Steven Saylor
A VÉGZET FEGYVERE
(Tartalom) (Térkép)

ELŐSZÓ
a magyar kiadáshoz

A történelem hemzseg a bűncselekményektől. Tulajdonképpen mondhatnánk azt is, hogy a történelem nem más, mint az emberiség bűneinek hosszú katalógusa, mely magában foglalja, és összeveti egymással a kisebb és nagyobb bűnöket. Minden bűncselekmény mögött – kiváltképp, ha gyilkosságról van szó – ott rejlik a történelem is, hiszen minden emberi cselekedetnek megvan az indítóoka. Az írók feltalálták a történelmet, hogy elmesélhessék az emberiség bűneit. Aztán az írók feltalálták a bűnügyi regényt, hogy átjárhatóvá tegyék a szenvedélyek labirintusait, melyek végül egy gyilkossághoz vezetnek. A történelem és a krimi egyaránt nyomozás: az író és az olvasó együtt indul felfedezőútra, ismeretlen tájak felé. A cél az, hogy fény derüljön az igazságra.
A Római vérben megismerhettük Gordianust, a Nyomozót, az ókori Róma lakóját, aki abból él, hogy a nagy Ciceróhoz hasonló ügyvédek számára kideríti a bűntények mögött rejtőző igazságot. Gordianus története A végzet fegyvere című regényben folytatódik, amelyben Róma leggazdagabb embere hivatja a villájába nyomozónkat, a Neapolisi (ma Nápolyi)-öböl partjára, hogy kibogozza egy gyilkossági ügy szálait. A körülmények egyértelműnek tűnnek: a ház ura holtan fekszik, és két rabszolga szökött el a birtokról, hogy csatlakozzon Spartacus felkeléséhez. Irtózatos következményei lehetnek tettüknek: a római törvények előírják, hogy ha egy rabszolga megöli a gazdáját, megtorlásképpen az összes rabszolgával végezni kell, aki a birtokon dolgozik. De nem minden az, aminek látszik, és talán Gordianus képes fényt deríteni az igazságra – feltéve, hogy egyáltalán életben tud maradni abban a házban, ahol a gyilkos is bujkál...
Gordianus világa kegyetlen hely, tele embertelenséggel, csalással, és mindenen keresztülgázoló ambícióval. Különös hely is egyben, ahol az emberek a kifürkészhetetlen orákulumoktól kérnek segítséget, például egy barlangban lakó jósnőtől, és a gazdag polgárok halálakor könyörtelen játékokat rendeznek, melyek során a gladiátorok a nézők szeme láttára ölik meg egymást. Ugyanakkor ebben a világban rengeteg szépség és gyengédség is van: egy asszony neves művésszé válhat, és a szerelem a legváratlanabb helyeken bonthatja ki szirmait. Ez a világ hasonlít a mi világunkhoz – mégis más. Határtalan varázserővel hat rám, és remélem, Önök is hasonló élménynek lesznek részesei.

Steven Saylor

ELSŐ RÉSZ
Testek – élők és holtak

Egy

Minden nagyszerű tulajdonsága – őszintesége, odaadása, bölcsessége és hátborzongató fürgesége – ellenére Eco nem arra a feladatra termett, hogy ajtót nyisson a vendégeknek. Eco ugyanis néma volt.
De süketnek nem lehetett nevezni, épp ellenkezőleg. Igazság szerint nála élesebb hallású emberrel nemigen találkoztam. Azt sem lehetett ráfogni, hogy mélyen alszik, mert nyomorult gyermekkora arra tanította, hogy folyton ugrásra készen álljon. Éber alvó volt, már jóval azelőtt is, hogy anyja magára hagyta, majd jómagam felszedtem az utcáról, és végül örökbe fogadtam. Nem meglepő tehát, hogy Eco hallotta meg legelőször a kopogást az ajtónál, az alkonyt követő második órában, mikor a ház lakói már rég nyugovóra tértek. Ő üdvözölte éjszakai látogatómat, ám arra már képtelennek bizonyult, hogy elzavarja. Inkább csak hessegetni próbálta, akár a gazda a háza küszöbére tévelyedett libát.
Mi mást is tehetett volna? Felébreszthette volna Belbót, házi testőrömet. A fokhagymától bűzlő nagy melák ostobán kecmergett volna ki ágyából, és miután kidörzsölgette szeméből az álmot, megfélemlíthette volna a hívatlan idegent, de kétlem, hogy meg tudott volna tőle szabadulni. Az ismeretlen férfi állhatatosságát nem múlhatta felül, hiszen ő kétszer olyan ravasz volt, mint amennyire Belbo erős. Így hát Eco azt tette, amit tennie kellett: intett a jövevénynek, hogy várakozzon az előtérben, és halkan bekopogott az ajtómon. Bethesda remek halvacsorája és árpalevese, némi kellemes fehérborral nyakon öntve, elég volt ahhoz, hogy a lehető legmélyebb álomba zuhanjak, ezért a finom kopogás hatástalan maradt. Eco végül óvatosan benyitott, lábujjhegyen az ágyamhoz lopakodott, és megrázta a vállamat.
Az oldalamon szundító rabszolganő felriadt és felsóhajtott. Fekete hajának hosszan tekergő tincsei valamiképp az arcomra és a nyakamra keveredtek, és megcsiklandozták az orromat és az ajkaimat. Bethesda teste illatosított hennát lehelt magából, melyre ágyékom most is érzéki bizsergéssel válaszolt. Felé nyújtottam a karomat, ajkammal csókra készültem, kezemmel végigsimítottam az oldalát. Hogyan lehetséges, gondoltam magamban, hogy a hátam mögé nyújtotta a kezét, és hátulról bökdöste a vállamat?
Eco nem szeretett a némákra jellemző, félig állati, röffenő-morgó hangokat hallatni. Az ilyen megnyilvánulást megalázónak és kínosnak érezte. Egyszerűen csak hallgatott, mint a szfinx, és hagyta, hogy a keze beszéljen helyette. Keményebben megragadta a vállamat, és egy fokkal erősebben rázogatta. Ekkor már felismertem az érintését, ahogy az ismerős hangot is felismeri az ember. Még az üzenetét is megértettem.
– Valaki az ajtónál? – motyogtam.
Megköszörültem a torkomat, és egy darabig még behunyva tartottam a szemem.
Eco helyeslően rácsapott a vállamra. Az ő éjszakai nyelvén így hangzott az „igen.”
Közelebb húzódtam Bethesdához, aki tüntetőleg hátat fordított a háborgatásnak. Ajkam a vállához érintettem. Mély hang szakadt fel belőle, valami a turbékolás és a sóhaj között. Sokat utazgattam Herkules Oszlopaitól a párthus határig, de soha sehol nem találkoztam nála fogékonyabb asszonnyal. Olyan, mint egy tökéletesen megmunkált líra, állapítottam meg magamban, aprólékosan hangolt és csiszolt, mely az évek múlásával csak egyre kifinomultabbá válik. Milyen szerencsés ember vagy te, Gordianus, a Nyomozó! Ragyogó üzletet kötöttél azon az alexandriai rabszolgapiacon tizenöt évvel ezelőtt!
Valahol a lepedők alatt megmoccant a kismacska. Bethesda, aki körme hegyéig egyiptomi asszony volt, mindig tartott macskát, még az ágyunkba is magával hozva őt. A kis állat keresztben feküdt a kettőnk teste között nyíló völgyben, mintha ő lett volna a combjainkat összekötő híd. Eddig behúzta a karmait, amit a jószerencse ajándékának könyvelhettem el, lévén hogy érzékeny testtájékom az elmúlt percekben feltűnően még érzékenyebbé változott, és a macska valamiféle szórakoztató játékszernek, talán egy kígyóféleségnek hitte. Védelemért közelebb kucorodtam Bethesdához, aki megint csak sóhajtott. Emlékezetembe ötlött egy esős éjszaka, úgy tíz évvel korábban, mielőtt Eco beköltözött a házba. Egy másik macska, egy másik ágy, de ugyanaz a ház, apám öröksége, valamint mi ketten, Bethesda és én, fiatalabban, de nem sokban különbözve mostani önmagunktól. Újfent megkörnyékezett valami álomféle, amint a múltról ábrándoztam.
Két határozott ütést éreztem a vállamon.
A két kemény csapás Eco nyelvén azt jelentette: „nem”, úgy, mintha a fejét rázta volna. Nem hajlandó, vagy nem tudja elküldeni a látogatót.
Ismét kétszer ütötte meg a vállamat.
– Jól van már, jól van! – dünnyögtem.
A rabszolganő makrancosan távolabb gördítette magát, mire fedetlen testemen végigsuhintott a nyirkos szeptemberi levegő. A kismacska felém gurult, és mivel egyensúlyát vesztette, kimeresztette a karmait.
– Numa golyóira! – csattantam fel, habár ebben az esetben nem a mesebeli Numa király sérült meg egyetlen aprócska karomtól.
Eco tapintatosan elengedte a füle mellett a fájdalmas kiáltást. Bethesda álmosan kuncogott a sötétben.
Kiugrottam az ágyból, és a tunikám után tapogatóztam. A fiú már készenlétben tartotta, csupán bele kellett bújnom.
– Remélem, valami életbevágó ügy! – zúgolódtam.

Valóban fontos ügy volt, de hogy mennyire, azt sem azon az éjjelen, sem a rákövetkező napokban nem tudtam meg. Ha az előtérben várakozó küldött tisztán és érthetően fejezte volna ki magát, ha őszintén megmondta volna, milyen ügyben és kinek a megbízásából érkezett, a legkisebb habozás nélkül meghajolok az óhaja előtt. Ritkán pottyan az ember ölébe egy olyan ügy és egy olyan ügyfél, mint nekem azon az éjjelen. Még harcolni is hajlandó lettem volna azért, hogy elnyerjem a megbízatást. Ezzel szemben a férfi, aki kurta bemutatkozása során csak annyit árult el magáról, hogy Marcus Mummiusnak hívják, baljós titokzatossággal beszélt, és olyan gyanakvással kezelt engem, mely a megvetéssel volt rokon.
Elmondta, hogy késlekedés nélkül szükség lenne a szolgálataimra egy olyan ügyben, mely több napra elszólítana Rómából.
– Talán valamiféle bajba keveredett? – kérdeztem.
– Nem én! – rivallt rám.
Úgy tűnt, hanghordozásával képtelen igazodni egy alvó ház légköréhez. A szavakat bődülve, ugatva ejtette ki, olyanformán, ahogy az ember egy neveletlen rabszolgával vagy egy pimasz kutyával beszél. Nincs még egy nyelv a földkerekségen, mely olyan durva lenne, mint a latin, ha ilyen modorban és pórias stílusban adják elő. Tekintetbe véve állapotomat abban az időpontban, melyet az álomittasság és a másnaposság határozott meg, akaratlanul is következtetéseket kezdtem levonni a hívatlan vendégről. A gondosan nyírt szakáll, a dísztelen, de drága benyomást keltő fekete tunika, a finoman kidolgozott csizma és a puha gyapjú köpeny mögött egy katonát láttam, aki hozzászokott a parancsok osztogatásához, és ahhoz, hogy nyomban engedelmeskedjenek neki.
– Akkor hát – szólalt meg végül, szemével engem méregetve, mintha egy lusta újonc lennék a seregben, aki most kelt ki az ágyból, és húzza a lábát a napi menetelés gondolatára. – Velem tartasz vagy sem?
Eco, aki személyes sértésnek vette ezt a hangnemet, csípőre tette a kezét, és dühödten lehajtotta a fejét. Mummius felszegte az állát, és türelmetlenül horkantott.
Megköszörültem a torkomat.
– Eco, hozz nekem egy kupa bort, kérlek. Melegítsd fel, ha lehet. Nézd meg, hogy parázslik-e még a hamu a konyhában. Hozzon neked is, Marcus Mummius?
A vendég összevonta a szemöldökét, és határozottan megrázta a fejét, akár a rátermett légiós, akit éjjeli őrjáratra parancsoltak ki.
– Hát egy kis meleg almabort? Nem, ragaszkodom hozzá, Marcus Mummius. Hűvös az éjszaka. Jöjj velem a dolgozószobámba. Nézd, Eco már meggyújtotta nekünk a lámpásokat. Mindig kitalálja, mire van szükségem. Tessék, foglalj helyet. Nem, nem, ehhez is ragaszkodom. Nos hát, Marcus Mummius, nem lehet más sejtésem, mint hogy munkát ajánlasz nekem ezen a késői órán.
A dolgozószoba fényében jobban láttam Mummius arcát. Törődöttnek, megviseltnek tűnt, mint aki már egy ideje nem alszik rendesen. Izgett-mozgott a széken, és természetellenes éberséggel tartotta tágra nyitva a szemét. Kisvártatva felpattant, és fel-alá járkált a szobában. Amikor Eco behozta a meleg almabort, visszautasította. A hosszú éjjeli őrjáratra küldött katona vonakodik ilyen módon kényelembe helyezni magát, attól tartva, hogy akarata ellenére álomba merül.
– Igen – felelt végül. – Azért jöttem, hogy felszólítsalak...
– Felszólíts? Engem? Senki sem szólítja fel semmire Gordianust, a Nyomozót. Római polgár vagyok, nem valakinek a rabszolgája vagy felszabadítottja, és legutóbbi értesüléseim szerint Róma még mindig köztársaság, nem diktatúra, akármilyen meglepőnek tűnhet is ez néhanapján. A többi polgár azért jön hozzám, hogy konzultáljon velem, hogy a szolgálataimat kérje, illetve, hogy megbízást adjon. Emellett rendszerint nappal érkeznek. Legalábbis a becsületes polgárok.
Marcus Mummiusnak jócskán meg kellett küzdenie bosszúsága visszatartásával.
– Ez nevetséges – válaszolta. – Természetesen megkapod a fizetségedet, ha ez aggaszt. Felhatalmaztak, hogy akár ötször annyit fizessek neked, amennyit más ügyekben napi bérként kapsz, merthogy figyelembe kell venni a kényelmetlenségeket és az... utazást – tette hozzá óvatosan. – Öt napot garantáltan fizetek, és ennek tetejébe a szállásod és ellátásod költségeit.
Most már minden figyelmemet neki szenteltem. Szemem sarkából láttam, hogy Eco felvonja az egyik szemöldökét: tanácskozni akart, hogy a legelőnyösebb üzletet köthessem. Az utca gyermekei alaposan kitanulják az alkudozás csínját-bínját.
– Rendkívül nagylelkű ajánlat, Marcus Mummius, semmi kétség – bólintottam. – Persze arról nem lehetett tudomásod, hogy éppen a múlt hónapban kényszerültem megemelni az áraimat. Rómában az árak lassan az egekbe szöknek. Itt van a rabszolgafelkelés és a legyőzhetetlen Spartacus, aki tombolva söpör végig a vidéken, és mindenütt káoszt hagy maga után...
– Legyőzhetetlen? – Mummius mintha személyes sértésnek vette volna szavaimat. – Spartacus legyőzhetetlen? Már nem sokáig lesz az, gondoskodunk róla.
– Úgy értettem, legyőzhetetlennek tűnik, valahányszor a római hadsereget ellene küldik. Spartacus hívei eddig minden ellenük küldött osztagot levertek. Két római konzult is hazaküldtek megszégyenítve. Gyanítom, hogy ha Pompeius...
– Pompeius! – köpte a nevet Mummius.
– Igen, gyanítom, hogy ha Pompeius visszahívja a seregeit Hispániából, a lázadást egy-kettőre felszámolják...
Csak azért jártattam a számat, mert látogatómat szemlátomást bosszantotta a téma, és szerettem volna elvonni a figyelmét, amíg eldöntöm, meddig emeljem fel az áraimat.
Mummius szépen belement a játékba, idegesen járkált, csikorgatta a fogát, haragosan lesett ki a szemöldöke alól. De olybá tűnt, nem hajlandó lesüllyedni a pletyka szintjére egy olyan döntő fontosságú ügyben, mint a rabszolgafelkelés.
– Majd meglátjuk. – Csak ennyit vetett motyogva a mondataim közé, és nem kísérelt meg komolyabban félbeszakítani. Végül elővette parancsnoki hanghordozását, és belém fojtotta a szót. – Nemsokára meglátjuk, hogyan végzi Spartacus ! Most inkább térjünk vissza a bérre, amiről beszéltél.
Köhintettem egyet-kettőt, majd belekortyoltam a meleg borba.
– Igen. Nos, mint mondtam, az árak teljesen kikerültek az irányítás alól...
– Igen, igen...
– Nem tudom, mennyire ismered az összeget, melyet általában kiszabok, vagy mennyire van tisztában vele megbízód. Nem tudhatom, honnan hallottatok felőlem, vagy ki ajánlott.
– Ezzel ne is törődj.
– Rendben van. Habár azt mondtad, ötször annyit...
– Igen, ötször annyit, amennyit napi bérként kapni szoktál!
– Akkor hát eléggé meredeken szökik fel az ár, tekintve, hogy a szokványos ár... – Eco a férfi háta mögé surrant, és ujjával a mennyezet felé mutatott: fel, fel, fel. – Napi nyolcvan szeszterciusz.
Az ötlet a semmiből jött, csak azt mondtam, ami hirtelen az eszembe ötlött. Egy hivatásos légiós havi bérének kétszeresére hivatkoztam.
Mummius csodálkozva nézett rám, és egy darabig úgy éreztem, túl messzire mentem. Nos, ha sarkon fordulna, és szó nélkül kisétálna a házból, legalább visszatérhetnék a meleg ágyamba Bethesda mellé. Úgyis valami felesleges útra akart engem csábítgatni, a jelek szerint.
Váratlanul kitört belőle a nevetés.
Még Eco is visszahőkölt. Mummius válla fölött láttam, ahogy a homlokát ráncolja.
– Napi nyolcvan szeszterciusz – ismételtem olyan higgadtan, ahogy csak tudtam, és megpróbáltam nem tükrözni Eco zavarodottságát. – Érted?
– Ó, hogyne! – felelte Mummius, és nevetése önelégült mosollyá szelídült.
– Annak az ötszöröséről lenne szó...
– Napi négyszáz – bődült fel. – Ismerem a számokat.
Megint horkantott, de ezúttal olyan őszinte megvetéssel, hogy azonnal ráébredtem: sokkal többet is kérhettem volna.
Munkám során elég gyakorta kerülök érintkezésbe Róma vagyonos osztályaival. A gazdagoknak szükségük van ügyvédekre egymás ellen folytatott harcukban; az ügyvédeknek létfontosságú az információ, nekem meg különleges képességem van az információ megszerzéséhez. Olyan ügyvédek fizették már ki a béremet, mint Hortensius és Cicero, de előfordult, hogy egyenesen maguktól a kiváltságos kliensektől kaptam a pénzt, mint a nagy Metelli- és Messalli-famíliák. De kétségtelenül ők is csodálkoznának, ha napi négyszáz szeszterciuszt kellene fizetniük Gordianusnak, a Nyomozónak. Mennyire gazdag lehetett az az ügyfél, akit Marcus Mummius képviselt?
Most már nem férhetett kétség hozzá, hogy elvállalom a munkát. A pénz teljesen meggyőzött. Bethesda turbékoló kismadárrá változik az örömtől, ha meglátja, mennyi ezüst folyik be a házi pénzes ládikába. Egyes hitelezőim szintén elmosolyodnak majd, ha meglátnak, és nem a kutyáikat uszítják rám, mint eddig. Az igazi csapdát azonban a kíváncsiságom jelentette. Mindenáron tudni akartam, ki küldte Marcus Mummiust a házamhoz. Mégsem lett volna jó, ha már az elején észreveszi rajtam, mennyire lenyűgözött a lehetőség.
– Ez a nyomozás a jelek szerint rendkívüli fontossággal bír – mondtam udvariasan, és megpróbáltam a hivatásosok hűvös hangján beszélni, miközben ezüstérmék szökőkútja csobogott a fejemben.
Négyszáz szeszterciusz naponta, megszorozva öt garantált munkanappal, összesen kétezer szeszterciuszt tett ki. Legalább megjavíttathatom a ház hátsó falát, kicseréltethetem az átrium repedezett kockaköveit, sőt, talán egy új rabszolganőt is vásárolhatok, hogy levegye Bethesda válláról a munka egy részét...
Mummius komoran bólintott.
– Ennél jelentőségteljesebb feladatra valószínűleg még soha nem kértek fel téged.
– Feltételezem, kényes ügyről van szó.
– Felettébb.
– Diszkréten kell eljárnunk.
– A lehető legdiszkrétebben – helyeselt.
– Az az érzésem, hogy nemcsak vagyontárgyak forognak kockán. Talán a becsület?
– Több mint a becsület – jegyezte meg Mummius zordan, és szemébe űzött kifejezés költözött.
– Akkor hát egy élet? Egy élet forog kockán?
Arckifejezéséből tisztán ki tudtam olvasni, hogy gyilkossági ügyről beszélünk. Egy zsíros összeg, egy rejtélyes ügyfél, egy gyilkosság – minden ellenállásom szertefoszlott. Ennek ellenére minden erőmmel azon voltam, hogy ennek jele se látszódjék rajtam.
Mummius egyre gyászosabb arcot vágott. Olyanformát, ahogy a harcos néz a csatatérre: nem az ölés előtti izgatottság, hanem a véres küzdelem utáni állapotban, a mészárlás és a kétségbeesés emlékeibe burkolózva.
– Nem egy élet – szólalt meg aztán lelassulva. – Nem csak egyetlen élet a tét, hanem sok-sok élet. Tucatnyi és tucatnyi élet – férfiaké, nőké, gyerekeké – függ egyetlen hajszálon. Hacsak valami meg nem hiúsítja az öldöklést, a vér úgy folyik majd, mint a patak, és a kisdedek sírását még Hádész Torkolatánál is hallani fogják.
Megittam az utolsó korty bort, és félretoltam a kupát.
– Marcus Mummius, nem árulod el nekem, hogy kinek a megbízásából jársz itt, és mit kívánsz tőlem?
A férfi megrázta a fejét.
– Már így is eleget mondtam. Lehet, hogy mire megérkezünk, a felfokozott helyzet lecsillapodik, a gondok megoldódnak, és a te szolgálataidra nem is lesz szükség. Abban az esetben pedig jobb, ha nincs tudomásod semmiről.
– Vagyis nem magyarázod meg a helyzetet.
– Nem. De a fizetségedet megkapod, akármi is történjen.
Bólintottam.
– Mennyi időt töltünk távol Rómától?
– Öt napot, amint azt már mondtam.
– Módfelett magabiztosan beszélsz.
– Öt napot – bizonygatta –, és azután visszatérhetsz Rómába. Hacsak nem hamarabb. De annál biztosan nem tart tovább. Öt nap múlva minden elválik, akár jó, akár rossz fordulatot vesznek az események...
– Értem – mondtam, de egy szavát sem értettem. – Merre is megyünk pontosan?
Mummius összeszorította az ajkát.
– Ugyanis – folytattam – nem hinném, hogy szívesen csellengenék a vidéken ezekben a mostani, zavaros időkben, anélkül, hogy sejtésem lenne róla, milyen cél lebeg a szemem előtt. Egy kisebbfajta rabszolgafelkelés zajlik éppen, ha jól emlékszem, az imént firtattuk. Megbízható vidéki forrásaim szerint nem ajánlatos most nekivágni az útnak, hacsak nem elengedhetetlenül fontos.
– Biztonságban leszel – csattant fel Mummius tekintéllyel a hangjában.
– Akkor hát szavadat adod, mint katona – vagy: mint volt katona –, hogy biztonságban leszek.
Mummius szeme összeszűkült.
– Mondtam, hogy szavatolom a biztonságod.
– Jól van. Akkor azt hiszem, legjobb lesz, ha Belbót itt hagyom, hogy védelmezze Bethesdát. A megbízód biztosan rendelkezésemre bocsát egy testőrt, ha igénylem. De Ecót mindenképp magammal akarom vinni. Feltételezem, a megbízód lesz annyira bőkezű, hogy őt is ellátja élelemmel és fekvőhellyel.
A küldött hátranézett Ecóra, és szemében kételkedő fény villant fel.
– De hiszen ez csak egy fiú.
– Eco tizennyolc éves. Két évvel ezelőtt öltötte magára férfiúi tógáját.
– Néma, igaz?
– Igen. Ideális katonatulajdonság, nemde?
Mummius felhorkant.
– Szerintem nem lesz akadálya.
– Mikor indulunk? – kérdeztem.
– Amint elkészültetek.
– Akkor hát reggel?
Úgy nézett rám, mintha egy lusta légiós lennék, aki a csata előtt engedélyt kér egy kis szunyókálásra. Hangjába visszatért a parancsnoki él.
– Nem! Amint készen álltok. Már így is elég időt vesztegettünk.
– Hát jól van – ásítottam. – Csak megmondom Bethesdának, hogy pakoljon össze néhány holmit...
– Arra semmi szükség. – Mummius mereven kihúzta magát. Még mindig elcsigázottnak látszott, de szemlátomást örült, hogy ismét átveheti a parancsnokságot. – Mindent a rendelkezésedre bocsátunk, amire szükséged lesz.
Gondolhattam volna, hogy egy kliensnek, aki hajlandó napi négyszáz szeszterciuszt fizetni, semmiféle gondot nem jelentenek olyan hétköznapi apróságok, mint például egy váltás ruhát, egy fésűt, vagy egy rabszolgát keríteni számomra, aki a csomagomat viszi.
– Akkor csak egy pillanatot kérek, hogy elbúcsúzzak Bethesdától.
Épp kiléptem a szobából, amikor Mummius megköszörülte a torkát.
– Csak a biztonság kedvéért – kezdte, miközben felváltva nézett rám és Ecóra –, remélem, egyikőtök sem hajlamos a tengeribetegségre.

Kettő

– De hova visz téged ez az ember? – vallatott Bethesda. Igen, akármilyen felháborítónak tűnhetett egy rabszolga részéről, Bethesda vallatott és követelőzött. Csak azok érezhették valószínűtlenül arcátlannak szavait, akik még sohasem találkoztak vele. – Kicsoda ő? Miből gondolod, hogy megbízhatsz benne? Mi van, ha az egyik régi ellenséged küldte, hogy elcsalogasson a városból egy félreeső helyre, ahol nincs szemtanú, amikor elvágja a torkod?
– Bethesda, ha valaki el akarná vágni a torkomat, nem kellene ilyen kalamajkába kevernie magát, hanem elvégezné itt, a Suburában. Vagy felbérelne egy orgyilkost valamelyik utcasarkon.
– Igen, és pont ezért fogadtad fel Belbót. Hogy megóvjon. Miért nem viszed magaddal?
– Mert jobban szeretném, ha itt maradna, és téged védelmezne, amíg távol vagyok. Így nem kell miattad aggódnom, akármerre is járok.
Bethesda még az éjszaka közepén, álmából felriasztva is elragadó látványt nyújtott. Ezüstös tincsekkel tarkított fekete haja torzonborz glóriát vont a feje köré. Még akkor is magán hordozta a megingathatatlan méltóság jeleit, amikor mérgesen csücsörített. Ez a kisugárzás vonzott oda hozzá az alexandriai rabszolgavásár forgatagában, tizenöt esztendeje. A kétség hullámzott át rajtam, mint mindig, amikor el kellett válnom tőle. A világ veszélyes és bizonytalan hely, és az életforma, amit választottam, gyakran kihívja ellenem a sorsot. Már rég megtanultam, hogy ne adjam jelét gyötrő kétségeimnek. Bethesda az ellenkezőjét tette.
– Hatalmas összegről van szó – vigasztaltam.
– Ha tényleg az igazat mondja – prüszkölte.
– Szerintem az igazat mondja. Senki sem maradhat életben egy olyan városban, mint Róma, ha nem fejleszti ki magában azt az ösztönös ítélőképességet, amit én. Marcus Mummius őszinte ember, amennyire megengedik neki. Elismerem, hogy nem túl készséges, de...
– Hiszen még azt sem árulja el, ki küldte!
– Valóban nem, de nyíltan bevallja, hogy nem mondhatja el. Vagyis, más szóval, az igazat mondja.
Bethesda durva hangot préselt ki az ajkai közül.
– Most úgy beszélsz, mint a szónokok, akiknek dolgozni szoktál, mint az a nevetséges Cicero, aki szerint az igazság hazugság és a hazugság az igazság, ahogy éppen kedvünk tartja.
Elharaptam a nyelvem, és mély lélegzetet vettem.
– Bízz bennem, Bethesda. Eddig is sikerült életben maradnom, nem igaz?
Mélyen a szemébe néztem, és valami enyhe melegséget láttam a hideg lángnyelvek közepette. A vállára tettem a kezem. Lerázta magáról, és elfordult. Úgy viselkedett, ahogy szokott.
Közelebb léptem, és a hátára simítottam a kezem, becsúsztatva tenyeremet a fekete fürtök zuhataga alá. Nem volt joga visszautasítani engem, és nem is húzódott arrébb, de az érintésemre megmerevedett, és makacsul felemelte a fejét. Akkor sem mozdult, amikor lehajoltam, hogy csókot nyomjak a fülére.
– Visszatérek – suttogtam. – Öt nap múlva visszatérek. A ház ura megígéri neked.
Láttam, hogy összeszorítja a fogát, és az álla remegni kezd. Gyorsabban kezdett pislogni, és észrevettem, hogy szeme sarkában egy szarkalábakból álló legyező rajzolódik ki. Maga elé nézett, az üres falra.
– Más lenne, ha tudnám, merre mész.
Elmosolyodtam. Bethesda egész élete során csak két várost ismert, Alexandriát és Rómát. A kettő között megtett úttól eltekintve soha nem távolodott el egyiktől akár egyetlen mérföldre sem. Mit számított neki, ha azt mondom, hogy Kümébe vagy Karthágóba megyek?
– Nos, ha ez megnyugtat – sóhajtottam –, sejtésem szerint Ecóval együtt Baiae közelében töltjük majd az elkövetkező napokat. Hallottál már róla, ugye?
A rabszolganő bólintott.
– Gyönyörű kis település délre, a part mentén – folytattam. – Misenum hegyfoka alatt terül el, egy öbölben fekszik, melyet a helybeliek Kehelynek hívnak. A Puteolit és Pompejit összekötő folyó két partján található. Azt mondják, varázslatos a kilátás Caprira és a Vezúvra. A gazdagok leggazdagabbjai pompás villákat építenek a tengerpartra, és a forró iszapban fürdenek.
– De honnan tudod, merre mész, ha ez a férfi nem árulta el neked?
– Csak találgatok.
Bethesda tartása kissé elernyedt az érintésem alatt. Felsóhajtott, és tudtam, hogy beletörődött a távozásomba és abba, hogy néhány napig egyedül kell kezébe vennie a ház irányítását, valamint a többi rabszolga igazgatását. Korábbi tapasztalatomból tudtam, hogy távollétemben könyörtelen zsarnokká változik. Csak reménykedhettem benne, hogy Belbo a sarkára áll, és szembenéz a szigorú parancsolóval. A gondolatra ismét elmosolyodtam.
Megfordultam, és láttam, hogy Eco az ajtóban várakozik. Egy darabig a heves elragadtatás honolt az arcán, aztán karba fonta a kezét, és a mennyezetre szegezte a tekintetét, mintha megtagadna minden érdeklődést a gyengéd jelenet iránt, melyet éppen félbeszakított. Sietve csókot leheltem Bethesda arcára, aztán sarkon fordultam.
Marcus Mummius fel-alá járkált az előtérben, gondterheltnek és türelmetlennek látszott. A magasba emelte a kezét, amikor megpillantott, és kirontott az ajtón. Azt sem várta meg, hogy beérjem, csak egy lekicsinylő pillantásra méltatott, mellyel kifejezte véleményét arról, hogy ennyi időt vesztegettem el a búcsúzkodással – pláne egy rabszolgától.

Lesiettünk a meredek lejtőn, mely az Esquilinus-domb oldalán kígyózik, és Eco fáklyájának fényében ügyeltünk az alattomos gödrökre. Ahol végül az ösvény beletorkollott a Subura útjába, két férfi várakozott ránk négy lóval.
Mummius emberei úgy néztek ki és úgy viselkedtek, mint a légiósok, amikor nem az egyenruhájukat viselik. Könnyű gyapjúköpenyük alól kések villantak, és én megnyugodtam, hogy sötétedés után mégsem kell védelem nélkül nyakunkba vennünk a római utcákat. Benyúltam a köpenyem alá, és megérintettem saját tőrömet. Mummius ugyan biztosított felőle, hogy minden kérésemnek eleget tesznek, én azért magammal hoztam a saját fegyveremet is.
Mummius nem számolt Ecóval, így végül a legerősebb hátaslovat kaptam, a fiú meg mögöttem ült, átkulcsolva a derekamat. Míg az én felsőtestem széles és vaskos (habár az utóbbi időben ugyanez elmondható a derekam tájáról is), Eco vékony és szálkás – a jószág meg sem érezte a súlykülönbséget.
Az enyhe éjszakában csak halványan lehetett érezni a kora ősz hűvös fuvallatait, az utcák mégis kihaltak voltak. Veszedelem idején a rómaiak óvakodtak a sötétségtől, napnyugta idején bezárták házaikat, és az utcákon nem maradt más, mint néhány kerítő, részeg és bajkereső. Így történt a polgárháborúk vérzivataros idején, így volt Sulla diktátorságának nyomasztó éveiben, és nem zajlott másként most sem, amikor a Spartacus-hívek felkeléséről suttogott mindenki. Hátborzongató históriák keltek szárnyra a Forumon a rabszolgákról, akik egész falvakat foglaltak el és égettek porig, hogy utána egykori gazdáikat egyék meg ebédre. Az alkonyatot követően a rómaiak visszautasítottak minden meghívást, és iparkodtak kiüríteni az utcákat. Még hálószobájuk ajtaját is bezárták, így mialatt aludtak, azok a rabszolgák sem juthattak be, akikben a leginkább megbíztak. Verejtékben úszva riadtak fel lidércnyomásos álmaikból. A káosz megint rászabadult a világra, és úgy hívták: Spartacus.
Lovaink patái végigcsattogtak a Suburán, sötét sikátorok mentén, melyek vizelettől és rothadó szeméttől bűzlöttek. Utunkat itt-ott a macskaköves utak fölé behajló felső emeletek ablakaiból kiszivárgó fény világította meg, zene és ittas nevetés foszlányai hullámzottak a fejünk fölött, és enyésztek el, amint továbbhaladtunk. A magasban a csillagok nagyon messzi és nagyon hideg tüneményeknek látszottak: egy jeges tél előhírnökei voltak. Melegebb lesz odalent, Baiae környékén, gondoltam, ahol a nyár tovább időzik a Vezúv árnyékában.
A Subura útja végül összecsókolózott a Forummal, ahol az elhagyatott terek és templomok között természetellenesen visszhangzott a lovak patkójának kopogása. Megkerültük a legszentebb helyeket, ahova lóháton még éjjel sem volt szabad bemenni, majd a Capitolinus- és a Palatinus-dombok között kanyargó, szűkös völgyben délnek fordultunk. Széna és trágya súlyos szaga ülte meg a Forum Boarium nagy marhapiacát, mely szintén csendben szunnyadt, s csak elvétve bődült fel egy-egy állat a karámban. A magas talapzaton felállított bronzökör fakón derengett felettünk a homályban: nem volt több, mint a fej, a szarvak és a test jókora sziluettje. Úgy pózolt, akár egy kőszirtről letekintő óriás Minotaurosz, akinek a csillagos ég szolgált háttérként.
Megkocogtattam Eco lábát, mire előrehajolt, hogy hallja, amit mondok.
– Éppen úgy van, ahogy gondoltam – suttogtam. – A Tiberis felé tartunk. Álmos vagy?
Nyomatékosan kétszer is ráütött a vállamra.
– Jó – nevettem fel. – Akkor őrködjél, amíg lehajózunk Ostiába.
Még több ember várt ránk a folyóparton, akik rögvest elvitték a lovainkat, amint leszálltunk a nyeregből. A leghosszabb móló végén indulásra készen állt a hajónk. Ha álmos képzelődésemben azt hittem, szép lassan és kényelmesen lehajókázunk a Tiberisen a tengerpartra, nagyot tévedtem. Ez a jármű nem az a könnyű kis vitorláshajó volt, amit magam elé képzeltem, hanem egy irdatlan bárka, melyet tucatnyi rabszolga hajtott evezővel. Tatján egy kormányos ült, a hajó közepét pedig fedél árnyékolta. Ezt a bárkát a lehető legnagyobb sebességre és teherbírásra építették. Mummius nem húzta az időt, gyorsan a fedélzetre terelt minket. Két testőre követte, és habozás nélkül nekiindultunk.
– Itt lefekhettek aludni, ha szükségét érzitek – mutatott a férfi a fedett rész felé, ahol egy halom takaró hevert festői összevisszaságban. – Nem mondhatni, hogy fényűző, és rabszolganőt sem ajánlhatok fel, hogy felmelegítsen titeket, de legalább a tetvektől biztonságban vagytok. Hacsak le nem ugrottak ezekről a semmirekellőkről. – Erőteljesen belerúgott az egyik evező rabszolga vállába. – Mozogjatok! – kiáltott rájuk. – És ajánlom, hogy jobb időt teljesítsetek, mint felfelé a folyón, mert különben végérvényesen a nagy hajóra száműzlek benneteket!
Nevetéséből hiányzott minden vidámság. Most, hogy visszatért a saját közegébe, jobban megnyilvánult Mummius kedélyes természete, de én nem voltam biztos benne, hogy tetszett, amit láttam. Egyik emberét őrködésre utasította, aztán magára húzta a takarókat.
– Ébressz fel, ha szükséges – suttogtam Ecónak, és megszorítottam a kezét, hogy biztosan rám figyeljen. – Vagy aludj, ha tudsz. Nem hinném, hogy veszély les ránk.
Azzal csatlakoztam Mummiushoz a ponyva alatt, de a távolabbi szegletbe fészkeltem magam. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy gondolataimat távol tartsam a saját ágyamtól és Bethesda testének melegétől.
Megpróbáltam aludni, de kevés sikerrel. A bilincsek csörgése, az evezők csobbanása a vízben és a folyó végeérhetetlen dörgölőzése a hajó fenekéhez egy idő után valamiféle görcsös félálomba ringatott, melyből viszont unos-untalan felébresztett Marcus Mummius horkolása. Mikor negyedszer riadtam fel az érdes hangra, kidugtam a lábam a takaró alól, és gyengén megrúgtam az oldalát. Egy pillanatra elhallgatott, aztán újra kezdte: mintha lassan a halálba fojtogatta volna valaki. Halk nevetés hangját sodorta felém a szél, mire felkönyököltem, és Mummius két őrét láttam a hajóorrnál. Engem néztek, szorosan egymás mellett állva, és teljesen éberen sutyorogtak maguk között. A másik irányba fordítottam a fejem, ahol a kormányos ült a helyén, szakállas óriás, és szemlátomást semmi mással nem törődött, csak a folyóval. Eco a közelemben kuporgott, és az alacsony korlát fölött a vizet szemlélgette, akár Narkisszosz, aki a víztükörben gyönyörködik saját, csillagokkal övezett tükörképében.
Végül Mummius horkolása csendesebbé vált, és összemosódott a fa és a víz összesimulásának hangjával. Az egyenletes, ütemes evezés hangja és a rabszolgák szabályos légzése tökéletes altatóként szolgált, Morpheusz mély, gyógyító ölelése mégis elkerült. Kényelmetlenül forgolódtam a takarók alatt, hol melegem volt, hol fáztam, és gondolataim vak sikátorokon gördültek lefelé, hogy aztán kettőzött erővel visszataláljanak önmagukba. A szendergés kipihentség nélküli renyheséget és felfrissülés nélküli nyugalmat hozott: mire elértük Ostia kikötőjét, tompább ember voltam, mint amikor Marcus Mummius felriasztott álmomból néhány órával azelőtt. Ahogy az idő és a tér különös módon szétvált, az elmémet megülő ködben úgy képzeltem, az éjszaka örökké fog tartani, és a végtelenségig hajózunk majd a sötétben.

Mummius kitessékelt minket a bárkáról a mólóra. A testőrök velünk tartottak, de a rabszolgák a hajón maradtak. Összegörnyedve, kimerülten kapkodtak levegőért. Hátranéztem egy pillanatra, és láttam, ahogy a csillagok fénye elcsúszik zihálástól nyugtalan, széles, izzadt hátukon. Az egyikük áthajolt a hajó korlátján, és a vízbe okádott. Az utazás során akadt egy pont, amikor már nem hallottam tovább szakadozott légzésüket és az evezők egyenletes ráspolyozását; teljességgel megfeledkeztem róluk, ahogy az ember egy őrlőszerkezet kerekeiről is megfeledkezik. Ki vesz észre egy kereket, amíg nincs szüksége olajozásra, vagy egy rabszolgát, amíg meg nem betegszik vagy éhessé, esetleg erőszakossá nem válik? Megborzongtam, és beburkoltam vállamat a takaróval, hogy kizárjam a hűvös tengeri levegőt.
Mummius végigvezetett minket a folyó torkolatának mentén. A deszkákból kiépített út alatt a hullámok csendesen nyaldosták a cölöpöket. Jobbra egy egész sor folyami hajót láncoltak a dokkokhoz. Balra egy sziklafal szaladt a magasba, melyhez ládákat és kosarakat támasztottak nagy halmokban. Az árnyékok sötét kuszaságban olvadtak össze. A kőfal mögött szunnyadt Ostia városa. Itt-ott megpillantottam egy felső emelet ablakának fényét, és bizonyos időközönként a városfalba is szúrtak lámpásokat. Rajtunk kívül azonban egy éber ember sem moccant sehol. A fényfoszlányok furcsa játékokat űztek velem: úgy láttam, mintha egy kolduscsalád kuporogna az egyik sarokban, de később egy patkány futott elő a kupacból, és kiderült, hogy csupán egy halom rongyról van szó.
Megbotlottam egy kilazult deszkában. Eco megragadta a vállamat, hogy megtartsa az egyensúlyom, aztán Mummius is ráütött a hátamra, de ez kevésbé tűnt biztatásnak, inkább lesújtó csapásnak.
– Nem aludtál elég jól? – ugatott rám durva hangján. – Én már napi két órával is elboldogulok. A hadseregben megtanulsz állva aludni, sőt, akár menetelés közben is, ha muszáj.
Mogorván bólintottam. Raktárak, kikötőgátak, lezárt piacterek és hajójavító műhelyek mellett haladtunk el. A só kipárolgása egyre erősödött a levegőben, és a tenger sziszegő morajlása összekeveredett a folyó egyenletes áramlásának hangjával. A dokkok végéhez értünk, ahol a Tiberis hirtelen kiszélesedik, és a tengerbe önti tartalmát. A városfal elkanyarodott dél felé, előttünk pedig feltárult a hatalmas, csillagfénnyel átitatott, nyugodt víztömeg. Ezen a helyen egy újabb, még nagyobb hajó várt minket. Mummius levezetett minket a lépcsőn a hajótérbe. Rárivallt a szolgák felügyelőjére, és a bárka elindult a vízen.
A kikötő fokozatosan eltávolodott. A hullámverésben hánykolódni kezdett a hajó, és Eco riadtan kapaszkodott a karomba.
– Ne aggódj – nyugtattam meg. – Nem időzünk sokáig ezen a hajón.
Kisvártatva, miután megkerültünk egy alacsony, sziklás hegyfokot, egy még hatalmasabb hajó látványa tárult a szemünk elé.
– Egy tirem! – suttogtam.
– Úgy hívják, Fúria – tájékoztatott Mummius, aki elmosolyodott ámulatom láttán, és büszke vigyor áradt szét az arcán.
Nagy hajóra számítottam, de egy ilyen monumentális, háromsorevezős gályára semmiképp. Három árboc emelkedett a fedélzetről az ég felé, vitorláik óriás csuklyákként kornyadoztak a szélben. Három sor evező türemkedett ki a hajó hasából. Lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen kolosszális víziszörnyet egyetlen ember szállítására parancsoltak volna ide. Mummius fáklyát gyújtott, és a feje fölé tartotta, mire a nagy hajó fedélzetén is meggyulladt egy fáklya, és visszaintegetett. Ahogy közeledtünk, a hatalmas jármű legénysége valósággal rajzani kezdett a fedélzeten, egyesek felmásztak az árbocokra – és minden olyan némán zajlott, mintha szellemek szállták volna meg a hajót a csillagfényes éjszakában. A vízből kivont evezők életre keltek, akár egy százlábú lábai, és becsobbantak a hullámok közé. Kibomlottak a vitorlák, és feszesen dagadni kezdtek a lágy szellőben. Mummius megnedvesítette ujját, és feltartotta.
– Nem erős a szél, de legalább egyenesen délnek fúj. Remek!
A nagy hajó oldalához siklottunk. Egy kötélhágcsót eresztettek le, melyen először Eco mászott fel, aztán én is követtem őt. Marcus Mummius jött fel utolsónak, és felhúzta maga után a létrát. A kisebb hajó elfordította az orrát, és visszaindult Ostiába. Mummius sietve szelte végig a hajó fedélzetét az orrtól a tatig, utasításokat osztogatva. A Fúria inogva hintázni kezdett a hullámokon. A gályarabok együttes nyögésére az evezők nagy csobbanással belevájtak a habok közé, és ismét összemosódott az ember és a víz ütemes hangja. Visszanéztem Ostia kikötőjére, a város tenger felől látható arcára, a keskeny partszakaszra és a cserepes háztetőkre, melyek a falak fölé magasodtak. A település döbbenetes gyorsasággal enyészett el a távolban, a falak porszemmé lettek, miközben a sötét víz örvényei árasztották el a világot körülöttünk. Róma hirtelen nagyon távol került tőlem.
Marcus Mummius a legénységgel foglalkozott, rólunk jóformán megfeledkezett. Ecóval felfedeztünk egy csendes kis zugot, és megkíséreltük bepótolni az alvást. Egymásnak támaszkodtunk, még a fejünket is a takarókba burkoltuk a nyílt tenger hideg széllökései elől.
Váratlanul Mummius megrázta a vállam, hogy felébresszen.
– Mit műveltek itt a fedélzeten? Az ilyen hozzátok hasonló, elkényeztetett városlakó menten belázasodik és meghal a nyirkos levegőtől. Gyertek velem mindketten, van számotokra egy szoba a hajó tatjában.
Követtük, de újra és újra megbotlottunk az összetekert kötelekben és a rejtett fedélzeti nyílásokban. A keleten borongó, sötét hegyek fölött már szárnyait bontogatta a hajnal. Egy rövid lépcsőn mentünk le az apró helyiségbe, ahol két priccs várt ránk, szorosan egymás mellett. Leroskadtam a közelebbire, és megborzongtam a kellemes sokktól, hogy végre egy vastag matracon hálhatok, melyet a legfinomabb libatollal tömtek meg. Eco elfoglalta a másik priccset, majd macskamódra nyújtózni és ásítozni kezdett. A nyakam köré húztam a takaró tetejét, és félig álomba merülve átvillant a fejemen a gondolat, hogy Mummius esetleg a saját fekhelyét áldozta fel az érdekünkben.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a kinti helyiségben ácsorog, keresztbe font karral, a falnak támaszkodva. Arca alig volt kivehető a hajnali szürkületben, de finoman remegő szemhéját és állkapcsának ernyedtségét látván kétségem sem maradt felőle, hogy Marcus Mummius, ez a becsületes és sohasem kérkedő katona, mély álomba merült ott a falnál ácsorogva.

Három

Riadtan ébredtem fel, és fogalmam sem volt, hol vagyok. Reggel lehetett, elvégre a legnagyobb kicsapongásaim közepette sem fordult elő, hogy délnél tovább aludjak. Csak a verőfényt nem tudtam hova tenni, mely a fejem fölött nyíló ablakon át szüremlett be a helyiségbe: a kora ősz lágy délutáni napsugara volt. A talaj mintha reszketett volna az ágyam alatt, de nem egy földrengés hirtelen, durva rángatózásával. A ház recsegett és sóhajtozott körülöttem, és amikor feltámaszkodtam, a könyököm belesüppedt egy mélységes, feneketlen pehelypárnába.
Halványan ismerős hang harsant a hajóablakon túlról, egy mogorva katona parancsosztogatása, mire egyszeriben visszatértek az emlékeim.
Mellettem Eco felnyögött, és kipislogta szeméből az álmot. Sikerült felkászálódnom, és az ágy szélére ülnöm. A kényelmes fekvőhely mintha vissza akart volna húzni a párna fényűző hepehupáinak lágy, mindent elfeledtető homályába. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Vizeskancsó lógott a falon egy tartóba akasztva. Megragadtam mindkét fogóját, és alaposan meghúztam. Aztán belemerítettem a kezem, és lelocsoltam az arcomat.
– Ne pazarold – förmedt rám egy hang. – Édesvíz a Tiberisből. Ivásra, nem mosdásra.
Felnéztem. Marcus Mummius karba font kézzel állt az ajtóban. Élénknek és derűsnek látszott, a korán kelők felsőbbrendű mosolyát villantotta rám. Katonai viseletbe vedlett át, vörös szövetből és vörös bőrből készült tunikába, valamint egy láncingbe.
– Mennyi az idő?
– Két órával múlt dél. Vagy ahogy a szárazföldön mondják, a nap kilencedik órájában járunk. Mást sem tettél, mint húztad a lóbőrt és horkoltál, amióta belezuhantál az ágyba tegnap este. – Megrázta a fejét. – Egy igazi római nem alhat jól egy puha ágyon. Én amondó vagyok, hogy hagyjuk meg az ilyen lehetetlen dolgokat a szeszélyes egyiptomiaknak. Eleinte azt hittem, megbetegedtél, de úgy hallottam, a haldokló emberek soha nem horkolnak, ezért úgy döntöttem, hogy nem lehet komoly bajod.
Felnevetett, mire én azzal próbáltam szórakoztatni magamat, hogy elképzeltem, amint Mummiust felnyársalják az egyiptomiak lándzsái – merő szeszélyből.
Megint ingatni kezdtem a fejem.
– Még meddig tart? Úgy értem, meddig utazunk ezen a hajón?
A katona a homlokát ráncolta.
– Árulkodnék, ha elmondanám, nemde?
Sóhajtottam.
– Akkor hadd kérdezzem úgy: meddig tart még elérni Baiaét?
Mummius hirtelenjében tengeribetegnek látszott.
– Soha nem mondtam, hogy...
– Nem, valóban nem mondtad. Hiszen jó katona vagy, Marcus Mummius, és semmit nem fecsegtél ki nekem, melyet titkolni vagy hivatott. Mégis, rendkívüli módon érdekel, hogy mikor érkezünk meg Baiaébe.
– Miből gondolod, hogy...
– Gondolom, Marcus Mummius, igen, ez a pontos kifejezés. Alig hinném, hogy a megbízód elégedett lenne velem, ha nem lennék képes egy olyan egyszerű rejtvényt megfejteni, mint például hogy merre tart ez a hajó. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy dél felé haladunk. Nem vagyok ugyan tengerész, de annyit azért én is tudok, hogy a nap keleten kél és nyugaton tér nyugovóra, és mivel a délutáni nap jobbra van tőlünk, a part pedig bal kéz felé, csak arra tudok következtetni, hogy dél irányába vitorlázunk. Lévén hogy kijelentésed szerint a munkát öt nap alatt mindenképpen befejezem, nem léphetjük át Itália határait. Akkor hát mi más lehetne úti célunk, mint egy déli kikötőváros, leginkább a Kehely partján? Ó, igen, előfordulhat, hogy tévedek, és nem Baiae, hanem Puteoli vagy Neapolis, vagy akár Pompeji, de nem hinném. Ha valaki olyan gazdag, mint a megbízód – például megengedheti magának, hogy aggályok nélkül kifizesse a rendes bérem ötszörösét, vagy pusztán hóbortos elhatározásból egy ilyen pompás hajót küld értem –, biztosan építtetett magának egy házat Baiae közelében, mert Baiae az a hely, ahol minden tehetős római polgár igényt tart egy nyári villára. Ugyanakkor mintha tegnap említést tettél volna Hádész Torkolatáról.
– Én soha...
– Igen, azt mondtad, temérdek élet forog kockán, és a kisdedek sírását még Hádész Torkolatánál is hallani lehet. Beszélhettél volna metaforákban, akár egy költő, de van egy olyan gyanúm, hogy a te lelkedtől igencsak távol áll a költészet, Marcus Mummius. Kardot hordasz magadnál, nem lírát, és amikor azt mondod, Hádész Torkolata, akkor szó szerint érted. Habár jómagam sohasem láttam, a görög telepesek, akik elsőként költöztek a Kehely környékére, meg voltak győződve róla, hogy az Avernus-tó kénes kráterében az alvilág kapuját fedezték fel. Ezt a helyet Hádész Torkolatának is nevezik, hiszen a görögöknél Hádész annyit tesz, mint alvilág – ugyanaz a kifejezés, melyet a régimódi rómaiak még manapság is Orcusnak neveznek. Ahogy hallom, ez a különös hely mindössze egy szapora sétára van Baiae legelőkelőbb negyedétől.
Mummius alattomosan nézett rám.
– Vág az eszed, azt meg kell hagyni – mondta végül. – Végtére is nem lehetetlen, hogy megéred a pénzt, amit a munkádért követelsz.
Hangjában nyomát sem hallottam a szarkazmusnak. Inkább egyfajta szomorúság csendült fel benne, mintha őszintén remélte volna, hogy sikerrel járok, de közben meg lenne győződve arról, hogy valami az utamba fog állni.
Egy idő múlva sarkon fordult, és kisétált az ajtón. A válla fölött még hátraszólt, bömbölő hangon.
– Az egész napos horkolás után bizonyára megéheztél. Az étkezőkabinban, a hajó közepén találtok élelmet, feltehetőleg jobbat, mint amihez otthon hozzászoktatok. Nekem az ilyen étel túlzottan drága – én inkább kulacsból iszom a vizezett bort, és kemény kenyérhéjat rágok hozzá –, de a tulajdonos mindig a legfinomabb ételeket tartja raktáron, vagy legalábbis azt, ami a kereskedők szerint a legfinomabb. Más szóval a legdrágább. A lakoma után majd alhattok ismét. – Harsányan felnevetett. – Ha nem alszotok, úgyis csak láb alatt vagytok. Az utasoknak semmi hasznuk egy hajón. Elfoglaltságot sem igen találhatnak. Ilyen erővel úgy is tehetnek, mint egy zsák gabona: kereshetnek egy helyet, ahol lehevernek és megpenészednek. Kövessetek!
Marcus Mummius sikeresen elterelte a témát, és így nem kellett bevallania, hogy valóban Baiae felé tartunk. Nem volt értelme tovább faggatóznom, már ismertem úti célunkat. Ezúttal egy jóval nagyobb súlyú kérdés kezdett foglalkoztatni. A gyanú első szikrái pattantak ki a fejemben titokzatos új megbízóm személyével kapcsolatban. Ki engedhetett meg magának egy ilyen hivalkodó közlekedési eszközt arra a célra, hogy egy bérencet a házához hivasson? Ráadásul egy olyan közel sem jó hírű bérencet, mint Gordianus, a Nyomozó. Pompeius talán felvonultathatott volna ilyen vagyontárgyakat, csak a különcködés kedvéért, de Pompeius Hispániában tartózkodott. Ki más lehetett hát, ha nem a leggazdagabb élő római, mi több, a valaha élt leggazdagabb római? De vajon mit akarhatott tőlem Marcus Licinius Crassus, aki több városra való rabszolgatömeg felett uralkodott, és bármely szabad ember szolgálatait meg tudta fizetni?
Tovább zaklathattam volna Mummiust a kérdéseimmel, de végül beláttam, hogy már így is eléggé próbára tettem a türelmét. Kiléptem a nyomában a délutáni napfényre, és orromat azon nyomban megcsapta a tengeri szellőbe keveredő sült bárányhús illata. Gyomrom éhes oroszlánként bődült fel, és háttérbe szorítottam kíváncsiságomat, hogy kielégítsek egy még sürgetőbb vágyat.

Mummius tévedett, ha azt hitte, hogy unatkozni fogok a Fúria fedélzetén. Egy-kettőre találtam magamnak elfoglaltságot, legalábbis amíg a nap le nem nyugodott. Itália partjainak örökösen váltakozó látványa, a fejünk felett köröző sirályok, a tengerészek munkája, a napfény játéka a hullámokon, a felszín alatt viháncoló halrajok, a csípős, friss levegő, mely már nem a nyarat, de még nem is az őszt idézte – mindez bőségesen elég volt számomra ahhoz, hogy mozgalmasan teljen a nap alkonyatig.
Ecót még jobban elbűvölte a látvány. Minden mozzanat mély benyomást tett rá. Egy delfinpár szegődött a hajó nyomába hajnalban, és jóval sötétedés után is mellettünk úsztak. Fel-felszökkentek a magasba loccsanó nyomdokvízből. Néha úgy tűnt, mintha emberhangon kacagnának, és a fiú megpróbálta utánozni őket, mint egy beavatott, aki titkos nyelven beszélget az állatokkal. Mikor végül a két delfin eltűnt a habok alatt, és nem bukkant fel aznap többet, Eco mosolyogva nyugovóra tért, és rögvest elnyomta az álom.
Nekem nem volt akkora szerencsém. Mivel a nap java részét átaludtam, álmatlan éjszakának néztem elébe. A távolban szaggatott árnyékká sötétült part, és a csillagok sziporkázása a vízfelszínen egy darabig ugyanolyan jól elszórakoztatott, mint a ragyogó délután, ám idővel a levegő mindinkább lehűlt. Én is leballagtam az ágyamhoz. Marcus Mummius igazat mondott: az ágy túlzottan is puha volt, vagy talán a takaró volt túlságosan durva, esetleg a hajóablakon át érkező csillagfény vonta magára unos-untalan a figyelmemet, de lehet, hogy azok a hangok nem hagytak nyugodni, melyeket Eco hallatott alvás közben. Még mindig a delfinek kacagását utánozta, és a hang bántotta a fülemet. Képtelen voltam elaludni.
Aztán meghallottam a dobolást. Valahonnan a hajó mélyebb szintjéről érkezett. Tompa, dübörgő hang volt, lassabb ütemű, mint a szívverésem, de éppoly egyenletes. Előző éjjel olyan kimerült lehettem, hogy egyáltalán nem jutott el a fülemig, de most semmi másra nem tudtam figyelni. Ez a dobolás hívta a fedélzet alá az evező rabszolgákat, ugyanazzal a ritmussal, mellyel a hajó egyre közelebb araszolt Baiaéhez. Minél inkább megpróbáltam másfelé terelni a gondolataimat, annál hangosabban szűrődött át a deszkákon, egyre csak dobbant, dobbant és dobbant. Minél tovább hánykolódtam és forgolódtam, annál távolabb lökdöstem magamtól az álmot.
Azon kaptam magam, hogy megpróbálom magam elé idézni Marcus Crassusnak, Róma leggazdagabb emberének arcát. Százszor láttam őt a Forumon, de az ábrázata valahogy nem maradt meg az emlékezetemben. Pénzt számolgattam magamban, elképzeltem az érmék csendülését, ahogy az erszényembe szórom őket. Képzeletemben tucatszor elköltöttem az összeget különféle dolgokra. Bethesdára gondoltam. Magam elé képzeltem, ahogy egyedül alszik az ágyon, és a kismacska a mellei között gömbölyödik össze, és emlékeimben összeraktam római házam részeit, mintha láthatatlan fantom-őrként szobáról szobára végigjárnám. Hirtelen egy sötét kép villant át a fejemen: Belbo részeg kábulatban fetreng a házam bejáratánál, az ajtó tárva-nyitva, bármilyen tolvaj vagy orgyilkos besurranhat...
Riadtan felültem az ágyon. Eco megfordult a fekhelyén, és alvás közben csicsergő hangok szűrődtek ki a szájából. A lábamra szíjaztam sarumat, magam köré csavartam a takarót, akár egy vaskos köpenyt, és visszamentem a fedélzetre.
Itt-ott matrózok hevertek kis csoportokban összekuporodva. Néhányan fel-alá rótták a fedélzetet, éberen figyelve minden lehetséges veszélyre a tenger vagy a part felől. Egyenletes szél fújt észak felől, súlyosan hempergett bele a vitorlákba, és libabőrössé változtatta a bőrömet, ahol a takaró nem fedte a végtagjaimat. Körbejártam egyszer a fedélzetet, majd azt vettem észre, hogy a hajó közepén nyíló lejárat felé tartok, mely a hajó gyomrába vezet.
Különös, hogy az ember temérdek hajón utazhat élete során, mégsem töpreng el azon, miféle belső hajtóerő ösztönzi mozgásra a járművet. A legtöbb ember így éli le az egész életét – esznek és öltözködnek, intézik ügyes-bajos dolgaikat, és soha nem jut eszükbe, milyen verejtékes munkával őrlik a rabszolgák a gabonát, szövik a vásznakat, kövezik az utcákat. Nem szentelnek több figyelmet az ilyesminek, mint a testüket fűtő vér áramlásának vagy a lüktető nyálkának, melybe agyuk ágyazódik.
Beléptem az ajtón, és megindultam lefelé a lépcsőn. Szinte azon nyomban megcsapott a lentről érkező hőhullám, mintha gőz áradt volna felfelé, melegen és fullasztóan. Közelebbről hallottam a dob pergését és rengeteg ember lábának csoszogását. Már éreztem a szagukat, mielőtt megpillantottam őket. Az összes szag, melyet az emberi test ki tud bocsátani, összegyűlt abban a levegőtlen térben, mintha démonok lehelete csapott volna meg egy kénes szakadékból. Tettem egy újabb lépést lefelé, az élő holttestek birodalmába, és úgy rémlett, Hádész Torkolata sem vezethet ennél borzalmasabb alvilágba.
A lenti helyiség olyan volt, mint egy hosszú, keskeny barlang. Itt-ott lámpások függtek a mennyezetről, és harsány fényt vetettek az evezősök sápadt, pucér testére. A félhomályban először csak hullámzó mozgást észleltem minden irányban, akárha tekergőző kukacok közé keveredtem volna. Ahogy szemem lassan hozzászokott a sötéthez, egyre többet láttam.
Középen, függőhídhoz hasonló, keskeny folyosó futott végig. Mindkét oldalán rabszolgák görnyedtek, hárman-hárman egymás mellett, egyre magasabb üléseken. A törzs mellett ülők megmaradhattak a helyükön: nekik kellett a legkevesebb erőfeszítést tenniük, hogy a rövidebb evezőket mozgassák. A középsők magasabban ültek, és minden hátrahúzásnál meg kellett támasztaniuk lábukat, majd felemelkedniük az ülésből, hogy előretolják az evezőket. A folyosó mentén lévő rabszolgák jártak a legrosszabbul. Fel-alá futkostak, és hatalmas köröket kellett leírniuk, hogy az evezőket előre-hátra mozgathassák. Ehhez lábujjhegyre kellett emelkedniük, aztán leguggolniuk, és előredőlniük, hogy kiemeljék az evezőket a vízből. Minden szolga csuklóját rozsdás lánccal bilincselték az evezőhöz.
Száz meg száz rabszolgát sűrítettek be a hajótestbe. A folyamatos mozgás, húzás-vonás, erőlködés során egymáshoz dörzsölődtek. Karámokba terelt marhák és kecskék tömegét juttatták eszembe, csakhogy az állatok cél nélkül mozognak, itt pedig minden férfi egy-egy apró kerék volt a hatalmas, szüntelenül mozgó szerkezetben. A dobolás hajtotta őket.
Megfordultam, és megpillantottam a dobost, aki a hajófarban ült egy alacsony padon, talán éppen az én ágyam alatt. Széttárta a lábát, és térde közé szorította a tömzsi, széles dob peremét. Mindkét kezét gondosan beszíjazták, és egy-egy bőrgolyót erősítettek hozzá. Egymás után emelte levegőbe a karjait, majd lecsapott a dob bőrfelületére, mire mély pulzálás remegtette meg a fülledt, meleg levegőt. Behunyt szemmel, halványan mosolyogva ült, mintha álmodna, de a ritmusban sohasem vétett hibát.
Egy másik ember állt mellette, katonaöltözékben, és jobb kezében korbácsot szorongatott. Dühödten nézett rám, amikor meglátott, és megcsattintotta az ostort a levegőben, hogy elijesszen. A hozzá legközelebb dolgozó rabszolgák megremegtek a hangra, egyik-másik felnyögött, mintha a kín hulláma söpört volna végig rajta.
Az orrom és a szám elé szorítottam a takarót, hogy elfojtsam a bűzt. Ahol a lámpafény átszüremlett a futóhidak és a megbilincselt lábak között, széklet, vizelet, hányadék és rothadó ételmaradék keveréke töltötte meg a fenékvizet. Hogy voltak képesek ezt elviselni? Vajon idővel hozzászoktak, ahogy a bilincsek szorításához is? Vagy újra meg újra felfordult tőle a gyomruk, ahogy az enyém is?
Egyes keleti szekták szerint az aljas emberek haláluk után örökké bűnhődni fognak. Isteneik nem elégszenek meg azzal, hogy ezen a világon látják az emberi szenvedést, hanem tűzzel és kínzással kísértik a gyarló lelkeket a következő világban is. Az ilyen elképzelésekről vajmi keveset tudok, de azt tudom, hogy ha létezik a kárhozatnak színhelye ezen a világon, akkor az biztosan egy római gálya gyomrában van. Ott, ahol az embereket arra kárhoztatják, hogy a végleges széthullásig erőltessék a testüket, a saját izzadtságuk, hányadékuk és székletük bűzétől fuldokolva, miközben megpróbálnak hangot adni reményvesztettségüknek a mániákusan, végtelenül pergő dobszó mellett. Meghajtó anyaggá aljasulnak, felemésztődnek, kiszipolyozzák és aztán szó nélkül félredobják őket – ennél rettenetesebb kínszenvedést egyetlen isten sem találhat ki a kárhozottaknak.
Azt mondják, a legtöbb ember három-négy évet bír ki egy gályán, a szerencsésebbek hamarabb meghalnak. Egy foglyul ejtett szökött rab, vagy egy lopáson kapott rabszolga, ha választhat, sokkal szívesebben megy a bányákba vagy a gladiátor-arénákba, mint a gályákra. Minden halálbüntetés közül, melyet egy emberre kiszabhatnak, a gályán való szolgálat a legkegyetlenebb. Itt is eljön a halál, de előtte az utolsó csepp erőt is kisanyargatják a testekből, az utolsó szemernyi méltóságot is szétfoszlatja a szenvedés és a kétségbeesés.
Az emberből szörnyeteg lesz a gályán. Egyes hajóskapitányok sohasem változtatják a rabszolgáknak kijelölt helyet, és azok, akik nap mint nap, hónapról hónapra ugyanazon az oldalon eveznek, különösen, ha a futóhídra parancsolták őket, aránytalanul nagy izomzatot növesztenek maguknak testük egyik oldalán. Ugyanakkor bőrük olyan sápadttá halványul a napfénytől elzártan, akár a halaké. Ha egy ilyen szolga megszökik, eltorzult testéről hamar felismerik. Egyszer a Suburában láttam, ahogy közkatonák egy ilyen férfit ráncigáltak ki az egyik bordélyházból. A torz ember meztelen volt és óbégatott, és Eco, aki akkor még kisfiú volt, halálra rémült a látványtól. Elmagyaráztam neki, miféle emberről van szó, mire keservesen zokogni kezdett.
A gályák istenei emberek voltak. Crassus, ha valóban az ő tulajdonát képezte ez a hajó, ügyelt arra, hogy váltogassa a rabszolgák helyét. De az is lehet, hogy gyorsabban elhasználta őket, mint a többi hajótulajdonos, mert egyetlen aránytalan szörnyeteget sem találtam közöttük. Helyette sok száz fiatal férfit láttam, hordómellű, széles vállú, erős karú szolgákat, és köztük néhány idősebb túlélőt, még hatalmasabb termettel, mintha temérdek sötét szakállú Apollón és pár deres szakállú Herkules alkotta volna a legénységet. Nyaktól lefelé valóban az isteneszményeket juttatták az ember eszébe, de nyaktól felfelé túlzottan is emberiek voltak: küszködéstől és szenvedéstől megnyomorított lelkek.
Amint egyenként végignéztem az arcukon, legtöbbjük elkerülte a pillantásomat. Mintha a tekintetem ugyanakkora fájdalmat okozna nekik, mint az ostorcsapás. Néhányan azonban vissza mertek nézni rám. A végeérhetetlen munkától és egyhangúságtól megfakult szemek érezhetően irigyelték azt az egyszerű szabadságot, hogy egy ember kedvére sétálgathat, letörölheti a verejtéket az arcáról, és székelés után megtisztálkodhat. Volt olyan tekintet, melyben lappangó félelmet és gyűlöletet véltem felfedezni, másokban egyfajta elragadtatást, olyasféle csupasz, vágyakozó pillantást, melyet egy éhező ember vethet a falánk nagyevőre.
Egyfajta furcsa láz kerített hatalmába, meleg, transz-szerű, amint végigvonultam a középső folyosón a pucér rabszolgák között, orrom megtelt testük kipárolgásának szagával, bőröm megmerítkezett verejtékük párájában, tekintetem bebarangolta a nyughatatlan sötétben szenvedők óriási gyülekezetét. Egy álmodó ember voltam, aki rémálomtól gyötrődő embereket nézett.
A dobos háta mögött, a középső lépcsőn túl a lámpák egyre fogyatkoztak, de itt-ott némi holdfény szűrődött át a deszkák között a homályba, és ezüstös-kéken csillant meg az evezősök verejtékben fürdő karjain és vállain. Nyomában felszikráztak a bilincsek, melyek a rabszolgák kezét az evezőkhöz kötötték. A dobpergés egyre lágyabban hallatszott, amint távolabb mentem, de halkan, egyenletesen tovább verte egy könnyed esti séta ütemét, és szakadatlan ritmusa éppoly hipnotikus erővel hatott rám, akár a hajóorrnak csapódó hullámok sziszegése.
Elértem a folyosó végét. Megfordultam, és visszanéztem a munkával küszködő sokaságra. Hirtelen úgy éreztem, eleget láttam, és a kijárat felé siettem. Előttem egy lámpa fénye világította meg a mindentudóan bólogató korbácsos felügyelő arcát. Még a távolból is jól láttam a megvetés jeleit az arcán. Ez az ő területe volt; én betolakodóként jöttem le, kíváncsiságomat kielégítendő. Túlzottan puhány és elkényeztetett voltam egy ilyen helyhez. A kedvemért még egyszer csattantott feje fölött az ostorral, és élvezettel mosolygott a lábánál küzdő rabszolgák nyögését hallván.
Egyik lábamat a lépcsőre helyeztem, és léptem volna a másikkal is, de egy arc látványa visszatartott. A lámpafényben feltűnő fiatal fiú alighanem Ecóra emlékeztetett, és ezért tűnt ki számomra a többiek közül. A legmagasabb ülésen dolgozott a folyosó mentén. Amikor visszanézett rám, a holdfény az arcának egyik felére esett, és éles határvonal rajzolódott ki a halványkék derengés és a narancsos lámpafény között. Masszív válla és mellkasa ellenére látszott rajta, hogy még alig nőtt ki a gyerekkorból. Az arcára ragadt mocsok és a szemében tükröződő szenvedés dacára volt benne valami megfoghatatlan ártatlanság. Sötét vonásai meglepően szép arcba rendeződtek össze, hangsúlyos orra, duzzadt szája és széles, sötét szeme keleti származást sugallt. Ahogy a holdfényben szemügyre vettem, bátran visszanézett rám, és végül még el is mosolyodott – szomorú, patetikus mosoly volt ez, egyszerre puhatolózó és rettegő.
Eszembe jutott, milyen könnyen kerülhetett volna Eco is egy ilyen helyre, ha nem találok rá, és nem viszem haza azon a napon, valamikor a múltban. Egy erős testű fiút, akinek se nyelve, se családja, amely megvédhetné, akit bárhol kileshettek és megtámadhattak, hogy aztán eladják egy rabszolgavásáron. Visszanéztem az evező fiúra. Próbáltam én is mosolyogni rá, de képtelen voltam.
Váratlanul egy férfi rohant le a lépcsőn, durván félretolt az útjából, majd a tat felé igyekezett. Kiabált valamit, mire a dobpergés üteme kétszeresére gyorsult. A hajó megtántorodott, és előrelódult. Nekiestem a lépcső korlátjának. Elképesztő iramban folytattuk utunkat.
A dobszó egyre hangosabban és gyorsabban dübörgött. A hírvivő megint elviharzott mellettem, visszaindult a fedélzetre. Megragadtam tunikájának ujját.
– Kalózok! – mondta színpadias hanglejtéssel. – Két hajó siklott ki egy rejtett öbölből, amikor elhaladtunk mellette. Követnek minket!
Arca vészesen komoly volt, de ahogy ellökte magát tőlem, megdöbbentő módon mintha nevetni láttam volna.
A nyomába eredtem, aztán megtorpantam. Foglyul ejtett a látvány, mely mind féktelenebbé vált körülöttem. A lázas dobszó ütemét nyögve követték az evezőszolgák. A hajcsár hencegve járkált fel-alá a folyósón, néha csattogva megpörgette a feje fölött a korbácsot, karja vad táncot járt. A gályarabok alázatosan hajlongtak a két oldalán.
A ritmus egyre fékevesztettebbé vált. A hajótesthez legközelebb ülő rabszolgák a helyükön maradhattak, ám a futóhíd mentén gürcölők követhetetlen gyorsasággal kényszerültek lábujjhegyre a felemelkedő evezőkhöz láncolva. Kapkodva kúsztak, másztak és ugráltak, hogy igazodjanak a tempóhoz, a lehető legmagasabbra kellett nyújtaniuk a karjukat, hogy a pörgő-forgó evezőket kézben tartsák. A bilincsek nem hagytak számukra más választást.
A dobpergés még jobban felgyorsult. A hatalmas gépezet olyan volt, mint egy fulladozó-ziháló tüdő, az evezők irdatlan köröket írtak le, őrült ritmusban, és a rabszolgák utolsó csepp erejüket pumpálták bele a szerkezetbe. Minden porcikámat eltöltötte az iszonyat, de képtelen voltam levenni a szemem a látványról. A rabok vicsorgó arcát figyeltem – összeszorított fogsorukat, rémülettől és zavarodottságtól égő tekintetüket.
Egyszer csak jókora csattanás és reccsenés hallatszott, mintha valamelyik evezőrúd tört volna ketté váratlanul. Olyan közelről érkezett, hogy az arcom elé kaptam a kezem. A fiúnak, aki rám mosolygott, hirtelen hátrahanyatlott a feje. Szája néma üvöltésbe dermedt.
A felügyelő megint felemelte a karját. Az ostor végigszántotta a levegőt, és a fiú úgy sikoltott, mintha leforrázták volna. Láttam, ahogy a korbács végigsiklik meztelen vállán. Rázuhant az evezőre, lába összebicsaklott. Egy hosszú pillanatig lógott az evezőre erősített láncon, mely csuklójánál fogva húzta előre és tolta hátra. Amikor az evező a legmagasabban járt, a fiú a magasból függött lefelé, és kétségbeesetten próbálta megtartani az egyensúlyát. Az ostor ekkor újra lecsapott, egyenesen a combjára.
A fiú felsikoltott, megborzongott és ismét összeroskadt. Az evező újfent magával vitte körforgásában. A rabszolga mégis megtalálta valahogy a fogást, és minden izmát megfeszítve beleadta erejét a munkába. A korbács azonban ismét lesújtott a dobszó dübörgése közepette, és most már szakadatlan ütötte. A fiú elkínzott, görcsös táncot lejtett az evezővel, visított és levegőért kapkodott a fájdalomtól. Széles válla a hajcsár diktálta ritmusra vonaglott, kiesett az ormótlan szerkezet körforgásából. Arca eltorzult a gyötrelemtől, és úgy bőgött, mint egy kisgyerek. A felügyelő ostora nem kegyelmezett.
Belenéztem a hajcsár arcába. Aljasul rám mosolygott, kimutatta az összes szétrohadt fogát. Aztán elfordította a fejét, és félreköpött, valamelyik kínlódó gályarab vállára. A szemembe nézett, és ismét felemelte az ostort, mintha azt várná, hogy közbelépek. A szolgák közös nyögéssel küzdöttek tovább, akár egy tragikus kórus. A fiúra pillantottam, aki még most sem hagyta abba az evezést. Ő is rám nézett, szája kinyílt, de képtelen volt megszólalni.
Hirtelen lépéseket hallottam odafentről. A hírvivő visszatért, feltartotta széttárt tenyerét, azzal jelzett a dobosnak.
– Elmentek! Szabad az út! – kiabálta.
A dobpergés azonmód abbamaradt, az evezők mozdulatlanná dermedtek. A váratlanul beálló csendet csak a hajó oldalának csapódó hullámok morajlása, a fa nyikorgása, és a rabszolgák rekedt, kapkodó légzésének hangja törte meg. A lábamnál összetörten hevert a megkorbácsolt fiú, és nyüszítve hanyatlott rá az evezőjére. Lenéztem izmokkal cakkozott, széles hátára, mely hamuszínűvé vált a korbácsütések nyomától. A friss sebek a régi hegek sokaságának tetején tátongtak; nem ez volt az első alkalom, hogy a hajcsár őt választotta ki a tömkelegből.
Hirtelen már nem láttam és nem hallottam semmit, a helyiség szaga tűrhetetlenné vált, mintha a sok egymás mellé zsúfolt, izzadó test méreggé változtatta volna a bűzös levegőt. Félrelöktem a hírnököt, és felrohantam a lépcsőn, a friss levegőre. A csillagok alatt áthajoltam a korláton, és a tengerbe ürítettem a gyomromat.
Miután összeszedtem magam, összezavartan, elgyengülve és undorodva körülnéztem. A fedélzeten dolgozók a második árbocról szedték le a segédvitorlát. A víz nyugodt volt, a part sötét és néma.
Marcus Mummius észrevett, és hozzám sétált. Úgy tűnt, remek hangulatban van.
– Kárba veszett az ebéded, ugye? Könnyen megeshet, ha teljes sebességgel haladunk, a hasad meg tele van. Már mondtam a tulajdonosnak, hogy ne tartson ilyen gazdag élelemkészletet raktáron. Bármikor szívesebben okádok ki kenyeret és vizet, mint félig megemésztett húst és epét.
Megtöröltem az államat.
– Ezek szerint lehagytuk őket? Már nem vagyunk veszélyben?
Mummius vállat vont.
– Így is mondhatjuk.
– Ezt hogy érted? – A hajófar felé néztem. Mögöttünk üresen tátongott az óceán felszíne. – Hány hajó volt? Hova tűntek?
– Ó, legalább ezer hajó üldözött minket, mindegyiken kalóz-zászló lobogott. Aztán visszatértek Hádészhoz, ahova tartoznak. – Arckifejezésemet látván felnevetett. – Fantomkalózok – magyarázta. – Tengeri kísértetek.
– Mi? Nem értek egy szót sem. – A tengerjáró emberek babonásak, de alig hihettem, hogy Mummius a víz szeszélyes kigőzölgése vagy egy kósza bálna miatt félholtra hajtaná a gályarabokat.
Csakhogy Mummius nem volt őrült; annál sokkal rosszabb.
– Egy kis gyakorlatozás – szólalt meg végül.
A fejét rázta, és a hátamat ütögette, mintha viccet mesélt volna, és én túlzottan ostoba lennék hozzá, hogy megértsem.
– Gyakorlatozás?
– Igen! Amolyan gyakorló feladat, edzés. Sokkal gyakrabban lenne szükség ilyen edzésre, kiváltképp egy nem katonai célokat szolgáló hajón, mint a Fúria. Így bizonyosodunk meg róla, hogy mindenki képes megfeszítetten dolgozni, ha kell. Legalábbis ez a törvény a jelenlegi parancsolónk... – Már-már kimondta a nevet, de gyorsan elharapta a nyelvét. – A parancsnokom vezetése alatt – fejezte be végül. – Így rajtakaphatod az elővigyázatlan rabszolgákat az éjszaka közepén!
– Egy gyakorlat? – ismételtem tompa fejjel. – Úgy érted, nem is voltak kalózok? Semmi szükség nem volt az egészre? A rabszolgák odalenn halálra hajtották magukat...
– Pompás! – szegte fel a fejét Mummius. – Egy római gazda rabszolgáinak mindig készen kell állniuk, mindig erősnek kell lenniük. Máskülönben mi hasznuk lenne?
Nem a saját szavait hangoztatta, valakitől idézett. Miféle ember parancsolhatott Marcus Mummiusnak? Milyen alak lehetett az, aki megengedhette magának, hogy ilyen erkölcstelenül tékozolja emberi munkaeszközeit?
Lepillantottam a Fúria oldalára, ahonnan mozdulatlanul nyúltak ki az evezők a levegőbe. Nemsokára megremegtek, és ismét a vízbe merültek. A rabszolgák épp csak annyi időt kaptak, hogy újra lélegzethez jussanak, aztán megint munkára hajtották őket.
Lehajtottam a fejem, mélyet szippantottam a sós levegőből, és azt kívántam, bárcsak otthon lennék, Rómában, és békésen szunyókálnék Bethesda karjai közt.

Négy

Arra ébredtem, hogy valaki a bordáimat bökdösi. Eco állt fölöttem, és intett, hogy keljek fel.
Éles napfény hatolt át a hajóablakon. Feltérdeltem a matracon, és odakinn szárazföldet láttam imbolyogni. A sziklás hegyfokok között települések húzódtak meg. Az alacsonyabban fekvő házak a tenger partján mindössze düledező viskók voltak, hordalékfából összeeszkábált kalyibák, melyekről füzérként lógtak a hálók. A kunyhókat kicsi hajójavító műhelyek vették körül. A hegyoldalakra épített otthonok élesen különböztek a lenti házaktól: hivalkodóan terpeszkedő villák voltak, fehér oszlopokkal és szőlőlugasokkal.
Felálltam, és amennyire tudtam, kinyújtóztattam karjaimat az alacsony kabinban. Lelocsoltam az arcom vízzel, és tisztára öblítettem a számat, majd kiköptem az ablakon. Eco már kikészítette a jobbik tunikámat, és miközben felöltöztem és megfésültem a hajam, a borotváláshoz is előkészült. Valahányszor megrázkódott a hajó, visszatartottam a lélegzetem, de a fiú egyszer sem ejtett sebet rajtam.
Eco kenyeret és almát szerzett, amit a fedélzeten fogyasztottunk el. A kilátást fürkésztük, miközben Marcus Mummius abba a nagy öbölbe vezette a hajót, melyet a rómaiak csak Kehelynek hívnak, hiszen olyan, mint egy hatalmas vizes edény, falvakkal a peremén. Az ősi görögök, akik elsőként gyarmatosították ezt a területet, Neapolisi-öbölnek nevezték el, alighanem a legnagyobb település neve után. Egykori ügyfelem, Cicero, a Fényűzés Öbleként emlegette, nem csekély gúnnyal hangjában; ő nem építtetett villát ezen a helyen – még.
Északról siklottunk be a Kehelybe, a szorosokon át megkerültük a Misenum-fokot és Procida kicsiny szigetét. Közvetlenül előttünk, az öböl túlsó oldalán Capri jóval nagyobb szigete tűnt elő, akár egy ég felé mutató, göcsörtös ujj. A nap magasan járt, a levegő kellemes volt, a vízfelszínt nem is érintette a köd. A közöttünk és a szemközti szoros között, mely Caprit és Minerva hegyfokát elválasztja, az öblöt megtöltötték a színpompás vitorlákkal felszerelt halászhajók, valamint az öbölben cirkáló kereskedőhajók és tutajok jóval nagyobb vitorlái. A nagy hajók Surrentumból és Pompejiből szállították az utasokat Neapolis irányába, dél felé, valamint Puteoliba, északra.
Megkerültük az előhegységet, s az egész, napsugárban csillogó öböl feltárult előttünk. Csúcspontján, Herculaneum maroknyi épülete fölött magasodott a Vezúv. Ez a látkép mindig lenyűgöz. A hegy úgy ködlik a láthatáron, mint egy óriás piramis, melynek tetejét laposra építették. A rétekkel és szőlőültetvényekkel borított, termékeny hátú Vezúv őrködik a Kehely fölött, akár egy bőkezű, jóakaratú isten, az állhatatosság és békesség szimbóluma. Spartacus is ennek a hegynek a csúcsa közelében keresett menedéket embereivel együtt a rabszolgafelkelés korai időszakában.
A Fúria közel maradt a szárazföldhöz, lassan megkerülte Misenum fokát, majd hátat fordított a Vezúvnak, és méltóságteljesen besiklott a messziről szinte láthatatlan kikötőbe. Bevonták a vitorlákat, matrózok szaladgáltak ide-oda a fedélzeten, köteleket és csigákat erősítettek meg. Félrehúztam Ecót az útból, mert attól tartottam, hogy beszédhang híján nem tudja megvédeni magát, és esetleg láb alá kerül, vagy belegabalyodik a himbálózó kötelekbe. Gyengéden lerázta válláról a kezem, és a szemét forgatta. Mintha azt mondta volna: – Már nem vagyok kisfiú. Ennek ellenére gyermeki izgatottsággal forgatta jobbra-balra a fejét, és egyszerre próbált minden érdekes látványt magába szívni. Nyakát nyújtóztatva szaladt ide-oda a fedélzeten, arcán elragadtatás tükröződött. Szeme előtt semmi sem maradhatott rejtve: a kavarodás közepette megfogta a karomat, és egy evezőscsónak felé mutatott, mely épp akkor rugaszkodott el a dokktól, hogy megközelítse a Fúriát.
A csónak a hajó oldalához siklott. Marcus Mummius áthajolt a korlát felett, és egy kérdést kiabált le a mélybe. Miután meghallotta a választ, visszahúzta a fejét, és nagyot sóhajtott. Nem tudtam megállapítani, hogy megkönnyebbülten vagy gondterhelten tette-e.
Felpillantott, és összevonta a szemöldökét, amikor meglátta, hogy közeledem.
– Semmi sem oldódott meg a távollétemben – sóhajtott ismét. – Ez azt jelenti, hogy mégiscsak szükség lesz rád. Legalább nem tettük meg az utat feleslegesen.
– Akkor most már hivatalosan is elárulhatod, hogy a munkaadóm Marcus Crassus...
Mummius savanyúan nézett rám.
– Felettébb okosnak tartod magad, ugye? Remélem, fele ennyire okos leszel, ha majd eljön az ideje. Most pedig távozzatok. Le a létrán.
– Te nem követsz minket?
– Majd később utánatok megyek, ha gondoskodtam a hajóról. Mostantól ugyanis Faustus Fabius kezében vagytok. Ő kísér majd benneteket a baiaéi villába, és intézkedik a továbbiakban.
Ecóval leereszkedtünk a kis hajóra, ahol egy magas, kék tunikába öltözött, vörös hajú ember várta, hogy üdvözölhessen minket. Fiatal volt, de macskazöld szeme sarkában már láttam a kor barázdáit. Harmincas évei közepén járhatott, akárcsak Mummius. Megfogta a kezemet, mire a patríciusok aranygyűrűje villant meg az ujján. Nem volt szükség a gyűrűre ahhoz, hogy megbizonyosodjam róla, milyen tekintélyes család sarja. A Fabii-família legalább olyan régi, mint a Cornelii vagy az Aemili, még a Claudiinál is ősibb. Én azonban akkor is tudtam volna, hogy egy patríciussal állok szemben, ha sem a gyűrűt nem látom, sem a nevét nem hallom. Csakis a legtiszteletreméltóbb felmenőkkel büszkélkedő római nemes tudta ilyen mereven tartani a vállát és ennyire felszegni az állát – még egy kicsi, ingatag csónakon is – anélkül, hogy fellengzősnek vagy nevetségesnek tűnne.
– Te vagy hát, akit a Nyomozónak neveznek?
Hangja puhán, mélyen zengett. Miközben beszélt, felvonta az egyik szemöldökét. Tipikus patrícius megnyilvánulás volt ez, és néha magam is elcsodálkoztam, vajon nem rendelkeznek-e egy külön izommal a homlokuk mögött, hogy ezt az arckifejezést gyakorolhassák.
– Gordianus, Rómából – feleltem.
– Jól van, jól van. Erre, üljünk le inkább, hacsak nem vagytok elsőrangú úszók.
– Egyáltalán nem tudok úszni – vallottam be töredelmesen.
Faustus Fabius bólintott.
– Ez itt a segéded?
– Ő a fiam, Eco.
– Értem. Jó, hogy megérkeztetek. Nagy megkönnyebbülés lesz Gelinának. Valami különös okból kifolyólag a fejébe vette, hogy Mummius képes lesz tegnap késő éjjelre visszajönni a hajóval. Mind megmondtuk neki, hogy ez lehetetlen; még a legkedvezőbb körülmények között sem érkezhet meg ma délutánnál hamarabb. De ő nem hallgatott ránk. Mielőtt nyugovóra tért, hírnököket küldött le a kikötőbe, minden órában egyet, hogy figyeljék a hajót a láthatáron. Az egész házban eluralkodott a káosz, el sem tudjátok képzelni.
Tanácstalan kifejezést láthatott az arcomon.
– Ó, de feltételezem, hogy Mummius jóformán semmit sem árult el nektek. Igen, valóban ezt az utasítást kapta. Ne aggódj, hamarosan minden érthetővé válik.
Megmártóztatta arcát a szellőben, és mély levegőt vett. Ódivatú, hosszú haja úgy lobogott a szélben, akár egy vörös sörény.
Körülnéztem a kikötőben. A Fúria mellett minden más hajó eltörpült. A többi jármű apró halászhajó vagy karcsú sétahajó volt. Misenum körül sohasem élénkült meg igazán a forgalom; a Kehely kimenő és bejövő forgalmának nagy részét Puteoli, Itália legnyüzsgőbb kikötője bonyolította le. Mégis, valamiért úgy tűnt számomra, Misenum a szokásosnál is csendesebb, különösen, hogy tudtam Baiae előkelő negyedének és a híres forrásoknak a közelségét. Ezt meg is említettem Faustus Fabiusnak.
– Tehát jártál már errefelé – csodálkozott.
– Néhányszor.
– Bizonyára jól ismered a kereskedőhajókat és a campaniai partvidék forgalmát.
Vállat vontam.
– Üzleti útjaimon olykor-olykor megfordultam a Kehely környékén. Nem vagyok ugyan szakértő a kérdésben, de vajon jól látom, hogy a kikötő meglehetősen üresnek tűnik?
A férfi kissé elfintorodott.
– Nem, nem tévedsz. A tengeren hemzsegnek a kalózok, a szárazföldön ott van Spartacus, ezért a kereskedelem mindenhol holtpontra jutott Campaniában. Szinte semmi mozgás nincs az utakon és a tengeri útvonalakon – ezért bámulatra méltó Marcus vakmerősége, hogy a Fúriát elküldte érted.
– A Marcus Marcus Mummius lenne?
– Ugyan már! Mummiusnak még egy tiremje sincs. Marcus Crassusról beszélek. – Fabius halványan elmosolyodott. – Ha jól tudom, ezt sem árulhatták el neked, legalábbis amíg partot nem érsz. Ó, már meg is érkeztünk. Vigyázzatok a lökésekre – ezek az ügyetlen szolgák úgy eveznek, mintha egy ellenséges hajón akarnának léket ütni. Egy kis gyakorlatozás a Fúrián jót tenne nekik.
Láttam, hogy a rabszolgák meghúzzák magukat, vagy legalábbis úgy tettek.
Miután kiléptünk a dokkra, még egyszer visszanéztem a kikötőre.
– Azt akarod mondani, hogy mostanában egyáltalán nem zajlik itt kereskedelem?
Fabius megvonta a vállát. Fintorát azzal magyaráztam, hogy a patríciusok hagyományosan lenézték a kereskedelemmel foglalkozókat.
– Természetesen néhány vitorlás és evezős csónak közlekedik a Kelyhen keresztül. Árut és utasokat szállítanak a falvak között – ecsetelte. – De egyre ritkábban látunk nagy hajókat Egyiptomból, Afrikából vagy akár Hispániából Puteoli kikötője felé közeledni. Az is igaz, hogy néhány hét múlva beköszönt a tél, és teljesen megszűnik a tengeri közlekedés. Ami a szárazföldi kereskedelmet illeti, Dél-Itália minden útjára rávetült Spartacus árnyéka. Téli erődítményét Thurii hegyeinek környékén rendezte be, miután az egész nyarat azzal töltötte, hogy rettegésben tartotta a Vezúvtól keletre elterülő vidéket. Elpusztította a termést, felgyújtotta a tanyákat és a villákat. A piacok mindenhol kiürültek. Még szerencse, hogy a helybeliek így is tudnak némi élelmet keríteni maguknak, legalábbis amíg van hal a Kehelyben és osztriga a Lucrinus-tóban.
Megfordult, és végigvezetett minket a kikötőn.
– Gondolom, Róma semmiben sem szenved hiányt, a fenyegetés ellenére. Róma nem engedheti meg magának a hiányt.
– „Az emberek félnek, de nem szenvednek” – idéztem egy beszédből, melyet a Forumon hallottam.
Fabius felhorkant.
– Ez jellemző a szenátusra. Akármeddig elmennének, csak hogy a római csőcseléknek megmaradjon a kényelmes élete. Mindeközben arra is képtelenek, hogy egy valamirevaló parancsnokot küldjenek Spartacus vagy a kalózok ellen. Nem más az, mint fajankók gyülekezete! Róma már soha nem lehet a régi azok után, hogy Sulla jutalom gyanánt megnyitotta a szenátus kapuit a gazdag cimborái előtt. Most csecsebecseárusok és olívaolaj-kereskedők sorakoznak fel, hogy beszédet tartsanak, mialatt gladiátorok fosztogatják a vidéket. Csupán a vakszerencsének köszönhető, hogy Spartacusnak eddig nem volt esze és bátorsága bevonulni Rómába.
– Ennek a lehetőségét naponta felvillantják.
– Nem kétlem. Mi más témájuk lenne manapság, egy tányér kaviár és egy töltött fürj között?
– Pompeius mindig népszerű beszédtéma – vetettem fel. – Úgy hírlik, majdnem leverte a felkelés utolsó maradványait is Hispániában. A közvélemény Pompeius felé irányítja a figyelmét, hisz őt várják haza, hogy legyőzze Spartacust.
– Pompeius! – Faustus Fabius legalább olyan megvetéssel köpte a nevet, mint Marcus Mummius. – Nem mintha nem származna jó családból, persze, és katonai teljesítményéhez sem férhet kétség. Csakhogy most az egyszer nem Pompeius a megfelelő ember a megfelelő helyen és időben.
– Ha ő nem, ki lenne az?
Fabius elmosolyodott, széles orrlyuka kitágult.
– Nemsokára megismered.

Lovak vártak ránk. Fabius testőre kíséretében ügettünk végig Misenum falván, aztán egy kikövezett úton északnak fordultunk a széles, sárral borított tengerpart mentén. Egy idő után az út a szárazföld belseje felé kanyarodott, és felfelé kapaszkodott egy alacsony, erdős hegygerincen. A magaslatról mindkét irányban hatalmas lakóházakat pillantottam meg a fák törzsei között, melyeket gondosan ápolt kertek vettek körül, és a vadon foltjai választottak el egymástól. Eco szeme kikerekedett. Az oldalamon számtalan gazdag emberrel hozta össze a sorsa, mi több, egyik-másik az otthonába is beengedett minket, de ilyen kérkedéssel, amilyen a Kehely vidékén megmutatkozott, sehol sem találkozott. A tehetősek egyszerű homlokzatú városi házai, melyek szorosan egymáshoz préselődtek, nem nyújtottak olyan impozáns látványt, mint a vidéki villák. Ezen a helyen, távol a városi tömegek irigy tekintetétől, nyugodtan megmutathatták ízlésüket, hiszen meg tudták fizetni, ennek tetejébe a rabszolgákon, valamint a hozzájuk hasonlóan gazdag látogatókon kívül errefelé senki sem kopogtatott az ajtajukon. A Forum régimódi szónokai azt vallották, hogy a korábbi időkben nem dívott fitogtatni az aranyat, de amióta én élek, az arany sohasem rejtette el arcát, legkevésbé a Fényűzés Öblénél.
Faustus Fabius kényelmes ütemben lovagolt. Akármilyen sürgető feladata is volt, nem adta jelét. Van valami a campaniai partvidék levegőjében, ami még a legzaklatottabb északi városlakót is megnyugtatja. Magam is éreztem – a fenyőillatú, tengeri szellővel kevert levegő frissessége, az égboltot átitató, meglepően tiszta napfény, melyet az öböl óriáskelyhe tükröz vissza, a föld, a levegő, a tűz és a víz isteneivel érzett harmónia tüneménye. Az ilyen elégedettség megoldja az ember nyelvét, így nem esett nehezemre társalgást kezdeményezni Faustus Fabiusszal a kilátásról, a vidék helyrajzáról és a helyi konyháról. Minden ízében római polgár volt, de szemlátomást gyakran fordult meg ezen a helyen ahhoz, hogy behatóan ismerje a campaniai partok lakosait és ősi, görög szokásaikat.
– El kell ismernem, Faustus Fabius, hogy szárazföldi házigazdám sokkal készségesebb, mint a tengeri volt. – Mindentudó félmosollyal és bólintással hagyta jóvá a megjegyzést. Szemlátomást nem szívlelhette Marcus Mummiust. – Áruld el nekem, ki ez a Mummius?
Fabius felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, magad is tudsz róla. Mummius Crassus egyik védence volt a polgárháborúk idején, és azóta ő Crassus jobbkeze katonai ügyekben. A Mummius nem különösebben tekintélyes família, de akárcsak a legtöbb fennmaradt régi római család, ők is rendelkeznek legalább egy híres őssel. Sajnos, a hírnévbe botrány is keveredik. Marcus Mummius dédapja konzuli tisztet töltött be a Gracchusok idején. Számos győzelmet aratott a Hispániába és Görögországba indított hadjáratai során. Sohasem hallottál Őrült Mummiusról, akit más néven a Barbárnak is neveztek?
Vállat vontam. A patríciusok agya egészen másként forog, mint a miénk, hétköznapi embereké. Másképp hogyan tudnának megjegyezni ennyi győzelmet, pletykát és botrányt azzal a temérdek őssel kapcsolatban – ráadásul nemcsak a saját családjukból, hanem az összes többiből is? A legkisebb célzásra is előveszik az egymás után következő életek csekély értékű skandalumait, melyekkel egészen Numa király koráig vissza tudnak menni.
Fabius csak öntelten mosolygott.
– Nem valószínű, de ha említésre kerülne ez az apróság Marcus társaságában, nagyon vigyázz arra, mit szólsz! Túlzottan is érzékenyen érinti dédapja hírneve. Nos hát, Őrült Mummiust azzal bízta meg a szenátus, hogy verje le az Akháj Szövetség lázadását Görögországban. Mummius mind egy szálig kiirtotta őket, aztán módszeresen kifosztotta Korinthoszt, végül a szenátusi rendeletnek megfelelően a földdel tette egyenlővé a várost, és rabszolgasorba vetette a lakosságát.
– Egy újabb fényességes fejezet birodalmunk történetében. Egy ilyen ősre bármelyik római büszke lehetne.
– Valóban – mondta Fabius, és foga enyhén összecsikordult a hangomból hallható iróniára.
– Ezen vérengzés után nevezték el Őrült Mummiusnak?
– Ó, Herkulesre, dehogy! Nem a vérszomjassága vagy a kegyetlensége miatt kapta ezt a nevet. Azért nevezték így, mert barbár módjára szállította Rómába a műalkotásokat. A felbecsülhetetlen értékű szobrok darabokban érkeztek meg, a kifinomultan ötvözött urnák kicsorbultak és összekarcolódtak, a drágaköveket leszedette az ékszerdobozokról, a drága üvegáru pedig szilánkokra tört. Azt mondják, az öreg meg sem tudott különböztetni egy Polükleitoszt egy Polüdorosztól!
– Félelmetes!
– Komolyan beszélek! Az a hír járja, hogy a szállítás során Polükleitosz egyik Juno-szobra és Polüdorosz egyik Venus-szobra is elveszítette a fejét, és amikor Őrült Mummius szemlét tartott a darabok között, rossz fejeket erősíttetett a szobrokra. Minden bolond, akinek szeme volt, azonnal észrevette volna a hibát. Az egyik korinthoszi fogoly, akit felháborított a gyalázat, figyelmeztette Őrült Mummiust a tévedésre, mire a hadvezér alaposan megkorbácsoltatta az öregembert, és eladta egy bányába. Aztán megparancsolta az embereinek, hogy hagyjanak minden szobrot, ahogy van, mert úgy jobban néznek ki. – Fabius undorodva csóválta a fejét. Egy patrícius számára száz évvel ezelőtti botrány ma reggel éppúgy botrány, mint annak idején. – Így hát az öreg Mummiust elnevezték Őrült Mummiusnak, a Barbárnak, mivelhogy semmivel sem volt több esze, mint egy tráknak vagy egy gallnak. A családnak azóta sem sikerült leráznia magáról ezt a kínos hírnevet. Kár, mert a mi Marcus Mummiusunk példaképként tekint a dédapjára katonai erényei miatt, és ebben igaza is van.
– Crassus elismeri Marcus Mummius képességeit?
– Amint említettem, ő a jobbkeze.
Bólintottam.
– Hát te ki vagy, Faustus Fabius?
Makacsul néztem az arcát, megpróbáltam mélyre hatolni macskaszerű szemébe, de ő csupán egy semmitmondó kifejezéssel viszonozta a vizsgálódást, amely éppúgy lehetett mosoly, mint haragos tekintet, vagy akármi más.
– Alighanem ezek után már csak a bal keze lehetek – mondta végül.
Az út egyenletessé változott, amikor elértük a hegygerinc legmagasabb pontját. Az erdőn keresztül időnként megláttam a víz csillanását, mely a keskeny öblön túlról érkezett, és szemembe villantak Puteoli agyagháztetői, mint ragyogó, vörös gyöngyök. Sokáig egy házat sem láttam a hegygerinc két oldalán, olybá tűnt, hogy egyetlen hatalmas birtokon vágunk keresztül. Szőlőlugasokat és megművelt földeket hagytunk el, de dolgozó rabszolgákat sehol sem láttam. Elmondtam Fabiusnak, hogy hiányolom az élet jeleit a környékről. Azt hittem, a lovak patáinak csattogásától nem hallotta a megjegyzésemet, ezért hangosabban is megismételtem, ám ő csak előre nézett, és nem válaszolt.
Végül egy kisebb út ágazott le jobbra. Kapu nem volt sehol, de két támoszlop meredezett a földből. Mindkét vörösre festett oszlop tetején bronz bikafej villogott, orrukban karikával.
Az út két oldalán vadul burjánzó, erdővel benőtt földek terültek el. Fokozatosan lefelé kanyarogtunk, a tengerpart irányába. A fák rengetegén keresztül megint megpillantottam a távoli vitorlákat ringató, kék vizet és azon túl Puteoli háztetőit. Az út hamarosan egy éles kanyart vett, és megkerült egy ormótlan sziklát. Az erdő és a bozót megritkult, és belátást engedett egy villa masszív homlokzatára.
A tetőt fedő agyagcserepek tüzesen vöröslöttek a napfényben, a falakat sáfrányszínűre festették. Az épület középső részét kétszintesre építették, két szárnya észak, illetve dél irányába nyújtózkodott. Megálltunk a kavicsos udvaron, mire azon nyomban előkerült két rabszolga, hogy segítsenek leszállnunk a lovakról. Aztán a közeli istállóba vezették a hátasokat. Eco leporolta a tunikáját, és miközben Faustus Fabius a bejárathoz kísért minket, tágra nyílt szemmel nézett körbe. Ciprus és erdei fenyő ágaiból font gyászkoszorúk ékesítették a magas tölgyfaajtókat.
Fabius bekopogott. Az ajtó először csak annyira nyílt ki, hogy egy szempár kileshessen, aztán szélesre tárult. Az ajtónyitó rabszolga megbújt az ajtó mögött. Fabius intett, hogy kövessük, de kézmozdulata azt is jelentette, hogy nem szabad megtörnünk a csendet. Szemem annyira hozzászokott a napfényhez, hogy a folyosó egészen sötétnek tűnt. Csak derengő árnyakként érzékeltem a család őseinek viasz-maszkjait, melyeket a folyosó két oldalán nyíló fülkében helyeztek el. Olyanok voltak, mint apró ablakokból leskelődő kísértetek.
A sötét folyosó egy átriumba torkollott. A négyszögletes teret oszlopcsarnok vette körbe a földszinten és egy keskeny erkély a felső szinten. Terméskőből készült ösvény kanyargott át a mélyebben fekvő kerten, melynek közepén kisebbfajta szökőkút csobogott. Tetején egy bronz faun élvezte hátrahajtott fejjel a sípjaiból lecsorgó víz fröccsenését. Tökéletes ötvösmunka volt. A lény szinte élt, mintha bármelyik pillanatban szökdécselni és táncolni kezdhetett volna, és a víz zubogása is virgonc nevetésre hasonlított. Ahogy megközelítettük, két sárga madár reppent fel a fürdőzésből, és zavart köröket írtak le a faun táncot járó patái körül. Onnan felszálltak a felső szintet övező karfára, és végül felszippantotta őket a végtelen, kék égbolt.
Figyeltem, ahogy a magasba emelkednek, majd visszanéztem a kertre. Ekkor pillantottam meg az átrium túlsó végében felállított ravatalt és a rajta heverő testet.
Fabius a kert közepére sétált, megmerítette kezét a faun lábánál, és bevizezte a homlokát. Ecóval követtük a példáját, majd mindhárman megálltunk a holttest mellett.
– Lucius Licinius – mondta Fabius halkan.
A halott embernek élete során jókora vagyona gyűlhetett össze, vagy ha nem, hát tehetős barátai intézték a temetését. Még a leggazdagabb családok is megelégszenek azzal, hogy az elhunytakat egy elefántcsont lábú faágyra helyezik, melyen legfeljebb néhány elefántcsont berakás díszlik. Ez a finoman megmunkált ágy viszont teljes egészében elefántcsontból készült. Hallottam már ilyen pazarlásról, de sohasem tapasztaltam a saját szememmel. Az értékes anyag viaszos sápadtsággal ragyogott, éppoly sima és színtelen volt, mint a halott férfi bőre.
Arannyal hímzett, bíborszínű takarókkal fedték az ágyat, őszirózsákkal és örökzöldek ágaival ékesítették. A holttestet elegáns, fehér tógába öltöztették, melyet még hivalkodóbbá tett a zöld és fehér hímzés. Lábára frissen zsírozott sarut erősítettek, és lábfejét a ház ajtaja felé fordították, ahogy a hagyomány előírta.
Eco fintorogni kezdett, és kisvártatva én is ugyanezt tettem. A parfümök és kenőcsök, valamint a holttest közelében elhelyezett tömjénlámpás dacára az enyészet szagát határozottan érezni lehetett a levegőben. Eco felemelte a karját, hogy ujjának szegélyével takarja el az orrát, de rácsaptam a kezére, és összeráncoltam a homlokomat ilyen szemtelenség láttán.
– Ez az ötödik nap – szólalt meg ismét Fabius halkan.
Két nap van tehát hátra a temetésig, addig, amíg letelik a nyilvános gyász hét napja. Addigra a test már átható szagot fog árasztani. Az a család, amelyik ennyire fitogtatta hatalmas vagyonát, megengedhette magának a legjobb balzsamozókat, akik Baiae közelében fellelhetők, sőt, az is lehet, hogy a nyüzsgő Puteoliból hozattak mestereket, de a művelet mégsem sikerült tökéletesen. Volt valami ironikus abban a hányavetiségben, ahogy a halottat közszemlére tették. Néhány kósza borostyáninda félig betakarta a fejét, így nemcsak az arcára vetett árnyat, de elrejtette szem elől a babérkoszorút is, melyet feltehetőleg azért viselt, hogy felidézze egykori földi tekintélyét.
– Olyan, mintha ezt a borostyánt szándékosan tették volna a fejére – jegyeztem meg.
Fabius nem állított meg, amikor felemeltem a zöld indákat, melyekkel gondosan eltakarták a férfi koponyáját. Olyasféle sebhely tátongott alatta, melynek láttán a balzsamozók kétségbeesetten emelik fel a kezüket – szinte lehetetlen kitisztítani vagy bármivel lepecsételni, túl nagy ahhoz, hogy bármilyen finom módszerrel el lehessen takarni, még ahhoz is túl mély és visszataszító, hogy sokáig lehessen nézni. Eco önkéntelenül is hangot adott undorának, majd elfordította az arcát, de végül mégis közelebb hajolt.
– Szörnyű, igaz? – suttogta Fabius, és más irányba nézett. – Ráadásul Lucius Licinius olyan hiú ember volt. Kár, hogy halálában nem nyújthat méltóságteljes látványt.
Rákényszerítettem magam, hogy megszemléljem a halott ember arcát. Egy éles, nehéz ütés roncsolta szét arcának jobb felső részét, letépte a fülét, szétzúzta a járomcsontját és az állkapcsát, és kiverte a szemét is, amelyet már sehogy sem lehetett lefedni a szemhéjjal. Halála után is résnyire nyitva volt a szemürege, de a szemhéj mögött már csak fekete vérömlenyt lehetett látni. Az arcot fürkészve magam elé tudtam képzelni az egykori jóképű középkorú férfi vonásait, halántéknál őszülő haját, markáns orrát és állát. Szája keskeny résre nyílt, ajkai közül kivillant az aranyérme, melyet a balzsamozók helyeztek oda. Ez volt a révész Kharón fizetsége azért, hogy átvigye a halottat a Styx folyón.
– Nem baleset okozta a halálát? – kérdeztem.
– Aligha.
– Valami civódás, ami tettlegességgé fajult?
– Valószínűleg. Késő este történt. A testét másnap reggel találták meg itt, az átriumban. A körülmények egyértelműek.
– Azaz?
– Egy szökött rabszolga. Egy bolond, aki úgy tűnik, Spartacus nyomdokain jár. Van itt valaki, aki részletesebben is elmeséli neked a történteket.
– Vajon egy szökött rabszolga tette volna ezt? Nem vagyok én rabszolgavadász, Faustus Fabius. Miért engem hozattatok ide?
Először a holttestre, aztán a bugyborékoló faun felé nézett.
– Majd valaki más megmagyarázza.
– Jól van hát. Hogy hívták az áldozatot?
– Lucius Licinius.
– Ő volt ennek a háznak a gazdája?
– Többé-kevésbé – bólintott Fabius.
– Beszélj egyértelműen, kérlek.
Fabius lebiggyesztette a száját.
– Ezt Mummiusnak kellett volna megtennie, nem nekem. Beleegyeztem, hogy elkísérlek a villába, de nem vállaltam, hogy mindent elmagyarázok, miután megérkeztél.
– Marcus Mummius nincs itt. Én viszont itt vagyok, és itt van egy meggyilkolt ember holtteste is.
Fabius elfintorodott. Akár patrícius volt, akár nem, minden jel szerint olyan feladatokkal bízták meg, melyeket nem szívesen végzett el. Minek is nevezte magát? Marcus Crassus bal kezének?
– Hát legyen – sóhajtott végül. – Elmondom, mit kell tudni Lucius Liciniusról. Ő és Crassus unokatestvérek voltak, vérrokonok. Gyerekként és ifjoncként nem igazán ismerték egymást, de ez megváltozott, amikor felnőttek lettek. Sok Licinii odaveszett a polgárháborúkban, és miután Sulla diktátorsága idején a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba, Crassus és Lucius közelebb kerültek egymáshoz.
– Barátok lettek?
– Mondjuk inkább úgy, hogy üzleti kapcsolat kötötte őket össze. – Fabius elmosolyodott. – Elvégre minden üzlet, ami Marcus Crassusszal kapcsolatos. Nos, az összes kapcsolatban van egy erősebb és egy gyengébb fél. Gyanítom, eleget tudsz Crassusról, akárcsak mendemondákból is ahhoz, hogy eldöntsd, ebben a kapcsolatban melyikük hódolt be a másiknak.
– Lucius Licinius.
– Úgy van. Lucius a kezdetek kezdetén szegény ember volt, és az is maradt volna, ha Crassus nem segít rajta. Luciusnak csekély fantáziája volt; ha nem tolták előre, nem vette észre a kínálkozó alkalmakat, és nem is ragadta meg őket. Crassus abban az időben odafent Rómában szedte össze a millióit ingatlanügyletekből, bizonyára hallottad a legendákat.
Bólintottam. Amikor Sulla végül győzedelmeskedett a polgárháborúkban, elpusztította ellenségeit, és elkobzott vagyonukat szétosztotta támogatói között. Pompeiust és Crassust is villákkal és birtokokkal jutalmazta. Crassus így kezdte meg felemelkedését, melynek során feltűnően csillapíthatatlan éhség vezérelte, hogy még több és több vagyontárgyra tegyen szert. Egyszer Róma utcáin belebotlottam, amikor éppen egy égő ház szomszédságában lévő épületre alkudozott. A tulajdonos, aki zavarodottságában és elkeseredésében azt hitte, a lángok földönfutóvá teszik, szinte ingyen adta el Crassusnak a házat ott helyben. A milliomos egy szempillantás alatt összehívta saját személyes tűzoltóbrigádját, akik eloltották a lángokat. Hasonló történetek Crassusról már közhelynek számítottak Rómában.
– Úgy tűnt, minden, amihez Crassus hozzáér, arannyá változik – mesélte tovább Fabius. – Mindeközben unokafivére, Lucius csak tengődött a földjeiből, mint minden maradi, becsületes plebejus. Addig folyt ki az ujjai közül a pénz, amíg teljesen csődbe nem ment. Végül könyörögni kezdett Crassusnak, hogy mentse meg, és Crassus segített. Egyfajta mindenes lett belőle, Crassus képviselője, aki a Kehely környékén felügyeli az üzleti vállalkozások sorsát. Egy jó évben – amikor sem kalózok, sem ilyen Spartacus-félék nem fenyegetnek – számtalan üzletet lehet kötni a Kehelynél, nemcsak fényűző villákról és osztrigatenyészetekről. Crassusnak Hispániában is vannak bányái, és saját hajórajjal rendelkezik, amely Puteoliba szállítja az ércet. A tulajdonát képezi egy sereg fémmunkás Neapolisban és Pompejiben, akik használati tárgyakat, fegyvereket és dísztárgyakat készítenek az ércekből. Vannak hajói, melyek rabszolgákat szállítanak Alexandriából Puteoliba. Sok farmnak és szőlőültetvénynek ő a tulajdonosa itt Campaniában, és maga szállítja a rabszolga-utánpótlást a munkához. Crassus nem felügyelhet minden apró részletre, hiszen Hispániában és Egyiptomban is vannak érdekeltségei. A Kehely környékén zajló, helyi ügyletek terén áthárította a felelősséget Luciusra, aki felügyelte Crassus befektetéseit és vállalkozásait. Nehézkes volt, de megfelelő munkát végzett.
– Akkor ezt a házat is ő irányította?
– A ház és a föld valójában Crassus tulajdonát képezi. Nincs szüksége villákra, kineveti azokat, akik visszavonulnak vidékre vagy a tengerpartra, és pihenéssel, olvasással töltik napjaikat. Mégis, egyre szaporodnak a villái, mostanra legalább egy tucat van a birtokában. Nem tarthat üres villákat egész Itáliában, ezért bérbe adja a rokonainak és a mindeneseinek. Így aztán amikor utazik, bármikor megszállhat valamelyikben, amikor szüksége van rá, vendégül látják, de persze sokkal több, mint egy vendég.
– Mi van a rabszolgákkal?
– Ők is Crassus tulajdonát képezik.
– Hát a Fúria, az a tirem a kikötőben, ami Ostiától idáig hozott engem?
– Az is Crassusé, habár Lucius dolga volt felügyelni rá.
– Mi a helyzet az elhagyatott szőlőkkel és mezőkkel, melyeken Misenumtól idefelé jövet átlovagoltunk?
– Crassus birtoka. Ahogy ő a tulajdonosa számos egyéb birtoknak, műhelynek, gladiátoriskolának és ültetvénynek is itt a környéken, egészen Surrentumig.
– Akkor bajosan nevezhetnénk Lucius Liciniust e ház tulajdonosának...
– Licinius adta ki az utasításokat, és függetlenül cselekedett a saját otthonában, hogy pontosan fogalmazzunk. De nem volt több Crassus teremtményénél. Végül is szolga volt, akármilyen kiváltságos és elkényeztetett.
– Értem. Hagyott özvegyet maga után?
– Gelinának hívják.
– Gyermekek?
– Meddő volt a házasságuk.
– Nincs örökös?
– Crassus, mint unokafivér és patrónus örökli Licinius adósságait és vagyonát.
– Mi lesz Gelinával?
– Ő mostantól Crassus dependense lesz.
– Abból, amit mondasz, Faustus Fabius, úgy tűnik, mintha Crassus birtokolná az egész világot.
– Néha magam is úgy érzem. Vagy legalábbis fogja – tette hozzá felvont szemöldökkel.

Öt

Erélyes dörömbölés érkezett az ajtó felől. Egy rabszolga máris ott termett, hogy kinyissa. Az ajtó nehézkesen nyílt ki, és tompa napfényt ékelt a homályos előtérbe. A fényben egy zömök, széles vállú ember körvonala rajzolódott ki. Égővörös katonai köpenyt viselt. Marcus Mummius átvonult hozzánk a kicsiny kerten át, letaposta a gyógynövény-ágyást, és könyökével belebökött a finom kis faunszoborba.
Megállt a holttest előtt, és összeráncolta homlokát, amikor a feltárt sebet meglátta.
– Ezek szerint láttad már – mondta, és szedett-vedett módon visszahelyezte a borostyán-álcát a halott férfi koponyájára. – Szegény Lucius Licinius. Gondolom, Fabius már mindent elmesélt neked.
– Korántsem – ellenkeztem.
– Nagyon helyes! Ugyanis nem az ő feladata, hogy téged eligazítson. Nem is hittem, hogy lakatot tud tenni a szájára egy idegen jelenlétében, de talán még jó katona válhat belőle egykoron.
Mummius szélesen elmosolyodott. Fabius lesújtó pillantást vetett rá.
– Úgy látszik, módfelett jó kedved van.
– Misenumtól egészen idáig hajtottam az embereimet. Egy jól sikerült vágta fellazítja az izületeket ennyi tengeren eltöltött nap után. Ha még hozzávesszük a Kehely harapnivaló friss levegőjét, minden okom megvan rá, hogy jókedvemben legyek.
– Mégis adhatnál annyi tiszteletet az elhunytnak, hogy csendesebben beszélsz.
Mummius mosolya eltűnt a szakálla mögött.
– Sajnálom – motyogta, majd visszament a szökőkúthoz, és belemártotta a kezét, hogy megnedvesítse ívelt homlokát.
Feszengve nézte a halottat, majd minket, akik mellette álltunk, és megvárta, hogy gyalázatos viselkedésének utolsó emlékei is elszivárogjanak Lucius Licinius ravatalának környékéről.
– Talán meglátogathatnánk Gelinát – szólalt meg végül.
– Azt nélkülem kell megtennetek – mondta Fabius. – Akad még fontos dolgom Puteoliban, és nem maradt sok időm, ha alkonyat előtt oda-vissza meg akarom tenni az utat.
– Hát Crassus merre van? – kiáltott utána Mummius.
– Ő is Puteoliban tartózkodik, üzleti ügyben. Reggel indult a városba, és meghagyta Gelinának, hogy a ma esti vacsora előtt ne várja vissza.
Ahogy az ajtóhoz közeledett, az kinyílt előtte, mintha varázsütésre tárult volna fel, pedig csak egy rabszolga bújt meg mögötte láthatatlanul. Kilépett a fényre, és eltűnt.
– Micsoda egy öntelt hólyag! – motyogta maga elé Mummius. – Akármennyire magasan hordja az orrát, a szóbeszéd szerint a családjának még annyi pénze sem volt, hogy egy valamirevaló tanítót fogadjon mellé. Nem lenne rossz vérvonal, de az egyik őse kiürítette a családi pénzszekrényt, és azóta sem sikerült feltölteni. Crassus csak azért fogadta fel hadnagynak, hogy szívességet tegyen Fabius apjának, de az ifjú Faustus igen csekély katonai tehetséget mutatott fel. Tudnék mondani néhány plebejus famíliát, amely sokkal nagyobb hírnévre tett szert az elmúlt száz év során. – Pökhendi mosollyal húzta ki magát, aztán intett az egyik rabszolgafiúnak, aki épp keresztülsietett az átriumon. – Állj meg, Meto, eredj, keresd meg a ház asszonyát, és mondd meg, hogy megérkeztem római vendége társaságában! Amint felfrissítettük magunkat a fürdőben, meglátogatjuk.
– Mindenképp szükség van erre? – kérdeztem. – Azok után, hogy olyan esztelen tempóban tettük meg az utat idefelé, tovább húzzuk az időt holmi fürdőzéssel?
– Lehetetlenség! Hogy akarsz Gelina elé állni, amikor úgy bűzlesz, mint egy csikóhal? – Jót nevetett a saját viccén, és kezét a vállamra tette, hogy elvezessen a ravatal mellől. – Másrészt mindenki egy kiadós fürdővel kezdi meg baiaéi tartózkodását. Ez olyan, mint amikor Neptunushoz imádkozunk, mielőtt hajónk kifut a tengerre. Tudod, itt élet van a vizekben. Hódolattal kell adóznunk neki.
Úgy tűnt, a Kehely nyugtató levegője még Mummius komoly és nehézkes fegyelmezettségét is fellazította. Átkaroltam Eco vállát, és miközben követtük a katonát, csodálkozva csóváltam a fejemet.
A fürdő, melyre Mummius célzott, valójában a házhoz tartozott: lenyűgöző fedett medence volt, melyet valamiféle természetes teraszra építettek a hegyoldalon. Erről a helyről elsőrangú kilátás nyílt az öbölre. Egy jókora, kazettás kupola magasodott a medence fölé, aranyfestékkel zománcozták a felületét, és tetején egy kerek nyílás eresztette be a tiszta, fehér fényt. Belsejében, a körkörös fürdőmedencében lépcsők vezettek egyre lejjebb, a közepe felé, a vízfelszínt kavargó kénes gőz burkolta be. Keleti oldalán egy boltíves járat vezetett ki az erkélyre, ahova asztalokat és székeket helyeztek, hogy zavartalanul lehessen élvezni az öbölre nyíló kilátást. A medence körül ajtók sorozata formált félkör-alakú árkádot, egytől-egyig sötétvörösre festett fából készültek, hal formájú arany kilincsekkel, melyeknek feje és farka tapadt a fához. Miközben az első ajtó mögött nyíló, fűtött öltözőben levetettük a tunikánkat, Mummius elmesélte, hogy a többi ajtó is fürdőhelyiségekbe vezet, változatos formájú és méretű, különféle hőfokú vízzel töltött medencékhez.
– Maga a híres Sergius Orata építette! – büszkélkedett Mummius. – Hallottatok már felőle?
– Nem.
– Puteoli leghíresebb szülötte, az az ember, aki naggyá tette Baiaét. Osztrigatenyészetekkel kezdte a Lucrinus-tónál. Ezzel gyűjtötte össze az első vagyonát. Később építőmesterré vált, medencéket és halastavakat hozott létre, végül minden villatulajdonos őt kérte fel medencék építésére a Kehely környékén. Amikor Crassus megszerezte magának ezt a birtokot, a medence még egészen egyszerű volt. Crassus engedélyével, és természetesen Crassus pénzéből Lucius Licinius kupolát húzatott a tetejére és szárnyakat építtetett hozzá, mígnem teljesen átalakíttatta a fürdőt. Magát Sergius Oratát kérte fel, hogy személyesen tervezze meg, és irányítsa az építkezést. Jómagam előnyben részesítem a kis erdei barlangokat vagy a nyilvános városi fürdőket. Ez a fajta fényűzés már nevetséges, nincs igazam? Ahogy a filozófusok mondják, hatásos, de szertelen.
Mummius felnyújtózott egy bronzakasztóhoz, mely Cerberus fejeit ábrázolta. Két fejre a cipőjét akasztotta, majd övét a harmadik fej nyitott szájába dugta. Áthúzta a súlyos páncélinget a feje fölött, aztán nekilátott, hogy kifűzze a bőrszíjakat az ingén.
– Ám a vízvezeték építőit csodálat illeti. Pontosan ezen a helyen tör elő a forró gyógyvíz a földből, ezért döntött úgy az első tulajdonos, hogy ide építkezik. No meg a kilátás miatt. Amikor Orata átalakította a fürdőt, úgy tervezte meg a csöveket, hogy egyes medencékbe forró víz folyik, míg másokban hideg víz is keveredik egy másik forrásból innen a hegyről. Bármikor át lehet menni a forró vízből a hidegbe, és vissza. Télen a ház egyes szobáit is a hévíz fűti, nagy csövekben folyik a padló alatt. Az öltözőt például egész évben melegen tartja.
– Bámulatos – bólintottam, és levettem az alsó tunikámat.
Be akartam rakni a ruhadarabokat az egyik szekrénybe a fal mentén, de Mummius megakadályozta. Rákiáltott egy görbe hátú, öreg rabszolgára, aki tisztes távolban ácsorgott a terem túlsó felén.
– Nesze, vidd el ezeket, és tisztíttasd ki! – mutatott az én holmimra és Ecóéra, miközben maga is megszabadult tunikájától. – Hozz helyettük valamit, ami megfelel egy látogatáshoz az úrnődnél.
A rabszolga felnyalábolta a ruhákat, és szemügyre vett minket, hogy megállapítsa, milyen méretű tunikákat kell hoznia, majd kisurrant a szobából.
A meztelen Marcus Mummius egy nagy, szőrös medvéhez hasonlított. Hatalmas, széles vállait, kidülledő mellkasát és teste többi részét sűrű, göndör, fekete szőr borította. Csak ott maradt csupasz, ahol egy régi sebhely maradványa éktelenkedett. Ecót különösen magával ragadta egy hosszú heg a katona mellkasának bal oldalán. Olyan volt, akár egy megtisztított csapás az erdőben.
– A Collina-kapunál szereztem, csatában – kérkedett Mummius. Lefelé nézett, és a hegre mutatott. – Az volt Crassus legfényesebb pillanata, és alighanem az enyém is. Azon a napon foglaltuk vissza Rómát Sullának. A diktátor sohasem felejtette el, mit tettünk érte. Már a nap elején megsebesültem, de szerencsére a bal oldalamon, így tovább forgathattam a fegyvert. – Mozdulataival visszaidézte a történteket, karját meglendítette, majd előredöfött, mire a lába között lógó, meglehetősen zömök fegyver is ide-oda hintázott. – A küzdelem hevében szinte észre sem vettem a sérülést, mindössze tompán égett a mellkasom. Csak késő este, amikor elvittem a győzelem hírét Crassusnak, akkor vesztettem el az eszméletemet. Azt mondják, fehér voltam, mint a márvány, és két teljes napig magamhoz sem tértem. Ó, de ez már több mint tíz éve történt, suhanc voltam még. Nem lehettem sokkal idősebb nálad – bökte meg Eco vállát.
A fiú kajlán visszamosolygott rá, és kíváncsian kereste rajta az újabb sebhelyeket, melyekben nem volt hiány. Apró bemetszések és mélyedések tarkították a végtagjait és a törzsét, mintha jelvények lettek volna. Feltűnően megszakították a vastag szőrzetet, ezért nem volt nehéz észrevenni őket.
A katona egy törülközőt kanyarított a dereka köré, aztán intett, hogy kövessük a példáját, és menjünk vissza a nagy kupolás terembe, ahol a kör alakú medence várt. A levegő odakint egyre hűvösebb lett, ezért a vízből felszivárgó, kénes szagú pára hasas felhőkbe gyűlt körülöttünk.
– Apollonius! – ragyogott fel Mummius arca, amikor meglátott egy fiatal rabszolgát a medence túloldalán.
Egyenesen hozzá sietett. A gőzben elmosódott férfialak zöld tunikát viselt.
Amikor megközelítettem, szinte hátrahőköltem az ifjú szolga kirívó szépségétől. Sűrű hajának feketesége szinte kékbe játszott, a holdvilágtalan éjszaka égboltját idézte. Szeme élénk kék színben vibrált. Tökéletesen lágy és sima homloka, orra, orcája és álla a görögök által leírt szépségideál arányait követte. Telt, íves formájú ajka megremegett, mintha mosolyogni készült volna. Nem volt magas, de lágy esésű tunikája izmos atlétatestet engedett sejteni.
– Apollonius! – ismételte meg Mummius. Visszanézett rám a válla fölött. – Én a legforróbb medencével kezdem – jelentette be, és az egyik ajtóra mutatott. – Aztán megmasszíroztatom magam Apollonius serény kezeivel. Hát ti?
– Azt hiszem, először kipróbálom ezt a vizet – mondtam, és belemártottam a lábam a főmedencébe. Gyorsan vissza is húztam. – Vagy inkább egy kevésbé forrázóval.
– Próbáld ki amazt, az a leghűvösebb! – mutatott Mummius az öltöző melletti bejáratra.
Kezét a rabszolga vállára tette, és mindketten elvonultak. A katona szilaj harci nótát dúdolgatott.

Izzadtunk és elefántcsont vakarókésekkel dörzsölgettük magunkat, egymás után merítkeztünk meg a medencékben, hűvös után a forróban, majd megint a hűvösben, és miután végeztünk a mosdás élvezeteivel, Marcus Mummius visszatért közénk a fűtött öltözőben. Frissen mosott alsóruhákat és tunikákat találtunk kikészítve. Nekem feketével szegélyezett sötétkék gyapjútunikát hoztak, mely remekül illett egy gyászoló ház vendégéhez. Az öreg rabszolgának rendkívül éles szeme volt, az öltözéket mintha rám öntötték volna, még a vállamnál sem szorított, mint a legtöbb kölcsönvett ruhadarab. Mummius ugyanazt az egyszerű, de kifogástalanul szabott fekete tunikát viselte, amit azon az éjjelen, amikor felkeresett a házamban.
Eco már nem örült annyira az öltözékének. A rabszolga, aki jóval fiatalabbnak hitte a koránál, vagy talán azt gondolta, hogy túlzottan vonzó jelenség ahhoz, hogy fedetlen végtagokkal járjon-keljen a házban, egy hosszú ujjú, kék tunikát hozott neki, amely egészen a térdéig leért. Olyan visszafogott volt, hogy sokkal inkább illett volna egy tizenhárom éves kisfiúra vagy kislányra. Azzal vigasztaltam Ecót, hogy módfelett hízelgő, ha valakit a vén rabszolga olyan kápráztató jelenségnek tart, amit gondosan el kell rejteni szem elől. Mummius elnevette magát, Eco viszont felháborodottan elvörösödött. Kikötötte, hogy nem öltözik fel, amíg a rabszolga nem hoz neki egy olyan tunikát, ami az enyémhez illik. Az újabb ruhadarab ugyan nem illett tökéletesen az alakjára, de a fiú összefogta a derekán egy fekete gyapjúövvel, és örömmel húzta ki magát a tudatra, hogy most már ő is férfiúi tógát visel, amelyből kilátszik a karja és a lába.
Mummius hosszú folyosókon vezetett végig minket, ahol rabszolgák hajlongtak és léptek félre alázatosan az útból, aztán egy lefelé vezető lépcsőn haladtunk végig, utána egy másikon, mely felfelé vitt. Keresztülsétáltunk a pazarul díszített termeken, ahol temérdek értékes szobor gyűlt össze, és pazar falfestményeket szemlélhetett meg a látogató. A kertek, melyeken utunk átvezetett, a nyár utolsó édes leheletében nyújtóztak. Végül megérkeztünk egy félkör alapú helyiségbe, a ház északi végében. Ez a szárny a sziklák tetejére épült, és lenyűgöző kilátást engedett az öbölre. Egy rabszolgalány jelentett be minket, majd eltűnt.
Az amfiteátrum-formájú teremben egy oszlopos galériához vezettek fel a lépcsők; ez helyettesítette a színpadot. Az oszlopok közül csodálatos panoráma tárult elénk: a tenger csillogó vize, Puteoli kikötője a távolban, a jobb szélen pedig a Vezúv határtalan nagy halmának látványa, lábánál Herculaneum és Pompeji városa.
A teremben olyan sötét volt, és olyan élesen szűrődött be a fény, hogy eleinte csak merev körvonalak formájában észleltem az asszonyt, aki a teraszon pihent. Kinyújtott lábbal hevert egy alacsony díványon, egy kis asztalka mellett, melyre boroskancsót és poharakat készítettek. Az öblöt nézte, és meg sem moccant, amikor beléptünk. Akár egy újabb szobornak is hihettem volna, ha a lágy szellő, mely körbetáncolt az oszlopok körül, meg nem libegtette volna köpenyének redőit.
Felénk fordult. Még nem láttam a vonásait, de hangjában meleg mosoly bujkált.
– Marcus – mondta, és jobb karját a teste fölött felénk nyújtotta, mintegy üdvözlésképpen.
Mummius kilépett a teraszra, megfogta a nő kezét, és meghajolt.
– A vendéged megérkezett.
– Látom. Ketten vannak. Te bizonyára Gordianus vagy, akit a Nyomozónak neveznek.
– Igen.
– És ő?
– Ő a fiam, Eco. Nem beszél, de a hallása remek.
Az asszony bólintott, és intett, hogy foglaljunk helyet. Ahogy a szemem megszokta a fényt, egyre tisztábban láttam rideg, csaknem merev arcvonásait – erőteljes állkapcsát, magas járomcsontját, magas homlokát –, melyeket szemöldöke és szempillája fekete bujasága, valamint szemének puha szürkesége tett lágyabbá. Özvegységének megfelelően haját nem tűzte fel, és nem rendezte össze gondosan: a hosszú fekete tincseket, melyeket halántéktájon némi ősz tarkított, egyszerűen csak hátrafésülte az arcából. Nyakától a bokájáig egy fekete stólába burkolózott, melyet a melle alatt és a csípőjénél laza övekkel fogott össze. Arca olyan volt, akár a kilátás a háta mögött, inkább fennkölt, mint tüneményes, élénk, mégis higgadt és szenvtelen. Egyenletes, kimért hangon beszélt, és mérlegelni látszott minden gondolatot, mielőtt szavakba öntötte volna.
– A nevem Gelina. Apám Gaius Gelinus volt. Anyám a Cornelii famíliából származott, távoli rokonságban állt Sullával, a diktátorral. A Gelinii-család réges-régen költözött ide a szárazföld belsejéből, Campaniából. Az utóbbi években sok rokonom odaveszett a polgárháborúkban, amikoris Cinna és Marius ellen harcoltak Sulla oldalán. Régi és büszke família vagyunk, de nem különösebben vagyonos vagy termékeny. Ma már nem sok Gelinii él.
Elhallgatott, hogy belekortyoljon a mellette álló asztalról felvett ezüst kehelybe. A bor szinte feketének tűnt, élénk bíborszínűre festette az ajkát. A többi pohár felé mutatott, melyekben már előkészítették számunkra a nedűt.
– Hozomány híján igencsak komoly szerencse kellett hozzá, hogy egy olyan ember vegyen feleségül, mint Lucius Licinius – folytatta az asszony. – Saját elhatározásunkból kötöttünk házasságot, nem a családjaink egyeztek meg. Biztosan megértitek, ez még azelőtt történt, hogy Sullát diktátorrá választották. A háborúskodások idején, a kegyetlen években, amikor a jövő bizonytalannak látszott. Családjaink addigra egyformán elszegényedtek és lelombozta őket a frigy, de végül beleegyezésüket adták. Sajnos, húszéves házasságunk alatt nem születtek gyerekeink, és az uram sem lett olyan gazdag, ahogy ez a ház sugallja, de a magunk módján nagyszerűen eléldegéltünk.
Lustán igazgatni kezdte a térde körül a ruha gyűrődéseit, mintha azt jelezné, hogy ideje témát váltani.
– Bizonyára csodálkozol, honnan ismerlek, Gordianus. Egy közös barátunktól, Marcus Tullius Cicerótól hallottam felőled. Igen elismerően beszél rólad.
– Valóban?
– Igen. Jómagam csak az előző télen ismerkedtem meg vele, amikor Lucius és én a szomszédos díványon ültünk Cicero mellett egy római vacsorán. Elragadó ember.
– Egyesek csakugyan ezt a jelzőt szokták ráaggatni – bólintottam.
– Kérdezgettem a jogi karrierje felől. Tudod, a férfiak mindig szívesen hencegnek a pályafutásuk részleteivel – mesélte Gelina. – Általában csak félig figyelek oda az ilyesmire, de az ő modorában volt valami, amire nem lehetett nem figyelni.
– Úgy tartják, ellenállhatatlanul tud beszélni.
– Ó, igen, ez kétségtelen. Biztosan magad is hallottad a Rostráról szónokolni a Forumon.
– Elég gyakran.
Gelina összeszűkült szemmel kísérelt meg visszaemlékezni. Most olyan higgadt és békés volt, mint a Vezúv távoli orma a feje fölött.
– Lebilincselve hallgattam, amit Sextus Rosciusról mesélt. Arról a vagyonos földbirtokosról, akit a saját apja meggyilkolásával vádoltak, és aki Ciceróhoz folyamodott jogi tanácsért, amikor senki más nem akadt Rómában, aki felkarolta volna az ügyét. Az volt Cicero első gyilkossági ügye, nem csoda, hogy akkora hírnevet hozott neki. Cicero azt is elárulta, hogy egy Gordianus nevű ember segített neki, akit a Nyomozónak is neveznek. A munkád nélkülözhetetlen támaszt jelentett neki. Úgy fogalmazott, bátor vagy, akár a sas, és makacs, mint az öszvér.
– Ezt mondta volna? Nos, igen, de annak már több mint tíz éve. Még fiatalember voltam, és Cicero nálam is fiatalabb.
– Azóta üstökösként ívelt felfelé a pályája. Ő a leggyakrabban emlegetett ügyvéd Rómában – ami valóságos hőstett, tekintve nem éppen tekintélyes származását. Ha jól tudom, nem is egyszer vette igénybe a szolgálataidat.
Bólintottam.
– Igen, ott volt még az arrentiumi asszony esete, nem sokkal Sextus Roscius pere után. Akkor még Sulla is élt. Aztán különböző gyilkossági, zsarolási és vagyoni perek következtek, nem beszélve néhány magánjellegű esetről, melyekkel kapcsolatban nem említhetek neveket.
– Biztosan nagyon jövedelmező egy ilyen embernek dolgozni.
Néha azt kívánom, bárcsak olyan néma lennék, mint Eco. Akkor nem kéne folyton elharapnom a nyelvem. Annyiszor vesztem össze és békültem ki Ciceróval, hogy már magam is eluntam. Vajon becsületes ember, vagy csak egy gátlástalan megalkuvó? A nép elvhű fia, vagy a gazdag nemesség mentegetője? Ha a legtöbb emberhez hasonlóan tisztán az egyik oldalon állna, tudnám, mit gondoljak felőle. Így viszont őt tartottam a legidegesítőbb embernek Rómában. Akármennyire megalapozottnak tűnhetett önteltsége és felsőbbrendűségi tudata, semmi sem kedveltethette meg velem, még akkor sem, ha célja tiszteletreméltó volt. Cicerótól borsódzott a hátam.
Gelina a borát kortyolgatta.
– Amikor ez a szörnyűség történt, megkérdeztem magamtól, kit hívhatnék segítségül – valakit, aki megbízható és diszkrét, valakit, aki nem a Kehely környékéről származik, valakit, aki az igazság keresése közben akkor sem fél, ha üldözik –, és eszembe jutottak Cicero szavai: bátor, mint a sas.
– És makacs, mint az öszvér.
– És okos. Mindenekelőtt okos... – Gelina felsóhajtott, és a tenger felé nézett. Úgy látszott, erőt próbál gyűjteni. – Láttad már a férjem holttestét?
– Igen.
– Meggyilkolták.
– Tudom.
– Brutálisan meggyilkolták. Öt napja történt, szeptember ötödik napján – habár a testét csak reggel találták meg...
Nyugalma hirtelen semmivé foszlott, hangja megremegett, és elfordította az arcát.
Mummius közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét.
– Légy erős – suttogta.
Gelina bólintott, és kifújta magát. Megszorította a férfi kezét, aztán eleresztette.
– Ha azt akarod, hogy segítsek – szólaltam meg –, mindent el kell árulnod nekem.
Gelina sokáig fürkészte a tájat. Amikor visszanézett rám, arca rendezettebbnek tűnt: mintha pusztán a vidék látványából képes lett volna magába szívni a békét és a nyugalmat. Hangja egyenletesen, higgadtan csengett.
– Amint mondtam, másnap reggel találták meg a holttestét.
– Hol? És ki találta meg?
– Az elülső átriumban, nem messze onnan, ahol most a ravatala áll. Az egyik rabszolga fedezte fel, Meto, a hírvivő fiú, aki hajnalban a többi rabszolgát szokta ébreszteni, hogy kezdjék meg a munkát. Még sötét volt, kakasszó sem hangzott, az egész világ olyan dermedt volt, akár a halál.
– Egész pontosan hogyan feküdt a holttest? Talán ide kéne hívnunk azt a Metót...
– Nem, én magam is el tudom mondani. Meto azonnal szólt nekem, és semmihez sem nyúlt, mielőtt én odaértem volna. Lucius a hátán feküdt, a szeme még nyitva volt.
– A hátán feküdt?
– Igen.
– A végtagjai összevissza hevertek mellette? Fogta a fejét?
– Nem. A lábai nyújtva voltak, a karját a feje fölé emelte.
– Mint Atlas, aki a világot tartja?
– Azt hiszem.
– A fegyver, amivel megölték, a közelben volt?
– A fegyvert még senki sem találta meg.
– Nem? De biztosan volt ott egy véres kő vagy egy fémdarab. Ha nem a házban, akkor talán az udvaron.
– Nem. De találtak egy ruhadarabot.
Az asszony megborzongott. Mummius felegyenesedett a székében; erről a részletről még ő sem hallott.
– Ruhadarabot?
– Egy férfiköpenyt, amelyet átáztatott a vér. Csak tegnap bukkantak rá, nem az udvaron, hanem az északra, Kümé és Puteoli felé vezető úton, alig egy mérföldre innen. Az egyik rabszolga épp a piacra ment, amikor meglátta a csalitosban, és elhozta nekem.
– A férjed köpenye volt?
Gelina összevonta a szemöldökét.
– Nem tudom. Nehéz megmondani, milyen lehetett azelőtt. Ha nem vizsgálod meg közelebbről, abban sem lehetsz biztos, hogy köpeny egyáltalán. Gyűrött és megkeményedett a vértől. Érted, amit mondok? – Mély levegőt vett. – Sima gyapjúköpeny, sötétbarna színű, majdnem fekete. Lehetett akár Luciusé is, sok köpenye volt. Bárkié lehetett.
– Biztosan nem bárkié. Gazdag ember köpenye volt vagy rabszolgáé? Új volt vagy régi? Jól szabott vagy ízléstelen?
Gelina vállat vont.
– Nem tudnám megmondani.
– Meg kell néznem.
– Természetesen. Kérd meg Metót később, én már nem bírom látni.
– Persze, értem. De árulj el valamit. Sok vér volt a holttest körül a kövezeten, a seb mellett? Vagy csak kevés?
– Ha jól emlékszem... csak egy kevés volt. Igen, azt hiszem, csodálkoztam is rajta, hogyan lehet, hogy ennyire kevés vér folyjon ki egy ekkora sebből.
– Akkor tehát feltételezhetjük, hogy a vér a köpenyen Lucius Liciniustól származik. Van még valami, amit el akarsz mondani?
Gelina sokáig morfondírozott. Láttam rajta, hogy egy kellemetlen, de elkerülhetetlen bejelentést készül tenni.
– Aznap reggel, amikor Luciust holtan találtuk, két rabszolga hiányzott a házból. Azóta sem kerültek elő. De nem hinném, hogy bármelyikük arra vetemedett volna, hogy megölje Luciust.
– Kik azok a rabszolgák?
– A nevük Zeno és Alexandros. Zeno a férjem számvevője és titkára volt. Leveleket írt, számlákat egyenlített ki, mindenfélét intézett. Csaknem hat éve állt Lucius szolgálatában, azóta, hogy Crassus megsegített minket, és az anyagi helyzetünk javulni kezdett. Művelt görög rabszolga, csendes és halk szavú, udvarias. Fehér szakálla van, és törékeny testalkatú. Mindig arról ábrándoztam, hogy ha születik egy fiunk, Zeno lesz az első tanára. Még elképzelni is lehetetlen, hogy ő ölte volna meg Luciust. Maga a gondolat is, hogy bárkire kezet emelne, felháborítóan nevetséges.
– Hát a másik rabszolga?
– Alexandros, egy fiatal trák. Négy hónapja vettük Puteoliban, a vásáron, hogy az istállóban dolgozzon. Nagyon ért a lovak nyelvén. Nemcsak olvasni tud, hanem egyszerűbb számításokat is el tud végezni. Néha segített Zenónak a férjem könyvtárában számokat összeadni és leveleket másolni. Alexandros hamar megtanul mindent, nagyon okos. Soha nem mutatta jelét, hogy elégedetlen lenne. Épp ellenkezőleg, az volt a benyomásom, hogy az egyik legboldogabb rabszolga a házban. Képtelen lennék elhinni, ha ő tette volna.
– De mégis ez a két rabszolga tűnt el a házból a gyilkosság éjjelén.
– Igen. Megmagyarázhatatlan.
Mummius, aki egész eddig csendben ült, most megköszörülte a torkát.
– Azért a történet itt nem ér véget. Van ugyanis egy terhelő bizonyíték. – Gelina elfordult, és beletörődve bólintott. Intett a férfinak, hogy folytassa. – Lucius lábánál valaki egy késsel hat betűt vésett a kőbe. Durván, felszínesen, elnagyoltan, de jól olvashatóan.
– Mi az a hat betű?
– Egy híres görög város neve – felelt komoran Mummius. – Bár egy hozzád hasonlóan okos ember könnyen rájöhet, hogy bárki kaparta oda a betűket, valami miatt nem fejezte be az írást. Nem volt rá ideje.
– Milyen városról van szó? Nem értem.
Mummius belemártotta az ujját a poharába, és a vérvörös borral a márványasztalra írta az egyenes vonalakból és éles szögekből álló betűket:
SPARTA
– Így már értem – emeltem fel a fejem. – Egy görög város.
Akár görög falura is utalhatott volna, de inkább a szökött rabszolgák királya előtt fejezte ki tiszteletét. A felirat a római rabszolgatartók gyilkosának, a szökött trák rabszolgának, Spartacusnak dicséretét hirdette.

Hat

– Azon az éjjelen senki sem látott vagy hallott valamit?
– Senki – válaszolt Gelina.
– Különös, ha azt vesszük, hogy a Spartacus nevét kőbe véső embert valaki megzavarta a munkájában, így félbe kellett hagynia és elmenekülnie.
– Talán csak egyszerűen kétségbeesett – vetette fel Mummius.
– Lehet. Másnap reggel hiányzott még valami a házból a két rabszolgán kívül?
Gelina egy pillanatra elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.
– Semmi.
– Semmi? Pénzérmék? Fegyverek? Kések a konyhából? Én magam azt tartom valószínűnek, hogy a szökött rabszolgák kifosztják a ház ezüst- és fegyverkészletét.
– Hacsak meg nem zavarták őket, ahogy te is mondod – szólt közbe Mummius.
– Mi van a lovakkal?
– Igen – felelt Gelina –, másnap reggelre valóban eltűnt két ló, de a nagy kavarodásban senki sem vette észre, amíg a két állat délután vissza nem jött.
– Márpedig lovak nélkül nem juthattak messzire – motyogtam.
Gelina a fejét csóválta.
– Máris azt gyanítod, amit mindenki más a házban – hogy Zeno és Alexandros megölték Luciust, aztán elmenekültek, hogy csatlakozzanak Spartacushoz.
– Mi mást gyaníthatnék? A ház urát holtan találják otthonának átriumában, két rabszolga hiányzik, és nyilvánvalóan lóháton szöktek meg. Az egyik ráadásul egy ifjú trák rabszolga, akárcsak Spartacus, és olyan büszke hírhedt honfitársára, hogy arcátlan módon még a nevét is odavési halott gazdájának lábához. Nincs szükség az én képességeimre, hogy valaki összerakja a képet. Ez a történet számtalanszor megesett az elmúlt hónapokban Itália-szerte, kisebb-nagyobb eltérésekkel. Miért van rám szükségetek? Ahogy Faustus Fabiusnak is elmondtam korábban, nem vállalom szökött rabszolgák felkutatását. Sajnálom, hogy annyi erőfeszítést kellett elfecsérelni azért, hogy engem idehozzatok, de tényleg nem látom be, mit akartok tőlem.
– Az igazságot! – kiáltott fel Gelina elkeseredetten. – Cicero azt mondta, jó orrod van az igazsághoz, akár a vaddisznónak a szarvasgombához.
– Ó, már értem, miért viselkedett velem Cicero olyan komiszul az évek során! Én csak az állatseregletének egy értékes példánya voltam, nem egy ember!
Gelina szeme felvillant. Mummius haragos, sötét arccal nézett rám, és a szemem sarkából láttam, hogy Eco teste megrándult. Az asztal alatt, hogy senki se lássa, egész enyhén megrúgtam a lábát, hogy jelezzem neki: uralom a helyzetet. Felém sandított, és megkönnyebbülten, bizonytalan cinkossággal sóhajtott egyet. Magam sem tudom, hányszor jártam gazdag kliensek házában, hogy kikérdezzem őket a legkülönfélébb körülmények közepette. Még azok is, akik a leginkább és a legőszintébben áhították a segítségemet, gyakran őrjítően lassan térnek a lényegre. Jobban szeretek egyszerű kereskedőkkel vagy pórias modorú bolttulajdonosokkal beszélgetni, mert ők legalább egyenesen a szemembe mondják, mit akarnak. A gazdagok azt hiszik, szavak nélkül is le tudom szűrni, mik a szándékaik. Olykor egy-egy váratlan fordulat és egy kis színlelt durvaság felgyorsítja a tárgyalást.
– Nem érted – mondta Gelina reményvesztetten.
– Nem, valóban nem. Mit akartok tőlem? Miért hoztatok ide engem ilyen titokzatos légkörben és ilyen tékozló módon? Mi ez a furcsa játék, Gelina?
Az elevenség egyszeriben eltűnt az arcáról. Nyugalma lefoszlott róla, mint egy rugalmas maszk, és helyet adott a beletörődésnek, amit a kissé túlzásba vitt borozgatás tovább tompított.
– Mindent elmondtam, amit tudtam. Nincs erőm, hogy az összes apró részletet elmeséljem. De ha valaki nem deríti ki hamarosan az igazságot... – Megállt egy pillanatra, és beharapta az ajkát. – Mind meghalnak. Mind egy szálig – suttogta rekedten. – A szenvedés, a veszteség... még a gondolatát sem bírom elviselni...
– Hogy érted ezt? Kik fognak meghalni?
– A rabszolgák – felelt Mummius. – Az összes rabszolga a házban.
Fagyos hullám söpört végig rajtam. Eco megborzongott; láttam, hogy ő is érzi a hideget, habár a levegő nyugodt volt és balzsamos.
– Magyarázd el nekem, Marcus Mummius.
A katona mereven kihúzta magát, mint amikor egy parancsnok ereszkedik le a hadnagyhoz.
– Tudsz róla, hogy ennek a háznak a valódi tulajdonosa Marcus Licinius Crassus?
– Értesültem róla.
– Jól van hát. A gyilkosság éjjelén Crassus a kíséretével, köztük Fabiusszal, éppen megérkezett Rómából. Mi a regrutákkal egy tábort állítottunk fel a Lucrinus-tó melletti fennsíkon, alig pár mérföldre feljebb az úton.
– Regrutákkal?
– Katonákkal. Akad közöttük idősebb is, aki még a polgárháborúkban harcolt Crassus oldalán.
– Mennyi katona volt ott?
– Hatszáz.
– Egy egész sereg?
Mummius kétkedve nézett rám.
– Erről akár te is tudomást szerezhettél. A tervek már kiszivárogtak Rómában. Marcus Crassus igyekszik nyomást gyakorolni a szenátusra, hogy engedélyezzék saját hadserege felállítását, amivel majd Spartacus megsemmisítésére indul.
– De hiszen ez a praetorok és konzulok dolga, a megválasztott hivatalnokoké...
– A megválasztott hivatalnokok csúfos kudarcot vallottak. Crassus rendelkezik azzal a katonai tehetséggel és vagyoni háttérrel, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon a lázadókkal. Azért jött le Rómából, hogy katonákat toborozzon, és bebiztosítsa politikai és pénzügyi támogatásait itt, a Kehely környékén. Ha készen áll, addig noszogatja majd a szenátust, amíg meg nem szavazzák neki a különleges megbízást.
– Éppen erre van szüksége a Köztársaságnak! – kiáltottam fel. – Egy újabb hadúrra, a saját seregeivel.
– Pontosan erre van szüksége Rómának! – vágta rá Mummius. – Vagy jobban szeretnéd, ha a rabszolgák tovább fosztogatnák a vidéket?
– És mi köze ennek az egésznek ahhoz, hogy Crassus unokafivérét meggyilkolták, vagy hogy engem idehozattatok?
– Mindjárt elmondom. Azon az éjjelen, amikor Lucius Liciniust megölték, mi a Lucrinus-tó mellett táboroztunk. Másnap reggel Crassus összegyűjtötte a vezérkarát, és megindultunk Baiae felé. Néhány órával azután érkeztünk meg ide, a villába, hogy Luciust holtan találták. Természetesen Crassus kikelt magából. Ami engem illet, csoportokat szerveztem, hogy kutassák át a környéket, és a keresés a távollétemben is folytatódott. Csakhogy a szökött rabszolgák még mindig nem kerültek elő. – A férfi felsóhajtott. – El is érkeztünk a bökkenőhöz. Lucius Liciniust a gyász hetedik napján fogják eltemetni – vagyis holnapután. A rákövetkező napon Crassus halotti játékokat rendelt el. Az ősi hagyománynak megfelelően gladiátorjátékokkal emlékezik meg az elhunytról. Ez pontosan szeptember idusán lesz, telihold idején, amely éppen kedvező időpont a megszentelt viadalokhoz.
– Mi történik azután, hogy a gladiátorok megküzdöttek egymással? – kérdeztem, de már gyanítottam, milyen választ fogok kapni.
– Minden rabszolgát, aki ebben a házban dolgozik, nyilvánosan kivégez.
– El tudod ezt képzelni? – motyogta Gelina. – Még az öregeket és az ártatlanokat is, mindet kivégzik egytől-egyig. Hallottál valaha ilyen törvényről?
– Ó, hogyne – bólintottam. – Ez egy rendkívül ősi és mélyen tisztelt törvény, melyet még az ősapáink hagyományoztak ránk. Ha egy rabszolga megöli a gazdáját, minden rabszolgának meg kell halnia a házban. Az ilyen kemény bánásmód biztosítja, hogy a rabszolgák tudják, hol a helyük. Egyesek szerint ha egy szolga szemtanúja volt a gyilkosságnak, akármilyen alázatos teremtés, többé nem megbízható, mert lelkét megmérgezi a titok. Manapság tapintatosan kezelik a törvény alkalmazását, mondhatni, magánügy. Mielőtt Spartacus felbukkant, ritkán fordult elő, hogy egy rabszolga végezzen a gazdájával. Még ma is, ha egy gazdának választania kell, hogy minden rabszolgát elpusztítson-e a háza környékén, vagy csupán a gazembereket, többnyire úgy dönt, inkább a vagyonát kíméli. Crassus közismerten kapzsi természetű; miért akarná feláldozni az összes rabszolgát a birtokon?
– Crassus számára ez elvi kérdés – közölte Mummius.
– De gyermekek és idős asszonyok is meg fognak halni! – tiltakozott Gelina.
– Hadd magyarázzam úgy, hogy te is megértsd, Gordianus. – Mummius úgy festett, mint egy morcos hadvezér, aki egy kétes kimenetelű csata előtt szól a seregéhez. – Crassus azért jött Campaniába és a Kehely környékére, hogy támogatást gyűjtsön, mielőtt újra a szenátus elé áll a Spartacus elleni katonai beavatkozás parancsnoki címének megszerzéséért. A szenátus hadjárata nem volt más, mint egy hosszasan elhúzódó katasztrófa. A római seregeket megverték, a tábornokokat megalázták, és szégyenszemre hazaküldték őket. Egyes konzulokat a nép haragja kényszerített távozásra, és az állam vezető nélkül maradt. Ekkora rombolást tudott véghezvinni a szökött bűnözőkből és rabszolgákból álló csürhe! Egész Itália reszket az erőszaktól.
– Crassus remek hadvezér – folytatta. – Ezt már Sulla idején is bebizonyította. Vagyonát és Spartacus felett aratott jövőbeli győzelmét tekintve remek úton halad ahhoz, hogy konzullá válasszák. Amíg az alantasabb emberek megfutamodnak a feladat elől, addig Crassus kiugrási lehetőséget lát a hadjáratban. Az a római, aki megállítja Spartacust, hős lesz. Crassus eltökélte, hogy ő lesz az a hős.
– Mert ha nem, úgy Pompeius halássza el előle ezt a címet.
Mummius elfintorodott.
– Valószínűleg. A római szenátorok fele vidéki villájába menekült, hogy mentse a vagyonát, a másik fele ott ül a Forumon, és rágja a körmét. Azt várják, hogy Pompeius visszatérjen Hispániából, és közben imádkoznak, hogy az ország kibírja addig. Mintha Pompeius lenne az új Nagy Sándor! Spartacus legyőzéséhez nincs másra szükség, csak egy jól képzett parancsnokra. Crassus egy-két hónap alatt felszámolja a lázadást, ha a szenátus végre rábólint. Összegyűjti a fennmaradt légiókat itt, Itáliában, hozzáteszi a saját személyes hadseregét, melyet nagyrészt dél-itáliai klienseiből toborzott, és máról holnapra ő lesz a Köztársaság megmentője.
Kitekintettem az öbölre, és azon túl a ködöt pipáló Vezúvra.
– Értem már. Lucius Licinius meggyilkolása tehát több mint puszta tragédia.
– Hihetetlenül kínos és szégyenletes ügy! – vágta rá Mummius. – Miközben Crassus igyekszik rávenni a szenátust, hogy bízzák meg Spartacus megbüntetésével, egyik házában két rabszolga végez a gazdájával, aztán megszöknek. Ha ez a hír eljut a Forumra, addig kacagnak majd, amíg a könny nem folyik a szemükből. Ezért kényszerül rá, hogy a lehető legszigorúbb büntetést szabja ki, hogy az ősi törvények hagyományához nyúljon vissza. Minél kegyetlenebb, annál jobb.
– Arra célzol, hogy így lesz a kínos helyzetből politikai haszon.
– Pontosan. Ami szerencsétlenségnek indult, éppen olyan propagandagyőzelemmé változhat, amilyenre neki most szüksége van. Az emberek azt mondják majd: „Crassus engedékeny lenne a szökött rabszolgákkal? Alig hinném! Egy egész birtok rabszolga-állományát leölte odalent Baiaéban, férfiakat, nőket és gyerekeket. Egyiket sem szánta meg, sőt, látványosságot csinált a kivégzésekből, valóságos ünnepet! Éppen ilyen emberre van szükségünk, hogy leszámoljon Spartacusszal és vérszomjas söpredékével!”
– Igen, értem már.
– De Zeno és Alexandros ártatlan – szólt közbe Gelina kimerülten. – Tudom, hogy ártatlanok. Valaki más ölte meg Luciust. Egyik rabszolgát sem szabadna megbüntetni, de Crassus nem hallgat rám. Hála az isteneknek, hogy Marcus Mummius legalább megérti. Ketten együtt meggyőztük Crassust, hogy legalább téged idehívhassunk Rómából. Nem volt más választásunk, ha azt akartuk, hogy időben megérkezz, mint hogy a Fúriát érted küldjük. Crassus roppant bőkezűségről tett bizonyságot, hogy rendelkezésemre bocsátotta. Azt is felajánlotta, hogy fizeti a béredet, csak hogy kedvemre tegyen. Nem kérhetek tőle több szívességet és haladékot sem. Nagyon kevés időnk maradt. Csak három nap a temetésig, aztán...
– Hány rabszolga van a birtokon, leszámítva Zenót és Alexandrost? – kérdeztem.
– Egész éjjel ébren voltam, és próbáltam összeszámolni. Kilencvenkilenc. Zenóval és Alexandrosszal együtt százegyen voltak.
– Ilyen sok egy villában?
– Északra és délre kiterjedt szőlőink vannak – helyesbített bizonytalanul –, és hozzá kell számítani az olajfaültetvényeken, az istállóban és a csónakházban dolgozókat...
– A rabszolgák tudják, mi vár rájuk?
Mummius az asszonyra nézett, aki továbbra is engem figyelt, és felvonta a szemöldökét.
– A legtöbb rabszolga egy melléképületben tartózkodik, az istálló túlsó végén, felügyelet alatt – válaszolt végül halkan. – Crassus nem engedi, hogy a földeken dolgozók elhagyják azt az épületet, nekem is csak azt engedte meg, hogy a nélkülözhetetlen munkaerőt megtarthassam a házban. Őrizetben vannak, azt tudják, de senki sem mondta el nekik a teljes igazságot. Természetesen neked sem szabad. Ki tudja, hova vezetne, ha valamelyikük megtudná...
Bólintottam, de nem láttam értelmét a titokzatoskodásnak. A fürdőben dolgozó ifjú Apollonius kivételével egyetlen rabszolga arcát sem pillantottam meg, csak lehajtott fejek és lesütött szemek sorát láttam a homályban. Akármennyire titkolóztak, a rabszolgák kétségtelenül sejtették, milyen sorsot szabtak ki rájuk.

Búcsút vettünk Gelinától. A beszélgetés kiszívta az erejét. Amint kisétáltunk a félkör alakú teremből, visszafordultam, és láttam a körvonalait, ahogy a kancsóért nyúl, és újabb pohár bort tölt magának.
Mummius visszavezetett minket az átriumba, és megmutatta a járdakőbe vésett hat betűt: SPARTA. Minden betű akkora volt, mint az ujjam. Mummius jól mondta, a szót hanyagul, sietősen vetették oda, inkább durván karcolták, mint vésték. Amikor Faustus Fabius először bevezetett minket az átriumba, nem vettem észre, csak átléptem felette. A folyosó félhomályában könnyen eltűntek szem elől. Milyen különösnek tűnt most a folyosó és az átrium, az ősök halott maszkjai a fülkékben, a viháncoló faun a szökőkúton, az elefántcsont ravatalra helyezett holttest, és annak az embernek a neve a kőbe karcolva, akit a félelemtől reszkető Itália megvetett!
Az átriumot betöltő fény egyre lágyabbá és ködösebbé vált. Lassan elérkezett a lámpagyújtás ideje, de még sütött annyira a nap, hogy ki lehessen lovagolni, és meg lehessen vizsgálni azt a helyet, ahol a véres köpenyt megtalálták. Mummius előhívta a fiatal Metót, aki magával hozta a köpenyt, és azt a rabszolgát is, aki rátalált, majd kilovagoltunk az északi útra.
A ruhadarabot csakugyan nehezen lehetett volna szavakkal leírni, ahogy Gelina előre megmondta. Sötét, sárszínű rongynak tűnt, se nem viseltesnek, se nem újnak. Semmiféle dísz vagy hímzés nem hirdette, hogy helyben vagy távoli vidéken készítették, hogy gazdag vagy szegény ember hordta annak előtte. Java részét vérfoltok fedték, nem csak egy helyütt, hanem szétfröccsenve és elkenve minden irányban. Az egyik sarkát mintha kivágták volna, talán azért, hogy eltüntessenek egy ismertetőjelet vagy pecsétet.
A rabszolga a véres rongyot az útnak egy félreeső, keskeny szakaszán találta, egy olyan szakaszon, mely egy meredek szikla tetején kanyargott. Valaki ledobhatta a sziklameredélyről, és feltehetőleg azt remélte, elmerül az alant hullámzó öböl vizében. A ruhadarab azonban fennakadt egy göcsörtös fán, mely a sziklás hegyoldalból nőtt ki, több lábbal az út alatt. A gyalog vagy lóháton arra járó ember nem is vehette észre, hacsak nem lépett a meredély széléhez, és nem hajolt előre, hogy lenézzen a szakadékba. A rabszolga, aki egy nagy szekéren ülve tette meg az utat, a piac felé menet éppen csak megpillantotta, de inkább otthagyta. Csak amikor hazafelé tartott Puteoliból, akkor vette jobban szemügyre, és akkor döbbent rá, hogy milyen fontos leletre bukkant.
– Azt mondta az esztelen, hogy eleinte nem akarta felhozni, mert látta, hogy véres – súgta meg Mummius. – Úgy vélte, hogy már használhatatlan, így csak terhére lenne. Csak ezután jött rá, hogy a vér akár a gazdájától is származhat.
– Vagy Zenótól, esetleg Alexandrostól – tettem hozzá. – Mondd csak, ki tudja még, hogy megtalálták ezt a köpenyt?
– Csak a rabszolga, aki megtalálta, Gelina és a fiú, Meto. Illetve most már te is és Eco is. Meg persze én magam.
– Remek. Azt hiszem, Marcus Mummius, hogy van némi okunk reménykedni.
– Úgy gondolod? – csillant fel a férfi szeme.
Furcsának tűnt, hogy egy ilyen kemény katona, aki olyan kíméletlenül bánt a gályarabokkal, ennyire szívén viselje a rabszolgák sorsát Gelina háza táján.
– Nem azért mondom, mert bármire rájöttem volna, hanem mert a dolgok állása szerint az ügy sokkal tekervényesebb, mint elsőre látszik. Például különös, hogy Lucius Liciniust valamilyen bunkósbottal ölték meg, habár a fegyver még nem került elő. Miért volt erre szükség, amikor a gyilkos kést is tartott magánál?
– Kést?
– Késsel próbálta meg a kőbe vésni azt a nevet, nem igaz? Továbbá miért vonszolta más helyre a holttestet, ha egyszer ott is hagyhatta volna, ahol lesújtott rá?
– Honnan veszed, hogy elvonszolta?
– A testhelyzet miatt, amiről Gelina mesélt. Gondolj csak bele: kinyújtott lábak, kar a fej fölött. Senki sem fekszik így, miután fejbe ütötték és összerogyott. Nem, így azok fekszenek, akiket a lábuknál fogva arrébb ráncigáltak. De honnan és milyen célból? Aztán itt van ez a köpeny história.
– Mi van vele?
– Nem tudhatjuk biztosan, hogy kinek a vére szennyezi be, de egyelőre valószínűsíthető, hogy valóban a meggyilkolt férfitől származik, hiszen a ruhadarabot teljesen átitatta a vér. Gelina azt mondta, nem talált sok vért az áldozat feje mellett a kövezeten, márpedig Lucius sebének nagyon erősen kellett véreznie. Minden jel arra mutat tehát, hogy ez a köpeny itatta fel a nagy részét. Mégis, erős a gyanúm, hogy ez a ruhadarab nem tartozhatott magához Luciushoz. Elég, ha ránézünk a fényűző házra, amelyben lakott. Aligha aggatott volna magára ilyen rongyokat. Nem, ez a köpeny a hétköznapi polgár köpenye, esetleg az ősi római erények szerint élő gazdag ember köpenye, vagy egyszerűen az a ruhadarab, ami elég sötét és egyszerű ahhoz, hogy valaki láthatatlanul surranjon ide-oda az éjszakában. Egy orgyilkos köpenye.
– Ez a köpeny a jelek szerint terhelő bizonyíték – foglaltam össze. – Máskülönben miért hozták volna el a tett színhelyéről idáig, és miért akarták volna a tengerbe dobni? Miért vágták le az egyik sarkát? Azok a szökött rabszolgák, akik vakmerő és szemtelen módon kérkednek Spartacushoz való hűségükkel, s nevét belevésik a kőbe az áldozat mellé, miért bajlódnának a köpeny elrejtésével? Miért nem hagyták azt is maguk mögött elrettentő tanulságként? Úgy vélem, nagyon kell ügyelnünk arra, hogy senki más ne tudjon a köpeny előkerüléséről. Az igazi gyilkosnak azt kell hinnie, hogy a ruhadarab beleesett a tengerbe. Majd én magammal viszem, és elrejtem a saját holmim között.
Eco, aki megfeszítetten figyelt, megrángatta a tunikám ujját. Unszolására átadtam neki a vérfoltos köpenyt, mire a változatos formájú foltokra kezdett mutogatni, és nyílt tenyerével különféle mozdulatsorokat írt le a levegőben.
Mummius értetlenül nézte.
– Mit akar mondani?
– Eco egy nagyon fontos dologra jött rá! Látod azt a nagy, sűrű, kör alakú foltot? Olyan, mintha azt rakták volna a seb alá, ahol ömlött a vér. Másutt minden csupa maszat, mégis olyan alakzatba rendeződik, amelynek szélessége megfelel egy férfi tenyerének. Ezek szerint a gyilkosság után arra használták, hogy feltöröljék vele a vért, talán a padlóról.
Eco újabb pantomimjátékba kezdett, hátradőlt a lován, karját a feje fölé emelte, aztán előrenyújtotta, mintha valami súlyos tárgyat vonszolna. Olyan lendülettel mutogatott, hogy attól féltem, leesik a lóról.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Mummius.
– Eco szerint lehetséges, hogy a köpenyt először az áldozat feje alá helyezték, hogy felfogja a vért, amíg a testet áthúzzák egy másik helyre. Aztán a gyilkos a ruhadarab tisztán maradt részét arra használta, hogy a helyiségben szétfröccsent vért feltörölgesse. Utána nyilván feltisztogatta az egész útvonalat, amelyen keresztül végigvonszolta a testet.
Mummius keresztbe fonta a karját.
– Valóban ilyen ékesszóló lenne ez a gyerek?
– Semmit se vegyünk feltétlen igazságnak. Ennyit a köpenyről. Engem inkább az a tény aggaszt, hogy a két hiányzó ló másnap visszatért az istállóba. Zeno és Alexandros biztosan nem szánt szándékkal mondott le róluk – hacsak nem szereztek valahol újabb lovakat.
Mummius megrázta a fejét.
– Az embereim kifaggatták a környéken lakókat. Sehonnan sem tűntek el lovak.
– Ez esetben Zeno és Alexandros rákényszerült volna, hogy gyalog folytassa az utat. Egy ilyen civilizált vidéken, ahol ilyen élénk a forgalom, és a lakosság körében ekkora a gyanakvás a szökött rabszolgákkal szemben, s ahol ráadásul a te embereid is kutakodnak, aligha menekülhettek volna el.
Eco keresztezte a két kézfejét a levegőben, így mutatta a tengeren sikló vitorlás hajót. Mummius tanácstalanul nézett egy darabig, aztán összeráncolta a homlokát.
– Természetesen a hajótulajdonosokat is kikérdeztük. A Pompejibe és Herculaneumba tartó tutajok egyikére sem szálltak fel szökött rabszolgák, és nem kötöttek el egyetlen tengeri járművet sem. Egyébként sem tudnának mit kezdeni egy vitorlással.
– Akkor milyen más esélyük maradhatott? – kérdeztem.
Mummius vállat vont.
– Még mindig itt bujkálnak valahol a környéken.
– Vagy, ami még valószínűbb, mindketten halottak.
A fény egyre gyorsabban fakult a hegyek fölött. A sziklameredély hosszú árnyékot vetett a vízre. Visszanéztem a villa irányába, de a fák koronája fölött csupán néhány tetőcserepet és füstgomolyagot láttam: meggyújtották az esti tüzeket. Megfordítottam a lovamat.
– Áruld el, Mummius, kik laknak most a villában?
– Gelinán kívül csak egy maroknyi ember. Lassan véget ér a nyaraló időszak Baiaében. Idén még tavasszal sem érkezett túl sok vendég. Magam is itt voltam májusban, Crassusszal és Fabiusszal, meg egy kisebb csoporttal. Baiae csak árnyéka volt önmagának. Spartacus és a kalózok fenyegetése miatt mindenki fél elhagyni Rómát.
– Értem, de ki tartózkodik itt most?
– Hadd gondoljam végig. Ott van Gelina és az elmaradhatatlan filozófusa, Dionüsziusz. Mindentudónak nevezi magát, színdarabokat és történeteket ír, és azt hiszi, szórakoztató beszélgetőpartner, de a magam részéről hamar elálmosodom tőle. És ott van még Iaia, a festőnő.
– Iaia? Egy asszony?
A katona bólintott.
– Eredetileg Küzikoszból származik. Crassus azt mondja, már akkor divatot teremtett, amikor ő kisfiú volt. A festményei megtalálhatók Róma legjobb házaiban és a Kehely környékén is. A portréi tették nevezetessé, elsősorban a női arcképek. Soha nem ment férjhez, de egymaga is meglepően sikeres életpályát futott be. Most már visszavonult, és csak kedvtelésből fest, fiatal segédjével, aki tőle tanulja a művészetet. Közösen dolgoznak itt, Gelina megrendelésére festik a női fürdő előcsarnokát.
– Ki Iaia segédje?
– Olümpiasznak hívják, az öböl túloldaláról, Neapolisból származik.
– Egy lány?
– Egy nagyon szép lány – biztosított Mummius, mire Eco szeme felcsillant. – Iaia úgy bánik vele, mintha a tulajdon lánya volna. Saját villájuk is van a küméi tengerparton, de gyakran időznek itt. Délelőtt dolgoznak, estefelé Gelinának nyújtanak társaságot.
– Ott voltak a házban, amikor Luciust megölték?
– Igazság szerint nem. Fent voltak Kümében.
– Messze van innen?
– Nem mondhatnám. Gyalog egy óra, lóháton kevesebb.
– A filozófuson és a festőkön kívül van még vendége a háznak?
Mummius eltöprengett.
– Igen, ketten.
– És ők ott voltak a gyilkosság éjjelén?
– Igen – felelt Mummius kimérten. – De egyiküket sem lehetne gyilkossággal gyanúsítani.
– Mégis...
– Jól van hát. Az egyik Sergius Orata. Róla már meséltem neked, ő építette a fürdőt a déli szárnyon. Puteoliból származik, de jó néhány villája van a Kehely környékén. Leggyakrabban mások házában lehet megtalálni. Ez már csak így van ezen a vidéken: a gazdagok azzal múlatják az időt, hogy egymás házában vendégeskednek. Gelina azt mesélte, hogy Orata éppen Luciusszal tárgyalt, amikor megjött a hír, hogy Crassus úton van Rómából, és mindkettőjükkel beszélni kíván. Orata úgy döntött, hogy tovább marad a villában, így egyszerűbb lesz hármuknak lebonyolítaniuk az üzletet. Itt volt a gyilkosság éjszakáján, és még mindig itt van. Egy lakosztályban szállásolták el az északi szárnyban.
– Akkor már csak egy vendég maradt.
– Metrobius. A Pompeji-öbölnél épült villájából jött át látogatóba.
– Metrobius? Ismerős nekem ez a név.
– A színpadon lett híres, egykoron a legnépszerűbb nőimitátor volt Rómában. Sulla kedvence. Tőle szerezte a villáját is, amikor Sulla még diktátor volt, és a belső köreinek ajándékozgatta szét ellenségei elkobzott vagyonát.
– Ó, igen, egyszer magam is láttam Metrobiust fellépni.
– Én sohasem részesültem ebben a kiváltságban – jegyezte meg Mummius szarkasztikus hangon. – Plautust játszott, vagy maga talált ki valami figurát?
– Meglehetősen buja hangulatú gúnydalokban fejezte ki hódolatát Sulla előtt, egy zártkörű mulatságon, melyet évekkel ezelőtt Chrysogonus házában rendeztek.
– Hogy kerültél te oda?
Mummius nem véletlenül hitetlenkedett. Valóban különösnek tűnhetett, hogy ilyen kifinomult, egyszersmind züllött körökbe keveredtem.
– Hívatlan vendégként. Nagyon is hívatlanként. De mit keres itt Metrobius?
– Gelina jó barátja. Órákig képesek a helyi pletykákban lubickolni. Legalábbis így mondták nekem. De köztünk szólva, én képtelen vagyok pár percnél többet eltölteni Metrobius társaságában.
– Nem kedveled őt?
– Megvan rá az okom.
– De gyilkossággal azért nem gyanúsítod...
Mummius felhorkant.
– Hadd áruljak el neked valamit, Gordianus. Bőven kivettem a részem az emberölésből eddigi életem során, de mindig becsületes küzdelemben végeztem velük. Megértheted, az ölés az ölés. Öltem karddal, bunkósbottal, még a saját puszta kezemmel is. Van némi sejtelmem róla, mit jelent kiszorítani az életet egy másik emberből. Hidd el nekem, Metrobiusnak sohasem lenne mersze bezúzni valakinek a koponyáját. Még akkor sem, ha megvan rá az oka.
– Mit gondolsz a két rabszolgáról, Zenóról és Alexandrosról?
– Nem tartom valószínűnek.
– De nem lehetetlen?
Vállat vont.
– Akkor hát – kezdtem bele az összegzésbe – biztosan tudjuk, hogy a következő emberek a gyilkosság éjjelén a házban tartózkodtak: Dionüsziusz, a mindentudó, aki állandó lakosnak számít, Sergius Orata, az építész üzletember Puteoliból, valamint a visszavonult színész, Metrobius. A festő, Iaia, és az asszisztense gyakran megfordulnak Gelina otthonában, de azon az estén nem voltak ott.
– Jómagam is ennyit tudok. Akik bent voltak a házban, a saját külön ágyukban aludtak, vagy legalábbis ezt mondják. Egyikük sem figyelt fel különösebb zajra, ami nem is csoda, tekintve a szobák közötti távolságot. A rabszolgák sem hallottak semmit, amit szintén el tudok képzelni, hiszen az ő szállásuk az istállón túl van.
– De éjjelenként biztos őrködik legalább egy rabszolga – vetettem ellen.
– Igen, de kint az udvaron, nem a házban. Az a feladata, hogy körbe-körbe járkáljon, és közben egyik szemét a ház előtti úton, a másikat a ház mögötti udvarról látható tengerparton tartsa. Előfordult már, hogy a kalózok megtámadták a parthoz közeli villákat, habár Baiaében még nem hallottunk hasonló esetről. Amikor a rabszolgák megszöktek, az őr éppen a ház mögött járhatott. Semmit sem látott.
– Gyanakszol valakire? Szerinted van valaki a lakók vagy a vendégek között, akinek több oka volt megölni Luciust, mint a két rabszolgának?
Válasz helyett ismét csak vállat vont, és mogorván nézett maga elé.
– Még ennél is jobban furcsállom, Mummius, hogy annyi időt és erőt fecséreltél arra, hogy segíts Gelinának bebizonyítani a rabszolgák ártatlanságát.
– Megvan rá az okom – felelt kurtán.
Előretolta az állkapcsát, és mereven nézett maga elé. Aztán ügetésre sarkallta a lovát, és minket maga mögött hagyva visszasietett a villába.