Szentmihályi Szabó Péter
Avarok gyűrűje
(Tartalom)

Édesanyámnak

Mottó:

„Az, amit eddig a honfoglalásról tanultunk és tanítottunk, mind igaz. Ebben semmiféle változás nem történt. A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.”

László Gyula

ÁRPÁD A HÁGÓN

Mióta vándorlunk Napnyugatra,
álnok csodák nyomában?
Csak közönséges szarvast ejt nyilunk.
Talán elérjük Életfánk legszélsőbbik ágát,
s a sötét semmi martaléka leszünk.

Szorítanak bennünket vadabb vitézek,
kik nőink, kincseink akarják,  ám mi is elvesszük,
hogyha úgy adódik, mások nőit is, kincseit.

Álmomban néha arra vágyom, megtudjam,
átkoz-e vagy áld törzsem (és megszelídül-e)
kiket emitt, e hegykaréjba gondolok.

És e sok nép majd összemállik,
kevert lesz csontjuk s magvuk is,
nem lesznek-e bezárva itt, hegyek között,
ami menedék nekünk, szeles,
ellenséges és beláthatatlan puszták után?

Különbnek látni őket,
szabad nemzetségnek, csak erről álmodom,
de nem különb bizony,
mely csak különböző.

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Becse aggódva fürkészte a feketülő fellegeket. Nem volt szabad tüzet gyújtaniuk, márpedig akkor a zivatarig nem ártana fedél alá jutni. A táltosra pillantott, látja-e ő is a közelgő cudar időt. A vén Tervel merev arcán azonban semmit sem lehetett észrevenni. Résnyire nyitott szeme miatt úgy látszott, mintha örökké bóbiskolna. Talán háromszor húsz és még tíz tavaszt is megért már, mindenesetre a Varsány-nemzetségben ő volt a legidősebb - saját korát ő sem tudta egészen pontosan.
Becse vitéz nem félt attól, hogy a táltos elalszik a nyeregben. Előző nap ugyanígy poroszkált, amikor öt bolgár rájuk tört. De amint füle felfogta az íjhúr parányi pendülését, már hallatta is azt a mély torokhangot, amitől a lovak megugranak, mint a villám, s az öt nyílvessző arasznyira mögöttük hussant el.
A lovak már csikókorukban megtanulják ennek a torokhangnak a jelentését, s ilyenkor az ostor vési emlékezetükbe ezt a fontos tudományt. Mert az kell, hogy a jó ló évek múltán is úgy ugorjon meg, mintha erezné az ostor marását.
Becse a bolgárokra ment volna, de Tervel atya egyetlen kemény pillantással megtiltotta. Lehet, hogy elbírtak volna a bolgárokkal, de ők most Varsány vezér szemei voltak, nem csupán saját személyüket kockáztatták volna. Új szálláshelyet kellett keresni a Varsány-nemzetségnek, védelmezhetőt és biztonságosat, ahol új, erősebb földvárgyűrűt vonhatnak házaik, sátraik és karámjaik köré. Már harmadik napja haladtak, lassan, óvatosan, kutató szemmel ezen a senkiföldjén, amelyen azonban bármikor felbukkanhattak a frank vértesek, a szlávok vagy a prémruhás bolgár lovasok.
- Valaha napnyugatra jöttünk napkeletről, most meg szégyenszemre visszaigyekszünk keletre! - dünnyögte a táltos. - Hej, Baján kagán, miért hagytál itt bennünket!
Becse hallgatott. Este, tűz mellett szívesen kérdezgette volna az öreget, de most éhes volt és fáradt. Tudta, hogy valamikor a nagy kagán uralta egész Avarországot, de az már régen volt, nagyon régen. Becse vitéz apját a frankok vágták le, s az öreg Tervel nevelgette. Becse még mindig félt egy kicsit a táltostól, de hát ki ne félt volna tőle? A táltos atya tud és tanít. Foggal született, s addig nem halhat meg, míg olyan tanítványa nem akad, aki ugyancsak foggal jött a világra. Becse vitéz tudta, hogy az öregember igencsak szerette volna, ha ő, a kis Becse, alkalmas a táltosságra. A vénember gyakran sóhajtozott odahaza. Meg akart volna már halni. De amíg nincs utódja... nem lehet. Becse vitéz ezen nem csodálkozott. Tudta, hogy a táltosoknak nem parancsol a halál. Ámbár... ha azok a bolgárok jobban nyilaznak, ki tudja? Aztán a vén Tervel agyafúrt is. Becse, ki jócskán magasabban hordta a fejét már, odapislantott a táltos kopasz fejebúbjára. A táltosnak meglékelik a koponyáját kicsiny korában. A napégette fejbőrön világ lott a heg holdas karimája. Becse vitéz megborzongott, mert erről eszébe jutott, amikor a vén Tervel a tűz előtt őrül-fordul, habzik a szája, s elvész szeme fénye. Ilyenkor fölmén az égbe, a világfa tetejébe, s az Öregistennel társalkodik. Aztán újra pörgő táncába kezd, veri kis őzbőr dobját, szája félelmesen habzik.
Becse vitéz tizenhét tavaszt ért már meg Tervel atya szerint, s így voltaképpen öreglegénynek számíthatott. Keresztülesett a próbákon, és maga Tervel atya övezte fel. Ha ez a küldetés nem vág bele, akkor is úton kellene lennie: régi szokás szerint asszonyt kellene rabolnia magának.
Becse most Ölrunra gondolt, kit szőkesége egymagában megkülönböztetett a nemzetség lányai közül, s valószínűleg anyja alán véréből jutott több neki. Becse jól tudta, hogy a szőkeség a gyenge emberek jele, s igaz avar férfi csak asszonynak való, barna, alacsony lányt választ magának, de Ölrun - aki egyébként tündér meg boszorkány hírében is állott - mégiscsak megbabonázta. Sorsukban annyi közösség volt, hogy Ölrun is árva volt, és a nemzetség asszonyai együtt nevelték.
Becse ismét a táltosra pillantott: nincsen-e elrejtezve magában, nem társalkodik-e tán a Világügyelő Férfival, vagy az ősök szellemével. Tervel rávetette a legényre messze néző szemét és csöndesen mondta:
- Ne félj, Becse, pihenünk immár. Magam is megehültem.
Tervel egy horhosba irányította lovát, nyögve leszállott a nyeregből, körülnézett, beleszimatolt a levegőbe, aztán előkotorta övéből tűzszerszámát. Becse megkönnyebbülten sóhajtott. A marhabendőben őrzött darás húsból nemigen kívánt volna enni, de a nyúlfi, amit reggel lőtt volt, jó vacsorának való volt. Maga is leszállt a lóról, leszedte mindkét állatról a szerszámot, s ügyesen megbéklyózta őket, hadd legeljenek a horhosban. Ő is nagyot szippantott az alkonyi levegőből, s felkapta fejét.
- Vízszagot érzek, Tervel atya!
- Jól érzed, fiam - biccentett az öreg, s lassú, kis tüzet kerekített, olyat, aminek füstje hamar szétterül, s nem árulkodik idegennek, kóborló ellenségnek. - Jól érzed. Az ott a nagy víz, amit Dunának mondanak. És a nagy folyó a tengerbe ömlik.
Becse abbahagyta a nyúl nyúzását.
- Tenger? - kérdezte.
- Az. Olyan, mint a tó, csak nagyobb. Sokkal nagyobb. A szárazokat nagy vizek ölelik körül. És a víz sós. - Tervel atya köpött egyet, s hozzátette: - Ihatatlan.
A legény tűnődve folytatta a nyúzást. Többet nem mert kérdezni a táltostól. Talán majd később, ha ettek. Egyelőre elég volt ezen elgondolkodni. Még hogy sós víz? Persze ha sós, akkor ihatatlan. De hát a világfa ágairól nem folyik le az a sok víz? S akkor hol áll a világfa? Nyilván, hogy a poklot köti össze az éggel, de akkor ott lenn, a sötét hiúban mi élteti?
Némán ettek, s jóízűen: a felnégyelt vadból csak ösztövér csontjai maradtak.
- Holdanyánk örül - tekintett Tervel az ezüstös teliholdra.
Becse merőn nézte a holdat, míg szeme káprázni nem kezdett. Megint csak Ölrun járt az eszében, az ő szépséges arcát vélte látni a holdtányérban, s bosszantó éhséget érzett a gyomrában, pedig az imént lakott jól. Tudta, hogy Ölrunra éhes, és ez a fájdalmasan édes éhség nehezíti el tagjait. Tervel félig lehunyt szemmel figyelte a legénykét, és elhúzta a száját, amit mosolynak is lehetett volna venni.
- Ölrun? - kérdezte, de nem várt rá választ. - Ne hagyd, hogy megbabonázzon. Szép lány, de kevesen vagyunk. A nemzetségen kívül kell asszonyt találnod, hogy sokasodjunk. Ölrun szeme majd nemzetségünkbe köt egy derék idegen vitézt egyszer, így van ez.
Becse megrezzent: a táltos ismét tanújelét adta, hogy olvasni képes az emberek gondolataiban. Nem szólt, hiszen a táltosnak igaza volt. Elfogadta a tömlő bort, amit Tervel odanyújtott, ivott néhány kortyot, feje alá igazította a nyerget, s álmatlanul figyelte, amint Ölrun mosolygó arca lassan áthaladt a csillagos égen.
Hajnalban Becse a táltos szelíd rázogatására ébredt.
- Mennünk kell, fiam. Nagy út van még előttünk.
Szótlanul nyergeitek, nem ettek semmit: lovas ember portyán csak egyszer eszik napjában, különben elnehezül, érzékei eltompulnak.
Mélyúton haladtak, amelyet a rohanó víz vájt magának. Most azonban száraz volt, akár a késő tavaszi erdő alja: a felhők mindennap gyülekeznek, de eső nem származik belőlük. Egy domb tetejére érve a távolban alacsony falú földvárat láttak: a falak körülkerítették a megművelt földeket is.
- Bolgárok - mondta Tervel, s nagy ívben kikerülték azt a helyet. Az állatokkal nehezebb lesz itt észrevétlen átkelni, s a nehéz, nyikorgó szekerekkel, rajtuk az asszonynéppel, sivító gyerekhaddal...
Egészen váratlanul magasodott fel egy várszerű építmény előttük, amire a vénember sem lehetett felkészülve, mert megállította lovát. De a mélységes csend, és a magas töltésen málladozó falrészek, amelyeken három lovas is átugrathatott volna egymás mellett, felbátorították őket. Becse felajzotta íját, s minden eshetőségre készen figyelte a legparányibb rezdülést az építmény falán.
Tojásdad alakú, hatalmas térségre jutottak, amelyet körben magas kőhasábok határoltak, s meneteles lépcsők. A töltés oldalában pedig sötét alagutak ásítottak. És a térség közepén tüzek maradványai. Egyikük sem látott még ilyet. Tervel atya hallott ugyan kőből rakott városokról, de ez valami más volt. És körben nem lépcsők húzódtak, vagy ha igen, akkor óriásoknak való lépcsők voltak azok. És hirtelen ráébredt, hogy itt emberek ültek valamikor körös-körül, sok-sok ember, több, mint Varsány vezér egész nemzetsége.
- Mi ez? - kérdezte Becse megilletődve. - Talán a nagy kagán? ... Vagy Attila király? ...
Tervel atya mogorván pillogott. Nem szerette beismerni, ha valamit nem ért pontosan.
- Nem... ez régebben volt... sokkal régebben. A frankok építették ezt. Ők rómaiaknak mondták magukat. Kőből építettek, kövekre írtak. És eltűntek.
- Megölték őket?
- Nem. Nem mind. Nagy birodalmuk volt... s felszívódott, köddé vált. Akár Attila atyánké. Csak ők kőből építettek. S mégis eltűntek.
- De hát mire való volt mindez? - mutatott körbe a legény, még mindig értetlenül.
- Valamit... valamit néztek. Hallgattak. Ki tudja? Talán gyűlést tartottak. Összegyűltek, s néztek valamit.
- De mit, atyám?
- Talán harci játékokat. Megvívtak egymással bátor vitézek. Vagy... olyan emberek ágáltak, akik más emberek képét öltik magukra.
Becse pislogott. A táltos zavartan folytatta.
- Nos, hát afféle eszetlenek. Mint minálunk Fájsz, a bolond. Aki komázik Varsány vezérrel, s mindenki nevet rajta, s szánják is. Kap enni-inni... mert bolond szegény.
Becse most már értette, s megvetéssel nézett végig az amfiteátrumon. De amikor ugyanott elhagyták az építményt, ahol bejöttek, zavart csodálkozást is érzett. Akik még őrültségüknek is ilyen hatalmas emléket hagynak, hogyan tűnhetnek el az időben? Mégis erős nép lehet a frankoké, ámbár vértjükben lassan, ügyetlenül mozognak, s míg kétélű, egyenes kardjukat sújtásra emelik, a szablya háromszor is megkeresheti a rést a torkuk felett... De sokan vannak, és konokul és súlyosan megállnak, ahol vannak, mint ezek a kövek.
A Világügyelő Férfi vajon miféle szándékkal van irántuk?

MÁSODIK FEJEZET

Ölrun forgolódott fekhelyén, sehogyan sem tudott elaludni. Az árvák szálláshelyén volt, a szolgák szállása mellett. A társnői már aludtak, vagy legalább úgy tettek, mintha aludnának. Ölrun hallgatta a zajokat, a szolgák lótás-futását, káromkodását: még a frank rabok is ebadtázták vérbeli testvéreiket, akik miatt megbolydult Varsány úr nemzetsége, s a harcosok nagy tüzek mellett javítgatták, tisztogatták fegyvereiket, bőr- és vaspáncéljukat.
Az egyik szakállas vitéz, Kovrat hangja egészen a szállásig elhangzott:
- Magától Tervel atyánktól hallottam, hogy avar lovasaink egykor két egész tümenyt is kitettek! És akkor még ott voltak a gyalogkatonák! A szlávok, a gepidák!
Egy másik hang halkabban érkezett:
- Az régen lehetett, Kovrat. Baján úr idejében. A hosszú szakállúak akkor takarodtak ki Avar országból. Csak te maradtál itt nekünk mutatóba!
Nagy nevetés csapott fel a kis évődésre: Ölrun tudta, hogy a vitézek magukat nyugtatják a nevetéssel.
- Nem vagyok én langobard! - tiltakozott Kovrat, de már senki sem figyelt rá, mert a tábor felső végében, a törzsfői sátor felől megjelent Varsány vezér és hadnagyai. A hadnagyok a rend kedvéért megütögették bőrpajzsukat szablyájuk lapjával, de erre semmi szükség nem volt, mert a vitézek azonnal elcsendesedtek, és tisztelettudóan felálltak a tűz mellől. Varsány vezér hófehér köntösben volt, arany ékszerei villogtak a tüzek fényében. Ölrun csak kis fehér pontnak látta, amely időnként felszikrázott, de mégis pontosan előtte állt Varsány fia Varsány, aki negyvenszer látta meg a tavaszt, s akiről minden avar leány ábrándokat szövögetett, hogy egyszer fiat szülhet neki. Ám Varsány vezér nem tartott ágyasokat: példamutatóan hűséges volt Piros asszonyhoz, akinek Ölrun egyszer segédkezett a fürdésnél, s megállapította magában, hogy hasa petyhüdt és bőre ráncos, mellét laposra szítta a három fiú és két leány. Nehéz volt elképzelnie, hogy Varsány úr minden éjszaka Piros asszony mellé fekszik, s megérinti fakó bőrét.
A mélységes csendben csak a kutyák csaholása hangzott, aztán Varsány úr mélyen zengő hangja töltötte be a tábort, ahol mintegy hatszáz harcos állott hatvan lobogó tűz fényében, tízes csoportokban. A nők és gyerekek ugyanúgy figyeltek a távolabb eső szállásokról, ahogyan most Ölrun tette.
A lány nem annyira Varsány úr szavainak értelmére fülelt, hanem hangjának hullámzására, amelyben bátorítás és veszély volt. Ölrun tudta, hogy a gyepűelvén a bolgárok megöltek két avar vitézt, s arról is hallott, hogy a frank császár nehézlovasokat küldött ismét Pribína királynak segítségül, hogy a maradék avarságot elűzze, s helyükre engedelmes szlávokat telepítsen.
-...Mert a mi földünk kell nekik. Nincs már nagy kagán, kinek visszaadhatnám aranykardomat, mert nem tudom megvédeni a földet, amit nemzetségem tőle kapott.
Az emberek felkiáltottak:
- Megvédjük!
- Nem tudjátok megvédeni - mondta Varsány úr halkabban. - Olvassátok meg, hány tűz lobog, s mindegyik tűz mellett egy tized... Ha itt maradunk, nemcsak mi pusztulunk el, de ivadékaink is.
Kovrat vitéz kiáltott:
- Uram, hát mogyeri testvéreink?
- Nem tudom. Testvéreink jönnek, ahogyan mi és atyáink is jöttek keletről, sok-sok esztendőn keresztül. Eljönnek bizonyosan, mert hírt küldtünk nemegyszer, hogy ez a föld nekünk való, meglaktuk, és jó benne lakozni. Várni kell, s élni. Ez a törvény. Tervel atyánkat elküldtem, keressen új szállást Erdőelvén, messze, túl a nagy folyón, ahol széki avarok élnek számosan. Ha talál szállást, jó. Ha nem, veszünk magunknak. Holnap el kell indulnunk, mert szemeim úgy jelentették, egy tümeny frank vértes jön ránk Pribína íjasaival és lándzsásaival. De mielőtt elmegyünk, az áruló gyepűelvét megbüntetjük, hogy az igazság ne maradjon számolatlan. A hadnagyok három tizeddel elvégzik ezt. Még ma éjszaka.
Varsány úr szavait nem fogadta rivalgás, mint szokásosan. Az emberek tudták, hogy így kell ennek lenni, mégsem igen hitték. A szállásokról asszonysírás és lázas szedelőzködés lármája hallatszott, amit csakhamar a rémülten felébredő gyermekek zokogása követett.
Ölrun maga sem vette észre, hogy könnyek patakzanak végig az arcán. Itt van anyja-apja eltemetve, hogyan békíti meg az ő szellemüket, ha elhagyja őket? S ha egyszer gyermekei lesznek, hogyan magyarázza el, milyen is volt a szülőföld... a kis folyó, a dombok, távolban a mészkőhegyek, az erdei tisztás, ahol Becse megcsókolta, s ő hagyta, pedig akkor még nem is szerette igazán, csak tetszett neki a jóképű, nagyralátó legényke, akiben van valami furcsa, ami Tervel atyától ragadt rá. Ölrun ugyanakkor valami homályos, szégyenletes örömet, elégtételt is érzett. A fiatalok minden változásnak örülnek a lelkűk mélyén, még a rossznak is, mert az ifjú lélek abban a köznapi biztonságban és unalomban sorvad leginkább, amit az öregek oly kívánatos állapotnak tartanak. De több is volt ebben: az árvák keserűsége, amely most felszívódhatott, elvegyülhetett egy nagyobb keserűségben, országos árvaságban. Ahová mennek, bárhol is légyen az, Erdőelvén vagy azon is túl, ott Varsány úr nemzetsége árva lesz, befogadott és megtűrt idegen.
Ölrun hosszú ingére köpönyeget kerített, s gyorsan körülnézett: mit vihetne utoljára szülei testhalmára engesztelő ajándékul. Két kis korsót vett le a szálláshely ablakdeszkájáról: egyikbe tiszta vizet, másikba kölest mért, s kiszaladt a temetőbe. Elhaladt öreg Varsány sírja mellett, amelyen két ember magasságú mészkőhalom hirdette: aranykardos vezér nyughelye. S a halom mellett edények egész hada - még ezüstedényeké is - hirdette Varsány úr tiszteletét, s a kis áldozati tűzhelyen a vadászok csak tegnap égethették el legszebb vadjukat, a halászok legszebb halukat. Ölrun szüleinek sírja szegényes volt: a csónakforma fejfa azonban tanúskodott arról, hogy elkerülték az alvilág szennyes árját és gonosz manóit, lidérceit. Ölrun apja a Róka-nemzetség utolsó férfitagja volt, idegen asszonya csak lánygyermeket szült neki, így hiába volt egynyilas tizedes, asszonyával együtt temették. Ölrun északnak nézett, amerre szülei feküdtek, amerre a világfa koronája kiterebélyesedik. Mélyen meghajolt, a fejfa alá helyezte áldozati ajándékait, s felfohászkodott szülei szelleméhez, hogy segítsék meg, s ne haragudjanak őrá, amiért el kell hagynia halálukkal szentelt földjüket.
Előhúzta csontkését, amelyet zsinegre erősítve mindig magánál hordott. Ezt a csontkést anyjától Örökölte, szarvasagancsból hasították, éles és hegyes volt, de fokánál apró tüskéket hagyott rajta az ismeretlen alán mester, amelyekkel a vadbőrökről könnyen le lehetett kaparni a húst, s a bőrök, amelyeket Ölrun készített ki, bársonypuhák és tartósak voltak. Most késével fellazította a testdomb földjét még utoljára, sóhajtott, s ismét felemelkedett.
Ekkor haladtak el a lovasok, három tized, egy ősz hadnaggyal, Zankkal az élen. Zank hadnagynak Varsány úr és Tervel atya után legnagyobb becsülete volt a nemzetségben: az avarok követe volt már akkor, amikor Ölrun még meg sem született, s beszélt azzal a frank császárral, aki annyi bajt hozott az avarokra, s akit népe Károlnak nevez. Zank hadnagy beszéli a nyugati s a keleti frankok vad nyelvét, de még bolgárul is jól tud, mert három esztendeig fogságukban sínylődött, míg öreg Varsány meg nem váltotta száz bolgár rabbal és ötven marhával. Zank hadnagy látott kővárosokat és csöveket, amelyekben tiszta forrásvizet vezettek a palotákba, kőhidakat és kőházakat, ahol a frankok istene lakozik. Zank szerint valami szegény rabszolgát imádnak istenként, aki kínhalállal halt, de ez csak tévedés lehet, mert a frankok erősek, kegyetlenek és gazdagok.
A csapatban lovagolt Kovrat vitéz is, aki megpillantván Ölrunt a testhalmok között, felrikkantott.
- Huj! Nézzétek, a szőke boszorkány tanulja a rontást!
A vitézek mind megnézték maguknak Ölrunt, aki összébb húzta köpönyegét, s elpirult. Zank hadnagynak elég volt hátranéznie ahhoz, hogy mindenki befogja a száját, Kovrattól pedig kissé elhúzódtak társai. Kovrat, úgy látszik, elfelejtette, hogy Zank apjaként szereti Ölrunt, mert Ölrun apja őmellette esett el.
Ölrun borzongva nézett a mind gyorsabban távolodó lovasok után. A csúfolódást már megszokta. Most azonban, a hűvös hajnali szélben, amely mintha az ősök tiszta lehelete lett volna abból a messzi, s mégis oly közeli világból, Ölrun a szerencsétlen gyepűelviekre gondolt. Varsány úr nemzetségében még sosem alkalmazták ezt a büntetést, de tudta, mi következik. Eleget hallott róla.
Zank és vitézei forgószélként rontottak keresztül a kopár senki földjén, amelyen túl a bolgár foglyokat letelepítették. Varsány úr vissza adta szabadságukat, de csak azzal a feltétellel, ha hűséget fogadnak avar uraiknak, s nem szövetkeznek megrontásukra sem a frankokkal, sem más bolgárokkal. Most azonban két avar vitézt megöltek, akik a frankok hadmozdulatait voltak kémlelendők. Nem a bolgárokon múlott, hogy a harmadik vitéz, ha sebesülten is, de megmenekült.
Az alacsony palánk mögött gubbasztó őröknek idejük a felébredésre is alig volt, hosszú lándzsájukat éppen hogy kézbe kapták, amikor az avar lovasok már legázolták őket, s porfelhőt kavarva a falu közepébe vonultak, s körülvették Nogaj törzsfő gerendaházát.
Senki sem ment oda megzörgetni az ajtót. Az avar lovasok halálos csendben várakoztak. A falu lassan ébredezett, álmos férfiak és asszonyok bújtak elő. Kovrat látta, hogy a férfiak egy részénél fegyver van, bár egyelőre csöndesen álldogáltak. Zank egy szemvillanással tágíttatta a kört, s a kör külső peremén álló lovasok a gyülekező tömeggel szemben helyezkedtek el, s térdükre eresztették laza húrú íjukat, amely ölnyi hosszú volt, s csontmerevítőjébe a tulajdonos állatvédelmezőjének képmása volt vésve.
Az avar vitézek egykedvűen, hunyorgás nélkül figyelték a tömeget, csak kiugró arccsontjukon feszült meg jobban a bőr.
Nogajt a nagy csöndesség ébresztette fel. Még az ebek is hallgattak most, talán azért, mert a bolgárok szívesen tartottak igénytelen, korcs kutyákat, amelyek viszont ismerték és félték az avarok hatalmas ebeinek szagát.
Nogaj ingben-gatyában támolygott ki, s kezét előretartva ernyőzte szemét a teljes pompájában felkelő nap ellen. Egy pillanatra megrettent a néma lovasok láttán, de amikor jobban körülnézett, s megpillantotta saját népét is a lovasok mögött, kihúzta magát, és méltóságteljes tartást öltött. Nogaj körülbelül egykorú lehetett Zank hadnaggyal, de jóval kövérebb volt, és a nagy csöndben hallani lehetett nehéz, sípoló lélegzetét.
- Jó nap virradjon rád, Zank úr! - mondta Nogaj tompán.
- Jó nap virradjon rád - ismételte komoran Zank úr, s egy pillanatra átfutott agyán a helyzet különössége. - Tudod, miért jöttünk, Nogaj úr. Két vitézünket megöltétek, megszegtétek a szövetséget, amelyet öreg Varsány vezér kötött veletek. Add ki a gyilkosokat, s adj tíz ifjút, hogy szolgálja azok családját, akik apa nélkül maradtak.
Nogaj körüljártatta szemét a mozdulatlan tömegen, s számba vette az avar lovasokat.
- Ti, uram, mint hallom, készülődtök a nagy útra, mentek testvéreitek elé, mert igen megfogyatkoztatok. Mi itt maradunk, s megfizetjük az adót a nagy császárnak éppúgy, mint Pribína királynak. Ha itt maradnátok, nektek is megfizetnénk. De hát elmentek...
Zank sokat tapasztalt követ volt: arca sem rándult Nogaj szavaira.
- Hallottad kívánságunk.
- Hallottam, Zank úr. De mi semmit sem tudunk annak a két avar vitéznek szerencsétlen sorsáról, így hát nem tudjuk kiadni nektek gyilkosaikat, még kevésbé kötelezhetünk tíz legényt érdemtelen szolgálatra.
- Megértettem szavaidat, Nogaj. Megértettem, de hamisnak tartom, s ezért Varsány úr képében megbüntetem egész nemzetségedet - mondta Zank úr harsányabban.
- Tégy, amint kívánod, uram - hajtotta meg fejét színlelt alázatossággal Nogaj, és megvillant a szeme.
Feszültség volt a levegőben. A párbeszéd közben az asszonynép eltakarodott, s csak fegyveres bolgár férfiak maradtak a törzsfő háza előtti térségen.
Zank úr halk parancsszót hallatott, s a karéjban széthúzódott lovasok összébb szorultak, s lassan, egészen lassan kifelé mentek a falu közepétől a folyó felé, amely mellett a mezőn a bolgárok ménese volt. A bolgárok felnyögtek, feljajdultak, amikor megértették az avarok szándékát, de az utolsó avar tized felállt nyergében, s az íjak idege megpendült. Két bolgár, aki már csaknem elhajította lándzsáját, szoborrá dermedt ebben a mozdulatban, torkukat nyílvessző fúrta át.
Nogaj népe most már tisztes távolból, némán kísérte az avarokat, akik közül öten kiváltak, és ezernyi szempár kereszttüzében végezték szörnyű munkájukat. A békésen legelésző lovakat egymás után döfték le, s minden döfést ezer torokból hangzó, fájdalmas nyögés, sóhajtás kísért. Csakhamar olyan volt a legelő, mint a csatatér, de ez csak lódögökkel volt tele. Édeskés vérszag terjengett, a lovak egy része megvadult, menekülni próbált, de ezeket nyílvesszők fúrták át.
Nogaj ott állt harcosai között, és hang nélkül folytak a könnyei. Az avarok a pusztai népek kegyetlen törvényét cselekedtek: az ellenséges törzset megfosztották legfőbb kincsüktől, hadviselésük, menekülésük és munkájuk eszközétől: lovaiktól.
Zank hadnagy is könnyezett. Látott ő már embereket is elhullani ugyanilyen kegyetlen mészárlásban, de ott nem néző volt csupán, s nem neki kellett kiadnia a parancsot. És a ló szent állat, a fehér ló pedig különösen az. De Zank arra gondolt, hogy Varsány nemzetségének elvándorlása áldozatot érdemel, s a hadak ura talán örül is ennek a méltó áldozatnak. De akárhogy fontolgatta a dolgot, nehezen tudta elképzelni, hogy a hadúr igazán örülne ilyen öldöklésnek. Ha a szokás nem kötötte volna, inkább elhajtotta volna a bolgárok ménesét, hiszen a nagy útra szükség is lett volna minél több nyerges és igás állatra. De az lopás lett volna, méltatlan az avar néphez, mely nem szorul rá mások marháira, kincseire.
Egy hosszú sörényű, gyönyörű fehér mén tört most ki, oldala piroslott, nem a saját, hanem társai kifröccsenő vérétől. Zank éles parancsszavára megdermedt az íjászok keze, s a ló háborítatlanul tűnt el az erdő ritkás fái között.
„Ez a mén a tiéd, Világügyelő Férfi”, gondolta magában Zank, kissé következetlenül, hiszen a legpompásabb állatot illett volna leginkább feláldozni. Csakhogy ebben a mocskos halálaratásban az életben hagyás látszott a legszentebb áldozatnak.
Az öt avar vitéz vértől szennyesen jött vissza lovához, szablyájukat néhányszor beleszúrták a földbe, majd megtörölték a fűben.
Aztán a három tized, ahogyan jött, végigvágtatott a bolgárok faluján. Nogaj és népe szótlanul, minden ellenséges szándék nélkül nyitott utat nekik. A szemükben félelem volt, és gyűlölet. De a félelem nagyobb volt, mint a gyűlölet.
Amikor Zank hadnagy harminc emberével visszatért a Varsány-avarok szálláshelyére, már szekerek sora állt dugig megrakva, indulásra készen. A vitézek most a szállást körbekerítő gyűrűt rombolták, keserves káromkodásokkal. Feszegették, szórták szét a köveket, döntötték a vályogfalakat, leszaggatták, felgyújtották a palánkot, s szekercével hasogatták házuk bálványfáját.
Az avarok gyűrűjébe nem települ be sem bolgár, sem frank helyőrség. És amikor a kürt szomorú indulásra fújta, minden égett, ami Varsány földjén éghető volt, kivéve a temetőhely fejfáit.
De csak az asszonyok, gyerekek nézegettek hátra. A férfiak komor arccal igazítottak, amit kellett, a hámon vagy a nyergen, s amikor a kürt másodszor fújt indulásra, lomha hernyóként mozgásba lendült a szekérsor.
Varsány úr gondolataiba merülve nézett végig népén. Remélte, feleúton találkoznak Tervel atyával. A nagy folyóig ő is tudta az utat, de a frank vértesek rövid egynapi járóföldre mögötte vannak. Mielőbb szerette volna közöttük tudni a nagy folyót, amelyen túl, a pusztaságra egyetlen frank császár sem vetett még szemet.

HARMADIK FEJEZET

Már kétnapi járóföldre kerültek a nagy kősánctól, de a síkságnak csak nem akart vége szakadni. Tervel atyát ez nem lepte meg, Becse vitéz azonban ugyancsak tekergette a nyakát valami magaslat irányában, amelyen megpihenhessen a szem. Homokpuszták és ingoványok, mocsaras-lapos tölgyerdők váltogatták egymást, s éjszakánként hallották a farkasüvöltést és a bölénycsordák nehéz csörtetését.
A Nap most kelt fel, s félelmesen szép látványt nyújtott hatalmas, tűzpiros korongja, amint akadálytalanul felbukkant a láthatár peremén.
Nagy láp szélére értek, s Tervel atya hiába fürkészte a járható ösvényt, a lovak horkolva csúsztak szügyig a zsombékosról a veszedelmes vízbe. A láp szegélyén haladva azután belebotlottak egy pákászkunyhóba, mely szláv szokás szerint verembe volt ásva.
- Jó nap virradjon rád! - mondta Tervel atya nyájasan, mert látta a kibúvó ember s asszony szemében a félelmet. Bentről gyenge füst és gyermeksírás szűrődött ki.
- Rátok is, uram! - hajolt meg a férfi, csimbókos haját-szakállát lesimítva.
- Látom, avar vagy - mondta Tervel atya. Vannak-e itt még avarok?
- Voltak, uram, de túl sok bolgár harcos portyázott errefelé, egynapi járásra földvárat is emeltek. Megpróbálták elűzni őket, de sokan voltak. Aki megmaradt, lehúzódott a Tiszához, s le Erdőelvére, a széki avarokhoz.
- Te mért maradtál? - kérdezte Becse.
- Nem vagyok harcos, uram. Kacska a lábam - mutatta az ember szégyenkezve. - Aztán meg: hozzászoktam a vízi élethez. Ha éhesek vagytok, hallal, lepénnyel, sajttal szolgálhatunk. A lovak meg haraphatnak füvet a kunyhó mögött.
- Jó lepény - mondta Tervel atya, lassan rágcsálva, hogy példát adjon Becsének, aki túl mohókat harapott. - Honnan a búza?
- A bolgároktól - hajtotta le fejét az ember restelkedve. - Mi nem tudtunk hozzá eleget. Halat s vadfélét adtunk cserébe. Bemegyek a friss fogással a földvárba - nem bántanak. Ők meg ehhez nem értenek. A sajt is tőlük van, bár azt mink is tudjuk. De hát a gyermekek miatt - bökött fejével befelé, mert az asszony kint terített, egy nagy fatönkön.
- Szóval... nem bántanak - ismételte meg Tervel atya tűnődve.
- Csak a fegyverest bántják. De azt is csak akkor, ha többen vannak. Nem igazi harcos népek - vélte az ember. - És ti, uram, ha meg nem sértlek, honnan, s hová?
- Varsány-gyűrűből valók vagyunk, napnyugatról, s el kell vonulnunk a frank vértesek elől, s a morvák elől, akiknek most Pribína a királyuk.
- Hát a mogyeri avarok nem jönnek? - kérdezte az ember.
- Te tudsz róluk? - kérdezte vissza Tervel csodálkozva.
- Mindenki tud róluk felénk, uram. Mert úgy tartja a nép, hogy sok-sok száz évvel korábban jöttek előre a mi őseink, keletről, de véreink java hátramaradt. Ha ők egyszer elérkeznek, nem vérzünk tovább, élhetünk úgy, ahogyan nekünk tetszik. Ahogyan a Világügyelő Férfi nekünk parancsolta.
Lassan felcihelődtek, s a pákász ügyesen átvezette őket a lápon.
- Ha majd erre jöttök megint, uram, talán veletek mennék - mondta alázatosan. - Ha ugyan Varsány úr népe befogad egy nyomorult pákászt. Mert nem jó itt egyedül, idegen népek között.
Tervel súlyosan bólintott, s táltosmód megáldotta az embert.
- Mi a neved? - kérdezte a táltos, és megsarkantyúzta lovát.
- Cserge, uram.
- Köszönjük, Cserge! - kiáltotta vissza vígan Becse, és előrerúgtatott. Megszerette ezt az embert, ezen a néptelen vidéken, amelyet avar szóval éltetett és meglakott.
- Mondd, atyám, mi lesz velünk, avarokkal? Mi lesz, ha nem jönnek meg mogyeri testvéreink? - kérdezte Becse vitéz, amikor napszállatkor letáboroztak egy homokos síkságon.
A táltos lehunyta a szemét. Aztán eltűnődve pillantott Becsére, s egy gallyal rajzolni kezdett a homokba.
- Mink itt vagyunk, középen. Látod? Ez itt a nagy folyó, amelyen átkeltünk. Nyugatra, ameddig húzom a vonalat, mindenütt a nyugati rómaiak uralkodnak. Sokféle nép. Az északi emberek, aztán a frankok, a langobardok. Emitt, keleten a keleti rómaiak. Ők magukat bizánciaknak mondják. Ők mind egyazon istent imádnak. Délen és keleten vannak az arabok és a türkök-bolgárok. Aztán körülöttünk, karéjban vannak a szlávok.
- Azokat ismerem - mondta Becse vitéz. - Tőlük nem félek. Nem jó lovasok, nem jó nyilazók. Csak a földet túrják.
A táltos összehúzta szemét.
- Csak lassan, fiam. Olyanok, mint a fűszál. Rátapodsz, lehajlik, majd kiegyenesedik. S a tölgyet eldönti a nagy szél, a fűszál meg sem érzi. Szolgának lenni biztosabb, mint úrnak. S többen vannak, még többen lesznek. Ne becsüld le őket.
- Baján kagán idején, te mondtad, atyám, mindenki rettegett tőlünk.
- Akkor igen. A nagy, kőfallal körülvett Bizánc évente százezernél is több arannyal váltotta meg a békét. De Károly, a frankok császára szétszórt bennünket. Azóta nemhogy kagánunk: fejedelmünk sincsen, csak vezéreink, ezüstkardos vezéreink, akik egymás közt is marakodnak. Vannak griffes avarok, akik gyáván meghódoltak a bolgároknak, s nyelvüket is eltanulták... De most elég ebből. Próbálj valamilyen vadat lőni, fiam, fogytán az élelmünk. Haza kell néznem este, minden jól van-é Varsány-gyűrűben. Furcsát éreztem tegnap óta. Nem veszedelmet, mégis ahhoz hasonlót. Meg kell bizonyosodnom felőle.
Becse szívében megzavarodva, gyalogszerrel indult el a pusztán, hogy ehető élelmet vadászszón. Tervel atya rejtőzése-révülése félelmetes képeket idézett fel benne, s még aggasztóbb volt, hogy az atya sejtelmei sohasem tévedtek: valami történt otthon... Talán vissza is kell fordulniuk, dolgukvégezetlen, szégyenszemre. És vajon Ölrun? Vele mi történik? Bárcsak néki is olyan látó szemei volnának, mint a táltos atyának! Akkor ő odabentről, lelke mélyén állandóan Ölrunt lesné, őrizné messziről is álmát, s vizsga szemmel figyelné, nem kóvályog-e valamelyik idősebb legény az árvák háza körül.
Sikerült két kövér túzokot ejtenie. A táltos gyorsan, gyakorlottan készítette a sültet, s intett Becsének, lásson hozzá. Ő maga nem evett, hanem félrevonult, s bőriszákjából csöndben előszedegette a révülés kellékeit, egyebek között egy karmokkal-agyarakkal televarrt bőrköpönyeget és egy báránybőrrel bevont kis dobot. Tervel atya egy szemvillanással jelezte Becsének, rakja nagyobbra a tüzet, s menjen még tűzrevalóért.
Mire Becse visszatért egy ölnyi gallyal, száraz kóróval, addigra a táltos már pőrére vetkezett, bekente testét valami fénylő kenőccsel, amelynek fanyar illata csavarta Becse orrát.
Becse nagyra tornyozta a máglyát, s a táltos intésére hátrább lépett, tisztes távolságra, s szemét-fülét hegyezve egyszerre figyelte a táltos mozdulatait, s az éjszaka árnyait-zenéjét. Veszedelmet hozhatott rájuk ez a fennen lobogó máglya, de hát a révüléshez sötét éjszaka kell, ezt mindenki tudja.
Tervel atya most egy kis szarvedénykéből valamilyen port hintett a tűzre, s egészen közel hajolva beszívta a lilás-kékes füstöt. Ennek illata is eljutott Becse orráig, s ez az illat is fanyar volt. Akkor a táltos, előbb lassacskán, majd egyre sebesebben, verni kezdte tenyerével a dobot, s egész teste, mely a lobogó lángoktól kékesen fénylett, ingani-rángani kezdett.
Aztán Tervel különös, dünnyögő hangon kántálni kezdett, néhol a régiek nyelvén is, amelyről Becse úgy tudta, még Attila táltosai beszélték. Ezt a nyelvet Becse csak homályosan értette, inkább érezte, hogyan változtak-csonkultak az ősi szavak. A táltos így énekelt:

Hatalmas bikája a földnek
hatalmas síkság büszke lova
én hívlak téged
én
a hatalmas bika idelenn,
én
a sivatag lova nyeritek,
én hívlak téged
sivatag lova
jelenj meg! oktass!
Bűvös bikája a földnek
jelenj meg
szólj hozzám!

Ezt ismételgette a táltos, azután egyre sebesebben kántált, csak a „Haj, regö rejtem” hallatszott ki belőle, majd dobját elhajítva, bőrköpönyegét ledobva, széttárt karokkal keringett a tűz körül. Becse félelmet és szégyenkezést érzett. Félelmet a saját oktalan kíváncsisága miatt, szégyenkezést, hogy észrevette rettegésében is Tervel atya szánandó, ösztövér meztelenségét. És amikor távolról meghallotta a lódobogást, arcra vetette magát: tudta, hogy a révülés sikerrel járt, a Világügyelő Férfi megjelent számára hatalmas lován, amelynek csak patkódobogását hallani.
Ilyenkor a táltos lelkét a Férfi felragadja a magas égbe, ott társalkodik vele, válaszol kérdéseire, ha éppen jó kedvében van, de ha a táltos rosszul kérdez, akkor a földre visszanyekkenti.
Aztán csak a tompa puffanást hallotta: Tervel atya elterült a földön, fél karja a kihunyni készülő tűzbe lógott, mellkasa hevesen hullámzott, szemének csak fehérje látszott.
Becse gyorsan félrevonta a tehetetlen, súlyos testet, óvatosan lefektette, fejét megemelte, a bőrtömlőből vizet öntött egy kendőre, s addig dörzsölte Tervel atya halántékát és homlokát, míg szemei csöndesen lecsukódtak, és az öregember mély álomba merült.
Becse pedig ott virrasztóit mellette, míg a kelő nap sugarai meg nem érintették a vén arcát. Tervel atya felült, s komoran megszólalt.
- A Férfi elragadott, s megmutatta a mieinket. Időnek előtte útnak indultak, feldúlták őseink szálláshelyét, ne jusson a frankok kezére. Vissza kell menned, s elvezetned őket idáig. Addig én megjárom Erdőelvét, megkérem a széki avaroktól a bébocsáttatást, s itt várlak bennetek. Ha pedig én nem tudnék jönni, küldök magam helyett mást. Itt fog várni vagy ő, vagy én, míg meg nem érkeztek. Szekerekkel, asszonyokkal, gyermekekkel legalább kétszer annyi időre számolhatunk, mint ameddig mi jöttünk. Útközben szálljatok meg a frankok régi, körkörös várában, a nagy folyó mellett. Állítsatok őröket a tetejére körbe, mert ott megszoríthatnak benneteket. Ennyi. Most pedig indulj. A sültet, ami maradt, vidd magaddal, ne kelljen vadászattal időt vesztened. Én majd inkább ráérek. Vigyázzon rád az ég ura.
Becse szerszámozott, nyergelt, s pontosan lelkébe véste mindazt, amit a táltos mondott, ugyanúgy, ahogyan a tájat minden árva fácskájával és bokrával, minden parányi horpadásával és emelkedésével. Szerette volna látni mielőbb új hazájukat, Erdőelvét, de még inkább húzta a szíve Varsány vezér népéhez, s Ölrunhoz, aki talán éppen védelmére szorulna.
- Jeleket fogok hagyni nektek, ha baj érne: tudjátok, meddig jutottam.
Becse bólintott, bár nemigen hitte, Tervel atyát bármi baj is érhetné. Kinek lelkét felragadja a Férfi, annak mi félnivalója lehetne földi bajtól, haláltól? Életét a Világügyelő szeme vigyázza, minden hadak ura, az avarok istene.
Becse nyeregbe pattant, s nemsokára csupán aprócska pont volt a végtelen síkságon, a két folyó között.

NEGYEDIK FEJEZET

Becse visszafelé, az ismert tájon és úton jóval gyorsabban haladt. Hajtotta a félelem és bizonytalanság is, amit az egyedül járó ember érez csak, különösen a lovas ember, akit messziről látni és hallani, s akinek lovára, fegyverzetére bármely idegennek megfájdulhat a foga. Lesből hurkot vetni a lovas nyakára gyermekjáték, vagy fát dönteni rá, nyilat röpíteni hátába, álmában meglepni.
De Becse a maga tizenhét esztendejével sokat próbált vitéznek számított, részt vett kisebb portyákon, megtanulta ő maga is a lesvetést, íját szempillantás alatt meg tudta feszíteni, szablyája pedig varázslatos köröket leírva tévesztette meg az ellenfelet, míg védtelenül nem hagyta valamely nemesebb részét. De - és ezt a hasonló öreglegények között az ifjú ember néha ugyancsak szégyellte - még embert nem ölt, pedig hát a férfiúi ranghoz ez kimondatlanul is hozzátartozott.
Becse azonban, amennyire szégyellte ezt, annyira örült is a lelke mélyén. Talán nevelőapja, Tervel atya hatása volt az, hogy megtanulta mélységesen tisztelni az életet, minden életet. Tervel atya még egy bogarat, még egy hangyát sem háborgatott ok nélkül, és Becse kisgyermek korában sem csatlakozott a gyermekek kedvenc állatkínzó szórakozásaihoz. Gyöngy névre hallgató, kedves hóka lovát sem hajtotta soha tajtékosra, oldalát sem sarkantyúzta véresre, még akkor sem, ha éppen versenyre kelt más legényekkel, s talán lova gyötrése révén megnyerhette volna a versenyt. Ezt társai gyengeségnek, ostobaságnak, gyávaságnak tartották, de Becse Tervel atyától megtanulta a hallgatást, amely mindig erőt takar.
Amikor az ingoványhoz ért, jól emlékezett az ösvényre, amelyen átvezette őket Cserge, a sánta pákász, és szívében örvendezett a gondolatra, hogy kis időre megpihenhet és felfrissülhet Cserge kunyhójában. Amikor azonban leugrott lováról, és körülnézett a furcsa, nagy csöndességben, látta, valami nagy baj van. Cserge loncsos ebe vérében feküdt, a veremház környéke és maga a ház is szét volt dúlva, és látszott, csóvát is vetettek a tetőre, csakhogy a még nedves sás és zöld nád nem fogott tüzet, csak csöndben füstölgött. A veremház aljában, az ajtóféle tákolmány mögött feküdt Cserge összeszabdalt teteme, kezében még holtában is szorongatva szekercéjét. A száraz nádból készült nyoszolyán pedig ott hevert a két halott gyermek, s mellettük az asszony, akiről a gazok letépték a ruhát, nyilván meggyalázták és megölték. Becse szíve összeszorult a fájdalomtól, amint a megölt, szép gyermekekre nézett még egyszer, s szeme önkénytelenül is befogta a fiatal nő kebleinek gyöngéd halmát és ölének gömbölyded ívét. Becsének még nem volt dolga nővel, s nem is látott még pőre asszonyt, csak leánygyermeket: most ismeretlen érzések, vágyak rohanták meg, s a fülledt, édeskés vérszag undorával és a gyönyörű test igézetében rettegve és megbabonázva állott ott. „El kell temetnem őket - gondolta -, nyugodjanak avarokhoz illő módon.”
Először a férfit vonszolta ki a szabadba, majd a két kisgyermeket nyalábolta fel, anélkül hogy rájuk nézett volna, mert a rosszullét környékezte. Aztán gyöngéden felemelte az asszonyt, akinek nevét sem tudta, s akinek élettelen testén nem látszott fegyver nyoma, csak ütések foltjai. S amikor kibotorkált vele a napvilágra, anélkül hogy tudta volna, mit cselekszik, megcsókolta a kebleket, amelyek hamvasak és érettek voltak, s hegyükben a rózsaszín-barna bimbók titokzatosan remegtek.
És akkor az asszony felsóhajtott, és felnyitotta opálos szemét. Az első kifejezést az értetlenség, a másodikat az ijedtség adta, a harmadikat az emlékezés iszonyata.
- Csak én vagyok az... csak én vagyok, kedves - dadogta Becse, és óvatosan földre helyezte az asszonyt, aki most észrevette saját meztelenségét, és elpirult. Becse rákanyarította köpenyét.
- Meghaltak, ugye? Mind meghaltak, engem pedig...
- Kik voltak? - kérdezte Becse.
- Martalócok. Csak néhány szót tudtak a mi nyelvünkön. Bőrvértjük volt, hosszú, egyenes kardjuk. Hogy nem találtak rabolnivalót, rám vetettek szemet. Cserge szekercét fogott, ők pedig...
Az asszony hangja elfulladt.
- Hogy hívnak? - kérdezte Becse vitéz gyöngéden.
- Temiznek.
- Temiz? Nem avar név.
- Nem - mosolygott az asszony. - Engem a bolgároktól vett az uram. De már alig emlékszem valamire az ő nyelvükből. A nevem annyit tesz, mint tiszta.
- Megismernéd azokat, akik... akik itt voltak?
- A fekete vért... azután az idősebbnek, aki parancsolt, kardvágás volt a bal arcán. A másik... róla nem tudok semmit sem mondani. Mit akarsz velük?
- Most nem tudom üldözőbe venni őket, mert sietnem kell. Tervel atya a törzsért küldött, őket kell vezetnem. De ha összeakadnék velük... talán elém veti őket a végzetük. De mi lesz mostan veled, Temiz? Velem jössz? A ló talán...
- Nem, uram. Neked sietős az utad. Szívesen veled mennék, te jó vagy, és én félni fogok egyedül... De erre jöttök visszafele, s akkor, ha úgy akarod, veled megyek. Erdőelvére is, akárhová. Addig pedig... várlak.
Az asszony alázatosan lehajtotta a fejét.
- Erre jövök - mondta a vitéz elfulladva.
Az asszony visszaadta a köpenyét, s búcsút intett, s ebben a búcsúban benne volt a mezítelen asszony minden alázata és büszkesége.
És Becse, amit még sosem tett, habosra hajszolta lovát, s addig vágtatott, míg szegény Gyöngy rogyadozni nem kezdett.
Becse igen haragudott magára, amikor kénytelen volt a remegő állat lábára béklyót vetni, s fényes délután maga is megpihenni. Egy kis ligetbe húzódott, ahonnan jól beláthatta a lentebb kanyargó utat, amelybe több gyalogösvény és szekérnyom torkollott. Néhány órányira lehetett már csak a nagy folyótól, s a rómaiak nevezetes kővárától.
Elővette a Tervel atyától kapott sült maradékát, s csöndben falatozni kezdett, majd lovát füvesebb, védettebb mélyedésbe vezette, s maga víz után nézett. Víznek azonban nem érezte szagát, nyomát sem látta, kénytelen volt tömlője poshadt vizét megosztani Gyönggyel, majd a nyerget feje alá tette, s pihenni tért.
Az a hatodik érzék ébresztette fel, amely a nomád népek életében nemcsak természetes, de hiánya biztos halálhoz vezetne: álmában is meghallotta a lovak dobogását.
De mielőtt még talpra ugrott volna, eszébe villant, hogy Temiz babonázó szépsége miatt elfeledte teljesíteni férfiúi kötelességét: megadni a végső tisztességet Csergének s a két gyermeknek, elhantolni őket fejjel északnak, s legalább apró tüzet gyújtani halmuk felett. Elvörösödött szégyenében. Mit fog őróla vélni Temiz? S hogyan állhat meg Tervel atya szeme előtt, ha egyszer meg kell vallania, mi történt vele az úton, mi késleltette küldetésének teljesítésében? Éretlen suhanc módjára viselkedett, még jó, hogy botorságában nagyobb szégyent is nem vett magára, hogy egy halottnak vélt nővel... S most Temiz egymaga áshatja meg a sírokat, egymaga viselheti minden fájdalmát... Talán mégis magával kellett volna hoznia, a ló megbírta volna kettejüket is... Csak hát hatszáz vitéz, s megannyi asszony, gyermek és szolga élete több, semhogy bármilyen asszony miatt kockára lehes sen vetni, el is űznék a nemzetségtől, ha ilyesmire vetemedne bárki is...
A lovasok már egészen közel értek, s Becse a bokrok takarásában lovához osont, s minden eshetőségre készen feltette rá a nyerget, majd íjára nyilat illesztett, s kikémlelt az útra.
Amikor megpillantotta a fekete vérteket, azonnal tudta, hogy a Hadak bosszuló Ura kezére adta Cserge és két családja gyilkosait, s Temiz megbecstelenítőit. Becse tudta a törvényt: el kellett volna most fognia a két gyilkost, s a vének bíráskodása alá adni őket, de hát egyedül volt, sietős volt az útja, s a pusztai legfőbb törvény mégiscsak a szemet szemért, fogat fogért törvénye volt.
Becse az ölés ólmos ízével szájában kirepítette első nyílvesszejét, s az idősebb férfi nyikkanás nélkül fordult ki a nyeregből. A fiatalabb azonnal kivágott lovával, s vissza sem pillantva folytatta útját. Becse utána küldött egy nyílvesszőt, de a bőrvért hátlemezéről lepattant. Az avar vitéz lerobogott a dombról, úgy, hogy a gyilkos útját elméssé az ő útja. Gyöngy sebességét megsokszorozta az enyhe lejtő, s valósággal belerobbant a másik lóba, úgyhogy az idegen kirepült a nyeregből, s nagy nyekkenéssel elterült a porban. Becse karddal a kézben leugrott a lováról, s óvatosan az idegenhez lépett, aki azonban nem moccant: nyilván eszméletét vette a zuhanás. Karja kimarjulva, különös szögben állt el a testétől.
Becse lábával megfordította a testet. Jóképű, magas, szőrtelenre beretvált arcú férfi volt. Nyakán és csuklóján vastag aranyperecek voltak, s a vért alól fényes selyeming látszott, melyet Becse csak egyszer látott életében, egy magas rangú fogoly asszonyon, akit később Varsány úrtól kiváltottak a frankok. Irigység, megvetés és diadalérzet hullámzott át rajta, ahogyan kardjára támaszkodva nézte az idegent, aki lassan magához tért, nyögve megpróbált felülni, de visszahanyatlott. Becse töprengve bámult az idegenre: sajnálta, hogy nem vette fejét első indulatában, mert haragja már elszállt. Az idegen most karattyolni kezdett valami különös nyelven, majd érezhetőleg más nyelveken próbálkozott, míg végül töredezett avar nyelven szólalt meg.
- Te nem öl meg engem, vitéz! Bizánci nagy császár, Teofilosz követe lenni mi. Tettél nagy rossz, megöl Drogász úr, császár szeme. Császár haragszik majd. Ez vidék mind hódolni őneki. Császár jön haddal, büntet avarokat.
- Hitvány rablók, gyilkosok vagytok, nem követek! - fakadt ki Becse. - Megöltétek Csergét, a pákászt, és két gyermekét, meggyaláztátok asszonyát!
- Értem, mit beszél. Az ember fegyvert fogott ránk, Drogász úr haragszik, büntet. Kicsinység, mi fizet arany, ha neked ők kedves. Jó, bizánci arany. Ott övben, bő arany. Vedd el, mennyi kell.
Becse előtt megjelent Cserge, a gyermekek, Temiz alakja, döntött.
- Imádj istenedhez, ha van, mert senki élete nem kicsinység, bizánci!
Az idegen inge alól elővont egy kis, kereszt alakú érmet, megcsókolta.
Becse várt egy darabig, aztán nekihuzakodott, s elcsapta az idegen nyakát. Az érem csillogva elrepült. Becse utánament, felemelte, letörölte a fűben, megforgatta. Míves kis kép volt aranyba faragva, meztelen, szakállas embert formázott, karját széttárva.

„Ez az istenük nyilván, de ugyan nyomorult isten” - gondolta Becse, és tarsolyába csúsztatta az érmét. Tervel atya talán többet tud róla. Aztán kidöntötte az idegen övéből az aranypénzeket, kipróbálta szablyáját, tőrét, azt is elvette, átballagott az idősebb férfihoz, leszedte róla a nyak- és karpereceket, majd visszatért a fiatalabbhoz, s azt is megszabadította ékszereitől.
Az arany s az ékszerek mind Temizt illetik: vérdíj az mind.
Lóra ült, s elügetett.
Gyilkosoknak nem jár temetés.
Becse átúsztatott a nagy folyón, elvágtatott a nagy kővár mellett, s úgy számította, másnap már találkozhat népével.
Varsány úr vonulásának azonban semmi nyomával nem találkozott. Letért egy darabig a Nagy Szürke Tó felé, amelyet szláv szóval néha Bolatonnak is hívnak, mert ott az út most szárazabb volt, a partmenti mocsár is felszikesedett. De az ottani emberek sem látták a hadat, pedig néhányan, mint mondották, csatlakoztak is volna szívesen Varsány úrhoz, ha megint jönnek a frankok.
Itt aztán visszafordult Becse, s néhány nyíllövésnyire odább ismét kérdezősködni kezdett. De senki nem hallott Varsány úr hadáról, s kétezernyi ember vonulása nem maradhat észrevétlen.
Végül Becse elérkezett a törzs szállásterületére, s már ugyan látta, hogy merre kerülték el a nyomok, de hajtotta a belső kívánság, hogy még egy búcsúpillantást vessen ősei szálláshelyére, amelyet persze Varsány úr parancsára nyilván lerontottak.
Bizony szívszorítóan szomorú látványt nyújtott a lerontott fal, a felégetett veremházak és kunyhók, a bedöntött csűrök, a szétütött nagy, közös kemencék. Néhány hét múlva már mindenütt fű kezd zöldellni, néhány hónap múlva pedig a természet visszafoglalja mindazt, amit az avarok egyik törzse elhódított tőle. Csak a tűzhelyek kőkarikái, s a temetőhelyen a csontok és a kőedények jelzik majd kései koroknak: itt régen emberek éltek.
Becse gyakran elgondolkodott azon, mindig így fognak-e élni az emberek, ahogyan most, örökös harcban, acsarkodásban, egymás sanyargatásában. Tervel atya és más vének a törzsben néha mesélgettek olyan régi korokról, amikor még az emberek egy nyelven beszéltek, és béke uralkodott közöttük, és jóval többet tudtak a világról, mint most. A vének szerint a Világügyelő Férfi megharagudott az emberekre, vízözönnel is sújtotta őket, aztán tűzesővel, s a régieket új, vadabb és szaporább törzsekkel pusztíttatta el, akiket mindig napkeletről indított útnak, a Föld termékeny s iszonyú bugyraiból.
És Becse tudta, hogy az avar nép is napkeletről jött, és Zank úr, az avarok követe, aki járt a frankok földjén, azt mondta egyszer, borközi állapotában, hogy Frankónia földje, városai és szent épületei csak bámulattal és irigységgel töltötték el az ő szívét, ámbár meg nem érthette, hogy azok a gyáva, földtúró népek miképp hozhattak létre ilyen alkotásokat.
Becse kiporoszkált a temetőbe is, leült édesanyja testhalma előtt, korsaját megtöltötte friss vízzel, tálkájába némi darát szórt, s kis tüzet is gyújtott. Szeme könnyel telt meg, annyira szerette volna, ha most szavakkal is elbúcsúzhat, tanácsot kérhet további életére. Sóhajtva felállt, leporolta magát, s félrevonta lovát, amely szégyentelenül legelni kezdte a távolabbi testhalmok füvét. Becse nem haragudott igazán a lelketlen állatra, hiszen a természet örök forgásának törvényét teljesítette: a halottak bomló testéből fű sarjad, az állat lelegeli a füvet, az állatot pedig megeszi az ember, vagy másként használja, vagy megeszik más állatok. Végül mindenből fű lesz, avagy ha tetszik: végül mindenből ember. A fiatalember nemigen hitte, hogy a Világügyelő Férfi sokat törődne az emberekkel, még kevésbé a lelkűkkel. Becse már látott halottakat, haldoklókat is eleget, és nehéz volt elképzelnie, hogy az a testetlen valami, a lélek, csak úgy kiszáll a gyorsan hűlő és elbomló tetemből, hogy valami különös, új életet kezdjen messze fönt, a hideg magasságokban vagy a feneketlen mélységekben. S amikor Tervel atyát faggatta erről, a vénember mindig kitért az egyenes válasz elől, mintha maga sem lett volna bizonyos arról, hogy a halottak tovább élnek. Vagyis hogy többnyire azt felelte, hogy a halottak bennünk élnek tovább, jó emlékezetünkben, s leginkább utódainkban, mindaddig, míg a Világügyelő Férfi magához nem szólítja az utolsó embert az idők végezetén.
Becse persze nem értette a halált, hiszen még a betegséget, a gyengeséget sem ízlelte meg. Mások halálának tanújaként, sőt legutóbb előidézőjeként sem érezte át a halál kikerülhetetlenségét. Úgy érezte, mint a legtöbb ifjú ember, hogy a halál valami bűn vagy tévedés vagy önfeladás következménye, de aki vigyáz, és nem akar meghalni, az nem is pusztul el.
Összerezzent: a temetőkert mögötti úton gyors, fekete pontok jelentek meg, s egyre jobban, növekedtek. Becse lovára pattant, és a másik irányba fordult, de a fekete pontok ott éppen úgy hemzsegtek. Becsében egy pillanatra vad reménység támadt, hogy Varsány úr gyors vitézei tértek vissza, de néhány pillanat múlva már kivehette a morva íjászok zöld fövegét és a frank páncélosok tompa csillogását. Becse egy pillanat alatt felmérte, hogy lehetetlen kitörnie innen: lovát egy bokor takarásába vezette, maga pedig távolabb elrejtőzött egy sírhalom mellett.
Mozdulatlanul várakozott napszálltáig: abban reménykedett, hogy az idegenek elhagyják a földig rombolt avar szállást, de mindenütt őrtüzek gyulladtak fel, úgy tetszett, a frankok és morvák itt akarták tölteni az éjszakát. Elhatározta, hogy nem vár tovább, hiszen ennél kedvezőbb pillanat talán később nem is akad. Azonfelül kezdte az éhség és szomjúság is gyötörni. Becse óvatosan, csöndesen vezetni kezdte Gyöngyöt arra, amerre a legnagyobb rést látta az őrtüzek között. Már azt hitte, baj nélkül kicsúszhat az őrök láncából, amikor váratlanul füttyszó harsant, körülfogták, és tucatnyi erős, vad marok cibálta, taszigálta a középen lobogó, legnagyobb máglya felé.
Hunyorgó szemmel, megkötözve állott ott, s csak lassan vette ki a reá bámuló, kíváncsi, megvető és gyűlölködő arcokat.
- Egy barbár! Húzzátok fel, ne sokat teketóriázzatok vele! - mondta egy szakállas főnökforma, de hogy mit mondott, az Becse számára csak a hangsúlyból, a mozdulatból derült ki.
Magas, erőteljes öregember lépett oda, de szavainak értelmét Becse ismét csak a hanghordozásból vélte kiolvasni.
- Várjatok! Ki kell hallgatni. Ez még csak gyerek. Kerítsétek elő az avar tolmácsot!
A magas öregemberből olyasfajta méltóság áradt, mint Tervel atyából, bár arca borotvált volt. De ez nem a fegyverek méltósága volt, hanem a tudásé vagy valami másé.
Megérkezett a morva tolmács, aki avar fogságból szökött, és csak rosszul beszélte a nyelvet.
Az öregember megszólalt.
- Mondd meg neki, hogy az én nevem Joannes, és a frankok császárának megbízásából azért jöttem, hogy megtérítsem az itteni, keleti területek pogányait.
A morva a fejét vakarta. Ebben a rövid mondatban annyi fogalom volt, aminek az értelmét avarul lehetetlen volt visszaadni. Joannes püspök megértette a tétovázást.
- Akkor mondd így: ez a föld régtől fogva a frank császáré, aki az egyetlen igaz istent szereti, és mivel azt akarja, hogy az ő népei mind az ő istenét szolgálják és az ő törvényei szerint éljenek, elküldte hozzátok katonáit és papjait. Én a papok vezetője vagyok.
Ezt Becse megértette, és így válaszolt:
- Ezen a földön éltek a mi őseink, itt nyugszanak ebben a földben. A messzi napnyugaton élő császárnak miért kell a mi földünk? Mi is egy igaz istent imádunk, a Világügyelő Férfit, akinek minden emberre, minden népre, de minden fűszálra is egyformán gondja van.
A főpap átható szemeit Becse szemébe mélyesztette, de a fiatalember bátran, rezzenés nélkül állottá a veséző pillantást.
A további kérdésekre válaszolva Becse szűkszavúan közölte: törzse elhagyta ősi szálláshelyét, új szállást keres keletebbre, a nagy folyón túl, s őneki kellett volna elvezetnie népét az ismeretlen vidéken keresztül.
A kihallgatás során rengeteg frank harcos gyűlt köréjük, akik tisztes távolból hallgatóztak, és mustrálták a fiút: közülük legtöbben most láttak először eleven pogányt. Morva alig akadt a kíváncsiskodók között: ők már megkóstolták az avar fegyver ízét.
Megérkezett az a szakállas, hüllőszemű nagyúr is, aki bizonyára az egész sereg fővezére volt, mert a kíváncsiskodók köre még nagyobb lett, de aranyos vértű testőrök hátrább szorították őket. A főpap méltósággal üdvözölte a vezért, aki viszont megcsókolta a pap gyűrűjét, amit Becse igen mulatságosnak érzett, s ha nem lett volna ilyen szorult helyzetben, talán még el is mosolyodott volna. Most azonban rezzenéstelen arccal és tekintettel állt ott, még mindig hátrakötött kézzel, csak széles járomcsontján feszült meg jobban a bőr. Helyzete egyszerre töltötte el félelemmel, szégyenkezéssel és furcsa büszkeséggel. Félt, mert sokat hallott a frankok kegyetlenségéről, és tudta, helyt kell állnia: szégyenkezett, hogy ilyen hebehurgyán és feleslegesen fogságukba került, és büszkeséget érzett, hogy az idegenek szemének kereszttüzében ő most egy egész népet képvisel, a nagy Baján kagán népét, s még birodalmának maradványai is a kazárok földjéig húzódnak el...
A főpap néhány halk mondatot váltott a nagyúrral, aki csöndben ingatta a fejét, láthatólag nem tetszett neki a pap javaslata. Becse nem tévedett, amikor kitalálta, miről vitatkoznak: az ő fogságáról, ki végeztetéséről, esetleg szabadon bocsátásáról.
- Nézd, Angilbert gróf - magyarázott Joannes püspök türelmesen. - Ez még csak gyerek. Mi hasznunkra van, ha itt tartjuk? Ha viszont elengedjük, ez a primitív keleti nép talán nem fél tőlünk annyira, hogy mindent feléget közeledtünkre... Nekem az a feladatom, hogy a keresztény hitre térítsem őket, s halottakat nem tudok téríteni...
- Nekem viszont az a feladatom, hogy mindenkit elpusztítsak, aki fegyverrel ellenáll. Az avarokat különben is lehetetlenség letelepíteni. Nekünk engedelmes szlávok kellenek, akik művelik a földet, állatokat tartanak, és busás adót fizetnek. Minden pogánnyal le kell számolnunk - mondta Angilbert gróf, és vörös arca még jobban kivörösödött.
A két főember némán farkasszemet nézett: az ellentét kettejük feladata és szándéka között oly nagy volt, hogy aligha remélhettek kibontakozást.
- Nézzétek meg a holmiját! - adta ki a parancsot Angilbert, akinek eszébe jutott, hogy Joannes nemcsak Lodovicus kedves embere, hanem a pápáé is, IV. Leóé, aki erős kézzel vetett véget a fejetlenségnek a szaracén támadások leverése után, s akin most sok múlik. Vajon elismeri-e a verduni egyezményt, elismeri-e II. Lajos császárságát, vagy Lothárnak juttat minden hatalmat?
Ismét a megvető és kíváncsi tekintetek, ahogyan két közvitéz kirakosgatta Becse holmiját a tarisznyából, az iszákból, a nyeregzsákból, s övéből is. A zsákmányolt bizánci aranyak, ékszerek és fegyverek nagy bajt hoztak Becse fejére: felcsillant a nagyúr tekintete, mert a kincsek nagyon értékesek voltak, s egyúttal fényesen bizonyították igazát: az avarok pogány rablónépek, lám, ennél a suhancnál is találtak olyan míves ékszereket, amelyek nem pogány faragótól származnak. A képfaragványok közül Becse különös sajnálattal pillogott a kereszt alakú csecsebecsére, amelyet most a főpap vizsgálgatott.
Most megint halk mondatok következtek, a főpap felemelte a hangját, s végül a nagyúr beadta a derekát, rábólintott.
- Joannes püspök úr szolgája leszel - mondta az avarul értő tolmács. - Nagy tisztesség ez, csókolj kezet a püspök úrnak!
De Becse nem csókolt kezet, csupán meghajolt. Fogoly volt immár, és vad keserűség szorította össze a torkát.

ÖTÖDIK FEJEZET

Becse Joannes püspök lovai mellé került, s a többi istállószolgától elhúzódva, csöndesen üldögélt, ha éppen nem akadt dolga. A lovak mellett is aludt, s a szolganépség a lovakkal, vágómarhákkal és hatalmas társzekerekkel lassacskán követte a sereg útját. A fősereg is lassan nyomult előre, több mint egy hónap telt el, míg a Nagy Tó közelébe értek, s a sereg létszáma is erősen megcsappant, mert a frankok minden jelentősebb avar gyűrűt - kör alakú földvárat - újjáépítettek, és helyőrséget raktak bele. Csekély számítgatással rá lehetett jönni, hogy a frank fősereg teljesen elolvad, mire a Nagy Folyóhoz érnek, amit a frankok Danubiusnak mondottak. Háborúság nem sok esett, mert a szlávok meghódoltak, az avarok pedig, úgy látszik, mindenütt követték Varsány vezér népének példáját, és keletebbre húzódtak, mert sem avar foglyokról, sem pedig halottakról nem esett szó a lovászok között, akik igencsak unatkoztak.
A fiatalember közben már elkezdett valamit fölszedegetni a lovászok beszélte frank nyelvből. Becse nagy csodálkozással vette tudomásul, hogy a frankok sem egyféle nyelven beszélnek: az egy-két nyugati frank nem nagyon értette a többségben levő keleti frankok nyelvét. A keleti frankok egyébiránt magukat germánnak nevezték, a szlávok pedig igen nehéz nyelvük miatt németnek, vagyis némának. Joannes püspök nem német, hanem nyugati frank volt, de ő legszívesebben a rómaiak nyelvén, latinul beszélt, csakhogy ezt meg a keleti frankok nem értették, legalábbis a közemberek. Becsének hangzása miatt jobban tetszett a nyugatiak nyelve, lágyabb és dallamosabb volt, méltóságteljesebb is, abból is felcsippentett néhány szót, de hát a keletiek nyelvén többet kellett forgolódnia, abból ragadt rá több mégis.
Becse apja a keleti frankok ellen való harcban esett el, Becse mégsem haragudott ezért különösképp a frankokra. Az ő apja is átküldött jó néhány frankot a másvilágra: gyűlölni akkor kell, ha küzd az ember, ha a magáét védi, asszonyát, gyerekét, szállását. Testetlen gyűlöletnek nincs értelme, megmérgezi az ember lelkét, beleivódik idegeibe, rossz ember válik belőle. Volt azonban a keleti frankok között egy főlovász, vérmes, tagbaszakadt, malacszemű ember, akinek asszonyát állítólag az avar vitézek ragadták el. Ebben Becse erősen kételkedett, mert a keleti frankok fehér húsú, túlságosan nagy testű asszonyai nem nagyon kellettek a hitványabb avar vitézeknek sem. Mindegy: a főlovász, akit Dagobertnek neveztek, az avarok iránti engesztelhetetlen gyűlöletét Becse ellen fordította, s a legnehezebb munkákat juttatta neki. A legvadabb lovakat bízta keze alá, de Becse értett a lovakhoz, és az állatok engedelmeskedtek akaratának. Csak akkor fájt igazán a szíve, amikor kedves paripája, Gyöngy is a püspöki istállóba került, lesántulva, hátán és oldalán mély korbácsütések hegeivel, és még nedvedző friss sebekkel. A pusztai lovak ugyanis csak a gazdájuknak hajlandók engedelmeskedni, s az a frank közvitéz, aki megkapta Gyöngyöt, agyba-főbe verte a szerinte makacs és lusta állatot, aki még vízhordásra sem vált be.
A lovászok, a frankok is, rabszolgák voltak, de a szabadoktól jogaikban alig különböztek, csak szökésük esetén büntették meg őket szigorúan. Közülük nem egy valamilyen gonosztettet követett el, azért veszítette el szabadságát, mások rabszolga szülőktől származtak, ismét mások fogságba estek, vagy adósság fejében kezesek voltak, és senki sem váltotta ki őket. Dagobert azonban saját jószántából volt itt, szabad volt, s ezt naponta a rabszolgák orra alá dörgölte. A lovászok szívből utálták Dagobertet, a hajcsárt, és akik legjobban gyűlölték, azok elkezdték támogatni Becsét, az avart, csak hogy borsot törjenek Dagobert orra alá.
Dagobert állandóan kereste az alkalmat, hogy beleköthessen az avarba, s miután Becse egyre inkább értett a frankok nyelvén, erre egyre több alkalma volt. Megvetően kiköpött, valahányszor elhaladt Becse mellett, s az ifjúnak ugyancsak kellett türtőztetnie magát, hogy ne válaszoljon a sértésekre. De Tervel atya tanítása mélyen Becse szívébe vésődött, s ebben az is benne volt, hogy az erősebb és ostobább, kegyetlenebb ellenséggel szemben csak a nyugalom és a ravaszság segíthet, és nem szégyen az, ha a ravasz rókát vagy az álnok farkast az ember nagyobb furfanggal, nagyobb álnoksággal győzi le.
Dagobert azonban megtudta, hogy Gyöngy Becse lova volt, és amikor észrevette, hogy az avar vitéz gyakran odaoson lovához, hogy sebeit gyógyítgassa, friss füvet vagy szénát lopjon oda elé, akkor úgy érezte, megtalálta Becse sebezhető pontját. Egyik reggel, amikor a lovászok már elvégezték az etetést-itatást, fényesre csutakolták és megfuttatták a lovakat, Dagobert felnyergeltette Gyöngyöt, és kijelentette, betöri a lusta avar dögöt. Gyöngy persze néhány pillanat múlva a földhöz nyekkentette a behemót Dagobertet, aki egy-két percig csak azt számlálgatta fektében, hány porcikája tört el. Azután feltápászkodott, belefojtotta tekintetével a lovászokba a torkukban bugyborékoló röhögést, elővette a korbácsot. A kemény ütések egymás után tépték fel az alig behegedt sebeket a szerencsétlen állat hátán és oldalán. Becse elfehéredett, remegett dühében, s minden önfegyelmét elveszítve, nekiugrott Dagobertnek, kitépte markából a fekete korbácsot, s ütlegelni kezdte, de olyan haraggal és erővel, hogy a nálánál kétszerte testesebb férfi csak a védekezésre gondolt, s arcát védelmezve mindkét kezével, futásra vette a dolgot. De amikor felharsant a lovászok röhögése, észbe kapott, s kardot rántva rárontott Becsére. És Dagobert szemében a hideg halál volt, és öles, egyenes kardját kivédhetetlen sújtásra emelte.
Becse kivárt, amíg a rettenetes kard felemelkedik, s eléri pályája legmagasabb pontját, ahol megcsillant a hideg téli napban. A lovászok körben ösztönösen behunyták szemüket, mert egyikük sem vágyott az avar ifjú kettéhasított fejének látványára. De az ifjú a pusztaiak szíjostorához hasonlóan a korbács kígyózó végét pontosan és szélsebesen elindította, s az nyomban kicsapta Dagobert fél szemét. A kard erőtlenül hullt ki a frank szőrös markából.
Dagobert szemére szorította mindkét kezét, s üvöltött torkaszakadtából. Ujjai alól sötéten patakzott a vér. A lovászok némán körülfogták őt és az avart. Senki sem segített Dagobertnek, senki sem emelt kezet az avarra, de szökni sem engedték volna, féltek a törvénytől, s még inkább Dagobert haragjától.
- Miért nem ölted meg, testvér, neked már úgyis mindegy - mondta az egyik lovász halkan.
Valaki már elszaladt a katonákért, s Becse nemsokára már gúzsba kötve várta, hogy a frank vezér döntsön sorsa felől.
- Nem kétséges az ítélet, gróf úr, meg kell kínozni, s azután fejét venni - mondta készségesen az egyik alvezér.
Angilbert gróf bólintott.
- Azért persze Joannes püspök úr beleegyezése is kell hozzá. Dagobert az ő szabadosa, az avar pedig az ő rabja.
- Csak egy nyomorult barbár. Hogyan merészelt kezet emelni egy frankra? A lázadás esete nyilvánvaló - vélekedett az alvezér.
Amikor Joannes püspök megérkezett, Becse már alig lélegzett. Gúzsba kötve hevert a rettenetes hidegben, arccal a hóban, és arra sem volt módja, hogy tagjait, ha bármily kevéssé is, de megmozgassa, s fenntartsa bennük a meleg vér keringését.
Joannes püspök egyetlen intésére kiszabadították Becsét kötelékeiből, de Becse nem tudott megállni saját lábán, összerogyott, úgy kellett életre dörzsölni-melengetni.
Joannes püspök maga elé vezettette Dagobertet, meghallgatta Becse vallomását, majd néhány lovászt is színe elé kéretett. A püspök maga meg volt ugyan győződve Becse ártatlanságáról, de igen nagy nehézségbe ütközött, hogy ezt a frank főuraknak is bebizonyítsa. Végül egy ezüstserleget ajánlott fel Angilbert grófnak, hogy a törvényt megbékítse. Azután maga mellé vette Becsét, s megtanította írni-olvasni. Csak latin nyelven volt hajlandó vele beszélni, így Becse kénytelen volt maga is egyre többet izzadni az ódon grammatikák mellett. Fél év telt el, és Becséről már úgy kezdtek beszélni, mint Joannes püspök avar szekretáriusáról.
Joannes nem szerette Becse pogány nevét, és Anselmusnak szólította. Ez Becsének nem nagyon tetszett, mert úgy érezte, nevével létezésének utolsó bizonyítékát is elrabolták tőle, viszont megkönnyítette érintkezését az idegenekkel, és beilleszkedését a frank szolgaszemélyzet közé.
Most a püspök szokása ellenére másodszor, késő este is hívatta Becsét, aki, akár a többi írnok, kalamárissal az övén és pennákkal egy külön tartóban sietett Joannes úr nagy sátrába. Joannes úr az utóbbi időben rákapott arra, hogy bizalmasabb leveleit Becsének, vagyis Anselmusnak mondja tollba: tudta, hogy Anselmus tud hallgatni, és mindenkihez bizalmatlan, őt kivéve.
A püspök felöltözve és alaposan bebugyolálva feküdt az ágyában, jól felpolcolva, kiszáradt kezeit a takarón nyugtatva.
Becse meghajolt.
- Hívattál, atyám.
- Ülj le ide mellém, fiam - intett a püspök szelíden. - Most nem akarok diktálni neked. Lassacskán egy esztendeje, hogy fogságba estél, tudod-e?
- Tudom, atyám - horgasztotta le fejét Becse. - Most is nyárutó van, mint akkor. Ki tudja, hol van az én népem?
- A jó embernek népe mindenütt van. Ej, Anselmus, én azt hittem, te már megszoktál itten. Azt gondoltam, mint szekretáriusom, hűségesen fogsz szolgálni. Éles elméd van, fiam. Sokra vihetned... ha áttérnél a mi hitünkre. Nagy örömet okoznál nekem, ha nem pogányként élnél tovább. Sokat beszéltem neked Krisztus úr tanításáról. Kezedbe adtam a Bibliát. Mire mentél vele?
- Túl sok minden van benne, atyám, és nagyon távoli világokról szól. És nagyon régen lehetett mindaz, ha ugyan egyáltalán úgy történt, ahogyan leírták.
- Úgy történt, fiam. Isten szavát olvastad.
- Aztán meg... amit az a bizonyos Mózes úr mondott, attól igencsak különbözik az, amire Krisztus úr oktat. Ha ugyan jól értettem. Fráter Tibald magyarázgatta nekem, abból többet értettem. De Tervel atya akkor beszél a Világügyelő Férfival, amikor csak jónak látja.
A püspök összevonta szemöldökét, haragos lett.
- Vagy úgy, a táltosotok? No, az csak amolyan bolondság, babonaság.
- A táltosunk a maga módján olyan okos, mint atyám, engedelmével - mondta Becse merészen, de udvariasan.
A püspök dühödten felemelkedett ültében, aztán visszahanyatlott.
- Jól van - legyintett. - Hónapok óta reménykedem, hogy feladod ezt a csökönyösséget. Gondolkozz azért rajta. Isten kegyelme végtelen. A pogányokat is gyermekeiként szereti.
- Mi a keresztényeket tartjuk pogányoknak mondta Becse nyugodtan. - És amúgy sem lenne szép dolog, ha bárki is elhagyná ősei istenét. Még maga az Isten sem örülne néki, bármilyen néven is tiszteljék.
Joannes püspök eltűnődött az ifjú szavain.
- Pogány módjára beszélsz, de talán igazad van - mondta lassan. - Istennek talán valóban nem tetszene, ha elhagynád azt, amiben még hiszel. Arra felelj nekem, elkísérsz-e haza, ott, ahol én lakom. Szép, nagy palotában lakom. Magam mellé vennélek, tovább tanítanálak. Vagy ha nem én, akkor tanítómesterek. Baváriában gyönyörű vidékek vannak, éghajlata is hasonló Pannóniáéhoz. Halálom után is gondoskodom rólad, fiam. Megkedveltelek, írást teszek felőled, mert lásd: azért kell hazamennem, mert beteg vagyok. Talán otthon meggyógyítanak. Bizonyosan jobban leszek. Jössz hát velem?
Becse pislogott. Szerette az öreg papot, hálás is volt neki: megmentette az életét, és megtanította a frankok sok tudományára. Kíváncsiságot is érzett: bejárni a frankok földjét. Nem háborúban, hanem békében. Nem rejtőzve, rettegve, lóhalálában, de kényelmesen...
- Ne is döntsd el most, fiam. Holnap indulok Baváriába, addig ráérsz gondolkodni. Mint mondtad, árva vagy. Nincs asszonyod, gyermeked, akik visszavárjanak. Nem vár téged senki. Talán már a te néped el is pusztult. Nehéz időket élünk. A barbár földek egyre szűkülnek. Maholnap összeér a frankok és a bizánciak birodalma. Akik közbül vannak, harapófogóba kerülnek. A hunok, avarok ideje lejárt. Ázsia nem küld több pusztító lovas népet. Remélem, nem. És még valamit. Bárhogyan is dönts, nem akarom, hogy jobbik eszed ellenére cselekedj. Ezért hát fogd ezt az írást. Az én foglyom voltál, Anselmus, és én ezennel felszabadítalak. Hogy szabad vagy, azt ma a tüzeknél mindenütt kihirdetik. És ha nem jönnél velem, akkor sem szükséges visszatérned a pogányokhoz... Szükség van itt avar tolmácsra. A meghódított avar területeknek te lehetnél később az adminisztrátora. Te szót tudsz majd érteni néped gyermekeivel. Sokat segíthetnél nekik, többet, mint bárhogyan másképp. Most menj. Nagyon elfáradtam.
Becse szótlanul meghajolt, átvette a tekercset Joannes püspöktől, és kiment a tágas lakósátorból. Elgondolkodva tért vissza szállására.
A szabadság vad örömét érezte meg legelőször, legszívesebben mindenkinek felolvasta volna a szabadságlevelet, benne a legszebb latin szóval: liber. Szabad.
Aztán félelem hasított belé, hátha mégsem engedik el, hiába a püspök levele, elveszik tőle a tekercset, s újból fogságba vetik.
Végigdőlt a medvebőrrel letakart szalmanyoszolyán, s dobogó szívvel gondolt arra: másnap megnyílik előtte újból a világ. Ez alatt az egy esztendő alatt sokat változott Becse. Megnőtt bajusza-szakálla, megemberesedett, s ami még fontosabb: sok mindent megtanult a világról. Nemcsak az idegenek nyelvét és szokásait leste el, hanem gondolkodásuk másféle szabályait is. Joannes püspök mutogatott neki mappákat a föld tájairól, s Becse megértette, hogy azon a mérhetetlen nagy, lapos tányéron, ami a Föld, s amit végtelen és veszélyes óceánok határolnak, csupán aprócska folt az, amit az idegenek Európának neveznek, s abban még kicsinyebb pötty csak Pannónia.
Emésztő vágyat érzett, hogy bejárja Frankhon mesés tájait, hogy eljusson délre, a Mediterráneumba is, akár a távoli Hispániáig vagy Albionig, ameddig ama római hadvezér, Július Caesar is eljutott. Egy kicsit megtanult a frankok fejével gondolkodni, s az ő szemükkel is nézni önmagát és népét. Megértette, miért nevezik őt s a hozzá hasonlókat barbárnak a napnyugatiak, megértette, bár el nem fogadhatta. Csak azt látta, hogy az avar és a frank életmód tűz és víz. S vajon lesz-e idő lassú kibékítésükre?
Az egy esztendő alatt azt is tapasztalta, hogy a keleti frankok nagy hadjárata lelassult: bár a Nagy Folyót elérték az előőrsök, de a területet megtartani, betelepíteni nem tudták, nem is nagyon akarták: megmaradt az senki földjének, avar gyűrűk és szláv földvárak pettyezték a frissen hódított területeket is, és minden maradt a régiben. Pribína király morva harcosai sorban szökdöstek vissza északra, s aratáskor vagy szüretkor minden segédcsapat felére fogyatkozott.
A keleti frankoknak Pannónia csak afféle gyepűelve volt: nem akarták ők azt belakni, csupán messziről ellenőrizni.
Becse elábrándozott arról, hogyan is lenne, ha Joannes úrral Baváriába tartana.
Talán tudós lehetne, vagy kereskedő, sok aranymarhával, kőházzal, vagy talán katona is, vitézlő hadvezér, palotagróf... Avagy felvehetne a jézushitet, s egy csöndes kolostorban másolgathatná a szent iratokat, elmélkedhetne a világ múlandóságáról...
De éppen, mert ennyi mindenhez lett volna futólag kedve, elhessegette ezeket az álmokat: nevetségesek voltak, méltatlanok egy fogságba esett avar harcoshoz, aki Varsány népéhez tartozott, és egyedül oda széles e világon. Amit itt tanult, annak talán az avar nemzetség is hasznát veszi, ahogyan Zank hadnagy tudománya már sokszor megóvta Varsány vezért a rossz döntésektől.
Azután eszébe jutott Ölrun és Temiz: emlékezetében a két nő eggyé olvadt, különös módon sóvárgása is megkettőződött ettől. Temiz érett, barna asszonyisága és Ölrun lágy, szőke, szűzies finomsága eggyé mosódott, s éjszakai álmaiban, képzelgéseiben gyakran kettőjükkel egyszerre tette azt, amit még sohasem tapasztalhatott, csak látott és hallott felőle. És ilyenkor Temiz teste és Ölrun feje egyesült, és Becse átizzadva, reszketve ébredt fel.
De hol lehet most Ölrun, és hol Temiz? Élnek-e még, nem vette-e őket feleségül valaki, nem gyalázták-e meg őket, nem hurcolták-e el őket? Ölrunra talán vigyáz a törzs, vigyáz Zank hadnagy, de mi történhetett Temizzel, aki őrá várt, hogy kövesse Erdőelvére?
Elszunnyadt így fektében, álmodozása-töprenkedése közepette, s csak este riadt fel, amikor fellobogtak az őrtüzek, s mindenütt heroldok hirdették ki, hogy Becse vitéz, akit Anselmus néven is ismernek, Joannes püspök úr kegyelméből visszanyerte szabadságát, senki ne merjen rá kezet emelni vagy mozgásában akadályozni.
Amikor kiment a táborba, mindenütt felismerték, egymás után ürítették rá a kupákat, hátát veregették, a lovászok külön és többször is kifejezték együttérzésüket, és faggatták, mihez kezd most majd. Amikor Becse röviden elmondta, hogy haza akar menni, a frankok elkomorultak, fejüket csóválták. Képtelenek voltak megérteni, hogyan akarhat egy ilyen barbár, aki megcsinálhatná frank földön a szerencséjét, visszatérni pusztai népéhez, a „vérivókhoz”, ahogyan néha az avarokat nevezték.
Mire éjfél lett, Becse alaposan felöntött a garatra. Mindenkivel ivott, mindenki dicsérte, még azok is, akik korábban ellenséges szemmel nézték esze és szerencséje miatt, most megbékéltek, hogy mégsem emelkedik rangban föléjük: visszamegy a barbárokhoz.
Becse tántorgott ide-oda, a katonák kinevették. Becse tudata legmélyén élt egy szikra, ott legbelül mindent világosan látott, s önmagát is: az a világos és kegyetlen szikra szégyenkezett az izmainak parancsolni nem tudó, otromba test felett. Becse azon kapta magát, hogy a katonák nevetve támogatják a tábor szélén álló, válaszfalakkal ellátott, hatalmas sátor felé, ahol a markotányosnők, a katonák után kullogó nemberek, fiatal rabnők laktak. A katonák röhögve belökték Becsét az egyik elrekesztett kuckóba, ahol meleg női karok vették pártfogásukba. Becse megpróbált ellenkezni, de a nő számára ismeretlen, torokhangú szavakkal válaszolt, és vetkeztetni kezdte. Becse érzékei szinte tótágast álltak: gyenge volt, szédült és hányingere volt, mégis kívánta azt, amivel még csak álmaiban találkozott. Az ismeretlen nő mintha megérezte volna Becse ifjúságát és tapasztalatlanságát, s különösen anyáskodó és gyöngéd volt. Miután megtörtént, aminek meg kellett történnie, Becse elaludt, verítékes homlokát a nő keble közé szorítva.
Amikor felébredt, már a saját szállásán hevert. Iszonyúan hasogatott a feje, nyomorultul érezte magát, valahogyan szennyesnek, mégis tisztának, szégyenkezett, de mégis elégedett volt.
Az avarok erkölcsei szerint szégyenletes dolgot művelt, de a frank katonák erkölcse szerint természeteset. És mindettől nem szűnt meg Ölrun-Temiz iránti bonyolult vágyakozása, inkább megtisztult, nyugodtabb és állhatatosabb lett.
Már tudta, hogy nemcsak a néma test sóvárgása hajtja.
Sápadtan, de eltökélten kereste fel a püspök szállását.
- Nos, fiam, megfontoltad a dolgot? - kérdezte Joannes püspök, és hosszan fürkészte a fiatalember arcát. Észrevette sápadtságát, s megérzett benne valami változást, amely túlemelte
Becsét az ő világán. Joannes püspök ezt a visszanyert szabadságnak tudta be, pedig nemcsak az volt Becsében, hanem a férfivá érettség magabiztossága és szomorúsága. Mert a tapasztalás mindig szomorúsággal is jár, nemcsak örömmel: az álmokban megismerhetetlennek tetsző titok fátyla fellebben, és a titkok többnyire borzalmasan egyszerűek lesznek ilyenkor.
- Megfontoltam, atyám - mondta Becse szilárdan. - Haza kell mennem, az enyéimhez. Köszönöm jóságodat és a tudást, amelynek morzsáival is gazdagabb lettem. Mindig megtartlak jó emlékezetemben, atyám.
A vénember arcán fájdalmas árnyék vonult el, aztán vonásai elsimultak.
- Bizonyára igazad van. A fiatal fának még nagyobb szüksége van őstalajára. Ha átültetik, talán megmarad, s még nagyobbra is nőhet, de ha saját földjén háborítatlan fejlődhet... - nem fejezte be a gondolatot, elmélázott. - Megáldalak, Anselmus.
Becse a püspök fekhelye mellé állt, majd megérezte, hogy a püspök meg akarja érinteni. Letérdelt.
Joannes püspök bal kezét egy pillanatra gyöngéden Becse hollófekete hajára helyezte, a jobbal pedig a kereszt jelét rajzolta ki. Becse szemét elfutotta a könny. Ráhajolt a püspök kezére, aztán kisietett a sátorból.

HATODIK FEJEZET

Becse visszakapta lovát, fegyvereit. A hó a kora márciusi napsütésben olvadni kezdett, friss szél fújt, amely már a tavasz előfutára volt. Mintha Gyöngy is megérezte volna a szabadság leheletét, vágtába kezdett. Amikor eltűntek szeme elől a frankok utolsó őrtornyai, Becse már a régi volt: avar vitéz, fogságból hazatérő. Megemberesedett, és megváltozott mégis. Legbelül többet tudott, mint addig bárki az avarok közül, többet a nyugati világról, a nyugati szokásokról és a nyugati gondolkodásról. A frankok és morvák az ő számára már sohasem lesznek arc nélküli ellenfelek: megismerte őket, megértette őket, némelyiket, mint az agg püspököt, meg is szerette.
A szokásosnál is pusztább tájékon haladt most át, mert a néptelen gyepűn még megmaradt töredék népek pusztai szokás szerint a víz melletti téli szállásokra húzódtak. Két nap múlva már a Nagy Folyónál volt megint, kissé lejjebb, mint a nagy római kőépítmény, mert a hó itt eltakarta az utat.
A folyó azonban annyira megduzzadt, hogy Becse látta, reménytelen gázlót találni, s a tengernyi széles folyón, amelynek ártere veszedelmesen süppedő volt, semmiképpen sem lett volna ésszerű, hogy megkíséreljen átúsztatni. Reménykedett, hogy talál valami dereglyés embert, s hosszan lelovagolt délnek a folyó mentén, míg talált egy halásztelepülést. Négy-öt viskóból állott a település, csak néhány öreg, asszony és gyermek nézte Becsét ijedt és kíváncsi szemmel. Avarok voltak ezek is. Becse néhány szóval megnyugtatta őket, mert öltözéke frank volt, frank szabású volt fekete, hosszú posztóköpenye, mert farkasbőr kacagányát elszedték még fogságba esésekor, s akihez került, meg is tartotta magának. Frank volt a köpeny alatt viselt könynyű, hajlékony láncing is, amelynek hasznát Becse kitanulta: a mellkasra irányuló, veszedelmes szúrásokra nem kellett annyira ügyelni, jobban védhette arcát és altestét.
Becse lepihent az egyik halászviskóban, előtte kapott enni-inni is. Az avaroknál a vendégszeretet kötelező erény volt, akárcsak más keleti népeknél. Igaz, a fából-nádból összetákolt viskók, félig a földbe süllyesztve, már alig őrizték a hajdani bőrjurtok emlékét, hiszen a négyzetes építés megváltoztatta a kör alapú jurt beosztásának ősi rendjét. De a viskóban is középen égett a tűz, az ajtóval szemben állott az ágy, jobbra a főzőfelszerelések, szemben balra az ősistenek durván faragott állatfigurái. Becse egy szempillantással felmérte, hogy hiúz-nemzetségbeli, közrendű avar család otthonában van, s ott, baloldalt, ahol a család vagyonának kellett volna lennie, csak néhány gabonás zsák árválkodott. Becse leheveredett a viskó férfioldalára, közel a tűzhöz, és félszemmel figyelte az asszony sürgölődését, aki férjének szemmel láthatólag azt az ételt szánta vacsorára, amivel őt megvendégelte: híg kását szárított hallal.
Az asszony odasandított Becsére, látta, nem alszik, de nem merte megszólítani. A gyerekek a nők oldalán suttogtak, alaposan megtárgyalva az idegen vitéz külsejét és ruházatát: ezen a vidéken ritkán fordult meg idegen, és mind félelmet és kíváncsiságot keltett.
Becse szeretett volna aludni, de a viskóban fojtogatóan fülledt volt a levegő, hiszen nem hagytak ablaknak való nyílást, a füst a tető résein távozott, miután alaposan befüstölte a viskóban lakókat. De a füst legalább meleg volt, és ha választani kell a hideg és a büdös között, nem nehéz a választás.
Becse elnézegette az asszonyt, aki még húsz esztendős sem lehetett, de már négy gyermek húzogatta a szoknyáját, teste már elnehezedett, bőre kicserződött, homlokán máris mély ráncok húzódtak. A frank nők, akiket Becse látott, jobban vigyáztak magukra, s szépségükre a frank férfiak: szívesen cicomázták magukat, kenegették testüket illatos növények porából készített kenőcsökkel, s kerülték a napfényt, mely a bőrt kiszárítja s korán ráncossá teszi. De a pusztai népek korán halnak: sietni kell a családalapítással, ha az ember még látni akarja az unokáit is. Különösen az utóbbi időkben volt bizonytalan az avarság élete: csak a mesterséggel foglalkozó, fegyverhez nem értő ember élete volt viszonylag biztos. És még biztosabb volt a bolondé, a sántáé, a kacska kezűé - az ilyennek nem kellett kardot fogni, s a győztes ellenség sem igen bántotta őket. Ugyanígy biztos volt az élete a csúnya asszonyoknak: ugyan ki rabolta volna őket el, erőszakot ki követett volna el rajtuk? De a szép, eszes és erős férfiak-nők korán haltak - úgy látszik, ez az élet rendje. így elmélkedett Becse, hogy nyugtalanságát elaltassa, míg a halász haza nem érkezett. Becse meg is döbbent, mert idősebb, nagy kövér ember volt, márpedig azokban az időkben az avarok között ritka volt a kövér. Meg is rettent az idegen harcos láttán. Két nagy, zsíros halat húzott elő a tarisznyájából, s most már értette Becse a kövérséget is. Gerő - mert így hívták a férfit - megvető mozdulattal kihajította a kutyának az őneki szánt szárított halat, s némán a még fickándozó halakra mutatott. Aztán egy cserépkorsót vett elő, s Becsére köszöntötte. Rozspálinka volt benne, olyan, amilyent a szlávok tudnak legjobbat csinálni.
Az ital megoldotta Gerő nyelvét, s miközben az asszony a halakkal foglalatoskodott a tűznél, Gerő félelme is elmúlt. Kikérdezgette Becsét, honnan s hová tart, s ámulattal hallgatta beszámolóját a frankok szokásairól. Még az írást is elkérte Becsétől, s nagy tisztelettel forgatta, bár ő maga az avar rovást sem ismerte.
- Belőled, öcsém, nagy ember lesz - mondta meggyőződéssel. - Legalább hadnagy, ha ugyan nem vezér. Ilyen ifjú legényke, s mennyi mindent tud. Kár, hogy nem foggal születtél - jó táltos vált volna belőled.
- Belőlem ugyan nem! - nevetett Becse. - Jobban szeretem én a lovakat, fegyvereket annál.
- Nincs jobb a jó mesterségnél! - nevetett Gerő. - Még a halászat is jobb a fegyverforgatásnál. A halak nem ütnek vissza - legfeljebb ravaszkodnak. A halászt senki sem bántja. Nincs mit elvenni tőle. Hálót, varsát mindig fonhat az ember. Meg is él belőle, el is cserélheti arra, amire éppen szüksége van. Békés mesterség. De persze, látom én rajtad, öcsém, neked nem tetszik ez. Nem is neked való. Én is nagyra tartottam magam ennyi idősen. Én is hallottam nagy tettekről, engem is érdekeltek a messzi országok. De aztán... majd te is meglátod. Később az ember már annak örül, hogy egészséges, hogy megtömheti a bendőjét, hogy van meleg ágya. Ha még az ágyba asszony is jut... akkor már a szerencse fiai vagyunk.
Becse hallgatott. Nem tetszett neki Gerő, sem a szavai, annál is kevésbé, mert titkon érezte, valami igazság lappang bennük. Az öregebbek mindig tudnak valamit, amitől kopárabbnak tetszik az élet, de élhetőbbnek, értékesebbnek.
De Becse még nem akarta megérteni ezt a számára piszkosnak és ferdének tűnő igazságot, amelyben alku volt, alku és lemondás.
- Akkor hát: át vinnél a túlsó partra? - kérdezte. - Még ma tovább kellene mennem. Gerő húzódozott.
- Áradt a folyó. A lovadat a dereglye után kell kötnünk, mert bele nem fér, de ha férne is, könnyen felboríthatná. Még így is... Aztán a lovadnak baja lehet. Még hordja a folyó a jeget néhol.
- Mennem kell - mondta Becse, s megérezve, hogy Gerő fizetséget akar, elé tett egy frank ezüstöt.
Gerő szemügyre vette a pénzt, elvigyorodott.
- Jól van. Átviszlek. Ezért vehetek sót. Minden tavasszal jön egy áros onnan, ahová mégy, Erdőelvéről. Ezért ad húsz marokkal is. Vagy még többel. A Világügyelő vezetett téged ide. Só nélkül nem jó a hal meg a kása, de még a szárításhoz is kell.
Becse tűnődött, aztán még egy tallért tett a másik mellé.
- Ezt is fogadd el. Sóra. Gerő arca felfénylett, meghajolt ültében Becse előtt.
- Látom, uram, jó szíved van. Nagy utat fogsz bejárni, boldogságot adjon a Világügyelő.
Gerő ettől kezdve tisztelettel bánt Becsével, mert a fiatalember sehogyan sem illett bele Gerő tapasztalatainak sorába. Ha valaki az alku után megduplázza a kialkudott díjat, akkor az vagy bolond, vagy igazi nagyúr, de mindenképpen tisztelni kell érte, mert önnön érdeke ellen cselekszik. Gerő most találkozott először azzal, amit a jótett jelent, s egy olyan ember életében, aki még semmit sem kapott ingyen, az ajándék igen nagy dolog.
Már a túlparton voltak, már kezet fogtak, sőt Gerő segített Becsének a ló szárazra törlésében, amikor Becse megkérdezte: - Nem akarsz majd utánunk jönni? Arra is vannak nagy vizek.
Gerő elgondolkozott. Aztán a fejét rázta.
- Megszoktam itt. Aztán... fel kell nevelnem azt a négy pulyát. Itt minden zsombékot ismerek... ha erre jönnek a hadak, meg tudunk húzódni a laposban. Az asszony sem akarna. És vajon a székiek befogadnának-e? Befogadnak-e majd titeket? Jó nekem itt.
Még egyszer kezet ráztak, Becse ellökte a dereglyét a parttól, aztán lóra szállt. Visszanézett.
Gerő felemelte az evezőt, üdvözletül.
Becse sokáig őrizte ezt a képet emlékezetében. Szomorúság volt benne, és béke. Sosem gondolta volna, hogy a béke így megfér a szomorúsággal.
Aztán ráeszmélt, hogy mindjárt lemegy a nap, s hogy jobban tette volna, ha az éjszakát biztonságban, Gerőnél tölti, ki tudja, mikor kerülhet ismét fedél a feje fölé... De mintha be akarta volna hozni az egyesztendős lemaradást, megsarkantyúzta lovát, s amíg csak bírta ő és a lova., addig ment, délről kissé északkelet felé húzódva, a nagy síkságon, Temiz kunyhója irányában.
Amikorra végképp elveszítette az utat és felhők takarták el a csillagokat, Becse nagy nehezen tüzet rakott a nedves gallyakból. Gyöngy is égészen közel húzódott a tűzhöz, s csak akkor kellett feltenni lábára a béklyót, amikor egészen közelről farkasüvöltés hallatszott. Becse kénytelen volt egész éjszaka táplálni a tüzet, mert félt, hogy a falka különben rájuk tör: Gyöngy rettegésének szagát messze el vihette a szél. Becse reménykedett, hogy nem kell a farkasokkal felveninie a harcot, amikor kivilágosodik, és a tűz már nem riasztja el őket: egy-két farkast el tud küldeni a másvilágra nyilaival, de a többiek könnyen legyűrhetik, ha sokan vannak, és kellőképp éhesek.
De a farkasok szerencsére eltakarodtak a környékről, bár Becse óvatosan haladt, íját készenlétben tartva.
Farkasok nem jöttek, viszont Becse rábukkant egy szarvas széttépett maradványaira. Nyilvánvalóan ez mentette meg az életét.
Nehezen találta meg Temiz kunyhóját, mert a láp most nagyobb volt, az ösvények is megváltoztak. Annyiszor elképzelte ezt a pillanatot, hogy most már nem az öröm volt benne, csak a félelem: mi lesz, ha Temiz már elment... és mi lesz, ha ott van. Szívesen fogadja-e, elmegy-e vele, emlékszik-e egyáltalán rá?
A kunyhó teteje meg volt roggyanva, az életnek semmilyen jele nem volt körülötte.
Becse belökte az ajtót. Nedves dohszag csapott arcába, az egyik sötét sarokból egy jól fejlett patkány szeme villant fel.
Temiz nem volt sehol.
Kiment, vagy inkább kitántorgott, a szeme megnedvesedett. Lezökkent a nagy, korhadó fatönkre, amelyen Csergével és Tervel atyával ettek.
Aztán visszafele... ott hevert Cserge megszabdalt teteme és a gyermekek. És Temiz opálos szeme, amint lassan felnyílt.
Egy pillanatra eszébe villant, ostoba reménységgel, hátha Temiz a Varsány-törzzsel ment tovább... De akkor csak hagyott volna valami jelet maga után... Vagy talán ismét martalócok törtek rá?
Visszament a kunyhóba, de semmiféle nyomot nem talált, ami hirtelen távozásra, erőszakos cselekményre utalhatott volna.
Tenyerébe temette arcát. Talán így is van jól. Hiszen ott van Ölrun... ő is várja... és vajon mit szólt volna, ha Becse idegen asszonnyal állít be?
A ló horkantott egyet, párafelhő gomolygott fel orrlyukából: hideg volt. Becse hátrament a pajtába, talált egy kis nedves szénát, a lónak vetette.
Aztán egyenesen állva, a hidegben vöröses ködben világító napkorongba nézve elmondta imáját, úgy, ahogyan Tervel atyától tanulta. „Világügyelő Férfi, nem lehet előtted semmi titkom, tekints szívembe, s gondoskodj testemről lelkemről, ahogyan méltónak látod!”
S indult az övéi után, át a síkságon.

HETEDIK FEJEZET

Varsány vezér hiába várta kémeinek visszatértét. A menet szép lassan haladt, elöl a felderítők és vadászok csoportja, a mérföldekre elnyúló szekerek mellett egy-egy lovas katona, s a menet végén a had java, élén Zank hadnagygyal.
Ölrun Zank hadnagy háza népének közelében maradt, kis batyuja is ott volt Zank szekerén. Csak a nagyon öregek és a nagyon kis gyermekek meg a várandós vagy szoptatós anyák ültek a szekéren, a többieknek gyalogolniuk kellett, hogy kíméljék a lovakat. De olyan csigalassan haladtak, hogy még jobb is volt gyalogolni, mint rázódni az irgalmatlan, vízmosásos úton, amelyen már a rómaiak is vonultak, de az ő idejük óta csak a természet egyengette ezeket az utakat.
Ölrun le-letért az útról, letépett egy-egy szép virágot, s hagyta, hogy Zank hadnagy fia, a deli legénnyé cseperedő, de még fel nem övezett kamasz, Solt kísérgesse.
A Nagy Folyó előtt az egész törzs letáborozott, mert a rengeteg embernek-állatnak-szekérnek megbízható gázlót kellett keresni, s még utoljára annyit kellett legeltetni és vadászni, amennyit csak lehetett, mert nem tudta senki, milyen lesz az élet a nagy síkságon, ahol még senki sem járt a törzsből, csak Tervel és Becse, akik azonban nem tértek vissza. Ez rossz jel volt, ráadásul a törzs táltos nélkül maradt, nem lehetett áldozatokat tartani, senki sem mondott jóslatokat, s a Világügyelő Férfihoz senki sem mehetett fel az égbe tanácsot és bátorítást kérni.
Varsány vezér emiatt igen haragudott Zank hadnagyra, mivel Tervel atya szemként való kiküldése az ő ötlete volt. Zank pedig büszke férfi lévén, nem ismerte be hibáját, konokul kerülte a vezért, és csak a legszükségesebb módon érintkezett Varsánnyal, habár teljes tisztelettel.
Ez a marakodás két pártra osztotta a törzset, olyannyira, hogy útközben az ideiglenes szálláshelyeket is hangsúlyozottan kétfelé osztották, s Varsány vezér hívei igencsak acsarkodtak Zank híveire. Ölrun éppen Zank sátrában szolgált fel, mert ősi szokás szerint ezen a napon reá jutott a szolgálat feladata a választott vezetők asztalánál. Felhordta az asztalra a levest, aztán a súlyos ezüsttálon a sültet, és megállt Zank hadnagy háta mögött. A hadnagy ősz feje le-lehajlott a leveshez. Zanknak nem volt asszonya - a régi elhalt, újat pedig nem vett magához. Rebesgették, hogy Piros asszony nagyon szerette őt, de aztán Zankot elküldték nyugatra követségbe, ott ragadt évekig, s közben Piros hozzáment Varsányhoz, akit a harcosok vezérré választottak. Lehet, hogy a két főember viszályához kimondatlanul ez is hozzájárult, bár Piros asszony szépsége már erősen hervadóban volt, legalábbis Ölrun szemében.
Zank hadnagy kétfelé törölte bajszát, hátrafordult Ölrunhoz.
- Gyere ide. Elég volt.
- Vizet vagy bort? - kérdezte Ölrun.
- Bort - mondta Zank. Azután ivott, és intett Ölrunnak. - Ülj le. Majd később leszeded az asztalt. Beszédem van veled.
Ölrun lekuporodott a medvebőrre, Zank lábához.
- Nyitott szemmel jársz a világban, és felcseperedtél. Megtartottam az apádnak tett ígéretemet. Ideje, hogy elrendezzük a sorsodat, ha új szállást találunk Erdőelvén. Annyi idős volt a te szegény anyád, mint most te, amikor szült téged. Neked is el kell határoznod magad. No, nem most - ráérünk azzal Erdőelvén. Vannak-e kérőid?
Ölrun vére arcába szökött.
- Nem vagyok én még abban a korban, Zank úr.
- Nem szégyen az! Látom, az én Solt fiam is kísérget erősen. Ha magam nem lennék olyan öreg és megfáradt, bizony nem is neki, de magamnak kérnélek, mit kérnélek, rabolnálak!
Ölrun hallgatott.
- Aztán... nem húz-e valaki után a szíved? - kérdezte Zank csöndesen, mert látta a lány zavarát. - Nem kedvelted-e Becse vitézt?
- Kedveltem éppen - vágta fel a fejét Ölrun dacosan.
- De Becse nem tért vissza. S különben, egyikteknek sincs semmije. Mire menne együtt két árva? - mondta a hadnagy keményebben. - Ha Becse ugyan még él is...
- Él! - vágott közbe a lány.
- Jó, hát akkor él - egyezett bele Zank. - De neked Solt mellett arany életed lenne. Annyira szeret téged, talán még másik asszonyt sem vesz melléd.
- Mellém nem is vehetne!
- Nono, nem mindenki Piros asszony! - mondta Zank. - Később, ha elforrt a nagy szerelem, neked is jobb lesz, ha van a férjed mellett néhány rangjához illő rabnő... még a házimunka is könnyebb... Azért csak te maradsz a legfőbb, legkedvesebb, legtekintélyesebb...
- Én kikaparnám a szemüket! - mondta Ölrun, villámló szemmel. Zank elmosolyodott.
- De az még odább van. Előbb csak jussunk el Erdőelvére. Meglátjuk.
Intett, elbocsátotta Ölrunt. Ez hát amolyan lánykérés volt, vagy inkább puhatolódzás. Ölrun nem mondott se igent, se nemet, de észrevette, hogy a törzs kész tényként veszi a lehetőséget, a lánytársai irigykedve pillantgattak rá munka közben: Zankfi Soltnak felesége lenni - nagy tisztesség, óriási emelkedés egy idegen lányának, egy árvának pedig szinte képzelhetetlenül nagy.
Solt pedig most már egészen nyíltan sündörgött Ölrun körül, s jegykendőt is adott neki, arab kereskedőktől váltott, piros selymet.
Ölrun nem utasította el: félt az asszonyok nyelvétől, de Zank úr haragjától is. Az ő háza népéhez tartozott, s engedelmességével is alig fizethette vissza Zank úr gondoskodását, jóságát. És Solt ellen sem lehetett kifogása: megtermett, jóravaló legény volt, bár lassú szavú és eszű, de az asszonyok szerint abból válik a legjobb férj.
Csak jóval délebbre találtak alkalmas gázlót a kiküldött emberek, de közben a tábor egészen otthonos lett a Nagy Folyó innenső partján: sehogyan sem akaródzott a vitézeknek, hogy családostul, jószágostul fölkerekedjenek megint.
Ekkor történt, hogy Varsány vezér gyűlésbe hívta a hadnagyokat, köztük Zankot is.
A fehér bőrökből formált, hatalmas vezéri sátor körül Varsány legdaliásabb vitézei álltak őrséget, s a törzs legszebb asszonyai-lányai szolgálták fel a lakomát. A gyűlés délidőben kezdődött, de csak napszállatkor értek a végére a számtalan finom fogásnak, amely főleg vadpecsenyéből és halból állott. Volt bor és méhsör is bőven, de a főemberek csak módjával ürítgették a kupákat, mert senki sem akarta, hogy a feje elnehezedjék, mire vitára kerül a sor.
Mert vita volt kilátásban, annyi bizonyos. Zank, Gabur és Leng hadnagy amellett volt, hogy egy-két esztendeig akár ezen a szent helyen is kipróbálhatnák, milyen az élet, s más szemeket kellene küldeni Tervel és Becse helyett, hogy meggyőződjenek arról, a széki avarok csakugyan szívesen látják-e őket, s van-e ott jó víz és jó, kövér legelő, biztonságos szálláshely az egész törzs számára.
Szokás szerint a rangban legkisebb s legfiatalabb hadnagy, Leng kezdte meg a beszédet, óvatosan, csavarosán, hogy véleményét méltónak és megfontoltnak fogadják el az idősebbek is.
- Nehéz utunk volt idáig. Sokan megbetegedtek, három öreg meghalt útközben. A jószágaink is megfogyatkoztak. Lovaink lesoványodtak. Itt a legelők jók. Víz van, és jó. Halászni lehet. Messze járóföldre nincs település. A frankok és morvák ilyen messze nem jöhetnek utánunk. Ha utánunk jönnek, még mindig továbbmehetünk. De most jön a nyár - még vethetünk és arathatunk is itt. Úgy gondolom, maradnunk kell. Addig talán a frankok is visszamennek országukba, mi pedig hazatérhetünk őseink földjére. Végeztem a beszéddel.
Varsányon látszott, hogy nem tetszik neki a beszéd, Zank viszont elégedetten pödörgette ősz bajuszát. Most Gabur hadnagyé volt a szó, ő is Leng szavait helyeselte, de óvatosabban foglalt állást, úgy, hogy kenyértörés esetén még lehessen visszaút Varsány vezérhez is.
Most Zankon volt a sor. Gabur óvatossága elgondolkodtatta, mert ő is hajlíthatónak mutatta magát, s homlokát mély ráncokba vonva ismét felsorolta a maradás ellen és mellett felhozható érveket. Befejezésül ezeket mondotta:
- Hogy szemeid, Tervel és Becse nem tértek vissza hozzánk, az rossz jel. Tervel hajlott kora ellenére erős és bátor férfiú volt, Becse pedig ügyes és acélizmos ifjú, akiben sokan bíztunk. Mégsem tért vissza egyikük sem, amiből bízvást következtethetünk arra, hogy elpusztultak vagy fogságba estek útközben. Ha pedig így van, akkor átvonulásunk nem biztonságos e területen. Az is lehetséges, hogy maguk a széki avarok vetették őket fogságba, mert nem akarják, hogy törzsünk az ő gondjaikat szaporítsa, talán nincs elegendő legelőjük, vagy félnek attól, hogy törzsünk ottléte viszályt szít a régi törzsek között.
- Vagyis te sem akarod, Zank, hogy tovább menjünk - mondta Varsány szomorúan. Most érezte csak igazán a vén Tervel hiányát: az ő szava most eldönthette volna a vitát, mert kedvező jóslat esetén a Világügyelő Férfi akaratát sértették volna, ha maradnak. De most... most vajon mit akarhat a Világügyelő? Ismét Zank szólalt meg.
- Te is tudod, vezér, hogy a törzs véleménye megoszlik. Könnyen fegyvert foghat az egyik fél, igaza tudatában.
- És annak te leszel az oka, Zank! - mondta Varsány, villámló szemmel. Zank lehajtotta fejét.
- Én nem leszek, uram. Öreg vagyok én már a torzsalkodásra. Igaz, szeretnék maradni, de még inkább szeretném, ha együtt maradnánk. Olyan kevesen maradtunk, hogy csak önmagunkat pusztítanánk a viszálykodással. Maradjunk itt, amíg állataink felerősödnek, s egy hónap múlva induljunk tovább, ahogyan eltervezted. Nem akarok utadba állni.
A hadnagyok megdöbbentek Zank színeváltozásán. Leng elhúzta a száját. Varsány viszont hálásan és elérzékenyülten pislogott: mégsem kellett csalódnia Zankban, nem hagyta cserben az ősz hadnagy,
Ölrun mindennek tanúja volt, hiszen a felszolgáló asszonyok között szorgoskodott. Az asszonyok többsége nem figyelt oda a férfiak szavaira, nem is nagyon értette a vita lényegét, Ölrun azonban minden szóra, minden rezdülésre figyelt, és tudta, fontos dolgokról döntöttek, úgy, hogy az értelmes középút győzött. És ez Zank érdeme volt elsősorban. De Varsányé is, aki nem élt zsarnoki módon vezéri hatalmával, hanem igyekezett megosztani azt, és ésszerűen támaszkodni a többség véleményére.
Amikor a lakomának vége volt, Varsány minden hadnagynak átnyújtott egy-egy ezüst nyílvesszőt, a közös tanácskozás emlékére.
A törzs megkönnyebbüléssel fogadta a döntést, amely a fáradságos áttelepülésben haladékot adott nekik, de persze akadtak olyanok is, akiknek nem tetszett az átmeneti megoldás. Mert az új hazában minél előbb hozzá kellene látni a föld műveléséhez, mondották az öregebbek, az ifjak pedig harcra áhítoztak: nem tetszett nekik, hogy Varsány nem engedi őket még kisebb portyákra sem, a távolabbi szláv földvárak lakói ellen. Az elégedetlenkedő ifjak között volt Solt is, aki még semmi, férfihoz és harcoshoz illő cselekedetet nem hajthatott végre. A hozzá hasonló legénykék, akiknek már sikerült valamilyen csetepatéban részt venniük, gúnyolták is eleget Soltot emiatt. Míg Becse itthon volt, különösen sokat ugratták Becse ügyességével és vitézségével, s most, hogy Becse talán meghalt, még mindig elérhetetlen magasságban volt a fél esztendővel fiatalabb Solt felett. Mert hiába volt Solt Zank fia, temérdek jószág és vagyon várományosa, ha egyszer Becse, az árva, Tervel tanítványa és a törzs kiküldött szeme volt, s minden bizonnyal hősként esett el küldetésének teljesítése közben...
És ott volt Ölrun, aki, valahányszor Becse nevét kiejtették, elpirult, míg Solt nevére csak halványan elmosolyodott.
Ölrun csak később értette meg Zank bölcsességét, s azt, hogy az egyhónapi pihenőre nagyon nagy szüksége volt az. egész törzsnek. Mivel földet nem kellett művelni, nem is lehetett volna ilyen rövid idő alatt, a férfiak többsége lézengett csak, vadászgatott, kijárt a folyóra, vagy a lándzsavetésben, íjászatban gyakorolta magát. Az állatok is megnyugodtak, kezdtek kigömbölyödni, az asszonyok megjavítgatták a sátrakat, ruhákat. Hal akadt bőven, s a lábasjószág leölésére alig volt szükség, csak a gyengébbeknek, valamilyen kórt kapottaknak vették el az életét. Különösen a gyerekek élvezték a nagyobb szabadságot, s főleg azt, hogy Tervel atya nem hívta őket naponta egybe, hogy fejüket tágítsa, és megtanítsa őket az avarok rovására. A törzsben a rovást kevesen ismerték, még Varsány is a legszükségesebb ismeretekkel rendelkezett csupán, és csak más törzsek üzeneteit, számadásokat és szerződéseket róttak vele. Egy-egy, rovással teleírt pálcát aztán az írástudatlanok különös gonddal őrizgettek, még amulettként is viselték, annak ellenére, hogy a rovás többnyire a lehető legmindennaposabb tartalommal bírt csupán.
Solt a legényekkel pusmogott együtt leginkább, s egyre jobban kitüntette magát a hadijátékokban. Nyilával száz lépésről ketté tudott hasítani egy pálcát, lándzsája pedig ötven lépés távolságból eltalálta az élő és mozgó célpontot.
Ez az élő és mozgó célpont eddig még csak erdei-mezei vad volt, legutóbb éppen vaddisznó, amelyet a legények nagy ujjongással cipeltek be, s a törzs nem csekély örömére is, hiszen minden vaddisznó elejtése megkímélte egy házi sertés életét, márpedig azokat csak télidőben akarták levágni, már az új hazában. A vadászzsákmány közös tulajdonnak számított, de a házi sertések egy-egy család tulajdonában voltak, s ezért mindenki gondosabban számon tartotta elvesztésüket.
Solt tehát a legényekkel pusmogott, s egyik éjszaka, amikor már a tábor régen nyugovóra tért, és az őrök figyelme is lankadni kezdett, Solt és még tíz, a hadijátékokban különösen kitűnt, de csupán nemrég felövezett, harci tettekre sóvárgó ifjú halálos csendben, teljes fegyverzetben összegyűlt. Kivezették lovukat, pisszenés nélkül felszerszámozták őket, s az amúgy is kifelé figyelő-fülelő őrök laza lánca között kisurrantak a táborból. A legények első lelkesedése már ekkor, az első sikeres vállalkozás után megcsappant, hiszen az őrök kijátszásáért és a tábor engedély nélküli elhagyásáért máris súlyos büntetés várt rájuk. De amit elkövettek, visszavonhatatlan volt, s a legények szégyelltek volna, hogy egymás előtt megvallják, szívesebben visszafordulnának máris. Nem, ezt a cselekedetet már csak valami dicső haditettel feledtethették el a törzs vezetőivel és véneivel. A felelősség java mindenképp Zankfi Soltot terhelte, hiszen neki jutott a kaland eszébe, s ő is volt erre a kalandra választott vezérük.
A portya célpontja egy ötórai lovaglásra eső folyómenti szláv falu volt, amelyet gyenge palánkvár védelmezett. Sok ilyen, viszonylag elszigetelt település létezett akkoriban, más-más ajkú népek vagy néptöredékek tartoztak hozzájuk, s egymással csupán laza kereskedelmi kapcsolatban voltak, de még gyakrabban állandó ellenségeskedésben. Ennek a településnek is, akárcsak a többi szláv falunak, tarsolylemez alakja volt, s a középen álló földvárat, ahol szent helyük is volt, három alacsony fal is körülvette, a külső, leggyengébb fal a földművesek kunyhóit és a földek egy részét is magába foglalta. A középpontban álló földvárat vizesárok is védelmezte, így a rajtaütés csak a parasztokat fenyegette, és Solték célja más nem is lehetett, mivel tizenegy emberrel képtelenség lett volna szabályos ostromba kezdeni. Ezt még magabiztos, ifjonti hevületükben is be kellett látniuk.
Erőltetett lovaglással a tervezettnél hamarabb érkeztek a település közelébe. Mély csend ült a tájon, csípős, éjszakai köd alatt lapult a falu, őrtüzeknek, őröknek nyomuk sem volt. Az ifjak lovuk nyergéről elérték könnyedén a vályogból és palánkból eszkábált fal tetejét, s egymás után felhúzódzkodtak rá. Csak néhány kutya csaholt, de máskülönben semmi mozgást nem észleltek. A legszélső kunyhóig akadálytalanul jutottak el, s az első nagyobb kutyát, amely felneszelt s rájuk rohant, Solt nyila végképp elhallgattatta.
Amikor Solt és a többi legény berontott az első kunyhóba, csalódás érte őket. Nem számíthattak pompás kincsekre, de legalább valami ellenállásra, szép asszonyokra igen. De csak egy hosszú hajú, elgyötört arcú paraszt esett előttük térdre, hosszú, rongyos ingében dideregve, elnehezült, várandós asszonyának pedig csak a szeme fehérje látszott a fáklya fényében. Vagy féltucatnyi felrívó gyermek fölé tárta ki karját kotlós módjára, és az avar legények a sírástól megriadva és megszégyenülve kotródtak ki a kunyhóból.
Egy óra múltán, hogy az elősiető őrséget levágták, összes zsákmányuk néhány tömlő bor, két-három szegényes bronzékszer és három lenszőke, fiatal lány volt. Az egyik legény szemet vetett egy asszonyra is, de férje szekercével védekezett, s az asszonnyal erőszakoskodó legény, Zsil hátába vágta. Zsil azonnal meghalt, a szláv férfival pedig egyszerre három nyílvessző végzett.
A lányokkal és a rablott holmival nem akartak átmászni a falon, s míg a nehéz tölgykapu felnyitásával-betörésével veszkődtek, megérkezett a földvár katonasága is, legalább ötven fáklya közeledett szélsebesen. Solt hiába oltatta el azon nyomban az ő fáklyáikat, valóságos nyílzápor zuhant rájuk, s még három avar legény ott maradt holtan. így azután késő reggel véresen-csatakosan csak heten állottak meg a fellármázott avar őrség négyszögében, a napvilágnál még szőkébb, szepegő szláv lányokkal és a rablott holmival.
A törzs apraja-nagyja összefutott a hírre, hogy Solt vitéz és társai titkos portyán voltak. A legények mogorván állottak a kíváncsi vagy éppen gúnyos pillantásokat, és az őrséget méregették, amely nyíltan feléjük fordította fegyverét.
- Legalább a lovainkat vezessétek el! - fakadt ki Zankfi Solt, és a habos, agyonlovagolt állatokra mutatott.
- Nem lehet, amíg a parancsnok ide nem ér - mondta kárörvendve Kovrat, az őrök vezetője. A kövér Kovrat nem szenvedhette az ügyességével állandóan hencegni akaró Soltot, s szívből örült, hogy a nagy Zank fia most itt áll, és ez egyszer senki sem szeretne a bőrében lenni.
A soros táborparancsnok a fiatal hadnagy, Leng volt. Komoran hallgatta végig Solt és a többi legény szakadozott vallomását, és látszott rajta, fontolgatja, miképpen viselkedjen ebben a kényes helyzetben. Aztán tekintete azokra a lovakra esett, amelyek az elesettekhez tartoztak, és összehúzta szemét.
- És azok a lovak? Solt lehorgasztotta fejét.
- Hogyan? - kérdezte Leng rekedten.
- Négyen - mondta Solt.
- Megkötözni őket! - adta ki a parancsot Leng, most már eltökélten.
Akkor ért oda Zank hadnagy, s látván, hogy egyetlen fiát, Soltot leteperi az őrség, felüvöltött.
- Ki mer kezet emelni Zankfi Soltra?
- Én parancsoltam így - mondta Leng szilárdan. - Súlyosan megsértették a törvényt, és feláldozták négy ifjú társuk életét, ezekért - intett fejével a mit sem értő lányokra. - És még a holttestüket sem hozták el, otthagyták a gyalázatban.
- Igaz ez, fiam? - kérdezte Zank rettenetes, halk hangon.
Solt nem válaszolt, csak arca vörösödött ki, ahogyan ott állt, összekötött kézzel.
Zank homlokán kidagadtak az erek. Felüvöltött, és Soltra rohant. Rettenetes ütéseket mért a fiára, aki egy ideig megpróbálta állni az ütéseket, aztán a földre zuhant, de Zank tovább ütötte ott is, míg a rémült emberek ki nem mentették kezei közül.
A rémület oka nemcsak az volt, hogy Solt orrán-száján dőlt a vér, hanem hogy egyáltalán egy apa megütötte felnőtt fiát. Az avaroknál nem volt szokásban a gyermekek verése sem, azt tartották, hogy a gyermek, ha rosszat is tesz, nem rosszaságból teszi, s az ütlegelés csak megalázza és sunyivá alakítja jellemét. Az asszonyoknak azért el-eljárt a kezük néha, első haragjukban, de ilyenkor szokásban volt, hogy a felnőtt bocsánatot kérjen a gyermektől, amiért megalázta. Ugyanezen okból az avarok mélyen megvetették azokat a népeket, ahol a testi fenyítés megszokott, mindennapi valóság volt, s ahol a főemberek a köznépet is gyakran megütötték. Mert minden ember a Világügyelő Férfi kicsiny mása, s aki őt megalázza, a Férfit szomorítja.
Néhány nap múlva, amikor Solt már felgyógyult sérüléseiből, őt is, társait is ítélőszék elé állították. A vének és hadnagyok ítélőszékének feje, mint törvény volt az, csak Varsány vezér lehetett, s Zank hadnagy - fiáról lévén szó abban részt nem vehetett.

Zank azóta, hogy fiára támadt, nem mutatkozott az emberek előtt, csak Ölrun vihetett néki néha ételt, de hozzá sem beszélt, csak ült, sóhajtozott, szemlátomást megtöppedt testben-lélekben is.
Solt az ítélőszék előtt sem viselkedett másképp: mindent magára vett, s aztán hallgatott. A többi legény sem csúfolta meg Soltot, egyikük sem alázatoskodott, de nem is volt kihívó.
Tudták, hogy négy hiábavalóan elesett társukért is felelniük kell.
Ha a szlávok felbolydultak volna Solték zaklatásai miatt, minden bizonnyal ellenük küldték volna első harcba a vakmerőket, ha pedig nagy erővel támadtak volna, s az elrabolt lányokat követelik, talán ki is szolgáltatják nekik a bűnösöket. De egyik sem következett be. így az ítélőszék a következő igazságot mondta ki Varsány szájával:
- Szívünkben fájlalva Solt és társai veszedelmes és hiábavaló csínyjét, amellyel megbontották a békét, és hazát kereső törzsünk létét veszélyeztették, s amely miatt négy társuk többé nem pillanthatja meg a napot, őket három esztendőre kivetjük nemzetségünkből, fegyvereik meghagyásával, de lovaik nélkül. Keressék meg élelmüket és dicsőségüket a mi kárunk nélkül, s a mi törvényeink nélkül, így legyen.
A hét legény néma csendben, az ítélet kihirdetése után elhaladt az együtt érzők, kárörvendők és szájtátiak sorfala előtt. Szégyenszemre gyalogszerrel. Mert csak a lovas embernek volt becsülete, s biztonsága is: ha a legények meg akarták élni az elkövetkező három esztendőt, ugyancsak együtt kellett maradniuk, hogy kóbor haramiák le ne vágják őket ébren vagy álmukban, hogy idegen törzsek be ne kerítsék őket...
Ölrun könnyezve adott át lopva Soltnak egy tarisznyát, elemózsiával - hiszen meddig tart el az?
S mégis, amint a szomorúan baktató hét legény már csak hét apró pont lett a láthatáron, Ölrun szégyenkezve fedezte fel lelkében a megkönnyebbülést. Szerette és sajnálta Soltot, de nem érzett szerelmet, mely álmában mindig, még mindig Becse alakját vetítette elé.
Kora nyári melegben, mikor a Nagy Folyó egészen összeszűkült, kezdett hozzá az avarok népe az átkeléshez, tovább, Erdőelve felé.

MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Tervel atyának a kedvező jóslat ellenére rossz előérzete volt, s amikor Becse még hallótávolságban ügetett, csaknem visszahívta. De restellte szándékának ilyen gyors és látszólag értelmetlen megmásítását. Bíznia kellett a döntésben, a fiúban, de leginkább önmagában.
A táltos lassan haladt, kímélni akarta lovát, és jeleket is kellett hagynia a törzs számára. Ezek a jelek kicsiny kőhalmok voltak, amelyek tetejébe, ügyesen leszorítva, rovott gallyacskát helyezett - a gally vége az irányt mutatta. Sűrűn kellett jeleket elhelyeznie, mert a had talán másfelé vonul, talán eső, vagy éppen rossz emberek széthordják a jelző halmocskák egyikét-másikát.
Az öregember lelke most üres volt, de zugaiban homály és nyugtalanság rejtezett. Nagyon egyedül volt ezen a pusztaságon, és úgy érezte, nagyon közeli szomszéd itt a halál. S ha a halállal gondolatban már régen barátkozgatott is, nem szeretett volna végső küldetésének teljesítése nélkül, temetetlenül és jeltelenül heverni ezen az idegen, be nem lakott földön.
Sóhajtozni kezdett. Szomorúság fogta el a gondolatra, hogy nem marad utódja, aki megkönnyezze, s megörökítse vérét, nevét. A táltosoknak ugyan senki és semmi nem tiltja a házasságot, mégsem volt rá soha példa, hogy akár egy is asszonyt vett volna maga mellé. A táltosnak magányosnak kell lennie, és szabadnak. És a magányosság és a szabadság egyet jelent. Az asszonynép nem szereti-tiszteli igazán a Világügyelőt, legfeljebb retteg tőle, vagy éppen közönyös marad. Ezer fonállal akarja kötni a férfit a világhoz, apró ügyekhez, ezért szül neki gyermekeket, ezért perlekedik vele.
De azért jó lett volna társat venni maga mellé, valaki ölébe hajtani néha a fejét, elpanaszolni, amit büszke férfiember csak hites társának suttoghat el a sötétben.
Tervel atya két nap alatt elérte az Erdőelve határán húzódó magas hegyeket. Táltosinas korában járt már itt, az öreg Buluccsal, aki rendre megmutogatta neki Avar országot, úgy, ahogyan ő szerette volna megmutatni Becsének. Csak hát Becse nem volt való táltosnak, túl sok volt benne a vitézkedő hajlam, s ami még nehezebb: a hitetlenkedés jámbornak éppen nem nevezhető hajlama. Becse már kisfiú korában fegyelmezni tudta magát, de egy-egy gúnyos vagy értetlen szemvillanása elárulta a tapasztalt öregnek, hogy Becse kételkedve fogadja az avarok hitének ősi tanait, és még inkább az avarok jövendőjéről vallott elképzeléseket. Mert az avarok úgy tartották, hogy Attila és Baján után, ha a keleti avarok egyszer megérkeznek végre, Avarország ismét hatalmas és gazdag lesz, megint adózni fog neki mindkét császár, a nyugati és a keleti egyaránt, hogy ne fordítsa fegyverét egyikük ellen sem...
Bulucs, aki akkor csaknem olyan öreg volt, mint most ő maga, apróra a fiúcska eszébe véste az utat, a folyók és hegyek fekvését. Sok minden megváltozott azóta, a kisebb folyók néhol megváltoztatták medrüket, de a hegyek ugyanolyan töretlen fenségben magasodtak, s a fenyvesek mély zöldje fokozatosan beolvadt a csúcsokat borító fehér ködbe-párába és a távoli csúcsokat nyalogató felhőkbe.
Tervel atya megborzongott a látványtól, hiszen szeme elszokott ettől a tájtól, s attól a vadságtól, szabadságtól és különállástól, amit ez a méltóságos hegyvidék sugallt. Tudta, hogy nemsokára eléri a széki avarok első őrhelyét, s mivel ismerte a hegylakók bizalmatlanságát, gondosan kiválasztotta a legszélesebb nyiladékokat és réteket, hogy messziről és világosan lássák: egyedül jön, s immár ősz öregember.
Valóban, nemsokára elébe rúgtatott; mokány lovon két fekete hajú, apró termetű széki avar, kopjájukat lengették, s kétoldalról szorosan melléállva, közrefogták. Amikor megszólaltak, Tervel atya szinte gyermekkorába hullott vissza, mert ezt az ősi avar nyelvjárást nyugatabbra már kissé másféle váltotta fel, más hangsúlyokkal és hanglejtéssel. Amikor a lovasok jobban szemügyre vették az öregembert, s észrevették táltosjelvényeit és - eszközeit, hátrább húzódtak, és többé egyszer sem néztek a szemébe, hanem a földre sütötték szemüket, jól tudván, a táltos nézésének ereje rabul ejtheti, megigézheti vagy éppen betegséggel verheti őket.
- Vezessetek a vezéretekhez, követségben járok Varsány vezértől.
A gyepűnek ezt a szakaszát vigyázó hadnagy meghallgatta Tervel atyát, s azonnal elindult az atyával a vezéri székhelyre. A két lovas katona tisztes távolból követte őket. Egy darabig szótlanul ügettek a vízmosta hegyi úton, majd a fiatal, napégette hadnagy szólalt meg.
- Nem fog örülni neked Kolos vezér. Nem szívelheti az idegeneket. Néped sok éhes szájat jelent, és kevés szablyát. Földet a mi szokásaink szerint senki sem kap örökbe - ötesztendőnként kisorsoljuk, kinek milyen darab jut...
- Nagy ez a föld itt, elbírna minket is... - nézett körül Tervel atya. - Mi magunk irtunk magunknak szántót, építünk szállást, új helyen.
Néhány óra alatt beértek a széki avarok városába, Kolos vezér székhelyére. Tervel atya ámulva nézett körül, mert itt nemcsak gerendaházakat láthatott, de terméskőből rakott, erős épületeket is, a földvár helyében pedig kővár kezdett növekedni - most is dolgoztak rajta munkások. A hadnagy követte Tervel atya pillantását, s ezt mormolta: - Rossz hírek szállingóznak. Valami megindult délen és keleten... besenyők tűntek fel a déli gyepűelvén, s készülődik Bizánc is, a bolgárok is. Lehet, hogy egymás ellen, de az is lehet, hogy bennünket is meg szeretnének látogatni. Kolos vezér ezért készíti nekik a szíves fogadtatást.
A vezér ugyan a szállásán tartózkodott, de Tervel atyát nem engedték elébe. Hosszú órák teltek el, és senki sem gondolt arra, hogy az öregember éhes és szomjas is lehet. A táltos pedig restellt kérni bármit is őreitől, akik most már mások voltak: a hadnagy és a két lovas katona visszament a gyepűre. Valami szomorú ének foszlányai szűrődtek be a szolgák faépületébe, ahol a táltost egyelőre fogva tartották. Fogva tartották, mert amikor ki akart menni, az új őr elébe állt.
Estefelé végre kérés nélkül is kapott valamit enni-inni - különösen a friss kenyér esett jól, ebben hetek óta nem volt része már. Az énekmondó most közelebb jöhetett, mert minden szava világosan kivehető volt, s az az ősi, háromhúros zeneszerszám szólalt meg, amelyet Tervel atya gyermekkorában még látott öregeknél. Valami széki regét mondott az énekmondó, s a dal vége jövendölés volt, hogy a széki avarok élete sosem lesz könnyebb, mert a Világügyelő őket őrzőknek s előfutároknak rendelte, örökös küzdelemre.
A táltost egy szalmával felhintett, sötét kamrába vezették, és rázárták az ajtót. Megértette, hogy nem juthat Kolos vezér elé, s itt kell töltenie az éjszakát.
A fülledt magányban ismét rátört a félelem, s az is eszébe jutott, mihez kezdenek nélküle, a táltos nélkül, odahaza. Ha ugyan van hazája egy hazát kereső kicsiny törzsnek.
Másnap reggel azután Koloshoz vezették. A vezér középkorú, testes ember volt, püffedt arcú, táskás és véreres szemű. A táltos látta, hogy ez az ember sokféle betegség martaléka, haragos ingerültsége nyilván évek óta viselt kínjaitól vált második természetévé. És azt is tudta, hogy Kolost leghamarabb a gutaütés viheti el, hiszen állandóan rákvörös arcszíne arról tanúskodott, hogy sűrű vérű, konok és haragvó nagyúr előtt áll.
- No, mit akarsz, honnan jöttél, táltos? - förmedt rá a nagyúr.
- Varsány vezér küldött előre, hogy engedélyt kérjek népünk számára, hogy itt letelepedhessünk. Nagyon szorongatnak bennünket a frankok és morvák.
- Annak ti lehettek az okai. Varsányról most hallok először. Ti mit szólnátok, ha fölkerekednénk, és megjelennénk a gyepűtök előtt, hasonló kéréssel?
- Megvitatnánk a kérést, és ha lenne elegendő folyónk, völgyünk, erdőnk és legelőnk, szívesen látnánk benneteket.
- És arrafelé nincs vajon elég folyó, völgy, erdő és legelő?
- De van. Csakhogy a mi földünk volt mindig Avarország legnyugatabbja, sokat véreztünk a ránk támadó idegenektől, helyettetek is véreztünk.
Kolos fújt egyet.
- Véreztetek! Hát mi nem véreztünk, vérzünk eleget? Azt hiszed, keletről és délről nem fegyverkeznek ellenünk?
- Hallottam róla idejövet. De a ti hegyeitek nagyon magas hegyek, könnyebben védhettek minden szorost, minden ösvényt a betolakodóval szemben. Látom, kővárat is emeltetsz, vezér: jól teszed.
- Nem kértem a jóváhagyásod! Aztán... hány szablyát számoltok Varsány törzsében?
- Hatszor száz harcost számolunk, uram. Az asszonyokkal, gyermekekkel, s a rabszolgákkal együtt vagyunk kétszer ezerén.
- Nem sok - mormolta a vezér. - Kevés harcos, sok baj. Varsány nyilván akadékoskodik majd, nem akar parancsaimnak engedelmeskedni.
- Vezéri vérből származik, akárcsak te, uram - mondta a táltos.
- Itt csak egy vezér van, és az én vagyok! - vetette fel a fejét Kolos. - Ha meghódol, gondolkozunk felőle. Ha nem - maradjon, ahol van.
- Ezt üzened, uram? - kérdezte a táltos nyugodtan.
- Várjál csak, táltos! Miért téged küldtek, ilyen öregembert?
- Azért, nagyúr, mert én ismerem Avarországban mindenfelé a járást. Tanítómesterem, a vén Bulucs, gyermekkoromban mindenfelé elvitt, hogy eszembe véssem a földek, folyók és hegyek fekvését. És lám, nem felejtettem el, idetaláltam.
- Bulucs? - húzta össze Kolos a szemét. - Ismertem őt. Nagy táltos- volt. Meggyógyította anyámat egyszer, mikor már szőtték neki a halotti leplet. No, jól van. Itt maradsz minálunk, vendégségben. Ha néped idetalál nélküled is, majd tárgyalunk velük. Ha nem, úgy is jól van.
- Nem eresztesz az enyéimhez, uram? - kérdezte a táltos, és nyugalmába keserűség költözött.
- Nem - mondta Kolos, és lesütötte a szemét, mert a vénember szeme rettenetes tűzben kezdett égni. - Vezessétek a követek szállására - vetette oda a szolgálattevő katonáknak. - És ne eresszétek sehová, bár jól tartsátok. Nagy és veszedelmes táltos.
A „követek szállásán” kiderült, hogy Kolos vezér bizalmatlanságában minden külső országból érkezett, gyanús személyt itt őriztetett. Volt, akit csak váltságdíj fejében engedett el, volt, akit később szabadon bocsátott, másokat meg, ha a gyanú beigazolódott, kivégeztetett. A „követeket” tényleg jól tartották, egymással is érintkezhettek, kisétálhattak az erősen körülkerített, őrzött udvarra, ahol durván ácsolt padokat is elhelyeztek a számukra.
Volt ott, a foglyok között - mert hiszen a „követek” foglyok voltak - egy horgas orrú, fekete szemű arab kereskedő, aki magát Fuád Alkatrinak nevezte, s akit a többi fogoly kirekesztett a gyér és töredezetten csordogáló beszélgetésekből is, pedig Fuád, aki két éve érkezett Erdőelvére áruival, már tűrhetően beszélt avarul.
Tervel atya először megszánta, aztán megszerette Fuádot, de hogy szóba állott vele, önmagát is kirekesztette a többi fogoly társaságából, akik - ki tudja, miért, talán olajosbarna bőrének színe miatt - megvetették az arab kereskedőt.
Fuád Alkatri selymekkel, fűszerszámokkal, igazgyöngyökkel kereskedett, s egy távoli arab városban, Damaszkuszban volt családja és rokonai. Fuád térképet rajzolt a porba, úgy mutatta meg a világot az ámuló Tervel atyának - mindazt a sok helyet, amit húszéves kereskedői pályafutása alatt bejárt hajón, tevén, lovon és gyalog.
- Voltam a kazárok birodalmában, eljutottam egészen a pecsenyegek földjéig keleten, és nyugaton a kurtubai emirátusig, Kadisz kikötőjéig. Nagy a mi birodalmunk, a kalifa keze nemsokára végképp lesújt Bizáncra, ha Allah megsegít bennünket. Allah megparancsolta nekünk, hogy vérrel és vassal hódítsuk az ő zászlaja alá a földet, és mi, vagy a gyermekeink, unokáink meg is teszik.
Tervel atya hitetlenkedve hallgatta Fuádot, aki az arabok hatalmáról és hitéről tartott véget nem érő előadást. Most már értette a többiek elhúzódását is Fuádtól: senki sem szereti, ha másféle istenekkel riogatják, mint amiben éppen hisz.
- Aztán mihez kezdetek majd, ha tiétek lesz minden föld a világban? - kérdezte tréfásan is, komolyan is.
- Akkor mindenki igazhitű lesz, Allah törvényei szerint fog élni, nem lesz többé ok a háborúságra, egy nyelven fog mindenki beszélni, a Próféta nyelvén.
- Vagyis arabul - mosolygott az öregember. - De hát, úgy hiszem, többen vannak a nem arabok, mint az arabok. Miért kellene nekik megtanulni a ti nyelveteket?
- Mert az a Próféta nyelve, a Korán nyelve - mondta büszkén a kereskedő. - És mert mi vagyunk az erősebbek. Lám, most ti vagytok velem szemben az erősebbek, meg kellett hát tanulnom a nyelveteket, ha élni akartam. És én meg is tanultam. És látom, milyen keveset tudtok ti a világról. El vagytok zárva nagy hegyeitek mögé, csak egymás közt kereskedtek, és nincsen nagy királyotok, aki városokat és mecseteket és falakat emelne, hogy mindig emlékezzenek rá. Kolos vezéretek nyilvánvalóan attól tart, hogy otthon, hazatértemkor megjelentem a kalifának, hogy Avarország kagáni trónja üres, pedig hát mi ezt régen tudjuk, de tudják ám Bizáncban is. Amíg közöttünk van Bizánc, tőlünk nem kell félnetek.
- Nem félünk mi senkitől - mondta Tervel atya.
- Most még nem - mosolygott magabiztosan Fuád, és a táltos homloka elfelhősödött ettől a magabiztosságtól. Rossz jelnek tekintette. Itt áll ez az értelmes, mozgékony arcú férfi, egyedül és kiszolgáltatottan, s mégis olyan hittel szól arról, hogy népének, hitének küldetése, biztos hódítása van a jövendőben...
Tervel atya még sokat beszélgetett a kereskedővel, s magában meggyőződött arról, hogy Fuád becsületes ember, még akkor is, ha úgy gondolkodik, akár a legtöbb ember: a maga nemzetségének fáját szeretné legterebélyesebbnek látni.
És amikor a tél beálltával az agg táltos komolyan beteg lett, egyedül az arab ápolta őt, egyedül az arab kotyvasztott számára gyógyító főzeteket.
De Tervel atya nem érte meg a tavaszt. Egy hideg, sötét januári reggelen Fuád hiába rázogatta gyöngéden: az öregember lelkét magához szólította a Világügyelő, s most már mindörökké ott társalkodik vele.

MÁSODIK FEJEZET

Megengedték végre az asszonyoknak és gyermekeknek, hogy felüljenek a szekerekre, annyira elcsigázódtak. A síkságon vadra sem bukkantak a vadászok, a sűrű tölgyerdőket már mind maguk mögött hagyták, s most, ha fel is tűnt vad, a rengeteg ember közeledte, a szekérnyikorgás, fegyverzörgés, asszonyi óbégatás idejekorán messze űzte őket. A vizenyős helyeken meg csak kis hal, de leginkább béka és kígyó akadt, így hát a sereg erősen a készletekre szorult, s le-le kellett ölni egy-egy marhát vagy disznót, hogy friss húshoz juthassanak. A törzshöz tartozó ebek is el-elvadultak, elkóboroltak falkákba verődve, de éjszakára mindig visszatértek: a farkasüvöltésre minden szál szőrük felborzolódott.
Ölrun kis csontkésével puha fadarabokból kedves kis bábokat farigcsált a gyerekeknek, s bár némely szülők nem szívesen engedték mellé eleinte a gyerekeket, hiszen Ölrun amolyan ifjú boszorkány hírében állott, csak-csak beletörődtek, hogy a gyermekek nagyon jól megvannak vele, és amikor egy-egy új mesébe fogott, gyakran előfordult, hogy felnőtt asszonyok és férfiak is közelebb húzódtak. Volt olyan mese, amit Ölrun apjától, volt, amit alán anyjától hallott, vagy éppen Tervel atyától, kicsiny korában - de mindegyiken alakítgatott, színezgette bogozgatta őket, mesélés közben változtatott rajtuk, s ha nem tetszett a vége, másképp fejezte be, úgy, hogy mindenképpen jó vége legyen, mert az avarok különösen kedvelték a jó véget érő elbeszéléseket. Most pedig, vándorlásuk közben, különösen rájuk fért a vidámság.
Ölrun tündérekről mesélt legszívesebben, akiknek létezésében komolyan hitt, s a szép, fehér madarakat mindig is szívesen képzelte elvarázsolt, avagy álruhás tündéreknek. A réz-, ezüst-, aranyerdőn is túl azután megrázzák magukat, s ottan kezdődik tündérország, ahol a fák hegyén ezüstcsillagok teremnek, alattuk ezüstcsermelyek csobognak...
A szekerek oldalán meztelen lábukat lógázó gyerekek tátott szájjal hallgatták Ölrun szavait:
- A tündérek országában egész nap lakomáznak, énekelnek, zenélnek, de leginkább táncolnak, egymással szelíden összefogózva, aztán később úgy ropják, hogy bizony minden éjjel elnyűnek egy pár sarut...
- És hol vagyon az a tündérország? Mert én egyenest oda szeretnék menni - mondta nagy komolyan egy ártatlan szemű ötévesforma.
- Jaj, kicsim, az bizony nagyon messze van, távoli hegyeken, nagy vizeken, hetedhét országon is túl... de Erdőelvén, úgy mondják, sok tündér tanyázik, s ha kis szerencsénk vagyon, magunk is láthatunk közülük néhányat - válaszolta Ölrun nevető szemmel. - Ott jár legszívesebben hattyú képében Tündér Ilona. De aki tündérekkel akar komázni, annak kemény próbákat kell ám kiállni - tette hozzá elkomolyodva.
- A tündérek jók az emberekhez? - kérdezte egy copfos kislány. Ölrun eltűnődött.
- Hát... az bizonyos, hogy mi hozzájuk képest nagyok, otrombák, zajosak és rosszak vagyunk... de ők sem egyformán jók. Szívesen kigúnyolnak, lóvá tesznek bennünket, sűrű erdőkbe csalogatnak maguk után, aztán jót nevetnek, otthagynak, mit sem törődve azzal, mi lesz tovább velünk. És a próbák is nehezek. Ki tudna egy nagy erdőt üvegfejszével kivágni? Üveghegyeket gyűszűben elhordani? Kiinni egy nagy folyót egyetlen hajtásra? Hajszálat hosszában kettévágni, követ meghámozni, jégből gyönyörűséges övet készíteni?
- Én megtanulom, ha nagy leszek! - vágta ki dacosan egy kisfiú, és átölelte Ölrunt. - De nem ám a tündérek, hanem a te kedvedért! Igaz, hogy te is boszorkány vagy?
- Kitől hallottad ezt, bogaram? - bámult rá Ölrun.
- Édesanyámtól! - mondta a fiúcska. - De beszélik ám, mindenki tudja, hogy te éjszaka megkenegeted magad kígyóhájjal a lapockád tövén, amitől szárnyad nő, és bárhová elrepülhetsz, míg meg nem virrad!
- Ostobaság! - futotta el a méreg Ölrunt. - És te elhinnéd ezt az ostobaságot?
- Én nem! Én megvédelek majd, ha nagy leszek! - mondta a gyerek, és közelebb húzódott a lányhoz.
Ebben a pillanatban nagy kiáltozás hallatszott: megérkeztek az előreküldött lovasok, és megtalálták Tervel atya első kőhalmocskáját, rajta az írott gallyacskával, mely az irányt mutatta. Ez mindenkinek a lelkébe megnyugvást hintett, mert sokan voltak a kétkedők, akik titokban vagy nyíltan úgy vallották, rossz irányba mennek, Erdőelve nem is létezik, egyszer csak lesétálnak a lapos földtányérról, s lezuhannak a Világfa legkülső ágáról a feneketlen mélységbe, ahol az ördögök tanyáznak. Ezek persze főleg az öregek voltak, akik életükben ki nem tették volna a lábukat nyugati Avarországból, s akik minden alkalmat megragadtak volna, hogy visszafordítsák a törzset, amíg nem késő.
Közeledett az este, és a mocsaras-lapos, zsombékos vidéken nem látszott lehetségesnek, de biztonságosnak sem, hogy sátrat verjenek. Megint lovasokat küldtek ki, s az egyik nemsokára jelentette, hogy északabbra van száraz terület, sőt egy kunyhó is, ahol egy avar asszony lakik.
Varsány vezér kiadta a parancsot, hogy a keskeny ösvényen, amelynek puha talajába a széles, öblös társzekerek mélyen belesüppedtek, az egész sereg vonuljon arra a száraz helyre.
Az avar vitézek hamar körülsündörögték a kunyhót, mert hírét vették a felderítőktől, hogy igen szép asszony él ott egyedül. Varsány vezér maga elé hívatta az asszonyt, mert tudni akarta, élnek-e még arrafelé más avarok is.
- Én tudtam, uram, hogy erre kell jönnötök - mondta az asszony. - Erre járt a táltos és egy ifjú, aki később megmentette az életemet, s megígérte, hogy eljön értem. Beszélt rólatok. Ti eljöttetek, de ő nem jött...
Varsány érdeklődve nézte a méltóságteljes, bár csontig lesoványodott asszonyt, akinek áttetsző bőre inkább szomorú emléke volt egykori szépségének. Megköszörülte a torkát.
- Nos... Becsére gondolsz, asszony... Ő eltűnt, nyoma veszett. Talán fogságba esett, talán meghalt, ki tudja? Kid volt ő neked?
- Akkor találkoztunk csak, amikor erre jöttek, s azután visszafelé - futotta el a pír Temiz arcát. - De nem halt meg, azt én megéreztem volna...
- Reméljük, jól érezted - mondta Varsány vezér komoly hangon. Nem nagyon értette az asszony pirulását, inkább a zavarnak tudta be, hogy közrendű létére vezérrel szólhat. - És most mi a terved? Én azt mondom, gyere velünk. Itt nem élhetsz egyedül... Erős, egészséges, fiatal vagy, nem leszel haszontalan. Ha velünk „jössz, szolgálhatsz a vezéri szálláson. Gondold meg”.
- Becse megígérte, hogy eljön.
- Ha megígérte, eljön. De így is, úgy is csak utánunk jön, ha életben van. Jobban teszed, ha velünk jössz. így történt, hogy Temiz csatlakozott a hadhoz. Később többször találkozott Ölrunnal is, de egyikük sem sejtette, hogy ugyanazt a férfit szeretik és várják vissza, akármi áron.

HARMADIK FEJEZET

A törzs Tervel atya nyomán eljutott a felégetett senki földjéig, amely Erdőelve gyepűje volt. Megilletődve, némán szemlélték a távolban kéklő, lépcsőzetesen emelkedő, hatalmas hegyeket, amelyekhez foghatót még nem láttak. Varsány letáboroztatta népét, a hadnagyokat megbízta a harcosok rendbe szedésével. Tapasztalt vezér módjára tudta, hogy nyugalmat és erőt kell mutatnia ahhoz, hogy Erdőelve népes törzse, a széki avarok egyáltalában szóba álljanak vele.
Ugyanilyen okból késlekedett követeket küldeni a székiekhez, egyszerűen hosszú sávban lezárta a folyó menti területet, s megengedte a vadászoknak, halászoknak, hogy munkájukat végezzék az így biztosított, széles területen.
Varsány azt akarta, hogy a széki avarok vezére küldjön először követet őhozzá, s ne fordítva: hadd lássák a székiek, hogy a pannóniai avaroknak nem sürgős a találkozás. Pedig dehogyisnem volt sürgős! Az állatok csak tengődtek a gyér füvön, s az asszonyok már majd elepedtek egy kis állandóság, nyugalom után, a férfiak pedig vágyakozva pislogtak a távoli hegyoldalak hatalmas szálfáira, melyekből micsoda kényelmes, nagy házat lehetne egykettőre összeácsolni! így telt egy hét el, meddő várakozásban. Még a hadnagyokat sem tudósította Varsány szándékáról, így az egész törzs fojtott haraggal és türelmetlenséggel figyelte a vezéri fehér sátort, s a néha emberein végignéző Varsány nyírott szakállas, szelíden hatalmas ábrázatát.
De pontosan egy hét múlva a gyepűelvét loppal szemmel tartó székieket erősebb lovascsapat váltotta fel, amelyet kopjáját lefelé tartó, fehér ruhás főember vezetett, akin messziről villogtak a súlyos, termésarany ékszerek.
A széki avarok követeit Zank hadnagy fogadta, s Varsány vezér sátrába kísérte főnöküket, akit Mamurnak hívtak, és keskenyre vágott szemű, sokat próbáltnak látszó férfiú volt.
- Tudtunk arról, hogy hozzánk igyekeztek, és vártuk követeiteket, hogy kérésteket Kolos úr elé terjesszék - mondta Zank hadnagynak.
- Helyezd magad kényelembe, Mamur, míg vezérünk meg nem jelenik - mondta Zank hadnagy kitérőleg. Tudta, hogy Varsány legalább fél órát várakoztatni fogja a széki avarok követét, hogy az leadjon valamit fontossága tudatából, és megpuhuljon a várakozásban. Intett a szolgáknak, akik felhordták az erjesztett tejet, a méhsört és a bort. De Mamur elhárította a kínálást.
- Nem jöttem messziről, s nem maradok soká. Csak át akarom adni uradnak, Varsánynak üzenetét az én uramnak, Kolosnak, hogy mikor s miként kívántok előtte meghódolni.
Zank csak hosszú szünet után szólalt meg, s érdesen mosolygott.
- Mi nem kívánunk meghódolni előttetek. Rokonként érkeztünk, s jó rokonként, méltányosságból kérünk szálláshelyet törzsünknek. És ezért cserébe felajánljuk szövetségünket és kardunkat a közös ellenség ellen. Mamur kivillantotta erős, hegyes fogait.
- No, ti ugyan nagylelkűek vagytok! Földet kértek, védelmünk alá húzódtok, s még holmi szövetségről fecsegtek! Hatvanszor tíz szablyával mit érünk? S jön mellé nyűgnek háromszor annyi asszony, gyermek, öreg! Ezt nem gondolhatjátok komolyan, Zank hadnagy.

Zank elkomorult.
- így hát ti tudjátok erőnket. Honnan? Terveltől?
- Tőle.
- Miért nem jött elénk, ahogyan megegyeztünk?
- Vendégünk volt, de igen öreg már, s télvíz idején meghalt. Illőképp eltemettük. Sajnálom.
Zank lehajtotta a fejét. Most már az ő lelkén szárad, hogy a Varsány-törzs táltos nélkül marad. Tanítómester nélkül, látó nélkül.
- Miért nem engedtétek vissza? - kérdezte szomorúan.
- Kolos vezér rendelkezett így.
- Miért?
Mamur tétovázott. A kérdésre azt kellett volna válaszolnia, hogy senkinek nincs jogában Kolos döntésének okát firtatni, de megérezte Zank szomorúságát.
- Nem akarta, hogy jöjjenek. Úgy gondolja, elegen vagyunk, és kevés a földünk. És még kevésbé akarja, hogy még többen jöjjenek, a ti példátokon. Hát ezért.
A két főember között így bontakozott valami, ami most még csak megértés volt, de barátság is lehetett belőle.
- És te? Te is így gondolod, uram? - kérdezte Zank.
- Én... énnekem úgy kell gondolnom, ahogyan uramnak. De... ha eszembe jut, hogy velünk is megtörténhetne, hogy hazát kell cserélnünk... akkor azt hiszem, én befogadnálak benneteket, így kívánja a becsület. És hatszor száz kard is csak fegyver...
Varsány vezér hallotta az utolsó szavakat, amint belépett. Mamur tiszteletteljesen felállt, meghajolt a vezér előtt, aki, ha hatalomban nem is, de rangban azonos volt Kolos vezérrel.
Mamurnak láthatólag megnyerte rokonszenvét az őszinte tekintetű, nyílt arcú Varsány. Éppen ezért nehezen mondta el, mit üzen ura.
- Meghódolni? - nevetett keserűen Varsány. - Meghódolni testvéreink előtt? Hát legyőztek talán bennünket, hogy ennyire meg akarnak bennünket alázni?
- Ti jöttetek ide, ti kértek tőlünk bebocsáttatást - mondta Mamur nem túl nagy meggyőződéssel.
- Mi csak szövetséget ajánlhatunk a te uradnak. S ha barátként és egyenlő jogokkal be nem fogad minket, találunk mi magunknak szabad földet.
- A bolgár cár alatt, vagy Bizánc alatt? Vagy a kazárok alatt? Mert itt minden föld tartozik valahová.
Varsány homloka elfelhősödött.
- Nem vitatkozom veled, uram. Vidd meg, amit üzenek. Ha el kell mennünk, hát elmegyünk.
Mi avarok ellen fegyvert nem fogunk, csak ha minket megtámadnak. De keresünk itt lakatlan területet szállásnak, és a foglalás ősi jogán meg is fogjuk védeni. Ezt üzenem. Egy napot várunk még, s ha nem jön kedvező válasz Kolostól, megindulunk.
Mamur meghajolt.
- Híven átadom üzenetedet, nagyuram, s ha csak egy kicsit is rajtam múlik, úgy lesz, ahogyan te akarod.
Eltelt az egy nap, de újabb követ nem érkezett Kolostól. Varsány most nehéz helyzetbe került: kimondott valamit, amit nagyon nehéz és veszélyes volt megtartani. Hogyan vonuljon át ismeretlen területen védtelen hadoszlopával, társzekereivel, közben kockáztatva nemcsak a harcosok, de az egész törzs életét, fennmaradását?
Ismét összehívták a nagytanácsot. A hadnagyok arca gondterhelt volt. Zank egyre jobban aggódott fia miatt is, most már igen bánta, hogy megszégyenítette Soltot mindenki szeme láttára, és igen sokallta a hároméves száműzetést is. Vajon mihez kezdenek a legények szégyenszemre, kitaszítva, gyalogszerrel? Még ha heten együtt maradnak, talán nem esnek fogságba, nem vágják le őket... Zank ingerült volt azért is, mert úgy érezte, csalódnia kellett Mamurban is: valahogyan úgy érezte, derék emberre akadt, megbízott benne, és hitte, sikerül Kolos vezért rábírnia a törzs befogadására.
Hallgatagon ültek tehát a hadnagyok Varsány sátrában, senki nem nyúlt a kupához. A táborhelyen is megállt az élet, mindenki csendben tárgyalgatta a lehetséges fejleményeket.
Ölrun csöndben tett-vett a vezéri sátor közelében felállított konyhaszárnyék mellett, s miközben maga is azon tűnődött, itt pusztulnak-e valamennyien, vagy vissza kell fordulniuk a Nagy Folyóhoz, ameddig még szabad az út, amikor észrevette, hogy az idegen avar nő, Temiz ott gubbaszt a rabszolgák sátránál, a túszok és foglyok mellett.
Lassan odament hozzá, rámosolygott.
- Megbántad máris, hogy nem maradtál a kunyhódban? - kérdezte.
- Nem, nem - tiltakozott Temiz, és visszamosolygott a nálánál tíz esztendővel is fiatalabb, szép, sudár leányra. - Csak... eszembe jutottak a gyerekeim. Akik... akiket megöltek az idegenek.
- Miféle idegenek?
- Nem tudom. Nagy urak lehettek, aranypénzt mutogattak. Azt akarta az egyik, hogy... Az urammal nem is törődtek. Aztán elkezdett fogdosni, a férjem meg... ráemelte a szekercét. Erre ők... Tudod, néha azon gondolkodom, hogy engedni kellett volna. Akkor most mindnyájan élnénk... és a gyerekek is... Rossz emberek voltak. Az a vitéz, aki odajött, az talán megfizetett nekik... ki tudja? Vagy talán őt is megölték, ha útjukba került. Azt hitte az az ifjú, hogy meghaltam. És amikor magamhoz tértem, arra ébredtem, hogy megcsókol... megcsókolja a mellemet.
Temiz elpirult, Ölrun arca is lángba borult. Ilyesmiről nem volt szokás beszélni. Temizből azonban áradt a szó.
- Azt ígérte, hogy visszajön. Visszajön értem.
Sokkal fiatalabb nálam... legalább tíz évvel... Én mégis nagyon vártam. Bolond vagyok, ugye? De azóta sem tudom őt elfelejteni, olyan gyengéd volt. Becsének hívták... Ölrun felkapta a fejét, elhaloványult.
- Becse? Becsét mondtál?
- Igen. Ismered? Ismerted? - kérdezte ártatlanul Temiz, aztán kutatóan Ölrunra pillantott. - Mi van veled? Rosszul vagy?
- Nem, nem! Csak ez a hőség... - mondta Ölrun bágyadtan.
- Én meg nézem itt ezeket a gyerekeket, és az enyémekre gondolok... vajon lesz-e még gyermekem? Lehet-e még?
- Hát persze... miért is ne? - mondta Ölrun, és visszavonult.
Nem tehetett róla, de Temiz iránti rokonszenve egy csapásra megszűnt, a féltékenység és a megbántottság érzése váltotta fel. És Becse iránt sem érezte már azt a tiszta, testetlen vágyódást... Temiz óvatlan vallomása megzavarta ezt az érzést is.
Közben a vezéri sátorban erősen folyt a vita. A kérdést Varsány így tette fel:
- Most még szabadok vagyunk annyiban, hogy háromféleképp dönthetünk. Behatolunk a széki avarok területére engedélyük nélkül, és vállaljuk ennek minden lehetséges következményét. Meghódolunk Kolos vezér előtt, és vállaljuk azt, hogy a Varsány-törzs széthullik, megszűnik, felszívódik. Végül dönthetünk úgy, hogy visszavonulunk, és legutóbbi szálláshelyünkön, a Nagy Víz mellett próbálunk megélni, vállalva a frankok és a bolgárok esetleges támadását, a Nagy Folyóval a hátunkban.
A hadnagyok pillogtak, fészkelődtek, de egyikük sem akart megszólalni. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy belássák, egyik döntés sem fog a törzs helyeslésével találkozni. Mindannyian fáradtak és reményvesztettek voltak, lelkűk mélyén elfogadták volna a döntést, hogy meghódoljanak, de egyikük sem vette magának a bátorságot, hogy ezt a döntést magára vállalja.
Ekkor adták hírül, hogy követek érkeztek. Ismét Mamur volt, és amikor mosolyogva belépett, és megölelte Zankot, mindenki felsóhajtott.
Kolos vezér úgy döntött, hogy befogadja a Varsány-törzset.

NEGYEDIK FEJEZET

Fajsz, a bolond, jókedvűen ugrándozott az épülő házak között. A házakon mindenki egyforma erővel és lelkesedéssel dolgozott: most már hosszú időre, talán örökre építkeztek, nem volt már szükség a sátrakra, az ideiglenes szárnyékokra, és Erdőelve erdei szinte kínálták a jó bükköt, tölgyet, amiből olyan házat lehet ereszteni, amiben még az unokák is ellaknak.
De érdekes volt látni, hogy az új Varsánygyűrű alig különbözött a régitől, amit ezer meg ezer nyíllövésnyire odahagytak: még a temető helyét is kijelölték, és ott, északon, nem messze a Maros folyótól, ahogyan amott volt.
A házakon közösen dolgoztak, s mindenki családja, szolgái számától függően kapott elegendő épületfát, hajlékony vesszőt és vályogot, sarat. Szép, tágas völgyet kaptak a széki avaroktól, és az idő is jó volt a munkához, csak kevés eső esett, éppen annyi, hogy a rétek füvét zölden tartsa.
A tehetősebbek azonban még csereberéltek, vásároltak, szereztek fát, követ, mert házuk magasságában, csinos küllemében is meg akarták mutatni rangjukat. És az ő házukon szívesebben is dolgoztak a férfiak, mert nemcsak köszönetet kaptak, de ételt-italt, néha még aprójószágot is.
Fájsz elbámuldozott, hogyan terem a semmiből ebben a szép völgyben falu. Mihelyt a házakkal végeztek, a legserényebb vitézek nekiláttak a gyűrű elkészítésének is, ide tartogatták a legnagyobb fatörzseket, a legsúlyosabb köveket. Még nagyon is kezük emlékezetében volt régi szállásuk lerombolásának minden keserves mozdulata, s most minden építő mozdulat enyhítette az emlékek fájdalmát: otthont, védő otthont teremtettek.
Fájsz nyomában jártak a gyerekek is, hangosan kántálva csúfolták a bolondot, aki egyáltalán nem bánta, annak örült, ha minél többen figyeltek rá. Fájsz már bolondnak született, de azért sok tekintetben értelmesebben viselkedett, mint a hozzá hasonló korú gyermekek. Tervel atya azt mondta róla, hogy valamilyen ördög költözött belé, de azért Tervel atya is szerette Fajszot, aki, mint minden bolond, nagyevő volt, és minden család juttatott neki a maradékból, ha megállt a küszöbön. Fájsz mindig a szabad ég alatt aludt, télen-nyáron, ha nagy hideg volt, akkor melegebb vackot készített magának rongyaiból, de még esőben sem tette be a lábát senki házába, legfeljebb az állatok színébe húzódott be.
A bolond valóságos hústorony volt a sok evés miatt, a szeszes italnak azonban még a szagát sem állta, akár a gyerekek, és a részegeket sem szerette, csúfolódásuk elől inkább félrevonult. A józanoknak azonban szívesen mókázott, és kis furulyáján szép dallamokat tudott játszani. Ha valami különösen nehéz tárgyat, például nagy fatörzset kellett megemelni, számíthattak Fájsz bivalyerejére, de kitartó munkára nem volt képes, és amivel megbízták, hamar elfelejtette és abbahagyta.
Fájsz egyszer majdnem megölt valakit, aki túl messzire merészkedett a csúfolódásban: elégette a rongyait, amiből a vackát készítette. Azt az embert ugyan kimentették Fájsz rettenetes kezei közül, és meg sem büntették érte a bolondot, de azóta a csúfolódók betartották a Fájsz által hozott törvényt, s csak addig mókáztak vele, míg szelíd, pozsgás arca el nem komorult. Akkor aztán mindenki kotródott a közeléből.
Fájsz most félkönyékre dőlve furulyált, s pislogva nézegette, hogyan emelkedik egyre magasabbra egy durván tisztított, óriási gerenda az árvák szállásának tetejére.
Ekkor jött arra Ölrun, három másik lánnyal együtt, egy hatalmas üstöt cipelve, amelyben a szállásán dolgozó férfiak étke főtt.
A férfiak vidáman kiáltozni kezdtek, mert a fortyogó étel illata kellemes volt, és sok főtt húsról árulkodott. A tetőn dolgozó munkások is lepillantottak, s ekkor a kötelekkel húzott, nehéz gerenda lassan ereszkedni kezdett.
Mindenki megdermedt, mert a négy lány éppen a gerenda alatt állt a nehéz üstöt tartva, a tetőn állók pedig hiába küszködtek a kötéllel, amely kicsúszott a csigából.
Fájsz, a bolond elhajította furulyáját, és egy szempillantás alatt kikapta az üstöt a lányok kezéből, s ugyanezzel a mozdulattal el is lökte őket onnan.
A gerenda Fájsz hatalmas vállára-hátára zuhant. Fájsz még szépen letette az üstöt, vissza akart menni a furulyájáért, de félúton összerogyott.
Mindez olyan rövid idő alatt játszódott le, hogy a távolabb állók csak a gerenda zuhanásának hangjára néztek fel.
Nagy kiáltozással sereglettek mind a bolond köré, akinek rongyait már nagy, sötét foltokban vér ütötte át.
Óvatosan két szál széles deszkára fektették Fajszot, s négy férfi vitte őt síri csendben az urushoz, Boncsa atyához.
Boncsa atya, alacsony, sápadt kis emberke, aki már nagyon rosszul látott, s ezért állandóan hunyorgott, a fejét csóválta, amikor megmutatták neki Fajszot, aki eszméleténél volt, és tágra nyílt szemmel, komolyan figyelte a körülötte állókat.
- Azt hiszem, megsérült a gerince is. Sokáig kell feküdnie. Nem tudom, meg lehet-e íralni őt. Ha Tervel élne... - sóhajtott az öreg, és gyors kézzel megtisztította a nyílt sebeket, bekente valami olajos, zöldes folyadékkal, amitől Fájsz arca megenyhült.
Aztán megitatta valami fehér színű folyadékkal, amiről néhányan tudták, hogy a mák gubójának kifőzéséből nyerhető, és Fájsz elaludt. Boncsa atya kihessegette a férfiakat, akik zavartan álldogáltak ott, nem tudták szavakba önteni, mennyire szeretnék, ha az urus megíralná Fajszot, aki derék férfihoz illő hőstettet hajtott végre, megmentette négy leány életét.
- És még az ebédünket is szépen letette! - hajtogatta egyre Kovrat, aki szemtanúja volt az esetnek.
Annyi már bizonyos volt, akár megél Fájsz, akár nem, az ő alakját mesékben fogják az emlékezők gyermekeiknek továbbhagyományozni, a Fanyűvővel egyenrangú helyen, s a Varsánytörzs időszámításában fontos mérföldkő lesz az a nap, „amikor Fájsz, a bolond felfogta a gerendát”.
A négy lány felváltva látogatta Fajszot, vitték neki a jobbnál jobb ételeket, de Fájsz nem sokat evett, és néhány hét alatt felére fogyott. Tettének dicsősége lassan elfelejtődött, hiszen a jót az emberek könnyebben felejtik, mint a rosszat. Egyedül Ölrun nem felejtette el Fájsz bátorságát, ő továbbra is naponta meglátogatta a bolondot, pedig Fájsz nem tudott mosakodni, s így bizony elég rossz szaga volt.
Valahogyan a baleset meghozta Fájsz maradék eszét is. Boncsa atya egyik nap félrevonta Ölrunt, s elvette tőle a szilkét, amiben Fájsz ebédje volt.
- Hagyd el, lányom. Nem eszik ő - intett a szalmával bélelt deszkaágy felé, ahol Fájsz a falnak fordulva feküdt.
- De hát miért? - kérdezte Ölrun. - Nem tudsz rajta segíteni?
- Megpróbáltam én mindent, lányom. Éjszakákig olvastam rá. De azt hiszem, ő maga sem akar már élni. Nagyon fáj neki, mégsem akar máklevet inni. Azt mondja, ki akarja használni, hogy tiszta az esze, nem akarja, hogy a máklé elhódítsa. Egészen megváltozott ez az ember.
Fájsz nagyot nyögött, lassan megfordította fejét, s ahogyan megpillantotta Ölrunt, óriási, kék szemébe halvány öröm költözött.
- Te jó vagy, Ölrun, mindig is tudtam - mondta alig hallhatóan. - Gyere, ülj ide mellém. Jó nekem, ha beszélhetek veled. Boncsa atya is jó, de túl öreg már, nem ért engem.
Ölrun odaült Fájsz mellé, Boncsa atya pedig tapintatosan visszahúzódott kamrácskájába, füvei és kenőcsei közé.
- Te vagy jó, Fájsz - mondta szomorúan. - Látod, mit vállaltál értünk.
- Ej, az én életem azelőtt úgysem ért sokat - próbált mosolyogni a bolond.
- És most?
- Valami történt velem akkor. Azelőtt nem értettem az embereket. Éreztem, hogy valami nincs rendben velem, de nem tudtam, miért nevetnek rajtam. Megszoktam, hogy nevetnek. Meg is szerettem. Amikor nevettek, mindig adtak is valamit enni. így éltem meg. Nem értettem az embereket, de értettem az állatokat, növényeket. Elbeszélgettem a madarakkal, a fákkal. Most pedig... kezdem érteni az embereket, de az állatok, növények elhallgattak. Érted te ezt, Ölrun?
A lány félve megsimogatta Fájsz nagy kezét.
- Értem, Fájsz. Azt hiszem, értem.
- Én nem ismertem a szüléimet. Azt mondják, az anyámnak nem volt férje, és hamar meghalt. Engem a törzs nevelt fel. Ilyennek nevelt, amilyen vagyok. És most, hogy meghalok, nem tudom, volt-e értelme élnem. Vajon ki akarhatta így? Vagy minden csak véletlen? Véletlenből születünk, véletlenből halunk is meg?
- Nem tudom, Fájsz. A Világügyelő bizonyosan rajtad tartotta a szemét, s így rendelte.
- De hát mivel vetkeztem én, hogy így megbüntetett? Miért csak életem utolsó napjaiban adta meg a gondolatokat? Most úgy rajzanak, úgy rajzanak...
- Nem halsz meg, ha nem akarsz meghalni. Boncsa atya is azt mondta.
- Igazán? - élénkült fel Fájsz. - De én nem is akarok... Egyszerűen tudom, hogy meghalok. Most menj el. Tudom, hogy rossz szagom van, és nem vagyok szép. Menj el, és köszönöm.
Ölrun elment, és másnap hajnalban Fájsz, a bolond valóban meghalt.
Új-Varsány-gyűrű már csaknem teljesen készen állt, így hát Fájsz temetésén csaknem az egész törzs ott tipródott. Ennyi ember legfeljebb Varsány vagy Zank temetésére gyűlt volna egyébként össze. A baj csak az volt, hogy temetés táltos nélkül mit sem ér. Varsány hosszan töprengett, hátha a széki avaroktól kérnének táltost, de akkor világ szájára kerülnének a Varsány-törzsbeliek. így választották meg táltosul Ruozdot, aki csúf volt, púpos és sánta, de sokat járt Tervel atyához, és szívesen segédkezett neki. Az emberek egy része morgolódott, hogy Ruozdból sosem lesz igazi táltos, nem született foggal, nincs hat ujja, nem is agyafúrt, s túl fiatal még, harminc tavaszt ha megért. így hát Ruozd vágta le a lovat, amit Varsány ajánlott Fájsz lelkének üdvéért, s Ruozd verte a dobot, amelynek ütemére a megjelentek a temetés után először lassú, majd egyre gyorsabb táncba kezdtek, hogy elijesszék a rossz szellemeket a sír körül.
Fájsz mesehőssé vált, tetteit egyre jobban kezdték kiszínezni, olyannyira, hogy a széki avarokhoz is eljutott híre, s ott már afféle sárkányölő óriás lett belőle, sziklákat porrá morzsoló.
Amíg a törzs el nem helyezkedett, fel nem építette gyűrűjét, addig a széki avarok csak messziről figyelték őket, de sem nem háborgatták, sem nem segítették rokonaikat. Talán így is volt ez rendjén, mert a menekülteknek meg kell adni a saját otthonteremtés büszkeségét, egymáshoz tartozásuk, egymásrautaltságuk tudatát.
Most viszont ismét megjelent Mamur, két kísérővel, s még szélesebb mosollyal üdvözölte Zankot.
- Látom, elrendezkedtetek. És milyen szépen! No, fát találtok itt bőven. Mondják, a mi őseink is ilyen gyűrűket építettek. De itt felesleges. Mi nem nemzetségenként kell, hogy védekezzünk, hanem együtt, s határaink a legmagasabb hegyek hágói. Azokat könnyű megvédeni, de ha ott lezúdul az ellenség, akkor az ilyen kis várak sem állhatnak ellen.
- Mi így szoktuk meg - mondta Zank. - És rossz emberek mindenhol vannak. Idegenek, csavargók, útonállók. Azokkal szemben is véd ez a gyűrű. De állataink sem kóborolhatnak el, s a gyermekek...
- Jól van, jól van! Már meg ne haragudj rám! - nevetett Mamur. - Azért jöttem, hogy megkérdezzem, tudjátok-e már illendően fogadni Kolos vezért. Hogy megmutassa, szövetségesének tekinti Varsányt, ő jön el elsőnek hozzá, hogy megkössék a vérszerződést.
Zank Varsány nevében elfogadta az ajánlatot, s egy álló hétig folytak az előkészületek Kolos és kísérete illő fogadására. Előkészítették, s külön hizlalták a legszebb állatokat, virágfüzérekkel díszítették a kapukat, ablakokat, s a sátrak legszebb bőreit, szőnyegeit leterítették az útra, ahol Kolosnak el kellett vonulnia.
Varsány népe hálás volt Kolosnak az új hazáért s a szövetségért. Kolos száz vitéz kíséretében érkezett, lova csak úgy roskadozott gazdája súlyától, s a ráaggatott arany- és ezüstékszerek sokaságától. A Varsány-törzsbeliek ámulva nézték ezt a pompás gazdagságot: nekik sosem volt aranybányájuk amott nyugaton, aranyékszereiket zsákmányolták, vagy marháért, lóért cserélték, de ezek itt súlyos, termésarany ékszerek voltak, s még a lovak széles dísznyerge is arany- és ezüstszögekkel volt kiverve, fehér csontberakásokkal tarkázva.
Varsány a gyűrű kapujában fogadta lóháton Kolost. Mindketten egyszerre szálltak le a lóról, s egyforma léptekkel elindultak egymás felé, kitárt karral, de komoly arccal. Megölelték egymást. Most már a két vezér lovagolt az élen, s kíséretük barátságosan egybeolvadt.
Hullámzott a nép a szálláshelyek előtt, s az út mentén, s erősen éljeneztek.
A feldíszített vezéri szállásra érve az ajándékok cseréje következett. Úgy volt illő, hogy először a vendég adja át ajándékait, hogy a nagyobb készletekkel rendelkező gazda megfelelően viszonozhassa. Fegyverek, ékszerek és lovak cseréltek gazdát, arab selymek és bizánci festőanyagok. Kolos legszebb ajándéka mégis egy hatalmas, színezüst áldozópohár volt, amelyet négy oldalról a szent turulmadár faragott képe díszített.
Ebben az áldozópohárban fog elvegyülni Varsány és Kolos vére, megpecsételvén így a széki avarok és a Varsány-avarok egyezségét. A két nép táltosa közben már mindent előkészített az áldozathoz. Fellobogtak az előkészített máglyák, megvillantak az éles áldozati kardok, s utolsót nyerítve, hörögve hulltak le az áldozati lovak és marhák. Szorgos kezek fogták fel kupákba kiömlő, habos vérüket, s legelőször a nagy, ezüst áldozópohárba öntöttek belőle. Majd a két táltos közreműködésével Kolos és Varsány megmetszett egy eret csuklóján, s bőven csurgott a vér az áldozópohárba. Az emberek ismét felkiáltottak. Majd a táltosok vérfűvel illették a sebeket, s együtt énekelték:

Keveredjen a két vér, keveredjen a két vér őseink örömére, fiaink boldogulására, éljen együtt a két vér, folyjon együtt a két vér közös ellenség ellen, közös ellenség ellen!