10

Hála Jackie Ozone Mátrix-beli működésének, a Lone Star csak jóval azután ért a rajtaütés helyszínére, hogy az árnyvadászok már eltűntek. Később ugyan rájöttek a megtévesztésre, de addigra már nyilvánvaló volt, hogy a csapatnak sima útja lesz. A Lone Star megindította a keresést, de a vadászok úgy számolták, már régen lebonyolítják az üzletet, mire akár

csak a közelükbe érhetnek.

Ezüst Max az első adódó alkalommal letért az autópályáról, és Redmond felé vette az irányt. A rigó minden gond nélkül navigált a Pusztulat labirintusszerű, kiégett autóroncsokkal szegélyezett utcáin, elkerülve a rázósnak vélt helyeket. Ha bárki észre is vette a behemót Ares áruszállítót, nem foglalkozott vele. A Pusztulat lakói tudták jól, nem egészséges más dolgába ütniük az orrukat.

Lothan egészen halkan beszélgetett valakivel rádión. Kellan gyanította, hogy Jackie lehet az, de nem volt biztos benne. A troll mágus egy privát sávot használt. Eközben Ezüst Max olyan kerülő utakon vezette biztos kézzel a kamiont, amely képtelenség lett volna, ha nincs egy globális helymeghatározó rendszer implantja. Úgy navigált a Pusztulatban, mintha a térkép a kézfejére lett volna tetoválva. Bár a koponyájába rajzolva, talán helytállóbb kifejezés – gondolta Kellan.

Nem sokkal később ráfordultak egy bekötőútra, amely egy valaha

jobb napokat is megélt hatalmas raktárépülethez vezetett. Ez a hely éppen ideálisnak tűnt számukra. G-Dogg kipattant a vezetőfülkéből, és elhúzta az épület óriási tolókapuját, amely hangos nyikorgással tiltakozott a szokatlan fejlemények ellen. A kamion begördült a raktár gyomrába.

Szorosan mögöttük Orion érkezett motorjával. Ahogy ő is behajtott,

hangosan felpörgette Yamaha Rapierját. Utcai Presbiter is kiszállt a teherautóból, és G-Dogg-gal együttes erővel visszazárták a rozsdás ajtót.

Max közben leparkolt, és leállította a motort.

Az elhagyatott épület belsejében komor sötétség fogadta őket. Némi

derengő fény csak az ablakokat takaró műanyag lapok résein át szűrődött be. Kellan kénytelen volt megvárni, míg a szeme hozzászokik a sűrű

homályhoz. A lánnyal ellentétben a többieknek nem okozott gondot a

helyzet; legtöbbjük metahumán volt, Utcai Presbiternek pedig kibernetikusan erősítették fel a látását. Akárhogyan is, a többiek tökéletesen láttak, akár vaksötétben is. Kellan mindig összerázkódott a gondolatra, hogy esetleg kicseréltesse veleszületett szemét. Nagyokat pislogott, majd alig fél perc múlva már ki tudta venni az árnyvadászok sziluettjét.

– Úgy tűnik, minden tiszta – érkezett Jackie hangja az adóvevőből. –

Tovább figyelek, és jelzek, ha gond van.

– Értem. Szép munka, Jackie! – dörmögte Lothan. – Hát, akkor –, fordult a csapat jelenlévő tagjaihoz –, most csak annyi a dolgunk, hogy megvárjuk Mr. Johnsont és a fizetségünket. G-Dogg, mi lenne, ha Orionnal és Presbiterrel elhelyezkednétek, és szólnátok, ha a megbízónk meg érkezik? – Bár udvariasan szólt az orkhoz, nyilvánvalóan utasítás hangzott el, így G-Dogg bólintott, és már indult is a többiekkel együtt.

– Szépen elintézted a sámánt – mondta mintegy mellékesen Liada,

miközben az elmaradhatatlan hátizsákjába pakolta holmijait.

– De nem igazán a tervek szerint történt – vágott közbe Lothan, rosz—

szallóan Kellanra nézve. – Arról volt szó, ott maradsz a csali kocsinál.

– És mi? Lőjenek ott szitává? – háborodott fel Kellan.

– Nem, ha fedezékbe vonulsz.

– Szállj már le róla, Lothan! – hívta tetemre Liada a trollt. – Nagyon

jó munkát végzett azzal, hogy leszedte a sámánt. Egy csomó gondunk

egy csapásra meg is oldódott.

Lothan nagyot fújt.

– Simán elbántam volna vele és a szellemével.

– Hát persze – gúnyolódott Liada. – De nem olyan gyorsan, ahogyan

Kellan tette. Együttes erővel áttörtük volna a sámán védelmét, de hála

neki, nem volt rá szükség. Egyetlen kábító varázslat utána elintézte az

összes megmaradt őrt – csettintett hangosan –, és már indulhattunk is.

– A siker nem mentség a felelőtlenségre – szúrt vissza a troll, majd

egy lépést tett Kellan felé. – A jövőben, ha semmiképp sem tartod magad

a tervhez, legalább tudasd mindenkivel, hogy mire készülsz! Ne menj a

saját fejed után, mert véletlenül a tűzvonalban találhatod magad. – Azzal sarkon fordult, és lemászott a platóról a botja segítségével.

– Makkanagee – sziszegte a fogai közt Liada, miközben a másik eltűnt

szem elől, majd Kellanhoz fordult. – Ne is figyelj rá! – legyintett. – Jól

csináltad. Lothan egyszerűen utálja, ha valaki előrukkol egy jó ötlettel,

és azért nem ő arathatja le a babérokat. – Liada lágyan elmosolyodott, és

barátságosan megérintette a lány karját. – Hé, jól vagy? – kérdezte, látva, hogy a másik arca egészen elfehéredett, miközben eltette a pisztolyát.

Kellan keze remegni kezdett. Gyorsan keresztbe fonta maga előtt a karját, és erősen szorította, hátha úrrá tud lenni a kellemetlen érzésen.

– Igen. Persze – bólogatott nem túl meggyőzően. – Remekül.

– Ez csak a vadászat utáni, szokásos stressz – magyarázta Liada

együttérzően. – Hamarosan elmúlik, és lassan majd hozzászoksz.

– Én csak… én még soha… – nézett kétségbeesetten a tündére, majd

gyorsan el is kapta a tekintetét. Nem mert többet mondani a jóval tapasztaltabb árnyvadásznak.

– Mit nem? Sosem lőttél senkire?

– Így nem – felelte szinte suttogva. – Úgy értem, persze rálőttem másokra néhány meló alkalmával még odaát KC-ben. Gondolom el is találtam némelyiket – dünnyögte szomorúan –, de még senkit sem lőttem le ilyen közelről. Alig karnyújtásnyira állt. Ez nem olyan, mint Kansas City.

– Ehhez is hozzászoksz – mondta Liada olyan hangsúllyal, hogy Kellan akaratlanul is ránézett. A tünde arca együttérző, mégis hideg maradt.

– Egy cégnek dolgozott. Tudta, mit kockáztat. Nem ő lesz az utolsó, Kellan. Ebben a világban biztosan nem. Ha szerencsés vagy, legalább mindenkivel szemtől szemben találkozol, akire lőnöd kell. Akkor kezdhetsz aggódni, ha már kénytelen vagy az ellenségeidet hátulról leszedni.

Liada kedvesen megveregette Kellan vállát, majd egyedül hagyta őt a

gondolataival. A vadászat úgy pergett le a szeme előtt, mint egy szimjáték: a pillanat, amikor a sámán megpróbálkozott ellene egy varázslattal, a pisztoly súlya a kezében, a meglepett pillantás, amikor a sámán rájött, hogy hibázott, majd a golyó, ahogyan a nő gyomrába fúródik. Kellan

megpróbálta elképzelni, hogy mi történhetett a nővel. Vajon túlélte, vagy

meghalt, még mielőtt a segítség odaérhetett volna? Remélte, ő nem így

fogja végezni egy napon.

Tudta, mit kockáztat – visszhangzott a fejében Liada hangja. Tudta, a

dolgok így mennek az árnyvilágban: ölsz, vagy meghalsz, mert csak a

legerősebb marad életben. Ha nem rendelkezel a gazdagság kiváltságával, vagy akár a legális RASZ előnyeivel, már csak az marad, hogy olyan elveszetten bolyongsz az élet útvesztőjében, ahogyan azok, akiket idefelé a Pusztulatban is olykor láttak. Ezek az emberek a céges gépezet igazi áldozatai; elhagyatott épületek gyomrában, patkányként éltek, már ha életnek nevezhető ez a fajta küzdelem a túlélésért. Kellan tudta, erre sosem lenne képes.

Egyszer csak eszébe jutottak a dobozok, amelyek mellett állt. Vajon mi

lehet bennük, amiért mindezen keresztül kellett menniük? Leguggolt, és

elolvasta rajta a címkét. Az információ nagy része sorozatszámok és egy

vonalkód formájában volt feltüntetve, de a termék megnevezésétől Kellan ereiben megfagyott a vér. Gyorsan összehasonlította a többi címkével, de nagyjából ugyanaz állt rajtuk. Körülnézett, és hamarosan talált is egy feszítővasat, amellyel felnyitotta az egyik láda tetejét. Ahogy belenézett, elöntötte a düh. Pontosan az volt a szállítmány, aminek látszott.

Semmiféle álca vagy elterelés nem volt a dologban. De akkor miért akarna bárki is…?

– Mit képzelsz, mi a francot csinálsz?

Kellan ijedten megfordult. Orion épp ekkor kapaszkodott fel a plató

végében, és fagyosan a lányra nézett.

– Csak ellenőriztem… – kezdte, de a tünde odaugrott, és kikapta a kezéből a feszítővasat.

– Senki nem mondta, hogy bármit is ellenőrizz! – mondta fenyegetően.

– Na igen, pedig kellett volna – húzta ki magát a lány, és amennyire

csak bírt, igyekezett magabiztos lenni. – Mi a fenének fizetne Mr. Johnson egy olyan áruért, amelyiket bármelyik metroplexumi áruházban megvehet?

– Micsoda? – lepődött meg Orion.

– Nézd meg magad! – felelte Kellan, és ellépett a nyitott doboz mellől.

– Szimdekkek, lejátszók, interfész kábelek, üres chipek és hasonlók.

Mind Hong Kong-i áru, még csak nem is Novatech vagy Mitsuhama

csúcsminőségű cucc.

Orion megragadta a doboz szélét, és hitetlenkedve belenézett. A meglepetés az arcán még a sötétség ellenére is jól látható volt. Az orra alatt dünnyögve szitkozódott, majd dühösen leugrott a teherautóról. Kellan gyorsan utánament, nehogy a tünde Lothantől kérjen magyarázatot a kialakult helyzetről.

Ekkor meglátta G-Doggot, amint bekíséri Mr. Johnsont. A megbízó

egyedül érkezett, és kísértetiesen hasonlóan öltözött, mint a legutóbbi találkozás alkalmával. Sötét öltönyt viselt, amelyről üvöltött a hatalom és a befolyás. Lothanhez lépett, és azok ketten nyomban beszélgetni kezdtek úgy, hogy a többiek ne hallják. Orion megtorpant, amikor meglátta a két férfit tárgyalni. A tünde összefont karral, sötét, gyanakvó tekintettel figyelte őket, míg az üzlettel foglalkoznak.

Kellan csatlakozott G-Dogghoz és Liadához. Ezüst Max még mindig a

kabinban ült, és várt. Nem hallották, mit mondott Lothan, de egyértelműen látszott, Mr. Johnson elégedett azzal, amit hall. Lothan a kamion felé intett nagyvonalúan, de a másik férfi csak legyintett. Nem érezte szükségét ellenőrizni a zsákmányt.

– Gondolom, Lothan most meséli el, hogyan oldotta meg az egészet,

teljesen egyedül – suttogta Liada.

– Engem ez addig nem érdekel, míg rendesen megfizet – vont vállat

G-Dogg.

Egyszer csak Kellan mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Utcai

Presbiter lépett be a garázsba, és az áruszállító felé indult. Az utcai szamuráj elérte a vezetőfülkét, és ott mozdulatlanná dermedt. Az arca olyan fehér lett, mint a koponyatetoválás, amelyet viselt. A keze dühösen a semmit markolta.

– Mi ütött a Presbiterbe? – kérdezte csendesen Kellan, mire G-Dogg a

férfi felé fordult. Utcai Presbiter hamarjában visszanyerte a lélekjelenlétét, és lassan a kamion hátulja felé lépdelt, egy pillanatra sem tévesztve szem elől Mr. Johnsont.

– Kiráz tőle a hideg – csóválta a fejét az ork. – Ki tudja, mikor, mi van

vele? – Azzal visszafordult Lothan és a megbízójuk felé. Az öltönyös

elővett néhány hitelkártyát, és átnyújtotta a trollnak. Ő megvizsgálta

azokat, és úgy tűnt, elégedett. Kezet ráztak, majd Mr. Johnson elindult

kifelé, Lothan pedig hármójukhoz lépett.

– Nos? – kérdezte az ork. Kellan észrevette, hogy Lothan rendkívül

elégedett magával.

– A fizetség, ahogyan előre megállapodtunk – emelte fel a nyomaték

kedvéért a hitelkártyákat –, és egy kis bónusz. Mr. Johnson azt mondta,

nincs szüksége a szállítmányra, neki elég annyi, hogy az Arest megszabadítottuk tőle. Azt teszünk vele, amit akarunk. Ha jól sejtem, egészen szép összeget kaphatunk érte.

– Mi a zsákmány? – kérdezte Liada.

– Elektronikai és szórakoztató eszközök, meg hasonlók – szólt közbe

Kellan, mielőtt a troll válaszolhatott volna, kiérdemelve ezzel egy rosz—

szalló pillantást Lothan részéről. A lány állta a másik tekintetét.

– Nem rossz – hagyta figyelmen kívül ezt a kis intermezzót G-Dogg.

– Ismerek néhány embert, akiket érdekelhet egy ilyen rakomány, és hajlandók korrekt pénzt fizetni érte.

Az újabb profit említése elterelte Lothan figyelmét Kellanról.

– Szervezd meg! – mondta az orknak. – Egy darabig meghúzódhatunk itt, de nem akarok túl sokáig időzni, nehogy az Ares fülest kapjon a hollétünkről, és ránk küldje az egész biztonsági szolgálatát. – Azután minden további szó nélkül elindult a sofőrfülke felé, hogy beavassa a

többieket is.

– Hát – mondta G-Dogg Kellannak és Liadának –, úgy tűnik, el kell

intéznem néhány hívást, azután asszem egy buli, az dukál. Az éjszakának még nincs vége, életben vagyunk, és jelenleg dugig vagyunk nuyennel. Mit szólnátok, ha lenéznénk Dante Poklába vagy a Penumbrába?

– Jól hangzik – bólintott Liada beleegyezően.

– Frankó – mosolyodott el Kellan is, bár ő korántsem érezte magát

olyan jól, mint G-Dogg az egész vadászat alatt.

– Szóljunk Maxnek is! – mondta G-Dogg és Liadával együtt már indult is Lothan után a rigóhoz. Kellan Oriont keresve körülnézett, és rá is akadt a tündére, amint épp Mr. Johnsonnal beszélget a raktár egyik oldalsó kijáratánál. Beszélni akart még a tündével, mielőtt az lelép, így megindult feléjük.

– … megígérted nekünk azokat a fegyvereket, Brickman! – mondta

épp Orion, ahogy Kellan közeledett. Mr. Johnson egy pillantással a tündébe fojtotta a szót, és mindketten a lány felé fordultak.

– Ó, hali! – nézett Kellan egyik férfiról a másikra. – Arra gondoltunk,

hogy lazítunk egy kicsit még az éjjel – nézett Orionra. – Csak szólni

akartam, hogy szívesen látunk téged is.

– Az én dolgom még nem ért itt véget – nézett hidegen a másik férfira

a tünde.

– Jól van – vont vállat lazán Kellan, majd hátat fordított, és amilyen

gyorsan csak futás nélkül lehetett, a kamionhoz sietett. G-Dogg, Liada és

Max már vártak rá, közvetlenül a kabin mellett.

– Ez meg mi volt? – kérdezte G-Dogg Orion és a másik férfi felé biccentve, akit a tünde Brickmannek hívott. Azok ketten még mindig beszélgettek, majd egyszer csak Brickman udvariasan az ajtó felé intett, mire a tünde dühösen hátat fordítva kiment, a másik pedig utána.

– Ki tudja! – mondta Kellan óvatosan, míg azok elhagyták a raktárt.

– Na már most, a Presbiter vállalta az első őrséget – kezdte Liada

Lothan pedig már útnak indult. Késő van a magafajta öreg trollnak –

folytatta gonosz vigyorral az arcán. – Előtte azonban itt hagyta a mi részünket. – Azzal Kellan kezébe nyomott egy hitelkártyát.

A lány büszkén vette át a fizetséget. Jó érzés volt megszereznie az első

részesedést egy vadászatból, nem is beszélve Lothan tanításairól. Úgy

érezte, valóban hozzájárult a vadászat sikeréhez, és most már hivatalos

lett a dolog: nagypályás árnyvadász vált belőle.

– Kösz – mosolygott Kellan.

– Kiérdemelted – veregette meg a vállát Liada.

– Akkor mire várunk még? – kérdezte G-Dogg széttárt karokkal vigyorogva. – Bulizzunk!

11

Dante Pokla messze a legimpozánsabb és legelegánsabb éjszakai szórakozóhely volt az egész seattle-i metroplexumban. Kellan soha életében nem látott ennyire hatalmas és lenyűgöző helyet. Mellette egészen eltörpült az Alvilág 93 exkluzív stílusa és ragyogása. G-Dogg, mit sem törődve a bejárat előtt kígyózó sorral, egyenesen az ajtóig vezette Liadát, Kellant és Maxet. Ahogy elhaladtak a várakozó tömeg előtt, többen is óvatosan gúnyos megjegyzéseket tettek a csapatra. Tíz láb magas neonfényű betűk hirdették a bejárat felett a hely nevét, amely alatt a következő felirat állt: A pörgés kilenc szintje. Egy fekete öltönyt viselő tagbaszakadt troll vigyázott idekint a rendre.

– Haverom, Newt! – üdvözölte G-Dogg a trollt, aki egy vastag bársonyfüggöny előtt állt. Mögüle tompa dübörgés szűrődött ki. – Hogy ityeg?

Ahogy a troll elvigyorodott, elővillantak tompa agyarai és az aranyfoga.

– Hé, G-Dogg! – dörmögte mély basszus hangon. – Csak a szokásos,

hisz tudod.

G-Dogg előkapta a zsebéből a hitelkártyáját, és elmosolyodott.

– Királyság! – mondta. – Jól megy a bolt, és gondoltam, megosztom

az örömöm.

A két metahumán kezet rázott oly módon, hogy G-Dogg közben becsúsztatta a kártyát a troll alkarjára szíjazott leolvasóba. A köröttük állók ebből mit sem láttak, mivel Newt kabátja tökéletesen takarta az apró szerkezetet. Az alig hallható csippanás után a troll az állához emelte a kezét, és óvatosan lesandított a kijelzőre. Elégedetten bólintott.

– Mindig öröm téged látni, Dogg – mondta, és már nyúlt is a függönyért, ám ekkor megpillantotta Kellant. – Ki az új kölyök?

– Newt, ő Kellan. Kellan, ő Newt, a második legjobb kidobó Seattle-ben. Természetesen utánam – kacsintott a lányra.

– Örülök, kislány – nyújtotta a jobbját a troll. Kellan keze teljesen eltűnt Newt tenyerében, ahogy kezet ráztak.

– Szintén.

– Ha megunnád, hogy ezzel a rusnyaképű barlanglakóval lógsz, és

tudni akarod milyen az igazi pörgés, csak keress fel, okés?

– Kösz – mosolyodott el Kellan. – Úgy lesz.

– Jó mulatást! – mondta Newt, és teátrálisan félrehúzta a függönyt,

hogy az árnyvadászok beléphessenek. Ügyet sem vetettek a kintiek morgására és szitkozódására.

– Csitu legyen! – bömbölte a troll, ahogy Kellan is elhaladt mellette. –

Ne kelljen elrontanom néhányotok estéjét – hallották még, majd mindannyian beléptek a Pokolba.

Lángoló neonbetűk fogadták az érkezőket, amelyek a már unalomig

ismert idézetet hirdették: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”.

Dante Pokla nyilvánvalóan tartotta magát a mottóhoz, miszerint a soknál jobb a több. A klubban mindent úgy terveztek meg, hogy a létező

legexkluzívabb és legámulatbaejtőbb legyen. Nem sajnálták a fáradtságot és a pénzt, hogy elhitessék, ez a hely, tényleg a pokol játszótere.

Kellan mindent megtett, hogy ne sikoltson fel önkéntelenül a látványtól. A tervezők épp ezt a hatást akarták elérni. A többi árnyvadász úgy tett, mintha mi sem lenne természetesebb ennél a pazar látványnál. Bár, ha G-Dogg szavára adni lehet, ők már többször megfordultak itt. Kellant

lenyűgözte a többiek lazasága, és igyekezett ő is olyan hűvös faarcot

erőltetni magára, amennyire csak kitelt tőle.

Az előtér egy hatalmas kör alakú terembe nyílt. Stílusosan kilenc

ilyen emelet helyezkedett el egymás alatt és felett. Kellan úgy számolta,

hét emeletet lát maga felett. A padló átlátszó volt, hogy felfelé vagy lefelé nézhessen az ember, és mindenütt csak a megvadult tömeget láthassa.

Csak körben futottak rámpák a falak mentén, óriási krátert hagyva így

középen, ahol egy csigalépcső vezetett mindkét irányba. Annak falára

vörösen lobogó lángokat vetítettek, amelyekben szellemek vonaglottak.

Az arcuk sokkal inkább tűnt szenvedélyesnek, mint megkínzottnak.

Gyönyörű képek és freskók borították a falakat azon a szinten, ahol

most álltak. Zöldellő kerteket ábrázoltak, aranyszínű gyümölcsöket termő fákkal, a távolban pedig lágyívű dombok vonalai látszódtak. Kellan észrevette, hogy a gyümölcsösben az ágak közt kígyók tekergőznek, és itt-ott a fejük előbukkan a levelek közül.

– Irigység – kiabálta Liada Kellan fülébe.

– Tessék? – kérdezett vissza zavartan. Úgy érezte, gyerekes lelkesedése valahogy nem illik ahhoz az imázshoz, amelyet mutatni akart magáról.

Liada elmosolyodott.

– Irigység – ismételte, és közben a képek felé intett a fejével.

– A Dante felső hét szintjét, mind egy-egy halálos bűnről nevezték el,

és a szerint is rendezték be. Úgy, mint Irigység, Tunyaság, Kapzsiság, Hi

úság, Falánkság, Harag és természetesen Bujaság. A klub eredetileg a Pokol kilenc szintjét hivatott modellezni, de a modern kori tervezők nem találták kellően populárisnak a régi metaforákat, így átdolgozták egy kicsit a saját ízlésük szerint. Azt hiszem, a bejárati szintet is egy kis tréfának szánták azoknak, akik odakint várakoznak, hogy bejöhessenek. Sejtheted, hogy ők most elég irigyek ránk.

– Még két másik emelet is van ez alatt – csatlakozott a csevegéshez G-Dogg –, így van meg a kilenc, bár az az igazság, hogy összesen tíz emelet van.

– Éspedig? – kérdezte Kellan.

– Purgatórium, Kárhozat és Pokol – felelte G-Dogg az ujjain számolva. – Ott folyik az igazi üzlet manapság, de ma este ez cseppet sem érdekel. Bulizni jöttünk, hát lássunk is hozzá!

A társaság láthatóan élvezettel mutatta meg Kellannek Dante Pokla

miriádnyi gyönyörét. A felső szintek mindegyikén különböző stílusú zenére rángatózott vagy éppen hullámzott a tömeg. A Harag gitártépő

trash-metáljától kezdve, egészen a Bujaság lágy dallamaiig minden hallható volt. Kifogyhatatlan mennyiségű étel volt a Falánkság szintjén, többek közt elképesztően jóízű édességek. Megkóstolták azt is, amelyet Liada egyszerűen „bűbáj falatoknak” nevezett. Ezek mágiával létrehozott illúzió ételek voltak. Fantasztikus ízük volt, de semennyi kalóriát nem tartalmaztak. Egész nap ehetnék, mégsem laknának jól tőle. Kellan beleharapott az egyikbe, amely „eper a Paradicsom kertjéből” nevet kapta. Ez volt a valaha kóstolt legfinomabb falat, még ha nem is volt igazi.

Közel kifogyhatatlan féleségű és mennyiségű ital is akadt természetesen. A Pokol pultosai igazán értették a dolgukat. Nem pusztán elkészítettek bármit, amit a vendégek kértek, de mindezt olyan show-műsor keretében, hogy aki látta, tátva maradt a szája. Azoknak, akik nem tudtak dönteni, olyan koktélokat ajánlottak, amelyekre Kellan csak úgy tudott gondolni, mint igazi extrém egzotikumra. G-Dogg fizette mindenkinek

az első kör italt az Irigység emeletén. Nyomban ittak a sikeres vadászatra és arra, hogy minél több hasonló legyen még.

Annak ellenére, hogy élvezte a Pokol örömeit és az újonnan szerzett

barátai társaságát, egy gondolat végig ott motoszkált Kellan fejében, és

nem hagyta nyugodni, hogy teljes szívvel belevethesse magát az ünneplésbe. Amikor épp a Hiúságon ittak, kimondta végre, amit gondolt.

– Amit nem értek – kiabálta túl a zene pulzálását –, hogy miért fizet

valaki, még hozzá nem keveset, hogy lenyúljunk egy csomó kütyüt csak

azért, hogy utána egyszerűen nekünk adja. És mi értelme volt, hogy Orion is velünk jött.

– Szakadjak meg, ha tudom – kortyolt bele G-Dogg az italába. Kellan

nem bírta visszatartani a nevetést, amikor észrevette, hogy az ork italát

egy fél kókuszdióban szolgálták fel, pici esernyővel díszítve. – Johnsonék

néha fura dolgokat kérnek. Az egész csak bűvészkedés, hogy elleplezzék

a cégek közötti és belső versengéseket vagy harcokat.

– Nem érdekes, hogy miért – tette hozzá Ezüst Max. Már a harmadik

import sörét hajtotta fel tiszteletreméltó lelkesedéssel. Kézfejével megtörölte a száját, miután az asztalra tette az üres korsót. – Mindaddig, amíg Mr. Johnson pénze jó, kit érdekel, miért akarja a melót elvégeztetni?

– Egyszerűen csak nekem fura. Ennyi – vont vállat Kellan.

– Jobb, ha hozzászoksz – csatlakozott Liada –, mert sokkal vadabb

dolgokkal is találkozni fogsz ebben a szakmában annál, hogy a megbízód

egy látszólag értelmetlen feladatot akar elvégeztetni.

– De néha nem vagytok rá kíváncsiak, hogy Mr. Johnson miért teszi

azt, amit?

Liada a fejét csóválta.

– Egészen addig nem, amíg engem személyesen nem érint a dolog.

Legtöbbször jobb is, ha nem tudsz semmit a háttérről. A megbízó a

diszkrécióért fizet, és azt meg is kapja.

– Az egészben az a trükk, hogy tudd, mikor kell tudnod, ha érted,

mire gondolok – nevetett G-Dogg –, és tudd, mikor nem kell, és akkor ne

is.

– Na most határozottan szükségem lett még egy italra – dünnyögte

Max. – G-Dogg szavainak kezd értelme lenni – lökte el magát az asztaltól a törpe. – Ez az én köröm. Ki mit kér? – Azzal magasra emelve a hitelkártyáját, jelzett egy közeli pincérnőnek.

– Még mindig nem értem, mire kellett a vadászathoz Orion? – firtatta

tovább Kellan. G-Dogg megvonta a vállát, és félrehúzta az ernyőt, miközben kiitta a kókuszból a maradék italát.

Liada elfintorodott.

– Én sem – mondta –, de rajta volt Mr. Johnson kívánságlistáján, jól

végezte a dolgát, szóval nem is érdekel. Csak annak örülök, hogy el is

tűnt. Nyomorult Ősök – morogta, és eltolta magától a poharát.

– Mi van velük? – kérdezte Kellan.

– Idegesítenek – magyarázta Liada. – Fennen hangoztatják, hogy

mennyivel jobbak a humánoknál, bár ami azt illeti, inkább, mint bárki

más. Úgy tesznek, mintha Tir Tairngire számkivetett nemesei lennének,

vagy valami hasonló. – A tündék hazájának neve úgy hangzott Liada

szájából, mintha valami dal lenne, és olyan akcentussal mondta ki, amelyet Kellan nem tudott hová helyezni. – Igazából csak egy punk banda.

Semmivel sem jobbak, mint bármelyik.

– Egyértelműen baja volt Mr. Johnsonnal – idézte fel magában Kellan

a nyilvánvalóan ellenséges beszélgetést Orion és a megbízójuk között.

– Ez már legyen az ő baja – morogta G-Dogg.

– Szerintem Utcai Presbiter is ismerte. Úgy értem Mr. Johnsont.

Az ork ismét vállat vont.

– Lehet. A Presbiter bizonyára dolgozott már neki korábban.

– Annál azért többnek tűnt nekem a dolog – kezdte Kellan, de G-Dogg félbeszakította. Erősen az asztalra csapta a poharát, és kieresztett

egy mennydörgő böfögést.

– Túl sokat agyalsz ezen, kölyök – mondta. – Vége és kész. Johnson

megkapta, amit akart, és mi is jobban jöttünk ki belőle, mint amire számítottunk. Könnyű meló volt. Orionnak megvannak a maga mellékvágányai, mint az Ősök legtöbbjének, a Presbiter pedig egy istenverte pszichopata. Mindig is az volt. Itt a történet vége.

Eltolta magát az asztaltól, felállt, és Kellan felé nyújtotta a kezét.

– Gyerünk! Táncolhatnékom van. Megmutatom, mit tudok – vigyorgott rá az ork.

Liada is felállt.

– Na, ezt látnom kell – mondta vidáman. Kellan Maxre pillantott, de a

törpe csak a fejét rázta.

– Én biztosan nem – mondta. – Ezeket a lábakat nem táncra találták

ki. Tökéletesen vagyok itt a helyemen – emelte fel a nyomaték kedvéért

a teli korsó sört, amelyet épp az imént tett elé a pincérnő. – Maradok, és

vigyázok a piákra.

– Na persze! – horkant fel G-Dogg. – De számítunk rá, hogy meglesznek, mire visszaérünk, feles!

– Akkor jobban teszed, ha sietsz, goblinfattyú! – vigyorgott a törpe

bozontos szakálla mögött.

Kellan hangosan felnevetett, és hagyta, hogy G-Dogg vezesse. Félretette a zavaró gondolatokat, és követte az orkot a tánctérre. Igaza volt.

Minek aggódni? Most eljött az ideje, hogy mulassanak egy keveset.

Az ünneplés késő éjszakába nyúlóan tartott. Kellan nem emlékezett, hogyan jutott vissza a koporsószállóba, de rémlett neki, hogy visszautasította G-Doggot és Maxet is, hogy ők vigyék odáig. Inkább egyedül vágott neki az útnak. Tulajdonképpen valóságos csodának bizonyult, hogy nem kötött bele senki az utcasarok és az alvókapszula közti úton. Valószínűleg már elég késő – vagy épp korán – volt ahhoz, hogy az utcai ragadozók visszavonulót fújjanak a hajnal közeledtére. Kellannak már sem kedve, sem ereje nem volt ahhoz, hogy levetkőzzön, mielőtt a matracra zuhant, és mély álomba merült.

Álmában képek villantak fel a szeme előtt a vadászatról: Orion macskaszerű mozgása és pengéjének villanása a sötétben, Jackie Ozone hangja a fülében, ahogy óvó szellemként beszél hozzá, végül a viharszellem mennydörgő dühe és cikázó villámai. Látta a rémületet az Ares sámán arcán újra és újra, ahogy Kellan rálő. A golyó, akár egy lassított felvételen, átszakította a nő testét, majd az arccal a földre zuhant, a teste alatt pedig egyre nagyobb tócsába gyűlt a vér, mígnem végül Kellan egy karmazsin pocsolyában állt.

Felsejlett a menekülés, majd megérkezésük az elhagyatott raktárba,

azután a pillanat, amikor a felfeszített láda mellett állva rádöbbent, a

zsákmány csak olcsó elektronikai holmi.

– Mit képzelsz, mi a francot csinálsz? – visszhangzott Orion hangja a

kamion hátulja felől.

Kellan szembefordult a tünde bandataggal, épp akkor, amikor valaki

hátba lőtte Oriont: Bumm! Bumm! Bumm! Háromszor egymás után.

Orion előretántorodott, a mellkasán vörös folt jelent meg a pólón, a teljes döbbenet az arcáról eltüntette a mindig arrogáns félmosolyt, és szinte gyermeki meglepetést varázsolt rá, ahogy próbálta megérteni, mi történhetett. Előrezuhant, Kellan pedig a plató végéhez rohant, hogy lássa, mi történt.

Mr. Johnsont pillantotta meg. Jellegtelen fekete öltönyében állt előtte,

szemét sötét napszemüveg takarta, kezében füstölgő csövű pisztolyt tartott. Komótosan a közelben álló Lothan felé fordult, és három golyót pumpált a robusztus testbe, mire az akár egy kivágott fa, hanyatt zuhant.

Sötét vér csordogált a teste alól a betonpadlóra. Mr. Johnson ugyanolyan

higgadtsággal lőtte agyon Utcai Presbitert, mielőtt az akár a fegyveréért

nyúlhatott volna. A Presbiter sötét kalapja és szemüvege lerepült, amikor

a földre zuhant. Meglepően hétköznapinak és öregnek tűnt a férfi ekkor

Kellan szemében. A kibernetikus szemek tompán meredtek a halott

szemgödrökből.

Olyan volt minden, mintha egy lassított filmben játszanának. A sötét

öltönyös férfi sorban agyonlőtte az árnyvadászokat. Azok pedig egyesével a földre rogytak élettelenül: G-Dogg, Liada és Ezüst Max, míg végül már csak Kellan maradt életben. Már régen elő kellett volna rántania a pisztolyát, a kábító botot, vagy elszaladhatott volna rejtekhelyet keresni,

de képtelen volt mozdulni. Még kiáltani sem bírt. Csak állt, és olyan rémülettel figyelte az eseményeket, amilyet még soha életében nem érzett.

Ekkor Mr. Johnson elindult felé. Egyszerre csak Jackie Ozone suttogó

hangját hallotta a fülében.

– Szóltam, hogy ez fog történni – mondta szomorúan. Azután Mr.

Johnson felemelte a fegyverét, és Kellanra célzott.

– Szépen, sorjában – mondta, és meghúzta a ravaszt.

A fegyver dördülése és a torkolattűz villanása volt az utolsó, amelyet

Kellan látott, mielőtt felriadt.

– NEM! – ült fel sikoltva, majd hangosan felkiáltott fájdalmában,

ahogy a fejét a kemény alvókapszula tetejébe ütötte. A homlokát fogva

visszazuhant az ágyba, és próbálta lelassítani szapora lélegzetét. Valaki a

szomszédos kapszulából dühösen verte a falat és átkiáltott.

– Kussolj!

Csak egy álom – gondolta, és mohón szívta magába a bűzös, állott levegőt. Nem több, csak egy álom.

Tényleg csak az? – kérdezte magától, és nagy nehezen próbált felülni

a zárt térben. Végül is ő most már egy mágus, vagy legalábbis az lesz.

Vajon a varázshasználók a jövőt látják az álmaikban? Liada és G-Dogg

úgy tettek, mintha a tünde az ork jövőjét jósolná meg, de az csak színjáték volt. Néhányan azonban talán tényleg képesek előre látni dolgokat.

Liada pedig éppen azt mondta, most, hogy Felébredt benne a Tehetség,

az álmai jelentéssel bírhatnak.

Az ujjai a hideg jáde amulett köré fonódtak. Mi van az ereklyével?

Még Lothan sem tudta, hogy miféle kincs az, csak annyit tudott megállapítani, hogy valamilyen mágikus potenciállal rendelkezik. Talán az befolyásolta az álmait.

Vagy talán csak egy francos álom volt – sóhajtott szomorúan Kellan.

Egy rémálom, azért, mert túl sokáig ünnepeltek, és egy kicsit többet ivott

a kelleténél. Ilyen egyszerű is lehet a helyzet. A tudatalattija túlaggodalmaskodja a helyzetet, mivel épp túl van az első vadászaton egy új városban, új partnerekkel. Talán nem több ennél.

– De nem kockáztathatom meg – motyogta csendesen maga elé. Ha

bármilyen kis esélye is volt annak, hogy az álom mögött valamilyen fontos jelentés húzódik meg, ki kell derítenie. G-Dogg tanácsa ellenére, hogy felejtse el az egészet, nem tehette félre kérdéseit ilyen könnyedén.

Rádöbbent, hogy a KC-i vadászatok alkalmával sosem gondolt bele,

hogy a dolgok összetettebbek annál, mint ami a felszínen látszik. Hihetetlenül naiv volt, bár talán csak a régi csapata nem jutott túl a kispályás munkákon.

Nagy sóhajtással dőlt vissza a matracra. El kell húznom innen a búsba

– gondolta. Az elsődleges dolog azonban most az, hogy előbb utána kell

néznie a férfinak, akit Orion Brickman néven szólított. Szándékában állt

kideríteni, hogy a férfi miért akart eltéríteni egy olyan szállítmányt,

amelyre nem is volt szüksége. Azt is tudni akarta, hogy a tünde bandatag miért csatlakozott a csapathoz.

Ezen nyugtalanító kérdések közepette Kellan ismét elaludt. Az álmok,

ha voltak még egyáltalán, már nem zavarták ezen az éjjelen.

12

Másnap reggel Kellannak első dolga volt szerezni a sarki gyorsétkezdében egy tejes szójakávét és hozzá egy fánkot. Azután visszament az alvókapszulába, és törökülésben elhelyezkedett. Éppen hogy elfért, de a haja még így is súrolta a kabin mennyezetét. Elővette az ósdi Fuchi datapadot a zsákjából. A kézi számítógép túlélte a céget, amely még évekkel ezelőtt előállította azt, és bár nem volt csúcskategóriás, a célnak megfelelt, míg Kellannak módja lesz beszerezni egy jobbat. A billentyűzet ismerősen simult az ujja alatt. Összekötötte a gépet a kapszula adat-és energiacsatlakozójával, majd becsúsztatta a hitelkártyáját a leolvasóba.

A falon lévő szürke kijelzőn megjelent az egyenlege, és lassan fogyni

kezdett, ahogy a rendszer hitelesítette a számláját.

Kihajtogatta a képernyőt, majd bekapcsolta a gépet. Amint a rendszer

felállt, rácsatlakozott a Mátrixra. A hálózaton rendelkezésre álló töménytelen információval az egyetlen probléma az, hogy legnagyobb része teljes mértékben használhatatlan, de legalábbis érdektelen. A Mátrix olyan volt, akár egy óceán, de szélesebb és mélyebb, mint bármely ismert, létező, összefüggő víztömeg. Nem kevés szakértelem, idő és türelem kellett ahhoz, hogy valaki a megfelelő hullámokat meglovagolva eljusson a keresett adatokhoz.

Mint minden iskolába járó gyerek, Kellan is meghallgatta az Internetről, vagyis a Mátrix elődjéről szóló előadásokat. Hálózatok összekapcsolásából jött létre az a globális rendszer, amely csigalassú gépeken futott, és az adatokat ósdi, hangkommunikációs csatornák továbbították. A számítógépeknek külön, speciális hardverre volt szükségük, hogy egyáltalán küldeni tudjanak adatokat az erre alig alkalmas rézvezetékeken. Durva, lassú és mint az látszott, kevésbé használható megoldásnak bizonyult.

Az Összeomlás mindent megváltoztatott. 2029-ben egy előre nem látott számítógépes vírus megfertőzte az Internetet: információk vesztek el, a szerverek megzavarodtak, és rengeteg gép ki is égett. Erdőtűzként terjedt el az egész világban. Amerre csak járt, tönkretett mindent, míg

végül a globális kommunikáció ezen formája teljesen megbénult. A vírus

önmagát fejlesztve képes volt átjutni a legerősebb védelmen is, és egyre

újabb és újabb rendszereket fertőzött meg. Ellenállt mindenfajta próbálkozásnak, hogy kiirtsák a rendszerből, sőt, azokat a gépeket, amelyek ellene törtek, szintén tönkretette. Ekkora már végérvényesen összeomlott a világ kommunikációs hálózata, mivel nem pusztán az internetet tette tönkre, de azon át minden hálózati gépet.

Ekkor a hajdani Egyesült Államok kormánya aktiválta a szigorúan titkos, kiberspecialistákból álló csapatát. Ez volt az Echo Mirage. Az akkor még vadonatújnak számító neurális interfész technológiát használó szakembereknek sikerült elpusztítaniuk a vírust. A veszélyt végül sikerült elhárítani, de a kommandó legtöbb tagja az életével fizetett ezért.

Az Internet hamvaiból egy új, addig még soha nem látott telekommunikációs hálózat született, amely kihasználta a digitális és az új, optikai technológia lehetőségeit. Évekig tartott, míg kiépült az új rendszer, de mire Kellan a világra jött, már egy generáció óta vált az emberek mindennapi használati eszközévé. Csak nehezen tudott elképzelni egy olyan világot, amelyben nem nyílt lehetőség bármikor hozzáférni ilyen hihetetlen mennyiségű információhoz. Csak egy számítógép vagy egy terminál kellett hozzá, valamint egy csatlakozási pont.

A Mátrixszal egy időben megjelent a számítógép hekkerek egy új generációja: a dekások. Épp úgy, mint a régi idők hekkerei, akik a legújabb technológia felhasználásával a saját céljaikra használták az Internetet, a dekások is nyomban felismerték, hogy a Mátrix egy valóságos információs kincsesbánya. Azáltal, hogy közvetlenül az agyukkal csatlakoztak rá az adatfolyamra, a dekások gyorsabban mozoghattak, mélyebbre áshattak, és gyakorlatilag bármilyen biztonsági rendszeren képesek voltak átjutni. Az árnydekások arra használták a tudásukat, hogy gyöngyhalászként merültek el az információs tengerben, felszedegették azt a kevés értékes ékkövet, amiért a megfelelő személyek hajlandóak voltak fizetni.

Kellannak nem állt szándékában ennyire mélyre hatolni, mindössze

néhány alapvető információt igyekezett begyűjteni az ő titokzatos Mr.

Johnsonukról.

Begépelte a „Brickman” nevet, de nem sok eredményre jutott vele.

Rengeteg Brickmant talált a Seattle Metroplexum Telekomkönyvében, de

Kellannak fogalma sem volt, melyik az az egy, akit keresett. Már ha rajta

volt egyáltalán a listán. Több, mint rengeteg név jelent meg a képernyőn,

neki pedig nem volt fényképe, hogy az alapján végezhessen összehasonlítást. A gépe ahhoz kevés, hogy fizikai leírás alapján keressen közöttük.

Kellan elgondolkodott egy pillanatra. Mindössze annyit tudott még

Brickmanről, hogy köze volt az Ares Macrotechnologyhoz, és kapcsolatban állt az Ősökkel. Végül is egy Ares szállítmány eltérítésére bérelte fel a csapatot, Orionnal pedig találkoznia kellett még azelőtt, hogy beszélt Lothannel, és megtárgyalták a vadászat feltételeit. Ezenkívül valamilyen

forrásból megszerezte az Ares kamion útvonaltervét is.

Betáplálta az új paramétereket, majd hátradőlt, nagyot kortyolt a szójakávéból, és mohón a fánkba harapott, miközben a gép dolgozott. Nem gondolta még át, mihez kezd az esetlegesen felbukkanó adatokkal. Minden attól függött, hogy mik voltak Brickman szándékai. Egy dolgot eddig már jól megtanult az árnyvilágban: az ember mindig bízzon az ösztöneiben, mert az tartja életben, és ad lépéselőnyt a másikkal szemben.

Kellan ösztönei pedig azt súgták, hogy derítse ki, mire készül a fickó.

Bingó! A kereső, visszafogott pittyenéssel találatot jelzett. Kellan sebtében átfutotta a megjelent információkat, és közben meglepetésében egyre feljebb szökött a szemöldöke.

Az Aresnak dolgozik. Újra olvasta azt a részt, amely szerint a Knight

Errant Biztonsági Szolgálatnál alkalmazásban van egy bizonyos Simon

Brickman nevű középszintű menedzser. A KE teljes mértékben az Ares

Macrotechnology tulajdonát képezi. Egy kis fotót is talált róla, amelyben

ráismert a férfira, akivel kétszer is találkozott. Brickman annak a cégnek

a leányvállalatánál dolgozott, amely elleni lopásra árnyvadászokat bérelt

fel. De miért?

Kellan elindított még néhány keresést, de nem sokra jutott azon túl,

hogy a férfi a karrierjét a Knight Errant kiképző akadémiáján kezdte, de

hamar maga mögött hagyta a terepmunkát, és rövid időn belül a menedzsmentbe került, ahol azóta is egyre feljebb kapaszkodik, elképesztő

tempóban. Miért akarhat egy ilyen fickó ellopatni egy egész rakomány

árut az anyacégtől, ráadásul úgy, hogy meg sem tartja a zsákmányt?

Kellan keresgélései több kérdést vetettek fel, mint ahányra meg tudtak

felelni. Felhörpintette a maradék kávét, és kikapcsolta a kézi számítógépet.

A kabin falán lévő kijelző órájára pillantott, és meglepődve vette tudomásul, hogy a délután nagy része már eltelt. Arra gondolt, talán, ha elmondja Lothannek, mire jutott, ő segíthet befoltozni a még meglévő

lyukakat, hogy mire készülhet Brickman. Összecsomagolta a felszerelését, elhagyta a szállót, és fogott egy taxit, amellyel Lothanhez hajtatott.

Ahogy a Capitolium-dombnál lévő házhoz ért, bekopogott, de nem

kapott választ. Fel sem tételezte, hogy Lothan esetleg nincs odahaza.

Nem tudva igazán, mire számíthat, lenyomta a kilincset. Legnagyobb

meglepetésére az ajtó kinyílt, így Kellan belépett, majd becsukta maga

mögött.

Egy kis ideig bizonytalanul álldogált az előtérben, nem tudva melyik

ajtón nyisson be először. Beszélgetés foszlányait hallotta Lothan dolgozószobája felől. Az egyikben nyomban ráismert a troll mágus mély basz-szusára, de a másik idegen volt számára. Kellan mély levegőt vett, és óvatosan bekopogott a csukott ajtón. A társalgás hirtelen megszakadt,

majd néma csend támadt. Egy hosszú pillanat után Kellan összerázkódott, és körülnézett, honnan érkezhet támadás, vagy szükség esetén merre menekülhet. Ekkor az ajtó kinyílt, és Lothan jelent meg előtte. A lány fölé tornyosulva, dühösen nézett Kellanra, érzékeltetve, nincs ínyére a váratlan látogatás.

– Nem beszéltünk meg mára újabb tanulást, igaz? – morogta a troll.

Inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

– Hát… igaz – hebegte a lány zavartan –, de feltétlenül kérdeznem

kell tőled valamit. Nem gondoltam rá, hogy hívjalak, mielőtt idejövök.

Később is visszajöhetek.

– Semmi gond, Lothan – érkezett egy hang odabentről.

A troll arckifejezése ekkor meglágyult, és ellépett az ajtóból, majd jelzett a lánynak, hogy lépjen be.

Kellan nem ismerte a nőt, aki Lothan asztalánál egy székben ült. Nem

látszott sokkal idősebbnek Kellannál, de valami különös magabiztosságot

sugárzott felőle. Azonnal észrevette a rövidre nyírt szőke haj alól ezüstösen elővillanó jackcsatlakozót. Testhez simuló, ujjatlan fekete pólót, ugyanilyen színű farmernadrágot és sportcipőt viselt. Hasított szintibőr kabátja a szék hátára terítve lógott.

– Hoi, Kellan! – köszöntötte ismerős hangon. – Örülök, hogy látlak.

Kellan egy kis ideig gondolkodva próbálta felidézni, hol hallotta őt.

Biztos volt benne, hogy még sosem találkoztak, de a hangja egészen

olyan, mint…

– Jackie? – kérdezte, mire a másik elmosolyodott, kivillantva makulátlan fehér fogsorát, mely valósággal ragyogott a félhomályban.

– Az egyetlen – mondta vidáman.

– Érezd megtiszteltetésnek! – morogta a háta mögül Lothan, miközben becsukta a dolgozószoba ajtaját. – Csak keveseknek adatik meg, hogy személyesen ismerhessék meg a hírhedett Jackie Ozone-t. – Bujkált valami játékos gúny a hangjában, miközben beszélt.

– Hírhedett? – kérdezte Jackie mosolyogva. – Mit képzelsz Lothan, te

ezüstnyelvű ördög?

– Szóval, mit is akartál kérdezni? – köszörülte meg Lothan a torkát,

mintegy oda sem figyelve a dekás szavaira. Kellan előhalászta zsákjából

a számítógépét, kinyitotta, majd lenyomott néhány gombot, mielőtt odafordította Lothan felé, hogy a troll mágus is lássa a kigöngyölt képernyőn megjelenő adatokat.

– Brickman – mondta egyszerűen. – A mi Mr. Johnsonunk. Történetesen az Aresnak dolgozik, de legalábbis a Knight Errantnak. Azt próbálom kideríteni, miért akarta ellopatni velünk a saját cége szállítmányát.

– Hogy jutottál ezekhez? – kérdezte Lothan a képernyő felé intve a

fejével, miközben tudomást sem vett a lány szavairól.

– Néhány kulcsszavas kereséssel akadtam rá a Mátrixban ezekre a

dolgokra – magyarázta Kellan.

– Ez egy jó, alapvető módszer – dicsérte Jackie, miközben közelebb lépett, hogy lássa a képernyőt. Némileg rosszallóan nézett az ósdi számítógépre.

– Ezek szerint mégis tartunk ma egy órát – sóhajtott nagyot Lothan. –

Kellan, azt hittem annál már nagyobb tapasztalattal rendelkezel, mintsem a saját szakálladra áskálódni kezdj a megbízód szándékait illetően, azután pedig megoszd a talált információt válogatás nélkül mindenkivel.

– Azért nem egészen válogatás nélkül – szakította félbe Jackie –, hiszen minket ismer.

Lothan élesen a dekásra nézett. A pillantás egyértelműen jelezte a

lánynak, hogy maradjon ki ebből.

– Akárhogy legyen is – folytatta –, a lényegen nem változtat. A megbízó a fizetségért cserébe elvár némi diszkréciót, és természetesen a megfelelő, professzionális viselkedést. Ha sikeres akarsz lenni ebben a szakmában, Kellan, javaslom, ezt mindenképpen tartsd szem előtt!

– Ugyan, Lothan! Hagyd már békén! – csattant fel Jackie. – Ne tegyél

úgy, mintha te nem néztél volna utána Brickmannek, és találtál volna rá

ugyanezekre az infókra!

A troll rosszallóan a dekásra nézett.

– Akkor… te ezt tudtad? – lepődött meg Kellan. – Mármint azt, hogy

Brickman a Knight Errantnak dolgozik, és nem szóltál róla senkinek?

– Természetesen, tudtam – felelte türelmesen Lothan, mintha csak valami banális dolgot magyarázna egy kisgyereknek. – Csak egy ostoba nem néz utána egy megbízó hitelességének, mármint a biztonság kedvé ért. A lényeg viszont az, hogy ne akard megérteni a dolgok hátterét. Az

egész csak nézőpont kérdése. Azért nem szóltam, mert ez nem tartozott

senkire.

– De nem gondolod, hogy elég furcsa ez az egész? Miért bérelt fel

minket a saját cége elleni lopásra?

– Nincs benne semmi különös. Gyakran megtörténik. A középszintű

alkalmazottak belekeverednek a céges politikába, belső erőfitogtatásokba, és némelyek hasznosnak vélik, ha külső segítséget is igénybe vesznek a saját karrierjük előmozdítása érdekében. Sokkal meglepőbb dolgokkal is találkoztam már.

– De szerintem Brickman készül valamire…

– Hát persze, hogy készül! – szakította félbe ingerülten Lothan. Láthatóan a türelme lassan véget ért. – Mindazonáltal Mr. Brickman terve, bármi legyen is, nem tartozik ránk. Felbérelt minket egy munkára, mi azt az ő megelégedésére el is végeztük, ő kifizette az előre kialkudott ösz—

szeget, és még egy szép kis bónuszban is részesülhettünk. Ezzel a mi szerepünk véget is ért. Azt javaslom, hogy a pénzed fektesd néhány hasznos és szórakoztató dologba! Menj, és ünnepelj G-Dogg-gal a szórakozóhelyén, vegyél új ruhákat vagy bármi mást, amire szükséged van! Azután gyere vissza a következő megbeszélt időben, hogy folytathassuk a tanításodat! Felejtsd el Mr. Brickmant!

– De…

– Mondom, felejtsd el! – dübörögte a troll, azzal felállt, és teljes magasságában Kellan fölé tornyosult. A lány alig a hasáig ért. – Világosan fogalmaztam?

– Igen – bólogatott a lány csendesen. –,Teljesen.

– Nagyszerű! Most pedig, ha megbocsátasz… – Lothan jelentőségteljesen az ajtóra pillantott, mire Kellan eltette a hátizsákjába a számítógépét, és szó nélkül távozott. Az ajtóban még megállt, visszafordult, hosz-szan Lothanra és Jackie-re nézett, majd távozott.

Tudálékos barom! – dühöngött magában Kellan a folyosóra érve. –

Majd megmutatom, hova dugja a tanácsait. Mindenki előre figyelmeztette, hogy Lothan nem egyszerű eset, de arra nem számított, hogy egyszerűen kidobja. Tudta, mi a különbség profi diszkréció és aközött, hogy Mr.

Johnson rejteget valamit, márpedig Brickman készül valamire. Lothan

határozott elutasítása csak még jobban megerősítette ebben, de most már

kíváncsi lett volna az idős mágus motivációira is az ügyben.

Ahogy kilépett a bejárati ajtón, kényszerítette magát, hogy ne csapja

be maga mögött, majd elindult az utcán. Úgy érezte, egy kellemes kis séta majd segít kitisztítani a fejét, és akkor majd képes lesz racionálisan gondolkodni a következő lépésről.

– Kellan, várj egy pillanatra! – érkezett egy hang mögüle. Megfordult,

és Jackie Ozone-t látta közeledni. Rajta volt a kabátja, és a válláról egy

stílusos bőrtáska lógott, amelyben minden bizonnyal a kiberdekkje lehetett. Egyik kezét mindvégig a válltáskán pihentette. Kellan megállt, és bevárta Jackie-t.

– Jól vagy? – kérdezte a lány amint odaért, mire Kellan bólintott.

– Ja, frankón.

– Ne törődj Lothannel! – mondta Jackie. – Biztos vagyok benne, hogy

más is figyelmeztetett erre, aki akár csak a legkisebb mértékben is ismeri

az öreget. Amit azonban a legtöbben nem mondanak, hogy csak jót akar.

A tény, hogy nem sajnálja az idejét, hogy segítsen és tanácsot adjon, azt

jelenti, törődik veled, még ha az idegeidre megy is néha.

– Na igen, valami hasonló történt most is – horkant fel Kellan.

– Lényegében igaza van – kezdte Jackie mutatóujját felemelve, nehogy a másik már a mondandója elején félbeszakítsa –, de szerintem neked is. Véleményem szerint Lothan olykor túl komolyan veszi a profi viselkedést és diszkréciót, közben elfelejt elég kérdést feltenni. Én mindent és mindenkit megkérdőjelezek, és úgy hiszem, a te kéréseidre választ kell kapni. Ha Brickmannek van valami hátsó szándéka, amely később még a

kárunkra lehet, vagy épp ellenkezőleg, érhet valamit, akkor azt tudnunk

kell, nem igaz?

Kellan őszintén elmosolyodott.

– Pontosan.

– Történetesen – mosolyodott el a lány lassan, szinte már cinkosan –,

rosszul érezném magam, ha nem néznénk utána a dolgoknak.

– Ehhez lényegesen nagyobb Mátrix-izomra lesz szükség, mint amilyen nekem van – emelte fel Kellan a zsákját, amelyben a régi Fuchi gép rejtőzött.

– Ebben az esetben, mázlid van – veregette meg a saját táskája oldalát

–, mert történetesen ismerek valakit, aki épp rendelkezik a melóhoz

szükséges eszközökkel. Akkor nézzünk utána, mit rejteget a mi Mr.

Brickmanünk, rendben?

13

Kellan meglepődött, amikor Jackie foglalt maguknak egy kapszulát Bellevue egyik koporsószállójában. Lényegesen igényesebb volt, mint az, amelyikben Kellan hajtotta álomra a fejét, amióta Seattle-be érkezett.

Nem a chipfejűek és RASZ nélküliek búvóhelyeként szolgált, sokkal inkább üzletemberek húzódtak meg itt néhány órára, míg a reptéri csatlakozásra vártak, vagy a hosszú túlóra fáradalmait pihenték itt ki a következő napi munka előtt. Amikor rákérdezett, Jackie elmondta, hogy nem nagyon szokott otthon dekázni. A követőprogramok megjelenése óta, amelyek képesek a dekások nyomait követve rájuk akadni a való világban, nagyon kevesen kockáztatták az otthoni munkát, nehogy ott érjék tetten őket.

A szállóba vezető úton Kellan elmondta, mire gyanakszik. Elmesélte

Orion ellenséges viselkedését Brickmannel szemben, és azt, hogy valamiféle fegyverekről is említést tett. Jackie figyelmesen végighallgatta a másik mondanivalóját, de óvakodott megjegyzést vagy ítéletet mondani arról, mit jelenthet mindez.

A szolgálatos portás a hotelben kétszer is megnézte magának a két fiatal lányt, akik egyetlen kapszulát béreltek maguknak. Szélesen vigyorgott, de nem kérdezősködött, amikor Jackie becsúsztatta a kártyáját a leolvasóba, majd kézen fogta Kellant, és a felvonóhoz vezette. Kellan zavarában érezte, amint a tarkóját elönti a forróság.

– Fedezet – magyarázta Jackie, miután a lift ajtaja becsukódott. – A

kiscsávó csak arra fog emlékezni, hogy két liba kivett egy szobát, hogy

együtt legyenek. Semmi mással nem fog foglalkozni.

Odabent leültek a habszivacs matracra, és Jackie nyomban előszedte a

táskájából a szükséges holmikat. Egy nagy halom vezetéket is kicsomagolt.

– Ez az első Mátrix vadászatod? – kérdezte Kellant.

– Hát, az iskolában már… – kezdte, de Jackie a fejét csóválta.

– Nem, nem a sulira vagy a virtuális játékokra gondoltam a haverokkal. Igazából.

– Ebben az esetben, igen. Az első – vallotta be Kellan vonakodva.

– Á, egy Mátrix szűz – mosolyodott el a dekás. – Biztosíthatlak, nagyon fogod élvezni. Tessék. – Jackie átnyújtott Kellannak egy elasztikus sapkaszerű fejfedőt, amelyről tucatnyi vékony vezeték kígyózott lefelé. – Tudod, hogyan kell használni az elektródás hálót? – kérdezte, mire Kellan bólintott.

Kellan felhelyezte a sapkát úgy, hogy az elektródák érintkezzenek a

homlokán és a halántékán a bőrrel. Ezek képesek az elektronikus jeleket

neurális jelekké alakítani, amelyek közvetlenül az agyában jelenítik majd

meg a képeket. Lényegesen alacsonyabb ingereket fog felfogni, mint

amilyet a közvetlen agy-gép interfésszel kapna, de neki nem volt jackcsatlakozója, így kénytelen beérni ezzel.

Ahogy Kellan végzett az utolsó igazításokkal is, Jackie elővett a táskából egy négyszögletes, fényes külsejű tárgyat, amelyet féltő óvatossággal kettejük közé helyezett. Kellan halkan füttyentett, amikor felismerte, mi az valójában.

– Csinos dekk – mondta, mire Jackie-t elöntötte a büszkeség.

– Köszönöm – mondta tettetett szerénységgel.

– Milyen gyártmány? – nézegette Kellan minden oldalról a gépet,

hátha meglát egy jelzést vagy lógót rajta, amely alapján be tudja azonosítani. Jackie közben halkan kuncogott.

– Egyedi készítés – magyarázta. – A polcról lekapott cucc jó a kezdőknek az első néhány dekázás alkalmával, de ha igazi Mátrix-ragadozó akarsz lenni, jobb, ha ismered a saját géped kívül, belül. Erre a legjobb módszer, ha saját magad rakod össze. Ennek a külseje egy régi Cross

Applied Technologies dekkről van, de a belseje nagy részét már régen

feltuningoltam. – Eközben kihajtotta a kiberdekk védőlemezét, és előhúzott belőle egy alfanumerikus billentyűzetet, amelyen Kellan több, egyedileg beépített funkcióbillentyűt is észrevett. A gép oldalán lévő nyílásból lehetett előhúzni a képernyőt, de ezzel Jackie most nem törődött. A dekk úgy nézett ki, mint egy vékony, képernyő nélküli billentyűzet, az oldalán több csatlakozási lehetőséggel chipek és egyéb perifériák számára.

Jackie az egyik oldalról előhúzott egy vékony optikai kábelt, amelyet a

halántékába ágyazott jackcsatlakozóba nyomott. Halk kattanással pattant a helyére, és annyira hozzásimult a bőréhez, hogy szinte a teste részének látszott. A kábel az arca mellett lógott. Ezután megragadta Kellan csatlakozóját, és a kettes portba dugta. Lenyomott egy gombot, mire a gép lassan életre kelt. Kellan enyhe bizsergést érzett, amikor a kiberdekk

érzékelte a kapcsolatot, és összehangolta a szimérzés áramköreit a lány

idegrendszerével.

– Az átviteli hurok – kezdte Jackie a másik fején lévő elektródákra

mutatva – pontosan ugyanazokat a jeleket fogja sugározni mindkettőnknek. Némi zavar lesz benne, de nagyjából mindent fogsz látni, hallani, érezni, amit a Mátrixban teszek. A teljes irányítás az én kezemben lesz, te csak utas vagy. Rendben van ez így?

Kellan beleegyezően bólintott.

– Helyes –, folytatta Jackie. – Tudunk majd beszélni az interfészen keresztül, de az anyósülésen ülsz, szóval ne szólj bele a vezetésbe, oké?

Muszáj koncentrálnom, úgyhogy ne szólalj meg, amíg én nem kezdek

beszélni!

Kellan ismét bólintott, de kezdte érezni a gyomrában lassan felgyülemlő idegességet és izgalmat.

– Akkor lássunk hozzá! – mondta Jackie. – Jelenleg annyit tudunk,

hogy Brickman, vagyis Mr. Johnson a Knight Errantnak dolgozik, és a

saját mocskos kis szándékai miatt bérelt fel bennünket az Ares elleni vadászatra. Kapcsolatban áll Orionnal és az Ősökkel is, bár ez valószínűleg nem százas azok alapján, amit a beszélgetésükből meghallottál.

– Ott van még Utcai Presbiter is – egészítette ki Kellan. Látva Jackie

érteden tekintetét, gyorsan megmagyarázta: – Volt valami az arckifejezésében, amikor meglátta Brickmant, mintha már ismerné régebbről, vagy nem is tudom, de gyanítom, nem nagyon kedvelte. Azt hiszem, ez az érzés kölcsönös, de Brickmanről nehezebb bármit is biztosan állítani.

– Mágikus intuíció? – húzta fel Jackie a szemöldökét.

– Nem tudom – vont vállat Kellan. – Hívjuk inkább megérzésnek.

– Jól van – vett mély levegőt a dekás. – Itt van tehát Brickman, Orion

és a Presbiter, és talán van köztük valami kapcsolat. Nekem úgy tűnik,

Brickman a központi figura, szóval vele kezdjük. Mivel már találtál róla

online némi adatot, valószínűleg ő a legelérhetőbb. Készen állsz az indulásra?

Kellan bólintott.

– Oké. Helyezkedj el a lehető legkényelmesebben! Eltarthat egy ideig.

Kellan hátradőlt a matracon a kapszula egyik oldalán, míg Jackie a

másik oldalon. A lábuk középen összeért, a dekás ölében pedig ott pihent

a féltett kiberdekk. Egyszercsak Jackie minden figyelmeztetés nélkül lenyomott egy gombot, mire a világ feloldódott a szemük előtt megjelenő

ezüstszínű statikus zörejben.

Kellant egy pillanatra elfogta a pánik, ahogy elveszítette a testével

kapcsolatos minden érzését. Leküzdötte a kellemetlen érzést, miközben

egyre csak zuhant a végtelennek tetsző zavaros némaságba. Hamarosan

a kaotikus zaj szabályos formát öltött, és a szeme előtt feltárult egy egészen új világ.

Egy végeláthatatlan, sötét síkságon találták magukat, felettük éjszakai

égbolt. Magasan, keringő neon alakzatok lebegtek csendesen: kockák,

gömbök, csillagok, oszlopok és egész épületek. Alattuk ragyogó sávok

húzódtak a távolba. Szabályos közökbe rendeződve pulzáltak, energiával

telten. A messzi horizont vonalán egy óriási város képe világított, éles

kontrasztot alkotva a fekete ég előtt. Az épületek némelyike ismerős volt

Kellan számára: ott volt az Űr Fibula és az Aztech-nology Piramis. A

legtöbb azonban teljesen idegennek tűnt, némelyek olyan formát öltöttek, amelyek megalkotása képtelenség lett volna a való világot szabályozó fizikai törvények szerint. A Seattle Mátrix mélyén álltak.

– Megvagy, Kellan?

Nem tudta meghatározni az érkező hang irányát, olybá tűnt, a semmiből jött.

– Igen – mondta Kellan. – Igen. Hol vagy?

– Épp itt – nevetett a dekás, és ekkor Kellan egyik keze felemelkedett,

és lágy ívet írt le a levegőben. Most ébredt csak rá, hogy az nem az ő

keze. Jackie jobbja volt, pontosabban Jackie persona ikonjáé. A kiberdekk szoftvere alkotta meg a virtuális világ illúzióját. Az fordította le a Mátrix jeleit az idegrendszer számára felfogható impulzusokká, és így jutottak el közvetlenül a felhasználó agyába. így jött létre a fizikai lét kivetülése is. Olyan volt, mintha Jackie és Kellan egy és ugyanazon testben léteznének, de Jackie-é az irányítás. Kellant csak magával hozta utasként.

– Oké, kapaszkodj! –, mondta Jackie. Megfordult, és az egyik ragyogó

sávra lépett, amely a távolba veszett a horizont alatt.

Hirtelen hullámvasúton érezte magát. Kellan úgy érezte, a gyomra a

kiindulási ponton maradt, amikor váratlanul feltárult előtte egy ezüstös

alagút, ők pedig száguldani kezdtek benne. Százával suhantak el mellettük az adatcsomagok mindkét irányban, mintha egy digitális csúcsforgalomba kerültek volna. A dekás többször is erre-arra irányt váltott.

Mielőtt még Kellannak sikerült összeszednie magát (főképp a belső

szerveit hiányolta az eszeveszett tempóban), már véget is ért az út. A világ újra a helyére került, és egy égbe nyúló épület árnyékában találták magukat. A falak vörös kőből épültek, az ablakok pedig rézszínű tükrökként csillogtak.

– Üdvözöljük az Ares Macrotechnology seattle-i hálózatában – utánozta Jackie egy unott idegenvezető monoton hangját. – Elöl láthatják, mit jelent a biztonság egy olyan másodosztályú Ares rendszerben, mint amilyen ez is.

Kellan a főbejárat felé pillantott. Előtte, a betonplaccon egy termetes,

fekete kutya feküdt. Akkora volt, mint egy troll. Három fejét békésen pihentette a mancsán, a szeme csukva. Hosszan, mélyeket lélegzett. Láthatólag aludt. Szegecselt nyakörvénél fogva egy fényes lánccal volt kikötve a mögötte lévő falhoz.

– Hagyományos Ares Cerberus Jég – dünnyögte Jackie. – Nem túl

fantáziadús, de mit is várhatnánk?

– O-Ó! – hökkent meg Kellan.

Már hallott a dekás szlengben Jégnek nevezett programokról. A szakszerű megnevezésük Jelenlét Gátló Program volt. Ezek őrizték a Mátrix hálózatának egyes részeit, és ezzel együtt az értékes információkat a jogosulatlan felhasználóktól és behatolóktól. A dekások számos megoldást kieszeltek, hogy ki tudják cselezni a JÉG-eket, és megszerezzék azt, ami ért jöttek. A legtöbb JÉG egyszerűen megtagadta a belépést, vagy kilökte

a Mátrixból az óvatlanokat, de Kellan is tudta, hogy akadnak köztük

olyanok, amelyek képesek lenyomozni a dekás tartózkodási helyét a való

világban, és amint ráakadtak, értesítették a hatóságokat vagy a cég biztonsági szolgálatát. A komolyabb védelmi rendszerek képesek kárt tenni a dekás szoftverében, vagy akár kisütötték a kiberdekkjét. Ott voltak persze még a legendás fekete JÉG-ek, amelyek olyan elektromos feszültséget gerjesztettek a dekás gépén, amely az agyat károsította. Ez legtöbbször idegi károsodással, illetve halállal végződött. Kellan most bánta, hogy

nem kérdezte meg Jackie-t, mennyi védelmet biztosít számára az elektródaháló.

– Nem kell suttognod – hallatszott a dekás hangja az elméjében. –

Senki sem hallhat minket.

– Ja, rendben – szeppent meg Kellan. A hangja ebben az idegen helyzetben egészen félénken csendült.

– Na, akkor intézzük el a blökit. – Jackie perszónájának ezüstfehér,

karcsú keze előrelendült, és a semmiből előhúzott egy húsos levescsontot. A mozdulat leginkább arra emlékeztette Kellant, amikor a bűvész ránt elő egy virágcsokrot a köpenye alól. A másik kezével végigsimított a csont felületén, mire az háromfelé osztódott, katonás rendben sorakozva

a dekás tenyerén.

– A Cerberus JÉG tripla redundanciája az, amitől kifordul a gyomrom

– magyarázta Jackie – de ha egyszer kiismeri az ember, már könnyű elbánni vele. – Néhány lépéssel közelebb ment a bestiához, mire annak középső fején felpattant a szeme. Felhorkant, majd mind a hat szeme kinyílt, a három fej lomhán felemelkedett, és egyenesen a dekásra meredt.

Jackie odalökte a csontokat a kutyának. Pörögve repültek a dög felé,

mire az fürgén mozdulva, mindegyik pofájával ráharapott egyre.

– Jó fiú… – mondta Jackie. A Cerberus nyomban elkezdte rágcsálni a

csontokat, közben elégedetten morgott, a fejek pedig lekushadtak valamelyest. Kellan hallotta, ahogy a tépőfogak ropogtatják a csontot, és belegondolt, hogy ez az ő karja is lehetne. Összerezzent, Jackie azonban elégedettnek tűnt.

– Ezzel ellesz egy darabig – mondta, azzal nyugodtan ellépett az őrző

kutya mellett.

– Mit csináltál?

– Módosítottam egy hurokprogramot elterelésnek – magyarázta Jackie. – Csak arra kellett figyelnem, hogy számításba vegyem a JÉG redundanciáját. Most egy darabig elnyammog a programon, mielőtt rájön, nincs ott semmi. Szerintem a csont animáció igazán frappáns ötlet volt, nem gondolod?

A bejárati ajtóhoz érve Jackie előhúzott a perszóna fehér köpenyének

redői közül egy kulcsot, és a zárba illesztette, majd elfordított jobbra,

mire a kapu feltárult, és ők beléptek.

Odabent egy vöröses bronz márvánnyal kirakott folyosóra léptek. Tucatnyi leágazást pillantottak meg minden irányban. Jackie, úgy tűnt, tudja, merre kell menniük, mert magabiztosan vezette őket a szövevényes labirintusban, mígnem egy ajtó előtt megállt. A kulcs ezúttal is sikeresen nyitotta a zárat. Ahogy az ajtó feltárult, egy lebegő gömbökkel teli szobát pillantottak meg. Az alakzatok szabályos sorokba rendeződve töltötték meg a helyiséget. Százak, ha nem ezrek pulzáltak mindenütt.

– Személyi akták – mutatott körbe Jackie, miközben megindult a sorok között. – Lássuk, mit találunk a mi Mr. Brickmanünkről. Na, itt is van – állt meg az egyik gömb mellett, kezét nekinyomva a felszínének. A tenyere lassan belesüppedt a virtuális formába, akár a higanyba.

Egyszer csak képek és adatok kezdtek peregni Kellan szeme előtt. Jackie villámgyorsan silabizált az információhalmazban. Átlapozták a férfi karrierjének egész történetét, mígnem elérkeztek a nem túl távoli múlthoz és a jelenlegi megbízásaihoz.

– Előléptetés Junior Külső Kapcsolatok és Erőforrások igazgatójává –

olvasta a dekás hangosan.

– Ami annyit tesz? – kérdezte Kellan.

– Ami annyit tesz, hogy Mr. Brickman egy hivatásos Mr. Johnson. A

Knight Errantnak intézi az árnyékakcióit, méghozzá úgy fest, egyre hatékonyabban. így hát nem újdonság neki, hogy árnyvadászokat béreljen fel. Nem egyszerűen csak egy öltönyke, aki a saját szakállára játszadozik.

Rengeteget dolgozik vadászokkal. Bár ez még nem zárja ki, hogy a maga

külön kis játékait is intézze, de már nehezebben elképzelhető. Ez megmagyarázza azt is, hogy Utcai Presbiter honnan ismerheti őt – folytatta Jackie. Egyet legyintett, mire a fájl ismét összecsukódott a ragyogó gömb formájába, majd kézbe fogta, és elsüllyesztette a zsákba, amely ezzel egy

időben jelent meg a másik kezében.

– Azért ezt letöltjük, hogy később még átnézzük – mondta Kellannak.

A mozdulat egy utasítást tolmácsolt a hálózatnak, hogy töltse le a fájlt a

dekás kiberdekkjére.

– És most? – kérdezte Kellan. – Ezzel nem jutottunk sokkal előbbre.

– Nem hittem, hogy fogunk, de érdemes az alapoknál kezdeni. A célpontok ritkán hagyják a hasznos dolgokat olyan helyen, ahol könnyű rájuk akadni, de ezek az elsőként megszerezhető infók gyakran hasznosabbak, mint amilyennek látszanak. Az esetek nagy többségében ez az egész leginkább a kincsvadászatra hasonlít: egy hatalmas óceánban jó, ha tudod egyáltalán, merre keresgélj, és közben vigyázz a cápákkal.

Kiléptek a személyi nyilvántartó ajtaján, majd ismét nekivágtak a folyosók kavalkádjának. Kellannak fogalma sem volt arról, Jackie honnan tudja, merre kell menniük. Egyértelműen látszott, hogy tisztában van a rendszer felépítésével, és ismeri a védelmüket is.

– Jártál már erre korábban is? – kérdezte meg végül.

– Mondjuk úgy, ismerem a járást az Ares hálózatában – tért ki a kérdés elől Jackie, és Kellan úgy döntött, jobb, ha ennyiben is hagyja a dolgot.

Egy gigantikus terembe lépve megálltak. A mennyezet magasan a fejük felett a sötétségbe veszett, míg lent különböző járművek suhantak, követve a padlón látszó sávok komplex rendszerét. Láttak itt mindenféle közlekedési eszközt: vonatot, teherautót, repülőt, sőt, még hajókat is. Az

Ares sisakos, görög harcos lógóját viselő munkások végezték a dolgukat

az elhaladó járművek között. Legtöbben valamilyen ládát cipeltek, amelyek némelyike lehetetlenül nagy volt a rakodó munkásokhoz képest.

– Lássuk, mit tudhatunk meg a logisztikai részlegen! – mondta Jackie.

Az egyik uniformist viselő férfihoz mentek. Kellan észrevette a mellén

ragyogó jelvényt, amelynek tanúsága szerint ő a művezető. A kezében

egy írótáblát tartva egymás után pipálta ki a sorokat, ahogy egy-egy

szállítmány elhaladt előtte.

– Tájékoztatásra van szükségem egy szállítási útvonalról – közölte

vele Jackie, ám a művezető fel sem nézett a munkájából.

– Jogosultság? – kérdezte.

Jackie perszónája benyúlt a köpenye alá, majd kinyújtotta a kezét az

alak felé. Ekkor halk pukkanással a lány tenyeréből csillámló por szóródott szerteszét, beborítva a másikat. Egy pillanatig még a levegőben csillogott, mire a művezető felnézett, arcán bamba vigyorral, elkerekedett szemekkel.

– Ez mindig bejön – mondta Jackie elégedetten Kellannak.

– Mit csináltál?

– Egy svindli programot használtam, amely meggyőzte a rendszert,

hogy igazgatói hozzáféréssel rendelkezünk. Legalábbis egy ideig. – Ezután előhúzott egy kis fehér névjegykártyát, és átnyújtotta a művezetőnek. Ezáltal a kiberdekk elküldte a keresés paramétereit a hálózat gépeinek. Ezt követően a másik sebesen lapozgatni kezdett visszafelé az írótábla lapjai között, míg ráakadt a keresett információra, majd átadott Jackie-nek egy hasonló névjegykártyát, mire az adatok áttöltődtek a dekás kiberdekkjére.

A kártya hirtelen nőni kezdett, míg be nem töltötte a látómezejük

nagy részét. Seattle egy részének a térképe tűnt fel előttük, rajta néhány

útvonal különböző színekkel jelezve. Jackie és Kellan nyomban tanulmányozni kezdte őket.

– A szállítmány útvonala, amelyet Brickman adott meg nekünk, nem

az eredetileg tervezett volt – állapította meg Kellan. – Megváltoztatták.

– Gondolom, Brickman utasítására – tette hozzá Jackie, miközben átvizsgálták a többi útvonaltervet is.

– Ezt nézd meg! – mutatott virtuális ujjával az egyik vörös vonalra. –

Érkezik egy újabb szállítmány, amelyik ugyanezt az utat használja. –

Miközben beszélt, ujjával végigkövette a jelzett vonalat.

– Néhány nap múlva – értett egyet Kellan. – Mit visznek?

– Kérdezzük meg, rendben? – Jackie egy újabb kártyát adott át a művezetőnek, aki ezúttal valamivel hosszabb ideig keresgélt, mielőtt visszaadta volna a dekásnak a választ tartalmazó névjegyet.

– Fegyverek – mondta egyszerre a két lány, amint kinyílt előttük az

információs ablak.

– Rengeteg fegyver – helyesbített Kellan.

– Ez a szállítmány a Knight Errantnak megy – mondta Jackie, miközben az adatokat nézte – és még több Fegyver Világ nagykereskedésnek szerte az egész metroplexumban. Na, ezt, már érdemes eltéríteni.

– Hé! – kapta fel a fejét Kellan. – G-Dogg nemrég mesélte, hogy a

Tüskék új fegyvereket szereztek valahonnan. Szerinted lehet valami köze

a két dolognak egymáshoz?

– Úgymint?

– Talán Brickman különböző bandákat lát el a város egész területén az

Ares fegyvereivel.

– Érdekes gondolat – mélázott el Jackie – Lefuttatok még egy keresést,

de utána már muszáj indulnunk. Nem akarok tovább errefelé lófrálni,

mint ameddig feltétlenül szükséges. – Átadott egy újabb kártyát a művezetőnek. Kellanra közben átragadt Jackie aggodalmaskodása, ezért enyhe remegés futott végig rajta. Annak ellenére, hogy a dekás nyugodt maradt, a hangjában bujkáló sürgetés emlékeztette Kellant a potenciális veszélyre.

A művezető a fejét rázta.

– Magasabb hozzáférés szükséges – mondta szárazon.

– A pokolba! – szitkozódott Jackie. – Az információ bizalmas.

– Meg tudod szerezni?

– Persze, hogy meg tudom szerezni – felelte a dekás kissé sértődötten.

– Csak ez valamivel tovább fog tartani. – Hirtelen Jackie előrenyújtott

kezei között egy szimbólumokkal teli felhő jelent meg. A dekás úgy

kezdte rendezgetni őket, mint egy virtuális kirakó darabjait.

Kellan meg sem mert szólalni, míg Jackie dolgozott. Maga elé képzelte, hogy a dekás ujjai most úgy játszanak a kiberdekk billentyűzetén, akár egy hangszeren. A szimbólumok lassan összeálltak egy háromdimenziós alakzatba, amely valamiféle térbeli pecséthez hasonlított. Az egész váratlanul összeroskadt, és felvette egy kis fehér kártya alakját, amelyet Jackie átnyújtott a művezetőnek.

Az rápillantott, majd bólintott, és nyomban lapozni kezdett az írótábla

lapjai közt.

Magasan, a rakodótér árnyai közül egy fülsértő hangra figyelt fel Kellan. Jackie is felkapta a fejét, így mindketten meglátták, amint egy sötét, szárnyas alak válik ki a feketeségből, és egyenesen feléjük repül.

– Jackie! – kiáltott fel Kellan.

– Látom. Látom – felelt izgatottan a másik. Jackie intésére a perszóna

testét nyomban fénylő króm és elefántcsont páncél borította be. Mindketten érezték karjukon a mintás alkarvédőt, fejükön pedig a fémsisakot, amelynek rostélyán keresztül is szinte zavartalanul láttak. Ezzel egy időben a perszóna kezében egy karcsú penge is megjelent.

A lecsapó szörnyeteg egy ember és egy denevér ocsmány keveréke

volt. Vékony, ujjhoz hasonló csontok között fekete bőrszárnyak feszültek,

amelyekkel vészjóslón csapkodott, testét sötét bunda fedte, ostorszerű

farka ide-oda lebegett mögötte, emberszerű arcát pedig torz grimaszba

gyűrte a harag és a gyűlölet. Kellan képeken látott már ilyen lényt: egy

hárpia volt, legalábbis annak egy virtuálisan kivetített mása.

Jackie fürgén oldalra vetette magát, alig néhány centivel elkerülve a

sikoltó bestia éles karmait. Utána csapott kardjával, de elvétette a célt,

ahogyan a hárpia tovaszáguldott, majd széles ívben megfordulva ismét

rohamra indult. Jackie a művezetőre pillantott, aki úgy keresgélt tovább

a papírok között, mintha semmi szokatlan nem történne körülötte. A dekás ismét szembefordult támadójával.

– Ááá! – kiáltotta dühödten, ahogyan lesújtott kardjával a szörnyetegre, de a csatakiáltás nyomban fájdalmas sikollyá változott, amikor a hárpia karma mélyen a bal karjába mart.

– Úú! –, szisszent fel Kellan, miközben Jackie szitkozódott. A karmolást ő is érezte, úgy, mintha igazából tépték volna a húsát. Izzó fájdalom lüktetett Kellan felkarjában és vállizületében. Próbált oldalra fordulni, hogy megnézze, mennyire súlyos a seb, de a perszóna fejét nem tudta

megmozdítani, bármennyire küszködött is. Jackie irányította a testüket,

a lány pedig a hárpia mozgását kísérte figyelemmel.

– Jól van, ha akarod, játsszunk durván – morogta Jackie. Megragadta

a fehér köpenyt, amely a páncél fölött, a hátán lobogott, és egy villámgyors mozdulattal maga elé rántotta. A hárpia eközben oldalra dőlve ismét szembe fordult velük, felkészülve a következő támadásra. Összezavarodott egy pillanatra, amelyet Jackie kihasználva leengedte a köpenyt, majd előrelendült, és a bestiába döfte a kardját. A megsebzett vad hangos rikoltással hőkölt hátra.

Jackie megfordult, és ekkor Kellan meglátta, hogy a művezető egy

kártyát nyújt feléjük. A dekás sietve odalépett, és kikapta a kezéből a

névjegyet, mire a kiberdekk elkezdte letölteni az adatokat.

– Kapaszkodj, Kellan! – mondta most már nyugodt hangon. – Eltűnünk innen.

Kiviharzottak a teremből, és a következő pillanatban ismét az épület

előtt találták magukat. A Cerberus program dühösen talpra ugrott. A

csontok, amelyeket Jackie hagyott hátra érkezésükkor, már eltűntek. Elővillantotta éles tépőfogak, és mindhárom fejével vadul morgott, de Jackie csak legyintett.

– Bocs, blöki, talán majd máskor – mondta, azután minden elsötétült.

Az alvókapszula fényei eltörpültek a Mátrix ezüst-és neonfényeihez

képest. Kellan nagyokat pislogott, majd óvatosan mozgatni kezdte a karját és a lábát, csak hogy ismét megszokja az érzést, hogy ura a saját testének és mozdulatainak. Remegő kézzel vette le a fejéről az elektródahálót. A kabin másik oldalán eközben Jackie nagyot sóhajtott, és kinyitotta a szemét. Kihúzta a halántékába épített csatlakozóból a jackdugót, és hagyta visszatekeredni azt a kiberdekk gyomrába.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte Kellan Jackie-t, miközben a vezetékeket a földre dobta. Óvatosan masszírozni kezdte a karját, amelyben még mindig lüktetett a fájdalmas karmolás helye. Gondosan megvizsgálta magát, de semmi nyomát nem látta a hárpia virtuális karmainak.

– Túl messzire mentem – felelte a dekás. – Riadót váltottam ki, és ezzel elindítottam egy JÉG programot is. Semmi komoly, de nem akartam tovább maradni, és megvárni, míg további erősítés érkezik.

Kellan összerezzent. Ha Jackie szerint ez csak apróságnak számít, remélte, sosem akad össze a Mátrix igazi veszélyeivel.

– Tudni fogja az Ares, hogy…? – kérdezte, de Jackie fejrázása félbeszakította.

– Emiatt ne aggódj! Csak egy belső riadó volt. A rendszerfelügyelet

hibát észlelt a biztonsági ellenőrzések során, ennyi az egész. Gyakran

megesik, különösen a vállalati hálózatokban, úgyhogy nem kell vele foglalkozni. A rendszer senkit nem riadóztatott idekint, mielőtt pedig kicsatlakoztam, gondosan eltüntettem a nyomainkat. Hacsak valaki nem vizsgálja át az egész rendszert töviről hegyire nagyítóval, kizárt, hogy az Ares tudomást szerezzen az ottlétünkről.

– Mit találtunk? – jutott eszébe Kellannak az adatkártya, amelyet a

művezető adott nekik, mielőtt kijelentkeztek.

A dekás kihajtogatta a képernyőt a dekkből, és lenyomott néhány billentyűt. Átcsusszant a kapszula másik oldalára, Kellan mellé, hogy ő is jól lásson mindent.

– Információ egy másik Ares fegyverszállítmányról, amelyet néhány

héttel ezelőtt térítettek el – magyarázta a képernyőt nézve. – Az incidenst titkosították belülről, de úgy látszik a Lone Starnak jelentették.

– Ez elég furcsa – hökkent meg Kellan. – Miért jelentik be a zsaruknak, azután meg titkosítják belül? Egyébként úgy tudtam, az Ares nem különösebben kedveli a Lone Start.

– Senki sem kedveli őket – mosolyodon el Jackie –, de mondasz valamit. A mamutvállalatok semleges területi státussal rendelkeznek, ez azt jelenti, hogy olyanok, akár egy különálló ország, és ezen kiváltságos helyzetüket igyekeznek is rendkívül komolyan venni. Szeretnek nagy

hűhót csapni, amennyiben esetleg együttműködnek a hatóságokkal, hiszen ez remek PR fogás, és lehet, hogy most is erről van szó. Kivéve…

– Kivéve?

– Ha az a személy, aki titkosította a rablást, nem más, mint a mi Simon Brickmanünk.

– Akkor is, még mindig fennáll a kérdés, hogy miért tettek feljelentést, és kezelik az ügyet csak a saját berkeiken belül bizalmasan?

Jackie lazán vállat vont.

– Talán el akarta kerülni a felső vezetés vizsgálódásait az Aresen belül.

– Ez azt jelenti, hogy köze van azoknak a fegyvereknek az eltűnéséhez

is.

– Jó tipp – mondta Jackie.

– Ennek a szállítmánynak pedig éppen azelőtt kélt lába, hogy G-Dogg

elmondta, a Tüskék új puskákkal bóklásznak mostanság – magyarázta

Kellan, miközben lassan összeálltak a fejében egy kirakós darabjai. –

Brickman látta el őket, a lopott fegyverekkel.

– Lehetséges – bólogatott Jackie, majd még hozzátette: – Mindenesetre érdekesnek találom, hogy Orion bandája, az Ősök történetesen háborúban állnak a Tüskékkel.

– Ezek szerint Brickman az utca mindkét oldalán játszik – folytatta a

gondolatmenetet Kellan. – De vajon mit akar ezzel elérni?

– Azonkívül, hogy tekintélyes profitra tesz szert az „elveszett” fegyverek eladásából, és hogy a két legnagyobb banda szépen legyilkolja egymást? – kérdezte cinikusan. – Szüksége lehet még más okra is?

– De akkor miért látja el mindkét oldalt? – firtatta Kellan, mire Jackie

vállat vont.

– Dupla nyereség, dupla öröm – mondta. – Bármi legyen is a terve,

nem úgy tűnik, mintha ránk hatással lenne.

– Mi van Orionnal? – kapta fel a fejét Kellan.

– Mi van vele?

– Szerintem tudnia kellene erről az egészről.

– Gondolod, hinni fog neked? Hiszen egyetlen bizonyítékod sincs,

amivel alátámaszthatnád ezt a hangzatos kis elméletet. Vagy – húzta fel

a szemöldökét – úgy érzed, tartozol neki?

– Csak nem tetszik, hogy azt, akivel együtt dolgoztam, így rászedik –

magyarázkodott konokul Kellan, a dekás pedig képtelen volt elrejteni

közben a mosolyát.

– Akkor rossz hivatást választottál, kölyök! – mondta.

Kellan visszanyelte a választ, amely elsőként jutott az eszébe. Még ha

csak egyszer dolgozott is Orionnal, a tünde megmentette az életét. Fedezte a hátát, és Kellan most úgy érezte, tartozik ugyanezzel a másiknak.

– Szeretném, ha megtennél nekem még valamit, Jackie – nézett a dekásra, aki erre kíváncsian felhúzta a szemöldökét. – Találd meg nekem Oriont!

14

A tündék a környéket Tarislar nak nevezték, amely a nyelvükön annyit

jelentett: emlékezés. Jackie Ozone elmondása szerint a hely a nevét a

2039. február 7-i, a Harag Éjszakája néven elhíresült véres leszámolás

után kapta, amelynek során fellángolt a gyűlölet a metahumánok ellen

szerte az egész metroplexumban. A túlélők egyedül a törvényen kívüli

Pusztulatokban leltek menedékre. Kisebb-nagyobb csoport tünde rejtőzött elhagyatott áruházakban és bevásárlóközpontokban a déli Puyalupp Pusztulat területén, és megesküdtek, soha többé nem törődnek olyan kicsinyes és gyűlölködő népséggel, mint amilyenek a humánok. Még húsz évvel később is tartották magukat ehhez az ígérethez. Tarislar emlékhelyként maradt meg a tündék között, így egyetlen humánt sem láttak errefelé szívesen.

Jackie figyelmeztette Kellant, hogy ne merészkedjen abba a kerületbe,

de amikor Kellan megbeszélte Orionnal a találkozót, a tünde az Ősök területének ezen pusztulatbeli peremvidékét jelölte meg. így Kellan elindult az elhagyatott parkolóházba, amelyik éppen Tarislar északi csücskében állt. Már vagy századszor jutott eszébe, miközben az épület repedezett betonrámpáján közelített a fölé tornyosuló monstrum felé, hogy esetleg éppen egy csapdába sétál bele, méghozzá önszántából. Nem meglepő módon, az utcán csak kevés közvilágítás maradt meg épen. A felhőkkel tarkított éjszakai égbolt nyomasztóan borult föléje, amelyen csak némileg verődött vissza az északra terülő, civilizált városrész fénye.

Aligha elég, hogy Kellan lásson ebben a félhomályban, de kénytelen volt

elboldogulni valahogyan.

Az épület belsejében nemigen maradt már mozdítható, hasznos dolog,

csak némi repedezett, málló mennyezeti burkolat, és az üres, sötétszürke

betonparkoló. Több helyen is tűznyomok éktelenkedtek a falakon. Kellan

eltűnődött, vajon ez is a zavargások idejéből maradt meg örök mementónak, vagy a Rainier-vulkán kitörése okozta a Szellemtánc idején. A lávafolyam messze délkeletre hömpölygött a várostól, de hallotta még régen, hogy a tüzek a Seattle metroplexumban még hetekig lobogtak.

Semmi jel nem utalt arra, hogy valaki lenne a garázs előtti téren, így

Kellan belépett a sötét, komor épület bejáratán.

– Orion? – szólt a néma sötétbe halkan. Hirtelen valami hideg, éles

tárgyat érzett a nyakának nyomódni, mire azonnal mozdulatlanná dermedt.

– Jól van – hallotta a tünde bandatag fenyegető hangját olyan közelről, hogy meleg lehelete szinte sütötte a tarkóját. – Hívtál, eljöttem. Mit akarsz?

– Beszélni akarok veled – mondta olyan nyugodtan, amennyire csak

telt tőle, közben a kezét úgy tartotta, hogy a tünde lássa, nincs nála fegyver.

– Nem lógok a hozzád hasonlókkal – szólt Orion hűvösen.

– Nézd – mondta Kellan türelmesen –, nem azért jöttem, hogy harcoljak. Ha használni akarod azt a kardot, akkor használd! Egyébként pedig tedd el, és beszéljünk! – Tudta, veszélyes vizekre evezett, hogy döntésre kényszerítette a másikat. Hosszú ideig némán álltak, majd érezte, amint

felemelkedik a penge a nyakáról, és hallotta, ahogy visszacsúszik a tokjába.

– Akkor beszélj! – mondta Orion, Kellan pedig szembefordult vele.

– Kösz – biccentett, miközben igyekezett legyűrni a vágyat, hogy a

kezével megérintse a nyakát, nem vérzik-e. Lazán lógatta a karját maga

mellett, és óvatos, rövid távolságot tartott kettejük között.

– Nem tetszett az, ami a vadászat végeztével lejátszódott a raktárban

– kezdte óvatosan –, így végeztem egy kis nyomozást. Tudok Brickmanről és a Knight Errantról.

A tünde szeme összeszűkült, Kellan pedig sietve folytatta:

– Nem akarok beleköpni a levesetekbe – tette még hozzá –, de az a

gyanúm, hogy valaki ezt már megtette. Brickman készül valamire.

– Nem tudom, miről beszélsz – vonta meg a vállát Orion, azzal ellépett Kellan mellett, és úgy tűnt távozni készül.

– Szerintem Brickman átver titeket – kiáltotta utána, de a tünde csak

ment tovább. – A Tüskéknek is fegyvert árul.

Erre Orion nyomban megtorpant, és felkapta a fejét. A tünde harcos

megfordult, és egyenesen Kellan szemébe nézett.

– Mit mondtál?

– Azt, hogy Brickman fegyverekkel látja el a Tüskéket – ismételte

meg. – Mindkét oldallal összejátszik, és szerintem mindannyiunkat átver.

Orion néhány lépéssel közelebb ment.

– És mindezt honnan tudod? – fonta keresztbe maga előtt a karját, és

várt.

– Mint mondtam, utánanéztem néhány dolognak – kerülte meg a kérdést Kellan. – Brickman a Knight Errantnak dolgozik. Azért tudott hozzáférni a szállítmánnyal kapcsolatos információkhoz, mert a Knight Errant az Ares leányvállalata.

– Még szép, hogy Brickman a Knight Errantnak dolgozik – szólt közbe Orion. – Ezért voltunk biztosak benne, hogy az ajánlata komoly.

– Az, hogy felszereljen titeket fegyverekkel? – kérdezte Kellan megerősítésre várva, de Orion nem reagált, csak várt.

– Nézd, eleget hallottam, hogy tudjam, Brickman és az Ősök megállapodást kötöttek – erőltette tovább a dolgot.

– Arról volt szó, hogy fegyvereket szállít nekünk – vetette oda a bandatag türelmetlenül. – Gondoltam, ez az a szállítmány, amelynek az eltérítésére felbérelt titeket, de azután kiderült, hogy másról van szó.

– Ezért lepődtél meg annyira – mondta Kellan, most már mindent értve –, és ezért vitatkoztál össze Brickmannel.

– Azt bizonygatta, hogy az csak egy próba volt, de tudja, mikor érkezik az igazi kamion, és akkor majd arra saját erőből lecsapunk, és az egész szajrét megtarthatjuk magunknak.

– Szerinted ennek van értelme?

– Nem – vonta meg a vállát Orion – de ki a franc sejtheti, hogy a vállalati Mr. Johnsonok, amilyen Brickman is, mit, miért tesznek? Végül is, amíg megkapjuk, amit akarunk, addig… – Ekkor rövid szünetet tartott. – Szóval, mi ez az egész arról, hogy Brickman fegyvereket szállít a Tüskéknek? Van valami bizonyítékod?

Kellan bólintott, majd nagyon lassan széthúzta a kabátját, és benyúlt

jól láthatóan a belső zsebébe, hogy elővegye az adatchipet.

– Ez információkat tartalmaz egy korábbi Ares fegyverszállítmányról,

amelyet még azelőtt térítettek el, hogy Brickman felbérelt minket, és

gyanítom, még korábban, hogy veletek kapcsolatba lépett. Az Aresnak

fogalma sincs, mi történhetett az áruval, és a Lone Star sem hallott felőle, de azok alapján, amit hallottam, ez tökéletesen egybeesik azzal, amikor a Tüskék váratlanul új játékokat szereztek, és összeakaszkodtak az Ősökkel. A jelentést titkosította Brickman.

Kellan átnyújtotta a chipet Orionnak, aki elvette, majd az ujja között

forgatva elgondolkodott a hallottakon. Olyan volt, mintha az adathordozó puszta érintésével kiolvashatná a tartalmát.

– Még ha mindez igaz is lenne – kezdte lassan –, akkor sem tudod bizonyítani, hogy a fegyverek a Tüskéknél landoltak.

– Tudom – felelte Kellan nyugodtan –, de logikus. Az időzítés stimmel, és azok a fegyverek sehol másutt nem bukkantak fel, pedig biztos, hogy ekkora tűzerő nem maradt volna észrevétlen az utcákon.

Orion az öklébe szorította a chipet, majd az ajkához emelte, és végiggondolta a hallottakat ismét.

– Lásd be, csak így van értelme a történteknek! – folytatta Kellan. –

Az Ares „elveszít” némi fegyvert egy támadás során. Bejelentik a Lone

Starnak, így az eltűnt cucc most már hivatalosan is lopott. Ezek után

Brickman a metroplexum egyik legnagyobb bandája kezére játssza az

egészet, tudván, hogy amint alkalmuk lesz rá, azok használni is fogják.

Akkor, amikor a Tüskék már nektek is gondot okoznak, megkeres benneteket ugyanezzel az ajánlattal: elintézi, hogy egy újabb fegyverszállítmány eltűnjön, azokat az Ősökhöz juttatja, hogy azzal vissza tudjatok vágni a Tüskéknek. Mindezen idő alatt felbérel néhány árnyvadászt, hogy úgy tűnjön, mintha módszeres rablásokról lenne szó, és esetleg

még bűnbakot is szolgáltasson, ha a dolgok nem úgy sikerülnek, ahogy

azt előre számították.

Orion lehajtott fejjel hallgatta, ahogy Kellanból egyre lelkesebben törtek elő a szavak.

– Ezek után ti és a Tüskék háborút indítotok egymás ellen, és szépen

ki is irtjátok egymást az új fegyverek segítségével. A Bandaháborúk a tetőfokára hágnak mindenütt a sorozatos szövetségkötések folytán, míg végül… az Ares előlép, és azt bizonygatja, hogy a Lone Star képtelen ellátni a rendőrségi munkát a metroplexumban. Végtére is engedték megtörténni ezeket a rablásokat, és annak folyománya a kialakult káosz. A Knight Errant így már lényegesen jobb eséllyel pályázhat a szerződés megszerzésére, amikor eljön az ideje a meghosszabbításnak. A Pusztulatokban rendet tenni azok után már lényegesen könnyebb feladat lesz, hogy az Ősök és a Tüskék egy hatalmas háborúban felmorzsolták az erejük nagy részét.

– Te megőrültél! – csóválta a fejét Orion.

– Te is tudod, hogy nem – mondta higgadtan Kellan. -Ugyan már! Mi

Brickman célja? Mit nyer vele, ha ti megszerzitek a fegyvereket? – kérdezte, mire Orion csak a fejét rázta.

– Semmit – bökte ki végül.

– Így van. Szóval miért csinálja?

– És te, miért csinálod? – vágott vissza Orion. – Miért mondod el egy

általán nekem mindezt? Úgy értem, rendesen kifizettek. Elvégezted a

melót. Nem tartozik rád a dolog a továbbiakban.

– De nagyon is rám tartozik, ha Brickman valami effélében sántikál –

bólogatott Kellan. – Arra használt minket, hogy hihetőbbé tegye a saját

mocskos kis ügyeit, és talán még az egészet ránk is akarja kenni a végén.

Nem szeretem a balek szerepét játszani, és azt is utálom, ha csak használnak.

Orion gonoszul elvigyorodott.

– Szokj hozzá! – visszahangozta Jackie Ozone szavait. – Árnyvadász

vagy. Mindenki csak használ.

– És veled mi a helyzet? – kérdezte a lány. – Egyszerűen hagyod,

hogy átverjenek? Mert pontosan ez történik, Orion, te is tudod. Brickman egészen egyszerűen kihasznál téged. Kihasznál. Ha neked megfelel, hogy valaki más bábja vagy, hát rendben. – Azzal hátat fordított, és elindult a kijárat felé. Léptei hangosan visszahangzottak az üres garázsban.

– Várj! – szólt utána Orion, mire Kellan komótosan megfordult. A

tünde harcos arcáról eltűnt az arrogáns kifejezés egy része. Szétnyitotta

az öklét, és a tenyerén lévő adatchipre meredt, amelyet a lány adott neki.

– Biztos vagy ebben?

– Halálbiztos.

– Rendben – bólintott a tünde. – Jobb is, mert nem én vagyok az, akit

meg kell győznünk.

– Nekünk? – lepődött meg Kellan.

– Igen – felelte Orion –, ha komolyan gondoltad, hogy nem fogod engedni Brickmannek, hogy keresztülvigye ezt az egészet.

– Igen, komolyan.

– Oké. Ebben az esetben van valaki, akivel beszélned kell.

Az Ősök vezérét Zöld Lucifernek hívták, és ahogy Kellan meglátta a

férfit, úgy gondolta, a név igazán illik hozzá. Még egy tündéhez képest is

magasnak tűnt, karcsú testén jól kimunkált, szikár izmok látszottak az

utcai viseletnek számító szakadt póló és farmernadrág alatt. Magas, vékony termetét csak még jobban kihangsúlyozta a Mohawk indián hajviselet, amelyet épp olyan rikító zöldre festett, mint amilyen a kabátja hátán díszelgő „A” logó volt. Fekete, fényes szegecsekkel kivert kesztyűt viselt, az ujjait pedig egyfolytában behajlította, akár egy marni készülő

macska. Kellannak az volt az érzése, egy ketrecbe zárt vaddal néz farkasszemet. Úgy ült, ahogyan az oroszlán gubbaszt, miközben épp a mancsát nyalogatja, de aki látja, azonnal érzi, hogy a bestia minden pillanatban ugrásra kész. A férfi ragadozó tekintetétől Kellant kirázta a hideg, de

mindent megtett, hogy elrejtse az érzéseit.

Orionnak sikerült meggyőznie a vezért, legalább hallgassa meg, mit

akar mondani Kellan. Elmondott mindent, amit Jackie-vel a Mátrixban

felfedezett, majd elmagyarázta, mit tartalmaz az adatchip, amelyet Orionnak adott át korábban. Előadta az elméletét, hogy Brickman hogyan egyensúlyozik a két rivális banda között, amelynek eredményeként hosz-szútávon csakis a Knight Errant és az Ares látja hasznát. Zöld Lucifer türelmesen végighallgatta, minden egyes szóra figyelve.

Kellan mondandója végén a tünde bandavezér komótosan hátradőlt a

karosszékében, amely annak a régi raktárnak az irodájában volt, amelyet

az Ősök kisajátítottak, mint a területük részét. A lányt egy trónra emlékeztette, és lényegében nem is járt messze az igazságtól, mert Zöld Lucifer igenis királynak számított a plexum bizonyos részein.

– Nos – kezdte meglepően kulturált hangnemben te mit gondolsz erről az egészről, Orion? – Egyik lágyívű szemöldöke, amelyben egy ezüstkarika csillogott, kíváncsian szökött fel. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna Kellanra, Orion egyenesen a vezér szemébe nézett.

– Szerintem igaza van – mondta határozottan. – Brickman csak játszik velünk, nekünk pedig nem szabadna bíznunk benne. Ez az egész üzlet bűzlik.

– Értem – bólintott Zöld Lucifer. – És mit gondolsz, hogyan kellene

kezelnünk a kialakult helyzetet?

Oriont meglepte, hogy az Ősök vezére kikérte a véleményét az ügyben. Egy hosszú pillanatig elgondolkodott, mielőtt felelt volna.

– Vonjuk kérdőre Brickmant – kezdte – és tudjuk meg végre, mi a

francos igazság!

Zöld Lucifer lassan bólintott.

– Tudjuk meg, mi az igazság… – ismételte a másik szavait. Kezét a

karfára helyezve komótosan feltolta magát, míg végül a vele szemben

ülő páros fölé tornyosult.

– Igazán hamar elhitted ennek a… humánnak a szavait – mondta Orionnak, miközben éles pillantást vetett Kellanra. Olyan hangsúllyal mondta a szavakat, hogy azok inkább átoknak hangzottak, mintsem egyszerű kijelentésnek. Kellan kihúzta magát ültében.

– Van értelme annak, amit mond – közölte nyugodtan Orion, mit sem

törődve vezére sértésével –, és nem bízom Brickmanben.

– És ez nagyon helyes. De benne bízol? Azon csodálkozom, vajon mi

ért? – fordított hátat kettejüknek, majd megkerülte a saját székét, mielőtt ismét szembenézett velük, kezét a szék támláján pihentetve. Kellannak akaratlanul is az jutott az eszébe, hogy a férfi úgy mozog és beszél, mint egy színész a színpad deszkáin.

– Miért van az – folytatta –, hogy most erről a megállapodásról az a

véleményed, hogy veszélyt jelent számunkra, míg nem is olyan régen

magad is láttad benne a lehetőséget?

Mielőtt Orion választ adhatott volna, Kellan felállt, hogy nyomatékot

adjon a szavainak.

– Már elmondtam mindezt – fakadt ki. – Brickman csak a saját mocskos játékát űzi. Átver titeket.

A hitetlenkedés árnya suhant át Zöld Lucifer arcán, mint akit valósággal letaglóz, hogy egy egyszerű humán lány ilyen hangot merészel megengedni magának vele szemben. A homloka dühös ráncokba gyűrődött, majd lassan kaján vigyor jelent meg az arcán, és a férfi harsány nevetésben tört ki, ám igazi jókedv nem érződött a kacagása mögött.

– Szegény kislány – mondta lesajnálóan. – Hát persze, hogy Brickman

a saját játékát játssza, ahogyan mi is. Mindenki azt teszi a világon – tárta

szét két karját, mintegy kiegészítve a szavait. – így mennek a dolgok.

Tényleg azt hiszed, hogy vakon megbízok bármelyik humánban? Azt hiszed, hogy egy kislány okoskodása, aki elég sokáig elbújt a dadája elől, hogy árnyvadász lehessen, bármiben is a hasznomra lehet? – Kézfejével elbocsátólag legyintett. – Menj vissza, ahonnan jöttél, és játssz tovább a

babáiddal! Már azelőtt gondoskodtam mindenről, hogy megfogantál. Tudom, mit csinálok, és nem szorulok a magadfajta tanácsaira.

Kellan csak állt, és érezte, hogy az arcából kiszökik a vér, ahogy Zöld

Lucifer gúnyos szavai csontig hatóan belé martak. Ökölbe szorított kézzel nézett farkasszemet a vezérrel, aki lesajnálóan pillantott csak rá, amelytől a Kellanban lobogó tűz csak még hevesebben felcsapott. Érezte, amint a testét elönti a forróság, az amulett fagyosan simult a nyakához,

ahogy a mágikus energiák remegve várták a hívását.

– Mit képzelsz, te nyomorult… – morogta egyet előrelépve. Ekkor Orion szorítását érezte a karján, mire dühösen a férfi felé fordult.

– Ne itt – mondta az csendesen. – Ne most. – Kellan belátta a másik

igazát, és minden erejével igyekezett visszanyelni a felgyülemlett haragot. Zöld Luciferre pillantott, aki csak türelmesen, szinte unottan várt.

Kellan lehiggadt valamelyest, és kiszabadította magát Orion szorításából.

– Ami pedig téged illet, Orion – folytatta Lucifer, tudomást sem véve

a kis intermezzóról –, kétszer is meggondolnám, mielőtt megosztanám

másokkal is ezt a kis elméletet. Egyébként… jobban is megválogathatnád, kivel barátkozol.

– Ennyi? – kérdezte türelmetlenül Orion. – Nem is teszel semmit az

ügyben?

Zöld Lucifer tekintete ekkor vészjóslón elborult.

– Megkérdőjelezed a döntésemet, Orion? – Hangja mélyen zengett, és

úgy csapott a tündére, akár egy ostor. Orion össze sem rezzent.

– Piszkosul igazad van! Igen, megkérdőjelezem – vetette oda elszántan. – Arról van szó, hogy kiárulsz minket egy cégnek.

Képtelenség volt bármit is leolvasni Zöld Lucifer keskeny arcáról,

ahogy lenézett Orionra, aki semmi hajlandóságot sem mutatott, hogy

félreforduljon. Kis idő múlva Lucifer elmosolyodott, és ettől Kellant a

lábujjáig kirázta a hideg.

– Ám legyen – mondta végül. Megkerülte Oriont, és a kis iroda ajtajához lépett. Kinyitotta, majd elindult lefelé, a mögötte lévő lépcsőn. A falhoz erősített fémszerkezeten hangosan kopogott minden lépésnél a csizmája. Orion rémülten nézett egy pillanatig, majd megfeszítette az állkapcsát, és az Ősök vezére után ment. Kellan átkozottul szerette volna megkérdezni a tünde harcost, hogy mi folyik itt, de a másik pillantása beléfojtotta a szót. Egyszerűen csak, szorosan a nyomában követte őt.

Zöld Lucifer megállt a lépcső tetején, amelyik a raktár földszintjére

vezetett. Alattunk mindenfelé több tucat tündét láttak. Legtöbbjük haja

Mohawk stílusban, a szivárvány különböző színeiben világított a félhomályban. Mindannyian bőr motorosruhát viseltek. Néhányan biliárdoztak egy asztal mellett, mások csak heverésztek, vagy a bejárati kapu mellett sorban álló motorbiciklik valamelyikét bütykölték.

– Úgy tűnik – emelte fel Zöld Lucifer a hangját, amely visszahangozva jutott el a terem legtávolabbi zugába is –, hogy Orionnak nem tetszik az, ahogyan én az itteni dolgokat irányítom. Így van, Orion?

Minden szem a lépcső tetején álló Orionra és Kellanra szegeződött. A

lány hirtelen ráébredt, milyen néma csend lett egyszeriben. Visszatartott

lélegzettel és vadul dobogó szívvel állt, míg az Ősök Orion válaszára vártak. Rájött, hogy ebben a pillanatban Zöld Lucifer adott még egy utolsó esélyt Orionnak, hogy a tünde visszavonja, amit mondott, és elsimítsa kettejük vitáját. Orion úgy nézett a lenti bandatagokra, hogy közben

egyfolytában szemmel tudta tartani Zöld Lucifert is.

– Ez így igaz – mondta tisztán és érthetően. – Azt mondom, eladtál

minket.

Ekkor a lent álló tündék egy emberként mozdultak. Könnyeden suhantak, mint falevelek a szélben. Zöld Lucifer komótosan lépdelt lefelé a lépcsőn, majd besétált a banda tagjai által formált körbe.

– Maradj a lépcsőn! – mondta Orion Kellannak.

– Orion… – kezdte.

– Maradj a lépcsőn! – ismételte meg ezúttal nyomatékosabban, majd

megfordult, és elindult lassan lefelé. Kellan egy lépéssel lemaradva követte az elszánt férfit. Az utasításnak megfelelően, az utolsó lépcsőfokon megállt. Orion némán lépett be a körbe.

Az egyik tünde egy míves pengét nyújtott Zöld Lucifer felé. Ő megragadta a markolatot anélkül, hogy tekintete egy pillanatra is elszakadt volna Orionról, majd előhúzta tokjából a kardot. Fémesen csusszant elő a gyilkos acél. A borotvaéles hegy baljóslatúan csillant meg a raktárépület

félhomályában. Orion kimérten húzta elő a hátára szíjazott kardot.

Mindkét férfi a hagyományos tisztelgésre emelte fegyverét.

– Li-ha? – kérdezte Zöld Lucifer felhúzva szemöldökét.

– Sielle – felelte Orion, és küzdő tartásba emelte kardját.

Pillanatnyi mozdulatlanságba dermedt mindenki a helyiségben, Kellan még levegőt sem mert venni. A kör szélén álló egyik tünde nő felemelte a karját a magasba.

– Akan! – mondta élesen, és karlendítéssel jelzett.

Orion szemmel alig követhető mozdulattal szökellt előre, és szúrt.

Acél csendült acélon, ahogy Zöld Lucifer hárított: fent, lent majd oldalt.

Ezután a bandavezéren volt a sor. A pengéje megvillant, majd elakadt ellenfele kardján: egy, kettő. Kecsesen lépve szétváltak, akár a táncosok.

Farkasszemet néztek.

Egy közös pont körül köröztek óvatosan. Az első csapások csak a másik védelmét próbálgatták. Orion ismét előrelendült, de Zöld Lucifer résen volt, és hárított. Erősen félretaszította Oriont, majd széles ívben lecsapott, de a másik felkészülten várta. Lebukott, így Lucifer csak az üres levegőt hasította ketté. Orion megpördült, majd ahogy ismét felegyenesedett, szúrt. Zöld Lucifer kecsesen kerülte el a felé száguldó veszedelmet.

Egyre csak köröztek. Egyszer csak Orion megtorpant, és hagyta, hogy

a másik kezdeményezzen. Lebukott egy vágás elől, majd egészen mélyről

lendületet véve nekirugaszkodott, és Zöld Lucifer pengéjét elkerülve, annak válla fölött átszaltózott. Kellan izgatottan figyelte az akrobatikus manővert, ahogy Orion végül talpra érkezve, épp a másik háta mögött puhán landolt, majd lecsapott. A bandavezér elég fürgének bizonyúlt,

így még időben megpördült, és hárított. Kettejük pengéje egy rövid időre

összeakaszkodott, majd Lucifer a földre vetődött, csizmás lábát keményen a másik gyomrának támasztotta, és meglepő erővel átpenderítette maga felett. Orion a levegőben megfeszítette testét, majd néhány lépésnyivel odébb ügyes bukfenccel csillapította az esést. Lucifer közben talpra ugrott, és felkészült ellenfele újabb rohamára.

Hirtelen pengeváltások és hárítások csengő ütemére táncoltak egymással szemben. A teremben az egyetlen hallható zaj a párbajozó felek kardjának fémes csendülése és a pontos, kimért lélegzetvételük hangja volt. Kellan ökle egészen elfehéredett, ahogy a lépcső korlátját szorítva a

küzdelmet figyelte. Nyilvánvaló, hogy mind a két tünde mesteri kardforgató, de Orion tekintete és testtartása halálos komolyságot sugárzott, míg Zöld Lucifer könnyeden mozgott, arcáról pedig sosem tűnt el a gúnyos, lefitymáló mosoly.

Mintha csak játszana vele. Zöld Lucifer megragadott minden alkalmat, hogy ellenfelét bosszantsa; minden mozdulata, kardjának minden villanása, a szeme csillogása, még az is, ahogyan állt, azt az egy célt szolgálta, hogy a másikat feldühítse. Ami Oriont elnézve sikerült is. A fiatalabb tünde egyre nagyobb vehemenciával és haraggal támadt a másikra, ám csapásait könnyedén félrecsapta Lucifer kardja.

– Shata, goronagit! – vicsorgott gonoszul Zöld Lucifer, mire Orion

vad csatakiáltással vetette magát ellenfelére. A két penge valóságos

ezüstfüggönyként ölelte kettejüket Orion fékezhetetlennek tűnő vagdalkozása következtében, ám kardját minduntalan hárította a másik lazán, dühítően flegmán. Halálos táncot jártak.

Azután az Ősök vezére cselhez folyamodott. Orion egy pillanatra

megfeledkezett a védelméről. Csapása túl magasan érkezett, így Lucifer

egy csuklómozdulattal hárította. Egy gyors csavarás, fémes csillogás,

mire Orion kardja nem sokkal arrébb csörömpölve hullt a földre. Kellan

szíve a torkában dobogott.

Zöld Lucifer pengéje megvillant, Orion felkiáltott, majd egyik kezét az

arcához szorítva fél térdre rogyott. Kellan észrevette, hogy Orion ujjai

közt vér csordogál, amely a másik kardján is nedvesen csillogott.

A lány végig sem gondolta, mit tesz. Berohant a körbe, egyenesen a

térdeplő férfihoz. Zöld Lucifer ahelyett, hogy halálos csapást mért volna

a vesztesre, tisztelegve maga elé emelte a kardját, majd nagyot suhintva,

a hegyével maga mellé mutatott.

– Carronasto – mondta csendesen a győztes.

Kellan a sebesült Orion mellett térdelt, de a férfi megragadta a vállát,

ellökte magától, majd lassan talpra állt, kezét mindvégig vérző arcára

szorítva. Feszesen állt, és egyenesen Zöld Lucifer szemébe nézett.

– Goronagee irenis – vetette oda szárazon az Ősök vezére. A körben

állók egy emberként fordítottak hátat Orionnak. A tünde lassan a földön

heverő kardjához ment. Véres kézzel nyúlt érte, majd érzelemtelen arccal

visszacsúsztatta a tokjába. Kellan most meglátta, hogy Zöld Lucifer pengéje mély sebet ejtett a férfi állán, a belőle szivárgó vér pedig máris vörösre festette a pólója egyik oldalát.

Orion szó nélkül megfordult, kisétált a körből, hátat fordítva Zöld Lucifernek és a banda többi tagjának. Kellan az Ősök vezérére pillantott, de annak arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. A többi tünde ugyanilyen volt: hideg, gyönyörű szobrok. Kellan Orion után sietett, ahogy az felült Yamaha Rapier-ja nyergébe, és beindította a motort. Egy rövid pillanatnyi gondolkodás után a lány felült mögé. Orion nem szólt vagy tett ellene semmit.

Felpörgette a motort, miközben két tünde bandatag szélesre tárta a

raktárház hatalmas kapuját. Amikor már elég hely volt, hogy kiférjenek,

Orion gázt adott, és kiszáguldott az éjszakába. Kellan hátrapillantott menet közben a még mindig véres karddal a kezében, mozdulatlanul álló Zöld Luciferre. A kapu lassan becsukódott, ők pedig egyre távolodtak, de a lány még ki tudta venni, amint a vezér képén elégedett, gúnyos mosoly

terül szét.

15

Orion szeppenés nélkül tűrte, ahogy az orvos összekapcsozta az állán húzódó mély sebet. Természetesen még a kezelés előtt a tünde nyakára került egy tapasz, amely elegendő béta-endorfint juttatott a szervezetébe, hogy a művelet alatt szinte semmit se érezzen. A férfi eleinte elutasította az érzéstelenítőt, de dr. Falt így erősködött:

– Ebben az esetben nem vállalhatok felelősséget azért, hogy esetleg

összetűzöm a csukott szádat is.

Ezután Orion már nem tiltakozott tovább.

Az idős asszony bizonyára jól ismerte Oriont, mert név szerint köszöntötte, amikor Kellan kíséretében beléptek a Puyalupp Pusztulat egyik épületének pincéjében berendezett rendelőbe, hogy a férfi sebét összeférceljék. Az utcai orvos azonnal fogadta Oriont a már régebb óta

várakozó két másik beteg előtt. Szerencsére egyik sem tiltakozott, vagy

tette szóvá a dolgot.

Dr. Falt már jócskán a hatvanas éveiben járhatott, de még mindig biztos, határozott kézzel látta el a feladatát. Óvatosan bezárta a sebet Orion arcán, folyamatosan ügyelve, hogy a lehető legkisebb heg maradjon csak utána.

– Átkozottul szerencsés vagy, tudod-e? – szólalt meg a doktornő, miközben dolgozott. – A vágás tiszta, ráadásul azonnal eljöttél, úgyhogy ha távol tudsz maradni egy ideig a bajtól, alig fog látszódni a nyoma.

– Ó, látszódni fog! – morogta Orion. A férfinak azóta volt ennyire temetői hangulata, hogy elhagyták az Ősök főhadiszállását. Alig egy-két szót szólt Kellanhoz egész idő alatt. Az érzéstelenítő hatására valamivel beszédesebb lett, de a hangulata jottányit sem javult.

– Maradj nyugton! – parancsolta dr. Falt, majd megragadta a tünde

állát, és a neki megfelelő szögbe fordította a férfi fejét.

Kellan, amíg csak a doktornő dolgozott, csendben várt, és figyelt. Orion nem törte magát, hogy elmagyarázza, mit jelentenek a látottak. A lány nem is erőltette, de abban biztos volt, semmi jót nem jelenthetett. A férfi tetemre hívta Zöld Lucifert, és veszített, ráadásul mindezt annak

alapján, amelyet Kellan mondott. Felelősnek érezte magát a történtekért,

és feltett szándéka volt, hogy segít a férfinak valahogyan, de most csak

annyit tehetett, hogy nyugton áll, és vár.

Néhány pillanat múlva dr. Falt hátradőlt, és elégedett hümmögéssel

figyelte a keze munkáját. Letette a sebésztűzőt a mellette lévő fémtálba,

és körülnézett.

– Hozok a sebre még egy kis kötszert – mondta. – Addig, ha lehet,

Tam, maradj nyugton! Azonnal visszajövök. Kitotyogott a szobából,

mire Orion nagyot sóhajtva hátradőlt az orvosi székben. A fejtámaszon

pihentetve a tarkóját, behunyta a szemét.

– Tam? – kérdezte csendesen Kellan. Nem tudta, a férfi vajon elaludt—

e ültében.

– A Tamlin rövidítése – magyarázta Orion anélkül, hogy kinyitotta

volna a szemét. – Annak a költeménynek a szereplője, amelyiket az

anyám nagyon kedvelt. Egy bárd volt, akit Tündérországba vittek. Bizonyára azt gondolta, illik egy tündéhez.

– Ezek szerint az édesanyád tünde volt?

– Nem – motyogta. – Humán. Ellenben az apám tünde.

– Hol vannak most a szüleid?

– Meghaltak. Az apám a Harag Éjszakáján halt meg, közvetlenül azelőtt, hogy én megszülettem. Az anyám egyedül nevelt fel Tarislarben –

folytatta Orion. – Orvos volt, akárcsak Christina – biccentett az ajtó felé,

amelyen nemrég dr. Falt ment ki. – Együtt dolgoztak a kórházban. Valami szétchipezett agyú punk lőtte le a sürgősségin, amikor tizenhárom voltam. Azóta csak magamra számíthatok.

– Én sosem ismertem a szüléimet – kezdte komoran Kellan. – Csak a

nagynénémet. Nem emlékszem a korábbi dolgokra, csak arra, hogy már

vele élek. Azt mondta, az anyám akkor hagyott magamra, amikor az

apám faképnél hagyta őt, de ezt sosem hittem el. Szerintem több van e

mögött, mint amit a nagynéném elmond. Igazán sosem örült neki, hogy

ott vagyok, de ő az egyetlen rokonom.

– Az Ősök voltak a családom – mondta Orion. – Tizenöt évesen csatlakoztam egy bandához: a Csendes Szóhoz. A legjobb módja a túlélésnek, ha a Pusztulatban kell élned, hogy csatlakozol valamelyik csapathoz. A Tüskék kiirtották a bandánkat, amikor Lord Torgo lett a vezérük.

Az Ősök befogadták a túlélőket. Büszke voltam rá, hogy közéjük tartozhatok.

– Tam… Hívhatlak így?

A tünde vállat vont, amit Kellan igennek tekintett.

– Mi történt a raktárban? – kérdezte.

– Az Első Törvény – mondta Tamlin. – Megkérdőjeleztem Lucifer

döntését, ezzel együtt az ítélőképességét és a hatalmát is. Ezt a kérdést

csak párbajjal lehet eldönteni. Veszítettem.

– És most… mi lesz?

– Most, semmi – felelte a tünde. – Nem tartozom többé az Ősökhöz.

Goronagee lettem: egy kívülálló. Még tündének sem igazán tartanak

mostantól – vicsorgott behunyt szemmel.

– Annyira sajnálom – suttogta Kellan. Orion nagyot sóhajtott, majd

lemondóan a fejét rázta.

– Nem a te hibád – mondta. – Én hívtam ki, és én veszítettem. Ez a

helyzet.

– Hát, ez igazán szívás!

Orion hirtelen felnevetett, majd feljebb tornászta magát a székben,

hogy a karfára tudjon könyökölni, és végre kinyitotta a szemét.

– Sielle – mondta, ragyogó zöld szemét Kellanra emelve.

– Ez mit jelent?

– Igen, szívás – somolygott még mindig a férfi. – Nagyjából egyébként annyit tesz, hogy így van, vagy hogy ez a dolgok rendje. Nehéz pontosan lefordítani.

– Ez tündéül van, igaz?

– Igen – bólintott Orion –, sperethielül.

– Beszélsz ezen a nyelven?

– Nem igazán – dőlt hátra ismét a párnázott vizsgálószékben a tünde,

majd kis szünet után folytatta: – Csak néhány szót és kifejezést ismerek.

Az Ősök többsége, mint Lucifer, folyékonyan beszéli, de nekik az anyanyelvük. Az anyám humán volt, így nem igazán jártam az Ígéret Földjén iskolába.

Az Ígéret Földje. Orion Tir Tairngire-re gondolt, a tünde országra,

amely Seattle-től délre terül el. A hajdanán volt Egyesült Államokbeli

Washington állam területén fekszik, amelyet a tündék a Szellemtánc

után, hosszú tárgyalások útján szereztek meg maguknak és más Felébredt teremtményeknek. Kellan számár Tir Tairngire olyan volt, mint egy misztikus meseország, amelyet a Hercegek Tanácsa irányít, és amely telis-tele van titkokkal és mágiával. Már sokszor megpróbált belegondolni, milyen lehet egy efféle országban élni, és miért akarná bárki is elhagyni.

Mégis minden évben érkeztek fiatal tündék Tir Tairngire-ből Seattle-be.

Az Ősök között is többen ilyenek voltak.

– Hol tanultál meg így harcolni? – kérdezte Kellan.

– Többnyire magamtól – mondta a férfi. – Nekem is van némi Tehetségem. Adeptus vagyok.

– Mint egy mágus?

– Nem – csóválta a fejét Orion lassan. – Az én mágiám idebent van –

mutatott jobb keze ujjával a saját mellkasára. – Erősebbé és gyorsabbá

tesz, bár úgy tűnik mégsem eléggé. – Felemelte a kezét, hogy megérintse

a sebet az állán, majd mielőtt még megtette volna, inkább visszatette a

tenyerét a karfára.

– Sajnálom – szólalt meg dr. Falt, ahogy ismét belépett a szobába. –

Nem te vagy az egyetlen, aki bolondságokba keveredett az éjjel.

Egy szórófejes kis tartály volt a doktornő kezében. Azzal fújta a kötszert a tünde arcán lévő sebre. Azt nyomban be is szívta a férfi bőre, az a kevés pedig, ami megmaradt, pillanatok alatt meg is szilárdult. Az áttetsző anyag alig látható filmréteget vont a sebre Orion állán.

– A kapcsok idővel fel fognak szívódni a szervezetedben – magyarázta a doktornő, miközben még egy utolsó pillantást vetett a munkájára. –

Csak tartsd szárazon és tisztán, közben pedig ha lehet, óvakodj az éles

tárgyaktól.

– Köszönöm, Tina – állt fel óvatosan Orion a székből. A doktornő komor tekintete meglágyult kissé.

– Bármikor, Tam, tudod jól. Szükséged van még valamire, vagy…

– Nem, köszönöm – szakította félbe Orion sebtében. – Most nincs

más.

– Rendben. Tudod, hol találsz meg.

Miután kiléptek a klinika ajtaján, Kellan zsebre dugott kezekkel Orionhoz fordult.

– Most mi legyen? – kérdezte.

– Semmi – vont vállat Orion. – Próbáltunk ésszerűen beszélni, de nem

jártunk sikerrel. Ennyi.

– De nem adhatod fel ilyen könnyen! –, fakadt ki a lány.

– Nézd, Kellan! – állt meg a tünde, és lassan, jelentőségteljesen szembefordult a másikkal. – Tudom, hogy azt tetted, ami helyes, de ez már nem számít. Az Ősök nem fognak odafigyelni rád. Bármit tervezett is Brickman, meg fog történni. Magunkkal kell törődnünk, mert arra mérget vehetsz, hogy más nem fogja megtenni. – Ekkor halkan felnevetett. – Lehet, hogy árnyvadászként találok munkát.

– Igen – tűnődött el Kellan –, talán igen, ha tényleg az a szándékod.

– Mit akarsz ezzel?

– Van egy ötletem – felelte, azzal előhúzta a zsebéből a telefonját, és

kinyitotta. – Remélem, G-Dogg megtesz nekem egy kis szívességet…

Ezüst Max és Liada szinte egyidőben érkeztek meg az Alvilág 93-ba. A

klub már kinyitott, de ilyen korai időpontban még elég kevesen érkeztek

meg. Leif mellett elhaladva egyenesen a hátsó szobába mentek, ahol G-Dogg, Orion és Kellan már várt rájuk. Ahogy Liada megpillantotta Oriont, a szeme összeszűkült.

– Ő mit keres itt? – intett a fejével a tünde férfi felé.

– Benne van ő is – mondta Kellan egyszerűen. Orion végig csendben

várakozott, míg Ezüst Max lehuppant egy hatalmas fotelba, amelyben

szinte elveszett alacsony termetével. Liada egy kisebb, párnázott székben

foglalt helyet, jobbra a kanapétól, ahol G-Dogg és Kellan ült. Orion állva

maradt a díványnak támaszkodva, karját szorosan összefonva maga

előtt.

– Nos, kire várunk még? – kérdezte Liada, miközben kíváncsian körbenézett a szobában.

– Senkire – felelte G-Dogg. – Mindannyian itt vagyunk.

– Mi van a Johnsonnal? – kérdezte Ezüst Max.

– Épp szemben ülsz vele – vigyorodott el az ork, fejével Kellanra intve.

Liada csengő, dallamos hangján felkacagott, amelyet Kellan most roppant mód idegesítőnek talált. A tünde mágus egyszercsak elkomorodott, és hitetlenkedve pillantott hol G-Doggra, hol a lányra.

– Te komolyan beszélsz – lepődött meg. G-Dogg bólintott, Kellan pedig előrehajolt, és a saját térdére könyökölt.

Lássunk hozzá.

– Van egy melóm, ha érdekel benneteket.

– Épphogy befejezted az első vadászatot a városban, és máris szervezni kezded őket? – nevetett fel Ezüst Max. – Hát, az biztos, hogy nem sokáig vesztegeted az idődet, kölyök.

– De a mi időnket igen – szólt közbe Liada, azzal felemelkedett ültéből, és megragadta a válltáskáját. – Én elmentem.

– Várj egy kicsit! – emelte fel a hangját Kellan. – Csak annyit kérek,

hallgasd meg, mit akarok mondani. Ha akkor sem érdekel, ám legyen.

Biztos vagyok benne, hogy akad még egy csomó árnyvadász, aki pénzt

akar keresni.

Liada egy hosszú pillanatig csak állt, és Kellant nézte. A szeme sarkából Ezüst Maxre sandított, aki alig észrevehetően bólintott.

– Oké – mondta végül Liada, és visszaült a helyére. – Öt perced van.

Azután itt sem vagyok. Miről van szó?

– Törlesztés – mosolyodott el Kellan. Elmondta a többieknek, hogy

mire jött rá Brickmannel és az Ares elleni vadászatukkal kapcsolatban,

azután rátért arra, hogyan fogadta az Ősök vezére, Zöld Lucifer a felfedezést. Röviden beszámolt arról, hogyan vált ki hirtelen Orion a bandából, de a párbajt és a részleteket kihagyta.

Megosztotta velük a gyanúját, hogy szerinte Brickman hogyan látja el

fegyverekkel vagy legalábbis a szállítmányok útvonaltervével mind a

Tüskéket, mind az Ősöket. Végezetül megmutatta nekik azt az adatchipet, amelyet Jackie szerzett meg az Ares rendszeréből.

– És ehhez nekünk, mi közünk? – kérdezte Ezüst Max, mire minden

tekintet ismét Kellanra szegeződött.

– Egyszerű – felelte a lány. – Nálam vannak az információk azokról a

szállítási útvonalakról, amelyeket Mr. Johnson, vagyis Brickman megszervezett, és Jackie megszerezte az adatokat arról a fegyverszállítmányról, amelyik ezek valamelyikén érkezik. Az Ősök el fogják téríteni azt a rakományt, de mi még előttük megszerezhetjük a cuccot.

– És miért érné ez meg nekünk? – kérdezte a törpe rigó unottan, bár a

hangjából érződött, hogy le van nyűgözve.

– A szállítmány miatt – mondta Kellan. – Nagyon sokat fizetne érte a

megfelelő vevő, persze, ehhez előbb meg kell szereznünk.

Ezüst Max elgondolkodva bólintott, majd ahogy hátradőlt, szakáll keretezte arcán széles vigyor jelent meg. Liada a fejét csóválta.

– Miért kereszteznénk Brickman vagy az Ősök útját? – kérdezte. – Ez

túl sok lehetséges problémát okozhat, mindössze egyetlen fegyverrakományért.

Ekkor, mielőtt Kellan válaszolhatott volna, G-Dogg szólalt meg:

– Úgy érted, leszámítva, hogy ezzel kiütjük Brickman kezéből az adut,

amellyel sakkban tart minket? – Az ork ezután a bütykös ujjain számlálta sorban az okokat, miközben előredőlt, és egyik karjával a térdére könyökölt. – Nagyon sok pénz van ebben a szállítmányban. Senki nem fog számítani arra, hogy más is megpróbál lecsapni rá, mivel úgy hiszik, senki nem tud róla. Keresztbe teszünk az Ősöknek, és ha jól csináljuk,

Brickmannek fogalma sem lesz róla, hogy mi voltunk. Az Ősök talán sejtik majd, de tudom, hogy érzel velük kapcsolatban, Liada.

A tünde mágus Orionra nézett, majd a tekintete visszatért Kellanra.

– Ki van még benne? – kérdezte.

– Csak mi – mondta Kellan szárazon – és Jackie Ozone. Segített megszerezni az adatokat, és tudja biztosítani a Mátrix fedezetet, épp, mint legutóbb. Nem lehet túl nagy gond, hiszen egyszer már megtettük.

– Mi van Lothannel? – firtatta Liada. Az arca még mindig nem tükrözött semmilyen érzelmet, de Kellan gyanította, hogy mivel még mindig itt van, érdekli a vadászat.

– Egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy nem érdekli a továbbiakban ez a dolog – magyarázta Kellan –, és ha téged sem, Liada, akkor mindenképpen szükségünk lesz egy másik mágusra…

A tünde nő hirtelen elmosolyodott.

– Gondolod, ezzel felbosszanthatsz? – kérdezte.

– Nem tudom – mondta faarccal Kellan, de magában mosolygott. – Ez

attól függ, mennyire akarod bebizonyítani, hogy jobban meg tudod csinálni a melót, mint ahogy Lothan tette.

Hosszú csend ült a szobára, míg a két nő farkasszemet nézett egymással, míg végül Liada beleegyezően elmosolyodott.

– Nos, ha valóban így áll a dolog – mondta –, miért is ne? Benne vagyok.

– Én is – tette hozzá Ezüst Max, G-Dogg pedig megkönnyebbülten

bólintott, elfogadva a törpe döntését. Kellan körbenézett az egybegyűlteken. Egyszerre öntötte el a lelkét a diadal érzése és az aggodalom.

– Oké – dőlt hátra. – Akkor elmondom, mit kell tennünk. De előbb,

úgy hiszem, van még valaki, akivel beszélnünk kellene…

16

Utcai Presbitert a törzshelyén, a Zúzó 495-ben találták meg Redmondban. Ezúttal azonban Kellan nem csak G-Dogg társaságában ment, ott volt vele Orion is. A tünde harcos ragaszkodott hozzá, hogy ő is vele tartson a találkozóra. Akárcsak legutóbb, a Presbiter ezúttal sem vett tudomást az árnyvadászok közeledtéről. Némán ült a bárpultnál, és komótosan kortyolgatta az italát.

G-Dogg felajánlotta, majd ő beszél, de Kellan visszautasította. Mindenképp saját maga akarta intézni ezt is. Úgy gondolta, ha már megszervez egy vadászatot, nem végez félmunkát.

– Presbiter – szólította meg a férfit. Amaz semmi jelét nem mutatta,

hogy hallotta volna a lány szavát. – Munkám van a számodra – folytatta

Kellan.

– Találj magadnak valaki mást, akivel játszhatsz, kölyök! – morogta

Utcai Presbiter, majd egy újabb kortyot nyelt le. Egész idő alatt Kellanra

sem nézett. – Nem érdekel.

– Szerintem fog, ha meghallod, miről van szó.

– Kétlem – vágta rá kapásból a Presbiter nyugodtan.

Kellan erőt vett magán, és közelebb hajolt a másikhoz.

Egyik kezét a Presbiter elé fektette a pultra, és olyan közelről szólt

hozzá, hogy az utcai szamurájon kívül más ne hallja.

– Tudom, mire készül Brickman – mondta. – Csak játszik mindannyiunkkal.

Utcai Presbiter feléje fordult. Kellannak minden hidegvérére szüksége

volt, hogy ne kapja el a tekintetét a másik hideg, mesterséges pillantásától.

– Úgy? Még a feléről sincs fogalmad, hogy mire készül Brickman, kicsi lány – sziszegte.

– Eleget tudok – mondta határozottan Kellan, és kihúzta magát. – Tudom, hogy kettős játékot űz a Tüskékkel és az Ősökkel, és tudom, hogy minket csak arra használt, hogy tesztelje a tervét, vagy talán még arra is, hogy a végén mi vigyük el a balhét a rajtaütésekért.

– És? Pontosan ezt teszik a Brickmanhez hasonló fickók.

– Most adok egy lehetőséget, hogy tegyél valamit ez ellen. – A Presbiter készült elfordulni a lánytól, amikor Kellan még hozzátette: – Szerintem te nem vagy balek.

– Nem – vicsorgott a Presbiter. – Sem Brickmané, sem a tiéd.

Kellan még szárazon hozzátette a férfi szavaihoz:

– Legalábbis már nem.

Utcai Presbiter pillantása élesen mart a lányba, amelytől annak szinte

megfagyott a vér az ereiben. Elgondolkodott egy pillanatra, hogy talán

túl messzire ment.

– Így van – felelte a Presbiter kurtán. – Már nem.

– Hát akkor itt a lehetőség, hogy ezt be is bizonyítsd neki. – Kis szüntet tartott, míg a bárpultra nézett, majd ismét a Presbiter hideg szemébe meredt. – A gonosz diadalához csak a jó emberek tétlensége szükséges.

Az utcai szamuráj egyre csak Kellant nézte pislogás nélkül, majd kis

idő múlva letette az italát maga elé.

– Mi a munka? – kérdezte végül.

Miután elhagyták a Zúzót, G-Dogg Kellanhoz fordulva megkérdezte:

– Mi volt az, amit mondtál neki? Valami könyvben olvastad?

– Á, francokat! – vont vállat lány. – Nem emlékszem pontosan, de

mintha valakinek a honlapján láttam volna. Mindenesetre úgy látszik,

működött.

G-Dogg elvigyorodott és bólintott.

– Jobban kiismerted a Presbitert, mint hittem volna – mondta az ork.

– Bár, szerintem elég nagy kockázatot vállaltál odabent.

– Még mindig nem értem, miért van rá szükségünk? – szólalt meg

Orion.

– Azért, mert talán szükségünk lehet némi extra izomra is – magyarázta Kellan – és az eddigiek alapján úgy gondoltam, jobb, ha olyan ördöggel dolgozunk, akit ismerünk.

G-Dogg kivillantva az agyarát, és elégedetten mosolygott.

– Örülök, hogy figyeltél, kölyök – mondta.

A Zúzó melletti sikátoron átvágva indultak a parkoló felé, ahol G-Dogg kocsiját hagyták. Váratlanul motor dübörgése hasított az éjszakába, nem sokkal később pedig mögöttük reflektorok fénye tűnt fel. Kellant, ahogy megfordult, egy pillanatra elvakította a fényszórók ragyogása. A hirtelen támadt világosságban csak a motorosok sziluettje látszódott a mögöttük sűrűsödő sötétségben.

– Hé, makkaherenit! – kiabálta az egyik idegen a sikátor vége felől. –

Zöld Lucifer az üdvözletét küldi. – Ezután a motorok felpörögtek.

Orion Kellanhoz fordult.

– Menj! – intett fejével a sikátor még szabad vége felé. – Most.

– Nem gondolod, hogy egyszerűen… – kezdte a lány, amikor a banda

tagjai előhúzták fegyverüket, és akár a középkori lovagok a menekülő

szarvast üldözve, rájuk rontottak.

– Menj! – kiáltotta Orion. Látva a lány habozását, G-Dogg megragadta Kellan karját, és maga után vonta, de ekkor szemben is megjelent két motoros, elvágva a menekülési utat.

– A francba! – morogta G-Dogg, majd benyúlt a kabátja alá, és előhúzta fegyverét, miközben Kellant a sikátor fala felé taszigálta. A szemben lévők nyomban támadásba lendültek.

Orion mozdulatlanul állt a helyén, ahogy a két motoros egyre csak

közeledett felé. Az egyik tünde hosszú láncot pörgetett a feje felett, a

másik pedig egy fém baseballütőt emelt a magasba. Mindketten vad csatakiáltással rontottak ellenfelükre.

Orion váratlanul előrelendült. Olyan fürgén mozgott, hogy a támadók

alig látták őt. A tünde szemberohant velük, majd felugrott, átrepülve az

egyik motor kormánya felett, és keményen mellbe rúgta a baseballütős

férfit. Az nyomban lerepült a nyeregből, fegyvere pedig hangosan csörömpölve hullt az aszfaltra. A tünde nem sokkal később nyekkenve zuhant a földre. Orion puhán talpra érkezett, és olajozott mozdulattal előhúzta kardját. A sikátort bevilágító fényszórók fénye lágyan megcsillant a borotvaéles pengén.

G-Dogg, amikor nagyjából biztonságban tudta Kellant, előrelépett,

célzásra emelte nehézpisztolyát, és gyors egymásutánban két lövést

eresztett meg a közeledő bandatag felé. Az első lövedék szikrázva pattant le a Yamaha Rapier elülső maszkjáról, de a második vállon találta a tündét. Az ütés elég erős volt, hogy eltérítse a támadót, aki így veszedelmes közelségbe került a falhoz. Füstölő gumikkal kényszerült megállni, nehogy beleütközzön.

Kellan is előhúzta fegyverét, miközben a másik motoros eldübörgött

G-Dogg mellett, és egyenesen Orion felé száguldott. A tünde harcos elhajolt a zúgva felé csapó lánc elől, és ügyesen félretáncolt a motoros útjából. A két árnyvadász így sebtében megpördült, hogy szembenézzen az új ellenfelével.

A lánc lecsapott, ahogy az ork épp megfordult, és a metahumán fejének vágódott. Kellan látta, hogy G-Dogg fejéből sötét vér fröccsen, miközben a tünde tovább száguld. Azután tekintetével azt a motorost kereste, amelyiket az ork előzőleg meglőtt. Az visszanyerte uralmát a motorbicikli felett, és most egy karcsú pisztoly húzott elő. Kellan, felé fordult, és tüzelt. A lövés hangos visszhanggal pattant le a falról, nem mesz-sze a fejétől. A lánynak ezzel sikerült elterelnie a bandatag figyelmét G-Doggról, de ezzel egy időben magára vonta azt. Bevetette magát a Zúzó szemeteskukái mögé, miközben a feldühödött tünde fegyvere többször

felugatott. A golyók fütyülve száguldottak el Kellan mellett.

Orion megfordult, ahogy egy újabb ellenfél közelített felé. Egy súlyos

baseballütő lendült, ezzel egy időben pedig megvillant Orion pengéje.

Szikrázva találkozott a két fegyver, majd a baseballütő messze repült, és

csörömpölve a földre hullt. A tünde bután nézett az üres kezére, miközben továbbsuhant. Eközben a bandatag, akit Orion lerúgott a motorról, felállt, és hátulról megragadta a tündét. A másik szorításában vergődve Orion nem tudta használni a kardját, míg ellenfele mindkettejüket keményen a falhoz csapta.

A láncos tünde csikorgó kerekekkel fékezett, majd megfordult, és ismét G-Dogg felé rohamozott. Szerencsétlenségére elszámította magát.

Azt gondolta, súlyosabban sikerült megsebesítenie az orkot, aki most komótosan felemelte a pisztolyát, és kétszer rálőtt a meglepett bandatagra.

Mindkét lövés mellbe találta a férfit, aki ettől lerepült a nyeregből, a motor pedig szikrázva csúszott még tovább az aszfalton.

Kellan felugrott a fedezéke mögül, és a fegyveres tündére lőtt, de ismét elvétette a célt. Nyomban visszabújt, ahogy nem messze tőle néhány lövés feltépte az aszfaltot. G-Dogg is a pisztolyos fickó felé fordult, és tüzelt. A lövés nem talált ugyan, de a tünde kénytelen volt leugrani a motorról.

Mostanra az összes támadó gyalogosan maradt. Igyekeztek közel kerülni ellenfeleikhez, mégis fedezve magukat a veszélyes lövésektől a szűk sikátorban. Orion még mindig az őt fogva tartó tündével viaskodott, miközben egy másik is elindult feléje. Kézfejéből hosszú, fénytelen pengék csusszantak elő, amelyek alig látszottak a sötétben. Orionnak sikerült kiszabadítania magát, és még épp időben emelte védekezésre a kardját. A kiberpengék csendülve akadtak el. G-Dogg futtában megeresztett még néhány lövést a pisztolyos tünde felé, de azt messze elkerülték, mert az

ork inkább arra figyelt, hogy valamilyen fedezéket találjon.

A kukák mögött Kellan pillanatnyilag biztonságban érezte magát, így

az Orionnal küzdő tündére összpontosított. Koncentrálni kezdett, ahogy

Lothan tanította. Érezte, a mágia szinte tapinthatóvá válik körötte. Az ismerős forróság elöntötte a testét, miközben az amulett a nyakában fagyosan simult a bőréhez. Felemelte a szabad kezét, és egyenesen a tündére mutatott, minden energiát és forróságot felé irányítva. Eközben a küzdő felek felváltva támadtak és hárítottak, pörögtek, forogtak a harc hevében.

– Lángolj! – suttogta Kellan, szabadon engedve a felhalmozódott

energiát. Az egész teste beleremegett, ahogy a mana hullámozva szakadt

ki a testéből, majd a kezén át kiáramolva lángcsóvává alakult. A tünde

bandatag a hirtelen fényességet észlelve megfordult, de már nem tudott

félreugrani a rátörő lángok útjából. A csóva pontosan a mellkasának csapódott, majd szinte az egész sikátor beleremegett, ahogy hatalmas robajjal mindenfelé lángok robbantak, beborítva nem csak az Ősöket, de a társukat, Oriont is.

– Ne! – sikoltotta Kellan. A tűz éppolyan hamar semmivé foszlott,

ahogyan megjelent, mindössze forróságot és sűrű füstöt hagyva maga

után. A fal egy része és az aszfalt megfeketedett, ahol a mágia elszabadult, a földön pedig hárman feküdtek mozdulatlanul. Kellan úgy érezte, a szíve menten megáll, amikor megpillantotta őket.

Mit sem törődve a veszéllyel, elhagyta a fedezéket, és Orion felé szaladt. Alig jutott el a tudatáig, hogy a megmaradt két támadó szélvészként rohant a legközelebbi motorokhoz, és amilyen gyorsan csak tudtak, elmenekültek. Értelmetlennek tartották a további küzdelmet egy mágiahasználó és G-Dogg ellen.

Kellan Orion mellé térdelt, ahogy odaért. A dzsekije és a farmerja

több helyen elszenesedett, az arcán és a testén pedig több égésnyom látszott. A bőre nyomban felhólyagosodott, de a mellkasa remegve emelkedett és süllyedt. Életben volt. Halk nyögéssel fordult Kellan felé.

– Ne mozdulj! – érintette meg a lány a vállát olyan óvatosan, ahogyan csak bírta, közben gyorsan szemügyre vette a két másik tündét is.

Rögtön látszott, hogy akit eltalált a tűzcsóva, halott volt. Gyakorlatilag

szénné égett a mellkasa. A másik nem sokkal, de még mindig rosszabbul

járt, mint Orion. Úgy látszik, többet kapott a robbanásból.

Ekkor G-Dogg is megérkezett, letérdelt melléjük, és szakértő szemmel

kezdte vizsgálni Oriont. Egyik kezével megragadta a tünde fejét, gyorsan

szemügyre vette az arcán az égésnyomokat, majd felemelte az egyik

szemhéját, hogy ellenőrizze a pupilláját.

– Azt hiszem, rendbe jön – mondta az ork – de szüksége lenne egy utcai orvosra vagy egy gyógyítóra. – Azzal megfordult, és egyenesen a lány szemébe nézett. – Tudsz tenni érte valamit, Kellan?

A neve hallatára lerázta magáról a bénultságot, majd Orionra pillantott, végül a fejét rázva G-Dogg-hoz fordult.

– Nem tudom, hogy kell – mondta szomorúan.

– Akkor el kéne vinnünk, Liadához – sürgette az ork. – A Star előbb-utóbb fel fog tűnni, még a Pusztulat ezen részén is, főleg, ha megtudják,

hogy valaki tűzgolyót hajigái másokra. Segíts felemelni!

Kellan segített megmozdítani Oriont, bár a munka nagy részét az ork

végezte egyedül. Nem sokkal később a tünde G-Dogg kocsijának hátsó

ülésén feküdt. Épp elhagyták a Zúzó 495-öt, amikor szirénák hangját

hallották meg, jelezve, hogy a Lone Star megérkezett. Kellan csak ekkor

vette észre, hogy az ork fejéből lassan még mindig szivárgott a vér, bemocskolva a férfi sötét haját és a vállán a kabátot. Úgy látszott, G-Dogg nem sokat foglalkozik a sérüléssel.

– Liada – szólt bele az ork a telefonba –, támadt egy kis gondunk.

Szükségünk lenne a segítségedre. Úgy tűnik, az Ősök még gondot jelenthetnek.

Kellan iszonyúan dühös volt Orion régi családjára, amiért azok megpróbálták megölni a férfit csak azért, mert ő igyekezett azt tenni, amit helyesnek gondolt. Azt hitte, véget ért a dolog azzal, hogy Orion elveszítette Zöld Luciferrel szemben a párbajt, de most nyilvánvalóvá vált, hogy a banda nem nyugszik addig, míg a férfi meg nem hal. Eltöprengett, vajon az, hogy holtan lássák Orion-t, fontosabb-e a Tüskékkel folytatott háborúnál?

– Azt hiszem, tudom, hogyan tereljük el a figyelmüket – mondta, és

G-Dogg alkarjára tette a kezét.

17

Liada behunyta szemét, miközben koncentrált, két kezét pedig összedörzsölte, mintha így akarná azokat felmelegíteni. Halkan énekelt. A tünde nyelv lágyan, dallamosan csendült, nyomában kellemes, nyugtató érzés árasztotta el a szobában lévőket. Kellan észrevette, hogy a mágus kezei

közt halovány fény dereng.

Orion G-Dogg lakásában feküdt a díványon. A megégett kabát a földön hevert, az elszenesedett, szakadt pólót pedig egyszerűen a lábához gyűrték. Liada egyik tenyerét óvatosan a férfi homlokára helyezte, a másikat a mellkasára. Egyszer csak határozott, erőteljes hangon kimondott egyetlen szót. Kellan érezte, ahogy mindenhonnan Liada felé áramlanak a mágikus energiák, ám ez az érzés teljesen más volt, mint azon alkalmakkor, amikor ő használta a manafolyamot. Lágyabb, puhább, szinte suttogáshoz hasonlatos.

A mágikus hullám beborította Orion testét, és mindenki szeme láttára

a férfi sebei gyógyulni kezdtek. A haragos vörös sebek rózsaszínné szelídültek, majd normális, sápadt bőrré váltak ismét. A megperzselt haj elhalványult, és átadta helyét az újonnan kinőtt fürtöknek Orion koponyáján. Hirtelen a férfi mellkasa megemelkedett, ahogy teleszívta tüdejét friss levegővel, majd nyugodt, elégedett sóhajjal kifújta azt.

Liada megtántorodott a tünde harcos mellett, és igyekezett a kanapé

szélébe kapaszkodva megőrizni az egyensúlyát. Ahogy Orion teljesen

meggyógyult, Liada is felállt, hosszú, fekete haját félresöpörte az arca

elől, és kecses mozdulattal a hegyes füle mögé fésülte.

A férfi kinyitotta a szemét. Az arcához nyúlt, és letörölte a vékony

kötszert. A sebészkapcsoknak és a sebnek is nyoma veszett, mindössze

egyetlen halovány karcolás maradt a helyén. Végigfuttatta rajta az ujját,

majd a mellkasán is, ahol alig egy perccel ezelőtt még az égési sebek éktelenkedtek. Meglepetten pillantott a fölé hajoló Liada fáradt, mégis csillogó szemébe.

– Köszönöm – mondta kissé még erőtlenül, mire a mágusnő bólintott.

– Nem gond – felelte a nő fáradt, de elégedett hangon. Ezután Kellan

és G-Dogg felé fordult. – Rendbe fog jönni, de pihennie és ennie kell,

hogy a teste teljesen regenerálódni tudjon. Most pedig hadd lássam a te

sebed G-Dogg! – emelkedett fel, majd odalépett a fotelhoz, amelyben az

ork terpeszkedett.

– Á, nem nagy ügy… – legyintett G-Dogg.

– Ezt majd inkább én döntöm e – mondta Liada határozottan.

Félrehajtotta a véres hajcsomókat, és óvatosan megvizsgálta a sebhelyet. Azután a vágás fölött végigfuttatta az ujjait, és lágy szavakat suttogott. Óvatosan rátette a kezét az ork fejére, majd kis idő múltán, amikor elvette onnan, a seb eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.

Liada fáradtan felsóhajtott, miközben G-Dogg megérintette az immár

begyógyult koponyáját.

– Maradhatsz természetesen, amíg csak akarsz – ajánlotta nyomban,

amint meglátta a kimerült tünde mágust, aki hálásan bólintott.

– Köszönöm, azt hiszem, fogok is.

– Köszönöm, Liada – mondta megkönnyebbülten Kellan, Orionra pillantva. Alig merte elhinni, hogy a nő ilyen gyorsan meggyógyította mindkettőjüket.

– A szolgáltatás része – legyintett Liada. – Elég halálos tűzgolyót sikerült elhajítanod, hallod-e?

– Az egyszer biztos – nyögte Orion, miközben felküzdötte magát ülő

pozícióba.

Kellan érezte, hogy az arcát és a nyakát elönti a pír, amikor eszébe jutottak a sikátorban történtek.

– Én… nagyon sajnálom – magyarázkodott, keresve a megfelelő szavakat. – Baleset volt.

– Semmi gond – nyugtatta Orion. – Nem akartál rosszat, és az egyszer

biztos, hogy véget vetettél a harcnak. Most legalább tudom, hogy legközelebb időben álljak félre az utadból – mosolygott.

– Ha óvatosabb leszel, nem lesz következő alkalom – mondta Liada

keményen. – Egyértelmű, hogy nagyon nagy mágus leszel egy napon, de

addig meg kell tanulnod kordában tartani az erődet. Addig is, a helyedben nem ereszteném csakúgy, meggondolatlanul szabadon. A mágia nem játék.

– Tudom – mondta sajnálkozva Kellan.

– Ne aggódj miatta! – lágyult meg Liada hangja valamelyest. – Mindannyian hibázunk. Az első alkalommal, amikor megidéztem egy szellemet… nos, mondjuk úgy nagyobbat haraptam, mint amit le tudtam nyelni. Az egészben az a trükk, hogy tanuljunk ezekből a hibákból. Ne kezdj bele többe, mint amivel biztosan meg tudsz birkózni, rendben?

– Oké – bólogatott Kellan.

– Nem tudom srácok, ti hogy vagytok vele – szólt közbe G-Dogg de

nekem kell egy zuhany és egy szunya. Kába vagyok, ha nem kapom meg

a szépítő alvásomat.

Az árnyvadászok értettek a szóból, és mindannyian kerestek maguknak egy csendes zugot, ahol elalhattak.

Kellan nyomban felajánlotta, hogy ő el lesz a padlón, így a többiek

használhatják azt a kevés alkalmas bútort, amely G-Dogg lakásában volt.

Sokkal rosszabb helyeken is aludt már, ráadásul felelősnek érezte magát

a történtekért. Ha Orion nem mozdult volna félre az utolsó pillanatban…

Nyomban el is hessegette magától ezt a gondolatot. Elhatározta, a jövőben sokkal körültekintőbb lesz. Megértette, hogy a mágia nem csak egy lehetőség, de egyben komoly felelősség is. Biztos akart lenni abban, hogy nem lesz több ilyen balfogása.

Másnap, késő reggel G-Dogg elvitte mindannyiukat egy közeli étterembe, ahol bőséges reggelit szolgáltak fel nekik. Egy hátsó bokszban ültek le, az ork pedig nyomban annyi ételt rendelt, amennyi nyolc embernek is elegendő lett volna. Kellan ekkor vette csak észre, hogy éhesebb, mint gondolta, G-Dogg pedig könnyűszerrel falt két ember helyett is.

Még Orion is meglepő mennyiséget pusztított el ahhoz képest, milyen

vékony. Az irdatlan mennyiségű reggelit gyümölcslével és ijesztő meny—

nyiségű szójakávéval öblítették le. Liada csak némi gyümölcsöt evett egy

vékony szelet pirítóssal és dzsússzal. Mire végeztek, Kellan ismét frissnek

és tettre késznek érezte magát.

– Találkozhatunk ma este Maxnél – mondta az ork két falat közt. –

Megszerezte az összes szükséges cuccot, és át akarjuk venni még egyszer

az egész tervet, mielőtt nekivágunk.

Kellan egyetértően bólintott.

– Értesíteni tudod a Presbitert is? – kérdezte.

– Még szép.

– Jobb lenne, ha te pedig meghúznád magad valahol a nap hátralevő

részében – fordult Kellan Orionhoz, akinek az arcáról nem volt nehéz leolvasni, cseppet sem érdekli ez a fajta jó ötlet. – Csak amíg a vadászatot megkezdjük – tette hozzá gyorsan még a lány halkan, hátha valaki figyel. – Ha az Ősök még mindig keresnek.….

– Nem fogok bujkálni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Orion.

– A tegnap estével még nem ért véget a dolog, egy ideig még biztosan

nem – szólt közbe G-Dogg, azzal nagyot húzott a szójakávéjából. – Minden újonc, aki szerezni akar egy pár jó pontot és némi pénzt, rád fog vadászni, az egyszer biztos, haver.

– Semmi értelme célpontot csinálni magadból – tette hozzá Liada. –

Te is tudod, hogy az Ősök nem tekintik lezártnak az ügyet, főleg nem

addig, amíg úgy gondolják, tudsz valamit, ami ártalmas lehet a számukra. Amúgy is jobb, ha csendben elvagy a vadászatig.

– Igen – sóhajtott Orion –, azt hiszem igazatok van.

– Ellehetsz nálam – ajánlotta fel G-Dogg –, legalábbis, amíg a dolgok

egy kicsit elcsendesednek, és össze tudod szedni magad. Valószínűleg

nem nyerő ötlet most egy darabig a saját lakásodra visszamenned. Biztos

lehetsz abban, hogy az Ősök figyelik.

– Köszönöm – mondta Orion rosszkedvűen, belátva, hogy a többiek

jól látják a helyzetet.

Liada és Orion befejezték a reggelit, majd felálltak és elindultak a kijárat felé. Ahogy távolodtak, G-Dogg Kellanhoz fordult.

– Biztos vagy benne, hogy be akarod venni őt is? – kérdezte az ork.

– Benne van – keményedett meg Kellan hangja, mire az ork védekezőn felemelte a kezét, elejét véve a vitának.

– Oké, oké, de azt ugye tudod, hogy bajt okozhat? Amíg az Ősök a

nyomában vannak, addig potenciális célpont. Én pedig nem akarok

olyan vadászatra indulni, ahol a csapat hátán egy nagy céltábla virít.

– Ha minden rendben megy, az Ősök nem jelentenek majd gondot –

mondta Kellan, és előadta G-Doggnak a tervét. Az ork gyanakodva nézett a lányra, ahogy az befejezte a mondandóját.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte. – Össze tudok hozni egy találkozót, de sokkal egyszerűbb lenne otthon hagyni a tündét, és nélküle végigcsinálni az egészet.

Kellan Orion hátát figyelte, ahogy a férfi felül kint, az étterem előtt

parkoló motorjára.

– Igen – bólintott Kellan. – Biztos vagyok benne, úgyhogy lássunk is

neki, amilyen hamar csak lehet.

– Na, kinek van még deja vu érzése? – kérdezte Ezüst Max a rádión keresztül.

– Azért most nem ugyanaz a helyzet, Max – szólalt meg Jackie Ozone.

– Ezúttal Kellannak nem kell a csali szerepét játszania.

– Az én szempontomból ez határozott előrelépés – mondta Kellan. –

Hogy áll a célpont?

– Közeledik. – Max a robotjai érzékelőin keresztül tartotta szemmel a

szállítmány útját. – Nagyjából még három perc.

– Minden rendben, srácok? – kérdezte Kellan, mire G-Dogg és Utcai

Presbiter hangja recsegett bele a rádióba.

– A helyemen – felelte az ork.

– Készen – mondta az utcai szamuráj szárazon.

A még hátralévő három perc csigalassúsággal akart csak múlni. Kellan

minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon bele, vajon helyese, amit

tenni készülnek. Többször is átvették a tervet még indulás előtt, és megvolt az az előnyük, hogy egyszer már sikeresen végrehajtották ugyanezt a feladatot, ráadásul senki sem számított rájuk. Vajon hány árnyvadásznak adatik meg egy próba az igazi bevetés előtt? Kellan gyomrát görcsbe rándította a gondolat, hogy bárcsak több idejük lett volna, de azután jobban belegondolt, és rájött, semennyi tervezés vagy gyakorlás nem készítheti fel az embert azokra a váratlan eseményekre, amelyek az árnyvilágban leselkednek rá. Előbb-utóbb eljön az idő, amikor be kell fognia a száját, és el kell végeznie a munkát.

– Itt jönnek – jelzett Ezüst Max kurtán, mire Kellan összerezzent. Az

út széléről ebben a pillanatban meglátta a közeledő kocsik reflektorainak

erős fényét. Épp úgy, mint az előző alkalommal, most is egy kísérő furgon haladt elől, és mögötte érkezett az áruszállító kamion. Az egyetlen igazi különbség az volt, hogy a rakomány ezúttal fegyverekből és munícióból állt, nem pedig olcsó elektronikai holmiból. Legalábbis Kellan remélte, ez az egyetlen különbség.

A két teherautó egyre közeledett, a fényszórók pedig mind élesebben

világítottak a félhomályos autópályán. Két tompa puffanás hallatszott a

távolból, mire a kísérő kocsi első kerekei kidurrantak, a furgon pedig élesen oldalra dőlt tehetetlenségében. A sofőr a fékbe taposott, a féklámpák vöröse nyomban rikító fénnyel felragyogott, míg a furgon teljesen meg nem állt. A mögötte érkező kamion csikorgó kerekekkel fékezett, nehogy

belerohanjon az előtte veszteglő kocsiba.

– Liada, most! – adta ki az utasítást Kellan a rádió adóvevőn keresztül.

Az út egyik oldalán, nem messze attól a helytől, ahol Utcai Presbiter

rejtőzött kezében egy mesterlövész puskával, amellyel kilőtte a furgon

kerekeit, Liada felállt, de csak épp annyira, hogy tisztán rálásson a két

teherautóra és az útra. A magasba emelte mindkét kezét, és mágikus szavakat kezdett kántálni. Szellemfény ragyogott fel a kezei közt, amely lassan egy gömb formáját öltötte fel. Liada elhajította a gömböt a két teherautó felé, miközben a kísérő kocsi ajtaja kinyílt, és fegyveres őrök pattantak elő.

A ragyogó gömb egyenesen a két kocsi közé csapódott, ahol hangtalanul felrobbant. Mágikus lökés hullámzott széjjel, beborítva a kamiont és a furgont az utasaival együtt. Kellan arra számított, hogy az őrök azonnal eszméletlenül zuhannak a földre Liada kábító varázslatától. Ehelyett a ragyogás halványulni kezdett, majd a hullámzás hirtelen megállt, és összezuhant. Újra az a pici gömb volt, amely a tünde mágus kezei közt

tűnt fel, majd egy pillanattal később az is eltűnt, mintha csak elfújták

volna.

– Mágikus védelmük van – közölte Liada a rádión át. – Valaki blokkolta a varázslatomat. Biztosan van velük egy mágus.

– A francba! – szitkozódott Kellan. Sejtették, hogy így lesz, hiszen az

előző rajtaütés alkalmával is találkoztak egy sámánnal, de remélték, Liada varázslata megoldja a problémát egyszerűen, így nekik nem marad más dolguk, mint elvinni a rakományt. Úgy látszik, kénytelenek a nehezebb úton célba érni.

– Rajta! – jelzett Kellan, mire az árnyvadászok akcióba léptek. G-Dogg és Utcai Presbiter egyszerre nyitottak tüzet a biztonsági személyzetre az autópálya szélén lévő rejtekhelyükről. Az őrök szétspricceltek, de az egyik a földre zuhant élettelenül, amikor egy lövés épp a fején találta. Ennek ellenére elég gyorsan rendezték a soraikat, és nyomban keresni kezdték az orvlövészeket, tüzet nyitva minden gyanús helyre és mozgásra.

Ezüst Max egyik robotja, amelyik eddig követte a konvoj mozgását,

most hátulról érkezett a teherautók felé. Alacsonyan szállva átrepült az

áruszállító kamion felett, majd hátulról tüzelni kezdett a kísérő furgonra

és a körülötte megbúvó biztonságiakra. A gépfegyver pillanatok alatt

megölt két őrt, a maradék pedig fedezékbe húzódott és, minden figyelmét az új fenyegetés felé fordította.

Talán mégsem lesz annyira nehéz. Max robotja, G-Dogg, valamint Utcai Presbiter kereszttüzében a többi őr nem bírt sem mozdulni, sem viszonozni a tüzet. Ekkor, mintha csak Kellan gondolatát akarná valami megcáfolni, halvány ragyogás jelent meg a kamion felett. Izzó vörös köddé sűrűsödött, majd egyre fényesebben világítva, hamarosan egy

lángoló gömbbé terebélyesedett, amelynek a közepén egy árnyékszerű

lény sziluettje látszott. Úgy csapott le Ezüst Max robotjára, akár egy kígyó.

– Tűzelementál! – kiáltotta Liada. Az elementál pillanatok alatt lángba borította a lebegő robot alsó részét. Sistergő hang hallatszott, ahogy a lángok a fémet ostromolták, közben a rádióban Max dühös hangja hallatszott.

– Szedjétek le rólam ezt a rohadékot!

Liada ismét felállt, és ujjával a tűzelementálra mutatott. Erőteljes, parancsoló hangon kezdett bele éneklésszerű kántálásába. A szellem egy kis időre megdermedt, így Kellan jobban szemügyre vehette. Egy pikkelyes, hüllőhöz hasonlatos teremtmény volt az, amelynek testét fehéres sárga lángaura övezte.

Max robotjának a motorja hangosan felpörgött, a gép pedig sikeresen

kiszabadult az elementál karmai közül, amely közben képtelen volt elszakadni Liada tekintetétől. A tünde mágus szakadatlanul kántált. Az adóvevő egyfolytában közvetítette a hangját a többiek felé.

A robot, ahogy távolodott, először balra, azután jobbra dőlt, miközben

sűrű füst gomolygott az alsó páncéllemezek mögül.

– Megsérült a fő fegyverzet – kommentálta az eseményeket Ezüst

Max. – Beragadt. Vissza kell hoznom.

– Fel kellene egy kicsit pörgetni a dolgokat, emberek – sürgette őket

Jackie Ozone. – A kommunikációs csatornáikat blokkoltam, de az óra ketyeg.

– Induljatok a kamion felé – szólalt meg most Utcai Presbiter. – G-Dogg és én majd fedezünk.

– Rendben – mondta Kellan, majd oldalra pillantott Orionra, aki bólintással jelezett. – Csináljuk!

Ahogy a kocsik felé futottak, hirtelen viharos szél kerekedett, és szürke köd kezdett kavarogni a levegőben, közvetlenül Max robotrepülője mögött. Kellan úgy érezte, mintha egy pillanatra emberszerű alakot pillantott volna meg a kavargó köd belsejében, amelynek fakó lidércfény világított a szeme helyén.

– A mindenségit! – dühöngött Ezüst Max. – Betalált még egy elementál. Abból az átkozott áruszállítóból jönnek elő.

Válaszul a törpe szavaira, a föld hirtelen rázkódni kezdett. Valami elkezdett kiemelkedni a talajból, aszfalt és betondarabokat repítve minden irányba. Egy robusztus alak állt fel, amely akkora lehetett, mint egy termetes troll. A teste teljes egészében fekete földből állt, némi sárral, betondarabokkal és üvegszilánkkal borítva. Hosszú dübörgő léptekkel indult előre, amelynek nyomán valósággal rengett a föld.

– Menj tovább! – kiabálta túl a robajt Orion, és a teherautó felé taszította Kellant. – Lefoglalom egy darabig. – Azzal kivonta kardját, és megindult a földelementál felé.

Kellan továbbment. Igyekezett lehajolva közelíteni az áruszállító hátulja felé. Liada és a tűzelementál mágikus párbajba ragadtak, mindketten csak a másikra fókuszálva álltak mozdulatlanul. Ezüst Max igyekezett kitérni a kíméletlen forgószél támadásai elől, amelyek egyre inkább azzal fenyegették az apró repülőt, hogy keményen a földhöz csapják.

Orion a földelementálra rontott, mire az felemelte egyik hatalmas öklét, és lesújtott. A tünde könnyedén kitért a bizonyára halálos csapás elől, és kardjával válaszolt. A penge mélyen belehasított a szörnyeteg szikla és agyag testébe, amelynek nyomán az elementál testén egy hosz-szú repedés nyílt. A szellem mély dörmögő hangon felhördült, majd felemelte a másik öklét, hogy agyonnyomja a táncoló kis tündét, aki megsebesítette.

A kamion elejénél megbúvó őröket G-Dogg és Utcai Presbiter igyekezett a helyén tartani folyamatos tüzeléssel az út széléről. A biztonságiak igyekeztek visszalőni, de képtelenek voltak hatékonyan fellépni a két utcai szamuráj ellen. Kellan attól félt, hogy az őrök előbb-utóbb észreveszik, hogy Liada és Orion most sebezhetőek, ráadásul könnyű célpontot nyújtanak.

A dolgok kezdenek széthullani. Ha nem tűnünk el innen hamarosan,

tuti végünk. Tudta, Jackie Ozone zavarja a kommunikációs csatornákat,

és elkapja a kimenő vészjelzéseket a Mátrixban, de biztos volt benne,

hogy még ő sem képes fedezni az akciójukat örökké. Mennél tovább sikerül az Ares őröknek feltartani az árnyvadász csapatot, annál valószínűbb, hogy erősítést kapnak, vagy a Lone Star fog felbukkanni. Bárhogy legyen is, az egyenlő a véggel.

Az egyeden előnye ennek a nagy kavarodásnak az, hogy tökéletesen

elterelte a figyelmet Kellanról. Olyan gyorsan közelített a kamion hátuljához, amennyire csak lehetett, közben mindvégig a kerekek takarásában maradt, a plató szintje alatt. A teherautó hátuljánál két kézre fogta a pisztolyát, és próbált egy kis ideig hallgatózni, hátha rájön, mi folyik

odabent, de túl nagy volt a hangzavar, hogy bármit ki tudott volna venni

a benti eseményekből.

A hátsó lökhárítóra támaszkodott az egyik lábával s a szabad kezével

megragadott egy lelógó ponyvaszíjat, felhúzta magát, és egy nagy lendülettel beugrott a kamion belsejébe. Guggolva ért földet, és fegyverrel a kezében nyomban körülnézett, honnan számíthat támadásra.

Egy Ares uniformist viselő humán őr kapta fel a fejét, és döbbenten

nézett a lányra. Valószínűleg a rakodótér lőrésein át figyelte a földelementál és Orion küzdelmét, várva a megfelelő pillanatra, amikor hátba lőheti a tünde harcost. Kellané volt az előny. Egyetlen közeli lövéssel leszedte az őrt, akinek a fegyvere hangosan csörömpölve hullt a padlóra.

A hangra felkapta a fejét a rakodótér elejében rejtőző nagydarab alak

is. Kellan érezte, az lesz a mágus, aki az elementálokat irányítja odakint.

A sötét alak megfordult, ahogy meghallotta a lövést, és az őr testének

tompa puffanását. Hosszú, köntösszerű kabátot viselt, amelyet misztikus

szimbólumok díszítettek. Egyik kezét felemelte, a másikban pedig egy

göcsörtös, díszes faragott botot tartott. Akárcsak Kellan, ő is mozdulatlanná dermedt, amikor a felettük lebegő tűzelementál felragyogott, és bevilágította a sötét rakodóteret.

– Lothan? – döbbent meg Kellan.

– Nahát, Kellan drágaságom, meglep, hogy itt látlak – dörmögte a

troll mágus.

18

Kellan, ahogy meglátta tanítóját a teherautó hátuljában, tétovázott egy

pillanatra, de Lothan nem. Meglepően gyorsan mozdult, és egyetlen

mozdulattal kiütötte a fegyvert a lány kezéből. Az a közeli láda oldalának csapódott, majd hangos koppanással a földre hullt. Lothan megragadta Kellan torkát, felemelte, és a falhoz passzírozta, hogy a lány alig kapott levegőt.

– Bocs, kölyök – mondta Lothan őszinte megbánással a hangjában –,

de a habozás végzetes lehet az árnyak közt.

Felemelte Candor-Brie Botját, amelynek végén a kristálygömb halványkék fénnyel izzott. Kellan behunyta a szemét, és minden erejével a tojás formájú védőaurára összpontosított. Érezte, ahogy a testének feszülnek a mágikus energiák, majd kinyitotta a szemét, és látta, hogy Lothan arcán értetlen meglepetés tükröződik, amely nyomban dühbe fordult át.

– Az az átkozott amulett… – mordult fel a troll mágus.

Ekkor Kellan kihasználva a másik figyelmetlenségét, minden erejét

összeszedve ágyékon rúgta Lothant. Keményen.

A troll hirtelen jó néhány oktávval hangosabban felkiáltott, majd kétrét görnyedve térdre rogyott. A szorítás Kellan nyakán azonnal elernyedt. A lány fürgén az elejtett pisztolyhoz ugrott, megragadta, majd a még mindig a földön szűkölő troll felé fordult. Felemelte a fegyvert, és a másik tarkójához nyomta. Várt még egy pár másodpercet, míg Lothan

felfogja, mi is történik, és képes odafigyelni a lány szavaira.

– Ha csak gondolni mersz rá, hogy bármivel is próbálkozz… – kezdte.

– Még csak… álmodni sem fogok róla – szakította félbe a troll, és

igyekezett összeszedni magát. A tény, hogy már egyszer próbálkozott,

valószínűtlenné tette, hogy még egyszer megkísérel valamit, de Kellan

jobban bízott Lothanben úgy, hogy a pisztoly csövét nekiszegezte.

– Mi a francot csinálsz itt?

– Üzlet, kedvesem – felelte a troll –, csak üzlet.

– Te tudtad – dühöngött Kellan. – Mindvégig tudtál az egészről.

– Hát persze, hogy tudtam. Már régen elrendeztem mindent. Nem hiszem, hogy meg kellene beszélnem veled a saját üzletem minden mozzanatát – magyarázta Lothan megvetően –, és ahogy elnézem, te sem tetted meg.

– Meg ne fordulj! – mondta Kellan fagyosan, ahogy a troll mozdult.

Lothan menten megdermedt. – Talán nem vagyok a mágia nagymestere,

de annyit tudok, hogy ne kerüljek a látómeződbe.

– Ezek szerint remek tanítód van –, mondta Lothan kényszeredetten.

– Az elementálok – folytatta a lány szárazon. – Szabadulj meg tőlük!

– Különben?

– Különben szétlövöm azt a rohadék fejed! Nem játszadozni jöttem.

Lothan mozdulatlanul várt még egy hosszú pillanatig, Kellan pedig eltűnődött, vajon a troll azon tűnődik, blöfföl-e? Elgondolkodott magában, hogy komolyan megtenné-e, amit az imént mondott. Ha a troll nem engedelmeskedne, hanem helyette ismét próbálkozna, vajon lelőné?

Lothan egyértelműen bebizonyította, hogy nem lehet megbízni benne.

Kellan biztos volt benne, hogy a másik bármilyen apróságot igyekezne a

saját javára fordítani. Ha életben akar maradni az árnyvilágban, neki is

ugyanezt kell tennie. Ujjai összeszorultak a pisztoly markolatán.

– Nem, ahogy elnézem, tényleg nem játszadozol – sóhajtott fel

Lothan. – Ám legyen.

A troll mágus lassan felemelte a kezét, Kellan pedig ugrásra készen

figyelte közben a másik minden mozdulatát, hogy azonnal cselekedni

tudjon, ha az trükközni merne. Lothan mágikus szavakat mormolt, amelyeket Kellan nem ismert fel. Azután a toll a tenyerét a padló felé fordította, és úgy tett, mintha egy láthatatlan oszlopot tolna be a földbe.

– Elmentek – mondta végül. – Most már megfordulhatok?

Mielőtt Kellan válaszolhatott volna, Liada hangját hallotta az adóvevőn keresztül.

– A szellemek eltűntek! – kiáltotta megkönnyebbülten. – Szabad az út

a kamionhoz.

– Liada – szólt bele a saját rádiójába Kellan –, megpróbálod ismét azt

a kábító varázslatot, hogy a maradék őrt kiüssük? – kérdezte. – Biztos

vagyok benne, hogy ezúttal nem lesz semmi akadály. – A szavakat olyan

nyomatékosan mondta, hogy Lothan egyértelműen megértse a célzást.

– Persze – felelte a tünde mágus.

– Liada, mi? – suttogta Lothan. – Nem véletlenül volt annyira ismerős az a varázslat. Sajnálatos módon nem tudta legyűrni a védelmemet.

– Kellan kárörvendő elégedettséget hallott a másik hangjában.

– Igyekeznünk kell, srácok – szólalt meg egyszer csak Ezüst Max. –

Társaságunk érkezik. Az Ősök elindultak felénk.

– A francba! – szitkozódott Kellan. – Hogy a fenébe találhattak ránk

ilyen gyorsan?

– Bizonyára megelégelték, hogy a zsákmányra várjanak, míg az feltűnik – találgatott a törpe –, és elindultak visszafelé az úton, hogy kiderítsék, mi történhetett.

– Mennyi időnk van? – kérdezte Kellan.

– Öt perc.

– Úgy tűnik, jól jönne egy kis extra segítség – mondta Lothan, még

mindig háttal Kellannak. A lány egészen meg is feledkezett róla az elmúlt pillanatokban.

– Jól van Max, tiéd a kormány. G-Dogg, terep biztosítva?

– Minden tiszta – érkezett az ork válasza. – Liada varázslata kiütött

mindenkit. Az Ares fickók alszanak, akár a kisbabák.

– Húzzátok őket az út szélére, és tűnjünk a pokolba! – adta ki az utasítást Kellan.

– Vettem.

– Jackie? – szólt a dekásnak ezúttal.

– Nálam minden rendben van – mondta a másik. – Ha azonnal indultok, a Lone Starral nem lesz semmi gubanc. Nem hiszem, hogy az Ares vagy a Knight Errant ilyen gyorsan reagálna, bár lehet, hogy az Ősök riasztották őket, amint látták, hogy a szállítmány késik.

– Figyelj továbbra is! – bólintott Kellan.

Orion tűnt fel ekkor a teherautó mögött, egyik kezében karddal, a másikban pisztollyal. Egyetlen könnyed szökelléssel felugrott a platóra, és még épp látta, hogy Kellan a troll mágus mögött áll, fegyverrel a kézben.

A lány a tünde közeledtére leengedte a pisztolyt, Lothan pedig talpra

állt.

– Ő mit keres itt? – kérdezte Orion, fejével a troll felé biccentve.

Homlokát gyanakodva ráncolta. Mielőtt Kellan felelhetett volna, Liada

és Utcai Presbiter jelent meg a teherautó mögött. A tünde mágus arcán

ugyanaz a kérdés tükröződött. A Presbiter épp olyan kifejezéstelenül és

érzelemmentesen nézett, mint mindig.

– Gondoltam, talán szükségetek lehet némi segítségre – vette át a szót

Lothan Kellantól. Egyik kezével közben elkezdte leporolni a köpenyét. –

Ami be is jött, mivel segítettem megszabadulni azoktól a bosszantó elementáloktól.

Orion fél kézzel segített Liadának felmászni a platóra.

– Mindegyikkel elbántál egyszerre. Ráadásul egyedül? – kérdezte hitetlenkedve. – Hogyan sikerülhetett?

– Tudás, drágaságom, tiszta tudás – mondta Lothan mindenféle érzelem nélkül. – Talán egy későbbi alkalommal elmagyarázom neked is.

– Max a helyén van – szólt közbe a Presbiter, tudomást sem véve az

iménti gúnyos szóváltásról. – G-Dogg fegyverrel a kézben fedezi.

– Rendben – bólintott Kellan. Egyedül Orion látta, hogy fegyvert fog

Lothanre, de úgy tűnt, a tünde hajlandó követni Kellan utasításait. Ha a

troll ragaszkodik a meséjéhez, miszerint segíteni jött, hát legyen. Talán

tud még valami olyat, amely a segítségükre lehet, ráadásul még nem végeztek.

– Nyomás! – mondta Kellan a rádióba, mire Ezüst Max beindította az

áruszállító kamion motorját.

– Kapaszkodjatok ott hátul! – figyelmeztette őket Max, majd tövig

nyomta a gázpedált. Egy nagy rántást éreztek, majd lassan gyorsulni

kezdtek.

– Ööö, Max? – kérdezte Kellan. – Nem abba az irányba megyünk véletlenül, amerről az Ősök érkeznek?

– Ezért szóltam, hogy kapaszkodjatok, kölyök – nevetett fel a törpe rigó. – Rázós utunk lesz.

Kellan most először hallotta igazán vidámnak Maxet. Jókedve még azt

is felülmúlta, amikor Dante Poklában legurított pár sört. Nyilvánvalóvá

vált, hogy a törpe akkor él igazán, amikor becsatlakozik, és a testébe épített kiberver eggyé olvasztja a járművel, amelyet épp vezet.

Eldübörögtek a kísérő furgon mellett. Kellan és a többiek erősen megkapaszkodtak a kamion hátuljában felerősített gyűrűkbe, miközben egyre nagyobb sebességgel lódultak meg az autópályán.

– Mennyi van a kijáratig, Max? – kérdezte Kellan.

– Eltart pár percig.

– Odaérünk, mielőtt…?

– Esélytelen – szakította félbe a törpe.

– Itt vannak – recsegte a rádióba G-Dogg, és ezzel egy időben a hátul

lévők is meghallották a motorok zaját, ahogy szemből közelednek.

– Jól van – rikkantotta Ezüst Max. – Ki van benne egy kis csirkevadászatban? – Azzal még nagyobb gázt adott, mire a kamion teljes erőből nekilendülve, egyre nagyobb sebességgel száguldott az úton.

Kellan meglátta a motorosokat, amint a szembejövő sávban elsuhannak mellettük. Ahogy észrevették őket, nyomban lassítottak. Képtelenség volt nem észrevenniük a zsákmányt, így amilyen hamar csak bírtak, lefékeztek, és U-kanyart téve a pálya közepén, megfordultak. Kellan sebtében összeszámolta őket: több mint egy tucatnyi motort látott. Legtöbben egyedül voltak, de akadt olyan is, amelyiken ketten ültek. A motorok felbőgtek, és füstölő gumikkal utánuk iramodtak. Az üldözés a kezdetét vette.

– Liada, kedvesem – kezdte Lothan –, mivel az Ősökkel akad dogunk,

nem ártana némi előkészületet tennünk, nem gondolod? –, A tünde mágus kurtán bólintott. Fél kézzel erősen megkapaszkodva mormolni kezdett, és a másik kezével mágikus szimbólumokat rajzolt a levegőbe.

Lothan hasonlóképp tett a kamion végében állva, miközben a botja vége

halványan világítani kezdett. Kellant ismerős érzés kerítette hatalmába,

ahogy a manafolyam koncentráltan hömpölygött körülötte.

Az időzítés tökéletesnek bizonyult, mivel alig egy pillanattal később,

az egyik közelítő tünde motoros felől, hangos robajjal kékes villám vágódott az áruszállító felé. Kellan felkészült a becsapódásra, de az elmaradt.

A villám a kamiontól alig egy méternyire láthatatlan falba ütközött, és

kékesfehér szikrákat szórva hangos mennydörgéssel szertefoszlott. Sem

az áruszállítóban, sem az utasaiban nem tett kárt.

– Hohó! – mordult fel Lothan. – Határozottan gyenge próbálkozás –

mondta csalódottan a többiek felé fordulva. – Bizonyára egyedül is fenn

tudod tartani a védőkört. – Szavait ezúttal Liadához intézte.

– Versoniel – csattant fel a mágusnő tünde nyelven. Kellan nem értette a szavak jelenését, de Liada arcából ítélve cseppet sem kedveskedőnek tűnt.

Lothan ügyet sem vetett a megjegyzésre, ehelyett szembe fordult az

egyre közeledő Ősökkel. Egyik kezével megkapaszkodott, a másikkal pedig magasra emelte a botját. Mély, zengő hangon kántálni kezdett, miközben az egyre fényesebben ragyogó kristálygömbbel szimbólumokat rajzolt a levegőbe. Egyszer csak éles parancsszó csattant, Candor-Brie Botjával pedig az aszfaltra mutatott. Hangos recsegés hallatszott, egy

pillanattal később pedig fényes felületű jég jelent meg az autópálya teljes

székében.

Kellan már felkészült, hogy a banda tagjai, amint ráhajtanak a csúszós

felületre, halálos balettot lejtve összekuszálódnak és felborulnak, de ehelyett a jég még azelőtt, hogy elérték volna, vízzé vált. A gumik vízpermetet szórva maguk mögé, egyszerűen keresztülgázoltak a tócsán.

– Határozottan amatőr, mi? – gúnyolódott Liada. Lothan, ha meg is

hallotta, nem fűzött hozzá semmit. Szó nélkül lehajtotta a fejét, és koncentrálni kezdett.

– Elég ebből a szentségtelenségből – szólalt meg szárazon a Presbiter,

és előhúzta Ingram típusú gépfegyverét a tokjából. Megeresztett egy sorozatot az üldözőik felé. A golyók szikrázva csapódtak az aszfaltnak és az egyik bandatag motorjának. Ekkor a banda egy emberként viszonozta a tüzet, mire az árnyvadászok kénytelenek voltak fedezékbe húzódni.

Orion több lövést is leadott a saját pisztolyából, de a kamion hátulja

túl nagy részt kitakart előle, a motorosok pedig folyamatosan cikáztak az

úton, így a lövedékek messze elkerülték üldözőiket.

Kellan többször is hallotta, amint az áruszállító páncéllemezein koppannak a lövések.

– Ha kilövik a kerekeket, végünk! – kiáltotta Orion, hogy mindenki

hallja.

Bumm! Ekkor egy második villám is nekik vágódott. Ezúttal sem érte

el őket, de lényegesen közelebb volt, és Kellan érezte, hogy az elektromos

kisüléstől feláll a tarkóján a szőr. Liada arcizmai megfeszültek a koncentrációtól. Szuszogott, de mindent megtett, hogy ne látsszon rajta az erőlködés, főleg, miután Lothan nemrég lefitymálta az Ősök varázshasználóját.

Kellan közelebb küzdötte magát a folyamatos rázkódás közepette egészen a troll mágusig, míg neki is rálátása nyílt az üldözőkre, és nyomban tüzet nyitott. Lothan a kamion oldalához lapult, remélve, hogy kisebb célpontot szolgáltat így, bár a méretei miatt ez vajmi keveset számított.

– Fedezz! – szólt neki a troll, mire Kellan megpördült, és még néhány

töltényt útjára eresztett az Ősök bandája felé. A második villámcsapás

felfedte a varázslónőt, így Kellan próbált őrá célozni. Utcai Presbiter egy

újabb sorozatot küldött az Ingramból, és ezúttal el is találta az egyik

bandatagot, akit a lövések ereje letaszított a nyeregből. A Yamaha Rapier

felborult, és az oldalán többször megpördülve csúszni kezdett, akár a tulajdonosa.

Ezután Lothan előrelépett, és hangosan felkiáltott, botjával az Ősök

felé mutatva. Az energia hirtelen kiáramlása kishíjján letaszította Kellant

a lábáról. Alig látható remegés hullámzott az Ősök felé, majd hirtelen

zöld láng robbant az autópálya egyik oldalán. A banda egyik felét azonnal beborította a pokoli tűz. Kétségbeesett, fájdalmas sikolyok hasítottak a fülükbe. A többi motoros átszáguldott a mágikus energián, és folytatták a hajszát, de az egyik Yamaha vezető nélkül maradt. Néhány másodpercig még imbolygott, majd felborult, és szikrázva csúszott egészen az elválasztó korlátig. Összesen még három másik bandatag lelte halálát a lángok közt. Kellan észrevette az összeégett testeket az úton heverni,

ahogy Lothan varázslata szertefoszlott. A troll visszahúzódott többé-kevésbé a fedezékébe.

– Nyomorult kis utcai kontár – szitkozódott Lothan, ahogy a sértetlen

varázslónőre pillantott. – Lássuk, hogy boldogulsz ezzel?

Lothan erőfitogtatása ellenére az Ősök nem hátráltak meg. Újból tüzet

nyitottak. Orion és Utcai Presbiter fedezékük mögül szakadatlanul lőtték

a bandát, manőverezésre kényszerítve azokat. Ilyen körülmények között

az Ősök nem tudtak célzott lövést leadni. A lövések messze elkerülték

őket. Kellan végig takarásban maradva szintén tüzelt néhányszor.

– Emlékeztetnél, mi is volt a terved? – morogta Lothan gúnyolódva.

– Meg akartam akadályozni, hogy az Ares fickók belesétáljanak egy

újabb csapdába, és lemészárolják őket – mondta, miközben felugrott, és

egészen addig sorozta az üldözőket, míg végül a pisztoly üresen kattant.

Kieresztette a tárat, elővett a zsebéből egy telit, behelyezte a helyére,

majd hagyta visszacsapódni a hátul maradt szánt, hogy egy golyó azonnal csőre töltődjön.

– Ó, ebben az esetben egészen szépen haladunk – mondta a troll szárazon, majd előugrott, és a botjával az egyik közeledő bandatagra mutatott, miközben hangosan egy varázsszót kiáltott. Ragyogó villám cikázott az éjszakában, és egyenesen a közeledő motoros mellkasába csapott. A tünde üvöltve repült le a helyéről. Az elektromos energia még hosszan

cikázott a Yamaha fémtestén, míg végül egy kósza szikra berobbantotta a

benzintankot. A hirtelen robbanás egy másik bandatagot is fellökött. A

többi motoros egy gyors manőverrel kerülte ki a fekete füstöt okádó roncsot.

– Megosztanád velem, mi volt a te terved? – vágott vissza Kellan Lothannak.

– Csak segíteni jöttem, kedvesem – felelte hízelegőn, kikerülve az

egyenes választ.

– Max, mennyi ideig tart még? – kérdezte Kellan a torokmikrofonba.

– Megjöttünk! – recsegte a törpe. – Mindenki kapaszkodjon!

Kellan gyorsan továbbította Ezüst Max figyelmeztetését Lothannak,

de ő maga nem vette elég komolyan. A törpe rigó szinte lassítás nélkül

fordult rá a kijáratra, mire a kamion egyenesen belerohant a terelőfalba.

Az utolsó pillanatban még sikerült annyit kormányoznia az áruszállítón,

hogy az az oldalával teljesen nekipasszírozódott a betonfalnak. Kellan elvesztette az egyensúlyát, a keze pedig lecsúszott a kapaszkodóról. A földre zuhant. Próbálta mindvégig kézben tartani a pisztolyát. A plató széléig csúszott, de ott végre sikerült lábra állnia; amikor a kamion elért

a felüljáró tetejére, az első kerekei elemelkedtek az útról, mire a teherautó hátulja megbillent. Kellan a levegőt markolászva zuhant hátra.

Orion még épp időben lépett előre, és kapta el a lány mellényét. Egyik

kezével Kellant fogta, a másikkal a kapaszkodógyűrűt, mielőtt még a

lány kiesett volna az útra. Minden erejét összeszedve visszarántotta Kellant a platóra. Mindketten a padlóra estek, és bukfencezve gurultak a kamion eleje felé. Kellan még épp látta á közeledő vörös fényt, miközben kapálózva próbált megfogódzkodni.

– Fedezékbe! – kiáltotta Liada. Kellan felpillantott, és egy óriási tűzgolyót látott egyenesen feléjük száguldani. Ösztönösen behunyta a szemét, és a kezét maga elé emelve igyekezett védeni magát, miközben Liada és Lothan hangját hallotta. Lángok ropogása hallatszott, és hirtelen hő áramlott be a kamion hátuljába, de nem több, mint amikor valaki kinyitja egy sütő ajtaját. Ahogy Kellan ismét kinyitotta a szemét, még épp látta, hogy a sárgásvörös lángok körbeölelik az áruszállítót, de kárt nem tettek benne.

A még életben maradt bandatagok élesen bedőlve kanyarodtak rá a

kivezető útra, miközben az árnyvadászok tárat cseréltek a fegyverükben,

és felkészültek a következő rohamra. Ahogy a motorok elérték a felüljáró

tetejét, gépfegyver ropogása hallatszott. A lövések feltépték az aszfaltot,

és leszedték az egyik tündét a Yamahájáról. Kellan Utcai Presbiterre pillantott, de láthatóan nem ő nyitott tűzet. Egyik árnyvadász sem lőtt.

Hátranézve majd egy tucat masszív Harley Scorpiont vett észre, amint

kikanyarodnak az egyik mellékutcából. Megtermett trollok érkeztek, állig felfegyverezve. Mindannyian tüzelésre emelték pisztolyukat és gépfegyverüket, és hangos csatakiáltással rontottak az Ősökre.

Lothan előbújt a fedezékből, ahogy a trollok elterelték a tündék figyelmét. Kinyújtotta hatalmas karját, és úgy tett, mintha az ujjaival megragadna valamit a levegőben. A Ősök varázslónője körül kékes aura villant fel, és a nő felemelkedett a nyeregből. Olyan volt, mintha egy hatalmas, láthatatlan kéz emelte volna fel. Úgy négy méter magasan lebegett, miközben a banda többi tagja elszáguldott alatta. Mire a tünde, aki mögül eltűnt a varázsló, észrevette, hogy valami hiányzik, már jó tizenkét méterre távolodott.

Ekkor a szorult helyzetbe került tünde mágus valamit kiáltott, amit

Kellan nem hallott, és a magasba emelte a kezét. Lothan ekkor lefordított

tenyérrel a föld felé legyintett. A tünde nyekkenve csapódott az aszfaltnak. Mozdulni sem volt ideje. A troll motorosok keresztülhajtottak rajta.

Kellan behunyta a szemét, és igyekezett kizárni a nő rémült, fájdalmas

sikolyát.

– Amatőr – sóhajtott lemondóan Lothan.

A varázshasználójuk híján, két veszedelmes ellenfél közé szorulva az

Ősök kénytelenek voltak lemondani a további üldözésről, és amilyen

gyorsan csak bírtak, bekanyarodtak az egyik mellékutcába. A troll motoros banda utánuk iramodott. Ahogy Kellan tekintetével követte az eseményeket, meglátta a hatalmas metahumánok hátán a bandajelet. Egy rajzolt tündét ábrázolt, a szemei helyén egy-egy x-szel, a testében egy hatalmas tüskével.

– A Tüskék! – döbbent meg Orion a felismeréstől. – Mi a francot keresnek ezek itt?

– Én hívtam meg őket – mondta Kellan. – Szóltam nekik, hogy biztos

forrásból származó infó szerint az Ősök ebben az időben itt fognak felbukkanni. Gondoltam, eléggé elterelhetik a tündék figyelmét, ha esetleg szükségesnek bizonyulna.

– Nos, azt hiszem igazán remek munkát végeznek – bólintott Lothan,

majd hátát a kamion falának támasztva a földre rogyott, és nagyot sóhajtott. Fejét hátradöntve pihentette, a szemét behunyta egy pillanatra.

– Hogy sikerült meggyőznöd őket? – kérdezte Orion.

– G-Dogg hozta össze a dolgot. Mutattunk egy képet Brickmanről, és

elmondtuk, hogy úgy tűnik, az Ősökkel akar ezúttal üzletelni. Történetesen Mr. Brickman valóban kettős játékot űzött. Fegyvert szállított a Tüskéknek, majd ugyanezt ajánlotta az Ősöknek is, amikor a trollok már az ellenségeik nagy részét kiirtották. Úgy számoltam, a Tüskék sem szeretik, ha hülyére veszik őket, akárcsak mi. Nem hittem volna, hogy ennyire durván elfajulnak a dolgok.

– Mégis, mit gondoltál, mi fog történni? – háborodott fel Orion, mire

Kellan csak vállat vont.

– Nem tudom. Talán, hogy az Ősök lelépnek, amint észreveszik, hogy

másképp alakultak a dolgok, mint azt várták. Reméltem, ők is rájönnek,

hogy át lettek verve, és lefújják az akciót.

– Esetleg, ha nem a Tüskékről lenne szó – dühöngött tovább Orion –,

de ők már túl régóta az ellenségeink… mármint az Ősök ellensége. Ilyenkor már nem számít, kit használtak ki, és kit vertek át. Ez már csak mészárlás.

– Mindenki megvan ott hátul? – érkezett G-Dogg hangja az adóvevőn

keresztül.

– Igen, Dogg – válaszolt Kellan, és ezzel el is hessegette az összes más

irányú gondolatát. A munka még nem ért véget.

– Úgy tűnik, a Tüskék pontosan azt tették, amire szükségünk volt.

Nagyszerű ötlet volt, kölyök. Max egyenesen a megbeszélt helyre visz

minket, szóval nemsokára nagyjából biztonságban leszünk.

– So ka – bólintott Kellan. – Jackie, mi a helyzet?

– Ha jól látom, tiszta az út – felelt a dekás. – Elintézek még néhány

dolgot online, hogy a Lone Star azt higgye, ez is csak egy újabb bandaháború az Ősök és a Tüskék között. Valószínűleg a bandákra fognak odafigyelni, ez pedig remek fedezetet nyújt addig nektek. Az Ares egyhamar úgysem fog jelenteni semmit a Starnak, ha fog egyáltalán. Max még meg akar szabadulni az összes nyomkövetőtől, ahogy arról szó volt, de egyébként jól állunk. Ó, és találtam egy megfelelő vevőt, akit érdekelne némi minőségi Ares fegyver.

Kellan elmosolyodott, és piszkos kezével megdörzsölte az állát.

– Szép munka – dicsérte a dekást. – Hozz össze egy találkozót!

– Már megtörtént – felelte Jackie. – A vevő a megbeszélt helyen fog

várni.

Az áruszállító valamivel lassabban elindult a metroplexum sötét utcáin. Kellan még hosszan figyelte az egyre távolodó motorok és fegyverropogás hangját. Lopva Orionra pillantott. A tünde kifelé bámult mozdulatlanul. Talán épp azokra gondolt, akiket nemrég még a családjának tekintett. Vajon az Ősök valamelyike, aki rájuk támadt nemrég, túléli az éjszakát?

Kellan terve működött, de milyen áron?

19

Ezüst Max hozzáértően kormányozta a megrakott áruszállító kamiont

Redmond külső kerületeinek útjain, elkerülve még azt a kevés kocsit is,

amely ezen a kora esti órán az utcákat rótta. Ezúttal egy másik találkozóhelyet választottak, de ez is a Pusztulatban volt. A Redmond Pusztulatban több mint elég olyan épület akadt, ahol feltűnés nélkül el tudtak rejteni egy teherautót, még egy akkorát is, mint amilyen egy Ares kamion.

A búvóhely régen egy bevásárlóközpont lehetett, vagy raktárház, esetleg egy parkolóház. Nehéz volt megmondani, mivel a belsejében csak a csupasz falak maradtak meg mára. A lényeg az, hogy abban minden probléma nélkül eltűnhettek szem elől egy időre. G-Dogg kipattant a vezetőfülkéből, és szélesre tárta a bejárati kaput, közben figyelt minden gyanús jelre. A kamion hátuljában az árnyvadászok folyamatosan az utat kémlelték maguk mögött, nem követi-e őket valaki, de úgy tűnt, lerázták az egyedüli támadóikat. A Tüskék segítségével megszabadultak az Ősöktől, a Lone Starnak és az Aresnak pedig nyomát sem látták.

Max égve hagyta a fényszórókat, mivel egyéb fényforrás nem akadt

az épület belsejében. A reflektor fényében táncoló fekete árnyékok vetültek a falakra. A távoli sötétségből egy karcsú alak vált ki, és közelített feléjük.

– Épp időben – mosolyodott el Jackie Ozone, ahogy közelebb ért. –

Minden rendben?

– Úgy tűnik – vigyorgott vissza G-Dogg.

– Jó – bólogatott Jackie, majd behunyta a szemét. Ahogy Kellan leugrott a rakodótérből, észrevette, hogy a dekásnak alig láthatóan, de mozog a szája. Minden bizonnyal beépített telefonon keresztül beszélget valakivel, ezért tűnik úgy, mintha magában motyogna.

Valamivel később Jackie kinyitotta a szemét, és elégedett mosollyal az

arcán így szólt:

– A vevő nemsokára megérkezik.

– Nem gondoljátok, hogy előbb illő lenne ellenőrizni, hogy valóban

megvan-e az áru? – kérdezte Lothan, miközben lemászott a kamion hátuljából. Egyszerre minden tekintet rá szegeződött.

Kellan úgy érezte, a szívét mázsás szikla nyomja össze menten, de néhány pillanattal később Lothan kuncogni, majd hangosan nevetni kezdett.

– Nem kell aggódni! – mondta vidáman a troll mágus. – Csak vicceltem.

– Nos, te biztosan tudod, mi van azokban a ládákban, nem igaz? –

morogta Kellan, mire Lothan arcáról nyomban eltűnt a jókedv.

– Azt tudom csak, hogy szép kis summába kerül ez nekem – felelte

csendesen.

– Kezdjük azzal, hogy levámoljuk a cuccot – szólt közbe G-Dogg. Az

ork elkezdte felfeszegetni a ládák tetejét. Kellan, ahogy végignézett az

árnyvadászokon, rájött, ez nekik most épp olyan, mint a karácsony. Utcai Presbiter két Ares Predatort vett magához a 111-as szériából, amely halvány, elégedett mosolyt varázsolt az utcai szamuráj amúgy sápadt képére. G-Dogg, Ezüst Max és Orion szintén két fegyvert választott magának. Ahogy végeztek, Orion Kellanhoz lépett, és egy karcsú Ares Crusader automata pisztolyt nyújtott felé.

– Nézd meg ezt! – mondta a tünde.

Kellan kézbe kapta a fegyvert, és meglepve tapasztalta, hogy méretéhez képest elég könnyű, ráadásul bővített tárja van, és képes sorozatlövésre is. Megvizsgálta a csövet is. Elégedetten vette tudomásul, hogy amit a kezében tart, az egy csúcsmodell, így hát úgy döntött, megtartja.

– Ha befejeztétek a játszadozást – kezdte Lothan szárazon –, az idő

pénz.

– Ebben teljesen egyetértünk – hallatszott egy ismeretlen hang. Épp

akkor lépett be egy nő az épületbe, amikor Kellan megfordult. Humán

volt. Elegáns, jelöletlen nadrágkosztümöt és világoskék blúzt viselt.

Egyenes, szőke haját lófarokba fogva hordta, szemét az éjszaka ellenére

sötét napszemüveg takarta. Kellan gyanította, hogy a szemüvegbe elektronikus fényerősítő és kijelző van építve, vagy egyszerűen csak eltakarja a viselője kiberszemét.

Karcsú táska lógott az egyik válláról, a kezében pedig egy vékonykijelzős hordozható számítógépet tartott.

– Ms. Johnson – üdvözölte az újonnan érkezőt Jackie, mire a nő bólintott.

– Nos, mi jót hoztatok? – kérdezte, miközben ellépve az árnyvadászok

mellett, a kamion hátuljához sétált. G-Dogg felsegítette, ezután a nő sorra megvizsgálta a dobozok tartalmát, ügyet sem vetve arra a néhány darabra, amelyet az árnyvadászok sajátítottak ki. Minden doboz oldalán volt egy vonalkód. Ezeket leszkennelte, majd a kézi számítógéppel sebtében ellenőrizte a tartalmukat. Elégedettnek tűnt, amikor lemászott a rakodótérből.

– Egész szép kis rakomány – bólogatott mosolytalanul, majd Jackie felé nyújtotta a gépét. A dekás a képernyőre pillantott, majd felhúzva a szemöldökét, kérdőn Kellanhoz fordult.

Ő is csatlakozott a két nőhöz, majd átvette Jackie-től a kis számítógépet. Ahogy a kijelzőn világító számokra pillantott, minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze a pókerarcot, amelyet nemrég ragasztott magára. Igazság szerint, fogalma sem volt, mennyit érhet valójában egy ekkora szállítmány. Jackie ugyan készített egy közelítő kalkulációt, amely nagyjából meg is felelt a mostani ajánlatnak, de így, hogy szemtől szemben találkozott az összeg nagyságával, egészen más volt. A dekásra pillantott, majd lágyan bólintott. Jackie visszaadta a számítógépet a tulajdonosának, és szintén bólintott.

– Rendben. – A válasszal Ms. Johnson is elégedettnek tűnt.

– Nagyszerű. Akkor mostantól intézem a dolgokat, rendben? – fordult

Jackie Kellanhoz, aki lazán vállat vont.

– Nekem megfelel – mondta. – Mi eltűnünk innen.

Ms. Johnson becsúsztatott egy hitelkártyát a gép oldalán lévő nyílásba, és nyomban pötyögni kezdett a gép billentyűzetén. Alig egy perc múlva halk csippanás jelezte a művelet befejeztét, mire a nő kihúzta a kártyát, és átnyújtotta Kellannak.

– Hitelesített kártya – magyarázta –, ahogy megbeszéltük. Azt hiszem, ezzel az üzlet megköttetett. Öröm volt önökkel dolgozni. Jackie, ha máskor is van ehhez hasonló rakomány, csak szólj!

– Természetesen – mosolyodott el a dekás.

Több dolguk nem lévén, ezután az árnyvadászok az épület távoli végébe mentek, ahol Jackie és G-Dogg kocsija, valamint Orion motorbiciklije parkolt.

– Kellan! Beszélhetnénk egy percre? – kérdezte Lothan, és intett a

lánynak, hogy lépjen közelebb. Kellan a többi árnyvadászra pillantott,

különösen Orionra. Igyekezett erőt és bátorságot meríteni barátaitól,

majd a troll felé fordult.

– Máris megyek – mondta. Lothannel félrehúzódtak a többiektől,

majd a troll mágus halkan beszélni kezdett:

– Nem kell aggódnod semmi miatt! – kezdte. – Nem vagyok haragtartó. Már csak azért sem, mert az nem túl kifizetődő. Ha majd annyi ideje leszel a szakmában, mint én, megérted, hogy jobb mindig a dolgok jövedelmező oldalával foglalkozni. – Kis szünetet tartott, majd megköszörülte a torkát, és folytatta: – Ezenkívül, értékelem a… diszkréciódat az ügy kapcsán. – Kellan érezte a másik hangjában, hogy nehezére esik kimondani ezeket a szavakat. – Arra gondolok, hogy nem mondtál semmit a többieknek – fejezte be.

– És nem is fogok – szögezte le határozottan a lány. – Mindenesetre,

biztos vagyok benne, hogy nagyjából tisztában vannak a helyzettel.

– Persze. Nem ostobák. Nos, legalábbis nem mind az – tette hozzá a

troll szinte suttogva, miközben a szája szegletében gonosz vigyor jelent

meg.

– Mindenesetre, én szeretném tudni – nézett határozottan a másik

szemébe a lány –, te mit csináltál ott?

– Ahogy már mondtam, üzlet – vont vállat Lothan. – A mi Mr. Johnsonunk akart némi extra biztosítékot, hogy a dolgok a céljainak megfelelően történjenek. Bejuttatott a szállítmány mellé, mint biztonsági mágust, de természetesen a feladatom az volt, hogy gondoskodjak róla, a szállítmány az Ősök kezére jut.

– Szóval tudtad. Úgy értem, amikor elmentem hozzád, te már tudtad…

– Hogy ismertem-e Brickman tervét? Nagyrészt igen.

– De azt mondtad…

– Mondtam, hogy maradj ki belőle! – mondta Lothan határozottan. –

Jó okom volt rá. Nem láttam értelmét, hogy beavassalak a saját üzleti

ügyeimbe, mivel Mr. Johnson éppen a diszkrécióért fizetett. Azt hittem,

elég, ha egyszerűen elküldelek, de most már belátom, hogy sokkal…

meggyőzőbbnek kellett volna lennem.

– Egy csomó probléma elkerülhető lett volna, ha egyszerűen elmondod nekem az igazat.

– Ha az igazságot keresed – mosolyodon el jóindulatúan Lothan – akkor jobb, ha hozzászoksz a csalódásokhoz, kedvesem. Az a tapasztalatom, hogy mindenki csak akkor mondja el az igazat, ha az érdekei úgy kívánják, de még olyankor sem tudhatod meg a teljes igazságot.

– Megbízhattál volna bennem – vágott vissza Kellan, mire Lothan

arca egészen elkomolyodott.

– Kellan – kezdte zordan –, ha soha nem is figyelsz arra, amit mondok, legalább ezt az egyet vésd jól az eszedbe: bízz magadban és a meg

érzéseidben, de ha életben akarsz maradni az árnyvilágban, senki másban ne! – Ezután a troll elmosolyodott, kivillantva agyarait és megsárgult fogsorát. – Természetesen rajtam kívül. Mindig és mindenben higgy megbecsült tanárodnak és mentorodnak! – Kellan is elmosolyodott, de nem érzett sem vidámságot, sem melegséget a hideg és sötét teremben.

– Szóval – váltott témát Kellan –, a következő tanítás pénteken?

– Már alig várom – bólintott Lothan. – Azt hiszem, a benned rejlő erő

messze túlszárnyalja azt, amit a kezdetekkor hittem. Gyanítom, hogy a

tanításod igazán érdekes tapasztalatokkal fog szolgálni.

Lothan oldalra pillantott, ahogy a szeme sarkából észrevette a közeledő Oriont. Búcsúzásként biccentett Kellannak, majd sántikálva elindult a többi árnyvadász felé. Orion, amikor odaért a lányhoz, hűvös tekintettel kísérte az egyre távolodó trollt, végül Kellanhoz fordult.

– G-Dogg és a többiek úgy döntöttek, isznak még egy pár pohárral, és

harapnak valamit, mielőtt haza indulnak – mondta. – Én elhúzok, de

előtte még köszönni akartam.

– Te is a csapat tagja vagy – húzta fel a szemöldökét a lány –, igazán

velünk jöhetnél.

– Nem is tudom – tépelődött Orion. – Eddig nem is gondolkodtam

ezen, bár tényleg nem nagyon van hová mennem.

– Sajnálom.

– Micsodát?

– Mindent, ami történt – sajnálkozott őszintén Kellan. Karját összefonta a mellkasa előtt, és igyekezett elkerülni a férfi tekintetét. – Nem akartam, hogy a dolgok így alakuljanak.

– Én döntöttem a saját sorsom felől – mondta Orion határozottan. –

Megtehettem volna, hogy oda sem figyelek rád, és egyszerűen követem

Zöld Lucifer utasításait.

– És miért nem tetted? – kérdezte Kellan.

– Talán azért… mert te törődtél azzal, hogy azt tedd, amit helyesnek

gondoltál – kezdte lágyan Orion. – Sokat kockáztattál, amikor eljöttél

hozzám, és elmondtad, mit találtál. A legtöbb árnyvadász egyszerűen tudomásul vette volna, hogy Mr. Johnson kettős játékot játszik, és elkönyveli, mint az üzlet velejáróját. Nem törődnek azzal, mi történik azokkal az emberekkel, akiket nem ismernek. Téged érdekelt, és ez átkozottul ritka manapság.

– Ja, és nagyon sokat is használt – morogta Kellan. – Végül sikerült el

érnem, hogy egy csomó ember meghalt.

– Gondolom, többek közt ezért sem mer senki helyesen cselekedni –

ráncolta a homlokát Orion. – Nincs rá garancia, hogy minden úgy fog

történni, ahogy szeretnéd. Csak remélheted, hogy ha megteszel minden

tőled telhetőt, az elég lesz.

– Talán – fintorodott el Kellan. – G-Dogg, Lothan és a többiek szerint

az a helyes, ami segít túlélni, és ha lehet, még hasznot is hoz.

– Te is ezt gondolod?

– Nem tudom – rázta a fejét tanácstalanul a lány. – Kansas Cityben

minden olyan egyszerűnek tűnt. De Seattle… az más. Itt semmi sem egyszerű.

– Az édesanyám mindig azt mondta – vont vállat Orion –, ha valami

könnyű, azt valószínűleg nem éri meg csinálni. Neked kell döntened a

saját életedről.

– Nos – nézett a férfi szemébe, és elmosolyodott –, ebben biztos vagyok. Mindenesetre most életben vagyunk, dugig van a zsebünk nuyennel, az éjszakának még nincs vége, és odakint egy egész metroplexum vár, amelyet meg akarok ismerni. Nagyszerű lenne, ha velem tartanál.

– Hát – vigyorodott el Orion –, olyan ajánlat ez, amelyet nem tudok

visszautasítani.

Együtt indultak vissza oda, ahol G-Dogg, Liada és Ezüst Max várakozott.

– Felhívtam néhány embert, és úgy tűnik, be tudunk jutni Reno Városába, ha még most elindulunk – mondta G-Dogg büszkén. – Az ajtónálló a haverom, és történetesen tartozik eggyel.

– Király! – bólintott egyetértőn Kellan. – Bulizzunk!

Felült Orion mögé a nyeregbe, és átkarolta a tünde derekát.

G-Dogg vitte a többieket az Argenttel. A motorok felpörögtek, és hamarosan mindannyian eltűntek az éjszaka árnyai közt.

Epilógus

Amikor a többi vadász elviharzott, Jackie Ozone visszament az elhagyatott épületbe, ahol közben több, utcai ruhát viselő férfi csatlakozott Ms.

Johnsonhoz. Egyesével lerakodták a ládákat, majd átragasztották a vonalkódokat és egyéb jelzéseket, közben pedig magát az áruszállítót is elkezdték szétszedni. Néhány óra leforgása alatt a kamion alkatrészeire szedve utazik majd egy másik kocsi gyomrában. Gyorsan és hatékonyan dolgoztak, de Jackie nem is számított kevesebbre.

– Pontosak voltak az információid – kezdte Ms. Johnson Jackie-hez

fordulva. – Ezek az Ares fegyverek nagyon is hasznosak lesznek, ameny—

nyiben sikerül eljuttatnunk a megfelelő kezekbe.

– Sejtettem, hogy így vélekedsz majd – felelte a dekás, mire a céges

kapcsolata beleegyezően bólintott.

– De ami még fontosabb –, magyarázta Ms. Johnson – az Aresnak valami nagyon frappáns magyarázatot kell kitalálnia, amikor az eltűnt fegyverek híre eljut a médiához. Kétlem, hogy „elveszítenének” még további szállítmányokat a közeljövőben.

– Ennyit arról, hogy jó színben tüntessék fel a Knight Errantot – mosolyodott el Jackie.

– Pontosan.

– A Lone Star rendfenntartói szerződése úgy látszik, biztonságban lesz

még egy darabig.

– A Lone Star aztán abszolút hidegen hagy – vont vállat Ms. Johnson

– egészen addig, míg a Knight Errant nem tudja megszerezni tőlük a seattle-i szerződést. Az zavarna igazán, ha az Ares egyik leányvállalata látná el a helyi biztonsági szolgálatot. Látod, az már gond lenne számunkra. Bostonban is voltak problémák, ez pedig lényegesen közelebb van a központhoz.

– Akkor hát – emelte fel a hangját Jackie – gondolom, mindennel elégedett vagy.

– Határozottan – bólintott Ms. Johnson. Benyúlt a válltáskájába, és

elővett egy hitelkártyát, amelyet nyomban oda is nyújtott a dekásnak. –

Itt van a becsületes megtalálónak járó jutalom.

Jackie elővette a saját kézi számítógépét, majd becsúsztatta az oldalába a kártyát, amikor pedig a kijelzőn megjelent a megfelelő összeg, mosolyogva így szólt: – Tökéletes. Öröm veled üzletet kötni Eve, mint mindig.

– Szintúgy, Jackie – felelte a másik nő. – Gondolom, a megállapodásunk kettőnk közt marad.

– Természetesen. A többiek csak annyit tudnak az egészről, hogy rekordidő alatt sikerült az árura vevőt találnom. Nem sejtenek semmit a Cross Technologies szerepéről, illetve arról, hogy már a vadászat előtt megbeszéltük a részleteket a szállítással kapcsolatban.

– Remek – mondta Eve. – Szeretném, ha a továbbiakban is kapcsolatban maradnánk, ha egyetértesz. Igazán gyümölcsözőnek bizonyult számunkra az ismeretségünk.

– Akárcsak nekem – tette hozzá Jackie.

– Helyes. Értesíts, amennyiben olyasmire bukkansz, ami hasznos lehet

számunkra, és biztosíthatlak, a továbbiakban is megfelelően kompenzáljuk a fáradozásaidat.

– Ez csak természetes – bólintott a dekás, miközben a táskája mélyére

süllyesztette a hitelkártyát.

Ahogy Jackie elhagyta az épületet, egy csapat, robusztus motoron érkező, rongyos ruhákba bújt bandatagot látott leparkolni. A motorok vörös-és narancsfényűre voltak fényezve, a csapat tagjai pedig mindannyian egy vicsorgó, lángoló fejű kutyát viseltek jelzésként a kabátjuk hátán.

Úgy látszik, kicsit megváltoznak majd a dolgok az J-405-ös út mentén

– gondolta magában Jackie, miközben a kocsija felé igyekezett. Az Ares

fegyverekkel mostantól a Pokolkutyák jelentős erőt fognak képviselni a

környéken. A tény, hogy ez a banda gyűlöli az összes metahumánt, mint

amilyen az Ősök és a Tüskék, érdekessé fogja tenni a helyzetet a hatalomért folyó állandó küzdelemben. Jackie gyanította, az, hogy a Pokolkutyák területe nem messze a Knight Errant kiképzőtelepe mellett húzódik, szintén nem véletlen egybeesés. Szerette volna, ha ott lehet, és láthatja, milyen képet vág Brickman, amikor megtudja, végül kihez kerültek az

eltűnt fegyverek.

Simon Brickman határozottan boldogtalan volt. Az irodájában ült, és a

vele szemben, a széles íróasztal túloldalán lévő két alakot hallgatta egyre

borúsabb tekintettel, ahogy azok előadták, mi történt az előző éjjelen, és

hogyan hullott szét az általa gondosan megszervezett terv.

– A mindenségit, Lothan! – mondta végül, és tenyerével nagyot csapott az asztalra. – Mégis, mi a francért fizetlek téged?

– Azért kapom a fizetséget, hogy gondoskodjak az Ősökről – felelte

nyugodtan a troll mágus –, és ezt meg is tettem. Arról nem volt szó,

hogy a váratlan fellépő problémákat is orvosolnom kellett volna, illetve,

hogy közvetlen veszélynek tegyem ki magam.

– Azzal egyértelműen nem volt gondod, hogy elkerüld a veszélyt –

vágott vissza Brickman.

– Ritkán van. Mégis, Simon, mit vártál, mit fogok tenni ebben a helyzetben? Az információ kiszivárgott, és meglepetésszerűen ütöttek rajtunk. Nem látom be, ezért miért én lennék a hibás?

– Ó, valóban? Érdekes egybeesés mindenesetre, hogy az árnyvadászok, akik eltérítették a fegyverszállítmányt, éppen azok voltak, akikkel az első munkát elvégezted, Lothan.

Lothan megvetően fordult a másik férfi felé, aki szintén az asztalnál

ült, Brickmannel szemközt.

– Neked van hozzáfűznivalód, Lucifer? – kérdezte.

– Azt hiszem, a következtetés egyértelmű – vicsorgott az Ősök vezére.

– Micsoda? Az, hogy megrendeztem a fegyverek elrablását a kis bandád orra elől, azért, hogy szép kis haszonnal túladjak rajta? – kérdezte Lothan felháborodva.

Brickman csendben maradt, amely tökéletesen érzékeltette, hogy éppen erre gondolt ő is.

– Gondoljátok, megőrültem? – kérdezte a troll mindkét férfitól. – Ismeritek a hírnevemet a szakmában. Miért kockáztatnám azt egy kis részesedésért az eladásból?

– A mohóság különös dolgokra sarkallhatja az embert – tűnődött Lucifer hangosan.

– Ahogyan az ambíció is – vette fel a kesztyűt Lothan.

– Még ha nem is tudtál róla, mi az, amit terveznek, jobban oda kellett

volna figyelned az embereidre! – mondta a tünde szárazon.

– Ugyanez elmondható rólad is, lévén hogy Orion szintén együttműködött a többiekkel.

– Ő már nem tagja az Ősöknek –, hárította el a vádat csendesen Lucifer.

– Különös. Úgy tudtam, neki éppen az a szerepe, hogy meghaljon a

többi bajkeverővel együtt, akiket te a biztos halálba küldtél – erőltette

tovább a témát a troll.

– Elég! – emelte fel a hangját Brickman, miközben ujjával a halántékát masszírozta. – Ha ti ketten azzal akarjátok elfoglalni magatokat, hogy egymást hibáztatjátok, hát tegyétek valahol másutt! Nekem erre nincs időm.

– Felőlem rendben – mondta Lothan dölyfösen. – Én csak azért jöttem, hogy lerendezzük az üzletet.

Brickman lassan felemelte a fejét, és fagyosan a troll mágus szemébe

nézett.

– Lothan, ha azt gondolod, hogy akár egy árva nuyent is fizetni fogok

azok után, hogy a művelet teljes csődnek bizonyult, hát jóval többet képzelsz magadról, mint azt elsőre hittem.

A troll viszonozta a férfi pillantását.

– Úgy hiszem, tökéletesen tisztában vagyok azzal, mennyit érek –

mondta fenyegetően. – Arra azonban nem emlékszem, hogy a megállapodásban szerepelt volna, hogy előre nem látható körülmények miatt a fizetség elmaradna.

Zöld Lucifer lefitymálóan felhorkant, de Lothan folytatta a mondandóját.

– Nem fogadok el szerződésszegést olyan miatt, amely ellen én semmit sem tehettem – folytatta. – Elvárom tőled, hogy tartsd magad az üzlet rád eső részéhez!

A két férfi még hosszan méregette egymást, majd végül Brickman benyúlt az asztal fiókjába, és elővett egy hitelkártyát, majd az asztalra tette. Egy ujjal lazán a másik elé pöccintette, majd így szólt: – Ez minden, amit kapni fogsz – vicsorogta a cégember. – Vedd el, és

örülj, hogy fizetek egyáltalán valamit!

– Örömömre szolgál – mondta egyértelmű szarkazmussal a hangjában

Lothan, azzal felállt, és zsebre vágta a hitelkártyát. – Remélem, a veszteségeid nem jelentősek. – A szavait ugyanabban a hangnemben intézte Zöld Luciferhez. Ezután jelentőségteljesen megfordult, és nyugodt léptekkel elhagyta a helyiséget.

– Arrogáns troglodita – nézett Zöld Lucifer Brickmanre, miután az ajtó becsukódott. – Nem hiszem el, hogy képes voltál bármit is fizetni ezért a csődért.

– Történetesen igaza van – legyintett Brickman. – Az ő hírnevével és

ismeretségeivel Seattle-ben, jobb a barátságosabb oldalán tartózkodni.

Egyelőre. Egyébként, milyen súlyosak a veszteségek?

Ezúttal a bandavezéren volt a sor, hogy egy kézlegyintéssel elhessegesse a kérdést.

– Jelentéktelen – magyarázta. – Feláldozhatóak voltak, különben nem

őket választom ki rögtön a feladatra. Azt akartam, Orion vezesse őket.

Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar el fog árulni, főleg nem egy humán lány miatt. – Azzal hátradőlt a székben, mintha csak a saját irodájában ülne, és ő fogadná Brickmant meghallgatásra, nem pedig fordítva.

– És mi van a megállapodásunkkal? – kérdezte kis idő múlva a cégembert.

– Időbe telik, míg másik fegyverszállítmányt kerítek – merengett

Brickman, de a bandavezér ismét csak legyintett.

– A fegyverek lényegtelenek – mondta. – Más források is a rendelkezésemre állnak, hogy el tudjunk bánni a Tüskékkel, amennyiben valódi fenyegetést jelentenek majd a számunkra. Én a hosszú távú céljainkról beszélek.

– Azok a tervek rendben haladnak. Amint sikerül megszilárdítanod a

hatalmad itt Seattle-ben – folytatta Brickman – lehetőséget kapsz Tir

Tairngire-ben is, ha eljön az idő.

– Jó – bólintott Lucifer, és összefonta az ujjait. – Ebben az esetben ez

az ügy csak egy kis késlekedést jelent. Orion már nem tagja az Ősöknek,

és leszámoltam a többi potenciális bajkeverővel is, ahogy azt terveztem,

de még mindig nagyon sok a tennivaló. Végül is – csapott a térdére a

tünde –, a türelem is erény. – Azzal szélesen Brickmanre mosolygott. –

Lesznek még más lehetőségeink is.

– Örülök, hogy ilyen jól megértjük egymást – bólintott Brickman. –

Kapcsolatban maradunk.

A bandavezér felállt, és búcsúzólag biccentett, majd megfordult, és kiment az irodából. Ahogy az ajtó becsukódott, Brickman hátradőlt a fotelnak is beillő székében, és nagyot sóhajtott.

– Hát ez igazán remekül ment – érkezett egy dallamos női hang az árnyékok közül.

Brickman nem reagált a hallottakra, még csak meg sem fordult, csak

az ujjaival simogatta a sima asztal mintázatát.

– Kímélj meg a szarkazmusodtól, Éjközép – mondta a levegőbe. – Mára már kijutott belőle bőven.

Az iroda ablakának árnyékából egy vékony, testhez simuló ruhát viselő alak lépett elő. Csendesen becsukta maga mögött az ablakszárnyat, és közelebb lépett. Magas és karcsú volt, akár a legtöbb tünde. Feszes ruhája kihangsúlyozta szálkás izmait és formás alakját. Hosszú, fekete haja hátrafésülve lapult a koponyájára. A tarkójánál copfba fogta, hogy ne legyen útban. Ezáltal hegyes fülei még nagyobb hangsúlyt kaptak, akárcsak vékony szemöldöke és hatalmas szemei. Az álla és az ajka egy szoboréhoz hasonlított, hideg tekintete és érzelemmentes arckifejezése nem különben.

– Mióta hallgatózol? – kérdezte Brickman.

– Elég ideje – mondta a tünde nő. – Milyen kár! Az ötlet, hogy az

Ősök szerezzék meg a fegyvereket, majd pedig a Knight Errant előlép, és

megoldja a lopásügyet, igazán szép kettős húzás lett volna. Ha sosem látott magasságokba csapnak a bandaháborúk lángjai, a Lone Start inkompetenciával lehetett volna megvádolni a szerződésük meghosszabbításakor. Azután a Knight Errant előléphet, megindíthatja a nyomozást, és kíméletlenül lecsaphat a bandákra. Ez ám az igazi hőstett!

– Azért nem teljes a kudarc – magyarázkodott Brickman. – A lopások

még így is némi negatív PR-t jelentenek a Lone Starnak. Azért különös

óvatossággal kell kezelni az ügyet, különben az árnyvadászok azt hihetik, hogy az Ares nem tudja megvédeni magát, így könnyű préda. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. Gyanítom, néhány embert keményen meg kell büntetni a történtek kapcsán, hogy mindenki tudja, velünk nem szórakozhat senki sem kedvére. Azt hiszem, egy elég szép méretű tisztogatásra lesz szükség.

– Ez nem az én asztalom, Brickman – rázta a fejét a nő. – Nem én vagyok az embered, ha elvarratlan szálakat akarsz kezelgetni.

– Nem is ezért hívtalak ide – ráncolta a homlokát a cégember. – Valami egészen másra gondoltam. Lothan egy új emberrel dolgozik. Egy lány, aki ott volt a megbeszélés alkalmával is. Zöld Lucifer szerint ő vette rá Oriont, hogy hívja párbajra őt, és biztos vagyok benne, hogy ő felelős a fegyverek eltűnéséért is. – Kihúzta az asztal fiókját, és elővett egy nyomtatott képet, majd az asztalra lökte.

– Tudni akarok róla mindent, amit csak lehet! Ha játszom, ismerni

akarom az összes bábut a táblán.

Éjközép a képre pillantott, amelyet minden bizonnyal titokban készítettek, amikor Brickman az árnyvadászokkal találkozott. Alaposan megnézte magának a képen látható fiatal nőt, aki a tudta nélkül épp a kamerába nézett. A fiatal, szőke haj keretezte arc és a hősködő tekintet, amely jól látható tapasztalatlansággal volt vegyítve, valahogy ismerősnek tűnt, mégis a tünde tekintete inkább a lány nyakában lógó amuletten akadt

meg. Éjközép felemelte a fényképet, és jobban megnézte. Nem mert hinni a saját szemének, de a nyakék kétségtelenül ott volt, éppen előtte.

Lenyelte az izgatottságát, majd felnézett a képről, és lágyan Brickmanre mosolygott.

– Megszerzek róla minden információt, amit csak lehet – mondta

csengő hangon. – Örömömre fog szolgálni.

A szerzőről

Steve Kenson 1997-ben lépett az árnyak közé, az Awakenings szabálykönyv megjelenésekor. Azóta több mint kéttucat Shadowrun™ szerepjáték könyvet írt, illetve vett részt a megszületésükben. Az első önálló Shadowrun műve, a Technobábel 1998-ban jelent meg. Három másik Shadowrun könyvet is írt ezután, és több MechWarrior™ és Crimson Skies™ regényt szintén. Steve Merrimackben, New Hampshire-ben él a

társával, Christopher Penczakkal.

 

Document Outline

• 1
• 2
• 3
• 4
• 5
• 6
• 7
• 8
• 9
• 10
• 11
• 12
• 13
• 14
• 15
• 16
• 17
• 18
• 19
• Epilógus
• A szerzőről

Table of Contents

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

Epilógus

A szerzőről