogy helyette én mondtam ki a szavakat.
– Igen. Csak...
– Meto, beszélj rendesen!
– Csak hagyd ott, ahol találtad, megfordítva.
– Úgy érted, arccal lefelé?
– Igen, és...
– A lába a fal felé legyen?
Bólintott, és sietve a szoborra nézett. A szájára csapott a kezével, és alázatosan meghajolt.
– Látjátok, hogy mered rám a nagy szemével? Ó, mit műveltem?
– Helyesen cselekedtél – biztosítottam, és eltettem a szobrot a rabszolga elől. – Van egy megbízatásom számodra: vidd vissza ezt az evezőt a csónakházba. Most eredj, és senkinek se említsd, hogy beszéltünk. Senkinek, érted? Ne reszkess, mert észre fogják venni. Azt tetted, ami a leghelyesebb volt – mondtam ismét, aztán bezártam mögötte az ajtót, és hozzátettem: – Remélem.

Kapkodva fogyasztottuk el a reggelinket, és nyomban a könyvtárba siettünk. A rabszolgák már mind ébren sürgölődtek, söpörték a házat, a készülő ételek illatát hozták a konyhából és terjesztették szét a helyiségekben. Néhány lámpa még mindig égett a folyosókon, és mély árnyékok lapítottak a távolabbi sarkokban, de a ház java részét elárasztotta a kintről érkező lágy, kékes derengés. Elsétáltunk egy kelet felé néző, hosszú ablak mellett: a hegyek vállára halvány aranyszínű leplet terített a Vezúv mögött ébredező nap. A nap első órájában jártunk, amikor a legtöbb római már felkelt ágyából. A Kehely környékének ráérős lakosai kevésbé alkalmazkodtak a szigorú napirendhez.
Az őrizetlen könyvtárt üresen találtuk. Kinyitottam a zsalut, hogy annyi fény jöjjön be, amennyi csak lehetséges. Eco az íróasztal jobb oldalához lépett, és tanulmányozni kezdte a Herkules-szoborra száradt vérnyomokat, hogy megbizonyosodjon mindarról, amit tőlem hallott. Megborzongott, amikor elérte a hideg kora reggeli fuvallat, mely az alant elterülő, köves udvarról áramlott be a szobába. Felvette a klamiszt, melyet Crassus a másik szoborra hajított. A figura láthatóvá vált: egy kentaur volt. A fiú a vállára terítette a köpenyt.
– Nem venném kölcsön azt a köpenyt a helyedben, Eco. Nem tudom, hogyan viselkedne egy olyan ember, mint Crassus, ha látná, hogy a mi fajtánk használja az ő holmiját.
Eco csak vállat vont, és elindult körbe a helyiségben, az irattekercsek rengetegét szemlélve. A tekercsek zömét gondosan hajtották henger alakba, és vászonból vagy bőrből tokot készítettek nekik, melyekre kis címkéket akasztottak. Az irodalmi értékű, kedvtelésből vagy tanulási célzattal olvasott művek – filozófiai értekezések, eredeti görög regények, színdarabok, történelmi leírások – vörös vagy zöld címkét kaptak, és inkább véletlenszerűen kerültek katalógusba. Hosszú, keskeny polcokon halmozták egymásra őket. Az üzleti ügyekkel kapcsolatos iratokra ellenben nagyobb figyelmet fordítottak, külön rekeszekbe helyezve kék vagy sárga címkével látták el őket. Mindent egybevetve több száz tekercset gyűjtöttek össze ebben a szobában, és két falat is megtöltöttek a padlótól a mennyezetig.
Eco halkan füttyentett egyet.
– Igen, valóban lenyűgöző – helyeseltem. – Azt hiszem, még sohasem láttam ennyi iratot egy helyen, Cicero házában sem. De most jobban szeretném, ha a figyelmedet lefelé irányítanád, a padló felé. Ha valaha készítettek olyan szőnyeget, mely a vérfoltok elrejtésére hivatott, bizonyosan ez volt az. Csupa bordó és fekete. Mégis, ha Lucius vére a padlóra ömlött, és valaki csupán egy köpenyt használt ahhoz, hogy feltörölje, kellett maradnia nyomoknak.
Mindketten szemügyre vettük a szabályos mintát. A pirkadati fény pillanatról pillanatra erősödött, ám minél tovább néztük a szőnyeget, annál tanácstalanabbá váltunk a sötét mintázat láttán. Együtt szeltük át lépésről-lépésre. Eco olykor négykézlábra rogyott, mint egy vadászkutya, de eredménytelenül. Ha valaha is ráhullott egy csepp vér a szőnyegre, valami istenség-féle porrá változtatta, és elfújta.
Nem jártunk nagyobb sikerrel akkor sem, amikor a kövezetet vizsgáltuk. Felemeltem a szőnyeg sarkát, és visszahajtottam. Abban reménykedtem, hogy az egész szőnyeget arrébb tolták, hogy elrejtsenek egy vérfoltot, de semmi nyomát nem találtam.
– Talán Luciust mégsem ebben a szobában ölték meg – sóhajtottam. – A vérének valahova folynia kellett, és hova máshova, mint a padlóra? Hacsak... – Az asztalhoz léptem. – Hacsak nem itt állt, az asztal előtt. Teljesen természetes, hogy a saját könyvtárában az asztal előtt áll. Az ütés a homlokát érte, nem a feje hátsó részét, ezért feltételezhető, hogy látta a támadóját. Jobbról, és nem balról sújtott le rá, vagyis az áldozatnak észak felé kellett fordulnia. Balra tőle az asztal állt, ezért csak a jobb oldala nyújthatott támadási felületet. Lévén, hogy az elkövető a homlokának a jobb felére csapott le, nyilván a bal kezét használta. Ez még nagyon fontos részlet lehet, Eco. Ha valaki egy ilyen súlyos szobrot emel fel, hogy gyilkos fegyverként használja, az ügyesebb kezében tártja. Akkor hát megegyezhetünk abban, hogy a rejtélyes személy balkezes. Lucius az oldalára zuhant, rá az asztalra...
Eco előzékenyen rávetette magát az asztalra, az irattekercsek halma közé, melyeket Crassus előző éjjel tanulmányozott. Arccal lefelé hanyatlott, egyik kezét kinyújtotta, a másik a háta mögött maradt.
– Ebben az esetben a vér az asztalra és a falra fröccsenhetett – ahonnan aztán könnyedén letörölhették. Most nem látok semmiféle vérnyomot. Bár kerülhetett magasabbra is... – Feltérdeltem az asztalon. Eco is felmászott, hogy velem együtt vizsgálhassa meg Gelina arcképét. – Égetéses viasztechnika, fekete fakeret, rajta könnyen lemosható gyöngyház-berakás, behelyezve a falba. Ha vér fröccsent volna a festményre, nem hinném, hogy a gyilkos nekilátott volna a viaszfelületet dörzsölni. Félt, hogy megsérti, még akkor is, ha látta a vérfoltokat a színes felületen. Hát nem elképesztő, mennyi színt fedezel fel egy ilyen festményen, ha ilyen közelről nézed? Ebből a távolságból Iaia kézjegye egészen nagynak tűnik és vörösnek – bár ez cinóber, nem vér. Gelina stólájának redőin a fekete és a vörös váltakozik; minden bizonnyal maga az asszony választotta a szőnyeget ehhez a festményhez. Itt vörös, ott fekete, és... Eco, te is látod?
A fiú nyugtalanul bólintott. A háttér egyik zöld pontján, ahova a festő még véletlenül sem önthetett sötétvörös színt, jól kivehetően látszott egy folt, melynek színe az alvadt vérre emlékeztetett. Eco közelebb vitte az arcát, és csakhamar egyre több foltocskát vett észre – a háttérben, a stólán, a festmény alsó szegélyén összegyűlve. Még Iaia nevének első betűit is összemaszatolták. Minél tovább néztük, annál több folt fedte fel magát. Az izmosodó reggeli fényben az apró foltok kivirultak a szemünk előtt, mintha maga a festmény sírt volna vércseppeket. Eco arca grimaszba rándult, és én visszatükröztem a kifejezését: rettentő ütés érhette Lucius Licinius fejét, ha ennyi vér fröccsent szanaszét a szobában. Undorodva húzódtam el az arcképtől.
– Milyen ironikus – suttogtam –, hogy Lucius épp annak a nőnek a képmását szennyezte be vérével, akit szerelemből vett feleségül, és itt végezte, kiterülve az asszony arcképe előtt. Lehet, hogy egy féltékeny szerető van a háttérben, Eco? Lehetséges, hogy a gyilkos szándékosan választotta ezt a helyet, éppen a festmény előtt? Megrendítő domborművet lehetne belőle faragni: az élettelenül összerogyott férj teste feleségének nyugodt mása előtt. De ha valaki kitervelten hajtotta végre a tettét éppen a könyvtárban, miért vonszolta el innen a testet, és miért idézte meg Spartacus szellemét?
Leléptem az asztalról, és Eco követett.
– Az asztalon is sok vérnek kellett lennie, azt viszont könnyen letörölhették. Ami azt jelenti, hogy nem hevert itt ennyi irat, mint most, máskülönben azokat is összevérezte volna, és azokat bizony lehetetlen kitisztítani. A vért letörölheted a lakkozott fáról, de a pergamenről vagy a papiruszról nem. Valami mégis érthetetlen számomra... Gyere, segíts elhúzni az asztalt a faltól.
Könnyebb volt ezt mondani, mint megtenni. Az asztal roppant súlyos volt, talán túlzottan is súlyos ahhoz, hogy egyetlen ember felemelje. Még úgy is nehezen birkóztunk meg vele, hogy két végénél fogtuk meg; felborítottunk egy széket, felgyűrtük a szőnyeget, és hangos csikorgást hallattunk, amikor megkarcoltuk a kőlapokból álló padlót. Erőfeszítéseinket siker koronázta: az asztal hátoldalán és a falon is ragacsos, vörösesbarna vérfoltokat vettünk észre, olyan bemélyedésekben, ahova semmiféle ronggyal vagy köpennyel nem férkőzhetett be senki. Lucius vére végigömlött az asztalon, és összegyűlt az asztal és a fal között nyíló, egészen keskeny résben. Mindkét felületen megmaradtak a nyomai.
Eco elfintorodott.
– Teljesült a kívánságunk, még több bizonyítékunk van rá, hogy Luciust itt ölték meg – állapítottam meg. – De miről árulkodik mindez? Értelmetlen feltevés, hogy az eltűnt rabszolgák feltörölgették maguk után a vért, ha egyszer annyira büszkék voltak tettükre. Mégis, ennél jóval meggyőzőbb bizonyítékra van szükségünk, hogy eltántorítsuk Crassust a szándékától. Gyere, Eco, segíts visszatenni az asztalt a helyére. Lépteket hallok a folyosóról.
Éppen a feldöntött széket állítottam vissza, a fiú pedig a szőnyeget egyenesítette ki, amikor egy kíváncsi arc jelent meg az ajtóban.
– Meto! Pont veled akartam értekezni – derültem fel. – Lépj be, és csukd be az ajtót magad mögött.
Követte az utasításaimat, de tétovának látszott.
– Biztos vagy benne, hogy szabad nekünk itt tartózkodnunk? – suttogta.
– Meto, a ház úrnője egyértelmű engedélyt adott arra, hogy a ház bármelyik részébe beléphetek, nem igaz?
– Igen, bizonyára, de ebbe a szobába még soha senki nem léphetett be a gazda engedélye nélkül.
– Senki? Még a takarítást végző rabszolgalányok sem?
– Csak akkor, ha maga a gazda engedte be őket, és még akkor is ragaszkodott hozzá, hogy ő maga vagy Zeno jelen legyen.
– De itt igazán semmi nincs, amit egy rabszolga elcsenhetne – sem apró érmék, sem ékszer, sem egyéb csecsebecse.
– Akkor is... Egyszer besurrantam, csak mert közelebbről meg akartam nézni a lovat...
– Lovat? Ó, a kentaur-szoborra gondolsz.
– Igen, és maga a gazda jött be utánam. Rettentő méregbe gurult, pedig máskülönben ritkán láttuk ingerültnek. De akkor elvörösödött az arca, és addig kiabált velem, amíg a szívdobogásomtól majdnem meghaltam. – Meto szeme tágra nyílt a felzúduló emlékek hatására. Felfújta az arcát levegővel, majd megrázta a fejét, mint egy lidérces álomból magához térő ember. – Idehívatta Alexandrost, és azt mondta neki, hogy vesszőzzön meg itt, helyben. Egyébként Clito szokta elvégezni az ilyen feladatot, aki az istállóban dolgozik, és szereti a verés minden formáját, de aznap szerencsém volt, mert Clitónak Puteoliban akadt munkája. Le kellett hajolnom, és meg kellett érintenem a földet, hogy Alex tízszer rám üthessen egy bottal. Csak azért tette, mert a gazda kényszerítette. Biztos, hogy sokkal erősebben is lesújthatott volna a bottal, de még így is sírtam.
– Értem. Kedveled ezt az Alexandrost?
A fiú szeme csillogni kezdett.
– Persze. Alexandrost mindenki szereti.
– Mi a helyzet Zenóval? Őt is kedvelted?
Meto megvonta a vállát.
– Zenót senki sem szerette. De nem azért, mert kegyetlen vagy erőszakos, mint Clito. Fennhordja az orrát, nyelveket beszél, és minden rabszolgánál különbnek hiszi magát. Meg aztán folyton szellent.
– Elég kellemetlenül hangzik. Mondd csak, a gyilkosság éjszakáján ébren volt valaki? Te vagy valamelyik másik rabszolga?
Megrázta a fejét.
– Biztos vagy benne? Senki nem látott vagy hallott semmit?
– Mindenki erről beszél, természetesen. Azt viszont senki sem tudja, mi történt. Az úrnő másnap közölte velünk, hogy ha bárkinek bármiről tudomása van, egyenesen Crassus gazdához kell mennie, esetleg Mummiushoz vagy Fabiushoz. Ha bárki látta vagy hallotta volna, mi történik, elmesélték volna, ebben nem kételkedem.
– A rabszolgák körében sem hallottál mendemondákat, suttogást?
– Semmit. Ha bárki szólt volna valamiről, akármennyire titokban, az az én fülembe biztosan eljutott volna. Nem mintha hallgatóznék...
– Megértelek. Te olyan feladatokat kapsz, melyekkel reggeltől estig járkálnod kell a ház szobái között, míg a szakácsok, az istállószolgák és a takarítók végig egy helyben maradnak, és pletykálkodnak. Nem szégyen az, hogy hallasz és látsz dolgokat, Meto. Nekem ez a foglalkozásom. Amikor először láttalak, megesküdtem volna rá, hogy te vagy ennek a háznak a szeme és a füle.
Ámuldozva nézett rám, majd szája óvatos mosolyra húzódott, mintha még soha senki sem figyelt volna fel valódi értékeire.
– Mondd, Meto, nem lehetséges, hogy azon az éjjelen Zeno ebben a szobában tartózkodott a gazdáddal?
– Lehetséges. Gyakran jöttek ide, és sötétedés után is együtt dolgoztak, néha késő éjjelig. Különösen akkor, ha egy hajó érkezett, vagy indulni készült Puteoliból, vagy Crassus gazda jelezte, hogy jön.
– Talán Alexandros is itt volt velük.
– Nem lehetetlen.
– De azon az éjjelen senkit sem láttál ide bejönni vagy innen kimenni. Semmit sem hallottál az istállók vagy az átrium felől.
– Egy kis szobában alszom néhány másik rabszolgával együtt – mondta lassan. – Odaát, a ház keleti szárnyában, az istálló mögött. Általában én fekszem le utoljára. Alexandros mindig kinevet, és azzal gúnyol, hogy nálam kevesebb alvásra egy fiúnak sincs szüksége. Bármelyik más éjjelen ébren lettem volna. Láthattam volna mindazt, amit annyira szeretnétek tudni. De aznap éjjel irgalmatlanul elfáradtam. Olyan sok feladatot kellett teljesítenem, és olyan sok üzenetet kellett hoznom-vinnem... – Hangja reszketni kezdett. – Sajnálom.
Kezemet csontos vállára tettem.
– Semmiért sem kell sajnálkoznod, Meto. De válaszolj még egy kérdésemre. Múlt éjszaka sokáig jártál-keltél a villában?
Eltöprengett.
– Tegnap nagyon sokat dolgoztunk. Te, uram, és Mummius megérkeztetek a Fúrián, és nem mindennapi lakomára kellett készülnünk...
– Így hát korán lefeküdtél?
– Korán.
– Ezek szerint semmi szokatlant nem vettél észre, senki nem sompolygott a folyosókon, senki nem ereszkedett le a hegyoldalon a csónakházhoz?
Tanácstalanul vonta meg a vállát, és beharapta az ajkát. Szemlátomást elszomorította, hogy csalódást kell okoznia nekem.
– Jól van – vigasztaltam végül. – Csak arra gondoltam, tudsz valamiről, ami előttem rejtve maradt. De mielőtt elmész, szeretnék mutatni neked valamit.
Kezemet ismét a vállára tettem, és egyenesen a kentaur-szobrocskához vezettem.
– Nézd meg bátran közelebbről. Érintsd meg, ha akarod.
Biztatást keresve nézett rám, majd reszkető ujjakkal, ragyogó szemmel előrenyúlt. Mielőtt azonban megérintette volna a szobrot, hirtelen visszarántotta a kezét, és beharapta az ajkát.
– Nem, nem kell félned. Nem engedem, hogy megbüntessenek – ígértem.
És Marcus Crassusnak sem engedem, hogy elpusztítson – tettem hozzá magamban. Egy ilyen meggondolatlan eskünek nem mertem volna hangot adni. Maga Fortuna is meghallhatja, és felpofozhat azért, hogy olyan ígéreteket teszek, melyet talán egy isten sem lenne képes betartani.

Tíz

– Lánykoromban soha nem alacsonyodtam volna le odáig, hogy freskót fessek. Mesterem arra tanított, hogy az ember vászon- vagy fafelületre festi a képet, viasztechnikával, festőállvány segítségével, és soha-soha nem alkot falra. „A falfestők egyszerű munkások” – mondta – „míg a festőállványon alkotó művész kiváltságos. Reá úgy tekintenek, mint Apollón kezére! Az állványos festők kapják az összes dicsőséget és aranyat. Szerezz hírnevet állványos festőként, és úgy sereglenek majd köréd, mint a galambok a Forumra.” Egek, szörnyen néz ki az a púp a homlokodon!
Iaia egész másképpen festett, mint előző este a vacsorán. Levetette ékszereit és elegáns ruháját, és egy alaktalan, hosszú ujjú köpenyt vett magára, mely egészen a földig ért. Durva szövetből készült, mindenütt színes festékfoltok tarkították. Ifjú segédje hasonlóképp öltözött fel, és ha lehet, napvilágnál még szebbnek tűnt. Olyan benyomást keltettek egymás mellett, mint valami különös női szekta tagjai, akik az arcuk helyett a ruhájukon hordják a festéket.
A magasban nyíló tetőablak sárgás fénykúppal töltötte meg az előcsarnokot. Körülötte tengermélyi kék és zöld áramlatok tornyosultak egymásra, telis-tele halak és tengerfenékről érkezett szörnyek ezüstös rajaival. A bravúrosan árnyékolt figurák szinte folyékonynak tűntek, és maga a víz ábrázolása is a feneketlen mélység illúzióját keltette. Ha Ecóval egymás mellé állunk és széttárjuk a kezünket, elérhettünk volna egyik faltól a másikig, de egyes helyeken a borongós mélység határtalannak látszott. Ha nem állványozták volna fel a falakat a festéshez, és nem hevertek volna szanaszét foltos rongydarabok, a környezet rémisztően valóságosnak tűnhetett volna; mint egy fulladásos halálról szóló álom.
– Persze manapság már nem harcolok a megbízatásokért – folytatta Iaia. – A vagyonomat a régi szép időkben gyűjtöttem össze. Tudtad, hogy fénykoromban jobban megfizettek, mint Szopoliszt? Ez így volt. Ha egy gazdag római matróna arcképet akart festetni magáról, elsőként a különös, fiatal festőnő jutott eszébe Küzikoszról. Most én választom ki, hogy mit festek és mikor. Ez a munka mindössze egy szívesség Gelinának. Egyik nap kifelé sétáltunk a fürdőből, felfrissülve és kipihenten, amikor panaszkodni kezdett, hogy milyen sivár ez az előcsarnok. Hirtelen megszállt egy látomás: halak, halak, halak mindenütt! Fejünk felett repkedő halak és a lábunknál tekergődző tintahalak. És delfinek, melyek átfúrják magukat a hínár között. Neked mi a véleményed?
– Bámulatos – ismertem el.
Eco körbenézett a teremben, majd rázni kezdte a kezét, mintha ömlene róla a víz.
Iaia felnevetett.
– Gyakorlatilag már készen vagyunk. Nemigen van mit festeni rajta. Most annál a szakasznál tartunk, amikor a vízfestéket lezárjuk egy viaszréteggel. Ezért segítenek nekünk a rabszolgák. Nincs semmi ördöngösség a feladatban, hiszen csak rá kell simítani a külső mázat egy ecsettel, de inkább szemmel tartom őket, nehogy megrongáljanak valamit. Olümpiasz, figyelj arra ott fent, az állványzat tetején! Nehogy túl vastagon rakja rá – nem fognak látszani alatta a színek.
Olümpiasz lenézett ránk a magasból, és elmosolyodott. Titkon belecsíptem Ecóba, akinek tátott szájú lelkesedése korántsem a körülöttünk kéklő műalkotásnak szólt.
– Ó, igen, a régi szép időkben soha nem vállalkoztam volna ilyen munkára – beszélt tovább Iaia. – A mesterem nem engedte volna. Szinte magam előtt látom, ahogy elfintorodik. „Túl közönséges” – mondta volna. – „Közönséges, mert pusztán a díszítés a célja. Ha történeteket vagy fabulákat festesz meg, némi erkölcsi mondanivalóval, annak van értelme. De a halaknak? A te erősséged az arckép, Iaia, méghozzá a női arckép. Senki nem tud fele annyira kiváló arcképeket sem festeni, mint te. De elég egy pillantás ezekre az üres szemű halakra, és soha többé egyetlen matróna sem fogja megengedni neked, hogy megörökítsd! Minden ecsetvonásban a gúny jeleit fogja keresni.” Nos, ezt mondta volna idős mesterem. Csakhogy, Neptunra mondom, mára eljutottam odáig, hogy halakat festek, ha arra van szükség. Szerintem elragadó az összhatás.
Szemlátomást rabul ejtette saját tehetsége. Ezt a szerénytelenséget talán meg lehetett bocsátani egy olyan művésznek, aki már hatalmas életművének utolsó fázisában járt.
– Már én is értem, miért szereztél olyan nagy hírnevet az arcképeiddel – mondtam. – Láttam a könyvtárban a Gelináról készült festményt.
Az asszony mosolya megremegett.
– Igen, egy éve sincs, hogy elkészült. Gelina születésnapi ajándéknak szánta Lucius számára. Hetekig dolgoztunk rajta, Gelina saját privát teraszán, a ház északi végében. Abba a szobába Lucius soha nem ment be, így joggal remélhette, hogy meglepetés lesz.
– Aztán mégsem lett?
– Őszintén szólva Luciusnak nem tetszett. Pontosan az íróasztal fölötti falrészre készítettük, a könyvtárba. Nos, a ház ura kijelentette, hogy oda nem tehetjük. Ha jártál abban a helyiségben, láttad, milyen förtelmes ízléssel verték meg az istenek – azok a rettenetes szobrok, a Herkules és a Kheirón! Az asztala felett lógó festmény még visszataszítóbb volt. Azt szándékozta megjeleníteni, ahogy a hárpiák megtámadják az Argonautákat, de olyan kínosan félresikerült alkotás volt, hogy magam sem értem, hogyan nem süllyedt el szégyenében, amikor látogatók léptek be a könyvtárba. Valami ismeretlen neapolisi zugfestő alkotta meg azt a szörnyűséget. Más sem látható rajta, mint elmismásolt pucér mellek, hadonászó karmok és kardokat lóbáló, mereven festett harcosok. Nem találhatnék olyan szót, mely eléggé kifejezi azt a rémálmot. Nincs igazam, Olümpiasz?
A lány lenézett a munkájából, aztán elnevette magát.
– Igencsak félresikerült festmény volt, Iaia.
– Végül Lucius beleegyezését adta, és levehettük azt a fércmunkát, hogy Gelina portréját tegyük a falra, de a ház ura meglehetősen barátságtalanul fogadta. Gelina egy szőnyeget is rendelt, mely színeiben illik a képhez, a férje viszont folyton azzal nyaggatta, hogy mennyi kiadást varr a nyakába. Emiatt nem is egyszer láttam sírni Gelinát: amióta ideköltöztek, mindig rengeteg gyötrődést okozott neki férje zsugorisága. Lucius maga volt a két lábon járó szerencsétlenség! Egy csirkefogó! Mi értelme egy ilyen villában lakni, ha minden szeszterciuszt meg kell számolnod, mielőtt elköltöd?
Hirtelen feszültség terjedt körbe a helyiségben. Már Olümpiasz sem mosolygott. Az egyik rabszolga felborított egy mázzal teli vödröt, és szitkozódni kezdett. Mintha a halak is kényelmetlenül bolyongtak volna körülöttünk. Iaia lehalkította a hangját.
– Lépjünk be a fürdőkbe. Minden terem üres, és a fény a napnak ebben az órájában a legkellemesebb. Hagyd itt a fiút, hadd nézze, ahogy Olümpiasz dolgozik.
A női fürdő elrendezésében tükrözte a férfiak fürdőjét, csupán méreteiben maradt el mögötte. A nyílt teraszon túl azonban ugyanolyan lenyűgöző kilátás fogadott: a felkelő nap alatt az öblöt ezernyi apró ezüst fényfolt pettyezte tele. Körbesétáltuk a kör alakú medencét, mely fölött sűrűn gomolygott a gőz a friss reggeli levegőben. Visszafojtott hangunk furcsán visszhangzott a magas kupola alatt.
– Azt hittem, Lucius és Gelina boldogok voltak együtt – jegyeztem meg.
– Gelina talán boldognak tűnik számodra?
– A férje alig néhány napja lett áldozata egy rettenetes gyilkosságnak. Nem vártam, hogy egy mosolygós özveggyel fogok találkozni.
– A hangulata nem sokat változott a korábbi időszakhoz képest. Akkor is nyomorúságosan érezte magát, a férjének köszönhetően, és most is nyomorultul érzi magát, megint csak a férje és a mocskos haláleset miatt.
– Azon a festményen nem tűnik nyomorultnak. Vajon hazudik az arcképe?
– A portré éppen olyannak örökíti meg, amilyen volt. Hogy miért tűnik olyan boldognak és békésnek a képen? Gondolj csak bele: egy olyan szobában ült modellt, ahova Lucius sohasem tette be a lábát.
– Én úgy hallottam, szerelemből házasodtak.
– Ez így is volt, és mégis, láthatod, mi származott ebből a frigyből. Ismertem Gelinát kislánykorától fogva, még hajadonként. Egykorúak voltunk az anyjával, és nagyszerű barátságot ápoltunk egymással. Amikor Gelina hozzáment Luciushoz, nem volt jogom véleményt mondani a döntéséről, de azt tudtam, hogy csak a szomorúság felé sodorhatja.
– Hogy lehettél ebben ilyen biztos? Ennyire aljas embernek ismerted meg?
Hosszú ideig hallgatott.
– Nem állítom magamról, hogy kimagaslóan éles szemű bírája vagyok az emberi természetnek, Gordianus, legkevésbé a férfiúi természetnek. Tudod, hogy neveztek a régi szép időkben? Küzikoszi Iaia, az Örök Szűz. Ezt a nevet aggatták rám, és nem is alaptalanul. Ha a férfiakról van szó, kevés tapasztalattal rendelkezem, és nem állítom, hogy belelátok a veséjükbe. Annyi bizonyos, hogy az én ítéletem kevésbé alátámasztott, mint a legtöbb asszonyé. Csakhogy a tapasztalaton nyugvó ítélet ennyire képes, nem többre. Vannak sokkal biztosabb módszerek is arra, hogy előre láthassuk a jövőt.
Belenézett a víz fölött hömpölygő, sűrű párába.
– Valóban? És mit tartogat az a jövő ennek a háznak és a lakóinak?
– Valami sötétet és rémisztőt, akármi is történjen. – Megborzongott. – De hogy válaszoljak a kérdésedre: nem, Lucius nem volt aljas, csak gyenge. Egy tervek nélküli, életerő nélküli, törekvés nélküli ember. Ha Crassus nem lett volna, ő és Gelina rég éhen halnak.
– Egy villa és száz rabszolga igencsak messze van az éhenhalástól.
– De Lucius tulajdonába semmi sem tartozott! Amennyire én tudom, a jövedelmét teljesen felemésztette ennek a háznak a fenntartása és a hatalmas vagyon látszatának megőrzése. Más ember az ő helyében már rég függetlenné tette volna magát Crassustól, és saját vagyont gyűjtött volna össze. Lucius erre nem volt képes. Ő megelégedett azzal, hogy Crassus oldalán poroszkál, elfogadja, amit adnak neki, és nem kér többet. Mint egy elkényeztetett öleb, aki falatokért kuncsorog a gazdája asztalánál. Azt kell mondanom, hogy ugyanaz a kéz tartotta lent, amelyik annak idején felemelte. Crassus eltökélte, hogy Luciust megtartja hajlongó, örökké hálás oldalági rokonnak, és soha nem engedi, hogy vele egyenrangúvá nője ki magát, vagy rivális váljon belőle. Crassus mesterien gondoskodik arról, hogy az emberek a helyükön maradjanak. Hát Gelina ennél jobbat érdemelt. Most teljességgel ki van szolgáltatva Crassusnak, még abba sem lehet beleszólása, hogy a rabszolgái éljenek vagy meghaljanak.
– Mi lesz, ha csakugyan kivégezteti a rabszolgákat?
Iaia mélyen belefúrta tekintetét a ködbe, és nem válaszolt. Némán róttuk a köröket a medence körül.
– Az egykori nézeteltéréseiktől függetlenül szerintem Gelinát mélyen megrázta a férje halála – mondtam halkan. – És még jobban fog szenvedni, ha Crassus végrehajtja könyörtelen tervét.
– Igen – felelt a festőnő tompa, távolinak tetsző hangon. – Ráadásul nem lesz egyedül a szenvedésben.
– Ha tényleg ebben a házban tartózkodik Lucius gyilkosa, biztosan nem nézi majd végig ennyi ember kínhalálát, tudván, hogy helyette végzik ki őket.
– Nem emberek halálát. Rabszolgákét.
– Mégis...
– A római hagyomány szerint nem nagy kár a rabszolgákért, még kilencvenkilenc rabszolgáért sem, ha az ő haláluk mellett döntenek egy szabad és vagyonos ember javára.
Erre már nem tudtam mit válaszolni. Otthagytam a medence mellett, ahol pillantását továbbra is rabul ejtette a kénes, mély köd.

Az előcsarnokban Eco egy lószőrből készült ecsettel kezében állt az állványzaton, míg Olümpiasz a háta mögül figyelte. Kezét előrenyújtva a fiú kezére tette, hogy vezesse az ecsetvonásokat.
– Egyetlen mozdulattal végigsöpörsz rajta – tanítgatta. – Vigyél rá egy vékony, egyenletes réteget.
– Nocsak, Eco – kiáltottam fel. – Nem is tudtam, hogy van tehetséged a festéshez!
A fiú megijedt a hangomra, de a lány hátranézett rám, és vidáman elmosolyodott.
– Nagyon biztosan mozog a keze.
– Ebben nem kételkedem. De most itt kell hagynunk benneteket. Gyere, Eco.
Fürgén lemászott az állványzatról, és még jó néhányszor hátranézett elvörösödött arccal, zavarodottan, miközben kisétáltunk az oszlopos bejárathoz.
– Te szenteltél ennyi figyelmet a lánynak, Eco, vagy Olümpiasz javasolta, hogy másszál fel hozzá az állványra? – A fiú jelezte, hogy az utóbbi történt. – Ó, vagyis magától simult a hátadhoz, és magától tette a kezét a kezedre? – Álmodozón bólintott, majd összeráncolta a homlokát, látván, hogy lebiggyesztem a számat. – A helyedben nem bíznék meg ennyire a lány szívélyességében, Eco. Ne butáskodj, egyáltalán nem vagyok féltékeny. Viszont van valami a mosolyában, ami kellemetlen érzéseket kelt bennem.
Valaki üdvözlést kurjantott a hátunk mögül. Megfordulván szembetaláltam magam Metrobiusszal és Sergius Oratával. Egy-egy rabszolga kísérte őket.
– Ti is a fürdőbe igyekeztek? – kérdezte az üzletember, és közben elnyomott egy ásítást, ami azt jelezte, hogy épp az imént kelt fel az ágyból.
– Igen – feleltem. – Miért ne?
Mialatt Orata Ecóval pihent a forró medencében, én elfogadtam Metrobius meghívását a masszőréhez. Levetkőztünk, és két priccsre feküdtünk egymás mellé az öltözőben. A rabszolga előre-hátra ingázott közöttünk, a vállunkat dagasztotta és a gerincünket nyomkodta. Magas, őszülő rabszolga volt, elképesztően hosszú kezekkel.
– Ha gazdag lennék – mordultam fel –, mindennap igénybe vennék egy ilyen szolgáltatást.
– Én gazdag vagyok, és meg is teszem – biztosított felőle Metrobius. – Hogyan szerezted azt a csúnya púpot a fejeden?
– Ó, semmiség. Egy ajtó közelebb volt hozzám, mint gondoltam. Ó, ez remek! Igen, ott a vállam alatt... Csodálatosak ezek a fürdők, nem igaz? Ecóval már tegnap is jártunk itt, miután megérkeztünk. Mummius a vízvezetékkel akart dicsekedni. Aztán érkezett egy üzenete a fiútól, aki tegnap énekelt a vacsoránál. Azt hiszem, Apolloniusnak hívják. De kétlem, hogy Apollonius keze fele olyan ügyes lenne, mint a te masszőrödé.
– Azt én nem tudhatom – közölte Metrobius elővigyázatosan.
Az oldalán feküdt, felkönyökölt az egyik karjára, és egyszeriben gyanakodva kezdett méregetni.
– Nem? De hiszen olyan gyakori vendég vagy ebben a villában – vetettem ellen. – Azt hittem, már éltél a lehetőséggel, hogy megmasszíroztasd magad ezzel az Apolloniusszal.
– Engem csak Mollio masszíroz meg. Őt még Sullától kaptam ajándékba, évekkel ezelőtt. Ismer minden sajgó izmot és repedt csontot ebben a megfáradt, öreg testben. Egy olyan tapasztalatlan ifjonc, mint Apollonius, csak kificamítaná a tagjaimat.
– Igen, végül is Mummius könnyedén felvállalhatja ezt a kockázatot. Nem mondhatni, hogy törékeny alkat. Erős, mint egy bivaly, legalábbis ránézésre.
– És majdnem olyan okos.
– Ó, ezt megismételnéd, Mollio?... Valamiért az a benyomásom, hogy nem kedveled Marcus Mummiust, Metrobius.
– Közömbös vagyok iránta.
– Megveted őt.
– Bevallom. Gyere, Mollio, most én következem. Gordianuson egyelőre eleget dolgoztál.
Gyönyörűséggel eltelve feküdtem végig a priccsen, olyan petyhüdten, akár a megdagasztott tészta. Behunytam a szemem, és tengeri csillagokat láttam tintahalakkal karöltve. Különös, szusszanó hangok kísérték mozgásukat. Most Metrobiuson volt a sor, hogy fel-felmorranjon és kapkodja a levegőt.
– Miért ilyen mély az ellenszenv közöttetek? – kérdeztem.
– Az első találkozásunktól fogva csak utálatot tudok érezni iránta.
– De történnie kellett valami összetűzésnek vagy sértődésnek.
– Hát legyen, elmondom – sóhajtotta. – Megvan annak már tíz éve is. Azután történt, hogy Sullát diktátorrá választották. Biztosan emlékszel, hogy kitűzték a törvényen kívül helyezettek listáját a Forumon, és Sulla jutalmat ígért mindenkinek, aki valamelyik ellenségének fejét elhozza neki.
– Nagyon is jól emlékszem.
– Ronda egy eljárás volt, de kikerülhetetlen. A köztársaságot meg kellett tisztítani. Az ellenzéket meg kellett semmisíteni ahhoz, hogy Sulla helyreállítsa a rendet, és véget vessen a polgárháborúknak. Máskülönben a végtelenségig folytatódtak volna a konfliktusok és a vendetták.
– Mi köze ennek a te viszályodhoz Mummiusszal?
– Sulla ellenségeinek birtokait elkobozta az állam, és nyilvános árveréseken új gazdára találtak. Nem kell említenem, hogy ezeken az úgynevezett nyilvános árveréseken Sulla legközelebbi barátai és szövetségesei álltak a sor elején. Hogyan másképp juthatott volna egy magamfajta egyszerű komédiás egy villához a Kehely környékén? Csakhogy mások is álltak a sorban előttem.
– Például Mummius?
– Igen. Akkoriban Crassus is nagyon közel állt a tűzhöz, legalább olyan fontos személynek számított, mint Pompeius. Végül túllépte a megengedett határt, és kellemetlen helyzetbe hozta Sullát. Talán emlékszel egy botrányra, ami akkor tört ki, amikor egy ártatlan ember neve is felkerült Sulla listájára, csak azért, hogy Crassus rátehesse a kezét a vagyonára.
– Nemcsak egy ilyen botrány volt.
– Igen, de Crassus egy előkelő származású római, egy hadvezér, a Collina-kapunál zajlott ütközet győztese, akiről senki sem gondolta volna, hogy nyakig merül a szennybe. Sulla még így sem büntette meg, mindössze rácsapott a kezére a kihágásért. A botrány előtt viszont Crassus volt az első mindenben, közvetlenül Pompeius után. Crassus embereit kényeztették, túltáplálták, még jobban, mint Sulla legrégibb barátait és támogatóit.
– Mint például téged.
– Igen.
– Lefogadom, hogy Mummius elhalászott valami zsíros falatot az orrod elől, és Sulla az ő pártjára állt.
– Volt egy bizonyos tulajdon, amelyre mindketten ácsingóztunk.
– Ingatlan vagy ember?
– Egy rabszolga.
– Értem.
– Nem, nem érted. A fiú egy bizonyos római szenátornak volt a tulajdona. Egyszer hallottam egy vacsorán énekelni. Ugyanabból az etruriai városkából származik, ahonnan én. Azzal a tájszólással énekelt, amit én magam is megtanultam gyerekként. Elsírtam magam, miközben hallgattam. Amikor értesültem róla, hogy a fiú és a többi házi rabszolga nagy tételben eladásra kerül, azonnal lesiettem a Forumra. Az árverés vezetője történetesen épp Crassus egyik barátja volt. Kiderült, hogy Mummius ugyancsak igényt tart a fiúra, és nem a csodálatos énektudása miatt. Az árverésvezető elengedte a füle mellett az ajánlataimat, és Marcus Mummius egy használt tunika áráért megkaparintotta az egész rabszolgasereget. Milyen önelégült arccal vonult el előttem, amikor megkapta a bizonylatot! Kölcsönösen megfenyegettük egymást. Előhúztam a késemet. A tömeget szinte csak Crassus emberei alkották, így mentenem kellett az irhámat, miután magamra vontam a haragjukat. Elmentem Sullához, hogy igazságot követeljek, de a diktátor megtagadta a közbeavatkozást. Azt mondta, Mummius túlzottan közel áll Crassushoz, és abban a percben nem engedhette meg magának, hogy megsértse Crassust.
– Mummius tehát egy csellel kiütött a nyeregből, és megszerezte a fiút előled.
– Ezzel még nem volt vége a történetnek. Két év sem kellett, hogy ráunjon a fiúra, és akkor elhatározta, hogy megszabadul tőle. Nem akarta eladni nekem, merő rosszindulatból. Abban az időben Sulla már halott volt, és semmi befolyásom nem maradt Rómában. Írtam egy levelet Mummiusnak, és amennyire alázatosan tudtam, megkértem, hogy adja el nekem a fiút. Tudod, mit tett erre? Körbeadta a levelet egy mulatságon, és kedvére viccelődött velem. Aztán a fiút is körbeadta, és gondoskodott róla, hogy én is értesüljek a részletekről.
– Mi lett a fiúval?
– Mummius végül eladta egy rabszolga-kereskedőnek, aki Alexandriába igyekezett. A fiú örökre eltűnt. Mollio! – csattant fel. – Ma reggel hasznavehetetlen a kezed!
– Légy türelmes, gazdám – búgta az ősz hajú rabszolga. – A gerinced olyan merev, mint egy farönk, és a vállad rozsdás csuklópánthoz hasonlít.
Kinyílt az ajtó. Egy hűvös fuvallat behozta magával Sergius Orata magas, sipítozó hangját.
– És még több cső fut végig ez alatt a padló alatt, valamint mindkét fal mentén – magyarázta. – Láthatod a nyílásokat, ahol a forró levegő kiáramlik, egymástól egyenletes távolságban.
Eco követte, és nem túl lelkesen bólogatott. Orata pucér volt, csak egy óriás törülköző fedte testének középső részét. Húsos, rózsaszín tagjairól párafelhők gomolyogtak felfelé.
– Gordianus, a fiad jó eszű tanítvány. Soha nem találkoztam kitűnőbb hallgatósággal. Meggyőződésem, hogy szorult bele mérnöki tehetség.
– Csakugyan? – pillantottam át a kövér ember válla fölött a fiúra, aki meglehetősen unottnak tűnt. Nem kételkedtem abban, hogy gondolatai sós hullámok között jártak, a női fürdő előcsarnokának tengerszagú áramlatai fölött bolyongtak, Olümpiasszal együtt. – Jómagam is mindig ezen a véleményen voltam, Sergius Orata. Annyi bizonyos, hogy nehezére esik bonyolultabb kérdéseket feltenni, de világosan emlékszem egy tegnapi kérdésére. Miután körbejárt a medencékben, kíváncsi volt, hogy hogyan vezetik el a vizet. Elmondtam neki, hogy szerintem valamiféle csőrendszer leszállítja az öbölhöz, de a válaszom nem elégítette ki.
– Ó, valóban? – Orata örvendezett a kérdés hallatán. Eco zavartan nézett rám, de jól látta a kacsintásomat, miután Orata hátat fordított nekem. – Akkor részletesen el kell neki magyaráznom, és egyetlen részletet sem szabad kihagynom. Gyere velem, fiatalúr.
Orata eltűnt az ajtóban, és Eco utána kullogott.
Metrobius felnevetett, majd morogni kezdett, amikor Mollio újra nekilátott, hogy a húsát csipkedje és csapkodja.
– Orata nem az az egyszerű lélek, akinek mutatja magát – nyugtázta ferde mosollyal. – Nem akármilyen fej ül a vállai felett: folyton számításokat végez, és a nyereségét méricskéli. Már így is rendkívül gazdag, és a híresztelések szerint nem veti meg a szerencsejátékokat, illetve a táncos lányok társaságát. Mégis, ebben a házban az erény mintaképének tartják – távolról sem annyira mohó, mint Crassus, és fele annyira sem elvetemült, mint Mummius.
– Crassusról nagyon keveset tudok – ismertem el. – Csak azt, amit a háta mögött suttognak a Forumon.
– Minden szót elhihetsz. Komolyan mondom, csodálkozom, hogy nem lopta ki az érmét a holttest szájából.
– Ami Mummiust illeti...
– A disznó.
– Számomra ő elég különös egyvelegnek tűnik. Biztosíthatlak felőle, hogy van egy kíméletlenül nyers arca. Magam is láttam tanúságát, amikor errefelé hajóztunk. Pusztán a gyakorlatozás kedvéért azt a parancsot adta ki, hogy gyorsítsák az evezés tempóját a maximumra – soha életemben nem voltam szemtanúja félelmetesebb látványnak.
– Ez Mummiusra vall. Arra az ostoba katonai fegyelemre. Számára a fegyelem az isten, akit arra használ, hogy szentesítsen vele minden aljas tettet, akár a leggonoszabbakat is. Éppen úgy, ahogy Crassus az összes bűnét a birtokszerzés szándékával igazolja. Ők ketten egy érme két oldalát alkotják, vagyis sok szempontból ellentétesek, de alapjában véve ugyanabból az anyagból gyúrták őket.
Ez a kritika meglehetősen bántotta a fülemet egy olyan ember szájából, aki annyira közeli szövetségese volt Sullának. De ahogy az etruszkok mondják, a szerelem vak szemmel néz a korrupcióra, míg a féltékenység minden bűnt lát.
– Mégis – vitatkoztam –, mintha mindkettőjükben felfedezni vélnék valami gyengeségfélét, egy lágyságot, mely még a vértezet alól is elősejlik. Mummius vértje acélból készült, Crassusé ezüstből, de vajon mi másért van szüksége egy férfiembernek vértre, ha nem azért, hogy eltakarja sebezhetőségét?
Metrobius gyanakodva vonta fel a szemöldökét, és rám nézett.
– Nos, Gordianus Rómából, neked talán mégis élesebb a szemed, mint gondoltam. Miféle gyengeséget érzel Crassus és hadnagya felől?
– Egyikükről sem tudok még annyit, hogy szavakba öntsem – vontam vállat.
– Keress, és megtalálhatod, Nyomozó – bólintott Metrobius. – De eleget beszéltünk erről a két emberről. – A hátára gurult, és engedte a rabszolgának, hogy a feje fölé nyújtsa a karját. – Váltsunk témát.
– Talán mesélhetnél valamit Luciusról és Gelináról. Úgy látom, nagyon közeli barátok vagytok a ház asszonyával.
– Valóban így van.
– És Lucius?
– Nem épp most szemlélted meg Iaia falfestményeit?
– De igen.
– Akkor bizonyára láttad Lucius portréját.
– A portréját? Ott bent?
– A medúzát, a fürdő ajtaja felett.
– Hogyan? Ó, már értem, csak viccelsz.
– Nem viccelek. Legközelebb nézd meg alaposabban. A teste kétségtelenül egy medúzáé, de az arca összetéveszthetetlenül Luciusé. Leginkább a szeme hasonlít. Briliáns szatíra, kiváltképp azért, mert maga Lucius sohasem fogta volna fel a viccet. Az a motívum a magas művészet színvonalára emeli az egész freskót. Iaiát egykoron a legkiválóbb arcképfestőnek hívták Rómában, és nem ok nélkül.
– Ezek szerint Lucius egy medúza volt?
– Sohasem találkoztam nála haszontalanabb emberrel – horkantott fel Metrobius. – Nem volt más, csak egy lábtartó Crassus számára, de gyanítom, hogy egy lábtartónak is kifinomultabb a személyisége. Még holtan is több benne az élet, mint annak előtte.
– Gelina mégis szerette.
– Hogy szerette volna? Igen, valószínűleg. „A szerelem vak szemmel néz” – ahogy az etruszkok mondják.
– Nekem is ez a közmondás jutott az eszembe az imént. De szerintem Gelina természeténél fogva egy rendkívül érzelmes asszony. Látom, mennyire kétségbe ejti, ami a rabszolgáival történhet.
– Szerintem égbekiáltó ostobaság ennyi rabszolgát elfecsérelni, abban viszont biztos vagyok, hogy Crassus újakkal látja majd el Gelinát. Crassusnak több rabszolgája van, mint ahány hal a tengerben.
– Csodálom, hogy Gelina képes volt rábírni Crassust arra, hogy küldjön el értem egy hajót.
– Gelina? – Metrobius mosolya furcsán villant fel. – Igen, valóban Gelina említette elsőként a nevedet, de kétlem, hogy egymaga képes lett volna rábeszélni Crassust, hogy holmi rabszolgák miatt ennyi költséget és erőfeszítést fordítson az előkerítésedre.
– Nem értem, mire célzol.
– Azt hittem, tudod. Van egy másik ember is, aki bármit megtenne, hogy kimentse a rabszolgákat a halál torkából.
– Kire gondolsz?
– Ki utazott el egészen Rómáig, hogy idehozzon téged?
– Marcus Mummius? Az az ember, aki pusztán szeszélyből halálra dolgoztatta volna a gályarabokat azon a hajón? Miért mozdítaná az ujját, hogy megmentse Gelina rabszolgáit, különösen, ha ez ellenkezik Crassus akaratával?
Metrobius kiábrándultan és lekicsinylően nézett rám.
– Megesküdtem volna rá, hogy tudod. Amikor arról beszéltél, hogy Mummiusnak is van gyengesége... – Összeráncolta a homlokát. – Csalódást okozol, Nyomozó. Talán mégis olyan nehézfejű vagy, ahogy eredetileg gondoltam. Tegnap este mellettem ültél a vacsorán. Ugyanolyan tisztán láttad a Mummius szeméből patakzó könnyeket, mint én, amikor a rabszolgafiú énekelt. Úgy vélted, hogy merő érzelgősség vitte rá a sírásra? Egy olyan ember, mint Mummius, csak akkor zokog, ha valóban kettétörik a szíve.
– Úgy érted...
– Aznap, mikor Crassus elhatározta, hogy kivégezteti a rabszolgákat, jóformán csak a veszekedésüket lehetett hallani. Mummius szó szerint letérdelt előtte, és könyörgött, hogy hagyja meg néhány szolga életét. Ám Crassus ragaszkodik hozzá, hogy kivétel nélkül mindannyian pusztuljanak el, beleértve a szépséges Apolloniust is, mindegy, mennyire tisztalelkű vagy ártatlan. Az sem érdekli, hogy Mummius mennyire epekedik utána. Így hát a temetés utáni napon Marcus Mummiusnak végig kell néznie, ahogy a saját emberei kiráncigálják a fiút a többi rabszolgával együtt az arénába, és egytől-egyig végeznek velük. Kíváncsi vagyok, vajon egyenként fejezik le őket? Biztosan nem, hiszen rámenne az egész délután, és még az eltompult baiaéi közönség is fészkelődni kezdene. Talán a gladiátorokkal végeztetik el a piszkos munkát: azok majd hálóval befogják őket, és rájuk rohannak a lándzsáikkal...
– Ezek szerint Mummius minden rabszolgát meg akar menteni Apollonius miatt?
– Persze. A fiú kedvéért képes lenne ekkora bolondot csinálni magából. Minden tavasszal kezdődött, amikor Mummius legutoljára itt járt Crassusszal. A katona rögvest szerelembe esett, mint egy szarvasbika, akinek nyíl fúródik a szeme közé. A nyár folyamán még levelet is írt a rabszolgának Rómából, de Lucius megkaparintotta az üzenetet, és undorodva olvasta el.
– Erkölcstelennek találta a levelet?
– Erkölcstelennek Mummius levelét? Ugyan kérlek, honnan lenne neki annyi képzelőereje vagy irodalmi tehetsége? Épp ellenkezőleg, meglehetősen tartózkodó és óvatos írás volt, mintha Platón írt volna dicsérő levelet egyik tanítványának. Jámboran magasztalja Apollonius spirituális bölcsességét, transzcendens szépségét, meg hasonlók.
– Lucius is szerelemből házasodott. Együtt kellett volna éreznie az epekedővel.
– Az illetlenség háborította fel Luciust. Az egy dolog, ha egy polgár a saját rabszolgájával tart fenn viszonyt. Annak soha nem kell kiderülnie. Viszont ha egy polgár egy másik ember rabszolgájának írogat leveleket, az mindenki számára rendkívül kínos. Lucius elment Crassushoz panaszkodni, aki bizonyára mondott valamit Mummiusnak, mert az első levelet nem követte újabb. Csakhogy Mummius vonzalma tovább lángolt. Meg akarta vásárolni magának Apolloniust, de ahhoz Luciust és Crassust is meg kellett nyernie. Az egyikük azonban megtagadta a kérést – talán Lucius, hogy bosszantsa Mummiust, vagy talán Crassust, de az is lehet, hogy csak meg akarta előzni a további szégyenkezést a hadnagy miatt.
– Most pedig Mummius csak áll, és várja, hogy kivégezzék a rabszolgákat.
– Igen. Megpróbálta elrejteni gyötrelmeit Faustus Fabius és Crassus kíséretének többi tagja, valamint a parancsnoksága alá tartozó egyéb személyek elől, de mindenki tud róla. A pletykák nagyon gyorsan terjednek egy ilyen kicsi, privát hadseregben. Micsoda látvány volt, amikor a minap hason csúszott Crassus előtt a könyvtárban! Vért izzadva küzdött, hogy mindenféle nevetséges érvekkel mentse Apollonius életét...
– Mindez, gondolom, zárt ajtók mögött történt.
– Tehetek én róla, hogy minden szót hallottam az udvarra nyíló ablakokon keresztül? Mummius kegyelemért könyörgött a fiú számára, Crassus pedig a szigorú római jog felsőbbrendűségét hirdette. Mummius kérte, hogy ez egyszer tegyen kivételt, de Crassus a fejéhez vágta, hogy ne játssza tovább az ütődöttet. Ha jól emlékszem, egyik mondatában „rómaiatlannak” nevezte Mummiust, ami egy ilyen rettenthetetlen harcos számára a legszörnyűbb vád a parancsnoka szájából. Ha Gelinát kétségbeesettnek látod, meg kellett volna nézned Mummius ábrázatát azon a napon. El sem tudom képzelni, mit tesz majd, ha egy római penge beleváj Apollonius lágy, fiatal húsába, és a szép rabszolga vére ömleni kezd...
Metrobius lassan behunyta a szemét, és valami különös kifejezés költözött a vonásaiba.
– Te mosolyogsz – suttogtam.
– Ugyan miért ne? Mollio a legjobb masszőr a Kehely környékén. Fenségesen érzem magam, és készen állok a fürdőzésre.
A színész felállt, és a magasba tartotta a karját, amíg a rabszolga köré csavarta a hosszú törülközőt. Felültem, és megtörölgettem verejtékező homlokomat.
– Vajon csak képzelődöm – kezdtem halkan –, vagy valóban laknak a házban olyanok, akik szívesen végignéznék a rabszolgák kivégzését? Egy római igazságot akar, nem bosszút.
Metrobius nem válaszolt, csak lassan elfordult, és egyedül hagyott a helyiségben.

– Kár, hogy semmivel sem vagy jobb úszó nálam – mondtam Ecónak, amikor kisétáltunk a fürdőből. Fájdalmas arccal nézett rám, de nem tiltakozott. – Következő feladatunk ugyanis az, hogy megvizsgáljuk a vizet a csónakház körül. Mit szórtak bele a mólóról tegnap éjjel, és miért? – Lenéztem a fürdő oldalában nyíló teraszról a mélységbe. Erről a helyről kilátás nyílt a csónakházra és a móló nagy részére. Egy lélek sem járt arrafelé. A partot szaggatott szélű sziklák szegélyezték, és a víz elég mélynek tűnt ahhoz, hogy inunkba szálljon minden bátorságunk. – Kíváncsi vagyok, hogy Meto, a rabszolgafiú, tud-e úszni. Valószínűleg itt nőtt fel, a Kehely környékén, s itt minden fiú remek búvár és úszó, még a rabszolgák is, nem igaz? Minél hamarabb megtaláljuk, annál több esély van rá, hogy átkutathatjuk a csónakház környékét a déli lakoma előtt.
A felső szinten találtuk meg Metót. Amikor meglátott minket, elmosolyodott, és felénk szaladt.
Előadtam volna az ötletünket, de ő izgatottan rángatni kezdte a kezem.
– Vissza kell menned a szobádba – suttogta.
Megpróbáltam valami magyarázatot kisajtolni belőle, ám ő csak a fejét rázta, és ugyanezt a mondatot ismételgette. Előrefutott, és mi követtük Ecóval.
A szobát elárasztotta a napfény. Még senki sem jött be megigazítani az ágyunkat, de éreztem, hogy valaki már betette a lábát a helyiségbe, amióta elmentünk. Metóra sandítottam, aki az ajtó mögül lesett vissza rám. Visszahajtottam a takarót az ágyamon.
A csúf kis szobrocskának hűlt helyét találtam. Helyette egy pergament helyeztek a lepedőre, melyen vörös betűkkel ez állt:

KERESD FEL A JÓSNŐT KÜMÉBEN
INDULJ AZONNAL

– Hát, Eco, ez némileg megváltoztatja a terveinket. Nem lesz úszás ma délelőtt. Valaki elintézte, hogy egyenesen az istenektől kapjunk útmutatást.
Eco ránézett a pergamenre, majd visszanyújtotta nekem. A jelek szerint nem vette észre, amit én. Valahányszor az „A” betű szerepelt a szövegben, hóbortos kacskaringó vette körül, és az áthúzó vonal élesen lefelé lejtett jobbra.

Tizenegy

Amikor megkérdeztem Metót, hogy meg tudná-e nekünk mutatni a jósnő barlangja felé vezető utat, hátralépett, és a fejét rázta. Erősködni kezdtem, mire egyre jobban elsápadt.
– Én nem – suttogta. – Én félek a Szibüllától. De tudom, ki vezethet el benneteket oda.
– Ki?
– Olümpiasz minden nap elmegy Kümébe, pontosan ebben az időben. Elhoz néhány dolgot Iaia házából, és körülnéz, hogy minden rendben van-e.
– Ez nekünk roppant kényelmes – derültem fel. – Szekéren megy, vagy ragaszkodik a hordszék nyújtotta fényűzéshez?
– Ó, nem, lóháton vág neki az útnak, mintha férfi lenne. Most valószínűleg az istállóban van. Ha siettek...
– Gyere, Eco – fordultam a fiú felé, de ő már kifelé igyekezett az ajtón.
Félig-meddig arra számítottam, hogy Olümpiasz várni fog ránk az istállónál, ám a lány őszintén meglepettnek tűnt, amikor az udvarról odakiáltottam neki. Már indult kifelé az istállóból egy alacsony, fehér ló hátán. Hosszú, formátlan festőköpenyét lecserélte egy rövid stólára, mely megengedte, hogy féloldalasan ülje meg a lovat. Az öltözet térdtől lefelé teljességgel felfedte a lábát. Eco úgy tett, mint aki az állatot csodálja, de közben nem állta meg, hogy oda ne pillantson a lány tökéletesen ívelt, homokszínű vádlijára, mely szorosan tapadt a ló oldalához.
Olümpiasz némi habozás után beleegyezett, hogy elkísér minket Kümébe. Amikor elárultam, hogy a Szibüllát keressük, először megriadt, aztán hitetlenkedve nézett ránk. Meglepődtem zavarodottsága láttán. Megesküdtem volna rá, hogy neki is szerepe van ebben a ködös cselvetésben, amit ellenem szőttek, hogy Kümébe csalogassanak. Mégis, a lány szemlátomást rossznéven vette, hogy két ember akaszkodott a nyakára. Megvárta, amíg Ecóval magunknak is kerítünk lovakat, majd mindhárman nekivágtunk az útnak.
– Meto, a rabszolgafiú azt mondta, hogy mindennap megteszed ezt az utat. Nem kimerítő lovagolni oda-vissza?
– Ismerek egy rövidebb útvonalat – felelte a lány.
Elhaladtunk a bikafejjel ékesített póznák között, és rátértünk a közútra, ahol rövidesen jobbra fordultunk. Mummiusszal is ugyanezt az utat tettük meg előző nap, amikor a rabszolga megmutatta nekünk, hol találta a véres köpenyt. Most sebesen magunk mögött hagytuk a szakadékot, és továbbmentünk észak irányába. A bal kéz felé magasodó hegyoldalakat olívaültetvények borították. A fák ága súlyosan roskadozott a korai terméstől, de a szüretelő rabszolgáknak csak a hűlt helyét találtuk. Az olívaültetvényt szőlővidék váltotta fel, majd néhány elszórtan elhelyezkedő, megművelt földsáv után egy erdős részhez érkeztünk.
– A Kehely környéke messze földön ismert a termékenységéről – jegyeztem meg.
– És más, szokatlanabb dolgokról is – tette hozzá Olümpiasz.
Az út egy idő után lefelé kezdett kanyarogni. A fákon keresztül megpillantottam egy kisebb víztömeget, mely nem lehetett más, mint a Lucrinus-tó: egy hosszú lagúna, melyet csupán egy keskeny földsáv választott el az öböltől.
– Itt szedte össze a vagyonát Sergius Orata – tájékoztattam Ecót. – Osztrigákat tenyésztett, és eladta őket a gazdagoknak. Ha itt lenne velünk, magával vinne téged egy kimerítő körútra, hogy átadja neked a tudását.
Eco a szemét forgatta, és eltúlzott borzongással jelezte nemtetszését.
A látkép kiszélesedett, és szememmel végigkövethettem a kacskaringós utat. Először átvezetett a tavat és az öblöt elválasztó földsávon, aztán keletre kanyarodott, majd mielőtt leereszkedett volna Puteoli városa felé, megkerült néhány dombot. Puteoli kikötőjében számos mólót lehetett kivenni, de ahogy Faustus Fabius mondta, vajmi kevés nagy hajót.
Olümpiasz hátranézett.
– Ha végigmennénk az úton, elhaladnánk a Lucrinus-tó mellett, és a Puteoliba vezető út felét is meg kéne tennünk, mielőtt visszafordulhatnánk Kümé felé. De ez az útvonal olyanoknak való, akiknek szükségük van kikövezett útra, például szekérrel vagy hordszéken érkezőknek. Én ezt az utat választom.
Keskeny ösvényre vezette a lovát, és alacsony bokrok között vágott át. A fák csoportján túl kopár hátságra jutottunk, és mindvégig egy kecskecsapásnak tűnő gyalogutat követtünk. Bal oldalunkon lankás dombok szelídítették meg a látképet, ám jobbra a Lucrinus-tó felé mélyen lejtett a talaj. Alant, a tavat körülölelő, széles, alacsony síkságon Crassus privát serege táborozott.
Végig a part mentén sátrakat vertek fel. A tüzek, melyeknél ebédjüket főzték, apró füstpamacsokat eregettek az ég felé. Egy-egy lovas könnyű vágtában szelte át oda-vissza a lapályt, a paták porfelhőt kavartak fel. A harcosok a menetelést gyakorolták vagy párosával edzették kardforgató karjukat. A pajzsokhoz csapódó kardok hangja felért a hegygerincre, együtt egy mélyen bömbölő, összetéveszthetetlen beszédhanggal. Bár Marcus Mummius szavait nem tudtuk kivenni, nyilvánvalóan parancsokat osztogatott egy csapat katonának, akik merev sorfalat alkottak. Nem messze, a legnagyobb sátor előtt maga Faustus Fabius állt, akit vörös sörényéről könnyedén felismertünk. Előrehajolt, és Crassushoz beszélt, aki egy támla nélküli, összecsukható széken ücsörgött. Teljes katonai öltözetben pompázott, páncélzata ezüstösen vakított a napfényben, és bő, vörös köpenye úgy kirítt a poros tájképből, akár egy nagy vércsepp.
– A szóbeszéd szerint arra készül, hogy elnyerje a megbízatást Spartacus ellen – szólalt meg Olümpiasz, és kedvetlenül fürkészte a tóparti síkságot. – Persze a szenátusnak is megvannak a maga seregei, de a tavaszi és nyári vereségek megtizedelték a rendeket. Crassus ezért fejleszti fel a saját haderejét. Faustus azt mondta, hatszáz ember táborozik a Lucrinus-tónál. Crassus már hatszor ennyi katonát összegyűjtött egy Róma melletti táborba, és ha egyszer megkapja a szenátus jóváhagyását, a sokszorosát is összetoborozhatja. Crassusnak meggyőződése, hogy addig senki sem nevezheti magát gazdagnak, amíg saját hadsereggel nem rendelkezik.
Mialatt a tábort néztük, cintányér hangja csendült, és a katonák összegyűltek az ebédhez. A rotyogó üstök között rabszolgák buzgólkodtak.
– Felismered a tunikájukat? Azok a rabszolgák Gelina konyhájáról valók – emlékeztetett Olümpiasz. – Iparkodnak, hogy megetessék azokat az embereket, akik két nap múlva elvágják majd a torkukat.
Eco megérintette a karomat, és a síkság távolabbi vége felé mutatott, ahol a kopár föld erdősávnak adta át a helyét. Ledöntött fák egész rendjét különítették el az erdőtől, és egy csapat katona ideiglenes arénát készült felállítani a nyers fából. Jókora medencét mélyítettek a földbe, simára döngölték, és köré magas falakat építettek, üléssorokkal körülvéve. Akárhogy hunyorogtam, csak nagy nehezen sikerült kivennem a karddal, háromágú szigonnyal és hálókkal álharcot vívó katonák gyűrűjén belül a sisakot viselő építőket.
– A halotti játékokra készülnek – motyogtam. – Bizonyára a gladiátorok is megérkeztek már. Holnapután ott tartják majd a viadalokat Lucius Licinius emlékére. És ott kerül sor...
– Igen – szólt közbe a lány. – Ott kerül sor a rabszolgák kivégzésére. – Olümpiasz vonásai megkeményedtek. – Crassus embereinek nem lett volna szabad felhasználniuk azokat a fákat. Az a terület már az északi, Avernus-tó környéki erdőkhöz tartozik. Senkinek sem képezi tulajdonát. Az avernusi erdő szent. Gyalázatot követ el bárki, aki akár csak néhány fát kivág, tegye akármilyen okból is. Marcus Crassus szégyentelen önhittségről tett tanúbizonyságot, amikor ennyi fát kiirtott azért, hogy saját becsvágyó terveit véghezvigye. Ebből semmi jó nem származhat. Majd meglátjátok. Ha nekem nem hisztek, kérdezzétek meg a Szibüllát, ha találkoztok vele.
Némán folytattuk utunkat a hegygerincen, aztán belovagoltunk az erdőbe, és apránként megkezdtük az ereszkedést lefelé. A rengeteg egyre sűrűbbé vált körülöttünk, és mintha a fák természete is megváltozott volna. Zöld lombkoronák helyett egyre inkább sötét, csaknem fekete leveleket láttunk magunk körül, bozontos faóriások magasodtak fölénk, tekervényes ágakkal tapogatták a levegőt. Az aljnövényben megszaporodtak a tüskés bokrok, és a zuzmók rojtjai áthatolhatatlanná tették a bozótost. A lovak patái alatt gombák roppantak össze. A csapás semmivé foszlott, és úgy tűnt számomra, hogy Olümpiaszt az ösztönei vezetik a rengetegen keresztül. Nehéz csend telepedett körénk, melyet csupán a lovak lépteinek dobbanása és egy különös madár távoli rikoltozása szakított meg újra és újra.
– Egyedül szoktad megtenni ezt az utat? – kérdeztem. – Kétlem, hogy biztonságban éreznéd magad egy ilyen elhagyatott helyen.
– Mi árthatna nekem ebben az erdőben? Banditák, útonállók, szökött rabszolgák? – Olümpiasz előrenézett, tekintete beleveszett a sűrűbe, nem is láthattam az arcát. – Ezt az erdőt Diána istennőnek szentelték fel, az ő tulajdonába tartozott ezer esztendőn át, már jóval azelőtt, hogy a görögök idejöttek. Diána egy nagy íjat hord magánál, azzal védelmezi a területét. Ha célba vesz valakit, nincs dobogó szív, mely megmenekülhetne nyilától. Nem érzek itt nagyobb félelmet egy őzsutánál vagy egy sólyomnál. Csak azok az emberek találják magukat szembe a veszéllyel, akik gonosz szándékkal lépnek be az erdőbe. A törvényen kívüliek szívük mélyén nagyon is jól tudják ezt, és nem keverednek a fák közé. Benned felébredt a félelem, Gordianus?
Felhő takarta el a napot. A napfény sávjai egyre sápadtabban hatoltak be az erdőbe, és valami szürke hűvösség lengte körbe a fákat. Különös látomás kerített hatalmába: az éjszaka terjesztette ki uralmát az erdő felett, az elrejtőzött nap helyét a hold vette át, és sötétség szivárgott ki a haldokló fatörzsek mély üregeiből, valamint a lehullott ágak alatt felgyülemlő árnyakból. A némaság egyre kézzelfoghatóbb volt, még a paták zöreje is eltompult, mintha a nedves föld minden lépés hangját magába nyelte volna. Valami szokatlan bágyadtság vett erőt rajtam, nem alváshoz hasonlítható, hanem olyan, mintha lassan egy idegen birodalomba kerültem volna át, ahol az érzékszerveim torzan fogták fel a világot.
– Érzel félelmet, Gordianus?
Ránéztem a lányra, de csak hátulról láttam a fejét és a puha, szőke hajzuhatagot. Ismét bizarr látomás környékezett: azt képzeltem, hogy ha megfordulna, nem a saját, gyönyörű arcát látnám, hanem egy szigorú, kegyetlen szemű, vigyorgó maszkot, melyre ránézni is iszonytató. Egy felbőszült istennő arcát.
– Nem, nem érzek félelmet – suttogtam rekedten.
– Jól van. Akkor jogod van itt járni, és biztonságban leszel.
Hátrafordult, és a valódi, ártalmatlanul mosolygó Olümpiasz arcát láttam magam előtt. Megkönnyebbülten sóhajtottam.
Az erdőben egyre jobban elterebélyesedett a sötétség. Súlyos, tapadós köd áramlott szét a fák között, a tengeri levegő összevegyült a rothadó levelek és a mohos fakéreg nyirkos szagával. Aztán hirtelen egy másik szag csapta meg az orrunkat: fortyogó kén bűze.
Olümpiasz egy jobbra feltáruló tisztás felé mutatott. Egy csupasz szikla pereméhez lovagoltunk. Felettünk egy ködtorlasz szaggatott széle gomolygott; egyenesen a tenger felől érkezett. Alattunk mélység tátongott, egy óriás tál, melyben pára kavargott a sötéten borongó fák között. A párán keresztül alig tudtam kivenni a gödör bugyogó, fortyogó, köpködő felszínét.
– Hádész Torkolata – suttogtam.
Olümpiasz bólintott.
– Egyesek szerint itt húzta le magával Pluto Perszephonét az alvilágba. Azt mondják, a kénesen fortyogó sárréteg alatt, mélyen a föld kavargó gyomrában, több folyó is csörgedezik; azok választják el az élők és a holtak birodalmát. Ott az Akherón, a bánat folyója, és a Kókütosz, a gyász folyója. Mellette a Phlegeton, a tűzfolyam, és a Léthé, a feledés vize. Együtt ömlenek bele a nagy folyóba, a Styxbe, melyen Kharón viszi által ladikján a holtak szellemét Tartarosz kopár pusztaságához. Úgy tartják, Pluto őrző kutyája, Cerberus gyakorta kiszabadul kötelékeiből, és felszökik az élők világába. Egyszer beszéltem egy földművessel Kümében, aki hallotta a szörnyeteg hangját az avernusi erdőségek felől. Mind a három feje egyszerre vonyított a telihold alatt. Más éjjeleken a Lemures, az elhunytak hazajáró szellemei szállnak fel az Avernus-tóból. A rosszakaratú rémek az erdőben bolyonganak, ahol beleköltöznek a farkasok testébe. Pluto reggelre mindig visszatoloncolja őket az alvilágba. Az ő birodalmából nem lehet véglegesen megszökni.
A lány elfordította arcát az alant elterülő, hátborzongató látképtől, és Ecóra pillantott, aki elkerekedett szemmel nézett vissza rá.
– Különös, nem igaz? – folytatta Olümpiasz. – Felfogni is nehéz, hogy mindez ennyire közel van a baiaéi villák civilizált, kényelmes világához? Gelina házában úgy tűnik, mintha a világ másból sem állna, mint vízfelszínen táncoló napsugarak játékából és friss, sós levegőből. Ott könnyen megfeledkezik az ember a nyirkos kövek alatt lakozó istenekről és a kénes üregekben megbújó kísértetekről. Az Avernus-tó itt volt a rómaiak, sőt, a görögök előtt is. Ezek az erdőségek is itt voltak, akárcsak a füstölgő vulkáni hasadékok a Kehely környékén, és a bűzös, fortyogó üregek. Az alvilág ezen a helyen kerül a legközelebb az élők világához. Az összes gyönyörű ház és ragyogó fényesség, mely körülveszi az öblöt, nem több egy maszknál, egy trükkös játéknál, amely olyan testetlen, akár egy buborék felszíne. Alatta morajlik és forr a kén, az örökkévalóság kezdetétől fogva. Hádész Torkolata akkor is itt fogja tátani a száját a halottak árnyéka után, amikor az öböl körül minden ház az enyészeté lesz, és minden fény kialszik.
Csodálkozva néztem a festőlányra. Nem akaródzott elhinnem, hogy egy ilyen fiatal és élettel teli teremtés szájából hallom ezeket a szavakat. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, mire felvillantotta rejtélyes mosolyát, és megfordította a lovát.
– Nem ajánlatos sokáig farkasszemet nézni az Avernusszal, vagy sokáig beszívni a gőzét.
Az út fokozatosan lejtett, és végül kiértünk az erdőből, egy füves területre, melyet csupán egyenetlen, fehér sziklák szabdaltak szét. Ahogy a tenger felé közeledtünk, a dombokat mind kopárabbra fésülte a szél. A köd magasabbra emelkedett, és rongycafatokban lógott a fejünk felett. A sziklák lassan házméretűre nőttek körülöttünk, és úgy hevertek szanaszét, akár az óriások törött, mállott csontjai. Elképesztő alakzatokat vettek fel; egyik-másik mintha éles kiszögellésekkel felborzolódott volna, a harmadikat kanyargós alagút és ezernyi féregjárat fúrta át.
Egy idő után kiértünk a sziklák útvesztőjéből, és egy meredek hegyoldalba vájódott, titkos üreghez érkeztünk. Olyan volt, mint egy behajlított könyök zuga, szeszélyesen elszórt szikladarabok gyűltek benne össze, és fák, melyeket torz szobrokká faragott a szélfúvás.
– Én itt magatokra hagylak titeket – mondta Olümpiasz. – Keressetek egy helyet, ahova kiköthetitek a lovaitokat, és várakozzatok. A papnő eljön hozzátok.
– De hol van a templom?
– A papnő majd elvisz benneteket a templomhoz.
– De én azt hittem, hogy találunk majd egy templomot, és az jelzi a Szibülla szentélyét.
A lány bólintott.
– Arra a templomra célzol, melyet Daidalosz építtetett, amikor ezen a ponton földet ért hosszú repülése után? Daidalosz Apollón előtt tisztelgett a templom megépítésével, amit vert arany táblákkal és arany tetővel ékesített. Így tartják legalábbis Kümében. Csakhogy az arany templom nem több egy mítosznál, vagy ha volt is, a föld rég elnyelte. Néha megesik itt az ilyesmi: a föld megnyílik, és egész házakat rejt el a gyomrában. Ma a templom egy nyílt, sziklás területen van, nem messze a Szibülla barlangjának bejáratától. Ne aggódjatok, a papnő hamarosan megérkezik. Hoztatok jelképes ajándékot – aranyat vagy ezüstöt?
– Elhoztam azt a néhány érmét, amit a szobámban tartottam.
– Az elég lesz. Most pedig magatokra hagylak benneteket.
Türelmetlenül megragadta lova gyeplőjét.
– Várj csak! Hogyan fogunk téged ismét megtalálni?
– Miért kell, hogy megtaláljatok? – Valami kellemetlen él költözött a hangjába. – Idehoztalak benneteket, ahogy kértétek. Nem tudtok magatoktól visszatalálni?
Körülnéztem a kusza sziklatengeren. Az ereszkedő köd örvénylett körülöttünk, a szél mély zúgással sóhajtozott a kövek között. Bizonytalanul vállat vontam.
– Jó, legyen, ahogy akarjátok – nyugodott bele a lány. – Ha véget ér tanácskozásotok a Szibüllával, lovagoljatok egy darabon a tenger felé. Egy füves dombtetőről megpillanthatjátok Kümét. Iaia háza a falu túlsó oldalán áll. Az egyik rabszolga majd beenged titeket, ha... – Tétova szünetet tartott. – ...ha én még nem lennék ott. Várjatok meg.
– Hol máshol lennél?
Válasz nélkül távozott a lován, és sietve eltűnt a sziklatömbök között.
– Miféle életbevágó ügy miatt teszi meg ezt az utat minden nap Kümébe? – kérdeztem saját magamtól. – És miért akar mindenáron megszabadulni tőlünk? Nos, Eco, mit gondolsz erről a helyről?
Eco átfogta magát a karjaival, és megborzongott, de nem a hidegtől.
– Egyetértek. Van itt valami, amitől vacog a fogam. – Végignéztem a kőlabirintuson. A szél nyögve és fütyülve süvített át a lyukakon, melyeket mintha férgek rágtak volna a sziklákba. Néhány méternél távolabbra egyik irányban sem láthatunk ezek miatt a cikkcakkos sziklák miatt. Egy egész hadsereget el lehet itt bújtatni, és minden kő mögött elrejtőzhet egy orgyilkos.
Leszálltunk a lovakról, és beljebb vezettük őket a sziklafal hasadékába. Egy csupasz pántot erősítettek az egyik göcsörtös faághoz, valószínűleg minden erre járó oda kötötte ki a lovát. Biztonságba helyeztem az állatokat, de alig végeztem, Eco máris a ruhámat húzogatta.
– Igen, jól van már, mit...
Rögvest belém fagyott a szó. Egy ismeretlen alak került elő a semmiből, és elhaladt két közeli szikla között, ugyanazon az útvonalon, amerre Olümpiasz is távozott. Az egyre lejjebb ereszkedő köd elnyelte lova lépteinek zaját, így a lovas olyan nesztelenül surranhatott el mellettünk, mint egy kísértet. Csak egy pillanatra tűnt fel előttünk sötét, csuklyás köpönyege.
– Mit szólsz ehhez? – suttogtam.
Eco felszökkent az egyik közeli sziklára, és miután remek fogódzókat talált az ujjainak a kisebb résekben, felhúzta magát a tetejére. Tekintete a távolba meredt. Arca egy pillanatra felragyogott, aztán megint elsötétült. Integetni kezdett nekem, ám pillantását továbbra is a sziklarengetegen tartotta. Jelzésképpen megcsípte a saját állát, és arrébb húzta az ujjait.
– Hosszú szakálla van? – kérdeztem. Eco bólintott. – Úgy érted, Dionüsziusz, a filozófus lovagolt el mellettünk? – A fiú ismét bólintott. – Milyen különös... Még mindig látod? – Eco összevonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét. Utána megint felderült az arca. Nyilat formált az ujjából, és úgy tett, mintha felemelkedne, majd lezuhanna, jóval előrébb. Azt mutatta, hogy amit lát, sokkal előrébb jár a mezőn. Aztán Olümpiasz hosszú tincseit jelezte. – Látod a lányt? – Újra bólintott, de csakhamar megrázta a fejét, amikor elvesztette szem elől. – Úgy tűnik, hogy a filozófus követi?
Eco hosszasan fürkészte a távolt, majd a komoly aggodalom jeleivel arcán lenézett rám, és lassan bólintott.
– Furcsa. Rendkívül furcsa. Ha nem látsz mást, gyere le onnan.
Eco még figyelt egy kicsit, aztán leült a szikla tetejére, és ellökte magát. Felmordulva ért földet. A lovakhoz sietett, és a megcsomózott pányvákra mutatott.
– Utánuk akarsz menni? Ne légy nevetséges. Semmi okunk nincs feltételezni, hogy Dionüsziusz ártani akarna a lánynak. Talán nem is követi őt. – Eco csípőre tette a kezét, és úgy nézett rám, ahogy Bethesda szokott – mintha egy bolondos kölyök lennék. – Jól van hát, elismerem, felettébb különös, hogy pontosan ugyanazt a rejtélyes útvonalat követi egy perccel a hátunk mögött, amin végighaladtunk. Hacsak nincs valami titokzatos oka rá. Lehet, hogy nem is Olümpiaszt követte, hanem minket. Ebben az esetben jól kicseleztük.
Eco nem elégedett meg a válasszal. Mérgesen karba fonta a kezét.
– Nem – szóltam rá szigorúan. – Nem megyünk utánuk. Te sem indulhatsz utánuk egymagad. Mostanra Olümpiasz minden bizonnyal megérkezett Kümébe. Egyébként is kétlem, hogy egy olyan fiatal és ügyes lánynak, mint Olümpiasz, segítségre lenne szüksége egy olyan ősz szakállú aggastyánnal szemben, mint Dionüsziusz.
Eco a homlokát ráncolta, és belerúgott egy kőbe. Karját még mindig keresztbe fonta, és megindult a magas szikla felé, mintha meg akarná mászni. Abban a pillanatban viszont mozdulatlanná dermedt, és megfordult, akárcsak jómagam.
Az idegenszerű, nyugtalanító hang mogorván zihált, alig lehetett benne felismerni egy asszony hangját. A tulajdonosa vérvörös, kámzsás köpenyt viselt, melynek redői alatt összekulcsolta kezét, így testének egyetlen része sem volt látható. Az arcát leplező mély árnyékokból úgy szivárgott elő a hangja, mint egy hörgő kísérteté, aki Hádész Torkolatából kúszott elő.
– Gyere vissza, ifjú! A lány biztonságban van. Te viszont behatoló vagy errefelé, és folytonos veszélynek teszed ki magad, amíg csupasz arcod az istenek szeme elé nem kerül, hogy megítéltessék: villámcsapás végez-e veled, vagy füled megnyílik a Szibülla hangjára. Szedjétek össze bátorságotokat mindketten, és kövessetek. Most!

Tizenkettő

Réges-régen élt egy király, akit a rómaiak Büszke Tarquiniusnak neveztek. Egy napon egy küméi varázslónő kereste fel Tarquiniust, és felajánlott neki kilenc könyvet, melyekbe az okkult tudást jegyezték fel. A könyvek pálmalevelekből készültek, és nem fűzték össze őket irattekerccsé, így a lapokat bármilyen sorrendbe lehetett rendezni. Tarquinius ezt módfelett különösnek találta. A könyveket nem is latinul, hanem görögül írták, ám a varázslónő megesküdött rá, hogy bennük foglaltatik Róma egész eljövendő története. Akik tanulmányozzák őket, magyarázta a varázslónő, minden túlvilági jelenésnek tanúi lesznek, melyekkel az istenek az embereknek jelzik akaratukat: a télen északra repülő libák, a tűzzé váló víz vagy a délben megszólaló kakas képében.
Tarquinius fontolóra vette az asszony ajánlatát, de sokallta az aranyat, amit a könyvekért kért. Végül útjára küldte, és azzal érvelt, hogy Numa király száz évvel azelőtt azért alapította meg a papságot, a kultuszokat és a rítusokat Rómában, hogy ezek az intézmények mindig megfejtsék az istenek által küldött jelzéseket.
Azon az éjjelen három tűzgömböt láttak a láthatár felett lebegni az égen. Az emberek megrémültek. Tarquinius hivatta a papokat, hogy megmagyarázzák a jelenséget, de legnagyobb bosszúságukra semmilyen okfejtés nem bizonyult helyénvalónak.
Másnap a varázslónő ismét meglátogatta Tarquiniust, és felajánlotta neki, hogy vegye meg a tudás hat könyvét. A hat könyvért ugyanazt az árat kérte, amit előző nap a kilenc könyvért. Tarquinius tudni akarta, hogy mi történt a hiányzó három könyvvel, mire a boszorkány elmondta, hogy az éjszaka folyamán elégette őket. A királyt mélyen felbőszítette, hogy a varázslónő ugyanazt az összeget kéri hat könyvért, amit azelőtt kilencért, és újfent elküldte a házától.
Azon az éjszakán három tekervényes füstoszlop bodorodott az ég felé, a szél kavarta-pörgette őket, és a hold fényében groteszk, baljós előjeleknek tűntek. A lakosság ismét megriadt, biztosra vették, hogy egy feldühödött isten jelét látják. Tarquinius összehívta a papokat, akik megint csak széttárt kézzel álltak előtte.
A rákövetkező napon a varázslónő újra eljött a királyhoz, és elmondta, hogy az éjszaka folyamán elégetett még három könyvet. Most már csak hármat ajánlott fel Tarquiniusnak, ugyanazért az árért, amit eredetileg a kilenc könyvért kért. Az arcátlanság felbosszantotta a királyt, ezúttal azonban kifizette a boszorkánynak az aranyat, amit kért.
Így hát, Tarquinius határozatlansága miatt csupán töredékesen maradtak fenn a Szibüllák Könyvei. Róma jövőjét ezután már csak tökéletlenül tudták kiolvasni az írásokból, az előjelek és jóslatok értelmezése sohasem lehetett igazán pontos. Tarquiniust nagyra becsülték, amiért megszerezte a szent iratokat, egyszersmind kigúnyolták, amiért nem sikerült maradéktalanul begyűjtenie őket. A küméi Szibülla bölcsessége legendás hírnévre tett szert. Egyaránt tisztelték hatalmas varázstudománya és fondorlatos üzleti érzéke miatt, hiszen mindössze három könyvet adott el kilenc áráért.
Mélységes tisztelet övezte a Szibüllák Könyveit is. Túléltek minden római királyt, és a római nép legszentebb tulajdonává nőtték ki magukat. A szenátus elrendelte, hogy egy kőládába kell helyezni az iratokat, és el kell rejteni a földben a Capitolinus-dombon lévő Jupiter-templom alatt, a Forum közelében. Valahányszor nagy szerencsétlenség előszele vagy megmagyarázhatatlan, sötét ómen lebegett a rómaiak feje fölött, a könyvekhez fordultak segítségért. Az írások értelmezésével megbízott papokat szigorú titoktartásra kötelezték, még a szenátussal szemben is, és halálbüntetés várt rájuk, ha megszegik. Egy különös tény azonban valahogy mégis kiszivárgott az írás verselésével kapcsolatban. Tudni vélték ugyanis, hogy akrosztichon formában íródtak, vagyis a sorok kezdőbetűiből össze lehetett olvasni, hogy miről szól a versszak. Az ilyen szellemi teljesítmény az őrületbe kergetett volna bármely földi halandót, ám az isteni akarat számára nem volt több gyerekjátéknál.
Lévén, hogy a könyvek mindvégig megőrizték titokzatosságukat, csak nagyon kevesen tudhatják, mennyi minden veszett kárba, amikor tíz évvel ezelőtt, a polgárháborúk utolsó fellángolása közepette, hatalmas tűz pusztított a Capitolinuson, felemésztve Jupiter templomát is. A lángok behatoltak a kőládába, és a Szibüllák Könyveiből nem maradt más, csak hamu. Sulla az ellenségeit okolta a tűzvész miatt, az ellenségek Sullát hibáztatták; mindenesetre a diktátor hároméves uralkodása nem indult kedvező előjelekkel. Milyen jövő várhatott Rómára azok után, hogy megsemmisültek a jövendőt őrző Szibülla-könyvek? A szenátus különleges küldötteket bízott meg azzal, hogy átkutassák Görögországot és Ázsiát más szent iratok után, melyek esetleg helyettesíthetik a jósnők írásait. A hivatalos állásfoglalás szerint mindez a papság és a szenátus legnagyobb megelégedésére szolgált, ám azoknak a szemében, akik mindent az isteni akaratnak vetnek alá, és gyanakvóan szemlélik az emberi intézményeket, egy ilyen meggondolatlan és tétova ganajtúró felfedezőút egyet jelentett a csalással, a félrevezetéssel.
A küméi orákulum olyannyira elvesztette a közmegbecsülését – legalábbis Rómában –, hogy amikor az eredeti könyvek elpusztultak, senki sem érezte kötelességének érte küldetni. Kétségtelenül az lett volna a legokosabb, ha a misztikus könyvek pótlása érdekében az eredeti forráshoz nyúlnak vissza – talán a szenátus akarta kikerülni azt az eshetőséget, hogy a küméi Szibülla túljárjon az eszükön, ahogy annak idején Numa király eszén?
A Kehely környékén a jósnőt még mindig nagy hódolat övezi, kiváltképp a régi görög városok lakosságának körében, ahol tóga helyett klamiszt hordanak, és gyakrabban beszélik a görögöt, mint a latint, nemcsak a piacokon, hanem a templomokban és a bíróságokon is. A Szibülla egy keleti értelemben vett orákulum; több mint ember, ugyanis ő az összekötő hatalom a halandó és az isteni világ között, és képes megérinteni mind a két világot. Amikor a Szibülla beleköltözik valamelyik papnője testébe, a papnő képessé válik rá, hogy Apollón hangján szólaljon meg. Hozzá hasonló orákulumok az idők kezdetétől fogva léteznek Perzsiától Görögországig, és a kiterjedt régi görög gyarmatokon, mint Kümé, ám a rómaiak sohasem tudták igazán magukévá tenni ezt a kultuszt. A rómaiak jobban szeretik, ha sugalmazás alatt álló személyek tolmácsolják nekik az istenek akaratát füstpamacsokból vagy flaskába helyezett babszemek zörgéséből, és nem közvetlenül az istenek hangját hallják egy ember szájából. A küméi Szibülla nagy megbecsülésnek örvend a környező falvak lakosainak körében, akik jószágot és érméket hoznak neki ajándékba, ám a hatalmas tengerparti villákban lakó divatos római elit nem kér a varázslataiból. Az utóbbiak jobban szeretik bölcs filozófusok tanácsát kikérni, és adományaikkal inkább a Puteoli, Neapolis és Pompeji forumain található Jupiter- és Fortuna-templomokat tisztelik meg.
Nem lepődtem meg, hogy a Szibülla szentélye mellett felállított Apollón-templomot az enyészet karmai közt találom. Soha nem volt grandiózus szerkezetű, a Daidaloszról és az ő arany ékességeiről szóló mesék dacára. Még csak nem is kőből, hanem egyszerű fából építették, és közepén, márvány emelvényen, Apollón bronzszobra magasodott. A vörösre, zöldre és sáfrányszínűre festett oszlopok fölé félgömb alakú tetőt húztak, melynek belső felületét háromszög alakú részekre osztották fel. Minden kis szegletben Apollón díszlett, amint Thészeusz történetének különféle jeleneteit kíséri figyelemmel: Pásziphaé vágyakozását a bika után, a krétai Minotaurosz megszületését, a sorshúzást, mely eldöntötte, hogy mely hét athéni ifjút áldozzák fel abban az évben a szörnyetegnek, a nagy labirintus építését Daidalosz keze által, Ariadné bánatát, a pillanatot, amikor Thészeusz végez a szörnyeteggel, valamint Daidalosz és tragikus sorsú fia, Ikarosz szárnyalását. Némelyik festmény olyan ősrégi és kopott volt, hogy alig lehetett kivenni, mit ábrázol, másokat viszont nemrég élénk színekkel újrafestettek. Folytak tehát a felújítási munkálatok, és gyanítottam, melyik gazdag asszony lehet mindennek a hátterében.
A templom egy kis beugróban kapott helyet, és három oldalról viharvert kőfal vette körül. A meredek hegyoldalon csak ez az építmény képezett sík felszínt, máshol jókora sziklák meredeztek ki a kőfalból; úgy tűnt, mintha egy óriás kövekből álló lavina fagyott volna mozdulatlanná, aztán benőtték volna őket a göcsörtös kis fák, melyek a zuhanó testek hadonászva védekező végtagjainak látszottak. A papnő nyugodt, megingathatatlan egyensúllyal gyalogolt előttünk, egyetlen lépést sem vétett el, míg Eco és én botladozva, csúszkálva követtük, folyton ágakat keresve kapaszkodónak, és lépteink nyomán kavics-zuhatagok sodródtak le a mélybe.
Az arra járók által teljesen láthatatlan, szélvédett helyen haladtunk. Néma csend uralkodott mindenütt. Fejünk felett a köd felküzdötte magát a hegytetőre, közben cafatokra szakadt, és az egész vidékre furcsa homályt borított, a sötétség és a napfény bizarr keverékét.
A templom belsejében a papnő szembefordult velünk. Csuklyája alatt még mindig rejtve maradtak arcvonásai. Hangja ugyanolyan idegenszerű volt, mint korábban; olyasféle, amilyet Aiszopósz szerint az állatok használnának, ha nem emberi torkukat megfeszítve emberi hangot hallatnának és megszólalnának.
– A jelek szerint nem hoztatok magatokkal tehenet – mondta a papnő.
– Nem.
– Kecskét sem.
– Azt sem.
– Csak lovaitok vannak, melyek nem alkalmasak áldozatnak az isten számára. Akkor tehát pénzzel rendelkeztek, hogy megvásároljatok egy áldozati állatot?
– Igen.
Az összeg, melyet meghatározott, nem hangzott felháborítóan; a küméi Szibülla már rég nem volt az egykori ravasz alkudozó. Elővettem a pénzt az erszényemből, és azon töprengtem, vajon Crassus kifizeti-e nekem ezt a járulékos költséget is.
Amikor a papnő elvette az érméket, egy pillanatra megláttam jobb kezét. Egy idős asszony keze volt, ahogy előre számítottam, csontjai élesen kiálltak, bőrét foltok tarkították. Nem viselt sem gyűrűt, sem karperecet. Találtam azonban egy kékeszöld festékfoltot a hüvelykujján, épp olyan árnyalatot, amilyet Iaia is használhatott a falfestmény tökéletesítéséhez aznap délelőtt.
Talán ő maga is észrevette a színes foltot, vagy egyszerűen csak vágyott a pénzre, mert megragadta az érméket, elrántotta a kezét, és ismét köpenye redői közé bújtatta. Nem maradhatott rejtve előttem, hogy köpenyének széle sötétebb vörös, mint a ruha többi része, és kétségtelenül vér szennyezi.
– Damon! – kiáltotta el magát. – Keríts egy bárányt!
A semmiből egy fiúcska jelent meg, kidugta a fejét két oszlop közül, és ugyanolyan sebesen el is tűnt. Néhány pillanattal később újra előkerült, vállán egy bégető bárányt hozott. A jószágot nem egy földműves karámjából hozták, hanem kényeztető-gondoskodó módon hizlalták fel a templomban, hogy elsőrangú áldozati állat legyen belőle. Szőrét tisztán tartották, alaposan kikefélték. A fiú levette a válláról, és egy alacsony oltárra helyezte Apollón szobra elé. A hideg márvány érintésére az állat bégetni kezdett, ám a fiúnak sikerült megnyugtatnia. Lágy mozdulatokkal simogatta, és a fülébe suttogott, miközben fürgén kifeszítette a lábait.
A gyermek gyorsan elszaladt egy hosszú, ezüst tőrért, melynek markolatát lapis- és gránátberakás díszítette. A papnő elvette tőle, hátat fordított nekünk, majd a bárány előtt a magasba tartotta a kést, és varázsigéket mormolt. Hosszasabb ceremóniára számítottam, és talán néhány kérdésre, melyet minden orákulum feltesz azoknak, akik valamilyen óhajjal fordulnak hozzá, ezért értetlenül néztem, amikor a penge hirtelen megvillant és lesújtott.
A papnő ügyesebb volt, és nagyobb erőt birtokolt, mint gondoltam volna. A tőr minden bizonnyal egyenesen az állat szívébe fúródott, és azonnal végzett vele. A jószág teste rángott egyet-kettőt, és vér fröccsent a márványoltárra, de egyetlen hangot sem hallottunk, a bárány meg sem nyikkant, hogy tiltakozzon. Azon nyomban átadta életét az istenségnek. Lehet, hogy a rabszolgák is ilyen könnyen meghalnak majd Baiaében? Abban a pillanatban hideg levegő harapdált körbe minket, habár egyetlen fuvallat sem kélt. Eco is érezte, mert láttam, hogy megborzong mellettem.
A papnő felnyitotta a bárány hasát a legfelső bordájától a hátsó lábáig, majd belenyúlt a kezével. Ekkor megértettük, hogyan szennyezhette be ennyi vér köpenyének ujját. Rövid keresgélés után megtalálta, amit keresett. Felénk fordult, kezében a bárány reszkető szívét tartotta, a környező belső részekkel együtt. Követtük a templom oldalához, ahol egy durván megmunkált szénserpenyő várta. A fiú már meggyújtotta a tüzet.
Az asszony a forró kőre hajította a szerveket. Hangos sistergés hallatszott, kisebb füstfelhő kavarodott a levegőbe. A füst kifelé áramlott, aztán valamiféle erő visszaszívta a sziklafal felé, és a keskeny hasadékok úgy szippantották be, akár apró kürtők. A papnő egy bottal megbolygatta a sistergő lágyrészeket. Az égett hús szaga eszembe juttatta, hogy aznap még nem is volt alkalmunk ebédelni. Korogni kezdett a gyomrom. Az asszony felmarkolt valamit, és a sziklához csapta, mire újabb füstpamacs bodorodott fölfelé. Valami különös, aromás illat keveredett a levegőbe, mint a meggyulladt kender szaga. Megszédültem, és Eco is olyan erősen megingott mellettem, hogy el kellett kapnom. Amikor megragadtam a vállát, furcsán nézett rám, mintha én botlottam volna meg. Szemem sarkából valami mozgást észleltem, és a nagy sziklafal felé fordultam, ahol a repedések és árnyak rengetegében bizarr arcok ködlöttek fel.
Az ilyen jelenések nem szokatlanok a titkos szentélyekben. Már korábban is voltam szemtanúja hasonlónak. Mégis, az ember szívében minden alkalommal megjelenik a félelem és a kétség, amikor a világ megváltozik, és a láthatatlan hatalmak lassan testet öltenek.
Bár nem láttam árnyékba burkolózó arcát, tudtam, hogy a papnő engem figyel. Tudta, hogy készen állok. Megint a nyomába eredtünk egy meredek, sziklás ösvényen, mely felfelé kígyózott a fal mentén, aztán leereszkedtünk egy sötét, feneketlen mélynek tetsző szakadékba. Úgy tűnt, az útnak soha nem lesz vége. Olyan nehéz volt végigbotladozni rajta, hogy nem egyszer össze kellett görnyednem, és négykézláb kellett magamat továbbsegítenem. Hátranéztem, és láttam, hogy Eco is a példámat követi. A papnő felfoghatatlan módon, egyenes felsőtesttel és tökéletesen kimért léptekkel vonult.
Egy barlang szájához érkeztünk. Amint beléptünk, hideg, nyúlós szél csapott az arcomba. Különös szagot hordozott, mely leginkább ezernyi rothadó virág kipárolgásához hasonlított. Felemeltem a fejem, és észrevettem, hogy a barlang nem valamiféle alagútban folytatódik, hanem magas, levegős kamrává tágul, melynek falát apró lyukak és cikkcakkos repedések szabdalják szét. A nyílásokon keresztül alkonyati fény szüremkedett be, és a rajtuk keresztül sóhajtozó szél örökké változó kakofóniája néha a zenére emlékeztetett, néha hatalmas, siránkozó kórusra. Olykor egyetlen hang emelkedett a többi fölé, majd elenyészett – vibráló dallamok keltek, mint egy szatír pánsíp-játéka, mint egy színész bömbölő hangja, amit még gyerekfejjel hallottam, vagy mint Bethesda sóhaja, mielőtt felébred reggel.
Lejjebb hatoltunk a barlangba, egy olyan helyre, ahol a falak összeszűkültek. A sötétség áthághatatlan lett, a hangok kórusa eltompult a távolban. A papnő felemelte a kezét, és megállított minket. A homályban koromfeketévé változott vérvörös köpenye, olyan sötétté, hogy nem volt több egy szürkeségben imbolygó, tátongó űrnél. Kilépett egy sziklapárkányra, akár egy színpadra, és egy pillanatig azt hittem, táncra perdült. A fekete köpeny pörgött-forgott, mintha össze akarna tekeredni. Hosszú, jajveszékelő sikoly hallatszott, amitől égnek állt a hajam. A papnő teste nem tánctól csavarodott ki, hanem vonaglani kezdett, amint a Szibülla beleköltözött.
A fekete köpeny összerogyott, mintha nem lenne benne senki, és a papnőből nem maradt több, mint egy földre vetett rongydarab. Eco előrelépett, hogy megérintse, de visszatartottam. A következő pillanatban a köpenyt megint megtöltötte és felemelte valami. A küméi Szibülla a szemünk előtt öltött testet. Magasabbnak tűnt a papnőnél, nagyobbnak, mint bármely élő emberfia. Felemelte a kezét, és hátralökte a csuklyát az arcából.
Alig tudtam kivenni az arcát a sötétségben, mégis valami természetfeletti tisztasággal jelentek meg előttem a vonásai. Korholtam magamat, amiért folyton azt képzeltem, hogy a jósnő nem más, mint Iaia. Bizonyos, hogy egy öregasszony arcát láttuk, és különös módon csakugyan Iaiára emlékeztetett: szája akár ugyanolyan is lehetett, magas, szikár arccsontja és büszke homloka is az övé volt – csakhogy halandó ember nem adhatott ki ilyen hangokat, és halandó asszonynak nem lehetett ilyen szeme, tekintete nem hatolhatott át villámerejű fénnyel a sziklafal repedésein.
Beszélni kezdett, majd karját összekulcsolta maga körül. Melle hullámzott, és hörgő zajok keltek a torkából, amint a Szibülla megpróbált a testén keresztül lélegezni. Hirtelen szél kavarodott a hátunk mögül, és beletépett hosszú hajába, csapkodó indák tömegévé változtatva azt. Az asszony küszködött: még nem adta át magát teljesen az istennek, inkább megpróbálta kirázni az elméjéből, ahogy a ló próbálja ledobni a hátáról lovasát. Habzott a szája. Torkából olyan hangokat hallatott, mint a barlangban süvítő szél, aztán a csövekben csobogó vizet idézte. Az isten apránként átvette fölötte a hatalmat, és lecsillapította. Tenyerébe temette arcát, majd lassan kiegyenesedett.
– Az isten velem van – mondta hátborzongató hangon, mely nem volt sem női, sem férfihang.
A Szibülla egy másik forrásból származó szavakat kísérelt meg megformálni számunkra. Ecóra néztem. Homloka gyöngyözött a verejtéktől, szeme és orrlyuka tágra nyílt. Megszorítottam a kezét, hogy erőt adjak neki a sötétségben.
– Miért jöttetek? – kérdezte a Szibülla.
Feleltem volna, de a torkom összeszorult. Nagyon nyeltem, és újra próbálkoztam.
– Azt mondták... el kell jönnünk.
A saját hangom is természetellenesnek tűnt abban a pillanatban.
– Mit kerestek?
– Tudást keresünk... Tudni szeretnénk, mi történt... egy bizonyos helyen, Baiaében.
A jósnő bólintott.
– A halott ember, Lucius Licinius házából érkeztetek.
– Igen.
– Egy rejtélyre keresitek a megoldást.
– Arra keressük a választ, hogy... miként halt meg, és... ki ölte meg.
– Nem azok ölték meg, akiket gyanúsítanak vele – mondta a Szibülla nyomatékosan.
– Ezt még nem tudom bebizonyítani. Ha nem mutatok rá Licinius gyilkosára... az összes rabszolgát kivégzik a ház körül. Az ember, akinek ez a szándéka, csak a saját előmenetelét tartja fontosnak... nem az igazságét. Kegyetlen tragédia lesz. Te megmondod nekem annak az embernek a nevét, aki megölte Lucius Liciniust?
A Szibülla hallgatott.
– Felvillantanád előttem az arcát egy álomban?
A jósnő rám nézett, mire jeges borzongás járta át a csontjaimat. Megrázta a fejét.
– De tudnom kell, ki az – tiltakoztam. – Ez az a tudás, amit keresek.
A Szibülla újfent megcsóválta a fejét.
– Ha egy hadvezér jönne hozzám, és azt kérné, hogy pusztítsam el az ellenségeit, talán nem utasítanám vissza? Ha egy gyógyító érkezne, és azt kérné, hogy tegyem egészségessé a beteget, nem küldeném el segítség nélkül? Az orákulumnak nem az a feladata, hogy mások helyett elvégezze a munkájukat. Ám ha ezek az emberek valóban a tudást keresnék nálam, segítenék nekik. Ha megegyezik az istenek akaratával, elmondom a hadvezérnek, merre bujkálnak az ellenségei, és elmondom a gyógyítónak, merre találja a gyógyhatású füvet, mely megmenti a beteget. A többi már rajtuk múlik.
– Mit kezdhetnék én veled, Gordianus Rómából? – folytatta elmélkedését a Szibülla. – A te munkád az, hogy összegyűjtsd az ismereteket, ezt a feladatot tehát nem vehetem el tőled. Ha megadom neked a választ, amit keresel, megfosztalak attól az eszköztől, mely rendelkezésedre áll, hogy elérd a célodat. Ha úgy állsz Crassus elé, hogy semmi sincs a tarsolyodban, csak egy név, ki fog nevetni, és meg is büntet, amiért hamisan vádoltál meg valakit. A tudás, melyet kutatsz, értéktelen, ha nem magad szerzed meg, a saját képességeiddel. Tudnod kell bizonyítani, amit állítasz. Az istenek akaratából segítek neked, de nem fogom helyetted elvégezni a feladatodat.
Megráztam a fejem. Mi haszna volt a Szibüllának, ha arra sem volt képes, hogy egyetlen nevet kiejtsen a száján? Lehet, hogy ő maga sem tudta, ki a gyilkos? Szégyen öntött el, amiért ilyen szentségtelen gondolatokra ragadtattam magam, ugyanakkor mintha lassacskán egy fátyolt húztak volna félre a szemem elől. A Szibülla megint kísértetiesen hasonlított Iaiára.
Eco hozzáért a karomhoz, hogy magára vonja a figyelmemet. Egyik kezének két ujját feltartotta, a másik kezének két ujját lefelé tartotta, így jelezte a férfit. Ezúttal két férfit. Aztán egyik kezével bilincset formált a másik csuklója köré, így mutatta: két rabszolga.
Visszafordultam a Szibülla felé.
– A két rabszolga, akik eltűntek – Zeno és Alexandros –, élnek még vagy meghaltak? Hol találhatom meg őket?
A jósnő komoran, de helyeslően bólintott.
– Bölcsen kérdezel. Elmondom neked, hogy egyikük elrejtőzött, a másikat tisztán látom.
– Hol?
– Elmondom, hogy miután elmenekültek Baiaéből, először itt álltak meg.
– Itt? Idejöttek a barlangodba?
– A Szibülla útmutatását kérték. Ártatlan emberekként érkeztek, nem bűnösökként.
– Most hol találom őket?
– Azt, amelyik elbujdosott, időben meg fogod találni. A másikat, akit tisztán látok, megtalálod a visszafelé vezető úton Baiaébe.
– Az erdőben?
– Nem az erdőben.
– Akkor hol?
– Az Avernus-tó fölött van egy sziklapárkány...
– Olümpiasz megmutatta nekünk azt a helyet.
– A szakadék bal oldalán van egy keskeny ösvény, mely lefelé vezet a tóhoz. Takarjátok el szátokat és orrotokat ruhátok ujjával, és ereszkedjetek le az üreg szájához, egészen a torkolathoz. Ott fog rátok várni.
– Hogyan? Egy Tartaroszból megszökött, halott ember szelleme?
– Felismeritek, ha meglátjátok. Nyitott szemmel fog üdvözölni benneteket.
Kétségtelenül ügyes ötlet az üregnél elbújni, de milyen emberfia verne tanyát éppen az Avernus partján, a kén és gőz kavalkádjában, a halottak bűzös kísérteteinek közelében? Soha nem mertem a sziklaperemnél közelebb menni ahhoz a helyhez, a gondolatra is összeborzadtam, hogy le kell ereszkednem a párkány alá. Eco szorításából bizonyosan tudtam, hogy őt is éppen úgy kirázta a hideg, mint engem.
– A fiú – szólalt meg a jósnő metsző hangon – miért nem mondja el, amit akar?
– Nem tud beszélni.
– Hazudsz!
– Nem, valóban nem tud beszélni.
– Némának született?
– Nem. Amikor kisgyermek volt, valami lázféle sújtott le rá. Ugyanaz a láz ölte meg az apját, és attól a naptól fogva Eco soha többé nem ejtett ki egy szót sem. Így mesélte az anyja, aki magára hagyta.
– Most már tudna beszélni, ha megpróbálná.
Hogy mondhatott ilyet? Tiltakozni kezdtem, de az asszony közbevágott.
– Hadd próbálkozzon! Mondd a neved, fiú!
Eco rémülten nézett a jósnőre, aztán a remény csillant fel szokatlan fénnyel a szemében. Újabb lehetetlen pillanat érkezett el a lehetetlen pillanatok napján, és már-már azt hittem, megtörténik a csoda a Szibülla barlangjában. Bizonyára Eco is hitt a szavaiban. Kinyitotta a száját. Megremegett a torka, arca megfeszült.
– Mondd a neved! – parancsolt rá a Szibülla.
Eco küszködött. Arca elsötétült, ajka reszketett.
– Mondd!
Eco megkísérelte kimondani a nevét, de a hang, ami a torkából érkezett, nem emlékeztetett az emberi beszédre. Fojtott, torz hang volt, visszataszító, reszelős. Szégyenkezve behunytam a szemem, és egyszerre csak a mellkasomon éreztem a fejét. Belém fúrta az arcát, és reszketve zokogott. Szorosan átkaroltam. Összezavart, hogy az orákulum ezt a kegyetlen árat – egy ártatlan fiú megalázását – kéri cserébe azért a kevésért, amit adott nekünk.
Mély levegőt vettem, teletöltöttem a tüdőmet az enyésző virágok illatával. Összeszedtem a bátorságomat, és kinyitottam a szemem, hogy megszidjam az asszonyt, mit sem törődve azzal, hogy ő az istenek befogadó edénye – csakhogy a Szibülla már nem volt sehol.

Tizenhárom

Elhagytuk a jósnő barlangját. A visszhangok és a süvítés barlangja már nem tűnt olyan titokzatosnak – továbbra is furcsa, elzárt helynek látszott, annyi bizonyos, de már nem nyűgözött le minket annyira, mint amikor beléptünk. Megerőltető, sziklás út vezetett vissza a templomhoz, mégsem kényszerültünk rá, hogy négykézláb másszunk, és nem is tetszett olyan hosszúnak, mint amikor a Szibülla barlangja felé igyekeztünk. Mintha az egész világ egy lidércnyomásos álomból tért volna magához. Még a szeszélyes köd is feloszlott, és a hegyoldalt délutáni verőfény árasztotta el.
A tűz kialudt a szénserpenyőben. Az elüszkösödött állati maradványok még alkalmanként sercegtek és pattogtak egyet-egyet a forró kövön, és elriasztották a legyek csapatát, mely fölöttük keringett. Visszataszító látványt nyújtottak, ám az elszenesedett hús ismét azt juttatta eszembe, hogy órák óta nem ettünk. Egy kis beugróban a templom mögött Damon, a kisfiú, fellógatta és lenyúzta a bárány tetemét. Bámulatos szakértelemmel faragta le a részeit.
Lekecmeregtünk a szakadékba, aztán kioldottuk a lovak kantárját. Ragyogó napfény tükröződött a sziklák útvesztőjében, és a hely újból olyan zavarbaejtőnek látszott, mint annak előtte – még ha nem is annyira fenyegetőnek. A tengerpart felé indultunk. Egy alacsony domb tetejéről szikrázó távlatok nyíltak meg előttünk: nem a Kehely körülhatárolt íve, hanem a valódi tenger, az akadálytalanul terjengő víztömeg, melyben a legközelebbi kiszögellés Szardínia, és azon túl, nyugatra, már csak Herkules Oszlopai. A dombon túl Kümé ősi falva tárult fel előttünk.
Csendben lovagoltunk tovább. Utazásaink során általában fenntartottam valamiféle társalgást, akkor is, ha Eco nem tudott válaszolni a saját hangján. Most semmi nem ötlött fel bennem, amiről beszélgethettünk volna. A ránk telepedő némaságot még súlyosabbá változtatta a hallgatólagos, közös melankólia.
Egy szekérhajtó igazított útba minket Iaia házához, mely egy sziklameredélyre épült a falu túlsó végében, közvetlen kilátással a tengerre. Nem volt olyan impozáns, mint a legtöbb villa, de nem is akadt nála nagyobb épület a faluban. Szerény szárnyak nyújtóztak belőle észak és dél felé, és nyugatra, a lejtőn mintha egy emelettel magasabb lett volna. Kifinomult, eredeti színekkel vakolták be a homlokzatot, ahol összemosódott a sáfrány- és az okkersárga a kék és zöld foltjaival. A ház egyszerre képezett merész színfoltot a tenger hátterével szemben, és egyszerre olvadt bele szervesen a kilátásba. Iaia keze és szeme mindenből művészetet varázsolt.
Az ajtónyitó szolga tájékoztatott minket, hogy Olümpiasz eltávozott, de hamarosan visszatér, és meghagyta, hogy addig mindenről gondoskodjanak, amire szükségünk van. A rabszolga egy kisebbféle teraszra vezetett minket, majd ételt és italt hozott. Most, hogy megajándékozták egy tál gőzölgő zabkásával, Eco kezdett ismét magára hasonlítani. Jó étvággyal habzsolta az ételt. Felderült a szívem, amikor láttam, hogy lassanként lerázza magáról a szomorúság maradványait. Étkezés után hátradőltünk a heverőnkön és a tengert szemlélve megpihentünk, ám én nem sokáig bírtam a nyugalmat, és csakhamar faggatni kezdtem a szolgákat Olümpiasz hollétéről. Ha tudták is, merre jár, a világért sem árulták volna el. Otthagytam Ecót, hadd aludjon a heverőjén, aztán körbeindultam a házban.
Iaia pályafutása során rengeteg gyönyörű tárgyat gyűjtött össze – művészien faragott asztalokat és székeket, kis szobrokat, melyeket olyan kifinomult gonddal faragtak és festettek, hogy szinte megszólaltak, értékes üvegtárgyakat, elefántcsont figurákat és saját képei mellett temérdek más művész alkotásait. A dísztárgyakat harmonikus ízléssel és tévedhetetlen szépérzékkel helyezte el az egész házban. Nem csoda, hogy olyannyira becsmérelte Lucius Licinius ízlését a festmények és a szobrok terén.
Az orrom vezetett abba a helyiségbe, ahol Iaia és Olümpiasz a festékeiket gyártották. Valami különös szag-egyveleget követtem egy folyosón át, amíg el nem érkeztem egy köcsögökkel, rézüstökkel, mozsarakkal és mozsártörőkkel teli kamrába. Több tucatnyi agyagedényt tartottak a szobában, kicsiket és nagyokat egyaránt, és mindet ugyanaz a kézjegy látta el, amely Gelina arcképét is. Felemeltem az edények fedelét, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a különböző szárított növényeket és porrá zúzott ásványokat. Néhányat magam is felismertem: vörösesbarna okker, mely anatóliai sinopi vas rozsdájából készült; vérvörös spanyol fahéj; sötét bíborszínű homok Puteoliból; egyiptomi nádból levakart indigókék por.
Más edényekben nem festékeket, hanem gyógyhatású füveket tároltak – pirosló hunyorból őrölt port, mely mérgező ugyan, de számos betegségnél felhasználható; útilaput, azaz holosteont, mely görögül „csupa csont füvet” jelent (perverz elnevezés egy növényre, ugyanis teljes egészében puha, de a cinikus görögök a gubacsot is édesnek nevezik), és melynek lágy, hajszálakhoz hasonlító gyökerei hatékonyan gyógyítják a vízkórt, és kihajtják az epét. Éppen visszahelyeztem egy sisakvirággal – más nevén „farkasölővel” – teli csupor tetejét, amikor valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött. Az ajtónyitó szolga helytelenítően nézett rám befelé a folyosóról.
– Nem szabad elővigyázatlanul bedugnunk az orrunkat azokba az edényekbe – figyelmeztetett. – Egyik-másik növény rendkívül mérgező.
– Úgy van – bólintottam. – Mint például ez itt. Acotinum, vagyis sisakvirág. Azt mondják, Cerberus habzó szájából nőtt ki, amikor Herkules felvonszolta az Alvilágból. Ezért tenyészik olyan nyílások közelében, melyek az Alvilágba vezetnek le, mint például Hádész Torkolatának környékén. Úgy hallottam, remekül lehet vele párducokat ölni... vagy épp embereket. Kíváncsi vagyok, miért tartja magánál a ház úrnője.
– Skorpiócsípésre – felelt a rabszolga kurtán. – Borral kell keverni lenmaglisztes borogatáshoz.
– Ó, az úrnőd rendkívüli bölcsességre tett szert a gyógyítás terén.
A szolga karba fonta a kezét, és úgy nézett rám, mint egy baziliszkusz. Lassan visszatettem a csuprot a polcra, és kioldalogtam a szobából.
Elhatároztam, hogy sétálok egyet a falut szegélyező sziklameredély mentén. Melegen sütött a délutáni nap, az ég kristálytisztán kéklett. Felhők csak a láthatár környékén siklottak tova szabályos egymásutánban, míg a fejem fölött csak sirályok köröztek és sivítottak. A köd, mely egy órával azelőtt paplan alá burkolta a partot, nyomtalanul feloszlott. A küméi Szibülla már nem is tűnt valósnak, ahogy az Avernus-tóból felszálló pára sem, mintha mindaz, ami Baiaéből való elindulásunk óta történt volna velünk, egy éber álom része lett volna. Mélyen magamba szívtam a tengeri levegőt, és úgy éreztem, már most rettenetesen belefáradtam a baiaéi villa rejtélyeinek megfejtésébe. Arra vágytam, hogy ismét Rómában lehessek, hogy a Subura zsúfolt utcáin sétáljak, és nézzem, ahogy fiúk csapatai trigont játszanak a tereken. Hiányzott a saját kertem világtól elzárt békessége, a saját ágyam kényelme, Bethesda főztjének ínycsiklandó illata.
Aztán megpillantottam Olümpiaszt, aki egy keskeny ösvényen kapaszkodott fel a tengerpartról. Egyik kezében kis kosarat hozott. Még elég messze járt, de jól láttam, hogy mosolyog. Arcán nem az a kétértelmű mosoly fénylett, amit Gelina házában megszoktunk tőle, hanem valódi, természetes, sugárzó és elégedett mosoly. Azt is jól láttam, hogy stólájának szegélye megsötétült, mintha sokáig térdig vízben gázolt volna.
A háta mögé néztem, és megpróbáltam elképzelni, honnan érkezhet. Az útvonal, melyet megtett, beleveszett a sziklák kavalkádja mögé, és ahol a víz kezdődött, egyáltalán nem láttam partot. Ha kagylókat és tengeri élőlényeket akart gyűjteni, találhatott volna jobb és biztosabb lelőhelyet is Kümé környékén.
Amikor közelebb ért, elrejtőztem egy szikla mögött. Körbe-körbe járkáltam a hatalmas kődarab takarásában, egy olyan pontot kerestem, ahonnan észrevétlenül kileshetem, de abban a pillanatban mozgást észleltem a szemem sarkából. Száz lépésre tőlem akár a tükörképem is feltűnhetett volna, ha sötét, csuklyás köpenyt és hosszú, hegyes szakállat viselek. Dionüsziusz, a filozófus éppen úgy egy szikla mögé bújt a meredély tetején, mint jómagam, és lopva figyelte, amint Olümpiasz felmászik a hegyoldalon.
Nem látott meg engem. Óvatosan megkerültem a sziklát, hogy elrejtőzzek mindkettőjük elől, majd elrohantam a meredély tetejéről, olyan távolságra, ahonnan már nem is láthattam őket. Visszasiettem Iaia házába, és csatlakoztam Ecóhoz a teraszon.
Olümpiasz néhány pillanattal később érkezett. Az ajtónyitó szolga halkan beszélgetett vele, és a lány egy másik szobába vonult be. Amikor kisvártatva újra felbukkant, száraz stólát vett magára, és már nem hozta magával a kosarat.
– Gyümölcsöző látogatást tettél a Szibüllánál? – kérdezte szívélyesen mosolyogva.
Eco összeráncolta a homlokát, és félrenézett.
– Talán – feleltem. – Majd, ha visszaindulunk Baiaébe, kiderül.
Olümpiasz értetlenül nézett rám, de jókedvét semmi sem ronthatta el. Körbesétált a teraszon, és a cserepekben rikító virágokat becézgette a kezével.
– Ezek szerint nemsokára indulunk visszafelé? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen. Ecónak és nekem még rengeteg munkánk van, és biztosan a feje tetején találjuk Gelina házát, ahogyan az egy temetés előtti napon lenni szokott.
– Ó, igen, a temetés – suttogta Olümpiasz komoly hangon.
Töprengve bólintott, és a mosoly csaknem leolvadt szépséges ajkáról, amint közelebb hajolt a virágokhoz, hogy megszagolja őket.
– Jót tesz neked a tengeri levegő – jegyeztem meg. Gyönyörűbbnek tűnt, mint bármikor azelőtt, szeme élénken csillogott, arany haját hátrasimította a szél. – A tengerparton sétáltál?
– Igen, tettem egy rövid sétát – válaszolta, de másfelé nézett.
– Amikor röviddel ezelőtt beléptél az ajtón, mintha egy kosarat láttam volna nálad. Tengeri sünt gyűjtöttél?
– Nem.
– Kagylót?
A lány feszengeni kezdett.
– Igazság szerint nem a partra mentem. – Szeme sziporkázása helyét egyszeriben valami opálos fény vette át. – A hegygerincet jártam végig. Szép köveket gyűjtögettem, ha mindenáron tudni akarod. Iaia a kert díszítéséhez használja fel őket.
– Értem.
Nem sokkal később elhagytuk a teraszt. Ahogy a bejárat felé haladtunk a folyosón, megpillantottam a kosarat, melynek elrejtésével Olümpiasz nem vesződött túl sokat. Jól látható helyen hagyta az egyik sarokban, szemben az ajtónyitó szolga székével. Miközben a lány kilépett a napfényes udvarra, lemaradtam, és közelebb léptem a kosárhoz, hogy felemelhessem a fedelét. Nem láttam köveket benne; egy kisebb kést és néhány kenyérmorzsát leszámítva üres volt.
Az átható napfényben egészen másnak tűnt a kőlabirintuson és a kopasz, szeles hegyeken keresztül vezető út. Amint azonban bekeveredtünk az Avernus-tavat szegélyező erdőségbe, ismét úgy éreztem, hogy az emberi világ bezárja mögöttem a kapuját. Időnként hátranéztem, de ha Dionüsziusz most is követett minket, akkor ügyesen eltűnt a szemem elől.
Amikor elérkeztünk a szakadékhoz, ragaszkodtam hozzá, hogy álljunk meg egy időre.
– Hiszen már megmutattam neked ezt a vidéket! – tiltakozott Olümpiasz. – Mit akarhatsz azon még egyszer látni? Gondolj arra, milyen csodásan süt a nap Baiaében!
– Én újra meg akarom nézni – csökönyösködtem.
Miközben Eco kikötötte a lovakat, felfedeztem a szakadék bal szélén kezdődő ösvényt. Éppen azon a helyen találtam rá, amit a Szibülla leírt. A csapás elejét elburjánzott gyom és száraz faágak tömege rejtette el szem elől, és magát az ösvényt sem igen használták, vonalát is alig lehetett követni. Nem láthattunk friss lábnyomokat a ködtől nyirkos földön, még egy őz nyomait sem. Átverekedtem magam a bozóton, Eco követett, és végül Olümpiasz is csatlakozott hozzánk, igaz, mindvégig tiltakozott.
Az ösvény zegzugosan kanyargott a szakadék oldalán, a kopár, sziklás talajon. Egyre sűrűbbé vált a kén szaga a forró, felszálló légáramlatok hátán, míg végül kénytelenek voltunk eltakarni az arcunkat ruhánk ujjával. További küszködések árán egy széles, sekély, sárga iszappal borított parton találtuk magunkat. A tó nem képezett egységes víztömeget, ahogy fentről látszott, hanem egymással összekapcsolódó kénes pocsolyákból állt, melyeket beterített a gőz, és melyek között sziklák láncolata húzódott. A kövek tetején át lehetett volna szökkenni a tó túloldalára, ha valaki vette volna a bátorságot, és meg tudott volna feledkezni a hőség és a kénes bűz kínjáról. A bugyborékoló üregekből áradó szag csaknem leterített minket, de hirtelen megéreztem valami sokkalta kellemetlenebb bűzt is a sűrű kipárolgásban.
Felnéztem. Csaknem pontosan a sziklameredély alatt álltunk, melynek mentén leereszkedtünk a szakadékba. A kövek felszínén egyetlen barlangot vagy egyéb búvóhelyet sem tudtam felfedezni. Megráztam a fejem, és egyszeriben kétségbe vontam mindent, amit a Szibülla mondott.
– Hogyan találkozhatnánk itt bárkivel? – morogtam Eco felé. – Hamarabb szembejönne a Minotaurosz ezen a parton, mint Gelina egyik szökött rabszolgája.
Eco végignézett a part teljes hosszán, ameddig a pára engedte. Aztán felvonta a szemöldökét, és a távolba mutatott, valahova a víz szélétől néhány méterrel arrébb.
Már korábban is megpillantottam azt a valamit, de nem keltette fel az érdeklődésemet. Azt hittem, csupán egy darab hordalékfa, vagy egyéb természetes törmelék, melyet a víz a partra okádott. Most már közelebbről is megszemléltem, és a döbbenettől jeges hideg járt át.
Óvatosan léptünk közelebb Ecóval, Olümpiasz a nyomunkban haladt. A visszataszító maradvány nagy részét egykoron elnyelhette valamelyik vízzel teli üreg, és azon a részen felemésztette a forrongó, maró iszap. A többi része kifakult, sárral szennyeződött, és sietve bomlásnak indult. Egy emberi fej hevert a lábunk előtt, melyhez még mindig kapcsolódott két váll, színét vesztett szövetfoszlányokba burkolva. A holttest arca belefúródott az iszapba. A fej hátsó részén ősz haj gyűrűje szürkéllett egy tar folt körül. Eco iszonyodva lépett hátra, és elszörnyedve bámulta a tavat, mintha az áldozat nem a vízbe fúlt volna bele, hanem a tó gyomrából vetődtek volna partra a förmedvények.
Kerestem egy botot, és befogott orral próbáltam visszafordítani a test felső részét. Nem volt egyszerű küzdelem: az arc húsa mintha valamiképpen belesült volna a sárba. Amikor végre sikerrel jártam, jóformán elviselhetetlen látvány tárult elénk, ám a megmaradt arcvonások elegendőnek bizonyultak Olümpiasz számára, hogy felismerje a halottat. Reszketve szívta be a levegőt, és ruhája ujjába kiáltott.
– Zeno!
Mielőtt átgondolhattam volna, mit kezdjek a visszataszító lelettel, Olümpiasz helyettem is határozott. Fülsértő sikollyal lehajolt, a maradék hajánál fogva felkapta a fejet, majd belehajította a tóba. A maradvány átvágott a ködön, nyomában örvénylett és remegett a pára, aztán elérte a vízfelszínt – nem is csobbanással, hanem egyetlen kongó dobbanással. Egy groteszk pillanatig mintha megállt volna az idő, és a fej a fortyogó üst tetején lebegett. Alatta sisteregve nyílt szét a gőz. A ködön keresztül úgy rémlett, mintha a halott szeme felnyílt volna minket nézve, akár egy fuldokló, aki kétségbeesetten tekint a parton állókra. Ezek után a sárréteg alá süllyedt, és eltűnt a szemünk elől.
– Most már örökre foglyul ejtette Hádész Torkolata – suttogtam magamnak.
Senki másnak nem mondhattam, mert Olümpiasz lélekszakadva, botladozva és zokogva rohant visszafelé az ösvényen, Eco pedig mellettem térdelt, és a partra hányt.

HARMADIK RÉSZ
Halál a Kehelyben

Tizennégy

– Hát ennek a napnak már sohasem lesz vége? – néztem fel az ágyam fölötti mennyezetre, miközben két kézzel dörzsölgettem az arcomat. – Holnap rettentően fog sajogni a hátam ettől a sok lovaglástól. Hegynek fel, hegyről le, át az erdőn, keresztül a tarlón.
Összevissza fecsegtem magamban, ahogy azok az emberek szoktak, akiknek a túlzottan is hosszúra nyúlt nap után alkalmuk nyílik megpihenni, ám kimerültségük még nyugodni sem hagyja őket. Talán segített volna, ha behunyom a szemem, de valahányszor megtettem, felrémlett előttem Zeno förtelmesen elenyészett feje, amint egy lángokkal teli szájból mered rám.
– Eco, öntenél nekem egy kis vizet abból a kancsóból az ablakpárkányon? Víz! – csaptam a homlokomra. – Még mindig nem találtunk senkit, aki lemerülne nekünk a csónakház melletti sekély vízbe, és megnézné, mit dobáltak bele a mólóról tegnap éjjel.
Felültem, és elvettem a poharat Ecótól. Átnéztem a válla fölött, az ablak irányába. A nap még fent jár az égen, de nem ígérte, hogy hosszú ideig világosságot biztosít nekünk. Mire megtalálom Metót, akit rátermettnek véltem a feladatra, és mire legördülünk a tenger partjára, az árnyékok sokszorosára megnyúlnak, és az este hűvöset lehel majd. A hullámok rétegein áthatoló, ragyogó napfényre volt szükségünk ahhoz, hogy megtaláljuk a talányos tárgyakat a tengerfenéken lapuló sziklák között. Ezzel a feladattal várnunk kellett.
Felnyögtem, és megdörzsöltem a szemem – aztán hirtelen elkaptam az öklöm az arcom elől, mert Zeno feje ismét felderengett a sötétben.
– Nincs elég időnk, Eco, nincs elég időnk. Mi értelme van ennek a nagy kapkodásnak, ha reményünk sem lehet arra, hogy leássunk a rejtély gyökeréig, mielőtt Crassus bevégzi szörnyű tervét? Jobb lett volna, ha Olümpiasz nem dobja bele azt a fejet a tóba, és nem rohan vissza a villába egyedül, legalább most lenne mit mutatnunk Crassusnak. Lenne bizonyítékunk, hogy megtaláltuk az egyik szökött rabszolgát. De mit bizonyítottunk volna vele? Crassus csupán Zeno bűnösségének egyik újabb bizonyítékát látta volna benne, hiszen az istenek nem is tölthették volna ki egy gyilkos rabszolgán ennél kegyetlenebb módon a bosszújukat. Pluto a lábánál fogva szippantotta be a gazfickót.
– Hiába dolgoztunk lelkiismeretesen, még mindig csak kérdéseink vannak, Eco. Ki támadott meg tegnap éjjel a mólón? Mire készült a mai napon Olümpiasz, és miért követte őt Dionüsziusz? Milyen szerepe van ebben az egészben Iaiának? Neki is megvan a napirendje, de mi a célja a ténykedéseinek, és miért bújtatja magát a titok és a mágia fátyla mögé?
Kinyújtottam karomat és lábamat, és hirtelen olyan súlyosnak éreztem magam, akár az ólom. Eco az ágyára rogyott, és a fal felé fordította az arcát.
– Nem szabadna tovább itt heverésznünk – motyogtam. – Olyan kevés időnk maradt. Még nem beszéltem Sergius Oratával, az üzletemberrel. És Dionüsziusszal sem, ami azt illeti. Ha szerencsém van, elővigyázatlan lesz...
Behunytam a szemem – csak egy pillanatra, gondoltam. Úgy tűnt, mintha körülöttem a falak is elcsigázottan sóhajtanának. A szoba a villa felső szintjén helyezkedett el, terasza kelet felé nézett, így magába szívta a délelőtti nap melegét, és egész estig nem eresztette, a hő csak alkonyattájt kezdett szivárogni a falakból. Hűvös áramlatok csordogáltak be az ablaknál, és átjárták a levegőt. Hátam, mely az ágyhoz nyomódott, kellemesen átmelegedett, míg kezemet és lábamat a hűvösség harapdálta. Magamra húzhattam volna egy könnyű takarót, de túlzottan törődött voltam ahhoz, hogy ezzel babráljak. Holtfáradtan feküdtem az ágyon, éberen figyeltem minden külső benyomásra, mégis, apránként kezdtem elszunnyadni.
Álmom abban az ágyban kezdődött, amelyben feküdtem, de úgy tetszett, inkább Rómában vagyok, a saját házamban. Az oldalamon feküdtem, és Bethesda szorosan hozzám simult, arcunk csaknem összeért. Csukott szemmel simítottam végig kezem a meleg combján, fel a hasáig, és elcsodálkoztam, hogy teste még mindig olyan feszes és rugalmas, mint amikor Alexandriában megvásároltam. Érintésemre dorombolni kezdett, mint egy macska, teste megvonaglott mellettem, és én egyszeriben kínzó feszültséget éreztem a lábaim között. Megmozdultam, hogy egyesüljek vele, de Bethesda megmerevedett, és eltolt magától.
Kinyitottam a szemem, és nem a rabszolganőmet, hanem Olümpiaszt láttam magam mellett. Zárkózott, hideg megvetéssel nézett vissza rám.
– Minek nézel te engem? – suttogta dölyfösen. – Egy rabszolgának, akit bármikor használhatsz?
Ellökte magát az ágytól, és felállt. Nem viselt ruhát, meztelen teste a terasz felől beáramló, lágy fényben fürdött. Arany haja aurát vont a feje köré; alakjának sima, telt domborulatai és finom bemélyedései olyan gyönyörű látványt nyújtottak, hogy az ember szinte rajta sem tudta tartani a szemét. Kinyújtottam felé a kezem, mire visszalépett egyet. Azt hittem, gúnyolódik velem, ám hirtelen a kezébe temette az arcát, és zokogva kiszaladt a szobából. Az ajtó élesen becsapódott utána.
Felkeltem az ágyból, és követtem. Valami megmagyarázhatatlan, rossz előérzet lett úrrá rajtam, és miközben kinyitottam az ajtót, váratlanul forró levegő csapta meg az arcomat. Az ajtó nem a folyosóra nyílt, hanem az Avernus-tó feletti sziklapárkányra. Nem tudtam megállapítani, nappal van-e vagy éjjel; mindent harsány, vérvörös fény világított meg. A sziklafal szélén egy ember ült alacsony széken, karmazsinvörös katonai köpenyben. Előredőlt, könyökét a térdére, állát a kezére támasztva, mintha egy csata történéseit figyelné a magasból. Átnéztem a válla fölött, és láttam, hogy az egész tó örvénylő-böffenő lángcsóvákból áll, és egyik partjától a másikig rángatózó emberi testek töltik meg. A férfiak, nők és gyerekek testét csípőig elnyelte az égő iszap. A haláltusa közepette sikolyba facsarodott a szájuk, de a távolság eltompította a hangjukat, mintha csak a tenger zúgott volna, vagy egy amfiteátrumban összegyűlt tömeg morajlott volna. Túlzottan messze voltak ahhoz, hogy kivehessem az arcukat, mégis felfedeztem közöttük Metót, a rabszolgafiút, és az ifjú Apolloniust.
Crassus hátranézett a válla fölött.
– A római igazságszolgáltatás – mondta komor elégedettséggel. – Te már semmit sem tehetsz.
Furcsán nézett rám, mire rádöbbentem, hogy pucéran állok előtte. Megfordultam, hogy visszatérjek a szobámba, de sehol sem láttam az ajtót. Zavarodottságomban túl közel léptem a sziklapárkány széléhez. A szikla egy darabja összemorzsolódott a lábam alatt, és a mélységbe zuhant. Crassus mintha észre sem vette volna, hogy hátrahanyatlom, és kétségbeesetten kapaszkodom a sziklába még akkor is, miután azzal együtt megindultam a tátongó szakadék felé...
Hideg verejtékben úszva riadtam fel. Meto állt az ágyam fölött, mélységes aggodalmat láttam tükröződni a szemében. A szoba másik feléből Eco halkan fűrészelő horkolását hallottam. Néhányszor összeszorítottam a szemem, és kezemmel megtöröltem a homlokomat. Meglepődtem, mennyi izzadság gyűlt rajta össze. Az erkélyen túl sötéten kéklett az ég, felragyogtak rajta az első esti csillagok. Meto lámpást tartott apró kezében; a gyér fény az egész szobát átjárta.
– Várnak rád – szólalt meg végül, és bizonytalanul felvonta a szemöldökét.
– Kik? És miért? – pislogtam elveszetten, és a plafonon táncoló lámpafényt figyeltem.
– Már mindenki ott van, rajtad kívül.
– Hol?
– Az ebédlőben. Rád várnak, hogy elkezdhessék a vacsorát. De azt nem értem, miért sietnek vele annyira – folytatta, miközben megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és nagy nehezen felkászálódtam az ágyból.
– Miért mondod ezt?
– Az ilyen vacsora aligha rabszolgáknak való!