NEGYEDIK FEJEZET

Bars nagyon várta édesapját. Kemény tél szakadt Avarországra, olyan hideg, hogy még Kába tárkány sem emlékezett vissza ehhez foghatóra, pedig igencsak számon tartotta az időjárást. Minden víz befagyott, de még a konyhai vedrekben is reggelre, s a Tudás Házához vezető út is embermagas hótorlaszokkal telt meg. A gyerekek azért élvezték a hideget, mert szánkáikkal, fatalpaikkal vígan csúszkáltak, a szülők kiengedték őket a gyűrű falain túlra, ahol a nagy hegyek alsó, szelídebb lejtőin kitűnő lesiklásra nyílt módjuk.
Bars és Temel együtt szánkáztak, kissé távolabb a többiektől. Bars apjára gondolt, aki azt mondta, hogy ahová megy, ott mindig tavasz van, de valahogyan a kisfiú ezt nehezen tudta elképzelni, ez a tél olyan hosszú és tömören, ridegen valóságos volt, hogy talán még a Világügyelő is közelebb húzódik égi kályhájához, a naphoz.
Bars megérezte, hogy apja távollétében fontos események történtek a törzs életében, bár jelentőségüket nem értette pontosan. Kolos vezérről riasztó hírek érkeztek, már többször halálának hírét költötték, Ruozd táltos pedig egyre nyíltabban kezdett arról beszélni, hogy ideje lenne új vezért választani Varsány-Becse helyett, akit vagy túszként tartanak fogva a tornyos Bizáncban, vagy pedig kíséretével együtt megölték a hosszú és veszélyes úton. Bars a változást észrevette azon is, hogy a főemberek, de még a szolgák is hányavetibb, sőt tiszteletlen hangon kezdenek beszélni Ölrun asszonnyal, anyjával, s úgy tekintenek rájuk, mint akik jogtalanul bitorolják a vezéri szállást, de már nem sokáig. A táltos még a Tudás Házában is arról példálódzott a gyermekek előtt, hogy vezér nélkül szétszéled a nyáj, s hosszan beszélt a nagy hun királyról, Attiláról, akinek halálával megdőlt a nagy hun-avar birodalom, s egyre több tért nyertek a keleti és nyugati frankok. A kisgyermekek legtöbbje értetlenül figyelte ezt a beszédet, de Bars kihámozta értelmét, mert édesapja sokat mesélt neki a régi történetekről, s megértette, hogy a táltos minden eszközzel, önmaga előtt is, ürügyet keres arra, hogy a régóta áhított vezérséget megkaparintsa.
- Menjünk fel arra a csúcsra - mutatott Temel egy magasabb hegyre, valamivel távolabb. - Megjárjuk egy óra alatt, és onnan lesiklunk, egyenesen ide.
- Megvan az két óra is, felfelé - mondta Bars. - És anyám azt mondta, hogy soha ne szakadjunk el a többiektől. Tudod jól, hogy farkasok vannak a közelben, és nagyon éhesek. Éjszakánként jól hallani az üvöltésüket.
- Csak nem félsz? - nevetett Temel. - Van késünk, íjunk, nyilunk, mi bántódásunk esnék?
- De hát ezekkel a nyilakkal csak madarat lehet lőni - mondta Bars kételkedve és bizonytalanul, mert nem szerette volna, ha gyávának tűnik. Temel elhúzta a száját.
- Ebédre visszaérünk. De ha nem mersz...
- Miért ne mernék? - mondta Bars hetykén, és elvörösödött.
Nem is egy vagy két, hanem három óráig tartott az út fölfelé, mert a hó néhol derékig ért, és itt-ott szinte nyakig szakadtak a felül fagyott hótömegbe. Mire felértek, a játszótársak is eltűntek odalentről, hiszen már jócskán délután volt.
- Sebaj, egykettőre lesiklunk - mondta Temel, de ő is megszeppent egy kicsit, mert az árvák házában már bizonyára észrevették, hogy elkésett az ebédről, és ezért senkit sem szoktak megdicsérni. Odafent a szél is metszőbb volt, mindketten megéheztek, és így még mardosóbb volt a bizonyosság, hogy ezen a napon büntetésből egyikük sem fog ebédet kapni, de talán még vacsorát sem.
Már éppen fel akartak ülni a szánkóra, hogy nekivágnak a meredek lejtőnek, amikor Bars felkiáltott.
- Odanézz! Talán édesapámék!
A hágón, kelet felől lovasok parányi pontjai jelentek meg, de sebesen jöhettek, mert szemlátomást nagyobbodtak.
- Sokan vannak - mondta Temel.
Vártak, hogy jobban kivehessek alakjukat. Barsnak jobb szeme volt, de csak akkor mondta ki az igazságot, amikor már Temel is észrevette.
- Idegenek. Nem avarok.
A lovaik kisebbek voltak, és a lovasok kezében hosszú kopjaféle volt, amelynek felső végén valami sörényféle lengett. És egyre többen lettek, és amikor dél felé pillantottak, ott is meglátták, hogy idegen lovasok ereszkednek alá.
Szótlanul, de vad sietséggel pattantak fel a szánra, összeszorított foggal ásták ki magukat, amikor először beszakadt alattuk a hó. Nem tudták, mifélék az idegenek, de kelet felől jöttek, a gyepük felől, a senki földjéről. És tudták, hogy minden perc, amelyet a gyűrűnek megszereznek a felkészülésre, életet jelenthet.
A lejtő véget ért, most volt a legnehezebb az útjuk, mert futniuk kellett, és lélekszakadva futottak is, egészen a gyűrű kitárt kapujáig, ahol az őr békésen szunyókált, s csak a hó ropogására riadt fel.
- No, mi van? Farkast láttatok? Idáig nem merészkedik a beste féreg, ne féljetek! Vagy az ebéd miatt az igyekezet?
- Idegenek! Sok-sok lovas! - kiáltották a gyerekek lélekszakadva.
- Idegenek? Székiek bizonyára! Kár volt ennyire megijednetek! - nevetett az őr. - Te vagy a vezér fia, igaz-e? Hát csak megismered a mi lovasainkat?
- Ezek mások voltak! Hosszú kopjájuk van, sörény leng róla!
- Sörény? - Az őr összehúzta a szemét. - És hányan voltak?
- Sokan! Nagyon sokan!
- Ugyan már! Azért fontoskodtok, hogy elkerüljétek a büntetést! Iszkiri, menjetek hamar! Talán még kaptok ebédet!
Az őr nevetve megtaszította Temelt, s a gyerekek vonakodva ugyan, de elindultak a gyűrű belseje felé.
- Nem hisznek nekünk, hiába láttuk - mondta Bars kétségbeesetten.
- Talán tényleg a mieink - mondta Temel bizonytalanul.
Bars rá sem hederített. Megindult a vezéri szállás felé, mint a nyíl, magában azt kívánva, bárcsak laknának még mindig a gyűrű szélén, mint régen, abban a házban, amelyet apja saját kezével épített. Bárcsak itt lenne már!
Berontott anyjához, aki most, hogy idősebb lett, és elnehezült, szívesen lepihent étkezés után, és a további munkákat a szolgálókra bízta. De a keze azért ilyenkor is járt, gyapjúfonalat gombolyított, s maga elé nézett szomorúan: Ölrun Becse nélkül ismét azt érezte, ami valójában is volt: árva, árva és megtűrt idegen az avarok között.
- Édesanyám! Idegenek jönnek, nagy sereggel!
- Elkéstél az ebédről - mondta Ölrun szigorúan, majd a háttérben álldogáló Temelre pillantott. - Talán a pajtásod miatt?
- Láttuk a hegytetőről, igazán láttuk! Az őr nem akarta elhinni! Fegyveresek jönnek, nagy sereggel!
Ölrun hosszan nézett a fiára. Elsápadt.
- Jól van. Látom, igazat mondasz. Szaladjatok gyorsan Leng hadnagyért! Gyorsan!
Ölrun maga pedig a szolgákat, szolgálókat szalajtotta széjjel a hírrel, s néhány perc múlva már erős lovascsapat vágtatott ki a délkeleti kapun, hogy kikémlelje a közeledő fegyveresek szándékát, a kapu pedig döngve becsukódott. A megerősített őrség komor izgalommal vizsgálta íjait, és még több nyílvesszőt halmoztak fel, a gyerekek és az asszonyok pedig gyorsan telemerték a magas palánk melletti víztartályokat, hogy azonnal védekezhessenek a tűz ellen, ha az ellenség gyújtó nyilakkal támadna.
- Nem értem - mondta Leng hadnagy, és a közeledő idegeneket vizsgálta. - Te láttál már ilyeneket? - fordult Solthoz.
- Besenyők. Nincsenek sokan, de tudtam, hogy el fognak jönni.
- Most teljesítheted a fogadalmadat - mondta az egyik vitéz.
- Teljesíteni fogom - mondta Solt, és fekete arca megkeményedett. Előbbre rúgtatott.
- Várj! - mondta Leng élesen. - Lehet, hogy békés szándékkal jönnek, nemsokára elválik. És hozzájuk mérve kevesen vagyunk. Csak a gyűrűben védhetjük meg magunkat, ha támadnak.
- Támadni fognak - mondta Solt. - Nem látod, hadnagy, nincsenek velük teherhordó állatok. Mindenütt rabolnak, és minden foglyukat megölik.
- Téged sem öltek meg - mondta Leng kétkedőén. - Ők is csak emberek, méghozzá türkök. Rokonaink. Rólunk is járnak máshol ilyen dajkamesék, hogy minden elevent elpusztítunk, hogy vért iszunk, emberhúst eszünk... Őket is csak anya szülte...
- Mondtam, hogy kegyetlenek és vadak. Ha hadba lépnek, olyanok, mint a farkasok. Csak a kumánoktól félnek. Azt beszélik, hogy a mogyerieket is délnek szorítják...
- Túl sokan vannak. Forduljunk vissza. A gyűrű közelében várjuk be őket, nehogy elvágják a visszavonulásunkat - mondta Leng.
A harciasabb, fiatalabb vitézek elégedetlenül pusmogtak. Olyan régen nem mérték össze fegyverüket ellenséggel, hogy Leng parancsát nem okosságként, hanem gyávaságként értelmezték. De engedelmeskedtek, mert a kopják már egészen közel villogtak.
A besenyőket szemmel láthatólag meglepte és elkedvetlenitette, hogy nem sikerült váratlan támadással rajtaütniük a kis avar településen. Szétszóródtak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy körülvegyék a gyűrűt, majd kisebb csapat vált ki a bolyból, és a kapu elé húzódott felderítők felé ügetett.
Tisztes távolban megálltak, s vezetőjük messze hangzó kiáltozásba fogott. Egyedül Zankfi Solt értette, miről van szó, bír a mondatok hangzása ismerős volt az avar füleknek.
- Azt mondják, hogy ez a föld itt az övék, és minden, ami rajta található. Ha meghódolunk előttük, és elismerjük ezt, továbbra is szabadon élhetünk mint a besenyők vérrokonai és szövetségesei. Ők nem az avarok ellen indultak, hanem a bolgárok ellen.
- Akkor miért bennünket háborgatnak? Mondd meg nekik, hogy ez a széki avarok országa volt és az is marad, s benne minden eleven lény és minden kincs. Mondd meg, hogy eddig is szabadok voltunk, és úgy akarunk élni, amint nekünk tetszik.
Zankfi Solt visszakiáltotta az üzenetet, és megtoldotta még a saját szakállára valami besenyő káromkodással, amitől a követek szemmel láthatóan dühbe gurultak.
Néhány pillanat múlva már mindkét oldalról süvíteni kezdtek a nyilak, amelyek egyelőre ártalmatlanul zuhantak a földre a célpont előtt.
- Vissza! Vissza! - kiáltotta Leng, mert észrevette, hogy a távolabb húzódott besenyő lovasok a gyűrűhöz közeli fák takarásába lopakodnak, s a lóról leszállva igyekeznek kihasználni a terep egyenetlenségeit, hogy beássák magukat a hóbuckák mögé.
Leng elmosolyodott, annak ellenére, hogy a helyzet igen súlyosnak látszott.
- Sosem tudnak bennünket megtörni - mondta, amikor mindannyian a vastag tölgyfa kapu oltalmában voltak már, s a besenyők fáradt nyilai ártalmatlanul surrogtak el fölöttük. - Télvíz idején hadat indítani - esztelenség. Vagy éhen halnak, vagy elkotródnak néhány nap után. S ha sikerül Kolos vezérnek üzennünk, valamennyien itt lelik halálukat, azon a földön, amely állítólag az övék...
Leng szavai bátorságot öntöttek a vitézek szívébe, az ifjabbak önérzete is elcsitult: belátták, hogy az ellenség legyőzésének sokféle fortélya lehet, s nem szükséges feltétlenül a fegyver ahhoz, hogy bebizonyítsák: nem rettegnek az ellenség nyilaitól.
Néhány fiatal Zankfi Solt köré csoportosult, akiben hőst láttak, és megindultak a besenyők ellen. Leng Solt után kiáltott.
- Megállj! Egyszer már halálba vittél avar ifjakat, most megint meg akarsz öletni néhányat? Menj egyedül, ha elment az eszed!
Solt e szavak hallatán megtorpant, visszaparancsolta az ifjakat, és farkasvigyorral meglengette szablyáját, jelezve, akkor egyedül megy. Leng megérezte, hogy az emberei szívesen követnék Soltot, és megértette, hogy rossz vért szülne, ha visszaszorítaná a harci kedvet. Felintett a gyűrű falára az őrségnek, és ő is felemelte szablyáját. A palánk tetejéről erre megindult a nyílvesszők áradata, amely már elérte a besenyőket, mert a magasság jó néhány ölnyit hozzáadott a nyilak repüléséhez.
Zankfi Solt hátra sem nézett, hogy követik-e: már csak büszkeségből sem tette volna, de a düh, fogságának és megkínzatásának emléke megvadította, s úgy csapott le egymagában a besenyők közül a legelsőkre, hogy nyilaik nem találták el, mintha varázslatos páncél védte volna őt és lovát is, és szablyája alatt egyre-másra dőltek el a besenyők, fanyelű kopjájukat egyetlen sújtással eltörte Solt.
Leng kénytelen volt Solt után vezetni csapatát, bár az áttörésnek kedvezőbb pontját is megtalálhatta volna. De a kitörés túl hamar következett be, váratlanul érte az ellenséget, amely nem számíthatott arra, hogy a nehéz kapu ilyen rövid idő alatt kinyílik éppen azok előtt, akik látszólag miattuk menekültek védelmébe. A lóról leugrált besenyők nagy részét azonnal levághatták, s első vonalaikban, mielőtt utóvédjük felfejlődhetett volna, nagy pusztítást vittek véghez.
De a hadnagy látta, hogy a gyűrű oldalában szétszóródott lovasok gyorsan ismét összehúzódnak, s ha soká késlekednek, egykettőre elvágják őket a gyűrűtől, ahonnan változatlanul áradtak a nyilak, de most már a kiáltások is: vissza, vissza! így hát Leng visszaparancsolta embereit, s az avar lovasok legázolták azokat, akik útjukba álltak visszafelé. Ötven harcosból, mint utóbb ki derült, tizenkettőt vesztettek, de a támadás eredményeként csaknem száz besenyő lovast öltek vagy sebesítettek meg, s az avar nyilaktól sok besenyő ló is megsérült vagy elhullott.
Zankfi Solt azonban nem fordult vissza a többiekkel, hanem megszállottként vagdalkozott tovább, ott, ahol a legsűrűbb volt az ellenség, míg azután több sebből vérezve le nem fordult a lóról, s egy besenyő fejét vette.
Az avarok között hamar híre terjedt Zankfi Solt hősiességének, s elterjedt a monda is, hogy Solt teljesítette fogadalmát, és háromtucatnyi életet vett el, így fizette vissza fogságban töltött, kegyetlen éveit.
A besenyők körülvették a gyűrűt, és tisztes távolban apró tüzeket gyújtottak, az avarok pedig egész éjjel figyelték az ellenséget, de azok nem mutattak támadó szándékot egyelőre.
A Varsány-törzs felnőttjei álmatlanul töltötték az éjszakát: most hiányzott legjobban vezérük, aki bizonyára bizánci fogságban sínylődik, vagy talán meg is halt már. Ruozd, a táltos pedig - aki rangban Becse után következett - hajnalra tanácskozást hívott össze, amelyre minden öreg, minden tisztségviselő hivatalos volt.
Becse és kísérete akadály nélkül átjutott Bazíliosz pecsétes levelével bolgár földre. Úttalan utakat választottak, s továbbhaladtak szinte pihenés, megállás nélkül, magukban számolva a megtett mérföldeket, hogy mielőbb megpillanthassák a kéklő hegyek koszorúját, amely mögött már Erdőelve rejtőzött. Becsének sok bosszúságot okozott Leó málhás öszvéreinek és lovainak lassúsága, amelyek oly könnyen elakadtak a sárban, és feljebb, a hegyek lábáig nyúló alföldön a hóban. Eszék egész idő alatt morcos volt és hallgatag, de Becse minden parancsát azonnal teljesítette, mert megértette, hogy életét a vezér közbenjárásának köszönhette. Tudta, hogy az avarok tanácsa előtt kell felelnie bizánci tettéért, amellyel veszélyeztette megbízatásuk sikerét és szégyent hozott az avar névre. Eszék ugyan tudta, hogy önvédelemből cselekedett, százszor és százszor felidézte magában a két kötekedő sztratiótát, akit megölt, és azt kívánta, bárcsak haragjában is kisebb csapást mért volna rájuk, akkor nem vesztené el nehezen megszerzett és kiérdemelt hadnagyi rangját.
Már messziről látszottak az irdatlan hegyek kéklő tömbjei, amikor Varsány-Becse kénytelen volt tábort veretni embereivel, mert emberek és lovak egyaránt botladoztak már az éhségtől és fáradtságtól. A hegyeknek ez az oldala lakatlan volt jószerével, mert védtelen volt, a természet nem védte semmivel, s vadak sem igen lakták, csak tavasszal vonultak át rajta: télen a ragadozók is felhúzódtak a hegyekbe vad után.
Ami kevés, vizes fát találtak, nagy nehezen meggyújtották, s megosztották kevés élelmüket. Szánakozva nézték a lovakat, amelyek már két napja nem jutottak semmi takarmányhoz, hiába túrták fel számukra a mély havat, a gyér fű fagyott és ehetetlen volt.
- Nem fogják bírni tovább az utat, át a nagy hegyeken - mondta Eszék komoran. - Ez lesz a legkeményebb útszakasz. Nem vághatunk így neki. Mindenképpen kell valamilyen takarmányt szereznünk.
- Ketten elmennek érte, a legpihentebb állatokkal - rendelkezett Becse. - Addig mi sem mozdulunk innen.
- Leó öszvérei bírják legjobban.
- Azt már nem! - pattant fel az öregember. - Nem azért kíméltem őket idáig!
- Mi megdögölhetünk, csak a portékájának ne essék baja! - mondta az egyik széki avar.
Becse Leóra pillantott. - Oda kell adnod az öszvéreket, Leó, különben te sem jutsz haza élve, sem a kincseid!
Az öreg magában morogva engedelmeskedett, nyerget raktak a két szürke jószág hátára.
Becse választása Laposra és Bihorra esett, ők voltak a csapat legnyugodtabb, legtapasztaltabb katonái. Bihor erős volt, mint egy medve, egy-egy kezével fel tudott emelni egy embert a feje fölé, Lapos pedig apró termete ellenére bátor és ravasz volt. A két férfi elválaszthatatlan jó barát volt, családjuk nem volt, megszokták az állandó hányattatást, és akkor érezték magukat a legjobban, amikor mások a legtöbbet sóhajtoztak, bárcsak már otthon lennének. Lapos és Bihor most is zokszó nélkül, vidáman szállt nyeregbe, pedig az ő gyomruk is ugyancsak korgott. Becse átadott nekik két bizánci aranyat, nem akarta, hogy raboljanak a katonái.
Sötétedésig már nem sok idő volt, de a havas síkságon éjszaka is jól lehet látni, sőt a tüzet, a mécsvilágot is mérföldekről meg lehet látni.
Bihor és Lapos késő reggelre ért vissza saját nyomán, a két öszvér afféle rögtönzött szánt húzott, szénával, egy kisebb zsák zabbal és egy még kisebb zsákkal, amelyből köleslepény és egy oldal szalonna került elő. Sőt egy kulacs is, tele pálinkával.
Az avarok megéljenezték a két vitézt, Leó is megenyhült, amikor látta, hogy kedves öszvéreinek semmi bajuk sem esett.
- Szerencsénk volt - mesélte Lapos, miután alaposan elverték éhüket, s a kulacsnak is végére jártak. - Fényt pillantottunk meg, és egy tanyára bukkantunk, de jól megerősített tanyára ám, melyet sosem vehettünk volna be, ha mindahányan is mentünk volna rájuk. Valami táltosfélék voltak, nagy szakállúak, harciasak, s csak pár szót tudtak a mi nyelvünkön. De amikor megértették, hogy a császártól jövünk vissza, rögtön megenyhültek, és még az aranyakat sem fogadták el, itt vannak, ni! - és a vezér kezébe adta a két aranypénzt.
Ölrun álmatlanul forgolódott ágyában: érezte, hogy ura hazafelé tart. Nem tudta volna megmagyarázni érzésének bizonyosságát, de még a végtelen hómezőt is látta, ahol Becse most kis tűz mellett melegszik. Észrevette, hogy Bars sem alszik, hanem a végtelen, hideg, csillagos eget bámulja.
- Kisfiam, megláttam egy pillanatra apádat, hazafelé tart: életben van.
Bars megörült ennek, de meg is borzongott. Mégis igaz lenne, amit néha a háta mögött hallott, hogy boszorkány fia?
- Édesanyám, honnan tudod te ezt?
- Ha majd nagyon szeretsz valakit, akkor te is megérzed, bármilyen messziről is, mit csinál éppen, jó sora van-e, vagy rossz. Én rólad is meg fogom érezni, ha majd messze kerülsz tőlem.
- Én sosem hagylak el téged, édesanyám! - mondta Bars komolyan. - Csak a Tudás Házából kerüljek egyszer el... nem szeretem Ruozdot. Félek tőle. És most... ha jön is apa hazafelé, mi lesz vele? Hiszen a besenyők sokkal többen vannak, körülvették a gyűrűt...
- Majd idejében észreveszi, és hoz segítséget a székiektől... ott bizonyára nem is tudják, hogy a besenyők leereszkedtek a hágón, és betörtek Erdőelvére... Ha hírt tudna valaki vinni a gyűrűből Kolos vezérnek, akkor megszabadulnánk tőlük, mielőtt újabb hordák érkeznének... elmenne a kedvük a háborútól...
Bars hallgatott. A csillagok pislákolni kezdtek, s ahogyan végre elálmosodott, tudatában ott dobolt anyja szava: ha hírt tudna valaki vinni... ha volna valaki...
Másnap reggel Bars elővette Becse egyik tőrét, amelyet Kába tárkánytól kapott, kis iszákjába süllyesztett kenyeret és sültet, kovakövet és vasat, csipetnyi sót és bőrkulacsban vizet, és kiszökött a vezéri szállásról. Megkereste Temelt, és elmondta neki tervét. Temel először kinevette, aztán felajánlotta, elmegy vele. Bars nem egyezett bele, sőt megeskette Temelt, csak akkor keresi meg édesanyját, és mondja el neki, hová tűnt fia, ha már látta, sikerült átszöknie a besenyők őrláncán is.
Bars előrelátóan fehér kecskebőr bundáját vette fel, ugyanolyan süveggel, amelyet jól a fejé be húzott. Apró alakja alig ütött el a piszkosfehér hó színétől...
Temel kötélen eresztette le a gyűrű faláról, s addig figyelte, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy Bars átjutott a besenyők vonalán. Ha nem éri baj, egynapi járásra már széki avarokat talál, azok elviszik Kolos vezérhez, ha ugyan hitelt adnak egy Varsány-törzsbeli kisfiú szavainak...
Bars visszanézett a gyűrűre, a fal tetején jól kivehette Temel apró alakját, intett is neki, de a kis alak már nem intett vissza: Bars beleolvadt a tájba.
Tiszta volt a feje, és úgy érezte, most lett igazán felnőtt. Ha sikerül, amit kitervelt, akkor bebizonyíthatja, hogy méltó a vezérségre, méltó arra, hogy egykor róla nevezzék el az avarok egyik törzsét.
Megindult északnyugat felé, amerre a széki falvakat sejtette. És reménykedett, hogy édesanyja majd őt is látja, biztonságban, akárcsak apját.

 

ÖTÖDIK RÉSZ

 

ELSŐ FEJEZET

Ameddig a szem ellátott, sátrak állottak: dísztelen, katonai sátrak, tartós bőrből, sokszor foltozottan. A sátrak körkörösen álltak, középen a vezéri sátor, amelyben a kündü és a gyula tanácskozott. Kissé távolabb, a hatalmas tábor szélén állottak a kabarok kúpos sátrai.
A kündü, aki hófehér ruhájában, arany nyakláncában, ősz hajával sokat szenvedett, sokat gondolkodó ember benyomását tette, feszülten figyelt zömök, izmos gyulájára, Harikra, a katonák vezérére, aki háború idején teljhatalmat gyakorolt a mogyeri törzs felett, s a kündünek csak tanácsát kellett, hogy kikérje. Ügyek, a kündü szívesen hallgatta Harikot, akiben feszült az erő és a fiatalság, s akiben megbízott, bár a folytonos hadviselés miatt egyre kevesebb tényleges hatalom jutott ellenében neki.
- Itt, a két folyó közt egyelőre biztonságban vagyunk.
- Csak voltunk, kündü, csak voltunk. Apáink háromszor tíz esztendeje még azt hihették, biztonságban leszünk itt. De ezek a folyók nem jelentenek igazi védelmet.
- A kazárok ellen mégis megvédtek.
- Mert a kazárok nem akartak nyugatabbra terjeszkedni. De most átengedték a besenyőket, az úzokat. Ők behúzódnak a váraikba, ezeket az új, vad népeket pedig ránk eresztik. Most majd megbűnhődünk, gondolják, amiért a kabarokat befogadtuk. Nagy besenyő hordák kerültek meg bennünket, s napnyugatnak indultak. Ha sikerül ott megvetni lábukat, befognak minket.
- Én jártam a nagy kagánnál. Árnyék volt csak, árnyékok felett. Kazária már csak nevében létezik. Nem tudnak mit kezdeni a ruszokkal, a bolgárokkal, a bizánciakkal, a besenyőkkel. Velünk sem.
- Nem szabad azt hinnünk, a világ megáll, mert mi megálltunk. Lehetséges, hogy valóban megállhatunk itt örökre. Én szeretném a legjobban, mert itt föld és víz van bőven, és emberek-állatok jól érzik magukat ezen a helyen. De gondolnunk kell arra is, mi lesz, ha tovább kell mennünk. Meg kell mutatnunk a fegyvereinket gyepűinken túl is, hogy tiszteljenek bennünket, és féljenek tőlünk. Ezért küldöm el ezt a csapatot.
- Küldöd? Hát nem te fogod vezetni őket, gyula?
- A fő had itt marad. Nem vagyok annyira vakmerő, hogy védelem nélkül hagyjam törzseinket.
- És a csapat vezére ki lesz?
- A te fiad, kündü. Álmos, Ügyek és Emese fia, aki felövezett ifjú és derék legény. Fiatalokat adok mellé, olyanokat, akik elfogadják vezérségét.
- Miért ne fogadnák el?
- Mert még nem járt hadban. Én tudom, hogy megállja majd a helyét, de a katonák jobban szeretik a harcedzett, tapasztalt vezért. Hívasd ide, kérlek, szeretném, ha együtt mondanánk ezt meg neki.
Álmos magas, karcsú vitéz volt, arca szép, szabályos, de barnább, mint általában a mogyeriek, és keze meglepően nagy volt, ujjai vastagok: karjaiban olyan erő volt, hogy az elejtett vadkant egymaga fel tudta emelni. Fekete szeme nyugodtan fürkészte apja és a gyula arcát: mivel főrangúnak született, nem sütötte le soha szeméi a nálánál idősebbek előtt, ahogyan a korabeli legények szokták.
A kündü és a gyula tetszéssel figyelte a legény viselkedését, s a gyula máris megnyugodott döntésében: az Álmosból áradó nyugalom szinte balzsamként hatott rá. Eszébe jutott Emese csodálatos álma, akire a Világügyelő szent turulmadár képében reászállott, és teherbe ejtette az asszonyt, akinek úgy tetszett, méhéből forrás fakad, ágyékából dicső királyok származnak majd, de ők nem ezen a földön uralkodnak. A mogyeriek rögtön elhitték az álom valóságát, mert akarták is hinni, Harik azonban sokáig úgy vélekedett, hogy ezzel az álommesével Ügyek és Emese csupán meg akarja erősíteni saját helyzetét, és már jóelőre biztosítani akarja fia vezérségét. Sokan azért kételkedtek az álomban, mert a két nagy folyó köze oly biztonságos és végleges lakhelynek tűnt, hogy nehéz volt elképzelni, mi szükség volna újabb haza után nézni. Harik azonban most, hogy Álmosra pillantott, elfelejtette kételyeit, és elhitte, hogy ezekben az erős markokban lesz egykor a mogyeri törzsek sorsa, az onogurok közül mindazoké, akik nem hajtottak fejet idegen uralom előtt.
A kündü szólalt meg.
- Fiam, úgy határoztunk, te vezeted a hadat nyugatra. Megpróbálod elkerülni a ruszokat, bolgárokat, átkeltek a magas hegyeken, átkeltek Avarországon, és addig mentek, míg kőből emelt nagy falakat nem találtok, a keleti frankok birodalmának határán. Ott sok zsákmányt szerezhettek, de vigyázzatok: nem a zsákmány a fontos, hanem, hogy megfigyeljétek, milyen erősek az ottani törzsek, megbír-e velük a szablyánk, meghódolnak-e előttünk. Légy barátságos és méltóságteljes, különösen az avarokkal szemben, akik rokonaink. Puhatold ki, szívesen vennék-e, ha szövetségre lépnénk velük a bolgárokkal és a szlávokkal szemben.
- Hány embert kapok?
- Hatszor százat. Ilyen sereggel mindenütt átverekszed magad, de ahhoz mégsem túl sok, hogy a gyors mozgásban akadályozzon. De ha többet kívánsz, kiegészítheted ezerre.
- Többet én sem ajánlok - mondta a gyula. - Apádnak igaza van, Álmos. Ezer emberrel több mindent lehet elérni, mint kétezerrel. Minél többen vannak, annál lassúbbak, annál nehezebb élelemmel ellátni őket, annál több előreláthatatlan dolog történhet. Mindig állíts erős elő- és utóvédet, soha ne érezd magad annyira biztonságban, hogy nem állítasz erős őrséget. Idegen faluba vagy városba sose lépj be teljes seregeddel, különben úgy eshetsz fogságba, hogy senki sem szabadíthat meg. Az idegeneknek tett ígéreteidet is mindig tartsd meg, de te magad sose bízz abban, hogy ők is megtartják. Ne engedd katonáid fosztogatni, feleslegesen gyújtogatni, kárt okozni, mert halálos ellenségeket szerzel, akik sosem felejtik el, mit tettetek, és utódaidon is megtorolják a jogtalanságot.
Álmos fejet hajtott.
- Úgy lesz, gyula.
Az ifjú most letérdelt atyja elé, aki megáldotta, s közben mindhárman akaratlanul is felidézték magukban az álmot. Vajon igaz álom lesz-e?
A következő három nap a sereg összeállításával, készülődéssel telt el. Tömlőkbe töltötték a húspépet, a szárított húst, a bort; ellenőrizték az íjakat, kiegészítették teljessé a tegezben levő hosszú nyilakat, a tárkányok még egyszer megélezték és megedzették a szablyákat. A sereg igásállatokat nem vitt magával, csak tartalék lovakat.
De a legtöbb legény az előkészületeken túl a búcsúzkodással és az ünnepléssel töltötte el a várakozást. Az itthon maradott ifjak közül sokan irigykedtek a szerencsés kiválasztottakra, bár jól tudták, a sereg csak hosszú hónapok, talán évek múlva tér vissza, megfogyatkozva, ha ugyan visszatér, hiszen a nyugatra kiküldött kémlelők közül csak kevesen tértek vissza, és nagyon is zavaros mesékkel, amelyekből alig lehetett kihámozni, voltaképpen milyen hatalmak és milyen erőkkel uralkodnak a nagy hegyeken túl.
Az indulás napjának hajnalán nagy tüzek lobogtak az egész szálláshely széltében-hosszában. A táltos rövid imádságot mondott, megáldotta a hadba indulókat, nagy zsákmányt és gyors, dicsőséges hadjáratot kívánt nekik. Az idősebbek közül több százan lóra kaptak, és elkísérték a sereget a folyóig, segítettek az átkelésben, és addig álltak ott, míg a túlpart mocsaras, bozótos lankái mögött el nem tűnt a sereg, mely most, idegen földön nem tűnt oly nagynak és erősnek, magabiztosnak, inkább kicsinynek és esendőnek, idegen tájak, idegen szelek szeszélyei kiszolgáltatottjának. Csak a legidősebbek, legtapasztaltabbak tudták, hogy ez a sereg nem egyszerű portyázó, zsákmányszerző had, hanem új hazát kereső-kémlelő had, ezer szempár a százszor ezer helyett, ezer izgatottan dobogó szív százszor ezer itthon maradt szív helyett.
Álmos a sereg élén lovagolt, a vezető mellett, aki kabar volt, vagyis a kazárok ellen lázadó törzs egyik tagja, s aki ismerte az utat a nagy hegyekig. A kabar öregember majd onnan egyedül visszatér, és megjelenti a kündünek, hogy biztonságban és veszteség nélkül tették-e meg az út első részét.
Álmos most még nem állított elővédet, mert a mocsaras-zsombékos árterületen csak a kabar ismerte a járást, s aki óvatlanul félrelépett, könnyen elveszhetett a ravasz ingoványban. Ezért is tartották a mogyeriek Etelküzüt bevehetetlen erődnek, annak ellenére, hogy sík vidék volt, nem védték magas hegyek. De télen, amikor a nagy folyók és a láp befagyott, egyszerre megnőtt annak a veszélye, hogy a vakmerő besenyők, úzok észrevétlen átkelnek, és meglepik a mogyeriek téli szállásait. Meg is történt egynéhányszor, de szerencsére csak kisebb csoportokban, s mire a nagyobb had megérkezett volna, már megindult az olvadás és a jégzajlás is.
Álmos szerette Etelküzüt, akárcsak társai, és idegenkedett a gondolattól, hogy valaha is el kell hagyniuk népével együtt, akárcsak apja, a kündü. Ügyek mindig arról beszélt, hogy minden föld megszentelt hely, ha őseink csontjait őrzi, és hogy árva az a nép, amely nem tiszteli meg őseit azzal, hogy azon a tájon él, amelyet az ősatyák vérükkel megszereztek. A kabar most néptelen pusztaságokon vezette át a hadat, a nagy rusz földváraktól sok-sok napi járásra. A második napon azonban mégis egy kisebb földvárba ütköztek, amely szinte a mocsár kellős közepére épült, s erősen meg volt rakva katonákkal.
- Ne haragudj rám, uram! - mormolta az öreg kabar. - Amikor legutóbb erre kémlelődtem, itt még semmi sem volt. Úgy látszik, a ruszok szemet vetettek Dentü-mogyerra is.
A földvárban észrevették az idegen sereget, nagy mozgolódás támadt, több kisebb lovascsapat áradt ki.
- Mit gondolsz, meg fognak minket támadni? - kérdezte Álmos, nyergében felágaskodva, hogy hátranézzen, mennyire nyúlik el a had.
- Nem gondolnám - mondta a kabar. - Ahhoz kevesen vannak. Csak kísérni fognak bennünket, hogy megállapítsák, merre tartunk, mi a célunk. A mogyeriek a ruszokkal mindig békességben éltek eddig. Csak akkor harcolnak, ha nincs más választásuk.
Álmos fiatal szeme kíváncsian fürkészte a rusz katonákat, durva, ékítmény nélküli köpenyüket, nehéz, ormótlan pajzsukat, súlyos, fénytelen sisakjukat, széles járomcsontú arcukat, amely valami súlyos szelídséget tükrözött. Aztán végignézett saját vitézein, akik közül az utolsónak is gazdagabb volt az öltözéke, csillogóbbak a fegyverei. A hosszú nyakú, sima szőrű pusztai mének élesen elütöttek a ruszok bozontos, mokány lovaitól.
A ruszok valóban tisztes távolságban maradtak, a mogyeri íjak lőtávolán kívül, s egykedvűen, de éberen figyelték a sereg vonulását. A vidorabb, kivagyibb ifjak is hamar elfelejtették vidámságukat, és sűrűn tekingettek oldalra és hátra: a nyílt ellenségességnél is zavaróbb volt ez a fegyelmezett kísérgetés.
A nagy hegyek aljánál azután a ruszok valóban elmaradtak, ahogyan az öreg kabar megjósolta.
- Furcsa emberek - mondta Álmos elgondolkodva. - Tudják, mit akarnak, anélkül hogy megpróbálnák értésünkre adni.
A kabar bólogatott.
- A mieink kereskedtek velük. Igazságos emberek, mégis nehéz velük. Ritkán nevetnek, és semmit sem felejtenek el. Ha lerészegedsz, és megígérsz valamit, ők emlékezni fognak rá, pedig éppen annyit ittak. Mégis emlékeznek. És még senkitől sem hallottam, hogy megadták volna magukat, bármilyen túlerő ellenében. Csak harcolnak tovább, pedig tudják, hogy nincs reményük a győzelemre.
- Ha így van, vigyázni kell velük - mondta Álmos. - Az ilyen emberek barátnak jók, ellenségnek veszedelmesek. Eljöhet az az idő, hogy a bizánciak rettegni fogják a ruszok kardját.
- Lehet, hogy így lesz, nagyuram - mondta a kabar. - A mogyeri vitézek hetykébbek, rövid idő alatt többet tudnak tenni és bírni, a ruszok azonban - várnak. És nálunk az a mondás járja, hogy minden azé, aki várni tud.
Most először látott Álmos igazi, magas hegyeket, eddig csak eszével értette, hogy a halmoknál magasabb dombok is lehetnek, de hogy ilyen felhőkbe vesző, égig nyúló hegyek is létezhetnek, azt csak saját szemének hitte el.
A kabar mintha kitalálta volna gondolatait.
- Ott majd lassabban kell mennetek, nagyuram. A ti sík vidéki lovaitok nem szokták ezt meg. Ide bizony jobb lenne, ha a ruszok apró lovaival kapaszkodnátok fel... A hágót nem nehéz megtalálni, ott nem kell félnetek, mert néptelen, legfeljebb vadászok, hegyi rablók lakják, de azok előletek inkább elbujdosnak. De a másik oldalon már ügyeljetek, verjetek tábort, és küldjétek ki szemeket, mert odáig már eljuthatnak bolgárok, morvák, frankok is, de azt sem lehet bizonyosan tudni, hogyan fogadnak benneteket az avarok.
- Jól van, öreg, jól van - mondta Álmos türelmetlenül. - Visszafordulhatsz, és megjelentheted apámnak, Ügyeknek, hogy baj nélkül jutottunk el a nagy hegyekig, s hiszem, hogy továbbra is szerencsével járunk. Nos, mi van még? Mondtam, indulhatsz. És köszönöm.
- Bocsáss meg, nagyuram. Te tudod, hogy én kabar vagyok... a te seregedben is vagyunk néhányan... Ha úgy esnék, hogy új szállásterületet találsz, nekünk, kabaroknak szép, sík vidéket jelölj ki, de ne mocsarasat... olyat, mint amilyen volt a mi földünk Nagy-Kazáriában...
Álmos elmosolyodott.
- Látom, messzire gondolsz, öreg. Megígérem.
Az öreg mélyen meghajolt, intett a seregben elővédként szolgáló kabaroknak, mondott nekik valamit saját, torokhangú nyelvükön, amitől a kabar vitézek egyszerre kirántották szablyájukat, s megéljenezték Álmost. A mogyeriek, akik nem értették a dolgot, kissé gyanakodva pillogtak, de a kabarok lelkesedése órájuk is átragadt, ők is hujjogatva kihúzták szablyájukat.
Álmos végignézett derék seregén, és szívében azt kívánta, bárcsak mindannyiukat épségben vissza is hozhatná a nagy útról.

 

MÁSODIK FEJEZET

Bars akárhogyan is igyekezett, három nap alatt jutott el csak a széki avarok városába, átfagyva, holtfáradtan. Egy teremtett lélekkel sem találkozott, a pásztorok nyájukkal téli szállásukra vonultak, s talán a besenyők híre is elérte a gyepűvidéken élő magányos vadászokat, csapdaállítókat, favágókat. Két éjszakát a szabadban töltött, kis tűz mellett, dideregve, a közeli farkasüvöltésre figyelve, a harmadik éjszakát pedig egy roskadozó, elhagyott kunyhóban töltötte.
Félig ébren álmodott, rossz szalmába fészkelődve, erős, okos apjával álmodott, aki mindig tudja, mit kell tenni, aki megszabadítaná népét a baljós hordától, ha itthon volna... Az aranyos bizánci játékszerre gondolt: vajon milyenek lehetnek akkor a városok, a kőből rakottak, magas tornyúak, ha a játékaik is ilyen drágák és finomak? Anyjára gondolt, félelem hasított szívébe, vajon mennyi gyötrelmet okoz az ő vakmerő eltűnése, és homályos rettegést érzett, hogy talán édesapja ott, messze, ahol minden szebb és gazdagabb, talán el is feledkezik őróluk, talán vissza sem akar térni...
De elhessegette magától ezt az álmot. Nem, az ő édesapja ilyet sosem tenne, már útban lehet, talán meg is érkezett már...
A harmadik napon végre találkozott egy vadásszal, aki prémeket vitt Kolos várába, s aki csaknem lelőtte hosszú, horgas nyilával, mert a fehér bekecsben valamilyen állatnak nézhette.
- Hát te mit keresel itt egymagád? - kérdezte a bozontos szakállú férfi, s kíváncsian fürkészte a gyermeket, aki viseletében némiképp különbözött a széki avaroktól. - Tán elvesztetted a szüléidet?
Bars elbeszélte sebesen, szakadozott szóval az eseményeket. A vadász először hitetlenkedve hallgatta, de amikor Bars határozottan állította, hogy ő Varsány-Becse vezér fia, egyszerre megváltozott a széki avar magatartása. Meghajolt Bars előtt.
- Apádról sok jót hallottam, kisuram, pedig itt a hegyek közt nem érnek rá hazudozni az emberek. Te lennél hát a fia? Derék fiú vagy! Nem értem ugyan, hogyan törhettek be ilyen váratlanul a besenyők, csak az történhetett, hogy több haddal jöttek, és egy szálig levágták a határ őrzőket. Méghozzá úgy, hogy hírmondó sem maradt. Akkor pedig nagy baj van, mert Kolos vezér mit sem tudhat a dologról, s apád, mint mondtad, külországban van. Mit gondolsz, ki tudnak a gyűrűben tartani még három napig? Mert annyi idő kell, hogy bármiféle sereg vissza is érjen.
- Ki tudnak - mondta Bars. - A falak erősek, a besenyők egyelőre nincsenek többen, mint azok, akik a gyűrűt védik. Ha nem tudják megrontani vagy felgyújtani a palánkot, akármeddig ki tudnak tartani a mieink. Minden termés be van takarítva, hiszen tél van, a besenyők nem találnak ennivalót maguknak.
- Okos fiú vagy, kisuram - mondta a vadász. - De most már induljunk! Méghozzá gyorsan kell most mennünk, és lefelé! Mindjárt meglátod, miként szoktunk mi itt a hegyekben gyorsan utazni!
A vadász kivette övéből széles fejű vasfejszéjét, körülnézett, s egy közepes magasságú fenyőfa kivágásához kezdett. Jó félóra alatt végzett a munkával, de Bars türelmetlenül toporgott, el nem tudta képzelni, mi oka lehet a vadásznak arra, hogy éppen most kezdjen fát vágni. A férfi aztán kezdte lecsupálni az ágakat, gallyakat, de nem mindet, csak az egyik oldalon, úgy, hogy jó néhány ág szélesen kinyúlt.
- No, készen van a szánka - mondta a vadász kedvesen. - Ülj csak fel, de óvatosan helyezd el a lábad, kisuram, mert megy ez ám, mint az istennyila, ha egyszer megindul.
A vadász, akit Kerkának hívtak, hátul foglalt helyet, hogy lábával irányíthassa a fatörzset, a fiúcskát pedig középre ültette, a legvédettebb helyre.
Szédítő sebességgel haladtak, időnként éppen hogy elkerülve a fákat, máskor egész vízmosásokon suhantak át, havas nyiladékokon. Néhány perc alatt nagyobb utat tettek meg, mint amit gyalogszerrel több óra alatt is nehezen küzdöttek volna le.
Kerka a hegy aljánál lefékezte a szánkafát, leporolta a havat ormótlan nemezcsizmájáról, és elmosolyodott.
- Megijedtél, kisuram? Nem kell félni. Mi gyakran megyünk így, de csak ha sietünk. Itt az erdőben pedig nem szokás sietni, nem is érdemes. Ezek a prémek - bökött az ügyesen összekötött halom állatbőrre - nem késnek el sehonnan. De te nagyon sápadt vagy.
- Éhes vagyok - vallotta be a kisfiú.
- Akkor eszünk - mondta a vadász. - Előbb is mondhattad volna.
Miután ettek-ittak, a vadász felcihelődött.
- Aztán mondd csak, tudod-e, kihez menjünk ezzel a hírrel? Mert az, hogy én hiszek neked, még nem jelenti azt, hogy mindenki elhiszi a mesédet.
- Nem mese - mondta Bars sértődötten. - Kolos vezérhez kell menni egyenest.
Amikor azonban a városhoz érkeztek, olyan mozgolódás volt mindenütt, ami akár hadikészülődés is lehetett volna első látásra, de az emberek hallgatagok voltak, siettek dolguk után, vagy csöndben összedugták a fejüket, úgy sutyorogtak, az asszonynép pedig itt-ott rítt is. Még a szaladgáló gyerekek is csöndesebben voltak, arcukon látszott az értetlen megilletődés.
Meghalt Kolos vezér.
A férfi és a gyermek elképedve nézett össze.
- No, akkor nekünk befellegzett - mondta Kerka. - De be ám egész Erdőelvének. Kolos fia még éretlen pulya. Mit fog az kezdeni a besenyőkkel?
- Menjünk azért csak a vezéri szállásra - mondta Bars.
De az ajtónálló testőr elébük meresztette lándzsáját.
- Félre innét, ember! Itt nem kell a te prémed! Nem tudod, hogy gyász van?
Kerka Barsra mutatott.
- Nézd csak, ez a fiú Varsány-gyűrűből jött, betörtek a besenyők, körülvették a gyűrűt, meg kell jelentenünk a hírt...
A testőr farkasmód vicsorogva nevetett.
- Te meg felültél ennek a mesének? Majd éppen egy taknyos gyerek jelenti meg a hírt... még hogy besenyők! Akkor a gyepűelviek hol voltak? No, hordjátok el magatokat, míg jó kedvemben vagyok. Nem is vagyok jó kedvemben.
- Én Varsány-Becse vezér fia vagyok! - mondta dühösen Bars.
- No, szép! Ha még sokat hazudozol, az is eszedbe jut, hogy Kolos vezér fia vagy!
A testőr elfordult, mint aki a maga részéről befejezte a beszélgetést, és a másik őrhöz fordult.
- Hallottál még ilyet? Ha nem hinném, hogy bolondok, akkor még kedvem lenne el is agyabugyálni őket! Ilyen időkben veszedelmes dolog bolondozni!
Bars kimerültén leült a hóba, a vadász mellé kuporodott.
- No, kisuram, most mihez kezdjünk? Igazán te volnál a vezér fia, vagy csak lóvá tettél engem is? - kérdezte, de aztán ismét jól megnézte a fiú arcát, villámló tekintetét, és békítőleg hümmögött. - Jól van, én hiszek neked. De ezzel nem megyünk semmire. Láthatod, milyen vadbarmok őrzik a vezéri szállást - tette hozzá hangosabban, hogy a testőrök is meghallják.
- Tartsd a szád, te vadász! - bökött felé a lándzsával az őr.
Kerka a fejszéjéhez kapott.
- Mi történik itt? - kérdezte egy komor, ékes ruhájú katona, aki az ijedt és kimerült Barsnak ismerősnek tűnt, de nem tudta, miért.
- Ez a vadász meg ez a gyerek ostobaságokat beszél itt, azt mondogatják, hogy hírt hoztak, mindenféle badarságot fecsegnek össze, és sértegetnek, amiért...
- Mamur hadnagy! - kiáltotta Bars örvendezve.
- Honnan ismersz, te gyerek?
- Felkaptál a nyerged elé, uram, és elvezettelek apámhoz, Varsány-Becse vezérhez! A hadnagy végignézett a fiún.
- Alaposan megnőttél! Tényleg te volnál az? Miféle hírt hozol? Remélem, jót, mert rosszból nekünk is van bőven! Ostobák! - fordult az őrökhöz. - Legközelebb már engem sem akartok beengedni! Gyere, fiam, és te is, te vadász! Talán megjött a vezér? Éppen jókor jönne meg!
Amikor már bent a szálláson voltak, s a hadnagy alaposan kikérdezte Barsot, miközben a háttérben szolgák és asszonyok sürögtek-forogtak, a temetés és a tor előkészületein buzgólkodva, a hadnagy elkomorult.
- Nagyon jó, hogy eljöttél, fiam, neked is köszönöm, vadász. Nagyon nagy szerencsétlenségnek kellett történnie, hogy a széki avarok közül egyetlen hírmondó sem akadt. De van még egy baj. A vezér temetése holnap lesz, addig még akkor sem tudnék hadat indítani a gyűrű megsegítésére, ha a besenyők itt kopogtatnának a szállás ajtaján. Azon a temetésen minden vitéz részt akar venni, s a toron. Ha valaki elmulasztaná, az ősök szellemei megharagudnának rá, és többé nem segítenének rajta, ha bajba kerül. De hát ezt ti is így tartjátok, nemde?
- így - bólintott Bars.
- Akkor most egyetek-igyatok, adok mellétek egy szolgát, aki elkísér a szállásomra, a vendégeim vagytok. Holnapután majd elindulunk a besenyők ellen, s ha úgy gondoljátok, ti is jöhettek.
- Én, uram, ha lehetséges, nem mennék - mondta Kerka bátran. - Én vadász vagyok, nem pedig harcos, és el kell adnom ezeket a bőröket is...
Mamur furcsálkodva nézett végig a vadászon.
- Hát persze, tégy, amint jónak látod, szabad ember vagy. De miképpen van az, hogy te, aki bizonyára jól kezeled az íjat, hiszen sok zsákmányt ejtettél, mégsem akarsz fegyvert fogni a besenyők ellen?
Kerka megsimogatta fejszéjét, elgondolkodott.
- Az állatokat meg kell ölnünk, ha élni akarunk. De az embereket nem kell megölnünk. Én mindig az erdőben voltam, és ott semmi sem történik hiába. Belátom, hogy el kell űznötök a besenyőket, de én mégsem szeretnék emberi életet kioltani. Bőven adott a Világügyelő földet, erdőt, mezőt: rossz dolog olyasmiért hadakozni, amiből mindenkinek jut.
A vadász zavarba jött, hogy ilyen hosszan beszélt, elhallgatott. Barsra nézett.
- Ugye, nem haragszol rám ezért, kisuram? Ha majd megnősz, jobban megérted, amit mondtam.
Bars bólintott. Nem egészen értette Kerka szavait, de mélyen elgondolkodtatta az, amit hallott, és tetszett is neki. Csakhogy azok az emberek farkas módjára ereszkedtek le a hegyekből, és az övéi életére törnek. Talán ott nem volt elég föld, ahonnan jöttek? Igaz, az ő törzse is valahonnan nyugati Avarföldről menekült ide, a széki avarok biztonságába, s úgy látszik, a népeknek mégsem elég az a föld, amit a Világügyelő nekik juttatott, s nem akarnak saját munkájukból élni, inkább elrabolják egymás kincseit, asszonyát, állatait, betakarított termését. Bars kis agyában egymást kergették a gondolatok, míg a szolgák első fogásként tarhót, vagyis savanyított tejet adtak az asztalra, édes lepény kenyérrel.
- Látom, meglepődtél a szavaimon - mondta Kerka. - Talán azt hiszed, hogy gyáva vagyok.
- Nem vagy gyáva. Hiszen együtt szánkáztunk - mosolyodott el a kisfiú.
- Én sok embert láttam meghalni. Anyámat is, apámat is. Én elhatároztam, nem emelek kezet emberre.
A vadász és a gyermek csöndben evett: a kisfiú tudott volna ugyan válaszolni, kérdezni is, de szégyelte, hátha éretlennek tűnik, ezért inkább hallgatott.
Becse megérezte, hogy otthon baj van, és nagyobb sietségre nógatta kíséretét. Különösen Leóval volt sok baj, helyesebben öszvéreivel, amelyek érthetetlen okból hirtelen megmakacsolták magukat, és a lovak szerszámához kellett kötözni őket, hogy valahogyan továbbhaladjanak. A katonák sűrűn káromkodtak emiatt, s Lapos és Bihor most hiába cserkészte be a környéket, nem talált sem ennivalót, sem pedig elejthető vadat.
Becsében megrögződött, amit Tervel atyától tanult egykoron, s bár maga nem lett táltos, érzékeny idegeit meg tudta nyugtatni, izgatott gondolatait le tudta lassítani és összpontosítani úgy, hogy sosem hamarkodta el a döntést. A kíséretet Leóval együtt Eszékre bízta, ő pedig maga mellé vette Bihort, a nagy erejű avart, s messze elébe vágtak az öszvérek miatt le-lemaradozó kíséretnek.
A temetésre értek oda. Félelmesen kihalt volt a város, és ijesztően csendes: minden eleven, mozgó emberi lény odagyűlt a nagy sírverem mellé, amelyhez hegy magasságú követ és földet hordtak oda, a nagy vezéri kurgán elkészítéséhez.
Becse már látott ilyet: behunyta szemét. De amikor ismét felnyitotta, s az ember- és állatáldozatok vére már kiomlott, meglátta Barsot. Először nem akart hinni a szemének, de amikor meglátta, abban a nagy, döbbent csöndességben odaszaladt, karjába kapta gyermekét.
Nagy volt az öröm, éppen váratlansága miatt. A gyászoló tömeg felfigyelt Becse és Bihor megérkezésére, s csöndes éljenzésbe kezdett, ami nem egészen illett a temetés hangulatához. De Kolos vezér igazából nem volt sosem népszerű - túl heves volt, s mint a heves vérmérsékletű emberek általában, sokszor igazságtalan és kegyetlen.
- Éljen Becse vezér, éljen Becse vezér! - hangzott s erősödött fel a kiáltás.
Becse körülnézett, és tudta, tudta, hogy őt fogják a széki avarok vezéréül választani, amíg Borsa, Kolos fia kellőképp nem nő fel, és nem igazolja, hogy méltó a vezéri székre.
Meglátta Borsát is: a sovány, sápadt fiatalember szemét lesütve, fejét lehajtva állt a sír előtt, két testőr tartotta ingadozó testét: megszokta apja ellentmondást nem tűrő, mégis biztonságosan védő hatalmát, és most, mintha felgyulladt volna a világ, társtalan maradt.
Odament hozzá, a vállára tette a kezét. A fiatalember felrezzent, kis tőréhez kapott.
- Ki vagy te? Hogyan merészelsz...?
- A Varsány-törzs vezére vagyok. Megfogadtam apádnak, Kolosnak, hogy vigyázok rád, és melletted állok.
A fiú bizalmatlanul méregette a több hetes úttól megviselt, ápolatlan Becsét.
- Én vagyok az avarok vezére. Ti pedig csak megtűrt jövevények vagytok, akik nem tudtátok megvédeni őseitek földjét. Most mégis te akarnál megvédeni?
Mamur jött oda, megölelte Becsét.
- A legjobbkor jöttél. A besenyők betörtek, a ti gyűrűtöket fenyegetik. Úgy terveztük, holnap indulunk ellenük. A te fiad hozta meg a hírt. Derék gyerek, méltó lesz a vezéri székre!
Bars elpirult, Borsa pedig elhúzta a száját. A temetésnek vége volt, a kurgán már teljes magasságában emelkedett, a táltos körülmérte a szent helyet, amelynek határán túl csak az illendően gyászolók léphettek be ezentúl. S letűzték a kurgán tetejére a vezéri kopját, sok-sok szalaggal díszítve, minden nemzetség állatjelével ékesítve.
Mamur Becséhez hajolt.
- Most kell megtartanunk a választást, vezér. Mindenki téged akar, pedig idegen vagy.
- Megfogadtam Kolosnak, hogy megvédem a fiát.
- Jól van. Megvéded, de amíg ő érett lesz a vezérségre, addig mindannyian téged akarunk.
- És mi lesz az én fiammal? Borsa féltékeny lesz rá, és talán meg is öleti, ha egyszer hatalomra kerül.
Mamur elgondolkodott.
- Addig még sok idő telik el... Talán Bars más magas tisztességre juthat, vagy elmehet külországba követként... Nézd meg jól Borsát! Teljesítsd Kolos végakaratát! Erre az önhitt, puhány gyermekre bíznád az avarok utolsó menedékét?
Becse szemügyre vette Borsát, akinek lágy vonásait már most megfertőzte az apjától örökölt hiúság és kegyetlenség, de Kolos ereje és ravaszsága nélkül.
- Jól van - mondta rekedten. - Tartsátok meg most a választást.
Hamar bealkonyodott, és fáklyákat osztottak ki a katonák a nép között: mindenki tudta ebből, hogy sor kerül a vezérválasztásra. Mamur rövid beszédet tartott, elmondta Varsány-Becse vezér érdemeit, és ismertette Kolos vezér végakaratát. A nép helyeslőén felmorajlott, Borsa pedig elsápadt, elhúzta duzzadt ajkát.
Becse maga is elcsodálkozott, hogy a széki avarok ennyire jól ismerik személyét és tetteit, annak ellenére, hogy Kolos meglehetősen jól elzárta a befogadott avar törzset a keleti határszélen. Amikor szavazásra került a sor, minden fáklya a magasba emelkedett, egyetlen szabad avar sem vonta kétségbe Kolos vezér akaratát.
Másnap már Varsány-Becse nemcsak Varsánygyűrű uraként, hanem az egész széki avarság választott vezéreként indulhatott a had élén, övéi megsegítésére. Tízszer ezer harcos gyülekezett össze hajnalban a földvár falai alatt.
Hajnal előtt megérkezett Becse kísérete is, Leóval együtt, aki csak azért sápítozott, mert két öszvére elhullott az erőltetett menetben. De kincsei, árui épségben megérkeztek.
Becse magához intette a torzonborz, piszkos, kimerült Eszéket.
- Köszönöm a fáradságod, hadnagy. Arról a bizánci dologról feledkezzünk meg! Te máris elfeledtetted velem.
- Engedd meg, hogy elkísérjelek, vezér! - mondta Eszék. - Engedd, hogy vérrel mossam le a vért! Engedd meg, vezér, hogy az elsők közt lehessek, akik a besenyőkre mennek!
- Jól van, hadnagy. Te vezeted az elővédet - mondta Becse, aki tudta, hogy ezzel a tettével, ha Eszék életben marad, örök hívet szerez magának, s a fiának is.
- Te az utóvédnél maradsz, a szekerek mellett! - fordult Barshoz. - Anyád már kisírhatta miattad a két szemét, nem akarom, hogy engem vádoljon az engedetlenséged miatt! Megértetted?
Bars lehajtotta fejét. Érezte, hogy apja szavaiból inkább szeretet és elismerés csendül ki, semmint megrovás, mégis felcsillant a szeme, amikor Becse odaintette magához Bihort.
- Bihor, hozd ide a császártól kapott fegyvereket!
A hatalmas termetű vitéz hamarosan visszatért egy málhányi aranyos-ezüstös fegyverrel. Becse kiválasztott egy könnyű, egyenes kardot, amelynek markolata elefántcsont berakással volt díszítve, s mindenki szeme láttára felövezte vele fiát.
- Ezt azért kapod, mert megjelentetted a hírt, s hogy megvedd vele magadat, s mindazokat, akik megérdemlik a védelmedet - mondta Becse ünnepélyesen. - Hat esztendővel előbb övezlek fel, mint szokásban vagyon, de megérdemled, nem azért, mert a fiam vagy, hanem mert helyén van az eszed és a szíved.
Bars most már láng vörös volt, bár apja szavait csak Bihor hallhatta, mégis ennek a néhány szónak varázslatos hatása volt: Barsból most lett igazéin férfi, mert az időben kapott és megérdemelt dicséret mindig szárnyakat ad az embernek. Bars engedelmesen hátrament a szekerekhez, oldalán szinte izzott a drága mívű bizánci kard, amelynek borotvaéles pengéjét bámulva nézték a közvitézek, akiknek fegyvere fekete vasból készült, s markolata keményfából volt kifaragva.
Bars leírása alapján óvatosan, négy irányból közelítették meg a gyűrűt, s a lentről érkezettek megvárták, míg a hegynek kerülők mintegy három óra múlva füstjellel jelezték, hogy készen állnak a támadásra. Bars a társzekerekkel, a vezeték lovakkal, a tartalék fegyverekkel és nyílvesszőkkel maradt, mintegy ötven vitézzel együtt. Egy dombon álltak meg, ahonnan jól lehetett látni a besenyők karéjban elhúzódó táborát.
A gyűrű felől semmiféle mozgást nem láttak, úgy tűnt, mindkét fél a másik kifárasztásában mesterkedett. Bars azonban azt is látta, hogy jóval több besenyő sátor emelkedik, s jóval több harcos nyüzsög lóháton és gyalog, mint amennyi szökéséig megérkezett.

 

Becse megadta a jelt a támadásra. Először a várban figyeltek fel a távoli mozgásra, s mire minden oldalról elkezdtek szállni az avar nyilak, már a gyűrűbeliek is beléptek a küzdelembe. A besenyők fele úgy halt meg a nagy kavarodásban, hogy még esélye sem volt a küzdelemre.
A többit lóhátról vágták le, sátraikat lerontották, letiporták a széki avar lovasok, foglyokat nem ejtettek.
Amikor később megszámlálták a besenyő holtakat, háromezernél is többet számoltak. Kétszáz harcos ásott nekik közös, hatalmas vermet a gyűrű tövében.
Azon a helyen tavasszal különösen szépen zöldellt a fű.

 

HARMADIK FEJEZET

Becse később ébredt, mint szokott, s öszszetörtnek érezte magát medvebőrös ágyán, a széki avarok vezéri szállásán. Lassan feltápászkodott, megnézte magát az óntükörben, amelyet még Kolos állíttatott a mosdóállvány fölé. Öreg, elnyűtt arcot látott, karikás szemeket, két keserű vonalat a szája mellett, és ősz hajszálakat. Most hirtelen eszébe villant éjszakai álma, s amire felriadt végül. A besenyők hulláit számlálták a hadnagyok, s bár Becse megszokta a halottak látványát, mégis megrázta ez a sok, értelmetlenül mészárszékre került test látványa. És közöttük látott valakit, aki talán a besenyők különös vallásának papja lehetett, mert ruházata különbözött a harcosokétól, egy öregembert, aki megszólalásig hasonlított a táltos atyára, Tervelre. S álmában ez a halott megjelent, vádlón mutatott őrá, és hiába magyarázta neki, hogy nem tehet semmiről, hogy nem ő kezdte a háborúskodást, az öregember csak ráirányította csontos ujját, és hirtelen lefoszlott a hús arcáról, kemény pillantása helyén megjelentek a sötét szemüregek, és Becse tudta, hogy a halál jött el érte, hogy üzenetet hozzon a másvilágról. Aztán a csontváz körülmutatott a tájon, ahol az előbb még a halottakat számlálták, és a havas tájon most különös építmények jelentek meg, olyan nagyok, amilyeneket ember nem is építhet, és irdatlan magasságú csövek, amelyekből sűrű, fekete füst gomolygott, és a levegőben nagy bugással kiterjesztett szárnyú madarak röpködtek, a szárnyuk, testük fénylett, és valami jelek is voltak az oldalukra festve; hirtelen a nagy építmények nyílásai kigyulladtak, de nem tűzzel, hanem fénnyel, szinte egyszerre, és valami fekete vasszörny csattogott el, nagyot sivítva.
Ha Becse bízott volna a széki avar táltosban, most nyilván hívatta volna, hogy megfejtse ezt a szavakkal alig visszaadható látomást, de ezt az álmot nem akarta senkivel megosztani. Még Ölrunnal sem, aki az utóbbi időben külön ágyban feküdt, mert valami titkos kór gyötörte, amellyel az urusok nem tudtak mit kezdeni, csak gyötörték főzeteikkel és kenőcseikkel minden eredmény nélkül.
Becse nehezen alkalmazkodott az avarok itteni szokásaihoz, pedig hát neki is széki avarrá kellett lennie. A legnagyobb kérdés az volt, megnyerheti-e Borsa rokonszenvét, el tudja-e fogadtatni magát gyámjául, vagy pedig számolnia kell azzal, hogy egy napon Borsa pártot üt ellene. A fiú úgy nézett rá, mint valami barbár gyilkosra, betolakodóra, aki ármányos módon ki akarja túrni jogos örökségéből, és így is beszélt Becsével, aki csak nehezen tudta türtőztetni magát, viszont korántsem szilárd vezéri tekintélyét aláásta Borsa kihívó viselkedése.
Becse a Varsány-törzs vezetésében utódjául Ruozdot nevezte meg. Nem nagy örömmel tette, de nem tehetett másként: ha nem tudja szemmel tartani Ruozdot, megkeseríthetné a vezéri székre termettebb utód életét. Nem örült viszont ennek, mert Ruozd túlságosan is áhítozott a hatalomra, ezért már eleve nem volt alkalmas a hatalom gyakorlására, s most, hogy a törzs vezére és táltosa lett egy személyben, rossz döntéseit még az avar hitre való hivatkozással is megtámogathatta.
Becse meg akarta őrizni a Varsány-törzs viszonylagos függetlenségét, ezért nem is kívánta egyesíteni a kicsiny törzset a naggyal, a kétezer lelket a negyvenszer ezerrel, mert a Varsány-törzs ereje éppen kicsinységében és mozgékonyságában rejlett, s a hasonulásnak lassan, a lehető legkedvezőbben szabad csak végbemennie. Körülbelül félszáz ezer ember Erdőelvén... Becse sokat tűnődött ezen. A hatalmas hegyek és erdőségek között szinte elvész ennyi ember. Ha szaporább és erőszakosabb népek kelnek át a hegyeken, nagy, üres területeket találnak, amelyeket nem lehet megvédeni, s védelmüket nem is lehet igazolni, hiszen jóval nagyobb térség jut egyetlen emberre, mint amennyi az eltartásához szükséges. Erdőket kellene irtani, gátakat emelni a hegyekből vadul lezúduló folyók és patakok elé, olyan jó utakat kellene építeni kőből, mint amilyeneket Pannóniában egykor a rómaiak építettek, hiszen kő itt is van bőven, emberi erő is, csak az a vasfegyelem és következetesség hiányzik, amellyel a nyugati és keleti frankok is építik kőváraikat, városaikat, kovácsolják páncéljaikat és fegyvereiket, építik templomaikat szigorú és mégis engedékeny istenüknek...
- Jó reggelt, vezér - lépett be Mamur Becséhez, aki félkönyékre támaszkodva gondolkodott. - Mára rendelted azt a besenyő főembert, aki az erdőn át akart visszamenekülni.
Becse bosszúsan nézett: nem tudta megszokni, hogy az erdőelvi avaroknál a vezérhez szabadok és szolgák egyaránt bejárhattak, s bár Mamurt szerette, és hálás is volt neki, úgy érezte, seregnyi fontos gondolatot röptetett ki agyából. Magára kerítette puha szarvasbőr köpenyét, és megnedvesítette arcát.
- Nem bánom, vezettesd be. De van-e, aki érti a nyelvét?
- Az nincs, vezér. De ez a besenyő, akit Törtölnek hívnak, a fogságunkban valamicskét megtanulta a nyelvünket. Egészen kigömbölyödött a fogságban: parancsod szerint jól bántunk vele.
- Már két hónapja is van, hogy elfogták, volt ideje rá. Hívasd be, hadnagy.
Csaknem kopasz, rózsásan kitelt arcú, középkorú férfi lépett be, két kezét mellére téve meghajolt, keskeny vágású szemét lesütötte.
- Üdvöz légy, vezér, porszem vagyok előtted.
- Üdvöz légy, Tőrtől, tekintsd magad vendégemnek. Remélem, nem bántak veled rosszul.
- Nagyon jól bántak velem, vezér. Mindennap volt sok hús és erjesztett tej. Tőrtől boldog volt, csak elesett társai szomorították.
- Ti jöttetek hívatlanul, Tőrtől.
- Éhesek voltunk, és meg kellett vizsgálnunk, merre foglalhatunk magunknak földet, ha az úzok ismét ránk támadnak. Nagy szárazság volt tavaly nyáron, nem termett semmi, jöttek úzok és mások, ők is akartak enni, tudták, nekünk van sok állat, elvenni tőlünk. Mi erre mit tehetünk? Jövünk mi is. Vagy elvesszük mogyeriek földjét, vagy átkelünk a nagy hegyeken. De a mogyeriek erősek, és nehéz hozzájuk eljutni. Nagy folyók, mocsarak. Mogyeriek sokan vannak. De látom, ti is sokan vagytok. Sok nyílvessző. De azért ránk nem kell haragudni. Mi voltunk éhesek, otthon sok asszony és gyerek. Nem lehet mást tenni.
Becse ránézett Törtölre, és a besenyő udvariasan lehunyta szemét.
- Jól van. Megértettelek, Tőrtől. Mit fogsz hírül vinni a tieidnek, ha szabadon engedlek?
- Ha szabadon engedsz, megviszem hírnek, hogy a széki avarok sokan vannak, és erősek. Akkor majd tanácskozni fogunk, és eldöntjük, hogy a mogyeriektől kell földet szereznünk barmaink legeltetésére.
- A mogyeriek nekünk rokonaink. Egyazon nyelvet beszéljük velük, ugyanaz az isten vigyáz ránk. Ha őket háborgatjátok, bennünket is háborgattok.
- Meg fogom ezt is mondani a mi kagánunknak. De hát mondd, vezér, mitévők lehetnénk? Minket szorítanak az úzok, őket a mongolok, s északra a ruszok, délre a rómaiak kerítették el a földeket. Kivel húzhatnánk ujjat?
Becse nem tudott megbirkózni ezzel az érveléssel. Rokonszenvvel tekintett Törtölre, s így szólt:
- Értem, amit mondasz, vitéz Tőrtől. Nyilvánvaló, hogy szorított helyzetében minden ember, minden nép, arrafelé megy, mint a folyó s a patak, ott keres utat, ahol a legkevesebb akadály van. Mi, erdőelvi avarok s a mogyeriek rokonok vagyunk. Sok száz évvel előbb jöttünk el régi hazánkból, de mindig tudtuk, hogy egyszer ők is utánunk jönnek: várjuk őket. Ha megindulnak egyszer, az ő hazájuk üres lesz: oda költözhettek. De ha ott is veszély fenyegetne titeket, kérhetitek bebocsáttatásotokat hozzánk, és mi örömmel adunk nektek elegendő földet, vizet, hegyet és legelőt. Nem mindig az az út a legjobb, amelyet fegyverrel nyitunk magunknak.
Tőrtől lehunyta a szemét, még mélyebben meghajolt, megérintette hirtelen Becse bőrköpenyének szegélyét, úgyhogy Mamur ösztönösen kardja markolatára csúsztatta kezét. De Tőrtől felemelte a köpeny szegélyét, és megcsókolta.
- Nagy vezér vagy, uram, igaz férfiú. Minden szavadat megjelenteni a mi kagánunknak, s kívánom, hogy sok tavaszt érj meg, hogy beválthasd ígéreted!
- Menj hát békével, Tőrtől. Adjatok alá jó lovat, és kísérjétek el a gyepűig, hogy biztosan és gyorsan hazaérjen az övéihez.
Tőrtől mélyen meghajolva, hátrálva távozott, ahogyan csak a nagy kagán előtt volt szokás.
Mamur arcán látszott, hogy nem tetszik neki a dolog.
Megvárta, míg a besenyő hadnagy eltávozik, csak akkor szólalt meg.
- Ne haragudj meg, vezér, de nem cselekedtél helyesen. A besenyők jóságodat gyengeségnek fogják érteni, s újult erővel ránk csapnak.
Becse csak a fejét ingatta.
- Úgy érzem, én jobban ismerem őket. Olyanok ők, mint mi voltunk, Varsány népe. Nem tehettünk másként, a nagyobb erő elől félre kellett húzódnunk, az asszonyok, a gyermekek, utódaink érdekében is. Ha kisebb erőre akadunk, akkor nem hátrálunk. De ti, jóval erősebbek, befogadtatok, és mi ezért örökké hálásak leszünk. A besenyők jó harcosok, s ha nem is nándorok, de türkök, mint mindannyian. Kevesen vagyunk itt, Erdőelvén. Kell a jó szablya és a biztos íj. Mit gondolsz, Mamur, mi lenne a világból, ha az ember minden más nyelven beszélőt meg akarna ölni? Még több szenvedés! Az emberek nem rosszak, csak olyanok még, mint az állatok: csordába, falkába verődnek, s félelmükben letapossák, aki útjukba kerül. Attila király tudta ezt, és a töredék népeket szívesen fogadta, s mindet hunnak nevezte, hadd teljék kedvük az egységben. Miért ne lehetnének a besenyők avarrá, ha kedvük van hozzá?
- Vagy mink besenyőkké - mondta Mamur komoran. - Nem, vezér, ezt a földet a Világügyelő nekünk szánta, ellene vétenénk, ha minden jöttmenttel megosztanánk! Már megbocsáss, hogy ellentmondok. De a széki avarok többsége, bizonyos vagyok felőle, hasonló módon gondolkodik.
- Akkor rosszul gondolkodnak - mondta Becse nyugodtan. - Túl sokáig voltatok elzárva a világtól. Kolos vezér nem engedett be külországi követeket, kereskedőket. Ha azt akarjátok ti is, hogy Avarország feltámadjon, nem szabad bezárkóznunk. Valaha miénk volt az egész síkság a Nagy Folyó mindkét partján, mostanra pedig visszaszorultunk a magas hegyek közé, ahol nem terem meg a búza. Meg kell mutatnunk magunkat a világnak, széles utakat és magas várakat kell építenünk, pénzt kell vernünk, hogy gazdagságunknak messze vigyék hírét a kereskedők. Aranypénzt. Hívasd ide Bulakot. És Leót is.
Bulak volt a széki avar bányák felügyelője. Fiatal, kövér ember volt, olyasvalaki, akin látszik, hogy szereti a jó életet és a jó ételeket. Nemsokára megérkezett Leó is, de Becse nem nevezte meg őket egymás előtt. Beszámoltatta Bulakot az avar bányák állapotáról, és megpirongatta, amiért oly keveset termelnek ki a bőséges kincsekből.
- Uram, az avarok közül igen kevesen hajlandók odalent túrni a földet, még kevésbé veszedelmes vágatokat készíteni, amelyek a föld mélyébe vezetnek - védekezett Bulak. - Csak foglyokkal és rabszolgákkal dolgoztatunk, de az utóbbi tíz esztendőben alig ejtettünk foglyot...
- Hallottad, Leó - fordult Becse a göröghöz. - Te jobban érted ezeket a dolgokat. Hogyan lehetne megsokszorozni a bányák termelését?
Leó szeme felcsillant az örömtől, hogy a vezér éppen őt, az idegent kérdezi, tőle kér tanácsot.
- Nagyon egyszerű. Először is a kibányászott aranynak-ezüstnek egy részét azoknak kell adnod, akik kibányásszák, megolvasztják. Legyen az... mondjuk... egy huszada annak, amit találnak. Ha ezt meghallják, sok derék szabad ember fog versengeni, hogy bányász lehessen. Ha pedig mégsem, hívj frank telepeseket. Ők ismerik a bányászat mesterségét és fortélyait, s ha letelepednek, hasznodra is lehetnek később.
- Nem kellenek idegenek! - mondta Mamur ingerülten. - Ez a mi földünk, s ami benne van.
Megvoltunk eddig is pénz nélkül. Annyit termelünk mindenből, ami magunknak kell, a felesleget, ha van, elcseréljük.
- Hiszen éppen ez az! - mondta Bulak idegesen, mert attól tartott, az új vezér leváltja tisztéről, s kinevezi helyébe ezt a minden hájjal megkent görögöt. - Az emberek keveset dolgoznak, mert azt hiszik, csak maguknak tartoznak számadással. De ha megszokják, hogy minden földet bevessenek, minden állatra szükség van, akkor elkezd áradni hozzánk a gazdagság!
Neszt hallottak a szomszéd szobából: mindenki odanézett. Ölrun támolygott ki, arca szürke volt, haja borzas, egykori szépségének inkább furcsa gúnyképe volt csak. Értetlenül nézett a Becsét körülvevő emberekre, valamit mondani akart, aztán a torkához kapott, és összeesett.
Hosszú pillanatokig senki sem mozdult a megdöbbenéstől, aztán egymást akadályozva emelték fel. Becse sápadtan hajolt Ölrun fölé, elszalajtott az urosért, de sejtette, hiába: Ölrun szíve már nem vert. Ott ült, Ölrun fejével az ölében, keze tétován simogatta asszonya hűlő homlokát, és nem jutott eszébe semmi, egyszerűen semmi. Mély, reménytelen tompaság szállt agyára, gépiesen érzékelte, mi történik a szobában, látta Bulakot, Leót, Mamurt, az urost, a szolgákat és katonákat, akik mind riadtan és szánakozva nézték, és szégyenkezve, de tehetetlenül érezte, hogyan csurognak le az első könnyek orcáin. Csak annyi ereje volt, hogy kinyögje, most még ne eresszék be Barsot, ne is szóljanak neki, majd ő maga fogja közölni vele a hírt.
Kisimítgatta a kócos, hosszú hajat, mely szőke volt, de a fény fehér hajszálakon is megcsillant már. Becse tudta, hiszen az urusok megmondták jó előre, hogy az asszonyban valami nagy, rossz betegség vert gyökeret, legbelül, a hasából terjedt kifelé, és nagy fájdalmait mákfőzettel csillapították. De igazán mindig azt hitte, Ölrun valahogyan, titkos erejénél fogva legyőzi majd a betegséget, mely eltűnik, mint a rossz álom. De most Ölrun itt volt, visszavonhatatlanul holtan, s ki tudja, mit akart volna még mondani, örökül hagyni neki, ha a halál nem jön el érte oly kegyetlenül.
Megjelentek a mosdató s öltöztető asszonyok, de Becse kihessegette őket: egyedül akarta elvégezni ezt az utolsó szertartást. S míg langyos vízzel végigmosta Ölrun hűvös, meztelen testét, melyet most először látott napvilágnál, egész életük végigrohant benne, ez a rövid, keserves és mégis olyan nagyszerű élet, amelynek kell, hogy értelme lett légyen, mert az nem lehet, hogy a szüntelen iparkodás, kapaszkodás csak a semmibe vezessen. Meg kell, hogy legyen ennek a gyümölcse Barsban és utódaiban, s meg kell, hogy legyen jutalma, amíg világ a világ.
Feladta Ölrunra a halotti inget, a gyászfehért, ügyetlenül kötötte meg nyakánál és derekánál a zsinórokat, s óhatatlanul arra a sok, s mégis oly kevés boldog órára emlékezett, amikor ezeknek a zsinóroknak a kibogozásával veszkődött.
Mire elvégezte, feltette magában, hogy összeszedi magát. Felöltözött, kivárta, míg erő költözik tagjaiba, s behívta az asszonyokat, szolgákat, s gondjaikra bízta a tetemet.
Átment Barshoz, aki éppen a rovást tanulgatta, hosszú pálcákat vésett-faragott már tele, s derült arccal nézett apjára.
- Édesapám, milyen nehézkes ez a rovás! Egy dalt próbálok immár órák óta belevésni a fába, s már három pálca is teli van vele, mégis az elején tartok. Ha talán deszkával próbálnám, jobb lenne - lesimítanék egy szép szál deszkát, arra sok mindent róhatnék, tán még képeket is írhatnék közé.
- Megolvashatom? - kérdezte Becse, s megsimogatta fia szőke haját.
Jól ismert avar dal volt a harcról és a szerelemről. Becse elmosolyodott halványan.
- Miért kell ezt lejegyezni?
- Egyszer majd megtalálják, és tudni fogják, mire gondoltunk - mondta Bars. - Tudni fogják, mit énekeltünk.
- Kisfiam, ezek a pálcák elkorhadnak a földben, mint mi magunk! - sóhajtotta Becse. - Talán azt sem fogják majd tudni, hogy avarok éltek ezen a földön...
Kicsordult a könny a szeméből. Bars felugrott.
- Mi történt, édesapám?
- Meghalt az édesanyád. Ne sírj, kisfiam, a Világügyelő rendelte így... De már mindketten sírtak, egymást átölelve.

 

NEGYEDIK FEJEZET

Álmos tábort bontott a nagy hegyek nyugati lábánál, miután meghallgatta a kiküldött szemeket, s úgy döntött, ha délnek fordul kissé, nem ütközik nagyobb ellenállásba.
A katonák vidámak voltak, mert a szép tavaszban minden ragyogott a napfénytől, és frissen zöldelltek a rétek és erdők is: nem volt nehéz legeltetni a lovakat, sem pedig elejteni egy-egy őzet vagy vaddisznót. Szép szarvasokat is láttak, de a törzs szent állatát nem akarták volna elejteni.
Útjuk első összecsapása egy szláv földvár körül folyt le, amely oly hitványka volt, hogy a vakmerő kabar lovasok könnyűszerrel átugratták, és hosszú kopjájukkal ledöfték azt, aki megpróbált ellenállni.
Álmos nem felejtette el apja, a kündü intelmeit, és nem akart vérfürdőt rendezni, de azt sem akarta, hogy hátában bármiféle erődítményt hagyjon, még ha silányat is. A félig pőre, torzonborz földművelők rettegve zárkóztak be veremkunyhóikba, de Álmos nem engedte bántani sem őket, sem jószágukat, csupán a gyenge vályogfalat romboltatta le, amely a szláv falut körülvette.
Következő táborhelyükön, már a nagy síkságon, megérkeztek az első bolgár követek, akik megpróbálták Álmost kérdőre vonni betörésé ért. Álmos megajándékozta a bolgárokat, és biztosította őket, hogy a frankok nagy városa a célpontja, s fegyvert csak saját maguk védelmében emelnek bolgárokra.
A bolgárokon látszott, elrémültek a pihent, jól felszerelt, népes seregen, mely nagyobbnak látszott, mert Álmos több tüzet rakatott, és embereit állandó mozgásban tartotta, hogy a bolgárok ne tudják felbecsülni sem számukat.
A kabarok jól értették a bolgárok beszédét, s a mogyeriek féltékenyen figyelték, hogyan elegyednek egyre barátságosabb társalkodásba. A mogyeriek a kabarokra gyanakvólag figyeltek, mert közülük egyre többen elhagyták őseik hitét, és a kálizokhoz hasonlóan Muhamad hitére tértek, s mulatságos leborulásokat végeztek dél felé a próféta tiszteletére. A mogyeriek megvetették ezt a kitalált hitet, s kinevették a kabarokat, akik az araboktól úgy tanulták, hogy a Világügyelő személyesen diktálta rovásba Muhamadnak az ő tanítását.
Álmos észrevette a mogyeriek elégedetlenségét, s felemelte karját. Erre minden beszéd megszűnt, s a harcosok egy szempillantás alatt nyeregbe pattantak. Álmos erős kísérettel küldte a bolgárokat a tábor határán túlra, s azontúl gondosan ügyelt arra, hogy a kabarok az idegenekkel folytatott tárgyalásokkor másutt legyenek szolgálatban. Álmos ugyan nem tartotta a kabarokat árulónak, amiért a kazár uralom elől a mogyeriekhez menekültek, hiszen a mogyeriek is hasonlóan cselekedtek jóval korábban, de a kabarok vadak és sokszor kiszámíthatatlanok voltak: szövetségesnek bizonytalanok, ellenségnek félelmesek, mert földet nem műveltek, s jurtáikat pillanatok alatt felszedve, családjukkal, állataikkal együtt is barmikor hajlandók voltak útnak indulni, még télvíz idején is.
Álmos ismét előreküldött kémeket, s most már egészen a Nagy Folyóig jutottak el, amely tavaszi áradásban volt, s meg kellett várni, míg az ár lefut, hogy az átkelést biztonságban megkíséreljék. Álmos közben megparancsolta, hogy fatörzsekből néhány nagy tutajt készítsenek, hogy a lovak málháját és a fegyvereket biztonságban átszállíthassák majd. Itt, a nagy folyó mellett, a várakozás hosszú napjai alatt, már elfogyott a had tápláléka, s a vadászok is eredménytelenül tértek vissza: csak apró szárnyasokat ejtettek el, de nagyvad nem került nyílvesszőre. Hiába küldött ki Álmos portyára még több katonát, sem lakott települést, sem elejthető vadat nem találtak.
A katonák elővették a szárított húst, a húsport, de már abból sem maradt sok, s a folyó vizétől sokan lázasak lettek. Álmos, kénytelen volt elrendelni az átkelést. A betegeket és a gyengébb lovakat is a tutajokra rakták, így is elveszítettek két katonát és három lovat, akiket elsodort az ár.
A túlparttól nem messze marhacsordát találtak, a pásztorokat szétkergették, a hatvan állatból tízet elhajtottak, s a sereg nagy lakomát csapott. Álmos hálát adott magában a Világügyelőnek, hogy ezt a csordát útjába vezérelte, mert különben könnyen elveszíthette volna a had bizalmát: a két harcos szükségtelen halála súlyosan nehezedett a vitézekre, akik a harcban való halálra jobban elkészültek, mint a küzdelem nélküli fáradalmakra.
Álmos úgy tudta, hogy a Nagy Folyón túl már frank helyőrségekbe fognak ütközni, de a frankoknak nyomát sem lelték. Pusztaságokon vonultak keresztül, amelyeket csak néhol tarkázott egy-egy szláv földvár, de ezek lerontásával már nem vesződtek: Álmos úgy ítélte, felesleges ezeket a békés népeket háborgatni.
De élelem kellett, és az élelmet ettől fogva mindig azoktól vették el, akiknek volt, de Álmos mindig vigyázott arra, ne kergessék kétségbeesésbe azokat, akik visszavonulásukat megakadályozhatják vagy esetleg meg is hiúsíthatják.
Az első frank előőrsbe egészen véletlenül ütköztek a kabarok, akik már megszokták, hogy ellenállással ritkán találkoznak, s egészen nyíltan száguldozták körül azt a vidéket, amelyet fel kellett volna deríteniük. A frankok láthatóan megrettentek a vad külsejű, gyors lovasoktól, s bár többen voltak, sietve meghátráltak erődített táboruk irányába. A kabar lovasok vad hujjogatással vették őket űzőbe, de hárman le is fordultak a lóról: a frank íjászok sem tétlenkedtek az erődítmény őrtornyában.
Az elővéd körbenyargalta a frankok táborát, néhány haragos lövést engedtek maguknak a falakra, de a vértes frankokban nem tudtak kárt okozni.
Álmos hosszan töprengett a kabarok szakadozott jelentésének meghallgatása után, mitévő legyen. Ha megpróbálja bevenni az erődöt, az hosszú időbe telik, márpedig őszre be kell fejezniük ezt a hosszú hadjáratot, vissza kell térniük az őszi munkák idejére, különben a vitézek nagyon nekikeserednek: de legkésőbb télre mindenképpen otthon kell lenniük.
A kabarok azonban annyira tüzeltek három társuk elvesztése miatt, hogy úgy döntött, összeméri erejét a frankokkal: ha bosszulatlanul hagyja mindezt, a mogyeriek még elbátortalanodnak.
Körülvette lazán az erődöt, távolról megvizsgálta a falakat, amelyek vastag palánkból voltak összeeresztve. A frank erőd őrségét nem becsülte kétszer száz főnél többre.
A mogyeriek többsége még nem látott nyugati harcost, s vizsga szemekkel fürkészték a fel-felbukkanó páncélos vitézeket, de csalódottan káromkodtak, amikor látták, nyilaik lepattannak nagy koppanással.
Álmos hadának nagyobb felét előrelátásból messzebb, egy dombhajlatban helyezte el, s szigorú parancsot adott, hogy onnan ne mozduljanak. Látta, hogy az erődítményt bevenni csak hosszas harc és nagy áldozatok után tudnák, s a tavaszi esőktől átnedvesedett palánkot aligha lehet felgyújtani.
De abban reménykedett, hogy a frankok vérszemet kapnak, s ha ők visszavonulnak, nagyobb erővel utánuk erednek. Hadnagyainak elmagyarázta tervét, s meghagyta, ha a frankok kitörnek, rendetlenül szóródjanak szét a dombok irányában, de ne túl gyorsan. És aztán... csak a vértek hasadékaira s a lovakra célozzanak. Még egy ideig engedte, hogy a hevesebb, ifjabb vitézek hasztalanul lövöldözzenek a falakra, aztán megadta a jelet a visszavonulásra.
Valóban, a frankoknak mintegy a fele kirobbant a menekülők után, s nehéz páncélzatukban, nagy lovaikkal egy tömbben vágtattak a mogyeriek laza és látszólag rendezetlen csapata után, hogy mint a súlyos ék, kettészeljék és szétszórják őket.
De mihelyt elértek a dombhajlatig, a mogyeriek bámulatos gyorsasággal szétrebbentek, felálltak magas kengyelükben, és nehéz íjukból visszafelé lőttek, s most ők is, a lesben álló had többi nyila is megkereste a sebezhető részeket emberen, állaton.
Majd a mogyeriek, akár a kutyák a vaddisznóra, fürtökben támadtak minden nehéz, életben maradt frankra, hátulról a földre rántották, s elmetszették a torkát.
Az üldözők közül senki sem maradt lovon. Most Álmos megparancsolta vagy ötven vitéznek, öltsék magukra a halottak vértjét. Ez nehezen ment, mert a mogyeriek könnyen köthető bőrvértekhez voltak szokva, s nagyokat káromkodtak, míg megtalálták a vaslemezek nyitját. Az ötven vitézt most lóra ültette, maga pedig mintegy kétszáz megyerivel úgy tett, mintha üldözné őket. Sűrűn kopogtak a tompa gyakorlónyilak a menekülők hátán és sisakján, s a frankok sietve kitárták előttük a súlyos gerendakaput.
Az az ötven vitéz egymagában elég lett volna: mindenkit levágtak a kapu közelében, tennivaló már alig akadt a betóduló seregnek. Álmos kihallgatta az egyik életben maradt frank hadnagyot, aki a maga istenére esküdözve, töredezett avar nyelven bizonygatta, hogy a nagy városig, Veniáig, amit régen Vindobonának is neveztek, már csak egy erődítményvonal van. A frank tiszt azt hitte, avarokkal van dolga, de ő maga avar sereggel még sosem találkozott, s először hallotta a mogyeri nevet is.
Amint továbbvonultak, miután nagy nehezen lerontották a frank erődöt, s felélték szűkös készleteit, Álmos látta, hogy ez az ország, melyet a frankok Pannóniának neveznek, csaknem teljesen kihalt gyepűvidék. Pedig földje jó, szemet gyönyörködtető, jó vizei, rétjei vannak, s a szelíd dombok hajlatában egy-egy mogyeri nemzetség úgy letelepedhetne, hogy még széles gyepűhatárt is vonhatna téli és nyári szállása köré. Útját, a hegyek, a dombok és vizek fekvését jól eszébe véste, sőt az egyik vitéznek megparancsolta, hogy finom bőrdarabra karcolja fel arányosan mindazt, amit lát, jelölje a vizeket, hegyeket s a járható utakat.
A fogoly frank jó vezetőnek bizonyult, igaz. az életével fizetett volna, ha nem így van. Csodálkozva figyelte a mogyeriek kitartó lovaglását, testi erejét, bár ezek az alacsony emberek kívülről nem sokat mutattak, de szíjas testükön nem volt felesleges hús és zsír, s egykedvűen tűrték a szomjazást a nap hevében is, s takaró nélkül a hideg, nedves éjszakákat.
Azt is megfigyelte, hogy nem keresik a vérontást, és nem kínozzák meg áldozataikat, s nem emelnek kezet asszonyra, gyermekre. Álmos az asszonyrablást szigorúan megtiltotta, nemcsak azért, mert emlékezett a kündü és a gyula intelmeire, hanem mert maga is átlátta, hogy az asszonyok lassítanák a sereg útját, több éhes szájat kellene táplálni, s ha hazaérnek, a mogyeri nők nem fogadnák be az idegeneket. S mi lenne a frank ágyasoktól származó pulyákkal? Nem hígítanák-e fel a sűrű mogyeri vért? A sereg útja egy nagy, felégetett, de már növényekkel dúsan benőtt, korhadó, fekete romokkal tarkított kör mellett vezetett el.
- Avarok voltak itt - mondta a frank tiszt. Pannóniában már csak ilyen romokat találsz, uram. Úgy hírlik, délkeletre húzódtak. Előlünk, s a morvák elől. Pedig mi nem bántottuk őket... nos, mi nem. Nem akartak meghódolni, pedig a nagy császár itt is békét akart. Elkergették a papjainkat, nem akartak adót fizetni. Pedig nem kérhetett tőlük a császár sokat - szegény nép volt ez, úgy mondják, uram. Aranynak-ezüstnek híjával voltak. Nézd csak, itt a temetőjük.
Behorpadt sírhalmok voltak, a korhadt, megvetemedett kopjafák közül alig egy-kettő állott már. A délkeleti oldalon, a nagy sírhalom előtt Álmos leszállt a lováról.
- Ez nagy vezér testhalma lehet. Adjatok tönkölyt s vizet - fordult a vitézekhez. Megkereste a kis korsókat, szilkéket, s megtöltötte őket. Fejet hajtott a testhalom előtt.
- Tehát azt mondod, a Nagy Folyón túl, délkeletre? - kérdezte összehúzott szemmel.
- A nagy hegyek mögött - bólintott a frank. Ott, úgy tartják, az avarok még igen erősek. De odáig a mi katonáink sosem mentek el. A nagy császár a határt a Nagy Folyónál húzta meg, s nekünk csak az a föld kell, amely a miénk.
- A tiétek volt - mondta Álmos csöndesen, s azt számítgatta, ha nyárközépig megvívja Veniát, útját délkeletnek is veheti - őszre visszaérhetnek, de legkésőbb őszutóra, Etelküzübe.

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Varsány-Becse teljes vezéri díszben fogadta Álmost, mellette Bars, immár megemberesedve, ugyancsak legékesebb ruhájában, egyfelől, másfelől Borsa, Kolos fia, s körben a két táltos, s a hadnagyok.
Az avar főemberek csak nehezen fojtották magukba csodálkozásukat, mert a mogyeriek ruházata, ékszerei, övei és fegyverei finomabbak és gazdagabbak voltak, arannyal-ezüsttel ékesek, de övükbe és tarsolyuk lemezébe ugyanaz a griffes-indás minta volt préselve, mint az öveikbe.
Álmos intett, s emberei előhozták a gazdag ajándékokat, Becse azonnal megállapította, hogy mind zsákmányolt, frank kincs volt, nehéz ötvösmunkák, feszületek, ezüstkannák és - csészék, s nehéz, nyugati fegyverek.
Varsány-Becse jelzésére az avar szolgák is előálltak ajándékaikkal, köztük sok olyannal is, amely bizánci műhelyből került ki: ezek finomabbak voltak a nyugati frank kincseknél, de kevésbé tömörek, súlyosak, inkább levegősen áttörtek.
Álmos és Becse szertartásosan, lassan, egyszerre előreléptek, és némán megölelték egymást. Becse szeméből kicsordult a könny. Szégyelte erősen, de nem tehetett róla. Oly régóta, oly erősen várta a régi hazából való testvéreket, hogy nem tudott teljesen uralkodni érzelmein. Igaz, a mogyeriek kissé mások voltak, vonásaik mozdulatlanabbak, naptól barnábbak, gőgösebbek, mégis hatalmas érzés volt tudni, hogy messze innen sok, nagyon sok rokon él, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, s ugyanaz a Világügyelő terjeszti ki föléjük áldó karjait.
De amikor megszólaltak, mindketten megdöbbentek: régi igéket hallottak, s nem lehetett eldönteni, melyik nyelv változott tíz emberöltő alatt annyira, hogy értelmét, ízeit érezték egymás szavainak, de olykor megütődve néztek egymásra, mint a gyermek, aki már sok szót ismer, de néha eltéveszti szülei beszédének fonalát.
Áldomást csaptak, s a lakoma során egyre inkább megoldódtak a nyelvek. Még a kabarok hadnagya is engedett merevségéből, és Kovrat fiainak, az avaroknak tiszteletére eltáncolta a legszebb kabar táncot, amelyhez két tüzet kellett gyújtani egymás mellett, hogy a kabar időről időre átszökkenhessen felettük.
Az avarok szívét is, a mogyeriekét is melegség járta át: ők, akik mindig egyedül érezték magukat, s a Világügyelő titkos akaratából állandó küzdelemben éltek, s pusztáról pusztára vándoroltak napkeletről, most egymásra találtak, s erősnek és hasonlónak találták egymást.
Az áldomás végeztén a két vezér egyedül maradt. Becse és Álmos sokáig hallgatott: Álmos az idősebb iránti tiszteletből, Becse pedig azért, mert félt feltenni azt a kérdést, amelyet kicsiny gyermekkora óta hallott: mikor?
Aztán mégis megszólalt:
- Mikor jöttök?
- Hamarosan. Hallottam útközben, hogy te magad is, népeddel együtt nyugatról érkeztél Erdőelvére. Jártam azon a vidéken, láttam avar gyűrűket és temetőket. A frankok most megtanulták tisztelni a mi szablyánkat.
Álmos udvariasan nem mondta: a mogyeri szablyát. Ivott a bizánci kehelyből, gyerekes örömmel forgatta ujjai között, aztán folytatta.
- Nem könnyű hazát cserélni. Apám, Ügyek gyermekkorában jöttünk tovább, mindig nyugatnak. Szeretnénk végleg megpihenni. Az öregek mondogatták a meséket, hogy ti, uram, már sok száz évvel előttünk eljöttetek, de megvallom, nem nagyon hittük. A mi eredetünkről is annyi monda járja... de azért mind anyától születtünk, és a földbe térünk meg.
- Bölcsen beszélsz, vezér. Azt mondtad, apád a kende?
- Igen, ő a kündü.
- S te leszel az utódja, uram?
- Én, vezér. Ha a gyula is úgy akarja. A kündü a Világügyelő földi helytartója, de a gyula a hadak vezére. Ők ketten döntenek mindenről.
- Mikor lesz hát?
- Nem tudom. Amíg tudunk, kitartunk. Az öregek nem szívesen hagyják el azt a földet. Jó, fekete föld. Csak nehezen védhető. Majd új és új seregeket küldünk. De láttuk, hogy ez a föld jó, tágas, és kevesen lakják. Megférünk benne, s a hegyek... De apám már nem indul neki. Öreg hozzá. Én pedig... nem fogok sietni.
Becse meghökkent.
- Nem? Miért nem? Hiszen te magad mondtad, kendefi... Álmos lehajtotta fejét. Fekete haján megcsillant az olajmécs fénye. Megint ivott az avar borból. Megtörölte bajszát.
- Tudod, vezér... nálunk olyan szokás van, hogy a kündü nem hagyhatja el a régi hazát. A csontjainak ott kell nyugodnia, mert így szenteljük meg a földet, amely örökre a miénk, akkor is, ha el kellett költöznünk onnan. A Világügyelő s az ősök szellemei letekintenek a földre, s látják, mindenütt mogyeri csontok nyugszanak. A Hadúr megnyugszik, mert látja, minden föld az ő gyermekeié, az ő tetemüket rejti. Nekem még asszonyt kell választanom s vennem, s majd az én fiam... az én fiam hozza el a mogyeri népet, ha úgy parancsolja a Világügyelő.
Becse elkomorodott.
- Akkor én azt már nem érem meg. Az még egy emberöltő ideje, vezér. De legkevesebb húsz esztendő.
- Hallottam, most temetted el asszonyodat. De a fiad már kész férfi.
- Borsa lesz az utódom. Megfogadtam Kolos vezérnek. Az ő fiát láttad mellettem. Álmos hallgatott.
- Megértelek, vezér. Az ígéreted teljesítem kell, nem kétséges. De azt is megértem, hogy aggódsz fiad miatt. Ha úgy gondolod, velünk jöhet. Etelküzüben megismeri a szokásainkat, talán meg is házasodik, s velünk, illetve... szóval a fiammal térhet vissza Erdőelvére. Mi a véleményed?
- Meg kell kérdeznünk Barsot. De én... szeretném. Ha Bars ott van, és mellé adhatok néhány hűséges embert, akkor te sem feleded az ígéreted, kendefi. Mert ő vissza fog jönni, és visszahoz titeket is.
- Úgy legyen - bólintott Álmos. Megérezte Becse szavaiban a reményt, a bizonytalanságot, a kétkedést, és a kérést. Mindez szeretettel és halvány megvetéssel töltötte el, mint mindenkit, akitől kérnek valami fontosat. Ezek az avarok... különös emberek. Mintha kiveszett volna belőlük az akarat... nincsenek kevesen, még nincsenek kevesen... mégis gyűrűkbe zárkóznak, mintha örökké félnének valamitől...
Álmos a pusztai férfiak fölényét érezte, s idegenkedését a bezártan, örökös készenlétben élő emberek iránt. A mogyeriek nem erre születtek. Igaz, némi bizonytalanság fogta el, ha az őket szorító besenyőkre, úzokra, ruszokra gondolt, hiszen a birodalmak úgy szóródnak szét az időben, mint a pelyva a szélben, s Avarország sok száz esztendeig szilárdan állt, őrizte azt a földet, mely talán az ő népének is hazája lehet majd...
Amikor másnap a had felkerekedett, és Álmos mellől Bars megtáncoltatta lovát, Becse vezér elfordította szemét a hosszú, szakadozott vonulásról, mely a ködben úszó nagy hegyek felé tartott. Felpillantott az égre, a kora őszi, hűvös égre, ahol madarak vonultak megszokott rendben dél felé, melegebb tájakra. S mintha a madarak az örök időben repültek volna, tudomást sem véve alant az emberek végtelen vonulásáról, nyugatról keletnek s keletről nyugatnak, oda, ahol több az élelem, biztonságban nőhetnek fel a gyermekek.
Kora ősz volt. Bizonyosan hazaérnek, mielőtt a kemény, pusztai tél beköszönt. Hazaérnek, hogy egyszer majd visszatérjenek ebbe a hazába, sokaságukkal meglakva, benépesítve, megművelve a földet, melyet eddig csak gyepűnek szántak kelet és nyugat között.

 

1977. november

 

 

„1945-ben születtem Budapesten, eddig tíz különböző műfajú könyvem jelent meg, versek, regények, novellák és tanulmányok, írtam hang- és tévéjátékokat, színdarabokat is, rendszeresen foglalkozom műfordítással, irodalomtörténészként pedig elsősorban a XVIII. és XX. századi angol költészet érdekel. Kedvelt műfajom és «hobbim» a fantasztikus irodalom. Tíz kötetre tervezett történelmi regénysorozatom első darabja a László Gyula kettős honfoglalás-elméletétől ihletett Avarok gyűrűje, ezt követi a magyar kereszténység történetének egyik kiemelkedő alakjáról, a mártírhalált halt Gellért püspökről írt Gellért című regényem, jelenleg pedig A látó és a vak címmel a tragikus sorsú Árpád-házi király, II. Béla korába szeretném elvezetni olvasóimat. S most sem tudok mást írni, mint az Avarok gyűrűje első kiadása elé: örömmel és alázattal írom e könyveket, mert a valódi és az elképzelt történelem örömre és alázatra tanít.”

 

Szentmihályi Szabó Péter

 

Tartalom:
Árpád a hágón
Első rész
Második rész
Harmadik rész
Negyedik rész
Ötödik rész