Hol vagy?

– Itt – mondta a dekás nevetve.

Kellan lenézett, és látta, hogy az egyik keze felemelkedik a teste mellől. Ekkor döbbent csak rá, hogy az nem is az ő keze. Olyan volt, mintha Kellan és Jackie ugyanabban a testben léteznének, de a dekás irányítása alatt.

– Jól van. Kapaszkodj! – mondta Jackie. Megfordult, és a neon horizont felé futó egyik fénylő vonalra lépett.

Mintha hullámvasútra ültek volna. Kellan úgy érezte, a gyomrát maga

mögött hagyta abban a pillanatban, amikor egy ezüstösen csillogó alagút

nyílt előttük, ők pedig őrült tempóban száguldani kezdtek benne. Százával suhantak el mellettük mindkét irányban az adatcsomagok. Valóságos digitális csúcsforgalom volt.

Mielőtt még Kellan össze tudta volna szedni magát, az utazás már véget is ért. A világ újra a helyére zökkent, és egy égbe nyúló épület árnyékában találták magukat. A falak vörös kőből épültek, az ablakok rézszínű

tükrökként csillogtak.

– Üdvözöljük az Ares Macrotechnology seattle-i hálózatában – utánozta Jackie egy unott idegenvezető monoton hangját. – Elöl láthatják, mit jelent a biztonság egy olyan másodosztályú Ares rendszerben, mint amilyen ez is.

Kellan a főbejárat felé pillantott. Előtte, a betonplaccon egy termetes

fekete kutya feküdt. Akkora, mint egy troll. Három fejét békésen pihentetve a mancsán, behunyt szemmel szuszogott. Hosszan, mélyeket lélegzett. Láthatólag aludt. Szegecselt nyakörvénél fogva egy fényes lánccal a mögötte levő falhoz volt kikötve.

– Szabványos Ares Cerberus Jég – dünnyögte Jackie. – Nem túl fantáziadús, de mit is várhatnánk?

A MAGYARUL EDDIG MEGJELENT

SHADOWRUN REGÉNYEK:

Carl Sargent & Marc Gascoigne: Véres utcák

Carl Sargent & Marc Gascoigne: Fekete Madonna

Carl Sargent & Marc Gascoigne: Nosferatu

Robert N. Charrette: Sose kezdj sárkánnyal

Robert N. Charrette: Jót válaszd meg az ellenségeidet

Robert N. Charrette: Keresd a magad igazát

Robert N. Charrette: Sose bízz tündében

Nigel D. Findley: LX-IR

Nigel D. Findley: Árnyjáték

Nigel D. Findley: Magányos farkas

Nigel D. Findley: A nap háza

Mel Odom: Fejvadászok

Mel Odom: Hajtóvadászat

Mel Odom: A múlt csapdájában

Nyx Smith: Elsötétedés

Nyx Smith: Csíkos vadász

Nyx Smith: Ki űzi a vadászt?

Jak Koke: Üres éter

Jak Koke: Idegen lelkek (Sárkányszív I.)

Jak Koke: Krómba zárva (Sárkányszív II.)

Jak Koke: Minden határon túl (Sárkányszív III.)

Lisa Smedman: Pszichotróp

Lisa Smedman: A Lucifer-játszma

Lisa Smedman: Véres sport

Christopher Kubasik: Átváltozva

Tom Dowd: Vakító fény

Robin Mash: Cyberkommandó

Caroline Spector: Végtelen világok

Stephen Kenson: Technobábel

Stephen Kenson: Keresztutak

Stephen Kenson: Ragnarok

Stephen Kenson: Lángoló Idő

Robert N. Charrette: Jogos kárpótlás

Michael A. Stackpole: Farkas és Holló

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Stephen Kenson;

BORN TO RUN

Copyright © 2005, WK GAMES

All rights reserved.

Fordította: Csukás Csaba

Hungarian translation © 2006, Beholder Kft.

Borítófestmény: Marc Sasso

ISSN 1218-7585

ISBN 963 8428 33 3

Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134

Felelős kiadó: Mázán Zsolt, Tihor Miklós

Felelős szerkesztő: Dani Zoltán

Korrektor: Lexa Klára, Németh Szabolcs

Borítóterv: Dikó István

Tördelés: Dikó István

Készítette az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Készült 2006-ban.

S T E P H E N K E N S O N

BEHOLDER KIADÓ

BUDAPEST, 2006

A családomnak, barátaimnak, de legfőképp Christophernek.

K Ö S Z Ö N E T N Y I L V Á N ÍT Á S

Köszönöm Janna Silversteinnek, hogy elgurította a labdát, és Sharon

Turner Mulvihillnek, amiért felkapta azt, és futott vele. Ti vagytok a legjobb szerkesztők, akikkel volt szerencsém együtt dolgozni. Köszönet továbbá Mike Mulvihillnek a felbecsülhetetlen, Shadowrunnal kapcsolatos tanácsaiért, és mindenkinek, aki részt vett a játék fejlesztésében, valamint Kellan és társainak megalkotásában.

1

Amint Kellan Colt elérte az Alvilágot, elkezdett esni. Nem nagyon, éppen csak szitált az ólomszín fellegekből, amelyeket halványan megvilágított a metroplexum neonragyogása. Az esőcseppek halkan kopogva hulltak a Hálózat Taxi szélvédőjére.

– Köszönjük, hogy a Hálózat Taxit választotta Ms. Webley – csiripelte

a fedélzeti számítógép vidáman. Kellan kihúzta a hitelkártyáját a nyílásból. Kelletlenül vette tudomásul, hogy az egyenlege ismét néhány nuyennel soványabb lett, mint azt szerette volna. Az ajtó halk szisszenéssel, automatikusan kinyílt, Kellan pedig kiszállt. Valaki már várta a taxit, és most el is foglalta. A gép rendíthetetlen jókedvvel fogadta az új utast.

– Köszönjük, hogy a Hálózat Taxit választotta. Kérem, helyezze be hitelkártyáját, és üsse be a kívánt célállomást!

Kellan felnézett a magasan függő, krómosan csillogó betűkre: ALVI

LÁG 93. Az épület, amely előtt állt, egy átalakított raktárház volt; hatalmas, tömbszerű testén repedések és grafitik éktelenkedtek. Tökéletes példája a seattle-i éjszakai klubélet világának. A bejutni vágyók kígyózó sorban várakoztak a bejárat előtt. Legtöbben céges babák voltak, a leg újabb divat szerint öltözve. Jókedvűen vihogtak, és felkészültek egy

újabb izgalmasnak ígérkező éjszakára. Ezeket az egyszerű lelkeket valósággal megszédítette a Puyalupp Pusztulat szomszédsága. Épp attól volt exkluzív ez a szórakozóhely, hogy érezhető közelségbe került az a számukra romantikusan romlott környék, ahol a társadalomból kiszakadt réteg élt, amelyről egyéb körülmények között hallani sem akartak. A helyieket véletlenül sem lehetett összetéveszteni a céges alakokkal. Ezek öltözéke szerényebb volt, a pillantásuk kevésbé begyakorolt. Kellan látott egy pár törpöt és egy csapat tündét is a várakozók sorában, de akadt köztük néhány ork, sőt, még egy talpig szintibőrbe öltözött troll is.

Nem törődött a sorban állókkal. Kezét zsebre dugva, egyenesen a bejárat felé indult, mintha ide tartozna. Szemét előre szegezte, állát felszegte.

Egy erős kéz ragadta meg a karját, és késztette megállásra.

– Hé, kislány! Mit képzelsz, hová mész? – A mély hang túlharsogta a

tömeg ricsaját és a bentről kiszűrődő zene dübörgését.

Kellan felpillantott a valaha látott legrondább arcra. Egy ork állt előtte, ami azt jelentette, hogy több mint egy fejjel magasodott föléje. Olyan ábrázata volt, mintha egy ijesztő képregényből bújt volna elő. Széles állkapocs, lapos orr és homlok meg két fehéren meredő agyar mustrálta fenyegetően. Sötét bőrén több helyen vöröses szemölcsök éktelenkedtek, hosszú barna haját vaskos lófarokba fogta, amelyet fémcsatok díszítettek. A pillantása olyan metsző volt, hogy borotválkozni lehetett volna vele. Fehér pólót viselt, amely ráfeszült széles mellkasára és vastag bicepszére. Fekete mellénye, rászabott nadrágja és enyhén viseltes, de jó minőségű bakancsa arról árulkodott, hogy az orknak vagy az alkalmazójának jó ízlése volt, és némi pénze is.

Kellan lerázta magáról a nagydarab metahumán kezét, és teljes magasságában kihúzta magát, ami még így is azt jelentette, hogy az arca a másik szegycsontjával került egy magasságba. Mélyen az ork szemébe nézett.

– Bemegyek – mondta olyan hidegen és tényszerűen, ahogy csak bírta.

– Milyen idős vagy, kölyök? – élcelődött a kidobó. Kellan hallotta,

hogy néhányan gúnyosan felröhögnek a sorban, de nem törődött velük.

Minden figyelmével a biztonsági őrre összpontosított.

– Huszonegy – felelte határozottan.

– Lássunk valami igazolványt!

Kellan elővette a hitelkártyáját, és átnyújtotta az orknak, aki becsúsztatta az övén lógó leolvasóba. Mielőtt odaadta, a lány beállította a kártyát, hogy a fickó le tudjon szedni róla némi nuyent, ha akar.

– Üzleti ügyben jöttem – mondta közben Kellan éppen elég hangosan,

hogy a másik hallja. Az ork hol a képernyőre, hol a lányra pillantott

többször egymás után. Az arcán semmi érzelem nem tükröződött közben. Végül megnyomott néhány gombot a leolvasón.

– Valóban? Miféle üzleti ügyben? – kérdezte óvatosan, fel sem nézve.

Azonnal megfogalmazódott benne gondolatban a „Semmi közöd hozzá!” válasz, de gyorsan el is hessegette. Semmi értelme nem lett volna felbosszantani az orkot, és ami azt illeti, hazudni sem.

– Keresek valakit – mondta végül. – Egy G-Dogg nevű fickót… – Erre

már felfigyelt a kidobó.

– Miért? – kérdezte az ork vigyorogva. – Tartozik neked esetleg?

– Mint mondtam, üzlet. Itt van?

Az ork vállat vont.

– Nem láttam még, de G-Dogg elég sokfelé meg szokott fordulni. –

Kihúzta a hitelkártyát a leolvasóból, és visszaadta a lánynak. – Ha látom,

szólok neki, hogy keresi őt, Ms. Webley. Érezze jól magát! – intett a bejárat felé.

– Kösz – biccentett Kellan. Az ork a következő páros felé fordult, akik

hangosan tiltakoztak, hogy a lányt soron kívül beengedte.

– Jól van. Következő! –, mordult fel hangosan a kidobó. – Lássunk valami igazolványt!

Kellan mély levegőt vett, és belépett az Alvilágba.

Az első dolog, ami megütötte, az a zene volt, amely a széles színpad

egyik oldalán tornyosuló hangszórókból tört elő. Színes lézerfény cikázott a basszus ütemére, a hátsó falat egészében beborító képernyőkön pedig videoklipek és a táncteret mutató kamerák képei vibráltak.

Az előtér mögött széles lépcső ívelt felfelé a táncparkett mentén. A

színpadon egy zenekar játszott olyan hangerővel, hogy szinte beleremegett az épület, lelkes ujjongást váltva ki a hallgatóságból. Kellan szeme nyomban megakadt a tünde énekesen. A férfi természetes vonzereje tökéletes frontemberré tette. Azon sem lepődött meg, hogy a háttérben egy szaszkacs vokálozott. Lévén, hogy ezek a különleges lények bármilyen hangot képesek utánozni, szinte elkerülhetetlen volt, hogy sokan közülük

a szórakoztatóiparban kössenek ki. Bár ami azt illeti, Kellan még egyszer

sem látott ilyet.

Ahogy ott állt, a hangzavar és a fények valósággal elnyelték. Nagyot

sóhajtott. Sikerült. Persze a fellépése, egy hamis személyi és néhány

hasznos jó tanács már nem egy klubba bejuttatta odahaza Kansas Cityben. De ez most más. Ez maga az átkozott Seattle. A nagyok játszótere.

A Seattle Metroplexum nyüzsgő hely. Egy apró UCAS birtokszelet a potenciálisan ellenséges Amerikai Bennszülött Nemzetek szomszédságában, közvetlenül a tündeállam Tir Tairngire és a Kaliforniai Szabad Állam mellett. Errefelé az árnyak sötétebbek és mélyebbek, mint bárhol máshol. Itt lehetősége nyílhat igazán nagy dobásokra, nem úgy, mint Kansas Cityben.

– Seattle… – sóhajtotta Kellan. Körülnézett, és amennyire csak bírta,

magába szívta a hely hangulatát. Minden talpalatnyi helyen emberek

nyüzsögtek, követve a legutóbbi klubdivatot. Önfeledten hullámzottak a

zene ritmusára.

Kellan kelletlenül vette tudomásul a kontrasztot a saját öltözéke és a

helyi viselet közt. Kopott bőrdzsekit viselt, és egy valaha fehér pólót.

Már elég hosszú ideje nem tudta kimosni, így jelenleg inkább szürkének

tűnt. A farmerja enyhén nagy volt rá, és egy használt, ódivatú övvel szorította a csípőjéhez. Mindenesetre az megnyugtatta kissé, hogy a fellépése és határozottsága pótolni tudta azt, amit a külsején elveszített. Végtére is ő itt volt bent, a divatmajmok pedig még mindig kint várakoznak.

Az egyik keze önkéntelenül felcsúszott, és megmarkolta a nyakában

lógó jáde amulettet, amelyet egy vastag aranyláncon viselt a nyakában.

Ez képezte a lány ruházatának kétségkívül a legextravagánsabb részét.

Még mindig szokatlannak találta a súlyát, de úgy érezte, tökéletesen illik

hozzá. Abban a pillanatban, ahogy először meglátta, tudta, ezt neki szánta a sors. Azt kívánta, bárcsak többet tudna róla. Ez volt az egyik ok, hogy Seattle-be érkezett.

Ez is abban a csomagban volt, amely a nagynénjéhez érkezett egy napon. Szerencsére Kellan épp otthon volt akkor, mert biztosra vette, hogy különben a nagynénje zálogba adja, és ő sosem hall felőle. Bizonyára a kapott pénzt olcsó likőrre költötte volna, hogy feledje azt a rengeteg

pénzt, amit Kellanra költött azóta, mióta a lány hozzá került. Ezt Kellan

sosem feledhette, mert az asszony gyakran felhozta a témát, hogy ő csak

kölönc a nyakán. Mintha a lány tehetett volna róla, hogy az anyja nála

hagyta.

Nem volt semmiféle cím a csomagoláson, de a bélyegekről kiderült,

hogy Seattle-ben adták fel. Abban volt az amulett és még néhány holmi:

kábító bot, egy bő nyakú golyóálló mellény, néhány gránát, egy elsősegély doboz, egy érvényesített hitelkártya néhány ezer nuyennel és egy nyomtatott üzenet, amelyen a következő szöveg állt: „Ezek az anyád holmijai voltak. Gondoltam, téged illet.”

Nem volt sem aláírás, sem egy utalás, amelyből tudhatta volna, ki

küldte. Kellan azonban elég okos volt, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat. Összecsomagolta a holmijait, és alig egy héten belül eltűnt a nagynénje házából. Elege lett már abból, hogy koloncnak tartsák, amikor a legtöbb számlát ő maga fizette. Régóta dolgozott már: ételt szolgált fel

a mázlista céges kölyköknek, akik csak gúnyosan vigyorogtak rá, vagy

ami még rosszabb, egyszerűen levegőnek nézték. Magában megesküdött,

hogy sosem lesz olyan, mint a nagynénje. Nem vállal el valamilyen vacak munkát, ami mellett leélheti az életét, várva mindig a hétvégéket és a szabadnapokat, majd miután kifizetett mindent, a maradék néhány nuyent arra költse, hogy berúgjon, mert így nem kell józanul elviselnie a

gondolatot, hogy az egész élete semmit sem ér.

Kellan kezdeni akart valamit magával. Lenni akart valaki. Ez pedig azt

jelentette, hogy szerez némi nuyent. Márpedig egy aluliskolázott, kilátások nélküli kölyök számára, mint amilyen ő, csak két járható út létezett: vagy a testét árulja az utcán, vagy az árnyak közt dolgozik. Semmi kedve nem volt az elsőhöz, ráadásul a csomagban érkezett felszereléssel és pénzzel lehetősége nyílt arra, hogy árnyvadászként kezdjen új életet.

Több alkalommal is bizonyította Kansas Cityben a rátermettségét, és

ezzel tovább hizlalta a számláját. Közben sikerült kialakítania azt a kapcsolatrendszert, amelynek segítségével eljutott Seattle-be, ahol talán fényt deríthet a csomag rejtélyes feladójának kilétére. Ráadásul ez volt az a hely, ahol az igazi akció várta. így hát most itt van.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy kis híján fellökött egy, a

tánctér melletti korlátnál álló fickót. Megrázta a fejét, és felkészült, hogy

bocsánatot kérjen, vagy ha kell, megvédje magát. Szükségtelennek bizonyult. A férfi opálos tekintettel meredt a semmibe. A füle mögötti jackcsatlakozóból vékony kábel kígyózott az övén lógó kis dobozba. Egy chipfejű volt. Előre rögzített simchip repítette a virtuális világ hamis gyönyöreibe. A dobozból a jelek egyenesen az agyába sugározták az illúziót. Egész teste lassan hullámzott valamilyen zene ütemére, amelynek köze sem volt a klubban pulzáló hangzavarhoz. Teljesen elmerült a digitális fantáziában. Kellan visszadugta a kezét a zsebébe, és elhatározta, inkább a jelenre figyel. Elég a múlton való merengésből! Kansas Cityt maga mögött hagyta. Ez itt Seattle. Ideje az üzletre koncentrálni.

A tánctér mellett kisebb csoportok alakultak az apró asztalok és székek között. Úgy tűnt, valami vicces kedvű törpe tervezte a klub berendezését. Ahogy közeledett a szemközti fal teljes hosszában terpeszkedő

bárpult felé, a tömeg egyre jobban összesűrűsödött körülötte. Épp két hi

ányos öltözékű, durva külsejű ork között igyekezett keresztülnyomakodni, amikor a pult egyik végében álló különös figurán megakadt a tekintete.

Egy tíz méter magas, krómmal bevont szobor volt. Egészen úgy nézett

ki, mint Buddha. Bölcs, kövér arccal nézett egykedvűen a távolba. Óriási

hasát hosszú köpeny takarta, csupasz lábán szandált viselt. Neoncsövek

tekergőztek a szobor karján és lábán, a hasa közepén pedig egy hangszóróból dübörögve tört elő a zene. Az arcán nem az a nyugodt kifejezés ült, mint amelyet Kellan egy Buddhától elvárt volna. Egyszerre volt sunyi és komor, mintha csak magában nevetne egy jó viccen. Ahogy nézte az alkotást, egyszer csak a gigászi lábak alól sűrű füst tört elő, amelyben ragyogva szóródtak szét a rátévedt lézersugarak. Az alak felszínén olykor, alig láthatóan színes betűk villantak fel, majd olyan gyorsan el is tűntek, mintha sosem lettek volna ott. Sokáig tartott, míg Kellan el tudta olvasni

a feliratot. KÉRDÉS SZAKÉRTŐ, és A SZERELEM A TÖRVÉNY

– Ne nézd túl sokáig! – hallatszott egy hang. – A Bestia többnyire

hipnotizálja az újoncokat, akik bámulják.

Kellan csak most vette észre, hogy már a bárpult mellett áll. Egészen

könnyedén verekedte át magát a tömegen, miközben valósággal transzba

merült, ahogy a szobrot bámulta. Egy tünde állt a bár túloldalán. Enyhén előrehajolt, két kezével a pult tetejére támaszkodott. Az egyikben egy rongyot szorongatott, amellyel valószínűleg a kilöttyent italokat szokta feltörölni, mert erős alkoholszag érződött felőle. Ahogyan az ösz—

szes tünde, akivel Kellan eddig találkozott, ő is úgy festett, akár egy

szimsztár: magas, jóképű; hosszú, vállig érő fekete haj, lágyan a füle mögé fésülve. A tünde rávillantotta szikrázó mosolyát, majd megkocogtatta a pultot a lány előtt.

– Nos? Mit adhatok?

Kellan becsúsztatta a kártyáját a pulton lévő leolvasóba, azután meg

érintette a képernyőt.

– Lehet mondjuk egy sör és egy kis mellékes? – kérdezte Kellan.

A tünde egyre csak somolygott, majd leheletnyit felhúzta egyik szem

öldökét.

– Persze. A sör öt nuyen, a kísérő viszont ötven.

Kellan az ujját a kijelzőnek nyomta, majd így szólt:

– Rendben. Ismersz egy G-Dogg nevű fickót?

Újból felszökött a szemöldök.

– Igen, ismerem. Miért keresed?

– Üzlet – felelte kurtán a lány. – Itt van?

A tünde jelentőségteljesen megvonta a vállát.

– Nem tudom. Ma este még nem láttam, de tudod, G-Dogg elfoglalt

ember. Sok klubban dolgozik: Penumbra, Dante Pokla. Talán később még

felbukkan, de az is lehet, hogy nem.

Kellan kieresztett egy sóhajt.

– Rendben. Mindenesetre megmondanád neki, ha látod, hogy kerestem? – kérdezte, és bepötyögte a számát a képernyőn keresztül. – Ezen elér.

– Természetesen – bólintott a pultos. Kinyitott egy üveget, és a bárpultra tette, majd elővett egy chipet, és rátöltötte a lány számát. Amint végzett, Kellan kihúzta a kártyáját a gépből, a tünde pedig kihúzta a chipet, és zsebre vágta.

– Ha szükséged van még valamire, csak kiálts!

– Kösz.

Kellan belekortyolt az italába. Nem volt rossz, de nem azért jött, hogy

igyon. Azért van itt, hogy üzletet kössön, de hogyan kezdhetne egyáltalán hozzá, ha még egy találkozót sem bír összehozni? Hirtelen ráébredt, még mindig úgy gondolkodik, mint egy kansasi árnyvadász. A seattle-i árnyvilág óriási. Nem gondolhatta komolyan, hogy az első helyen rátalál

arra, akit keres.

Azért érkezett az Alvilágba, mert úgy hallotta, G-Dogg a megfelelő

ember, aki segíthet az árnyvadászoknak, akik még újnak számítanak Seattle-ben: tudta, hogyan lehet kialakítani a kezdeti kapcsolatrendszert.

Kellan keze összeszorult a zsebében lévő hitelkártyán. Az egyenlege kezdett vészesen lecsökkenni. Szüksége volt valamilyen munkára, hogy helyrerázódjon valamelyest, különben mehet vissza az utcára. Már arra sem volt elegendő pénze, hogy visszautazzon Kansasbe – nem mintha

tervezte volna, hogy valaha is visszatér oda. Elhatározta, hogy kerül,

amibe kerül, itt Seattle-ben marad, és találkozni fog a megfelelő emberekkel.

Ekkor egy troll felállt az asztalok között, kis ideig a tömeget vizslatta,

majd megakadt a szeme Kellanon, akár egy hőkövető rakétáé.

Hatalmas termettel áldotta meg a genezis, és olyan ronda képpel,

hogy mellette a kidobó valóságos férfi modellnek tetszett. Zömök, lapos

feje egy futball-labdára hasonlított. Kétoldalt lefelé görbülő szarvak meredtek a koponyájából, a szájából pedig egyetlen törött, krómveretes agyar türemkedett elő. Domború koponyáját simára borotválta, ettől az olyan lett, akár egy sötét tarló. Hegyes füleiben több nehéz fémkarika

csillogott, akárcsak bozontos szemöldökében és lapos orrában. Ez utóbbi

egészen bikaszerű külsőt kölcsönzött a metahumánnak. Nehéz bőrkabátot viselt, amelynek a válláról vastag lánc tekergőzött egészen a derekáig.

– Hé, cicus! Még nem láttalak errefelé – szörcsögte mély, dörmögő

hangon. Majdnem három méter magasan tornyosult Kellan előtt. A lány

feje a másik gyomrával került egy magasságba. A remegő pocak egy széles öv fölött buggyant elő. Még így, néhány lépésnyi távolságból is olyan lehelet csapta meg a lányt, hogy majd ledöntötte a lábáról. Úgy bűzlött, mint egy sörfőzde, és úgy dülöngélt, mintha épp egy hordónyival meg is

ivott volna az ősi nedűből.

– És nem is fogsz – vetette oda Kellan. Ellökte magát a bártól, hátrahagyva az alig érintett italt. Egy kéz ragadta meg a karját, és szorította satuba.

– Hová mész? – kérdezte a troll. – Még a nevedet sem tudom. Az

enyém Ló – vigyorgott elégedetten, kivillantva sárga, töredezett fogsorát. Busa fejével ostobán bólogatott, majd nagyot kacsintott. – Így van, édes. Pontosan azt jelenti, amire gondolsz.

– Tényleg? – kérdezte Kellan. – Akkor talán kereshetnél magadnak

egy helyes kis kentaurt vagy valami hasonlót.

– Mi? – mordult fel a troll, és még erősebben szorította a lány karját.

– Ne szemtelenkedj, kicsikém! Én csak… – hirtelen elhallgatott, és nagyot nyelt, ahogy megérezte Kellan kábító botját a lába között.

– Ez elég nagy lesz, bébi? – kérdezte a lány. – Mert szerintem ez több,

mint amivel elbírsz. Most pedig, ha nem veszed le rólam a mocskos

mancsod, de tüstént, kénytelen leszel a neved Lóról Kancára változtatni.

– Nyomorult, szennyes kis… – morogta a troll, és ütésre emelte hatalmas öklét. Kellan megnyomta a gombot. Elektromos kisülés csattant, mire a troll valószerűtlenül magas hangon felsikoltott. Alig lehetett hallani a hangzavarban, azután a metahumán, mint egy kivágott fa, eldőlt.

A földön fekve vonaglott, közben Kellan néhány lépést elhátrált. Hallotta a lelkes tapsot, és néhány női hang ovációját, de nem szándékozott sütkérezni a kétes ragyogásban, inkább elindult a kijárat felé. Az emberek kitértek az útjából, bár csak a pulthoz közel állók láthatták a földön tehetetlenül vergődő trollt.

Az ork kidobó felismerte Kellant, amint a lány kifelé tart.

– Na? – szólította meg. – Mázlid volt?

– Nem igazán – felelte Kellan, és keze ismét eltűnt a kabát zsebében.

Az eső közben rendesen eleredt odakint. Dobolva hullt az utca kövére,

csuromvizesre áztatva a még mindig várakozó tömeget. Kellan sietve elhaladt a sor mellett, majd a zsebéből előtúrta telefonját, hogy legalább egy taxit hívhasson. Eljátszott a gondolattal, hogy esetleg benéz egy másik klubba, de rájött, most semmire sem vágyik jobban, mint egy meleg helyre és hosszú, pihentető alvásra. Elég volt mára.

Ekkor ijedt lármára lett figyelmes a háta mögül. Ahogy megfordult,

látta, hogy Ló és két másik troll a bejárati ajtóban áll, és a sötétedő utcát

kémlelik. Ló üvöltözött, majd megpillantotta Kellant. Elkapta az egyik

cimborája karját, és a lány felé mutatott.

– Ó, a francba! – morogta Kellan. Megfordult, és inaszakadtából rohanni kezdett, azok hárman pedig utána.

Úgy futott, ahogy csak bírt. Félreugrott az utcán bandukoló járókelők

elől, de azok hárman csak nem akartak lemaradni. Sőt, ami azt illeti, hatalmas termetük ellenére olyan fürgén mozogtak, hogy a távolság üldöző

és üldözött közt egyre csak fogyott. Kellannak még az a hátránya is megvolt, hogy a trollok bizonyára sokkal jobban ismerik a környéket. Az első

sikátornál befordult balra, remélve, ott elveszítik a nyomát. Ehelyett

egyenesen egy drótkerítésbe rohant. Pánikszerűen mászni kezdett felfelé,

de az esőtől nedves fémrácson a cipője folyton megcsúszott. Még csak

félúton járt, amikor egy erős kéz megragadta hátulról, és visszarángatta

a földre.

Kellan megpördült, és hagyta, hogy a bőrdzseki lecsússzon róla. A

földre huppant. A troll csak egy üres kabátot szorongatott a kezében. Ló

nekiugrott. A hátát egészen a hideg kerítéshez nyomta. Szemből a troll

bűzös leheletét érezte az arcában. Irdatlan tömegével a rácshoz passzírozta, amely fájdalmasan vágott a húsába. Kellan kábító botja a kabátban maradt minden mással együtt, amit esetleg fegyverként használhatott volna.

A troll képén gonosz vigyor terült szét. Kezével megragadta a lány állát, és maga felé fordította az arcát. Alig néhány centiről lihegett Kellanra. Az eső patakokban folyt végig bozontos szemöldökén és az orrán, miközben megnyalta kiálló agyarát.

– Nem leszel ilyen csinos, mire végzünk veled, kicsikém – morogta. –

Bár, ha nyugton maradsz, talán még élvezni is fogod.

2

– Most mulatunk egy kicsit – vigyorgott a troll.

– Hé! – kiáltotta egy ismerős hang a sikátor bejárata felől. – Vissza!

Ahogy a három troll megfordult, hogy szemügyre vegyék az újonnan

érkezett idegent, Kellan is láthatta, ki az. A nightklub kidobója lépdelt

feléjük komótosan. Ökölbe szorított ujjait hangosan ropogtatta. Nem láttak nála fegyvert.

– Azt mondtam, vissza! – ismételte meg a szavait.

– Cseszd meg! – vetette hátra a válla felett Ló, egy pillanatra sem

eresztve el Kellant. Két társa közben az ork felé indult.

– Gyertek csak! – intett a kidobó nyájasan, mire a két troll rohamra

indult.

Az elsőnek érkező kócos hajú troll ütésre emelte a mancsát. Akkora

ökle volt, mint Kellan feje. Az ork kidobó szinte követhetetlen fürgeséggel lebukott előle, majd megpördült, és keményen a másik veséjébe vágott. Amaz fájdalmasan felbődült, és tehetetlenül térdre rogyott.

A másik troll, akinek szeplős képén jókora vágás éktelenkedett, széles

ívben lecsapott ellenfelére. Amaz hárította a támadást, majd gyomron

rúgta Vágottképűt, hogy az kétrét görnyedt. Befejezésként még a képébe

térdelt. A troll lapos orra hangos reccsenéssel tört darabokra. Friss vér

borította el az arcát.

Eközben Kócos összeszedte magát, talpra állt, és hátulról vetette magát az orkra. Vaskos karjaival átölelte a kidobó mellkasát, és felemelte a földről, akár egy gyereket. A troll válla és bicepsze megfeszült, ahogy minden erejével igyekezett fogva tartani vergődő ellenfelét.

Vágottképű letörölte a vért a képéről, és a bőrkabátja zsebébe nyúlt.

Hamarosan egy hosszú pengéjű rugós kés került elő. Vigyorogva indult a

kidobó felé.

Az ork érezte, hogy ebből a szorításból önnön erejéből képtelen kiszabadulni, így mással próbálkozott. Bakancsa sarkával nagyot rúgott fogva tartója térdébe, mire az felordított kínjában, és nyomban a földre ejtette a kidobót, épp amikor Vágottképű odaért. A kés megvillant, de célt tévesztett. Az utolsó pillanatban az ork lebukott a penge alá, és megragadta a trollt. Hamarosan átláthatatlan közelharcba bonyolódtak.

– Intézzétek már el, ti nyomorultak! – üvöltötte Ló torka szakadtából,

miközben Kócos megindult a küzdők felé ismét.

Kellan kihasználta a pillanatnyi alkalmat, és Lóba rúgott. Azonnal

megbánta. A troll egy pillanatra egészen meg is feledkezett a kerítésnek

passzírozott lányról, de most megint rá figyelt. A rúgás nem érte el sem

a kívánt célt, sem a hatást. Combon találta a másikat. Úgy érezte, mintha

egy fatörzset talált volna el.

Ló könnyedén odébb hajította Kellant. A lány keményen csapódott a

vizes aszfaltra. Igyekezett még azelőtt talpra állni, és felkészülni, mielőtt

a troll ismét megragadná. A másik azonban nem mozdult. Élvezettel

emelte maga elé a kezét. Egy pillanattal később hosszú fémpengék csusz—

szantak elő az ujjai végéből. Krómkarmok. Ló mögött eközben Kócos,

egyik kezét a karjára szorítva hátrált, miközben az ork kidobó tett egy

lépést feléje.

– Összeszabdalom az irhád, ringyó! – köpte a szót Ló, és megragadta

a lány pólóját. Felemelte a földről, a másik kezét pedig lendítette, hogy

beváltsa a fenyegetést.

Mintha megállt volna az idő, amikor Kellan kétségbeesetten maga elé

emelte a karját, hogy félreüsse a troll ujjaiból meredő borotvaéles pengéket. Érezte, elönti a forróság, szíve pedig vadul dübörgött a mellkasában.

Vörös köd homályosította el a látását, de minden figyelme az előtte magasodó trollra összpontosult. A nyakában lógó jade amulett hidegnek tűnt most, ahogy a forró bőréhez simult. Kellan kinyújtott keze vörös fénnyel ragyogott, és a lány látni vélte húsán keresztül a csontok fekete

árnyékát. A forróság egy hirtelen lobbanással kitört belőle. Alig egy pillanattal később a troll testét elborították a lángok.

Ló egész ruházata, még a bőrdzsekije is lángra kapott, eleven fáklyává

változtatva a metahumánt. A troll üvöltve dobta Kellant a földre, és próbálta eloltani a tüzet. Eredménytelenül. A földre vetette magát, úgy próbált megszabadulni a gyilkos lángnyelvektől. Egyre csak vergődött, miközben a sikátort megtöltötte az égő ruha, bőr, haj és hús szaga.

A küzdelmet félbeszakította Ló haláltusája, de az ork elég okos és

gyors volt, hogy előnyt kovácsoljon a helyzetből. Miközben a két troll

társuk szenvedését bámulta megbabonázva, a kidobó minden erejét ösz—

szeszedve mellbe rúgta Vágottképűt. Az tehetetlenül zuhant neki a sikátor falának. A feje fájdalmasan csapódott a kemény tégláknak, kezéből a kés csörömpölve hullt a földre. Lassan csúszott lefelé, véres csíkot hagyva maga mögött.

Kócos hamar felismerte, hogy a helyzete most már kilátástalan. Az

egyik társa kiütve hever a földön, a másik még mindig füstölögve agonizál. Óvatosan elhátrált, majd megfordult, és futva indult a sikátor szabad kijárata felé.

Kellan rémülten esett neki a drótkerítésnek. Elkerekedett szemmel bámulta Ló összeégett testét. Úgy érezte, mintha minden ereje egyetlen fuvallattal távozott volna belőle. Hirtelen fázni kezdett, és fáradtnak érezte magát. Nagyon fáradtnak. A földre rogyott. Az ork kidobó melléje lépett, és óvatosan megfogta a lány vállát. Kellan ahogy lenézett a saját kezeire,

látta, azok vadul remegnek.

– Kölyök! Hé, kölyök… – szólongatta egy hang valahonnan nagyon

távolról. Felnézett az ork ronda, aggódó képére, de az is valahogy egészen homályosnak tűnt. Mintha egy sötét alagútból nézne a kidobóra, aki egyre csak távolodott. Forogni kezdett vele a világ.

– Hé! Rendben vagy? – kérdezte. A lány nem felelt. Homályosodni

kezdett körötte minden, végül elnyelte a sötétség.

Egy kis homályos szobában fekve tért magához. Rozoga kanapén feküdt.

Valaki egy UCAS katonái pokróccal takarta be. Lerántotta magáról, és

amilyen fürgén csak tudott, felült. Nyomban meg is bánta a hirtelen

mozdulatot. A fájdalom azonnal visszatért. A szeme a falakon átszűrődő

zene ütemére lüktetett a koponyájában. Halkan nyögve előredőlt, és a

halántékát masszírozva igyekezett szabadulni a kíntól.

Küszködve, reflexszerűen ellenőrizte, megvan-e a holmija. Megköny—

nyebbülten sóhajtott fel. Amennyire most meg tudta állapítani, semmije

sem hiányzott. Még a kabátját is megtalálta egy közeli székre terítve. A

kezét a dívány szélén pihentetve hátradőlt, és mélyeket lélegezve meresztette szemét, míg az hozzá nem szokott a félhomályhoz. Várta, hogy múljon a gyötrő kín.

Színes fény tört be a szobába, ahogy az ajtó kinyílt. Nem látta az érkező alakot, csak a testének sziluettjét. Kellan mit sem törődve a fájdalommal, talpra ugrott, és a kábító botért nyúlt.

– Hé, hé! – szólalt meg az idegen mély hangon. – Nyugi! Csitu van,

kölyök! Csak én vagyok. – Ahogy közelebb lépett, Kellan felismerte,

hogy a jövevény az ork kidobó. Miközben közelebb lépett, a lány fáradtan, de megnyugodva ült vissza az ágyra.

– Hogy érzed magad? – kérdezte az ork, miközben megfordított egy

széket, hogy a támlájára könyökölve üljön le Kellannal szemben.

– Mint akit elütött egy teherautó – felelte a lány. – Mennyi ideig voltam…

– Úgy egy óráig – szakította félbe a nyilvánvaló kérdést. – Nem sokkal múlt este 11.

Kellan megrázta a fejét, és egyik kezével a homlokát kezdte dörgölni.

– Sokkal rosszabb is lehetett volna – magyarázta az ork.

– Igen – bólogatott a lány, majd óvatosan a másik szemébe nézett. –

Kösz. Értékelem a segítséget.

– Nem probléma – biccentett az ork. – De nem siettem volna annyira,

ha tudom, hogy varázsló vagy.

– Mi? Hogy érted ezt?

– Az a kis trükk, amivel a jó öreg Lót gyufává változtattad – magyarázta. – Durva.

– De… nem én voltam. – mondta Kellan. Vagy mégis? Visszagondolt a

forróságra, amelyet azelőtt érzett, hogy a troll lángba borult.

– Nem? Hát, az biztos, hogy én nem csináltam – vágott vissza az ork.

– Abból ítélve, ahogy a nyakláncod ragyogott, te meg kiütötted magad,

egészen úgy tűnt, hogy te műveltél valamit odakint. Szóval azt mondod,

nem vagy varázshasználó?

– Én? Nem. Úgy értem, még soha… eddig még soha életemben… –

Kellan keze önkéntelenül kulcsolódott az amulett köré. Eszébe jutott, milyen fagyosan hidegnek tűnt akkor a bőréhez érve. Most kellemesen langyos volt megint. Azután felrémlett előtte, ahogy vörösen felizzik. Azután a csontjai feketesége a bőrén keresztül. Szemügyre vette gondosan mindkét tenyerét, majd a kézfejét, de most teljesen normálisnak tűntek.

A kidobóra pillantott, és ismét megérintette a nyakéket.

– Azt mondod, ez… ragyogott?

Az ork vállat vont.

– Hát, ha nem is olyan nagyon, de eléggé fénylett. Láttam már hasonló cuccokat mágusoknál, és azért gondoltam, hogy te is egy vagy közülük. Mágikus ez az izé?

– Nem tudom – rázta meg a fejét a lány. – Csak nem rég kaptam. Az

anyámé volt.

– Hát, akkor lehet, hogy ez csinált valamit – vakarta meg a tarkóját

vaskos ujjaival. – Nem tudom. Felismerem a mágiát, ha látom, de fogalmam sincs róla, hogyan működik. – Ekkor ismét Kellanra nézett, mint akinek hirtelen eszébe jut valami új. – Tudod, ha tényleg nem vagy mágus, akkor nem volt túl okos dolog, amit tettél. Belekötni a Tüskékbe. Ráadásul mindjárt háromba. Ló és az ő cimborái. Bajt jelentenek. Nem az újoncoknak való társaság.

– Ki mondta, hogy új vagyok? – háborodott fel Kellan.

– Nos, én még nem láttalak a környéken – magyarázta. – Ráadásul

nem voltál elég elővigyázatos, amikor távoztál. Legalább megbizonyosodhattál volna arról, hogy Ló lent is marad egy darabig, ha már egyszer kiütötted.

– Ő döntött úgy, hogy kötekedni akar – vágott vissza Kellan. – Szerintem egészen jól elintéztem a dolgot.

– Na, ja. De, csak míg be nem értél abba a sikátorba.

Kellan elharapta a kitörni kívánkozó szavakat, és helyette csak nagyot

sóhajtott.

– Azt hiszem, igazad van. Bocsánat. Tényleg értékelem, hogy segítettél.

– Mint már mondtam, nem probléma. Nem kell bocsánatot kérned

egy kis balhé miatt. Egész nap azt keresem – vigyorodott el az ork, kivillantva az agyarait.

Kellan képtelen volt megállni, hogy ne nevessen.

– Mindenesetre, új vagy a városban, nem igaz? –, Inkább kijelentés

volt, mint kérdés. – Mi a neved?

– Kellan Colt – mondta a lány, majd hirtelen csendben maradt, amikor ráeszmélt, az igazi nevét adta meg, nem azt, amelyik a hitelkártyán is szerepel. Az orknak, ha fel is tűnt, semmi jelét nem adta a meglepetésnek.

– Honnan jöttél, Kellan?

– Kansas City – felelte. – Még csak tegnap érkeztem. Épp azon vagyok, hogy kapcsolatokat szerezzek. Melóra van szükségem.

– Mennyi ideig dolgoztál az árnyak közt KC-ben?

– Két évig.

– Az nem kevés, de Kansas City nem Seattle, kölyök. Itt máshogy működnek a dolgok.

– Ja. Kezdem belátni – bólogatott Kellan.

Az ajtó kinyílt, és a tünde bárpultos lépett be rajta. Kellan felé nyújtott egy műanyag pohárban vizet és egy kis ezüstszínű tapaszt.

– Tessék – mondta kedvesen. – Ez segíteni fog, hogy rendbe jöjj.

Kellan kérdő pillantását látva, a tapaszra mutatott.

– A fejedre – bólintott.

Kellan elolvasta rajta a feliratot, majd lehúzta róla a védőfóliát, és a

nyakára tapasztotta közvetlenül az artériára. Ott kerül leggyorsabban a

fájdalomcsillapító a véráramba, és így fejti ki a leghamarabb a hatását is.

Végül nagyot kortyolt a vízből.

– Köszönöm – mondta, mire a tünde válaszként csak bólintott.

– Igen, kösz, Leif – visszhangozta az ork, miközben a pultos a kijárat

felé indult.

– Bármikor, G – fordult vissza a másik, majd kiment, és becsukta

maga mögött az ajtót.

Kellan olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy majdnem lerázta magáról

a tapaszt.

– Te vagy G-Dogg! –, mondta a kidobónak, aki erre szélesen elvigyorodott.

– Ja.

– Mi a fenéért nem mondtad eddig?

– Mert senki mástól nem hallottam, hogy ki vagy mi vagy. Ráadásul

te sem ismertél engem, kölyök, különben nem kérdeztél volna. Mint már

említettem, ez itt nem Kansas többé. Most Seattle-ben vagy, és a dolgok

máshogy működnek a plexumban. Ha nem mutat be valaki, akkor senki

vagy. Így működnek a dolgok errefelé.

– És miért nem mondott senki semmit?

– Mert mindenki ismer itt engem, és tudják, jobb, ha hallgatnak. Leif

tudta, hogy el kellett jönnöd mellettem, amikor bejöttél, de bizonyára

nem ismertél. Kitalálhatta, hogy jó okom lehetett arra, hogy ne fedjem

fel magam, és lássuk be, volt is.

– Szóval csak szórakoztál velem – keményedett meg a lány hangja és

a tekintete.

– Nem. Figyeltelek. Tudni akartam, mennyire találod fel magad, mire

vagy képes, mielőtt úgy döntök, beszélek veled.

– És? – kérdezte Kellan őszinte érdeklődéssel a hangjában.

– Abból, amit láttam, úgy tűnik, egészen jól megállsz a magad lábán,

kölyök. Még meg kell tanulnod egy-két dolgot az életről és a seattle-i árnyakról, de szerintem nem lesz veled gond. Egyébként, nem sok varázshasználó szaladgál az utcán, még errefelé sem.

– Már mondtam…

– Igen, tudom, mondtad, és azt is, hogy fogalmad sincs, mi az az izé a

nyakadban. Mondok neked valamit. Ha érdekel, én ismerek valakit, aki

esetleg választ adhat mindkét kérdésre. Nem sokat tudok a mágiáról, de

Lothan tud mindent, ami tudható, és valószínűleg segíteni is fog. Hát így

áll a dolog, ha érdekel.

Amikor G-Dogg elvigyorodott, Kellan halványan visszamosolygott rá.

– A pokolba is! – lelkesült a lány. – Induljunk!

3

G-Dogg egy tuningolt Honda-Kia Argenthez vezette Kellant, amely az

Alvilág mögötti elkerített téren parkolt. Az autó hangosan csippant, és

villogó indexekkel jelezte, hogy a riasztó inaktív, bár a lány nem vette

észre, hogy az ork bármiféle távirányítót használt volna. G-Dogg a volán

mögé ült, a lány pedig mellé, az utasülésre. Belül a kocsi lényegesen tisztább volt, mint amire Kellan számított, amikor pedig a férfi beindította a motort, az mérgesen felpörgött. Érződött, van benne erő.

– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte az ork, nem kevés büszkeséggel a

hangjában.

– Valóban az – mondta Kellan, bár egyáltalán nem volt lenyűgözve.

– Talán nem látszik rajta – felelte G-Dogg a ki nem mondott kérdésre

–, de ahogy mondják, tudja, amit egy kocsinak tudnia kell, és ez a lényeg. Nem csak a csillogás számít, nem igaz?

A 167-es főúton indultak el, és egészen Rentonig haladtak rajta, ott ráfordultak az I-405-ösre. Útközben az ork sorban megmutatta azokat a helyeket, amelyeket ismert. Olyan volt az egész útjuk, mint egy városnéző túra. Beszélt többek között a Shadow Lake-i Javítóintézetről is. Az ork elmondása szerint ő maga sosem járt ott, de jó néhány embert ismert, aki igen.

– Arrafelé van a Knight Errant központi kiképzőtelepe. Az egész

északnyugati partvidékről érkeznek ide az újoncok – magyarázta, miközben a sztrádától jobbra lévő, lámpákkal szegélyezett útra mutatott.

– Ők látják el a biztonsági szolgálat nagy részét Seattle-ben? – kérdezte Kellan. A Knight Errant az Ares Macrotechnology egyik leányvállalata, ráadásul az egyik legnagyobb cápa a piacon.

– Nem annyira, mint szeretnék – morogta G-Dogg. – Természetesen

minden nagyvállalatnak megvan a saját biztonsági szolgálata, a város

pedig a Lone Starral szerződött le, így a Knight Errant csak az Ares telepeinek a védelmét látja el, és még néhány kisebb feladatot szerte a plexumban. Már évek óta próbálják megszerezni a városi szerződést a Lone Startól.

Kellan és a legtöbb árnyvadász jól ismerte a Lone Star Biztonsági

Szolgálatot. Ők tartották kézben sok helyen a rendőrségi szerződéseket, a

konkurencia legnagyobb sajnálatára.

– A K-E idén is bepróbálkozott – folytatta az ork. – De a Star körmeszakadtáig ragaszkodik a pozíciójához. A polgármester a zsebükben van, így ha nem követnek el valami rendkívül súlyos baklövést, a jó öreg Lindstrom nem teszi őket lapátra.

Váratlanul motorok bőgtek fel mögöttük, mire G-Dogg a visszapillantó tükörbe nézett.

– Kapaszkodj! – szólt Kellannak, majd olyan keményen a gázba taposott, hogy a lány egészen belesüppedt az ülésbe, a kocsi pedig meglódult.

Az Argent valósággal kilőtt, ahogy a motor felpörgött, azután G-Dogg

egy hirtelen mozdulattal a legbelső sávba kormányozta az autót. Nem

volt különösebb forgalom a pályán ilyen későn, de az orknak még így is

ki kellett kerülnie néhány kocsit és egy robotkamiont, amelyet egy, a Városi Hálózatra csatlakoztatott fedélzeti számítógép irányított.

Kellan hátrafordult az ülésben. Nagyjából fél tucat motorost pillantott

meg, akik szétszóródva az úton igyekeztek lépést tartani velük.

– Kik ezek? – kérdezte Kellan.

– Pokolkutyák – vetette oda G-Dogg kurtán, majd élesen a külső sáv

felé húzódott. Csak néhány méterrel kerültek el egy lassan vánszorgó

Ford Americart, amely hangos dudával fejezte ki nemtetszését az eszeveszett manőver láttán. Hamar maguk mögött hagyták a bosszankodó sofőrt.

Hiába taposott G-Dogg a fékbe, még így is olyan nagy sebességgel érkeztek a kivezető rámpára, hogy Kellan biztosra vette, az ork kocsija nem fogja bírni, és felborul. Az Argent azonban jól viselte a strapát. Fülsértő csikorgással kapaszkodott az aszfaltba mind a négy kerekével, így G-Dogg le tudott lassítani annyira, hogy biztonságban be tudják venni a kanyart. Hallották, hogy a motorok tovább száguldanak a sztrádán észak

felé.

– A barátaid? – kérdezte Kellan, mire az ork elfintorodott.

– Na, persze. A Pokolkutyák kisajátították maguknak a 405-öst, ráadásul mindannyian normálisak. Mármint humánok. Nem kedvelik, ha egy metahumán téved be a területükre, így inkább én is távol tartom magam a környéktől. Tudod, hátha épp unatkoznak vagy valami hasonló.

Komótosan rákanyarodtak az I-90-esre, és nyugatnak fordultak, a seattle-i belváros irányába. A távolban megpillantották az égbeszökő, fénylő felhőkarcolókat.

– Akkor miért erre jöttünk? – kérdezte kis idő múlva Kellan. – Úgy

értem, a nehezebb utat választottuk, nem?

– Nem igazán – felelte az ork. – Az I-5-ös a haverjaid, a Tüskék területe. Az egy motoros banda. Mindannyian trollok, mint a pasid, Ló. Általában nem sok vizet zavarnak, de az utóbbi időben előszeretettel lőnek célba bárkire, aki megsérti a területük határát. Egy csomó új fegyvert szereztek valahonnan nemrég, és így már cseppet sem barátságosak. A

Kutyákat sokkal könnyebb lerázni.

Kellan előtt felrémlettek a trollok, akikkel G-Dogg küzdött a sikátorban, azután elképzelte, mi lenne, ha egy egész banda hasonló fickó támadna rájuk óriási Harleykon, állig felfegyverezve.

– Már értem mire gondolsz – mondta csendesen.

A ragyogó városkép eltűnt a szemük elől, miután az út a Washington-tó felett, egy sűrű erdővel borított sziget felé kanyarodott.

– Ez a Tanács Sziget – mutatta G-Dogg, miközben lassan megközelítették a partot. – Ez az Őslakos Amerikai Nemzetek seattle-i nagykövetsége, de a törzsi tanács átengedi az I-90-es forgalmát egészen addig, míg nem akarsz sötétedés után letérni az útról. – Az ork óvatosan levette a lábát a gázpedálról, csökkentve ezzel a sebességüket. Kellan nem tudta,

hogy csak azért teszi, hogy betartsa a sebességhatárt, vagy egyszerűen a

káprázatos látvány miatt. Esetleg mindkettő.

Megpillantották a tradicionális hosszúházakat, amelyek előtt magas,

faragott totemoszlopok álltak, körülöttük szabályos rendben ültetett fákkal. A lány az út mentén látott több bunkerszerű betontömböt is. Hasonlók álltak az autóút kijáratainál is. Ezek voltak az ellenőrző pontok, amelyeken mindenképp át kellett haladnia annak, aki be akart lépni a tanács területére. Különös kontraszt volt Kellan szemének a tradicionális indián ruhák és a modem gépkarabélyok együttes látványa. Még egy medvebőrbe öltözött sámánt is látni vélt az egyik őrállomás tagjai közt.

A sámánok őrizték az Őslakos Amerikai Nemzetek népe számára a jövőt. A Szellemtánc Háborút a Független Amerikai Indián Mozgalom és az Egyesült Államok, valamint Kanada vívta mágiával még 2017-ben, nem sokkal azután, hogy az Ébredés következtében a mágia visszatért a

világba. Az Őslakos Amerikaiak voltak az elsők, akik felfedezték, hogy a

régi rítusoknak és hagyományoknak újból valós erejük van. Szándékukban állt, hogy ezt az új hatalmat ki is használják.

Először viccesnek hatott, hogy bőrökbe öltözött indián terroristák

szálltak szembe a világ legerősebb katonai szuperhatalmával, azután a

Szellemtáncosok egyszerre engedték szabadjára a Cascade-hegység négy

legnagyobb vulkánjának pusztító erejét. Az Anya Természet ellen nem

lehetett harcolni, így az észak-amerikai nemzetek kénytelenek voltak

tárgyalóasztalhoz ülni az indiánokkal.

Az északi kontinens közel fele az Őslakos Amerikai Nemzetek fennhatósága alá került, de a Seattle metroplexum megmaradt annak, ami a mai napig is. Egy falatnyi UCAS terület a Salish-Sidhe Tanács közepén, amely a legerősebb tagja az ŐAN-nek. A Tanács Sziget pedig a UCAS területének közepén terült el. Egyik a másikba ágyazva, és mindenki árgus szemekkel figyelt mindenkit.

Kellan igyekezett visszatérni a gondolataiból, és a jelenre koncentrálni, miközben G-Dogg letért az útról, és egyenesen Seattle belvárosa, a metroplexum szíve felé vette az irányt.

– Szóval, ki ez a fickó, akit meglátogatunk? – kérdezte G-Doggtól,

mire az ork gonoszul felnevetett.

– Ó, azt hiszem, a legjobb, ha türelmesen vársz, és majd meglátod –

mondta. – Vannak dolgok és emberek, amiket és akiket nem lehet leírni.

A saját szemeddel kell látnod. Lothan egyike ezeknek.

G-Dogg ismerősként navigált a belváros kusza utcáin, a Capitolium-domb közvetlen szomszédságában. Mint mindenkinek, aki sík területről

származott, ahogy Kellan is, furcsának tűnt a város ezen dombokkal

szabdalt része. A környék tipikusan a középosztálybelieknek szolgált otthonul. Sorházak, helyreállított viktoriánus épületek apró előteraszokkal, kávéházak és egyéb vendéglátó helyiségek a shaikujin ok, vagyis a becsületes polgárok számára, akik tisztes fizetésű állással rendelkeztek. Kellan elcsodálkozott, hogy vajon egy olyan ember, mint G-Dogg, kit ismerhet ezen a környéken.

Az ork kidobó beállt egy szabad parkolóhelyre, majd egy vidám „a

parkoló karma újra lecsap” megjegyzéssel leállította a motort. Az előttük

álló házra mutatott. Az épület egyik oldalán egy torony magasodott, az

elülső oldalának teljes hosszán pedig széles tornác volt kialakítva. A függönyöket behúzták, így az ablakok sötét szemekként meredtek az utcára és az érkezőkre.

– Ez az – mondta G-Dogg, és kiszállt az autóból. Kellan követte a

férfit a bejárati ajtóhoz, amelyen egy Gargoyle fejet ábrázoló kopogtató

lógott.

– Csak utánad – vigyorgott kajánul az ork, és az ajtó felé intett. Kellannak fogalma sem volt, milyen elmebeteg játékot űz vele a másik, de elhatározta, semmiképp sem kapja be a csalit. Kinyúlt, hogy megragadja a vaskos fémkarikát, és kopogjon.

Mielőtt még elérte volna, az ajtó magától kinyílt, Kellan pedig majd

kiugrott ijedtében a bőréből. Egy nagyjából teniszlabda méretű fényesen

izzó gömb lebegett előtte szemmagasságban, aranyszínű fénybe vonva a

környezetét, akár egy fáklya.

– Már vár minket – mondta G-Dogg, mintha ezzel megmagyarázhatta

volna a különös jelenséget. A fénygömb odébb libbent előlük, majd az

ajtó mellett megállt, mintha várna valamire. Kellan a különös lidércfényre, majd az orkra pillantott, végül nagy levegőt vett, és átlépte a küszöböt, a férfi pedig szorosan követte. Az ajtó halk kattanással csukódott be mögöttük, a fénygömb hullámozva úszni kezdett a levegőben végig a folyosón.

Az épületen belül csend honolt, az egyetlen fényforrás különös vezetőjük volt. A nehéz sötétítő függönyökön át csak nagyon kevés jutott be az utcai világításból annak ellenére, hogy közvetlenül a ház előtt állt egy magas lámpa. A gömb a folyosó végén eltűnt egy nyitott ajtó mögött,

így Kellan megszaporázta a lépteit.

A szoba, ahová érkeztek, elég nagynak tűnt, de a pontos méretei nem

látszódtak a hatalmas felfordulás miatt. A fal minden négyzetcentiméterét könyvekkel telezsúfolt polcok borították. Több volt itt belőlük, mint amennyit a lány egész életében látott. Nem adathordozók vagy vékony kijelzők voltak ezek, hanem igazi, hamisítatlan, istenadta, halottfakönyvek, amelyeket még papírra nyomtattak, bőrbe vagy szövetbe kötöttek ezüst, illetve arany szegecsekkel. Némelyiken a felirat már annyira megkopott, hogy alig lehetett elolvasni. A könyvek mellett és körül mindenféle értelmetlennek tűnő csecse-becse hevert: egy kristálygömb, egy görbe fapálca mindenféle tollal díszítve, rózsafüzér, szárított növények, félig égett gyertyák, különös formájú kövek és egy-két ezüstkupa. A legfelső

polcok egyikéről egy szarvas koponya meredt rájuk. A levegő sűrű és

nehéz volt a régi könyvek, erős fűszerek, valamint a száradó növények

illatától.

– Nocsak, nocsak, G-Dogg – dörmögte egy hang. – Mit hoztál hozzám

ezúttal?

Kellan megpördült, amikor a fénygömb keresztülsuhant a szobán, és

megállapodott egy eddig árnyékba burkolózott alak előtt, aki az ablak

melletti asztalnál ült. Egy troll volt, bár nem hasonlított egyetlen másikra sem, akikkel eddig a lány életében találkozott. Még ültében is látszott, hogy nyilvánvalóan hatalmas termettel rendelkezik. Ha felállna, a szarva talán összekaristolná a mennyezetet. Dús, hamuszürke haja rendezetten

lapult a koponyájára, bozontos szemöldöke pedig egybefüggő sövényként kunkorodott sötét szeme felett. Az arcvonásai olyanok voltak, mintha zöldesszürke kőből faragta volna ki egy őrült szobrász.

Előrenyújtotta lapát tenyerét, mire a fénygömb, akár egy jól idomított

háziállat, rászállt. Fényénél rikítóan világítottak az aranyszínű szimbólumok, amelyek a troll hosszú köpenyének peremét díszítették. Alatta sötét inget és nadrágot viselt. Mellkasán arany amulett és drágakövek fénylettek. Sötét pillantása kutakodva és kíváncsian méregette Kellant.

– Kellan – kezdte G-Dogg –, ő itt Lothan, a Bölcs…

– A misztikumok mestere, az arkánumok tudora és a belső rejtélyek

beavatottja – fejezte be helyette a troll, miközben felállt a székből. A magasba lendítette a fénygömböt, mire az lebegve megállt a plafon alatt, fényárba borítva a helyiséget. Lágyan megfogta Kellan kezét, és az ajkához emelte kézcsókra. – Ön pedig?

– Ő… Kellan… Kellan Colt – nyögte ki nagy nehezen, mire a troll

megengedett magának egy halovány mosolyt.

– Üdvözöllek szerény hajlékomban, Kellan Colt –, köszöntötte Lothan,

miközben körbemutatott a szobán. – Kérlek, helyezd magad kényelembe! – Azzal félreállt, hogy a vendégek leülhessenek az ablak alatti kanapéra. A dívány körül papírok hevertek szétszórva a földön és az asztalon, valószínűleg érkezésükkor söpörhették félre.

– Köszönöm – felelte a lány. G-Dogg kényelmesen elhelyezkedett a

heverő egyik szélén, a lány pedig a másikon. Lothan visszaült a székébe.

– G-Dogg barátom csak nagyon keveset mondott a beszélgetésünk alkalmával – magyarázta a troll – de említette, hogy nemrég némi képességet mutattál a mágikus tudományok terén.

– Mi? – kérdezte Kellan, G-Doggra pillantva.

– Arra gondol, ahogyan Lót megsütötted, kölyök.

– Ó! Nos, ahogyan azt már G-Doggnak is elmondtam, fogalmam sincs

róla, hogy mi történt valójában.

– Értsem úgy, hogy még sosem találkoztál korábban a mágiával?

Kellan a fejét rázta.

– Nem igazán. Úgy értem, tanultam róla az iskolában, az Ébredésről

és hasonlókról, meg ismertem azt a srácot Kansas Cityben, aki egy sámán…

Lothan, kezét felemelve vette elejét a további üres fecsegésnek.

– De semmi korábbi személyes tapasztalat? – kérdezte.

Kellan ismét a fejét rázta.

– Hmm – dörmögte a troll, miközben az állát dörgölte. Hátradőlt,

majd lassan Kellanra meresztette a szemét. Tetőtől talpig végignézte.

Kellan kezdte kellemetlenül érezni magát attól az átható pillantástól,

ahogy Lothan méregette. Libabőrös lett tőle, mert volt valami egészen

különleges abban, amit a troll művelt.

– Ő… Lothan? – kezdte, de G-Dogg leintette.

– Csöndet, kölyök! – suttogta. – Dolgozik.

Ha Lothan hallotta is a szavakat, nem figyelt rájuk. Egy pillanattal később a lány szemébe nézett, és úgy tűnt, megint visszatért közéjük.

– Nem bánnád, ha egy pillanatig tüzetesebben is megnézném magamnak azt az ékszert a nyakadban?

Kellan azonnal nyúlt az amulettért.

– Nem, azt hiszem, nem gond – mondta. Levette a láncot a nyakából,

és Lothan felé nyújtotta, aki óvatosan elvette azt, és maga felé fordította.

Meglepően ügyesen bánt a mancsához képest apró ékszerrel. Tekintete

ismét a távolba révedt, mint alig egy perce, ahogy az amulettet vizsgálta.

Kezével hullámozva körözött, mintha valamiféle láthatatlan teret tapintana a jáde nyaklánc körül. Egy kurta másodpercre Kellan látni vélte, mintha a bozontos szemöldök felszaladt volna meglepetésében, de hamar el is illant a pillanat. Azután a troll ismét a lányra figyelt, és visszaadta neki a tulajdonát. Ő épp készült a nyakába akasztani ismét, amikor Lothan megszólalt: – Egy pillanatra még – dörmögte. – Kérlek, add G-Doggnak egy kis

időre. – Az ork bólintott, és elvette a felé nyújtott láncot.

– Most pedig – kezdte a troll olyan hangnemben, ahogy a tanár okítja

a diákjait – hunyd be a szemed! – Kellan tétovázott egy ideig, mire

Lothan még hozzátette: – Kérlek.

Amikor a lány engedelmeskedett, folytatta:

– Azt akarom, hogy képzelj magad köré egy tojásformát, ami lehet

üvegből vagy kristályból. A színe lényegtelen, az a fontos, hogy olyan

élesen lásd magad előtt, amennyire csak képes vagy.

Kellan koncentrált, hogy felidézze a képet, amelyet a troll az imént le

írt neki. Látta maga körül a tojásformájú kristályt rózsaszínben. Képzeletében, mintha fény alkotta volna.

– Megvan? – kérdezte Lothan, mire a lány bólintott.

– Helyes, helyes – dünnyögte a troll. – Csak lazíts, és tartsd éberen

magad előtt a képet. Legyen a tojás annyira sima és tökéletes, amennyire

csak lehet.

Kellan sóhajtott, és tovább fókuszált minden apró részletre. Elcsodálkozott magában, hogy miféle elmebajos ez a Lothan fickó. Mire jó az, hogy helyre kis alakzatokat képzel maga elé? Többre értékelte volna, ha inkább segít neki melót szerezni e helyett az ostoba színjáték helyett.

Hirtelen zöldes fény villant az elméjében. Érezte, amint egy erős ütés

éri a kristálytojást. Az berezgett, és hangosan megkondult. Éles fájdalom

hasított az elméjébe. Úgy érezte, valaki jégcsákánnyal vágta tarkón.

– Áá! – sikoltotta, két kezét pedig a halántékára nyomta, hátha attól

tompul a kín.

– Minden oké? – kérdezte G-Dogg aggódva, de Kellan kinyújtott karral ellökte magától.

– Igen, igen. Rendben vagyok – motyogta –, csak hirtelen megfájdult

a fejem.

– Nem egészen. Lényegében épp sikerült hárítanod egy mágikus támadást – magyarázta Lothan.

– Micsoda? – lepődött meg Kellan. A troll tökéletesen elégedettnek

látszott magával, és mostanra a lány kezdte úgy érezni, ez számára a

normális állapot.

– Mágikus védelem – ismételte. – A kép, amit kértem, hogy láss, az

egy alapvető gyakorlat az aura megerősítésére, és ellenséges varázslatok

kivédésére. Míg koncentráltál, én egy egyszerű kábító varázst bocsátottam rád, és…

– Mit csináltál? – pattant fel Kellan a helyéről.

– Egy kábító varázst – intett Lothan a lánynak, hogy üljön vissza. –

Semmi maradandóan károsat. Lényegében, fájdalommentesen el kellett

volna altatnia téged.

– Ha ez neked fájdalommentes, haver, akkor…

– Ha megengednéd, hogy elmagyarázzam… – keményedett meg a

troll hangja, mire Kellan elnémult, és érezte, helyesebb, ha csendben

visszaül a helyére.

– Így már jobb – sóhajtott Lothan. – Nos, amint már mondtam, a kábító varázslatomnak fájdalommentesen el kellett volna altatnia téged.

Bármelyik egyszerű embert kiütötte volna nyomban. Te azonban más

vagy kedvesem. – Kellan elképedve hallgatta a szavakat, a troll pedig

folytatta: – Te mágikusan aktív vagy, habár a képességeid jelenleg korlátozottak és kiaknázatlanok. Mágus vagy.

– Én… de hogyan? – döbbent meg a lány. – Úgy értem, ha az lennék,

már tudnom kellene róla mostanra, nem?

– Nem feltétlenül. Egyesekben a Képesség csak életük későbbi szakaszában ébred fel. Egészen addig rejtve maradhat, míg valami nem aktiválja: stressz, erős érzelmi reakció vagy akár más eredetű mágikus potenciállal való kontaktus. Mint például az amuletted.

– Mi van vele? – élénkült fel Kellan.

– A leghatározottabban mágikus – felelte Lothan, miközben homlokráncolva megfeszült az állkapcsa. – Bár, be kell ismernem, a rajta lévő

bűbáj pontos természete rejtve maradt előlem. Honnan szerezted?

– Az anyámé volt – mondta Kellan halkan –, de nem tudom, hogy ő

honnan szerezte. Róla… ami azt illeti, szinte semmit sem tudok. Reméltem itt, Seattle-ben majd kideríthetek valamit.

– Azt mondod, az édesanyád? – visszhangozta Lothan. – Érdekes.

Nos, én még sosem láttam effélét, az biztos. Talán ez majd segít megtudni egy s mást az édesanyádról.

– Gondolod? – csillant fel Kellan szeme tele reménnyel.

– Nem ígérhetek semmit, de igen, lehetséges.

– Azt hiszem, kölyök, igazán remek híreket kaptál – veregette hátba

G-Dogg a lányt. – Varázshasználó vagy! Nem sok gondod lesz a melószerzéssel.

– Még nem igazi varázsló, G-Dogg – szakította félbe Lothan. – Egyelőre csak egy nyers tehetség, akinek tanulásra van szüksége.

Egyébként…

Kellan és G-Dogg is a mágus arcát fürkészte, míg az gondolataiba mélyedve forgatta a szemét, majd a lányra pillantott.

– Lenyűgözöl, kedvesem – mondta. – Nagyon rég nem láttam már

újonnan Felébredt ifjút errefelé. Legalábbis olyat nem, akit ne fertőzött

volna meg valamilyen utcai szélhámos, vagy ami még rosszabb, részt ne

vett volna valamelyik cég agymosásán. Túl sok rossz beidegződésük van,

amit le kell győzni, de te, te egy romlatlan tabula rasa vagy, tiszta, érintetlen. Ráadásul itt van a lenyűgöző nyakéked – mutatott az ujjával Kellanra, majd szórakozottan az ajkához emelte, miközben elgondolkodott.

– Mondok neked valamit – élénkült fel. – Hajlandó vagyok téged a tanítványomnak fogadni. Bevezetlek az arkánumok művészetébe, és megtanítalak, hogyan hasznosítsd a veled született képességeidet, bizonyos csekély ellenszolgáltatásért cserébe.

– Miféle ellenszolgáltatásért? – kérdezte Kellan óvatosan.

– Százalékot kérek abból, amit kapsz, természetesen – mondta Lothan.

– Lényegében nekem fogsz dolgozni. Árnyvadászat. Úgy tudom, érdekel

az effajta üzlet.

Kellan legyőzte magában a vágyat, hogy G-Doggra pillantson. Szerette volna tudni, mi a véleménye az orknak Lothan ajánlatáról, de ezt csak egy döntésképtelen újonc tenné, nem egy tapasztalt árnyvadász. Ha életben akar maradni a seattle-i árnyvilágban, akkor az efféle döntéseket saját magának kell meghoznia. Kis ideig csendben figyelte a trollt, igyekezve felmérni annak szándékait. Nehéz döntés volt, és Lothan cseppet sem könnyítette meg a dolgát. Az arca, akár a kőbe vésett álom: rendíthetetlen, érzelemtelen. Nehéz eset, bár úgy tűnt, érti a dolgát, és G-Dogg is így vélekedett róla, így hát mi veszteni valója lehetne?

– Rendben – bólintott Kellan, és kézfogásra nyújtotta a jobbját.

Lothan elfogadta, és óvatosan megszorította azt.

– Nos – kezdte a troll ebben az esetben, akár most rögtön neki is láthatunk a munkának. Történetesen épp ma estére esedékes egy kis üzleti megbeszélés. G-Dogg, örülnék, ha te is velem jönnél. Talán számodra is érdekes lehet a dolog. Ha minden rendben megy, szeretném, ha felhívnál

néhány embert.

Az ork beleegyezően bólintott, Lothan pedig a térdére csapott elégedettségében, és felállt a székéből. Elvette a legközelebbi könyvespolcnak támasztott, faragásokkal teli görbe botját, majd a vendégei felé fordult.

– Ebben az esetben akár indulhatunk is, nem igaz?

4

Ebey’s Barnak hívták a helyet, ahová Lothan elvitte őket. A troll szerint

rengeteg üzlet köttetik ezen a helyen, de Kellan nem értette, miért. Egy

biztos, nem úgy nézett ki, mint ahol az árnyvadászok találkozni szoktak.

Halovány árnyéka sem volt a pompának és csillogásnak, amelyet az Alvilág 93-ban vagy a metroplexum más éjszakai szórakozóhelyein tapasztalt. Egy lerobbant patkányfészek volt Everettben, két magas épület közé ékelődve. Homályos, füstös helyiségbe léptek. A padlót és a falakat sötét fával burkolták, amely még sötétebbé tette az amúgy is fekete árnyékba

rejtőző asztalokat és a bokszokat. A bárpult felett világító sárga fényű

lámpa reménytelen próbálkozás volt csak, hogy némi világosságba borítsa a helyiséget.

Csak néhány vendég üldögélt szétszórva az Ebey’s-ben. Talán egy tucat. Első pillantásra úgy tűnt, a pult mögött álló férfi egy ork. Megvolt hozzá a termete és rusnya képe, de sem hegyes füle, sem agyarai nem voltak. Kopaszra borotvált feje izzadtan csillogott, miközben komótosan

sört csapolt a kezében lévő korsóba. Ahogy a pohár megtelt, nagy lendülettel lökte végig a nedűt a pulton, míg el nem érte célját. Egy kis társaság várt italra a bárpult végében. Utcai viseletben voltak: farmernadrág és szintibőr dzseki. A pultos felpillantott, ahogy Lothan, Kellan és G-Dogg közeledett feléje.

Alig észrevehető bólintással köszöntötte a trollt, majd a bár hátsó része felé biccentett.

– Erre – suttogta Lothan, és a jelzett irányba vezette őket. A troll a

söntést megkerülve a félreeső bokszok felé lépdelt komótosan. A sarokban egy asztalnál ketten várakoztak. Nem kerülte el Kellan figyelmét, hogy a közelükben egyetlen vendég sincs, ők pedig háttal a falnak ültek, így kiváló rálátásuk nyílt a bejáratra és a hátsó ajtóra is.

Kellan gyorsan felmérte mindkettőt. Először azt nézte meg magának,

akiről úgy gondolta, a fontosabb. Egy humán férfi. Kellan idősebbre számított, bár a kor ebben a világban már egy nagyon nehezen megállapítható dolog volt, hiszen az, aki meg tudta fizetni, a külsejét szinte teljesen megváltoztathatta plasztikai sebészet, mágia vagy génterápia segítségével. Fekete haja szinte már katonásan rövidre volt nyírva. Felirat nélküli sötét farmert viselt, és burgundi vörös zakót, amely elég vastag volt ahhoz, hogy páncéllemezeket, esetleg egy-két fegyvert rejtsen. Kezét fekete bőrkesztyűbe bújtatta, ami azt jelentette, hogy a férfi valószínűleg rendelkezik Rendszer Azonosító Számmal. Az ujjlenyomatai és genetikai térképe megtalálható a kormányzati szerverek valamelyikében, minden személyes adatával együtt. Így kénytelen volt különösen óvatos lenni,

nehogy nyomot hagyjon maga után. Az árnyvadászoknak, akárcsak Kellannak és G-Doggnak, nem volt RASZ-uk, legalábbis olyan biztosan nem, amelyet a kormányzat gépei tároltak volna. Szellemek voltak a társadalomban, főleg ezért vették igénybe a szolgáltatásaikat a RASZ-osok.

Minden profi árnyvadász igyekezett távol maradni bármiféle hivatalos

rendszertől, biztosítva ezzel az anonimitást és lenyomozhatatlanságot,

amely a leghasznosabb tulajdonság volt a szakmájukban.

Kellan elgondolkodott, hogy vajon a férfi tényleg katona-e. Mindenesetre annak tűnt, és már nem az első eset lett volna, hogy a UCAS hadserege vagy más nemzeteké árnyvadászok segítségére szorul. A férfi felpillantott, és végignézett az érkezőkön. Arca tökéletes önkontrollról árulkodott. Semmiféle érzelem nem tükröződött rajta. Ez a hihetetlen magabiztosság bizonyára a mellette ülő férfi jelenlétének is köszönhető.

A másik tünde volt. Kellan elcsodálkozott, hogy vajon minden tünde

úgy néz-e ki, akár egy divatmodell, aki épp csak lelépett a plakátról. Fiatalnak látszott, bár így volt ez fajtájában mindenkivel, még azokkal is, akik az Ébredés kezdetén születtek, úgy ötven éve. Magas, karcsú termete ellenére a lány jól látta, hogy a kelta mintás póló alatt jól kidolgozott izmok feszülnek. Gesztenyebarna haja a válláig ért, az igen népszerű volt a tündék közt. Ő a tarkójánál copfba fogta össze. Szeme élénkzölden csillogott. Ruházata cseppet sem hasonlított a mellette ülő férfi visszafogott, elegáns stílusához. Vastag motoros kabátot viselt, amelyen fémláncok, csatok és vastag cipzárak lógtak, látszólag összevisszaságban. Alatta testhez simuló pólót, tintakék farmert és térdig érő fekete csizmát hordott.

Kezére ujjatlan kesztyűt húzott. Jobb válla felett egy kard markolata látszott. Kellan mindig furcsálkodva nézte, ha valaki efféle fegyvert hord magával, bár ő is tudta, a Hatodik Világban jó néhány olyan ellenség akad, amelyeket legyőzni csak acéllal lehet, mert a modern fegyverek

hatástalanok.

– Mr. Johnson? – kérdezte Lothan, mire a zakós férfi bólintott, és az

asztalnál lévő szabad székek felé intett. Lothan szembe ült a humánnal,

két oldalról Kellan és G-Dogg fogta közre a troll mágust. Kellan pontosan a tündével szemközt kapott helyet, aki bizalmatlanul méregette mindannyiukat.

Lothan nem mutatott be senkit, bár Mr. Johnson nem is jelezte, hogy

igényelné. Természetesen nem ez volt a férfi igazi neve. Az árnyvadászok nevezték Mr. Johnsonnak a megbízójukat (illetve Ms. Johnsonnak, ha a helyzet úgy kívánta), mivel az anonimitás mind a vadászoknak, mind a munkaadónak kiemelkedő fontossággal bírt. A potenciális megbízók semmiképp sem szerették volna, ha az igazi nevük kitudódik, hátha végül rosszra fordulnak a dolgok. Nem mintha az árnyvadászok felhasználhatták volna ezeket a neveket, de az óvatosság már annyira része volt az efféle üzleteknek, hogy mindenki be is tartotta a szabályokat. A vadászok hasonló okok miatt szintén csak az utcai nevüket használták.

– Térjünk rá az üzletre, ha nincs ellene kifogásuk – mondta Mr. Johnson. Hangja teljesen semlegesen csendült, mintha unatkozna.

– Feltétlenül – bólintott Lothan.

– Bizonyos személyek, akiket most én képviselek, érdekeltek abban,

hogy megszerezzenek egy bizonyos szállítmányt, amely a plexumba érkezik. Rendelkezésükre tudom bocsátani az információt a pontos időről és útvonalról. Szükség van valakire, aki elhozza ezt a szállítmányt egy általam megjelölt helyre a metroplexum területén.

– Kié ez a szállítmány? – kérdezte Lothan, mire Mr. Johnson csak a

fejét rázta.

– Erre majd akkor térünk rá, ha megállapodásra jutottunk – mondta.

– A sikeresen elvégzett munka végén negyvenezer nuyent vagyok hajlandó fizetni hitelesített kártyán.

– Milyen hamar esedékes a vadászat? – dörmögte Lothan.

– Egy héten belül.

– Ez nem sok idő – tűnődött a troll hangosan. – Ötvenezer. A fele előre, a másik fele szállításkor.

– Negyvenöt. Ötezer előre, a maradék negyven a sikeresen elvégzett

munka végén.

Lothan rövid ideig gondolkodott az ajánlaton, majd bólintott.

– Rendben.

– Még egy apróság – kezdte Mr. Johnson. – Orion – biccentett a tünde

felé – szintén a csapattal tart.

– Én választom meg a csapatom – keményeden meg Lothan hangja.

– Ez része a megállapodásnak. Vagy vállalják így, vagy sehogy –

mondta szárazon Mr. Johnson.

– Ha bevesszük, az további költségeket jelent számunkra – kezdte a

troll.

– Nem érdekel a tetves pénzed – morogta Orion az asztal túloldaláról,

mire Mr. Johnson kesztyűs kezét a tünde elé tette, elcsendesítve ezzel.

– Már külön megállapodás született az ügyben – mondta Lothannek.

– A fizetség csak az öné és bárkié, akit szükségesnek érez felbérelni a feladat elvégzéséhez. Orion részvétele nem igényel semmiféle költséget. – Hagyott egy kis időt, hogy Lothan végigmérje a tündét, majd folytatta:

– Ez az ajánlat. Megállapodtunk?

– Az előleg legyen nyolcezer, és igen, megállapodtunk.

– Rendben – felelte Mr. Johnson. Lassan, jól láthatóan benyúlt az öltönye zsebébe, és elővett egy kézi számítógépet. Lenyomott rajta néhány gombot, majd kihúzott egy chipkártyát az oldalából, és az asztalra helyezte. Mindezt olyan lassan, hogy ne keltsen bizalmatlanságot.

– Ezen rajta van a megállapodott előleg, valamint az útirány és a szállítás időpontja – magyarázta. – A szállítmány az Ares Macrotechnologyé, és néhány napon belül a városba érkezik. Megtalálja rajta továbbá azt, hogy hová és mikorra kell leszállítania a rakományt.

Lothan elvette a kártyát az asztalról, majd átnyújtotta G-Doggnak. Az

ork szintén elővett egy kézi számítógépet, rövid ideig a képernyőt nézte,

majd bólintott, hogy minden úgy van, ahogyan a megbízó mondta.

– Ha esetleg kapcsolatba akarunk lépni önnel? – kérdezte a troll Mr.

Johnsont.

– Az egyetlen találkozásunk a jelzett időpontban lesz – felelte szárazon. – Ezenkívül semmilyen kapcsolattartásra nincs szükség. Bízom benne, hogy el tudja intézni az ügyet egymaga is.

– Természetesen – bólintott a troll határozottan. – Nos, ebben az esetben úgy hiszem, az üzlet megköttetett.

Mr. Johnson bólintott, és felállt az asztaltól.

– A következő alkalommal újra beszélünk.

– Öröm volt magával üzletet kötni – búcsúzott Lothan. Ezután a sötétruhás férfi magukra hagyta az árnyvadászokat az asztalnál. A tünde, Orion a helyén maradt, miközben a megbízójuk elhagyta a bárt. Továbbra is bizalmatlanul figyelte a másik hármat.

– Borravalóra vársz, kölyök? – vetette oda G-Dogg gúnyosan.

– Nem – felelte az gőgösen. – Arra várok, hogy nekilássunk a munkának.

– Ebben az esetben javaslom, valahol másutt várj! – dőlt előre

Lothan. – Értesítünk, ha szükség van a szolgálataidra.

– A megbízótok azt a feltételt szabta, hogy be kell vennetek a csapatba

– keményedett meg Orion hangja, miközben egyik kezével az asztalon

támaszkodva előredőlt a nyomaték kedvéért. Kellan felkészülten várta,

mikor pattan fel a tünde a székéből.

– Így is lesz – bólintott Lothan –, de akkor és ott, ahol én mondom.

Ha részt akarsz venni a munkában, az első, amit jó, ha megjegyzel, hogy

én hozom a döntéseket. Gondolom, szükség esetén el tudunk érni valahogyan.

A troll és a tünde egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek. Kellan

látta, hogy Orion állán és vállán pattanásig feszülnek az izmok. Azután a

tünde szétnyitotta a kabátját, és nagyon lassan a zsebébe nyúlt. Nem kerülte el senki figyelmét, hogy Orion hóna alatt egy pisztoly lapul a tokjában, de a tünde véletlenül sem nyúlt felé. Egy mobiltelefont húzott elő, mire G-Dogg feléje tolta a saját számítógépét. Orion beállította a telefonján az adattovábbítás funkciót, majd a kis gépen is, mire az vidáman csiripelt.

– Most már tudjátok a számom – jelentette ki, azzal visszatette a zsebébe a mobilt. Végül felállt az asztaltól, sarkon fordult, és kiviharzott a helyiségből. Kellan észrevette, hogy G-Dogg utána fordult, és tekintetével mindvégig követte a tündét, de Lothan csak a hátát mutatta a távozó Orionnak. Nem sokkal később egy motort hallottak felpörögni, majd sebesen távozni. Kellan megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Ez a fickó még gondot fog okozni – dünnyögte G-Dogg félhangosan.

– Megoldom – legyintett Lothan. – Nem lesz vele semmi probléma.

– Hát, nem tudom – folytatta az ork. – Láttad a dzsekije hátát? Az

Ősök nem azok a fickók, akikkel össze akarnék akaszkodni.

– Bármikor kiszállhatsz, ha akarsz.

– Nem ezt mondtam. Csak arra gondoltam, rossz vége lehet a dolgoknak, ha az Ősök is érintettek az ügyben.

– Kik azok az Ősök? – kérdezte Kellan váratlanul, mire a másik kettő

feléje fordult. Úgy tűnt, egészen meg is feledkeztek arról, hogy a lány is

itt van. Lothan hitetlenkedő pillantással meredt Kellanra.

– Egy banda – magyarázta G-Dogg. – Egy tünde banda, méghozzá az

egyik legnagyobb a városban. Az Ősöknek vannak kisebb-nagyobb csoportjai szerte a UCAS területén, de Seattle-ben különösen sokan vannak, mert közel van Tir Tairngire. Egészen addig, míg a Tüskék nem kezdtek mozgolódni, azt mondtam volna, ők a legkeményebb banda a metroplexumban. Most valószínűleg egál. Az egyetlen közös dolog közted és az új barátunk között, hogy egyikőtök sem jön ki túl jól a Tüskékkel – vigyorgott Kellanra.

– Tehát az volt a banda jele? – sejlett fel előtte Orion kabátjának a hátán a rikítózöld „A” betű.

– Ja – bólintott G-Dogg.

– Miért akarja vajon Johnson, hogy egy bandataggal dolgozzunk

együtt?

– Ez nem lényeges – szólt közbe Lothan, mielőtt még az ork válaszolhatott volna. – Addig, míg Mr. Johnson pénze jó, ez nem a mi gondunk.

Ha azt akarja, hogy a tündét is bevonjuk, akkor úgy is lesz. Egyébként ez

nem a megfelelő hely és idő, hogy megvitassuk a kérdést. – Jelentőségteljesen Kellanra nézett, aki hirtelen rájött, hogy mennyire amatőrként viselkedik. A troll mágus felállt, jelezve, ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést.

Kellant hirtelen elöntötte a szégyen. Érezte, az arca vörösen ég, így

gyorsan felállt, és követte Lothant és G-Doggot a kijárathoz. Hülye –

gondolta magában. – Kérdezgetsz, mint egy hülye gyerek! Eszébe ötlött,

milyen gyorsan lerázta a két metahumán Oriont. Vajon őt is ennyire

semmibe veszik? Számukra ő csak egy kölyök, akit rájuk sóztak, ha tetszik, ha nem? Bár Lothan volt az, aki meghívta erre a találkozóra, annak ellenére, hogy két szót sem szólt arról, mi dolga lesz. G-Doggot pedig láthatóan nem zavarták a kérdések, de…

De semmi – fortyogott magában tovább a lány, miközben beült a kocsi

hátsó ülésére. – Meg fogom mutatni nekik, hogy nem okoz gondot a meló. Erre a lehetőségre vártam. Nem fogom elszúrni!

Visszamentek Lothan házához, ahol a troll mágus elnézésüket kérte,

mert el kellett még intéznie néhány telefonhívást. G-Dogg és a lány

egyedül maradt a dolgozószobában. Amikor Lothan visszatért, elégedettnek tűnt a dolgok alakulásával.

– G-Dogg, szeretném, ha kapcsolatba lépnél néhány emberrel. Hamarosan megtudod a részleteket.

– Rendben van – mondta az ork, és felállt. Látva ezt Kellan, ő is talpra

szökkent.

– Ami pedig téged illet – fordult a troll a lányhoz hamarosan megkezdődhet a tanulásod, persze, csak ha még mindig érdekel.

Kellan bólintott.

– Számíthatsz rám.

– Tökéletes – biccentett a troll elégedetten. – Most pedig, ha megbocsátotok, nem nekem valók már ezek a késő éjszakai találkozók, ráadásul még el kell rendeznem néhány dolgot. G-Dogg, hamarosan hívlak. Gondolom, kitaláltok magatoktól is.

– Rendben Lothan, akkor később találkozunk – köszönt el az ork. Az

ajtónál megállt, előre engedte Kellant, majd szorosan a nyomában távozott ő is.

Egyetlen szó sem hangzott el közöttük, míg a kocsival útnak nem indultak vissza, a Washington-tó felé.

– Jut eszembe! Már rég meg akartam köszönni – kezdte a lány csendesen.

– Micsodát? – lepődött meg az ork.

– Hát, mindent. Hogy kihúztál a bajból a klubnál, bemutattál Lothannek és minden egyebet is.

Az ork vidáman felnevetett.

– Ne köszönj még semmit, kölyök! Még nem kezdtél neki a leckéknek

az „arkánumok művészetének mesterével” – utánozta G-Dogg a troll

hangját és mimikáját. – Ne érts félre! – kezdett magyarázkodni, amint

meglátta Kellan aggódó arckifejezését. – Lothan valóban nagy mágus.

Talán annyira jó, amilyennek beállítja magát. Tényleg nagyon érti a dolgát, de… mondjuk úgy, nem az a társasági fajta.

– Nem úgy, mint te – mosolyodott el a lány.

– Így van – bólintott G-Dogg. – Néha arra gondolok, talán azért, mert

nem született troglodita. – Kellant két dolog is meglepte ebben a pillanatban. Elsősorban, hogy az ork ilyen személyes jellegű információt közölt vele, másodszor pedig, hogy azt a nyilvánvalóan sértő terminust használta, amelyet csak a metahumán gyűlölők szoktak az orkok és trollok fejéhez vágni.

– Tényleg nem?

– Nem. Lothan még az Ébredés előtt született, kölyök. Öregebb, mint

mi ketten együttvéve. Megjárt már jó néhány zűrös vadászatot, és mégis

itt van. Ez nem kis dolog.

– Szóval mágus sem volt mindig? – firtatta Kellan.

– Nos, nem igazán. – Miközben beszélt, visszakapcsolta a sebességváltót, és egy gyors sávváltással megelőzte az előtte haladó lassabb kocsikat. – Az öreg Lothan nagyjából tizenegy vagy tizenkét éves lehetett, amikor beütött az Ébredés, szóval gyerek volt még. Azt nem tudom, hogy a Képessége akkor jött elő, vagy amikor goblinizálódott.

– Hűha! – lepődött meg Kellan. – Én azt hittem, úgy negyven körül

lehet.

– Hát, annyinak látszik, de csak mert nem született troll. A pokolba is,

ha az lenne, valószínűleg már nem élne. Nem sok troll éli meg az ő korát.

Vagy ork – tette hozzá a lány gondolatban. Míg a tündék, akik az Ébredés kezdetén születtek, mára már jócskán benne járnak az ötvenes, hatvanas éveikben, mégis fiatalnak és egészségesnek látszanak, addig az orkokat és a trollokat nem áldotta meg a jó sors ilyen hosszú élettel. Sőt,

az úgynevezett goblinizálódott metahumánok fizikailag hamarabb felnőttek, mint az emberek, és gyorsabban is öregedtek. Ezzel szemben azok a metahumánok, akik embernek születtek, épp annyi ideig éltek, mint a normális emberek. G-Dogg azt mondta, ő született ork, így hirtelen rádöbbent, hogy a férfi sokkal fiatalabb lehet, mint amilyennek gondolta.

– Én személy szerint örülök, hogy nem kellett keresztülmennem az átváltozáson – dünnyögte félhangosan G-Dogg. – Úgy hallottam, minden másnál jobban fáj.

Kellan összerezzent a gondolattól, ahogy elképzelte, milyen érzés lehet, amikor a normál emberi test valamilyen rejtett genetikai kódnak engedelmeskedve orkká vagy trollá változik. A csontok és az izmok szerkezete az elrendeltetett formájába torzul. Már önmagában az a hihetetlen tömegnövekedés, amellyel az átváltozás együtt jár, mérhetetlen fájdalmat okozhat, még ha mágia műve is az egész. Nem csoda hát, hogy az elsőnek mutálódott orkok és trollok beleőrültek a folyamatba. Elképzelte, ahogy Lothan is keresztülmegy néhány gyötrelmes nap alatt a goblinizálódáson, és trollá változik. Váratlanul erős szimpátia ébredt benne az idős mágus iránt.

– Remélem, képes leszek megtanulni – mondta Kellan, visszatérve a

beszélgetésükhöz.

– Mit? A mágiát? – kérdezte G-Dogg. – Totál kiráz tőle a hideg, kölyök. Én semmit nem értek az egészből. Sosem ébredt fel bennem, és nekem jó is ez így. Túl bonyolult. Szeretem, ha a dolgok egyszerűek. De szerintem neked nem lesz gondod vele. Nem sok vadász akad a plexumban, akik jobban értenének a mágiához, mint Lothan.

– Egyébként – váltott témát az ork – van hol szunyálnod? Mert ha

kell egy hely, nyugodtan megalhatsz nálam. – Fürkészőn Kellanra nézett,

majd vissza az útra.

– Nem, kösz – mondta. – Van hová mennem. Elég, ha kidobsz a klubnál, onnan elboldogulok.

– Nem gond – felelte G-Dogg, amennyire csak tudta, semleges hangnemben. – Amúgy is vissza kell mennem, hogy elintézzek néhány dolgot. Kiteszlek.

Az Alvilág 93-hoz vezető út lényegesen eseménytelenebb volt visszafelé, mint korábban. G-Dogg szűkszavúan megmutatta még a lánynak azokat a helyeket, amelyeket szerinte érdemes Seattle-ben felkeresni, de egy szó sem hangzott el Lothanről vagy a melóról. Ami azt illeti, egyetlen szót sem szólt sem a vadászatról, sem Mr. Johnsonról, de még a tünde bandatagról, Orionról sem. Kellan sem hozta fel a témát, mert nem akart megint zöldfülű újoncnak tűnni.

Megérkeztek a klubhoz. A szórakozni vágyók hosszú sora már eltűnt,

az éjszakai mulatság pedig lassan véget ért, bár a lány még mindig hallotta a kiszűrődő zene dübörgését. Elővette a telefonját, és átküldte a számát G-Doggnak. A férfi ellenőrizte, minden rendben van-e, azután ő is elküldte a sajátját.

– Frankó! – mondta. – Hívlak, ha mozgásba lendülnek a dolgok. Ha

valami történik, csörögj!

– Rendben – bólintott Kellan.

– Biztos nem akarsz még egy utolsó italt? – kérdezte G-Dogg. – Én

fizetem.

Kellan a fejét rázta.

– Nem, kösz. Ideje indulnom.

– Akkor később – intett az ork, majd megkerülve az épületet a klub

parkolója felé vette az irányt.

Kellan megvárta, míg a férfi eltűnik szem elől, majd odasétált a közeli

nyilvános telekomhoz, és rendelt egy taxit. Remélte, járnak még ilyen

késő éjjel a Hálózat Taxi kocsijai. Nem merte megkérdezni az orkot ez

ügyben, mert azzal beismerte volna, hogy nincs saját autója. Ez is egyike

volt azon dolgoknak, amin sürgősen változtatni akart. Talán a mostani

munkából lesz elég pénze, hogy megtegye.

A taxi nem sokkal később feltűnt az utcán. Kellan beszállt, a leolvasóba csúsztatta a hitelkártyáját, majd betáplálta a gépbe a címét. Az előtte lévő karcos képernyőn egy térkép jelent meg, vörös vonallal jelezve a tervezett útvonal. A lány nyugtázta. Az út felénél megint elkezdett esni.

A kövér cseppek hangosan doboltak a kocsi tetején és a szélvédőjén.

– Köszönjük, hogy a Hálózat Taxit választotta – csiripelte a kocsi vidáman, ahogy közeledtek a megadott címhez. Kellan kihúzta a hitelkártyáját, majd fürgén kipattant a kabátját szorosan összehúzva magán, némi védelemként az eső ellen. Átverekedte magát a vas-és acéltörmeléken, amelyek a ház előtt hevertek szerteszét.

Az épület oldalán lógó táblára festékszóróval halványan a következőt

írták: ALVÁS. Kívülről olyan volt, mint egy parkolóház, amely nem is

állt túl messze a valóságtól. Kellan odament a bejáratnál lévő portához.

A kis helyiség vastag, ütés-és golyóálló üveggel volt borítva. A bent ülő

fickó föl sem emelte a tekintetét a tévé képernyőről, amikor Kellan becsúsztatta a hitelkártyáját a külső leolvasóba. A portás figyelmét annyira lekötötte a pornófilm, amelyet nézett, hogy csak intett a lánynak. Kellan felkapaszkodott a harmadik emeletre a rozoga vaslépcsőkön. Bakancsa

hangosan koppant minden egyes lépésnél. Az emeleti folyosó mindkét

oldalán egy méter átmérőjű, és nagyjából három méter széles hengerek

sorakoztak. A formájuk miatt kapták az efféle helyek a „koporsószálló”

nevet. Tulajdonképpen, valóban nem volt sokkal több hely egy-egy ilyen

fülkében, mint egy ládában.

Kellan megállt a 314-es számúnál, majd becsúsztatta a hitelkártyáját a

gépbe. Egy csippanás után a „szoba” ajtaja kinyílt. Kellan bekúszott az

ágyba. Túl fáradt volt semmint, hogy a vetkőzéssel bajlódott volna. Megnyomott egy gombot, mire az ajtó bezárult. Az eső és a kinti forgalom zajának nagy része eltompult, Kellan pedig elnyúlt a földön lévő szivacson. Az egyetlen fény a bejárati nyílás körül világított. A lány felkapott egy fekete pólót, és a feje melletti lapos képernyőre hajította, amely még most is olcsó szimpornót és egyéb, fizess-hogy-nézhesd szórakozást reklámozott, mint amilyenen a portás fickó is bambult odalent.

A feje zsongott az éjszaka történtektől, és egyre csak azon morfondírozott a hátán fekve, hogyan fog elaludni. Nemcsak hogy a Seattle-ben töltött második éjszakán már talált is melót, de még egy kőkorszaki árnyvadásszal is összefutott, aki elmondta, Kellan egy francos mágus,

akit hajlandó megtanítani, hogyan használja az új képességeit. Kellan eljátszott a gondolattal, vajon mi lesz, ha már Lothan megtanította mindenre. G-Dogg szerint a varázslók, legalább is a jók, különösen keresettek az árnyak között. Ha már eleget tanult a trolltól, megütheti végre a főnyereményt. Nem lesz több kispályás játék, amiből alig futja még a megélhetésre is.

– A nagy dobás… – motyogta a lány maga elé, majd lassan álomba

merült.

5

Csörgésre ébredt. Kábán tapogatózva kereste a telefont a kabin sötétjében. Végül nagy nehezen ráakadt, és kelletlenül szólt bele.

– Mmm, ’gen? – motyogta.

G-Dogg vidám, basszus hangja köszöntötte.

– Hói, Kellan! – mondta.

– Mennyi az idő? – kérdezte, majd kínlódva megfordult, és lerántotta

a pólót a kijelzőről. A jobb alsó sarkában lévő órára pillantott, épp amikor G-Dogg ismét megszólalt.

– Ideje melózni – mondta. Az óra szerint 12:22 volt. – Össze kell szednem az embereket az esti megbeszélésre. Lothannél találkozunk. Épp indulok, és arra gondoltam, esetleg kedved volna velem tartani, hogy személyesen is megismerd őket, ne csak, mint a csapat tagja. Persze, csak ha nincs más dolgod.

Most, hogy kezdett magához térni, a lány belátta, ez egy egészen

használható ötlet. Sokkal szerencsésebb, ha G-Dogg társaságában találkozik a potenciális csapattársakkal. Nem akart egy arc lenni a tömegben, amikor Lothanhez mennek. Óvatosan felült, nehogy beverje a fejét a kabin tetejébe.

– Ja. Ez frankón hangzik – mondta olyan lelkesen, amennyire csak telt

tőle jelen pillanatban.

– Én vezetek – ajánlotta G-Dogg. – Hol szedjelek fel?

Kellan egy közeli gyorsétterem címét adta meg. Az ork azt mondta, ismeri a helyet, úgyhogy ott találkoznak nemsokára.

Miután elköszöntek egymástól, Kellan eltette a telefonját, és összeszedte a holmijait. Mindene, ami csak volt, belefért abba a bőr hátizsákba, amely a sarokban hevert, valamint a dzsekije zsebeibe. Már rájött, hogy nem okos dolog bármit is itt hagyni a szállóban, annak ellenére, hogy tegnap éjjel megkockáztatta. Elvileg csak vendégek léphettek be az

épületbe, de nem akarta a holmijait az itteni, hevenyészett biztonsági

szolgálatra bízni.

Úgy nézhetek ki, mint egy idióta – gondolta Kellan, miközben beletúrt

a hajába. Próbálta kézzel összerendezni, de végül feladta, és inkább egy

baseballsapka alá gyűrte. Ápol és eltakar. Azóta nem volt alkalma fürdeni, hogy elhagyta Kansas Cityt (a világ minden kincséért sem használta volna a koporsó szálló közös zuhanyzóját), ráadásul kifogyott a tiszta ruhából is, úgyhogy kezdett elég rendesen bűzleni. Remélhetőleg ez senkit sem fog érdekelni azok közül, akiket G-Dogg be akart mutatni. Az Ebey’s Barban történtek után, gyanította, az ő higiéniája érdekli az embereket a legkevésbé.

Nem sokkal később G-Dogg Argentje begurult a hotelhez legközelebb

lévő gyorsétterem parkolójába. Kellan kihajította a szemetesbe a nutriszója reggeli maradványait, kézfejével megtörölte a száját, és beszállt a kocsiba.

– Készen állsz? – kérdezte az ork. Kellannal ellentétben a férfi másik,

de hasonló stílusú ruhát viselt, mint az előző éjjelen. Nem kerülte el a

lány figyelmét, hogy a kabátja alá G-Dogg most egy vastag, golyóálló lemezekkel megerősített pólót is húzott.

– Minden oké – bólintott Kellan, mire az ork sebességbe kapcsolt, és

óvatosan kihajtott az utcára.

– Na már most – kezdte G-Dogg komolyan. – Lothan kiválasztotta

azokat, akiket a csapatba akar, és megkért, nézzek utána, érdekli-e őket a

meló. Most lehetőséged nyílik megismerni néhány játékost a városban.

Előbb-utóbb amúgy is hallanál róluk, és minden bizonnyal fogsz is még

velük együtt dolgozni a későbbiekben. Ez így szokás Seattle-ben.

– Mindenki dolgozik mindenkivel? – lepődött meg Kellan. – Lothannek nincs állandó csapata? – Kansas Cityben a lány minden munka alkalmával ugyanazokkal az emberekkel dolgozott. Bár most, hogy jobban belegondolt, Kansas Cityben lényegesen kevesebb árnyvadász akadt, mint Seattle-ben.

– Ami azt illeti, nem mindenki csinálja így, de mint már említettem,

Lothan nem az a barátkozó típus. Nem szereti a csapatokat. Szívesebben

veszi be mindig azokat az arcokat, akikre szüksége van a melóhoz. Semmi személyes kapcsolat. Ha engem kérdezel – folytatta az ork –, ez teljesen ésszerű módja az ügyek intézésének. A hagyományos csapatok teljesen rendben vannak, de célravezetőbb, ha módodban áll kiválasztani a legmegfelelőbb embereket. Legtöbben így dolgoznak errefelé, úgyhogy hozzá fogsz szokni.

G-Dogg észak felé indult, a 405-ösön. Ezúttal azonban nem haladtak

át a Washington-tó felett a Tanács Szigetre. Az ork már jóval korábban

letért a sztrádáról az egyik kijáratnál, és a Bellevue kerület felé vette az

irányt.

– Szép környék. – Kellan lenyűgözve nézett körül. Amerre csak elhaladtak, makulátlan lakóparkok sorakoztak egymás mellett. Kivétel nélkül mindegyiken látszott valamelyik biztonsági szolgálat logója: Lone Star, Knight Errant, Wolverine. Egyértelműen látszott, hogy az itteniek büszkék arra, hogy az ő életüket jobban óvják, mert megvan hozzá a kellő

pénzük, hogy megfizessék a magán rendőrségi szolgáltatásokat. – Hová

tartunk? – kérdezte.

– Meglátod – bólintott az ork. – A feladat szerint mozgatni kell az

árut, méghozzá gyorsan, így hát az első ember, akivel beszélni akarok, az

a sofőr.

A férfi bekanyarodott egy helyre, amely leginkább egy helyreállított

benzinkútra hasonlított. Három parkolóhely volt az irodaépület mellett,

amelynek az ablakait sötétített üvegek borították. Az alsó szinten lévő

iroda és garázs felett egy emelet is volt, az ablakai szintén elsötétítve.

Egyetlen kutat sem láttak. Az aszfalton, több helyen is olajfolt és féknyomok látszottak. G-Dogg némán leparkolt az Argenttel az épület mellett.

Miután kiszállt, megvárta, míg a lány is kikászálódik, majd bezárta a kocsit, és bekapcsolta a riasztót.

Az ork a legközelebbi parkolóhely mellett álló ajtóhoz lépett, és várt.

Kellan kényszeredetten állt a férfi mellé. Nem akart amatőrnek tűnni,

hogy folyton azt kérdezgeti, mit csinál a társa. Röviddel később az ork

felnézett. Kellan követte a tekintetét, és ekkor észrevette, hogy valami

lóg az ajtó felett. Olyan volt, akár egy fém pók. Akkora lehetett, mint az

ork ökle. Az ezüstös testet nyolc rugós láb tartotta. Egyetlen vörös

„szem” világított a közepén. G-Dogg elvigyorodott, kivillantva az agyarait. A pók hirtelen megfordult, és sietve felszaladt a falon. Néhány másodperccel később az ajtó zárja kattanva kinyílt. G-Dogg szélesre tárta az ajtószárnyat, majd intett Kellannak, hogy menjen előre.

A garázsban egészen sötét volt a kinti világossághoz képest. Ahogy a

szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, kocsik sziluettjét pillantotta

meg körös-körül. Mindenütt kerekes szerszámos szekrények álltak. A falakat borító polcokat roskadásig telerakták alkatrészekkel, körben pedig különböző alakú és méretű hulladék volt szétszórva. A helyiség végében lévő kocsit erős, hidraulikus emelő tartotta úgy fél méter magasban. Alóla kékes fény szűrődött ki.

G-Dogg a garázs végében lévő kocsik felé indult, Kellannal szorosan a

nyomában. A felemelt autó alatt egy különös szerkezet dolgozott. Több

karja is volt, és mindegyikben más szerszámot tartott. Most épp a kocsi

alvázának egy darabján ügyködött. Precíz ponthegesztésekkel javította a

sérült részeket. Mellette zömök fickó ült. Egy törpe. Kellan úgy látta,

nem lehet sokkal több, mint egy-harminc. Vastag bakancsot és sötétkék

melósruhát viselt, amelyen több helyen is olaj-és égésnyom éktelenkedett. Hosszú, barna hajában és szakállában több helyen is fém gyöngyök és csatok fénylettek. Ami azonban rögtön feltűnt a lánynak, hogy a halántékánál lévő ezüstszegélyű jackcsatlakozóból vékony, optikai kábel kígyózik. Végigfutott a karján és a lábán, egészen a kocsi alatt dolgozó szervizrobotig.

Még egy utolsó szikraeső kíséretében megvillant a hegesztőpisztoly;

majd a robot karjai lehanyatlottak, akár egy hervadó virág szirmai. Kis

ideig még halkan zümmögött, majd elcsendesült. A törpe kinyitotta a

szemét, és az érkezőkre meresztette. Az írisze körül ezüstösen csillogott

valami. Kiberszemek – ismerte fel Kellan.

– G-Dogg – mondta a törpe közönyösen.

– Hé, Max! Mizu’?

– A szokásos – morogta a törpe, azzal kihúzta a füle mögül a kábelt,

és a földre dobta. A férfi lábánál heverő rigódekk sebesen visszahúzta azt

a gyomrába. – Csak helyre pofozok egy-két cuccot – magyarázta.

– Jól néz ki – vigyorodott el G-Dogg a kocsira pillantva.

– Kösz.

– Max, ő itt Kellan Colt. Kellan, ő Ezüst Max. A legjobb rigó, akivel

csak találkozhatsz. – A törpe láthatólag teljesen természetesnek vette a

dicséretet.

– Üdv – biccentett Kellan, és kézfogásra nyújtotta a kezét. Max elfogadta a kinyújtott jobbot, és határozottan megszorította.

– Összehozol valamit? – kérdezte a törpe ismét G-Dogg felé fordulva.

– Nem én, hanem Lothan – magyarázta. – Szükségünk van egy sofőrre, és valószínűleg egy kis fedezetre is. – Max felhúzta egyik bozontos szemöldökét.

– Mit kellene vezetni, és mennyi a részem?

– Egy áruszállítót, és ötezret kapsz, ha leszállítottuk a cuccot.

– Ellenállás? – kérdezte a törpe.

– Ha minden rendben megy, nem sok.

– Mikor?

– Este találkozunk Lothannél. Valószínűleg az egész lezajlik néhány

napon belül.

A törpe odaballagott a hidraulikus emelőhöz, és lehajolva, alulról nézegette a már elkészült részeket.

– Rendben van – mondta szárazon. – Benne vagyok.

– Frankó! – mosolyodon el G-Dogg. – Találkozunk Lothannél, este

nyolckor.

– Ott leszek – felelte a törpe, anélkül hogy egy pillanatra is felnézett

volna. G-Dogg az ajtó felé indult, Kellan pedig szorosan követte. Ahogy

elhagyták az épületet, Ezüst Max elővett a közeli szerszámos dobozból

egy villáskulcsot, és ismét munkához látott.

– Remek – mondta G-Dogg az épületen kívül. – Lássuk, hogy igaz-e

az infó, amelyet a következő fickóról kaptam.

– Hol van? – kérdezte Kellan, miközben mindketten beszálltak a kocsiba.

– Redmond – felelte az ork.

Északkelet felé indultak. Nem is lehetett volna élesebb ellentétet elképzelni a Bellevue szomszédságába, mint amilyen a Redmond. A céges parkokat hamarosan felváltották az út két oldalán lévő komor épületegyüttesek és raktárházak. Legtöbbjük régen elhagyatott, de akadt köztük olyan is, amelyik még használatban volt. Ezeket könnyű felismerni, mert szilárd fal és magasfeszültségű drótkerítés vette őket körül. Odabent paranormális lények őrködtek, főleg bargesztek, pokolkutyák és tűzkakasok.

– Redmond régen elég jó környéknek számított – magyarázta G-Dogg, látva a lány meglepetését, miközben a környező lerobbant házakat

figyelte. Mindenütt betört ablakokat, málló vakolatú falakat, grafitit és

bandajeleket látott. – A század elején még több számítógépes technológi

ával foglalkozó nagyvállalat telephelyének adott otthont a kerület; hálózatfejlesztő és hasonló cégek. Persze ez még a Mátrix előtt volt. Amikor bekövetkezett a 2029-es összeomlás, a legtöbb informatikai cég is csődbe ment. Nagyrészüket felszámolták, vagy egyszerűen kivonultak innen. A

Szellemtánc Háború okozta károk és az utána lévő zűrzavaros időszak

pusztítása után senki sem törődött vele, hogy helyreállítsa a metroplexum ezen részét. Így a menekültek, metahumánok és mindenki, akinek nem volt hová mennie, beköltözött az elhagyott épületekbe. Mostanra a Lone Star be sem meri tenni a lábát a Pusztulatba, legfeljebb egy páncélozott csapatszállítóval és teljes rohamfelszereléssel.

Elhaladtak egy hely mellett, amely valamiféle gyorsétkezdének tűnt.

Egy régi benzinkút helyén állt. A töltőállomások rozsdaborította teste

mögött, egy omladozó épület homlokzatán ócska cégér lógott. Kellan

megpillantott néhány nőt a közeli utcasarkon dolgozni. Humánok és orkok is voltak köztük. Egykedvűen mutogatták a testüket minden arra tévedő autósnak.

– Ezt a részt Touristville-nek hívják a helyiek – mutatott körbe G-Dogg. – Ez közvetlenül Bellevue határán van, és elég sok öltönyke jár át

szórakozni ide, a „Pusztulat Határába”, hogy kiélje perverzióját a nem

egészen legális szórakoztatóiparban. Errefelé nem olyan rossz a helyzet,

mert a Lone Star keményen lecsap az itteniekre, ha egy városi RASZ-ossal szórakoznak. Az innen keletre fekvőbb részeken a mutánsok és a helyi bandák szívesen megkéselnek egy pár cipőért vagy pusztán azért, hogy húst szerezzenek a temetőlidérceknek.

Kellan önkéntelenül is összerázkódott, bár igyekezte elrejteni az érzéseit az ork elől. Hallott történeteket ezekről a lényekről, akik mellett az orkok és a trollok egészen csinosnak és barátságosnak tűnnek. Egykor emberek voltak, de mára már eltompult agyú hullazabálók, akik humán

és metahumán hússal csillapítják csillapíthatatlan étvágyukat. A Pusztulatban hordákba verődve vadászták a helyieket és az erre tévedőket. Kellan még sosem találkozott temetőlidérccel, és nem is nagyon vágyott rá, hogy megismerkedjen velük. A legtöbb multicég vérdíjat tűzött ki rájuk, mert különösen veszélyesnek tartották őket a társadalomra nézve. Kellan

is ismert egy fickót még Kansas Cityben, aki abból élt, hogy ezekre a

szörnyetegekre vadászott. Egészen addig, míg egy éjjel elindult, és soha

többé nem tért vissza.

A lány annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor G-Dogg lelassított, és befordult egy épület elé, amelynek csupasz téglafalait már rég nem fedte vakolat vagy egyéb borítás. A parkolót már csak félig borította repedezett aszfalt, a legnagyobb részén a mocskos

föld látszott. Vastag lánccal kerítették el, amelyet betonoszlopokhoz erősítettek. Több autó és motor is várakozott idekint. Legtöbb lényegesen öregebb és ütött-kopottabb volt, mint az ork Argentje. G-Dogg azonmód bekapcsolta a riasztót, mihelyt kiszálltak a kocsiból, majd a lányt a bejárat felé vezette.

Fémbetűket szegecseltek az ajtó fölé: Zúzó 495. Az ablakokat fekete

festékkel kenték be, így nem lehetett belátni. G-Dogg Kellan felé fordult,

mielőtt beléptek volna.

– Csak gyere utánam, és csináld, amit mondok, rendben? – kérdezte.

Kellan bólintott, mire a férfi kinyitotta az ajtót, és belépett a félhomályba. A lány követte. Beletelt egy kis időbe, mire a szeme hozzászokott a benti fényviszonyokhoz, amelyek még a kinti borús éghez képest is komoran hatottak. Elgondolkodott egy pillanatra, hogy vajon mién homályos vagy árnyékos a legtöbb hely, ahol eddig Seattle-ben megfordult?

Talán azért, mert a metahumánok szeme sokkal jobban látott sötétben is.

Ennek megfelelően a törpék, orkok és trollok jobban is kedvelték a kevés

fényt, mint az emberek. Vagy talán azért, mert a vendégeknek és az

árnyvadászoknak fontos volt a magány illúziója, amelyet ezek a félhomályos helyek nyújtottak. Bár, talán mindkettőben lehetett némi igazság.

Kiderült, hogy a Zúzó egy bár. Olyasforma, mint az Ebey’s, csak láthatóan sokkal nagyobb. A berendezés fémből készült. Legtöbbje hatalmas méretű volt, és elég masszívnak tűnt, hogy elbírja egy ork vagy troll súlyát is, akik a vendégek nagy részét képezték. Az egyik fal mentén húzódott a fémmel borított söntés. Előtte magas bárszékek sorakoztak. Úgy tűnt, a vastag füst, amely a mennyezetnél megrekedt, már állandósult ezen a helyen.

G-Dogg körbenézett a nagyjából tucatnyi vendégen a helyiségben,

majd megakadt a szeme az egyiken, amelyik a sarokban ült. Elindult feléje, Kellannal szorosan a nyomában. A lány észrevette, hogy amerre csak elhaladt, szúrós tekintetek kísérték a lépteit, és csak miután elhaladt mellettük, tértek vissza az italokhoz és a félbeszakadt beszélgetésekhez.

Gyanította, ha egyedül érkezik, határozottan ellenséges fogadtatásban

lenne része.

Meglepődött, hogy a férfi, aki a bár egyik hátsó asztalánál ült, és csendesen szürcsölgetett valamilyen sötét színű italt egy talpas pohárból, humán volt. Legalábbis Kellan úgy látta, bár nem volt könnyű megállapítani az igazat. Vékony testalkata ellenére izmosnak tűnt. Vastag, páncéllemezekkel bélelt dzsekit viselt, és széles karimájú kalapot, amely az arcát árnyékba rejtette. Ahogy közelebb értek, előtűnt hegyes orra és éles metszésű állkapcsa. Koponyát ábrázoló tetoválás borította holtsápadt, beesett arcát. Amikor az italáért nyúlt, Kellan meglátta a fémesen csillogó kézfejét. Kiberkezét nem takarta a hagyományosnak számító szintetikus hús és bőr, amitől legalább hasonlított volna az igazira. Minden mozdulatnál hidraulikus zúgás hallatszott.

A férfi egy pillantásra sem méltatta, ahogy közeledtek felé, pedig biztosan észrevette őket.

– Meghívhatlak egy italra, Presbiter? – kérdezte az ork köszönés helyett. Ez valamelyest felkelthette a férfi érdeklődését, mert rájuk emelte rezzenéstelen, hideg tekintetét.

– Már van – mondta hűvösen, majd a helyiség másik végébe meredt.

G-Dogg kihúzta az asztal alól a szemben lévő széket, szembefordította

magával, hogy rá is tudjon könyökölni. Kellan a mellettük lévő asztalnál

lévő széket húzta magához, és úgy ült le, hogy a háttámla közte és a G-Dogg által Presbiternek nevezett fickó közt legyen.

– Ebben az esetben mi lenne, ha valami mást ajánlanék? – kérdezte az

ork. Presbiter egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd lassan a szájához emelte a poharat, és óvatosan belekortyolt, mielőtt felelt volna.

– Miről van szó?

– Munka. Lothan összehoz valamit.

– Lothan egy bűnös lélek – vetett oda Presbiter. – Az ördög tudományának egy gyakorlója. Miféle munkája lehet számomra?

G-Dogg elvigyorodott.

– Egyszerű. Megszabadítunk egy megavállalatot némi árutól.

Presbitert úgy tűnt, nem hatja meg különösebben a dolog. Ekkor az

ork előrehajolt, és csendesen, szinte suttogva tette még hozzá:

– Ares.

A másiknak az arca sem rezzent. Olyan volt, akár a kőbe vésett mű.

Ivott még egy kortyot, majd visszatette a poharat az asztalra, és csak azután szólalt meg ismét.

– Mikor? – kérdezte.

– Ma este. Lothannél, nyolckor.

A Presbiter kurtán bólintott.

– Ott találkozunk – állt fel G-Dogg, és visszatolta a székét a helyére.

Kellan is felpattant, majd mindketten megfordultak, és a kijárat felé indultak. A Presbiter csendben kortyolgatta tovább az italát.

– Ez meg ki a franc volt? – kérdezte Kellan kifelé menet.

– Úgy hívja magát, az Utcai Presbiter – magyarázta az ork. – Az a hír

járja, hogy régebben egy cégnek dolgozott, de átverték. Sejtheted, melyik. Mindegy. Elég komolyan megviselte a dolog. Már évek óta a seattle-i árnyak közt dolgozik. Azt képzeli magáról, hogy az isteni büntetés követe ő, vagy valami hasonló. Csak olyan melókat vállal, amikor a célpont egy nagyvállalat, valamelyik szervezett banda vagy bármi más, amelyet ő „bűnösnek” tart. Az egyik legjobb bérelhető szamuráj.

– Még azt sem kérdezte, mennyit fizet a mostani munka.

– Mert nem igazán érdekli – vont vállat az ork. – Nem a pénzért csinálja, annak ellenére, hogy nem olcsók a szolgálatai. Azt hiszi, isteni küldetésen jár. Ezenkívül ismer engem is és Lothant is, és tudja, hogy nem próbáljuk meg alulértékelni. Nem szeretném valaha is dühösnek látni.

– Igen, de azt mondta, Lothan bűnös lélek – folytatta Kellan, mire G-Dogg halkan kuncogni kezdett.

– Neki mindenki bűnös lélek, kölyök, még ő maga is, de ez nem jelenti

azt, hogy nem fog együtt dolgozni velünk. Mindenesetre ezt a mágia

dolgot ne nagyon említsd előtte. Nekem úgy tűnik, azt gondolja minden

mágiahasználóról, hogy eladta a lelkét az ördögnek.

– Nagyszerű.

– Ne szívd mellre! Mint mondtam, ennek ellenére együtt fog dolgozni

veled. Mindaddig amíg megfizetik, ez csak üzlet. Leszámítva, ha valaki

megfizeti, hogy a másik oldalon álljon.

Kellan megállt egy pillanatra a nyitott kocsiajtónál.

– Történt már ilyesmi?

G-Dogg vállat vont, mielőtt beszállt.

– Persze. Elég gyakran. Ha pedig így alakul a dolog, jobb, ha megpróbálsz a nyertes oldalra állni, de legalábbis nagy ívben kerüld el az olyanokat, mint a Presbiter.

– És ha nem megy? – kérdezte Kellan, miközben ő is beült. G-Dogg

mélyen a lány szemébe nézett, majd beindította a motort, és sebességbe

kapcsolta a váltót.

– Akkor csak magadra számíthatsz, kölyök – mondta vészjóslóan.

6

Amikor G-Dogg újra a Capitolium-domb felé vette az irányt, Kellan úgy

hitte, már mindenkivel találkoztak, és egyenesen Lothanhez hajtanak.

Mint kiderült, volt még egy megálló, mielőtt visszatértek volna a troll

mágus házához. G-Dogg nem messze Lothantől talált is egy megfelelő

helyet, ahol leállíthatták az Argentet. Becsúsztatta a kártyáját a parkoló

órájába, mire az levonta az egyenlegről a megfelelő összeget, és kijelezte

a még hátralévő, fizetett időt.

Gyalog indultak tovább. Az ork elvezette a lányt néhány kirakat és

egy kávézó mellett. Az utca zsúfolásig telt járókelőkkel. Mindenki a saját

dolga után ment, senki nem törődött a másikkal. Néhányan telefonon

beszéltek. Akadt köztük olyan, aki maroktelefont nyomott a füléhez, mások, mintha magukban motyogtak volna, a levegőbe beszéltek. A kibernetikus implantok világában ez teljesen megszokott jelenségnek számított.

Kellan egy kis csoport lányt pillantott meg az egyik bolt kirakata előtt.

Alig voltak fiatalabbak, mint Kellan maga. Egy kivetítőt bámultak izgatottan, amelyen épp a Darkvine legújabb kollekcióit mutatták be. Izgatottan cseverésztek egymás között a holnap divatján ámuldozva. Kellan megvetően nézett végig rajtuk. A szerencsés kevesek közé tartoztak, akiknek a legnagyobb gondjuk a smink és a trendi öltözködés volt. Azért

egy kicsit irigyelte is őket. Azok a fajta lányok voltak, akikre az étteremben és az áruházban várt, csak hogy undorítóan kedvesen kiszolgálja őket, cserébe egy minimális borravalóért. Egy rövid pillanat erejéig elgondolkodott, vajon milyen lehet egy olyan élet, amikor az embernek nem kell aggódnia amiatt, hogy másnap mit fog enni, hol fog aludni, és természetes, hogy felnőve lesz rendes állása, amelyből normális életet élhet. Vajon hogy alakultak volna a dolgok, ha az anyja nem megy el?

Keze önkéntelenül a jáde amulettet szorította. Az anyja. Ki volt ő egy

általán? Mi történhetett vele? Amikor még kislány volt, Kellan gyakran

álmodozott róla, hogy az anyja bizonyára egy nagyon fontos ember, és

csak azért hagyta el, hogy megvédje, nem pedig azért, mert nem törődött

vele, ahogyan azt a nagynénje állította. Hosszú időn át remélte, hogy

egy napon visszajön érte, de az álmok lassan szertefoszlottak, ahogy az

évek lassan teltek, az asszonyról pedig nem érkezett semmi hír. A nagynénje megesküdött rá, hogy az anyja halott.

Most, halovány reménysugárként, itt függött a nyakában ez a lánc.

Vajon tőle jött a csomag? A levélben ez állt: „Ezek az anyád holmijai

voltak”. Nem éppen azok a szavak, amelyeket várna egy ilyen helyzetben, de talán az asszony nem akarta felfedni a lánya előtt, hogy életben van. Kellan ki akarta ezt is deríteni, de ahhoz előbb pénzre és kapcsolatokra lesz szüksége.

Az, hogy Lothannel és G-Dogg-gal dolgozik, még csak az első lépés

volt. Eljön az idő, amikor meglesz a nagy dobás, és elég pénze lesz, hogy

kiderítse, miért is kellett a nagynénjénél felnőnie. Akkor végre ő fogja

irányítani a saját sorsát.

– Akarja tudni a jövőjét? – kérdezte egy hang egészen közelről.

Ahogy Kellan oldalra fordult, egy nőt pillantott meg az egyik kávézó

előtt, egy asztal mögött ülve. Egy antik hatású, fekete terítő borította az

asztalt. Tarot kártyák hevertek rajta, látszólag rendszertelenül. A nő egy

tünde volt. Testhez álló rövid ujjú pólót viselt, felette pedig a vállánál

kelta stílusú csattal díszített köpenyt. Bő szárú farmernadrágján különféle jelek és szimbólumok csillogtak. Hosszú, homokszín haja zuhatagként omlott a vállára. Fajtájára oly jellemzően karcsú volt, és olyan élénk-kék szeme, hogy Kellan úgy érezte, a tünde egyenesen a lelkébe lát.

– A kártya mindent tud – mondta titokzatosan, miközben karjával

széles ívben az asztal felé intett. – Mindössze húsz nuyenért bepillantást

nyerhetsz az Élet Fájának rejtelmeibe.

– Mi lenne, ha az én jövőmet mondanád meg, Liada? -mondta G-Dogg, mire a nő vidáman elmosolyodott.

– Nálam senki sem potyázhat, G – búgta. Erre G-Dogg elővett a zsebéből egy régi, gyűrött UCAS húszdolláros bankjegyet, és a tünde lábánál heverő felfordított kalapba dobta.

– Rendben – vont vállat a jósnő. – Lássuk, mi mondandójuk van a

kártyáknak.

Szakértő mozdulatokkal pakliba rendezte a lapokat, és fürgén megkeverte. Három kisebb részre osztotta, és az asztalra tett őket. Azután behunyta a szemét egy kis időre, miközben lassan kifújta a levegőt.

– Múlt, jelen és jövő – mondta, miközben sorra megérintette a kisebb

paklik legfelső lapját. Felcsapta az első kártyát. Az Érmék Négyes lapon

kőművesek látszottak, akik egy félig kész kastélyon dolgoztak, amelynek

festett üvegei voltak.

– Kemény munka. Az anyagi biztonság és siker alapjainak a lefektetése – mondta a tünde nő. – Erőfeszítés, hogy a feladat el legyen végezve

– folytatta, miközben lopva G-Dogg-ra pillantott, és halványan rámosolygott, azután felcsapta a második pakli legfelső lapját.

A Pálcák Királya.

– Egy baljós alak – folytatta. – Erős akaratú, intelligens… -Rövid szünetet tartott, majd ismét az orkra nézett. A tünde szája penge vékonyra húzódott, az állkapcsa enyhén megfeszült. Ezután az utolsó pakli tetején is felfordította a lapot.

A Pálcák Királynője. Kezében lángoló fáklyát tartott, amely fénnyel

ragyogta be a sötétséget.

– Egy fiatal nő – mondta. – Szenvedélyes a természete. Megmutatja

majd a helyes utat.

Először Kellanra nézett, majd G-Doggra, végül nagyot sóhajtva hátradőlt székében.

– Mit akar Lothan? – kérdezte, miközben ismét egy csomagba rendezte a kártyalapokat. Az asztalhoz ütögette finoman, hogy minden lap tökéletes rendben legyen, azután egy bőrtasakba tette őket.

– Egy találkozót szervezünk… – kezdte G-Dogg, de a tünde nő egy

kézlegyintéssel félbeszakította.

– Nem érdekel – rázta a fejét.

– Ilyen jól megy a jövendőmondás? – gúnyolódott G-Dogg.

– Megyeget – hárította el a próbálkozást a nő –, de nem erről van szó.

Egyszerűen csak nincs sok hangulatom együtt dolgozni az Arkánum

Művészetének Leghatalmasabb Mesterével. – Hangjával és széles gesztusával rosszindulatúan utánozta Lothan stílusát.

– Egyszerű munka – mondta G-Dogg, tudomást sem véve a tünde gúnyolódásáról.

– Sosem egyszerű, ha Lothan is benne van. Jól tudod, te is – tette még

hozzá.

– Igen, de azt is tudom, hogy rád gondolt először, mint mágikus támogatásra.

– Támogatás – ismételte Liada. – Ami annyit tesz, hogy másodhegedűs lehetek a Mester mellett. Nem, kösz.

– Rendben – vont vállat az ork. – Akkor megmondom neki, hogy túl

nagy falat ez neked.

A tünde felhúzta egyik lágyívű szemöldökét, és a vigyorgó ork szemébe nézett, majd megfogta a bőrtasakot, és eltette a lábánál heverő válltáska zsebeinek egyikébe.

– Mikor van a találkozó? – kérdezte végül.

– Lothannél, este nyolckor.

– Ott leszek – bólintott. – Meghallgatom az ajánlatot, de nem ígérek

semmit. Ha nem tetszik, amit mond, megmondom Lothannek, hova dugja a munkáját, és már ott sem vagyok.

– Ennyi elég is – mondta G-Dogg.

– Te benne vagy? – fordult Liada Kellan felé.

– Igen – felelte.

– Vigyázz vele! – intett a fejével G-Dogg felé. – És Lothannel is. Az

egyetlen közös vonás kettejükben, hogy ugyanolyan manipulatív disznók. – G-Dogg elfintorodott, de nem tagadta a tünde vádját.

– Liada vagyok – nyújtott kezet. Kellan elfogadta, és barátságosan

megrázta a másik jobbját.

– Kellan.

– Új vagy Seattle-ben? – kérdezte.

– Igen.

– Nos, örülök, hogy megismerhettelek.

– Ő Lothan új tanítványa – tette hozzá G-Dogg, mire Liada meglepetésében tágra nyílt szemmel nézett Kellanra.

– Valóban? Nos, részvétem. Remélem, túléled. – Ezután G-Dogg felé

fordult, és felállt az asztaltól. – Mondd meg a felséges úrnak, hogy ott leszek este!

Miután Liada távozott, még elég sok idejük volt az esti találkozóig. Az

ork azt javasolta, harapjanak valamit. Kellan gyomra hangos korgással

emlékeztette a lányt, hogy egész nap nem evett semmit, leszámítva a

reggeli nutrit, így hát beleegyezett. A Capitolium-domb közelében beültek egy helyre, amelynek Egy Kis Ízelítő Saigonból volt a neve. Az egyik hátsó bokszban foglaltak helyet, és halkan beszélgettek.

– Mi végre ez a sok rohangálás, hogy találkozzunk ezekkel az emberekkel? – kérdezte Kellan. – Nekem úgy tűnik, Lothan simán elintézhette volna ezt az egészet, három telefonhívással.

G-Dogg elkezdte a körme alá szorult koszdarabokat kipiszkálgatni, és

ekkor Kellan észrevette, hogy a férfinak mindkét kezén hat ujja van.

Eszébe jutott, hogy hallott már valamit arról, amelyet úgy neveznek,

„másodlagos mutáció”. Ezek lényegesen kevésbé voltak kényelmetlenek,

mint azok, amelyek az Ébredés alkalmával jelentkeztek.

– Nos, elsősorban azért – kezdte az ork –, mert Lothan nem szereti az

efféle dolgokat intézni, és sejtheted, hogy nem is túl jó benne. Én viszont

szeretek beszélgetni, és jobban kedvelem az üzleti ügyeket szemtől szemben elrendezni. Másodszor pedig, jobb óvatosnak lenni a telefonálgatással. Sosem tudhatod, ki figyel még. Ez a mostani meló ugyan nem egy nagy durranás, de van elég sok dekás, akik a Mátrixon lapulva figyelnek, összerakják a véletlen összeszedett infókat, és eladják azoknak, akik hajlandók fizetni érte. Mindig megvan az esélye annak, hogy valaki hallgatózik, amikor egy vadászatról van szó. Okosabb ezeket a dolgokat a legnagyobb csendben intézni. Egyébként sokkal könnyebb meglátni, mire is gondol a tárgyalópartner, ha személyesen találkoztok, mint telefonon keresztül.

– Van harmadsorban is? – kérdezte Kellan.

– Aha. Azt akartam, hogy találkozz néhány emberrel, és lásd, hogyan

működik az üzlet itt, Seattle-ben.

– Úgy tűnik, Lothan nem különösebben lopta be magát mások szívébe

– váltott témát a lány tűnődve. Értékelte az ork kezdeményezését, de

nem akarta, hogy a város összes vadászának úgy mutassák be, mint egy

zöldfülűt.

– Lothan talán elég nagyképűen adja elő magát – mondta G-Dogg –

de egy dolgot hadd mondjak el neked. Senki nem ismeri annyira az üzletet, mint ő. Lothan régebb óta maradt sikeresen életben, mint bárki, akit ismerek. Lehetséges, hogy nem ő Mr. Személyiség, de tudja, hogyan kell intézni a dolgokat, és ebben a világban ez az egyetlen, ami számít.

Egyébként ezért dolgoznak vele még mindig együtt, annak ellenére,

hogy az egoizmusa néha igazán fájdalmas tud már lenni.

– Te is ezért dolgozol vele? – kérdezte Kellan.

– Többek között – bólintott az ork. – Mondjuk úgy, tartozom neki, és

hagyjuk is ennyiben a dolgot, rendben? Egyszer segített, úgyhogy most

én is segítek neki.

Miután befejezték az evést, egyenesen visszamentek Lothanhez az esti

megbeszélésre. Ők érkeztek elsőnek. A troll elővette profizmusát, és hidegen közölte, hogy mindenkit megvárnak, mielőtt megbeszélik a teendőket. Félkörben ültek le a dolgozószobában, szemben a roskadozó könyvespolcokkal. Liada érkezett másodiknak, azután Ezüst Max, majd az Utcai Presbiter és Orion. Miután mindannyian összegyűltek, Lothan helyet foglalt az íróasztal mögötti hatalmas székben. Szembefordította a telekomot, hogy a kijelzőt mindenki láthassa, majd lenyomott egy billentyűt.

Halvány, zöld fénybe borult a képernyő, jelezve, hogy be van kapcsolva.

– Úgy hiszem, legtöbben ismeritek Jackie Ozone-t, legalábbis hírből

biztosan – mondta Lothan, majd a telekom képernyője felé intett. Az váratlanul felragyogott, és egy rajzfilmfigura jelent meg rajta. Egy fiatal lány tűnt elő, hatalmas szemekkel, hosszú, sötét hajjal, fehér talárban, a kezében ezüstpálcával. Kecsesen meghajolt, mire a pálca szikraesőt szórt

az alak mögé.

– Helló, mindenki! – érkezett a lágy hangú köszöntés a telekom hangszórójából.

– Most, hogy mindannyian itt vagyunk – kezdte Lothan –, kezdjünk

is neki! A munka elég egyszerű. Eltérítjük és leszállítjuk azt a rakományt, amely áruszállító kamionon érkezik nemsokára a metroplexumba. A szállítmány az Ares Macrotechnology tulajdonát képezi, és a megbízótól származó információk szerint némi biztonsági kíséretre is számítani kell.

– Mi van a kocsin? – kérdezte Ezüst Max.

Lothan vállat vont.

– Mr. Johnson szerint ez nem lényeges információ…

– Vagyis nem tartozik ránk – vonta le a következtetést Max, majd bólintott a trollnak, hogy folytassa.

– Azután kell lecsapnunk rá, hogy beérkezik a városba, utána pedig

egy, a megbízónk által megadott helyre kell szállítanunk, Redmondba.

Mivel az előre megadott útvonal szerint a Keleti úton érkeznek, a leglogikusabb, ha akkor lépünk akcióba, amikor az áruszállító még nem érte el Bellevue-t, és még mindig Redmondban van.

– Az ottani Ares telephely az úti célja? – kérdezte Liada, Lothan pedig bólintott.

– Elég egyszerűnek hangzik –, mondta Ezüst Max.

– A részesedés ötezer nuyen fejenként, amint sikeresen lezárult a vadászat – folytatta a troll mágus, miközben sorra végignézett a jelenlévőkön. – Kevés idő áll a rendelkezésünkre, mivel a kamion két nap múlva érkezik. Ez azt jelenti, hogy kevesebb mint negyvennyolc óránk maradt arra, hogy kidolgozzuk a részleteket, és megszervezzünk mindent. – Rövid szünetet tartott, és ismét végignézett a vadászokon. – Mindenki számára elfogadhatóak a feltételek?

– Nekem úgy tűnik, több izom van jelen, mint ahányra szükség van –

szólalt meg csendesen az Utcai Presbiter, G-Doggra és Orionra pillantva

jelentőségteljesen.

– Azt hiszem, egy kis extra tűzerő sosem árt – magyarázta Lothan. –

Bár, ha úgy gondolod, bármikor kiszállhatsz.

Presbiter hidegen a trollra mosolygott, és ettől Kellan ereiben meghűlt

a vér.

– A te pénzed – mondta végül.

– Egyéb hozzáfűznivaló? – kérdezte a troll. Mindenki néma maradt,

így folytatta: – Nagyszerű! Akkor lássuk a feladatokat! Max, a kamion

egy sztenderd Ares áruszállító.

– Sofőr vezeti?

– Igen, de van rigó vezérlése is, így a helyszínen lesz rád szükség,

hogy el tudjuk vinni a megjelölt helyre.

– Nem gond – bólintott a törpe. – Máshoz is kellek?

– Felderítés –, mondta Lothan. – A robotjaiddal kövesd a kamion

mozgását, míg meg nem érkezik a célterületre, ahol várni fogjuk. Ehhez

az is kell, hogy előtte légi felderítéssel végigkémleld a területet, hogy ki

tudjuk választani a legmegfelelőbb helyet. – A rigó bólintott, mire a hajában lógó fém gyöngyök csilingelve összerázkódtak.

– Jackie, kedvesem – fordult Lothan a telekom felé. – A te feladatod

az lesz, hogy előáss minden információt a Mátrixban, amely kapcsolatban állhat ezzel a szállítmánnyal. Ellenőrizd a Mr. Johnsontól kapott infókat, és derítsd ki, amit csak lehet a várható biztonsági személyzetről.

Az aranyos rajzfilmfigura kislányosan lebiggyesztette az ajkát.

– Ez minden? – kérdezte. – Lothan, azt hittem ennél azért érdekesebb

lesz a dolog. Ebben nincs semmi kihívás.

– Sosem tudhatod, míg nem próbáltad – vigyorgott a troll. – És még

valami. Örülnék, ha nem tennéd „érdekesebbé” a dolgokat, mint amilyenek.

– Gyerekjáték! – kacagott tündérien a dekás.

– Liada – folytatta a troll, ügyet sem vetve a dekás perszónájára a monitoron, amint kiölti felé a nyelvét. – A te feladatod, hogy amilyen hamar csak lehet, végezz némi asztrális felderítést. Biztos akarok lenni benne, hogy semmilyen meglepetésben nem lesz részünk. Később pedig megbeszéljük a mágikus védelem és támadás stratégiáját.

– Rendben – bólintott unottan a tünde. – Ezek szerint te is velünk tartasz eme kis vadászat alkalmával?

– Határozottan – felelte Lothan olyan hangon, hogy mindenki értse,

nem bízza ezt a feladatot senkire, az ő felügyelete nélkül.

– G-Dogg – fordult az ork kidobó felé. – Kié most az 1-90-es?

G-Dogg épp nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor Orion hangja

csendült fel a szoba másik végéből.

– A Rozsdás Pengék és a Vörös Óriás Atomok is a magukénak vallják

– magyarázta – de egyik sem birtokolja igazán, legalábbis amennyire én

tudom.

Lothan megerősítésként G-Doggra nézett, az ork pedig helyeslően bólintott.

– Úgy tudom, nagyjából ez a helyzet – mondta. – Szerintem a Pengék

az esélyesebbek, mivel elég közel van az úthoz Glow City, és senki sem

töri össze magát különösebben, hogy a 202-es mentén lévő területet

uralja.

– Igen, de az Atomok a motoros banda – tette hozzá a tünde –, és az

utóbbi időben egyre jobban terjeszkednek Hollywoodtól délnek.

Lothan G-Dogghoz címezte a következő szavait.

– Nézz utána, az utóbbi időkben merrefelé mozogtak! -utasította a

mágus. – Tudni akarom, hogy számítanunk kell-e valamilyen problémára velük kapcsolatban. – Azután Orion felé fordult. – Gondolod, megtudhatsz valamit a kapcsolataidtól?

– Körbekérdezhetek – vont vállat a tünde.

– Tégy úgy, de csak diszkréten. És ez mindenkire vonatkozik. Nem

akarom, hogy bármi is kitudódjon erről a munkáról. Annak ellenére,

hogy rövid az idő, nem örülnék, ha valaki előre figyelmeztetné a célpontot. Holnap, ugyanebben az időben találkozunk – tette még hozzá Lothan –, hogy véglegesítsük a tervet, és ha szükséges, módosítsunk rajta. Van valami kérdés?

– Igen – nézett körbe Kellan a szobában lévőkön. – Mi lesz az én feladatom?

Lothan gonoszul elvigyorodott.

– A számodra, Kellan valami különlegeset tartogatok – mondta. – Mivel, amennyire tudom, a seattle-i kapcsolataid legnagyobb része itt van a szobában, neked egy nagyon speciális feladatod lesz a mi kis színdarabunkban. Ha akarod, itt maradhatsz ma éjjel, és holnap korán reggel nekiláthatunk a munkának.

Liada felhorkant, de Kellan igyekezett nem tudomást venni róla. Bólintott.

– Rendben – mondta a trollnak.

– Ne aggódj, kedvesem! – érkezett Jackie Ozone hangja váratlanul a

telekomból. – Lothan ugyan már nem az a nőcsábász, aki volt, de illik rá

a tapasztalt férfi kifejezés.

A dekás perszónája a szemét forgatta, és lányosan kacarászott. Lothan

bozontos, fehér szemöldökét összehúzta, és Kellan meg mert volna esküdni, hogy a hatalmas troll elpirult.

– Azt hiszem, mára elég is – mondta, majd az egyik tömzsi ujjával lenyomott egy gombot a telekomon. A képernyő hirtelen elsötétült. Liada és G-Dogg magában kuncogva állt fel, miközben mindenki elköszönt, és az ajtó felé indult. Orionnak és az Utcai Presbiternek nem volt semmi

mondanivalója, így hát távoztak, de a többiek még váltottak néhány

szót.

– Szóval – kérdezte G-Dogg Kellant –, itt maradsz éjszakára?

A lány Lothanre pillantott, mielőtt felelt volna. A troll látva Kellan zavarát, elmosolyodott.

– Biztosíthatlak – mondta –, hogy Jackie gyerekes viccei ellenére

nincs mitől tartanod. Van odafent egy vendégszoba, az ajtót pedig nyugodtan bezárhatod, ha attól jobban érzed magad.

– Azt hiszem – fordult vissza Kellan G-Dogg felé. Az ork bólintott,

majd barátságosan a lány karjába boxolt, és elment.

Miután a többi árnyvadász is elhagyta a házat, megcsörrent Kellan telefonja.

– Halló? – szólt bele a mobiljába, és meglepetésére Jackie Ozone csilingelő hangja szólalt meg a másik oldalról.

– Lothannel minden okés – mondta a dekás –, de azért vigyázz vele!

– Kösz – mondta Kellan olyan semleges hangon, amennyire csak telt

tőle. – Fogok.

– Itt a számom, amin elérsz – csippant meg ezzel egyidőben Kellan telefonja, jelezve, hogy fogadta az adatot. – Csak csörrenj bátran, ha bármire szükséged van! Isten hozott Seattle-ben! – nevetett Jackie. – Még találkozunk. – Azzal a dekás bontotta a vonalat. Kellan összecsukta a telefont, és a zsebébe süllyesztette. Csak ekkor döbbent rá, hogy nem is kérdezte meg Jackie-től, honnan szerezte meg a számát.

7

Annak ellenére, hogy a vendégszoba Lothan házában nem volt valami

fényűző, messze a legkellemesebb helynek bizonyult, ahol Kellan azóta

aludt, mióta elhagyta a nagynénjét. Összehasonlíthatatlanul barátságosabb volt, mint a koporsó hotel, ahol az éjszakáit töltötte Seattle-be érkezése óta. Nem különösebben hiányolta a szűk helyiséget és a kemény matracot. Úgy aludt, mint a bunda, az idegen környezet és Jackie Ozone figyelmeztetése ellenére, hogy legyen óvatos Lothannel.

Semmi és senki nem zavarta meg Kellan nyugalmát. Kipihenten és

frissen ébredt. Felült az ágyban, majd nagyot nyújtózott. Hallotta, ahogy

az Ízületei halkan roppannak. Elégedetten sóhajtott.

– Ó, nagyszerű! Felébredtél hát – mondta valaki. Kellan sikoltva kapta

a fejét a hang irányába.

Az éjjeliszekrény felett lebegve egy különös lényt pillantott meg. Alig

volt magasabb fél méternél. Emberszerű volt. Széles fejét szinte teljes

egészében elfoglalta hatalmas orra és hosszú, hegyes fülei. Egészen vékony karja és lábszára volt, de hatalmas mancsa és lábfeje. Denevérszerű

szárnyaival komótosan csapkodott, hogy a levegőben tartsa magát, villás

farka pedig lassú ütemre hullámzott mögötte. A legmeglepőbb azonban

az, hogy szinte teljesen áttetsző volt. Kellan látta mögötte a falat.

– Ki… mi a fene vagy? – kérdezte, miközben a takarót egészen az áliáig húzta. Az apró lény derékból (ha lehetett így nevezni testének azon részét) meghajolt, és szélesre tárta karját.

– Nicodemus vagyok – felelte csipogó hangján. – A gazda állított ide,

hogy figyeljem, mikor ébredsz fel. Úgy ám. „Mondd meg neki, ha már

ébren van!” parancsolta nekem.

– Mit kell megmondanod?

Nicodemus hátrahőkölt a kérdéstől, és mozdulatlanná dermedt egy kis

időre. A szemét elgondolkodva forgatta, szemöldökét összehúzta, miközben az állát dörgölte.

– Hmm – dünnyögte.

– Mit kell megmondanod? – ismételte meg a kérdést Kellan, mire a

kis manó kizökkent a merengésből.

– Azt mondta, szóljak neked, hogy fürödj meg és egyél, mielőtt munkához látnál! – csipogta. – Azt mondta, mutassak meg mindent, hogy hol van, és hogy ne zavarja a mestert senki, míg nem végzett. Gyere! – libbent közelebb a szellem, és egyik kezével a lány felé intett. – Gyere,

megmutatok mindent.

Kellan gyorsan összeszedte a ruháit és még mindig gyanakodva követte a lebegő lényt. Nicodemus kivezette a hálóból, és megmutatta neki a fürdőszobát. Kellan kihessegette a manót, és élvezettel vetette bele magát immáron a második legnagyobb gyönyörbe: egy hosszú, forró zuhanyozásba. Kis idő múltán Kellan rájött, hogy ez a fürdő is csak a vendégeknek lehet fenntartva. A méreteiből ítélve Lothan éppen csak be tudná gyűrni a testét, és még úgy is kitöltené a helyiség nagy részét.

Majdnem végzett a hajmosással, amikor Nicodemus jelent meg előtte.

A kis lény úgy lebegett át a párás kabinajtón, akár egy szellem.

– Akarsz most már reggelizni? – kérdezte Nicodemus vidáman. Kellan felsikoltott, ijedtében hozzá vágta a szappant, és kihessegette a zuhanyozóból. A szellemet a fürdőszoba előtt lebegve találta, amikor kilépett, hogy megtörölközzön. A ruháira pillantott. Szerette volna kitisztítani azokat is, de úgy tűnt, ez még várat magára egy keveset. Láthatóan, a

hirtelen kitörése ellenére, Nicodemus lelkesedése töretlen maradt. Egyenesen a konyhába vezette Kellant, ahol a lány kifogyhatatlannak tetsző

készleteket talált. Legtöbbje olyan egyszerű étel volt, amellyel még ő is

elboldogult szerény főzési tudományával. A mikrohullámú sütőben megmelegített egy szimpatikus húst, némi körettel. Alig néhány perc elteltével már vidáman majszolta, és örömmel vette tudomásul, hogy a reggelijében kevesebb a szója, mint bármiben, amit az utóbbi időben evett. Úgy tűnt, Lothannek jól ment az üzlet.

Nicodemus a közelben lebegett, és csendben várt, míg a lány a gondolataiba mélyedt. Kellan ekkor rájött, hogy a lény legalább annyira segít neki, mint amennyire szemmel is tartja, nehogy felesleges fejfájást okozzon Lothannek. Na igen. Az öreg egy minden hájjal megkent troll volt, azt meg kell hagyni.

Ha Lothan meg tudja tanítani, hogyan csinálhatok effélé dolgokat –

gondolta, miközben Nicodemus-ra pillantott –, akkor G-Doggnak igaza

lesz. Nem lesz különösebb gondom az üzletben.

Azért az egy cseppet zavarta a lányt, hogy mindenki, akivel tegnap találkozott, óvatos volt Lothannel, ha nem egyenesen bizalmatlan. Hajlandóak voltak együtt dolgozni a trollal, de láthatóan cseppet sem kedvelték. Még G-Dogg, aki Lothant képviselte, sem tűnt úgy, mintha a mágus barátja lenne. Azután ott volt még Jackie Ozone figyelmeztetése. Mire célozhatott azzal, hogy vigyázzon vele? Kellan elég felnőtt és tapasztalt

volt ahhoz, hogy tudja, nem kell mindenkit feltétlenül kedvelnie ahhoz,

hogy együtt dolgozzon vele, de azért zavarta ez a trollal szembeni általános negatív hozzáállás.

– Nos, készen állsz a napra?

Kellan felismerve Lothan basszusát, a hang irányába fordult. A hatalmas troll kénytelen volt enyhén lehajolni, ahogy a konyhába lépett. A lány lenyelte az utolsó falatot, majd eltolta magától a tálcát.

– Igen. Minden rendben –, felelte gyorsan.

– Nicodemus szólt, hogy ébren vagy. Már kezdtem aggódni, hogy

esetleg átalszod az egész napot, de bizonyára szükséged volt a pihenésre.

– Hát, köszönöm – mosolyodott el szégyenkezve Kellan. – Egyébként,

hány óra van?

– Nem sokkal múlt tíz –, felelte Lothan. – Még mindig rengeteg időnk

van, hogy elkezdjük a tanításodat. Valószínűleg estig úgysem hallunk a

többiek felől. Készen állsz?

– Azt hiszem.

– Kitűnő! Akkor csatlakozz hozzám a dolgozószobámban, és lássunk

is hozzá! Nicodemus –, fordult a lebegő szellem felé.

– Igen, gazdám?

– Egy ideig most nem lesz rád szükségem. Elmehetsz.

– Igen, gazdám – hajolt meg a kis manó, majd egy halk pukkanás hallatszott, és Nicodemus vörös köddé foszlott. Lothan további szó nélkül megfordult, és kiment a helyiségből.

Kellan gyorsan eltakarította reggelije maradékát, majd a troll után sietett. A ház így fényes nappal sokkal világosabb és lényegesen kevésbé félelmetes volt, bár Kellan észrevette, hogy a vastag sötétítő függönyöket Lothan még ilyenkor is behúzva tartotta.

Ahogy belépett a szobába, a troll mágus a magáéval szemközti székre

mutatott.

– Foglalj helyet! – invitálta Lothan.

A két szék között egy alacsony asztalon ismerős tárgyak hevertek: néhány gyertya egy megfakult réz gyertyatartóban, papírfecnik, néhány durván metszett kristály és egy kézi számítógép. Fogalma sem volt, hogy vajon mire akarja ezeket használni Lothan a tanítása során. Miután Kellan leült, a mágus nagyot sóhajtva, kényelmesen elhelyezkedett a foteljében.

– Nos – kezdte akkor mondd meg nekem, mi az a mágia?

– Mágia? – kérdezett vissza Kellan. – Hát, tudod, varázslatok meg

ilyesmi – intett a levegőbe. – A képesség, hogy véghez vigyünk dolgokat. – Lothan bátorítólag bólogatott.

– Nem rossz – mondta. – Bár, elég pontatlan a fogalmazás. A mágia –

emelte fel a mutatóujját – úgy definiálható, mint a művészet és tudomány, amellyel az akarat változásokat hozhat létre.

Előredőlt, kinyújtotta az egyik tenyerét, mire egy fényes villanással

megjelent rajta egy apró mezítelen tünde, a hátán gyönyörű szárnyakkal. Alig volt magasabb tíz centiméternél, mégis úgy táncolt a troll kezén, mintha egy előre megkomponált balettet adna elő. Kellan elképedve figyelte, mennyire valódinak tűnt a jelenet.

Kis idő múltán Lothan megfordította a tenyerét, és egy intéssel eltüntette a képet. Az csillámló tündérpor kíséretében semmivé vált.

– Egy apró kis trükk – magyarázta a troll álszerényen. – Mindazonáltal a mágia sokkal hasznosabb és érdekesebb dolgokra is használható.

– Úgy mint? – kérdezte Kellan szárazon. Mostanra nyilvánvalóvá

vált, hogy Lothan egészen az alapoktól akarja kezdeni az egészet. Őszintén szólva, ennek a lány nagyon megörült, mert kénytelen volt bevallani magának, hogy nagyon keveset tudott a mágiáról, és főleg arról, hogyan működik.

– Elméletileg, a mágia bármire képes – emelte fel a hangját Lothan,

miközben ismét hátradőlt a székében. – A gyakorlatban azonban ennél

lényegesen korlátozottabb. A mágia képesség, hogy megérezzük és formáljuk egy bizonyos cél érdekében azt az erőt, amelyet manának nevezünk. Minden azon múlik, hogy a használó mekkora tudással rendelkezik, és milyen erős az akarata. Mennél többet tudsz arról, hogyan irányítsd a mágikus energiákat, és mennél nagyobb az akaraterőd, annál több mindenre leszel képes. Példának okáért, az a fajta varázslat, amelyet G-Dogg leírása alapján alkalmaztál, mármint, hogy lángba borítottad azt a fickót, egyáltalán nem tartozik a könnyű trükkök közé.

– De még azt sem tudom, hogyan csináltam.

– Pontosabban – magyarázta Lothan – megvan a képességed, de még

nyers, tapasztalatlan és irányítatlan. A legbelsőbb érzelmeidre és a tudatalatti titkos vágyaidra reagál, és csak akkor tör elő, amikor a legnagyobb szükség van rá. Legtöbben így fedezik fel a Tehetséget magukban. Valamilyen helyzet a felszínre kényszeríti, és akkor első ízben megtapasztalják az erőt. Most pedig mondd, hogyan érezted magad az után az incidens után?

– Nagyon fáradtan – emlékezett vissza Kellan. – Mint akit kiszipolyoztak. Ami azt illeti, el is ájultam.

– Pontosan. Ez azért van, mert a mágia megköveteli az árát a testtől,

az elmétől és a lélektől. Ahhoz, hogy a mágikus energiákat irányítsd,

erőfeszítésre van szükséged, épp úgy, mintha a kezeddel vagy más izmoddal csinálnál valamit. A túl nagyfokú használat fárasztó, de mint a többi izomgyakorlat esetében is, meg tudod növelni a mágikus erődet.

Az az egyszerű kis varázslat, amelyet az imént mutattam neked, számomra gyakorlatilag egyáltalán nem megerőltető, de egy olyan elemi mágia, mint amilyet a sikátorban te megidéztél, a legtöbb varázshasználónak kimerítő feladat, még ha nem is annyira, mint az számodra volt.

Egy magamfajta mágusnak pedig még könnyebb.

Lothan a kezét a térdére helyezte, majd előredőlt egy leheletnyit, és

úgy beszélt tovább.

– Na már most. Ezzel nagyjából már tudjuk, mi az a mágia. Beszéljünk akkor arról, hogy miként működik, rendben? – Megvárta, míg Kellan bólint, majd folytatta: – Mint mondtam, a mágiához bizonyos energiára van szükség, amelyet manának nevezünk. A mana, a mágikus energiák forrása egy láthatatlan erő, amely körülvesz minket. – Az érthetőség kedvéért karját szélesre tárta. – Olyan, akár a levegő, amelyet belélegzünk, vagy mint az állandó rádió-és háttérsugárzás. A mágusok, akik rendelkeznek Tehetséggel, olyanok, mint az antennák. Képesek ráhangolódni a megfelelő frekvenciára, és irányítani a manát.

– Előfordul, hogy elfogy az energia? – kérdezte Kellan.

– Nem igazán. Sokkal valószínűbb, hogy az a mágus merül ki teljesen,

aki irányítani próbálja a manát, mint hogy maga az energia fogyjon el,

bár vannak olyan esetek, amikor a manát egy meghatározott… de eltértem a tárgytól – legyintett Lothan, mintha csak valami jelentéktelen apróság volna az egész. – Hol is tartottam? Ja, igen. A mágusok a manát néhány meghatározott módon irányítják. Az egyik, amikor a fizikai világra gyakorolnak hatást. Kiélesítik a saját vagy mások érzékeit, illúziókat keltenek, amilyet az imént én is mutattam, tüzet és villámot idéznek elő, tárgyakat lebegtetnek, vagy éppenséggel megváltoztatnak valami létező dolgot. Ez a varázslás, és lényegében az elsődleges művészete a mágiának. A második, amikor a mágusok arra használják a manát, hogy kaput nyissanak a metasíkokra, ahonnan különböző szellemeket idéznek meg, hogy az akaratukat rájuk kényszerítve különböző feladatok elvégzésére használják őket. Ez az idézés művészete.

– Te is így idézted meg Nicodemust?

– Igen, egy könnyűnek számító technikával – bólintott Lothan. – A

figyelő szellemek, amilyen Nicodemus is, hasznosak néhány apró feladat

ellátására, de nem lehet nagyobb dolgokat rájuk bízni. A képességeik

elég korlátozottak. Léteznek persze sokkal erősebb szellemek is, de azokat messzemenően körülményesebb megidézni és irányítani is. Erre majd valamikor a jövőben még visszatérünk, most azonban térjünk visz-sza az alapokhoz.

Kellan beleegyezően bólintott, mire Lothan tovább beszélt.

– Végül – magyarázta a troll –, a mágusok mana segítségével némely

fizikai tárgyaknak mágikus tulajdonságokat adnak, amelyek különösen

hasznosak lehetnek a későbbiekben, amikor másféle varázslatot idéznek

meg. Ez a bájolás művészete, amellyel olyan tárgyak is készíthetők, mint

amilyen az amuletted – mutatott Lothan a lány nyakában lógó ékszerre

–, vagy ez.

A férfi oldalra nyúlt, és az asztal mellől elvette az addig észrevétlen jelentéktelenségbe burkolózott vaskos botot. Fából készült, és az egész felületét mitikus szimbólumok és írások ékítették. A végén egy vörös kristály csillogott a függönyön át beszűrődő napsugarak fényében. Ezüst-és bronzszínű szalagok díszítették.

– Candor-Brie Botja – mondta Lothan ünnepélyesen. – A leghasznosabb varázstárgy, amelyet a hosszú évek alatt sikerült megszereznem.

Kellan szinte a testén érezte a botból sugárzó mágiát. Mintha egy statikus mező ölelte volna körül a testét.

– Mire képes?

– Nem az a lényeg, hogy az adott fókusz mire képes, hanem az, hogy

te mire leszel képes általa. A fókusz egyszerűen csak annyit tesz, hogy

összefogja a viselője mágikus energiáit. Annak, akinek nincs Tehetsége,

semmire sem jó, de mennél nagyobb tudású a birtokosa, annál hatékonyabb a fókusz is. – Óvatosan visszatette a botot a helyére, majd összedörzsölte kérges tenyerét. – Egyelőre ennyi elég az elméletből. Próbálkozzunk meg valami gyakorlati dologgal!

Lothan felkapott egy vékony gyertyát, majd a kettejük közt lévő asztal

közepére helyezte.

– Nos, mivel már bebizonyítottad, hogy határozottan van érzéked ahhoz, hogy lángra lobbants dolgokat – vigyorgott a mágus –, végezzünk el egy apró kísérletet! – A gyertya kanócára mutatott. – Gyújtsd meg ezt a gyertyát!

– Hogyan? – nézett meglepetten hol a gyertyára, hol Lothan vidám

arcára.

– Először is – kezdte a troll – ürítsd ki az elméd! Ne próbálj arra gondolni, hogyan történik. Végy egy mély lélegzetet! Ez az. Most pedig fókuszálj a gyertya kanócára! Hagyd, hogy a figyelmed lankadjon, de ne engedd, hogy megszakadjon a koncentráció. Feltétlenül szükséges a varázslatok során, hogy mindig lásd a mágia alanyát. – Lothan hangja lassan egyre halkult, míg szinte már csak duruzsolt. – A céltárgy képe kulcsfontosságú a sikeres varázsláshoz.

Kis szünetet tartott, majd folytatta, ugyanolyan csendesen.

– Most pedig képzeld magad elé a tüzet! Érezd, ahogy a hő végig

áramlik a lábadon! Halld, ahogy recseg, ropog! Érezd, hogy benned ég,

és egyre feljebb tör! Érezd az ideát, a tűz esszenciáját! Ragadd meg! Irányítsd a gyertya felé! Ragadd meg a benned égő tüzet, érezd, hogy benned tombol, és irányítsd!

Semmi sem történt.

– Nem működik – panaszkodott Kellan.

– Nyugalom, nyugalom – emelte fel a kezét Lothan. – Koncentrálj!

Emlékezz a sikátorra, amikor láttad G-Doggot küzdeni! Emlékezz, mit

éreztél, amikor az a troll megragadott! Emlékezz, ahogyan az életedért

küzdöttél!

Kellan felidézte Ló gonoszul vigyorgó képét, fenyegető hangját, és bűzös leheletét, ahogyan az az arcába csapott. Vörös köd gomolygott a látóterének szélén, a bőrét hirtelen forrónak érezte.

– Igen – sóhajtott fel Lothan. – Ragadd meg a tüzet! A tiéd. Irányítsd

a gyertya felé!

Tompa morajlás ütötte meg Kellan fülét. Azután felemelte az egyik

kezét, és ujjával a gyertyára mutatott. Az egyre növekvő energia úgy

robbant ki belőle, ahogy dübörgő víz szakítja át a gátat. A gyertya lángba borult. Nem apró lángnyelvvel égett, hanem egészen a mennyezetig tornyosuló lángoszloppá lobbant. A gyertya egy pillanat alatt elolvadt, Lothan pedig szitkozódva kezdett varázslásba.

Kellan megrökönyödve ült a fotelban. Kis idő múlva a lángok elenyésztek, mintha soha nem is lettek volna. Egy kevés olvadt viasz folydogált az asztal széle felé, de egyéb kár nem keletkezett a dolgozószobában. Kellan egyik pillanatról a másikra fáradtnak érezte magát, de nem annyira, mint két napja a sikátorban.

– Sajnálom – mondta Lothannek, de a troll mágus csak a fejét rázta.

– Semmi gond. Mindössze annyi történt, hogy a varázslatod egy kicsit… vadabbra sikerült, mint amilyenre számítottam. Ezzel majd számolnom kell a következő alkalommal. Mindenesetre meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy ez csak az első lépés volt, remekül sikerült.

– Tényleg? – lelkesedett Kellan.

– Abszolút. Nagyon sok kezdő mágusnak hetekig vagy akár hónapokig is eltart, mire az első varázslatot létre tudják hozni. Neked olyan volt ez, mint ha ösztönösen tetted volna. Egyébként, ez egy elementális hatás volt, amelyet általában lángszórónak hívnak.

– Szóval varázsoltam? Ennyi az egész? – lepődött meg a lány. – Mi

van a varázsigékkel és hasonlókkal? – Miközben beszélt, kezével misztikusnak szánt jeleket rajzolt a levegőbe.

Lothan felnevetett.

– Most megosztom veled a varázslás egy másik titkát – mondta vidáman, és közelebb hajolt Kellanhoz. – Az az igazság, hogy a kántálás, a varázsszavak, a széles mozdulatok, mind csak a kirakat részei. Ami azt illeti, hasznos kellékek, mert segítenek az elmédnek fókuszálni, és ez különösen fontos lehet, ha a megfelelő varázslatot sietősen kell létrehozni, de egyáltalán nem feltétlenül szükségesek. Az imént, hogy rámutattál a gyertyára – biccentett az időközben megszáradt viasz felé –, ügyes húzás

volt, mert segített irányítani a varázslatot, de anélkül is meg tudtad volna csinálni.

Ekkor, váratlanul egy fényes gömb lebegett át a dolgozószoba ajtaján.

Épp olyan volt, mint amelyik G-Doggot és Kellant vezette át a házon

nemrég, sőt, talán épp ugyanaz. Ebben a lány nem lehetett biztos, de

gyanította, hogy ez is Nicodemushoz hasonló figyelő szellem. Átsuhant

a szobán, egészen Lothanig, majd a szarva mellett lebegve megállt. A

troll félrebillentett fejjel figyelt a Kellan által nem hallott szavakra. Egyszer csak Lothan a kezével elbocsátólag intett, mire a fény sietve ellibbent, és amilyen gyorsan jött, el is ment.

– Tartsunk egy kis szünetet, rendben? Legalább egy kicsit kifújhatod

magad a gyakorlat után. Nekem most más dolgom van. Vendégünk érkezett.

8

– Gyere be, Liada! – invitálta Lothan. A tünde nő megigazította a vállán

lógó tömött zsákot, majd belépett a dolgozószobába. A szeme egy pillanatra megakadt Kellanon.

– Megvizsgáltam asztrálisan az útvonalat – kezdte mondandóját mindenféle bevezetés nélkül. – Nem hiszem, hogy bármiféle problémánk lenne Glow City és a környező Pusztulat szennyezése miatt. Bár hozzá kell tennem, nem a legtisztább és legbiztonságosabb asztrális környezet.

– Jó. Nagyon jó – bólogatott Lothan, majd felállt, és az íróasztaláról

elvett egy elektronikus könyvet. Megnyomott rajta néhány gombot, mielőtt Kellannak nyújtotta.

– Kellan, van itt egy kis elméleti anyag, amelyet szeretném, ha elolvasnál. Ugye megbocsátasz nekünk, míg az üzletről beszélgetünk.

Kellan a feléje nyújtott datapadra pillantott, és csak rövid gondolkodás után vette el. Oldalra pillantott Liadára, de a tünde arca épp olyan érzelemmentes volt, mint a trollé.

– Persze, semmi gond – adta meg magát végül. Felállt, és elindult kifelé. Ahogy kilépett a szobából, Liada becsukta mögötte az ajtót. Kellan még hallotta, hogy a két mágus halkan beszélgetni kezd. A lány becsukta az elektronikus könyvet, majd dühösen átment az előszobán keresztül a

konyhába. Nagyon kellett türtőztetnie magát, hogy ne törjön össze valamit.

Legszívesebben hozzávágta volna a nehéz asztalhoz Lothan könyvét.

Csessze meg! Épp amikor már mindenki kezdte komolyan venni,

Lothan úgy bánik vele, mint egy gyerekkel. Ad neki valami játékot, és

bezavarja a sarokba, míg a felnőttek fontos dolgokról beszélnek. Azt hitte, elfogadták, mint a csapat teljes jogú tagját. Miért nem akarta a troll mágus, hogy hallja, miről van szó?

Vajon Lothan mesterkedik valamiben? Megpróbálja félrevezetni a

lányt, miközben szépen átveri? Talán Liada figyelmeztetése is csak a félrevezetés része, hogy Kellan ne bízzon Lothanban? Lehet, hogy a tünde és a troll összejátszik?

Kellan gondterhelten felsóhajtott. Igyekezett elhessegetni ezeket a

képtelen, paranoiás gondolatokat. Végül is, Lothan és a többiek alig ismerik, nem igaz? Nem fognak egyik napról a másikra megbízni benne.

Profi árnyvadászok. Megteszik a tétjeiket, és igyekeznek csak a biztosra

menni, míg ki nem derül, hogy Kellan is rendben van-e. Nem maradt

más hátra, be kell bizonyítania a többieknek, hogy bármilyen feladatot

bízzanak is rá, ő tökéletesen el tudja végezni.

Kellan lehuppant az egyik székre, kézbe vette a könyvet, és jobban

szemügyre vette, mit is kapott. A kijelzőn a következő cím állt: A modem mágiaelmélet alapjai, írta dr. Miles Swinburne. Ahogy belelapozott az elektronikus jegyzetbe, hamar kiderült, hogy amelyet Lothan egy kis elméleti anyagnak hívott, az majdnem egy kétszáz oldalas szöveg volt.

Jézusom! Nincs ez meg videón?

– Megoldom – motyogta az orra alatt. – Kerül, amibe kerül, de megoldom. – Azzal hátradőlt, és nekilátott az olvasásnak.

A dokumentum épp annyira száraz és fárasztó volt, mint amilyennek

Kellan első ránézésre gondolta, mégis elég érdekesnek bizonyult. Bővebben kifejtette azokat az elméleteket, amelyeket Lothan magyarázott neki nemrégiben, továbbá szó volt benne az asztrális térről, a mana folyásáról és arról, hogyan használták a mágusok mind a kettőt a varázslataik során. Néhány alkalommal kénytelen volt egy-egy kifejezést definiáltatni a datapaddal, de azért büszke volt magára, mert többé-kevésbé megértette a lényeget. Mindenesetre rengeteg információt kapott egyszerre. Azok

alapján, amiket eddig látott, ez az egész mágia sokkal egyszerűbbnek látszott, mint amilyennek itt le volt írva. Még Lothan trükkjei sem tűntek nehéznek; rajzolgatott a kezével a levegőbe, elmondott néhány varázsigét, és amit akart, egyszerűen megtörtént. Ehhez képest most egy csomó definíció, tétel és diagram magyarázta ezt az egész folyamatot.

A folyosó deszkáinak halk reccsenésére kapta fel a fejét. Ahogy felpillantott a könyvből, Liadával találkozott a tekintete.

– Hogy megy? – kérdezte a tünde, fejével a datapad felé biccentve.

Kellan felsóhajtott.

– Jól, bár, hogy is mondjam, ez a könyv elég hosszú.

Liada felnevetett.

– És ez még a fele sincs – mondta. – Egész könyvtárak vannak tele a

mágiáról és a mágiaelméletről szóló könyvekkel. Elég, ha csak egy pillantást vetsz Lothan szobájának a falára, ahol a halott fákon a könyvei sorakoznak.

Ahogy Kellan belegondolt a töménytelen olvasnivalóba, kirázta a hideg.

– Hogyan lehet ennyi mindenre emlékezni?

– Nem feltétlenül szükséges – vont vállat Liada, miközben a pulthoz

lépett, és a lefőzött szójakávéból töltött magának egy csészével. – Ha az

alapokkal tisztában vagy, az összes többi már csak azoknak a különböző

változata. Az igazán bonyolult dolgokat csak a rituálék során használja

az ember, de olykor, még a Lothanhez hasonló vén rókák is felütik a

könyveket, hogy biztosak legyenek benne, mindent helyesen csinálnak.

– A gőzölgő kávéval a kezében megkerülte az asztalt, majd leült Kellannal szemben. Az első korty után fintorogva tette le a csészét az asztalra.

– Persze – folytatta –, Lothan mindent legalább tízszer olyan misztikusnak és bonyolultnak fog bemutatni, mint amilyen a valóságban. Bizonyára tucatnyi olyan vackot fogsz olvasni, amire soha az életben nem lesz szükséged. – Átnyúlt az asztal felett, és elvette a datapadot. Elolvasta a címét.

– Swinburne? – húzta fel a szemöldökét. – Látod, pontosan ezek azok

a dolgok, amelyekről beszéltem. Swinburne és az elméletei már régen

idejétmúlt dolgok, de Lothan és a hozzá hasonlók szeretik úgy beállítani

a fickót, mint a Modern Hermetika Nagyatyját. – Az utolsó három szót

erősen és gúnyosan hangsúlyozta. – Meglep, hogy nem olvastatott még

veled Waite-t, Crowleyt és Carrollt.

Kellan még sosem hallotta ezeket a neveket, de sejtette, hogy Liada

nem tartja különösebben nagyra az említett szerzőket vagy a munkáikat.

– Akkor mit kellene olvasnom? – kérdezte Kellan.

– Ha engem kérdezel, olvasás helyett valami mással kellene foglalkoznod – felelte Liada, miközben legyűrt még egy kortyot a kávéból. – Az olvasás nagyon jó, és még hasznos is lehet, lévén, hogy akad néhány remek, modem könyv a mágiával kapcsolatban a Mátrixban, de a gyakorlást semmi sem pótolhatja.

– Gyakoroltunk is egy keveset – mondta Kellan szinte kislányosan. –

Majdnem felgyújtottam az egész házat.

Liada hangosan kacagott.

– Bárcsak láthattam volna Lothan arcát, amikor ez történt!

– Hol van Lothan? – kérdezte Kellan a folyosóra pillantva.

– Meditál – felelte Liada. – De valószínűleg ellenőrzi, hogy igazam

volt-e. Abszolút biztos akar lenni benne, hogy minden a legnagyobb

rendben megy.

– Az „asztrális felderítésről” beszélsz?

– Igen. Egyébként, ha engem kérdezel, abban biztosan jobb vagyok,

mint Lothan – mosolyodon el a tünde. – De ha kétszer is ellenőrizni akar

mindent, az legyen az ő baja.

– Milyen érzés? Úgy értem, az asztrális sík. Az imént olvastam ezzel

kapcsolatban néhány dolgot.

Liada elgondolkodott egy pillanatig.

– Hogyan magyaráznád el annak a színeket, aki születésétől fogva

vak? – kérdezte, majd látva Kellan arckifejezését, még gyorsan hozzátette: – Nem sértésnek szántam, de azt mondtad, még semmilyen tapasztalatod sincs e téren. Ez a nehéz az asztrális síkkal kapcsolatban. Ez egy hely, amely nem is igazán egy másik világ, mert bizonyos értelemben alig egy karnyújtásnyira van a fizikai valóságtól. Egyfajta pszichonikus

hatodik érzékkel látod csak; ezt hívjuk mi kivetülésnek. Ezáltal képes

vagy felfogni érzelmeket, a mana folyását, és mágikus benyomásokat

szerzel általa. Némelyek színes auraként látják ezeket, mások hangokként hallják, szagoknak vélik, vagy egyszerűen csak erős érzéseik vannak róla. Lehetetlen pontosan leírni. Ezért mondtam, hogy magadnak kell megtapasztalnod. Ha egyszer sikerült, rá fogsz jönni, hogy nincs ennél

nagyobb szabadság.

– Királyul hangzik – lelkesedett Kellan.

– Igen, az. De ne tévesszen meg soha. Az asztrális sík nagyon veszélyes is lehet. Szellemek élnek ott, amelyek közül némelyik nagyon is veszélyes. Ami azt illeti, egyesek kifejezetten a frászt hozzák majd rád.

Liada merengve nézett Kellanra, mintha csak vizsgálgatná. Kellan eltűnődött, vajon a tünde mágus most épp az említett mágikus érzékeivel nézi őt, hogy meg tudja állapítani, mit érez?

– Eléggé meglep, hogy eddig semmilyen élményed nincs az asztrális

síkkal kapcsolatban – folytatta Liada. – Alapvető érzékelések vagy a

spontán asztrális projekció elég gyakori az újonnan Felébredtek között.

Kellan a fejét rázta.

– Az egyetlen, igazi, kézzel fogható dolog a mágiával kapcsolatban az

volt, amikor felgyújtottam azt a troll bandatagot, és az, amit Lothan próbált megtanítani.

– Érdekes. És Lothan biztos abban, hogy mágus vagy egyáltalán?

– Azt mondta, határozottan megvan bennem a képesség – mondta

Kellan.

– Az rendben is van, de biztos abban, hogy mágus vagy, nem pedig

sámán?

Kellan összezavarodott.

– Mi a különbség? – kérdezte.

– Tipikus – rázta Liada lemondóan a fejét. – Mondjuk, számíthattam

volna az efféle hozzáállásra Lothantől. – Kellan még mindig értetlenül

bámult rá, így hát folytatta: – A mágusok azok, akik megragadják a manát, és úgy irányítják, hogy a különböző varázslatok létrejöjjenek. Vannak azonban másfajta tradíciók is. Mágiahasználók, akik egyéb módon használják a mana folyamot. A mágusok azok a varázslók, akik a hermetikus tradíciókat követik, mint Lothan vagy én, de nem mi vagyunk az egyetlenek. Távolról sem, ami azt illeti.

– Értem – próbálkozott Kellan összefoglalni a hallottakat. – Vannak

tehát sámánok is az Őslakos Amerikai Nemzetekben. Azok, akik a Szellemtáncot is vezették.

Liada csengő hangon felkacagott.

– Már nem sok afféle sámánjuk van – mondta. – Az igaz, hogy arrafelé rengeteg sámán él, de nem csak ott. Mindenütt jelen vannak ők is.

– De lényegében mi a különbség a mágusok és a sámánok között? –

kérdezte Kellan türelmetlenül.

– A sámánok szellemek irányítását követik, amelyeket ők totemeknek

hívnak. Ezek azok a rendkívül erős szellemek, amelyek víziókban és az

álmaikban jelennek meg, és elmagyarázzák, hogyan használhatják a mágiát. Általában különböző állatok képében jelennek meg. A totemeken keresztül a sámánok a természet erőihez férnek hozzá. Képesek kapcsolatba lépni a természeti szellemekkel, és kérhetik a segítségüket. Volt valaha olyan álmod, amikor egy állat beszélt hozzád, esetleg megkísérelt megtanítani egy dalt vagy különleges nevet?

Kellan elgondolkodott egy kis ideig, majd megrázta a fejét.

– Nem hinném – felelte. – Legalábbis nem emlékszem rá. Legtöbbször

nem emlékszem az álmaimra.

– Most, hogy a Felébredettek közé tartozol, talán fogsz – kortyolt ismét a szójakávéjába Liada. – Nem úgy tűnik, mintha egy totem szólított volna magához, de sosem lehet tudni. Hasznos lehet, ha figyelsz az álmaidra, és megpróbálod kideríteni, van-e valamilyen jelentésük. Vezess álomnaplót! Amint felébredsz, írj fel mindent, amire csak emlékszel! Az álmaink tele vannak szimbólumokkal és üzenetekkel.

– Honnan fogom tudni, ha mégis sámánnak kell lennem? – kérdezte

bizonytalanul Kellan.

– Ó, azt biztosan tudni fogod, hidd el! – mosolyodon el Liada. – A totemeknek megvan a maguk módja, ahogyan a tudomásodra hozhatják a dolgokat, de ha valamit el akarnak mondani, azt biztosan észre fogod venni.

– Ha te nem vagy sámán – csodálkozott Kellan akkor hogy tudhatsz

róluk ennyi mindent?

– Néhány nagyon jó barátom sámán – magyarázta Liada. – Egyébként, a Felséges Úrral ellentétben – biccentett Lothan könyve felé –, szerintem hasznos dolog, ha más tradíciókat is megismerünk, és tudjuk, ők hogyan használják a mágiát.

Kellan is úgy gondolta, ebben van valami.

Ekkor egyszerre a ragyogó szellemfény belibbent a helyiségbe, és lebegve megállt az asztal felett. Apró szökelléssel Liadára mutatott, majd az ajtóra.

– Hoppá! – tette le a kávét. – Úgy látszik, készen van. Jobb, ha megyek, és kiderítem, mire jutott. – Azzal felállt, a csészét pedig egyszerűen otthagyta. – Később még beszélünk.

– Igen, és köszönöm – biccentett Kellan a tündének.

– Semmiség – legyintett. – Egy másik alkalommal még folytatjuk,

rendben?

– Jó volna – örült meg Kellan. Újjáéledt lelkesedéssel vetette bele magát az olvasásba. Elhatározta magában, hogy meg fogja kérdezni Lothant a sámánizmusról és a többi tradícióról is, amelyeket Liada említett. Tudni akarta, mik közül választhat, mielőtt egy életre elkötelezi magát valami mellett.

Aznap este az árnyvadászok ismét összegyűltek Lothannél. A troll mágus dolgozószobájában ülve végigmentek a megszerzett információkon, amelyeket összegyűjtöttek a vadászattal kapcsolatban. Jackie Ozone megint a Mátrixon keresztül volt jelen. A hercegnő perszóna most is ott

mosolygott Lothan telekomjának képernyőjén. Nem kerülte el Kellan

figyelmét, hogy Orion még mindig nem volt hajlandó elvegyülni az

árnyvadászokkal.

G-Dogg barátságosan üdvözölte Kellant, amikor megérkezett, és arról

érdeklődött, hogy halad a tanulással.

– Tudod már, hogyan kell valakit békává változtatni, kölyök? – kérdezte, mire a lány elgondolkodott, vajon képesek-e ilyesmire a varázslók.

Úgy gondolta, ez is olyan, amelynek érdemes utánanézni, vagy beszélnie

kell róla később Lothannel.

– Még nem – felelte Kellan szerényen.

– Előbb, gondolom, érdemes az alapokat megtanulnia – vetette közbe

Lothan. – Mondjuk azt, hogyan lehet egy gyertyát lángszóró nélkül

meggyújtani.

A troll hangosan nevetett, Kellan pedig elpirult.

– Hé, van, amikor egy lángszóró nagyon is hasznos tud lenni – kacsintott G-Dogg Kellanre.

Lothan, jobbról balra haladva, sorban megkért mindenkit, hogy tájékoztassa a dolgok állásával kapcsolatban.

Jackie Ozone volt az első. A dekás ikonja eltűnt, és a helyén azok az

információk jelentek meg, amelyeket sikerült előásnia.

– Megerősítést nyert az infó, amelyet Mr. Johnsontól kaptunk – kezdte

a mondandóját. – A szállítmány útvonala valóban a Keleti úton van kijelölve egészen a metroplexumig, közvetlenül a Redmond Pusztulat határán. – Eközben a képernyőn egy térkép jelent meg, izzó vörös vonallal jelölve a célpont útját.

– Egy efféle szállítmány mellé a standard biztonsági szolgálatot rendelik ki. Tehát jól képzett és felfegyverzett kísérőkre számíthatunk, de semmilyen komolyabb kiberver vagy mágikus támogatás nem jöhet szóba.

Nagy valószínűséggel négy őr és a sofőr biztosítja az árut. Mivel a Pusztulat határában haladnak, AK–97-esek, gépfegyverek, esetleg kábító fegyverek lehetnek náluk, hogy könnyedén elbánjanak a helyi csőcselékkel.

– Megjelöltünk néhány szóba jöhető helyszínt – vette át a szót Ezüst

Max, miközben a telekom képernyőjét betöltötte egy, az autópályáról készített műholdfelvétel. A kép az út egy részére fókuszált, azt kinagyította, hogy a részletek is kivehetőek legyenek.

– Van egy aluljáró közvetlenül a célterület alatt – folytatta a törpe rigó. – Ez kellő fedezéket nyújt, és szükség esetén menekülő útvonalként is szolgálhat. Elég törmelék és hulladék van az út két oldalán, hogy néhányan elrejtőzzenek mögöttük, de járműveket már nem takar el. Ha odaállunk, azzal esetleg elriaszthatjuk a célpontot.

– Liada és én megvizsgáltuk az asztrális teret a környéken – tette hozzá Lothan –, és annak ellenére, hogy nem teljesen zavarmentes, biztos vagyok benne, hogy semennyiben nem fogja korlátozni a képességeinket.

– Vagyis ez annyit tesz, hogy biztosítani tudjuk a kellő mágikus támogatást – tette hozzá segítőkészen a tünde mágus.

– Mi van a helyiekkel? – kérdezte Lothan.

G-Dogg felelt.

– Érdeklődtem egy keveset. Úgy hírlik, a Rozsdás Pengék és a Vörös

Óriás Atomok közt volt néhány kisebb összetűzés az utóbbi időben, de

nem annyira délre és keletre, mint ahová az akciót tervezzük. Mindenki

a Tüskék I-5-ös menti egyre növekvő agresszióiról beszél, de az ő területük messze nyugatnak van onnan, így velük sem lehet gond. Addig, amíg az Atomok fülébe nem jut a szállítmány híre, nem lehet semmi fennakadás, és amennyire hallottam, nekik fogalmuk sincs az egészről.

– És ez maradjon is így – mondta Lothan, majd rövid ideig a gondolataiba mélyedve hallgatott. – Gondoskodhatnánk róla, hogy az Atomok ne kerüljenek az utunkba… – tűnődött hangosan.

– Hogyan? – kérdezte G-Dogg.

– Talán meggyőzhetnénk az Ősöket, hogy biztosítsanak egy kis…

figyelemelterelést – mondta Lothan, mire minden szempár Orionra szegeződött. A tünde bandatag az árnyvadászokra nézett, majd hanyagul megvonta a vállát.

– Talán. És mi hasznunk van belőle? – kérdezte szárazon.

– Ez egy érdekes kérdés – vigyorodott el Lothan gonoszul –, amelyet

én nem tettem volna fel, ha te meg nem teszed. Az igazi kérdés az, hogy

mennyire akarják az Ősök, hogy minden rendben menjen?

Orion egy pillanatra kiesett a hűvös profi szerepéből, ahogy meglepődött, Lothan milyen könnyedén fordította ellene a saját fegyverét.

– Megnézem, mit tehetek. – A tünde mindössze ennyit mondott.

– Nagyszerű! – dőlt hátra elégedetten a troll. – Mindenesetre úgy látszik, a helyiek nem okozhatnak semmi fennakadást.

– Na igen – legyintett Utcai Presbiter, mire csontszerű kibernetikus

keze halk zümmögő hangot adott. – Amúgy sem tűnik túl nagy kihívásnak ez az egész meló.

– Jobb szeretem másutt megtalálni a kihívást – mondta halkan

Lothan. – Minél simábban és gyorsabban elvégezzük a feladatunkat, annál hamarabb végzünk, és kapjuk meg a fizetséget.

– Az, hogy megszabadítjuk az Arest a bűnös termékeiktől, nekem bőségesen elegendő – morogta Presbiter, bár esze ágában sem volt visszautasítani a nuyent, amelyet a munkáért ajánlottak.

– Ha már itt tartunk – szólt közbe Jackie Ozone –, semmi nem támasztja alá, hogy bármi érdekfeszítő lenne azon a szállító járművön.

– Én sem hallottam semmit – csatlakozott az előtte szólóhoz a Presbiter. – Igaz, a szemem és a fülem az Aresen belül már nem a régi.

– Mi van a szajréval, Jackie? – kérdezte G-Dogg. – Mit szállítunk?

– Érdekes kérdés – felelt a dekás. – A hírek szerint elektronikai cuccok: trideólejátszók, hardverek és hasonlók.

– Miért fizetne bárki, hogy egy efféle szállítmányt eltérítsünk? – szólalt meg Kellan első ízben. – Úgy értem, nem sokkal érhet többet az egész, mint amit Mr. Johnson kifizet nekünk. – Az árnyvadászok közül néhányan sokatmondóan elmosolyodtak.

– Épp ez a lényeg, kölyök – magyarázta G-Dogg. – Valószínűleg hamis híreket szivárogtattak ki, hogy a helyiek és az ŐAN ne tudja, mit furikáznak a határon. Az álca mögött bizonyára valami érdekesebb húzódik, amelyről Mr. Johnson tudomást szerzett, és úgy döntött, megszerzi.

Ha az Ares valóban érdekelt abban, hogy ez a szállítmány titokban maradjon, hivatalosan semmit sem fog tenni, hiszen elvileg az egész nem éri meg a felhajtást. Nem fognak a Lone Starhoz fordulni azzal, hogy valaki ellopta a játékaikat. Kiröhögnék. Az igazat pedig nem mondhatják meg.

– A lényeg, hogy ismeretlen eredetű szállítmánnyal van dolgunk –

összegezte Lothan. – Óvatosnak kell lennünk vele. Nem szeretem a meglepetéseket. – A többi árnyvadász helyeslően bólintott.

– Nos, akkor – emelte fel a hangját Lothan – most, hogy mindent

megbeszéltünk, vegyük át még egyszer a tervet. Persze, csak ha senkinek

nincs kérdése.

– Remek. Akkor lássuk. Kellan, a te szereped az egésznek a legelején

kezdődik, és minden attól függ, mennyire kétségbeesettnek tudsz látszani.

Kellannak nagyon nem tetszett, ahogy ez hangzott.

9

Hogy a francba hagyhattam, hogy rádumáljanak erre? – merengett magában Kellan, miközben a kis elektromos háromkerekű vezetőülésében ült. Már vagy ezredszer nézett végig az előtte fekvő autópályán, amely a Redmond Pusztulat és Renton határán húzódott egészen Bellevue-ig. Az

I-90-es mentén álló utcai lámpák már évek óta sötéten meredeztek az út

fölé. Az izzók lőgyakorlatnak és kezdő utcai mágusok vandalizmusának

estek áldozatul. A megmaradt néhány kékesfehér derengő fénybe burkolta a környéket. A kétoldali beton elválasztók mindent megtettek, hogy elhatárolják a Keleti utat a környezetétől, de sok helyen ezek a falak romokban hevertek, vagy teljesen eltűntek. Az út mindkét irányban a távoli homályba veszett, bármennyire meresztgette is Kellan a szemét.

Egyszercsak a távolban reflektorfényeket pillantott meg. Teste megfeszült, keze pedig nyomban a kabátja zsebében rejtőző kábító botért nyúlt. A fényszórók egyre vakítóbban világítottak, ahogy a jármű közeledett, majd az érkező kocsi lassítás nélkül elszáguldott előtte. A tovatűnő autó vörös hátsó lámpáit nézve Kellan gyorsan emlékeztette magát, hogy a háromkerekűje biztosan észrevétlen maradt az út szélén, mivel alig különbözik a szétszórt hulladéktól. Azt azért be kellett látnia, hogy

annyiban mégis különbözött az ócskavasaktól, hogy ez a jármű nagyjából egyben volt. Még a belső kárpit is teljesen ép volt, bár az elektromos motor már évekkel ezelőtt kilehelte a lelkét.

– Hogy bírod, Kellan? – érkezett Jackie Ozone hangja a Kellan fülében rejtőző apró hangszóróba. Olyan tisztán és érthetően szólt, hogy Kellannak az az érzése támadt, a dekás a mellette lévő ülésen ül. Igazság szerint fogalma sem volt, merre van Jackie. Bárhol lehetett a metroplexumban, de épp úgy rácsatlakozhatott a Mátrixra Hong Kongból, vagy akár Denverből.

Kellan egyik ujjával megérintette a fülhallgató gombját, és próbált

olyan hangon válaszolni, mintha már nagyon unná a várakozást.

– Frankón. – Azzal ismét az útra szegezte a tekintetét.

Ekkor Ezüst Max erőteljes hangja szólalt meg a fülében.

– A célpont áthaladt az egyes ellenőrzőponton – mondta. – Haladnak

tovább. Indul a hepaj, emberek.

Kellan azon nyomban üresbe kapcsolta a háromkerekű váltóját, és ellenőrizte, hogy a kézifék ki van-e engedve. G-Dogg és az Utcai Presbiter előbújt az út menti árnyak közül. Kellan kinyitotta az ajtót, és kipattant.

Az ork és az utcai szamuráj tolni kezdte az autót, egyenesen az autópálya közepe felé. A kocsi könnyedén gurult, de gyanította, hogy a két férfinak némi erőfeszítésbe került a művelet, mert hallotta a Presbiter kiberverének halk zúgását.

– Lothannek kellene ezt csinálnia – morogta a Presbiter épp elég hangosan, hogy G-Dogg és Kellan hallja.

– Lothan sosem végez kemény melót – mondta zordan G-Dogg. –

Ezért lett mágus. – Agyarait kivillantva Kellanra vigyorgott. A lány is

elmosolyodott.

Lassan a helyére került a háromkerekű. Nagyjából középre tolták, és

úgy állították be, hogy a seattle-i belváros irányába nézzen. Kellan megpillantotta a távolban a város fényeit. A ragyogó világítás élesen elütött a felhős ég sötétjétől. G-Dogg és a Presbiter megállították a kocsit, Kellan pedig visszaszállt, és behúzta a kéziféket.

Az Utcai Presbiter előkapott egy hosszú pengéjű kést a combjára szíjazott tokból. Akkora lehetett, mint Kellan alkarja. Szó nélkül az utas oldali első kerékbe szúrta. Egy halk durranás, és a levegő máris sziszegve kiszökött a gumiból. Átviharzott a túloldalra, és ott megismételte ugyanezt.

– Hitelesnek kell látszódnia – vetette oda mellékesen G-Doggnak és a

lánynak, majd eltette a kést.

– Kettes ellenőrzőpont – szólalt meg Ezüst Max a kommunikációs csatornán keresztül. Az Utcai Presbiter azonmód visszasietett az út menti fedezékhez. G-Dogg néhány lépés után visszafordult. Kellan még mindig a vezetőülésben ült, nyitott ajtónál.

– Minden okés? – kérdezte az ork, mire a lány bólintott. G-Dogg bíztatólag feltartotta a hüvelykujját, majd követte a Presbitert a megbeszélt helyükre. Ahogy elrejtőzött, beleszólt a mikrofonjába.

– Itt minden rendben. A bajba jutott hölgy készen.

– Utolsó ellenőrzőpont – figyelmeztette őket Jackie. – Ha valakinek

tudomása van olyan okról, amely a vadászat gátja lehet, most szóljon,

vagy hallgasson mindörökre! – Egy pillanatnyi csend után a dekás folytatta: – Rendben, akkor lássunk hozzá!

– Kellan – érkezett a törpe hangja –, készülj fel, hogy ha nem lassítanak, félre kell ugranod!

– Nem gond – bólintott magában Kellan. – Nem terveztem, hogy ma

este elüttetem magam egy áruszállítóval.

– Odafigyelek, amennyire csak lehet – ígérte hangjában határozott

aggodalommal a törpe rigó.

– Kösz – mondta Kellan. Ekkor a távolban reflektorfények tűntek fel.

– Vizuális kontaktus – jelzett a többieknek.

– Jól van, emberek, mostantól szövegelés a minimumon! – utasított

mindenkit Jackie. A dekás figyelte az összes kommunikációs csatornát,

beleértve a csapat és az Ares személyzet rádióforgalmát, és ráállt a Lone

Star sávjára is. Az ő felelőssége volt, hogy jelezzen azonnal, ha valami

gond adódik, és igyekezett blokkolni az esetlegesen kimenő vészjelzéseket is. Gondoskodott róla, hogy ameddig csak lehetséges, senki ne zavarja a vadászatot.

A fények egyre közeledtek. Kellan hamarosan két autót pillantott

meg. Úgy tűnt, egy kisebb furgon halad az áruszállító kamion előtt. Kellan enyhén nyitva hagyta a háromkerekű ajtaját. Keze akaratlanul is remegni kezdett. Belegondolt, mi történik, ha nem veszik észre idejében a kis elektromos autót az úton.

Ahogy a célpont közeledett, a vezérkocsi lassítani kezdett. Kellan hangosan kifújta a levegőt, ahogy azok fékeztek. Észre sem vette, hogy egészen eddig visszatartotta a lélegzetét. Hamarosan fényszórók fényében fürdött az út közepén veszteglő autójában. Ha az Ares biztonságiak úgy döntenek, hogy egyszerűen kikerülik, a dolgok egy kicsit bonyolódni

fognak. Kellan kipattant, és a háromkerekű elé állt, hogy a halogén izzók

fényénél jól látszódjon. Ugrálni kezdett, a kezeivel pedig a feje felett integetett. Igyekezett minél meggyőzőbben játszani a lerobbant autós szerepét.

– Hé! – kiáltotta kétségbeesett arccal. – Segítsenek!

Az elöl haladó furgon félrehúzódott kissé, de Kellan megnyugodva

vette tudomásul, hogy a csapat jól számította ki a reakciójukat. A kisebb

autó ugyan ki tudta volna kerülni a háromkerekűt, de a kamionnak félre

kellett volna tolnia az úton veszteglő kocsit, hogy tovább tudjon menni.

így a furgon megállt néhány méternyire Kellantól. Az áruszállító fékei

hangosan felnyögtek, ahogy a monstrum lassan teljesen megállt.

A vezérkocsi ablakait lesötétítették. Kellannak ekkor eszébe jutott,

amit Lothan mondott arról, hogy a mágusnak látnia kell varázslatának

célpontját. A füstszínű, sötétített vagy éppen tükröződő üvegek teljesen

bevett szokássá váltak az Ébredés óta, hogy a bent ülők védve legyenek

az esetlegesen ártani szándékozó varázshasználókkal szemben. Még ha

ismerne is valamiféle varázslatot Kellan, amellyel árthatna a kocsiban lévőknek, akkor sem lenne képes hatni rájuk, míg azok ki nem szállnak.

Várakozón figyelte az Ares biztonságiakat, és igyekezett a lehető legkétségbeesettebb arcot vágni, tudomást sem véve a zsebében lapuló kábító botról vagy a rövidcsövű pisztolyról. Az utóbbit még a vadászat előtt nyomta a kezébe G-Dogg azzal, hogy remélhetőleg nem lesz rá szükség.

Kellan úgy gondolta, hogy ha nem lennének nála fegyverek, akkor az

Ares emberei nem is vehetnék észre. Amennyiben mégis meglátják nála

azokat, akkor Kellan kénytelen lesz használni őket, amit pedig szeretett

volna elkerülni.

A furgon utasoldali ajtaja kinyílt, és egy sötét ruhás férfi szállt ki.

Megkerülte a kocsit, és elindult Kellan felé. Humán volt. Kellan észrevette, hogy a kezeslábas, amelyet viselt, a mellén és a vállán páncélozott. A sapkáján az Ares lógó már messziről kivehető volt. A szeme tompán csillogott, ahogy a lány minden mozdulatát figyelte. Kibernetikus szemek lehettek, mert egyáltalán nem hunyorgott a késő esti fényben. Az oldalán pisztoly lógott. Kellan figyelmét nem kerülte el, hogy a tok nyitva volt, bár az őr még nem húzta elő a fegyvert… egyelőre.

– Minden rendben? – kérdezte a fickó középnyugati akcentussal,

amelyről Kellannak rögtön eszébe jutott Kansas City.

– Hát… egy kis segítség kellene – hebegte Kellan. – A kocsim lerobbant, a telefonomnak meg annyi. Van magánál esetleg egy mobil, amit használhatnék?

– Maradjon ott, hölgyem! – utasította a fickó. Egész idő alatt a furgon

közelében maradt, és úgy tűnt, esze ágában sincs közelebb menni. – Hívok magának egy vontatót.

Kellan óvatosan néhány lépést közelített.

– Ó, az nagyszerű! Odaadjam a hitelkártyámat vagy valamit? – Ártatlan képet vágva nyúlt a dzsekije zsebe felé.

– Kérem, hölgyem, maradjon, ahol van! – parancsolta a férfi hivatalos

hangnemben. – Ne mozduljon a kocsijától!

A férfi jól láthatóan a fegyverért nyúlt, így Kellan jobbnak látta, ha a

kezét maga mellett tartja.

– Oké! – húzta össze magát félősen Kellan. – Nem gond.

A biztonsági közben felhajtotta bal kezével a gallérját, és az oda rögzített mikrofonba beszélt.

Kellan a férfi adóvevőjére fókuszált, ahogyan azt Lothan tanította, és

ekkor hirtelen minden természetellenesen csendes és nyugodt lett körülötte. Erezte, bőre forrósodni kezd. A szeme összeszűkült, miközben igyekezett a körötte hömpölygő energiát megragadni, és a kívánt irányba terelni. Hallotta a tűz ropogását, miközben a hő hullámokban tört elő

a testéből.

A fickó mikrofonja lángba borult. A biztonsági őr meglepetésében fel

üvöltött, és az összeolvadt műanyagot és elektronikát próbálta lerángatni

magáról, megfeledkezve róla, hogy az gondosan hozzá van erősítve az

uniformishoz. Kesztyűs kezével csapkodta a mellét, hogy eloltsa a hirtelen támadt tüzet. Erre mindkét teherautó ajtajai kinyíltak.

– Hasra, Kellan! – kiáltotta egy hang a fülébe. A lány engedelmeskedve vetette magát az aszfaltra, ahogy a feje felett golyók kezdtek süvíteni.

G-Dogg és az Utcai Presbiter egy emberként ugrott elő a fedezék mögül,

és nyitott tüzet a meglepett Ares biztonságiakra. A megégett fickónak

annyi ideje sem maradt, hogy előrántsa a pisztolyát. Egy jól irányzott lövés eltalálta, mire ő megpördült, és a furgon mellé zuhant a földre. Egy újabb fegyveres jelent meg a vezető oldalon. Tüzet nyitott az árnyvadászokra. Hamarosan fegyverropogás töltötte be a környéket. A golyók visszhangozva pattantak le a nyilvánvalóan golyóálló kocsikról. Újabb őrök ugrottak elő a kamion platójáról is.

Kellan megragadta a lehetőséget, és a kísérő kocsi orrához rohant.

Ahogy megkerülte a motorházat, a túloldalon meglátta, hogy a férfi, akivel beszélt, még él, és éppen a fegyveréért nyúl. A páncélja bizonyára elnyelte a halálos lövések erejét, de még így is keményen a földhöz vágták.

Kellan gyorsabban mozdult. Előkapta a kábító botot, és a másik oldalához nyomta. Elektromos kisülés hallatszott, majd egy fájdalmas üvöltés, és a biztonsági mozdulatlanná dermedt.

Kellan épp akkor pillantott fel, amikor az utas oldali ajtó ismét kinyílt,

és egy őr jelent meg. A lány a földre dobta a kábító botot, és a pisztolyá

ért nyúlt, de kínosan lassú volt. Épp csak a tenyerébe simult a markolat,

amikor az arca előtt egy fekete cső jelent meg. Egy pillanatra akkorának

látta, mint egy vasúti alagutat. Ekkor szétszakadó ruha hangja hallatszott, majd egy meglepett, hörgésbe fulladó kiáltás. A fegyver a földre hullt, a fickó pedig összerogyott. Orion állt az élettelen test mellett. Jobb kezében véres kardját szorongatta, baljában pedig egy fekete pisztolyt.

Mielőtt Kellan köszönetét mondhatott volna váratlan megmentőjének,

fényes villám cikázott át az égen, és fülsiketítő mennydörgés robaja töltötte meg a csatateret. Már csak egy nyomorult vihar hiányzott mindannyiuknak!

– A szentségit! – szitkozódott Liada a rádióba. – Van velük egy átkozott viharszellem is. – Újabb villám hasította ketté az égboltot, fényesebb, mint az imént. Kellan kékes nyalábot látott cikázni a hátsó teherautó felől. Dübörögve vágódott az út szélén lapuló árnyvadászok felé.

Ahogy becsapódott, beton-és törmelékdarabokat szórt szét.

– Beszorultunk! – üvöltötte G-Dogg. A villám nem messze tőle csapott be.

– Rajta vagyok – közölte nyugodt hangon Liada.

Orion a kardja hegyével a földre mutatott, egyértelműen Kellan tudomására hozva, hogy a tünde bandatag azt akarja, maradjon ott, ahol van.

Ezután a férfi a furgon hátuljához osont, kilesett, majd egy macska

ügyességével mozogva eltűnt a kocsi hátulja mögött.

Bolond leszek állni és várni! – gondolta magában Kellan, azzal Orion

után indult.

Az Ares őrök a kamion robusztus vezetőfülkéje mellett lapultak, és folyamatosan tűz alatt tartották G-Dogg és az Utcai Presbiter rejtekét. Az áruszállító felett sűrű, fekete felhő gomolygott. A fellegek közepében kékesfehér elektromos kisülések szikráztak, és Kellan egy pillanatra úgy vélte, egy óriási, feketetollú madarat látott. Ragyogó kék szemei villámokat szórtak. Csontig maró, hideg szél tombolt a szellem körül. Viharszellem – jutottak eszébe Kellannak Liada szavai. A lány még sosem találkozott ilyen teremtménnyel.

Nem látta sem Liadát, sem Lothant, de biztosan tudta, hogy a két mágus valahol a közelben rejtőzik, látótávolságon belül. A tünde azt mondta, elintézik a viharszellemet, bár Kellannak fogalma sem volt, hogyan akarják ezt megtenni. Egy fájdalmas üvöltést hallott a teherautó másik oldala felől, de lövés nem dördült, így gyanította, hogy ismét Orion csapott le a biztonságiak egyikére. Ekkor a kamion másik oldala felől egy fickó tüzet nyitott Orion felé, Kellan így kénytelen volt visszahúzódni a kísérő kocsi mögé. Két kézre markolta a pisztolyát, és a fegyverropogásra, valamint a sisteregve csapkodó villámokra figyelt.

– Max! – hallatszott Lothan hangja. – Figyelemelterelés kell a kamion

elejénél.

– Vettem! – jelzett vissza a törpe rigó. Hajtóművek süvítő zaja csapta

meg a fülét, ahogyan a sötétségből egy repülő robotgép emelkedett fel.

Olyan volt, akár egy repülő szemeteskuka, azzal a különbséggel, hogy a

felső részén egy pörgő rotorlapát tartotta a magasban, az aljára pedig

egy forgócsöves géppuskát erősítettek. Az egész gépet csillogó páncél borította.

Tüzet nyitott a kamion elejére. A nagy kaliberű lövedékek mohón

szaggatták az aszfaltot, és szikrázva vágódtak a behemót teherautó páncéllemezeinek. Őrült szikra-és törmelékeső zúdult a meglapuló őrökre, akik igyekeztek biztonságos fedezékbe húzódni. A robot feljebb emelkedett, és egyenesen a lebegő viharszellem felé fordította a géppuskát.

Hosszú sorozatot eresztett egyenesen a közepébe. A csövek torkolattüzén

át másodpercenként több tucat halálos lövedék száguldott a lény felé, de

az ügyet sem vetett rá.

Ez volt a figyelemelterelés, amelyet Lothan kért, és Kellan elhatározta,

ki is fogja használni a kínálkozó lehetőséget. Lapulva osont a kamion felé. Igyekezett sem a robot, sem a biztonságiak útját nem keresztezni.

Ezüst Max távolabb irányította a repülőt, amikor a megmaradt biztonságiak egyöntetűen tüzet nyitottak rá. Kellan hallotta, hogy néhány jól irányzott lövés lepattan a gép vastag páncéljáról, de különösebb kárt nem tettek benne. Eltávolodott annyira, hogy a nehézgéppuska még

gond nélkül sakkban tudja tartani a védekezőket, de ahol azok már csak

nehezen vehetik célba a robotot. Az őrök visszahúzódtak a kabin mögé,

amikor egy újabb sorozatot küldött rájuk Max. Ezúttal sokkal óvatosabban célzott. A lövések ugyan messze elkerülték az őröket, de a teherautót is. A rigó nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg kárt tegyen benne, meghiúsítva ezzel az egész vadászatot.

Kellan sikeresen elérte a kamion hátulját, és ott meglapult. Várt és

figyelt. Bentről mély, torokhangú éneket hallott egy olyan nyelven, amelyet nem ismert. Érezte, hogy a tarkója bizseregni kezd. Mágia. Egészen biztosra vette.

Óvatosan belesett a hátsó részbe, de nem látott semmit, így megragadta az egyik kapaszkodót, és felhúzta magát. Igyekezett olyan hangtalanul mozogni, amennyire csak lehetséges. Ahogy a lábát is sikerült megvetnie, egy kézzel fogta a kapaszkodót, a másikban a pisztolyát tartotta. Mély levegőt vett, és oldalról belendült a kamion belsejébe, a fegyverét maga előtt tartva.

A súlyos dobozok között, a plató végében egy vékony nő állt. Sötét

kabátot viselt. Vonásai és copfba kötött hosszú haja indián vérről árulkodott. Kellan érkeztére megfordult, és felemelte a kezét. Halvány fény derengett körülötte. Kellan meghúzta a ravaszt, és gyors egymásutánban két lövedéket eresztett útjára. Az első célját tévesztve ütött egy formás lyukat a közeli dobozba, fém és műanyag forgácsot szórva szét. A második a vállán érte a sámánt. Az tehetetlenül pördült meg, és nagy lendülettel a mögötte lévő doboznak zuhant. A koncentrációja megszakadt, így a varázslat – bármi volt is az – meghiúsult.

Kellan, pisztolyát két kézre markolva, közelebb lépett. Egy pillanatig

sem vette le a szemét és a fegyver csövét a lassan talpra kászálódó sámánról. Úgy tűnt, a nő kabátja páncélozott volt, így nem ütötte át a lövés, de Kellan saját tapasztalatból tudta, hogy az iménti találat még így is olyan érzés lehetett, mintha egy baseballütővel vágták volna oldalba.

A sámánnak bizonyára eltörhetett egy-két csontja, talán rosszabb is.

Szuszogva szorította a vállára a kezét.

– Próbálkozz megint – figyelmeztette Kellan –, és a következő a szemeid közé megy.

A sámán egy szót sem szólt, de a kezét lassan leeresztette maga mellé

úgy, hogy Kellan jól lássa mind a kettőt.

– Te irányítod a kinti szellemet – mondta Kellan, a sámán pedig bólintott.

– Tüntesd el! – parancsolta, és a nyomaték kedvéért rászegezte a pisztolyt. – És ne próbálkozz semmivel, világos?

A sámán egy hosszú pillanatig nem mozdult, csak Kellanra meresztette átható, hideg tekintetét. A lány egy pillanatra elgondolkodott, hogy a másik vajon mágiát használ annak kiderítésére, blöfföl-e. Nem érzett semmi különöset, de képtelenségnek tűnt biztosra venni. Egyszer csak a

sámán felemelte a kezeit, és mint korábban, ismét énekelni kezdett. Kellan érezte a mágiát a levegőben, szinte látta kavarogni a másik teste körül.

A varázslat Kellanra csapott, akár egy hatalmas ütés. Összeszorított

fogakkal, reflexszerűen próbált ellenállni. Úgy érezte, fagyos karmok

marcangolják közvetlenül a lelkét, de gyorsan maga elé képzelte a kristálytojást, amelyet Lothan tanított.

A karmok csikorogva kaparászták a sima felületet, képtelenül arra,

hogy elérjék őt. Ezzel egy időben az ujja ráfeszült a ravaszra.

A sámán elkerekedett szemmel bámult, hogy a varázslata kudarcot

vallott, majd eltorzult arccal zuhant ismét hanyatt, amikor az ólom a

gyomrába fúródott. A varázslat hatása ezzel el is múlt, és Kellan úgy

érezte, mintha a lelassult idő ismét visszatért volna a rendes folyásába.

Kicsit kiszipolyozottnak érezte magát, de még mindig érezte az adrenalint a vérében és a szíve dobogását. Lenézett a földön fekvő sámánra, de az nem mozdult. Szárazon szólt bele az adóvevőbe.

– Itt Kellan. A kamion hátuljában vagyok. A sámánjuk kifeküdt.

– Szép munka – szólalt meg Lothan. – Ezzel a viharszellemnek és a

mágikus védelmüknek is befellegzett. Fejezzük be, rendben? – Szavait a

troll mindenkihez címezte.

Kellan ismét egy erős mágikus lökést érzett, egy pillanattal később pedig a fegyverek odakint elcsendesültek. Fémes csendülést, majd egy fájdalmas üvöltést hallott a teherautó oldala felől, néhány másodperccel később pedig Orion és Liada kapaszkodtak fel a kamion hátuljára. Az Utcai Presbiter és Lothan közvetlenül mögöttük érkezett.

Az árnyvadászok villámgyorsan átnézték az egész rakteret, nem rejtőzik-e még ott valaki, majd Lothan beleszólt a rádióba.

– Max, minden tiszta – mondta a troll mágus elégedetten.

– Vettem – jelzett vissza törpe rigó. – Már indulok is.

– Jackie, hogy állunk?

– Egyelőre jól – érkezett a dekás komoly hangja. Ezúttal nyoma sem

volt benne a megszokott játékosságnak. – Amikor az egész elkezdődött,

egy vészjelzést küldtek a Lone Starnak, de sikerült bejuttatnom a rendszerükbe még néhány hamis bejelentést, amelyekkel ellesznek egy ideig.

Van még úgy öt-tíz percetek.

– Jól van. Induljunk! – fordult Lothan a jelenlévőkhöz.

Liada a földön fekvő sámán mellé térdelt, és az életjeleit vizsgálta. A

ruháját sűrű vér mocskolta.

– Meghalt? – kérdezte Kellan, mire Liada a fejét rázta.

– Még nem – mondta.

– Dobd ki! – biccentett Lothan az Utcai Presbiternek. Az utcai szamuráj eltette a fegyverét, és felnyalábolta az eszméletlen sámánt. A teherautó végében egyszerűen kilökte az utcára. Kellan épp mondani készült valamit, de látva Liadát, amint alig észrevehetően a fejét rázza, inkább csendben maradt.

Orion kecsesen leugrott a platóról, és visszacsúsztatta a kardját a tokjába. Eltűnt a szemük elől. Ekkor G-Dogg és Ezüst Max mászott be a vezetőfülkébe. Ahogy a rigó beindította a motort, az hangos hördüléssel felpörgött. Lothan megkapaszkodott a ládákat rögzítő egyik hevederben.

– Nyomás! – kiáltotta G-Dogg lelkesen. Ezüst Max sebességbe kapcsolta a váltót, és a gázra lépett. Ahogy a teherautó meglódult, a hátul lévők kénytelenek voltak mindannyian fogódzó után nézni. Max félretolta az útból a furgont és a kis háromkerekűt. Kellan ekkor vette észre a földön heverő biztonságiakat. Némelyek testéből vörös vér folyt az aszfaltra, de akadtak páran, akik teljesen sértetlennek látszottak. Senki sem látta, amint a kamion, a szállítmánya és az árnyvadászok az autópályán száguldva eltűnnek az éjszakában.